Hidegvérű emberrabló tartja rémületben a minnesotai

kisváros lakóit. Letartóztatnak egy köztiszteletnek

örvendő polgárt, ám az eltűnések tovább folytatódnak,
már– már pánikhangulatot keltve a városban. Téves
letartóztatás? Esetleg még egy tébolyult garázdálkodik a
településen?
Ellen North ügyésznőnek meggyőződése, hogy nem
tévedett a letartóztatásnál. Üldözőből azonban
hamarosan célponttá válik ő is, és eltöpreng, hogy
valóban igazán emberére akadt– e ellenfelében, aki…
nos, az ördögnél is bűnösebb.
 Tami Hoag

Az ördögnél
is bűnösebb

ALEXANDRA
 Eredeti cím: Guilty as Sin
Copyright © 1996 by Tami Hoag
All rights reserved

Fordította: Szabó Stein Imre

ISBN 963 367 613 4

Magyarországon kiadja a Pécsi Direkt Kft.

Alexandra Kiadója
Felelős kiadó a kft. ügyvezetője.
 Előjáték

– Ideje meghalni, ringyó: boldog szülinapot!

Szülinap. Harminchatodik. Ellen rettegve várta ezt a
napot, s most mégis egyszerre olyan kevésnek tűnt az a
harminchat.
Lökte, taszította magát fölfelé a lépcsőn, az egyik
cipősarok hirtelen megakadt a fellépőn, teste
előrevágódott. A korlátért kapott, ujjal felszántották a
friss gipszet a falon, köröm tört és bőr szakadt a nyers
húsig az ujjízületeken.
Félhomály imbolygott a lépcsőházban, átszűrődött a
fönti és lenti nagy termek fényének maradéka, és
keskeny, bizonytalan járatokat vágott a sötétbe.
Biztonsági világítás – épp a biztonság szempontjából
nem ért semmit. Agyának távoli, eldugott rekeszéből
most megint hallotta azt a mély, füsttől reszelős hangot:
„A főnöknek beszélnie kellene a biztonságiakkal. Ez egy
rendkívül kényes, mondhatni illékony ügy... Bármi
megtörténhet.”
Valahogy följutott a harmadikra, és a csarnokon
keresztül a keleti épületszárny felé vette az irányt. Ha
lejutna a keleti blokk lépcsősorán, ha elérné a járdát a
két épületszárny között: ott már nem merne támadni az
üldözője, karnyújtásnyira a seriff főhadiszállásától...
– Most elkapunk, ringyó!
Irodák előtt rohant el, mindegyik ajtó zárva, minden
telefon elzárva. Önjelölt hóhéra futott mögötte, hallotta
a nevetését, és ez a hang úgy járta át, mint egy lándzsa,
éles és biztos tudata saját halálának. Lehet, hogy az
üldözés nem volt része az eredeti tervnek, de mostanra
beépült a játékba.
A játék. Őrült és értelmetlen, éppoly borzasztó, mint
a közelgő halál érzete. Megbénítani a rendszert.
Kisiklatni életeket. Lefejezni, befejezni életeket. Semmi
személyes. Csak egy játék.
Grabko bíró tárgyalóterme suhant el mellette, csak a
sarkot kell elérnie, onnan nyílik a délkeleti lépcsősor, és
akkor... Megmerevedett. Állványzat borította a
lépcsőház falait, elvágva menekülésének egyetlen
útvonalát... A restaurátorok... Jézus, azok miatt az idióta
gipszstukkók miatt kell meghalnia!
– Sakk– matt, ravasz ribanc.
Az északkeleti szárny, s vele a lépcsők kilométernyi
útnak tűntek. Középtájon vasajtók magasodtak, melyek
a bíróság és a börtön közötti gyaloghidat zárták el az
illetéktelenek elől. A tűzjelző. A falon. Arra csapott a
karjával, amerre sejtette.
Betört az üveg. És semmi. Se sziréna, se hang, se
nesz.
– Istenem, ne, ne! – Tehetetlenül markolta a döglött
szerkezetet. Az az átkozott restaurálás. Majd új díszes
tűzjelzőket telepítenek a régiek helyére. Most azonban a
döglött csend. Ó, a művészetpártoló állam!
– Gyere, bere, kicsi Ellen. Légy jó kis ribanc, és
hagyd, hogy megöljön a bácsi.
Megragadta a tűzcsapot védő doboz fogantyúját és
rántott rajta egyet.
~ Meg kell halnod, ringyó. Nekünk kell nyernünk – ez
a játék.
A férfi keze a karjára fonódott.
Az ujjai a balta nyelét szorították.

Naplóbejegyzés

Azt hiszik, hogy megvertek minket a saját pályánkon a

saját játékunkban.
Szegény, szürke, hétköznapi elmék.
Minden sakkmester tudja, hogy a győzelemért folytatott
harcban néha kisebb vereségeket szenved majd el

Lehet, hogy ezt a kört ők nyerték, de a játéknak még

távolról sincs vége.

Azt hiszik, hogy győztek.

Csak mosolygunk, mosolygunk, és azt üzenjük, legyetek
üdvözölve a következő szinten.
 Első fejezet

1994. január 24., hétfő

– Azt mondta, hogy ez csak egy játék – mormolta, és a
hangja halvány volt és puha, mint maga a suttogás és
feszült, mint maga a fájdalom.
Egy kórházi ágyon feküdt, a mélylilába hajló
zúzódások az arcán éles kontrasztot mutattak a vakítóra
kifehérített kórházi lepedővel és arcbőrének
halotthalvány színével. Jobb szemének tükrét egy
vulkánszerű zúzódás szinte teljesen takarta, a
felduzzadt hús egy túlérett szilva színeiben játszott.
Nyakán a felduzzadt zúzódások körkörös sávba
rendeződtek, s távolról úgy festettek, mint egy
különlegesen szorosra kötött mélylila színű vászonsál,
melynek viselője csak fuldokolva ejtheti ki a szavakat.
Ajkainak metszésvonalát egy hosszú öltéssor csúfította
el.
A fájdalom töredezett emlékfoszlányokat röpített
agyába; hirtelen, erőszakos, vakító villanásokat. A
fájdalom olyan pontosan és élesen ragadt meg
elméjében, hogy szinte hallani, ízlelni vélte, ismét érezte
a félelem szagát, jelenlétét az ördögnek.
– Okos kislány. Azt hiszed, hogy megölünk? Talán...
Torkát kezek szorongatták, melyeket nem láthatott.
Az életben maradás ösztöne dobolt, verte az ütemet a
halántékán, a halálfélelem tarajos hullámokat vetett
szemei előtt.
– Ha akarunk, megölhetünk. – Az a selymes, szinte
lágy, mormoló hang. – Nem te lennél az első...
 Mintha egy pár erős ököl döngölte volna le a levegőt
a tüdejébe, majd lassan, szinte óvatosan szűrte vissza
fogai sövényén.
Ellen North, a megyei ügyész helyettese türelmesen
várt, várta, hogy a lidérces pillanat tovatűnjön. Egy
bárszékhez hasonló kórházi széken ült az ágy mellett, a
jobb kezénél gördülő tálcán jegyzettömb és egy
mikrokazettás magnó feküdt. Néhány napja látta először
Megan O’Malleyt. Első benyomása a Minnesotai
Bűnüldözési Iroda nyomozóügynökéről néhány jelzővel
volt leginkább leírható: kemény, céltudatos, tehetséges,
elszánt; egy apró termetű nő erőt sugárzó, zöld
szemekkel és egy nagy rangjelzéssel a vállán. Az első
nő, akinek sikerült megtörnie a Minnesotai Bűnüldözési
Iroda, az MBI macho hagyományait: ő volt az első
kinevezett női nyomozóügynök. A Deer Lake– i helyi
irodából történt kinevezésének első napja egybeesett a
Kirkwood– ügyként elhíresült emberrablás idejével. Már
tizenkét napja volt mindennek. Nem egész két hét, mely
alatt a korábban ártatlan, csöndes, vidékiesen álmos
egyetemi városka őrjítő lázálommá változott.
Elképesztő vehemenciával vetette magát az ügybe, és
ez szinte azonnal meghozta az előléptetést, vállára a
plecsnit, mely nemcsak kitüntetést, de egyben csaknem
élete végét is jelentette. Túl közel került a rejtély
megoldásához. A takaró alatt jól kirajzolódott fülhúzott
és súlyosan sérült jobb térde. Jobb kezét sűrű hólyag
borította. A kéz szinte alaktalanra zúzódott, és
kezelőorvosa kételkedett, hogy „azok a szegény,
törékeny őzikecsontok” valaha is rendbe jönnek, még ha
egy specialista aprólékos műgondja kíséri is nyomon
gyógyulásukat.
 Megant a tervek szerint kedden kívánták átszállítani
a Deer Lake– i közkórházból a minneapolisi nagy
kórházba, már ha az időjárási viszonyok azt
megengedik. Ez lett volna valószínűleg legnagyobb
megpróbáltatásainak éjszakája, de Minnesotát közben a
januári jeges fagy vasmarka szorította össze. Újabb két
nap telt el, Deer Lake csak most kezdett feltápászkodni
a húszcentis friss hó takarója alól.
– Azt mondta, ez csak egy játék – kezdett bele újból
Megan.
– Elkapták Josht. Elkaptak engem. Hülyét csináltak
mindenkiből. Hülyét csináltunk mindannyiótokból –
mondták... Mi, mindig ez a mi...
– Látott, vagy hallott bárki mást a szobában?
– Nem. – Nyelni próbált, és arcát a fájdalom egy
újabb hulláma torzította el.
– Minden mozzanatot, minden lehetőséget, minden
elképzelhető végkifejletet számításba vettünk... Nem
veszíthetünk. Ért engem? Maga nem győzhet felettünk.
Nagyon, nagyon jól játsszuk ezt a játékot... Zseniálisak
és verhetetlenek vagyunk.
A nyolcéves Josh Kirkwood a nevében Gordie Knutson
emlékének adózó jégstadion környékéről tűnt el
hokiedzés után, egy minden más szempontból
normálisnak tekinthető szerda este. Használható tárgyi
bizonyíték nem maradt hátra. Az egyetlen szemtanú egy
fél háztömbbel arrébb lakó unatkozó háziasszony volt,
aki épp csak kipillantott az ablakon, és nem látott
semmi riasztót vagy zavarba ejtőt: egy kisfiú, akit
fölvesznek hokiedzés után; erőszaknak, kényszerítésnek
semmi nyoma. Az egyetlen helyszínen hagyott tárgy,
amelyik a fiú jelenlétére utalt, egy vászonzsák volt,
melynek belsejébe egy üzenetet tartalmazó cédulát
tűztek:

egy kisgyerek eltűnt

a közöny nem ártatlanság, hanem BŰN

Játék. Egy játék, amelyben rá egy bábu szerepét

osztották. A gondolat tehetetlenség érzését zúdította
Meganra – dühödt, kétségbeesett felháborodást, és a
kiszolgáltatottság, sebezhetőség gyűlölt érzetét. Az
egyetlen apró elégtétel az ügyben az volt, hogy
mégiscsak sikerült elrontaniuk a tettes kisded játékát,
és Garrett Wright most a Deer Lake– i városi börtönben
egy cellában várta a sorsát.
Garrett Wright. A Harriss College
pszichológiaprofesszora. Ember, akit mint „profi
szemtanút” röptetett a média a közgondolkodásba, egy
ember, akit képesnek tartottak arra, hogy komplex és
mély magyarázatot adjon az emberi elme összetett és
bonyolult működésére bűntény elkövetése közben. Egy
ember, aki a Kirkwood család szomszédságában él.
Megbecsült tagja a társadalomnak. Az ifjúkori bűnözők
ügyeivel foglalkozó bizottság önkéntes tagja. Egy
minden gyanú fölött álló ember.
S bár ezt az embert, Garrett Wrightot letartóztatták,
egyetlen szó vagy jel sem utalt még az eltűnt Josh
hollétére.
– Bekötötték a szemét?
– Úgy van.
– Akkor valójában nem látta Garrett Wrightot.
– Láttam a lábát. Megvan az a rossz szokása, hogy a
sarkán himbálódzik. Már az első alkalommal kiszúrtam,
amikor találkoztam vele. Ugyanezt láttam aznap éjjel.
Még a csizmáját is jól láttam, amikor elég közel állt
hozzám.
– Hát, ez nem éppen egy ujjlenyomat.
Megan szúrós tekintetet vetett a helyettes
ügyésznőre, és érezte, ahogy felgyülemlő dühe átrágja
magát a kábító gyógyszerek és a fájdalom ködfalán.
Átkozott ügyvédek. Az az ember, az a Garrett Wright
teletömte kábítószerrel, megfélemlítette,
megerőszakolta, megalázta. Mindez könnyen a karrierje
végét is jelenthette volna, a karrierjét, amely több mint
minden volt számára. Egy évtized különböző bűnüldöző
szerveknél, doktori diploma kriminalisztikából, az FBI–
akadémián szerzett különdiploma. Átkozottul jó zsaru
volt, és mégis most itt ülhet ez az Ellen North hajszálra
belőtt szőke sérójával, és lekezelő nyugalommal
kérdezgetheti őt – mintha csak egy egyszerű civil volna,
vak és tudatlan e téren mint maga az Igazság
Istenasszonya.
– Ő volt, ha mondom, az a rohadék. Tudta, hogy
odamegyek. Tudta, hogy már csak ennyire vagyok tőle,
hogy elkapjam. De ő kapott el, és a szart kiverte
belőlem, azután becsomagolt egy Josh elrablását
bizonyító lepedőbe...
– Még nem tudjuk, hogy az a lepedő mit bizonyít –
vetette közbe Ellen. – Még nem tudjuk, hogy kinek a
vére található rajta. A laborban mindenki őrülten
dolgozik az ügyön, de a DNS– tesztek heteket is igénybe
vehetnek. A vér származhat Joshtól, de bárki mástól. A
szüleitől mindenesetre már vettünk vérmintát. Ha a
DNS– analízis kimutatja, hogy a lepedőn talált vér
származhat Paul Kirkwood és dr. Hanna Garrison
gyermekétől, akkor már van valami használható a
kezünkben. De a helyzet mostani állása szerint éppúgy
lehet, hogy bakot lövünk. Az emberrabló szempontjából
sokkal valószínűbb, hogy félrevezető nyomokat hagyott
hátra, hogy...
– Ez az ő valószínűsége, az ő ésszerűsége – fakadt ki
Megan. – Tényleg azt hiszi, hogy mindent megúszhat, de
ezúttal alábecsült minket. A szaros térdén fog csúszni a
törvény előtt. Végül is kinek az oldalán áll?
– Tudja, hogy melyik oldalon állok, Megan. Legalább
annyira szeretném Wrightot bűnhődni látni, mint
maga...
– Maga még csak nem is sejti, hogy mit érzek.
Nem volt mit felelni. A keserű gyűlölettel, amely
Meganból áradt, nem lehetett vitatkozni. Az érzés,
amellyel Wright ütött, döngölt és sulykolt ebbe a nőbe,
minden egyes ütésével mélyebb volt, mint ami egy
kívülálló számára felfogható; Ellen tudta ezt. Egy
áldozat személyes és oldhatatlan gyűlölete keveredett
és olvadt össze szétválaszthatatlanul egy megalázott
zsaru büszkeségével. Tudta, hogy saját, személyes,
morális meggyőződése, szomjúhozása az igazságra csak
gyenge aperitif lehet. A gyűlölet e tengeréhez képest.
– Azt akarom, hogy ítéljék el – tette világossá Megan.
– A vádnak olyan tökéletesen kell állnia, mint egy
műalkotásnak. Nem akarom, hogy a védőügyvédje akár
csak egy hajszálnyi repedést is lásson ezen a szobron.
Minél erősebb a vád, annál jobbak az esélyeink, hogy
kifacsarjuk belőle az igazságot. És talán Joshnak is ez az
egyetlen esélye.
Vagy legalább, hogy az áldozat testét megtaláljuk.
 Ezt felesleges lett volna kimondani. Minden érintett
tudta, hogy mekkorák az esélyei annak, hogy Josh
Kirkwoodot életben találják. Wright és a cinkosa, bárki
is legyen az, hogy az az egyetlen ember, aki teljes
bizonyossággal azonosítani tudná őket, mint az
elrablóit, csak úgy szépen kisétáljon a kezeik közül.
– Ha tökéletesen építjük föl a vádat Wrighttal és a
védőügyvédjével szemben. Ha hihetővé tudjuk tenni a
gyilkossági vádat, és el tudjuk hitetni velük, hogy a vád
a holttest nélkül is megáll, akkor, akkor Wright talán
visszajuttatja a gyereket. Irányíthatjuk a lépéseit, ha
kellőképpen óvatosan és okosan járunk el.
„– Azt gondolták rólad, hogy okos kislány vagy, de
ugyanolyan buta ribanc vagy, mint a többi!” Testetlen,
alaktalan hang. Erőben egy másodpercre sem emelkedik
a suttogás fölé, de gyűlölet parázslik a mélyén és szítja
a tüzét.
Megborzongott. Vakon. Erőtlenül. Sebezhetően.
Várva – mire várva? Azután a fájdalom testet öltött,
iránya lett, formája, nehézkedése, és ütések zúgtak rá
mindenfelől.
Újjáéledt benne a fájdalom, a gyengeség, a félelem és
a kiszolgáltatottság; Megan a torkában érezte és
próbálta elfojtani.
– Jól van? – kérdezte Ellen, vizsgáló pillantást vetve
az ágyon fekvő nő felé. – Hívjam a nővért?
– Nem.
– Talán félbe kellene most szakítanunk a
beszélgetést. Visszajöhetek egy félóra múlva...
– Ne.
Ellen nem szólt semmit. Hátha a nő meggondolja
magát, bár ez nem tűnt valószínűnek. Megan O’Malley
nem az a fajta volt, aki meghátrál. Az MBI számított a
legfelsőbb kasztnak e bűnüldöző szervek között a
Középnyugaton. Az országban is az egyik legjobb. És
Megan az egyik legjobb a legjobbak között. Egy jó zsaru
azzal az elszánt, makacssággal és tűzzel, ami csak egy
pitbulléhoz mérhető.
Ellen számított erre a tűzre. Egy óra múlva találkozik
főnökével, a megyei ügyésszel. Szüksége lesz Megan
vallomására és némi időre, hogy beilleszthesse a fejében
lassan formát öltő tervbe.
Igyekezett magabiztosnak tűnni, mikor egy óra múlva
főnökével szemben leült a tárgyalóasztalhoz. Rudy
Stovich tudott kiszámíthatatlan lenni, de terelni is
lehetett. A Park megyében eltöltött két éve alatt Ellen
arra a szintre fejlesztette a benne szunnyadó nyájterelő
ösztönöket, hogy szinte égi pillanat alatt föl tudta mérni
főnöke aktuális lelkiállapotát Még azt sem tudta
pontosan, hogy akarja– e valójában a Wright– ügyet, s
most mégis itt ült, s fejében egy stratégia próbált
lázasan összekovácsolni.

– Maga viszi majd az ügyet? – kérdezte Megan,

keményei küszködve a levegővétellel. Apró
izzadságcsöppek sorjáztak a homlokán.
– Ami biztos, hogy én is benne leszek. A megyei
ügyész még nem hozta meg a végső döntést.
– Na persze, hova is az az őrült sietség? Hisz még
csal két napja haraptam majdnem fűbe. Megértem,
csínján kell bánni a kezdeti benyomásokkal, csak
óvatosan.
– Holnap reggel terjesztjük be az ügyet.
 – Azonnali tárgyalást akar a főnöke, vagy addig
mesterkedik, amíg vádesküdtszék elé kerül?
– Majd meglátjuk.
A média imádta a vádesküdtszéki cirkuszokat.
Mintha– a: a szokásos nagy felhajtás valami jobbat vagy
fontosabbat jelentett volna. A vádesküdtszék előtti
szereplés az ügyész jutalomjátéka, afféle nagy kiugrási
lehetőség; a bizonyítási e) járást és a vádpontokat nem
szakítja meg unos– untalan a védelem kekeckedése, a
tanúkat nem zavarja össze a védőügyvéd lepcseskedése.
A józan kételkedés határain túl kell csak bizonyítani az
ügyet; egy valószínűsíthető teóriát kell csupán
bizonyítani és felállítani, mely szerint a vádlott követte
el a bűncselekményt. Persze a vádesküdtszéknek is
megvolt a maga funkciója. Minnesota államban csak és
kizárólag a vádesküdtszéknek áll jogában gyilkosság
vádja alapján bárkit is elítélni. De a dolgok pillanatnyi
állása szerint nem gyilkossági ügyről volt szó, és annak
a puszta gondolatára, hogy a jelen ügyben két tucat, a
szó mindkét értelmében civil állampolgár hozzon majd
döntést, Ellent a hideg veríték verte ki.
A vádesküdtszék tagjai tulajdonképpen kedvük
szerint dönthetnek. Ha nem akarják, nem kell
meghallgatniuk az ügyész érveit sem. Ha nem akarják
elhinni, hogy Garrett Wright mindarra képes lehet,
amire egy emberi testbe öltözött ördög, akkor akár
szabadon is engedhetik. Csak reménykedhetett abban,
hogy a vádesküdtszék tagjai előtti nagy színészi alakítás
vágya és lehetősége nem felhőzi el Rudy józan eszét.
Rudy Stovich már több mint tíz év viharát élte túl
Park Country megyei ügyészi székében. Ezt a
teljesítményt nem annyira páratlan jogi és ügyészi
zsenialitásának, mintsem jó politikai manőverezésének
köszönhette. Mivel jóval járatosabb volt a polgári jog
területén, mintsem, a büntetőjog bonyolult
labirintusában, jó érzékkel csípte ki a kisebb
bűntényeket, azokat, amelyekben biztosra mehetett, s
amelyeknek valami használható politikai értéke is volt.
Tárgyalótermi stílusa egyszerre volt aktuális és
közelebbről tekintve felszínes, s mindezt a kiérdemesült
operett színész joviális bájaival fűszerezte. De választói
Rudyt csak ritkán, elvétve láthatták a tárgyalóteremben,
és mint afféle örömelvű, könnyű fajsúlyú,
popócsókolgató háttérpolitikus, nélkülözött minden
valódi emberi nagyságot vagy méltóságot.
– Wright megszólalt? – kérdezte Megan nyugodtan.
– Beszélni beszél, de semmi olyat, amit mi hallani
szeretnénk. Kitart amellett, hogy a letartóztatása hiba
volt.
– Igen, naná. Az ő hibája. Ki a védője?
– Dennis Enberg, egy helyi ügyvéd.
– Csak egy egyszerű ügyvéd, vagy egy seggfej
ügyvéd?
– Dennis rendes srác – mondta Ellen, kikapcsolva a
magnót. Túl sok időt töltött már a rendszerben ahhoz,
hogy felesleges konfrontációknak tegye ki magát. A
Megan által használt kategóriákat ő is ismerte, sőt
alkalmazta is időnként, persze szigorúan belső
használatra. Mint ügyvédcsalád leszármazottja pedig
már réges– rég hozzászokott és immúnis lett a
különböző ügyvédekkel kapcsolatos kiszólásokra és
viccekre.
Lecsusszant a székről és fölvette a táskáját. Megan
lassanként kezdte elveszíteni az öntudatát. A
kimerültség és a nyugtatószerek kezdtek lassanként
véget vetni a beszélgetésnek – függetlenül attól, hogy
maradt– e még kérdése.
– Tudja, az a fajta pasas, aki ham and eggsszel kezdi
a reggelt egy olcsó bárban – folytatta Ellen. – Általában
kisebb kihágási ügyekkel foglalkozik, néha mint kijelölt
védőre rátukmálnak egy– egy kisebb ügyet, szerény, de
tisztes házipraxist folytat. Tudja, ahogy ez menni szokott
az ilyen vidéki kisvárosokban.
– Aha. A házaló ügyvéd. Tulajdonképpen mit is keres
itt, ügyvédnő?
Ellen belebújt a nehéz gyapjúkabátba, és a vastag
bőrgombokat igyekezett a helyükre passzítani, egyiket a
másik után.
– Hogy én? Azért jöttem, hogy igazságot tegyek.

Ellen teljes tizenkét éves karrierjét egyik vagy másik

megye szolgálatában töltötte le. Nem kis nehezteléssel
követték nyomon pályáját szülei, akik azt szerették
volna, hogy nyomdokukba lépjen az adóügyi jog jól
kipárnázott ösvényem. Miután végzett a Saint Paul– i
Mitchell Egyetem jogi karán, szakmai élete első tíz évét
Hennepin megye ügyes– bajos ügyeinek
szentelte,.amely magában foglalta a nagyváros
Minneapolist és az igen jómódú nyugati külváros–
kertvárosi részeket, ahol ő maga is töltötte a
gyerekkorát. Megszokta ezt a hektikus tempót,
feltámadt benne a szomjúság, melyet oltania kellett,
hogy annyi rosszfiút küldjön rács mögé, amennyit csak
lehet. Hennepin megye jogi veteránjai a sok hadat
viseltek szkepticizmusával figyelték lelkesedését, és
fogadásokat kötöttek, hogy mikor jön majd el az az idő,
amikor ő is kiég.
A tíz év alatt elszántsága csak tovább erősödött, de
lelkesedése valóban csúnyán megfogyott, s kezdte
magára ölteni a cinizmus jól bélelt kabátját. Még jól
emlékezett arra a napra, a Hennepin megyei bíróság
csarnokában, amikor hirtelen megtorpanásra
kényszerítette a csontig ható döbbenet és felismerés,
hogy olyat és annyi mindet látott, hogy lassanként ő
maga is néma és közönyös szemlélőjévé vált az
áldozatoknak, tetemeknek és gyilkosaiknak. Nem éppen
kellemes megvilágosodás. Nem azért lett ügyésszé,
hogy valamiféle immunitás fejlődjön ki benne az emberi
szenvedéssel szemben. Nem azért töltött ennyi időt a
rendszerben, hogy eljusson arra a pontra, ahonnan az
ügyek már csak apró, bizonytalanul lebegő
számjegyeknek tűnnek, az ítéletek pedig naptári
bejegyzésnek. Igen, ügyvéd lett belőle, de a génjeibe
kódolt ösztönök a környezete, a családja és az
igazságéit való küzdelem őszinte okán.
Úgy tűnt, megoldás lehet, ha elszakad a
nagyvárostól, valami józanabb, épeszűbb részére a
világnak, ahol a bandák és a főbenjáró bűnök csak ritka
aberrációként fordulnak elő. Olyan helyre vágyott, ahol
érezhette munkája gyümölcsét, annak eredményét, és
ahol nemcsak azt a szörnyű ismétlődő érzést kell
átélnie, mintha egy hatalmas résektől tátongó hordóban
kellene az ujjával eltömni egy lyukat.
Hát Deer Lake pontosan ilyen helynek tűnt.
Tizenötezres lélekszám, s a városka amúgy épp elég
közel feküdt Minneapolishoz ahhoz, hogy kényelmes
legyen, és épp elég távol ahhoz, hogy megtarthassa
vidéki jellegét. A városban működő Harris College
biztosította az ifjabb nemzedékek folyamatos
beáramlását és azt a némiképp kifinomult légkört,
melyet egy egyetemi közösség jelenléte létrehoz. A
fehérgallérosok folyamatosan növekvő, hízó rétege kellő
és kellemes adóbázist jelentett a környék számára. A
bűnözés, noha növekvő tendenciákat mutatott, még
mindig jellegzetesen kisebb, „emberibb” ügyekből állt.
Betörések, szerényebb drogügyletek, munkások a
szomszédos sajtgyárból, akik időről időre hülyére verték
egymást egy– két pofa sör után a szórakozóhelyeken. Az
embereket itt még meg tudta, fel tudta rázni egy– egy
esemény. És Josh Kirkwood elrablása a velejükig
megrázta őket.
Kesztyűs kezébe szorított aktatáskával, a Deer Lake–
i közkórház százszor vakszolt kemény kőpadlóján
kopogó bőrcsizmában haladt Ellen kifelé az épületből. A
százágyas kórház élete, úgy tűnt, az ápolónő– pihenő és
a recepciós fogadótér alkotta közös tér körül
koncentrálódik, ahol jelentkezési lapot szorongató
szomorú arcú emberek panaszkodtak a hosszú sorok
miatt, jelentkezési lap nélküliek próbáltak a
valóságosnál drámaian betegebbnek tűnni abban a
reményben, hogy így hamarabb előrejutnak.
Abban a pillanatban, ahogy Ellen látótávolságra
került, a betegzónán kívül őgyelgő riporterek egész
hada kezdte kapkodni felszerelését és zúdult Ellen felé
kihegyezett tollakkal és kivont jegyzettömbökkel. Két nő
és négy férfi, 'drága gyapjúkabátok, puffos sídzsekik,
sprayjel keményített és belőtt tincsek, brillantinosan
csillogó lófarkak kiállítási gyülekezete volt ez a kisebb
tömeg. Az egyik fotós hirtelen ráirányította a gépet, s
Ellen ösztönösen elfordította a fejét, amikor a vaku
fölvillant.
– Ms. North, van valami közlendője O’Malley ügynök
állapotát illetően?
– Ms. North, hitelt érdemlő– e az a szóbeszéd,
miszerint Garrett Wright támadása szexuális jellegű
volt?
A második kérdésre meghökkent ábrázatot öltött
Ellen.
– Én nem hallottam ilyen híresztelést – mondta
élesen, nem lassítva az ütemen.
Az izgatott médiahelyzetek kulcsa: maradj
mozgásban. Ha megállsz, akkor letipornak, lenyelnek és
megemésztenek, és ebben az új formádban mint egy
címlapsor vagy mint egy tíz másodperces főcímszöveg
tűnsz majd föl a televízióban a tízórás film előtt. Ellen
túl régóta volt már a szakmában, hogy ilyen hibát
vétsen? A leckékért viszont kemény árat fizetett;
alkalmanként a hiénáknak dobták kezdő
ügyvédbojtárként a pályája elején.
Zaftos válasz híján úgy tűnt, csak tovább növelte a
riporterek étvágyát. Kettő tőle balra koslatott. Másik
kettő meglepő gyorsasággal hátrált pontosan előtte. Az
egyik meg a jobb keze felől táncolt, kikötődött piszkos
cipőfűzőjének kemény vége minden egyes tánclépésre a
padlónak vágódott.
– Mekkora óvadékot kér majd megállapítani a megyei
ügyész?
– Elsorolná gyorsan a vádpontokat?
– A megyei ügyész úr ma délután sajtótájékoztatót
tart a bíróság épületében – mondta Ellen. – Tartogassák
a kérdéseiket akkorra.
 Sikerült. Elérte a kórház főbejáratát, s kilépett az
ajtón, ösztönösen összehúzta magán a kabátot. Halvány
napkévék tükröződtek a sápadt, szűz havon. A parkoló
távolabbi részén egy traktor zörmögött kisebbfajta
heggyé tornyosítva az összekotort havat.
Elindult az autója, egy Bonneville felé, jól tudva, hogy
nemcsak az ő pár cipője töri ropogva a friss havat.
Szeme sarkából, tőle kissé lemaradva egy pár nyúzott
Nike tornacipőt látott felvillanni a hóban.
– Komolyan beszéltem – mondta, és kihalászta a
kulcsokat a kabátzsebéből. – Nincs mit mondanom.
– Egyetértek, minek etetne egy kopót?
Vetett a fiúra egy pillantást. Most jöhetett frissen a
gimnáziumból, olyan zöldfülűféle, akinek nem szabadna
szülői engedély nélkül hajadonfőtt kimenni a hidegre.
Jól formált arcát gyanús vöröses árnyalatba hajló fekete
haj keretezte, mely mélyen keskeny, barna szemeibe
omlott. A fiú egy türelmetlen mozdulattal hátrasöpört
néhány tincset a szeméből. Egy fiatal Keanu Reeves.
Isten, segíts. Alig volt magasabb az ő százhetvenöt
centijénél, de volt valami benne egy kóbor macskából:
vékony, izmos, kérődzködő, telve nyugtalan energiával.
Úgy vibrált körülötte a levegő, mint hogyha valaki egy
magasfeszültségű generátorral kapcsolta volna össze.
– Akkor attól tartok, hogy ön ma éhen marad, tisztelt
kutya úr...
– Slater. Adam Slater. A Grand Forks Heraldtól.
Ellen kinyitotta a kocsi ajtaját és a vezetőoldal
melletti ülésre hajította az aktatáskát.
– A Grand Forks átküldte a saját riporterét?
– Tudja, én ambiciózus vagyok – ismerte be a fiú,
nyugtalanul egyensúlyozva és imbolyogva a lábfején,
mintha bármelyik pillanatban készen kellene állnia egy
gyors és riadt menekülésre. Kölyökállat, amint próbálja
megelőzni a kiéhezett falkát.
– Egyáltalán, elég idős ahhoz, hogy munkát vállaljon?
– kérdezte Ellen, nehezen viselve a másik lelkesedését.
– Maga is ambiciózus volt egykor – mondta a fiú,
miközben Ellen bekászálódott a volán mögé.
Felpillantott rá, erősen kétkedve, hogy a fiú
egyáltalán tud róla valamit.
– Van némi összeköttetésem Hennepin megyében.
Összeköttetése. A kinézetéből ítélve az
összeköttetései azok a srácok lehettek, akik épp az
imént csórtak el az algebratanár asztaláról egy
dolgozati példányt.
– Azt mondják, akkor még jó volt, amikor náluk
dolgozott.
– Én még mindig jó vagyok, Mr. Slater – felelte Ellen,
elfordítva az indítókulcsot. – Én irányítószámtól
függetlenül jól működöm.
– Igenis, hölgyem – felelte katonásan,
jegyzetfüzetével szalutálva.
„Hölgyem”, mormolta, amint sebességbe rakta az
autót és elindult kifelé a parkolóból Szeme a
visszapillantó tükörre tévedt, amikor a főúti
kereszteződésnél a fékre lépett Ambíció úr a Grand
Forkstól éppen visszafelé ballagott a kórház
főbejáratához. „Majd meglátjuk, ha egyszer ügybe
keveredsz egy idősebb nővel, te pimasz tacskó. Egykor
jó volt. Még mindig az vagyok, még mindig, kisfiam."
Nem tudta biztosan eldönteni, hogy a fiú a
tárgyalótermi képességeire értette– e, vagy a női
vonzerejére gondolt. Amint a fiú tükörképe kiúszott a
képből, egy pillanatra önmagát vette szemügyre a
tükörben. Egy arcot látott, amely inkább érdekesnek,
mint feltűnően szépnek volt mondható. Ovális forma,
nemes homlokkal. Szürke szemek – talán egy kissé
túlságosan is szűk vágásúak. Az orr – egy kicsit túl
egyszerű. A száj semmiképp sem az a forma, ami vad
erotikus fantáziákat ébreszt, de úgy látta, nincs vele
semmi különösebb baj. Most az öregedés jegyei után
kutatott az arcán, és nem tetszettek azok a
nevetőráncok a szemei mellett két oldalt, amelyek, ha
hunyorított, hajszálfinom térképpé álltak össze. Vajon
meddig hívhatja még őket nevetőráncnak, és mikor jön
el az a pillanat, amikor szarkalábnak kell majd neveznie
őket?
Égy közelgő születésnap, mint sötét felhő vetett
árnyékot a horizonton, mint a Hindenburg, egy óriási
lelki léghajó. Harminchat. Hideg szánkázott végig a
hátán. Remélte, hogy a hidegtől, és följebb tolta az
autóban a fűtést. A harminchat csak egy szám volt. Egy
szám, amely közelebb esik a negyvenhez, mint a
harminchoz, de mégis csak egy szám, önkényes jelölése
az idő múlásának. Nem, fontosabb dolgok miatt kellett
most aggódnia: mondjuk egy elveszett fiú miatt, és
azért, hogy elrablóját az igazságszolgáltatás kezébe
adja.
 Második fejezet

Park megye bírósága kisebb, de mégis monumentális,

természetes mészkőből épített, az épület frontrészén
dór oszlopokkal és görög timpanonokkal ékes épület
volt. A XIX. század második felében építették, amikor a
munkaerő még olcsó volt és időből sem volt kevés. Az
épületbelső hirdette a dicsőséget: a magasba szárnyaló
falak azonban alighanem a fűtési számlát hizlalták, a
faragott gipszstukkók és domborművek pedig minden
kétséget kizáróan a feltűnő történeti érzékenységű
adakozók pénztárcáját tették próbára, hogy eredeti
formájukban fennmaradhassanak. A harmadik emeleten
már elkezdődtek a restaurációs munkálatok, sűrű
állványzat borította az északkeleti falat, mintha
várostrom készülődne.
A bírósági tárgyalótermek a harmadik emeleten
Henry Clayt és Clarence Darrow– t jutatták az ember
eszébe. A bírói emelvény és padlat, az esküdtek bokszai,
és a nézők számára fönntartott padsorok között egy
kisebb méretű tölgyerdőt állítottak a törvény
szolgálatába a mai városlakók elődei. A fapadlón
halványra kopott foltok tanúskodtak ügyvédek
generációinak lépteiről.
A férfi számára nem voltak ismeretlenek az ehhez
hasonló bírósági épületek, noha Deer Lake– nek soha
még a közelében sem járt. És úgy érezte, nem is fog
visszatérni, ha egyszer küldetésének végéhez ér.
Átkozottul hideg egy hely.
Könnyen nyert volna, ha valakivel fogad, hogy a Park
megyei bíróság ritkán látott ilyen sürgés– forgást, mint
éppen ma. A csarnokokat szinte megtöltötte a hullámzó,
zümmögő tömeg; no nem a személyzet, hanem a
riporterek, operatőrök, fotósok, firkászok és
zugfirkászok hada, akik kemény testharcot folytattak
egy mikrofonoktól csillogóan hemzsegő pódium előtt.
Áthajolt a második emelet korlátján és lefelé pillantott
katonai jellegű, foncsorozott, sötét lencséjű
napszemüvegén keresztül.
Josh Kirkwood elrablása nemzetszintű figyelmet
ébresztett. Dr. Garrett Wright letartóztatása csak
tovább fokozta a lázas őrületet. Az összes nagyobb
társaság jelen volt, újságíróik, riportereik jellemző
módon azonnal beazonosíthatók, felismerhetők.
Számbelileg a legnagyobb erővel a bulvár– és
szennylapok emberei voltak jelen, és mint éhes hiénák
rótták szüntelenül a köröket, hátha lehullik egy zsíros
falat vagy konc a nagy lapok és csatornák, az oroszlánok
asztaláról. A kedvező placcokért, standokért és
kameraállásokért folytatott harcban a leghátrányosabb
helyzetben a hírműfaj helyi munkásai voltak.
.Akaratukon kívül kerültek, ebbe az őrült torlódásba, és
szemmel láthatólag szinte apatikusan vették tudomásul,
hogy a nagy halaknak még az uszályába sem tudnak
kerülni – ez már csak egy ilyen szakma. A sztori maga
jóval túlnőtt a kisvárosi izgalmak, szenzációk és
érdekességek szintjén. Nagy volt, mint maga Amerika,
és egyszerre bensőséges, mint egy család.
Jó metaforák. Képzeletbeli noteszába felírta őket.
Alant a kép semmiben sem különbözött attól, mintha
filmsztárok érkeznének egy fesztiválgálára. Halogén– ,
jódlámpák, kamerák, statívok, technikusok, homlokot,
orrot izgatottan púderozó sminkesek.
 „Színház a világ”, mormolta halkan, inkább csak
magának némi cinizmussal a túl sok szivartól és a túl
kevés alvástól reszelés hangon. A nagy élet, a pörgés
ára. Az esték jó whiskyjét, finom beszédét, könnyű
mosolyait és drága szivarjait a reggel egy marék
aszpirinnal és egy termosznyi méregerős kávéval
pofozza helyre.
Lustán végighordozta tekintetét a tíz méterrel
lejjebb, a csarnokban, a megyei ügyész irodájának ajtaja
előtt gyűrűző riporterek hordáján. Senki sem törődött
vele. Pedig nem viselt sajtójelvényt, és még a
személyijét sem kérte el tőle senki. Bárki lehetett volna.
Lehetett volna épp egy orvlövész is; még egyszerű
fémdetektorokat sem állítottak föl a Park megyei
bíróság bejáratánál. Újabb apróbb részlet, amit érdemes
elraktározni az elkövetkezőkben hasznosításra. Itt
mindenkit csak és kizárólag az ügy érdekelt és minden
más mellékesnek tűnt. Elvis akár a padlót is söpörhette
volna, akkor sem akadt volna senki, aki kétszer
rápillantson.
„Csőlátását” egyszerre tekintette hasznosnak és
egyfajta személyes áldásnak. Ha egyszer akcióba került,
ha ott volt, ahol lennie kellett, tökéletesen képes volt
kizárni a külvilágot. Belelátott a dolgokba. Madártávlat:
egyszerre a nagy távoli kép és a szuperközeli. Most azt
látta, hogy egy ízig– vérig kisvárosi igazságszolgáltatási
gépezet hogyan alakul át, mivé lesz a nagy sztori súlya
alatt.
A megyei ügyész ajtaja fölpattant és a riporterek
szinte azonnal kérdéseket kezdtek üvöltözni, és ez fönt
egészen úgy hangzott, mint egy falka nekivadult
vadászkutya csaholása. Visszaemelkedett és ellépett a
korláttól, nekidőlt egy márványoszlopnak, ügyelve arra,
hogy árnyékban maradjon, kezeit a minneapolisi
reptéren vásárolt fekete, vízhatlan sportkabátjának
zsebébe süllyesztve.
Egy egyenruhás rendőr utat vágott a tömegben,
nyomában lépkedett az az ember, akiért mindez a
hercehurca folyt, és akiben Rudy Stovichot vélte
felfedezni. Magas, csontos alak, az arca akár egy
rajzfilmbeli paradicsomúré, fején a csomókba
göndörödő szürke hajat mintha egy könyörtelen kéz
ondolált hullámokba kényszerítette volna. De a műgond
ellenére mindez mégis valahogy zsírosnak, rendetlennek
tűnt. Stovichot már látta valamelyik, az ügyről készült
tévés hírbeszámolóban szerepelni, ahol mélyen a
kamera lelkébe nézett, és szenteskedőn ígérte, hogy a
törvény teljes súlyával sújtanak le a gazemberekre, akik
a bűntényt elkövették. Érdekes volt, vajon mi
mondanivalója lehet most, hogy úgy tűnt, az a bizonyos
gazember nem egy gennyes exstrici a város rossz
végéből, valahonnan az emberi evolúciós létra homályba
vesző alsó fokairól, hanem egy pszichológiaprofesszor a
város saját, exkluzívnak tekintett egyeteméről.
Garrett Wright volt az a csavar, amitől valódi gellert
kapott a sztori, amitől úgy tűnt, hogy aranytartalékkal
bír és nem zuhan a csip– csup ügyek és a feledés
homályába.
Stovich belépett a terembe, határozott, ideges
mozdulattal próbálta elhallgattatni a feléüvöltött
kérdéseket, arcán a jól kitartott türelmetlen feszültség
jelei. Egy nő lépett mellé. Hűvös, összefogott jelenség,
az arany fényében játszó szőke haj; arcvonások,
amelyek inkább érdekesnek, mintsem szív–
bemarkolónak nevezhetők. Ellen Northról azt tartotta a
szóbeszéd, hogy ambiciózus tekintetét a megyei ügyész
székére vetette. Úgy vonult végig a riporterek hadán,
hogy a szeme sem rezdült, mint egy királynő, aki nem
alacsonyodik le oda, hogy észrevegye a mosdatlan
tömegek jelenlétét. Arisztokratikus, öntudatos; olyan
ember, aki nem illetődik meg a sajtó jelenlététől.
Érdekes.
Még mindig ugyanott állt, amikor a tömeg, mint egy
nyáj nekiindult lefelé a lépcsőkön az első emeletre.
Kezdődik E show.
Nincs rendező, aki tökéletesebben koreografálhatta
volna meg a jelenetet. Abban a pillanatban, amikor
Stovich és sleppje elérték az első emeletet, feltárultak a
bíróság épületének nagy kapui, az állami főügyész,
William Glendenning és famulusai megkezdték a nagy
bevonulást. Hideg levegő torlódott be nyomukban az
épületbe, a havat taposták cipőikről, arcukat és orrukat
cseresznyepirosra fényezte a hideg fagy. Stovich és
Glendenning kezet ráztak, jól kitartva hogy minden
kamera és minden vaku beleférjen a vakító parádéba.
Glendenning nyitotta a ceremóniát. Egy minden
hájjal megkent, gyakorlott politikushoz méltóan, jól
mutatott e megvilágításban; a szilárdság, a
megbízhatóság, a konzervatív értékek mintaképe. A
keret nélküli szemüveg némiképp hasonlatossá tette
Franklin Roosevelthez – egy újabb apró hangsúly, amely
arra volt hivatva, hogy mélységes bizalmai ébresszen a
régi értékek eme elkötelezett híve iránt. A hangja erős
volt és magabiztos. Hangzatos ígéretek és az
igazságtétel ígérete: beszédében a rendszerbe vetett
mélységes bizalmáról biztosította a hallgatóságot, a
kiosztott bizalomból jutott Rudy Stovichnak és a
stábjának is. Mindez rendkívül meggyőzően hangzott,
bár valójában nagyon keveset mondott; ügyes húzás így
a választási évben.
Stovich követte a pódiumon kőarccal, rendíthetetlen
komolysággal, kissé viseltes szemüvege be– becsillant a
fényben, öltönyére pillantva kézenfekvőnek tűnt a
gondolat, hogy valamelyik szennyeskosárból halászta
elő a nagy fellépésre készülődve. A nyakkendője túl
rövid volt. Ahogy mondta, ő mindenkihez beszél, és
kifejezésre juttatta, hogy mélyen megrázták azok az
események, amelyek úgy tűnik, alapjaiban rengették
meg a közösséget. Ő csak egy egyszerű vidéki ügyvéd,
mondta, aki álmában sem gondolta volna, hogy egy ilyen
gonosz üggyel kell valaha is foglalkoznia, ezért az ügyet
ezennel helyettesére, Ellen Northra testálja. Ő
rendelkezik azzal a tárgyalótermi gyakorlattal, amelyet
egy ilyen ügy szükségessé tesz. Fiatalnak, éles eszűnek
és fáradhatatlannak írta le Ellent, olyan embernek, aki
nyughatatlanul keresi az igazságot.
– Ügyes húzás, Rudy – mormolta Elvis, ismét a
korlátnak dőlve. Ügyes és gennyes, vén vidéki róka.
Azzal, hogy áttestálta az ügyet, már előre számolt a
lehetséges kudarc tényével. Olyan embernek mutatta
magát, akit mindenekfelett az igazság érvényesítése
érdekelt, ezért még annak beismerésére is képes, hogy
akad nála alkalmasabb is a feladat végrehajtására;
ráadásul egy nő, aki ilyen módon jó pontokat szerezhet
neki a választókörzetében, ahol a felvilágosult fiatal
értelmiségiek köre és száma nőttön– nőtt. Ugyanakkor
azzal, hogy személyét a konkrét ügyészi eljárástól távol
tartotta, az esetleges későbbi közfelháborodás tajtékos
hullámainak irányát is megszabta, persze úgy, hogy
saját partjai szárazon maradjanak. Ha Ellen North győz,
akkor Rudy egy bölcs, megértő és lemondásra kész
zseninek fog tűnni. Ha veszítene: minden a nő hibája
lesz.
A lehetőségek és kérdések újabb körét jelentette,
hogy Stovich vajon a helyettese iránt érzett valódi
tisztelet okán bízza rá az ügyet, vagy éppen így dobja
koncként az éhes farkasok elé. Egyetlen dolog tűnt csak
bizonyosnak, amint Ellen North fellépett a pódiumra –
ez a nő nem félt sem a feladattól, sem a sajtótól.
Beszéde tömör volt és célratörő. Kemény és agresszív
nyomozást ígért és igazságot az áldozatok számára.
Megígérte, hogy minden hatalmában álló eszközzel és
lehetőséggel fog feleletet kicsikarni a végső kérdésre,
amely nem más, mint a nyolcéves Josh Kirkwood.
Határozottan és elegánsan tért ki azonban a sajtó
kérdései elől, visszatáncoltatva főnökét ismét a
reflektorfénybe. Stovich hálásan a választási évben
adódó páratlan sajtószereplés lehetőségéért,
megragadta az alkalmat, magával rántva felettesét,
Glendenninget is a fénybe. Az ilyen fotók az állam
törvénykezési rendszerének összeölelkező
főmamelukjaival mindig rendkívül alkalmasnak
bizonyultak a választási óriásplakátok alapanyagaként.
Egy rendőr utat tört Ellen Northnak, aki visszaindult
a lépcsők felé. Elvis figyelte a madártávlatból, ahogy a
riporterek egy része kiválik a tömegből és a nő nyomába
ered. A nő csak egyetlen kemény pillantást vetett rájuk,
csak egy rövid „nincs mit mondanom” hangzott el a
szájából, és közben egy árnyalatnyit sem lassított
menetsebességén.
 – Mmmm... Ms. North – lihegte még önmaga számára
is alig hallhatóan, ahogy a lépcsőn fölfelé tartó nő lábait
figyelte, a lábszárán táncoló mélyzöld szoknyát. –
Komolyan tartok tőle, hölgyem, hogy piszkos vágyakat
ébreszt bennem.
A százszor vakszolt padlón kopogó kemény lépteivel
érkezett a csarnokba és nem hagyta, hogy bármi, az
ügynél kevésbé lényeges elvonja a figyelmét, mondjuk
egy árnyékból utána lopakodó figyelmes férfitekintet.

Első ránézésre nem annak az embernek tűnt, aki csak

úgy ellop egy gyereket és az egész közösséget a félelem,
a rettegés poklába taszítja. Ellen találkozott Garrett
Wrighttal az elmúlt két év során különböző jótékony
célú összejöveteleken. Normális, kellemes pasasnak
tűnt; nem az a fajta, aki fölhívja magára a figyelmet.
Nem volt feltűnő, belesimult a tömegbe, talán csak
arcának érdekes jegyei, a finoman szabott ovális
fejforma, az egyenes orr és a pedánsan keskeny,
csaknem prűd emberre hasonlatos száj keltettek némi
emlékezetet serkentő figyelmet.
Garrett megpróbált a körülményekhez képest
méltóságteljesen leülni, de a feladat nem volt könnyű,
tekintetbe véve a nem kis mennyiségű vasárut, amelyet
a rendőrség a helyi szokás szerint a narancssárga
börtönoverallra aggatott.
– Ms. North – szólalt meg hűvös mosollyal ajkain. –
Szívesen mondanám, hogy örülök, hogy újra látom, de
tekintetbe véve a körülményeket...
Megrántotta a vállát, magasba emelte összebilincselt
kezeit, mint egyfajta értelmező magyarázatot, azután
puhán visszaejtette őket az asztalra. Lágy, finom kezek,
zúzódásnak, horzsolásnak, kék foltoknak semmi jele:
nyilvánvaló jel nem utalt arra, hogy ezek a kezek
brutálisan és többször lesújtottak egy nőre. Ellen azon
morfondírozott, hogy vajon szándékosan tárta– e így elé
a kezeit a férfi, mint valami felmentő bizonyítékot.
Belepillantott a szemébe. Mély, csaknem feneketlen
barnaság, nagy álmos szempárok a hosszú,
asszonyvadító szempillák mögött.
– Ez nem valami társasági parti, dr. Wright – mondta
élesen. – Nem azért vagyok itt, hogy örüljön.
– Ms. North viszi majd az ügyet – kezdett
magyarázkodni Dennis Enberg. Ellenhez fordult. –
Hallom, Rudy bedobott mindent a sajtótájékoztatón.
– Nem is értem, miért nem voltál ott.
Az ügyvéd rántott egyet a vállán.
– Nem az én stílusom. Az ott a Rudy cirkusza.
Kakasviadal nem volt betervezve.
Kétéves ismeretségük alapján Ellen úgy érezte, hogy
éppen ez Dennis Enberg stílusa, botrányba fullasztani a
megyei ügyész partiját, ha érdeke úgy diktálja. Hogy ez
most elmaradt, inkább taktikai hibának tűnt Ellen
számára. Ha ő lett volna Wright védőügyvédje, kérdés
sem fér hozzá, hogy mindent elkövetett volna, hogy
Rudy villámait szánalmas elektromos kisülésekké
törpítse, legalább az ilyenkor szokásos szenvedélyes
kitörésektől biztosan nem fosztotta volna meg magát,
melyek mind védence ártatlansága körül forogtak volna.
– Dennis, már ismered, ő Cameron Reed – mondta, a
fiatal férfi felé biccentve a bal oldalán.
A két férfi szinte egyszerre rúgta el a széket, félig
felemelkedtek, hogy kezet fogjanak – a pufók ember,
akinek harminchét éve már komoly visszavonulásra
kényszerítette homlokából barna haját és á huszonnyolc
év körüli Cameron Reed, izmos és szálkás, mint egy
atléta, dús, rézvörös drótkefehaját bámulatos
mennyiségű fakó szeplő kísérte arcán. Két éve
szalasztották a Mitchell jogi karáról, gyors volt és mohó,
mint jelenség tiszta ellentmondás a Park megyei ügyész
irodájában. Hogy voltaképpen hogy kötött ki Park
megyében, az rejtély volt Ellen számára, bár ezen a
ponton túl rendszerint nem szerette végiggondolni a
dolgokat: ezt a kérdést róla is feltehette volna bárki.
– Dr. Wright, a vádindítvány benyújtására ön ellen
holnap délelőtt tíz órakor kerül sor – kezdett bele Ellen.
– Szeretném, ha megértené, hogy az állam egy sor
bűnténnyel fogja vádolni önt, melyen belül a főbb
vádpontok Josh Kirkwood elrablása és az MBI– ügynök
Megan O’Malley elrablása és fizikai bántalmazása lesz.
Orrára csúsztatott olvasószemüvege fölött, melyet
inkább az ízlés, mintsem egy recept diktált, gyors
pillantást vetett Wrightre. A férfi csaknem teljesen
passzívnak tűnt, nyugodt és moccanatlan sötét
szemeivel viszonozta a pillantást. Senki sem szólt, és
néhány pillanatra Ellennek az a különös érzése támadt,
hogy Cameron és Enberg valahogy kívül ragadtak ezen
a néhány másodpercen.
– Ez azt akarja jelenteni, hogy olyan bűntettek
bevallására akar rábírni, melyeket nem követtem el? –
kérdezte nyugodtan.
– Nem, dr. Wright, ezek a tények. Azért soroltam fel
őket, hogy teljes tudatában legyen az ön ellen indított
eljárás vádpontjainak.
Enberg összevonta a szemöldökét.
– Vádesküdtszékről suttognak az emberek.
 – Nincs szükség a vádesküdtszékre. Persze, ha Josh
Kirkwood nem kerül elő, lehet hogy kérelmezni fogom
vádesküdtszék összehívását, feltéve, hogy a gyilkosság
vádja megalapozottnak lesz tekinthető a rendelkezésre
álló bizonyítékok alapján.
– Gyilkosság! – Saját kiáltása hátralökte Enberget a
székében, hogy csaknem leesett. – Jézusom, Ellen! Nem
túl korai ez egy kicsit?
– Most is, miközben beszélgetünk, a laborosok a
bűnügyin lázasan dolgoznak, különböző teszteknek vetik
alá a vérfoltokat, melyeket azon a lepedőn találtunk,
amelyet védence tekert O’Malley ügynök köré.
– Igen, egy olyan nő állításai alapján, akit saját
szavaival élve benarkóztak és hülyére vertek.
– A labortól kapott információk szerint O’Malley
ügynök vérén kívül más, AB negatív csoportú vért is
találtak. Josh Kirkwood vére AB negatív.
– És egymilliárd másik emberé!
– Nyilvánvalóan súlyos testi sértésre utaló
bizonyítékok – folytatta Ellen. – Ezekből a
bizonyítékokból arra is következtethetünk, hogy a
rendőrség azért nem találja Josh Kirkwoodot, mert a fiú
már halott.
– De jó!... – rikoltotta Enberg türelme fogytán. Arcán
az élénkpiros pír a járomcsontoktól a vörösbe lobbant
fülcimpákig terjedt. Mint aki képtelen megültetni
indulatát egy szék kínálta térben, egyszerre felpattant
és szapora léptekkel járkálni kezdett fel s alá az asztal
mellett.
Ellen már látta korábban is a jelenetet, de őszintén
szólva akkor valahogy meggyőzőbbnek tűnt. Most
erőltetettnek hatott, mintha erővel kellene fölszítania a
lendületes látványhoz szükséges dühöt. Az asztal vége
körül adta elő a mutatványt, az oda– vissza járkálás
középpontja azonban egy üres szék volt, nem pedig a
védence, Garrett Wright, s ez utóbbi igen beszédes jele
volt megbízójával kapcsolatban táplált érzelmeinek.
– Én nem öltem meg Josh Kirkwoodot – vágott közbe
halkan Garrett Wright.
Ellen visszatartotta a lélegzetét, várt, kételyek és
talánok torlódtak fel benne. A hirtelen beálló csend egy
közelgő vallomásra is utalhatott. Te jó ég, be fog ismerni
ez egyáltalán valamit? Egy őrült pillanatra az az érzése
támadt, hogy Wright elmosolyodik, aztán egy
szemvillanás alatt az a nehezen tetten érhető mosoly
előtti arckifejezés eltűnt, és Ellen kezdte azt hinni, hogy
képzelődik.
– Ártatlan vagyok, Ms. North. De ezt már mondtam
önnek. Mi célom lehetne a szomszédom gyerekének az
elrablásával? Őszinte tisztelője és csodálója vagyok
Hannah Garrisonnak. A feleségem és én barátokként
tiszteljük Hannah– t és Pault. Ami pedig Megan
O’Malley elrablását illeti, az inkább egy eszelős őrültre
vall. Olyannak tűnök az ön számára, mint egy eszelős?
– Azt nem az én tisztem eldönteni.
– Ezt nem hiszem el – mormolta a férfi. – Az ország
egyik legelismertebb egyetemének vagyok a
professzora. Ki hihetné, hogy ezek közül a szörnyűségek
közül bármelyiket is én követtem el... Nem áll össze a
kép.
Lelki szemei előtt Ellen most Megan arcát látta, a
súlyos sebeket és zúzódásokat, a szemeiben égő
gyűlölet tüzét. „Ő volt az, a rohadék... de a rohadt
térdein csúszik majd a törvény előtt.”
 – Az én munkám, hogy a törvényt alkalmazzam az ön
tetteire, dr. Wright, nem pedig hogy értelmezzem
azokat, vagy holmi képeket állítsak össze. Ezt a nem
éppen irigylésre méltó és nem túlságosan hasznos
tevékenységet meghagynám, ha engedi, a
szociológusoknak.
– Nem csináltam semmit.
– Milyen különös, nem? Holt rendőrfőnök úr éppen a
tett színhelyéről való menekülés közben tartóztatta le
önt.
Wright hátravetette a fejét, egy nagyot sóhajtott,
tekintetét a mennyezetet borító hangszigetelő falon
tartva.
– Százszor elmondtam már önnek, hogy hiba történt.
Éppen hazaérkeztem. Beállítottam a kocsit a garázsba
és indultam a bejárati ajtó felé. Ekkor mintha lövések
zaját hallottam volna és kiléptem a garázsajtó mögül,
hátha meglátok valamit. És valóban láttam is egy férfit
futni felém a szomszédék kertje felől. Érthetően
megrémültem, visszaléptem a garázsba azzal a
szándékkal, hogy fölmegyek a házba és hívom a
rendőrséget. Ebben a pillanatban felcsapódott az ajtó és
Holt rendőrfőnök úr rám vetette magát.
Cameron előredőlt, fényes, kék szemeit Wrightra
emelte, összekulcsolt karja az asztallapon nyugodott.
– Tehát ön azt hitte, hogy lövéseket hall a hátsó
kertje felől, ezért kilépett? Hát ez különös, dr. Wright.
Én azt gondolom, ez volna az utolsó dolog, amit egy
ilyen helyzetben tennék. Nem félt mondjuk attól, hogy
eltalálják?
– Nem lövöldöznek emberekre Deer Lake– en – fakadt
ki Wright. – Azt hittem, néhány gyerek szórakozik a
házam melletti parkban, hogy nyúlra lőnek vagy valami
ehhez hasonló...
– Éjszaka, a leghidegebb időszakban, mikor bejön a
hóvihar?
Wright szája körül az izmok éppen csak
észrevehetően megmerevedtek, ahogy pillantását
Cameron Reedre emelte.
– Az a férfi, akit Mitch Holt az erdőben üldözőbe vett,
fekete ruhát viselt – mondta Ellen. – Amikor önt
letartóztatták, fekete ruhát viselt, kapkodta a levegőt,
és erősen verejtékezett.
– Ha Mitch Holt az ön garázsába törne be és önre
vetné magát, állítom, hogy kapkodna a levegő után, az
erős verejtékezés sem maradna el – vágott közbe
Dennis, mint aki félálomból ébredve tér vissza az
arénába küzdeni. A mondatban rejlő szarkazmus nem
volt igazán életszerű. – Holt rendőrfőnök soha, egy
pillanatra sem látta az üldözött férfi arcát. O’Malley
ügynök soha, egy pillanatra sem látta annak a férfinek
az arcát, aki megkínozta őt. Engem úgy informáltak,
hogy a gyanúsított egy símaszkot viselt. Az én ügyfelem
viszont semmiféle símaszkot nem szorongatott, amikor
letartóztatták.
– Igen, de egy símaszkot találtak bent a fák között; a
feltételezett menekülési útvonal mentén.
– Na és a fegyver? – kapott erőre Enberg. – A paraffin
teszt, amelyet szombat éjszaka az ügyfelemen
elvégeztek, nem mutatott ki lőport a kezén.
– Tudja, az emberek általában kesztyűt viselnek télvíz
idején – fordult a védőügyvéd felé Cameron,
megvillantva saját szarkazmusát.
Dennis megvonta a vállát.
 – Na és hol vannak?'
– Megszabadult tőlük a hajsza során, mint a
símaszktól – mondta Ellen. – Majd meglesznek.
– Amíg nem találják meg őket, és amíg nem tudják
bebizonyítani, hogy a védencem viselte őket, addig nem
is léteznek.
– Áltathatod magad Dennis azzal, hogy nem is
léteznek – mondta a nő. – Ugyanúgy, mint azzal, hogy a
védenced ártatlan. De a tagadásod nem változtat a
tényeken, hogy nyakig benne van, és ha kellő irányba
fejlődnek a dolgok, élete hátralevő részében még csak
reménye sem lesz, hogy a lábát a börtön falain kívülre
tegye.
Most ismét Garrett Wright felé fordult az iratait
rendezgetve.
– Ami pedig az ön történetét illeti doktor, azon óriási
lyukak tátongnak. Azt ajánlom, gondolkodjon el
alaposan. Nem ígérgethetek, de azt bizton állíthatom,
hogy a megyei ügyészi hivatal kedvezőbb elbírálásban
részesíthetné az ügyét, ha elmondja a teljes igazságot.
– Valóban az igazság az, amit akar, Ms. North? –
kérdezte a férfi nyugodtan. – Vagy esetleg egy újabb
nyertes ütközetet szeretne elszámolni a sikerlistáján?
Köztudomású, hogy ön nagy törtető, köztudott, hogy ön
törtető alkat, hölgyem.
– Mindig meglep, ha ezt hallom. – Ellen összecsukta
az aktatáskát és felállt. A pillantás, amellyel végigmérte
a férfit, hideg és kemény volt, mint az acél. – Amit én
akarok dr. Wright, az az igazság. Ajánlom, ne kövessen
el hibát, mert ebben senki sem állíthat meg.
Dennis Enberg a székén ülve moccanatlanul figyelte
a két vádügyvéd távozását. Súlyos levertség és rossz
érzések ülték meg, mintha érdes követ forgattak volna a
gyomorszájában. Hogy a közelgő vereség előérzete,
vagy egyáltalán maga az ügy, amelyért harcolni lesz
majd kénytelen, hozták rá a rosszullétet – nem firtatta.
Azt sem tudta, hogy firtatni akarja– e valójában az okot.
Magán érezte ügyfele nehéz pillantását és egyszerre
kényszert érzett, hogy valami meggyőzővel, biztatóval
rukkoljon elő.
– Az már biztos, hogy semmivel össze nem
téveszthető, ha Ellen egyszer kezébe vesz egy ügyet –
mondta, látszólag jegyzeteibe mélyedve. – Mintha
vasmarkok szorongatnák az ember torkát.
– Ugye azt hiszi, hogy bűnös vagyok, Dennis –
kérdezte Wright. Kiütközött az ismert pír Enberg
pofacsontján.
– A védőügyvédje vagyok, Garrett. Nyíltan
megmondtam az elején, az egyetlen dolog, amit kérek,
hogy ne hazudjon nekem. Ön beleegyezett. Ha azt
állítja, hogy ártatlan, akkor ártatlan. Minden tőlem
telhetőt el fogok követni, hogy erről a bíróságot is
meggyőzzem.
Mint merev arcú kőszobor, lépett be a börtönőr és
kivezette Garrett Wrightot a szobából vissza a cellájába.
Dennis nézte őket, hallgatta a vasláncok csilingelősét és
érezte, ott legbelül, ahogy a súlyos hang egyre
mélyebbre és mélyebbre fúrja magát.
Mindig ezzel kezdte, elmondta ügyfeleinek a nagy
aranyszabályt, mint afféle dörzsölt, vén róka, aki ha kell,
a föld alól is megérzi a hazugság szagát. A legtöbben
bedőltek. A legtöbben kisstílű vesztesek voltak, akiknek
nem lett volna szükségük a segítségére, ha két értelmes
gondolatot össze tudnak rakni a fejükben. De a nagy
aranyszabály magában hordozta a huszonkettes
csapdáját; Dennis tudta ezt.
Ha Garrett Wright bűnös volt, akkor szörnyű bűnök
terhelték a lelkét, és a hazugság a legkisebb ezek közül.

– Nyomorult egy ügy – mondta Cameron a csarnokot

lezáró biztonsági ajtó felé közeledve. – Az ember azt
hinné, hogy egy egyetemi professzor valami
meggyőzőbbel rukkol elő.
Lehet, hogy éppen erre játszik: annyira gyenge
lábakon áll a történet, hogy ettől az esendő és
kiszolgáltatott igazságnak tűnik.
Föltárult az ajtó, kiléptek. Biccentettek a posztos tiszt
felé, majd jobbra kanyarodtak és elindultak lefelé a
lépcsőn. Cameron az órájára pillantott, elhúzta a száját.
– Ember, ember, piszkosul elkéstem. Muszáj
rohannom – mondta. – Fél ötkor találkozom Fred
Nelsonnal. Annak a kanadai kamionsofőrnek az ügyéről
kell beszélnünk. Szükséged lesz rám délután?
– Nem hiszem. Phoebe gépeli az anyagot és
szerintem megvan nélkülünk is.
Ellen a fiú után nézett, aki kettesével szelte lefelé a
lépcsőt egy Barasnyikov könnyedségével. Ő is
ugyanarra ment, de nem épp táncléptekkel; az egész
nap fáradsága ólmozta a lábait.
Rudy rábízta az ügyet, vagy épp rátolta. Nem tudta
eldönteni. Még mindig nem látott tisztán, nem tudta,
hogy ki manipulál kit ebben a játékban. Belső
óvatossága arra intette, hogy kerüljön legalább tíz
kilométeres távolságra az ügytől. Rohadt hús szaga volt,
és az átható bűz alatt életveszélyes csapdák bújhattak
meg; a média minden egyes mozdulatát árgus
szemekkel figyeli majd. A Harris Egyetem diákjai máris
tiltakozó táblákat emelve magasba őgyelegtek a bíróság
előtti placcon. Másrészről igazságérzete, ez a nagyon
meggyőző hang azt súgta, hogy ha azt akarja, hogy Josh
Kirkwood és a szülei, valamint Megan O’Malley
igazságot nyerjenek a jog asztaláról, akkor saját kezeibe
kell vennie az ügyet. Egyszerű tény volt ez, melynek
semmi köze nem volt az önképéhez. Nyers igazság: ő
volt a Park megyei ügyészi hivatal öt embere közül a
legjobb.
Nem volt mást tenni, rövidre kellett zárni folyó
ügyeit, az újabbakat Quentin Adlerre bízni, és erősen
reménykedni, hogy sikerül rendet vágni a Garrett
Wright– ügy dzsungelében anélkül, hogy ő maga újabb
rászedett áldozatává váljon az esetnek. Minden
energiáját arra kell összpontosítania, hogy az őt
megillető helyre, börtönbe juttassa.
Kivételesen nem állítottak neki csapdát szimatoló
újságírók és riporterek a rendőrségi központban. Mitch
Holt kitakarította őket az épületkomplexum irányítása
alá eső részébői. A nemrégiben emelt V alakú,
kétszintes téglaépület egyik szárnya a városi börtönnek
és a rendőrkapitányságnak, a másik fele a városi
vezetőség hivatalainak adott helyet.
A két épületszárny találkozásánál emelt átriumos
csarnok kedvelt fészke volt a riportereknek. Ez volt az
ügy legutolsó botrányos és látványos fejezetének
színhelye; az őrjöngő Paul Kirkwood itt adott élő interjút
a sajtónak. Josh apját az hergelte fel, hogy Mitch
ujjlenyomatvételre berendelte, noha a rendőrfőnök
döntése több volt, mint ésszerű. Hatalmában és jogában
állt volna – az ügy jelenlegi állását tekintve –, hogy Paul.
Kirkwoodot mint gyanúsítottat rendelje be. Paul
elmulasztotta tájékoztatni a rendőrséget, hogy egykor
az ő tulajdonában állt a most gyanúsítottként szereplő
pedofil bűnöző, Olie Swain furgonja; sőt eleve tagadta,
hogy bármilyen furgon létezéséről tudomása lenne, míg
egy szemtanú be nem lépett a képbe, aki egy ilyen
járműbe látta beszállni a kis Josht eltűnésének estéjén.
A tény kellemetlenül izgatta Ellent, mint egy apró
szálka, amelyet az ember sehogy sem tud kipiszkálni a
bőre alól. Miért hazudott? Miért tagadta, hogy a furgont
ő adta el Olie Swainnek, mikor a tény és az adatok ott
feküdtek mindenki számára hozzáférhetően a
közlekedésrendészet nyilvántartásában?
Sajnos, Olie– tól már nem lehetett várni, hogy felfedi
a talányt. Feltételes szabadlábra helyezésének
játékszabályait megszegte, és éppen újabb
börtönvakáció elé nézett, de a Josh eltűnésével
kapcsolatos lehetséges vádakra már nem tudott
válaszolni: öngyilkosságot követett el a börtönben. Az
MBI szakemberei apró alkatrészeire bontották a
furgont, de nem találtak semmit. Se egy hajszál, se egy
szövetdarab, semmi, ami Josh– hoz tartozhatott volna.
Olie a legvégsőkig hangoztatta ártatlanságát, még
cellájának falába is belevéste a szavakat.
Átvágott a kapitányság ügyeleti szobáján, ahol az
asztalon tornyokban álltak az akták és telefonok
csengtek szüntelenül. Holt irodájának ajtaja nyitva állt,
Ellen mégis megtorpant a küszöb előtt, ujjaival finoman
megkocogtatta az ajtót, mielőtt bedugta a fejét. Mitch
titkárnője, Natalie Bryant megpördült székében. Kerek
mahagóni arcán rosszkedvű neheztelés ült, sötét szemei
szikrát vetettek piros keretű szemüvege mögül; a forgás
lendülete is azt sugallta, hogy kész akár egy darabot is
kiharapni a behatolóból. Ellen ismerős arcát
megpillantva a vadság hétköznapi fáradtsággá simult az
arcán, valahogy hasonlóképpen Ellenéhez.
– Kislány, mondd, hogy azért jössz, hogy
összeroppantsd azt a pasast, mint egy svábbogarat.
Fizetek érte, ha végignézhetem – mondta, kerek
csípőjére csúsztatva egyik öklét.
– Minden tőlem telhetőt megteszek – ígérte Ellen.
– Ó, akkor én meg a fejét veszem kezelésbe.
– Mitch bent van?
– Gondolta, hogy benézel. Menj csak.
– Kösz.
Deer Lake városka rendőrfőnöke az asztallap mögött
ült és valahogy úgy festett, gondolta Ellen, mint
Harrison Ford egyhétnyi kemény dőzsölés után: barna
szemei vérben úsztak, tekintetét sötét karikák
mélyítették el, csontos állát megülte a többnapos
borosta. Valahogy sikerült kigombolni ingén a felső
gombot, ujjaival gyorsan beletúrt hajába, de nyomában
itt is ott is makacs felálló haj csomók maradtak.
– Semmi személyes – mondta Ellen. – Éppen most
neveztek ki sárkányölő Szent Györggyé.
– Nagyszerű.
Ellen körbetekintett az irodában. Nyoma sem volt a
határait túllépő személyiség tárgyi
megnyilvánulásainak. Ellen magában ego– falnak
nevezte el azt a sok irodában látható felületet, melyet
plecsnik és a közrend szolgálatában eltöltött évekből
származó meleg szavú ajánlások szoktak rendre
borítani. Pedig Mitch esetében ez nem is lett volna
túlzás. A miami rendőrség csúcsnyomozójaként húzott le
egy jó tucat évet és azután jött Deer Lake– re, hogy
felesége és gyermeke is áldozatul estek egy kis
bevásárlóközpontban lezajlott túszdrámának. Deer Laké
menedékhely lett számára – a szó igazabb értelmében,
mint nekem, gondolta Ellen.
– Éppen túlvagyok a Wrighttal és védőjével folytatott
tereferén. Lényegében azt kértem, hogy tegyen
vallomást mindenki érdekében.
– Ó, azok a szép idők, amikor gumibottal lehetett
serkenteni az emlékezetüket...
– Aha – búgta Ellen. – Az emberi jogok néha a
legembertelenebbek.
– Az a pasas nem emberként szerepel a szótáramban.
– Hirtelen Ellenre pillantott. Csalóka remények hozták
lázba egy pillanatra. – Talán egy apró, elvarratlan szál!
Talán elkövetett valami hibát.
– Ma este megkísérlek Wright feleségével beszélni– –
hűtötte le Ellen. – Még mindig a központban van?
– Aha. A srácok az MBI– től még ma is vizsgálják a
házat. Karent huszonnégy órás megfigyelés alatt tartjuk,
lehet, hogy ő is sáros. De én személy szerint azt hiszem,
hogy nem tud semmit a férje viselt dolgairól. Ráadásul
nem egy Nobel– díjas típus. Mostanra annyira szétesett,
hogy épp hogy csak létezik. Semmire sem jutottam vele,
de talán neked több szerencséd lesz. Talán egy nő a
nőnek...
– Reméljük.
Egy telefon csörrent a külső irodában, de a hívást
nem továbbították Mitchnek. Natalie tartotta a frontot a
főnöke helyett. Az utolsó két hét maga volt a pokol
Mitch számára. Mint Deer Lake rendőrfőnöke, és
ráadásul az egyetlen nyomozó képesítésű rendőr a
testületben, neki kellett teljes felelősséggel végighúznia
a Josh utáni hajsza és nyomozás összes procedúráját,
szó szerint éjjel és nappal. Mindezt ráadásul a sajtó
állandó és éber figyelme közepette, amely a
magánéletét sem kímélte.
– Ma délután bent voltam Megannál – mondta,
miközben a férfi az ajtóhoz kísérte. – Kemény út áll még
előtte.
– Hát igen. – Próbált a hangjába vagy az
arckifejezésébe valami játékosat csempészni, de
nemigen sikerült.
– De kemény és konok. Túl fogja élni.
– És te ott leszel mellette, hogy segíts.
– Ha tudok egyáltalán.
– Tudod, hogy nagyon szerencsés, hogy vagy neki? Jó
ember vagy, Mitch.
– Hát igen. Az utolsó jó ember,
– Ne mondj ilyet. Szeretném legalább hinni, hogy
maradt még néhány nekünk, magányos nőknek. Tudod
ez a remény éltet minket, miközben a lábunkat
szőrtelenítjük.
A sajtó koslató kutyái vagy nyomát vesztették vagy
lemondtak róla ezen a délutánon. Ha Ellen North nem
is, de a leadási határidők leállították őket egy időre. A
férfinek nem voltak határidői vagy kötelezettségei az
egyetlen anonimitását kivéve.
Deer Lake város központjában egy tűzfal előtt állt,
fagyoskodott és közben átkozta Minnesota szigorú
dohányzás– ellenes törvényeit. Az alatt az idő alatt, amíg
a cigaretta végéig jutott, lefagytak a lábujjai.
Ellen egy hátsó ajtón keresztül lépett ki az épületből,
motyogott magában, és makacsul előreszegte a fejét,
miközben a slusszkulcsa után kutatott a kézitáskájában.
A férfi elpöckölte a cigarettacsikket.
– Ms. North? Szabadna egy szóra?
Ellen fölkapta a fejét, volt valami különös ebben a
hangban, a déli akcentus füstjét és mézét érezte benne.
Átkozott riporterek. Minden bokor alatt kucorog egy, és
most is a bokor alól jönne a hang, ha nem fedné a zöldet
csaknem méteres hó. Ez a hang azonban hosszú,
céltudatos áramban úszott felé, a hang gazdája ott állt
nem messze tőle fagyoskodva, zsebre dugott kézzel,
felhajtott kabátgallérral.
– Nem szabadna – csattant fel. – Már mindent
elmondtam, amit akartam a sajtótájékoztatón. Ha az
nem volt elég főcímhez, hát nagyon sajnálom.
Elindult, de a férfi nem tágított, előtte lépkedett nem
sokkal, hátrálva az ő ütemére.
– Nagy szerencséje, uram, hogy nem vagyok a
fegyvertartás híve. Nincs jobb szórakozása, mint
védtelen nőket molesztálni egy sötét és elhagyott
parkolóban?
A férfi rávigyorgott egy gonosz kalóz vigyorával,
amely felvillantotta fehér fogait. Hosszúkás arcán áttört
árnyékként ült a borosta.
– Nincs jobb szórakozása, mint azzal gyanúsítani egy
sötét és elhagyott parkolóban egy idegent, hogy
riporter?
A kérdés úgy vágott Ellenbe, mint egy kés. Az a kevés
nap is, ami némi ígéretet csalt az emberek szívébe a
reggeli órákban, mostanra sűrű, sötét felhőgomolyog
mögé költözött. Sötétedett. Ugyan volt egy kihelyezett
rendőrőrs az épületen belül, de a parkolóban egyetlen
lelket sem látott. Josh Kirkwood jutott eszébe, a szülei
és mindenki más Deer Lake– en, akik azzal a balga hittel
áltatják magukat, hogy a városka biztonságos. Még az
elmúlt két hét döbbenetes eseményei után is valahogy
érinthetetlennek érezte magát, mintha mindez vele nem
történhetne meg. Milyen buta volt. Milyen naiv.
Egy pillanatra Megan képét látta maga előtt, A
zúzódásokkal, nyers húsfoltokkal és öltésekkel tarkított
arcot. Megan nem látta a támadóját. „Az orrotoknál
vezettünk benneteket – mondta a férfi... Mi, mindig ez a
mi..."
A férfi az utcai lámpák gyenge, szórt fényében is
látta, ahogy a szín elhagyja a nő arcát. Ellen egy
bátortalan pillantást vetett a kocsija felé, azután vissza
az épületre, méregetve a távolságot, majd megtorpant.
– Nem akarom megerőszakolni – nyugtatta meg
Ellent a férfi nem kevéssé szórakozva magában a
látványon.
– Ha mégis az, úgy bolondnak kellene lennem, hogy
elhiggyem, amit mondott.
– Pontosan, hölgyem – válaszolt a férfi, és
megtoldotta egy apró fejbiccentéssel.
– „Hölgyem" – suttogta Ellen alig hallhatóan,
miközben valami dühöt próbált felszítani magában, hogy
leplezze a hirtelen feltörő félelmet. Lassan hátralépett
az épület felé.
– Most mégis hiszek a fegyverviselésben.
– Ha gyalázatos szándékkal közelítenék önhöz –
mondta a férfi, és előrelépett –, vajon olyan
elővigyázatlan lennék, hogy itt kapom el?
Előhúzta egyik kesztyűs kezét a kabátzsebéből és
mint egy bűvész a közönségének, körbemutatott az üres
parkolón.
 – Ha bántani akarnám – mondta még közelebb lépve –
volna annyi eszem, hogy hazáig követném, és
valahogyan ügyesen besurrannék a házába vagy a
garázsába, és ott kapnám el, ahol nem lehetnek tanúk
vagy okvetetlenkedők.
A képek mélyen és gyorsan beivódtak Ellen
emlékezetébe.
– Nos, ezt tenném, ha nőkre vadászó nyomorult
gazember lennék. – A férfi ismét elmosolyodott. – De
nem az vagyok.
– Akkor kicsoda és mit akar? – fakadt ki Ellen, és nem
kis döbbenettel vette tudomásul, hogy akaratától
függetlenül némileg vonzónak találja a férfi
viselkedését. Nem, nem is vonzónak. Áthatónak.
Csábítónak. Zavarba ejtőnek.
– Jay Butler Brooks. Író vagyok. Igazi bűnügyekben
utazom. Megmutathatom a jogosítványomat, ha akarja –
ajánlgatta a férfi, de véletlenül sem nyúlt érte, ehelyett
egy újabb lépést tett a nő felé, egy pillanatra sem
engedve, hogy a közöttük cikázó elektromos tér
gyengüljön vagy alábbhagyjon.
– Szeretném, ha hátrébb lépne – mondta Ellen. Föl is
emelte az egyik kezét, mintegy megálljt intve a férfinak.
Vagy épp bolondul arra ösztökélve, hogy megragadja a
karját. Leejtette hát gyorsan azt a kezet és
megszorította a hóna alá vetett aktatáskát, egyetlen
lehetséges fegyverét. – Ha azt hiszi, hogy elég közel
engedem ahhoz, hogy megnézhessem a
jogosítványképét, akkor megőrült.
– Hát egyszer– kétszer már megvádoltak ilyesfélével,
de őszintén szólva még nem tapasztaltam nyomát. Nem
úgy, mint Hooter bácsikám, de ez már egy másik
történet. Talán elmesélhetném később, vacsoraasztal
fölött...
– Talán mégsem.
Lesújtó pillantást mért a férfira, de a hatást
megtörte, hogy a férfi, úgy tűnt, inkább élvezi a
helyzetet, mintsem hogy lesújtva érezné magát.
– Miután ennyit vártam önre kint ebben a fagyos
hidegben? Valóban fél tőlem, Ms. North? Nem olyan
nőnek tűnik, aki egykönnyen beijed. Legalábbis nem azt
a benyomást keltette a sajtókonferencián.
– Úgy emlékszem, azt állította, hogy nem riporter.
– Bevallom, senki se tette föl nekem ezt a kérdést a
bíróságon. Ugyanazt feltételezték rólam, amit ön is.
Bocsásson meg nekem, hogy ilyen szokatlan
körülmények között és időpontban mondom, de a
feltételezések nagyon veszélyes dolgok lehetnek. A
főnökének beszélnie kellene a biztonságiakkal. Ez egy
rendkívül kényes, mondhatnám illékony ügy. Bármi
megtörténhet. A lehetséges variációk száma
gyakorlatilag végtelen. Boldogan megvitatnám ezeket
önnel, mondjuk egy ital mellett. Ön pontosan úgy fest,
mint akinek szüksége lenne egy italra.
– Ha találkozni akar velem, hívja fel a titkárnőmet az
irodában.
– Ó, szeretnék találkozni önnel, Ms. North – suttogta
a férfi, és hangjából kinyúlt egy csaknem érezhető
cirógatás. – De tudja, nem vagyok jó az
időpontkérésekben: a túlzott előkészületek megölik a
spontaneitást.
– Én pont ezt szeretem.
 – Én meglepő helyzetekben szeretek az emberekkel
találkozni – vallotta be a férfi. – Amikor egy kicsit
kivetkőznek önmagukból.
– Nincs szándékomban kivetkőzni ön előtt. – Ellen
befejezte a hátrálást, amint meghallotta egy kisebb
csoport hangját az épület főbejárata felől. – Le kellene
fogatnom magát.
A férfi fölvonta szemöldökét.
– És milyen vádak alapján, Ms. North? Beszédbe
elegyedésre tett kísérlet? Csaknem olyan barátságtalan,
mint az időjárásuk itt Minnesotában.
Ellen nem felelt. Az épületből kijövő emberek hangja
megélénkült, majd elhalt, egészen a közelükbe értek. A
nő szó nélkül megfordult és a mellettük elhaladók közé
vegyült.
Jay figyelte, ahogy távolodott, felszegett fejjel, kivont
állal, most ismét azt a hűvös kontrollt és erőt sugárzó
tartással. A nő nyilvánvalón nem szerette a váratlan
szituációkat. Fogadni mert volna, hogy listákat készítő,
szabályokat betartó típus, aki megpontoz minden „i”– t
és áthúz minden „t”– t, azután távolról is ellenőrző
pillantást vet a betűire. Aki szereti a határokat. Aki
szereti kézben tartani a dolgokat. Nem, ez a nő nem
akar kivetkőzni előtte.
– Pedig már meg is kezdted, Ellen North – mondta
hangosan maga elé a férfi, följebb vonva vállait,
összehúzva magán a kabátot, ahogy az élénkülő szél
elkapta, és kavarni kezdte a finom friss havat a
parkolóban. – Már meg is kezdted.
 Harmadik fejezet

A Fontaine Hotel a városközpont egy eldugott sarkában

feküdt a város szívét jelképező régi stílusú,
négyszögletes park túlsó oldalán. Máskor, normális
körülmények között Ellen örömmel tette volna meg a
vérpezsdítő feszes sétát a park körül, hogy aztán a
Fontaine gyönyörűen felújított viktoriánus stílusú
halijában engedje föl elgémberedett végtagjait. De a
máskor és a normális körülmények most a régmúlthoz
tartozónak tűntek. Szép lassan becsorgott a szálló
melletti parkolóba, az autó fűtését a maximumra
tekerte, és úgy ült ott vacogva, elfagyott végtagokkal,
mintha mindennek köze lett volna a hideghez.
Szeretett úgy tekinteni önmagára, mint kemény, okos
és találékony emberre, aki minden váratlan helyzetben
feltalálja magát. Mégis, csak az iménti pillanatok és egy
magányos férfi néhány mondata kifordította önmagából.
Egy ujjal sem ért hozzá, voltaképpen meg sem
fenyegette, és mégis, sikerült föltárnia Ellen előtt saját
sebezhetőségét.
Jay Butler Brooks. Látta már ezt az arcot People című
magazin címlapján, a sorára várva egy szupermarket
pénztáránál. Látta már ezt a nevet könyvborítókon és
derengeni kezdett, hogy egy cikket is olvasott róla a
Newsweek legutóbbi számában.
Egyike volt a manapság jelenségként is értelmezhető
ügyvéd íróknak. De a legtöbbjüktől eltérően nem kitalált
bírósági drámákat írt: Brooks a valódi bűnesetekre
specializálta magát. Milliós példányszámban adták el
könyveit, Hollywood úgy zabálta a sztorikat, mint
elkényeztetett úrinő a csokis bonbont.
Ez az egész valahogy rossz szájízt hagyott Ellenben.
Valódi bűntényt, a valóságot a szórakoztatóipar részévé
tenni. Ellen számára ez émelyítőnek és gusztustalannak
tűnt, egyfajta közönséges és durva kukkolásnak, amely
csak tovább bomlasztja az amerikaiak fejében amúgy is
elmosódott határvonalat a valóság és fantázia között,
olyasvalaminek látta ezt Ellen, ami további erőszakot
generál és szül. Tudta jól, hogy a pénz beszél, a többi
nemigen számít. Jay Butler Brooks többet nyomott
dollárban, mint a legtöbb harmadik világbeli ország.
„Szeretem kivetkőztetni önmagukból az embereket.
Reszketést hozott rá, ahogy visszaemlékezett arra a
hangra. Sötét, meleg, cirógató. Kábító és behatoló, A
szó hosszan kitartva visszhangzott a fejében akarata és
értelme ellenére. A férfi semmi olyat nem mondott.
Semmi látható szexuális megnyilvánulás nem történt a
találkozásuk alatt. Mégis, a szó ott derengett belül, mint
egy árnyék. Csábító. Veszélyes.
„Ha bántani akarnám, volna annyi eszem, hogy
hazáig kövessem..."
Abban a szent pillanatban, hogy betette lábát a
Fontaine Hotel elegáns halljába, riporterek tűntek elő a
mahagónifa borítású ajtók mögül. Ellen száját
összeszorítva, fél oldalra fordulva küzdötte át magát
közöttük, és csak akkor könnyebbült meg, amikor
megpillantotta a felvonó ajtajánál posztoló egyenruhás
rendőrt. A férfi biccentett Ellennek, kinyitotta a liftajtót
és megálljt parancsolt a mögötte torlódó riportereknek
azzal az egyszerű trükkel, hogy kérte, mutassák fel
szobakulcsukat. Néhányan valóban elkezdtek kutatni
zsebeikben, de közben a liftajtó már becsukódott.
Wright feleségének egy második emeleti szobát
vettek ki, hogy eleve elvegyék a kedvét egy esetleges
öngyilkossági kísérlettől. Azonban nem Karen Wright,
hanem egy másik nő nyitott ajtót. Teresa McGuire
valószerűtlen erdei koboldarca derengett föl a
biztonsági lánc mögött, gyanútól összeszűkült
szemekkel, cipzárra zárt szájjal méregette a látogatót. A
nő nem volt más, mint a Park megyei áldozat– szemtanú
koordinátor; ezt a békés őrző– védő, bábáskodó
feladatot azért osztották rá, mert sem a Deer Lake– i,
sem pedig a Park megyei testületnél nem szolgáltak
nők.
– Ellen! Köszönöm, istenem – suttogta, kissé
visszapréselve az ajtót, hogy kinyissa a biztonsági
láncot. – Azt hittem már, hogy Paige Price az.
Hihetetlen, tegnap egyszerűen be akart ide sétálni, csak
mert egyszer meginterjúvolta egy barátomat valami
áldozatjogi kérdésben... Az a ribanc. Akkor se nézném a
7. csatornát, ha pisztolyt tartanának a fejemhez.
– Úgy tudom, hogy Észak– Dakotába küldték amiatt a
szennyvízgyűjtő körül kirobbant botrány miatt – mondta
halkan Ellen, aktatáskáját az asztalra téve. – Egyébként
nem takarékoskodott az energiáival, és még a seriffel is
ágyba bújt, hogy kiszedjen belőle néhány belső
információt.
Teresa apró, dundi teste megrázkódott az őszinte
felháborodástól.
– Ez olyan közönséges! Paige Price és a seriff.
Egyáltalán; bárki és Russ Steiger. Tisztálkodik az a
pasas egyáltalán?
 – Próbálom nem keresni rá a választ. Hogy van Ms.
Wright?
Teresa lopva a hálószoba irányába pillantott, amelyet
egy álfal választott el a nagy szobától.
– Nem túl jól, szegénykém. Azt mondogatja
állandóan, hogy ez csak valami félreértés lehet.
Telenyomták nyugtatóval. Nem hiszem, hogy túl sokat
tudna segíteni jelenlegi állapotában.
Ellen kibújt kabátjából és beakasztotta az
előszobaszekrénybe.
– Meg kell próbálnunk értelmesen szóra bírni őt.
Lehet, hogy ő az egész ügy kulcsa.
Karen Wright egy süppedős fotelben ült és a díszes,
aranyozott keretbe fogott nyomatot bámulta az ágy
fölötti falon: anyamacska figyeli dundi, pelyhes kiscicáit,
amint egy cérna– spulnival játszanak. Mintha el akart
volna tűnni a fotel mélyén, lábait maga alá húzva, kezét
térdein átfonva ült. Magzati póz, gondolta Ellen. Karen
kellemes, kedves teremtés volt, finom vonásokkal és
fakószőke hajjal, amely mint finom selyem hullott
vállaira. Csak a nagy, tágra nyílt őzikeszemek alatt
húzódó sötét vonalak és a fitos orr végén bujkáló
pirosság jelezték, hogy ez a nő sírással és könnyekben
töltötte az elmúlt néhány napot. Ez a pirosság valahogy
furcsa módon összhangban volt, szinte illett rózsaszínű
lábszárvédőihez és a puha, szürke gyapjúmelegítőhöz.
– Karen? Ellen North vagyok a megyei ügyész
hivatalából. – Ellen kihúzta a íróasztal alatti széket és
leült. – Szeretnék néhány percet beszélgetni önnel, ha
nem bánja.
 – Hibát követtek el – szólalt meg egyszerre Karen, le
nem véve szemét a falon függő nyomatról. – Garrett
még a tilosban sem parkolt soha.
– Egy sor bizonyítékunk van ellene, Karen –
válaszolta szelíden Ellen. – A törvény szerint önnek
jogában áll nem vallania a férje ellen, de én mégis
bizonyosan tudom, hogy ha tud valamit Joshról, azt
elmondja nekünk... Ugye elmondaná, Karen?
Karen a körmeit vizsgálgatta, és nem viszonozta
Ellen pillantását.
– Nem is sejti, hogy miért pont a Kirkwood családot
nézte ki, hogy miért vitte el Josht?
Csend feszült közéjük.
– Tudom, hogy ez nagyon nehéz önnek. Úgy érzi,
elárulták, sőt talán némi bűntudatot is érez...
A bűntudat valahol mélyen tényleg működhetett a
nőben. A Josh Kirkwood eltűnésekor létrehozott
önkéntes segítő központban felcímzett borítékok százait
töltötte meg segélykérő levelekkel, Josh kistestvérére
vigyázott a Kirkwood– házban, amíg az édesanyja távol
volt, és közben ugyanennek a nőnek a férje tartotta a
félelem vasmarkában az ügy összes érintett szereplőjét.
Ennyire tökéletesen átverte volna a férfi, vagy mégis
tud mindenről?
– Karen, tudnia kell, hogy bűnrészességgel is
vádolhatják. Az emberek egy része nem nagyon tudja
elképzelni, hogy ön semmit nem tudott Garrett
dolgairól.
Egy rezdülés, nem sok, annyi sem. Karen a füle
mögött egy tincset babrált. Lassan, nagyon lassan egy
bizonytalan mosoly jelent meg ajkai körül.
 – Lily olyan aranyos – mormolta. – Szeretek vele
lenni. Garrettnek és nekem nincs gyerekünk. – Könnyek
öntötték el nagy, sötét szemeit. – Hannah most már
sohasem enged a kicsike közelébe.
Fejét felhúzott térdeire ejtette, halkan szipogott,
mintha annak tudata, hogy soha többet nem vigyázhat a
szomszédék kisgyerekére, elviselhetetlen volna
számára, de eközben az a gondolat, hogy a férje esetleg
egy társadalomra veszélyes patologikus szörny, még az
érzelmek szikráját sem váltotta ki belőle. Ellen nem
tudta eldönteni, hogy szimpátiát érezzen vagy
borzadjon. Kezdte elveszíteni a türelmét.
– Karen, figyeljen rám – előrehajolt és határozottan
megszorította a nő csuklóját. – Josh most is valahol kint
van. Ha csak elképzelése is van arról, hogy Garrett hova
vitte a fiút, el kell hogy mondja nekünk. Gondoljon
Hannah– ra és a kis Lilyre. Próbálja elképzelni, hogy
mennyire hiányzik nekik Josh.
– És Paul is... – mormolta épphogy hallhatóan Karen,
apró, alig észrevehető mozdulatot téve a fejével.
Tekintetét most az éjjeliszekrényen nyugvó öntöttvas
lámpa tartotta igézetben. – Olyan szép családja van –
mondta bizonytalanul és homályosan.
– Igen, Joshnak nagyon szép családja van, és ők
mindnyájan nagyon szeretnék látni Josht. Segítenie kell
nekik, Karen. Kérem.
Ellenben megrekedt a lélegzet, miközben az
érzelmek viharos játékát figyelte Karen Wright
szemeiben. Zavar, fájdalom, félelem. Lehet, hogy fél a
férjétől? Lehet, hogy a férfi kezelésbe vette? Végül is
Garrett pszichológiaprofesszor, nyilván pontosan tudja,
hogyan lehet manipulálni és befolyásolni az emberi
elmét.
– Ne féljen, nem bánthatja önt, Karen. Mindenkin
segítene, ha elmondaná nekünk, amit tud.
Karen lassan kihúzta kezét Ellen szorításából és
óvatosan kikászálódott a fotelból. Keresztbe vetett
karokkal, szinte dédelgetve, átölelve önmagát lassan
elindult a szobában, végül megállt az antik kandalló
előtt, bámulva saját tükörképét a fölötte elhelyezett
ovális tükörben. Egészen lassan kinyúlt a kandalló
párkányán fekvő hajkeféért és lágy, babusgató
mozdulatokkal fésülni kezdte a haját.
– Szörnyű hiba – suttogta alig érthetően. – Garrett
soha... soha nem tenne ilyet velem.
Ellen felpattant és az ajtó felé indult.
– Itt hagyom a névjegyemet, Karen – mondta,, egy kis
asztalra helyezve a kártyát. – Bármikor fölhívhat ezen a
számon, éjjel, nappal. Bármikor, ha úgy érzi, hogy
valami fontosat akar nekem mondani, de akkor is, ha
csak beszélgetni akar.
– Nem. Tévednek – suttogta Karen és szinte csak az
ajkai mozogtak. A tükör előtt állt és műgonddal
fésülgette a haját.
Látta Ellen Northot, amint kijön a Fontaine Hotel
forgóajtaján. Vajon mit tudhat a nő? – Karen ott volt font
egy szobában és száz éhes szem figyelte minden
lépését. Látni szerette volna, beszélni vele, de ez nem
volt lehetséges. A nő soha nem árulná el őt. Ezzel a
gondolattal nyugtatgatta magát, miközben a félelem,
mint valami különösen veszélyes maró sav gyűlni
kezdett benne.
 Az élet árulta el őt mindig és mindig; a bolondját
járatta vele és elhitette, hogy tudja, mi kell neki, és mit
akar. Igen, az állás, a ház, a kocsi, a trófeák. De minden
alkalommal, amikor kitüntették, elismerték vagy díjat
nyert, rá kellett döbbennie, hogy mégis valami mást
keres. Az éhség sohasem csökkent, csak váltogatta az
irányát.
Szeretett volna mást hibáztatni mindezért, de
sohasem sikerült megtalálnia az ideális bűnbakot.
Fiatalabb korában a szüleit hibáztatta. Az apját, aki
kevesebbet tudott csak nyújtani, mint amit a családja
megérdemelt volna, az anyját, aki a férfi árnyékában élt.
Az utóbbi időben a bűnbak szerepét Hannah– ra kezdte
osztani. Fontosabb volt számára a karrierje mindennél,
a családnál és a férjénél is. Ő aztán soha, egyetlen
pillanatra sem állt valamilyen férfi árnyékában. Éppen
fordítva, a nő árnyéka vetült őrá. És gyűlölte ezért.
Meglehetősen ironikus módon, senki másnak eszébe
sem jutott Hannah– t hibáztatni bármiért is. Az
istenítéletszerű megpróbáltatás ideje alatt az emberek
szemében valamiféle tökéletes áldozatnak tűnt, gyenge,
esendő alaknak, aki kétségbeesetten küzd, hogy
megbirkózzon a borzalmakkal. Szegény, szegény
Hannah, az édesanya, akitől elvették a gyerekét.
Szegény, szegény Hannah, aki annyi, de annyi emberen
segített önzetlenül, és most pont az ő házába csap a
villám.
Szegény, szegény Hannah, aki engedte, hogy
egyetlen fiuk kint álldogáljon, rá várva a jégstadion
előtt, amíg ő valaki másnak a testi nyavalyáit
vizsgálgatta a kórházban. Szegény, szegény Hannah, aki
csak otthon ült a megváltó telefonra várva, míg ő kint az
éjszakában koslatta a bokrok alját a gyerek után indult
mentőcsapattal és segítségért könyörgött a televízión
keresztül.
Soha senki nem mondta: „szegény, szegény, Paul”.
Annak az MBI– s ribancnak, O’Malleynek köszönhetően,
neki csak a gyanú jutott osztályrészéül, amiatt az
átkozott furgon miatt. Megpróbálták összehozni őt Olie
Swainnel, megpróbáltak rákenni mindent, miközben
minden lehetőt elkövetett, hogy úgy viselkedjen, mint
egy hős.
Áldozat, az volt valójában. A körülmények áldozata. A
sors áldozata. Most már otthona sincs, ahol álomra
hajthatná a fejét.
...Már nem tudom, hogy ki vagy, csak azt tudom,
hogy beteg vagyok a hazugságaidtól és a
vádaskodásaidtól. Elegem van abból, hogy engem
hibáztatsz Josh elvesztéséért, közben úgy tűnik, te vagy
az, aki el akarja őt temetni, és te vagy az, aki vágytól
remegve állsz a kamerák elé, hogy nagyon jó fiúnak tűnj
majd a temetési menetben!
– Senki sem kényszeríthet, hogy ezt végighallgassam
– elfordította a fejét a nőtől, a szemeiben játszó
megvetéstől.
– Nem – mondta Hannah, felkapva a férfi kabátját a
dívány támlájáról Felkapta és hozzávágta dühtől remegő
szájjal és föltoluló könnyeivel küszködve. – Nem,
valóban nem kell többször ezt végighallgatnod. Nekem
pedig nem kell többé a hangulataiddal törődnöm és
elviselnem a sértett férfibüszkeséged és a buta,
kicsinyes féltékenykedésedet. Elegem van belőled. Kész!
Végeztem veled... Több hazugság nem hagyja el a szád
ebben a házban, Paul."
 Az egész jelenet ismét végigfutott az agyában.
Szombat éjszaka. Mitch Holt érkezett hozzájuk, hogy
hírül adja Garrett Wright letartóztatását.
Hannah el akar válni. És majd ránéznek az emberek,
és azt mondják: „szegény, szegény Hannah”. És senki
sem fogja figyelembe venni, hogy őt mitől fosztották
meg. És senki sem fogja mondani: „szegény, szegény
Paul”, kivéve Karent. Senki sem érti meg, csak Karen.

Ellenállhatatlan erejű ásítás feszítette szét ajkait és

Ellen megadta magát. Kinyújtóztatta tagjait, eligazította
a lábait takaró vastag gyapjúpokrócot. Az ágy lábánál
henyélő nagy aranyszőrű vizsla fél szemével firtató
pillantást vetett a gazdira.
– Tudom, hogy késő van, Harry – mondta Ellen
visszacsúsztatva olvasószemüvegét az orrnyergére.
Hátát kényelmesen nekivetette a feltornyozott
párnáknak és elhelyezkedett az ágyon szétszórt jogi és
egyéb szakkönyvek között fennmaradó kis helyen.
Elfojtott egy újabb ásítást. Az építőkockára emlékeztető
ébresztés rádió az ágy feje melletti ócseresznye borítású
éjjeliszekrényen tizenkettő huszonötöt mutatott; egy új
nap kezdetét. – Tudod, Harry, azon dolgozom; hogy
hidegre tegyék a pasast, aki elvitte Josht.
A kutya rövidet nyüszített, egy kicsit szenvedősen,
mintha neki is végig kellett volna olvasnia az elrablás
óta megjelent összes, a témával foglalkozó cikket.
Kicsúszott kezéből a nagy „Minnesota Bírósági
Szabályzata” című könyv és borítójára érkezve nagyot
dongott lent a földön. Garrett Wright képe jelent meg
lelki szemei előtt, kísértetiesen élesen. Az a kép, amit
legutóbbi találkozásukról hozott magával: halvány,
visszahúzódó, kifinomult alak; sokkal inkább áldozatnak
tűnő, mintsem szörnyetegnek.
Noha szép számmal akadtak emberek, akik szívesen
láttak volna bárkit a vádlottak padján ülni ezekért a
bűntettekért, szép számmal akadtak olyanok is Deer
Lake– en, akik egyáltalán nem szívesen látták volna
Garrett Wrightot ebben a helyzetben. Az emberek, akik
bíztak benne, tisztelték és felnéztek rá. Vagy a Harris
Egyetem diákjai. Vagy azok, akik a fiatalkorú bűnözők
programjának hátterében álltak, amelynek létrehozása
leginkább Garrett művének volt tekinthető. Akadnak
majd emberek, akik egyszerűen nem lesznek hajlandók
hinni a bűnösségében, mondván, ha egy ilyen ember,
mint Garrett Wright ilyen ocsmány és szörnyű dolgokra
képes, akkor kiben bízhatnak ezután?
Kiben bízhatsz? A kérdés megdermesztette ereiben a
vért. A jó öreg cinizmus és a kemény évek során felgyűlt
bölcsesség készen állt a válasszal. Senkiben.
Nem akart ebben hinni és így élni. Voltak idők,
amikor olyan ügyek töltötték ki az életét, melyek az
elvarázsolt kastély életérzését keltették az emberben,
ahol semmi és senki nem az, aminek látszik, ahol az
ellenségek mosollyal az arcukon és cirógató kézzel
jönnek, míg a másikkal hátulról tőrt merítenek a hátba.
– Réges– rég és nagyon messze innen – mormolta
Ellen, mintha mágikus szavak lennének, jók arra, hogy
elűzzék a rossz emlékeket.
Most megint látta Wrightot sötét háttér előtt.
Feneketlen sötét lyukként meredtek rá szemei,
lélektelen mélységből jött az a pillantás, amely mintha
nemcsak őt fogta volna be, hanem rajta keresztül
mindent, ami mögötte van. Alig észrevehető mosoly
bujkált ajkai közt, de ez az alig észrevehető mosoly
megdermesztette. Tudott valamit ez a férfi, amit ő nem.
A játékrendet. Az összképet. Igen, az a férfi
belepillantott, belelátott, és nevetett olyasvalamin, amit
ő nem láthatott.
Azután ez a kép beleúszott egy másikba. „ – Csak
nem ijesztettem meg, Ms. North? Nem olyan nőnek
tűnik nekem, aki könnyen megijed a saját árnyékától ”
Közelebb lépett, közelebb hajolt. Látta magát, ahogy
megpróbál hátrálni, de nem megy, mintha
odaragasztották volna, egyetlen mozdulatra képtelenül.
Érezte a férfiből áradó energiákat. Csábító. A szó úgy
nyaldosta körül, mint lángnyelvek és a nyomukban
toluló füst. A feltételezések nagyon veszélyes dolgok
lehetnek..."
Ellenből hirtelen kiáltás tört elő, Harry fölkapta a
fejét. Vadul vert a szíve, a szemüvege félrecsúszott.
Levette és remegő kézzel maga mellé helyezte az agyra,
közben kétségbeesetten próbálta indítani agyát. A hang.
A hang, amely pillanatok alatt visszatérítette őt a józan
eszméletre. Csattanás vagy ütődés zaja, nem tudta
volna megmondani.
Visszatartott lélegzettel fülelt. Semmi. De agyának
egy eldugott rekeszéből sötét hang suttogott szavakat.
Ha el akarnám kapni... követném hazáig... és így vagy
úgy megtalálnám a módját, hogy besurranjak a házába
vagy garázsába:.. és ott kapjam el, ahol kevés az esély
szemtanúkra és akadékoskodókra.”
A gyilkos kék szemek csak bámultak rá a Newsweek
oldaláról, amelyet a szemétkosárból kotort elő. Felkapta
az újságot és a képre meredt. Művészieskedő felvétel
volt tele mesterséges árnyékhatásokkal. A férfi
egyenesen a gép lencséjébe bámult, kemény
jelenségnek tűnt, kezeit egy fonott vasháló kerítésen
vetette át. A haja barna, rövidre nyírva egy kis frufrura
emlékeztető tincs lelóg elöl a homlokba. Az arca férfias,
szögletes, csaknem kecses, egyenes orr és a makacs áll.
A száj mindennek őrjítő ellentéte: telt, húsos, csaknem
nőies; túlságosan is szexi. Olyasfajta száj, amely sötét,
titkos, érzéki tudásra utal.
Vastag fekete betűk hirdették a címben: „A bűn
nagyfiúja”. Alatta egy, a cikkből kiragadott mondat: „A
bűn sokat hoz a konyhára Jay Butler Brooksnak.”
Ellen összehunyorított szemekkel nézte a fotót. – Le
kellett volna tartóztattatni téged.
Magától is undorodva félredobta a magazint,
kihengeredett a takaró alól és a könyvek közül. Nehéz
volt elnyomnia azt a középtájon támadt apró bizsergő
zavart. Felkapta a félig telt fehérborosüveget az
asztalról és amúgy mezítlábasán indult el az
elefántcsontszínű padlószőnyegen. Az ajtók rendben
voltak. Zárva. Biztonsági rendszere pedig az ágyon volt
és nézte őt.
Önkéntelenül is ivott egyet a borból, majd félrehúzta
a vastag, dús szövetből készült elefántcsontszínű
függönyt az ablakból és kinézett az éjszakába. Az új hó
úgy, tündökölt a kifli alakú hold fényében, mint egy, a
földön szétszórt gyémántokból készült fehér szőttes.
Gyönyörű. Békés. Semmi nyoma annak a viharnak,
amely a hétvégén végigsöpört Minnesotán. Semmi
nyoma annak a borzalmas brutalitásnak, amely Megan
O’Malleyt kórházba juttatta. Semmi nyoma Josh
Kirkwoodnak. Egyszerűen egy újabb békés éjszaka,
amely ráterül a tó melletti városrészre. Kirkwoodék és
Garrették környékére. Ellen háza alig kétsaroknyira
feküdt az övékétől. Nappalijából egy jókora és gyönyörű
szeletet lehetett látni a tóból, és csak néhány száz
méterre innen terült el a Quarry Hills park, ahol Mitch,
Megan, és Garrett Wright előadták élet– halál
drámájukat szombat éjszaka. Ellen éppen a kandalló
előtt ült, cappuccinót iszogatott, kellemesen társalgott
egy barátjával, és halvány fogalma sem volt a házától
egy kőhajításnyira lejátszódó eseményekről.
Harry egyszerre nyugtalanul felkapta a fejét, mély,
torokból jövő morgó hangot adott. A kutya leugrott az
ágyról és izmait megfeszítve a sötét nappalihoz vezető
ajtó küszöbénél cövekelt le. Ellen a szoba közepén állt, a
pulzusa szaporán vert és kétségbeesetten próbálta
felidézni megérkezésének körülményeit. Igen, a
garázsból egyenesen a konyhába jött. Mindig betolta a
biztonsági zárat, ha már úgy gondolta, hogy aznap nem
mozdul ki többet. Megrögzött, régi szokás volt ez.
Azután kiment a bejárati ajtón a postaládához, majd
visszatért, és itt is visszatolta a biztonsági zárat. Még
arra is emlékezett, hogy eközben az egyik kezében
tartott szórólapot fixálta tekintetével, amelyen ez állt:
„LEHET, HOGY MÁRIS NYERT TÍZMILLIÓ DOLLÁRT.”
Úgyhogy a zárak a helyükön voltak. Különös hangok
nem érkeztek a nappali távolabbi, eldugott régióiból.
Ennek tudatában és ezzel bátorítva magát, végül
átlépett a kutyán és kiment az előszobába. Hány vékony,
aggódó nyüszítést hallatott, követte őt lábaihoz
döngölve a fejét, szinte feltartóztatva, mikor egy rövid
pihenőre megállt a nappaliba vezető lépcső
fordulójában. Halvány ezüstfény szűrődött át a rolók
közein. A kényelmes díványok és székek határozatlan
körvonalú tömegnek tűntek a sötétben. Semmi nem
mozdult. Egyetlen hang sem. Meleg és puha
flanelpizsamája alatt Ellen libabőrös lett. Szó szerint
felálltak hátán a finom pihék Harry újabb mély
morranásának hallatán.
Egyszer csak megszólalt a telefon, trillázni kezdett
madárhangra emlékeztető vékony hangján. Úgy járta át
a szobát a hang, mintha egy nagy kaliberű fegyvert
sütöttek volna el. Harry őrült körökben kezdett
forgolódni, jó hogy le nem verte ugatásának hangereje a
berámázott fotókat és festményeket a falról. Újból
megszólalt a telefon.
Legutóbb, amikor az éjszaka közepén felhívták, Mitch
hangját hallotta, aki közölte vele Olie Swain halálát.
Lehet, hogy Wrightot leverte lábáról a bűntudat és
önkezével véget vetett életének; ez is egy lehetőség, de
kételkedett benne. Azt mondta Karen Wrightnak, hogy
bármikor hívhatja éjjel és nappal. Talán Wright felesége
most fog megnyílni, most akar előlépni a tagadás
homályából.
– Ellen North – szólt bele a telefonba és a hangja
automatikusan arra a fegyelmezett, visszafogott tónusra
állt rá, amelyet hivatali időben szokott használni.
Csönd.
– Halló?
A csend hízott és kezdett elviselhetetlenül súlyos
lenni.
– Karen... Ön az?
Semmi válasz. Pedig a hívó a vonalban volt:
csendben, meglapulva várt. Egy újabb percet ütött el a
nappaliban az óra.
– Karen, ha ön az, ne féljen beszélni. Hallgatom.
 Még mindig semmi, kivéve azt a borzongató és jeges
fagyot hozó bizonyosságot, hogy valaki ott van a vonal
túlsó oldalán. A remény, hogy esetleg Karen Wright az,
1
szerte foszlott. Ellen csak várt, és egy újabb perc telt
el.
– Nézze – kezdte élesen –, ha még arra sem veszi a
fáradtságot, hogy mocskosán beszéljen hozzám, akkor
tegye le a kagylót és adja meg az esélyt másnak, aki
jobban ért hozzá, hogyan kell obszcén
telefonbeszélgetéseket folytatni.
Egy hang sem.
Ellen lecsapta a kagylót azt mondogatva magában,
hogy inkább egy ügyes taktikai húzás, mintsem az
idegek öntudatlan játéka késztette erre. Nem sokáig: a
telefon hangja ismét berobbant a szobába és Ellent a
hang rémült ugrásra kényszerítette. Csak meredt a
készülékre és hagyta, hogy a második és a harmadik
csörgés is elszánjon, míg végül összeszedte maradék
bátorságát és a hallgatóért nyúlt.
– Ellen North.
– Ellen, Mitch vagyok. Josh otthon van.
 Naplóbejegyzés

1994. január 25.

Azt hiszik, hogy látnak minket,

sötéten, mint a bűn
hogy tetten értek
és térdünkön csúszunk a törvény előtt.

Halálos tévedés.
 Negyedik fejezet

– Josh, bántott téged a bácsi?

Josh nem válaszolt. A posztert nézte a falon, mereven,
melyen egy férfi szürke lovat ült meg, amely
kerítésakadályon ugrott át. Fényes és színes kép volt.
Josh fejében az járt, hogy egy szép napon talán ő is ilyen
lovat ül majd meg. Lehunyta szemeit és elmerült az
álomban, amelyben ő, Josh a szürke lovat üli, és a
holdon ugrat át.
Dr. Robert Ulrich visszafojtott egy sóhajt és gyors
pillantást vetett Mitchre, azután Hannah– hoz fordult.
– Semmilyen szexuális erőszakra utaló nyomot nem
találok.
Hannah az orvosi ágy mellett állt, amelyen Josh ült
vékony, kék mintás szövetköpenyében. Olyan kicsinek
és védtelennek tűnt. Az éles, fluoreszkáló fény
kísértetiesen világított a bőrén. Egyik kezét karján
nyugtatta, hogy erőt töltsön belé. És magába. Mint
orvos jól tudta, hogy a vizsgálat közben nem szabad
zavarnia, de arra képtelen volt, hogy az egy méterrel
odébb lévő székből nyugodtan végignézze a jelenetet.
Azóta nem szakadt el a fiútól, amióta két órával ezelőtt
rátalált a házuk bejáratához vezető lépcsőn.
Épp aludni próbált; nem sok része volt benne az
utóbbi időben. Az ágy valahogy túl nagynak, a ház túl
csendesnek, túl üresnek tűnt. Szombat este közölte
Paullal, hogy hagyja el a házat, de már jóval azelőtt
elveszett a férfi az ő számára. A boldog viszony,
melynek egykor mindketten részesei voltak, mára már
csak távoli emléknek tűnt. Mindebből csak feszültség és
a keserűség maradt. A férfi, akihez tíz évvel ezelőtt
hozzáment, figyelmes volt és kedves, telve
reménységgel és lelkesedéssel. A férfi, akivel két nappal
ezelőtt szembenézett, dühödt volt és kicsinyes,
féltékeny, önmagában bizonytalan és érzelmileg labilis,
sőt élősködő. Már nem ismerte ezt az embert. És nem is
akarta.
Így ezekkel az érzésekkel feküdt tehát hatalmas
ágyukban a hátán, csak bámulta az égboltot és a januári
éjszaka tömör feketeségét, és azon gondolkodott, hogy
mihez kezdjen. Hogy fog mindezzel megbirkózni, és mi
lesz belőle? Ez volt a, nagy kérdés: mi lesz belőle? Azt
bizonyossággal tudta, hogy már nem az az asszony, mint
két héttel azelőtt volt. Csaknem idegennek tűnt önmaga
számára. Az egyetlen, ami némileg biztos volt, hogy
valahogy megbirkózik a helyzettel. Saját magáért és
Lilyért... és Joshért, ha hazajön.
Azután egyszer csak ott volt, ott állt a lépcsőn.
Attól félve, hogy megtörik a varázs, azóta sem
engedte el a fiút. Ujjaival cirógatta a gyerek alsó
karjának puha bőrét, mintha minden pillanatban meg
kellene bizonyosodnia arról, hogy igen, ő valódi, és
életben van.
– Hannah? Figyel rám?
Pislognia kellett, hogy visszatérjen, és értelmes
tekintetet vethessen Bob Ulrich szögletes arcára. A férfi
közelebb járt az ötvenhez, mint a negyvenhez. Azóta
barátok voltak, attól a naptól fogva, hogy Hannah bejött
személyes meghallgatásra a Deer Lake– i közkórházba
egy állás reményében. A férfinek a kórház ügyvivő
testületének mostani döntésében is jelentős szerepe
volt, hogy Hannah– t nevezték ki végül a sürgősségi
osztály igazgatójának. Ő volt Lily szülészorvosa, és ő
vette ki Josh manduláit. Hannah kérésére jött be éjszaka
a kórházba, hogy megvizsgálja Josht. A férfi most
aggodalommal mérte végig Hannah– t.
– Igen – mondta Hannah. – Sajnálom, Bob.
– Le akarsz ülni? Zavarodottnak nézel ki egy kicsit.
– Nem.
Egyetlen szó nélkül mondott ellent a nőnek, gyorsan
mögé csúsztatott egy széket és vállára tett kezével
finoman belenyomta. A nő kék szemei üvegesek voltak,
haja arany hullámai kócos és tört rendben voltak
feltűzve. Az utóbbi hetek benyújtották a számlát.
Természeténél fogva vékony testalkatú volt, de most
betegesen, az anorexia határát súrolóan sovány volt. Az
egész vizsgálat ideje alatt az orvosi ágy mellett állt,
tartotta Josh kezét és mereven az arcát bámulta, időről
időre előrehajolva, hogy egy– egy csókot nyomjon á
homlokára. Úgy tűnt, nincs tudatában az orcáján
lecsorgó könnycseppeknek. Mitch egy tiszta zsebkendőt
húzott ki a nadrág– zsebéből, beleszuszakolta valahogy
a nő szabad kezébe és közben azt kérdezte magától,
hogy hol a fenében járhat ilyenkor Paul.
Itt kellett volna lennie. Joshért, Hannah– ért. Hannah
megpróbálta felhívni férjét az irodában, ahol az utóbbi
éjszakákat töltötte. Nem sok sikerrel. Mitch még egy
rendőrautót is kiküldött a hivatalépülethez. Azóta
csaknem két óra telt el, és még mindig semmi nyoma a
férfinek. És Mitch nem tartotta kizártnak, hogy másnap,
amikor majd Paul lesz a sajtó figyelmének
középpontjában, a férfi majd a rendőrséget hibáztatja
kemény szavakkal, hogy nem lehetett azonnal a fia
oldalán.
 Josh abszolút néma maradt az egész vizsgálat alatt,
egyetlen hang sem hagyta el száját, amely félelemből
vagy kényelmetlenségből ered. Kérdésekre nem
válaszolt.
Mitch csendben remélte, hogy ez csak átmeneti
állapot. Az ügy már eddig is a túl sok kérdés és a túl
kevés válaszok ügye volt. Egyik oldalról Josh előkerülése
valódi ok volt az ünneplésre, másik oldalról viszont csak
szaporította a rejtélyes kérdések listáját. Míg Garrett
Wright börtöncellájában csücsült, ki hozta vissza Josht?
Wrightnak cinkosa van? Az a néhány nyom és jel,
amelyről tudtak, Olie Swainra irányította a figyelmüket.
Olie látogatta Wright néhány kurzusát az egyetemen.
Olie birtokában volt az a furgon, amely megfelelt az
egyetlen szemtanú leírásának. De a furgon semmit sem
árult el számukra, s Olie Swain halott volt.
– Nincs behatolásra utaló nyom – jelentette ki dr.
Ulrich nyugodtan, egyik szemét Joshon tartva, aki szinte
félálomban ült föl az ágyról. – Semmi pirosság, semmi
szakadás, horzsolás.
– Majd meglátjuk, hogy mit mutatnak a leletek –
mondta Mitch.
– Attól tartok, semmit.
Az orvos a szokásos rutinvizsgálatot végezte el
Joshon, amelyet abban az esetben alkalmaznak, ha
felmerül a nemi zaklatás vagy nemi erőszak gyanúja:
Bob szerint a lábujjától a feje búbjáig kutatta végig Josh
testét a szexuális bántalmazás bármilyen apró jele után.
A szájnyálkahártyából és a végbélből vett mintákat
később vizsgálatnak vetik alá, ondónyomok után
kutatva. Mitch kötelességtudóan vett részt a
vizsgálaton, úgy nézte az eseményeket, mint egy bölcs
bagoly, aki biztos benne, hogy Ulrich nem fog átsiklani
egyetlen apró kis részleten sem, noha a dolog
természetéből következően nem sok gyakorlati
tapasztalata lehetett az ilyen jellegű vizsgálatokban. Ez
megint egy olyan eleme volt a rendőrségi munkának,
amelyben valódi gyakorlatra csak a város határain kívül
tehetett szert valaki, ahol a nemi erőszak nem tartozott
a ritka bűntények közé. A Deer Lake– i közkórháznak
még Wood– lámpája sem volt – egy fluoreszkáló
fényforrás, amelyet a bőr felszínének átvizsgálására
fejlesztettek ki, és amely azonnal kimutatta a bőrön lévő
ondóváladék látható jeleit. Nem mintha a Wood– lámpa
sokat lendített volna az ügyön Josh esetében. A fiút, úgy
tűnt, tisztára súrolták, szappan– és samponillat lengte
körül. Bármely bizonyíték, amelyet a vizsgálat során
találhattak volna, valószínűleg már réges– rég eltűnt
egy lefolyóban.
– És a karja? Gondolja, hogy beadtak neki valamit?
– Az biztosan látható, hogy tűt szúrtak a vénájába –
mondta Ulrich, gyengéden szemmagasságba emelve
Josh bal karját, és újból szemügyre vette a finom, alig
látható kék elszíneződéseket és a bőrön található apró
jeleket. – Meg kell várnunk a vérvizsgálat eredményeit.
– Vérmintát vettek – mormolta Hannah alig
hallhatóan, végigsimítva kezével fia kócos, homokszín
fürtjein. – Mondtam neked, Mitch. Láttam.
Mitch fölvette a pókerarcot és a nő ebből megértette,
hogy a rendőrfőnök udvariasan kitér a válasz elől.
Valószínűleg azt hitte, hogy végképp begolyózott. Nem
tudta hibáztatni ezért. Ő maga sem adott túl sok hitelt
az olyan emberek hőzöngéseinek, akik azt állították
magukról, hogy előre meglátnak dolgokat álmukban. Ha
őt kérték volna fel, hogy állítson fel diagnózist egy nőről
az ő helyzetében, ő is valószínűleg azt mondta volna,
hogy a stressz túl sok volt, és hogy a páciens
képzelőerejét állítja hadrendbe, hogy el tudja viselni a
valóság csapásait. Ugyanakkor tökéletes élességgel
emlékezett arra, hogy mit látott pénteki álmában. Josh
egyedül állt, őrá gondolt, csíkos pizsamát viselt, amelyet
még sosem látott rajta. Ugyanazt a pizsamát, amelyet
ma éjszaka viselt, s amelyet nem sokkal ezelőtt Mitch
Holt lekönyörgött róla, hogy az MBI– laborba
átküldhesse azonnali vizsgálatra.
Mitch lehajolt, hogy szeme egy vonalba essen Josh
szemével.
– Fiam, vett valaki vért a karodból?
Szemek szorosan bezárva. Josh az anyja felé fordult
és kinyújtotta felé a kezét. Hannah lecsúszott a székről
és szorosan magához ölelte.
– Iszonyatosan kimerült – mondta türelmetlenül. – És
a teste hideg. Miért van ilyen átkozott hideg ebben a
kórházban?
– Igazad van, Hannah – felelte nyugodtan Ulrich. –
Két óra múlt. Ma éjszakára végeztünk. Josht és téged
elhelyezünk az egyik szobában.
Hannah felkapta a fejét.
– Itt akarod tartani?
– Azt gondolom, ez a legbölcsebb döntés, figyelembe
véve a körülményeket. Csak megfigyelés céljából – tette
hozzá a férfi, hogy tompítsa a nőben feltörő pánik
erejét. – Ha jól tudom, van, aki vigyázzon Lilyre.
– Igen, igen, de...
 – Josh nagyon sok mindenen ment keresztül.
Szeretném, ha a közelünkben maradna. Csak egy– két
napról van szó. Rendben lesz így, dr. Garrison?
A férfi megnyomta az utolsó szavakat, mintha
emlékeztetni akarná a nőt, hogy kicsoda. Dr. Hannah
Garrison jól tudta, hogy hogyan mennek a dolgok. Nem
kellett magyarázni neki, hogy mit diktál a logika.
Megtanulta, hogy hogyan tartsa meg lelki szilárdságát
és hűvös objektivitását. Okos volt és rendkívül
intelligens: parázs a hó alatt. De ő most nem dr. Hannah
Garrison volt, hanem Josh édesanyja, akit elborzasztott
és leterített annak puszta gondolata is, hogy min
mehetett keresztül a kisfia, akit szíven ütöttek a
történtek, és akit marcangolt a bűntudat.
– No, hogy hangzik, Josh? – kérdezte a doktor bácsi. –
Az egyik ilyen klassz, elektromos kórházi ágyban fogsz
aludni, tudod, aminek távirányítója van és az édesanyád
végig ott lesz melletted a szobában. Nos, mi erről a
véleményed, kis vitéz?
Josh édesanyja vállába fúrta a fejét, még szorosabban
ölelte. Nem akart gondolkodni semmin.

***

Ellen olyan nyugtalan léptekkel rótta a látogatók

részére fenntartott várószobát, mint egy végletekig
felizgatott nagynéni a kis rokon születését várva.
Marty Wilhelm, MBI– ügynök, akit azért küldtek a
Saint Paul– i központból, hogy Megan helyére lépjen,
csak ült a kórházi pádon, mint egy elvadult kamasz,
nyomogatta a tévé távirányítóját, szörfözve az adók
között, láthatóan teljesen lenyűgözve a folytonosan
változó színek és képek egyvelegétől. Kinézetét tekintve
fiatal volt és buta. Afféle Tom Hanks a hozzá való
szellemi adományok nélkül. Helyesnek helyes volt,
túlságosan is jóképű, az a bizonyos pisze orrú, hullámos
barna hajú típus.
Ellen már az első pillanatban ellenszenvet érzett a fiú
iránt, amit aztán rögtön meg is bánt. Az igazán nem
Wilhelm hibája volt, hogy Paige Price mocskos játékot
űzött és szenzáció után kajtatva a média figyelmének
középpontjába állította Megan és Mitch rügyező
kapcsolatát. Az sem a fiú hibája volt, hogy Megant forró
ír vérrel és fejjel áldotta meg az Úr, és olyan éles
nyelvvel, mely túl gyorsan vágott ahhoz, hogy
gazdájának időt hagyjon a gondolkodásra. Annak, hogy
Megan végül rendőri értékeit is meghaladó,
közbotrányhoz közelítő, médiát hergelő probléma lett,
valójában semmi köze nem volt Martyhoz.
Mindezeket figyelembe véve Ellen úgy döntött, hogy
mégsem szereti a fiút. Az fölpillantott rá barna és üres
tekintetével, mint egy spániel, és immáron kilencedik
alkalommal mondta: „elég hosszú ideig tart nekik”.
Ellen ugyanúgy pillantott rá, ugyanazzal a tekintettel,
amellyel a különösen nehézfejű fiúkat jutalmazta a
gimnáziumi évek alatt, és rendületlenül folytatta a sétát.
Rajtuk kívül egyetlen ember tartózkodott a
várószobában. Tom McCoy atya kikászálódott a magas
termetéhez zsugorított méretűnek tűnő fotelból és
kinyújtóztatta elgémberedett tagjait. Mint az
episzkopális egyház híve, Ellen csak futólag és hírből
ismerte a papot. Azt biztosan tudta róla, hogy nem
valamiféle jól szituált utazó prédikátor. Tom McCoy atya
magas és jóképű férfi volt egy atléta testalkatával,
aranykeretes szemüvege mögül barátságos kék szemek
tekintettek a világra. Koptatott kék farmerben és
egyszerű kockás flanelingben érkezett a kórházba; egy
helyi viszonyok között eligazodni nem tudó ismeretlen
könnyebben nézte volna szabadidős favágónak, mint
papnak.
Kérdő tekintetet vetett Ellenre, miközben megpróbált
némi aprót előhalászni a zsebéből.
– Kávét?
– Nem, köszönöm, atyám. Már így is túl sokat ittam.
– Ezzel én is így vagyok – ismerte be a férfi. –
Tulajdonképpen inkább valami töményre volna
szükségem, de nem hiszem, hogy ebbe a
kávéautomatába beletöltöttek volna valami jófajta ír
whiskyt.
Amint McCoy kitette a lábát, Wilhelm felkapta a fejét.
– Hát nem úgy néz ki, mint egy pap. Hol van például
a gallérja?
Ellen megint úgy nézett rá.
– Tom atya egy nonkonformista.
– Vettem észre. És mit szól a plébánosához, ahhoz az
Albert Fletcherhez?
– Nem ismertem Albert Fletchert. Nyilvánvalóan
meglehetősen zavart személyiség lehetett.
A gyermekrablási ügyben történt nyomozáskor
Fletcherre is rávetült a gyanú árnyéka, hiszen szoros
személyes kapcsolatban állt a fiúval egyrészt, mint
hittanoktatója, másrészt a fiú rendszeresen ministrált
Fletcher oldalán a miséken. Elvakult és megszállott
vallásosságában Fletcher mások számára szinte
észrevétlenül lépte át a keskeny határt a megszállottság
és az őrület között. Az első intő jel péntek kora reggel
jött, amikor Albert Fletcher szó szerint megtámadta a
Hannah– val beszédbe mélyült Tom atyát a templomban.
Egy ón gyertyatartóval súlyos ütést mért a pap fejére.
Nem sokkal később, ugyanaz nap délelőtt bukkantak rá
Fletcher garázsában régóta halott feleségének
mumifikálódott maradványaira. Az esetet szabályos
embervadászat követte, amelynek végső és tragikus
záró felvonása a szombat esti misén következett be, ahol
az eszelős és guvadt tekintetű Fletcher a mélybe vetette
magát a szószékről. Hogy indítsanak– e további
nyomozást Doris Fletcher rejtélyes és hátborzongató
halálával kapcsolatban, eldöntésre váró kérdés maradt.
Túl sok rossz történt nagyon kevés idő leforgása
alatt. Gyerekrablás, öngyilkosság, őrület, botrány.
Mintha láthatatlan szakadás lett volna az élet szőttesén,
valahol elengedtek a szálak és ezen az apró rejtett
lyukon keresztül fölszivárgott volna az ördög a sötét
árnyékvilágból. Világosnak tűnt, hogy ha nem találják
meg időben ezt a lyukat, az események sorozata
folytatódni fog, megmérgez mindent és mindenkit, aki
vagy ami az útjába kerül. Ellen megborzongott a
gondolatra.
A kórház nyugodt volt, szinte kihalt, a folyosókon
homályos világítás. Josh visszatértének híre vélhetően
már mindenkihez eljutott a város fülein és jól
értesültjein keresztül. Az a kisszámú személyzet, aki e
késő éjszakai órán még a kórházban volt, a kórház
fogadó részén gyülekezett, halk és izgatott hangon
tárgyalták az eseményeket, legtöbbjük aggódó
pillantásokat vetett a szoba felé, ahol a kis Josht
vizsgálták.
 Ellen éppen a pad karfáján felejtett üdítője után
nyúlt, amikor hirtelen kitárult a szoba ajtaja és
megjelent Mitch. A nő izgatottan fölugrott.
– Megnevezte Wrightot?
Mitch összefonva karját a mellén hanyagul nekidőlt a
falnak.
– Nem nevezett meg senkit. Egyáltalán nem is beszél.
– Egyáltalán?
– Egyetlen árva szót sem.
Ellen első gondolata az volt, hogy vége a könnyű
vádemelés esélyeinek. Ösztönös reakció volt ez, amely
nem jelentette ugyanakkor, hogy a nőben nem ébredt
együttérzés a kisfiú iránt. Egyszerűen két teljesen külön
futó szálat jelentett az életében, hogy ügyvéd és nő is
egyszerre. Az ügyvéd a bizonyítékok szigorú logikája
szerint gondolkodik; az asszony, a nő viszont a kisfiút
látta, aki ki tudja, min ment keresztül az elmúlt két hét
során.
– És hogy van?
– Fizikai állapotát tekintve, úgy néz ki, jól. Nem
találtunk szexuális erőszakra utaló nyomokat.
– Istennek hála.
– Viszont valószínű, hogy beadtak neki valamit és vért
is vettek tőle. Valahogy a vérének arra a lepedőre
kellett kerülnie, látható sérüléseknek azonban semmi
nyoma. Többet tudunk majd, ha megkapjuk a
laborjelentéseket.
– Többet, miről? – vágott közbe Wilhelm és olyan
lendülettel ugrott fel, hogy túlságosan is divatos
nyakkendője átvetődött a vállán.
Mitch komor pillantást vetett a fiúra.
 – Hétkor találkozunk az irodámban és akkor majd
mindent megbeszélünk.
– Miért nem kérdezzük ki a fiút? – vágott közbe
erőszakosan Wilhelm egy olyan ember arckifejezésével,
aki épp az imént érkezett kemény hajszában az Északi–
sarkról, csakhogy megtudta, hogy a Mikulás mégsem
fogadja személyesen.
– Ráérünk.
– De az anyja...
– Érzelmi roncs – torkolta le Mitch. – Nem látott
senkit, még egy autót sem. Csak azt tudja, hogy
visszakapta végre a fiát. Reggel majd beszélhet vele.
Wilhelm sötét szemeiben indulat villant, noha a
kisfiús vigyor még nem tűnt el egészen az arcáról.
– Nézze, rendőrfőnök úr, engem nem zárhat ki ebből.
Hatalmamban áll...
– Egy lószar áll hatalmadban, kisfiam – vágott közbe
Mitch. – Értesz engem? Az se érdekelne, ha az MBI
aranykoronával és palásttal küldött volna át ide. Ugrálj
csak, és eltaposlak, mint egy bogarat. Senki nem fogja
Hannah– t és a Josht zavarni, amíg nem pihentek egy
keveset.
– De...
A fiatal nyomozó készülő ellentámadását váratlan zaj
szakította félbe; a sürgősségi betegellátóra nyíló
kétszárnyú ajtó fölcsapódott és Paul Kirkwood viharzott
be a fogadó csarnokba két egyenruhás rendőrrel a
sarkában. Ziláltnak, kócosnak tűnt barna haja vékony,
hosszúkás fején. Arca a hidegtől és a feldúltságtól
bíborlángban égett. Mélyen ülő szemeit Mitchre
szegezte, ahogy feléjük közeledett a folyosón.
– A fiamat akarom látni.
 – Hannah– t és Josht egy szobában helyezték el.
– Neki meg mi baja?
– Semmi olyan, amit Josh hazatérése ne tudna
meggyógyítani. Csak egy kicsit kimerült, ennyi az egész.
– És én? Azt hiszi, hogy én nem vagyok kimerült?
– Nem tudom, hogy maga micsoda, Paul – mondta
Mitch fáradtnak tűnő hangon – az biztos, hogy késős.
Hol a szurok– seggű éjszakában volt? – Pillantása a férfi
mögött álló két rendőrre siklott.
– Épp az irodájába tartott. Akkor csíptük el.
– Elcsíptek? Le vagyok tartóztatva? – Paul hangjában
düh és sértettség vibrált. – Talán hívjam az
ügyvédemet?
– Természetesen nem, Mr. Kirkwood – lépett közbe
Ellen, hogy csillapítsa a két férfi között növekvő
feszültségeket.
– Egyszerűen csak szerettük volna minél hamarabb
tudatni önnel, hogy Josh hazaérkezett. Azt is gondoltuk,
hogy talán szeretné elkísérni a fiát az orvosi vizsgálatra.
– Csak vezettem egy kicsit. – Paul szája különös,
szinte siránkozó ívbe hajlott. – Nemigen tudok aludni az
utóbbi időben. .. Josh hogy van? Mit csinált vele az az
állat?
– Viszonylag jól – mondta Mitch. Azután hozzátette jó
lelkiismerete érdekében: – Legalábbis ami a fizikai
állapotát illeti. Odakísérem a szobájához, bemehet.
Elindultak a folyosón, Wilhelm a nyomukban. Ellen
visszatartotta a férfit az ingujjánál fogva. Az MBI–
ügynök most minden felindultságát rázúdította.
– Maga tényleg beveszi ezt a gyerekmesét az
autókázásról?
 – Nekem is furcsának tűnik, de reggel majd többet
fogunk tudni.
– És ha benne van? Mi van akkor, ha ő vitte Josht
haza? Még a végén meglép.
– Ne legyen hülye – vesztette el a nő a türelmét. – Ha
meg akarna lépni, gondolja, hogy előbb lerakná szépen
a háznál a saját fiát, akit elrabolt, azután elmenne két
órát autókázni, majd szépen visszacsalinkázna az
irodájába, és mindezek után szökne el?
Wilhelm egészen közelről szinte az arcába nyomta
mutatóujját.
– Akkor is az övé volt az a furgon.
– Igen, az a furgon, ahol semmi nyomot nem
találtunk.
– Szerintem be kellene vinnünk Ms. Kirkwoodot és el
kellene beszélgetnünk egy kicsit vele a ma éjszakáról.
– Akkor ne habozzon közölni a véleményét Holt
rendőrfőnökkel. Nyaggassa csak tovább, és azután majd
dr. Ulrichot kérdezheti ki, miközben plasztikázza a
törött csontokat az arcán. Az én részemről, nos, nekem
elég volt ebből a kórházból ma éjszakára.
A vád benyújtásáig már csak alig nyolc óra volt hátra.
Garrett Wrightot Josh Kirkwood elrablásával fogják
vádolni. Josh Kirkwoodéval, aki szépen biztonságban
hazaérkezett, míg Garrett Wright a városi börtön egyik
cellájában csücsült.
Hannah– nak fölajánlották az egyik beteg tiszta
hálóingét éjszakára: nem kellett. Mint ahogy az a pótágy
sem, amelyet Josh ágya mellett helyeztek el. Lehúzta a
csizmáit és bebújt az ágyba a fia mellé.
A gyerek a távirányítóval játszadozott, emelve,
süllyesztve az ágyfej felőli részét, azután az ágyláb felőli
része következett, majd kipróbálta azt a verziót is,
amikor az ágy középtájon megtörik és szabályos V
alakba süllyedve, két térfélre osztódik. A rögtönzött
ágytúra némiképp hasonlatos volt Hannah érzelmeinek
változásaihoz az elmúlt két hét során. És tudta, hogy ez
a túra még korántsem ért véget. A tudat, hogy Josh
épségben visszatért, csodálatos és felemelő volt. A
félelem viszont, hogy milyen mentális sérüléseket
szenvedhetett el, olyan volt, mint szánkázás egy
feneketlen sötét lyukban. Az érzések kegyetlenül űzték
egymást a fejében, körbe– körbe, fel és le, szinte
pontosan az ágy őrült mozgásának ritmusára.
Lassan és finoman átkarolta a fiát és az egyik kezét a
távirányítóra csúsztatta.
– Elég volt, édesem. Már tengeribeteg vagyok –
mormolta. Lágyan elmosolyodott, amikor a fiú egyik
csintalan homokfakó fürtje csiklandozni kezdte az orrát.
– Emlékszel még, amikor kieveztünk a nagypapa
csónakjával és Tim nagybácsi rosszul lett a
himbálódzástól, miután egész álló nap azzal húzott
bennünket, hogy szárazföldi patkányok vagyunk?
Várta, hogy a fiú áthengeredjen az oldalára, cinkosan
rávigyorogjon fényes szemeivel, várta, hogy a csendes
mosoly mögött meghallja a készülő kuncogást. A gyerek
egy ponton ilyenkor mindig elnevette magát, elmondta
újból az egész történetet tökéletes hangeffektusokkal
kiegészítve, és ő ilyenkor a leghihetetlenebb lebegést
érezte, a szeretet csodálatos meleg hullámát,
megkönnyebbülést és gyönyörűséget. De a fiú nem
gördült át a másik oldalára és nem nevetett. Meg sem
mozdult. Egy hang sem jött ki a száján. Csak
mozdulatlanul feküdt. A Hannah– ban feltörő
szeretetáradat fájdalmas torlódássá vált. A gyönyört
rettegés szabdalta.
Feltárult az ajtó és Paul lépett a szobába. Egyszerre
tűnt aggodalmasnak és bizonytalannak a viselkedése.
Hannah erőnek erejével visszatartotta a kikéredzkedő
kérdéseket. Hol a csudában volt? Miért nem volt itt Josh
mellett? Hogy van az, hogy a legrosszabb pillanatokat
mindig rá hagyja, azután szépen elsétál. Milyen
szomorú látlelete volt ez kapcsolatuknak, hogy most,
mikor mindketten boldogságban kellett volna hogy
egyesüljenek, már az első gondolatával marta, bántotta
volna a férfit.
Paul berontott a szobába, tekintete eszelős– mereven
tapadt a fiára.
– Ó, istenem – suttogta, láthatóan küszködve a feltörő
érzelmek bonyolultságával; hitetlenség, öröm, alapvető
bizonytalanság vegyült a hangjába. – Josh.
Josh fölült az ágyon és mosoly nélküli merev arccal
meredt az apjára.
– Próbáltalak hívni – mondta Hannah puha hangon. –
De az irodában...
– Nem voltam bent – torkolta le Paul, egy
másodpercre sem véve le tekintetét a fiáról. Egy
mosolyt erőltetett az ajkára és lassan, óvatosan kinyúlt a
fiú felé. – Josh, fiam.
Josh váratlanul, mintha le akarná állítani, az apja felé
célzott a távirányítóval, majd épp olyan váratlanul az
anyjába csimpaszkodott.
– Josh! – kiáltott fel Hannah. Döbbent arckifejezéssel
nézett Paulra.
– Josh, én vagyok az, az édesapád – mondta Paul
zavartan.
 A férfi az ágy szélén ült, s most ismét kinyúlt, hogy
megérintse a fia vállát. A mozdulat azonban félúton
megakadt. Josh lábaival rugdalózni kezdett, mintha
futni, menekülni készülne.
– Nem értem, mi folyik – mondta Paul, – Josh, mi a
baj? Nem ismersz meg?
Az egyetlen válasz azonban egy ijedt sikoltás volt,
mikor Paul ismét megpróbálta Josht maga felé fordítani.
A fiú egészen belefúrta magát anyja ölébe, szinte tolta
hátra mindkettőjüket.
– Paul, meg ne próbálj hozzáérni! Nem látod, hogy
még rosszabb?
– De hát nem csináltam semmit! – Paul visszalépett
az ágytól, de a másik oldalról ismét közeledni kezdett, –
Ő az én fiam, az isten szerelmére! Látni akarom!
– Ne! – Josh üvöltése anyja testében visszhangzott. –
Ne, ne, ne!
– Nyugodj meg, édeském – mormolta Hannah a kis
fejnek, ami kilátszott a ruhák közül. Rémület vett erőt
rajta.
– Mi folyik itt? – dr. Ulrich érkezett sebes tempóban a
szobába.
– Bárcsak tudnám – motyogta megverten Paul.
– Mit tett, ami így felidegesítette a fiút?
– Semmit! Az égvilágon semmit! Ő az én fiam!
Ulrich felemelte a kezét.
– Csak nyugodjon meg szépen, Paul. Én nem vádolom
semmivel – mondta nyugodt, halk hangon, hátat fordítva
Joshnak és Hannah– nak, Paul és őközéjük lépve. – De
azt hiszem, a legjobb lesz, ha most szépen elmegy, és
reggel visszajön, amikor Josh már kipihente és egy
kicsit összeszedte magát.
 – Maga kidob innen engem? – üvöltötte Paul magából
kikelve. – Ezt nem hiszem el! Mindazok után, amit a
fiam előkerülése érdekében tettem... Azután, amiken
átmentem...
– Ez a történet most nem magáról szól, Paul – mondta
Ulrich az elfojtott indulattól mélyülő hangon. – Tudom,
hogy ez most idegessé teszi önt, de meg kell értenie,
hogy mi elsősorban Josh érdekeit nézzük.
Mindannyiunknak meg kell érteni, hogy időbe telik, míg
napvilágra kerülnek a vele történtek és még több időbe,
amíg a történteket gyűrűző érzéseit megérthetjük.
Jöjjön, menjünk le és igyunk egy kávét. Beszélgessünk.
Paul láthatóan nem nagyon akarta megérteni a
helyzetet. Ulrich lassan tolta őt kifelé, tuszkolta ki az
ajtón, egyre távolabb és távolabb Joshtól és Hannah–
tól. Kizárták. Nem erről szólt az egész élete? És minden
Hannah– hoz vándorolt: a dicsőség, a sajnálat... és a
saját, kettejük fia.
– Jézusom, Hannah – mondta hátrálás közben – lépj
már közbe.
– Szerinted mit kellene tennem?
A nő úgy nézte Pault, olyannak látta, mint egy
idegent, akitől jobb félni, mint megijedni, akit jobb
biztonságos távolban tudni. A düh új erőre kapott a
férfiban.
– Ennyi az egész? Eszedbe sem jut, hogy közbelépj?
– Ne! Ne! – mormolta a kisgyerek, mechanikusan,
mint egy gép, és lábai közben ütemesen rúgták, gyűrték
a takarót.
Dr. Ulrich még egy lépést tett.
– Gyerünk, Paul. Miért nem jön le velem és iszunk
meg egy jó erős feketét? Egypár perc és itt vagyok.
 – Nincs miért félnie tőlem!
– Paul, az isten szerelmére, kérlek – fogta könyörgőre
Hannah.
– Kitűnő – mormolta a férfi. – Apuci hazajött a
pokolba.

Tom McCoy a kórház váróterméből nézte végig az egész

jelentet; Paul Kirkwood megérkezését és
kitoloncoltatását a betegszobából. A képzése és ösztönei
arra ösztönözték volna, hogy közbelépjen és
elcsendesítse a családtagok között dúló viszályt. De a
képzésével itt nem sokra mehetett volna. Ez nem az a
hely volt és nem az a helyzet. És Hannah meg Paul sem
azok voltak, akiken segíteni tudott volna.
Korábban már megpróbálta. Paul azonban mogorván
visszautasította – nyilvánvaló volt, hogy a férfi sokkalta
inkább beavatkozási szándékot, mintsem őszinte
segítségnyújtást gyanított fellépése mögött. Az idők
folyamán Tom atya Paul iránt érzett érzelmei nem
éppen keresztényinek nevezhetővé váltak. Nehezen, sőt
egyáltalán nem talált mentséget és megértést szívében
az iránt a férfi iránt, akit ritka gyémánttal ajándékozott
meg a sors, és aki ezt a gyémántot úgy kezelte, mint a
föld legutolsó mocskát. Paul Kirkwoodnak akkora
gazdagság adatott, és mégis akkora vaksággal veretett
meg: két gyönyörű gyerek, kényelmes és szép ház,
biztos állás és karrier, no és Hannah; ez az ember nem
volt képes látni a saját szerencséjét.
A probléma mélyén, a leglényegesebb elemeként, ott
volt Hannah.
Tom nekivetette hátát a falnak és fölfelé, a mennyek
irányába pillantott. Örült most a csarnokot borító
homálynak. Felfelé nézett, oda, de nem láthatott
semmit. Túl sok minden állt pillantása útjában fizikai és
metaforikus értelemben is.
Hannah fordult hozzá, ahhoz az emberhez, akiről úgy
gondolta, benne teljesen megbízhat. A papot látta
benne. De Hannah papja főbenjáró bűnt követett el. Ha
életébe kerül, sem ismerte volna be önmaga előtt, hogy
hol és hogyan hibázott. Egyetlen írott szabályt sem
szegett meg. Egyetlen parancsolatot sem. Hallgatott,
mint a sír, még önmaga előtt is: szíve mélyén, hét
lakattal lezárva, ajtókkal eltorlaszolva feküdt azonban a
szörnyű titok. Szerelmes lett Hannah Garrisonba.
– Rám férne egy kis segítség, uram – mormolta a
férfi. Fölnézett, de nem látott, nem láthatott mást, mint
a homályban is kitárulkozó sárgás, haloványbarna foltot
a mennyezeten – egy régi kémény betömött helyét.
Nagyot, súlyosat sóhajtott és elindult Josh szobája
felé. Odaért és résnyire nyitotta az ajtót. Az ágy túlsó
végénél elhelyezett lámpa puha kontúrú topázfénybe
vonta a szobát. Josh összegömbölyödve feküdt az ő felé
eső oldalon, hüvelykujjával a szájában, mély álomba
merülve. Hannah mögötte feküdt, átölelve fiát,
hozzáfonódva, így átvéve annak összegömbölyödött
fekvő helyzetét. Olyannak tűnt, mint egy földre szállt
angyal, orcájára omló kiszabadult arany fürtjeivel.
A kép valahogy keserédes fájdalmat ébresztett a
nézőben. Már éppen elfordult volna, amikor Hannah
kinyitotta a szemeit és tévedhetetlenül ránézett. Épp
annyira képtelen volt most már továbbállni, mint ahogy
lüktető szívét sem tudta volna csendesebb iramra
utasítani.
 – Gondoltam, megnézem, minden rendben van– e
kettőtökkel, mielőtt elmegyek – suttogta, és becsusszant
a szűk résen át a szobába. – Úgy tűnik, Josh túl van a
nehezén.
– A modem nyugtatószerek csodái – mormolta
Hannah és óvatosan felkönyökölt az ágyon.
– Hogy vagy?
– Visszakaptam Josht. Csak ez számít.
– Úgy láttam, Paul nem maradt itt.
Lassan, nehogy fölzavarja a kisfiút, Hannah felült az
ágyon és maga alá húzta a lábait.
– Josh nem tűrte meg a közelében. Úgy viselkedett,
mintha... mintha félne.
A szavaknak keserű íze volt, ahogy kimondta őket,
mint hogyha elárulta volna Pault pusztán azzal, hogy
kimondta őket. Még akkor is, ha ez volt a színtiszta
igazság.
– Isten a megmondhatója, mennyire gyűlölöm Garrett
Wrightot azért, amit velünk tett – kezdte. – Nemcsak
egyszerűen arról van szó, hogy elrabolta a fiunkat.
Bármilyen súlyosak is voltak a problémáink Paullal a
múltban, legalább bízni tudtunk egymásban. Ma éjszaka
azonban, mikor Josh ilyen elutasítóan viselkedett,
egyszerre úgy néztem Paulra, olyannak láttam, mint
még soha azelőtt, mint hogyha... – suttogta, és közben
kezdtek a frissen ébredt kételyek felsorakozni ott belül.
A hazugság a furgonról, azok a furcsa eltűnések, az a
szorgalmas üzenetrögzítő, amely mindig készen állt,
mikor Paul nem tartózkodott az irodában – mindig,
amikor szükség lett volna rá.
Tom atya az ágy szélén ült. Kinyúlt és megfogta az
egyik kezét. A nő erősen visszaszorította, és akaratán
kívül közelebb húzta a férfi kezét, teljes szívéből azt
kívánva egy röpke másodpercig, hogy átkarolja és
magához ölelje.
A vágy, amely a lelkében ébredt, leginkább a
biztonság, a barátság, és az együttérzés iránti vágy volt.
Dolgok, melyeket megkaphat McCoy atyától
kötelezettségek nélkül. A férfi soha nem fogja
megsejteni, hogy az érzései a jelekből láthatóknál jóval
mélyebbek; őtőle nem fogja megtudni. Nem akarta
kockára tenni mindazt, amit így is megkaphatott olyan
dolgokért, melyeket úgysem adhatott volna meg neki a
férfi.
– Ne terheld felesleges lelkiismeret– furdalással a
súlyokat, amiket amúgy is cipelsz, Hannah – mondta
halk, puha hangon a férfi.
A nő fölkapta a fejét és mélyen a férfi szemébe
nézett, pulzusa riadtan meglódult az abszurd
gondolatra, hogy Tom valami rejtélyes módon olvas a
gondolataiban.
– Az ilyesmit nem lehet visszatartani. Ki tudja, miért
viselkedett látszólag ilyen csúnya módon Josh az
apjával? Félelem van a gyerekben és zavar. Fogalmunk
sem lehet arról, hogy min esett keresztül. Fogalmunk
sincsen arról, hogy Wright miket plántált a kis fejébe.
Josh egyszerűen ezek szerint viselkedett, te pedig a fiú
reakciója szerint: erre egyedül neked van jogod; te vagy
az édesanyja.
– Paul pedig az apja. Nem bántaná Josht, legalábbis
nem jobban...
Nem jobban, mint engem. Amit meg is tett a férfi
egyre többször és többször az utóbbi időben; bántotta őt
és fájdalmat okozott, de ezek a sérülések nem hagytak
horzsolást vagy kék foltokat. Ő nem bántaná Josht.
– Biztos vagyok benne.
Tom most felemelte a másik kezét, csak hogy
letöröljön egy ácsingózó könnycseppet a nő szeme alól.
Ujjhegyei finoman beletúrtak a nő bársonyos tapintású
arany hajába, a nő pedig pihenni fordította orcáját, csak
egy pillanatra, az erős férfitenyérbe. Visszatartotta
lélegzetét, mintha ezzel meghosszíthatná a pillanatot.
– Aludj egy keveset, szükséged van rá – suttogta a
férfi, erősen küzdve a vággyal, hogy előrehajolva egy
csókot nyomjon a nő homlokára, esetleg az ajkaira.
Kezei még mindig a kezében nyugodtak. Megszorította
őket. A nő visszaszorított. – Beszélünk majd holnap.
– Köszönet érte, hogy bejöttél hozzánk ma éjszaka.
Már így is sokkal többet tettél, mint ami elvárható
volna.
– Nem – válaszolta a férfi. – Sokkal, sokkal de sokkal
többet érdemelsz, mint ami megadatott neked.
Ebben a pillanatban átkozottul szerette volna, hogy ő
legyen a férfi, aki mindenért kárpótlást nyújt majd
ennek a nőnek, de tudta, hogy ő nem lehet az.
Legalábbis így szól az ő törvénye. Gyorsan megfordult
és kiment a szobából.
Hannah pedig visszafeküdt a gyermek mellé,
hallgatta légzésének ütemét és közben olyan dolgokról
álmodott, amelyek soha nem történhetnek meg.
 Ötödik fejezet

Lehetetlenség volt titokban tartani Josh Kirkwood

hazatértének hírét. A kórházi alkalmazottak elmondták
barátaiknak, akik elmondták az ő barátaiknak, akik
közül néhányan éjszakai műszakban dolgoztak és be–
benéztek az államközi autópálya kamionparkolójának
népszerű sörözőjébe. A kávé, a sör és a sütemények
között a hírekre is maradt idő. A Super Servo nevű hely
tulajdonképpen a Super 8 Motel éttermeként is
működött, ahol öt vendég közül négy biztosan riporter
volt.
Ellen kocsija öt előtt hét perccel kanyarodott be a
városháza parkolójába: az előbb említett hölgyek és
urak mint prédára éhes farkasok vártak már rá. Egy
gyors ígéretet tett, hogy később majd kapnak valamit,
azután besietett az épületbe. A tágas előcsarnokban
balra a rendőrségi szárny felé vette az irányt.
Egy konferenciateremben volt a gyülekező, amelyre a
hangzatos „főhadiszállás” nevet ragasztották Josh
elrablásának első óráiban. Idődiagram volt kifeszítve az
egyik hosszú falon, hogy nyomon követhessék az ügyhöz
kapcsolódó eseményeket. A vastag, vörös artériából
számos különböző színnel jelölt apró erecske ágazott el.
Az emberrabló által hátrahagyott üzenetek, mint afféle
figyelmeztető jelek, fehér, csillogó felületű táblára
voltak fölírva Mitch Holt lendületes és szögletes
betűivel. Egy nagy ebédlőasztalt szétteregetett térképek
borítottak; az egyik Minnesota államot, a másik különös
részletességgel az öt megye területét ábrázolta. A
térképeket színes jelző rajzszögek tarkították azokon a
pontokon, ahol már zajlott a kutatás és nyomozás.
Ellen töltött magának egy csésze kávét és elfoglalta
helyét az asztalnál közvetlenül Cameron mellett.
Wilhelm szemben ült vele, képén a kialvatlanságnak
ugyanazokkal a jegyeivel, melyektől ő is már napok óta
szenvedett. Steiger seriff az asztalfőnél álló széket
foglalta el a Mitch– csel folytatott kisded hatalmi játék
újabb jeleként. Steiger ötvenes férfi volt, inas és
kemény, keskeny arcú, cserzett bőrű típus. Egy, az orrát
átlósan díszítő sebtapasz arra engedett következtetni,
hogy nemrégiben elveszthetett egy csatát Mitchtől az
elsőbbségért folytatott harcban. A két férfi
meglehetősen komor tekintettel méregette egymást.
Noha Ellen nemigen kedvelte Steigert, mint afféle
macho szexista, a nőket tárgyként kezelő alakot,
mégsem lelte örömét a két férfi között parázsló és egyre
mélyülő viszályban. A sikeres nyomozás, amely végül
ítélethez vezethet, összehangolt csapatmunkát igényel;
nyílt és egyenes kommunikációt, nem pedig barikádokat
és harcvonalakat a csapat tagjai között.
Mitch az idődiagram mellett sétált, melyre nemrég
vezette föl Josh vizsgálatának eredményeit.
– Tehát Paul Kirkwood még mindig gyanúsítottnak
tekinthető – szólalt meg Wilhelm.
– A gyanúsított túl erős kifejezés – felelte Mitch. –
Josh viselkedését apjával szemben egy sor más ok és
tényező is kiválthatta, nem feltétlenül Paul vélhető
bűnössége. Talán Paul külső jegyeit illetően némi
hasonlóságot mutat Wright– tal. De kiváltó ok lehetett
az is, az a mozdulat, ahogy Paul közeledni próbált a
gyerekhez, vagy esetleg a hangjában, a
hanghordozásában lehetett valami.
– Ha hálót szövögetünk, hát nagyon óvatosnak kell
lennünk – kezdett érvelni Ellen. – Kirkwood már így is a
túlérzékenység jeleit mutatja a hirtelen rázúdult nagy
figyelemmel kapcsolatban. Világos, hogy áldozatnak
képzeli magát; a bűntény áldozatának és a rendőri
bánásmód áldozatának is. Ha nem kellő óvatossággal
nyúlunk az ügyhöz és a pasasról kiderül, hogy teljesen
ártatlan, kényelmetlen perek sorozata elé nézünk.
– Ma reggel lesz találkozóm vele – mondta Mitch. –
Maga a megtestesült diplomáciai érzék leszek.
– Ebből azért én sem fogok kimaradni – vetette közbe
Wilhelm.
– Valami fejlemény a helyszínnel kapcsolatban, ahol
Wright fogva tarthatta Megant? – kérdezte Ellen.
– Annyit tudunk, hogy nem a saját háza volt – mondta
Wilhelm, sikertelenül gyürkőzve egy ásítással. – Azt is
tudjuk, hogy nem Christopher Priest házában tartotta,
noha az első támadás helyszíne éppen Priest kertje volt.
Wright nyilván elvitte onnan valahová autóval.
– Nyolcvan kilométeres körzetben minden
hozzáférhető iratot és tulajdoni lapot átvizsgálunk –
vetette közbe Steiger – hogy megtudjuk, vajon van– e
Wright birtokában bármilyen ingatlan a környéken.
– Könnyedén lehet bárki más nevén is az az ingatlan,
vagy használhatott bármilyen fals cégnevet is – lépett be
a beszélgetésbe Cameron zord arckifejezéssel. – De az is
lehet, hogy a keresett ház vagy épület a cinkosáé, bárki
legyen is az.
– Hát azt már sajnos biztosan tudjuk, hogy az a bárki
más nem lehetett Olie Swain – szólalt meg Mitch. –
Karen Wright pedig a Fontaine Hotelben szigorú őrizet
alatt töltötte az elmúlt éjszakát.
Wilhelm összevonta a szemöldökét.
– De hát könyörgöm, Paul Kirkwood közben kint volt
és állítólag autózgatott a sötét éjszakában.
– Lehet, hogy tényleg ebben az irányban kellene
tovább nyomoznunk, hátha van valami kapcsolat
Kirkwood és Wright között – mondta Cameron
töltőtollával belekörmölve valamit a noteszébe.
Mitchet, úgy tűnt, nem nagyon győzte meg a feltevés.
– Milyen átkozott cél vezérelhetné Pault, hogy
összeesküdjön Garrett Wirghttal saját fiának
elrablására? Ez rohadt bizarrul hangzik nekem.
– A világ tele van betegekkel és perverzekkel, Holt –
fűzte hozzá bölcsen Steiger egy fogpiszkálót rágcsálva.
– Neked csak tudnod kellene.
A szobában a levegő egy pillanat alatt megtelt
feszültséggel, valahogy úgy, mint a várakozás
másodperceiben villámlás előtt.
– És mi a helyzet Wright diákjával? – vetette közbe
gyorsan Ellen, hogy visszakormányozza valahogy a
beszélgetést a normális kerékvágásba. – Hogy is hívják,
Todd Childs?
– Már ráálltunk a fiúra – morogta Steiger. Az
istenverte narkósa.
– És Priest?
– Már őrajta is dolgozunk.
– Priest készséges volt és segített elkészíteni a
körözvényt – emlékeztette mindannyiukat Mitch. – A
pasas egyébként az egyetemen volt szombaton. Már
leellenőriztük, és beigazolódott az állítása, hogy az
éjszakát egy motelben töltötte a vihar miatt. Nagyon
úgy tűnik, hogy Wright azért küldte Megant Priest
házához, mert tudván tudta, hogy a professzor nem lesz
aznap este otthon. A kietlen és mindentől távoli helyszín
tökéletesnek tűnhetett egy támadáshoz.
– És a harmadik professzor, aki szintén tanítja a Sci–
fi Cowboyokat? – kérdezte Cameron.
– Phil Pickard – mondta Mitch. – Tanulmányi
kutatóútra ment egy évre Franciaországba.
– Wright saját állítása szerint a Harris Egyetemen
volt és a szobájában dolgozott Josh elrablásának
időpontjában – mondta Ellen. – Ha találnánk valakit, aki
látta őt elhagyni az épületet még Josh elrablása előtt...
– A probléma csak az, hogy aligha tartózkodott bárki
is az egyetem területén, ez nem szokás így a téli szünet
idején – mondta Mitch. – És még mindig fennállhat az az
eshetőség is, hogy a feltételezett cinkos vagy bűntárs
ragadta el Josht. Wright pedig szépen, kényelmesen a
szobájában üldögélhetett, pontosan úgy, ahogy állította.
– Wilhelm ügynök, feltételezem, hogy már beleásatott
egy kicsit egyik emberével Wright múltjába –
érdeklődött Ellen.
A férfi csak fáradtan bólintott és úgy dörgölte
szemeit, mint egy álmos kisgyerek.
– És ugye azonnal értesítenek bennünket a
technikaiak, amint találnak valamit a Wright házából
elkobzott cuccuk között?
– Úgy van.
Ellen rápillantott az órájára, felállt, ő maga is csak
nagy nehézségek árán tudott elfojtani egy ásítást.
– Én legyek az első, akit elérnek.
– No és a főnöke, Stovich? – morrantotta közbe
Steiger elborzadva a gondolattól, hogy egy egyszerű
nőnek vagy egy helyettesnek, vagy ami még rosszabb,
mindkettőnek egyszerre kell majd jelentenie.
A nő keményen a szemébe nézett.
– Ez az én ügyem, seriff. Nekem fog jelenteni –
mondta, bekattintva táskáján a zárakat. – Köszönöm,
uraim. Végeztünk. Nyakunkon a vádbenyújtás.
A falka kint közben tömeggé nőtt. Ellen szinte húzta
magával őket, követték a bíróság épületéig, ahol a
lépcsősor tetején, feje fölött a homlokzaton lebegő
igazság istenasszonyával, végre megajándékozta őket a
várva várt főcímmel.
– Mindannyian boldogok vagyunk, hogy Josh
hazatért. Ez az az esemény, amelyért imádkoztunk.
– Hogyan fogja ez a tény befolyásolni a Garrett
Wright elleni vádat?
– Sehogy. A doktor Wright elleni bizonyíték több mint
kielégítő. Az újabb fejlemények csak azt a feltevésünket
igazolják, hogy a bűncselekményeket nem egyedül
követte el. Régóta kínzó gyanúnk volt ez.
– Josh beszél?
– Azonosította már Wrightot?
Ellen egy mosolyként értelmezhető, homályos
mimikával ajándékozta meg őket.
– Abszolút biztosak vagyunk az ügyünkben. – Azzal
megfordult és faképnél hagyta az újságírókat a lába
mögött bukdácsoló Cameronnal. Keresztülhatoltak a
főbejáraton és elindultak a második emeletre vezető
lépcsőn. A riporterek egy villanásnyit sem haboztak és
követték őket, mint egy emberi tornádó, úgy viharzottak
be az épületbe, őrjítő zajjal és csapkodással. Ellen
öntudatlanul is arra gondolt, mit mondott neki Brooks
nem is olyan régen az épület biztonságáról. „Ez egy
rendkívül kényes, mondhatni illékony ügy. Bármi
megtörténhet...”
Gyorsan emlékezetébe zárta, hogy Rudyval szót
váltson az ügyről. Értelmetlennek tűnt volna
szükségtelen kockázatokat vállalni.
Némán állt és tűrte, ahogy a riporterek kérdései
lassanként megtöltötték és bezengték a hatalmas,
barlangszerű előcsarnokot és visszhangot vetve
zúdultak vissza a hatalmas magasságban lebegő
mennyezetről, szinte teljesen elnyelve a harmadik
emeleten zajló restaurációs munkálatok zajait. Hagyta,
hadd vonják le ők maguk a következtetéseket hűvös
hallgatásából, hadd higgyék, hogy az ügy a zsebében
van, miközben ugyanezek a kérdések cikáztak
koponyájában. Vajon Josh felismeri majd Wright képét a
fotók közül? Képesek lesznek majd rábírni a fiút, hogy
elmesélje a történteket? Vagy olyan súlyos traumatikus
hatást gyakoroltak rá a történtek, hogy titokként örökre
a fejébe zárja?
– Maga aztán kemény, Ms. North – mondta Cameron
mosollyal az arcán, mikor elérték végre a külső iroda
viszonylag védett szentélyét.
Ellen bölcs képet vágott.
– Sose hagyja, hogy izzadni lássák, Mr. Reed.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Ez volt az ő
menedéke, a második otthona, ez a foltos, himlőhelyes,
karcnyomos asztalokkal és ősrégi aktatároló
szekrényekkel teli iroda, mely a régi olajfesték szagát
árasztotta. Régi idők vidéki ügyvédeinek portréi függtek
a poros– koros bézsszínű falak magasában
restaurátorokra várva. A falra akasztott táblákon
feljegyzések, a magasabb hivatalok körlevelei és
tárgyalótermi Snell– portrék sorakoztak. Telefonok
csengtek szűnni nem akaróan, senki fel nem vette őket,
mert a munkába érkezők első és legfontosabb feladata
úgy tűnt, az volt, hogy minél előbb megszabaduljanak
hidegtől óvó rétegeiktől. Valaki fölrakta már az első
kávét – valószínűleg Phoebe, az egzotikus illatból ítélve.
A titkárnő, aki tulajdonképpen Ellen asszisztense is
volt egyben, semmilyen tekintetben nem volt átlagosnak
nevezhető. Ennek első és legszembetűnőbb jele a
ruhatára volt. Az irodához rendszerint úgy öltözött,
mintha egy vidéki fruska és egy ugyanakkor cseppet
sem ártatlan keményvonalas városi bulista keveréke
lenne: a lógós, bőszárú, vidékies gyapjúviselet valami
különös módon természetes egyveleget alkotott a magas
szárú, varrott Doc Marten bakanccsal és a vékony
fekete keretes hableányszemüveggel. Bármilyen
hihetetlen, Phoebe– nek valahogy sikerült harmóniába
ötvöznie ezen egymást ütő stíluselemeket. Rudy a
kezdetektől fogva némi gyanakvással figyelte a lányt, de
a munkáját kifogástalanul végezte és Ellenben elszánt
védelmezőjére talált.
– Mi a mai menü? – kérdezte Ellen, leemelve bögréjét
a kávéfőző fölötti polcról.
– Fahéjas praliné – válaszolta Phoebe fojtott,
dobozszerű hangon, melynek okozója a vastag
lámagyapjú pelerin volt, melyből éppen nagy
erőfeszítéssel igyekezett kibújni. Elsőként a fej
szabadult ki a küzdelemből; hatalmas, fekete bozontos
sörényfelhő vált láthatóvá. Apró, törékeny nő létére,
meglehetősen felelőtlenül, vékony rétegekbe öltözött
ma: hosszú ujjú, kerek nyakú, halvány tojássárga színű
ing ült egy piszkossárga szoknya fölé, alatta szoros
fekete harisnyanadrág vezette lefelé a tekintetet egy
pár katonai bakancsra. Hanyagul a székre dobta a
pelerint, barna szemei tüzesen és az izgalomtól élénken
állapodtak meg Ellenen.
– Igaz a hír? Josh visszatért?
– Éjfél körül egyszer csak ott volt a házuk előtt.
– Ez olyan nagyszerű! – mondta Phoebe és őszinte
örömkönnyek torlódtak a szemeibe. Alapvetően érzelmi
lény volt; csak cipője, pontosabban bakancsa tartotta
lent, húzta vissza a földre. – És, és tényleg jól van?
Ellen tűnődve méregette a szavakat, kezeit a forró
bögrén melegítette és hagyta, hogy a fahéj finoman
bizsergető illata átjárja az orrát.
– Rendben, rendben van... lehet, hogy volt egy kis
filmszakadás, de ha fizikai értelemben vesszük, azt is
mondhatnánk, hogy jó formában van.
– Szegény kicsi csillagom – mondta Phoebe, és
valahonnan ruházata bő lebernyege közül előhalászott
egy zsebkendőt, megdörzsölte pirosodó orrát. – Ha csak
elképzelem, mennyire megijedhetett a kis
tündérvirágom.
– Lehetett volna rosszabb is – válaszolta Ellen.
Valóban, lehetett volna sokkal rosszabb,
elmondhatatlanul rossz. Esetek, máskor és más helyen
megtörtént esetek jutottak eszébe, miközben belépett az
irodájába. Megcsonkított testekről, levágott,
megkurtított végtagokról szóló borzalmas történetek,
melyek egy csatornában vagy az erdőben találomra
szétszórva végezték, mintha egyszerű tárgyak vagy
hulladékok lettek volna, tápláléka a dögevőknek. Csak
az a hátul kísértő, kiűzhetetlen gyanúérzés sem tudta
elrontani Ellen örömét és megkönnyebbülését, hogy
mindez, a fiú épségben való hazatérte is csupán Wright
gonosz és zseniális játékának része.
Elhaladtában megpróbálta fölkattintani a
villanykapcsolót a könyökével. Lehet, hogy túl korán
volt még, mindenesetre nem sikerült a bravúr, de Ellen
most nem törődött ezzel, hanem egyenesen az
íróasztalához ment. Hanyagul lecsúsztatta a táskát a
földre az asztal lábához, kortyolt még egyet a kávéból,
majd a bögrét a kis parafa alátétre tolta az előjegyzési
naptár mellett. A bögre azonban a parafa alátét –
megszokott helye – helyett egy köteg szép rendesén
élére rakott iratkötegen landolt. Ellen annyira
megdöbbent, hogy önkéntelenül is hátrahőkölt.
Az íróasztalát illetően nem ismert pardont;
mondhatni fanatikus volt. Deer Lake– en töltött első
évében Phoebe egy kis táblácskával lepte meg
karácsonyra, melynek felirata nagyon is beszédes volt:
„Azokra, akik bármit elmozdítanak ezen az asztalon,
teljes súlyával és szigorával súlyt le a törvény." A
táblácska most is ott állt megszokott helyén, az
előjegyzési naptár előtt, az asztal szélén. Szó sem róla,
az iratcsomó rendesen, annak rendje s módja szerint
volt összerakva, a dossziék egymás alatt sorakoztak,
semelyiknek sem lógott ki az éle vagy széle. Csakhogy
nem az eredeti helyükön voltak. A tollak is a helyükön
feküdtek a pattintózáras bőrtokban, de a tok jó tíz
centivel volt odébb megszokott helyénél.
Talán új ember került a takarítószemélyzetbe,
morfondírozott Ellen, miközben gyorsan átfutotta a
jelentéseket. Amikor kibújt kabátjából és felakasztotta a
sarokban álló fogasra, az a füsttől reszelős hang ismét
megszólalt benne: „...a feltételezések rendkívül
veszélyes dolgok lehetnek. A főnökének beszélnie
kellene a biztonságiakkal...”
Mintha apró ujjak motoznák végig, úgy futott át a
hideg a nyakán.
– Érdekes fordulatot vettek a dolgok, nem úgy látja,
North kisasszony?
Ellen megpördült. A férfi épp csak egy– két centivel
állt az ajtónyíláson belül. Az ablakon beszűrődő fény
szürke volt és szemcsés. Jól állt neki, remek kontúrokat
rajzolt az arca köré. Nem nagyon zavartathatta magát a
borotválkozással, inkább úgy nézett ki, mint aki épp
lefekvéshez készül.
– Hogy jutott be ide?
Egy mosoly, inkább vigyor jelent meg a szája
szegletén, amely tökéletesen illett volna egy felső
tízezernek szállító stricihez, de mégis neki valahogy
jobban állt.
– Nyitva volt az ajtó.
Ellen támadásba lendült.
– Látja ezt? – kérdezte magasba lendítve ökölbe zárt
kezét. – Errefelé szokás egy ilyet az ajtóra helyezni, és
egyszer– kétszer megkocogtatni a fát, mielőtt belépnénk
egy idegen ember irodájába vagy lakhelyére. Mi itt
vidéken úgy hívjuk ezt, hogy kopogtatás.
– Megpróbálom bevésni az emlékezetembe – szólalt
meg Brooks finoman és kecsesen kitérve a nő elől.
Lassan elindult körbe a szobában és közben roppant
figyelmesen magába szívta minden apró részletét.
Megfigyelte a jól táplált, gondosan öntözött cserepes
növényt a fiókos szekrényen, a kis CD– lejátszót és a
milliméter pontosan a tartóba helyezett CD– ket a
törvény– és jogi könyvekkel zsúfoltan megrakott polcok
között. Minden nett volt, tiszta és rendes, mint Ellen
North maga. Még egy hajszál sincs rossz helyen, szó
szerint. Ellen haja szorosan és simán volt hátrafogva
egy csattal – a férfi ujjaiban érezte a csábító bizsergést,
hogy odanyúljon és kieressze a csatot.
– Segíthetek, Brooks úr? – a hangja metsző volt és
gúnyos.
– Azért jöttem, hogy időpontot egyeztessek.
– Van erre egy asszisztensem. De mielőtt elhaladt az
ő asztala előtt, elmulasztotta észrevenni korábban a
recepciós asztalát is, aki úgyszintén a segítségére
lehetett volna. Ha kicsit figyelmesebb, megspórolhatott
volna magának egy felesleges utat; ugyanis már nálunk
is működik a telefon.
– Ugyan, ma mindenki egész nap a telefonon ül. –
Brooks a szeme sarkából figyelte a nőt, egy pillanatra
sem törve meg az asztal mögötti ingajárás ütemét.
Eléggé, sőt teljesen nyilvánvaló volt, hogy a nőnek
nem tetszett a behatolás. Mozdulatlanul állt csinos,
hamuszürke kosztümjén keresztbefont kezekkel, ajkai
keskeny vonallá szűkültek, szürke szemei
elkeskenyedtek. Látható, gondolta a férfi, hogy komoly
gőznyomás van kialakulóban, és mégis, a nő nem nyitott
szelepet, hanem mindent megtartott bezárva a csinos
fényesre csiszolt külső mögött.
– Tudomásomra jutott, hogy a fiú előkerült múlt
éjszaka.
– Azt a fiút, mert neve is van, úgy hívják, Josh.
– Szinte varázsütésre került elő, így hallottam
legalábbis.
– Így hallotta, kitől?
 Úgy döntött, inkább nem válaszol. Ahogy tekintete
elkalandozott a nőről, észrevette az üvegkristály
süteményestálat az asztal jobb sarkánál, s benne a
csinosan becsomagolt, apró, gusztusos
pasztellszínekben pompázó vacsora utáni mentolos
pasztillákat. Kihalászott egy zöldet, nyelve hegyére
helyezte és felnézett.
– Ugye ma van a vádiratbenyújtás napja?
Ellen erőnek erejével kényszerítette el tekintetét a
férfi szájáról, de ez is kockázatos lépésnek bizonyult,
mert ott feljebb voltak a szemei, azok az átható
tekintetű, pislantás nélküli, nevető szemek. Úgy tűnt, a
férfi jól szórakozik.
Felkapta a táskát az asztal lába mellől és a férfi felé
mozdult.
– Igen, ma reggel nyújtjuk be a vádiratot. Nagyon
elfoglalt vagyok. Ha volna oly szíves, és időpontot kérne,
kérem, tegye meg kifelé menet.
Jay szemmel láthatólag nem nagyon törődött az
elutasítással. Evakuálta magát az íróasztal mögötti
részről és továbbsodródott a könyvespolcok felé,
szemügyre véve a CD– gyűjteményt. Nyugodt, rendet
sugárzó zenék Mozart, Vivaldi. Egy– két New Age–
művész munkái: Philip Aaberg, William Ackerman.
Háttérzene. Semmi, ami elvonhatná figyelmét a
munkától. Semmi, ami akár nyomokban is utalhatna a
hűvös páncél mögött rejtőző nőre. A tárgyakban nem
talált kapaszkodót és ez tovább borzolta kíváncsiságát.
– Hívjon csak Jaynak – ajánlkozott.
– Vagy hívom a biztonságiakat és kidobatom.
A fenyegetés mintha el sem hangzott volna.
– Gondolja, hogy kibuliznak óvadékot?
 – Ha rajtam múlik, akkor ez nem történhet meg.
A nő végül leült az íróasztal mögötti székére és egy
komoly, tanár nénis olvasószemüveget tolt az orrára. Ha
az volt az eredeti szándéka, hogy elrejtse vagy elfojtsa
nőiességét, hát nyomorultul elhibázta. A szemüveg, mint
tökéletes stiláris ellenpont, inkább hangsúlyossá tette
kinézetét, mintsem hogy álcaként szolgált volna. A férfi
fejében megfordult a gondolat, hogy előrehajol, sőt
rádől arra a csinos és makulátlan rendben tartott
íróasztalra, finoman leveszi a szemüveget, és miközben
megcsókolja a száját, figyeli, ahogy a döbbenettől és
meglepetéstől homályosodik a szeme.
A legszilajabb és ördögibb vágyat érezte a nő iránt,
de tudta, hogy zaboláznia kell feltörő ösztöneit.
Legalábbis most. Még. Már így is a végletekig próbára
tette a nő türelmét, szinte kötélen táncolt, noha
megesküdött volna rá, hogy ez a leglényegesebb ebben
a bekerítési hadműveletben. Szeretett volna, sőt akart
többet megtudni róla; de Ellen nem az a fajta nő volt,
aki csak megajándékozza az embert a kitárulkozás
pillanataival. Másrészről a lehető leglényegesebb volt
számára, hogy megnyerje magának a nőt, hogy együtt
tudjanak működni, ha már egyszer úgy döntött, hogy ez
az ügy képezi majd legújabb bestsellerének a témáját.
Megvolt benne minden, az izgalmas bűnügyi szál, az
együttérzést és szimpátiát keltő áldozatok, a helyszín és
a környezet, amely magával ragadja az olvasókat; egy
többszörösen összetett, bonyolult bűntény trükkökkel,
csavarokkal, szaknyelven mindazokkal az extrákkal,
amelyek egy ilyen történetet megírva az egyszerű
hírbeszámolók szintje fölé emelik. De ami a
legfontosabb, az egész úgy rabul ejtette a figyelmét,
mint szinte semmi az utóbbi időben. Még nem volt
egészen biztos a dolgában, hogy hogyan, milyen módon
közelít majd a történethez, sőt azt sem döntötte még el
véglegesen, hogy megírja– e a sztorit. Egyelőre egy
dologban volt biztos, hogy többet, sokkal többet akar
megtudni az ügy részleteiről, és hogy tébolyult módon
szüksége van kikapcsolódásra: ha lehet, egyszerre
mindkettőre.
Könnyedén leült a látogatókat megillető székbe.
– Az embere rács mögött csücsül, ez némiképp
csökkenti az esélyeit.
– Nem izgat különösképpen.
Most fölkapta a lila színben pompázó üveg
papírnehezéket az iratcsomó tetejéről, és úgy
méregette, próbálgatta kezeivel, mintha baseball– labda
lenne, és az oldalazónak kívánná dobni, megtalálva a
megfelelő röppályát. Az oldalazókat szerette a legjobban
a játékban. A kedvencei voltak. Egyik pillanatban úgy
tűnik, hogy erre indul a pasas, aztán villámgyorsan a
másik irányba cikázik el.
– Megállapíthatna egy ésszerű óvadékot – ajánlotta. –
Nyerne vele egy kis időt.
Ellen szemöldökei a szemüveg karimája fölé csúsztak.
– És vegyek részt egy emberrabló szabadon
eresztésében? Egy emberében, aki brutálisan
megtámadott és összevert egy rendőrtisztet? Maga
megőrült.
– Az az ember csak állítólagosan követte el azokat a
bűncselekményeket. És mi a helyzet az ártatlanság
vélelmével?
– Az az esküdtek és a bolondok számára kitalált
kategória. És biztosíthatom, hogyha valaha, valakinek
idézi tőlem a most elhangzottakat, pokollá perelem az
életét. Nem fogom és nem akarom Garrett Wrightot kint
látni a börtönből.
– Miért, mit tenne, ha mégis kiszabadulna? – szurkált
tovább Jay. – Ellopna netán egy újabb gyereket? Nem
hiszem. Annál okosabb... ha egyáltalán ő a maga
embere.
– Ő a mi emberünk.
– Igen, és akkor ki vitte haza Josht?
Ellen már épp válaszolni készült, de visszatartotta. A
pasas szépen belógatta neki a csalétket, ő meg csak itt
ül, és engedelmesen ráharap. Itt, a saját irodájában.
Egyáltalán mi a francot keres itt ez az ember?
Információért pumpolja, mintha személyes érdeke lenne
az ügyben, mintha csak ő lenne Wright védőügyvédje.
Dennis Enbergnek kellene most itt ülnie az ő székében
és felsorakoztatnia ugyanezeket az érveket. Gyorsan az
üzenetlistára pillantott, hátha megpillantja rajta Wright
ügyvédjének a nevét. Nem volt ott.
– Azon kívül, hogy kéretlen tanácsokkal tukmál, van
valami egyéb célja is annak, hogy molesztál engem,
Brooks úr?
Ismét az a jellegzetes kalózvigyor jelent meg a férfi
arcán.
– Molesztálom, North kisasszony? Hogyhogy?
– Ez valószínűleg azzal a ténnyel lehet
összefüggésben, hogy maga egy rendkívüli módon
idegesítő személyiség, Brooks úr.
A férfi fogadalomra emelte a kezét.
– Ki, hogy én? A Time magazin azt írta, hogy engem
milliók szeretnek.
 – Igen, ezt írják a McDonald’sról is, de engem soha
nem fog rajtakapni, hogy ott eszem. Tudja, én egy
válogatós, kifinomult ízlésű nő vagyok.
A vigyor mosollyá szelídült, és ebben már nem volt
semmi alávaló vagy számító. Kiemelkedett a székből,
áthajolt az asztal fölött, kezeivel a határidőnaplón
megtámaszkodva.
– Úgy látom, valóban az is, North kisasszony –
mondta fekete csillogó selyemre emlékeztető hangon. –
Egy senkiéhez nem fogható stílussal és ízléssel bíró nő.
Éles nyelvű. Éles eszű. Tudja, csak az gondolkodtat el,
hogy mit keres itt ezen a senki földjén, ebben a
jelentéktelen állásban.
Ellennek komoly erőfeszítésébe került, hogy ne
ragadja kezébe a levélvágó kését és ne lendítse
szúrásra. Noha nem kis elégtételt és megnyugvást
hozott volna számára ez a mozdulat, most mégis a
tárgyalásra kellett készülnie és tényleg nem volt ideje
mindenféle marhaságra. Megkeményítette tekintetét,
úgy pillantott a férfira, lassan felemelkedett a székéből,
hogy véget vessen a fölébe magasló férfi nyomasztó
fölényérzetének.
– Nem hinném, hogy igazolnom vagy magyaráznom
kellene az életemet magának. Sőt azt sem hiszem, hogy
hozzá kellene szoknom a maga jelenlétéhez. Ha azért
van most szerencsém magához, mert könyvet akar írni
az ügyből, akkor most tudatom, hogy nem áll
szándékomban együttműködni semmilyen módon.
Felszólítom, hogy hagyja el az irodámat. Ajánlom, hogy
megtegye, máskülönben tényleg hívom a biztonságiakat
és garantálom, hogy nem fog jót tenni a maga „szeretett
ember” közmegítélésének. Képzelje csak el a
címlapfotókat, amelyeken az látható, amint éppen
eltávolítják innen.
A düh várható jelei vagy kitörése helyett a férfi
nyugodtan hátrahajolt és olyan tekintettel mustrálta őt,
mintha büszkeséggel töltené el a fellépése. Ellen
legszívesebben hozzávágott volna valamit.
– Alig várom, hogy viszontlássuk egymást a
tárgyalóteremben, North kisasszony. Kifelé menet
egyeztetek majd időpontot.
Ahogy kilépett, úgy tűnt el, úgy foszlott szét minden
energia a szobából. Fáradtnak és ernyedtnek érezte
magát; mintha akarattalanul mozogna a teste, úgy
csúszott vissza a székbe.
Phoebe rontott be az ajtón hatalmas, tágra nyitott
szemekkel, fénylő, tüzelő arccal. Becsukta maga mögött
az ajtót és a hátával nekidőlt.
– Jézus istenem! – kapkodott levegőért. – Belezúgtam!
– Már megint? Kibe?
Phoebe lehuppant egy székre, illetve csak a szélére.
– Tudod, hogy ki járt itt az előbb?
– Jay Butler Brooks.
– Jay Butler Brooks! Olyan, de olyan édes! A People
magazin szerint az év húsz legmeghatározóbb embere
közül ő a tizenhetedik.
Egyszerre elernyedt, összehúzta magát kicsire,
szemöldökei összekapaszkodtak. Lassan kezdett
derengeni, leesett a húszfilléres.
– Tulajdonképpen mit csinált itt az irodában?
– Zaklatott engem – förmedt rá Ellen, de közben a
Wright– ügy iratai után kutatott a táskájában.
– Azt kifelejtetted az ódádból, hogy „seggfej”.
 – Meg sem próbálom szexuális értelmét keresni a
kifejezésnek – mondta Phoebe. – De legyen elég annyi,
hogy boldogan ülnék egy helyben és hagynám, hogy
zaklasson álló nap, csak hogy nézhessem őt.
– Phoebe, megdöbbentesz – mondta Ellen panaszosan
végigfuttatva tekintetét az iratokon. – Te egy intelligens,
cizellált, iskolázott nő vagy és mégis egy olyan pasas
után lihegsz, aki...
– ...aki egy elképesztően szexis papuci. Az
intelligencia és a hormonok nem feltétlenül egymást
kizáró dolgok, Ellen. Ezt te sem kellene, hogy elfelejtsd.
– Hát ez meg mit kellene, hogy jelentsen?
Phoebe tartózkodott a választól és cuppogó
bakancsaival az ajtó felé indult.
– Egyébként leegyeztettem vele egy későbbi
időpontot. Érdekli az ügy? Könyvet fog írni?
– Nem tudom és nem is akarom tudni – felelte Ellen
makacsul. – Halaszd el a találkozót. Már most biztos
vagyok benne, hogy halaszthatatlan teendőim lesznek
éppen akkor.
– Nem hinném, hogy el akarnád halasztani – szólt
közbe a titkárnő– asszisztens.
– Vajon miért nem?
– Az állami főügyésszel együtt tesznek nálad
látogatást.

Egy biztos, vádiratbenyújtás még soha Park megye

történetében nem keltett ekkora feltűnést. A
tárgyalóterem telve volt, a megfigyelők és a nézők úgy
szorongtak a padokon, mint a konzervdobozba zárt
szardíniák. Jay a tömeg hátulsó szárnyával úszott, úgy
időzítve megérkezését, hogy a figyelem még véletlenül
se terelődjön őrá. Baseballsapkát viselt, melyet jó
mélyen a homlokába húzott. Mint egy árnyék surrant be
a terembe és kiszúrt magának egy helyet a padokat
elválasztó folyosón. A riporterek lábujjhegyre állva
ágaskodtak, tekergették a nyakukat, hogy minél jobb
rálátásuk legyén Garrett Wright és ügyvédjének
bevonulására.
Wright és védőügyvédje egy egyenruhás őr és a Park
megyei seriff kíséretében és őrizetében vonult be a
terembe. Russ Steiger. Egy újabb kis politikus, aki
igyekszik kihasználni a magától adódó fotókampányt.
Nincs az a seriff, aki normális körülmények között oda
alacsonyodna, hogy fegyencet kísérjen be a
tárgyalóterembe, hacsak nem egy kis publicitásra van
szüksége. Még csak nem is Wright repítette Steigert az
újságok címoldalára. A Minneapolis Star Tribüné újság
számára a szenzációt Paige Price szolgáltatta Steigerrel
kapcsolatban, a gátlástalan riporternő, aki nem sokat
cicózott azzal a kérdéssel, hogy vajon egy kis etyepetye
a seriffel megér– e néhány exkluzív információt a
televíziós műsora számára.
Ellen North és az asszisztense, Reed már elfoglalták
szokásos helyüket a vádat képviselő asztalnál. Ellen még
csak föl sem nézett, amikor Wrightot bevezették a
terembe, mintha a legcsekélyebb figyelemre sem
tartaná méltónak. Valójában figyelmét az előtte
kiterített papírokra fordította, kizárva mindent a
külvilágból és csak akkor pillantott föl, amikor a bíró
előbukkant a pulpitus mögül.
Mindenki felállt a teremben a teremőr felszólítására,
amikor Victor Franken bíró úr elfoglalta helyét a bírói
padlaton. Franken kicsi, kopasz, töpörödött emberke
volt, nem éppen a legjobb egészségről tanúskodó sárga,
pergamenszerű bőrrel. Egészen úgy nézett ki, mint egy
százéves bábfigura hosszú, fekete talárjában, valahogy
olyasformán, mint Yoda a Csillagok háborúja című
filmből. Lesújtott a kalapácsával, azután lesújtott ismét,
titokban jól szórakozva az ütés hangjára reflexszerűen
fölpattanó embereken.
– Ez az állam kontra dr. Garrett Wright– ügy –
hallatszott rekedt hangja, melyet erősen berozsdált már
a kor. – Kik a felek? – A védelem felé biccentett, mintha
nem épp az imént töltött volna félórát a szobájában az
ügyben érintett ügyvédekkel. – Dennis Enberg –
mormogta, majd vizes tekintetét a vád képviselője felé
fordította. – Ellen North. Ki az ön mellett? – vakkantotta
és mint egy bűvész előhúzta, majd viharvert vörös
orrára helyezte cvikkerét, aztán levette és megtörölte az
üvegét a talárjában.
– Cameron Reed, helyettes megyei ügyész, bíró úr –
felelte Reed harsány hangon, félig felemelkedve
székéből. A bíró egy türelmetlen mozdulattal
visszaintette helyére Ellen asszisztensét.
– Halljuk akkor, North kisasszony.
Wrightnak és ügyvédjének most végig kellett
hallgatnia a vádak listáját a hivatalos eljárás szerint. Jay
elmosolyodott. Ügyes húzás, North kisasszony. A
vádpontok ismertetése jelen esetben nem jelentett mást,
minthogy az pontról pontra fennhangon felolvastatik és
jegyzőkönyvbe vétetik. A bírósági írnok, egy matróna
korú és kinézetű hölgy, aki maga is vélhetően egy egész
fészekaljnyi gyermek fölött kotlóskodik, fogja felolvasni
a vádakat pontról pontra, egyiket a másik után.
Emberrablás, szülői jogok megtagadása, egy rendőrtiszt
elrablása és súlyos fizikai bántalmazása, gyilkossági
kísérlet, és így, és így – elég széles és színes választéka
a bűn– cselekményeknek, hogy a felsorolás végére úgy
tűnjék, mintha Wright a fél várost megtámadta volna.
Noha az asszonyság minden tőle telhetőt megtett,
hogy érzelmeit visszatartsa, torka mégis összeszorult,
hangja reszelésre váltott és szemei villámokat szórtak,
mikor lopva a vádlottra pillantott annál a résznél, amely
a vérfoltos lepedő részleteit taglalta, amelybe
beletekerték Megan O’Malley ügynököt és amelyen Josh
Kirkwood vércsoportjával megegyező vért találtak.
Egy null a vád javára. A média jelenlevő képviselői
csak úgy itták a szavakat. A tényállás szépen és jól
követhetően épült föl, kezdve Mich Holtnak a szombat
éjszakai eseményekről, közreadott beszámolójával,
folytatva az azt követő hajszával és végül Wright
letartóztatásával.
A bírósági procedúra jelen stádiumában a védelem
számára nem volt kötelező a cáfolás. Enberg mereven
ült székében, idegesen markolgatta gyapjúzakója ujját
és egészen úgy nézett ki, mint aki vesztésre áll a
gyomorfekélyével vívott küzdelemben.
Véget ért a felsorolás és Franken bíró szúrós, vádló
tekintetét Wrightra emelte.
– Dr. Wright, érti a vádakat, amelyeket ön ellen
hoztak föl?
– Igen – felelte Wright halk hangon.
– Ne suttogjon!
– Igen, bíró úr!
– Azt akarom, hogy tudja, hogy ön mindaddig ártatlan
a bíróság szemében, amíg az állam bebizonyítja a
bűnösségét.
 A szúrós tekintetből valami „de ha mégsem...” jellegű
mondat kezdetét lehetett kiolvasni, de éppúgy lehetett a
magas vérnyomás vagy az emésztési problémák a bíró
arckifejezésének hátterében.
– Önnek jogában áll majd, hogy bűnösnek vagy
ártatlannak vallja magát. Joga van a tárgyaláshoz. Ha
tárgyalásra kerül a sor, jogában áll majd meghallgatni
az állam által ön ellen felhozott vádpontokat és
bizonyítékokat, kikérdezni a vád által előállított tanúkat
és saját tanúkat állítani. Vallhat eskü alatt a saját
védelmében, de jogában áll hallgatni is. De már van
ügyvédje, úgyhogy nincs értelme erről többet
beszélnünk. Eljutott önhöz, amit mondtam? – üvöltötte
Franken bíró.
– Igen, bíró úr.
Ellen felemelkedett. Jay kissé jobbra dőlt, hogy jobb
rálátása nyíljon a folyosóról. Még a nézőket a vád és a
védelem embereitől elválasztó kerítés rácsain keresztül
is jó kilátása nyílt a nő lábaira. Az egy pillanatra sem
tekintett hátra, föl a nézők irányába, mintha semmit
sem jelentettek volna számára. Egyetlenegy dolog
kötötte le tökéletesen a figyelmét: az igazság vastalpú
szöges bakancsát Garrett Wright fejére helyezni.
– A vádak és a vallomások alapján, bíró úr, a vád azt
indítványozza és kívánja, hogy a bíróság tűzzön ki
időpontot az előzetes meghallgatásra.
– Az előzetes meghallgatás célja, dr. Wright –
magyarázta Franken bíró –, hogy minden lehetséges
pontot meghallgassunk, mielőtt eldöntjük, hogy
tárgyalásra visszük az ügyet. Sorra kerülnek a
bizonyítékok és minden egyéb, amely segít eldönteni,
hogy van– e valószínűsíthető értelme annak, hogy
bírósági tárgyalás során vizsgáljuk az ön ügyét.
Franken surrogó lélegzetet vett, hogy megtöltse friss
levegővel viharvert tüdejét, de ettől köhögő rohamot
kapott és csaknem eltűnt a pulpitus mögött, ahogy a
bírói padlaton előregörnyedve küszködött. A teremben
mindenki visszatartotta a lélegzetét azt várva, hogy a
rizsporos bírói paróka egyszer csak eltűnik, amint
gazdája és viselője holtan a padlóra rogy. A teremőr el
is indult a pulpitus felé. Frankén egyszer csak újból
előtűnt, mint egy bábhuszár a bábparaván mögül és
türelmetlen mozdulattal az írnok felé mutatott.
– Előzetes meghallgatás kedden, február első napján?
– kérdezte a nő.
– Nézzük az óvadék kérdését.
– Bíró úr, tekintetbe és figyelembe véve a vádak
súlyosságát – mondta Ellen –, az állam képviseletében a
vád egymillió dolláros óvadék megállapítását kéri a
bíróságtól.
Hátul felzúdultak a padsorok. Tollak rótták lázasan a
jegyzettömböket. A diktafonokba beszélő élettelen
hangok az alapjáraton zötyögő motor kivehetetlen
eredetű egyenetlen duruzsolásába olvadtak össze.
Frankén lesújtott a kalapácsával. Enberg fölpattant a
székéből.
– Bíró úr, ez botrányos! A védencem az ország egyik
legelismertebb magánegyetemének a professzora.
Ifjúkori bűnözőkkel foglalkozik. Ismert és tisztelt tagja
ennek a közönségnek.
– Akit jelen esetünkben főbenjáró bűnökkel vádolnak
– mondta Frankén,
 – Védencem ezer szállal kötődik ehhez a
közösséghez, az emberekhez; az ellene felhozott vádak
lidércesek,..
– És hosszas, fárasztó hajsza után sikerült elfogni és
letartóztatni. Hagyja az érveit a meghallgatásra, Dennis
– utasította Franken. – Rendkívül kockázatos lenne a
szabadlábra helyezése. Ötszázezer dollárban állapítom
meg az óvadékot, készpénzben. Az előzetes
meghallgatás, ő– ő... – begörbített ujjával a bírósági
írnok felé bökött.
– Akkor lesz, amit ő mondott.
– Kedd, február első napja.
– A védencét nyilvántartásba vesszük, hatósági fotó
és ujjlenyomatok készülnek róla – jelentette ki Frankén
bíró. – Ezen túlmenően rendőrorvosi vizsgálatnak vetjük
alá horzsolások, zúzódások és egyebek megállapítására,
valamint vérminta és hajminta vételét rendelem el
további analízis és a bizonyítékban szereplő anyagokkal
való összevethetőség érdekében.
Lesújtott megint a kalapács, ezúttal a procedúra
végét jelezve. A riporterek vadul felugrottak, az ajtóhoz
özönlöttek, hogy elcsípjék valamelyik ügyvédet vagy
Paul Kirkwoodot, aki szándékosan, jó előre megfontolva
a vád képviselői mögött foglalt ülőhelyet. Jay könnyedén
kicsúszott székéről és a sereghajtókhoz csatlakozott.
– Börtönben kellene megrohadnia – mondta
Kirkwood. – Azok után, amit a fiammal tett. Azok után,
amit mindannyiunkkal tett.
– Ha Garrett Wright bűnös, akkor ki vitte haza Josht?
– Azonosította már a fia Garrett Wrightot, mint az
elrablóját?
 – Igaz a híresztelés, hogy a rendőrség még mindig
gyanúsítottként tekint önre?
Kirkwood arca lángolt. Szemei tüzeltek az indulattól.
– Nekem semmi, de semmi közöm a fiam eltűnéséhez.
Száz százalékig ártatlan vagyok. Bármilyen ettől eltérő
állítás csak további példája a Deer Lake városi
rendőrség inkompetenciájának.
– Vége, fiúk, vége! – szólalt meg sztentori hangon a
teremőr. – Vannak még más ügyek is ebbe a
tárgyalóterembe beosztva a mai napon!
A mozgócirkusz kihömpölygött az előcsarnokba, Jay
pedig kényelmesen leült, fejét látszólag lezseren
lehorgasztotta, mintha pusztán a jegyzeteibe merülne,
valójában azonban a felismerést így akarta elkerülni.
Amennyire élvezte a hírnevet és a vele járó vagyont,
annyira vágyott néhanapján az anonimitásra. Főképp
most.
Az ügy, az eset vonzotta ide. Szeretett volna
nyugodtan belemerülni, márpedig ha valaki ne adj’ isten
felismeri, az csak szükségtelen zavart és helyzetének
nehezedését hozhatja. Leginkább azt sajnálta, hogy nem
tudott a dolgok közelébe jutni anélkül, hogy a nevét
használná, mint egy feszítővasat.
Egy utolsó pillantást vetett Ellen Northra, aki mély
beszélgetésbe merülve ült az asszisztensével a vádat
megillető asztalnál. Jay azt mérlegelte, hogy meddig és
mire juthat, és főképpen mire számíthat a csípős
nyelven és a savanyú tekinteten kívül. Valami izgalmas
kihívás, lélekkaland, valami, ami alaposan
megforgathatja önmaga körül.
 Tudta pontosan, hogy mit akar. És átkozottul,
fenemód biztosan tudta, hogy nem kaphatja meg a nőtől
harc nélkül.
 Hatodik fejezet

– Már megint azok a rohadt ügyvédek!

– Nem tudom elhinni, hogy az a kurva egymillió dolláros
óvadékot kért. Egymillió dollár! A rohadt életbe!
– North kisasszony csak a dolgát végezte – mondta
Cristopher Priest. Az osztályterem elején, a táblánál állt.
Kis ember nagy szemüveggel és rossz ízléssel, már ami
a ruhaneműket illeti. A diákjai néha húzták vele, hogy
kinézetével megerősíti a komputerbuzikról már amúgy
is kialakult sztereotipikus képet, mint afféle torz erdei
manó, de megjegyzéseik és öltözékének
megváltoztatására tett célzásaik eredménytelenül
maradtak. Megvoltak ennek a kinézetnek a sajátságos
előnyei is. A téves feltételezések néha a feltételezés
tárgyának előnyére válhatnak.
– Az ő munkája – rikoltotta Tyrell Mann. Még a
testtartása is flegmaságot és tiszteletlenséget sugárzott.
Kicsit lecsúszva, lazán hátravetette hátát székében,
hosszú karjait összevonta Chicago Bulls feliratú
sportdzsekije fölött. – Az ő munkája, hogy valakire
kurvára ráverje ezt az ügyet. A kurva rendőrök biztos
befogtak volna egy testvért az ügyhöz, mert balek kell
nekik, de aligha találnak niggert ebben a koszlott,
avétos vidéki városban.
– Nem logikus következtetés, Tyrell – mondta Priest,
füle botját sem mozdítva a nyelv sajátos fordulataira.
Priest aktív részt vállalt a „Sci– fi Cowboy” csoport
megalapításában. Noha jócskán érkezett bátorítás a
program szélesebb keretek közé helyezésére, ők mégis
inkább takaréklángon maradtak: mindössze tíz
fiatalember tartozott a csoportba, zömében Minneapolis
városi iskoláiból, tizenévesek, akiknek a törvénnyel való
súrlódásaik a helyi banda– és gengháborúktól a nagy
volumenű autólopásig terjedtek. A program lényege
szerint a fiúkban szunnyadó pozitív tulajdonságokat és
az intelligenciát volt hivatott életre kelteni, feltámasztva
érdeklődésüket a tudomány és a technika iránt –
elsősorban komputeres gyakorlatokkal és alapfokú
kibernetikai modellezés tanításával.
Ez a vészgyűlés a fiúk ötlete volt – komoly logisztikai
probléma a szervezőknek amely legalább egy tucat
telefonhívásba került, hogy megszerezzék a szükséges
engedélyeket, hogy a fiúk ott hagyhassák a tanítást és
az iskolát a nap kellős közepén. Egy próbaidősöket
felügyelő tisztet is kellett keríteni, aki hajlandó volt
venni a fáradságot, hogy összegyűjtve mindet békében
elvezesse őket – a szó szoros értelmében Deer Lake– re.
Legalább a furgon egyszerűsítette némileg a helyzetet.
Az adományokból és a befolyó alapítványi pénzekből
négy évvel ezelőtt vettek a csoport számára egy
használt Ford furgont.
– Gondold csak el – mondta Priest. – Ha a hatóságok
egy balekra vagy még inkább egy bűnbakra
vadásznának, pont egy olyan embert választanának,
mint dr. Wright?
– A pokolba, dehogyis. De az az idióta kölyök saját
maga hívta ki önmaga ellen a sorsot azzal, hogy ott
kószált egyedül a jégpálya körül,..
J. R. Andersen előredőlt székében. Karrierrajzában
legelőkelőbb helyen bizonyos bankszámlák leszívása
szerepel, melyet nem kis technikai, komputeres tudással
hajtott végre.
 – Professzor, azt akarja mondani, hogy logikus
következtetés volna azt hinni, hogy dr. Wright követte
el?
A többiek a csoportból hisztérikus üvöltözésbe
kezdtek. Priest megvárta, amíg elül a zűr.
– Természetesen nem. Csak azt kérem tőletek, hogy
úgy vizsgáljátok a rendszert, hogy közben nem színezi
át a valóságot az érzelmetek. A rendőrség egyszerűen
letartóztatott valakit, akiről feltételezik, hogy köze volt a
bűnesethez – egyik ujját mereven az ég felé bökte, hogy
elejét vegye az ismét kitömi készülő zajongásnak. –
Nagyon jól tudjátok, hogy a jogrend értelmében a
következő lépés az ügyészi hivatal dolga. Ez pedig
North kisasszony munkája...
– Rohadt kurva.
– Tyrell...
Tyrell indulatosan széttárta karjait.
– De egymillió?
– Ez csak egyszerű tárgyalótermi taktika. Vagy üzlet.
Kérjél többet, mint amennyit kaphatsz. Láttátok, a bíró
a felére mérsékelte az összeget.
– Ötszáz lepedő. Honnan a francból szedjünk össze
ennyi zöldhasút?
– Biztos vagyok benne, hogy dr. Wright értékelni
fogja a szándékaitokat – mondta Priest. – De senki nem
várja el tőletek, hogy összeszedjetek ennyi pénzt.
– Én meg tudnám szerezni – ajánlkozott J. R. egy
görbe vigyorral, kiroppantva ujjait egy megemelt,
drámai mozdulattal.
A professzor úgy tett, mintha egyáltalán nem értené
a célzást. A bűn, a bűnözés nem számíthatott dicséretre
a csoporton belül, még egy rossz vicc formájában sem.
 – Ha valóban segíteni akartok, tehettek néhány
dolgot. Van eszetek. Használjátok.
– Ott a nevünk – mondta J. R., éles tekintettel
vizslatva a professzort. – Benne vagyunk a médiában.
– Nagyon jó, J.R.
– Létrehozhatnánk egy védelmi alapot a prof
számára.
– És gondoskodunk róla, hogy a hírhernyók halljanak
a dologról és fölfújják az ügyet.
– És csak úgy fog dőlni a pénz.
Kopogás vonta el Priest figyelmét a kibontakozó
beszélgetéstől.
– Professzor úr? – Ellen North dugta be a fejét a
résnyire nyitott ajtón. – Nagyon sajnálom, hogy
zavarnom kell: Azt mondták, hogy most nem tart órát.
– Nem is – kilépett a folyosóra és becsukta maga
mögött az ajtót. – A „Sci– fi Cowboy”– ok hívták össze
ezt a válságstábot. Érthetően bedühödtek dr. Wright
letartóztatásán, azután hallották a hírekből a ma reggel
történteket...
Furcsán, félszegen rándított egyet a vállán, melytől
gyűrött gyapjúpulóvere felcsúszott a derekáról.
– Meg kell értenie, hogy ezek a fiúk nem igazán
bíznak az igazságszolgáltatásban.
Ellen nem reagált az elhangzottakra. Az ő meglátása
és nézőpontja szerint nem az igazságszolgáltatás volt a
forrása az ifjúkori bűnözésnek, de most nem azért jött
az egyetemre, hogy filozófiai vitákba bocsátkozzon.
Személyesen akart találkozni és beszélni Wright
barátaival és kollégáival, leülni velük szemtől szembe,
hátha elejt valaki egy apró célzást, hátha meginog és
elbizonytalanodik valaki közülük. Lehetetlennek tűnt,
hogy a becsavarodott és pervertált Wright úgy élhetett
és mozoghatott ebben a közegben, hogy a hozzá közel
állók közül senki ne fogjon gyanút.
De nem épp ez volt, amit mindenki gondolni akart
ebben a városban? Hogy egy szörnynek úgy kell
kinéznie, mint egy szörnynek, úgy kell beszélnie, mint
egy szörnynek és egyáltalán szörnylétének
nyilvánvalónak kell lennie, hogyha egyszer szembejön
fényes nappal az utcán, mindenki jól és pontosan
láthassa: ő az? Ha a gonosz szép szavakkal és csinos
ruhában flangál, akkor a gonosz bárki lehet közülük.
– Szeretnék föltenni önnek néhány kérdést arról az
éjszakáról, amikor Josh Kirkwood eltűnt – mondta Ellen.
– Nem tart sokáig, de ha gondolja inkább, visszajövök.
– Úgy hallottam, hogy a gyerek sértetlenül tért
vissza. – Priest csontos kezével megvakarta az állát. –
Váratlan fordulat az ügyben. Az nyilvánvaló, hogy dr.
Wright nem lehetett az, aki házhoz szállította a
gyereket; no nem mintha azt hinném, hogy Garrett
egyáltalán elrabolta volna. De ez más lapra tartozik.
– Mi másképp látjuk, professzor úr.
A prof kissé félrehajtott fejjel vizsgálgatta az előtte
álló nőt, mintha egy android, egy emberszerű robot
lenne, aki éppen az emberi, helyesebben a női emberi
tudat illogikus működését szeretné kifürkészni vagy
megfejteni valahogyan.
– Ön őszintén azt hiszi, hogy működőképes a
gyakorlatban a legkisebb ellenállás elve?
– Higgye el, vádeljárást folytatni a közösség egy
tiszteletben álló tagjával szemben nem éppen a
legkisebb ellenállás útja.
 – Ugyanakkor ő az a madár, aki már bent van a
kalitkában, hogy úgy mondjam.
– Csak mert van egy másik is, egy még ismeretlen
elkövető, az még nem jelenti azt, hogy a madarunk nem
bűnös – válaszolt Ellen. Priest csak pislogott rá, kicsit
neheztelően, valahogy úgy, ahogy kissé nehézfejű
diákjaira nézhetett, ha nem fogták fel kellő
gyorsasággal az utolsó komputeróra anyagát.
– Szeretnék néhány apró részletet tisztázni azzal az
éjszakával kapcsolatban – mondta a nő. – Ön azt mondta
a rendőrségnek, hogy itt volt és dolgozott.
– Igen, a komputerközpontban. Garrettnek és nekem
van egy tanulócsoportunk, akikkel a tanulási és az
észlelési, percepciós elmefázisokat vizsgáljuk. Az egyik
diák a csoportból épp velem volt.
– Mike Chamberlain – mondta Ellen. – Az a fiú, akit
kiküldött egy kisebb ügyben öt óra körül, aki azután
nem hajtotta végre a rábízott feladatot, mert
kocsibalesetet szenvedett.
– Pontosan így történt.
– Arról a balesetről beszélünk, amely dr. Hannah
Garrisont a kórházban tartotta még akkor is, amikor
Josht kellett volna felvennie a jégpálya mellett.
Priest kissé viseltes, gyűrött bőrcipőjét nézte.
– Igen – mondta halkan. – Ha én akkor, abban a szent
pillanatban nem küldöm ki Mike– ot, hogy elintézzen
valamit, talán minden másképp alakul. Pontosabban
semmi sem történik meg. Nem tudja elképzelni, hogy ez
milyen szörnyű érzés. Rengeteget gondolok Hannah– ra.
Iszonyú megkönnyebbülés volt hallani, hogy végül
visszakapta Josht. Sértetlenül.
 A professzor arca egy árnyalattal pirosabb lett,
miközben Hannah Garrisonról beszélt. Érdekes. És egy
kicsit különös is. Első látásra nem az a romantikus
kebelhős típus. Vagy talán ez a szégyellős cipőnézegetés
valami egészen másról szólt.
Megan O’Malley egy pillanatig sem hitte azt, hogy a
kocsibaleset a véletlen műve volt, sokkal inkább az
emberrablók játékába illeszthető első lépésnek
tekintette. Vajon a Priest diákja által elszenvedett
autóbaleset a véletlen műve volt, vagy nagyon is tudatos
terv alapján történt? Ha egy professzor belekeveredett
az ügybe, miért ne lehetne mindjárt kettő?
– Miután Mike Chamberlain elment, ön egyedül
maradt?
Priest szemei alig észrevehetően összeszűkültek.
Csontos vállai egy árnyalattal hátrébb feszültek.
– Azt hittem, hogy már túlvagyok az alibi keresés
szakaszán, North kisasszony. Emlékeztetném, hogy
vasárnap önkéntesen alávetettem magam a
hazugságvizsgáló tesztnek.
– Tisztában vagyok a ténnyel, professzor – mondta
Ellen mindenfajta sajnálkozás nélkül a hangjában. –
Látta dr. Wrightot aznap este itt?
– Nem. Bárcsak mondhatnám, de én a gépteremben,
pontosabban a komputerközpont géptermében
tartózkodtam, míg Garrett az irodájában volt.
– Legalábbis állítása szerint.
– Csak a bűnösök élik úgy az életüket, hogy minden
pillanatban hihető alibin törik a fejüket.
– Dr. Wright és ön barátok. Együtt dolgoznak és
együtt alapították a „Sci– fi Cowboy” csoportot. Nincs a
közös tulajdonukban csak úgy véletlenül valamilyen
ingatlan? Mondjuk egy kis házikó?
– Nézze, mi barátok és kollégák vagyunk, North
kisasszony, nem férj és feleség.
Kinyílt az ajtó a háta mögött és egy langaléta termetű
fiú dühödt sötét szempárja bukkant fel a professzor feje
fölött.
– Valami baj van, professzor?
– Nincs, Tyrell. Nincs semmi baj – mondta Priest
megnyomva a hangsúlyt.
Tyrell merev tekintettel, ellenségesen meredt
Ellenre.
– Héj, hát itt van az ügyvéd kurva.
– Tyrell...
Priest megfordult és megkísérelte visszatartani az
osztályteremből kizúduló zűrt, de ez éppoly hiábavaló
erőfeszítésnek bizonyult, mintha valaki a dugót
próbálná visszanyomni a frissen bontott pezsgősüvegbe.
Az ajtó kicsapódott, a „Sci– fi Cowboy” csoport két
újabb tagja jelent meg, felbőszült, megvadult fiúk, akik
épp elég nagyok voltak ahhoz, hogy fölkapják
mentorukat és odébb tegyék, mint egy kisgyereket.
– Dr. Wright ártatlan!
– Szétrúgja majd a seggét a bíróságon!
– Fiúk! Kérem, hogy menjetek vissza a helyetekre! –
utasította őket Priest. Úgy meredtek Ellenre a feje fölül,
mintha a professzor láthatatlan volna és minden dühödt
figyelmüket arra a nőre összpontosították, aki az ő
felfogásuk szerint egy ellenség volt.
Ellen próbálta tartani a frontot. Volt már dolga épp
elég tizenhat– tizenhét éves keményfejű bűnözővel,
hogy tudja a szabályokat. Nem szabad félelmet mutatni.
Sem érzelmet. Ha megáradnak a hormonok ezekben a
fiúkban, könnyen elég érzelmi töltés gyűlhet össze
bennük, hogy onnan már csak egy szikra kelljen az
erőszak kirobbanásához.
– Dr. Wrightnak lesz esélye, hogy bizonyítsa az
ártatlanságát a bíróság előtt.
– Naná, naná.
– A bíróság nekem nem adott esélyt. A bíróság
elcseszte az életemet.
Priest szúrósan nézett Ellenre.
– Úgy látom, van elég dolga, professzor – mondta. –
Menjen csak. Ha bármi eszébe jutna, ami mégis
előremozdítaná az ügyet, kérem hívjon engem vagy Holt
rendőrfőnököt.
– Majd ha a pokol befagy, te kurva! – kiáltotta a
Tyrell nevű, mikor Ellen már hátat fordított és elindult.

A Harris Egyetemtől délre fekvő környék egykoron

önálló jogú város volt. Harris Burg vetekedett Deer
Lake– kel a kereskedelemben, iparban és a lélekszám
tekintetében is a XIX. század második felében. De a
szerencse Deer Lake felé fordult, arra építették ki a
vasútvonalat, hamarosan megye– székhelyi rangra
emelkedett, míg Harris Burg lassanként elvesztette
függetlenségét. Múlt az idő, és Harris Burgot, vagy ami
maradt belőle bekebelezte Deer Lake, és senki nem
tudta, kinek a kitalációja folytán, de a városrészen rajta
ragadt a Reszliváros gúnynév.
A megmaradt főutat szegélyező házak adtak otthont
az elsősorban az egyetemi város forgalmára épülő és
építő kisebb üzleteknek. A zömében lepusztult állagú
épületeken különösen mutattak a divatos és
művészieskedő cégtáblák. Itt volt található a Barkó
hajszalon és bronzárium, az Öreg Tom könyvesbolt, a
Ferdetorony pizzéria, a Zöld világ – egy
természetgyógyászati és biobolt –, a Bab– kávéház és
egy sor jelentéktelenebb, illetve névtelenebb bár,
éttermecskék és apró képzőművészeti galériák.
Ellen a városrész északi részén található öreg
tejfeldolgozó üzem épülete felé hajtott. A Használt
Patkány egy használtruha– üzlet volt, tele rendetlen
kupacokban és bálákban porosodó kidobott vagy
hasznavehetetlen cuccokkal. Az üzlethelyiség kirakati
részén a rakodópolcokon „kertészruhák” sorakoztak
hatvanas– hetvenes évekből. A polcok fölé tűzve egy
kézzel írt táblácska hirdette: „múltból hurcolt”. Ellent
enyhe rossz érzés kerítette hatalmába a gondolatra,
hogy azok a ruhadarabok, amelyek egykor gimnazista
korában természetes viseletét jelentették, a mai fiatalok
szemében minimum nosztalgikusnak, de inkább cikinek
tűntek.
Ellen nem kis munkával átverekedte magát az
idejétmúlt szövegkönyvek és régi évjáratú Harris
Egyetemi Évkönyvek alkalmi kiállításán, melynek
darabjaihoz valószínűleg úgy jutottak a bolt
tulajdonosai, hogy az egyetemi gondnokság egyszerűen
kiseprűzte az egyetem pincéiből és padlásaiból, hogy
helyet csináljanak az időszerű szemétnek. A pult mögött
tétlenkedő eladó nagydarab, mesterséges lilára festett
hajú lány volt, feketére kent szemhéjakkal és egy
rubinfejű díszszegecskével az orrában. Úgy. találta ott,
élénk eszmecserébe merülve egy magas, vékony csontú,
görnyedt hátú és tüskés hajú fiúval. Egyszerű
kecskeszakállat viselt, amely – Ellen tudomása szerint –
a helyi szakálldivatot képezte az egyetemisták körében,
és mély átéléssel szívott bele a cigarettájába. Egyszerre
pillantották meg Ellent és a pillantásuk azt sejtette,
hogy inkább maradnának egy kis beszélgetésnél, mint a
kis pénznél.
– Todd Childsot keresem – mondta Ellen.
– Én vagyok Todd. – Egy apró, művészi mütyür
hamutálkába pöccintette a cigaretta lekívánkozó
hamuját. A tálka keretén egy műanyag hulahopp táncos
végezte szűnni nem akaró forgását.
– Ellen North. A megyei ügyészi hivataltól. Szeretnék
néhány percet beszélgetni önnel, ha nem okoz gondot.
A fiú még egy jó mélyet és utolsót szívott a
cigarettából, elpöckölte a csikket, és az orrán át fújta ki
a füstöt egy kelletlen sóhajjal.
– Éppen indulni akartam. Szemináriumom van egy
félóra múlva.
– Nem tartom fel soká.
Figyelte a fiú arcát, amelyen jól látható volt, hogy a
lehetséges ellenszegülés esélyeit latolgatja.
Jelentőségteljes pillantást váltott a pult mögött álló
lánnyal. Lennon– szemüvegének üvege mögött jól
láthatóak voltak kitágult pupillái, melyek leginkább egy
nagy, szétfolyt tintafoltra emlékeztettek, melyet a
szembogár számára fennmaradt szűk helyen keskeny
színsáv vett körül. Steiger szipósnak nevezte a fiút. A
cigarettafüst mögött finomam tekergőző illat
félreérthetetlen eredetű volt. De egy kis füvezés még
nagyon messze volt a Garrett Wright– féle
bűncselekmények elkövetésében való részvételtől.
– Ketyeg az óra – szólalt meg Ellen egy kényszeredett
mosollyal.
 Todd újabb jelentőségteljesen komor lélegzetet vett.
– Na jó, rendben. Menjünk vissza az irodába.
Újra átvágtak az apokaliptikus káoszon, és végül egy
tisztítószerraktár méretű szobában kötöttek ki, ahol a
férfi kisvártatva lerogyott néhány halom ruha között egy
székre. A szobában található egyetlen ülőalkalmatosság
az ő székén kívül egy koszos és viseltes szürkészöld
babzsák volt. Ellen kétkedő tekintettel méregette, végül
az ajtófélfának dőlt inkább. Wright diákja átcsapott
támadó lendületbe.
– A dr. Wright ellen felhozott vádak hamis vádak,
nem gondolja?
– A rendőrség a tett színhelyéről való menekülés
közben fogta el.
A férfi megrázta a fejét, s közben flanelingének
zsebében kotorászott egy újabb száll Marlboróért.
– Ugyan. Nyilván valaki lépre csalta vagy valami
ilyesmi.
– Ilyen közelről ismeri dr. Wrightot?
– Életem utolsó két évét az emberi elme bonyolult
működésének vizsgálatával töltöttem.
– Ezek szerint akkor ön a következő Sigmund Freud
vagy a következő Carl Jung?
A férfi rajta tartotta a szemét mindvégig, míg
meggyújtotta a cigarettát és leszívta az első adag füstöt.
– Freud egy perverz volt. Garrett Wright nem az.
– Nagyra becsülöm a hűségét, Todd, de attól tartok,
hogy rossz helyen kereskedik vele.
Todd megrázta fejét és makacs meggyőződését
szavak nélkül is kifejezte szoros kötőjellé zárult szája,
melyet elszánt kecskeszakáll keretezett alulról.
 – Teljes pszichopatának kellene lennie, hogy valóban
elkövesse azokat, amikkel vádolják. Lehetetlenség.
Hogy mi ne vettük volna észre...
– Nocsak, ez nem része a pszichopaták szociopata
típusának? Az a rendkívüli képesség, hogy tökéletesen
és totálisan meg tudja téveszteni a környezetében lévő
embereket a tökéletes normalitás látszatával?
A cigaretta most kikerült a szájból át a kézbe, amely
nem bizonyult éppen a legstabilabb támasznak. Mélyet
szívott ismét, kifújta és elgondolkodva félrenézett.
– Remélem, tudatában van, komoly esélyei vannak,
hogy a jövő heti meghallgatásra tanúként beidézzék –
mondta Ellen.
– Te jó szagú...
– Ön dr. Wrighttal együtt volt szombat reggel, mikor
O’Malley ügynök az irodájába jött. Úgyszintén részt vett
az eszmecserében, amit dr. Wrigth és O’Malley ügynök
arról folytattak, hogy az ügynök autózzon ki Christopher
Priest házához. Ön azt mondta a rendőrségnek, hogy
körülbelül negyed kettőkor hagyta el dr. Wright
irodáját, azután többször nem látta őt aznap. Mindezt el
kell majd mondania a bíróság előtt is.
A férfi idegesen a gyomrára szorította az egyik kezét,
mintha hirtelen támadt gyomorgörcs kínozná.
– Bassza meg.
– Az igazság az igazság, Todd – mormolta Ellen,
őrlődve a szimpátia és a gyanakvás érzései közt. Azért
volt viselkedése ilyen bizonytalan, mert Wright a
mestere és mentora volt, vagy pedig mert Wright a
partnere és cinkosa volt a bűntényben, és most első
alkalommal készült szembenézni a ténnyel, hogy
disznóságaik napvilágra kerülhetnek? – Nézőpont
kérdése az egész: tekintse abból a szemszögből az
ügyet, hogy valójában nem dr. Wright ellen kell
tanúskodnia. Nem arról van szó, hogy látta őt egy
bűntény elkövetése közben... Ugye nem erről van szó,
Todd?
Lassan, nagyon lassan érkezett a válasz. A férfi a
falat bámulta, pontosabban egy absztrakt,
expresszionista falinaptárt, amely úgy nézett ki, mintha
valaki minden mérték, ízlés és tartózkodás nélkül
ketchupot és mustárt öntött volna a papírra. Ellen azon
töprengett, hogy vajon a férfi tudója– e a valódi képnek,
képletnek. Ő maga mindenesetre még nem látott
tisztán. Csak a bűnösök tudták a titkot. Csak a bűnösök
láthatták a kirajzolódó vonalakat a káoszban.
– Nem – mondta kisvártatva.
– Nem akarom tovább tartóztatni, menjen csak az
órájára. – Elszakadt végre az ajtófélfától és éppen ki
akart fordulni az ajtón, azután hirtelen elhatározással
mégis visszapillantott a férfire. – Meg tudná mondani,
hol tartózkodott a múlt éjszaka éjfél körül?
– Ágyban. Egyedül – mondta, s azzal belepöckölte a
félig égett cigarettát egy egyedül és elmosatlanul
árválkodó kávéscsészébe. – És ön hol volt?
Kényszerű mosollyal válaszolt Ellen:
– Tudja, az én szakmámban csak egyetlen járulékos
haszon létezik: én teszem fel mindig a kérdést.

A füstszag alaposan beitta magát a kabátjába. Ellen

végre a saját helyén a titkárnő asztala felé tartott és
gyanakodva szagolta meg a kabátja hajtókáját. Némi
nehezteléssel nézett Phoebe– re.
 – Azt hittem, hogy a te generációd épp elég értelmes
ahhoz, hogy ne dohányozzon.
– Igen, de mi nagy részben az életben elveszett
báránykák vagyunk, akik talajukat vesztették a kor nagy
kiábrándulási hullámában... – Phoebe megrántotta a
vállát és egy tündérre emlékeztető arcán sajnálkozásféle
jelent meg.
– Légy rajta, hogy Todd Childs kapjon egy idézést. Ja
és kérlek hívd fel a rendőrfőnököt és mondd meg neki,
hogy ha ismét kikérdezi Childst, én is szeretnék ott
lenni.
– Már meg is történt. – Mint egy kaleidoszkóp,
Phoebe arcán a vonások ismét átrendeződtek, most az
izgalom hamisítatlan tüneteit mutatták. – Ma telt házad
van – mondta, mutatóujjával Ellen irodája felé mutatva.
Gyomrába hasított a felismerés. A megbeszélt
időpont. Várják.
– Ó, istenem – sóhajtott fel panaszosan. – Most már
biztosan tudom, hogy iszonytatóan bűnös életet
élhettem a reinkarnáció korábbi stádiumában.
– Úgy szeretném, ha a jelen életedet élnéd egy kicsit
gonoszabbul – felelte Phoebe. – Ezt rögtön ki is
próbálhatnád Elbűvölő Kék Szem Úron, ha van kedved.
Ellen megrázta a fejét és sorsába beletörődve indult
az irodájába. A szoba túlságosan aprónak tűnt a terébe
zsúfolódott, jelen lévő egokhoz mérve. Az a vad érzése
támadt, hogyha ablakot nyitna, hogy csökkentse a
nyomást, a léghuzat kiszívná és kétemeletnyit zuhanna
a hóba.
– Elnézést a késésért – mondta szokásos helyére
csúsztatva a táskáját és lehámozva magáról a kabátot. –
Rengeteg kulimunkát kell végeznem a jövő heti
meghallgatás előtt.
– És nem bízhatná Reedre mindezeket? – horkant fel
Rudy.
– Én vezetem a vizsgálatot. Tudnom kell
személyesen, hogy kikkel állok szemben.
Brooks egy isteni mosolyt küldött felé, olyan titkos
szerelmesek közti fajtát. Ellen utálattal pillantott vissza
a férfire és elfoglalta helyét az íróasztala mögött.
– Pontosan értjük a helyzetet, Ellen – mondta Bill
Glendenning nagylelkűen.
Az állami főügyész a vendégszéken ült. A szemüveg
mögött csillogó szempárt könnyen lehetett volna
kedvesnek, barátinak nézni, de Ellen nem ma kezdte a
pályát. Bill Glendenning dörzsölt ember volt jól fejlett
hatalométvággyal. Ellen tulajdonképpen csodálta és
tisztelte a férfit, de épp eléggé óvatos volt ahhoz, hogy a
csodálatát vegyítse a józan ésszel. Glendenning a
táplálkozási lánc csúcsán állt; nem mérhetetlen
jóindulata és lovagiassága repítette oda.
Rudy mögötte körözött, túlságosan idegesen ahhoz,
hogy leüljön, már ha lett volna egyáltalán szék a
számára. Képtelenül arra, hogy Glendenning
folyamatos, két nap óta tartó jelenléte fölötti izgalmán
úrrá legyen, monoton, de ideges ritmusban rótta a
szobát, verejtékcseppektől fényes arcán kiütközött a
lázas izgalom. Egy szétgyűrt zsebkendőt rántott elő a
nadrágzsebéből és felitatta homlokáról az izzadságot.
– Biztos vagyok benne Ellen, nem kell külön
mondanom, hogy egy rendkívül különleges helyzettel
van dolgunk – kezdte Glendenning atyáskodó hangon.
 – Nem, valóban nem kell mondania. – Nem tetszett az
atyáskodó, kissé fensőséges hangvétel, de azért
vigyázott, hogy ez ne adjon külön élt válaszának. Szinte
ösztönösen emelkedett föl székéből, hogy legyőzze, vagy
még inkább elhessentse a gondolatot, hogy ő most egy
diák, akit vizsgáztatnak. Józan, visszafogott
mozdulatokkal kisétált az asztal széléig és cipőjével
finoman nekidőlt. Karjait lazán összefonta a mellén!
– Itt egy rendkívül aberrált bűnügyi helyzettel van
dolgunk – folytatta Glendenning. – Ilyen dolgok nem
történnek Deer Lake– en: vagy legalábbis ezt gondolná
az ember. A tény, hogy mégis megtörtént, ránk
irányította az egész nemzet figyelmét. Korunk
metaforájának látják. Nem így van, Jay?
Jay pislogott egyet nevének hallatára, megtörve ezzel
a North Ellen lábainak bámulatából következő
transzállapotot. A hölgynek itt figyelemre méltó
málnakeverőket adott a sors – mindenesetre figyelemre
méltóbbat, mint Bill Glendenning értelmetlen
zagyválása. Egyszerű és világos volt Ellen számára,
hogy a főügyész kizárólag a saját céljai érdekében
terelte be az ügybe Jayt. Hisz jól tudta, hogy az író neve
manapság aranyat ért, és mint minden politikus, Bill
Glendenning is a legnagyobb örömmel mártózott volna
meg a csillogásban. A főügyész az ügyből eredő összes
dicsőséget és hasznot a lehető legkisebb fáradsággal és
a lehető legtöbb publicitással szerette volna kihámozni.
Korunk metaforája.
– Ez tény, uram – bólintott Jay.
– Ez a sztori nagyobb, mint Deer Lake, nagyobb
mindannyiunknál – folytatta Glendenning,
szégyentelenül plagizálva Jay szavait, melyeket két
éjszakával korábban whisky és szivar közben hallott az
írótól. – Ellen, ugye megérti, hogy részben ezért bízta
önre Rudy ezt az ügyet.
Rudy felragyogott nevének hallatán, de ez a ragyogás
a következő másodpercben tovatűnt.
– Én azt tanultam, hogy minden ügyet egyformán
kezeljek – mondta Ellen. – Nem fogom ezt az ügyet sem
másként megközelíteni a rendkívüli körülmények vagy a
vádlott személye miatt, akit ugye senki sem gyanúsítana
más körülmények között.
Türelmetlenül villantak Glendenning szemei a
Roosevelt– szemüveg mögött.
– Végzem a munkámat – folytatta tökéletesen
nyugodtan Ellen. – És az én munkám az, hogy rács mögé
juttassam Garrett Wrightot. Sajnos nem engedhetem
meg magamnak a luxust, hogy elveszítsem józan
nézőpontomat, vagy hogy a nagy összképen kezdjek
gondolkodni. Nem tilthatom meg az embereknek, hogy
lehúzzák a maguk bőrét erről a sztoriról, vagy hogy
élvezettel boncolgassák és „korunk metaforájának”
nevezgessék, de ez nem jelentheti, hogy én is eszerint
fogok eljárni.
Rudy a nyakától kezdve egész a feje búbjáig
elvörösödött. Glendenning mögött állt, szemei olyan
veszélyesen guvadtak ki, mintha bármelyik pillanatban
kitörhetne rajta egy gyilkos fuldokló roham.
– De Ellen...
– Igen, igaza van – mondta behízelgőn Jay, titokban
jól mulatva a többiek reakcióján... Ellen fáradtnak tűnt.
Glendenning újracsoportosította erőit. És mögötte Rudy
Stovich egy rögtönzött köhögésrohamba menekült. – Az
igazság istenasszonya vak és nem azzal törődik, hogy
minél jobb képet mutasson a kamerákban.
– Pont ez a lényeg – mondta Glendenning
előrehajolva Jay felé, mint egy ivócimbora a bárpult
fölött. – Pontosan ezért lett Ellen megbízva ezzel az.
üggyel.
– Igen, ezért esett rá a választásom – tette hozzá
sietősen Rudy, egyik ujjával idegesen meglazítva
ingnyakát. – Már a legelső pillanatban tudtam, hogy ő a
legalkalmasabb erre a munkára.
Ellen igazán nem akarta unottan forgatni szemeit,
ezért inkább az órájára pillantott.
– Bocsássák meg az őszinteségemet, de hamarosan a
bíróságon kell lennem. Mindennek mi köze van Brooks
úrhoz?
Az említett úr szemein elfojtott vidámság
tükröződött. Szája egyik sarka megremegett. Lezseren
kinyújtott lábakkal ült. Úgy tűnt, kisebb átalakuláson
ment át, talán a találkozóra készülve. A farmer és a laza
szöveting átadta helyét egy meglehetősen elegáns,
rézgombos, mélykék színű oxfordi stílusú zakónak;
minden más ruhadarab ehhez illő khakiszínű volt. Az
egyszerű sportos viharkabátot a hadseregből
eldivatosult, jól szabott kabát váltotta föl, mely még
inkább kihangsúlyozta a férfi termetes vállait. De a
borotválkozás még mindig váratott magára és a selyem
nyakkendő is ernyedten lógott az ingnyak alatt. Mindent
összevetve mégiscsak úgy nézett ki, mintha útban
hazafelé gengszterekkel került volna szóváltásba.
– Biztosan tudom, hogy megérti, Ellen – vette föl
ismét a beszélgetés fonalát Glendenning –, hogy Brooks
úr fogalom a bestsellerírók között. Írói képességei
magukért beszélnek.
– Biztosan így van – felelte Ellen kurtán s szárazon.
– „Igazságos gyilkosság” – vakkantotta Rudy,
kétségbeesetten próbálva visszazökkenni a
beszélgetésbe. – Ez az én személyes kedvencem.
Glendenning egy kijózanító pillantást küldött a férfi
felé a válla fölött.
– Mindnyájan jól ismerjük Brooks úr munkásságát...
– Kivéve engem – hazudta Ellen. – Mint ügyész,
undorítónak és zavarba ejtőnek találom a valódi
bűnesetek iránt az utóbbi időben kialakult hisztérikus
érdeklődést. – Egy mosolyt biggyesztett az ajkára;
udvarias, de hamis szabadkozás volt ez. – Nem akartam
megbántani, Brooks úr.
A férfi végigsimította ujjával a száját, hogy elrejtse az
éledő mosolyt.
– Nem is úgy vettem, North kisasszony.
Bill Glendenning álla gránitkeménységűre fagyott.
Mögötte Rudy állt elborzadva.
– Jay érdeklődését felkeltette az ügy – szólalt meg
Glendenning. – Egy olyan történetet lát benne, amely
meg fogja érinteni az emberek lelkét és szívét
mindenütt a világon. Kifejezte abbéli szándékát, hogy a
történteket a mi szemszögünkből írná meg.
Ellen Jay Butler Brooksra nézett és az undor járt
körtáncot benne. Ott ült közvetlenül és szorosan az
állami főügyész mellett. Bill és Jay, legjobb haverok. Jay
Butler Brooks a média legújabb üdvöskéje, a pénzes, a
befolyásos, az ismert személyiség, Hollyvood kedvence;
egy ember, akiben vakon megbíznak a többiek, csak
mert olvastak róla a People vagy a Vanity Fair című
lapokban és ebből arra a röhejes következtetésre
jutottak, hogy ismerik is. És ott a másik, Bill
Glendenning, aki boldogan megragadná a kapcsolatból
születő publicitást, és aki azt reméli, hogy ez a lendület
majd egészen az állam kormányzói székébe repíti.
Lassan, komótosan visszahátrált az íróasztal mögé,
hogy látszólag néhány iratot és dossziét tömjön a
táskájába. „A mi álláspontunk szerint." Mit akart ez
jelenteni?
Brooks fölegyenesedett a székében, kihúzta magát és
előredőlt, térdein nyugtatva két könyökét. Ellen anélkül,
hogy ránézett volna, érezte magán a férfi éles
tekintetét.
– A kisvárosi igazságszolgáltatás, amint becsap, mint
egy üstökös: a nagy sztori – mondta. – A józanság és
becsületesség utolsó bástyája Amerikában, amint a
modern társadalom mérgező és fertőző gonoszsága
megpróbálja a hatalmába keríteni. Ez az ügy már eddig
is milliók és milliók figyelmét keltette fel. Engem
személy szerint lebilincsel.
Ellen visszafojtott vagy egy tucat feltörő csípős
megjegyzést és sértést. Az ügy lebilincseli a pasast és
ha talán kellőképpen izgalmasan bilincseli majd le,
akkor talán könyvet méltóztatik írni róla. Egyszerre a
tragédián rágódó riporterek kis halnak tűntek. A cápa
csak most érkezett a vizekre.
A hírműfaj egy dolog. Az azonban, hogy Brooks ezt a
valódi tragédiát olcsó szórakoztatássá gyúrja és egy
vagyont akasszon le róla, szavakkal kifejezhetetlenül
undorítónak tűnt. Szerette volna mindezt a szemébe
mondani, de ott ült mellette a legjobb cimborája, az
állami főügyész, mögöttük pedig bizarr
madárijesztőként ott magasodott közvetlen főnöke, a
Jancsi bohóc, akit azért hoztak magukkal a nagyfiúk,
hogy alázatosan és szolgálatkészen egyengesse az utat.
– És mi köze van mindennek hozzám? – kérdezte
keményen.
– Ó, engem személy szerint az ön szerepe bilincsel le
a leginkább ebben az ügyben, North kisasszony –
mondta a férfi. – Ellen North ügyésznő, amint rohamot
indít az igazság védelmében.
Erre már felkapta a fejét és minden belső
figyelmeztetés ellenére vadul a férfire pillantott.
Kényelmes mosolya akkor lett volna tökéletes
összhangban a természettel, ha szájának két
szegletében láthatóvá válnak a hatalmas, hosszan
előrenyúló vérengző szemfogak.
– Én csak a munkámat végzem, Brooks úr. Nem
vagyok Szent Johanna.
– Minden csak nézőpont kérdése.
– Akkor is, nekem nem tetszik ez a hasonlat.
– Ellen, ön túl szerény – mondta Glendenning.
A határán járt, hogy emlékeztesse a férfit, hogy
Johanna a máglyán végezte, de volt rá egy szerény
esély, hogy a férfi mégis tudja ezt. Ez a gondolat még
inkább elgyengítette.
– Jay kifejezte abbéli szándékát, hogy az ügyet a vád
szemszögéből követné végig – szólt Glendenning. –
Biztosítottam őt arról, hogy ön a segítségére lesz.
– Tessék? – Hápogott levegőért kapkodva Ellen Bill
Glendenning felé. – Segítségére leszek? És vajon hogyan
és miben?
– Nézze, Ellen – mondta visszazökkenve abba az
atyáskodó és kioktató stílusba, amelytől az elején kis
híján falra mászott Ellen. – Semmi etikátlant nem
kívánunk öntől. Jaynek nem lesz előjoga, hogy a
legégetőbb és titkosabb részletekbe bepillantson.
Egyszerűen csak egy esélyt szeretne, hogy nyomon
követhesse a munkáját. Ehhez valójában nem is volna
szüksége a mi áldásunkra, de ő merő udvariasságból
mégis hozzánk fordult.
Ez az önzetlen udvariasság, amely a főállamügyész
karjaiba hajtotta, aki kinyit számára minden ajtót és
megolajoz minden nyekergő zárat. Nem, valóban nem
lett volna szüksége külön engedélyre, hogy a távolból
nyomon kövesse a fejleményeket, de Glendenning hájjal
kenegetése olyan esélyeket nyitott meg előtte,
amelyekről egy mezei riporter nem is álmodhatott
volna, és őt, Ellent egy olyan kényszerű helyzetbe hozta,
amelyben vagy hajlandónak mutatkozik a kedves
hosztesz szerepének eljátszására, vagy azt az embert
hangolja és dühíti fel a végletekig maga ellen, aki a
kezében tartja további szakmai karrierjének sorsát.
A húzás zseniális összetettsége és ördögi
tulajdonságai végső szakítópróbára feszítették az
idegeit. Forrongott belül, de egyelőre összeszorított
szájjal próbálta magában tartani a készülő robbanást.
Erőltetett nyugalommal és lassúsággal zárta be a
táskáját, minden egyes apró zárkattanás mint egy nagy
kaliberű pisztoly dördülése visszhangzott a szoba
megfagyott csendjében. Olyan pillantást vetett
Brooksra, amely egy kicsivel is jobb embert hamuvá
égetett volna.
– Nem, magának egészen nyilvánvalóan nincsen
szüksége az én engedélyemre, Brooks úr. És ez nagyon
jól van így, mert én egy szempillantás alatt kihajítanám.
Várnak rám a bíróságon – hirdette ki egy udvariassági
biccentéssel Glendenning és Stovich felé. – És most
uraim, ha megbocsátanak.
Azt várta, hogy kitör a botrány, de senki sem jött
utána, amint kilépett az irodából. Vagy lehet, hogy
mégis, csak a fülében doboló vértől nem hallhatta a
lépteket.
Phoebe fölugrott az íróasztala mellől, tágra nyílt
szemekkel nézett rá, teljesen megfeledkezve a panaszos
monológba ragadt Quentin Adlerről.
– Phoebe! – siránkozott a férfi.
Elfordultában vágott egy arcot a siránkozó panaszos
hangra, de figyelmét már teljesen Ellen kötötte le.
– Mit akartak?
– Egy működő pokollá tenni az életemet – válaszolta
röviden Ellen.
A kifejezés olyan hatással volt Quentinre, mint a
citrom a pavlovi kutyára. Örök dilettáns karrierlovag;
Quentin volt az az ember, akinek ambíciói messze
túlnőttek képességein. Olyan igazság volt ez – talán nem
teljesen ismeretlen számára sem –, mely örökös keserű
ízt hagyott a szájában. Ötven– valahány éves volt és a
tartásában volt valami természetellenesen merev. Egy
olcsó tévéreklámban hirdetett szuper kontroll
derékszorítót viselt, amely megnehezítette a légzést és
lehetetlenné tette, hogy akár egy pillanatra is eleressze
magát, de ami a legrosszabb, úgy tűnt, hogy testének
alsóbb részeiről a tetemes hájrétegeket mind föl,
szederjes arcához szorítja. Az öregedéssel vívott
harcának legutóbbi csatájában egy különleges hajfestési
eljárásnak vetette alá magát, amelytől egészen úgy
nézett ki, mintha legénytoll nőne nagyrészt tar
koponyáján. Ez a metamorfózis egybevágott a
szóbeszéddel és pletykákkal, melyek szerint frissen
éledt, gyengéd szálak fűzik a megyei törvényszéki
szakértő titkárnőjéhez.
– Ellen, beszélnünk kell ezekről az ügyekről, amiket a
nyakamba sóztál – mondta a férfi.
– Most nem tudok beszélni, Quentin. A bíróságra kell
mennem. Ha nem akarod az ügyeket, beszéld meg
Rudyval.
– De Ellen...
Phoebe ügyes mozdulattal kettőjük közé állt,
előrántva, mint egy bűvész, egy csokor rózsaszín
üzenetcédulát a zsebéből.
– Rengeteg üzeneted van. A nyugati félteke összes
riportere interjút akar veled készíteni, ja, és Garrett
Wright kirúgta az ügyvédjét.
– Ez aztán nagy meglepetés – mormolta szinte csak
magának Ellen. Dennis Enberg már a legelejétől fogva
is csak fél szívvel vett részt az ügyben. Szerette volna
tudni, hogy valóban Wright bocsátotta– e el, vagy
Dennis magától visszalépett és hagyta, hogy Wright
annak nevezze lépését, aminek akarja, hogy ne terhelje
további előítéletekkel egykori védence ügyét a sajtó
szemében. Majd később felhívja Dennist, hogy kiderítse
a kideríthetőt, de túl sokat amúgy sem remélhet. Ami az
ügyvéd és a kliense között történik, hétpecsétes titok;
egy megromlott kapcsolat ezen semmit sem változtat.
– Beszélik már, hogy ki lép a helyébe?
– Még nem hallottam semmit. – Phoebe most mint
égy összeesküvő, lehalkította a hangját. – Szinte nem is
földi az aurája.
– Kinek, Dennisnek?
 – Dehogyis. Jay Butler Brooksnak. Ez hatalmas belső
energiára és nyers szexualitásra utal.
– Ellen, ez nagyon fontos – sipította megint Quentin.
– Ezt mondd majd Franken bírónak, amikor a bíróság
iránti tiszteletlenség címén megbüntet – mondta Ellen,
visszanyomva Phoebe kezébe az üzeneteket tartalmazó
rózsaszín cédulákat.
– Az aurája türelmetlenségről árulkodik. Már itt sem
vagyok.
 Hetedik fejezet

– Bottoms kisasszony – sipította Frankén bíró. – Érti az

ön ellen felhozott vádakat?
Ellen gyanította, hogy az élet nagy része talány
Loretta Bottoms számára. A nő úgy állt ott a bíró előtt,
mint egy partra vetett hal. Egzotikus táncosnő volt, csak
a színpadon használta a Lotta Bottoms nevet, különböző
sztriptíz klubokban lépett fel, főként Minneapolison
belül. Állítása szerint ez esetben „éppen húzott
hazafelé”, amikor a rendőrség letartóztatta üzletszerű
kéjelgésért Deer Lake külső peremén, az államközi
autópálya mellett fekvő Super Servo sörözőben.
Feszes, zebracsíkos ruhában állt a nagyméltóságú
bíróság előtt, amely csak még jobban kihangsúlyozta az
idomait és a domborzatokat. Tízcentis tűsarkain
egyensúlyozva, hatalmas, elődomborodó, ajándék
körtére emlékeztető mellekkel, darázsderekával szó
szerint elvarázsolta Franken bírót. Mikor beszélt, úgy
tűnt, a mellekhez beszél. Ellen úgy képzelte, hogy az
öreg bírónak épp annyi esélye van egy intelligens
válaszra e szervektől, mint Loretta bármelyik másik
testrészétől.
– Bottoms kisasszony, megbeszélte már a vádakat a
védőjével? – kérdezte a bíró.
– Aha.
– És?
– És mit? – Loretta belemélyesztette az egyik hosszú
vörös, műkörmös ujját egy termetes kanca sörényére
emlékeztető festett szőke loboncába és megvakarta a
fejét. – Nem nagyon értem.
 Mellette a védőügyvédje, Fred Nelson forgatta a
szemeit, és egyik öklével megkocogtatta a saját fejét,
mintha az agyérrögöt próbálná eltávolítani, mely
egyedüli okozója lehetett azon végzetes és tragikus
döntésének, hogy elvállalta Lorettát, mint védencét.
– Loretta – úgy beszélt hozzá, mint egy különösen
nehézfejű gyerekhez szokás, aki már tizedik alkalommal
kérdezi, hogy miért, miért. – Ugye már hallottuk a
rendőrségi jelentést. A rendőrtiszt állítása szerint a
helyiség férfivécéjében találtak magára, kezében egy
húszdolláros bankóval, miközben éppen szexuális aktust
folytatott egy férfivel.
Loretta isteni és dús csípőire tette kezét.
– Nem a húszdolláros volt a kezemben. Valami más,
aminek a tulajdonosát cafatnak hívják.
Hátul a karzaton kitört a röhögés. Ellen beharapta a
szája szélét.
Franken bíró lesújtott a kalapáccsal. Lángba borult
az egész aprócska elhibázott formájú fej annak jeleként,
hogy tulajdonosában a feszültség túllépte a
megengedett határt, s ennek eredményeképpen a
vérnyomása ijesztő, vére zúgó árként áramlik ereiben.
– Hogyan vall, Bottoms kisasszony? – mondta a bíró
türelmetlenül.
– Hát, Freddy itten azt mondja, hogy bűnösnek
kellene vallani magamat, csak azt nem tudom, miért.
Senkinek semmi köze hozzá, hogy kinek a dákója volt a
számban.
Csak úgy süvített a kalapács, mely Franken bíró
szándékai szerint véget vetni volt hivatva az egyre
fokozódó derültséget.
 – Ezt már háromszor eljátszottuk, Bottoms kisasszony
– krákogta az öreg bíró, szó szerint remegve az
idegességtől. – Nem kell bűnösnek vallania magát, ha
nem akarja. Ártatlannak is vallhatja magát, de akkor
vissza kell majd jönnie Des Moines– ből a tárgyalásra.
Szeretne tárgyalást?
– Hát igazából nem is tudom...
– Akkor ezek szerint bűnösnek vallja magát?
– Nem.
Fredd Nelson résnyire összeszorította szemeit.
– Bíró úr, már beszéltem erről a védencemmel.
Megvitattuk annak lehetőségét, hogy ha Bottoms
kisasszony ártatlannak vallja magát, a bíróság
megállapít egy időpontot a tárgyalásra, s úgyszintén
óvadékot kétszázötven dollár készpénzben. Bottoms
kisasszony így hazamehet, alapos megfontolás tárgyává
teheti a dolgot.
A kétszázötven dollár megszokott óvadékösszegnek
számított az üzletszerű kéjelgés jellegű ügyekben,
másrészről nagy valószínűséggel senki sem szerette
volna viszontlátni
Loretta Bottomst Park megyében egy tárgyaláson.
Ellen és Fredd a bíró irodájában jutottak
megállapodásra. A megye is hozzájutna a pénzéhez az
óvadék formájában, melyet Loretta elveszít, amikor nem
jelenik meg a kitűzött időpontban, másrészt a nőtől is
megszabadulnak egy jó időre és nem fog senki idegein
játszani. Mindenki számára elfogadható üzletnek tűnt,
kivéve éppen Lorettát. A kellemetlen procedúra már így
is egy félórával tovább nyúlt a tervezettnél Loretta
kotnyeleskedése, értetlensége és akadékoskodása miatt.
Frankén bíró még mélyebbre süllyedt a pulpitus mögött.
A következő percben már csak ráncos homloka volt
látható.
– Akkor ez az akarata, Bottoms kisasszony? –
kérdezte a bíró fogai közt sziszegve.
Megrebbentek Loretta festett szemhéjai.
– Micsoda?
Ekkor már senki sem türtőztette magát a teremben,
és ez alól Franken bíró sem volt kivétel. Ő volt a
leghangosabb. Feje hirtelen kibukkant a pulpitus mögül,
elüvöltötte, illetve inkább morrantotta magát, a
csodálkozástól és hitetlenkedéstől veszedelmesen tágra
nyíltak apró szemei. Azután egyik pillanatról a másikra
egészen eltűnt a képből és egy tompa puffanás arra
engedett következtetni, hogy a tisztes öregúr a padlat
mögé csúszott.
A következő pillanatban senki sem mozdult,
pisszenés sem hallatszott; mindenki a megszokott
jelenetre várt, ahogy az öregúr feje egyszer csak
fölbukkan a pulpitus mögül. De a pillanatból
másodpercek lettek, elviselhetetlenül hosszú
másodpercek. Ellen a teremőrre nézett, aki el is indult a
pulpitus felé. Renee, az írnok megelőzte, maga is
eltűnve a pulpitus mögött. A következő másodpercben
már csak rémült sikoltása volt hallható, amely úgy járta
át a fagyott levegőt, mint egy éles balta.
– Halott!
Ellen fölpattant székéből, a pulpitus mögé futott, ahol
a bírósági írnok térdeire rogyva zokogott, hisztérikusan
rángatva Frankén bíró talárját.
– Halott! Ó, istenem, meghalt!
– Hívják a mentőket! – kiáltotta Ellen, mire a teremőr
csörtetve megindult a bíró szobája felé. Ellen
határozott, de személytelen hangon kiáltott segítségért,
azért közben már hátratámasztotta a bíró fejét és a
pulzusát kereste.
– Van pulzusa? – kérdezte valaki.
– Nincs.
– Akkor ne fáradjon tovább, North kisasszony.
Döbbenettel ismerte fel a hangot. Fölkapta a fejét és
Brooksot pillantotta meg, amint kezeit épp a bíró
szegycsontja fölé terjesztette.
– Ha engem kérdez, szerintem több értelme volna, ha
azokat a csinos ajkakat rajtam próbálgatná – mormolta
Brooks –, azt hiszem, hogy a bíró úrnak egészen másra
lesz szüksége.
– Jó bíró volt – suttogta Ellen kibámulva Franken bíró
–
irodájának ablakán.
Az ablakból a parkra és a bíróság épülete előtti
járdára nyílt kilátás, ahol épp tiltakozó egyetemi diákok
gyülekeztek. A modern technikával megáldott, de á régi
gázlámpák stílusát idéző kandeláberek épp hunyorogni
kezdtek. Az élet ment tovább. A világ forgott tovább régi
tengelyén.
Az elmúlt óra a legelszántabb életmentő kísérletek és
fel– bolydult rohangálás jegyében telt. A korábban a
csarnokban őgyelgő riporterek is mind a
tárgyalóterembe özönlöttek, nehogy lemaradjanak a
történet legújabb fordulatáról, és csaknem lázadáshoz
közelítő őrjöngés vett erőt rajtuk, mikor valamelyikük
felismerte Brooksot. A felfordulásnak végül a termet
kiürítő egyenruhások vetettek véget. Az épület
személyzetének hangosító! kikapcsolták a
vészszirénákat. A hirtelen rájuk törő csend egyszerre
tűnt különösnek, kijózanítónak és szinte meghittnek.
 – Kemény és igazságos volt – mondta Ellen Victor
Frankenre emlékezve. Úgy akart rá emlékezni, ahogyan
az elmúlt két évben élt benne, s nem az élettelen
kupacot akarta látni lelki szemei előtt a bíróság
agyonvakszolt padlóján, az oly mélyen és őszintén
csodált talárt, melynek tiszteletre méltó és zárt fekete
tömbje szétnyílt az élettelen testen és láttatni engedte
egy nagyon öreg ember aszott mellkasát. – A józan ész
vezette döntéseiben és az emberséges humor.
– Jól ismerte? – kérdezte Jay halkan.
Franken tömör és súlyos tölgyfa íróasztala mögül
figyelte az ablaknál álló nőt. Csak ketten maradtak a
szobában, amely még nem is olyan régen a bíró irodája
s egyszersmind szentélye volt. Hatalmas könyves
szekrények tornyosultak a szoba minden oldalán, a
polcok rogyásig telve könyvekkel. A bútorzat olyan
réginek tűnt, hogy az embernek az az érzése támadt,
gyökeret eresztettek a padlóba. A szobában mindenütt
hatalmas, szakajtó méretű cserepes páfrányok
díszelegtek. Az íróasztalon álló halványzöld fényű, régi
stílusú irodai lámpa égett csak; derengő, szürkületi
erdőhangulatot kölcsönzött a térnek.
Ellen megvonta a vállát.
– Tudom, hogy évekkel ezelőtt elveszítette a
feleségét. Egyedül élt. Szeretett kertészkedni. – Ujjával
végigsimított az ablakba belógó páfrány hosszú cakkos
levelén. – A pulpitus volt az élete. És most elment. Csak
így.
Letörölt egy könnycseppet az arcáról, cseppet sem
szégyenkezve az idegen előtt. Egy jó ember tűnt el a
létezők közül. Nem érezte szégyellni valónak siratni a
tényt. Kihúzta magát, vett egy mély lélegzetet és szinte
drámai méltósággal fordult Jay felé.
– Köszönöm, hogy a segítségemre volt.
A férfi ingerülten megrázta a fejét.
– Nincs szükség köszönetre. Jézusom, a jelenlétem
egy rohadt cirkusszá dagasztotta az egészet. Nagyon
sajnálom, hogy így történt.
– Hát még én – mondta Ellen. – Azt hiszem, hogy
méltóságteljesebb halált érdemelt volna, noha be kell
ismernem, nemegyszer hallottam a szájából, hogy a
pulpituson akar meghalni. – Megvonta ismét a vállát és
egy adag jól kipróbált cinizmust kotort elő, hogy
összeszedje magát. – A bírónak teljesült a vágya és a
magáé is. Nem rossz üzlet, ha úgy vesszük.
– Nem azért jöttem ide, hogy föltűnést keltsek.
– Valóban nem. A sztoriért, az átkozott sztorijáért
jött.
A férfi eltolta magát az asztaltól, fölállt és lassan róni
kezdte a szobát feszült, vizslató tekintettel. Zavaró érzés
kerítette Ellent hatalmába, de éppen hogy nem akart a
férfi hatalmába kerülni*. Eszébe jutott a „Sci– fi
Cowboy”– oknál is alkalmazott aranyszabály: ne mutass
félelmet. Természetesen Jay Butler Brooks nem jelentett
számára veszélyt a szó fizikai értelmében, de jelentett
más, tisztán és jól körülhatárolható fenyegetést;
szakmait, szellemit, emberit..,.
Ellen tudta, hogy a számtalan és változatos
veszélyformák közül épp az egyikhez érkeztek, amikor a
férfi épp csak egy hajszálnyira közelebb állt meg hozzá
a megszokottnál. A szűk ablak és a hunyorgó zöld irodai
lámpás fényében ezüstösen csillogtak szemei.
 – Minden rendben? Jól van? – kérdezte halkan és
barátságosan a férfi.
A kontyából elszabadult egy szökevény tincs,
miközben a bíró megmentésén fáradozott. Kóbor
hajszálak cirógatták az arcát, és a férfi elábrándozott,
megpróbálta elképzelni a nőt leeresztett hajjal.
Fiatalabb, lágyabb és sebezhetőbb lenne; szakmai
imázsának szempontjából megengedhetetlen oldaláról
mutatná a nőt. De ez a szigorú szakmai imázs most
amúgy is inogni látszott. Tanár nénis szemüvege
lekerült róla, csakúgy, mint pedánsan elegáns szürke
kosztümjének felső része. Keményített fehér ingén a
legfelső gomb kigombolódott, utat engedve a kíváncsi
szemnek arra a területre, ahol a lágy fehér hús a mellek
fölött a kulcscsonttal és a nyak finom vonalával
találkozik. Rés keletkezett a zárt páncélzaton. A nő
szemmel láthatólag nem tudta eldönteni, hogy melyik
énjét ajándékozza a pillanatnak – Ellen North legyen, a
hűvös profi, avagy Ellen North, a nő.
Ritka, pillanatnyi esély volt ez a férfi számára. Ezért
várt kitartóan, míg a mentősök összepakolták
holmijukat és összehúzták végül a cipzárt a fekete
vízhatlan zsákon, amely szegény öreg Franken testét
rejtette. Most itt volt az esély, hogy fölébe kerekedjen,
most, hogy egy kicsit kibillent ijesztően állandónak tűnő
egyensúlyából. Most esélye lehet, hogy megpillantson
valamit, amivel a nő egyéb körülmények között soha
nem ajándékozná meg.
Hát milyen figura vagy te, Brooks? Seggfejek
hercege.
 – Kösz, jól vagyok – rebegte halkan a nő, noha
nyilvánvalóan nem volt jól. Kóbor hajfürtjeit megigazító
kezei szemmel láthatóan remegtek.
– Úgy látom, jót tenne egy ital. Nekem biztosan –
ismerte be a férfi. – Még soha életemben nem halt
szörnyet szemem előtt egy bíró, noha beismerem, néha
kívántam egy– kettő halálát.
– El tudom képzelni. Gyakorló ügyvéd volt, mielőtt a
hírnév és a gazdagság magára tört.
Jay megrántotta a vállát, nem véve tudomást a szóba
rejtett fullánkokról.
– Jelentéktelen ügyvédke voltam, volt egy– két
ügyem, belekóstoltam ebbe is, abba is egy kicsit. „Kicsi”
volt a leglényegesebb a karrieremet illetően – legalábbis
az exfeleségem véleménye szerint. Ő volt az első
ügyvédfeleség a történelemben, aki nyolcvanórás
munkahetet kívánt a férjének.
Még mindig a fülében csengtek Christine maró
szavai. Zavart keltő apró csilingelés agyának eldugott
rekeszében; mint a követ futó, erodáló patak
csilingelése. Az évek csak elmélyítették a vájatokat., –
Miért nem dolgozol keményebben? Miért nem társulsz
be végre a családi cégbe? Soha nem fogod semmire
vinni, ha így folytatod tovább."
– Hát végül is elégtételt nyert – mondta rá Ellen. –
„Igazságos gyilkosság”. A túlhajszolt fiatal ügyvéd, akit
csőbe húznak áskálódó exfelesége brutális
meggyilkolása kapcsán. A dedikáció: „Christine– nek,
aki soha nem kóstolta a hűség ízét”.
– Megérdemelte, biztosíthatom. – Élveteg mosoly
jelent meg az arcán. – Azt hittem, hogy nem ismeri a
műveimet, North kisasszony.
 – Hazudtam – felelte Ellen minden látható bűnbánat
nélkül. – Olvastam a cikket a News Sweekben.
– És mi volt a véleménye?
– Úgy vélem, korábban már világosan kifejtettem a
véleményemét: nem szeretem, amit művel.
– Megtörtént, elborzasztó eseményeket tárok az
olvasóim elé olyan módon és stílusban, hogy eljussanak
a történtek mélyebb megértéséhez, hogy mi miért
történt, hogyan működik az igazságszolgáltatás; vagy
nem működik bizonyos esetekben – mondta. –
Bepillantást nyújtok nekik. Hagyom és elősegítem, hogy
levonhassák saját következtetéseiket. Mi a baj ezzel?
– Maga egy profi zsoldos, semmivel sem jobb, mint az
elképzelt vérszívó vámpír. Egy képzelgő kukkoló, aki
ellopja az áldozatok életét és fájdalmát, hogy nem
láthatóvá tegye a puszta tényt: valódi költői
képzeletének totális hiányát. Az emberek félelmeiből,
rettegéséből és az élet morbid, különc fordulataiból
táplálkozik, és ezzel hozzájárul a nemzeten már amúgy
is eluralkodott egészségtelen szenvedélyhez, amit
leginkább szenzációhajhászásnak nevezek – válaszolta
Ellen. – Legalább ne próbáljon nemes arcot vágni
mindehhez. Maga a szórakoztatóiparban dolgozik – ezek
egyébként saját szavai.
– Minden, amit mondok, felhasználható ellenem –
válaszolta szárazon Jay.
– Miért, talán tagadja?
– Nem. Én nem újságíró vagyok. Az emberek a
lapokból vagy a tévéből értesülnek a hírekről. Nem
fognak húsz dollárt vagy még többet otthagyni egy
könyvesboltban a Time Magazin keménykötésű
példányáért. Az emberek azért olvasnak megtörtént
bűnesetekről szóló könyveket, hogy elszökjenek a
realitások elől: ezért olvasnak szépirodalmat is.
– És ezt a legkisebb mértékben sem találja hazugnak?
Elszökni, illetve elszöktetni egy másik ember valódi,
véres– könnyes tragédiájába?
– Semmivel sem inkább, mint egy Stephen King–
regény vagy egy Agatha Christie– könyv esetében.
Annak az olvasónak az én könyvem csak egy sztori,
valami, amiben elveszhet, és amit mégis mérlegre tehet;
s ez annál izgalmasabb, mert valóban megtörtént.
Ellen egy gyors mozdulattal kiperdült a férfi
bűvköréből. Undorodott.
– Szép. Menjen csak és mondja el Hannah
Garrisonnak, hogy mindaz, amin átesett, és ami még jön
ezután, az csak egy történet. Illetve egy sztori. Higgye
el, nagyon megnyugtató lesz számára.
Jay követte a nőt a homályos szobán át az asztalhoz,
ösztönösen válaszolva Ellen jogos felindultságára. Épp
ellenkező természet volt, arra született, hogy oldalt
vagy irányt váltson egy jól hangzó érv vagy épp egy vita
kedvéért. Nem a düh vagy a felindultság hajtotta előre,
az izgalom, az adrenalin volt a hajtóanyag.
– Hát nem érti, nem attól lesz sztori a megtörtént
eseményekből, hogy kifacsarom őket? Ez a valóság, ez
megtörtént, ez történelem.
– Úgy hogy miért ne fejné meg néhány dollárral a
történelmet. – Levette Franken bíró székének támlájáról
a kabátját és belebújt.
– Ha én nem teszem, más majd megteszi.
– Ó, akkor már minden a legnagyobb rendben van.
– Nem én találtam ki ezt a játékot, vizsgálónő...
 – Nem, csak él– hal, hogy nyerjen rajta egy keveset.
Talán nem jól mondom? Egyenesen fel, csakis a csúcsra,
és ha lehet, magával rángatja Glendenninget is. Piszkos
játék ez...
– Piszkosnak nem piszkos – helyesbített Jay, ujjával a
nő arcába bökve. – Ez egy nagypályás játék, és ilyen a
stílusom. Ha valamit akarok, utánamegyek és meg is
szerzem.
A kijelentés ott függött közöttük a szoba csendjében,
mint egy újabb és még rafináltabb kihívás; felkérés
keringő– re. Ellen felpillantott a férfire. Megint valahogy
túl közel került. Ellen döbbenten vette észre, hogy
ösztönösen hajlik, dől a férfi felé. Fölizzott az a néhány
centiméternyi levegő közöttük, ekkor bujkáló hatodik
érzéke éledni kezdett, hatott tudatának felszíne felé,
mint apró buborékok a víztükör irányába. Csak józannak
maradni. Nem is annyira ennek a szellemesnek tűnő
szócsatában, sokkal inkább a csak homályosan
érzékelhető, nagyobb téteket és komolyabb veszélyeket
rejtegető játékban.
– Ha akarok valamit, utánamegyek, North kisasszony
– suttogta megint a férfi kezét finoman a nő álla alá
csúsztatva. Hüvelykujjával lágyan megcirógatta a nő
alsó ajkának nemes ívét. – És meg is szerzem –
sóhajtotta. – Jól jegyezze meg.
– Azt, hogy könyörtelen? – mormolta Ellen, s közben
valóban igyekezett eszébe vésni a hallottakat.
– Céltudatos.
– Veszélyes – zárta a sort Ellen és úgy érezte, helyben
van. A férfi veszélyes volt számára, és nem egy, hanem
sok és változatos módon; úgy, ahogy sohasem gondolta
volna, hogy férfi veszélyes lehet.
 – A fenébe is, tetszik a harcmodora, ügyésznő –
mondta halkan a férfi. – Mitévők legyünk azzal az
itallal?
Az arckifejezéséből következtethetően a meghívás
sokkal bensőségesebb volt és sokkal többről szólt, mint
egy pohár konyakról. Az a tény, hogy a férfi ily táncos
könnyedén volt képes átcsusszanni a vitából s viharból a
csábításba, mintha csöppet sem izgatná, hogy ő miként
vélekedik róla, rendkívül zavarta Ellent.
– Az, hogy egy– két dologban nem értünk egyet, még
nem kell, hogy leszoktasson bennünket a civilizált
kommunikációról – mondta a férfi. – Kedvelem magát,
Ellen. Mert okos, éles eszű és nem fél kimondani az
érzéseit. – Megcsuklott a hangja a készülő nevetéstől. –
Azt hittem, hogy Rudyt ott helyben és azonnal elviszi
egy gutaütés az irodájában. És maga csak ott állt,
hűvösen és állhatatosan, mint egy vízesés... Én amondó
vagyok, keressünk egy kedves, kies bárt lobogó tüzű
kandallóval, és beszélgessünk. – Tálalta ajánlatát egy
olyan mosoly kíséretében, amely könnyen fogadalmuk
megtörésére bírhatott volna egy csoport apácát.
Ezért volt ünnepelt személyiség, gondolta Ellen, és
nemcsak egy puszta név a poros könyvespolcon. A
levegő csak úgy vibrált körülötte a szexuális
kisugárzásától.
– Én meg amondó vagyok, Brooks úr, hogy inkább ne.
Ez már tényleg túlzás lenne, mintha cimborálna az
ember az ellenséggel – mondta hátrébb lépve és helyére
csúsztatva szemüvegét. A férfi vonzerejétől védő pajzs
legfontosabb eleme ismét a helyére került.
– Nem én vagyok az ellenség. Én csak egy megfigyelő
vagyok.
 – Lehet, hogy nem maga az ellenség, de
mindenképpen a másik térfélen játszik. Nem várhatja el
tőlem, Brooks úr, hogy mélyfilozófiai töprengésbe
merüljek a kérdést illetően, hogy kicsoda vagy micsoda
is valójába. – Egyenesen a férfi szemébe nézett. – Lehet,
hogy a lelkiismerete megengedi, hogy gátlástalanul
kizsákmányolja a városban történteket; az is lehet, hogy
nincs lelkiismerete. Bármelyik is legyen az igazság, nem
szeretnék belekeveredni és részévé válni ennek a
játéknak.
Azzal sarkon fordult és otthagyta a férfit, második
alkalommal ezen a napon.
Jay lehuppant a bíró asztala mögötti forgószékre és
egy halkat füttyentett. Már korábban is előfordult, hogy
egy– egy ajtót becsaptak az orra előtt. Ebben nem volt
semmi új. Együtt járt a játékkal. Néha örömmel részt
vettek az emberek a munkájában és készséggel
közreműködtek, néha nem. Ha valóban meg akarta írni
az adott történetet és ne adj’ isten becsapódott a
bejárati ajtó az orra előtt, hát fogta magát és bejutott
hátulról. Ha zárva volt a hátsó ajtó is, hát bejutott az
ablakon át. Ha az ablak sem működött, hát elindult a
pincén keresztül. Ha nagyon akarta a történetet,
nagyon– nagyon, hát el is érte a célját. Tulajdonképpen
nem lett volna feltétlenül szüksége Ellen North
barátságos együttműködésére. Megírhatta volna a
történetet egy tucat más kínálkozó nézőpontból is.
De Jay akarta Ellen North együttműködését. Illetve, a
pokolba, Ellen Northot akarta.
Dörzsöltebb volt, mintsem hogy egy résztvevővel
ügybe, afférba keveredjen. Ezzel átlépett volna egy
tiltott vonalon, mintha egy kosár viperán keresztül
akarna eljutni céljához: elkerülhetetlen katasztrófához
vezető út volt ez. Kockára tenné a hitelét, kibillentené
írói egyensúlyából és új, kezelhetetlen szubjektív
szálakat szőne a történetbe.
Ennek a játéknak, az ő játékának létezett egy
alapvető működési feltétele: be kellett tartani a
játékszabályokat. Már így is megszegett egyet, talán a
legfontosabbat azzal, hogy részévé vált egy folyó,
pontosabban élő ügynek. Ez semmi máshoz, csak bajhoz
és problémákhoz vezethetett. Persze, ahogy azt Hooter
nagybácsija mondotta egykor, lehet, hogy nem a bajt
kereste, de mikor az szembejött vele, nem tért ki az
útjából.
Ez az ügy magával ragadta, sőt inkább magával
rángatta valami felé. Ellenállhatatlan vágyat érzett,
hogy belekerüljön, tudni akarta a miértekre adható
válaszokat és látni, hogy a fejlemények hogyan
befolyásolják a résztvevők életét – esetenként
visszafordíthatatlanul. Itt akart lenni, látni akarta,
amikor a rejtély kibomlik, látni és végigélni a tárgyalást,
figyelni a vád és a védelem stratégiájának apró
módosulásait, a közvélemény alakulásának és
változásainak állapotait. Valami fontos volt itt
történőben. Nem csak egyszerűen egy újabb bűntény,
határvonal, afféle Rubicon volt ez, a kisvárosi Amerika
tűrés– és töréspontja. Valami, ami mellett az ember
nem megy csak úgy el.
Azért is itt kell maradnia, hogy ha csak egy rövid
időre is, elfeledhesse agyának egy sötét, félreeső, poros
zugába zárt nyomasztó történetet, melytől annyira
menekült. Erre az ügyre terelte, minden figyelmét. A
nagy bűvészmutatvány ebben állt: belülre kerülni, és
mégis megtartani az érzelmi távolságot és
függetlenséget. Kemény feladat volt ez, mikor minden
érzéke és ösztöne épp az ellenkező irányba lökte: közel
kerülni és elveszni a vádat képviselő ügyésznőben.
Ugyanakkor úgy tűnt, tőle teljesen függetlenül, Ellen
North maga fogja fenntartani a szükséges távolságot. A
nőt láthatólag nem hatották meg jól bevált trükkjei;
lepattantak róla, mint egy született szkeptikusról az
elvarázsolt kastély torzító tükrében fölvillanó hamis
képek. Egy cseppet sem igázta le nevének súlya, sőt a
legkisebb mértékben sem izgatta, hogy legutóbbi
könyve példának okául minden létező bestsellerlista
élén trónolt három kemény hónapig, vagy hogy Tom
Cruise épp nemrég írta alá főszerepszerződését a
„Senki igazsága” című könyvéből készülő filmben.
Egyáltalán, a nőt nem izgatta, hogy kicsoda Jay Butler
Brooks – Ellent az izgatta, hogy micsoda valójában, és
ettől sem emberi, sem égi erő nem téríthette el.
A pokolba is, valószínűleg a nőnek volt igaza.
A pokolba is, akarta ezt a nőt.
 Nyolcadik fejezet

Mitch könnyedén becsúszott terepjárójának volánja

mögé. Átkozottul fáradt volt. A nap jobbik és
világosabbik felét Garrett Wright kesztyűi utáni
kutatásra vesztegette, melyeket letartóztatásának
éjszakáján, a hajsza közben dobott el valahol. Mitch
emberei és az MPI nyomszakértői átfésülték a hajsza
egész terepét az elmúlt két nap során, pontról pontra
végigkutatták a Quarry Hills parki erdőt a sífutópálya
mentén, mely a tóparti negyedet választotta el az
erdőségtől, és a kutatásból nem hagyták ki a parkkal
szomszédos lakóházak hátsó kertjeit sem.
Tizenöt centis friss szűz hó hullott az egykori hajsza
nyomaira azzal a veszéllyel fenyegetve, hogy a kutatást
végző rendőrök vagy ügynökök bármelyiének bármelyik
rossz lépése még mélyebbre, láthatatlan mélyre tiporja
az esetleges bizonyítékot, amely csak a nagy olvadás
után, talán valamikor áprilisban mutatja majd meg
magát. Ásóval és kaparóeszközökkel dolgoztak, kerti
szerszámokkal ásták föl a házak mögötti földet. Mégis,
ilyen az élet, a végén csak a vak szerencse segített
eredményre jutni. Lonnie Dietz fáradtan és kimerülten
rogyott le egy kidőlt fatörzsre, s míg bambán bámult
maga elé, valamiben hirtelen megakadt a tekintete. Egy
apró fehér foltocska a nagy fehérségben; a méretet jelző
gyári címke a fekete bőrkesztyű nyakán.
A kesztyűket azonnal átküldték a Saint Paul– i MBI–
központba. Azután ott volt az elviselhetetlen és
állandósulni látszó nyomás és feszültség, a riporterek
falkája és hada, akik már így is őrjöngő mohósággal
szaglásztak az előzetes meghallgatás óta. És még
valami, ami titokban végig ott munkált a fejében és a
gondolataiban: Megan.
Reggel szállították át Minneapolisba, a Hennepin
megyei kórházba és három órakor műtötték a kezét.
Szeretett volna ott lenni a nő mellett, de az ügy súlyánál
fogva ezt következmények nélkül nem tehette volna
meg. Tudta, hogy Megan is épp így gondolja. Sőt ő volt
az első, aki szavakba öntötte érzéseit. Profi rendőr volt
és tudta, mi élvez elsőbbséget. Áldozat is volt
ugyanakkor, de ez még inkább afelé terelte, hogy a
sikeres nyomozást siettesse, mintsem hogy saját
érzéseit kényeztesse.
Persze egyedül is volt és félt. A kezével kapcsolatos
orvosi prognózisok nem sok bizakodásra adtak okot. Ha
nem tudja a jövőben megfelelően használni a jobb kezét,
akkor nem használhat pisztolyt és nem tudja megvédeni
magát, következésképpen nem térhet vissza abba a
munkába, ami az egész életét jelentette. Nem volt más
vezérlő vágya és célkitűzése, csak hogy igazán jó rendőr
lehessen.
Mitchnek viszont nem volt más vágya ebben a
pillanatban, mint hogy a karjaiban tarthassa a nőt. Volt
ideje a gondolatnak belemarnia magát a városig tartó
csaknem egyórás vezetés közben, s ezt csak tovább
erősítette az ébredező bűntudat, hogy kislányát egy
újabb éjszakára ismét a nagyszülőkre kell testálnia.
Megpróbálta összeszedni magát és Meganra
koncentrálni érzéseit. Begyújtotta a motort. A
legkevésbé ez volt várható, hogy váratlan szerelem
sarjad a Josh Kirkwood elrablása körüli rémálomban, azt
meg még kevésbé gondolta volna, hogy a szerelem
egyszer majd egy kemény ír zsarunő képében kopogtat
az ajtaján, akinek ráadásul akkora rangjelzés díszeleg a
vállán, mint Oroszország.
Kilavírozott a terepjáróval a parkolóhelyről és erősen
küzdött a vággyal, hogy hirtelen gázt adjon és
szétrebbentse az őt követő és a környéken ólálkodó
riportereket életükért sikongatva. Inkább viszonylag
visszafogottan intett nekik, hogy húzódjanak félre,
ahelyett, hogy olaszosan csak egyetlen ujját mutatta
volna, és rákanyarodott az Oslo utcára. Fél
háztömbnyire lehetett az államközi autópályától, amikor
megcsörrent mobiltelefonja a kabátzsebében.
– Jézusom, még mi jöhet? – mormogta a telefon után
kotorászva a mély zsebben.
Félreállt a kocsival, de nem állította le a motort.
Rálelt végre a telefonra és füléhez emelte azt várva,
vagy inkább remélve, hogy Megan hangját hallja meg
vagy a kislányáét, aki az apucival akar beszélni.
– Mitch Holt.
Csönd volt a felelet és Mitch már arra gondolt, hogy
a telefonáló föladta, miközben a kesztyűjével és a
kabátzsebével folytatott kritikus küzdelmet, de ez a
csend valahogyan tartalmas, jelentőségteljes csend volt
és furcsa, hátborzongató érzés kerítette hatalmába.
– Halló! Ki van ott?
A motor halkan, egyenletesen dörmögött. Kívül, az
autópálya mögötti szegényes kis házak az alkony utolsó
fényében kísértetiesen izzottak. Emberek vacsoráztak
éppen házaikban, nézték a híreket a tévében, miközben
lassan rájuk ereszkedett az esti sötét. Josh elrablásának
időpontja volt ez.
 Pont ahogy e gondolathoz ért és hűvös reszketés
futott végig a gerincén, szólalt meg a hang, a valaki a
vonal másik végén. Egy suttogás.
– A közönyösség nem ártatlanság, hanem bűn. A
közönyösség nem ártatlanság, hanem bűn. A
közönyösség nem ártatlanság, hanem bűn...
Elhalt a vonal.
Mitch moccanatlanul ült, szíve mint egy iskolázott
ököl vert és ütött a bordái között. A közönyösség nem
ártatlanság, hanem bűn. Ez az írott üzenet, amelyet Josh
elrablásának színhelyén hagytak hátra az emberrablók.
Közmondásos bölcsesség, gondolná az ember. A sajtó a
szájára vette és szétkürtölte a világ négy égtája felé.
Csak nehezen, vergődve kezdett kiszabadulni a félelem
markaiból. Egészen belefáradtak izmai. Mint gőz
szivárgott át pórusain, noha a hőmérséklet a kocsi
belsejében minden bizonnyal fagypont alatt lehetett.
Mobiltelefonjának száma viszont nem volt közkincs.
Egy perc telt egy így. Azután még öt. Ismét
megszólalt a telefon és a nyomorító szorítás ismét
hatalmába kerítette.
– Mitch Holt.
– Főnök, itt Natalie. Éppen most kaptunk egy hívást a
serifftől. Campionban tartózkodik. Megint eltűnt egy
gyerek... és találtak egy hátrahagyott üzenetet.

Josh a nappaliszoba padlóján ült törökülésben és a

lángokat bámulta a kandallóban. Mellette a padlón egy
gigantikus méretű rajztömb és egy bontatlan doboz
filctollkészlet feküdt érintetlenül. Az „Aladdin” ment a
videón, de a rajzfilm nem kötötte le a figyelmét. Nem
úgy kishúgát, Lilyt, aki elragadtatva totyogott körbe–
körbe a szobában, kissé hamiskásan énekelve az
Aladdin betétdalát, forogva táncpartnerével, egy játék
dinoszaurusszal.
Josht nem érdekelték többé a rajzfilmek. Nem akart
már játszani. Nem akart beszélni. Csak a tüzet bámulta
és azt képzelte, hogy ő egy tűzoltó a Mars bolygón, ahol
örökös a forróság és nincsenek gyerekek.
Hannah a konyhából fordult be a nagy nappaliba
kézkrémmel kenegetve a mosogatástól kiszáradt bőrét.
A vacsoraedényeken már túl volt, az üdítős poharakon
és a nagy tányérokon, melyekből a Ferde Torony
pizzériából rendelt pizzákat fogyasztották el. Josh
kedvence volt a vacsoramenü. Senki sem törődött ma
este az egészséges táplálkozás jó szokásaival. Egy
közepes méretű pepperonis és egy másik gombás pizzát
rendelt, desszertnek meg barna süteményt.
Pontosabban, a desszertet nem kellett rendelnie, mert
házhoz jött már korábban magától: szomszédok,
ismeretlen jótevők és aggódók küldték Josh fogva
tartásának ideje alatt.
Ma hozta el a kórházból a fiút, Ulrich doktor
határozott kívánsága ellenére. A Park megyéből
kirendelt szociális gondozó sem rajongott az ötletért.
Szerették volna kiterjeszteni a megfigyelés időszakát,
mintha Josh valamiféle érdekes torzszülött lenne égy
vándorcirkuszi show– ban. De az elvégzett vizsgálatok
eredményei azt mutatták, hogy a fiú jó fizikai állapotnak
örvend és Hannah véleménye szerint a csökönyös
némaság nem volt elegendő indok a további kórházi
megfigyelésre. Ő maga is orvos volt; ha Josh az
egészségi állapotromlás legapróbb jelét is mutatná, ő
lenne az első, aki venné az adást.
 Úgyhogy szépen hazajöttek, haza, ahol már
riporterek várták őket a kocsibehajtón és jóakaró
szomszédoktól nyüzsgött a ház. Haza, ahol minden
ismerősnek tűnt és mégis már semmi sem lesz a régi.
Hannah elhessegette magától a gondolatot. A
barátokat hazaküldte, a rendőrség pedig elűzte a
riportereket a ház környékéről. Pizzát rendelt, tüzet
rakott a kandallóban és berakta Josh egyik kedvenc
filmjét a videóba. Mindent úgy rendezett és tett, mintha
a lehető legnagyobb rendben volna, a régi kerékvágás
szerint.
Lily most körülötte táncolt, rózsás arcocskáján
átszellemült mosoly, és a mama felé bökdöste kedvenc
dinoszauruszát. Hannah felemelte a csöppséget és
erősen magához szorította.
– Mama, Josh! – kiáltotta Lily a bátyjára mutatva.
– Úgy van kicsikém, Josh itthon van. Ugye nagyon,
nagyon, de nagyon hiányzott nekünk? Így van, Lily–
bogár?
– Josh! Josh! Josh! – énekelte Lily szinte eufórikus
révületben. Tizennyolc hónapos volt és egyszerűen
imádta Josht. A fiú mindig nagy szeretettel bánt a
kislánnyal, finoman, türelmesen, kedvesen. Elalvás előtt
mesét olvasott föl neki és játszott vele.
Most azonban egy szót se szólt még hozzá, mióta a
lábát betette a házba. Abszolút nem reagált a kislány
játékos incselkedésére. Egyszerűen átnézett rajta,
mintha ott sem volna a csöppség. Szerencsére Lilyt
túlságosan is lekötötte saját átszellemült öröme, és így
egyelőre nem vette észre bátyja szokatlan viselkedését.
Összetörte volna Hannah szívét, ha ez bekövetkezik.
 Leült a díványra, ölében a kisbabával. Épp kifutott a
film. Lily nyughatatlanul megfordult, szőke fürtöcskéi
repkedtek aprócska feje körül.
– Még!
– Kérdezzük meg Josht – mondta Hannah Joshra
tekintve. – Édesem, akarod még egyszer megnézni a
filmet?
A fiú nem felelt, még csak felé sem nézett. Ugyanúgy
ült, mint az elmúlt órában; bámult mélyen bele a tűzbe.
Még csak hozzá se nyúlt a mappához vagy a
filctollakhoz.
Hannah– t megkérték, hogy tartsa mindig a gyerek
keze ügyében a kellékeket, hátha Josh akár ösztönösen
rajzolni, alkotni kezd. Nem volt kizárt, hogy e rajzokban
utalás történik az emberrablókra. A mappán azonban
egyelőre csak egyetlen jel árválkodott; egy megkezdett
torpedós játék első jele, melyet Josh sohasem folytatott.
Úgy tűnt, a fiú szigorúan és mélyen elrejtve, lakattal
bezárva tartja „élményeit”, s az ebből fakadó
érzelmeket. Leszámítva az apja elleni heves kirohanást,
senki és semmi nem váltott ki belőle reakciót.
– Még, még, mama! – erőszakoskodott Lily.
– Ma este már nem, édes kis szívem – suttogta
Hannah. – Valami nyugodtat kell néznünk
mindnyájunknak, hogy csendben és békében aludjunk.
Lily tiltakozása jeléül magához ragadta ismét a
dinoszauruszbabát és durcásan leült egy távolabbi
székre.
– Papa hol?
– A papa máshol tölti a ma estét – felelte Hannah
Josht fürkészve, milyen reakciót vált ki a fiúból az
apjának említése. Semmit.
 Utálta Pault, hogy nem volt ott velük, noha valójában
nem kívánta volna a férfi jelenlétét. Mélyen felrázta
látogatása Josht; nem szerette volna,, hogy
megismétlődjön az előadás. Továbbá azt sem szerette
volna, hogy a kettejük között cikázó feszültséget
különös érzékenységüknél fogva, valahogyan
megérezzék a gyerekek.
Mégis, öntudatlan énje jelenlévő és fellépő apaként
szerette volna látni Pault, aki állást foglal, döntést hoz
és megmenti házasságukat a végső széthullástól. Azt a
férfit akarta, akihez örök hűséget fogadva feleségül
ment, a férfit, akit szerelemmel szeretett – de ez az
ember eltűnt. Úgy rémlett, valami szörnyű és
visszafordíthatatlan tévedés, kisiklás történt. Paul
házasságuk első időszakában a csúcsponton volt és –
Hannah számára érthetetlen okokból – lassanként
elveszítette formáját, hátul a szürkületbe olvadt és már
nem tudta elérni, hiába nyúlt utána, míg végül teljesen
felismerhetetlen– né vált számára a férfi. Hátborzongató
volt a gondolat, hogy azt hitte, teljesen ismeri ezt az
embert, és most azt kellett éreznie, hogy egy
tökéletesen ismeretlen emberrel áll szemben.
Szipogva kapcsolgatta a távirányítót, valami szex,
erőszak és dráma nélküli dolgot keresett és végül egy
minneapolisi független adónál kötött ki, amely már vagy
századszor adta a „Szülőcsapda” című sorozatot, ezt a
ma már klasszikusnak számító korai szappanoperát a
hatvanas évekből, amikor a világ, legalábbis látszólag,
néhány szállal még kapcsolódott a nehezen
megfogalmazható ártatlansághoz.
Bántóan és váratlanul tette be lábát a kilencvenes
évek valósága egy, a műsort megszakító hírrel.
Agyonsprézett hajkoronájú, komor arcú műsorvezetőnő
jelent meg a képernyőn, akinek vörös, óriás lobonca
betöltötte a fél képernyőt, mögötte– mellette azonban
egy kisfiú képe úszott be a sarokba, s rajta nagy, piros
betűkkel, hogy elveszett.
– Te jó isten – suttogta Hannah.
– A Park megyei városka, Campion rendőri szervei
ma éjszaka fokozott erőkkel kutatnak a nyolcéves Dustin
Holloman után, akit egy játszótérről ragadtak el, ahol
pajtásaival játszott ma iskola után. A gyerekrablás
körülményei emlékeztetnek a Deer Lake– i Josh
Kirkwood esetére, akit január 12– én raboltak el és múlt
éjszaka tért vissza szüleihez épségben. Dustin Holloman
szülei csak reménykedhetnek ezekben a pillanatokban
egy hasonlóan szerencsés kimenetelű végkifejletben.
Dustin nyolcéves, szőke hajú és kék szemű. Utoljára
farmerban, fekete– sárga csíkos sídzsekiben látták és
egy narancssárga baseballsapkát viselt. Bárki, aki úgy
véli, hasznos információval, adalékkal szolgálhat Dustin
eltűnésével kapcsolatban, kérjük haladéktalanul hívja a
Park megyei seriff irodáját.
Josh lassan megfordult és tekintete révetegen a
televízió képernyőjére talált, melyet betöltött a
nyolcéves Dustin. Holloman zavartan mosolygó képe és
a nagy betűkkel ráírt forróvonal– telefonszám. Felállt,
lassan a tévékészülékhez ment és megállt pontosan vele
szemben. Rezzenéstelen arccal bámult a fiúra, akit az
izgatott hírközlők az imént eltűntnek nyilvánítottak.
– Josh – suttogta Hannah felemelkedve a díványról.
Letérdepelt a padlóra, szorosan a fiú mellé. Josh
bámulta a másik fiú fotóját és lassan, nagyon lassan
egyik ujját a képernyő felé emelte.
– Hu– hu – rebegte alig hallhatóan. – Elment.
 Kilencedik fejezet

– Nyilvánosságra hozzák a hátrahagyott üzenet

tartalmát?
– Mennyiben befolyásolják a fejlemények a dr. Wright
elleni ügyet?
– Úgy véli, hogy ez is ugyanannak az emberrablónak
a műve?
– Még mindig hiszik, hogy Wrightot egy bűntárs
segítette, vagy úgy véli, hogy ártatlan ember ül a
börtönben?
– Mikor hozzák nyilvánosságra az üzenetet?
– Változtatnak a történtek az ön álláspontján?
A kérdések, mint végeérhetetlen dobpergés zúgtak
Ellen fülében, elárasztották hallójáratait és
megfájdították a fejét. Ijesztő masszává olvadtak össze a
riporterfejek. Néhány közülük ismerősnek tűnt, néhány
híresnek, de a legtöbb csak homályos paca volt.
Mindannyian ugyanazt akarták. Egy jó köpést, egy vad
mondatot, egy exkluzív kétmondatos kirohanást. Két
héttel Josh Kirkwood elrablása után még mindig
ugyanazzal a falánk és kielégíthetetlen mohósággal
vetették magukat a Dustin Holloman– ügyre, ugyanazzal
a kimeríthetetlen ambiciózus lázzal kutattak minden
apró részlet után.
– Igen, ambiciózus vagyok – jelentette ki tegnap a
kórház előtt Adam Slater. Most is kiszúrta az arcát a
tengernyi arc között, a szélen állt, a tömeg peremén,
fiatal szemei eszelős csillogással és mohósággal szívták
magukba a jelenetet.
 Ambiciózus. Vagy inkább „kétségbeesett”, igen, ez
volt a helyes szó. Kétségbeesetten várta a választ.
Kétségbeesetten kereste a megoldást, a békés kisváros
felborulásához vezető események titkos kulcsát. A
kétségbeesés éles, könyörtelen és fojtogató érzése
kínozta Ellent, az a fajta és egyre növekvő érzés, mely
azzal fenyegetett, hogy benyeli, elárasztja és megfojtja.
Még mindig ugyanolyan elevenen élt benne, miközben a
háza elé kanyarodott az utcából, mint mikor szinte
pánikszerűen elhajtott Campionból az őt üldöző
riporterek elől.
Campion egy kétezres lélekszámú, főleg
mezőgazdaságból élő település volt. Egyszerű,
zavartalan hely, melynek tükrében az alig félórás
autóútra Deer Lake nyüzsgő metropolisnak tűnt. Ahhoz
is túl kicsi és semmilyen hely volt, hogy saját
rendőrsége legyen; a megyei rendőrségtől jártak be
nagy néha cirkáló körútra a rendőrök, hogy ritka
jelenlétükkel biztosítsák a rendet. Campion lakossága
látta az esti hírekben Josh Kirkwood elrablásának ügyét
és valószínűleg arra a következtetésre jutott, hogy a
világ körülöttük egyre veszélyesebbé kezd válni.
Ugyanakkor hálát adtak az istennek, hogy ők csak
Campionban laknak, ahol mindenki teljes biztonságban
él. Helyesebben élt, ma éjszakáig.
A gyerek elrablásáról szóló hírek fölrázták a várost,
döbbenetét és zavart keltettek. Különös déjá vu érzés
volt a Deer Lake– ből érkező önkénteseknek. Már
komoly gyakorlatuk lévén az ilyen ügyekben, könnyed
gyorsasággal szervezték meg a kutatócsapatokat és
állították föl az átmeneti főhadiszállást a kis
városházaszerű épületben, amely méreténél fogva –
egyedüliként a városkában – alkalmasnak tűnt ilyen
célokra. Az is hasonlatosnak tűnt a két héttel korábbi
eseményekhez, hogy alig vagy egyáltalán nem volt
nyom, amin el lehetett volna indulni.
– Szemtanú? – kérdezte Mitchtől Ellen felhajtva
kabátgallérját az erősödő szél harapása ellen.
– Senki – felelte félig üvöltve a helikopter rotorok
csapkodó zajában.
A nemzeti gárda emberei már megkezdték a kutatást,
oda– s vissza fésülték át a városkát egyre szélesebb
körökben, míg fejük felett a nagyvárosi
televízióállomások helikopterei köröztek, mint prédára
éhes dögkeselyűk. A campioni közpark és a hozzá
tartozó játszótér egy szürrealista produkció cirkuszi
porondjává alakult át, a kopasz fákat borító vastag
hóágakat hordozható halogénlámpák világították meg,
alattuk színes rendőrségi lámpák kanalaztak. A
bűncselekmény feltételezhető színhelye körül már
kifeszítették a szokásos sárga műanyag szalagot,
melynek darabjai úgy cibálódtak a felerősödő szélben,
mint egy használtkocsi– kereskedés színes jelzőzászlói.
– A fiú idősebb testvérének kellett volna vigyázni rá –
szólalt meg Mitch, mikor Ellen beérte. – Mindannyian
ott, a külső jégpályánál tartózkodtak. Az idősebb fiúk
hokimeccset kezdtek játszani, és a fiatalabbakat
kiebrudalták a pályáról. Feltételezhetően Dustin ezt
követően elkóborolt.
Előhúzta egyik kesztyűs kezét a kabátja zsebéből,
hogy félrehajtson egy kisebb ágat Ellen útjából.
– Ne aggódj, hogy rossz helyen állunk – mondta
keserűen. – A fiúk nyomait már hatvan vagy hetven pár
csizma taposta össze.
 Egy rövid lejtőn bandukoltak lefelé, mely Ellen
szerint könnyen lehetett a kisebb srácok kedvenc
lesiklóhelye. A lejtő aljában a park fái bozótosba
váltottak át. A bozótos mögött most rendőrautók
várakoztak villogó fénykanalakkal, ugráló színekkel
világítva meg a sötét és elhagyott utat, ahol a
legközelebbi ház is vagy száz méterre lehetett.
Közvetlenül a park oldalában, ahol az út betorkollt, egy
egykori farmépület roncsai kornyadoztak. Kiharapott
ajtónyílások, kivert üvegű tátongó ablakok mutatkoztak
a rájuk vetülő fényben, mint sötét peremű/oszlásnak
indult foltok egy elhalt testen.
Belenyilallt a gyomrába, mert egyszerre átérezte,
milyen lehet egy nyolcévesnek ott állni elhagyottan a
lepusztult tájon és tudni, hogy egy idegen magával
ragadja.
– Már ha az emberrabló egyáltalán idegen volt.
Alaposan ki kell majd kérdezniük a Holloman és a
Kirkwood családot esetleges közös pontok, ismerősök
után kutatva. Josht nem egy idegen vitte magával.
Feltéve, hogy igaz, hogy az a valaki Garrett Wright volt.
Kifújta a levegőt, amely azonnal vastag
páragomolyaggá állt össze. Kételyek mardosták. Hitt
Wright bűnösségében, annak ellenére, ha ésszerű
kételyek is merültek fel benne. A sajtónak mindenesetre
nagy napja lesz, terjeszthetik majd, mint egy ragályt a
kételyt, felverve a leendő esküdtszék tisztának induló
vizét.
Azt mondta, csak egy játék. Megan szavai
visszhangzottak emlékezetében, hűvös riadást okozva,
melynek semmi köze nem volt a mélyponton tetőző
hőmérséklethez. Ha mindez valóban csak egy játék volt
a férfi számára, akkor Dustin Holloman elrablása egy
briliáns és könyörtelenül következetes lépésnek
tekinthető. Amellett, hogy a sajtón keresztül kételyt
ébreszt, a most másodjára eltűnt fiú utáni kutatás lép a
legfontosabb helyre, és órákat, ha nem napokat rabolhat
el az egyébként a Kirkwood– ügyön dolgozó rendőrök és
ügynökök idejéből: sok dolguk lesz az MBI és a Park
megyei seriff embereinek. Ugyanakkor a Deer Lake– i
rendőrség is érintve lesz az ügyben a két emberrablási
ügy közötti feltételezhető összefüggés miatt. Ki kell
terjeszteniük majd az egész nyomozást, hiszen egy sor
új ember került a képbe; szívósan és szisztematikusan
kell kihallgatni és ellenőrizni a Holloman családot,
barátaikat, ellenségeiket és egyáltalán mindenkit, aki
valaha kapcsolatba kerülhetett velük. Egyetlen ügyes
húzással tehát ellenfelük fogta az egész ellene nyomozó
csapatot, és mint afféle játék katonákat, sikerült
szétterítenie őket a terepasztalon.
– Innen vihették el – mondta Mitch megvillantva
jelvényét a zárkózottan és elnyűtten posztoló
rendőröknek az út torkolatánál.
Ellen engedelmesen tűrte, hogy a férfi szinte, mint
egy báránykát átterelje őt a csoportosuláson, s közben
érezte, ahogy a növekvő aggodalom egyre nagyobb
súllyal nehezedik rá.
Egy fa nagyobbik alsó ágán világoslila kendő
lengedezett. Egy Dusánhoz közelálló ajándéka..
Valószínű, hogy karácsonyra kapta és a kritikus
pillanatokban azt kívánta, bárcsak egy khakiruhás járőr
kendője lenne. Lengedezett az ágon, kijelölve egy
borzalmas út valószínűsíthető kezdőpontját. A kendőre
tűzve állt az üzenet:
 Szomorú az angyaloknak a jó ember Bűne,
sírnak és pirulnak a szörnyű hírre.

Ellen megremegett. Nem volt képes kiverni fejéből

annak a kendőnek a látványát. Egy kisfiú kis és elhaló
jelzése elhelyezve egy őrült játékának megfelelő
pontján, egy játékban, melynek célját csak a játék
kiagyalója ismerte.
Azt mondta, csak egy játék.
De milyen szabályokkal, milyen végcélokkal és minek
az érdekében folyik ez a játék? És kik a játékosok?
Voltaképpen mindenki Deer Lake– en, aki valaha egy
szót is váltott Garrett Wrighttal, már túlvolt a rendőri
ellenőrzésen. A férfi ismerősei köztiszteletnek örvendő
értelmiségiek voltak, akiket megdöbbentett az
események láncolata és az a fordulat, melynek
köszönhetően Garrett Wright végül börtönbe került. A
diákjai közben tüntetéseket szerveznek érte. A Harris
Egyetem fakultásán, ahol tanított, mindenki a
legnagyobb tisztelettel viseltetik iránta. Senki még csak
nem is célzott arra, hogy Garrett Wright más lenne,
mint aminek mindig is tűnt. Nincsenek
gyermekpornográfiára utaló jelek. Semmi ismert szál,
amely a profi alvilághoz kötné. A sátánista
gyülekezetekhez tudott köze nincsen.
Eszébe jutottak a felesége szavai. Garrett Wright
soha még a sebességhatárt sem lépte át sportkocsi
gyorsaságú Saabjával, nemhogy bűnözőkkel cimboráit
volna. Rendkívül kevés név tarkállott Wright
ismerőseinek listáján, akiről – a legnagyobb
rosszakarattal – egyáltalán feltételezni lehetett volna,
hogy egy emberrablásban vagy bűncselekményben
segítői lehetnek.
De valakinek haza kellett hoznia Josh Kirkwoodot és
megint valakinek el kellett rabolnia Dustin Hollomant.
Tudta, hogy ma éjszaka már túlságosan is fáradt
ahhoz, hogy az esélyek és gyanúk latolgatásába kezdjen.
Ellen épp a garázsajtót működtető távirányító után
nyúlt, amikor valaki egy becsapódó kő erejével
megütötte az anyósülés melletti ajtót. Eldobta a
távirányítót és egy apró, elfojthatatlan sikoly tört fel a
torkából. Tágra meredt szemekkel jobbra fordult és Jay
Butler Brooksot pillantotta meg az üveg mögött.
– Itt akar ülni egész éjszaka vagy beviszi az autót és
meghív egy kávéra? Szétfagy a seggem ebben a
hidegben.
Ellen helyett a tekintete válaszolt. Későre járt, fáradt
volt és még mindig rengeteg munka állt előtte, mielőtt
öntudatlan álomba zuhanhatna néhány órára. Behajtott
a garázsba és a férfi egyszer csak ott termett mellette
az ülésen, mintha mi sem volna természetesebb.
– Glendenning nem kényszeríthet arra, hogy még a
saját otthonomban is kiszolgáljam önt – mondta Ellen
kiszállva az autóból. – Noha néha valóban úgy érzem
magam, nem szeretnék engedelmes rabszolgaként
viselkedni.
– Adja csak ide – ajánlkozott Jay az aktatáska felé
nyúlva. Öreg és tisztes bőrtáska volt, amely annyi
mindent látott már és annyi mindenen ment keresztül,
amennyit egy élő marha soha nem bírt volna ki. Kisebb
épületméretű volt és úgy festett, mintha gránit
sziklákkal lett volna telerakva.
 – Inkább ne – mondta és elindult egyenesen a bejárati
ajtó irányába.
Jay fölugrált mellette a lépcsőn és szorosan mellette
állva tartotta a külső viharajtót, míg ő a kulcsok után
kutatott.
– Ellen, beszélni szeretnék önnel.
– Én pedig aludni szeretnék.
A férfi előredőlt, pontosan a nő szemvonalába, és egy
lassan feltárulkozó szexis mosollyal ajándékozta meg.
– Akkor beszéljünk utána?
Ellen utólag úgy gondolta, hogy a hirtelen fölébredő
undorérzés miatt keresgélte olyan sokáig a kulcsokat és
ejtette végül ki a kezéből, s nem pedig a Jay Butler
Brooks ágyában elképzelt meztelenségének
fantáziaképe okozta mindezt.
– Nem vagyok szellemeskedő hangulatban és a mai
vitaadagomon már túl vagyok – mondta belépve a
lakásba. Harry összegömbölyödve kucorgott párnáján az
előszobában. Üdvözlő ugatásban tört ki, fölugrott, apró
körmeivel szapora morzejeleket kopogva a műanyag
padlóra. Ellen megcirógatta a kutyát és mérgesen a
férfira meredt, aki szemmel láthatólag elhatározta, hogy
lerohanja az életét. – Miért nem megy vissza pontosan
oda, ahonnan jött?
– Éppen Campionból jövök – mondta Jay ügyesen és
gyorsan becsusszanva a résen, mielőtt a nő az arcára
csukhatta volna az ajtót.
– Ragyogó utazóügynök lehetne magából – morogta
Ellen levetve csizmáit és az ajtó melletti cipőrácsra
helyezve őket.
– Már csináltam. Túl vagyok rajta. – Lehúzta kesztyűit
és beletömködte a kabátzsebébe. – Rendkívül
tiszteletreméltó déli családom kifutott a rendkívül
tiszteletreméltó déli vagyonából már jóval azelőtt, hogy
egyetemre mentem.
Kezet nyújtott Harrynek. A vizsla megszaglászta,
azután döntött és rózsaszínű kutyanyelvével végignyalta
a férfi kezét. Ellen egy árulóknak kijáró szigorú
pillantást vetett kedvencére és elindult a konyha
irányába.
– Tehát morbid kíváncsisága végül Campionba is
elvezette – mondta Jaynek. – Nem vagyok meglepve.
Egyre zaftosabb a történet. Sikerült egy jó alapos
pillantást vetnie a fiú mamájára? Ha rám hallgat,
Sharon Stone– nal játszatja el a filmben. Először azt
hittem, nagyon hasonlítanak egymásra... de azután
kisírta a szemeit, úgyhogy nehéz lenne pontosan
megállapítani...
– A nőnek még csak a közelébe se mentem. – Jay a
konyha és az étkező közötti átjáróban ácsorgott. –
Rosszul vagyok a gondolattól, hogy egy újabb gyereknek
kell szenvednie. Nem vagyok egy szörnyeteg, Ellen, és
nagyon rosszul esik a vádaskodás.
Egy cseresznyéből készült díszes, faragott lábú
asztalra dobta a táskáját; tompa puffanással landolt az
öreg bőreszköz.
– Kemény. Én nem kértem, hogy ide jöjjön. Nem
kértem, hogy a házamba jöjjön. És az igazat megvallva,
nem vagyok háziasszony– hangulatban.
– Azért jöttem, mert kíváncsi voltam, hogy hogyan
van – mondta a férfi. – Pokoli napja lehetett.
Gyors pillantást vetett körbe az ebédlőben. Ónból
készült fali gyertyatartók díszítették a puha aranyszínű
falakat, mellettük autodidakta XVIII. századi mesterek
képei sorakoztak, ízléses, egyszerű, stílusos. A hátsó fal
egy elhúzható üveges tolóajtó volt, amely valószínűleg
egy verandára vezetett. Az ablakkal szemközt egy két–
három méteres korlát futott végig, jó rálátást engedve
az alant fekvő nappalira.
– Látja, mennyire félreismert? – Macskaléptekkel
osont le a nappali szobába vezető lépcsőn. Az ónból
készült asztali lámpák egyetlen mozdulatra puha fénybe
vonták a szobát. – Azért jöttem, mert fontos nekem. Úgy
értem, mindketten súlyos és felejthetetlen élményeket
éltünk át ma délután. Megpróbálni életre kelteni valakit,
nos ez egy meglehetősen bensőséges dolog.
– Aha, akkor mi tulajdonképpen vértestvérek vagyunk
– felelte Ellen gúnnyal a hangjában. Kicsúszott a
kabátjából és az egyik szék hátára terítette, lankadó s
mégis éber figyelmét a férfira vetítve, aki nemcsak a
házába, de az ügyébe is behatolni készült. Mint
nyugtalan kandúrmacska, rótta a nappaliban a férfi a
köröket, időről időre ráhelyezve kezét az egyik bútorra,
mintha territóriumának határait jelölné meg és ki
éppen.
– Rendkívüli és aggódó figyelmén kívül – mondta
leereszkedve a lépcsőn –, talán az a szándék is vezette
idejöttekor, hogy kiszedjen belőlem némi háttér–
információt Dustin Holloman elrablása kapcsán?
– Ugyan, mindezt megtudhatom máshonnan is. Jobb
helyről, ha hallani akarja az igazságot. – Fölkattintott
egy kapcsolót a kandalló mellett és azonnal lángok
keltek életre az ál– farönkök közül. Nett, tiszta, semmi
piszok, semmi zavaró. Nekidőlt a kandallónak, kezeit a
hőálló üvegen nyugtatta, melynek melege valódi volt, ha
a rönkök nem is.
 Ellen a szoba másik sarkában állt egy telepakolt szék
mellett. Nyilvánvalóan nem volt alkalma hazatérni,
mielőtt az újabb bűneset Campionba szólította. Még
mindig a reggeli hamuszürke kosztümöt viselte,
ugyanazt, amelyben Franken bíró fölé hajolt. A haját
viszont kiengedte; az egyenes, tiszta selyemszálak
minden kimódoltság nélkül, természetesen hullottak
vállaira. Reggeli sminkje már rég a múlté volt.
Kimerültnek tűnt, türelmetlennek és a lehető
legkevésbé megközelíthetőnek.
Mindennek ellenére a férfi látta maga előtt azt a
másik Ellent, a másikat, a megviselt és belső félelemtől
reszkető nőt a campioni főhadiszálláson. A rosszfiú egy
újabb gonosz labdát dobott fel és senki sem számított
rá.
– A bíró belehal az ügyébe, egy újabb gyereket
rabolnak el, míg a rosszfiúja a börtönben csücsül –
mondta, lassan közelítve felé. – Egy férfinak is sok
lenne.
– Igaz, és mindezek tetejébe most itt van ön is –
mondta Ellen összefonva karjait. – Kíváncsi lennék, hogy
csak a memóriáját használja a szavaim rögzítésére, vagy
esetleg egy kazettás magnó is lapul a zsebében?
– Hú, de gyanakvó!
– Annyira bízok önben, hogy kidobjam.
– Miután ideűztek az aggodalmam és a rossz
érzéseim?
– Hűha.
– Nézze, kidobhat, ha nagyon akar – kezdte megint
azon a sötét tónusú szexis hangon. – De már most
figyelmeztetem, az nem egy kazettás magnó a
zsebemben.
 – Elnézést, elfogadom a szavát. Most már látta, hogy
még egy darabban vagyok. – Széttárta karjait, hogy
nyilvánvalóvá tegye az elhangzottakat. – Most már túl
van az ez évre kirótt irgalmas szamaritánus hőstettén.
El van bocsátva.
Jay elengedte a füle mellett a célzást és leült a
cuccokkal teli szék karfájára. Szinte kölykösen, és így
megbocsáthatónak tűnően makacs tudott lenni. Ez a
képesség jól szolgálta ügyvéd korában és még inkább
hasznára volt íróként. Szívósság volt a játék neve,
amikor információkért folytatódott a harc.
– Gondolja, hogy mindez Wright tervének része? –
kérdezte. – Egy eltérítő hadművelet? Azt gondolnám,
hogy ezt a célt már elérte a Kirkwood gyerek
visszaszállításával.
– Persze, csak hogy azzal még nem osztotta meg a
védelmet – mormolta Ellen sokkal inkább magának,
mint a férfinek.
– Nem tudom követni.
– Pedig egyszerű futball– analógia. Volt egy
professzorom az egyetemen, aki fiatalabb korában
játszott a vikingek csapatában.
– Aha. Én is baseballoztam.
– A támadó csapat egy olyan formációt ölt, amely arra
kényszeríti a védőket, hogy szétszóródjanak a pályán,
akaratlanul is réseket támasztva ezzel egy ügyes
támadáshoz.
– Egy sor újabb áldozat fölvonultatása egy másik
városban arra kényszeríti a vizsgálatot folytatókat, hogy
szélesítsék a nyomozás körét ahelyett, hogy minden
erejüket Wrightra és titkos cimborájára koncentrálnák –
vonta le a következtetést Jay. Elismerően bólintott Ellen
felé. – Vág az esze, ügyvédnő.
– Ez csak következtetés és spekuláció – mondta és az
ajtó felé indult. – A jelenlegi információk szerint csak
annyit tudok, hogy Dustin Holloman elrablása nincs
kapcsolatban a Kirkwood– üggyel.
A férfinek eszébe jutott, amit látott és érzett
Campion– ban. A félelem maró fémes íze, a furcsa érzés,
mintha a hely egy másik univerzumba került volna át.
Az Ördögébe. Az ördög legalább annyira jelen volt
aznap este, mint a rendőrség vagy a sajtó. Áthatotta az
éjszakát, sötétebb feketére festette és fájdalmas élt
adott a szélnek. A kisfiú világos rózsaszín kendője,
amint elhagyottan lógott a metsző szélben a meztelen
hó– halott ágra csomózva.
Arra is emlékezett, mire gondolt akkor: Jézusom,
Brooks, mibe másztál bele?"
Többet látott, mint amennyit akart.
– Azt hiszem, mi mindketten tudjuk – mondta
Ellennek lassan lecsúszva a szék karfájáról –, a valódi
kérdés az, hogy mindez hogyan érinti a Wright elleni
vádat?
Ellen mély lélegzetet vett és egy súlyos sóhaj
formájában lökte ki. Kissé görnyedten nekidőlt a falnak,
már ahhoz is túl fáradtan, hogy egyenesen tartsa magát.
– Nézze, igaza van, ez egy nagyon hosszú nap volt és
még dolgoznom kell, és semmi értelme sincs, hogy
továbbra is itt lábatlankodjon, mert nem fogok semmit
sem megosztani önnel ma éjszaka.
– Az ügyet vagy magát?
– Egyiket sem.
 – Egyszerűen nem nyerhetek, ugye? – Sértődöttséget
mímelt és panaszosan fölvonta szemöldökét. Ellennek
mint mindig, most is ott égtek a fölényes vidámság apró
tüzei a szemeiben. Megacélozta magát.
– Még a legjobb formájában sem.
Jay egy pillanatig mérlegre tette a további
erőszakoskodás esetleges esélyeit, majd végül úgy
döntött, hogy nem kísérti tovább a szerencséjét. Győznie
kellett, nem elvadítania a nőt. Már így is mély kátyúba
került a Glendenning– ügy után, amely, be kellett
ismernie, súlyos balfogás volt a részéről. Ahelyett, hogy
kivajazta volna az utat számára, Glendenning
beléptetése az ügybe a fejére vonta Ellen minden
haragját. Ez volt az ára a sietségnek, de most már itt
volt, benne volt. Végül is ez volt a cél: benne lenni.
– Jó éjszakát, Brooks úr – mondta kitárva az ajtót.
Már a kinti hideg puszta gondolatára mélyen zsebébe
süllyesztette kezeit, összegörnyedt, színpadiasán
vágyódó pillantást vetve a szobában lobogó tűz felé. A
vizsla leporoszkált a lépcsőkön, elügetett mellette,
véletlenül sem szakítva meg a kandalló melletti meleg
pihenőhely felé vezető útját. A jelenlét otthonossága
váratlan és erős hatással volt rá; olyan pontján érintette
meg, amelyről azt hitte, hogy érinthetetlen.
– Hát jó – nyögte panaszosan az ajtó felé véve az
irányt. – Legalább a kutya megszeretett.
– Ne jusson messzemenő következtetésekre ebből –
ajánlotta Ellen. – Néha a WC– csészéből is iszik, tudja?
Hirtelen megfordult. Közel kerültek egymáshoz,
olyan közel, hogy amikor belepillantott a férfi szemeibe,
mintha valami régimódi és szomorú dolgot látott volna
benne: megbánást. Bolond vagyok, gondolta. Nem az a
fajta férfi volt, aki bármit is megbán. Űzte, hajtotta, amit
akart, és meg is szerezte, és Ellen erősen kételkedett,
hogy valaha is visszanézett.
– Jó éjt, Ellen – sóhajtotta olyan meghitten, mintha
egész életükben ismerték volna egymást. – Pihenjen egy
keveset..
Tekintetét a tekintetébe fúrva lassan előrehajolt és
megcsókolta az arcát. Nem gyors és személytelen csók
volt ez, hanem puha, meleg és bensőséges ajakérintés a
bőrén, mely arra csábított, hogy felé forduljon és átadja
magát egy igazi csóknak. Beleremegett a gondolatra és
tolta, taszította a tiltott kérdések áradata felé. Milyen
lenne vajon az a hihetetlen száj a...
Rácsapta a képzeletbeli ajtót a látványra,
visszatérítette magát a valóságos pillanatba,
szégyenkezve, hogy egy egyszerű arcpuszitól felgyorsult
a pulzusa és tótágast állt józan önmérséklete. A mindent
tudó kifejezés Brooks arcán elég indulatot kölcsönzött
Ellennek, hogy a valóságos ajtót is rácsapja.
– Álmodjon szépet, Ellen – suttogta, és eltűnt az
éjszakában.
Ellen csak állt a nyitott ajtóban, hagyta, hogy átjárja
a hideg és nézte a férfit, ahogy átmegy az úton és
felkapaszkodik sötét színű Jeep Cherokee– ba.
Felbömbölt a hatalmas motor és a férfi eltűnt, noha a
kellemetlen nyugtalanság, melyet maga után hagyott,
még sokáig lebegett Ellen körül.
Kibillentette az egyensúlyából. Vonzó az egyik
pillanatban, aggódó és érdeklődő a másikban, azután
csábító, majd könyörtelen zsoldos. Még a dicsérő cikk
is, melyet a férfiról olvasott, beismerte, hogy
„ellentmondások működnek benne, melyek nem
egykönnyen jutnak nyugvópontra”. Most Phoebe állítása
jutott eszébe a férfit körülvevő viharzó auráról, mely
szerinte belső feszültségről és nyers szexualitásról
árulkodik. Szerette volna tudni, kicsoda valójában, majd
azt mondta magának, hogy jobb, ha nem tudja meg. Egy
dolgot kellett észben tartania a férfiról: nem bízhat meg
benne.
Kiben bízhatsz?
Senkiben.
Ne bízz senkiben. A gondolattól üresnek és betegnek
érezte magát. Természete szerint nyílt és bizakodó volt.
Biztonságban akarta érezni magát. Szerette volna hinni,
hogy ezek a régi vágású dolgok még mindig
lehetségesek, de a rendelkezésre álló bizonyítékok nem
ezt mutatták. Újabb gyerek tűnt el, és egyszerre olyan
emberek vették körül, akiknek nem merte a hátát
mutatni: Brooks, Rudy, Glendenning, na és persze
Garrett Wright.
Franken bíró halála hirtelen szimbolikus
jelentőséggel telt meg. Ő volt az utolsó becsületes
ember. Maga volt az igazság és a halála egy korszak
halálát jelezte.
– Te jó isten, Ellen.
Szidta magát, hogy melodramatikus, de a félelmet,
hogy megszokott régi világa már ötökké a múlté, nem
tudta elűzni. Nem tudta elűzni a gondolatot, hogy nincs
többé visszaút.
Hogy elterelje figyelmét a gondolatokról, zoknis
lábbal kilépett a verandára, hogy kihalássza leveleit az
ajtó melletti postaládából. Számlák, üzleti ajánlatok, egy
hónapos késéssel érkezett karácsonyi üdvözlőlap
húgától, Jilltől, újabb szórólapok. Szemét.
 Újból belekotort és ujjai ezúttal beleütköztek
valamibe, ami a postaláda alján lapult. Kelletlen arcot
vágott és kicsavarva kezét valahogyan sikerült ujjai közé
csípnie a papír sarkát. Kihúzta, de nem várt mást, csak
egy újabb szórólapot. Amit megpillantott, attól csaknem
megfagyott a szíve.
Egy összegyűrt fehér papírfecnin vastag fekete
nyomtatott betűkkel ez állt:

NINCS VÉGE, AMÍG VÉGE NINCS.

 Tizedik fejezet

– Ugyanaz a pasas használta fel a Robert Browning,

William Blake, Thomas Campbell és Yogi Berra
szövegeiből vett idézeteket? – kérdezte Cameron egyik
kezében rozscipót, a másikban Phoebe különleges
reggeli kávékeverékét szorongatva, és hanyagul
belehuppant az egyik székbe a hosszú asztalnál. – Ez
nem áll valahogy össze. Szerintem valami gyenge
fantáziájú utánzóval állunk szemben.
Reggel nyolc órakor szokás szerint a
konferenciaterem olyan hideg volt, mint egy húsos
mélyhűtő. Rendkívüli pénzügyi figyelemről és
takarékoskodási hajlamról tanúbizonyságot téve a
bírósági épület gondnoksága egyhangúlag úgy
határozott, hogy tiszta pazarlás volna az épület hőfokát
nyolc fok fölött tartani éjszakánként. Ennek
következtében a nap első fele rendszerint ráment, hogy
a vastag falak felmelegedjenek. Ma reggel mindenki
szokatlanul szorosan markolgatta gőzölgő
kávésbögréjét.
– Lehet, hogy Wright egyik titkos támogatójáról van
szó – lépett elő Rudy az ötletével. Magának követelte az
asztalfőn lévő helyet. A Bill Glendenning hatalmi
aurájában való kétnapos lubickolás után hirtelen úgy
érezte, hogy saját erői is megnövekedtek. Glendenning
kegyeibe fogadta, a Kirkwood– ügynek csak a viszonylag
biztonságos part menti sodrásában kellet evickélnie és
Victor Franken végre bedobta egyszer s mindenkorra a
törülközőt, hívogatóan tátongó űrt hagyva maga után a
bírói pulpituson. Lehet, hogy a világ teljesen felborult,
de Rudy Stovichnak személy szerint nem volt sok
panaszkodni valója.
– Talán Wright egyik diákja tette – szólalt meg Mitch,
elharapva a szóvégződéseket. Hellyel kínálták, de
inkább lassan és kimért léptekkel járkált föl– alá a
hosszú asztal mentén. A túl kevés alvás és az elmúlt
napok túlzott izgalma lassan tartalék energiáit is
kimerítette, úgyhogy most kihasználta az időt némi
feltöltődésre; már ha a méregerős feketével és duplán
porcukrozott süteményekkel feltöltődhet bárki is.
– Ellen, említetted, hogy tegnap volt egy futó
találkozásod a „Sci– fi Cowboy”– okkal. Mi az érzésed?
– Nem is tudom – mondta a nő kicsípve a dobozból
egy ánizsos süteményt. Kimerült volt. Az utolsó két
éjszakát egy nyolcórás alvás mérlegével zárta, és most
súlyosnak és lassúnak érezte mozdulatait, mintha egy
vízzel teli tesztmedencében végezne gyakorlatokat. – A
tegnapi posta a ládában mind fölötte volt, úgyhogy én
amondó vagyok, hogy az üzenetet tartalmazó fecnit
mindenképpen tegnap délután két óra előtt kellett hogy
bedobják. – Ugyanaz az elmélet volt ez, amelyet előző
éjszaka már előadott egy rendőrnek, azután egy
másiknak és megint egy másiknak. – Ha valóban az
egyik Cowboy– fiú tette, akkor rögtön a találkozásunk
után egyenesen a házamhoz kellett hajtania az
üzenettel.
– Az embereim ma reggel kérdezik ki a
szomszédokat, hátha láttak valakit a ház körül ólálkodni
a tegnapi nap folyamán.
Várható volt, hogy a szomszédok nem láttak és nem
tudnak semmit. Ellen szomszédai értelmiségiek voltak,
de nem szabadfoglalkozásúak; rendes nappali munkába
eljáró emberek, akik vagy a Harris Egyetemen
tanítanak, vagy Minneapolisba járnak be ingázni. Persze
mindig fennállt a lehetőség, vagy inkább a remény, hogy
valakit egy váratlan influenza ágynak döntött és
véletlenül épp a megfelelő pillanatban nézett ki az
ablakon, de Ellen nem sok reményt fűzött ehhez. Valami
furcsa és pontosan megnevezhetetlen nyugtalanságot
érzett már hétfő óta.
Újra és újra visszapörögtek a hétfő éjszaka
eseményei, ahogy hirtelen felriadt, azután Harry
figyelmeztető morgása, azután az a néma és mégis
fenyegető telefonhívás és végül a Josh hazatéréséről
értesítő telefon.
A történteket már pontról pontra előadta Mitchnek,
folytonos zavarral küszködve. Ésszerű, objektív,
úgymond racionális nézőpontból nem történt semmi.
Senki sem hatolt be az otthonába. A hívás lehetett téves
tárcsázás is. De mindezen véletlenek időzítése mégis
igen kényelmetlen érzésekkel töltötték el.
Mitch fölhagyott a sétálgatással és megállt pontosan
vele szemben, egyik tenyerét az asztalra helyezve.
– Benne van a telefonkönyven az otthoni számod?
– A kezdőbetűimmel: E. E. North.
– Engem is fölhívott valaki tegnap éjszaka – vallotta
be a férfi. – A mobiltelefonomon érkezett a hívás. Ezt a
számot csak nagyon kevés ember ismeri. A hívó azt
suttogta: „a közönyösség nem ártatlanság, hanem bűn”.
Rögtön, miután letette a kagylót, kaptam a hírt a
campioni gyerekrablásról.
Rudy rémülten kapta föl a fejét.
– Arra utal, hogy ez a mániákus valamelyik ismerőse?
 – Nem. – Mitch megrázta a fejét. Az apró rángás a
szája szélén idegességét jelezte. – Az emberünknek volt
annyi sütnivalója, hogy a nagynénémet hívta föl és őtőle
csalta ki a telefonszámot. Azon tűnődöm, hogy ha
hasonló módon jutott Ellen hívószámához az emberünk,
akkor már két lehetséges tanúnk van, aki azonosíthatná
a hangját.
Cameron aggódó pillantást vetett Ellenre.
– Miért nem említetted ezt a hívást tegnap?
– Úgy véltem akkor, csak az idegeim űznek buta
játékot velem. Josh hazaérkezett. Engem meg teljesen
lekötött az ügy; nem gondoltam rá többet egészen
addig, amíg nem találtam meg a postaládámban a
rejtélyes üzenetet. Még most sem merném bizton
állítani, hogy mindez bármit is jelent. Úgy, értem, abban
valószínűleg igazad van, hogy Yogi Berra nem éppen
Wright stílusa.
– De lehet, hogy a társa kedvvel idézi Yogi Berrát –
szállt vitába Mitch. – Vagy az is lehet, hogy így akar
megtréfálni bennünket. Nem vagyok szakértő, de az az
üzenet nagyon hasonlított a többire.
– De hisz a sajtó már rég szétkürtölte, hogy az
emberrablók közönséges rostmentes papírra
lézerprinterrel nyomtatták ki az üzeneteiket – mondta
Cameron, ösztönösen átvéve az ördög ügyvédjének
szerepét. – Bármelyik idióta megírhatta azt az üzenetet,
akinek van otthon egy egyszerű lézernyomtatója.
– Igaz, igaz, de a sajtó valójában nem látta az
üzeneteket, nem ismerik a pontos betűtípust, amelyet
általában egyszerűbb levelek megírásához használnak. –
Puhán ellökte magát az asztaltól és fölkapta kabátját az
egyik szék karfájáról.
 – Többet tudunk majd, ha a fiúk a laborból
jelentkeznek. Addig is ellenőrzöm a szomszédaidat –
szólt oda Ellennek. – Az egyikük láthatta az
emberrablót.
A férfi, arckifejezéséből ítélve, szemernyivel sem hitt
jobban e feltevésben, mint ő maga, gondolta Ellen. A
remény ritka árucikké vált mostanában.
– Mik a legújabb hírek Campionból?
– Tömören: semmi – felelte a férfi és belebújt a
kabátjába. – Egyetlen nyomorult nyom sincsen, amin
elindulhatnának. Létrehoztunk egy vegyes válogatottat
az én embereimből, Steiger rendőreiből és az MBI– s
ügynökökből. Mindössze ennyi történt mostanáig.
Hollomanék nem ismerik a Kirkwood családod; Hannah
nem a háziorvosuk; Paul nem a könyvelőjük; a fiúk soha
életükben nem találkoztak. Dustin és Josh mutatnak
némi külsődleges hasonlóságot: világos árnyalatú a
hajuk, kék szeműek és azonos korúak. Ennek lehetne
némi jelentősége, ha a nyomok egy pederaszta
vadállatra mutatnának – de semmi sem utal erre.
Nekem leginkább egy átkozott és ravasz
sakkjátszmának tűnik a dolog.
Rudy hirtelen hátratolta a székét és fölegyenesedett,
megigazítva formálódó pocakján a gyűrött nadrágot.
– Maradjunk élő kapcsolatban és forrónyomon, Mitch
– mondotta rendkívül fontoskodóan.
– Aha, úgy lesz. Feltéve, hogy van min forrónyomozni.
Ellen, szeretném, ha azonnal telefonálnál, ha ismét
valami különös történne. Lehet, hogy ő a mi emberünk;
az is lehet, hogy nem. Wrightnak nagyon sok támogatója
van. Lehet, hogy haragjuk és indulataik határa nem pont
a bírósági épület előtti járda. Valószínűsíthető célpont
vagy.
– Kösz, hogy emlékeztetsz – mondta Ellen gúnyosan,
azután rögtön Megan jutott az eszébe. Megan, aki most
egy kórházi ágyon fekszik tehetetlenül, mert
belekeveredett az ügybe. Könnyen meg is halhatott
volna. Ha az üzenet valóban Wright cinkosától érkezett,
azt is jelenthette, hogy ezúttal őt választották ki a
játékra: Megan már részt vett egy fordulón és veszített.
– Mondták már, hogy Karen Wright tegnap hazatért?
– kérdezte Mitch az ajtóból visszafordulva.
– Haza? Úgy érted egyetlen háztömbnyire
Kirkwoodéktól? – kérdezte Cameron őszinte döbbenettel
hangjában. – Veszélyben lehet.
– Az MBI ráállított egy embert. Csak
reménykedhetünk, hogy az a szarházi van olyan hülye,
hogy fölhívja Karent. Veszélyben lehet, ha ő biztosan
nem a keresett cinkos.
– Én inkább a mentális állapota miatt aggódnék –
mondta Ellen. – Teljesen egyedül van a házban?
– A barátai be– benéznek hozzá, és Teresa McGuire
folyamatosan tartja vele a kapcsolatot és azonnal
értesít, ha bármi fejlemény van. Még mindig reméled,
hogy Wright ellen fordul?
– Talán föltárnád a lelkiismerete...
– Ebben nem bíznék, ügyvédnő. A tagadás kemény
páncél.
Mitch kilépett az ajtón, Ellen pedig közvetlenül a
nyomában kidugta a fejét, hogy kávét kérjen. Cameron
Rudyhoz fordult.
– Van már hír arról, ki veszi át az ügyet Franken bíró
helyett?
 – Még semmi. Ez könnyen az ügy elhalasztását is
eredményezheti, míg meg nem nevezik az utódját –
mondta Rudy. Kissé elkomorodott, mert korábbi
aggodalmai jutottak eszébe – önmentő húzása, amellyel
oly sikeresen kivonta magát az ügy fenyegető zónájából,
most könnyen veszélyforrássá válhat, amely elzárja előle
a Franken székéhez vezető utat.
– Ha ez fog történni, bízvást számíthatunk Wright
ügyvédjének jajveszékelésére – vetette közbe Ellen.
Lassan ballagott a hosszú tárgyalóasztal mentén a
férfiak felé és szemeit a döbbenetes papírhegyeken
legeltette, az ügy melléktermékein; vallomások,
házkutatási parancsok, le– tartóztatási parancsok és
rendőrségi jegyzőkönyvek hevertek nem túlságosan
rendezett, de meghökkentő méretű aktakupacban.
Cameronnal együtt ezt a helyiséget, a máskülönben
konferenciateremként üzemelő szobát nézték ki háborús
főhadiszállásnak, mivel itt mindent kényelmesen
szétteregethettek és tanulmányozhattak kedvük szerint.
Az egyik hámló, bordóvörös falon, jól látható helyre volt
kifüggesztve a rendőrség működési szabályzata és
időrendje.
Néhány kivágott újságcikk fölött hevert egy felnyitott
példánya a Star Tribune lapnak, és a nyitott oldalról Jay
Butler Brooks vigyorgott rá. A fotó fölötti felirat
meglehetősen hangzatos volt: „A bűn bajnokának harca
az igazságért”. Ellen félrerakta az újságot. A
fűtőventilátorok közben működni kezdtek és poros,
meleg levegőt fújtak fölfelé az ablakok alól, melyeknek
elöregedett és korszerűtlen üvegén szépen kisurrant a
meleg nyolcvan százaléka.
 – A törvény szerint Wrightnak joga van a késedelem
nélküli meghallgatásra – mondta Ellen. – Fogadjunk,
hogy szétosztják Franken folyó ügyeit Witt és Grabko
bírók között és egy harmadik bírót küldenek ki erre az
ügyre, amíg a kormányzó ki nem nevezi Franken
végleges utódját.
Rudy megkönnyebbülten felsóhajtott.
– Ki is Wright védőügyvédje most?
Cameron megrázta a vállát.
Ellen a fejét rázta.
– Majd beszélek Dennisszel később. Lehet, hogy tud
valamit, amit mi még nem.
– Erre az egyre mérget vehetsz – felelte sötéten
Cameron. – A szóbeszéd szerint tegnap, a
vádismertetést követően hosszan konzultált az
ügyfelével, azután szörnyű ábrázattal látták kilépni a
börtöncellából. Szabályosan betegnek tűnt.
– Akkor épp most veszített el egy ügyfelet és az
esélyt, hogy ismertté tegye a nevét – mutatott rá Rudy.
Cameron tartózkodott a megjegyzéstől és Ellent
bámulta merev tekintettel.
– Majd meglátom, mit tehetek – mondta Ellen. – De
mennyit árulhat el nekem anélkül, hogy megszegné az
ügyvédi titoktartást?
– Vajon mennyit tarthat magában anélkül, hogy
megszegné a lelkiismeret törvényeit?
– Azonnal szólj, ha valami eredményre jutottál –
mondta Rudy főnöki hanghordozással. – Mennyire
vagyunk felkészülve erre a meghallgatásra?
– Kezünkben van Mitch és Megan O’Malley vallomása
az elrablását és az azt követő eseményeket illetően –
mondta Cameron. – A meghallgatás feltételezett
időpontjában még nem lesz birtokunkban a Megan köré
tekert véres lepedőről vett DNS– minta eredménye, de
már ismerjük a lepedőn talált vércsoportokat: az egyik
egyezik O’Malley– ével, a másik pedig pontosan
megfelel Josh vércsoportjának.
– Visszatérve O’Malley ügyére – mondta Ellen –,
amint ön is tudja, Wrightot a tett színhelyéről való
menekülés közben csípték el. Hogy idézzem Megant,
térdre kényszerítettük a törvény előtt.
– De mi a helyzet a fiú ügyével? Mindeddig összesen
egy áldozatunk van, de az sem hajlandó megszólalni.
– Ott van Ruth Cooper, a szemtanú, aki fotó alapján
azonosította Wrightot, mint azt az embert, akit a
környéken látott aznap, amikor Josh Kirkwood dzsekijét
megtalálták – tette hozzá Cameron.
Rudy mélyről, a torkából induló morgást hallatott,
mely egyaránt jelezhette elégedetlenségét vagy
utalhatott egy kezdődő krónikus bronchitisre.
– Tudom, én is ott voltam. A fotó előtt a
szembesítésen is megjelölte Wrightot, csakhogy a
sorban mindenki hosszú kabátot és napszemüveget
viselt. Egy jó védőügyvéd ezt úgy szedi darabokra, mint
egy cápa a halat.
– A látvány valóban lehet csalóka – szállt vitába Ellen
–, de emlékezzen csak, Cooperné a férfi hangját is
azonosította. A kettő együtt pedig már elég keményen
áll.
– Azután kezünkben van O’Malley ügynök vallomása
arról, amit Wright kotyogott ki neki Joshsal
kapcsolatban – mutatott rá Cameron.
– Ez mondta, az mondta – morgolódott Rudy.
– Rudy, az a nő egy rendőrtiszt.
 – Naná, meg áldozat. Aligha nevezhető elfogulatlan
tanúnak.
Ellen fölszegte a fejét.
– Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. Én mégis úgy
vélem, hogy az eddigi érdemei és a jó híre átsegítik
majd a próbán.
– Wright ismeri a Kirkwood családot – folytatta
Cameron. – A Josh eltűnésének idejére felhozott alibije
gyenge lábakon áll. Állítása szerint aznap egész este az
irodájában tartózkodott és dolgozott; de az eddigiekben
ezt még senki sem tudta alátámasztani.
– Na és a motiváció?
– Nem tudtunk jobbat kisütni, minthogy valami furcsa
és beteg játékot folytat a fickó – válaszolt Ellen. –
Egyelőre csak az a feladatunk, hogy jól célozzunk és
pontosan körbelőjük. A motiváció pontos
megnevezésével várhatunk a tárgyalásig.
Nem szabad elfelejtenünk, hogy Wright még csak
gyanúsított sem volt egészen szombat estig. A valódi
nyomozás még csak most kezdődik. Rudy az ablakhoz
ballagott és lenézett a bíróság előtti járdán gyülekező
kora reggeli tüntetők első hullámára.
– Úgy tűnik, Ellen, hogy a szálakat kézben tartja –
mondta szeme sarkából a nőre pillantva.
Az utóbbi időben szóbeszéd tárgya lett, hogy Park
megye ifjú titán hivatalnokai szeretnék kiebrudalni őt
székéből és helyére Ellent ültetni. Ha Franken bíró
helyét felkínálják, széke így is úgy is megüresedik.
Titkos támogatói nyilván úgy vélik, hogy a mostani
kitűnő alkalom Ellen számára, hogy a rivaldafénybe
lépjen; nemcsak a rivaldafénybe fogsz belelépni,
gondolta Rudy. Mély, tüdőt tágító lélegzetet vett és
elképzelte magát bíróként; egy pillanatra annyira
életszerűnek tűnt az élmény, hogy érezni vélte a fekete
talár érintését a testén.
– Maga jól tudja, hogy én csak egy egyszerű, öreg,
vidéki ügyvéd vagyok a szívem mélyén – mondta. –
Amikor ebbe az állásba kerültem, még nem voltak
divatban a főbenjáró bűnök. A népek errefelé nem
zárták be éjszakára az ajtajukat. A gyerekeik szabadon
rohangászhattak naphosszat a városban és nem
aggódtak értük. Deer Lake pontosan olyan városka volt,
amilyen egész Amerika szeretett volna lenni egykor.
Ellen azonnal felismerte a szöveget. Rudy záró
vádbeszéde volt, melyet egy drogárus tárgyalásán sütött
el másfél évvel, azelőtt. A férfi kimerült és saját
gondolatainak súlyába belefáradt sóhajt hallatott,
arcvonásai egy szomorú és bölcs öreg bohóc
arcvonásainak tűntek.
– Mindig a magától telhető legtöbbet nyújtsa, Ellen –
folytatta a kiselőadást. – Mindig érezzék a választói,
hogy a legtöbbet kapták magától.
– Rudy, már százszor megmondtam, nem pályázom a
helyére.
És a férfi immáron százegyedik alkalommal zárta be
füleit a bejelentés előtt. Abszurd helyzet volt; ismerős és
unalmas. Ambíciói nem fűtötték magasabb posztok felé.
Nem vágyott politikai karrierre, és jogosan gondolta,
hogy a zsíros hivatalokkal kecsegtető Hennepin megyei
állásának önkéntes feladása elegendő bizonyítékul
szolgálhatott erre. Mégis folytonosan gyanakvó szemek
kísérték tevékenységét, mintha afféle pengekemény és
törtető nő volna, aki mindig csak ugródeszkát lát
pillanatnyi helyzetében.
 – Hát, igen... – mondta a férfi és szomorú lassúsággal
elvánszorgott az ablaktól.
Amikor kinyitotta az ajtót, belebotlott a forró
kávéstermoszt szorongató Phoebe– be.
– Garrett Wrightnak új védőügyvéde van. – Arca csak
úgy csillogott az új, izgalmakat ígérő fordulattól.
Gyorsan az asztalra helyezte a kávéstermoszt, hogy a
kijelentést súlyának megfelelő kézmozdulatokkal
kísérhesse. – Egy nagyon, nagyon nagyágyú – mondta és
karperecéi megcsörrentek a karján. – Anthony Costello.
Cameron halk füttyentést hallatott.
– Húha! Honnan a szentségből kapart elő Wright
ennyi pénzt? Costello gázsija több, mint amit egy
egyetemi professzor egy egész év alatt összegyűjt.
– Én is éppen ezt kérdezem – mondta Phoebe a férfi
melletti székbe huppanva – szemmel láthatólag egy jó
kis zaftos dumcsira készülődött.
– Nem számít, hogy ki az ügyvédje – tört föl Rudyból
a hamis magabiztosság, mint egy műanyag szökőkútból
a próbavíz. Bíráskodásának közeli és csábító ígérete
fennkölt hangulatba ringatta. Ez a csapat, a mi
csapatunk, majd térdre kényszeríti. Jól mondtam,
Ellen?... Ellen?
Ellen fölkapta a fejét. Enyhe émelygést érzett.
– Persze, persze.
Hangja távolinak, élettelennek hangzott, mintha nem
is őbelőle, hanem egy elrejtett dobozból jönne. Karjai
látszólag nyugodt tartásban feküdtek a szék karfáján, de
körmei belemélyedtek a politúrba.
– Lehet, hogy Wright a nagyvárosból hozat magának
egy nagyágyú ügyvédet, de nekünk itt van Ellen –
vetette oda távoztában búcsúzóul Rudy, és közben hálát
adott az istennek, hogy ez a tüzes parázs nem az ő,
hanem Ellen ölébe pottyant.
– Kerültél már szembe Costellóval a Hennepin
megyében eltöltött évek alatt? – kérdezte Cameron.
– Előfordult.
Tudta, ha most tükörbe nézne, a visszatekintő arc
halvány lenne és tágra nyílt szemű, de szerencsére sem
Phoebe, sem pedig Cameron nem vettek észre semmi
különöset az ábrázatán vagy a viselkedésében. Hátrébb
tolta a székét. A teste mintha függetlenül működött
volna az agyától, istennek hála. Belül vihar tombolt,
ütések csapódtak és vakító fény cikázott az eszméletén.
Azt gondolta, hogy Tony Costello neve lesz az utolsó,
amelyet e falak közt hallani fog. Ő volt a nagyágyú, a
pénzes, a csillogó, a nagyvilági; egyike a nagyvárosok
csúcsügyvédeinek, akinek híre lassanként már az egész
országba eljutott. Ellen tudta, hogy a férfi ennek
megfelelően fogja felhasználni a Garrett Wright– ügyet:
az utolsó cseppig kifacsarja majd a sajtó kínálta
lehetőségeket, mint egy szivacsot, pózol majd a
kameráknak és zengzetes szólamokban fogja a világ elé
tárni harcát és küzdelmét egy egyszerű halandóért,
átlagemberért.
Pontosan ezért vállalta el Garrett Wright védelmét.
Döntésének vélhetően semmi köze nem volt az ő
személyéhez, s legkevésbé ahhoz a tényhez, hogy
egyszer, réges– régen, szerették egymást.
Garrett Wright semmit sem tudhatott Tony
Costellóval közös múltjáról. Egyszerű egybeesésről,
véletlenről lehet szó, mással nem magyarázható, hogy
éppen azt a védőügyvédet szemelte ki magának az
egész államból, aki történetesen jobban ismerte őt bárki
másnál; azt az embert, aki egyszer védelmi vonala mögé
férkőzött és nagyon könyörtelenül hátba szúrta.
Noha elkeseredett erővel próbálta összeszedni
magát, az elméjét és testét hétfő éjszaka óta egyre
inkább eluraló kényelmetlen, rossz érzés új erőre
kapott.
„Előre számoltunk minden lépéssel, minden
lehetőséggel, minden valószínűsíthető végkimenettel" –
suttogta Garrett Wright Megan fülébe. „Nem
veszíthetünk.”

– Nem veszíthetünk – mondta Anthony Costello tiszta és

kemény hangján, tekintetét a kamerákba fúrva. – dr.
Wright egy ártatlan ember, akit tévesen vádolnak és
tévedésből zártak börtönbe.
Villogtak a vakuk. Surrogtak a kamerák
zoommotorjai. Jól festett a képernyőn; szögletes,
kemény állú, végletekig férfias arca szinte hihetetlenül
barnán sugárzott. Mélyen ültek kávébarna szemei sűrű
szemöldökének lombja alatt. Már rég kifejlesztett és a
tökéletességig csiszolt bizonyos átható pillantást,
melytől a szemtanúk rendszerint összeomlottak és az
esküdtek megolvadtak.
A campioni városháza legfelső lépcsőjén állt,
koromfekete haját romantikusan borzolta a szél. A
kamerákat a jóakaratú operatőrök alsó szögbe állították,
hogy nagyobbnak tűnjön valóságos százhetvenkét
centijénél, és hogy jobban kiemelődjék masszív
testfelépítése és ügyes, kézzel varrott fekete
szövetkabátjának makulátlan szabása. Ha rajta múlik,
első sajtójelenését a Park megyei bírósági épület előtt
teszi – mert ilyenkor szerette a háttérben magasodó
igazság timpanonjának romantikus szimbólumát –, de
hát a sajtó képviselői sajnos még Campionban
tartózkodtak a második gyermekrablás miatt, úgyhogy
végül a B terv mellett döntött. A rugalmasság volt a jó
védőügyvéd egyik legfontosabb tulajdonsága;
alkalmazkodó készség mindenekfölött. Játszva és
könnyedén kellett irányt váltania és megtanult menet
közben gondolkodni.
Már attól a pillanattól fogva elkezdte építeni védelmi
stratégiáját, hogy közte és Garrett Wright között
létrejött a megbízási szerződés. Keményen és gyorsan
akart lesújtani, s elsőként a médiára, hogy magára
terelje minden figyelmüket, s lankadatlanul magán is
tartsa a továbbiakban. Dustin Holloman elrablása
valóban szörnyű tragédia, de Costello azonnal átlátta az
esemény kínálta lehetőséget. Természetesen volt benne
némi lappangó együttérzés a család iránt, valahogy úgy,
ahogy és amit a mozivászon szereplői iránt érez az
ember a moziban. Ennél személyesebb és mélyebb
érzéseket nem engedhetett meg magának. Elemi
fontosságú volt, hogy a tragikus eseményeket kellő
távolságban tartva szemlélje, főként, ha a tragédia
valamely módon kedvezőbb színben tüntetheti föl a
védett személyt.
– Ügyfelem börtönben ül és jó hírén minden múló
órával újabb csorba esik, miközben egy szabadlábon
lévő őrült tizedeli Park megye gyermekeit – mondta. – A
Deer Lake– en folytatott nyomozás már a kezdetektől
rossz úton haladt. Következésképpen ártatlan emberek
estek áldozatul, egy másik ártatlan embert
meghurcoltak, és most egy újabb család kerül a
széthullás szélére.
 A riporterek versengtek a figyelméért, ugató
kérdéseket röptettek felé és mikrofonokat nyomtak az
arcába. De ő már elmondta azt a választ, amelyet akart,
és minden egyéb kérdés lényegtelen volt számára.
– Azért jöttem ide, Park megyébe, hogy igazság
tétessék. – Kitűnő szalagcím!
– Úgy jöttem Campionba, mint védencem küldöttje,
hogy a nevében is legmélyebb együttérzésemről
biztosítsam Dustin Holloman családját. Tudom, ha dr.
Wright most itt lehetne, személyesen üzenné az
emberrablóknak, hogy juttassák vissza a kis Dustint
épségben a családjának.
Dr. Wright ebbéli szándékairól persze fogalma sem
volt. Ahhoz előbb beszélnie kellett volna vele. Még az
sem tűnt valószínűnek, hogy Wright egyáltalán hallott
az újabb emberrablásról. Costello mindössze annyit
tudott, hogy Wright egy hidegvérű szarházi, aki akkor
sem érezne szemernyi sajnálatot, ha az összes gyereket
elszakítanák családjától Campionban és koncentrációs
táborba terelnék őket. De ez nem számított. A pillanat
számított, melynek számlájára most sikerült védencét
egy mélyen együttérző és szenvedélyes emberként
bemutatnia, aki tántoríthatatlan tisztelet érez a család,
a törvény és az Amerikai Egyesült Államok iránt.
– Kit hibáztat a Kirkwood– nyomozás elbaltázásáért?
Vonzó és jól megkoreografált neheztelő pillantást
vetett a kérdést föltevő riporter irányába.
– Azt hiszem, már így is épp elegen hibáztatnak itt
másokat. Nem gondolja?
Mivel nem követte nyomon a kezdetektől az
eseményeket, a múlt éjszaka utolsó hat óráját a
minneapolisi és Saint Paul– i lapok kivágott cikkeinek
tanulmányozásával töltötte. Megnézte a nagyobb
hírműsorok videofelvételeit, az interjúkat, és igyekezett
magába szívni a lehetőségekhez mérten legtöbbet az
eset vélhető főszereplőiről, noha még távolról sem
mélyült el kellőképpen az ügyben, hogy valakit
bűnbakként megnevezhessen.
Az MBI ügynöknőjének viszonya volt a helyi
rendőrfőnökkel. Egy korábban már elítélt pedofil pasas
a jégpálya alkalmazásában állt, azután öngyilkosságot
követett el az előzetes letartóztatásban. Egy helybeli
plébános garázsában mumifikálódott hullára leltek, a
plébános sikerrel kerülte ki két teljes napon át üldözőit,
míg a végén levetette magát egy szószékről, mielőtt
elcsíphették volna. Elegendő csavar és fordulat
kínálkozott már eddig is a történetben, mely bőséges
alapanyagot szolgáltathatott volna egy szappanopera
megírásához – hisz éppen ez ragadta meg a nagyobb
tévétársaságok és a bulvárlapok figyelmét. Már rég
immúnissá váltak a mindennapi, közönséges
bűntényekre, a szenzációt keresték, az olyan sztorikat,
melyek mintha egy közepes tehetségű, de jól fizetett
hollywoodi forgatókönyvíró tollából kerültek volna elő.
Mennyivel olcsóbb volt mindezt a valóságból meríteni!
– Noha égbekiáltó jogtalanságokat követtek el –
folytatta Costello –, szeretném tisztázni, hogy dr.
Wright, a védencem, megbocsát mindenkinek. Ő még
mindig mélyen bízik igazságszolgáltatásunkban, és
abban, hogy az igazság végül kiderül, ő pedig
szabadlábra kerül; pontosan úgy, ahogy mi mindnyájan
hisszük és reméljük, hogy Dustin Holloman és Josh
Kirkwood elrablója elnyeri méltó büntetését: gyors és
biztos kézzel sújt le rá az igazság.
 Ennél a győzedelmes kijelentésnél Costello
visszalépett rögtönzött pódiumáról és váratlan
fürgeséggel átfurakodva a tömegen, hátrább várakozó
fekete Lincoln limuzinjába szállt. Segédjei szorgosan
tisztogatták előtte az utat. Magával hozta egyik
helyettesét, egy ügyvédasszisztenst és egy személyi
titkárt, aki egy személyben a sofőr is volt. A többi
emberét már korábban előre küldte, hogy megfelelő
irodahelyiséget béreljenek számára Deer Lake– en. A
hely nyilván halvány visszfénye lesz csak a minneapolisi
IDS– toronybeli irodájának, de a célnak megfelel.
Mélyen hitte, hogy a fellépés milyensége és minősége
rendkívül fontos; valahogy úgy, mint a vásári birkózók
izommutogatása a bunyó előtt. Másrészről egyszerűbb
és logikusabb is volt a műveleti központot a városba, az
események színhelyére tenni, mint távolból irányítani az
ügyet. Mire lemegy a nap, új irodájában egymás
hegyén– hátán zsúfolódnak majd a különböző irodai
masinák és egyik titkára mélyen munkájába temetkezve
ül majd közöttük.
– Fantasztikus volt, Costello úr – mondta Donnán.
Dorman, aki egykor szintén a Purdue Egyetemen
végzett, huszonhét éves volt, éles eszű, de nem törekvő,
akit jobban érdekelt a biztos jólét, mint a hírnév.
Kényelmesen tanulgatta a szakma cselfogásait Costello
árnyékában, húzott, mint egy igásbarom, és nem kívánt
részt a dicsőségből: adottságai ideálissá tették Costello
számára.
Costello óvatos körültekintéssel válogatta ki
munkatársait, épp az imént említetteket tartva szem
előtt. Nem vett föl például munkatársnak az övénél jobb
egyetemen végzetteket, mert ő maga ezt annak idején
nem engedhette meg és nem akart a környezetében egy
felvágós, elkényeztetett aranyifjút, aki esetleg
társadalmilag feljebb állónak érezhetné magát. Emellett
az elitizmus látszatát is el akarta kerülni. Ő maga a
középosztály gyermeke volt, dolgos– szorgos emberek
ivadéka, és úgy érezte, nincs mit szégyenkeznie.
Ennek megfelelően legnagyobb kedvvel a családos
férfiak közül választotta ki munkatársait, de fontos
szempont volt, hogy egy centivel sem legyenek
magasabbak nála. Tökéletesen érzékelve a kor
társadalmi érzékenységét, sőt mániákus érzékenységét,
stábját pontos előzetes kalkulációk alapján nőkkel és
színes bőrű kisebbséghez tartozó emberekkel
egészítette ki. Levine, aki átellenesen szemben ült vele
a limuzinban, példának okáért egyszerre három jó
pontot is hozott a konyhára: fekete és zsidó szülőktől
származott, ráadásul nő volt. Arra is kínosan ügyelt,
hogy stábjának nőtagjai se csúnyák, se kihívóan
gyönyörűek ne legyenek.
Antony Costello irodáiban minden, a ruháktól a
személyzeten át a Costello– show kellékeiként szolgált.
Ez volt az imázsgyártás módja, és Costello jól tudta,
hogy a mai világban az imázs a minden. Az imázs maga
volt a siker. A sikerek újabb sikereket szültek. A siker
nyitotta ki a hírnévhez vezető ajtókat. Az ajtókat pedig
kilincsüknél fogva jól meg kellett ragadni, és sarkig
tárni, ahogy csak a vasalat engedi.
Levine elegánsan félrefordult ültében és egy
elegánsan fűzött másolati példányt nyújtott át
főnökének a Saint Paul hírújságból.
– Itt van a Franken bíró haláláról szóló cikk, Costello
úr.
 A cikket közvetlenül a címlapsztori, a Garrett Wright
bírósági meghallgatásáról írt cikk alá tördelték, mintha
az egyik esemény a másikból következett volna. Egy
postabélyeg méretű fotón Franken bíró volt látható
fekete talárban. Enyhén rothadásnak indult,
túlméretezett fejű rongybabának tűnt a fotón. Egy
második, sokkalta nagyobb méretű fotón a Franken bíró
halálát követő tárgyalótermi káosz volt látható: egy
meghatározhatatlan formájú, padlón sötétlő fekete
kupac fölé csoportosuló kisebb embertömeg. A kép
mértani középpontjában mégis egy ismerős arc tűnt föl,
egy arc, amely az exponálás pillanatában a
fényképezőgép felé fordult. Jay Butler Brooks.
Costello elraktározta magában a képet. Egy luxus
sziámi kandúrmacska mosolya terült szét az arcán.
– Be kell majd telefonálnom a bírósági írnokságra –
mondta Dorman –, hogy megtudjuk, pontosan mennyivel
halasztják el az ügyet.
– Ne légy ilyen tehetetlen, Dorman – felelte Costello.
– Mi nem várjuk meg a halasztást. Az ügy azonnali
folytatását fogjuk követelni.
Helyettese összevonta szemöldökét, arcán bőre
színétől alig elütő enyhe pír jelent meg.
– Az az idő nyereség lehetne a számunkra;
alaposabban készülhetnénk fel.
– A vád készülne fel alaposabban – tisztázta a kérdést
Costello. – Wrightot szombat éjszaka tartóztatták le.
Őrizetbe vételét megelőzően még csak gyanúsított sem
volt. Most lefogadom, hogy a megyei ügyészi hivatal épp
a kezét, lábát töri, hogy valahogy összekovácsolják a
vádat. Úgy véli, Dorman úr, hogy nekik kellene
ajándékoznunk ezt a kis időt?
 – Nem, uram.
– Nem, uram – visszhangzotta Costello kipillantva az
ablakon, visszagondolva a múltjába. Keményen és
gyorsan, gondolta. – El fogják ejteni a vádat, mielőtt
Ellen North kettőig tudna számolni.
 Tizenegyedik fejezet

„Noha égbe kiáltó jogtalanságokat követtek el,

szeretném tisztázni, hogy dr. Wright, a védencem,
megbocsát mindenkinek. Ő még mindig mélyen bízik
igazságszolgáltatásunkban és abban, hogy az igazság
végül kiderül, ő pedig szabadlábra kerül; pontosan úgy,
ahogy mi mindnyájan hisszük és reméljük, hogy Dustin
Holloman és Josh Kirkwood elrablója elnyeri méltó
büntetését: gyors és biztos kézzel sújt le rá az igazság.”
Jay kikapcsolta a televíziót, amely azon a papundekli
dobozon nyugodott, melyben odaszállították. Costello
eltűnt a képről, de színpadias játéka, mint valami rossz
szagú gázszivárgás terjengett a szoba levegőjében. Jay
éppoly jól ismerte a játékszabályokat. Ő maga is
alkalmazta őket rövid életű védőügyvédeskedése ideje
alatt. Costello támadni fog ott, és amikor csak lehet, és
ha kell, majd teremt lehetséges alkalmakat ehhez.
Sugárzó és békés képet fest majd védencéről, mely
ugyan cseppet sem hasonlít a valódi emberre, majd a
vádlókat hozza rossz hírbe, ha vádolni merik. Ugyanaz a
megosztó taktika volt ez furcsa mód, amit az
emberrablók is alkalmaztak. Csodálatos egybeesés,
hogy történetesen egy csapatban játszanak.
Egy utolsó mélyet szívott csutkájára égett
cigarettájából, majd a csikket a kandallóba pöccintette,
melynek samott– tégla falát szürkére kormozták régebbi
tüzek.
Hirtelen döntésből fakadt – és ezáltal önkéntes –
száműzetése, pontosabban zarándokútja Deer Lake– re
nem sok lehetőséget hagyott számára a rendelkezésre
álló szálláshelyek közötti választásban. A szállodai
szobák mind foglaltak voltak több. kilométeres
körzetben; riporterek töltötték meg a hoteleket. A kiadó
bútorozott lakások a Harris Egyetem diákjainak
szálláshelyei voltak, akik visszatérni készültek a téli
szünet végeztével. Végül türelmetlenné vált, s mivel a
pénz nem izgatta, kivette ezt az üresen álló házat.
Muszáj volt dolgoznia, elmerülni a saját maga kreálta
világban, melynek semmi kapcsolata nem volt az
Alabamában hátrahagyott korábbi életével. Nem
számított, hogy mindez mennyibe kerül. Bármennyit
fizetett volna, hogy fájó és friss emlékei a múlt és
feledés homályába merüljenek. A lezüllés vagy az
alkoholizmus, noha kétségtelenül tompították volna
fájdalmát, nem jöhettek számításba. Egyedül a munka, a
kemény munka kínálkozott megoldásnak: Hogy miért
éppen ezt az ügyet szemelte ki erre a célra, melyben
lassanként feloldódott és elvesztette önmagát,
szándékosan megválaszolatlan kérdés maradt.
A legkisebb mértékben sem tartja undorítónak?
Valaki más, egy hús– vér ember valódi tragédiájába
menekülni?”
Ez csak egy sztori. Többször visszahallgatta
önmagában az Ellen kérdésére adott túlságosan is
egyszerű válaszát, s közben tudta, hogy többről van szó.
Mégis ragaszkodott, ragaszkodnia kellett e hazugsághoz
saját szellemi épségének megőrzése érdekében.
Az ügy egyébként időszerű és szórakoztató volt. Ilyen
dolgokról írni, ez volt a foglalkozása; átkozottul jó volt
abban, amit csinált. Úgyhogy valahogy Deer Lake– en
kötött ki.
 Ráadásul olyan vad, kétségbeesett sietséggel, hogy
egy váltás alsón kívül semmi mást nem pakolt.
Az élveboncolás kínos és kínzó feladata helyett
környezete tanulmányozását választotta. A ház, melyet a
Deer Lake– i árakhoz képest nagyon drágán bérelt, már
elég régóta üresen állt, és a tulajdonosok minden
töprengés nélkül elfogadták az előre kifizetett
háromhavi kauciót és lakbért, nem kis
megkönnyebbüléssel nyugtázva, hogy legalább a
hatalmas épület fűtése nem az ő vállukat nyomja.
Eddig még nem sikerült a lehetetlennek tűnő feladat:
felfűteni a házat. Hiába tekerte harminc fokra a
hőszabályzót, a szobák hidegnek tűntek, mintha a bútor
és a család elengedhetetlen kelléke volna a melegnek. A
meleg levegő láthatatlan áramokban hatolt át a tető
láthatatlan hajszálrésein, hogy a falánk hideg
martalékává váljon. Személyes holmijaival és egyáltalán
mindenestül a nappali szobában verte föl tanyáját;
legalább a hatalmas terméskőből épített kandalló
valamilyen extra meleget ígért. Sajnos, mindez csupán
ígéret maradt, mert a tulajdonosok úgy látták jónak, ha
magukkal viszik a kandalló összes szerszámát és
kellékét, valamint a tüzelőt. Még gyújtós vagy egy szál
gyufa sem akadt, nem beszélve az Ellen otthonában
látott ál– fahasábokról, melyek egyetlen kattintásra
meleget ígérnek.
Csak állt a szobában és próbálta kinyújtóztatni
hátából a fájást, mely vélhetően a romantikus
hálózsákos alvástól költözött belé; a padló nem
kényelmes ágy. Szemei lustán végigpásztázták a szobát,
ösztönösen is összemérve azt Ellen kényelmes
nappalijával. Itt csak üresség volt és hiány. Ruhákkal
hanyagul megtömött fotelok helyett a garázsban
véletlenül hátrahagyott kerti székek fogadták volna az
elképzelt látogatót. A cseresznyefa ebédlőasztal helyett
teleszkópos lábú kempingasztala volt, tetején
összekaristolt politúrlappal. Népművészeti tárgyak és
lakáshoz nőtt növényzet helyett kölcsönzött irodai
eszközei – egy lézernyomtató, egy iratmásoló és egy
üzenetrögzítős fax díszítették a szobát. Az asztalokat
kinyitott dossziétartók és kivágott újsághírek borították.
Laptopja nyitva állt, üres képernyőjével ugrásra készen,
várva, hogy megtöltsék szavai, melyek életet lehelnek a
történetbe és százezrek vagy milliók olvasással töltött
óráiba.
Elfordult a látványtól és kiment a konyhába egy
csésze friss kávéért. Már ha kávénak lehetett azt a
löttyöt nevezni, amely a konyhapulton álló öreg
szerkezetből kijött. Papírtálcával és poharakkal töltötte
meg a szekrényeket, a frizsider dülöngélt a
belégyömöszölt sörtől, a fagyasztóban pedig pizzák és
más fagyasztott egytálételek sorakoztak. Már teljes öt
éve, válása óta, a konyhaművészet fogásait elegáns
éttermek séfjeire bízta. Ha magának főzött valamit, csak
arra emlékeztette, hogy nincs kivel megosztania.
Nem mintha hiányzott volna Christine. Időnként
fájdalommal gondolt az egykori lány hiányára, a csinos,
édes és nem követelődző természetű nőre. A feleség,
akitől elvált, már más tészta volt. Most visszatekintve
világosnak tűnt, hogy sohasem illettek össze. Christine–
t leginkább jó mélyre horgonyzott biztonság utáni vágya
hajtotta; ő maga izgága volt és kereső típus. A fényes,
forrón és gyorsan fölizzó szerelem hamar kihűlt és
kelletlenséggé merevedett. A kelletlenség neheztelést
szült. A neheztelés pedig fájdalmat. A fájdalommal pedig
jött a kiábrándulás.
És gyűlölet. Tudom, hogy gyűlölt. Még mindig gyűlöl.
A gondolatok, melyeket igyekezett, zárt öblükben
horgonyoztatni az elmúlt hét során, most feltörni
készültek. Mindig is közel jártak a felszínhez, amikor
kimerült és fáradt volt. Most átkozta volt feleségét, hogy
vissza– visszajár életébe, bármennyire is kevéssé
tehetett valójában erről. Már régóta túl volt Christine–
en, de azt nehezen tudta elképzelni, valaha is túl tudja
tenni magát mindazon, amit a nő tett vele, tudta és
beleegyezése nélkül.
Lelki szemei előtt látta a fiút, amint a nő mellett áll
sűrű barna hajával és égkék szemeivel.
Tudom, hogy gyűlölt Tudom, hogy még mindig gyűlöl
Belekortyolt a kávéba, amely épp eléggé keserű és
erős volt ahhoz, hogy véget vessen konyhabeli
kalandozásának, és visszament munkájának műveleti
főhadiszállására, az elhagyott és üres nappali szobába.
A ház négy hálószobájával, három fürdőszobájával és
kétemeletes, lépcsősoros nappalijával nyilvánvalóan
nagyobb volt, mint szükségletei kívánták volna, de
kisebb annál, amihez hozzászokott. Saját háza Eutora
zöldövezetében kétszer ekkora volt, élethű mása egy
század eleji déli stílusú nagybirtokos palotának,
melynek fényében a Brooks család ősi otthona
szegényes nyaralónak tűnt. Azért építette, hogy
elhallgattassa és féltékennyé tegye sikereire azokat az
embereket, akiknek szemében ő volt a Brooks család
generációs fekete báránya, akit a sors felmorzsolódásra
és iszákosságra rendelt. Valójában csak a ház töredékét
lakta be, az épület méretei és méltóságteljessége
semmit nem jelentett számára. Éppoly elégedett lett
volna egy– két szobás lakással is.
Persze az elégedettség fogalmával nem igazán volt
tisztában, hiszen soha életében nem lehetett elégedett.
Már kora gyermekkora óta állandó nyugtalanság és
nyughatatlanság jellemezte. Édesanyja mindig örömmel
idézte fel, hogy már újszülöttként is a nyugtalanság
jellemezte, hisz oly türelmetlenül várta önnön
születését, hogy két héttel korábban jött és még a
doktort sem várta be.
– Úgy jöttél, mint egy váratlan villám, fiam –
mondogatta gyakran Hooter nagybácsija.
Eléggé nem sajnálható módon, örökké whiskygőzben
úszó Hooter nagybácsija soha még csak célzást sem tett
arra, hogy egy villámnak hogyan kellene megmaradnia
és tovább élnie. Zűr és baj jellemezte a későbbieket,
legalábbis ez volt a családi tanács egybehangzó ítélete,
és Jay épp eleget kóstolt ebből. Csak nyomasztó
teherként ült a Brooks család vállán – többször hallotta
ezt, mintsem hogy számba vehette volna –, mégis,
valahogy mindig sikerült ártatlan rózsaszálként
kikeverednie a bajból, az előidézett katasztrófát
humorba oltani.
Ő volt az a Brooks kölyök, aki ablakokat tört s velük a
tradíciót és a hagyományt. Ő volt az, aki fölcserélte az
Auburn Egyetemet – a Brooks família fészekaljának
örökös neveltetési helyét, ameddig az emlékezet csak
visszanyúlik – egy a Purdue Egyetemen elnyert
baseballösztöndíjért. Ő volt az, aki finnyásan elfordult a
tiszteletre méltó és sok– sok generációra visszatekintő
családi ügyvédi praxistól, és természetesen ő volt az,
akit elhagyott a felsége. De ő volt az is, az a Brooks,
akinek sikerült vagyont gyűjtenie és nevét híressé
tennie, az a Brooks, akinek neve egyaránt jól csengett
New York– ban és Hollywoodban, és akinek arcát
címlapjára tűzte már minden ismert magazin
Amerikában. Ő volt az a hírhedett fekete bárány, akinek
tetteit élvezettel boncolgatta otthon a család, akinek
hírnevét szemérmes némasággal jóváhagyták, s akinek
pénzét különösebb skrupulusok nélkül fogadták el.
Ez is egy könyv témája volt, de nem nagyon vágyott
rá, hogy megírja. Inkább idegenek életében és
szemetesládáiban kotorászott, az ő életük látszólagos
értelmetlenségéből próbált értelmet és szépséget
kicsiholni. Úgy, hogy így valahogy megérkezett Deer
Lake– re.
...Maga egy profi zsoldos, semmivel sem jobb, mint az
elképzelt vérszívó vámpír. Egy képzelgő kukkoló, aki
ellopja az áldozatok életét és fájdalmát, hogy nem
láthatóvá tegye a puszta tényt: valódi költői
képzeletének totális hiányát.
Ellen szavai kíméletlenül visszhangzottak fejében.
Mondogatta magának, hogy nincs értelmük, hogy amit a
nő gondolt róla, nem számított, hiszen nem engedheti
meg magának a luxust, hogy közel kerüljenek. Céllal
volt itt, és ez a cél semmiképpen sem Ellen North volt és
a szex.
A hatalmas ablakoknál állt, melyek mint az orgona
sípjai, egyre magasodó csúcsokban végződtek, és
bámult kifelé a nyersfehér tájra. Ryan’s Bay, az
ingatlanügynök így hívta a környéket, noha ez nem volt
öböl, csak egy földdarab a semmi hátán, nyugatra a
Reszlivárosnak csúfolt városrésztől. Ha az öböl
elnevezés valódi vízre is utalt, mindez a hódombok titka
maradt, s csak egy megfagyott sivatag, egy üres és
barátságtalan holdbéli táj volt látható. Kopasz fák és
még kopaszabb bozótsövények bókoltak a pengekemény
szélben.
A legközelebbi ház is vagy ötszáz méterre feküdt
északi irányban, s ráadásul láthatatlanul a ház előtt
pompázó fenyvestől. Ha kelet felé nézett, láthatta Deer
Lake legtávolabb nyújtózó szárnyát, mely belefutott a
szántókba, a farmokba, ahol kis négyszögletes épületek,
s a kéményből felkacskaringózó füst jelezte, hogy
egyáltalán emberek élnek. A Szent Elysius katolikus
templom kupolái jóval a háztetők fölé emelkedtek, mint
két ég felé nyújtózkodó gúla. Nagyon messzinek tűntek,
noha Jay hozzávetőlegesen egy kilométerre tette a
köztük lévő távolságot. Inkább valami furcsa
elszigeteltséget érzett itt, melynek nem sok köze volt a
valódi távolságokhoz.
Josh Kirkwood dzsekijét valahol itt találták meg, a
szánkó– és sífutópályát szegélyző bokrok közé gyűrve.
Egy idős hölgy kihozta sétáltatni a kutyáját, noha aznap
a hőmérők mínusz tizenötöt mutattak. A labrador cibálta
ki a dzsekit a bokorból, és ettől a pillanattól kezdve
Ryan’s Bay lett a nyomozás és a média középpontja.
Jay elevenen emlékezett a hírekben látottakra: a
hóban térdeire zuhanó Paul Kirkwoodra, szipogva és fia
kabátját szorosan mellére szorítva. „Ó, édes istenem,
Josh! Josh! Ó, istenem! Ne!”
Még a fülében csengett a könyörgő, fájdalommal teli
panasz, érezte az agyában, a testében, a szöveteiben és
sejtjeiben. Egy futó pillanatra Paul Kirkwood helyébe
képzelte magát és átélte azt a vad és eszelős
kétségbeesést, amely szabdalná és nyírná, ha mindössze
egy dzseki és egy őrült hátrahagyott üzenete maradna
egy szem fiából.
Az érzés jól érezhető fájdalommal töltötte el.
Legalább kilencszer élesebb volt, mint az a fájdalom,
amelyet nem kívánt batyuként ide magával cipelt.
Azután elhárította magától az egészet, átkozva
önmagát, a mazochistát. Miért kellene átéreznie, amit
ezek az emberek éreznek; az ő egyetlen dolga, hogy
papírra vesse. Itt meg is állapodott, úgyhogy fogta a
kabátját, hagyta a kávéját és kilépett az ajtón.

***

A hangzatos Omni Complex nevű új építésű kétemeletes

téglaépület adott otthont a Christianson és Kirkwood
könyvelőirodának. Az épület halijában díszelgő
névtáblagyűjtő szerint néhány kisebb ügyvédi iroda, egy
ingatlanügynökség és egy biztosítótársaság bérelt
irodát. Á Christianson és Kirkwood az előkelő és
második emeleten kapott helyet.
Jay felkapaszkodott a másodikra és rövid keresgélés
után meglelte a tömör tölgyfa ajtót, melyen a keresett
cég neve díszelgett. Belépett az iroda külső helyiségébe,
mely pontosan úgy festett, mint ezernyi más iroda,
melyben volt szerencséje járni már: a fehérre festett
falakon olcsó dél– amerikai műtárgyutánzatok függtek,
a sarkokban ott díszelgett az elmaradhatatlan cserepes
pálma, a bútorzat tölgyutánzatból készült, s a hatást
hasonló színárnyalatú tárgyak, irodai berendezések
tették teljessé. Egy lángoló vörös hajú titkárnő pillantott
föl'rá kérdő tekintettel komputeréből. Fölismerte a
férfit.
 – Kirkwood úr bent van? – kérdezte Jay elengedve
egy kötelező mosolyt. – A nevem Jay Butler Brooks. Egy–
két percet rabolnék csak el főnöke idejéből, ha a
rendelkezésemre tud állni.
A titkárnő röviden, szaporán lélegzett, szeplős
arcában úgy forogtak szemei, mint egy vásári
mutatványos bábu, szemüregében ezüstdollárosokkal.
Zavarban és megkukulva ugrott fel helyéről és eltűnt
Paul Kirkwood irodájának ajtaja mögött. Jay egy
kisméretű dívánnyal szemezgetett, mely láthatólag
inkább díszítő kelléke volt a szobának, mintsem valódi
ülőalkalmatosság; állva maradt inkább. Saját arca
bámult föl rá a People Magazin egy korábbi számából,
mely olvasásra előkészítve és kiterítve feküdt a titkárnő
asztalán. A bűn bárója: Jay Butler Brooks tollával ered
valódi bűnesetek nyomába és elköveti a gyilkosságot
szabadlábon. Mint mindig, most is émelygés fogta el a
People Magazin szóvicceitől.
– Brooks úr. – Sármos mosoly jelent meg az
irodájából kibújó Paul Kirkwood arcán. – Nagyon örülök,
hogy találkozunk.
Jay közvetlenre vette a stílust.
– Van egy eléggé el nem ítélhető rossz szokásom,
hogy bejelentés nélkül rátörök emberekre. Remélem,
hogy nem alkalmatlan időpontban jöttem.
– Nem, egyáltalán nem. – Kirkwood szinte gépiesen
rázta meg Jay kinyújtott kezét, szorítása nyirkos és kissé
erőtlen volt. – Fáradjon be az irodámba. Parancsol
kávét, Brooks úr?
– Nem, köszönöm – válaszolta Jay.
Míg Paul fontoskodva eligazította a bejövő hívások
vagy a beeső vendégek ügyében titkárnőjét, Jay
kihasználta az időt, hogy körbekémlelje a szobát Josh
apjának valódi természetét esetleg eláruló apró jelek
után. A külső szobához hasonlóan a bútorzat itt is
tölgyfurnérból készült, és lendületes, modem, kerekded
vonalvezetés jellemezte. Egy bekeretezett és poszter
nagyságra kinagyított fényképen vadkacsák díszelegtek
a sötétzöld színű falon. Egy másikon, mint kötelező
kiállítási tárgyak feszítettek a diplomák, engedélyek és
elismerő oklevelek. Az irodahelyiség egészében véve
tiszta és rendes volt, csaknem zavaróan az. Ha nem látja
az asztalon kiterített dossziékat, azt is gondolhatta
volna, hogy egy bútorüzlet kiállítási termében van. Az
egyetlen jel, amely az élő és mozgó Paul Kirkwoodra
utalt, a kihúzható kanapén fekvő, rendben
összehajtogatott zöld takaró volt.
– Olvastam a lapokban a Franken bírón végrehajtott
életmentő akciójáról – mondta Paul belépve az irodába
és becsukva maga mögött az ajtót. Frissen
borotválkozhatott, vékony csíkos, elegáns fehér inge és
tökéletes élű barna nadrágja gondos vasalásról
árulkodott. – Furcsa és megrázó élmény lehetett.
– Akkor képzelje el, hogy a bírónak milyen lehetett –
felelte Jay szárazon. Egy bekeretezett fotóra tévedt
tekintete, mely a könyvespolcon állt feltámasztott
tartójában. Josh volt látható rajta egy– két számmal
nagyobb baseballruhában, mellette Paul térdelt, büszke
és idétlen mosollyal keskeny, jól szabott arcán. A kép
elbizonytalanította Jayt.
– Egy kis vasgyúró, nemde? – kérdezte a fotó felé
bökve. – Baseball és jéghoki. Úgy tudom, épp hoki
edzésen volt aznap este, amikor elrabolták...
 – Igen. Szélsőt játszik a helyi csapatban. Úgy volt,
hogy Hannah megy érte aznap este, de ott ragadt a
kórházban...
Óvatosan, szavait megválogatva beszélt, hogy a
vádaskodó tónus ne legyen felismerhető és érezhető az
idegen számára, de az mégis ott maradt, mint egy
virtuális kávéfolt az ingen. Ez a láthatatlan kávéfolt
azután beleivódott a válaszba is.
– Mélyen együtt érzek magával – mondta Jay. – Mint
kívülálló, csak elképzelni tudom, milyen áldozatokat
követelt magától és a feleségétől az eset. Arról nem is
szólva, hogy a végén kiderül, hogy a gazember nem
más, mint az egyik közeli ismerőse... Átkozottul
megrázó élmény lehetett.
– Ha csak félig átélte volna... – mormogta Paul.
– Térjünk a tárgyra, Kirkwood úr. Elmondanám, miért
jöttem.
Jay megkerülte az asztalt és a keskeny ablakhoz
lépett, ahonnan a zsúfolt, hóborította parkolóra nyílt
kilátás.
– Az események, melyek itt zajlanak, az, hogy az ügy
valószínűleg tárgyalásra kerül, fölkeltette az egész
nemzet figyelmét – mondta kissé színpadiasán
visszafordulva az ablaktól. – Egy ilyen fajsúlyú bűntény
egy ilyen kicsi városkában, nos az ilyesmi sokakban
kérdőjeleket szül. Ha a Minnesota állambeli Deer Lake–
en megtörténhet, ami megtörtént, akkor bárhol és
bármikor megismétlődhet újra. Az emberek szeretnék
megérteni, megtalálni a válaszokat a kérdőjelekre, és
megtudni, hogyan készüljenek föl egy hasonló esetre.
– Könyvet akar írni Josh elrablásáról?
 – Lehetséges. Valószínű. Ez egy valóban lebilincselő
történet. És emellett összetett, komplikált, és senkit
sem hagy érintetlenül. Az a sejtésem, hogy ez még
inkább így lesz, amint a tárgyalás elkezdődik.
– Ha jól értem, szeretne valamilyen üzletet kötni?
Jay egyszerre fölkapta fejét és tekintetét az
íróasztalon katonás rendbe sorakoztatott apró
tárgyakról. Dollárjelek villogtak Paul Kirkwood mély,
mandulavágású szemeiben.
– Üzlet? – szólalt meg Jay, adva az ártatlant.
Kirkwood megrántotta a vállát. – Az egyik jelentős
lap, most nem mondanám a nevét –, százezer dollárt
kínált.
És most azt várod tőlem, hogy emeljem a tétet,
gondolta Jay. Nem először történt meg vele. Az
áldozatok néha egyszerűen kidobták a házukból már a
puszta gondolattól, hogy könyvet ír tetemrehívásukból,
mások pedig elvárták volna, hogy pénzével jóvátegye
szenvedésüket, mintha ő rendezte volna meg a bűntényt
összes részletével és szenvedésével együtt, hogy
tökéletes tápja lehessen egy születendő könyvnek.
Azután létezett egy harmadik típus is, a Paul Kirkwood–
féle, akiknek pórusain, mint a verejték ütött át a
mohóság és pénzéhség. És Ellen még rólam képzeli,
hogy haszonelvű vagyok – gondolta Jay.
– Nem szoktam üzletet kötni, Kirkwood úr. Én nem
biográfiákat írok. A könyv, a sztori egy sor szereplőt
vonultat fel, következésképp egy sor embert érint. Ha a
születendő könyvnek akár csak egy vékony szeletkéjét is
fölajánlom bármelyiküknek, avval azt kockáztatnám,
hogy a könyv ezernyi eltérő és különálló nézőpontból
lesz megírva. Tudom, hogy ez némileg ellentmond
annak, amit sokan feltételeznek rólam, de én egy
bizonyos etika alapján dolgozom és ebben nem teszek
kivételt.
– Értem. Vajon ez a belső etika nem gondolkoztatta el
még a kérdésen, hogy megossza a könyvvel keresett
millióit a valódi szenvedőkkel? – Paul szigorú tekintetet
vetett rá, mely inkább tűnt furcsa mód kérlelőnek, mint
fenyegetőnek. – Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy
hogyan jelentethet meg valódi emberek valódi
tragédiájáról írt könyvet anélkül, hogy némileg
kompenzálná őket.
– Jó, akkor elmondom, Kirkwood úr, mindez hogyan
működik. A bűntény, a tárgyalás, s mind a többi a köz
kincsét képezi. Ha hajlandó megosztani velem a
történetét, akkor lehet, hogy a maga nézőpontját is
beépítem a könyvbe. Ha úgy dönt, hogy nem teszi,
akkor kénytelen vagyok a véleményemet mások
vallomására és a megtörtént eseményekre alapozni. Az
ön térfelén van a labda.
– Nézze, ez az én életem – csattant fel Paul. –
Megérdemlem...
Jay szemei összeszűkültek.
– Josh az én fiam – folytatta a férfi, próbálva
feledtetni az iménti hibát. – Megérdemel némi
kárpótlást mindezekért.
Jay mindezt már azelőtt eldöntötte, hogy felszállt a
Minnesotába induló gép fedélzetére. Egy alapot fog
létrehozni Josh számára, mint ahogy tette ezt minden
más könyvében előforduló áldozatok esetében. A könyv
eladásából és a jogdíjakból származó bevételek egy
jelentős része ebbe az alapba áramlik majd. Ez volt a
megszokott eljárás, amelyet alkalmazott; egy olyan
gyakorlat, melyet soha sem hozott a sajtó
nyilvánosságára nyilvánvaló okokból.
Most sem tett másként, esze ágába sem jutott, hogy
mindezt megossza Paul Kirkwooddal. Paul csúnyán
elbukott a vizsgán. Az én életem... Megérdemlem... Egy
jelentős lap felajánlott. ..
– Tudja mit, Kirkwood úr – mondta vontatottan, jól
kihangsúlyozva minden egyes szót –, az már egyszer
biztos, hogy Josh jobbat érdemel annál, amit kapott.
Az iménti kijelentés még mindig ott lógott kettejük
közt a levegőben, mikor Jay lassan az ajtóhoz ment és
egyik kezét a kilincsre helyezte.
– Azért meghagyom a telefonszámomat a
titkárnőjénél. Gondolkozzon el rajta és hívjon, ha jónak
látja... persze, csak ha talál időt a „jelentős lap” és a
tévéshow között.
Paul némán és mozdulatlanul nézte, amint vendége
kilép az ajtón, s düh marcangolta belül. A szarházi.
Idejön és kiselőadást tart az etikáról és a történet
integritásáról, de egy rohadt buznyákot sem hajlandó
fizetni. Legalább ötmilliót fog beszedni ezen a
történeten, és még van képe kioktatni azt az embert,
akinek valódi szenvedése központi és döntő részét
képezi a könyvnek, mely egy vagyonnal ajándékozza
majd meg.
Megérdemlem... Paul elhessentette magától a
bűnösség érzését, sőt még a gondolatát is. Ő is egy
áldozat volt.
Noha lényének egy része ragaszkodott és kitartott az
álláspont mellett, másik része Joshra gondolt a
kórházban, míg egy újabb, ki tudja hányadik hirtelen
megtelt annak a két héttel azelőtti éjszakának a
képeivel. Mindez forogni kezdett benne, míg egyszer
csak úgy érezte, mintha egy mosógép forgódobjában
pörögne lelke, várva a centrifugáló és szárító fázist,
mely riadalmat és pánikot perget majd ki belőle.
„Ne! Ne!” Josh eszelős és révült kiáltásai a fülében
visszahangzottak. Olyannyira, hogy kezeivel be kellett
tapasztania a füleit. De szemeit hiába csukta be, a
kórházi ágyon makacsul és vadul rugdalózó fiának képe
visszatért, és minden egyes rúgás mintha a gyomrát
érte volna.
Halk kiáltás vagy inkább sikoly hagyta el ajkait,
lehuppant székébe és összegörnyedt. Teste rázkódni
kezdett. Szája önkéntelenül is kinyílt; az agyában forgó
és tomboló káosz egyetlen és könyörtelen gondolatba
sűrűsödött össze: fiam, fiam, fiam, én kicsi fiam...
Aztán jött a bűntudat. A bűntudat fala. Az érzés olyan
erővel nehezedett rá, hogy szinte hipnotikus állapotban
nyitotta ki íróasztalának alsó fiókját. Ugyanez a
bűntudat késztette arra, hogy megőrizze az
üzenetrögzítő készülék mikrokazettáját arról a
sorsszerű és borzalmas éjszakáról. Egy mikrokazettás
diktafonba helyezve őrizgette, melyet levelei
diktálásához vásárolt, de sohasem használt.
Az asztal lapjára helyezte a kicsi, négyszögletes
tárgyat és benyomta a lejátszó billentyűt. Josh hangja
szólt hozzá abból az időpontból, mikor véglegesen
eldöntetett, hogy életük sötétségbe torkoll.
 Tizenkettedik fedezet

„Azért jöttem Park megyébe, hogy igazságot tegyek.”

Ellen fülében visszatérően visszhangzottak Anthony
Costellónak szavai. A kocsijában ült és vezetett.
– Mintha a város metróvonalon kívül eső területei
törvény nélküli senki földje lennének – mondta
panaszosan Cameron. – És ő, mint égy Wyatt Earp, most
megérkezett, hogy igazságot tegyen.
– Ugyan, mindez a show része – mormolta Ellen
rákanyarodva a Lakeshore Drive– ra.
– És ez egyáltalán nem zavar téged?
– Dehogynem zavar. A Holloman gyerek elrablását
felhasználni nagyobb publicitás érdekében – túl
undorító ahhoz, hogy szavakat találnék rá. De nem
szabad szem elől tévesztened, hogy Tony Costello és
Dennis Enberg egykutya: mindketten felbérelt
zsoldosok.
– Aha, egy felbérelt zsoldos Armani öltönyben.
– Ezt teszi a siker a nagyvárosban, Cam. Ha az ember
hajlandó megfizetni az árat.
– Őszintén szólva nem szeretnék én lenni a következő
Anthony Costello.
– Örömmel hallom. A világnak már így is túl sok Tony
Costellója van; több, mint amit elbír.
– Az a pasas egyáltalán nem nyűgöz le engem.
– Ebben azért tévedsz – mondta Ellen, miközben épp
a Kirkwoodék garázsfelhajtójára tértek. – Eszelősen jól
végzi a munkáját. Figyelmeztetlek, nehogy alábecsüld,
és főképpen ne hagyd, hogy a közeledbe férkőzzön.
 Kikapcsolta a motort és egy pillanatig a kocsiban
maradt ülve, elmerülten tanulmányozta a Kirkwood–
házat, ezt a cédrusborítású, többemeletes, impresszív
épületet, mely tökéletesen belesimult a félig– meddig
erdei tájba. Az utca utolsó és túlméretezett telkén épült,
s ennek következtében zavartalan kilátás nyílt a házból
a nyugati irányban fekvő tóra. Az északi és a keleti
oldalon a Quarry Hills park tömött erdősora szegélyezte
a birtokot, a zártságnak és szeparációnak szinte
megfizethetetlennek tűnő érzetét keltve. A ház utcai
frontján, az előkertben egy félig befejezett, hóból épült
erőd bizonyította, hogy az emberrabló megjelenése előtt
minden a legnagyobb rendben és életegységben zajlott
e házban.
Tekintete most a kettővel odébb fekvő Wright– ház
felé siklott.
Nagyos sóhajtott. Oké, essünk túl rajta.
Hannah nyitott ajtót, sápadtnak és igen törékenynek
tűnt. A mosoly, mellyel fogadta őket, gyors és kissé
kényszeredett volt.
– Hannah, ez itt a helyettesen, Cameron Reed. – Ellen
lehúzta kesztyűit és szépen rendben betömködte őket
kabátzsebébe.
– Igen, azt hiszem, már találkoztunk múlt nyáron egy
futballbaleset kapcsán – szólalt meg Hannah és kezet
rázott Cameronnal.
Cameron melegen elmosolyodott.
– Azóta teljesen fölépültem, és tudja mit, doktornő,
igaza volt: az a sebhely az edzőteremben többet ér, mint
egy tábornoki rangjelzés. – A mosoly hirtelen elillant
arcáról. – Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire
együtt érzek önnel és egész családjával a történtek
miatt, dr. Garrison.
– Köszönöm – felelte Hannah gépiesen. – Szabad a
kabátjukat?
– Hogy van Josh? – kérdezte Ellen.
A kényszeredett mosoly ismét föltűnt egy pillanatra,
azután elhalványodott.
– Mindenesetre jó, hogy itthon van.
– Mondott valamit? Bármit, amiből következtetni
lehetne az elrabló személyére, vagy arra, hogy hol
tartották fogva őt?
Hannah kissé félrehajolt és bepillantott a tágas
nappali szobába. Ellen pillantása követte a nőét. Hiába
nézett, Josht nem látta sehol.
– Nem – felelte nagy sokára Hannah. – Egyetlen szót
sem szól. Jöjjenek beljebb. Kémek kávét?
Követték a nőt a kényelmes és tágas nappali szobába,
mely rusztikus, vidékies bútorokkal volt berendezve.
Játékok borították mindenütt a padlót. Három lépcső
vezetett a nappaliból a konyhába: követték Hannah– t.
– Hallottam a campioni kisfiú esetéről – mondta
Hannah leszegett fejjel, miközben a kávékészítés
rituáléja kötötte le figyelmét. – Még az ellenségemnek
sem kívánnám ezt a poklot. Minden együttérzésem a
családjáé.
– Még inkább arra tüzel bennünket, hogy feltárjuk az
ügyet – mondta Cameron. – Minél nagyobb nyomás
nehezedik az emberünkre, annál valószínűbb, hogy egy
ponton hajlandó lesz föladni a cinkostársát.
Hannah tágra nyílt szemekkel nézett. Remegő kézzel
vette elő a kávésbögréket.
 – Remélem, nem kötnek vele egyezséget azok után,
amiket ez az ember tett...
– Nem – biztosította őt Ellen. – Semmi egyezség.
Mindenért megbűnhődik. Mint elmondtam a telefonban,
szeretnénk, ha Josh most egy pillantást tudna vetni a
fotókartotékunkra. Ha a fotók közül kiszúrja az
emberünket, azt követően kerülhet sor a szembesítésre
a rendőrségen. Úgy éreztük, talán kevésbé traumatikus
élmény volna számára, ha először csak: a fotókkal
kezdenénk. Nem szeretnénk fölizgatni Josht, de
elrablójának azonosítása minden kétséget kizáróan
kulcsszereppel bír a nyomozásban.
– Tanúskodnunk kell a bíróságon?
– Ez attól függ, hogy mennyire emlékszik,
helyesebben, hogy mennyit hajlandó elmondani nekünk
– válaszolta Cameron.
– Ha Josh képes tanúskodni, mi mindent el fogunk
követni, hogy a félelemérzés csírája sem maradjon
benne, mikor majd ott áll – magyarázta tovább Ellen.
Hannah idegesen babrálni kezdte az egyik
fülbevalóját.
– Esetleg tanúskodhatna egy videoszalagon is?
Láttam már ilyet a televízióban.
– Talán – mondta Ellen. – Volt már rá példa. Majd
beszélek a témáról a bíróval, ha eljön az ideje, de most
mindössze annyit szeretnénk Joshtól, hogy vessen egy
pillantást a fotókra. Ide tudná hozni a fiút?
Hannah kiment a konyhából, Cameron kinyitotta a
fotókat tartalmazó mappát és az asztalra helyezte.
– Nem látom, hogy túl jó állapotban lenne –
mormolta.
 – Én meg biztos vagyok benne, hogy még csak
elképzelni sem tudjuk, mit élhetett át – felelte Ellen,
izgatottan várva Hannah visszatértét. – Úgy hallottam,
hogy a házasságuknak vége.
– Sok minden terheli Garrett Wright lelkét.
Hannah beterelte fiát a konyhába. Josh fáradt
tekintettel méregette őket. Mintha csak árnyéka lett
volna egykori önmagának, annak a fiúnak, aki az
„eltűnt" poszterről mosolygott szégyenlősen az
emberekre; kiscserkész ruhája félszegen lógott rajta,
arcán kába, öntudatlan mosoly játszott. Kétségtelen volt
a fizikai hasonlóság ahhoz az egykori kisfiúhoz, de a
szikra, az életöröm úgy tűnt, tovaszállt. Szemeiből egy
százéves öregember tekintete nézett vissza rájuk.
– Hello, Josh, engem Ellennek hívnak. – Előrehajolt,
hogy feje egy magasságba kerüljön a fiúéval. – Ez meg
itt a barátom, Cameron. Nagyon szeret focizni nyáron.
Te szeretsz focizni?
Josh némán meredt Ellenre. Anyja megcirógatta
göndör haját.
– Josh inkább baseballt játszik nyaranta. Ugye?
A fiú Ellenről Cameronra pillantott, azután
megfordult és elmerült a hűtő ajtajára ragasztott fotók
és iskolai irkafirkák tanulmányozásában. Hannah
letérdelt a fia mellé.
– Josh, Ellen és Cameron azt szeretnék, hogy nézz
meg néhány fényképet, amit magukkal hoztak. Azt
szeretnék kideríteni, hogy a férfi, aki elvitt tőlünk,
szerepel– e a fotók között. Megtenned ezt nekünk?
A fiú nem válaszolt, sőt semmiféle reakciót nem
mutatott. A nő finoman, vállánál fogva az asztal felé
fordította.
 – Csak vess rájuk egy pillantást, Josh, édes kicsi fiam
– szólalt meg Ellen, a fiú elé rendezve a kiterített
fotókat. Senki nem siettet, nyugodtan nézd végig az
összest. Ha megpillantod azt az embert, aki elvitt,
mindössze annyit kell tenned, hogy rámutatsz.
Ellen visszatartott lélegzettel figyelte, ahogy a fiú a
fotók fölé hajol, egyik arcot vizsgálgatva a másik után.
Hamis fotók voltak, néhányat az ügyben nem érintett
bűnözőkről, néhányat pedig Deer Lake– i rendőrökről
készítettek. Garrett Wright képe fent, a tabló jobb
oldalán helyezkedett el. Josh végignézte az összest,
pillantása egy árnyalattal tovább időzött Wright képén,
azután tovasiklott.
– Mindössze annyit kell tenned, hogy rámutatsz, Josh
– mormolta Ellen. – Nem fog bántani. Teszünk róla,
hogy soha többé ne bánthasson se téged, se bármelyik
másik gyereket.
Egy pillantásra újból, még egyszer utoljára
végigsiklott az arcokon, azután hátat fordított,
visszaballagott a hűtőgéphez és bámulni kezdte az
előlapjára ragasztott papírmasé hóembert.
– Josh, biztos vagy benne, hogy nem láttad azt az
embert? – kérdezte Hannah és elfojtott kétségbeesés
vibrált a hangjában. – Talán vissza kellene jönnöd és
megnézned még egyszer. Gyere csak...
Ellen fölállt az asztaltól és finoman megszorította a
nő karját, mielőtt visszaterelte volna a kisfiút az
asztalhoz.
– Rendben van így, Hannah. Lehet, hogy egyszerűen
még nem áll készen erre. Majd kísérletet teszünk
máskor.
 – De... – dadogta Hannah és zavart pillantása fiáról
Wright fényképére siklott.
– Rendben van így – erősítette meg Ellen, s közben
azt kívánta, bárcsak olyan magabiztos volna valójában,
mint amilyennek a hangjából ítélni lehetett. – Ha készen
áll, majd beszélni fog róla. Egyszerűen csak túl korai
most ez.
– És ha soha nem fog készen állni? – suttogta az anya.
– Akkor is megnyerjük az ügyet – ígérte Ellen. De
amikor már kiléptek az ajtón és a Kirkwood– ház egyre
kisebb volt a visszapillantó tükörben, ő maga is azon
tűnődött, hogy képesek lesznek– e megtartani ezt az
ígéretet.
Josh volt az egyetlen szemtanú, aki azonosíthatná
Wrightot és talán a bűntársát. Josh látta, látnia kellett
azt az embert, aki elragadta őt a jégpálya mellől. A
szemtanú, Helen Black, aki épp a megfelelő pillanatban
kipillantott az ablakán azon az estén, egy fiút látott, aki
csak Josh lehetett, aki épp engedelmesen bemászott egy
furgonba. Látnia kellett, ki vezeti az autót.
– Talán a cinkos volt akkor az autóban – szólalt meg
Cameron. – Talán sohasem látta Wrightot.,
– Talán... Talán.
Haladtak egy fél háztömbnyit és egyikük sem szólt
egy szót sem. Épp egy vietnami fűszerüzlet mellett
suhantak el, amikor Cameron végre megtörte a csendet.
– Tiszta sor: ha Josh nem fog tanúskodni, Costello azt
állítja majd, hogy a fiú azért nem tudta azonosítani
Wrightot, mert nem is Wright követte el.
– De akkor jövünk mi, és Costellóra vetjük magunkat,
azzal vádolva, hogy egy lelketlen gazember – válaszolta
Ellen. – Azt fogjuk mondani, hogy azért nem
kényszerítjük Josht tanúskodásra, mert már így is
szenvedett és sérült épp eleget. Nem akarjuk kitenni a
szembesítés leírhatatlan borzalmainak, nem beszélve
arról, hogy mit élne át, miközben a tárgyalóteremben
szembe kell néznie Wrighttal.
A férfi elismerőleg bólintott. Közben rákanyarodtak
az Oslo utcára; ez volt az utolsó hegymenet a bíróság
épülete felé vezető úton. Lassítva az iramot elhaladtak a
járdán hemzsegő tüntetők mellett, majd az épület
hátába kerülve leparkoltak a seriff irodája előtt.
– Szegény kiskölyök – szólalt meg Cameron. – Rajtunk
áll, hogy igazságot tudunk– e szolgáltatni neki.
Ellen nem tudott elfojtani egy mosolyt.
– Ezért kapjuk a nagy pénzt, Reed úr.

– Rudy Stovich bíró úr. – Rudy hangosan ismételgette a

titulust, hogy szájában érezze ízét, és fülében
csengésének dallamát. Jól csengett.
Már vagy tizenkét éve ez volt az irodája, a bírósági
épület második emeletének utolsó szobája. A tölgyfa
könyves szekrény roskadozott az összefűzött, ijesztő
méretű aktáktól és a súlyos jogi szakkönyvektől,
melyeket soha nem lapozott, föl nem nyitott. Az asztalát
szemét borította, törmeléke és hulladéka a lusta
igazságszolgáltatásnak. Az asztala mellett golfütők
sorakoztak tartójukban. A szoba egy távolabbi, sötét
sarkában pingpongütők vártak sorukra – a februári,
rituális Phoenixbe tett utazásra. Noha évek hosszú sora
óta mindig elutazott pihenni Phoenixbe, ezúttal
örömmel elhalasztotta volna a kirándulást, ha a sors és
jóakarói az öreg Franken helyébe akarják ültetni.
 – Rudy Stovich bíró úr – visszhangzotta Manley
Vanloon. Kipiszkált egy mogyorót az asztalon álló
tányérból és egy feldühödött vadrécét utánzó
célszerszámmal ügyesen feltörte. Apró héjforgácsok és
szilánkok lepték el, mint dohányhamu őzbarna színű
gyapjúfelöltőjét. A férfi egészében véve úgy nézett ki,
mint egy Buddha, hatalmas, szabályosan kerek pocak és
kerek, mosolygós arc. Apró szemei fölött éles szögben
magasra emelkedtek a vékony szemöldökök. – Lehet,
hogy inkább a Rudolphot kellene használnod. Valahogy
emelkedettebben hangzik.
Rudy előre– hátra gurult székével, mintha a szerkezet
valamiféle szellemi centrifuga volna és elkülöníthetné a
jó döntéseket a rosszaktól.
– Szerintem hivalkodóan hangzik. A népek errefelé
szeretik a vidéki ügyvéd imázsomat.
– Jó érv. – Manley egy újabb mogyorót tömött a
szájába, szemei a távolba meredtek és látni vélte maga
előtt cimboráját a fekete talárban. Ő és Rudy már ezer
éve haverok voltak, kölcsönösen támogatva és fedezve
egymást üzleti ügyekben és politikai manőverekben
egyaránt. – Mikor dönt már végre a kormányzó?
– Ó, érthetően kegyeleti okokból szünetet kell
tartania, amíg el nem temetik Franken apót. Talán egy
hét vagy kicsivel több, mondanám. Most jut eszembe,
holnap lesz a ravatalozás. Temetés pénteken fél négykor
a Grace Lutheran temetőben.
– Grace Lutheran? Mindig azt hittem, hogy metodista
volt. Valahogy olyan metodistának tűnt. – Lesöpörte
kardigánjáról a mogyoróhéj törmelékét és kinyúlt egy
dióért. – Egy vacsora a temetés után? Péntekenként
halas svédasztalt rendeznek a Scandia étteremben.
 – Naná, hogy megyünk – motyogta Rudy kissé
túlságosan is ifjontian és álmodozón. Már látta maga
előtt Rudolph Stovichot, azt az embert, aki fenséges és
lélegzetelállító gyászbeszédet mond a gyülekezet előtt,
mely az állam minden részéből odasereglett bírákból,
ügyvédekből és politikusokból áll. Bizony, az öreg
Franken hosszú életet élt, elég hosszút ahhoz, hogy
befolyásos barátainak és támogatóinak listája is hosszú
legyen. A temetés egy tökéletesen időzített és
elhelyezett trambulinnak tűnt Rudy számára; most
lenyűgözi őket ékesszólásával és nyers őszinteségével.
Megcsörrent a házi telefon és titkárnőjének éles
hangja úgy hasított bele a mikrofonba, mint egy
váratlan villámlás.
– Ellen van itt, beszélni szeretne magával. Én már itt
sem vagyok.
– Küldje be. – Rudy megerőltette magát,
feltápászkodott székéből, noha ezen a napon nem igazán
ügyelt az udvariassági rendszabályokra. Ha egyszer
végre megnyugtatóan és szilárdan bebetonosodik a bírói
székbe, hadat üzen a finomkodásnak és az illemnek.
Ellen belépett és gépies mosolyt küldött Manley
Vanloon irányába. Manley kisebb vagyont harácsolt
össze a nagy mezőgazdasági válság idején, a hetvenes
években, meglehetősen simlis ingatlanügyletekből;
leszorított árakon vásárolta föl a Deer Lake határában
fekvő farmergazdaságok jelentős részét, hogy azután –
drága építési telkekké átalakítva – hatalmas ártöbblettel
adja tovább a nagyvárosokból ide vándorló juppyknak.
Nem sokkal később megvásárolta a környék három
jelentősebb autókereskedését és egy újabb vagyonkát
gyűjtött azzal, hogy naiv falusi bunkók imázsával
lecsalogatta a magukat dörzsöltnek vélő nagyvárosi
vevőket, és azután a döntő, a vételi pillanatban jól
megkopasztotta őket.
– Nahát, hello, Ellen. – Manley egy kicsit följebb
szuszakolta magát a székében, nem jobban, mintha
fingáshoz készülne, azután súlyos teste visszahanyatlott
a helyére, melynek gazdája ismét elmerült a
mogyoróbányászás bonyolult műveletébe. – Na, hogy
szuperál az a Bonneville? Piszok jó autó, az már biztos.
– Megyeget, Manley. – Lerázva ezzel Manleyt, a
főnöke felé fordult. – Éppen az imént hívtak a bírósági
jegyző irodájából. Garrett Wright ügyét Grabko bíróra
bízzák. Gondoltam, nem árt, ha tudja.
– Magának megfelel ez a döntés?
A nő megvonta a vállát.
– Lehetett volna rosszabb is.
– Tiltakozni fog, Ellen?
Persze hogy ezzel ajándékozza meg Tony Costellót,
aki azonnal eszelős sajtóbotrányt kavarna, mondván,
hogy a vád képviselői szándékkal akadályozzák
védencét a gyors tárgyaláshoz való jogában, nem
beszélve arról, hogy Tony azonnal kijátszaná az adut,
miszerint a vád ezen manővere nem más, mint a
gyengék időhúzogatósdi taktikája. A délután négy
órakor megtartott sajtókonferencián a védőügyvéd már
pedzegette – ösztönösen és zseniálisan – mindkét szálat.
Ellen Phoebe– öt küldte maga helyett, ha úgy tetszik
kémként, mert jól tudta, megjelenése arra sarkallná
Tonyt, hogy élve a soha vissza nem térő lehetőséggel,
belerángassa egy helyszíni és azonnali vitába. A férfi a
sajtókonferenciát követően, nyomában a riporterekkel a
megyei ügyész hivatala elé nyomult, de a recepciós
Ellen utasítása szerint úgy tájékoztatta őket, hogy Ellen
nincs az irodában; jól tudta, hogy aznap ez lett volna a
második és talán a leglátványosabb lehetőség Tony
Costello számára az összeütközésre.
A csekély győzelem ugyan édes volt, de a tény, hogy
végül Tony Costello láthatatlan befolyása és nyomása
alatt kell döntéseket hoznia, a végsőkig felbőszítette.
Stratégia, mondogatta magának. Jól átgondolt stratégia
alapján kell gondolkodnia, nem pedig az ellenfél
lépéseinek kivédésére pazarolni energiáit. Csak mindig
a jót kipörgetni a rosszra forduló helyzetből. Irányítani –
így hívták ennek a játéknak az alapszabályát.
– Nem fogok tiltakozni Grabko ellen. Tudja a dolgát.
Igazságos. Soha nem is volt semmi személyes kifogásom
ellene, talán azt az egyetlen hivalkodó és affektáló
stílusát kivéve.
Rudy „ugye megmondtam”– pillantást vetett
Manleyra, aki úgy csücsörítette a száját, mintha egy
leküzdhetetlen erejű büfögéssel kínlódna.
– Még mindig nem értem, Wright hogyan nyerhette
meg Costellót a maga számára – mondta Rudy.
– Azt én is szeretném tudni – felelte Ellen. – Vajon ki
hívta fel? Az biztos, hogy Wright nem bonyolíthat
távolsági beszélgetéseket a börtönből. Azt is erősen
kétlem, hogy Dennis Enberg lett volna olyan nagylelkű,
hogy feláldozva önmagát, ő lépjen kapcsolatba az
utódjával. Kit hagytam ki a felsorolásból?
– Wright feleségét.
– Az a nő alig él. A saját szememmel láttam tegnap
éjszaka. Ha csak nem színjáték volt az egész, pont
akkora eséllyel bocsátkozik összefüggő és értelmes
tárgyalásba Anthony Costellóval, mint a vizslám...
Úgyhogy nem marad más, mint Wright feltételezett
tettestársa.
– Ami azt is jelentheti, hogy Costello a campioni fiú
elrablójával került kapcsolatba – vonta le büszkén Rudy
a következtetést.
– Erősen kétlem, hogy bármit is ki tudnánk szedni
Costellóból.
Rudy komoly államférfiakhoz méltó elmerült
csendben ült, vonásai csodálatos módon egy bölcs és
szigorú bíró vonásaivá rajzolódtak át.
– Nos, kövessen el mindent, Ellen. Tudom, hogy
Costello nem fog gondot okozni magának.
Ellen pontosan akkora értéket tulajdonított a bóknak,
amennyit az valójában ért – semmit. Magára hagyta
Rudyt, hadd szője tovább Frankén bíró megürült
pulpitusával kapcsolatos terveit, és visszaindult a saját
irodájába. Munkatársai kezdtek hazafelé szivárogni. Sig
Iverson és Quentin Adler épp kiléptek az ajtón,
fontoskodva összedugták fejüket, mintha egy különösen
bonyolult jogi kérdést vitatnának meg; valószínűbb
feltételezésnek tűnt azonban a pletykálkodás. Phoebe
épp teveszőr kabátját kanyarította virágmintás ruhájára.
Eligazította a felöltő gallérját és kézfejével
kiszabadította alóla sörényszerű, gubancos hajbozótját.
– Egy halom üzenet vár az asztalodon – mondta,
megigazítva szemüvegét. – Costello úr megint
jelentkezett. Mitch is telefonált, és azt mondja, jó hír a
rosszban, hogy ma este átrándul Minneapolisba.
Nyilván Megan. A gondolat fölmelegítette Ellent,
ugyanakkor enyhén fájdalmas ürességet is érzett. Fél
vállal nekidőlt az ajtófélfának, egyik kezét a kilincsen
nyugtatva.
 – Köszönöm, Phoebe. Holnap látjuk egymást.
A titkárnő szigorú pillantást vetett rá.
– Ne maradj fenn túl sokáig. Fáradtnak látszol.
– Jól vagyok.
Phoebe nem dőlt be, de nem is firtatta tovább a
kérdést. Ellen belépett irodájába és fölmarta az asztalról
a rózsaszínű üzenetlapokat. Rögtön észrevette, hogy
nincs köztük egy sem, mely Jay Butler Brookstól
érkezett volna, és azzal áltatta magát, hogy örül. Mégis
azon kapta magát, hogy gondolatai és érzései
visszatértek a tegnap éjszakához, nevezetesen ahhoz a
pillanathoz, amikor a férfi épp elhagyni készült a házát,
amikor egy kissé túl közel állt hozzá, ő pedig egy kissé
túl sokáig kapaszkodott a férfi tekintetébe.
– Nem menekülhetsz előlem egy egész életen át.
Megpördült tengelye körül, félig– meddig abban a
tudatban, hogy Brooksot pillantja meg, de a hang egy
töredék másodperccel a látvány előtt a helyére került az
emlékezetében. A külső irodából beszűrődő fény csak a
férfi körvonalait rajzolta ki, fenyegető sötétben hagyva
az arcát. Illett hozzá. Tony Costello egy árnyék volt a
múltjából, amely most visszatért kísérteni. Hátranyúlt és
felkapcsolta az íróasztali lámpát, hogy megtörje az
átkot.
– Szökni előled, Tony? Mint mindig, az egód most is
túlórázik. Az még sosem jutott eszedbe, hogy elfoglalt
nő vagyok, akinek vannak fontosabb dolgai is, mint hogy
eljátssza kiszabott szerepét az általad rendezett média–
szappanoperában...
– Ellentmondasz, mint mindig – szólalt meg a férfi
kellemes hangon és behúzta maga mögött az ajtót. – Én
pedig már attól tartottam, hogy a vidéki élet ellágyított.
 Ellen leült a székébe, fölhelyezte a szemüvegét és
úgy tett, mintha teljes figyelmét lekötnék az
üzenetcédulák, melyeket előbb a helyükre kellett
visszarendezni.
– Így is van. – Kissé leszegte fejét és a szemüvege
felső kerete fölött nézett rá a férfira. – Ha a Hennepin
megyében töltött évek alatt lopakodtál volna be így az
irodámba, betörtem volna az orrod. Úgy látszik, teljesen
elpárologtak az önvédelmi ösztöneim.
– Nagy szerencsémre.
A férfi azt a mosolyát villantotta felé, amelyet a
legvonzóbbnak ítélt nem csekély arzenáljából. Ellen jól
emlékezett rá: a szögletes áll és a fehér fogak tömbje,
ahogy elővillan a sötétbarnára sült arcból. Egy mosoly,
amelyet tizenötezer dolláros áron vásárolt magának
Costello, elzálogosítva az örökségül rá hagyott szülői
házat. Bizony drágák a porcelánfogak, de a férfi üzleti
befektetésnek tekintette őket.
Úgy tűnt, tökéletes formában és erőben van, mint egy
drága cirkuszi ló. A mai napra választott öltöny egy
árnyalattal kékebb volt a tengerészkéknél, szabása
mesterien hangsúlyozta ki izmoktól duzzadó alakját,
melyet egy magán– edzőteremben, jól fizetett edző
segítségével fejlesztett ki. Lazán és magabiztosan
gombolta ki elegáns kétsoros kabátját, majd magától
értetődő természetességgel leült a vendégszékre.
– Miben állhatok a rendelkezésedre, Tony? – épp
annyi szándékolt közömbösséggel hangjában, amely jól
tudta már, idegesíti a férfit.
A csali ezúttal nem vált be, Tony rászegeződő
pillantása meg se rebbent.
– Már ezer éve...
 – Sajnos csak ezer éve.
A sértés ezúttal eredetinek tűnt, nem kevésbé
mesterien, mint a férfi hangjából előlopakodó érzések.
– Még mindig engem hibáztatsz a Fitz Patrickkel
történtek miatt – mondta. – Én meg azt reméltem botor
módon, hogy az idő megfelelő távolságból láttatja majd
veled a dolgokat.
– Nem hinném, hogy az árulásról és
megvesztegetésről vallott elképzeléseim
megváltoznának még ebben az életben.
A férfi megrázta fejét.
– Hogy hihetted el Ellen, hogy képes voltam
ilyesmire? A szakmai etikáról nem is beszélve, hogyan
hihetted, hogy elárullak mindazok után, ami kettőnk
között történt?
– A szakmai etikát félretéve... – Harsányan
felnevetett, majd nyugtalanul fölpattant a székből,
érezte, ahogy a düh szétárad az izmaiban. Járkálni
kezdett föl s alá az asztala mögötti szűkre szabott
helyen. – Valaki folyamatosan kilopja a Fitz Patrick– ügy
titkos információit, szó szerint az asztalomról. Azután az
ügy elhasal, és nem sokra rá észreveszlek téged és Fitz
Patrick ügyvédjét, amint haverkodva...
– Az csak egy vacsora volt. Tudomásom szerint nem
ütközik törvénybe.
– Az egyszer biztos, hogy nem ütközik a te
törvényedbe.
– Jézusom, Ellen – hördült föl a férfi, és fölpattant a
székből. – Az csak egy üzleti vacsora volt...
– Abban az egyben én is biztos vagyok. – Ellen
közelebb ment a férfihoz. – Az asztal alatt nyújtotta át
neked a harminc ezüstpénzt, vagy a pincérrel hozatta ki
a tálcán?
– Ezernyi ember fordult meg az irodában, aki
hozzáférhetett azokhoz az információkhoz. Fitz Patrick
lefizethette bármelyiküket.,
– Így van, de tudod, Tony, egyiküknek sem nőtt
hirtelen a feneke alá egy Porsche, és egyikük sem
kezdett feltünedezni Gregory Eagleton társaságában...
– Persze az soha föl sem merült benned, hogy talán
azért vesztetted el az ügyet, mert Fitz Patrick ártatlan
volt – vágott vissza Costello. – Az sem merült föl benned,
hogy a lány hazudik, és azért vádolja be Fitz Patrickot,
mert az nem volt hajlandó engedni a zsarolásnak.
Az érvek csak vörös posztóként hatottak Ellen
szemében. Costello nem tagadta az ellene felhozott
vádjait; inkább megkísérelte elterelni magáról a
figyelmet, rákenni a bűnt és a gyanút valaki másra.
Hogy ez a valaki más, ez esetben éppen a szerencsétlen
áldozat volt, túlfeszítette a húrt. Egészen közel ment a
férfihoz és vádaskodó ujjúval az arcába bökött.
– Art Fritz Patrick megerőszakolta azt a lányt, mert
hitte, hogy a pénze és a kapcsolatai feljogosítják, hogy
megtegye, amit csak akar. És attól hányok a leginkább,
hogy igaza is volt. A pénze kivásárolta őt a vádak alól, te
pedig bevásároltad magad a nagyúr kegyeibe.
– Ha igen, bizonyítsd be! – üvöltötte a férfi.
Nem tagadta. Soha nem is tagadta.
Már annyiszor ütköztek meg ugyanezen a csatatéren,
hogy végül mindig ugyanott lyukadtak ki. Ellen jól tudta,
hogy semmit sem tudna rábizonyítani a férfira.
Mindössze kirakós játékelemek álltak rendelkezésére,
na és a legbensőbb meggyőződés, melyben soha nem
kellett még csalódnia. Tényszerű bizonyíték nem volt.
Semmi, amivel beállíthatna a főügyészhez vagy az
ügyvédi kamarába. Mégis számtalanszor végiggondolta,
hogyan, milyen formában büntethetné meg, hogyan
égethetné meg nyilvánosan, rombolhatná le a hitelét és
küldhetné börtönbe. Végül azonban mindig be kellett
látnia, hogy minden erre irányuló kísérlete csak
visszahullna őrá. Végül ő szenvedne el nyilvános
megaláztatást, szakmailag ő lehetetlenülne el. Ő
képviselte a vádat az ügyben, és volt elég bolond és naiv
ahhoz, hogy szerelmi viszonyba kerüljön egy felfelé
törtető, gátlástalan védőügyvéddel.
Óvatosan, önmagában bízva csúszott bele a
kapcsolatba, és megtépázott önbecsüléssel szállt ki
belőle. Rászedte a férfi, megbűvölte és elringatta,
egészen addig a pontig, hogy elhitte, szilárd jellemmel
van dolga. És abban a szent pillanatban, amikor
páncélja és védőpajzsai leereszkedtek, a férfi hátba
döfte.
Csaknem három év telt el azóta és ő még mindig
álmodott arról, hogy viszonzásul kivágja helyéről azt a
hazug szívet. Nem minthogyha megcsalt szerelme fájt
volna – nem szerette igazán a férfit –, hanem mert
felhasználta őt, a bolondját járatta vele és alaposan
gúnyt űzött a jogból és tisztességből, melyben addig
megingathatatlanul bízott.
Elfordította fejét és kezeit az arca elé emelte, mintha
kézzel eltüntethetők volnának az arcra kiülő érzelmek.
Nem, nem akarta újra átérezni. Különösen nem a férfi
jelenlétében. Irányítani a dolgokat. Nem ő maga
próféciáit nem is olyan rég erről? Nem ő maga mondta
Cameronnak, hogy nehogy engedje a közelébe férkőzni
Costellót? S most mégis itt állt, mint egy ledobott
bomba a saját irodájában, mindössze néhány perccel
azután, hogy a férfi a lábát oda betette.
– Közel álltál hozzám, Ellen – mormolta a férfi alig
hallhatóan.
– Jól is van így, hogy múlt időben mondod, ugyebár –
mondta Ellen, lassan leereszkedve székébe. – Ókori
történet.
Tony is követte példáját és visszaült a vendégszékbe.
Mint a bokszolok, akik a menet végén a gonghang után
visszatérnek az átellenes sarokba. A feszültség tűrhető
szintre csökkent.
– Azt biztos, hogy sosem akartam, hogy elmenekülj a
városból – mondta Costello.
– Ne értékeld magad ilyen nagyra, Tony – felelte a nő.
– Te csak egy elhanyagolhatóan apró tünete voltál egy
sokkalta nagyobb problémának. Azért hagytam magam
mögött Hennepin megyét, mert torkig lettem a hazug és
mocskos játékkal, ami ott folyt. Most úgy látom, hogy
nem elégedtél meg pusztán– a nagyvárosi
igazságszolgáltatás rothasztásával. Eldöntötted, hogy a
mocskot kiutaztatod, mint egy vándorcirkuszt, a vidékre
is.
– Garrett Wrightot képviselem az ügyben.
– Én is úgy hallottam. – Ellen kemény, s most valóban
érzelmek nélküli pillantást vetett az arcára. – Hogyan is
történt voltaképpen?
– Hát ez egy érdekes ügy.
– Nagy volumenű, úgy érted. Én arra volnék inkább
kíváncsi, hogy hogyan lettél Garrett Wright
védőügyvédje. Ki lépett veled kapcsolatba? Esetleg te
szagoltad ki az ügyet?
 – Most azzal vádolsz, hogy elloptam egy másik
ügyvédtől a kliensét? – kérdezte csaknem meggyőző
felháborodással.
– Nem, ilyen piti dolgot soha nem művelnél. Ki hívott
föl telefonon? Tudom biztosan, hogy nem lehetett maga
Wright, sem Dennis Enberg.
– Akkor azt is biztosan tudod, hogy ezt nem fogom
megtárgyalni veled – válaszolta a férfi rezzenetlen
arccal. – Ügyvédi titoktartás.
Ellen most közelebb hajolt a férfihoz, karjával az
asztallapra támaszkodva.
– Úgy véled? Ha Garrett Wright cinkosa lépett
kapcsolatba veled – s fölfedhetnéd előttünk a Holloman
fiú elrablójának a kilétét, de nem teszed –, a bíróság
haragját fogom a fejedre zúdítani és apró darabokra
zúzatom a hírnevedet.
Costello sötét szemei csillogtak; úgy mosolygott a
nőre, mint egy szerelmes férfi.
– Ha a szíved mélyén még mindig az én Ellenem
vagy... Vagy lehet, hogy a tudatalattid kellett volna
mondanom?
– Soha sem tartoztam hozzád, Tony – felelte a nő
hideg hangon. – Csak lefeküdtem veled. Hidd el, nem
volt egy nagy dobás.
– Hohó! – rikoltotta férfi, – Övön aluli ütés. Nem
jellemző rád.
– Mit mondhatnék? A legrosszabbat hozod ki belőlem.
És még rosszabbal fogsz találkozni, ha támogatsz és
rejtegetsz egy emberrablót.
– Végig annak a feltételezésnek az alapján beszélsz,
hogy a védencem bűnös – felelte józanul. – Én viszont
feltételezem, hogy ártatlan, következésképp semmilyen
tettestársról vagy cinkosról nem tudhat. Nyilvánvalóan
nem tudhatok semmit a Holloman gyerek elrablásáról.
– Isten segítsen, ha most hazudtál, Tony – szólalt meg
Ellen kemény hangon. – Egy gyerek élete forog kockán.
– Tudom, hogy mi forog kockán, Ellen. Én mindig
tudom, hogy mi a tét.
Szépen, nyugodtan kinyitotta a szomszédos széken
heverő méregdrága kinézetű olasz design aktatáskáját
és egy aktát húzott ki belőle.
– A vádiratokba való betekintés iránti kérelem. Mivel
valójában semmi bizonyíték nem áll a
rendelkezésetekre, azt gondolom, hamar ejteni fogják az
ügyet.
– Több mint elég áll a rendelkezésünkre a
meghallgatáshoz – felelte a nő. – A te kis „gyorsan
igazságot” mesterkedésed rád fog visszahullni Tony, és
nem rám. Küldd át holnap délután valamelyik
mamelukodat az iratokért.
– Magam jövök – mondta, és visszabújt a kabátjába. –
Grabko bírónál pedig kérni fogom, hogy csökkentse az
óvadékot. Hát nem csodálatos, hogy mennyire aggódik a
megyétek, hogy az igazság kereke egy pillanatra se
szűnjék meg forogni?
– Attól tartok, hogy te most éppen a bírósági jegyzőt
dicséred – mondta Ellen látszólag unott hangon. – Pedig
az egész megyében nem találsz még valakit, akit
annyira ne érdekelne becses személyed.
Costello szemei összeszűkültek. Ezúttal valóban
dühösnek tűnt, és Ellen jól tudta, hogy ez az egy
képessége valódi.
– Szerintem jól tennéd, ha te lennél az, Ellen –
mondta a férfi halk, de a visszafojtott dühtől remegő
hangon. – Remélem, az ügy érdekében, hogy nem
engeded majd, hogy elfogultságod eltompítsa
éleslátásodat... Nem szeretném, ha bárki utána azt
mondhatná, hogy nem volt fair játszma.
Ebben a pillanatban úgy érezte, szeretné felkapni
asztaláról a papírnehezéket, és a férfihoz vágni, de az
említett tárgy kéztávolságon kívül esett, és a
megfontoltság hűvösebb választ kívánt.
– Miért nem viszed el az egodat vacsorázni, Tony?
Iszonyatos energiákat emészthet fel.
Ajkai keskeny mosolyra húzódtak.
– Tulajdonképpen, éppen vacsorázni készülünk.
Kérném, hogy tarts velünk, de...
– Más terveim vannak.
A férfi megbiccentette fejét.
– Akkor holnap... Visszalépett a külső irodába, a
bizonytalan félhomályba, ahonnan jött, de váratlanul
visszafordult és bedugta az ajtón a fejét. – Tudod, Ellen
– suttogta puha hangon –, a körülményektől eltekintve
tényleg örülök, hogy újra látlak.
Ellen nem válaszolt. Amikor a férfi végre tényleg
eltűnt, kezeivel mélyen beletúrt a hajába és egy
hatalmas sóhajjal eresztette ki magából a lassan
robbanóeleggyé alakuló gőzt. Logikusan visszatekintve
beszélgetésükre, jogosan állapíthatta meg, hogy nem
szenvedett teljes vereséget. Elért néhány pontot, és
alapvetően megtartotta a térfelét. Ha azonban mellőzte
a logikát, és úgy gondolt vissza az eseményekre,
meztelennek és sebezhetőnek érezte magát.
Egyszer korábban, amikor még sérthetetlennek
érezte magát, a férfi mégis utat talált sebezhető
pontjához. Akkor ő maga döntött úgy, hogy továbbáll, de
ugyanez az ember most megint itt volt, készen arra,
hogy újból lerohanja az életét. Ebben a pillanatban
egyetlen logikus érvet sem volt képes találni, mely
elvehette volna kényelmetlen érzéseinek élét.
És nyugtalanságának mélyén valójában nem is Tony
Costello, hanem Garrett Wright állt.
Vajon miért választotta éppen Costellót? Honnan
tudhatta, hogyan jöhetett rá, hogy ki az az egyetlen
ember, akivel a legkevésbé akart szembenézni a
bíróságon s azon kívül? Ki kérte föl Costellót?
Ki volt az a meg nem nevezett másik személy?
„Tulajdonképpen éppen vacsorázni készülünk.
Szívesen mondanám, hogy csatlakozz hozzánk.”
Egyszerre, mint gombaspórák, ezernyi lehetőség
áradt szét a fejében. Lehet, hogy stábjának valamelyik
tagját értette, de épp úgy lehetséges, hogy éppen arra
az emberre célzott, aki Garrett Wright nevében fölvette
vele a kapcsolatot.
Gyorsan magához vette a kabátot és az aktatáskát,
majd kisietett az irodából. Az igazság malmai mára már
megszűntek őrölni, és a homályos, rosszul világított
folyosókon magányosan és visszhangozva kopogtak
cipősarkai. Lesietett a lépcsőn, átvágott az aulán és a
parkoló felé legközelebb eső ajtó felé vette az irányt.
Éppen szorosabbra zárta magán a kabátot a kint váró
hideg ellen és kinyitotta az ajtót, de azután megtorpant.
Fürkésző tekintettel méregette a parkolót, Costellót
kereste, erősen remélve, hogy még látja az elhajtó autó
lámpáit. De nem látott senkit. Halkan átkozódva
magában elindult saját kocsija felé. Csak remélhette,
hogy Costello előbb az irodájába ment. Ha utolérhetné
és követhetné őt az étteremig...
 – North kisasszony?
A sötét forma úgy bontakozott ki az éjszakából, mint
egy lebegő szárnyú kísértet. Ellen önkéntelenül is
oldalra ugrott, egyik cipősarka kitört és kifordult a
bokája. Eközben még a táskáját is elejtette. Adam Slater
szobormereven, tágra nyílt szemekkel állt, úgy nézte
végig küszködését. A szél szemeibe fújt néhány
hajfürtöt, melyet türelmetlen mozdulattal sepert odébb.
– Jesszusom, North kisasszony, nem akartam
megijeszteni. Tényleg sajnálom.
Ellen tekintetében több volt, mint neheztelés.
Felvette a földről a leamputálódott cipősarkat és
begyömöszölte egyik kabátzsebébe.
– Slater úr – mondta, és minden erejével azon volt,
hogy hangja civilizált maradjon. – Tényleg nincs sok
értelme lerohanni az áldozatát, amikor maga az
egyetlen riporter a környéken.
A fiú vékony arcán szégyenlős kisfiúsra rendeződtek
át a vonások.
– Tényleg nagyon sajnálom. Egyszerűen csak
szerettem volna elcsípni mielőtt, nos, mielőtt eltűnik.
– És miért nincs Campionban, a horda többi tagjával?
– Nincs ott semmi. Úgy értem, folytatják a kutatást,
de nem találtak semmit, gyereket vagy effélét. Jó
néhányan visszatértek ide Anthony Costello
sajtótájékoztatójára, de azután ismét Campionba
mentek az esti misére. Gondoltam, kitartok itt, hátha
kapok magától egy nyilatkozatot.
– Több mint a semmi, ugye?
– Hát valahogy úgy, illetve úgy értem, hogy az már
valami volna. Úgy értem, érdekelne, hogyan érinti, hogy
dr. Wright egy ilyen nagymenőt tudott szerződtetni,
mint Costello? – Előhúzta jegyzettömbjét a kabátzsebből
és csőre töltött tollal várta a választ.
Ellen lehelete átlátszó gomolyagba gyűlt, majd
elnyelődött a sötétben. Égtek a halogénlámpák a
parkolóban. Az egyik éppen Bonneville– jét világította
meg, nyilvánvalóvá téve, hogy az övé az egyetlen autó
százméteres körzetben. Egyszerre veszélyérzet kerítette
hatalmába.
– Garrett Wrightnak joga van a védelemhez –
válaszolta gépiesen. – Costello úr nagyon jó a
szakmájában.
– Gondolja, hogy ebből arra is lehet következtetni,
hogy Wright tényleg bűnös? Mármint az, hogy úgy
érezte, jobb ügyvédre van szüksége, sokkal jobbra, mint
amilyet Deer Lake– en találhatna magának?
– Sajnos nem olvasok a gondolataiban. Bárcsak
tudnék. Sokkal könnyebb lenne a munkám. – Lehajolt és
fölvette a földről táskáját jobb lábán egyensúlyozva,
hogy hiányzó cipősarka nehogy még morbidabb
jelenethez vezessen. – Hiszem, hogy Garrett Wright
bűnös. Mindent el fogok követni a törvény adta
kereteken belül, hogy bebizonyítsam ezt, és ennek
megfelelő legyen ez ítélet. Ebből a szempontból semmi
különbséget nem jelent számomra, hogy kicsoda a
védője.
– Nem fél Costellótól?
– Cseppet sem.
– Még akkor sem, ha minden három ügyből kettőt
megnyert magával szemben Hennepin megyében?
– Ezt meg honnan vette?
Megrántotta a vállát.
– Vannak kapcsolataim.
 – Minden ügy egyedi eset – folytatta Ellen a kocsija
felé botladozva. – Biztos vagyok a Garrett Wright elleni
ügyünkben. Annak érdekében is minden tőlem telhetőt
el fogok követni, hogy elfogják és elítélik végül a
cinkosát is.
– Van már valami nyom, amely utal az illető kilétére?
– kérdezte Adam Slater, fölzárkózva a nőhöz. – Van már
valami elképzelés a lehetséges motivációról?
– Erre nincs módomban felelni.
– Nem említem a nevét – ígérte a fiú. – Majd azt írom,
hogy „egy magas beosztású, a megyei ügyészi hivatalnál
dolgozó személytől” kaptam az információt.
– Slater úr, összesen öt ügyvéd van a csapatban.
Maga sem gondolja komolyan, hogy ez garancia az
anonimitásom megtartására.
A fiatalságra jellemző törhetetlen makacssággal tért
rá a fiú a következő kérdésre.
– A lehetséges motivációról még senki egyetlen szót
sem ejtett. Mit gondol, mi folyik itt voltaképpen? A bűn
mindig valamiért, valami érdekében van elkövetve.
Szex, hatalom, pénz, esetleg kábítószer. Vagy lehet,
hogy egzisztencialista, illetve kozmikus nézőpontból
egyszerűen a jó és a rossz harcáról van szó?
Ellen a fiúra pillantott, látta szemeiben a mohó tüzet,
amint a válaszára vár, egy zaftos, szenzációs
kulcsmondatra, amelyet az olvasói a reggeli zabpehely
mellé elfogyasztanak. Valóban, a jónak és rossznak
egész árnyalatskáláját látta felvonulni a szörnyű ügy
kapcsán; találkozott a sötétség árnyaival és árnyékaival,
de látta az emberségesség apró, fénylő szikráit is. Ha
Brooksnak másban nem is, de abban az egyben
mindenképpen igaza volt, hogy a körülöttük lezajló
dráma így vagy úgy, sokféle módon és értelemben, a kor
metaforája lehetne. De Ellennek nem sok kedve volt
filozófiai diskurzusba bocsátkozni egy riporterrel, aki
szappanoperákon nőtt föl, és még ahhoz is túl fiatal volt,
hogy a Beatlesről saját emlékei lehessenek.
– Slater úr, én nem vagyok egzisztencialista –
válaszolta. – Realista vagyok. És mint realista, hiszem,
hogy megnyerhetem ezt az ügyet. Nem fogom hagyni,
hogy elködösítsen egy ügyvéd, aki többet költ ruhára,
mint az én egész éves keresetem, de azt a lila ködöt is
elűzöm magamtól, miszerint valami esszenciálisan
gonosz dologgal állunk szemben, melynek ördögi
zsenialitása nagyobb és erősebb, mint az összes ellene
küzdő együttes képességei. Ha tudja erről az oldalról
szemlélni az ügyet, Garrett Wright csak egy közönséges
bűnöző. Semmivel sem vagyok hajlandó többnek látni
őt, mint ami és amennyi valójában. Ez a véleményem.
Végül legyártott neki egy tökéletes kulcsmondatot,
gondolta már a kocsijában ülve és kifelé lavírozva a
parkolóból. Kár, hogy ő maga mégsem tudott hinni
benne.
 Tizenharmadik fejezet

Hannah egyedül barangolt az elhagyottnak tűnő,

csöndes házban, egyedüli társa a hifitoronyból
átszűrődő puha háttérzene volt. Lily mélyen aludt rácsos
ágyában. Josht a díványon lepte meg az álom a Vissza a
jövőbe című film nézése közben.
Hannah már két napja készenléti állapotban tartotta
a videót; el akarta kerülni, hogy Josh, akár véletlenül is
hírműsorba botoljon a tévécsatornák között válogatva. A
kiinduló gondolat, mellyel nyugtatgatta magát az volt,
hogy a hírek felkavarhatják a fiút, de valójában őt magát
kavarták föl a Holloman fiú elrablásáról szóló hírek.
Először megpróbált Joshsal beszélgetni a témáról, de
leszámítva azt az első és egyetlen, egyébként
hátborzongató kijelentését, a fiú néma volt, mint a sír.
„– Josh, édes kicsikém, tudod, hogy ki vihette el azt a
fiút a családjától?
A fiú közömbösen rándította meg vállát és teljes
figyelmével a filctollkészlet felé fordult, alaposan
szemügyre véve külön– külön mindegyiket.
– Édesem, annak a kisfiúnak a családja betegre
izgulja magát, mint ahogy mi is szenvedtünk
kegyetlenül miattad. Azon kívül, az a fiúcska
valószínűleg nagyon jel, úgy, ahogy te is félhettél... Ha
tudnál segíteni, hogy megtaláljuk, ugye megtennéd...
ugye megtennéd?
Josh teljesen elmerülve a tevékenységben, most egy
rózsaszínűfilctollat húzott elő a dobozból, mint egy karja
meghosszabbításaként maga elé tartotta és lassanként
körözni kezdett vele a levegőben, mint hogyha a filctoll
egy varázslatos önjáró repülőgép volna.”
A fiú most is, mint azóta mindig, a képzelet világába
bújt és menekült vissza. Hannah kétségbeesetten
igyekezett megtalálni a módját, hogy kicsalogassa
onnan, vagy legalább érdemben megkísérelje kivonni
fiát képzelt világából. De nemegyszer eszébe jutott,
hogy könnyen lehet, mégis hagyni kellene, egymaga
járja végig ezt az utat, és az egyetlen, amit mint szülő
tekét és fölajánlhat segítségül, a szeretet, a figyelmes
támogatás és sok– sok türelem. Ilyenkor azonban
rendszerint Dustin Holloman anyja jutott az eszébe:
Halál pontosan tudva és ismerve a szörnyű félelmet,
melyet az asszony átélhet, és ilyenkor újból erőre kapott
és szerette volna vallatóra fogni a fiút, vagy legalább
fölhívni Mitch Holtot és közölni vele a Joshtól hallott
dermesztő mondatot, vagy kapcsolatba lépni Ellennel,
és segítségével haladéktalanul visszavinni Josht a
gyerekpszichiáterhez, annak gondjaira bízni és ezáltal
fölszabadítani önmagát a túlzottnak tűnő és kínzó
felelősség alól.
Érvek és ellenérvek forogtak és viharzottak a fejében,
vagy talán pontosabban fogalmazva, a lelkiismeretében.
Végül belső megérzései azt súgták, ne tegyen semmit,
de ettől önzőnek, gyengének és bűnösnek érezte magát.
Szívparancsa diktálta úgy, hogy először is és leginkább
Josht kell védenie, maga mellett tudnia biztonságban; de
így csak remélhette, hogy az általa nem tudott és nem
ismert történések undorító maradványa magától oszlik
el.
Megállt a fiú mellett, lenézett rá. Josh békésen aludt,
és Hannah most minden ízében átérezte a fájdalmat:
Egyszer már kudarcot vallott, és nem tudta megvédeni a
fiát. Nem akart újabb kudarcot, de egyszerűen
gyengének és magányosnak érezte magát: vakrepülés
volt ez. Az a hátborzongató érzése támadt, hogy
kivonták, kitaszították az általa ismert világból, ahol
pontosan tudta a szabályokat és tudatában volt saját
képességeinek, egy idegen világba szóratott, amelynek
nem érti a nyelvét és a szokásait.
Josh elrablásáig sohasem kellett valódi töréssel
szembenézni az életében. Sohasem volt próbára téve
alapvető küzdőképessége. Még most is, hogy akarata
ellenére felszínre dobódtak benne ezek a képességek,
ügyetlenül és bizonytalanul gyakorolta őket. Érezte,
hogy elmozdult egyensúlyi helyzetéből, és tudta, hogy a
leginkább férje támogatását nélkülözi. Ő és Paul, Paul
és ő réges– régen, sok idővel a történtek előtt még egy
csapatot alkottak. Paul hiánya most leginkább ahhoz
hasonlított, mintha nem is egyetlen végtagját, de
lényének egy darabját választották volna el tőle.
A konyhaajtó mögött az előszobaajtó egyszer csak
kinyitódott és becsukódott. Hannah megpördült és
ösztönösen fia és a láthatatlan behatoló közé állt.
Hamarosan a konyhaajtó is föltárult, és Paul lépett a
szobába.
– Telefonálhattál volna – fakadt ki dühösen Hannah
és a konyha felé indult.
– Ez egyelőre még az én házam – védekezett Paul
sértett hangon.
Hannah éppen fölkészült az újabb támadásra, azután
mégis valamilyen rejtett erő visszafogta. Szokássá vált,
igen, valódi szokássá a verbális hadviselés, annak
minden szokásos adok– kapok pörlekedő fordulata
kettejük között. Oda jutottak, hogy már a formálisnak
tekinthető üdvözlések is elmaradtak. Több mint egy
évtizedet osztottak meg egymással életükből, két
gyermeket ajándékoztak a világnak, és végül mégis
ebben a leírhatatlanul nyomorult és semmilyen
állapotba kerültek.
– Megijesztettél – ismerte be.
– Sajnálom. – Nehezen és akadozva törtek fel a
férfiból a sajnálkozó szavak. – Azt hiszem, valóban
lehettem volna előrelátóbb. De nem gondoltam, hogy
már ennyire hozzászoktál ahhoz, hogy nem vagyok.
– Nem erről van szó.
A férfi gúnyosan vonta föl szemöldökét.
– Hohó, talán úgy döntöttél, hogy tartanod kell
tőlem? Erről van szó?
– Jézus Máriám. – Mindkét tenyerét mélyen csukott
szemére nyomta. – Paul, én csak szeretnék kedves és
udvarias lenni veled. Nem tudnánk legalább félig–
meddig közösen gyakorolni a dolgot?
– A jelenlévők közül úgy emlékszem, te vagy az, aki
kidobta a másikat.
– Mert megérdemelted. Tessék. Most boldog vagy?
Most elég undokok vagyunk egymással?
A férfi elfordította tekintetét és a hűtő ajtajára
kifüggesztett feljegyzéseket, fotókat és rajzolmányokat
vette szemügyre. A kép egy bejáratott és jól működő
családra utalt.
– Josh miatt jöttem – mondta halkan.
– Éppen alszik.
– Akkor legalább nem fog megijedni tőlem, ugye?
Hannah beharapta a szája szélét. Nem tudta
bizonyosan, mire akar kilyukadni a férfi, mint ahogy
abban sem lehetett biztos, hogy ő maga mit szeretne.
Nem akarta hinni, hogy Joshnak oka van félni az apjától.
A logikus érvek azt mondták, valóban nincsenek, nem
lehetnek ilyenféle okok, és hogy Garrett Wright az
egyedüli bűnös a környéken. Garrett Wright pedig
börtönben raboskodott.
Mégis egy újabb gyerek esett áldozatul.
Azután az is különös volt, hogy Paul Josht hibáztatta
agresszívan elutasító viselkedése miatt.
– Ott, a díványon esett álomba – mondta a nő, majd
megfordult és lassan visszament a nappali szobába.
Paul a nyomában, zsebre tett kezekkel, szőnyegen
csusszanó lépteivel követte őt. Lenézett kettejük fiára a
dívány támlája fölött, és pontosan megnevezhetetlen
érzelmek torzították el arcvonásait.
– Hogy van?
– Nem tudom.
– Beszél már?
Hannah hezitált egy töredék másodpercig, határán
annak, hogy kiöntse lelkét a férjének, de aztán egy belső
hang mégis megakadályozta ebben.
– Nem... Nem igazán.
– Mikor mentek újra a pszichiáterhez?
– Holnap. Ma itt járt Ellen North és a helyettese,
Cameron Reed a megyei ügyészi hivataltól és fotókat
mutattak a gyereknek, hátha fölismeri köztük Garrett
Wrightot.
A férfi várakozóan felkapta a fejét.
– És?
– És semmi. Szépen megnézte a fotókat, azután
odább állt. Szerintem tökéletesen leplombálta magában
a dolgot. Dr. Freeman szerint hosszú idő telhet el, mire
képes lesz szembesülni a történtekkel. A
megrázkódtatás túlságosan nagy lehetett. Azonkívül
valószínű, hogy rá is parancsoltak, hogy ne beszéljen.
Megfenyegették. Csak a jó isten tudója, mi minden
történhetett.
– A jó isten és Garrett Wright.
Paul előrehajolt és végigsimított Josh haján. Egy
kósza fürt az ujja köré kapaszkodott, szemeit egyszerre
könnyek öntötték el. Hannah ott maradt, ahol állt, és
összeszorult a szíve, mert tudta, nem is olyan régen még
odament volna a férfihez, átölelte volna, és osztozott
volna a fájdalmában. De most nem tudta megtenni. Mély
és csikaró fájdalmat érzett. Hogy illanhatott így el a
szerelem? Mit tehettek volna, hogy magukban,
maguknál tartsák ezt az illékony szubsztanciát?
– Bárcsak visszamehetnék – suttogta Paul. – Úgy
szeretném... Úgy szeretném...
Ez a melódia már ismerősen csengett. Hannah nem
tudta volna megszámlálni az üres „bárcsak”
mondatokat, a soha meghallgatásra nem találó
fohászokat. De a legfontosabb mégiscsak
meghallgatásra talált, Josht visszakapta, de ez csak a
szükségletek, fájdalmak és vágyakozások egy új
hordáját szabadította rá; kérdéseket, melyekre nem
biztos, hogy ismerni akarta a feleletet.
„Bárcsak visszamehetnék.” Vissza, igen, vissza
életüknek abba az időszakába, amely innen, a mostból
nézve távoli tündérmesének tűnt. Egyszer volt, hol nem
volt; egyszer, valamikor réges– régen, nagyon boldogan
éltek. Most csak keserűséggel és fájdalommal tudta
felidézni mindezt. Minden olyan távolinak tűnt, mint a
soha el nem érhető csillagok.
 – Átviszem az ágyába – motyogta Paul.
Hannah már éppen mondani akarta, hogy ne, mert
félt, helyesebben rettegett, hogy Josh esetleg felriad a
mozgásra és pánikba esik apja váratlan látványától. De
magában tartotta a szóhoz szükséges lélegzetet, és
csendben istenhez fohászkodott, hogy most az egyszer
ez ne történjen meg. Bármilyen szörnyűségek is
történtek kettőjük között, nem szeretett volna
szemtanúja lenni Paul fájdalmának, legalábbis nem most
és nem így. Szerette volna nem hinni, hogy a félje,
egykori embere mindezt megérdemli.
Úgyhogy követte őket föl a lépcsőkön és végül
megállt a Josh szobájába vezető ajtónál és csendben
figyelte, amint Paul finoman lefekteti a fiút az ágyba és
gondosan eligazítja rajta a takarót. Megcsókolta az
ujjait, majd puhán az arcához illesztette őket, azután
keresztülment a folyosón, hogy Lilyre is vessen egy
pillantást.
– Állandóan felőled kérdez – ismerte be halkan
Hannah.
– És mit mondasz ilyenkor neki?
– Azt, hogy máshol tartózkodsz egy ideig.
– De nemcsak egy időről van szó, Hannah? – kérdezte
inkább vádlón, mint reménykedve. – Nincs szükséged
rám.
– Amire nincs szükségem, az ez – felelte kemény
hangon a nő. Közben visszaértek a nagyszobába. – Elég
a siránkozásból, a többértelmű célzásokból, abból, hogy
mintha tojáshéjon lépdelnék, úgy kell körbelopakodnom
a lelkedet. Mindent föláldoznék, ha elrendezhetnénk
egymás közt a dolgokat Josh érdekében, de úgy látom,
hogy nem vagy képes…
 – Én? – csattant föl Paul hangja és öklét drámai
mozdulattal verte a melléhez. – Hát itt vagyunk, megint
én vagyok a bűnbak. Lószart! Szerintem te vagy az...
– Most hagyd abba! Azonnal! – üvöltötte Hannah. –
Nem vagyok hajlandó újból végighallgatni. Megértettél
engem, Paul? Belefáradtam a vádaskodásaidba. Eleget
vádolom önmagamat mindkettőnk helyett is. Minden
tőlem telhetőt elkövetek. Ugyanezt nem merném rólad
is állítani, egyszerűen nem értem és nem tudom, hogy
mit csinálsz. Már azt sem tudom, hogy valójában
kicsoda vagy. Egy biztos, nem az a férfi, akihez
feleségül mentem. Nem az az ember, akivel együtt
akarok élni.
– Hát ez nagyszerű – sziszegte a férfi. – Ki vagyok
rúgva.
Az ördögi kör ismét bezárult, gondolta Hannah,
amikor becsapódott az ajtó a férfi mögött. Már
annyiszor táncolták el ezt a táncot, hogy a puszta
gondolata is émelygéssel töltötte el. Kimerülten
lerogyott az egyik karosszékbe és a hordozható telefon
felé nyúlt. Hirtelen szükségét érezte egy támasznak, egy
barátnak, valakinek, akit biztosan és biztonsággal
szerethetett, még akkor is, ha az a valaki soha nem
szeretheti viszont.
A vonal másik végén megcsörrent a telefon, egyszer,
még egyszer.
– Itt az isteni felmentő sereg. Ingyenes házhoz
szállítás.
Hannah ajkai önkéntelen mosolyra nyíltak.
– Különleges bűnbánatajánlatunk van ma este.
Vegyen három rózsafüzért kettő áráért.
 – És vállak vannak, melyeken sírni lehet? – kérdezte
Hannah.
A csönd a vonal másik végén meleg és
jelentőségteljes volt.
– Vegyen egyet és a másikat ingyen kapja – hallotta
Tom atya halk és mély hangját.
– Élhetek az ajánlattal?
– Bármikor, Hannah – suttogta. – Bármikor.

Paul a Quarry Hills parkot szegélyző fák alatt

bukdácsolt. Hol előbukkant a hold, hol eltűnt, pislogva
szórta fényét aszerint, hogy a koromfoltszerű, elébe
úszó, sötét felhők mikor szakadoztak föl és egyesültek
újra. De Paul jól ismerte az utat. A sífutók által
olyannyira ismert utat az elmúlt néhány nap során
számtalan csizma taposta össze: a rendőrség és az
önkéntes segítők kutatták át a lankás domblejtőt
bizonyítékok után. – A helyszínelésekor használt, az
időjárás viszontagságaitól felfoszlott és elszakadozott
sárga műanyag kordonszalagok úgy függtek a fák
törzséről, mint titokzatos wudujelek.
Igyekezett nem venni róluk tudomást, és főképpen
arról nem, amire a sárga kordonszalagokból
következtetni lehetett. Szeretett volna, ha csak rövid
időre is, kiszabadulni e lidércnyomásból. Egy kis
kényeztetésre volt szüksége. Szeretetre. Valami jobbat
érdemelt annál, amit Hannah lerohanásai jelentettek. A
nőnek érzékelnie kellett volna a belsejét szaggató
iszonyatos feszültséget. Ha igaz felesége lett volna, ma
éjszaka az ágyában, az ágyukban hajtja álomra a fejét.
Ehelyett most egy másik férfi felesége után kajtatott az
éjszakában.
 Hogy ez az ember jelenleg éppen börtönben ül, és
éppen Josh elrablása miatt, az érzelmek kusza, zavaros
áradatát indította el benne. De egyik sem volt elég erős
ahhoz, hogy visszafordítsa útjáról.
Égett a konyhai lámpa, a Wright– házban. A fák
közül, ahol állt, csak zavaros, kontúros látványt nyújtott
a házbelső, inkább csak érzékelni lehetett a háromszög
alakú konyhát, a fürdőszoba szögletes falát és
mennyezetét, valamint a hálószoba félköríves formáját –
már amennyi látható maradt belőle a V alakban
összefogott sötétítőfüggönyöktől.
Karen otthon volt. Egy utcai fülkéből hívta a számot,
azután mikor meghallotta a vonal végén a nő hangját,
gyorsan letette tartva attól, hogy a telefont esetleg
lehallgatják. Nem állt kocsi a garázsfelhajtón és semmi
más jel sem utalt látogatókra és vendégekre.
Óvatosság, gyávaság és bűntudat késztette
moccanatlan várakozásra a fák árnyékában. De a
szükség és a vágy végül kihajtotta búvóhelyéről.
A hátsó kert felől közelített a garázsba vezető
ajtóhoz, majd gyorsan bebújt rajta, mint ahogy annyi
más alkalommal tette. Garret Wright Saabját a
rendőrség lezárta és elszállította, úgyhogy most csak
Karen Hondája árválkodott a hatalmas garázsban. Csak
valamiféle hallucináció lehetett, de egy pillanatra Paul
szinte hallani vélte a bilincsek csattanását, Mitch Holt
határozott és kemény hangját, amint Wright– nak
ismerteti a jogait.
Paul tulajdonképpen alig ismerte ezt az embert.
Szomszédok voltak, de nem azok a szomszédok, akik
nyári estéken összeülnek és a hátsó kertben
grillpartikat rendeznek. Wright mindig is távol tartotta
magát, fensőségesen. Életét, legalábbis látszólag,
egyetemi munkájának szentelte és a környezetében élő
emberekre mint kísérleti alanyokra tekintett, akiket
tanulmányozni és elemezni kell. Különös, kesernyés ízű
örömöt érzett a gondolatra, hogy ez a férfi most a
börtönben rohad. Vajon most is felsőbbrendűnek érzi
magát?
– Paul?
Karen a bejárati ajtóban állt, törékenynek és.
riadtnak tűnt. Fakószőke haja puha vonalakkal
körvonalazta arcát. Elefántcsontszínű, két mérettel
nagyobb pulóverén egy halvány rózsaszínű rózsa
díszelgett. Nőies volt és finom. Mindaz, amit egy nőtől
elvárt Paul.
– Paul, mit keresel te itt?
– Látnom kellett – mondta, szélesebbre tárva az ajtót.
– Bemehetek?
– Azt hiszem, nem volna helyes. – Az elhangzottaknak
némileg ellentmondón a nő mégis kihátrált az
ajtónyílásból
– Egyszerűen csak látnom kellett téged. Azóta nem
találkoztunk, hogy Garrett...
– Az csak egy tévedés... – Karen megrázta fejét,
tekintete kerülte az övét. – Nem kellett volna
letartóztatniuk... Soha sem tartóztatták még le Garrett–
tet.
– Elvitte Josht, Karen.
– Az csak egy tévedés – motyogta a nő, zavartan
babrálva ujjaival a hajában. – Ő soha... soha nem okozna
nekem ekkora fájdalmat.
– Azaz ő nem szeret téged, Karen. Garrett nem szeret
téged. Én szeretlek. Emlékezz erre.
 – Nem jó ez így – remegő, panaszos hangon szólalt
meg a nő. – Szerintem most el kellene menned, Paul.
– De muszáj egy kicsit veled lennem – folytatta
türelmetlenül a férfi. – El sem tudod képzelni, hogy min
megyek keresztül, közben állandóan rád gondolok,
aggódom érted, és tudom, hogy bánt, piszkál a
rendőrség... Betegre aggódtam magam érted. – Lassan
felemelte egyik kezét, hogy megsimogassa a nő arcát. –
Nagyon hiányoztál – suttogta. Puha, olyan puha volt a
nő. Úgy belehasított a vágy, hogy szinte már fájt.
Kényeztetésre lett volna szüksége. Megérdemelte,
nagyon is.
– Minden éjszaka nyitott szemmel hánykolódom, és
azt kívánom, bárcsak ott lennél mellettem. Kettőnkre
gondolok, hogy együtt vagyunk... teljesen együtt. Most
itt az alkalom. Hannah és énköztem mindennek vége.
Garrett pedig börtönbe megy.
– Nem hiszem – motyogta Karen.
– De igen. Amúgy se szereted őt igazán, Karen. Nem
tudja megadni neked azt, amire szükséged van. Te
engem szeretsz, hát nem érted? Mondd, hogy szeretsz,
Karen.
Karen szapora lélegzetet vett, szemét elöntötték a
könnyek.
– Szeretlek, Paul.
Kissé meggörnyedt, előrehajolt, hogy megcsókolja a
nőt, de Karen elfordította az arcát. Apró kezeivel
kabáthajtókáját markolászta, úgy tolta el, tartotta távol
magától.
– Karen? – suttogta zavartan és megtörtén. –
Szükségem van rád.
 A nő arcán most már könnyek patakzottak: megrázta
fejét. Ajkai remegtek.
– Úgy sajnálom. Minden, minden csak tévedés volt. –
A fürdőszoba falának vetette a hátát, majd lassan
csúszni kezdett lefelé, le egész a földre a ruhaszárító
mellett. Lábai köré fonta karjait, állát fölhúzott térdein
ringatta és halkan, megverten sírni kezdett. – ... szörnyű
tévedés.

Tévedtem. A sor villogott Dennis Enberg fejében, mint

egy neonhirdetés. Csak vibrált, s vibrált, fölvillant és
elhalt, mint a kínai vízcseppkínzás könyörtelen és
monoton ütemében a lehulló vízcseppek.
– Végül is boldognak kellene lenned, Dennis –
motyogta és egy újabb adag cuervót töltött magának. –
Kimásztál belőle. Kint vagy a hurokból.
Először is, soha nem gondolta volna, hogy bármilyen
hurokba is kerülhet a feje. Deer Lake nem volt a
bonyolult intrikák városa. Kliensei rendre átlagos,
megbízhatóan hétköznapi emberek voltak, ügyeik ennek
megfelelően jelentéktelenek. Nyugodt és csendes életet
élt, melyet talán unalmasnak és üresnek is lehet nevezni
egy más nézőpontból. Ott volt az ügyvédi irodája, a
szokásos vadászatok és horgászkirándulások, és a
felesége, Vicki. A nő éjszakánként a nyugdíjas
otthonban dolgozott, napközben egy tanfolyamra járt a
Harris Egyetemre, mely általános iskolai tanári diplomát
adott a végzősöknek. Nemegyszer fölmerült köztük,
hogy adoptálnak egy gyereket, de végül úgy döntöttek,
hogy megvárják, míg Vicki befejezi az iskolát.
Úgy csúszott le az újabb pohár cuervo a torkán, mint
a folyékony füst. Kezdtek elmosódni a tárgyak
körvonalai; puhábbnak és átmenetibbnek látott
mindent, mikor körbenézett az irodájában. A Morgó
Medve Barlangja, ahogyan Vicki nevezte. Ez volt az
egyetlen hely, ahol senki nem tilthatta meg, hogy
kifüggessze vadásztrófeáit, szemlére tegye kedvenc
fegyvereit, és kedvére pókerezhessen haverjaival –
persze csak havonta egyszer. A falak nagy részét
fenyődeszkák borították, a padlót koszos, szürke,
kemény linóleum. Ez volt a legbensőbb szentélye. Soha
egyetlen kliensét sem engedte be ide. Még a titkárnője
is csak az ajtó előtt hagyhatta a porszívót minden
pénteken. Ő pedig havonta egyszer annak rendje és
módja szerint kiporszívózott.
Az épület, amely egy nagyobb bevásárlóközpont
parkolójának szélén állt, és helyet adott szerénynél is
szerényebb praxisának, egykoron mosoda és
vegytisztító volt. A ház másik felét egy fogorvos foglalta
el, akitől százalékot kapott, ha autóbalesetes ügyfeleit
fogproblémákkal hozzá küldte. Ezeket az ügyeket
szerette legjobban. Semmi komplikáció.
Tévedtem. Hibát követtem el
– Hagyd a fenébe, Dennis – hallotta saját rekedt
hangját, üveges szemekkel meredve a szobája belseje
felé.
– Mindet úgysem győzheted le.
Ezt mondta Ellen Northnak is, amikor a nő beugrott
hozzá, hogy kiszedjen belőle valamit. „Nem voltam elég
rámenős. Cserbenhagytam az ügyfelemet. Kirúgott.
Megesik az ilyen.”
Az ügy kétségtelenül hozhatott volna egy kis pénzt a.
konyhára, egy kis hírnevet az életében, de most mindez
a múlté volt és jól volt ez így. Sok volt neki a feszültség,
elege volt a titkokból.
Mintha ellennél varázsolva, Dennis – mondta Ellen.
– Hát egy kicsit. Elég nagy ügy volt. Jól jött volna egy
kis üzleti fellendülés... De a francba az egésszel, kinek
kell a fejfájás?
– Nekem végig úgy tűnt, hogy nem voltál teljes
szíveddel benne az ügyben.
– Valóban? Hát, nos... Vickinek nem nagyon tetszett,
hogy Wrightot kell védenem.
– Bűnösnek hiszi?
– Csavaros kérdés.
– Elutasítva – biccentett a nő egyetértőleg. Ráadásul
azok a rohadt telefonhívások kezdtek az agyamra
menni.
– Miféle hívások?
Megrántotta a vállát.
– Tudod, azok a szokásos „szemétláda ügyvédhívások.
Néhány embernek az a véleménye, hogy a pasas bűnös.
Most már Costello dolga, hogy ezen rágódjon. Én
kiszálltam a buliból.
A nő indulni készült, de az ajtóból visszafordult,
arcán együttérző kifejezés.
– Jól tudod, hogy sohasem próbálnálak rávenni arra,
hogy megsértsd az ügyvédi etikát. De nem nagyon
bízom benne, hogy helyesen döntesz. Ha Garrett Wright
valóban az a szörnyeteg, akinek gondoljuk, akkor meg
kell állítani. És a cinkosát is meg kell állítani. Tudom, ha
bármit tudnál, vagy tehetnél ennek érdekében, akkor
nem haboznál. Tudom, hogy helyesen döntenél egy ilyen
helyzetben. Így van, Dennis?
Helyesen dönteni.
 „Tévedtem.”
Kitöltött még egy adagot a cuerból a poharába,
néhány csepp legombolyodott a pohár falán, majd
kezébe kapta az üveget, és mohón leöntötte torkán a
maradékot.
***

Josh fölült az ágyban, és az ébresztőóra fluoreszkáló

tömbjét bámulta. Éjfél. A mamája égve hagyott egy éjjeli
lámpát, noha már jócskán túl járt azon a koron, amikor
a gyerek fél a sötéttől. Öreg volt ő, sokkal öregebb, mint
a mama gondolná, elmagyarázhatatlanul öreg.
Kihengeredett a takaró alól és az ablakhoz ment.
Kinézett a tóra. A hold szórt fényében a tó egy fehér
sivatagnak tűnt, vagy még inkább egy távoli planéta
ismeretlen felszínének. A tó jegén felállított átmeneti
halászkunyhók mint idegen lények idegen tájban
fölállított búvóhelyei sütkéreztek a holdvilágban.
Kiment a szobájából, végig a folyosón, be az anyja
szobájába. Az ajtó nyitva állt. Látszólag mélyen aludt
ágyában, de Josh már tapasztalatból tudta, hogy a
legapróbb zaj is felébresztheti. Óvatosnak kell lennie.
De értett ehhez, tudott úgy mozogni, mint egy kísértet,
egyszerre mindenhol lenni és sehol, egyszerre
láthatatlanul és halhatatlanul.
Hátralépett az ajtóból, majd vissza a folyosón a
fürdőszobáig, melynek ajtaja a hátsó kertre nézett.
Óvatosan fölmászott a ruhaszárítón, széthúzta a
függönyt. Ezüstösen világított a hó, távolabb a fák úgy
lapultak, mint egy megszaggatott fekete szőttes, melyen
átsütött a bujkáló hold pisla fénye. Misztikus, mágikus
nyugalom ült a tájon: Josh sejtelmes hívást érzett. Az
érzés megijesztette egy picit, de valami, mint két
hatalmas láthatatlan kéz húzta, vonta előre. Ott kint
akart lenni, egyedül, ahol senki sem figyeli vizsla
szemekkel, és senki sem tehet fel kérdéseket, melyeket
nem akar megválaszolni.
Az előszobában csendben fölhúzta hócsizmáit,
felhúzta, új Vikings melegítője fölé szintén új, puffos
sídzsekijét. Rengeteg ajándékkal halmozták el az
emberek, mintha karácsony volna, vagy ilyesféle. Csak
az volt a különbség, hogy amikor a mamájától kapta
őket, a mamája szomorúnak és fájdalmasnak tűnt
ahelyett, hogy boldog lett volna.
Josh jól tudta, hogy ő az okozója ezeknek az
érzéseknek. Szerette volna megjavítani mamája eltört
szívét. Szerette volna, ha rendben haladhatna tovább a
világ a szokott útján, mint régen, de nem tehette.
Ami megtörtént, megtörtént, de még nincs vége.
Nem szeretett ezen rágódni, de mindig makacsul
visszatért a fejébe, helyesebben visszatérítődött valaki
által, akinek nem mert ellentmondani. A Cukros bácsi. A
Cukros bácsi mondta, hogy nem árulhatja el, különben
rossz dolgok fognak történni, úgyhogy ő tartotta a
száját, noha a rossz dolgok, úgy tűnt, e nélkül is
folyamatosan megtörténtek. Josh nem lépett ki
önmagából, ámbár ott bent az csak egy magányos,
elhagyott hely volt. A legbiztonságosabb hely.
Csöndben, mint egy kisegér, kislisszant a házból.

A hívás éjjel két óra kettő perckor érkezett és

felriasztotta Ellent nyugtalan álmából. Görcsösen
fölrándult ülő helyzetbe az ágyon, szétszórva a takarón
hagyott kiterített aktákat és iratokat. A hatalmasra
hízott három kapcsos irattartó, mely mindennapi
bibliája volt a Wright– ügyben, lebucskázott a padlóra és
éles, döngő hangot hallatott. A telefonra meredt,
megvadult agyában helyére került az időpont: hétfő
éjszaka. A hívás fontos lehetett, munkaügy. Talán egy
zsaru, aki letartóztatási parancsot kér. Noha maga sem
hitte, azért más ügyek is folyamatban voltak Park
megyében a Holloman– rabláson kívül. Talán egyenesen
a Holloman– ügyről lesz szó. Talán Karen Wright hívja,
hogy megvallja végre férje bűneit.
Valahogy mégsem tudta rávenni magát, hogy
felemelje a kagylót. Harry szegte föl erős fejét és morgó
hangot hallatott; bosszantotta álmának láthatatlan
elhessentője.
– Ellen North – vette végül föl a kagylót. Súlyos csend
ült a vonal másik végén.
– Halló?
Amikor végre hallhatóvá vált a hang, puha volt és
nemtelen, mintha egy testetlen lélekből eredne. Ellen
lúdbőrözött.
– Legelőször is, öljük meg az összes ügyvédet.
Lerakták a telefont, de a szavak még ott lebegtek és
visszhangzottak a fejében; csontos ujjakként
szorongatták a torkát. Ellen fölhúzta a nyakáig a
takarót, ült ott remegve, rettegve és várva, míg
körülötte posztolt az éjszakai várta.
 Napbejegyzés

1994. január 26.

Körbe– körbe rohan, kergeti a farkát.

Mi vagyunk az ész, és dobunk elé egy– egy kirakós kockát.
Hol van Dustin? Hol az ördög?
Ki az Ördög?
Ki a szent?
 Tizennegyedik fejezet

– Dennis Enberg halott.

– Micsoda? – Ellen az ajtóból fordult vissza, lógott
rajta a félig begombolt kabát. A heves mozdulattól
kesztyűi leestek a földre.
– ...öngyilkosságnak tűnik – mondta Mitch – ...az
irodájában. .. valamikor múlt éjszaka...
Töredezetten értek el hozzá a mondatok, mintha a
telefonvonalban lenne hiba. •
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet..."
– Édes istenem – suttogta, és szédülés örvénylett a
gyomrában, hánykódtatva sovány reggelijét.
Noha nem mulasztotta el azonnal jelenteni a gyanús
telefonhívást előző este és a rendőrség ki is küldött egy
járőrkocsit a házához, mégis nyomorultul aludt. Szörnyű
rémálmok gyötörték, a gyötrő hagymázban ezernyi
formájában jelent meg a tudatalattijából feltörő
rémisztő gonosz.
– Ez a nap is jól indul – morogta Mitch.
– Ahhoz képest, hogy ügyvéd, rendes srác volt ez a
Dennis.
Ellen levegő után kapkodott és. maga is csak
homályosan sejtette, hogy közelgő fuldoklási rohamot
jeleznek a tünetek. Vékony hártyát vont bőrén a csillogó
izzadság.
– Biztosítsák a helyszínt – préselte ki száján
kétségbeesetten a szavakat.
– Mit?
– Biztosítsátok a helyszínt. Rögtön ott vagyok.
Lehetséges, hogy gyilkosság történt.
Gyalogosok szokatlan áradata lepte el a Donut Hut és a
Dennis Enberg bevásárlóközpont melletti irodája közti
teret. Elképesztő tömegben döngtek és csapódtak az
újságírók, mint felizgatott döglegyek rajzottak a
helyszín körül; türelmetlenségüket csak fokozták a zárt
ajtók és a mogorva egyenruhások. Néhányan
felismerték Ellen autóját, mikor bekanyarodott a
parkolóba, egy csoport kivált közülük és az irányába
rajzottak. Úgy tett, mintha nem venné észre őket, gázt
adott, hogy meneküljön, ki merre lát, míg végül sikerült
behajóznia a zöld– fehér sávos rendőrautók biztonságos
gyűrűjébe. Parkoló fokozatba állította a sebességváltót,
s a többi részlettel nem törődve kiugrott az autóból,
rohanni kezdett az épület felé, mintha
megakadályozhatná azt, ami már elrendeltetett.
Iszonyú nyüzsgés volt a külső irodában. Egy kisebb
díványon Dennis felesége, Vicki és titkárnője ültek
összeborulva, egymásba kapaszkodva sírtak; őrjítő
eleggyé állt össze a szűkölő hangú sírókórus. Vágni
lehetett a szobában a füstöt és a túlöltöztetett testekből
párolgó nehéz szagot.
Ellen megragadta a hozzá legközelebb eső sötétzöld
egyenruhát, nem törődve méltatlankodó arccal feléje
forduló viselőjével.
– Mitch hol van?
– Hátul. Jobb, ha nem megy oda be.
– Ez a munkám – csattant föl hangja, s azzal–
továbbállt. Nem pusztán a munkáját végezte, valami
más is hajtotta Dennis irodája felé. Legelőször is, öljünk
meg minden ügyvédet. ..
Olyan erővel csapta meg a szag, mintha egy tucat láb
taposott volna hirtelen át rajta. Az erőszakos halál
szaga. Gyomorfordító elegye a vérnek, húgynak és a
bélsárnak. Nyers, fojtogató és fuldokoltató szag,
melynek tetején ott hánykódott a hányadék éles, savas
szaga. Ellen megpróbált a száján át venni levegőt.
Hányingerrel küszködve belépett az irodába,
tekintetével Mitch után kutatott.
A szobában hőség tombolt, túl sok volt az ember.
Soha nem pislogó üvegszemeikkel halott állatok
bámultak le a fenyővel borított falakról: egy szarvas,
egy gigantikus méretű süllő, mely félelmetes fogaival
egyszer, egyetlenegyszer rossz zsákmány után kapott
valamelyik északi tóban, és néhány örökkévalóságba
repülő, soha célba nem érő vadmadár. Egy rádióból
countryzene szólt, míg a zsaruk rádióadó– vevőin a szél
zörgésére emlékeztető távoli emberhangok küzdöttek a
frekvenciával. A szobában jelenlévő rendőrségi
alkalmazottak és szerencsés kibicelők hangjai
megkülönböztethetetlen zsongássá olvadtak össze.
Marty Wilhelm tátva felejtette a száját, beteges,
gyöngyfényű sápadtan csillogott az arca. Az egyik
egyenruhás térdei közé eresztett fejjel ült a kanapén,
csizmái közt apró hányásfolt jelezte állapotát. Ellen
gyorsan elkapta tekintetét a látványról, maga is
hányingerrel küszködött. Végül Mitch pillantotta meg a
nőt.
– Itt vagyok, erre – mondta, egy mentolillatú
rudacskát bökve az orra alá. – Biztos, hogy részt akarsz
venni ebben, Ellen? A pasas lőfegyvert használt... Elég
undorító látvány.
– Láttam már ilyet korábban – felelte Ellen
könnyednek tűnő hangon, és mélyet szippantott a
mentolos rudacskából.
 – Lehet, de az valószínűleg nem egy olyan ember volt,
akivel nap mint nap találkoztál a bíróságon.
– Rendben lesz minden.
– Mindjárt elájulsz – mormogta a férfi. – Krétafehér
az arcod.
– Ki talált rá?
– A felesége. Cirka negyed nyolckor ért haza ma
reggel a munkából. Dennisnek nyomát sem látta, semmi
sem utalt arra, hogy a férfi egyáltalán otthon járt volna.
Próbálta elérni az irodában, sikertelenül. Aggódni
kezdett, s végül idejött.
– Holt rendőrfőnöktől hallom, hogy feltételezése
szerint Dennis Enberg gyilkosság áldozata lett. –
Wilhelm megpróbált bekapcsolódni a beszélgetésbe,
közelebb lépett hozzájuk, és nem volt kétséges, hogy ő
is egyike azon bámészkodóknak, akiknek sikerült
elveszíteniük reggeli étvágyukat.
Ellen nagyot nyelt és újfent bele szippantott a
mentolba.
– Volt egy különös hívásom az elmúlt éjszaka – szólalt
meg, célzatosan Mitchnek intézve szavait. – Sajnos nem
tudtam felismerni a hangot.
– Férfi vagy nő?
– Nem tudnám megmondani biztosan. Férfihang, azt
hiszem.
– Mit mondott pontosan?
– Shakespeare– t idézte. „Legelőször is, öljünk meg
minden ügyvédet."
Még mindig ott visszhangzott fejében a testetlen
hang, a semmilyenségnek az a hátborzongató
selymessége.
– Mikor történt pontosan? – kérdezte Mitch.
 – Néhány perccel kettő után. Be is telefonáltam, de
mit tehetett volna bárki is? – mondta Ellen. – Úgy
véltem, hogy egy nekem szóló fenyegetésről van szó. Az
ügyeletes tiszted át is küldött egy autós járőrt a
házamhoz. De legmerészebb rémálmomban sem...
Eszembe sem jutott...
– Hogy a szentségbe juthatott volna eszedbe, Ellen –
próbálta megnyugtatni Mitch. – Még most sem lehetsz
benne biztos.
– Minden jel, még a legapróbbak is öngyilkosságra
utalnak – szólt közbe Wilhelm. – Nyoma sincs erőszakos
behatolásnak, sem pedig küzdelemnek. A fegyver a saját
kis arzenáljából való. Egy zsinórral húzta meg a ravaszt.
– Épp tegnap este beszéltem vele – szólalt meg Ellen.
– Zavartan viselkedett, láthatólag mélyponton volt, de
semmiképpen sem tűnt öngyilkos jelöltnek.
– Hiszen épp elveszítette az ügyfelét. Ez lehetett
volna élete nagy dobása – heveskedett Wilhelm.
– Sohasem lelkesedett ezért az ügyért –
makacskodott Ellen. – Nekem úgy tűnt, legalább annyira
megkönnyebbült, mint amennyire csalódott volt.
Mondta, hogy ő is kapott gyanús telefonhívásokat.
– Úgy érti, fenyegető hívásokat? – heveskedett
Wilhelm.
– Valahogy úgy fogalmazott, „te szemét ügyvéd”–
félék voltak.
– Valóban morogtak az emberek, hogy elvállalta
Wright védelmét – szólalt meg Mitch –, de miért ölte
volna meg bárki is, főleg miután ki lett ebrudalva az
ügyből.
Wilhelm megrázta fejét.
– Hát pontosan ez az. Mi értelme lett volna?
 – Igaza van – szólalt meg Ellen –, de az is lehet, hogy
valaki félreértette a helyzetet. Mindössze annyit tudunk,
hogy szegény Dennis is kapott az enyémhez hasonló
hívásokat.
– North kisasszony, maga is épp oly jól tudja, mint én,
hogy ilyen bizonytalan dolgokra nem alapozhatok egy
nyomozást.
Mitch egyszerűen nem törődött az ügynök
okvetetlenkedésével.
– Szóval mi a teóriád, Ellen? Wright kirúgta az
ügyetlenkedése vagy akadékoskodása miatt, s azután a
bűntársa szépen lemészárolta, hogy eleve
megakadályozzák, hogy kiszivárogtasson számukra
veszélyes és bizalmas információkat?
– Egy ügyvéd eleve nem hozhat nyilvánosságra
ilyenféle adatokat – kísérelte meg a józan érvelést
Wilhelm. – Ütközne az ügyvédi etikával. A srácok az
ügyvédi karából szétrúgnák a seggét.
Mitch egy növekvő türelmetlenségről árulkodó
pillantást vetett a férfi felé.
– Jézusom, maga soha nem hallott még névtelen
bejelentésekről? Úristen, Wilhelm, maga tegnap lépett
ki a járókából?
Az MBI ügynöke dühtől lángvörös arccal nézett
vissza rá.
– Wright kedden rúgta ki Enberget. Értem? Minek
várt volna teljes huszonnégy órát a kiiktatásával?
Sehogy sem áll össze a kép, ráadásul bizonyítékok sem
utalnak erre.
– Persze hogy nem, ez is a játék része – mormogta
Mitch. – Wright és az ő kedves cimborája szeretik
megpörgetni az embereket. Könnyen lehetséges, hogy
Wright – még mielőtt kirúgta volna –, meggyónt valamit
Enbergnek, pusztán a perverz öröm kedvéért, előre
számítva annak lelki tusájára és lelkiismereti
gyötrelmeire. Pont olyan, mint amikor gyerekkorunkban
letépdestük a légy szárnyait, de életben hagytuk. ..
Átkozott beteg rohadék.
A gondolat, mint egy szédítő sebességű jégpatron
süvített keresztül Ellen erein. Elkeseredetten próbálta
hézagmentesen visszailleszteni helyükre az egykor a
nagyvárosban beszerzett védőpáncélzat darabjait, de az
azóta eltelt két év most túlságosan hosszúnak tűnt.
– Essünk túl rajta – suttogta.
Mitch megadót biccentett fejével: – Te mondtad.
Dennis Enberg íróasztala felé terelte Ellent. Csak
nyugodtan, hűvösen és józanul, ismételgette magában a
nő, remélve, hogy a régi képessegek még leporolhatok.
Igen, ez volt a kulcsa mindennek; nem szabad úgy
szemlélni a testet, mint egy egykor élő, lélegző,
gondolkodó emberét, akinek felesége történetesen a
hátsó szobában ül. Csak egy test, bizonyíték egy
lehetséges bűntényben, nem pedig annak az embernek
a porhüvelye, akivel csak néhány órával ezelőtt,
ugyanezen a helyen beszélgetett.
Jól tudod, hogy sohasem próbálnálak rávenni arra,
hogy megsértsd az ügyvédi etikát. De nem nagyon
bízom benne, hogy helyesen döntesz. Ha Garrett Wright
valóban az a szörnyeteg, akinek gondoljuk, akkor meg
kell állítani. És a cinkosát is meg kell állítani. Tudom, ha
bármit tudnál, vagy tehetnél ennek érdekében, akkor
nem haboznál. Tudom, hogy helyesen döntenél egy
ilyen helyzetben. Így van, Dennis?”
 Most már sosem derül ki. Dennis Enberg
lelkiismerete fejének és koponyájának nagy részével
elszállt. Teste élettelenül hevert székében, a gyilkos
golyót kilövő fegyver szétvetett lábai közt nyugodott,
csövével fölfelé. Agydarabkák, csontszilánkok és vér
robbant ki a szétlőtt fejből, pecsétet, foltokat hagyva a
fenyőburkolatú falon és a hangszigetelt mennyezeten
mindenütt.
Stuart Oglethorpe, Park megye halottkéme és
egyszemélyben az Oglethoipe Temetkezési Vállalat
igazgatója közelebb lépett az asztalhoz. Hitetlenkedő
pillantást vetett Dennis Enbergre, illetve arra, ami az
emberből megmaradt.
– Hát igen, megölte magát – summázta a látottakat
arcán az undor jegyeivel.
– Az is lehetséges.
Oglethorpe vastag szarukeretes szemüvegén
keresztül kérdő pillantást vetett Mitchre.
– Micsoda? Tiszta és egyszerű, mint az egyszeregy.
– Semmi sem egyszerű.
Wilhelm türelmetlenül szuszogott mellettük.
– Nézze, rendőrfőnök úr, ott ül békésen a székében,
semmi jel sem utal dulakodásra. Valóban elhiszi, hogy
békésen bevárta a gyilkosát, engedelmesen helyén ülve
szépen kitárta száját, hogy az belehelyezze a fegyver
csövét?
Mitch elfordult a férfitől, s csak muszájból figyelt
szavaira.
– Különös, még egy búcsúlevél sincsen – motyogta.
Előhúzott egy tollat a vérfoltos naptár melletti
írószertartóból és megkocogtatta vele a kiürült cuergós
üveget.
 – Ivott rendesen – mormolta. – Szerintem többet,
mint azt gondolnánk.
– Az üveg még felig telve volt, amikor itt jártam –
szólt közbe Ellen.
– Mikor történt ez?
– Úgy hét, fel nyolc közül.
– Mégis csak egyetlen üveget találtunk – folytatta
Mitch.
– Ez rengeteg tequila. A toxikológusok majd pontosan
megmondják, hogy mennyit ivott. Mindenesetre, ha
eleget ahhoz, hogy önkívületi állapotba kerüljön, az már
magyarázatul szolgálhat arra, hogy miért nem
védekezett.
– Na és a zsinór a puska ravaszán? – szállt sorompóba
ismét Wilhelm. – A puska fel volt húzva...
Mitch most már nem tudta türtőztetni magát és
rámordult a férfire.
– Jézus Máriám, Wilhelm, ha öngyilkosságnak
akarnának föltüntetni egy emberölést, gondolja, hogy
volna olyan ostoba, hogy nem rendezi el a fegyvert? –
Szemei forogtak, és indulatosan szúrta magasba egyik
kezét. – Ne, ne is feleljen.
– Amint végeztünk a helyszíneléssel, becsomagolom a
tetemet, és maga azonnal a kórboncnokhoz szállítja.
Minél hamarabb jutunk a szövetmintákhoz, annál jobb.
– Na és a boncolás meg a halottszemle? – hördült fel
panaszosan a halottkém. Ha egyszer már beszállították
a hullát a Hennepin megyei egészségügyi központba,
semmi sem garantálhatja többé, hogy az vissza is tér az
Oglethorpe Temetkezési Vállalat kamráiba, ahol a
túlvilági utazásra készítik fel az elhunytakat – zsíros
profit reményében.
 – Majd hívom a mobil laboregységet. – Wilhelm
hangjából érezhető volt, hogy lassan tele van a hócipője
az egésszel.
– Próbáljon másképp hozzáállni a dologhoz –
utasította Mitch. – Ha azt hiszi, hogy a maga kedvéért
majd szépen az időbeosztásához alakítják a gyilkosok a
tetteiket, lehetőleg gondosan ügyelve arra, hogy ne
okozzanak felfordulást, akkor maga pályát tévesztett,
Wilhelm ügynök.
A szóváltás alig jutott el Ellen tudatáig. Az ő
figyelmét Dennis Enberg hullamerevvé fagyott keze
kötötte le, mely a szék karfáján nyugodott. Széles
tenyér, rövid, felpöndörödő végű ujjak. Az egyszerű
aranygyűrű csillogott a gyűrűsujján.
Csak egy átlagos kis ember szolid ügyvédi praxissal
és egy éjszakás műszakban dolgozó feleséggel. Egy
szép, csendes és közönséges élet, amelyet valaki
erőszakkal ragadott el tőle. Ha igaz volt, amit gyanított,
akkor egyszerű bábfiguraként használták, játszottak
vele egy darabig, azután eltörölték a föld színéről, mint
hogyha nem volna több apró, elhanyagolható résznél
egy kirakós játékban.
– Magam beszélek a titkárnőjével – mondta Mitch az
ajtó felé terelve Ellent. – Nézzük meg, hátha be lett
jegyezve egy késő esti látogató... Azt nem remélném,
hogy egy gyilkos meghagyja a nevét, de talán
leszűkíthetjük a bűntény időhatárait. Még az is lehet,
hogy szerencsénk lesz és találunk magunknak egy
szemtanút. Nem említett véletlenül egy látogatót, Ellen?
– Nem. Semmi különöset, a normálistól eltérőt nem
tapasztaltam. Amúgy is az ügyön járt az eszem. De tégy
meg nekem egy szívességet, és nézz légy szíves utána,
vajon Todd Childs és Christopher Priest hol voltak és
mit csináltak tegnap este.
– Már rajta vannak a listámon.
– És Paul Kirkwood is – kotyogott közbe Wilhelm.
Mitch álla megremegett.
– Valóban nem hagyhatjuk ki a vizsgálatból, Mitch –
szólt most az egyszer közbe Ellen bocsánatkérő
tekintettel.
– Hát igen, tudom – válaszolta Mitch cinikus
tónusban. – A srác az MBI– től jött.
– Ellen Kirkwoodra értette – harsant föl Marty
hangja.
Ellen kilépett a szobából és az órájára pülantott.
– Muszáj mennem. Tízkor találkozóm van, és ha nem
veszek gyorsan egy forró zuhanyt és nem váltok ruhát,
Grapko bíró még lecsukat a bíróság iránti
tiszteletlenség miatt. Mitch– re pillantott, szemeiben
hála tükröződött. – Köszönöm, hogy nyitott fülekre talált
nálad a mondandóm. Erősen tartok tőle, hogy ha
Wilhelm ügynökön és a mi nagyra becsült
halottkémünkön múlik, Dennis most a
balzsamozóasztalon feküdne.
– Azt hiszem, Wilhelm egy kicsit nagyobb falatot
fogott ki, mint amekkorával meg tudna birkózni. Idejön
és belecsöppen egy emberrablásba. Alig tölt itt egy
hetet, és máris jön a második, azután meg egy
valószínűsíthető gyilkosság. Szerintem már most azt
kívánja, bárcsak visszaadhatná a helyét Megannak.
– És ő hogy van?
Állai megfeszültek, félrepillantott.
 – Pontosan úgy, ahogy az ő állapotában várható.
Sajnos, senki sem remélt túl sokat, Megan kivételével.
Átkozottul makacs, és ez most nem tesz jót neki.
– Mitch, ő egy harcos.
– Hát igen. Csak azon töröm a fejem, mi történhetik,
ha véletlenül mégsem ő nyeri meg ezt a csatát.
Wright játszmájának brutalitása kezdett szétterjedni,
mint itatóspapíron a sötét tintafolt, elfedve és
befeketítve Megan karrierjét, Josh ártatlanságát, Dustin
Holloman jövőjét és teljes feketébe vonva, Dennis
Enberg életét. De a saját életére is kiterjed már; egy
egyszerű és hétköznapi, más körülmények között
jelentéktelennek mondható telefonhívás képében.
– Le fogom nyomoztatni a telefonodat – mondta Mitch
lassan hátrálva a folyosón vissza Dennis irodája felé. –
Majd beszélünk.
Ellen bólintott és búcsút intett. Egy pillanatra
magára maradt a halál színhelye és a gyászolók közt.
Valószínűleg be kellett volna néznie és együttérzéséről
biztosítani Dennis feleségét, azután újból átverekednie
magát a médiatömegen, hogy az autójához jusson.
Mindössze egy nyugodt, kedves, rendezett életet
szeretett volna... Pontosan, mint Dennis Enberg... Vagy
mint Kirkwoodék és Hollomanék.
Hirtelen erős vágya támadt, hogy friss levegőt
szívhasson be tüdejébe, hogy kilélegezze magából a
halál bűzét, hogy a tiszta, hideg levegő kitisztítsa a
fejét. Jobb felé fordult, végigment a rövid folyosón, és a
hátsó kijáraton át távozott az épületből.
Kemény szél csapott az arcába. Kinyitotta száját és
mohón nyeldesni kezdte. Hátával az épületnek dőlve
most végre átadhatta magát egy ártatlan élet elmúlása
fölötti gyászának. Jól tudta, hogy nem csak egy emberi
élet volt a veszteség; gyászolhatta volna éppúgy a
sokkal kevésbé kézzel fogható dolgokat: a békét és
biztonságot, a bűnnel szembeni immunitást, melyet
korábban az itt élő emberek úgy viseltek magukon, mint
egy szorosan köréjük tekert biztonságos meleget adó
gyapjútakarót.
Maga mögött hagyta Minneapolist valóban, de nem
elmenekült onnan, ahogyan Tony Costello képzelte.
Maga döntött úgy, hogy háta mögött hagyja a várost és
helyette ezt választja; ezt az életet. Ha harcolnia kell
érte, hát harcolni fog minden lehetséges módon s
eszközzel.
Még egy utolsó mély lélegzetet vett, majd
visszaindult az épületbe, hogy szembenézzen egy
kedvelt kollégájának özvegyével és a kukkolókkal, akik
majd világgá kürtölik ezt az újabb szenzációs tragédiát.
 Tizenötödik jféjezet

Lélegzetelállító gyűjteménye volt csokornyakkendőkből

Mint másodéves joghallgató, Gorman Grabko szilárd
hitre lelt a gondolatban, miszerint minden emlékezetes
és jelentős férfiú megalkotta saját imázsát. Abban az
évben hordani kezdte a csokornyakkendőt. Azóta is
hordta, harminchárom éven át. Mindig diszkrét és
ízléses darabokat. Soha fel nem vett volna olcsó, vásári
példányokat.
A mai napra egy rendkívül nemes kinézetű, szürke
alapon szürke csíkosat választott, amely tökéletes
összhangban állt és kiegészítette ezüstbe hajló
pofaszakállát, melyet azért növesztett, hogy jótékonyan
elfedje a serdülőkori pattanások visszamaradt krátereit.
Szögletes fején oldalt a haj sötétebb volt, de koponyája
csúcsa felé haladva fokozatosan őszült. Az igazat
megvallva nem volt haj a feje tetején. A kopaszság már
évszázadok óta megkülönböztető jele volt a Grabko
família férfi tagjainak. Éppoly büszkén hordta
kopaszságát, mint méltóságteljes bírói talárját és alatta
a sötét színű Brooks Brothers márkájú öltönyét.
Grabko tisztában volt a ténnyel, hogy a vidéki
körzetek bírói közül nem egy csak keveset adott a
stílusos megjelenésre. Saját megjelenésének minőségét
ekként mint valamiféle színvonalemelő missziót fogta
föl. Diplomáját a Northwestern Egyetemen szerezte, és
évekig tanított a jó hírű Drake Egyetemen. Nagylelkű
művészetpártoló hírében állt és papírforma szerint
minden esélye megvolt, hogy egy szép napon
elfoglalhassa helyét az állami legfelsőbb bíróságban.
 Erősen remélte, hogy az a bizonyos nap már nincsen
távol, noha egy Park megyei bírónak nem volt könnyű
dolga, a kiemelkedő képességeire kívánta fölhívni a
szakma figyelmét. A legtöbb esetben csak piti bűnesetek
színhelye volt a megye, következésképp a tárgyalások is
egyszerűek és formálisak, az ügyvédek unottak és
földhöz ragadtak voltak. Az állam contra dr. Garrett
Wright– féle ügyek ritka kincsnek számítottak errefelé.
Gorman Grabko ennek megfelelően készítette föl magát.
Most pedáns tisztaságú asztala mögött ült, kihúzva
magát, egyenes derékkal, mint egy jótékony uralkodó,
és mosolyának meleg fényében fürdette Anthony
Costellót.
– Costello úr, öröm számomra és kitüntetés – kezdte.
– Igazán nem mindennapos eset, hogy egy, az önével
vetekedő hírnevű ügyvédet láthatunk vendégül Park
megye bíróságán... Gondolom egyetért, Ellen?
Ellen nem válaszolt, de érzéseit elárulta alsó ajkának
apró rándulása. A legnagyobb jóindulattal sem lehetett
volna összetéveszteni egy mosollyal. Szíve szerint azt
mondta volna Grabkónak, hogy nem igazán stílusos
hálálkodnia, de a bíró nyilvánvalóan nem ilyen vagy
ehhez hasonló válaszra várt. A kérdés egyébként is csak
költői volt, afféle szónoki fordulat. Látszott ez abból is,
hogy a bíró tovább folytatta, egy pillanatig sem várva
válaszát, lényegében kizárva őt ebből a kezdődő
férfiszövetség– rituáléból. Az is lehet, hogy nem annyira
a férfi– összetartozásról, hanem sokkal inkább a
hírnévről volt szó. Talán jobban megállta volna a helyét,
ha Cameron most ott lehetett volna mellette, de a fiú
épp Witt bíró tárgyaló– termében csücsült egy bírósági
meghallgatáson, úgyhogy csak magára számíthatott.
 – Úgy hallottam, hogy a Purduen Egyetemen végzett
– folytatta Grabko.
Costello arcán vigyor terült szét.
– Csak remélhetem, hogy mint egykori
Northwestern– diák, ezt nem veti a szememre.
Grabko felragyogott, láthatóan kényeztette hiúságát
a gondolat, hogy a nagy Costello bármit is hallott az ő
előéletéről.
– Mindkettő a tíz legjobb iskola közé tartozik. Nyilván
büszke a magáéra. Jól csengő nevet szerzett magának.
Tudja, lépést tartok és figyelemmel kísérem a
nagyvárosi bíróságok mindennapjait – mondta Grabko
fontoskodva, mintha valami felsőbb hatalom bízta volna
meg a feladattal, s nem az egyszerű és jól ismert sárga
irigység.
– Igyekszem.
Ellen már a határán volt, hogy vicces megjegyzést
tegyen Costello hazug szerénységére.
– Dr. Wright nagyon szerencsésnek tudhatja magát,
hogy időt szakított rá a gyilkossági ügyek között.
– Hát igen, való igaz, hogy nagy a nyüzsgés a
nagyvárosban. – Costello oldalra pillantott. – De hát
maga is jól ismerte ezt a világot egykoron, Ellen. Ugye
nem tévedek? Nagyon is érthető, hogy a nagyvárosi
őrület túl megterhelővé válik néhány ember számára.
Mindez Costello szájából úgy hangzott, mintha Ellen
összetört volna a nagy nyomás alatt, és szinte titokban
menekült volna vidékre, hogy ott titkolózva és
szégyenben élje életét. Grabko mint egy ragadozó
madár kissé oldalra billentette fejét és gyanakvó
pillantással kezdte méregetni Ellent. A nő kemény
pillantást vetett Costellóra.
 – A gyomorforgató jobb szó, noha némelyeket
szemmel láthatólag nem borít ki, hogy térdig
mocsokban kell gázolniuk. De azt hiszem, nem kellene
nosztalgiázásra pazarolni Grabko bíró becses idejét –
tette hozzá édeskés mosollyal. – Nagyon elfoglalt ember.
– Az időbeosztásnál maradva azt nyilván befolyásolni
fogja a tény, hogy Costello úr most vette át az ügyet –
mondta Grabko. – Következtethetek mindebből arra,
hogy szeretné elhalasztani az általános meghallgatást.
– Nem, bíró úr. A védelem teljesen készen áll. Sőt
alig várja a fejleményeket. Minden egyes további nap,
mellyel a vádak dr. Wright feje fölött függenek, csak
tovább feketíti amúgy is befeketített jó hírét. –
Grabkónál süllyedt– talált Costello ezen alkalmakra
tartogatott fellépése. Kemény, szókimondó és figyelmes.
– Bíró úr, első lépésként ügyfelem védelmében
szeretném tisztázni az őt ért igazságtalanságot. A hét
első felében megboldogult Franken bíró úr olyan
óvadékot állapított meg, amelyet kliensem anyagi
állapota nem tesz lehetővé.
– Azt az embert a tett színhelyéről való szökés közben
tartóztatták le – fakadt ki Ellen.
– Állítólag.
– Brutális módon összevert egy MBI– ügynököt...
– Állítólag.
– Azután pedig mindent elkövetétt, hogy elszökjön.
Nyilvánvalóan rendkívül kockázatos lenne...
Costello ekkor hirtelen fölállt, magára vonva Grabko
bíró tekintetét. Lassan, kimért léptekkel az ablakhoz
ment; belépett a puha, szitáló fénybe, mely tejfehéren
szűrődött át a vastag velencei üvegeken.
 – Dr. Wrightnak minden joga megvan az ártatlanság
vélelmére – folytatta rövid szünet után. – Pontosabban
szólva egy ártatlan emberről van szó. Az állam hatályos
törvényei szerint ésszerű és kifizethető óvadékösszeg
megállapítása illeti meg. Ötszázezer dollár készpénz
aligha nevezhető kifizethetőnek.
Grabko végigsimított szakállán.
– És egy nyolcéves gyerek elrablása vagy egy nő
megkínzása minek tűnik?
Costello megpördült tengelye körül.
– Ugyan már, Ellen. Maga sem hiheti komolyan, hogy
Garrett Wright követte el bármelyiket! Az az ember egy
köztiszteletnek örvendő egyetemi professzor...
– Én pontosan tudom, hogy Garrett Wright micsoda,
Costello úr. – Ellen fölkelt a székből és keskeny
csípőjére tett kezeivel Costello felé indult. – Azt az
embert többszörös és több rendbeli törvényszegéssel
vádolják, valamint minden tőle telhetőt elkövetett, hogy
megakadályozza a rendőri őrizetbe vételt.
– Nem vitatom, hogy a támadó elmenekült a bűntett
színhelyéről. Mindössze arról beszélek, hogy nem a
védencem volt az a támadó.
– Vicces, valóban, akkor hogyan lehet, hogy őt vették
őrizetbe?
– Nyilvánvalóan ő az elfogott férfi, de ez még
korántsem jelenti azt, hogy ő a bűntettek elkövetője is
egyben.
– A bizonyítékok nem erre utalnak.
– Azt még meglátjuk, ügyvédnő – felelte nyugodt
hangon Costello. – Feltéve, ha eljut odáig az ügy.
Ellen összekulcsolta kezeit, míg Tony szépen
visszaballagott székéhez, leült, átvetette egymáson
lábait és óvatos műgonddal eligazította halszálkamintás
zakójának szárnyait. Valahogy túl magabiztosnak tűnt a
férfi. Ellen mérlegelte az esélyeket, ha blöffnek
minősítené a férfi iménti kijelentését. Jól kalkulált: a
hosszúra nyúló csöndet végül Costello törte meg;
türelmetlen mozdulatot tett kezével.
– Bíró úr most, itt a helyszínen nyíltan megvallom,
egy beadványt kívánunk beterjeszteni a tisztelt
bírósághoz, melyben azt kérvényezzük, hogy ejtsék a
vádakat, mert a letartóztatás törvénytelen körülmények
között történt. A negyedik cikkely megtiltja, hogy a
rendőrség – sürgős eseteket kivéve – előzetes felszólítás
és figyelmeztetés nélkül behatoljon a gyanúsított
otthonába előzetes letartóztatási parancs nélkül. Payton
contra New York.
– Ó, ugyan – szólt közbe Ellen, közelebb lépve Grabko
asztalához. – Az az ember a várható letartóztatás elől
szökött, fegyver volt nála és nyilvánvalóan veszélyes
volt. Azt hiszem, ez bőségesen kimeríti a különleges
körülmények kategóriáját. A helyzet tökéletesen
beleillik az imént említett fogalom leírásába.
Ujjain kezdte számolni, mint egy mesteri bábjátékos,
a felsorolt körülményeket.
– Ott van a brutális támadás, joggal feltételezhető
volt, hogy a gyanúsítottnál fegyver van, abszolút
valószínűséggel bírt az esetleges szökés; nemcsak hogy
feltételezhető volt, hogy a gyanúsított a helyszínen
tartózkodik, Mitch Holt lényegében egész az ajtajáig
követte!
– Lényegében, de nem valójában. – Costello most
minden j mesteri figyelmét a bíró felé irányította;
belátta, hogy nincs értelme energiáit az Ellennel való
vitában felőrölnie. Neki Grabkót kellett meggyőznie. –
Az igazság az, hogy a gyanúsított, akit Holt rendőrfőnök
üldözött, egy símaszkot viselt. Ezt a símaszkot soha nem
láthatta dr. Wright arcán, úgyhogy semmi valóságos oka
nem lehetett, hogy feltételezze, hogy az üldözött
személy valójában dr. Garrett Wright. Saját bevallása
szerint Holt rendőrfőnök úr számos alkalommal szem
elől tévesztette a gyanúsítottat a hajsza során, s ez
akkor is így történt, amikor berontott dr. Wright
garázsába.
– A mi álláspontunk szerint Holt rendőrfőnök túl
sokszor és túl hosszú időre veszítette szem elől
üldözöttjét ahhoz, hogy előzetes letartóztatási parancs
nélkül betörhetett volna dr. Wright garázsába.
Ellen most már nem türtőztette magát és gúnyos
nevetésben tört ki.
– Ez a legbotrányosabb...
– Ellen, elég volt ebből – förmedt rá Grabko bíró
keményen.
Ellen összeszorította a száját és visszaült a helyére.
– A döntés tudtommal az én kezemben van –
nyilatkoztatta ki Grabko. – Állítsa össze írásban az
érvelését, Costello úr. Lehetséges, hogy van létalapja a
kérésének. Mindenesetre megfontolás tárgyává tesszük.
– De bíró úr...
– Magának is adok esély, North kisasszony – folytatta,
Grabko és valamit beleírt a noteszébe. – Nagyon úgy
tűnik számomra, hogy a letartóztatás körülményei
legalábbis határmezsgyén mozognak. Győzzön meg az
ellenkezőjéről. Bárhogyan is, ez mindenképpen tárgyát
képezi az előzetes meghallgatásnak, és ha jól tudom,
jelenleg azért vagyunk itt, hogy megvitassuk az óvadék
kérdését.
Costello mély lélegzetet vett, és egy „egy pont ide”
mosoly terült szét arcán, majd előredőlt és legbarátibb
pillantását vetette a bíróra.
– Bíró úr, tekintetbe véve dr. Wright társadalmi
pozícióját, büntetlen előéletét és az ellene felhozott,
jóindulattal is csak törékenynek nevezhető
bizonyítékokat, kérjük, hogy a bíróság csökkentse a
megállapított óvadék összegét.
Grabko Ellenhez fordult, felvonva szemöldökét.
– Hiszem és tudom, hogy Franken bíró több volt, mint
igazságos és pártatlan, amikor mérlegre tette a
gyanúsított elleni vádakat.
A bíró visszaült és előre– hátra mozogni kezdett
székében, s közben egy fehér foltot babrált a
szakállábán.
– De nem érzi úgy maga is, Ellen – kezdte jobb
professzori hangon hogy az óvadék, vagyis ez a félmillió
dollár készpénzben, bárhogyan is nézzük, ellentmond az
óvadék valódi céljának és intézményének?
Ellen nem válaszolt. Természetes, hogy
ellentmondott. Közben Josh Kirkwood járt az eszében,
aki alig egy– két szót szólt hazatérte óta. Meganra
gondolt, az összezúzott, összetört, megfélemlített nőre,
akinek karrierjét valószínűleg derékba törte Garrett
Wright állati brutalitása. Azután Dennis jutott eszébe, a
halál tömény és semmi mással össze nem téveszthető
szaga, melyet az irodában érzett. Azután Wrightot látta
maga előtt, magán érezte vizslató és közönyös
tekintetét, mint aznap, amikor a kihallgatáson
találkoztak.
 – Nos, mindent mérlegre téve – folytatta a bíró
ismerve dr. Wright jó hírét és kiemelkedő szerepét a
fiatalkorú bűnöző programban, valamint személyes
benyomásaim alapján, nos csak nagy nehézségek árán
tudnék helyt adni a feltételezésnek, miszerint az ügy
jelenlegi stádiumában dr. Wright esetében fennállna a
szökés veszélye.
– De bíró úr, hiszen éppen erről van szó... Hát nem
látja? – kezdte elveszíteni türelmét Ellen. – Itt és most
éppen hogy nem az egyetemi professzorral állunk
szemben. Garrett Wright sötét oldaláról beszélünk,
melyről a tények tükrében joggal feltételezhető, hogy
bármire képes. Az az ember ördögien gonosz.
Costello színpadiasan forgatta szemeit.
– Nem hangzik ez egy kicsit melodramatikusan,
Ellen?
– Lefogadom, hogy nem így gondolná, ha ma reggel
velem együtt az elődjének az irodájában járt volna.
A férfinek arra is futotta színpadi képességeiből,
hogy az őszinte döbbenet jeleit ültesse arcára, miközben
belül még jól is szórakozott.
– Csak nem az ügyfelemet vádolja Enberg haláláért?
Ez lenne csak az évszázad bűnügyi húzása, tekintetbe
véve, hogy a gyilkosság időpontjában védencem a
börtönben aludt.
Grabko lesújtó tekintet vetett Ellenre, majd
hüvelykujjával megfontoltan végigsimított szakállán.
– Százezer dollár készpénzben vagy értékpapírokban.

– Brooks úr, milyen nézőpontból fogja megírni a

történetet? Jay kelletlenül tekintett körbe a
körésereglett riportereken.
 A hírvadászok java része a tárgyalóteremben gyűlt
össze, hogy véletlenül se mulasszák el az ügy legújabb
fordulatát. Rég elterjedt a hír: Anthony Costello
indítványozni fogja a megállapított óvadék csökkentését.
De a show jelenlegi sztárjai még nem jelentek meg a
színpadon, és a sajtó jeles képviselőin a
türelmetlenségnek és idegességnek azon jelei kezdtek
mutatkozni, amely jól megfigyelhető a papjára váró
mise– gyülekezeten. Egy szakadár csoport Paul
Kirkwood körül őgyelgett, aki a vád mögötti első sorban
foglalt helyet. Mint vérbeli bűnügyi író, Jay most nagy
hasznát vette rendkívüli képességének, hogy miközben
tökéletes lendülettel és meggyőző erővel folytat
beszélgetést, semmi gondot nem jelent számára egy
távolabbi beszélgetés kihallgatása. Így lehetséges, hogy
nem kerülték el figyelmét Paul Kirkwood drámai nagy
monológjának legfontosabb szavai: igazság, az
áldozatokat megillető jogok és persze az amerikai
hagyományok.
– Még nem döntöttem el, hogy megírom– e ezt a
könyvet – válaszolt Jay megrázva fejét. – Tekintsük úgy,
hogy egyelőre, mint megfigyelő vagyok jelen. Uraim,
pillanatnyilag önök azok, akik az ügyön dolgoznak.
Ilyen erővel azt is mondhatta volna nekik, hogy
idejövetele egyetlen célja, hogy Minnesota állam
diktátorának és abszolút egyeduralkodójának kiáltassa
ki magát. A sajtóprofiknak csak arra volt fülük, amit
hallani akartak – a többi nem számított.
– A családi tragédia vonalát fogja kihangsúlyozni,
vagy inkább dr. Wright személyes története izgatja?
– Nincs mit mondanom, fiúk. – Gyors és meggyőző
vigyort villantott az újságírók felé. – Most pedig, nos
lassan kezdek úgy beszélni, mint egy ügyvéd. Ez máris
több mint sok számomra...
A szemek úgy izzottak föl, mint az apró égők a
karácsonyfán, és Jay megértette, hogy szörnyű hibát
követett el. Egy meggyőző szőkeség hajolt felé, maga
előtt tolva mikrofonját.
– Mint korábbi védőügyvéd, mi a véleménye a ma
reggel állítólagosán öngyilkosságot elkövetett Dennis
Enberg kirúgásáról és Anthony Costello szerepéről?
Egy ember gyakorlatilag leröpítette a fejét a
nyakáról, ez a szőkeség pedig úgy dobta magától
értetődő természetességgel az események sodrába,
mintha egy elhanyagolható fontosságú részlet volna
csupán. Felfordult a gyomra. De az undor egyszersmind
vidámabb gondolatokat is ébresztett benne. Ellen most
nyilván azt állítaná, hogy szemernyivel sem különb
ennél az újságírónőnél, mohóságuk és gátlástalanságuk
közös. Felszínesen szemlélve valóban hasonló célokkal
érkezett ide. A valóságban azonban sokkalta mélyebb
dolgok ösztönözték: más kérdés, hogy azok a bizonyos
mélyebben fekvő indítékok talán még rosszabbak voltak.
Önutálatot érzett, s keserű mosoly jelent meg arcán.
– Hölgyem, én már nagyon régóta nem vagyok
praktizáló ügyvéd – felelte. – És a pokolba is, ha bármi
jót találtam volna benne, vajon nem a pályán mozognék
még mindig? Nem hinném, hogy a történtekről alkotott
véleményem bármivel is többet nyomna a latba, mint
egy feltört mogyoró héja.
– Mégis, véletlenül sem habozik véleményt formálni a
könyveiben. – Meglepő volt, de a nő a vártnál
keményebben ellenállt, és nem hagyta, hogy egy mosoly
vagy egy őszintének tűnő vallomásos mondat eltérítse
céljától. – Kritikusai, s köztük korunk legkiemelkedőbb
védőügyvédéi állítják, hogy rendkívül kifinomult jogi
érzékkel rendelkezik, és hogy könyveiben a bírósági
jelenetek úgy vannak megírva, mintha alkotójuk egy
lézeres műtét mikropontosságával elemezné a
részleteket.
Ebben a pillanatban a tárgyalóterem hátsó
traktusában a bíró dolgozószobájához vezető ajtó
feltárult és az újságírók figyelme azonnal a mozgás
irányába terelődött. Ellen jelent meg elsőként, dühtől
eltorzult vonásokkal arcán. Jay tudta, hogy a nő minden
energiáját mozgósítja, hogy arca rezzenetlen és sima
maradjon, de egész teste olyan kemény volt és úgy
feszült, mint egy ökölbe zárt kéz, szemeiben ugyanaz a
tűz égett, amelyet már volt szerencséje önmagán is
tapasztalni nem egyszer, s nem kétszer.
Mögötte Costello táncolt ki a színpadra, s vele
ellentétben könnyednek, felszabadultnak és
magabiztosnak tűnt. Habozás nélkül az újságírók felé
fordult. A hódító hős. Az átlagemberek védelmező
bajnoka – feltéve, hogy a szerencsés átlagembernek van
a bankszámláján elegendő dollárja.
A bíró, a nagytiszteletű Gorman Grabko
méltóságteljesen lépdelt föl a pulpitusra és
elhelyezkedett trónushoz hasonlító székében.
Hangsúlyozott méltóságteljessége volt az első és
legszembetűnőbb tulajdonsága. Olyan ember
benyomását keltette, aki otthon, munkába indulva
gondosan bekrémezi és fényesre dörgöli cipőjét, drága
kenőccsel simogatja végig tekintélyes tonzúráját. A
bírósági pletykák szerint azok közé a bírók közé
tartozott, akik a forma és a merev stílus rabjai, és
hajlamuk szerint inkább a védelem felé húznak, s a
vádtól várják el a megingathatatlan bizonyítékokat,
valamint a tökéletes bizonyítási eljárást. A dolgok
látszólagos állása szerint Ellen hátrányba került.
Most a terem oldalán is feltárult egy kisebb ajtó és
Garrett Wrightot vezették be; két egyenruhás kísérte a
védelem asztalához.
Néhány perc alatt véget ért a színpadi előjáték. Az
igazi csaták a tárgyalóterem mögött, a bíró
dolgozószobájában zajlottak – mindenki tudta ezt. Ezt a
show– t a történelem és a közönség számára rendezték,
egyfajta hivatalos verzióját kínálva a kibontakozó
drámának.
Costello most formálisan és ékesszólón is előadta
kérvényét. Ellen úgyszintén fölsorakoztatta érveit. De
Grabko bíró fejében már készen állt a döntés.
– Az óvadékot százezer dolláros összegben határozom
meg, mely készpénzben vagy értékpapírok formájában
fizethető a bíróságnak – hirdette ki a bíró.
– Ez botrány! – üvöltötte Paul Kirkwood fölpattanva a
székéből. Az arca az alvadt vér sötétbordó színében
lángolt és nyakán jól láthatón kidudorodott az egyik ér.
– Az az állat ellopta a fiamat és maguk szabadon
engedik!
Egy dagadt egyenruhás pillanatok alatt mellette
termett és erősen megragadta. Paul idegesen
megrándította a vállát, s a lendület egy lépéssel a
védelem asztalának az irányába taszította a közbelépőt.
– Lerombolta az életünket! – üvöltötte öklét rázva
Wright felé.
Grabko lesújtott kalapácsával. Talpra ugrott és a
teremőröket szólította. A tárgyalóterem hirtelen
kiáltásokkal és izgatott sikongásokkal telt meg, s
mindennek alájátszottak a küzdelem, a dulakodás
szuszogó és pufogó hangjai. Berontottak a teremőrök
Hárman megragadták Paul Kirkwoodot és nem éppen
barátságos stílusban a legközelebbi kijárat felé
taszigálták.
Egy pillanatra mégis sikerült kiszabadítania magát a
szorításból, és üvöltözni kezdett a pulpitus irányába.
– Igazságot akarok! Az igazságot akarom!
A riporterek, mint egy hipnotizált nyáj követték
szoros, tülekedő sorokban. A hátramaradt teremőrök
Wrightot és Costellót vezették ki az oldalsó ajtón,
melyen bejöttek. Grabko rosszallóan csóválta meg fejét,
lesújtott a kalapáccsal és kihirdette az ülés elnapolását.
A terem néhány pillanat alatt kiürült; mindenki a
visszhangos aulába sietett, hogy elcsípje a Paul
Kirkwood– show utolsó jeleneteit. Mindenki, Ellen
kivételével.
Ülve maradt az asztalánál, egyik kezét a másik
hajlatában nyugtatva, állát kézfejére támasztva. Úgy
bámult a megürült pulpitusra, mintha az igazság
istenasszonyának tünékeny látomását akarná tetten érni
és megpillantani. Jay is visszamaradt a tömegtől és
Ellent figyelte. Igazság szerint számára is az aula lett
volna most a fontosabb. De ösztönei azt súgták, hogy
volt valami hamis, valami előre kigondolt és eltervezett,
valami mélységesen hazug ezekben a látványos
tárgyalótermi kirohanásokban. Legalábbis a legtöbb
esetben. Ettől függetlenül érdekes adalékul szolgáltak
egy születendő könyvhöz: Jayt valami rejtélyes erő
mégis a helyén tartotta.
 Legyalogolt a sorok közti folyosón, kinyitotta a
korlátba épített ajtót és lelépett a tárgyalóterem
tulajdonképpeni küzdőterére. Fontos, hogy megtudja
Ellen álláspontját, áltatta magát a gondolattal. Mintha
csupán erről lenne szó. Mintha semmilyen más hatással
nem lett volna rá ez a most törékenynek és
meggyötörtnek tűnő, magányos nő. Mintha nem
olyasféle érzések lennének gyülekezőben benne,
melyeket más esetekben a „biztos bukás” címkéjével
szokott ellátni.
– Csak egy óvadék – szólalt meg.
– Akkor menjen és mondja el Paul Kirkwoodnak –
motyogta félig magában Ellen. – Üljön be a kocsijába és
vigye el a véleményét Josh mamájának. Esetleg
fölhívhatná Megan O’Malleyt a kórházban és neki is
elmagyarázhatná a dolgot...
– Csak egy óvadék. – Egy vállrándítással jelezve
türelmetlenségét a férfi felé fordult a székében. –
Tényleg, miért is ne? Miért ne kószálhatna Garrett
Wright szabadon az utcákon, léphetne minden
akadályoztatás nélkül kapcsolatba bűntársával, aki
könnyen lehet, hogy a múlt éjszakai gyilkosság
elkövetője? Aki – ahogy mondja az ismert szófordulat –,
csak isten tudja, mit művelt Dustin Hollomannal.
Közelebb húzódott a nőhöz, kezeit mélyen anorákja
zsebeibe csúsztatva. Valahol, valamikor kiszakította a
kabátját. Mint egy különleges kortárs művészeti alkotás
függött fényes selyem nyakkendője viseltes farmeringe
nyakából. A nyakkendő csomója jóval lejjebb csúszott a
kelleténél, a felső inggomb kigombolva, mintha
egyszerre zavarná a nyaka köré feszülő szoros hurok
metaforája, s mégis szükségét érezné, hogy legalább
formálisan betartsa az öltözködési szabályokat.
– Csak egy menetet veszített el, nem az egész
mérkőzést – szólalt meg, csípőjét a súlyos tölgyfa
asztalnak vetve. Combja egy pillanatra a nő kézfejéhez
simult.
A váratlan érintésnek olyan ereje volt, mint egy
elektromos kisülésnek. Ellen hirtelen pózváltással
igyekezett leplezni a rá gyakorolt hatást; gyorsan
fölnyúlt és megigazított egy kósza fürtöt, amely
valahogyan elszabadult a tökéletesen megkomponált
kontyból.
– Ez nem egy játék.
– Dehogynem. Ráadásul egy olyan játék, melyet már
ezerszer gyakorolt. Jól ismeri a szabályokat. Ismer
minden lehetséges stratégiát. Most veszített néhány
pontot, de ez még távolról sem a világ vége.
Ellen fölpillantott a férfire, és az eddig visszatartott,
s másnak tartogatott düh most kezdett a felszínre törni.
– Egy ember tegnap éjszaka befejezte az életét. Maga
szerint ez hány pontot ér? – kérdezte keserűen és
indulatosan felpattant a védői székből. – Na és más
módon mennyit ér a maga számára? Talán egy újabb
fejezet vagy egy oldal, esetleg csak egy bekezdés?
– Nem én öltem meg és nem is tudom visszahozni.
Megkísérelhetem értelmezni a történteket – mindössze
ennyit tehetek. Nem pontosan ezt teszi maga is? Tisztán
látni, értelmezni, megfejteni a történteket?
– Hohó, már értem. Nos, akkor hadd adjak egy olyan
értelmezést, mely a maga számára is érthető. Ez egy
játék, rendben van, Brooks úr. Dennis Enberg csak egy
darab volt a kirakós játékban, amire nem volt szükségük
többé, úgyhogy hidegre tették, majd utódja előhúzta
paklijából a „ki a börtönből” kártyát és undorító
pszichopata védencét szabadlábra helyeztette, és én
képtelen voltam bármit is tenni, hogy mindez ne
történjék meg!
Dühe és elkeseredettsége forrponthoz ért. Hátát
mutatta a férfinak és kezeibe temette arcát, magát is
hibáztatva a történtekért. Az volt az illúziója, hogy
legalább érzelmeit képes még leplezni ebben a fokozódó
őrületben. Tudta, hogy kemény küzdelem lesz, de nem
sejtette volna, hogy ilyen gyorsan és könnyen jön majd a
vereség. Costellónak a letartóztatás körülményeiről
ejtett fenyegető mondatai jutottak most eszébe, és ez a
végsőkig elkeserítette. Ha ilyen gyorsan veszítette el ezt
az első csatát, éppoly gyorsan vereséggel zárulhat az a
második is. A sebezhetőség és tehetetlenség érzése
borzalmas és elviselhetetlen volt.
Jay tehetetlenül figyelte a nő küszködését. A háta
szálfaegyenes volt, vállait a legnagyobb erőfeszítéssel
tartotta vissza a kitörő zokogást megelőző rázkódástól.
Ez a nő az igazságszolgáltatásban eltöltött hosszú évek
ellenére sikerrel megtartott valamit a becsület és az
igaz dolgok iránti elkötelezettségéből. Keményen
küzdött és a veszteségeit még keményebben viselte. Az
ő igazsághitét nem rostálta meg a cinizmus, mint oly
sokakét. Mint például az övét. Úgy tűnt, az még inkább
megszilárdítja saját szerepébe vetett eltökélt hitét.
– Ugye nem számított rá, hogy ez történik? – suttogta
közelebb lépve a nőhöz.
– Egyszerűen nem szabadott volna így történnie –
szólalt meg elfúló hangon a nő. – Biztonságban kellene
lennie a gyerekeknek, Dennis Enbergnek életben kellett
volna maradnia. Egyszer s mindenkorra meg kellett
volna fékezni, megállítani Garrett Wrightot és azt a
másik ismeretlen őrültet.
– Hát ezért hagyta maga mögött a nagyvárost? –
meglehetősen közel állt a nőhöz, és parfümjének vonzó,
átható illata beterítette: belebuktatta fejét az
illatáradatba. Finom nyakának hajlata csupán egy
lélegzetvételnyi távolságra volt tőle – csábító,
túlságosan is csábító.
De akarta ezt a nőt, s ravaszabb és bölcsebb volt
annál, mintsem hogy elrontson mindent, engedve e
hirtelen vágy követelésének. A nő csak része a
sztorinak. Ő pedig, Jay Butler Brooks a sztori kedvéért
jött ide, hogy elveszítse, eltemesse magát benne, hogy
maga mögött hagyhassa saját fájdalmát és ízekre szedje
másét.
A gondolat az önutálat egy újabb hullámát indította el
benne. A nyomában feltörő düh pedig megacélozta.
– Ezért jött el onnan Ellen, hogy ne kelljen többé
ilyen igazságtalan küzdelemben részt vennie? Ez elől
futott hát el?
Hirtelen a nő elé pördült és megragadta karjait,
mielőtt a pofonra lendült kéz elérhette volna célját.
– Nem futottam el semmi elől.
– Maga rajta volt az emelkedő csillagok igen kevés
nevet számláló listáján Minneapolisban – folytatta,
szándékosan tovább feszítve a húrt. – Azután egyszerre,
minden nyilvánvaló ok nélkül, fejvesztve iderohant az
alkoholisták és a középszerű vesztesek közé.
– Nem elmenekültem, hanem hátat fordítottam.
Józanabb életre vágytam. Én hoztam ezt a döntést és
nem a körülmények, és ha másban nem is, abban biztos
vagyok, hogy nem tartozom magának magyarázattal.
– Igen? Én meg abban az egyben vagyok biztos, hogy
ami jelenleg itt folyik abban, egy cseppnyi józanság
sincs – vágott vissza keményen.
Ellen nem tudta pontosan, hogy a férfi az ügyről vagy
a kettejük közt vibráló feszültségről beszél. Túl közel
volt hozzá, marka túl keményen szorította karját és a
szája csak néhány centire volt az övétől.
– Hagyjon – utasította, kiszakítva magát a szorításból.
Ebben a pillanatban tárult föl a tárgyalóterembe
vezető ajtó és Henry Forster, a Minneapolis Star
Tribune veterán riportere lépett a helyiségbe. Állandóan
maszatos, szódásüvegre emlékeztető vastag, rövidlátó
lencséi ellenére azonnal és tévedhetetlen pontossággal
szúrta ki Ellent.
– Ellen, számíthatunk egy rövid nyilatkozatra a
részéről? – törte föl a csendet. – Vagy saját
következtetéseinkre vagyunk kárhoztatva?
– Máris megyek – szólt oda a férfinak.
Azzal Jayt pillantásra sem méltatva felkapta
aktatáskáját és határozott léptekkel kiment a teremből.
Biztonságos távolból követte a nőt, arra számítva,
hogy az magára vonja a riporterek teljes figyelmét,
mielőtt őt is megpillantanák. A szünet arra is jó volt,
hogy rendbe rázza gondolatait. De a fenébe is, ezúttal
nem működött a régi rutin: minden a feje tetejére állt.
Ez jár annak, aki élő ügybe ártja magát. Máskor elég
józan volt ahhoz, hogy a fontosabb események
megtörténte után bukkanjon föl a helyszínen, miután a
kiszámíthatatlan, indulatból táplálkozó érzelmek már
veszítettek erejükből és az érintettek megfelelő
távolságba kerülhettek tragédiájuktól az idő jóvoltából.
Itt azonban csak jelen és jövő idő volt. Forró ügy volt,
amely csak megégeti a kezet... Veszélyes játék.
Dennis Enberg holttestét elszállították orvosi
vizsgálat céljából. Ellen mindössze annyit nyilatkozott,
hogy meggyőződése szerint az ügyvéd gyilkosság és
nem öngyilkosság áldozata lett, s hogy véleményét a
hivatalos szervek vélhető álláspontja ellenére is
fenntartja.

Jay a rendőrségi frekvenciára állított készülékén

hallotta a híreket, megtalálta az említett
bevásárlóközpontot és kocsija viszonylagos védelmet
nyújtó melegében várta ki, míg a riporterek megunják a
helyszínt és szétoszlanak hivatkozási alapként kezelhető
források után kutatva. Egyetlen egyenruhás rendőr
maradt az épület bejárata előtt.
Jay kényelmesen odaballagott hozzá, szájába bökött
egy cigarettát és könnyeden szóba elegyedett vele,
mintha semmi jobb dolga nem volna. A fiatal zsaru, aki
nyilvánvalóan most először szembesült a halál e brutális
és véres formájával, végül megnyílt. Csak úgy dőltek
belőle a szavak. Kezével oly izgatottan gesztikulált, hogy
csak elvétve találta el száját a cigarettával.
– Haver, úgy értem ilyen dolgokat a moziban lát az
ember, de ez valódi volt – hadarta a fiú. Nem messze
tőlük öthat autó parkolt a Snyder– féle drogéria előtt.
Emberek jöttek– mentek, megfázás elleni tablettákat,
fejfájás elleni pirulákat vettek, és világosnak tűnt, hogy
nem rendíti meg őket a tény, hogy alig ötven méterre
tőlük, csekély néhány órával azelőtt, egy ember a falra
repítette agyvelejét.
 – Keményen meggyötri a gyomrot, az egyszer igaz –
szólalt meg Jay. – Az az igazság, hogy jó néhány kemény
fickót volt alkalmam látni, akik úgy törtek meg a
látványtól, mint egy babapiskóta. Nincs ebben semmi
szégyen, ha kíváncsi a véleményemre. Az ilyesféle
látvány beteggé tesz minden normális embert.
– Igen, igen... engem is – helyeselt a fiú. Szeme
sarkából a férfira pillantott. – Gondolom, hogy már sok
ilyet látott. Olvastam A sors szeszélye című könyvét. Hát
az állati volt.
– Én sem tudtam még megszokni. Mindig szíven üt,
ha látom, hogy mit tesz az erőszak az emberekkel.
– Aha... – füstszűrőig leégett cigarettája, elpöckölte a
parázsló végű csikket. Pillantása mintha nem lett volna
jelen, távolinak tűnt, távolinak, s egyszersmind befelé
fordulónak.
Az ilyen pillantás, Jay jól tudta ezt, a léleknek abból a
mélységéből ered, ahol a félelem születik és ahová senki
sem tekint be szívesen.
– Egyszerűen nem tudom felfogni, hogyan lehet
valakinek a szájába dugni egy puskát és csak úgy
elsütni... Meghúzni a ravaszt.
Gyilkosság. Mintha nem lett volna ez is, önmagában
véve elég rémisztő.

Jay végigfuttatta tekintetét az Ellen rögtönzött

sajtókonferenciájára összesereglett újságírókon. Az öreg
csataló, az a vastag szemöldökű, kopasz feje búbján
félrenyalt hajú, szódásszifon szemüvegű pasas, aki rájuk
rontott a tárgyalóteremben, most elemében volt és
túlkiabálta a többieket.
 – North kisasszony, hogyan érinti Garrett Wright
lehetséges feltételes szabadlábra helyezése?
– Erre felesleges szót fecsérelni, szavak nélkül is
nyilvánvaló, hogy rendkívül csalódott vagyok. – A nő
ismét hűvösnek és magabiztosnak tűnt, mintha a néhány
perccel korábbi jelenet nem is esett volna meg a
tárgyalóteremben. – Ugyanakkor tudomásul kell
vennünk, hogy Grabko bíró mindkét fél meghallgatása
után hozta meg azt a döntést, amellyel együtt kell
élnünk. Így működik az igazságszolgáltatás.
Amely kijelentés természetesen azt sugallta, hogy így
nem működött ezúttal az igazságszolgáltatás.
– Vajon dr. Wright Lake Side– i otthonába tér vissza?
Abba a házba, amely gyakorlatilag csak néhány méterre
fekszik a Kirkwodd családétól?
– Azt nem tudom – mondta Ellen, – Remélem, hogy
nem így tesz, a család érdekében remélem.
– És mi az igazság arról – hallottuk a szóbeszédet –,
hogy Dennis Enberg holttestét átszállították a Hennepin
megyei egészségügyi központba boncolásra?
– Enberg úr egy erőszakos és váratlan halál áldozata
lett. A városi és megyei hatóságok törvény diktálta
kötelessége, hogy szigorú vizsgálat tárgyává tegyék a
halál körülményeit, hogy minden kétséget kizáróan
megállapítható legyen, hogy öngyilkosság, illetve
gyilkosság történt.
– Találtak hátrahagyott búcsúlevelet?
– Erre nem válaszolhatok.
– Garrett Wright mindvégig börtönben ült;
feltételezem, hogy nem gyanúsítja őt sem Enberg úr
halálával, sem pedig Dustin Holloman elrablásával
kapcsolatban...
 – Nem kívánok megjegyzést fűzni folyamatban lévő
vizsgálatokhoz.
A kőfal végre leomlott. Kinyilvánította véleményét,
méghozzá félreérthetetlenül, Wright szabadon
bocsátásával kapcsolatban: a többi már csak a show
része. A kemény és sziklaszilárd professzornő megint
megmutatta a világnak, hogy ez az apró és jelentéktelen
vereség csöppet sem tudta megingatni. Persze a
jelenlévő riporterek közül egy sem látta a könnyeit vagy
hallotta önmagát, vádló, marcangoló szavait.
Jay azonban igen, és a hatás, melyet reá gyakorolt,
nem épp a bölcs tisztánlátás irányába mozdította el a
férfit.
Tekintete most magára hagyta a nőt és a tömeget
kezdte vizsgálni. A bírósághoz tartozó személyzet a
sajtó képviselői által alkotott tömeg szélére szorult, és
izgatott, várakozó tekintettel figyelték köztudottan
ambiciózus helyettes megyei ügyészük szereplését.
Nyilvánvaló volt, hogy egészen az első emberrablásig
ritkaságszámba mentek az efféle sajtótájékoztatók
errefelé.
Egyszercsak egy rozsdavörös színfolton ragadt meg a
tekintete. Lassan, nyugodtnak tűnő léptekkel
ereszkedett le a lépcsőn. Az aulába érve szélről kerülte
meg, mint egy vadász a tömeget, egy pillanatra sem
tévesztve szem elől zsákmányát.
Todd Childs minden figyelmét Ellenre koncentrálta,
szemüvege mögött könyörtelen és hideg tekintet
rejtőzött. Félig egy márványoszlop takarásában állt,
alakját egy hosszú olívazöld gyapjúkabát takarta, mely
egészen úgy festett, mintha egy elhagyott padláson
küzdött volna a molylepkékkel hosszú éveken át. Childs
nevét, mint Wright egyik tanítványáét a Harris
Egyetemről, megemlítették a szombat esti hírek,
közvetlenül az O’Malley ügynököt ért támadás után. Az
egyik helyi tévéadó egy fényképet is bemutatott, majd
közreadott egy rövid interjúrészletet a vasárnapi
folytatásban, melyben Childs Wright ártatlanságát
bizonygatta.
Jay ügyesen mögé került, majd mellélépett és
cinkosan megbiccentette a fejét. – Kemény egy csaj, mi?
– suttogta.
– Ez egy kurva – sziszegte Childs a fogai közt. Egy
pillanatra elkapta tekintetét Ellenről és végigmérte Jayt
nem titkolt gyanakvással. – Mi maga, riporter?
– Én? Dehogy. Csak egy érdeklődő. És maga?
A férfi megvakarta kiálló ádámcsutkáját és
szusszantott egyet.
– Aha, én is valahogy úgy. Dr. Wright olyan
tanárfélém az egyetemen. Kibaszottul zseniális pasas.
– Persze, de vajon tényleg bűnös?
Childs halvány, vékony bőre megfeszült csontos
arcán. Indulatos pillantást vetett Jayre. Noha az aulának
ezen a részén nagyon gyenge volt a világítás, jól
láthatóak lettek fekete pontként villogó pupillái,
melyekből Jay arra következtetett, hogy a kabátjából is
átható szaggal áradó marihuána mellett más, talán még
hatalmasabb befolyásoló erők is dolgoznak a férfiban.
– Az az ember kibaszottul zseniális – mondta ismét,
külön jól kihangsúlyozva minden egyes szót. – Egy nagy
lószar minden egyes ellene felhozott vád. – Gyűlölködő
pillantást lövellt Ellen irányába. – Fogja még kívánni,
bárcsak bele se kezdett volna ebbe az egészbe.
 Jay kihátrált az oszlop takarásából és az aula
távolabbi végénél induló lépcső felé vette az irányt. Az
ezer felől érkező, egyszerre fölmorajló és fölcsapó
hangorkánból arra következtetett, hogy a
sajtótájékoztatónak vége szakadt. Nem Ellent kereste,
hanem ügyesen és óvatosan Childs nyomába eredt.
Lehajtott fejjel suhant le az első lépcsőkön és a második
emeleti fordulóban érte be a férfit.
– Akkor nyilván részt vesz a kinti tiltakozó
megmozdulásban? – kérdezte a férfi mellett lépdelve a
lépcsőn.
– Aha. – Childs újabb gyanakvó pillantást vetett rá a
szeme sarkából. – Sokat kérdez. Kicsoda maga
valójában?
– Jams Butler – hazudta habozás nélkül. – A megyei
számvevőszék megbízott külső munkatársa vagyok.
Nyilván kitalálta, hogy nem lehetek helyi lakos.
Egyszerűen csak belebotlottam ebbe az ügybe... pont
mint egy mozifilm közepébe...
– Hát – nyilván ismered haver a mondást – motyogta
Childs egy fokkal békülékenyebben. – A valóság
felülmúlja a fikciót.
Átvágott az egyik kapun és kettesével szedve a
lépcsőket; indult lefelé, bozótszerű vörös haja, mint egy
fölhergelt foxi rángatózott a hátán. Jay a kapuban állva
figyelte és hatodik érzéke riadót fújt.
– Hahó! – hallotta maga mögött a kiáltást. – Ugye
maga Jay Butler Brooks! Adam Slater vagyok a Grand
Forks Héráidtól. Feltehetnék néhány kérdést?
– Miért ne – mormolta sorsába beletörődve Jay. De
szemeit továbbra is Todd Childson tartotta, aki közben
az utcán gyülekező kisebb tömeghez ért. A tiltakozó
diákok mentoruk és tanítójuk szabadon bocsátását
ünnepelték. A különös és furcsa csak az volt, hogy Todd
Childs úgy ment el mellettük, mintha ott sem lettek
volna.
 Tizenhatodik fejezet

Garrett Wright szabadon bocsátásának híre úgy terjed

át Deer Lake– ről Campionra, mint a sebesen fúvó
hóvihar. A bíróság és a rendőrség telefonjai csak úgy
izzottak a felháborodott és dühödt hívásoktól, mely a
lakosság azon tagjaitól eredt, akik szent
meggyőződéssel hittek Wright bűnösségében. A Dustin
Holloman utáni nyomozás zátonyra futott Campionban,
a sajtófotósok belefáradtak a hóban komor arccal kutató
önkéntesek fényképezésébe. Azután arra a hírre, hogy
Anthony Costello formális nyilatkozatot készül adni a
Park megyei bíróság épülete előtt, gyors pakolásra
késztette őket.
A bíróság előtti járdán az uralkodó hangulat
leginkább egy utolsó fázisába jutott és a nyerés
valószínű esélyétől megmámorosodott politikai
kampánycsapatéra emlékeztetett. Ugyanazok a Harris–
diákok, akik korábban elkeseredett tiltakozásuknak
adtak hangot, most ünneplő kórusban üvöltöztek. A
szabadnapos Sci– fi Cowboyok egy támogatásra buzdító
táblát helyeztek el a járdán, mely a Wright részére
létrehozott védelmi alap számára történő adakozásra
szólított fel, mellette feliratos pólókat árusítottak. Egy
nagyméretű hordozható magnóból rapzene üvöltött,
melynek jól kivehető szövegmotívumai az
igazságtalanságról, törvénytelenségekről és az
elnyomásról szóltak. Az őshonos Deer Lake– i polgárok
tágra nyílt szemmel figyelték a szokatlan fesztivált a
Scandia étterem kávézójának hatalmas üvegablakai
mögül. A minnesotai hagyományoknak megfelelően
minden nyilvános érzelemnyilvánítás gyanúsnak tűnt.
Ellen a konferenciaterem ablakából követte nyomon
az utcai eseményeket. A lendület Wright malmára
terelte a vizet. Néhány nappal ezelőtt még az ő kezében
volt az irányítás. Most a kezét ujjanként feszítették le
még erősebb kezek az ügyről.
– Szerinted van engedélyük a pólók árusítására? –
kérdezte Cameron.
– Persze hogy van – szólt közbe Phoebe orrnyergén
büszkén egyensúlyozó szemüvegével. – Már
utánanéztem. Mint ahogy azt sem akadályozhatjuk meg,
hogy Costello úr a bíróság lépcsőjén tartsa meg
beszédét.
– Felhasználhatná ellenünk, ha megpróbálnánk
leállítani – motyogta Ellen alig hallható hangon.
Visszafordult az ablaktól. Mitch az asztal legtávolabbi
pontján ült. Pontosan vele szemben Steiger, koszos
csizmáit az egyik szék karfáján pihentetve. Wilhelm
meggyötört arcával, üveges szemeivel Ellenhez
közelebb ült a másik oldalon. Az idiótákra jellemző buta
vigyor, mely Deer Lake– re érkezése óta
elválaszthatatlannak tűnt tőle, bárgyú fintorrá szelídült.
A Kirkwood– ügy, a Holloman gyerek elrablása és
Dennis Enberg halála között eltelt órák pokolinak tűntek
a gyorsan pergő események füzében, a feszültség az
elviselhetetlenségig fokozódott: összekuszálódtak a
szálak.
– Jól ismerem Costello harcmodorát – mondta Ellen. –
Abból indul ki, hogy a legjobb védelem a támadás.
Mindent el fog követni, hogy rossz színben tüntessen fel
bennünket.
 – Úgy érti, hogy annyi szart fog a falnak dobni,
amennyit csak tud, s lesi majd, hogy ránk ragad– e a
szar – hangzott el a mondat a seriff közönséges szájából.
– Abban biztos vagyok, hogy ő nem így fogalmazna,
de tulajdonképpen erről van szó. Nagypályás játékba
kezdett.
– Az a pasas egy jöttment szarházi – szólt közbe
Steiger. – Csak mert egyenesen a nagyvárosból jött, már
a puszta látványától össze kellene hugyoznunk
magunkat. Ő is csak egy rohadt strici ügyvéd.
Cameron némaságot erőltetett magára, úgy forgatta
dü– hödten szemeit. Phoebe pedig olyan pillantást vetett
a seriffre, mintha a Costellóról feltételezett gondolat, ez
a bűzös gondolat, már be is következett volna a seriffen.
– Az élősködő szarházi helyett sokkal találóbb, ha azt
mondjuk, egy hatalmas fehér cápa bukkant fel a kis
helyi tavunkban, seriff – szólalt meg Ellen. – Ajánlom, ne
becsülje alá a képességeit.
– Saját magánnyomozóval érkezett ide – vetette
közbe Mitch. – Úgy hívják, Raymond York. Tegnap a
Szent Eysius– templom körül szaglászott a fickó. Tom
atya fordult hozzám panasszal.
Steiger ráförmedt.
– És akkor?
– És akkor ez a privát kopó egész nap szimatolni fog,
hogy találjon valamit, amivel ki tudják húzni Wright
fejét a hurokból, míg mi arra vagyunk ítélve, hogy
erőinket megosztva nyomozzunk egyszerre Dustin
Holloman után, a Dennis Enberg– ügyben, és akkor még
nem is említettem a mindennapos perlekedős ügyeket.
– A Holloman– ügy és Dennis halála rendkívül
megnehezítette a helyzetünket – szólt beismerően Ellen.
– De ha továbbra is kitartunk a feltételezés mellett, hogy
kapcsolatban állnak a Josh Kirkwood– üggyel, vagyis
hogy Wright bűntársa keveri a háttérben a kártyákat,
akkor nem veszthetjük el a fókuszból Wright alakját.
– Rendkívül veszélyes feltételezés lehet, ha esetleg
tévesnek bizonyul – szólalt meg Wilhelm.
– Márpedig nem téves – felelt Mitch. – Jól tudjuk,
hogy az emberrablások kapcsolatban állnak egymással.
Az Enberg– ügy az, amiben még rejlik némi
bizonytalanság. A boncolást hétfőre ígérték. Ha
szerencsénk van, ugyanaznap megkaphatjuk az
ujjlenyomat eredményeit is.
– És mi a helyzet Dennis titkárnőjével? Tudott esetleg
valami késő estére tervezett találkozóról? kérdezte
Ellen.
Mitch megrázta fejét.
– Sajnos nem; állítása szerint nagyon gyér volt a
forgalom aznap. Könnyű nap volt. Összesen három
ügyfél jegyeztette be magát, azután néhány riporter
nézett be Dennishez. Öt óra után már semmi nem volt
előjegyezve, ám Dennis azt mondta neki, hogy túlórázik
egy kicsit, végez egy kis szorgalmi papírmunkát. Az
embereim már beszéltek az ügyfelekkel, hátha
tapasztaltak valami különöset a viselkedésében. A
titkárnője, Barb úgy emlékszik, eléggé lesújtotta a
Wright– ügy, de beszélni nem beszélt róla.
– Szemtanúink nincsenek a bevásárlóközpontból? –
kérdezte Cameron idegesen ütögetve tollhegyével
jegyzettömbjét.
– Eddig semmi, de még nem tudtuk kikérdezni a
Donut Hut éjszakás személyzetét... Elutaztak
Mankatóba egy síhétvégére..
 – Hát egyvalamit legalább tudunk – szólt közbe
Wilhelm. – Wright nem ölhette meg. Éppen a börtönben
ücsörgött.
– Grabko legalább most megoldotta ezt a problémát
is – mormogta Mitch.
– Még előnyünkre is válhat, hogy Wright átmenetileg
kiszabadul a börtönből – szólalt meg Cameron. – Ha
szoros megfigyelés alatt tartjuk, esetleg elvezethet
bennünket a cinkosához vagy Dustin Hollomanhoz; talán
megköti a hurkot a maga számára.
– Nem tudom, de valami azt súgja, nem lesz ilyen
készséges és együttműködő – fordult Mitch Cameron
felé. – Ettől függetlenül már ráállítottam egy civil
ruhást, hátha mégis van isten a mennyekben.
– Én is kijelöltem egy ügynököt a megfigyelő
csapatba – vetette közbe Marty Wilhelm megtört
lelkesedéssel.
– Gondolom, semmi meglepő fordulatot nem hozott a
Wrightnál rendezett házkutatás...
Wilhelm megrázta a fejét.
– Az égvilágon semmit. A házkutatás alapján
nyugodtan hihetnéd, hogy a pasas ártatlan bárány.
Mitch olyan pillantást vetett rá, melytől a lobogó tűz
is jéggé fagyna.
– Én nem hinném, hogy ártatlan, Wilhelm ügynök. A
maga elődje sem gondolta így. A rohadt életbe, maga is
sokkal jobban tenné, ha nem a pasas ártatlanságában
hinne.
– Álljon meg a menet, pillanatnyilag minden
energiámat leköti a nyomozás Campionban...
– Jobban tenné, ha Garrett Wright kötné le minden
energiáját – szólt közbe éles hangján Ellen, nem éppen
barátinak tűnő pillantást vetve Wilhelm ügynökre. – A
meghallgatás itt van a nyakunkon, alig egy hét, és van
egy bírónk, akinek az van ráhímezve az alsónadrágjára,
hogy „mindaddig ártatlan, amíg be nem bizonyosodik a
bűnössége”. Minden töltényre szükségem lesz, hogy a
falnak szegezhessem Wrightot. Costello máris elsütötte
a fegyverét: törvényellenesnek akarja minősíteni a
letartóztatást.
– Bassza meg! – Mitch váratlan gyorsasággal
vágódott fel székéből. – Ennél törvényszerűbb
letartóztatásom még sohasem volt!
Ellen föltartotta az egyik kezét.
– Azt mondtam, hogy megpróbálja. Nem fog sikerrel
járni, ha kellőképpen felkészülünk. Nem hinném, hogy
meg tudná győzni Grabkót, de ugyanakkor
fáradhatatlanul fogja etetni a sajtót a teóriáival, hogy
így is befolyásolja és felzavarja a bíróság vizeit.
– Egy átkozott patkány – motyogta Steiger nem túl
szemérmesen.
Ellen most ismét Wilhelm felé fordult.
– Hadd halljam, dolgozik– e már valamelyik embere a
Wright lakásáról elkobzott komputeren?
– Igen, úgy sem fognak találni semmit. Mindannyian
tudjuk.
– A Josh és a Dustin Holloman elrablásakor
hátrahagyott üzeneteket komputeren írták és egy
lézernyomtatón nyomtatták ki. Garrett Wrightnak van
egy lézernyomtatója.
– Igen, csak sajnos a nyomtatóban nincsen beépített
memória. Mondhatnám úgy is, hogy nincs
emlékezőtehetsége... Egyszerűen megállapíthatatlan,
hogy azok az irományok azon a nyomtatón jöttek– e le –
felelte Wilhelm. – Továbbmegyek: eddig még a
„terrorista fenyegetések és perverz költészet”
elnevezésű flopiját sem találtuk meg. Wright túlságosan
ravasz ahhoz, hogy bármi terhelőt is hátrahagyjon.
Mitch a férfire pillantott.
– Hát a túlságos okosságról maga nyilván sokkal
többet tud, mint bármelyik jelenlévő a szobában,
Wilhelm, de hadd mondjak valamit; a Wright– féle
pasasoknak előbb– utóbb fejébe száll a dicsőség. S ha ez
megtörténik, akkor óvatlanok lesznek.
– Azt mondta Megannak, hogy nem először művelnek
ilyesféle dolgokat – szólt közbe Ellen. – Sőt egyenesen
azt mondta, hogy már korábban is követtek el
gyilkosságot. Ha ez igaz, akkor valahol nyomnak vagy
elvarratlan szálaknak kell lenniük. Ha egyszer ennyire
büszke az eredményeire, biztos vagyok benne, hogy
megőrzött valamilyen szuvenírt. Mi a helyzet az
ingatlanjaival?
Most Steiger rázta meg a fejét.
– Nem találtunk semmit Wright nevén. Úgyszintén a
felesége nevén sincs semmi. Priest és Childs sem
tulajdonosok.
Ellen Wilhelmre pillantott.
– Semmit sem találtak a múltjában?
Wilhelm egy súlyos és testes iratgyűjtőt dobott az
asztalra; kinyitotta és kihúzott belőle egy gépelt oldalt.
– A pasas kiscserkész volt.
Cameron maga felé húzta a papírokat.
– Semmi kitüntetés durva vagy különös magaviselet
miatt?
– Már végigolvastam a jelentést – felelte fáradtan
Wilhelm. – Semmi különös, az égvilágon semmi. A szülei
szétmentek még gyerekkorában. Az anyja nevelte föl,
aki egy In– diana állambeli cipőgyár osztályvezetője
volt. Kimagasló tanulmányi eredménye miatt
ösztöndíjjal végezte a középiskolát, azután kitüntetéssel
diplomázott a Ball State Egyetemen, majd az Ohio State
Egyetemen doktorált – kántálta Wright életrajzát unott
és monoton hangon, időnként az órájára pislantva. –
Mielőtt a Harrisra került, a Wirginia Egyetemen
tanított, azelőtt meg a Penn State– en.
– Elég sokat költözködött ahhoz képest, hogy az ő
szakmájában a megállapodottság hozza a pénzt és a
megbecsülést.
– Beszélt már a szövetségiekkel? – kérdezte Ellen. –
Ellenőrizhetnénk az adatbázisukat, hátha az ország
egyéb részein megesett hasonló típusú bűntényekre
lelnek.
– A pasas nem büntetett előéletű, North kisasszony.
– Ez mindösszesen annyit jelent, hogy soha nem
sikerült még elkapni – vágott közbe Mitch. Fölállt és
járkálni kezdett a szobában. – Jézusom, Wilhelm, ha nem
akarja elvégezni a munkát, majd én fölhívom a
szövetségieket.
Wilhelm az asztalra csapott és arcán vörös foltok
ütköztek ki.
– Én végzem a munkámat, Holt rendőrfőnök. De nem
tudok mindent egyszerre végezni.
– Lassan abban is kezdek kételkedni, hogy képes
egyszerre járni és közben rágózni...
– Idő van, uraim! – kiáltotta Ellen és fölemelkedett
székéből. A férfiak meglepett és sértett tekintettel
pillantottak rá, mert megzavarta kibontakozó
csatájukat. – Úgy gondolom, hogy mindannyiunknak van
dolgunk. Mi lenne, ha szabad idejükben törnék ki
egymás nyakát?
– Tényleg nincs értelme – mormogta Steiger, és
lemondóan legyintett.
Mielőtt levehette volna piszkos csizmáit a székről,
csörgés hallatszott. Phoebe kivételével mindenki a
személyi hívójához kapott.
– Az enyém lesz – mondta Steiger és felvette a
telefont.
Feszültség torlódott a levegőben, mint a statikus
elektromosság, míg füléhez emelte a kagylót és várt.
Semmi. Ellen pontosan tudta, hogy mindannyian
ugyanarra a dologra gondolnak, hogy mindannyian a
legrosszabbat várják és a legjobbat remélik
egyszersmind.
– Itt Steiger – hallatszott a seriff ugató hangja. Csak
telt az idő; négy másodperc... öt másodperc... nyakán
kifeszült egy ér, úgy hallgatta a többiek számára
hallhatatlan híreket. Fölszisszent és az arca elsápadt. –
A szarba. Tartsátok titokban. Ne nyúljatok semmihez.
Mindjárt ott vagyok. – Lerakta a telefont. – Campionból
hívtak. Megtalálták a fiú csizmáját és benne egy
üzenetet: „Eljön hozzá a gonosz, ki őt keresi.”
Mindhárom zsaru felmarta kabátját és némán, komor
arccal az ajtó felé indult.
– Én is ott leszek, amilyen hamar csak lehet – ígérte
Ellen.
Cameron becsukta mögöttük az ajtót és kézfejével
ütögetni kezdte a fejét.
– A szarba. A szarba, a szarba, a szarba!
Phoebe foltolta a homlokán a szemüvegét és ujjaival
eltakarta szemeit.
 Ellen visszarogyott a székbe.
– Figyeljétek az időzítést – szólalt meg Cameronra
pillantva. – Abban a szent pillanatban, hogy Costello
elkezdi a sajtókonferenciát Garrett Wrighttal az oldalán,
egy fontos nyomot találnak egy hasonló ügyben harminc
kilométerrel odébb. Gondolod, hogy Costello tudja?
Tony már kimutatta korábban a foga fehérjét, de
vajon tényleg ennyire hideg és könyörtelen? Valóban
tudja a Dustin Holloman sorsát kezében tartó személy
nevét és hallgat róla, mint a sír?
– Nem tudom – suttogta Ellen összetörve.
– Az a szegény kicsi fiú – szipogta Phoebe kezének
sánca mögött.
– A legjobb, amit tehetünk érte, hogy folytatjuk a
munkánkat – szólalt meg Ellen, s közben iszonyú erővel
küzdött a kimerültség és a mindent felmorzsoló
bizonytalanság ellen.
– Cameron, azt akarom, hogy megírd a történet
legtömörebb és legbriliánsabb összefoglalóját a
különleges körülményekről, különös tekintettel a
negyedik cikkelyre. Végképp nem hagyhatjuk, hogy egy
ilyen apró technikai malőr miatt csússzon ki Wright a
kezeink közül.
– Meglesz.
– Arra is meg kell kérjelek, hogy – amilyen finoman
csak lehet – szállj be Wilhelm mögé. Legyél rajta, hogy
alaposan átkutassa Wright múltját. Rá kell állítania
valakit egész munkaidőben. Ha nem tudják megtalálni
Wright cinkosát, akkor a pasas múltja az egyetlen
esélyünk.
– Elintézek néhány telefont – mondta, s azzal
lehuppant székébe és szaporán jegyzetelni kezdett.
 – Phoebe, a te feladatod az lesz, hogy minden
lehetséges zavaró körülményt kizárj. – Ellen
megragadta a lány csuklóját és finoman elvonta kezét
könnyektől nedves arcáról. – Figyelsz rám? Phoebe,
hallod?
– I– igen.
– Tudom, hogy szokásod szabad bejárást engedni a
védőügyvédek számára. Mindig is nyitottak voltunk. De
most azt mondom, hogy ha Tony Costello felbukkan,
azonnal csapd a képére az ajtót. Bármire szüksége van
ebből az irodából, először nyújtson be írásos kérelmet.
Tedd számára kényelmetlenné a dolgot, amennyire csak
tőled telik. Soha nem leszek bent, ha hív. Soha, de soha
nem jöhet be ide előzetes bejelentkezés nélkül.
Érthetően mondtam?
Phoebe biccentett és a homlokára tolt szemüveg is
visszabiccent az orrnyergére. Előhalászott egy
zsebkendőt, kifújta az orrát, majd kihúzta magát. A
legbátrabb és legelszántabb arckifejezését öltötte föl,
ezzel is jelezve, hogy megértette feladatának
fontosságát.
– Most pedig kapcsold be a televíziót – utasította
Ellen az egyik irattartó szekrényen nyugvó hordozható
készülékre mutatva. A tizenegyes csatorna kamerája
éppen Costello csinos arcán portyázott. – Steiger seriff
szavaival élve, lássuk, milyen szart fog a falra kenni.

– Szabad lett végre egy ártatlan ember – kezdte

beszédét Costello. Az öröm és éljenzés hangjai
hallatszottak az újságírók mögött, a járdán gyülekező
diákok felől. – Grabko bíró, a körülmények és az eddigi
fejlemények körültekintő megvizsgálása után helyet
adott dr. Wright óvadék ellenében történő szabadlábra
helyezésének, jóvátéve ezzel a vád és a néhai Franken
bíró által elkövetett igazságtalanságot.
A délután alkonyati sötéthez közeli utolsó pillanatai
voltak ezek. Apró pelyhekben hullani kezdett a hó.
Hordozható elemes lámpák világították meg a bíróság
előtti lépcsősort, mint a melodráma színhelyét. Az
operatőrt egy alsóbb lépcsőre állították és onnan
filmezett fölfelé. A hatás tényleg drámai volt a háttérben
magasodó és a távlattól megnyúló görögös oszlopokkal.
Costello hatalmasnak tűnt, vállai szinte az egész teret
betöltötték ebben a különleges kameraállásban, férfias
arca olyan klasszikus vonásának tűnt, mint egy római
kőszobor. Garrett Wright úgy álldogált mellette, mint
egy sápadt árnyék; az arcszínük és testalkatuk közötti
különbség még inkább kifinomultnak és törékenynek
mutatta.
Hannah előrébb hajolt a képernyőhöz, mikor a
kamera közeli képe átsiklott Wright arcára. A konyhai
televízión nézte a sajtótájékoztatót. A készülék körül
festői csendéletre emlékeztetőén hevertek egy készülő
lasagna hozzávalói. Hátul a nagyszobában a kis Lily
táncolt a Szépség és a szörnyeteg dallamára.
Josht nem érdekelte a videó, a látványablak mögött
ült egy széken és a tavat bámulta. Az utóbbi időben
szokásává vált, hogy hátizsákját magával hurcolta
mindenhova a házban, mintha minden pillanatban
készen kellene állnia egy soron következő
elhurcoltatásra. A hátizsák most a földön nyugodott a
széke mellett, duzzadt és dagadozott, ki tudja, mitől.
 – Dr. Garrett Wright ártatlan ember – hallatszottak
Costello szavai. – Az ártatlanság vélelme tudomásom
szerint alkotmányos jognak számít ebben az országban.
– És mi van a mi jogainkkal? – mormolta halkan
Hannah, még közelebb hajolva a televízióhoz.
Ellent újfent kihozta sodrából a csökkentett
óvadékról szóló hír. Nemcsak hogy lecsökkentette a
megállapított óvadék összegét a bíró, de azzal, hogy
eltekintett a készpénzben való fizetéstől és engedélyezte
az értékpapírral történő kiegyenlítést, gyakorlatilag
lehetővé tette, hogy a megállapított összegnek
mindössze tíz százalékáért szabadulhasson a rab. Tehát
csupán tízezer dollárt kellett Garrett Wrightnak
készpénzben kifizetnie és máris szabad embernek
tudhatta magát. Nem volt az egész világon akkora
összeg, amely Josht kiszabadíthatta volna saját
tudatának börtönéből: onnan, ahova Garrett Wright
zárta.
– A Josh Kirkwood elrablásának ügyében folytatott
nyomozás hamis úton járt a kezdetektől fogva – folytatta
Costello – és mint ilyen, törvényszerűen vezetett dr.
Wright letartóztatásához: annak az embernek a
letartóztatásához, akit soha azelőtt nem említettek
gyanúsítottként. Még ki sem hallgatták korábban. Sőt
valójában fölajánlotta segítségét és igénybe is vették
szaktudását. Védencem soha nem volt gyanúsított.
– Mivel magyarázza dr. Wright őrizetbe vételét? –
hallatszott egy riporter megemelt hangja a képernyőn
kívülről.
Costello sasszemmel szúrta ki a kérdezőt a tömegből.
– Dr. Wrightot nem vették őrizetbe. Megtámadták –
ez a helyes kifejezés. A saját garázsában, a saját
ingatlanán. Ez a valódi helyzet. Deer Lake rendőrsége
kétségbeesetten hajszolt egy letartóztatást. Akkor,
szombat éjszaka Holt rendőrfőnök számos alkalommal
szem elől tévesztette az üldözött személyt, és végül az
első elé kerülő emberre vetette magát. Egyszerűen nem
szalaszthatta el az alkalmat, hiszen az egyik gyanúsított
már így is meghalt a fogságban. Valakit le kellett
tartóztatnia és dr. Wright kéznél volt. De a tények azt
mutatják, hogy kell lennie egy sokkal valószínűbb
gyanúsítottnak, aki pillanatnyilag szabadlábon flangál.
Úgy vélem, Dustin Holloman elrablása fényesen
bizonyítja ezt.
– Mi a véleménye a tettestársról szóló elméletről?
Costello unott, s egyszersmind decensen undorodó
arcot vágott.
– Dr. Wrightnak nincsenek bűntársai. Hogyan is
lehetnének? Dr. Wrightnak csak kollégái, diákjai és
barátai vannak.
Ismételt örömujjongás a háttérben összegyűlt hívek
felől.
Hannah elveszítette türelmét és ideges mozdulattal
kikapcsolta a televíziót. Costello képe megfagyott,
azután úgy tűnt, a sötétedő képcső magába szippantja.
Azután sötétség.
Jól tudta és értette, hogy az ügyvéd csak a dolgát
végzi. Tudta, hogy a vád dolga és feladata, hogy
bizonyítsa Garrett Wright bűnösségét. De a végletekig
felbőszítette és émelyítő érzéssel töltötte el, hogy
Wrightot, mint meghurcolt áldozatot mutatja be. Az
áldozat Josh volt. Az ő családja lett feláldozva, az ő
életük lett örök időkre feldúlva.
 Egy pillanatig sem hitte Costello érvelését, miszerint
Garrett Wright egyszerűen csak a rossz helyen járt
rossz időben. Costellót azért fizették, hogy tisztára
mossa védenceit. Hannah azóta ismerte Mitch Holtot,
hogy két évvel ezelőtt lányával Deer Lake– re költöztek.
Mitch nem volt korrupt. Ha Mitch állítja, hogy Garrett
Wright az emberük, akkor Garrett Wright az emberük. A
letartóztatás éjszakáján Mitch betért a házukba, és úgy,
több sebből vérzőn és kimerülve előadta nekik a hajsza
és az őrizetbe vétel minden részletét.
Visszapörgette az aznap este történteket. Éppen
vacsorát készített a gyerekeknek, kezei annyira kezdtek
remegni, hogy a pulton szétömlött a paradicsomszósz.
Szétterült, mint a vér, az erőszak és a düh színe. Hosszú
percekig csak állt ott, és némán bámulta. Megan
O’Maleyra gondolt. Aznap éjszaka történt minden;
Mitch látogatása és a Paullal történt szakítás. Akkor
este szakadt fel házasságuk utolsó lüktető vérere.
Joshra gondolt és a vérre, melyet levettek karjából.
Hannah már nem tudta, hogy az elveszett dolgok
valaha is visszakerülnek– e a helyükre. S most mégis,
Garrett Wright lefizethette az óvadékot és pénzért
visszavásárolhatta a szabadságát. Ha kedve tartja, akár
ide, a szomszédos házba is visszatérhet. Ha kedve
tartja, élhet tovább Lake Side– on, nem törődve az utca
végén zátonyra futtatott életekkel. Olyan könnyed és
egyszerű mozdulattal törölhette tisztára lelkiismeretét,
ahogyan ő tisztította le a pultot. Nincsenek
következmények.
Nem úszhatja meg.
Ellen szavát adta, hogy a megyei ügyész hivatala
kérlelhetetlen elszántsággal küzd azért, hogy
tárgyalásra vigyék az ügyet és végül elítéljék Garrett
Wrightot. Mitchtől azt az információt kapta, hogy a
Dustin Holloman– ügyben nyomozó szervek energiájuk
nagy részét Wright tettestársának letartóztatására
koncentrálják. Bíznia kellett, nem volt más választás.
Egy dolog adódott, mely könnyebb volt, mint a bizalom;
tudta, több esetben működik sikerrel az
igazságszolgáltatás, mint nem. Mégiscsak bíznia kellett,
nem volt más választás.
Nem úszhatja meg.
Becsúsztatta az előkészített lasagnát a sütőbe,
megtörölte kezét egy kendőbe és visszament a
nappaliba. Még mindig futott a film, csak senki sem
nézte. Lily saját szerzeményét dúdolta a saját nyelvén,
előre– hátra himbálódzott a kávésasztalként működő
cseresznyefatönkön. Időközben egy hatalmas,
túlméretezett rózsaszínű játék napszemüveget vett ki a
dobozból és fura szögben az arcára illesztette. Hannah
fölemelt a földről egy elhajított baseballsapkát és kissé
csálén a lány fejére illesztette.
– Mi ez a tánc, Lily– bogár? – kérdezte melléguggolva
és megszorongatva karjait, melytől Lily gügyögő
nevetésben tört ki.
Hannah is fölnevetett és önmaga is elcsodálkozott
rajta, milyen jólesik. Azután a pillantása Joshra siklott és
a kislány megszűnt létezni. A fiú egy centit sem mozdult
az ablaktól, arcán ugyanaz a kifejezés. Mintha nem
lenne ott velük. Érzelmi elszigetelődése lassanként
mágikus tulajdonságokkal ruházódott föl; úgy burkolta
körül, mint egy láthatatlan energiamező, melyen sem
látvány, sem hang, sem pedig a legtörékenyebb: az
emberi szeretet, Wright sem hatolt át.
 A gondolat a fájdalom egy újabb tűszúrásával
ajándékozta meg. Egyszer korábban már szőtt a kisfiú
egy kitalált történetet, ha úgy tetszik mesét valamilyen
energiamező köré... Imádta a sci– fi irodalmat, s
nemegyszer saját történeteit szőtte tovább a Star Trek
egy– egy részének megnézése után. Ősz óta különös
szokásává vált, hogy mindenhova magával cipelt egy
„gondolatok” feliratú jegyzetmappát, melybe
űrrakétákat, rakétahordozókat és versenyautókat
rajzolt. Gondolatokkal és ötletekkel teltek meg a lapok.
Mostanra a rajzfüzet is odavolt, további vizsgálat
céljából átkerült a rendőrségi laborba. Az emberrabló
csalétekkén; használta fel, afféle hamis jelként, melyet
Mitch Holt terepjárójának motorháztetőjén hagyott.
Josh gyerekkorának egy újabb darabja lett odadobva
martalékul a semminek.
Miközben ezen gondolkodott, céltalanul körbefutó
pillantása megakadt a megyei szociális gondozó által
Joshnak ajándékozott vázlatfüzeten. A padlón feküdt a
gerincén, szétnyitva, felhasználatlanul, üresen.
Összeszorította szívét a gondolat, hogy talán Josh lelke
és agyának emlékmezői is épp oly üresek, mint azok a
lapok. Ha csak nem hajlandó a fiú megmutatni,
megosztani érzelmeit egy szép napon, soha nem derül
fény az igazságra. Aznap is ötven percet töltöttek
feleslegesen a pszichiáter rendelőjében; Josh a nő
akváriumát bámulta, a lassan himbálódzó, oda– s
visszaúszó halakat. Egyetlenegyszer szólalt meg,
közvetlenül a távozás előtt, az utolsó percekben. Dr.
Freeman felé fordult és azt mondta: „Csapdában
vannak, ugye? Látnak kifelé, de soha ki nem
szabadulhatnak odabentről”.
 Hannah nézte, csak nézte az ablak előtt
moccanatlanul ülő fiát, és nem tudta elhessenteni a
gondolatot, hogy mindez metaforikus értelemben őrá is
igaz: talán éppen saját helyzetét írta le a szavakkal.
Minden határozott szándék nélkül, inkább talán egy
megérzésnek engedve megfordult és a konyhán
keresztülhaladva bement Paul kínosan rendben tartott
dolgozószobájába. Még minden itt volt érintetlenül, de
Hannah tudta, hogy azon a napon, amikor Paul eljön
összeszedni a holmiját, nemcsak az ingóságait, hanem
házasságuk és közös életük felét is magával viszi a
bőröndökben.
Hannah az írószeres szekrényben egy polcon lelte
meg, amit keresett, egy vadonatúj, kék színű, sima lapos
spirálfüzetet. Az asztalon lapuló tolltartóból
kiválasztotta a legegzotikusabb kinézetű tollat, egy
vastag, vörös színű darabot kék akasztóval és
leszedhető sapkával. Azután kiment a szobából vissza a
mosóhelyiségbe, ahol egy fiókos szekrényben tartotta a
különféle zsinegeket, csomagolópapírt, ajándék
masnikat és egy A4– es formátumú kartonlapon egy sor
rákasírozott matricát. Rövid keresgélés után megtalálta
a matricákat, kiválasztotta közülük azokat, melyek
Joshnak a leginkább tetszhettek, és fólragasztotta őket a
spirálfüzet borítólapjára. Majd fogta a tollat és szépen
rajzolt, pontos betűkkel fölírta a középtájon elhelyezett
vignettahelyre: „Josh Új Gondolat– gyűjtője”. Alulra
pedig nagy, nyomtatott betűkkel azt írta: „Joshnak a
Mamától”, azután egy szívet kerekített a sor végére.
A fiú még mindig az ablaknál ült, mikor visszatért a
nagyszobába. Lily közben beleunt a filmbe, s most teljes
elszántsággal játékokat pakolt ki egy nagy dobozból.
 – Édesem, Josh – suttogta halkan Hannah, a fiú
vállára téve kezét –, hoztam valamit neked. Ideülnél
mellém a díványra, hogy átadhassam?
A fiú mint egy gondokba belefáradt öregember
pillantott fel rá, mintha csak nagy nehezen tudná
elválasztani tekintetét a sötét tó képétől, azután
magához vonta hátizsákját és lassú, fáradt léptekkel a
díványhoz ment. Leült az egyik sarkára, hátizsákja az
ölében; karjait óvón és védekezőn vonta a különleges
becsnek örvendő csomag köré, mintha egy kedvenc
macibaba lenne. Hannah gyorsan megragadta az
alkalmat és összehúzta a függönyt, de az ablak elé tolt
széket a helyén hagyta. Visszaült a díványra és
legszívesebben magához húzta volna a fiút, de nem
tette. Dr. Freeman figyelmeztette, hogy hagyja minél
többet szabadon mozogni a fiút, semmit ne tegyen, ami
bezártságra vagy mozgásának korlátozására
emlékeztetné. Talán ez volt a legnehezebb; szíve szerint
huszonnégy órán keresztül a karjaiban, magához ölelve
tartotta volna.
– Emlékszel a gondolkodófüzetedre és arra, hogy
hogyan veszett el? – kérdezte.
Josh bólintott, jóllehet figyelmét a jelek szerint teljes
mértékben a Lily által padlóra dobott baseballsapka
kötötte le.
– Emlékszem még, hogy mennyit rajzoltál és írtál
abba a füzetbe. Emlékszem azokra a gyönyörű
képecskékre a holdrakétákról és a versenyautókról... És
arra gondoltam, hogy valószínűleg nagyon hiányozhat
neked. Úgy értem, a füzet, amit kaptál, tényleg nagyon
klassz, de talán valahogy mégis túl nagy. Nem igazán
illik az ember kezébe... Még a hátizsákodba sem férne
bele. És így... tada– da– dam! – Azzal hirtelen, mint egy
bűvész a kalapból a nyuszit, előhúzta háta mögül a
spirálfüzetet. – Josh új gondolkodófüzete.
Hannah visszatartott lélegzettel várta a fiú
reakcióját. Először nem csinált semmit, de tekintete
többször is végigutazta a borító teteje és alja közötti
utat, és szomjasan itta be a matricák látványát. A
kedvencei voltak a Star Trekből, különböző futball– és
baseballcsapatok jelvényeit ábrázolták, és volt köztük
egy különlegesen szép Batman– figura is. Lassan,
nagyon lassan, megfontolt óvatossággal végül előhúzta
egyik kezét a hátizsák mögül és mutatóujjával
megérintette a fiizetet. Megsiniogatta az egyik matricát,
azután egy másikát. Ujjával végigkövette a címfeliratot,
azután lejjebb lépdelt és betűről betűre kitapintotta az
alsó feliratot is. „Joshnak a Mamától”. Végül kinyitotta
puhán ökölbe szorított kezét, s összes ujjával
végigcirógatta a sorokat, de arckifejezése távoli és
szomorú maradt
– Gyerünk, édesem – suttogta Hannah sírással
küszködve. – A tiéd. Csak egyes– egyedül a tiéd. Azt
írhatsz bele, amit csak akarsz. Történeteket vagy
titkokat, vagy éppen álmokat. Soha senkinek nem kell
megmutatnod, ha úgy látod jónak. De ha esetleg mégis
meg akarnád osztani velem, tudod, hogy számíthatsz
rám. Bármit elmondhatsz nekem, bízz bennem, édes
kicsi szívem. Minden nehézséget megoldhatunk mi
ketten, hiszen nagyon szeretjük egymást. Ugye, kisfiam?
A spirálfüzetet bámulta és szemei könnyekkel teltek
meg, majd lassan, még mindig habozva bólintott egyet
beleegyezése jeléül. Bármit megért volna Hannah– nak,
hogy megtudja, az elmondottakból mi késztette Josht a
bizonytalanságra. Talán maga sem hitte el, hogy
nyugodtan megnyílhat és őszinte lehet az édesanyjával,
vagy abban nem tudott hinni, hogy közös erővel
megoldhatják a problémákat? Hannah egyszerűen nem
tudta a választ. Kétségbeesett. Csak szeretetet,
támogatást és biztonságot tudott nyújtani a fiúnak, ez
volt a legtöbb, amit tehetett, és csak remélni tudta,
hogy az imént tett ígéretek többek üres locsogásnál.
A fiú végül magához vonta a füzetet, Hannah pedig
fittyet hányva a pszichiáter tanácsaira, magához
szorította és megcsókolta a feje búbját.
– Mi ketten megoldunk mindent, Josh. Bármennyi
időbe is teljen. Nem számít – suttogta. – Engem már az
is boldoggá tesz, hogy itthon vagy, és bármikor,
akárhányszor elmondhatom neked, hogy mennyire,
mennyire, de mennyire szeretlek.
– Kicsit eltolta magától a fiút, úgy nézett rá
szeretettől csillogó szemekkel. – Most pedig mindjárt...
erre szalad a nyulacska!
Kissé zavart, szégyellős mosoly jelent meg szája
szegletében és behunyta szemeit. Pontosan, mint a régi
Josh. Mint az a fiú, aki annyira imádott hülyéskedni és
nevetni vele. – Rendben van, mami – szólalt meg
váratlanul gyenge hangján.
– Ajánlom is – vette föl a tréfa fonalát Hannah. –
Mert, tudod, hogy amikor már felnőtt leszel, és a Super
liga sztárhátvédje, én akkor is a mamád maradok... és
bármikor futhat erre a nyulacska.
Josh felhúzta az orrát, tekintete visszarebbent a
spirálfüzetre. Újból végigfuttatta ujját a matricákon,
egyiket a másik után, s közben magában nevet adott
mindegyiknek. Pontosabban fölismerte őket még
azelőttről, abból az időből, amikor még normális
kisgyerek volt, amikor az élet egyszerűnek tűnt és a
legnagyobb titka az volt, hogy egyszer megpuszilta az
arcán Molly Higginst. Bárcsak visszatérhetett volna az
előttre. Nem szerette a titkokat, nem szerette az
érzéseket, s nem szerette a változásokat, melyeket titkai
előidéztek. Mégis meg kellett tartania őket. Nem volt
más választása. Nem szabadott beszélnie. Megtiltották.
Úgyhogy azt az utat választotta, hogy igyekezett
egyáltalán nem gondolni a titkaira. Igyekezett más
dolgokra gondolni, mint például erre az új tolira, vagy
arra, hogyan nézhetnek ki a Marson landoló
asztronauták, az új gondolkodó– füzetére. Üres és tiszta
lapok – csak neki és senki másnak; senki másnak. Üres
lapok, melyek úgy festettek, mint képzeletének
fejezetei; az elraktározható gondolatok zárt
raktárszekrényei. Tetszett neki a gondolat: kilopni a
fejéből az emlékeket és elraktározni őket egy biztos
helyre, ahol csak akkor kell találkoznia velük, amikor
akar. Talán soha.
Becsúsztatta a kék spirálfüzetet a hátizsákba, majd
kézbe fogta a zsákot és visszament a szobájába.
 Tizenhetedik fejezet

Ellen levette a szemüvegét és kezeivel megdörzsölte

arcát – a smink nem nagyon izgatta. Már úgyis rég
szétkenődött vagy lekopott. Amúgy sem volt senki az
irodájában, aki láthatta volna. Már a takarítószemélyzet
is réges– rég hazament. Ellen épp az ellenkezőjét tette:
csak most érkezett.
Campionban – ahonnan jött ismét meg kellett
ütköznie a pimasz riporterekkel és hosszú perceket
töltött a szél seperte parkolóban állva a város szélén, a
Grain és Ag üzlet előtt, ahol egy alkalmazott
furgonjában megtalálták Dustin Holloman csizmáját.
– Véleménye szerint ez nem épp dr. Wright
ártatlanságát bizonyítja?
– Hogyan dönt, megkísérli elhalasztani a következő
hétre tervezett meghallgatást?
– Valóban igaz, hogy Garrett Wright nem volt
gyanúsított a letartóztatása előtt?
– Igaz, hogy Wright pert kíván indítani a rendőrségi
erőszak miatt?
– Kihallgatták már a furgon tulajdonosát? Ő a
gyanúsított?
Úgy zúdultak rá a kérdések, mint botütések.
Elhomályosult és bután csillogó szemekkel gyűrűztek
körülötte a riporterek.
A parkoló úgy festett, mint egy elvadult jégpálya, a
kiálló jéggöröngyök között óriási teherautókerekek
hagytak kráternyomokat. Különös gyöngyházfénnyel
ragyogott az egész a halogénlámpák szitáló fénye alatt.
Maga az épület és a homlokzati oldalába félköríves vas
keresztgerendákkal kapaszkodó külső liftakna egészen
valószerűtlen látványt nyújtott, célszerűnek és
embertelennek tűnt. – Enyhe kifejezés volt a
barátságtalan. A sűrű felhőzet már korán a nappal
nyakára hágott aznap, és a hó kezdett hullani az égből.
Apró, de éles hókristályok kavarogtak a dermesztőén
hideg, kegyelmet nem ismerő szélben.
Az MBI mobillaboratóriumi egysége úgy hat– nyolc
méterrel parkolhatott az elhagyott és kifosztottnak tűnő
furgon mellett. Nyombiztosítók sürögtek a jármű körül –
szorgos hangyáknak tűntek brillcsillogású hordozható
lámpáik fényében.
– Nem lopják a napot, az egyszer biztos – szólalt meg
Mitch. – Egyetlen hajszálat sem hagynak veszendőbe
menni, s ez valóban nagyon dicséretes, de a tag, akié ez
a furgon, marhát tenyészt és a kutyái rendszerint vele
utaznak a kocsiban. A szerencsétlenek éjszakáig itt
lesznek, míg az összes szőrszálat begyűjtik az
üléshuzatról.
Ellen hunyorogva állta az erős fényben szeme felé
tartó hópelyhek rohamát.
– Kié a furgon?
– A fickó neve Kent Hofschulte. Itt dolgozik ennél a
cégnél.
– Bármilyen kapcsolat a Holloman családdal?
– Távolról ismerik egymást, úgy tudom. Ha a
részletekre vagy kíváncsi, beszélned kell Steigerrel.
Az egyik nyombiztosító egy pillanatra szabadon
hagyta a nyitott vezető oldali ajtót; Ellen közelebb
lépett. Dustin Holloman csizmája a kocsi ülésén feküdt
egy ráirányított halogénlámpa fényében. A pár téli
csizma egyik darabja, lila és sárga nejloncsíkokkal
díszítve a felső harmadán. Egészen valószerűtlen
látvány volt ebben a megvilágításban.
Azért ment vissza az irodájába, mert a Garrett
Wright– ügyön kívül egyéb teendője is akadt. Korábbi
ügyek elvarratlan szálai, azután ott volt a folytonosan
síró, kelletlenkedő és kellemetlenkedő Quentin Adler,
aki lassanként folytonossá váló melodrámát csinált a
rábízott két ügyből. De sem a rá váró feladatokra, sem
pedig az útközben vacsorára vásárolt pulykahúsos
szendvicsre nem maradt étvágya. Kezdett minden
fontosabb életfunkciója vészjeleket küldeni, mégis már
az étel puszta gondolatára forogni kezdett a gyomra.
Kijöttem a gyakorlatból. A minneapolisi évek alatt
odáig jutott, hogy nyugodt lélekkel tudott elmenni
vacsorázni egy gyilkossági helyszínelés után, és még a
rendelés közben sem támadtak zavaró gondolatai.
Fantasztikus gépezet az emberi agy, mely képes a
mindenkor szükséges védelmi mechanizmusokat
kifejleszteni. Csakhogy nagyon sok idő telt el azóta, s
időközben elszokott a védekezéstől.
– Na jó, záróra – mormolta, és az órára pillantott.
Negyed tíz. Szegény Harry nem sokat lehetett együtt
kedvesével az utóbbi napokban. De legalább neki ott
van Otto. Otto Norbold, egy szomszédja és úgyszintén
kutyaimádó, aki örömmel viselte gondját Harrynek
azokon az estéken, amikor Ellent elszólította a munka.
Belefogott az előtte vastag kupacokban heverő akták
szétválogatásába; külön sorba rakva a Wright– ügyhöz
tartozókat és egy másik külön sorba a két másik ügyhöz
tartozó iratokat, amikkel majd holnap fog tüzetesebben
foglalkozni: egy rablási ügy, melynek gyanúsítottja
érzése szerint már közel járt a beismerő vallomáshoz, és
egy tetten ért kábítószerdíler ügye, akit szándékai
szerint a lehető leghosszabb időre szeretett volna rács
mögé dugni. Az iratok szépen átkerültek a táskájába,
azután hozzákezdett a szokott és minden normális
munkanapot lezáró rituáléhoz, mely asztali tárgyainak
megszokott helyükre való visszarendezéséből állt. Már
régóta és alaposan ismerte a leckét, mely azt tanította,
hogy ügyvédéletében az irodája az a hely, mely mint
valami utolsó menedék, rendet és fegyelmet tarthat
mindennapjaiban. Vallásos elhivatottsággal végezte a
rituálét, melyet éppoly elmenyugtatónak talált, mint egy
zen buddhista kertjének rendezgetését.
Végül fölállt, elégedetten az eredménnyel és székét
szokásos helyére, szorosan az asztal mögé nyomta, majd
zsebeibe nyúlt a kesztyűkért. Gondolatai már félig–
meddig kint jártak, azon morfondírozott, vajon mennyi
hó hullhatott az elmúlt két óra során. Nyolc– tíz
centiméter minimum. A Campionból irodájához vezető
út már két órával ezelőtt is kisebb foltokban rendkívül
veszélyesnek és csúszósnak mutatkozott.
Kivette tárcájából a kulcsokat, vállára hajította a
táskáját és épp az ajtó felé indult, amikor megcsörrent a
telefon.
– Pont ez kellett – morgolódott, de valójában a
zsörtölődés leple alatt félelem bujkált.
– Ellen North – szólt bele a kagylóba.
Semmi.
– Halló?
Megint kezdődött elölről, pontosan ugyanúgy, mint
akkor, hétfő éjszaka: a csönd, amely mégis súlyos és
valódi jelenlétet jelzett a vonal túlsó oldalán, az a
rémisztő és dermesztő csönd. A múlt éjszakai híváskor
hallott emlékezetes mondat jutott most eszébe, és
kegyetlenül összeszoralt a gyomra.
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet.”
– Ha van valami mondanivalója, akkor most mondja –
csattant fel hangja a telefonban. – Van jobb dolgom is,
mint magával szórakozni a vonalban.
Egy sóhaj. Puha és hosszúra nyúló. Kigyűrűzött a
telefon– kagylóból és a torka köré fonódott, mint egy
kígyó.
– Ellen...
A sóhaj még sóhajnak is alig volt nevezhető.
Nemtelen hang. Vékony és látszólag anyag nélküli, mint
a levegő.
– Ki az?
– Túlórázunk, Ellen?
Lecsapta a kagylót. Mitch fölszereltetett egy
vonalanalizáló lehallgatókészüléket a házi telefonjára,
de a hivatali telefonra egyikük sem gondolt, s abban
sem volt egészen biztos, hogy mindez egyáltalán legális.
A hívás a közvetlen vonalán érkezett, egy olyan
számon, amely nem szerepelt a nyilvános
telefonkönyvekben. Vajon olyasvalaki a hívó, akit ismer
vagy ismert, vagy esetleg az irodájában járt a tudta
nélkül? A hivatali idő már réges– rég lejárt. Vajon a
véletlen műve, hogy a hívó itt találta, avagy kifigyelte,
hogy már csak az ő irodájában égnek a fények?
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet"
„Túlórázunk, Eí/en?”
Az ablakra pillantott. Noha a reluxák zárt állapotban
voltak, a fény így is kiszűrődhetett. Fölhajtotta a reluxát
az egyik oldalon és megpróbált kikémlelni, de semmit
sem láthatott az éjszakai sötét és a torlódva hulló hó
bizarr elegye mögött.
A főnökének beszélnie kell a biztonságiakkal. Ez egy
rendkívül kényes ügy. Bármi megtörténhet...”
„Ellen… maga is célpont lehet.
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet.”
Az árnyékoló reluxa szálai rugalmasan
visszapattantak a helyükre. Ellen felkapta a kagylót és
beütötte a szomszédos épületben lévő seriff hivatal
számát. Két éve dolgozott már ebben az épületben –
eddig félelem nélkül. Soha nem érezte, hogy szüksége
lett volna biztonsági őrre, soha nem fordult gyanakodva
hátra munkavégzés után a sötét folyosókon lépdelve.
Épp ez a nyugalomérzet, az ez iránti vágy vezette Deer
Lake– re. Akár éjszaka is nyugodt lélekkel sétáltathatta
kutyáját a tó körül, szabadon nyitva hagyhatta egész
napra a nagyszóba ablakát és éjszaka a hálószobáét,
hogy a lágy és lenge tavaszi szellő cirógatásával arcán
merüljön álomba. Most pedig a seriff helyettesét volt
kénytelen megkérni, hogy a kocsijához kísérje.
Öt perc sem telt el, és a seriff egyik helyettese, Ed
Qualey jelent meg az ajtóban. A hatvanhoz közel járó
férfi vékony volt és inas, tisztes és a korának
megfelelően gyérülő ezüstös haj fedte fejét, szemei
azonban ennek ellenére is megtartották világító kék
színüket. Nem egyszer tanúskodott már Ellen ügyeiben
a bíróságon. Jó és megbízható rendőr volt.
– Remélem, hogy nem valami sürgős vagy fontos
ügytől szólítottam el – szólalt meg Ellen, már kint a
folyosón.
Qualey megrázta fejét.
 – Á, dehogy, csak a baleseti helyszínelésekről szóló
jegyzőkönyvekkel bíbelődtem. Tudja, csak a szokásos
apró– cseprő ügyek, amik Deer Lake– en sötétedés után
megtörténnek. Amúgy is csak ímmel– ámmal dolgozom:
csúnyán bevertem a térdem korcsolyázás közben.
Gondolom, szép kis felfordulás lehetett ma este
Campionban?
– Mm.
– Higgye el, semmi különöset nem találok abban,
hogy fölhívott. Mindenkinek túlfeszültek az idegei az
utóbbi napokban. Az ember egyszerűen nem tudhatja,
mi vár rá.
– Régebben volt egy kedvelt mottóm – szólalt meg
Ellen. – „Reméljük a legjobbakat és számítsunk a
legrosszabbra.”
Qualey gondterhelten vonta össze szemöldökét. Már
a lépcsőfordulóban jártak.
– Hát az egyszer biztos, hogy az utóbbi időben csak a
legrosszabból kaptunk kóstolót... Itt áll a kocsija az
épület oldalánál?
– Igen.
Keresztülvágtak a kihalt aulán, lépteik kopogó zaja
háromemeletnyi magasságot vert fel. A sötétbe boruló
folyosó egyik távolabbi sarkából hirtelen apró reccsenő
hang hallatszott; Ellen összerándult, azonban néhány
lépéssel később összeszedte magát. Az öreg épület tele
volt az évek súlyától 5 reccsenő és neszező bútorokkal.
– Szegény Dennis Enberg – vette föl ismét a
beszélgetés fonalát Qualey. – Meglepően rendes fickó
volt egy védőügyvédhez képest. Azt rebesgetik, hogy
öngyilkosság volt.
 – Csak úgy néz ki. Majd meglátjuk, mit mondanak a
boncolás után a szakemberek...
Qualey tisztelettudóan hümmögött, de nem mondott
semmit. Ellent nem most vágta először mellbe á
gondolat, hogy az emberek errefelé sokkalta inkább
szerették volna hinni és elfogadni azt az abszurd
elméletet, hogy Dennis egy puskát dugott a szájába és
saját maga oltotta ki az életét: szinte görcsösen
ragaszkodtak a képhez, bármily borzalmasnak is tűnt.
Egyszerűen hinni akarták, hogy a problémák súlya úgy
összenyomta s megtörte, hogy végül már nem látott más
kiutat: így legalább saját szorongásaik és félelmük, s a
napjaikat lassanként megtöltő őrület erre az egyetlen
emberre szállt át. Lehetett sajnálkozni az ügyön, s a
probléma legalább erre az egy esetre lokalizálódott.
Máskülönben szembe kellett volna nézniük saját
sebezhetőségükkel, de ebből a tortából senki sem kért.
Ellen Bonnewille– je volt az egyetlen autó a bíróság
melletti parkolóban. Száz méterrel odébb, a seriff
irodájával szemközt vagy egy tucat autó állt szorosan
egymás mellett, mint fázós és didergő lovak a szaporán
szitáló hóesésben.
Északkeleti szél söpört át a parkolón,
körbeszimatolva az épületek sarkait, apró fehér
ciklonokba kavarva föl a parkoló friss havát. A járda
időközben eltűnt. Az utcai lámpák kis kísérő holdakként
hunyorogtak. Az utcák üresen ásítoztak.
A polgárok otthonaikba húzódtak vissza, várták a
tízórás híreket és készülődtek a másnapi munkára és
iskolára.
– Hát köszönöm, Ed – mondta Ellen a kocsihoz
közeledve.
 – Természetes. Vigyázzon, nehogy megfázzon.
Intett és kissé előregömyedve elindult visszafelé a
seriffhivatal felé vezető láthatatlanná vált úton.
Ellen benyomta a távvezérlő gombját, mely
egyszersmind a kocsiajtókat is nyitotta; felvillantak a
kocsi beltéri lámpái. Körbekémlelt a terepen, s most
sokkal aggodalmasabb színben tűnt fel helyválasztása,
mint két órával ezelőtt, amikor gondolkodás nélkül Rudy
számozott helyére állt kocsijával. A hely közel volt az
épület oldalához és igen kényelmesnek tűnt, kevesebbet
kellett caplatnia hóban – most mindez azonban
rendkívül buta döntésnek tűnt. Inkább a második sorban
kellett volna hagynia az autót, távolabb az épülettől, hol
a sötét és a bizonytalan árnyékok helyett egy biztonsági
lámpa fényében állhatott volna.
Kezdett megnyugodni, semmi gyanús árny, lopakodó
árnyék nem látszott közeledni. Már csaknem teljesen
kiengedett, megkerülte hátulról az autót és épp a
Bonnewille vezető oldali ajtajához ért.
– Annál élesebben hasított bele a rémület elnyugvó, s
ellazuló idegeibe. Hatalmasat szökellt hátra, a lélegzet
megakadt a torkán, csizmáját, mint a fagyott higany
belepte a friss, tömör hó.
Hatalmas, bizonytalan betűkkel belekarcolva,
egyetlen undorító szó éktelenkedett a vezető oldali
ajtón: KURVA.
 Tizennyolcadik fejezet

Egy pillangókés volt a hátrahagyott fegyver, melyet az

elkövető stílszerűen a bal első kerékbe szúrt távozta
előtt.
– Ezt már nem lehet megjavítani – morgolódott Dietz
őrmester. Lonnie Dietz tisztes ötvenes ábrázatát
némileg elcsúfította olcsó kivitelű, nappali használatra
szánt parókája, melyet ma egy óriási műszőr prémsapka
takart el a kíváncsiskodó tekintetek elől, azt az ijesztő
képzetet keltve az emberben, hogy fején különböző fajú
szőrös rágcsálók egy nagyobb csoportja telepedett meg.
– Van pótkereke?
– Csak az a virsligumi – felelte Ellen, szorosabbra
húzva kabátját. Képtelen volt tekintetét leválasztani az
autógumiból kiálló késről.
Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet.
– Van valami elképzelése, North kisasszony, hogy ki
művelhette ezt? – lépett be a társalgásba Noga
őrmester. Noogie Noga hozzávetőlegesen akkora
testméretekkel bírt, mint egy átlagos grizzlymedve.
Samua szülötte volt, évekkel korábban érkezett
Minnesotába egy amerikai futballösztöndíj boldog
kitüntetettjeként, s itt ragadt súlyos térdsérülése után
is, mely egyúttal a végét jelentette a futballsztárságról
szőtt álmainak.
Ellen megrántotta a vállát.
– Konkrétan nem gondolok senkire. Nem. De az
utóbbi időben volt néhány furcsa telefonom.
– Kapcsolatban álltak a Wright– üggyel?
Beleegyezően bólintott.
 – Néhány perccel ezelőtt is volt egy. Ezért kértem
meg Edet, hogy kísérjen el a kocsihoz.
– Pontosan mit mondott a telefonáló? – kérdezte
Noga, s előhúzta rendőrségi egyentollát.
– Egy jó ideig meg sem szólalt, azután a nevemen
szólított és azt kérdezte, vagy éppen megállapította,
hogy túlórázom?
Cinkosan és egyetértőn néztek össze a zsaruk. És
Ellenben a türelmetlenség kezdett kétségbeesett dühvé
fokozódni. Tudta, hogy a férfiak azt gondolják, hogy
némileg fölfújja az ügyet; nem tudta őket hibáztatni.
Egyszerűen elmondva, a hívás elveszítette minden sötét,
ördögien gonosz jellegét.
– Múlt éjszaka, valamivel két óra után is fölhívtak,
akkor az volt a szöveg, hogy „öljünk meg minden
ügyvédet” – tette hozzá, még szorosabbra vonva a
kabátját. Lassanként az az érzete támadt,, hogy
megindult a tudathasadás lejtőjén, s hátrahagyott egyik
énje volt a hűvös profi, a másik pedig az eddig
ismeretlen megfélemlített és pánikra hajlamos lény.
– Hűha! – motyogta Noga, mint aki megütötte a
főnyereményt. Mindegyik rendőr jól ismerte már Dennis
Enberg halálának hátborzongató körülményeit.
– De mégis, még csak elképzelése sincsen, ki lehet a
telefonáló? – szólt közbe Dietz.
– Nem ismertem föl a hangot. Túlságosan is elhaló,
olyan távoli és testetlen. Még azt sem tudnám biztosan
állítani, hogy férfié vagy nőé a hang.
– De nyílt fenyegetést senkitől sem kapott? – szólt
közbe fontoskodva Qualey.
– Nyilván sok emberben felháborodást ébreszt, hogy
én képviselem a vádat Garrett Wright ügyében, de nyílt
és nyilvánvaló fenyegetést még senki részéről nem
tapasztaltam.
Diktálni kezdte Nogának a szóba jöhető egyének
névsorát, s úgy vonultak el lelki szemei előtt a
fényképszerűen kimerevedő arcok, mint egy kirakós
játék apró elemei. Wright ugyan szabadlábon volt, de
valószínűleg sohasem követne el egy ilyen, dilettánsokra
jellemző hibát, ráadásul abban is csaknem biztos volt,
hogy Costello szorosan ügyeli minden lépését. Azután
ott volt az a Todd Childs nevű férfi, na és persze
Christopher Priest. Karen Wright. Vagy Paul Kirkwood,
akinek tárgyalótermi hisztériájából nyilvánvalóvá vált,
hogy részben őt okolta Grabko bíró döntéséért; az
óvadék tört részre csökkentéséért, s a következésképp
szabadlábra kerülő Garrett Wright miatt. Ugyanilyen
erővel bármelyik diák is lehetett a bíróság épülete előtt
a járdán transzparensekkel és plakátokkal tüntető
tömegből.
Éles képekben tértek vissza a Sci– fi Cowboyok
néhány tagjával történt összeütközés emlékei. „Hej,
maga az a kurva ügyvédnő..." Ügyvéd kurva... KURVA.
Tökéletes élességgel látta maga előtt Tirell dühödt arcát
és gyűlölettől lángoló szemeit.
Hiba lett volna minden bizonyíték nélkül, pusztán
érzéseire és megérzéseire alapozva bevádolni a
Cowboyokat. Az egész program célja és feltételezett
értelme az volt, hogy bebizonyítsák, hogy ezek a
fiatalemberek idővel és kellő nevelés hatására jó és
hasznos polgárokká válhatnak. Ugyanakkor túl régóta
dolgozott már az igazságszolgáltatásban, hogy ne tudja,
mégpedig pontosan, a rombolásnak és az erőszaknak
micsoda hatalmas ösztönarzenálja lappang ezekben a
fiúkban. Túl sok fiatalkorú bűnözővel találkozott,
akikben – nevelés ide, nevelés oda – a lelkiismeretnek és
a mások jogai iránti tiszteletnek írmagja sem maradt.
– Azok a fiúk tényleg elég feszültek – mondta Qualey.
Dietz krákogni kezdett és egy zaftosat köpött a hóra.
– Felőlem bárki bármit mondhat. Az csak egy csapat
városi punk. Láttátok őket ma a bíróság előtt, hogy
beindultak attól a rohadt rapzenéjüktől? Csak keverik a
szart, nem kellenek ide. A rémületre van szükségem,
hogy beszarva mászkáljak az utcákon, akkor fölmegyek
Minneapolisba és teszek egy kiadós sétát sötétedés után
a Lake Streeten...
– Utána fogunk nézni, North kisasszony – szólalt meg
Noga. – Mindegyik fiúnak utánanézünk, majd meglátjuk,
mire jutunk.
Leguggolt és néhány polaroid felvételt készített az
ajtóról és a kiszúrt kerékről, majd a még előhívatlan
képeket a kabátzsebébe csúsztatta.
Ellen megbűvölve bámulta a kocsiajtóba vésett szót.
Egy fémbe karcolt dühödt kiáltás, melyet hang helyett
gyilkolásra is alkalmas szörnyű pengével hoztak
tudomására. A gumiból kimeredő késfej olyan volt, mint
egy rossz helyre rakott felkiáltójel. Hideg veríték lepte
el: elképzelni sem merte, mi történhetett volna, ha
mégis egyedül hagyja el az épületet, és mondjuk
meglepi ezt az őrültet munka közben.
– Valamit kezdeni kellene azzal a kerékkel – szólalt
meg Dietz. – De ma éjszaka már reménytelen. Elvigyük
hazáig?
– Majd én elviszem, őrmester.
Ellen megpördült a váratlan, de ismerős hang
hallatán. Felhajtott gallérral, előregörnyedő vállal
Brooks állt mögötte. Állta a szelet, a hideget és a nő
vizslató pillantását.
– Maga meg mit keres itt?
A nő hangjából sütő türelmetlen düh csak
megerősítette Jay érzéseit: ő is ugyanezt kérdezgette
magától. Dolga lett volna bőven, átfutni és rostálgatnia
kellett volna már az elkészült jegyzeteit, egy sor
telefonhívást lebonyolítani Garrett Wright és tanítványa,
Todd Childs múltjával kapcsolatban, és százszor inkább
lett volna bérelt házában, ma délután vásárolt
kandallószerszámaival bíbelődve, mint itt kint a
hóviharban. De mégis itt volt.
– Hallottam az adóvevőmön, hogy mi történt – szólalt
meg. Futkározni kezdett a hideg a hátán. Ez csak az
adrenalinszínt növekedése, szerette volna hinni; a friss
nyom izgalma: egy újabb izgalmas esemény. Azután
azzal próbálta elhessenteni rosszabb gondolatait, hogy
mióta leszállt a gépről a minneapolisi repülőtéren, sem
melegben, sem melegségben nem volt része – ezért hát
e reszketés a zord északi tájon. Gondolatai azonban
végül kivédhetetlenül Ellen felé kanyarodtak, az előtte
álló és didergő nőre, aki egyre kilátástalanabb csatát
vívott a meggyőződéseiért, s aki méltósággal és
bátorsággal viselte és viseli a rá mért csapásokat. Ellen,
egyedül Ellen, aki áldozattá válik, mert hősiesen végzi a
munkáját.
Nem mintha nem szerette volna itt látni Jayt.
Türelmetlen pillantást vetett a férfira.
– Valóban nincsen jobb dolga, mint egy vandál őrült
tettei után szimatolni?
Jay jelentőségteljes pillantást vetett a gumiból kiálló
késre.
 – Számomra nem tűnik ilyen egyszerűnek az eset,
ügyvédnő.
A tekintetét tartalommal felruházó ingerültség sem
tudta elfedni a lelkében tanyát vert félelmet és a jeges
borzalmat. A férfival egyszerre pillantott a késre; a
pillantást követő csend, a csípős válasz elmaradása
mindent elárult. Most egy félelemtől reszkető,
kiszolgáltatott és egyszerű nő volt. A szóbeli
ütközetekben, a metaforák pengeváltásaiban a jónál is
jobban állta meg a helyét, de mikor a hideg pengék
szóképből szó szerint késsé váltak, már egészen más
volt a helyzet.
Noga nem minden csodálkozás nélkül pillantott
Ellenről Jayre, azután vissza.
– North kisasszony?
Ellen térdei megremegtek, tekintetét nem tudta
leválasztani a késről. „legelőször is, öljünk meg minden
ügyvédet..." Dennis Enberg holtteste, a poshadó
dinnyéhez hasonlatos szétlőtt fej... „Legelőször is, öljünk
meg minden ügyvédet..." Garrett Wright szabadon
kószál... Dustin Holloman hátrahagyott csizmácskája, a
félelem és fenyegetés hátrahagyott jele... KURVA
KURVA.– ., „Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet.
– No jöjjön – szólalt meg végre Brooks, s lazán
átvetette kezét a nő vállán, ahogyan barátok és haverok
között szokás. – Menjünk és igyunk meg egy jó forró
kávét magánál.
– Jól hangzik – hallotta Ellen saját szavait, illetve
szétvált énjei közül a régi profi hangját, aki könnyed és
elegáns tónusban képes napirendre térni az egyre
elhatalmasodó őrület fölött.
 – Mi még maradunk és befejezzük a dolgunkat, North
kisasszony – mondta Noga. – Azon nyomban hívjuk,
amint megtudtunk valamit. – Szégyenlős mosollyal
fordult Jay felé, úgy nyújtotta kezét. – Nagy
megtiszteltetés, Brooks úr. Nagyon szeretem a könyveit.
– Igazán kedves magától, Noga őrmester. Tudja mit,
a legnagyobb megtiszteltetés, ha profiktól hall ilyesmit
az ember.
Az Ellen által hivatalosnak elnevezett arca most egy
hatalmas és fiatalos vidéki fiú vigyorába torzult. Úgy
érezte, mintha ezer voltokban mérhető feszültség járná
át testét és cikázna a férfi körül. Az volt a meglepő,
hogy a hó nem olvadt szét a lába alatt egy szempillantás
alatt. Káprázatos.
Dietz is bátorságra kapott és helyszínelő füzetét
kezében szorongatva előlépett.
– Adna egy autogramot? A Gyilkosság folyamatban
volt a kedvencem.
– Nagyon köszönöm. Hallja ezt, Ellen? – vetette oda a
nőnek, miközben a papírra firkantotta nevét. –
Tagadhatatlan, hogy ezek az úriemberek itt élvezik a
műveimet.
– Ízlések és pofonok különbözők – morogta nem túl
barátságosan.
– Jöjjön már tényleg, North kisasszony – mondta
válaszul Brooks és finoman megtaszajtotta a vállán
nyugtatott óriásinak tűnő kesztyűs kezével. – Már tudom
is, hogy hol tudna a legjobban fölmelegedni – vetette rá
kissé romlottnak tűnő, magabiztos pillantását. A
rendőröket már maguk mögött hagyták, a térdig érő
hóban botladoztak a férfi Cherokee terepjárója felé. –
Tessék észrevenni, hogy úriemberhez méltóan
viselkedtem. Azt is mondhattam volna, hogy én értek a
legjobban a felmelegítéséhez.
– Tulajdonképpen ezt is mondta.
– Nos, bármennyire is igaz az állítás, sajnos
túlságosan is jól nevelt vagyok ahhoz, hogy visszaéljek
egy kiszolgáltatott nő helyzetével.
– Akkor jó. – Ellent egy újabb hidéghullám rázta.
Össze kell szednie magát. Most minden energiájával
Brooksra koncentrált, valami düh vagy sértettség után
kutatott magában, talán az fölmelegíti, és a helyes
vágányra tereli gondolatait. – Az utolsó dolláromban is
mernék fogadni, hogy a saját anyját sem kímélné, ha ezt
kívánná az egyik könyve.
– Ez tényleg fájt, Ellen. Tessék, itt vagyok, mint egy
megmentő a szükség órájában, maga pedig a sötét
szándékaimat boncolgatja.
– A szándékait már jóval korábban világossá tette,
tisztelt uram – mondta, miközben a férfi felsegítette a
vezető, oldal melletti ülésre. – Talán idézném: „Én a
sztori miatt vagyok itt. Ha valamit akarok, akkor
utánamegyek és megszerzem”..
– Micsoda páratlan memória! Lefogadom, hogy a
csoporttársai gyűlölték az egyetemen. – Becsukta Ellen
oldalán az ajtót, elölről megkerülte a kocsit és felült a
helyére. – Tudja, ahonnan én jövök, az emberek
legalább megpróbálnak udvariasságot színlelni, még
akkor is, ha nehezükre esik.
– Nem emlékszem, hogy megkértem volna, hogy
megmentsen – szólalt meg Ellen. – Nagylány vagyok
már és úgy vélem, képes vagyok megbirkózni a
feladattal.
 – Ohó, ezek szerint a napi gyakorlatához tartozik,
hogy késsel hadonászó őrültekkel bánjon el... Le a
kalappal!
– Nem kellett senkivel elbánni.
– Tudja, Ellen, még fiatal az éjszaka – motyogta
félhangosan a férfi.
Sebességbe rakta a Cherokee– t és lassan, nyugodtan
elindult a parkoló kijárata felé. A kocsi fűtőberendezése
teljes erővel dolgozott. Az ablaktörlők őrült
gyorsasággal seperték a szélvédőt. Az utca határa nincs,
széles fehér szalagnak tűnt, rajta a kocsikerekek
piszkosszürke nyomaival.
Olyan éjszaka volt, amikor jó a tűz köré kuporogni
egy jó könyvvel és egy csésze forró csokoládéval a
kézben, gondolta Ellen kinézve az üvegen. Bárcsak ezt
tehetné, s nem is tenne mást – jól tudta, ha nem jelent
volna meg hívatlanul az életében dr. Wright és a
ködlovasra emlékeztető társa. Ehelyett egy újabb
keserves és szörnyű éjszaka elé néz, s miközben félelem
fogja marcangolni, készülnie kell a Costello elleni
csatára. Egy újabb éjszaka várt rá, melynek lázas
buzgalmában meg kell próbálnia érthető és hihető
rendbe csoportosítania gondolatokat, érveket és
ösztönös megérzéseket, hogy használható elméletet
állítson föl, mely megnyugtató értelemmel képes
megmagyarázni, hogy egy Garrett Wrighthoz hasonló
ember miért és hogyan jut el a gyermekrablásig, s miért
tart egy egész várost rémületben. Újból és újból át kell
majd rostálnia az egyre szaporodó információk tömegét,
keresni, kutatni a kulcsot Wright viselkedéséhez, s a
megfejtést a cinkosa kilétéhez, aki könnyen lehetséges,
hogy egyszersmind az ő kínzója is.
 Vajon ugyanarról a személyről van szó? Vajon
valóban ő tette el láb alól Dennis Enberget? Vajon
megpróbálják őt is kiiktatni a képből?
KURVA.
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet... ”
Az a határozott érzése támadt, hogy egyszerre
minden fronton harcolnia kell, mintha bekerítették
volna. Hátát az ajtónak vetette és szembefordult
valószerűtlen megmentőjé– vel.
– Hova megyünk voltaképpen?
– Valami kies, otthonos helyre, ahol nyugalom honol.
Tulajdonképpen a maga házára gondoltam. –
Elfordította a tekintetét az útról és a nő arcát kezdte
tanulmányozni a műszerfal fényénél. – Mehetnénk
hozzám is, de a vendégeim rendszerint kifekszenek,
mikor meglátják, hogy nincs bútor a házban.
– Tulajdonképpen merre lakik?
– Kibéreltem egy házat Ryan’s Bayben.
– Ryan’s Bay? Az az a hely, ahol megtalálták Josh
kabátját.
– Hátborzongató véletlen – mondta a férfi. – Ártatlan
vagyok, esküszöm.
– Valószínű, sőt biztosra veszem, hogy egy sor
dologban bűnös, Brooks úr. Mégis azt hiszem, hogy
nyugodtan törölhetjük a nevét a valószínűsíthető
bűntársak listájáról.
– Tényleg van egy listája?
– Csak szófordulat volt.
– Mmm. Nyilván megvannak az elméletei – mormolta.
– Nekem is van néhány.
Rálépett a gázra és a megpörgő kerekek mélyen
fölszántották a kocsifelhajtóra telepedett havat.
 – Mindenesetre köszönöm a fuvart – mondta Ellen
udvariasan, de tekintetét szinte mágikus erővel vonzotta
a sötét épület, s közben vastag barázdákat vágott benne
a félelem, hogy egyedül kell majd bemennie oda. Mégis
hamarabb kiszállt, mintsem Brooks megkerülhette volna
az autót.
– Nem vagyok rokkant – motyogta, miközben a férfi
kihúzta dermedt ujjai közül a kulcsot. Gyorsan elfordult,
mielőtt a férfi a táskát is lehúzhatta volna a válláról.
– Maga nyilvánvalóan nem rokkant és nem
tehetetlen, hölgyem. Viszont kitűnő célpont – morogta
átvágva a szűz hó magas falán a bejárati ajtó felé.
– Ismerőse és kollégája, Enberg úr kiterítve fekszik a
boncolóasztalon, és pont egy fejjel rövidebb, mint régen.
Gondolkozzon már, Ellen: valaki graffitifalnak használja
a kocsiját, azután hátrahagy egy pillangókést. Ha
tényleg azt gondolja, hogy hagyom egyedül bemenni a
házba, akkor megbolondult... Már megbocsásson a
kifejezésért.
– És ki nevezte ki védőangyalommá? – erősködött
Ellen már bent az előszobában. Gyorsan letolta a
csizmáit.
– Senki. A magam örömére teszem.
– Nos, a maga öröme nem az enyém.
– Nézze, higgye el, nem sok dolog okozott nekem
örömet ebben az ügyben. – A férfi is levetette csizmáit, s
egy fogasra akasztotta a kabátját.
Ellen félrehúzódva nézte, amint a férfi meggyújtja a
lámpákat és elfordítja a kandalló kapcsológombját.
– Milyen szerencsés tulajdonképpen – szólalt meg – a
háta mögött hagyhatja az egészet, amikor csak akarja.
Hiszen ez csak egy újabb történet. Bocsánat, egy sztori.
A világ pedig tele van ilyenekkel, szomorú, de ez a
valóság.
– Nem megyek én innen sehova.
– Megtudhatnám, hogy miért?
– Csak abból tudok könyvet írni, ami valóban fölkelti
az érdeklődésemet.
– Szóval lebilincselőnek találja az itt történteket.
A férfi a tüzet bámulta, arca most olyannak tűnt, mint
egy áthatolhatatlan és megfejthetetlen maszk; nyoma
sem volt annak az elbűvölő gazfickónak, aki
kacsintásával és vigyorával hárította el az útjába kerülő
akadályokat.
– Alapos okaim vannak – mondta sötéten.
– Úgymint...?
– Nem tartozik magára.
– No, helyben vagyunk. Maga bátran és bármikor
belepiszkíthat mások életébe, átírogathatja a
szenvedéseiket, profittá varázsolhatja a történteket,
mint egy alkimista, de a saját élete tabu?
– Pontos megfogalmazás – felelte elfordulva a tűztől.
– Igaza volt abban, hogy sok mindennel volnék
vádolható, de ezek egyike sem bűnügyi természetű.
Következésképpen a magánéletem az marad, ami: csak
magamra tartozó.
– Micsoda kényelmes kettősség!
A férfi úgy döntött, ezúttal nem veszi fel a kesztyűt,
inkább finoman megérintette a nő karját.
– Jöjjön közelebb a tűzhöz. Föl kell melegednie. Uram
atyám, maga úgy remeg, mint egy ázott kutya a
fagyasztó– szekrényben. – Egyik zoknis lábával a tűz elé
húzott egy széket. – Erre tessék leülni. – A nő vállára
tette kezét és szelíd erőszakkal lenyomta a székbe. –
Van itthon valami likőrje?
– Az ebédlőben van egy bárszekrény... Majd
kiszolgálom magamat.
– Nem, maga szépen itt marad – hangzott a férfi
szájából az őrmesteri parancs; arckifejezése az
ellenszegülőnek nem sok jót ígért.
Ellen lesöpörte válláról a férfi kezét.
– Akár hiszi, akár nem, tényleg nincs rá szükségem,
hogy betörjön a házamba, és a saját otthonomban
terrorizáljon, Brooks. Elég rohadt volt ez a nap így is.
Nem én kértem...
Megcsörrent a telefon a háta mögött álló asztalon.
Villámgyorsan fordult meg, de csak mereven bámulni
tudta, és az a maradék kis bátorság is elhagyta, csak a
hideg, fagyos szorítású félelem maradt. Gyűlölte ezt az
érzést. Házának szentsége többszörösen is
megsértetett; a megszentségtelenítés egyik eszköze
éppen a telefon volt.
„Nyújtsa ki a kezét és érintsen meg valakit.”
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet... ”
– Ellen? – lépett be egyszerre látókörébe a férfi kissé
előregörnyedve, hogy lássa a szemeit. – Ellen – kérlelte
finoman –, nem akarja fölvenni?
A kérdés nyitva maradt, mert közben magától
bekapcsolt az üzenetrögzítő. Egy kellemes és érzékeny
női hang vált hallhatóvá.
– Ellen, édesem, itt a mama beszél. Csak szerettük
volna tudni, hogyan vagy. Hallottunk az óvadékügyről.
Apa azt mondja, ne vedd a lelkedre; a játéknak még
nincs vége. Hívj azonnal, ha hazaértél, édesem.
Szeretnénk együtt ünnepelni veled a születésnapodat.
 A szülei szerették volna tudni, hogy hogyan van. Nos
fáradt volt, a lelke darabokban és nyomorultul félt, még
ahhoz sem volt ereje, hogy fölvegye azt az átkozott
telefont. A saját telefonját.
– Annyira rossz! – suttogta. Becsukta szemeit és
könnyekkel küzdött. Nem sírhatott. Főképp nem most. A
játéknak még nem volt vége.
Azt mondta, ez csak egy játék.
Egy játék – játék az életekkel, lelki és testi épséggel,
emberek jövőjével és derékba tört karrierekkel. Egy
játék, amelyet szabályok és határok nélkül játszanak
ködarcú játékosok és titkos játékmesterek.
Jay tanúja volt a nő küzdelmének. Túlságosan is a
szívére vette, túl keményen harcolt és magára vette az
összes keresztet. Míg ő, a hírneves Jay Butler Brooks
már nem hitt semmiben, kihátrált a küzdelmekből és
semmit nem engedett közel a szívéhez... Talán csak e
síró nő látványát.
Ha van benned egy cseppnyi jóérzés, most elmész,
Brooks.
Nem így történt. Kinyúlt, közel vonta magához a nőt
és szőke fejét finoman a vállára nyomta. A nő végig
ellenállt, merev és feszes, ellenszegülő tartással
válaszolt minden mozdulatára. A férfi félig lehajtotta
fejét, hagyta, hogy állához simuljon a nő homloka.
– Rendben, rendben – suttogta. – Minden kikötő jó a
viharban, ügyvédnő. Nyugodtan felejtsen el mindent és
sírjon. Esküszöm, hogy ez kimarad a jelentésből.
A könnyek vad esőben érkeztek, végigfolytak arcán
és átáztatták ingét. Kezei ökölbe szorultak a férfi
mellkasán, de nem próbálta eltolni magától. Jay átölelte
a finom, gyenge vállakat, s most nagyon hosszú idő óta
először érezte szükségét, hogy védelmezzen valamit
vagy valakit. Bármilyen ironikusnak is tűnt a helyzet.
Védelmezni próbált valakit, aki minden tőle telhetőt
elkövetett, hogy pontosan őtőle óvja meg magát. A nő
nem bízott benne, és őszintén szólva minden oka
megvolt rá.
Átkozott egy bolond vagy, Brooks.
Egy egyszerű megfigyelő volt, elsikló árnyalak a nő
életében. Így látta saját szerepét, önmagát: árnyalak,
amely egyik helyről a másikra siklik, figyel, magába
szív, értelmez, azután továbbáll és soha semmit és
senkit nem enged magához túl közel, nem engedi szívét
táncba menni. Ez tűnt a legokosabbnak, a
legkönnyebbnek, s egyszersmind a
legbiztonságosabbnak. Pontosan ezért ódzkodott az élő,
még folyamatban lévő ügyektől, s ezért szállt ki a
terepre mindig a történtek után, miután a testi, lelki és
érzelmi viharok lecsendesedtek. Mint egy dögkeselyű.
Most mégis itt volt, karjaival a vádat képviselő
ügyvédnő vállai körül, tudatának egy másik részével a
hálószoba helyét kutatva.
Bolond és gazember egy személyben.
Saját lesújtó véleménye azonban nem késztette
támadásra. Nem állította meg orrát a nemes és finom
illatok belélegzésében, sem ajkait a nő homlokán feszülő
finom, gyerek– lánybőr cirógató érintésében. A mohón
benyelt forróság, az érintés iránti éhség, csak részben
volt szexuális jellegű, s ez megszülte benne a homályos
érzést, hogy talán vágy ébredezik benne valami más
után.
Egyszerre úgy érezte, mintha a szörnyű szomjúság
gyötörné, az emberi érintés tikkasztó szomjúsága, és
tudta jól, hogy ez a furcsa és önmagára kirótt
absztinens állapot egyszerre volt az önmegtartóztatás és
éppúgy az önmegtagadás jele.
Milyen szánalomra méltó és esendő lélek vagy te,
Brooks.
Szomorú és magányos.
De a szükség és a vágy erősebb és hangosabb volt,
mint a belső hangok. Megcsókolta a nő könnyektől
nedves arcát. Azután megcsókolta a puha és remegő
szájat is. Ajkai lassan, érzékien mozogtak a nő ajkain.
Finom és bátortalan; többet kér, mint amennyit adni
mer. Azt érezte, hogy kell neki ez a friss íz, a nő íze,
mint szomjúhozónak a levegő és a víz. A nő szája most
szétnyílt ajkai alatt, érezte lélegzetét. Lassan kinyújtotta
nyelvét, és hegyével megsimogatta alsó ajkának
bársonyos bőrét, azután mélyebbre hatolt, szájának
szaténmelegébe. Egyik kezével finoman megtámasztotta
hátulról a fejét, ujjai belesüppedtek hajának puha
selymébe. Másikkal arcát támasztotta meg, ujjhegyei
végigsiklottak állának vonalán és hüvelykujjának hegye
végül megnyugodott a száj csábos szegletében. A nő
apró, elillanó és tovaszökő sikolyt hallatott, a
vágyösztön mélyből feltörő hangját és a férfiben
föllobbant a tűz.
Vágy. Forró és élesen vibráló vágy. Ellent váratlanul
lepte meg az érzés, de kétségbeesetten és semmiről
nem tudva kapaszkodott belé. Ezentúl csak a félelem
leselkedett rá. Az élet ösztönös és erős parancsa volt ez;
törékeny és kemény egyszerre. Nem tudta eldönteni,
hogy ő szívja– e magába a pillanat minden érzékét és
rezdülését, avagy a pillanat nyeli el őt. A pillanat
minden érzéke és rezdülése; a férfi szájának ajkaihoz
nyomódó forrósága és nedvessége; a sötét és erotikus
íz; nyelvének érintése az övén, a kutató, cirógató,
mélyre hatoló nyelv, amely simul és elernyed – utánozza
a szex ősrégi ritmusát. A férfi még közelebb húzta
magához, még közelebb, keze végigsiklott a hátán
lefelé, csípőjét a lágyékához szorította, hogy érezze
keményedő vágyát, annak minden keménységét és
forróságát.
Egyszerre lesújtott rá az érzés, a vele történő dolgok
őrült és meggondolatlan jellege; erővel elvonta az arcát.
– Nem megy – mondta levegő után kapkodva. – Nem
keveredhetek szerelmi ügybe magával. Istenem. –
Döbbenten rázta és rázta a fejét, hogyan engedhette,
hogy a férfi megcsókolja, megérintse. De a döbbenet
saját érzéseinek és érzékeinek is szólt. – Ez egy nagyon,
nagyon rossz ötlet. Úgy gondolom.
– Ez a te problémád, édesem – suttogta a férfi mély
és veszélyt sejtető hangon. – Túl sokat gondolkodsz.
Keményen kézbe fogva állát, visszafordította
magához fejét és száját ismét az övére nyomta. De a
pillanat tovatűnt, a csók ezúttal merev és szenvedély
nélküli volt. A férfi fölnyitotta szemeit és csak Ellen
fáradt és gyanakvó szürke szembogarát látta.
A nő még mindig nem jutott lélegzethez: bent ragadt
a torkán az érzelmek szorításában. De mindez csak egy
bizonytalan, botor és múló pillanat volt: jött és ment.
Fájdalom és nemi vágy. Arra gondolt, hogy már egészen
közel jártak, hogy felizgatta és csaknem önkívületbe
ejtette a férfit, és arcát elöntötte a szégyen pírja.
Egyszerűbb volt azt gondolni, hogy a férfi egy mohó és
pénzszagú zsoldos, de nyilvánvaló– vá vált, hogy finom
rétegződésekkel és árnyakkal van teli, olyan rejtett
dimenziókkal, mely vonzotta, mint egy feneketlen kút.
Nem engedhette, hogy belerángassák ebbe. Már így is
nyakig merült egy hasonló mocsárban.
– Megyek és elkészítem az italt – motyogta a férfi, de
hangja most mélyebb, s egyszersmind józanabb is volt.
Elfordult a nőtől, fölment az ebédlőbe vezető néhány
lépcsőn, majd kivett egy teli üveg Glenlivet whiskyt a
bárszekrényből. A nő követte tekintetével minden
mozdulatát, próbált eligazodni sötét arckifejezésén, és
közben azon morfondírozott, hogy mit jelenthet, hogy
mit akarhat tőle ez az ember. Melyik Jay Butler Brooks a
valódi? A sármőr? A csábító? A zsoldos? Vagy ez az
ember esendő és fájdalmas arcával?
Ne lépj rá erre az útra, Ellen...
A belső figyelmeztető hang pont a lépcsőkön
felmenet érte. A férfi két egyenes falú whiskyspoharat
vett elő és két egyenlő porciót töltött a skót whiskyből.
– Én... azt hiszem, megnézem Harryt – hebegte Ellen,
ügyetlenül ellépve a férfi mellett.
Átsietett a konyhán, be a mosószobába, ahol az
aranyszőrű vizsla lelkes és boldog üdvözlésében volt
része. Gyorsan kiengedte a kerítéssel körülvett hátsó
kertbe, ahol normális körülmények között a kutya
napjának nagy részét töltötte, majd egy hosszú percre
ott ragadt az ajtóban és hagyta, hogy a fagyos, de
józanító éjszakai levegő átjárja testét és kitisztítsa fejét.
Még mindig hullott a hó.
Harry elvégezte dolgát, azután őrült futkosásba
kezdett a kertben, teljes izgalommal ficánkolt a friss
hópúderben. Ellen hagyta, hogy játsszon, bár tudta,
hogy ezt később mindketten bánni fogják: ő a nedves,
csapzott test miatt, mely minden útjába kerülőt
bepiszkít majd, a kutya pedig szomorú sorsa miatt, mert
ezt az éjszakát az ágyon kívül kell töltenie.
Amikor visszatért a nappaliba, levetette kabátját és
beakasztotta a ruhásszekrénybe. Jay hátát a
kandallónak vetve állt ott, feszes, firtató pillantással
méregette. Egyik kezét lazán zakózsebébe süllyesztette,
másikban a whiskyspohár nyugodott. Ellen, hogy
szabaduljon az átható pillantástól, fölkapta whiskys
poharát a kávésasztalról és belekortyolt. Lágy és tüzes
ösvényen áramlott gyomrába az ital.
– Nem semmi nap volt, az egyszer biztos – mondta a
dívány egyik sarkába kuporogva. Maga alá húzta lábait,
de ügyelt rá, hogy szoknyája eltakarja térdeit.
– Miért nem vette föl a telefont? – kérdezte a férfi.
Noha a hangszín a megszokott, a szokásos volt, azok a
hideg kék szemek mint két lézerfegyver égették a bőrét.
Mérlegelte a választ. Ösztöne azt súgta, tartsa a
titkot magában, hogy megkímélje életét egy újabb és
fölösleges sajtólavinától. Ugyanakkor, nyilvánvaló volt,
hogy Brooksnak semmi vágya megosztani a hallottakat a
sajtó munkatársaival. Magányos farkasként volt itt; a
saját útját járta. Sőt arra gondolt, hogy a férfi
valószínűleg féltékenyen megőrizné a maga számára a
hallottakat. Ha pedig nem adja önszántából, hát majd
ásni kezd utána. .
– Beteg állatok – kezdte egy belenyugvó sóhajjal. –
Volt néhány különös telefonhívás. Egyszerűen csak arról
van szó, hogy túlságosan is ki vannak hegyezve az
idegeim egy újabbhoz.
Féligazság, gondolta Jay. Mindenesetre jobb, mint
egy hazugság. Kevesebb, mint bizalom. Többet igazán
nem várhatott.
 – Enberg titkárnőjétől hallottam, hogy a
szerencsétlen pasas is kapott néhány ocsmány hívást –
mondta. – Gondolja, hogy kapcsolatban állnak?
– Nem igazán logikus következtetés. Szembenálló
felek voltunk.
– Mindez csak nézőpont kérdése, Ellen. Az enyémből
például egészen olybá tűnt, hogy a jó öreg Dennis
bedobni készül a törülközőt.
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet... ”
Ellen elkapta tekintetét a férfiről, csak bámult a
tűzbe, de ujjai szorosabban markolták a poharat. Dennis
is kapott hívásokat és Dennis mára halott. Ő is kap
hívásokat és... A lobogó tűznyelvekben most egyszerre
az autógumijából otrombán kidudorodó pillangókés
nyelét látta és a festék alá mélyen bekarcolt egyetlen
szót. Kurva.
– Azt rebesgetik, hogy a maga véleménye szerint
Enbergnek segített valaki meghúzni a ravaszt – mondta
Brooks és szemei úgy szűkültek össze, mint egy prédáját
leső ragadozóé.
– Ezt meg honnan hallotta?
– Beszélik.
– Ha valaki fecsegett magának...
– Senki sem fecsegett – mondta. – Nincs beépített
emberem az irodájában, ha ez az, ami aggasztja. Ez egy
kisváros, Ellen. Az emberek szeretnek beszélni. Én meg
tudom, hogyan kell meghallgatni őket.
– Nem vagyok paranoid – felelte egy kicsit
hangosabban a kelleténél. – A korrupció nem ismer
földrajzi határokat... Nem egész egy héttel ezelőtt
Steiger seriff például információkat szivárogtatott ki egy
kis szexért cserében. – Bármennyire is hatása alatt állt a
történteknek, az a bizonyos züllött– kalóz– mosoly most
ismét utat talált az arcán. – Valami mocskosra gondol,
North kisasszony.
– Arról csak álmodhat.
– Hát... ezt az egyet nem tagadhatom – búgta mély
hangján, és pillantásával végigcirógatta, sőt inkább
végignyalogatta a nő csupasz bokáját.
A nőn tartva igéző tekintetét, lassú léptekkel elindult
a dívány felé. Most megint a csibész volt, a gátlástalan
csábító, a szexkandúr, Don Juan tanítványa.
– A lényeg az – kezdte. – A lényeg az, hogy nem
fizetek információért. Se pénzzel, sem pedig
szívességekkel – mondta a nő mellé kuporogva.
Meztelen lábához nyomódott a férfi izmos és feszes
combja. – Meg kell, hogy mondja, hogy az eddigiekben
ez még csak egyetlen embernek okozott problémát, az
pedig nem volt más, mint Paul Kirkwood személyesen.
– Paul pénzt kért? – kérdezte Ellen őszinte
döbbenettel. – Talán... talán Josh számára, gondolom –
próbálta győzködni önmagát.
Jay határozottan rázta meg fejét.
– Az a meggyőződésem, hogy Paul számára Paul a
legfontosabb, és a világ csak mögötte áll a sorban,
jócskán lemaradva. Beleértve az egyetlen szem édes fiát
is.
– Iszonyú nyomás alatt áll – szólalt meg Ellen
semlegességet erőltetve hangjára.
A férfi hallgatása több volt, mint kételkedés. Az
ingzsebében lévő csomagból kihúzott egy cigarettát.
Ellen gyorsan kikapta ujjai közül és fittyet hányva a férfi
tiltakozására, az asztal távoli sarkába gurította.
 – Paul is gyanúsított volt egy ideig, mint az köztudott
– szólalt meg.
– De már nem az.
– Pontosabban nem szól ellene bizonyíték.
Josh visszatérésének éjszakája jutott eszébe. Újból
leperegtek előtte az események. Órákig keresik, s
mégis, nem találják. Azután, mint egy kísértet föltűnik a
kórházban. Még később Josh agresszív és rémült
viselkedése, melynek részleteit Mitch előadásában
hallotta. Abban pedig nem kételkedett, hogy az mind
szóról szóra igaz.
– Na és az a balhé a furgon körül? – próbálta fölvenni
a beszélgetés fonalát Brooks.
– A szálak nem vezettek sehova sem.
Wilhelm feladata volt, hogy a Paul és Wright közötti
esetleges kapcsolatok után szimatoljon. Néhány nappal
korábban gyanakvó kifejezéseket tett Paullal
kapcsolatban, de azóta síri csend. Vajon megtudott
valamit, s most nyomoz tovább, ezért a hallgatás, vagy
egyszerűen a többi ügy köti le figyelmét és energiáit...
– És Todd Childs? – dobta be óvatosan a témát Jay,
szempillái mögül fürkészve a nőt. Ellen megrándította a
vállát.
– Mi lenne vele? Fog kapni egy idézést a bíróságra,
tanúskodnia kell majd a meghallgatáson. Nem nagyon
tetszett neki az ötlet, de az élet már csak ilyen.
– Lehet, hogy úgy döntött, magán veri le az élet
nehézségeit.
– Nehezen tudnám elképzelni, hogy ilyen állati düh
gerjedjen abban az emberben.
„Az a nő egy kurva." Jay megint tisztán hallotta Todd
Childs hangját, látta a méreganyagszerű gyűlöletet a
szemekben, nem tudta elfelejteni, hogyan nézte Ellent
az a pasas a sajtótájékozató közben.
– A düh biokémiai természetű dolog.
Megkockáztatom, hogy mindent tud erről a kérdésről.
Ma reggel egy kicsit elcsevegtem ezzel a Todd
gyerekkel. – Lassút és mélyet kortyolt az italából, majd
oldalra fordítva fejét pillantott a nőre. – Sok minden
kiderült a fickóról beszélgetés közben...
– Hát ez nagyszerű! – emelte fel hangját Ellen. – Pont
erre van szükségem: Jay Butler Brooks molesztálja a
tanúimat.
Ledobta lábait a díványról, könyökét dühösen a
combjára helyezte és kezeivel eltakarta az arcát.
– Nem molesztáltam én senkit – mondta a férfi. –
Bárkivel cseveghetek egy kicsit, ha úgy tartja kedvem.
Egyszerű állampolgár vagyok.
– Persze, az állami főügyész hátsójába dugott orral és
egy házam előtt álló autóval. Ez valóban marha átlagos
és egyszerű.
Megint hatalmába kerítette a gyanakvás, s komolyan
erőt kellett vennie magán, hogy ne pattanjon föl, s
fusson az ablakhoz, hátha Brooks által idecsődített
riporterek nyüzsögnek kint az utcán. Fájó
valószerűséggel jutottak eszébe a Mitch és Megan
kapcsolatáról felröppentett hírek, s a nyomában
feldobott mocskos sajtópletykák. Közvetett módon, ez is
Megan bukásához vezetett; s ha nincs a bűneset, talán
ez is derékba töri karrierjét: márpedig Mitch és Megan
szigorú szövetségben és egy oldalon álltak. Ellen
megrázkódott a gondolatra, milyen rémséges
következményei lehetnek az otthonában lassanként
kényelmesen mozgó Jay Butler Brooks jelenlétének.
Hiszen ez az ember belső információkra vadászik. Ő
maga pedig nem más, mint az ügyvezető ügyésze.
Megfordult és szigorú pillantást vetett a férfira.
– Higgye el, nincs több bonyodalomra szükségem.
Bonyodalmak. Az ügy. Saját helyzete. Az akarata
ellenére kettejük között felszikrázó vonzalom.
Kétségbeejtőnek, s egyszersmind igaznak tűnt, hogy ez
az ember saját életének bonyodalmai elől menekült ide,
csak hogy egy másik ember életének újabb
bonyodalmává váljék. Mint ahogy Ellen is egykoron
Deer Lake– re jött, hogy maga mögött hagyhassa
minneapolisi életének bonyodalmait. Végül sikerrel
eljutott álmai helyére, s most egy őrült hálójában
vergődik.
A férfi Ellenre pillantott. A háta mögött lobogó tűz
fényében haja aranybamán világított. Leomlottak a
falak. Talán kihasználhatta volna az alkalmat. Inkább
kiitta az utolsó kortyot és félretette a poharat.
– Hagyjuk – mondta. – Pihenésre van szüksége. Az
ügyért és az ügytől. Mondjon inkább valamit az
édesanyjáról.
– Az édesanyámról?
– Tudja, arról a nőről, aki világra hozta. Az
asszonyról, aki fölhívta az imént.
Megint gyanakodnia kellett.
– Miért?
A férfi lustán hátrahajtotta fejét és a tőle telhető
legkedvesebb pillantását vetette a nőre.
– Szerintem azért telefonált, mert szereti, nagyon
szereti magát, persze ez csak afféle spekuláció a
részemről. Ha arra kíváncsi, miért kérdeztem – máshol
ezt úgy hívják, társalgásba elegyedni valakivel... De ha
mindenképpen nyomorult gazembernek akar látni,
akkor csak nyugodtan kutasson hátsó szándékok után.
Pontosan ez volt a baj ezzel a férfivel, gondolta Ellen:
lehetetlen volt megállapítani, hogy melyik arca valódi.
– Az édesanyám szintén ügyvéd – mondta. – Az apám
is. Ahogy a húgom, Jill is. Adóügy.
– Aha, egy fészekalja ügyvéd – felelte kedves,
csipkelődő hangon. – Maga pedig nyilván a fehér
bárány.
A kifejezés váratlan és kellemes emlékeket
ébresztett. Az apja hívta mindig fehér báránynak, s
ilyenkor rendszerint büszkeség csillogott szemében.
– Az apám szerint örököltem a családi igazsággént.
Az ő nagyapja falubíró volt a vadnyugaton. Úgy hívták,
Or– North.
Jay felnevetett. Ellen egy pillanatra kiengedett az
emlékek hatására. Bármik is legyenek a férfi valóságos
szándékai, most ez egyszer jót tett vele. Égető szüksége
volt egy kis kikapcsolódásra, egy rövid és időleges
esélyre, hogy levethesse páncélzatát.
– Szóval szép kis családi cégünk van Edinában – ez az
a kertváros, ahol felnőttem.
– Az közel van ide.
– Aha – mondta és elmosolyodott.
Felpillantva valami különöset és szomorút vett észre
Brooks szemeiben. A férfi gyorsan pislantott egyet és
elfordította a fejét.
– Maga is ügyvédcsaládból jön – mondta. A férfi most
visszafordult felé és egy árnyalattal közelebb hajolt. –
Viszont én vagyok a fekete bárány.
– Nagy meglepetés. Mindenesetre ügyvéd volt, ha jól
tudom – folytatta – miért nem maradt a családi cégnél?
 – A magam útját járom. A saját szabályaim szerint.
Túlságosan is lázadó voltam egy ilyen patinás nevű régi
déli céghez, bármilyen furcsának is tűnik ez egy jenki
szemében.
– Ezt most maga gondolja, vagy ők?
Elkeskenyedett a tekintete: most az egyszer neki
kellett elviselnie a nő firtató pillantását. – Úgy
emlékszem, magáról beszéltünk.
– Igen, most pedig magáról. Van valami kifogása,
tisztelt Brooks úr?
– Hohó, cseles kérdés. – Jay elvigyorodott és
megbiccentette fejét. – Alig várom már, hogy tanúja
lehessek egy maga által vezetett kihallgatásnak. Tudja,
mi volt az első gondolatom, amikor megpillantottam
magát? Azt mondtam magamban: Jay, ez a kis teremtés
olyan élesnek tűnik, mint a vitorla csücske, és olyan
keménynek, mint a vitorla bummja. Vajon mit keres itt
ebben a porfészekben?
– Ezt már kérdezte és már válaszoltam is.
– Nekem úgy tűnt, hogy inkább kikerülte a választ.
– Nem éppen. Egyszerűen nincs több mondanivalóm
a dologról.
– Ezek szerint Minneapolisból való távozásának az
égvilágon semmi köze sincs Art Fitz Patrik
nemierőszak– ügyéhez?
A páncél egy szemvillanás alatt visszakerült a
helyére. – Ezt meg miért kérdezte?
– Az volt az utolsó tárgyalás, amelyben mint a vád
képviselője részt vett Minneapolisban... Legalább is az
utolsó jelentős tárgyalás.
 – Azt hiszem, jó néhány bűntény jó néhány áldozata
most vitába szállna magával. Egy csomó ügyem volt
még Fitz Patrik után.
– Igen, de egyik sem volt ilyen kaliberű. Egy
rendkívül befolyásos üzletembert szörnyű és mocskos
vádakkal illettek. Köztudott volt, hogy nehezen viselte a
vereséget, Ellen.
– Szabadon engedtek egy embert, aki nemi erőszakot
követett el. Persze hogy nem örültem. Ráadásul, ha már
ilyen pontosan tudja, azt is tudhatná, hogy nem én
voltam a vád fő képviselője a Fitz Patrik– ügyben. Steve
Larsen volt a főügyész. Én csak a második voltam a
sorban. Megkérdezhetem, hogy miért és honnan
halászta elő ezt a régi történetet? – Vajon mennyit
tudhat valójában Jay a Fitz Patrik– ügyről? Tudhat
egykori viszonyáról Costellóval? Esetleg a Costellót Fitz
Patrikhoz fűző szálakról is sejt valamit?
– Ez csak a munkám része – felelte a férfi. – Tudom,
hogy maga azt gondolja rólam, lusta vagyok, mint egy
elkényeztetett kisfiú, hogy a képzeletem rabja vagyok,
de puha és tunya egy összefüggő elmélet
megalkotásához; hogy egyszerűen csak betáncolok egy
történet kellős közepébe és átfutom a kivágott
újságcikkeket... A tény azonban az, hogy szorgalmas
diák vagyok, és mindig elvégzem a házi feladatot, Ellen
– pontosan úgy, mint bármelyik jó újságíró.
– Akkor miért nem Wrighton végzi el a házi feladatát?
Miért az én unalmas múltamban vájkál, ha képességei
valóban alkalmassá tennék a szörnyeteg leleplezésére?
Néha talán valami hasznosat, úgy értem a közjó
számára hasznosat tehetne...
 – Ugye maga nem szeretné, ha beleártanám magam
az ügyébe? Vagy talán mégis, ha ezt a vád oldalán
teszem? Erről van szó?
– Hogy aztán kapcsolatba hozzák magát az
ügyészséggel, és végül magamra vonjam a bíróság
dühét?... Nem, köszönöm, ebből nem kérek. Pusztán
csak eljátszottam a gondolattal, hogy a könyv megírásán
kívül valami más, valami több is hajtja.
– Mint például?
– Igazságérzet.
– Az a maga asztala, ügyvédnő. Én csak egy külső
megfigyelő vagyok.
– És ez vajon már föl is menti minden felelősség,
emberség, együttérzés és érzelmi kötelezettség alól?
Hogy tud Joshra vagy a szüleire tekinteni anélkül, hogy
föltámadnának az érzelmei?
Érzelmek? Abból volt egy csomó. Sajnálat, fájdalom,
együttérzés, rokonszenv... és zavar. Saját mardosó
veszteségtudata elől menekült ide. Azzal az eltökélt
szándékkal, hogy olyan embereket tanulmányozzon,
akik még nála is többet veszítettek, tehát egyszersmind
enyhülést és megérdemelt szenvedést hoznak a fejére.
– Magának fogalma sincs arról, hogy mit érzek –
felelte nyugodt hangon.
– Maga pedig nem akarja felfedni előttem.
– Legalábbis nem most... – Vett egy mély lélegzetet,
majd törődött és fáradt mosollyal arcán talpra
kecmergett. – Azt hiszem, mára már eleget kapott a
szövevényes és bonyolult élettörténetekből. Azt hiszem,
egy jó kiadós alvásra van szüksége.
A kezét nyújtotta a nőnek. Ellen kétkedő tekintettel
méregette a férfit.
 – Mi ez, felkérés táncra, tisztelt Brooks úr? – kérdezte
zord hangon, de egyúttal elfogadva a segítő kezet.
– Istenemre, nem. – Közel vonta magához a nőt és
megbiccentette fejét, épp csak annyira, hogy pillantása
Ellenével találkozzon. – Tudja, átkozottul udvarias
vagyok. Ha velem bújik ágyba, kedvesem, aludni fog a
legkevésbé...
Ellen azon kapta magát, hogy ösztönösen is
elmosolyodott a férfi pimaszságán.
– Maga javíthatatlan, Brooks – mormolta. – És még
sok minden más is.
Kikísérte az ajtóhoz, s türelmesen végigvárta, míg a
férfi befűzte cipőjét és fölhúzta a cipzárt a kabátján.
– Egyszerűen nem értem, hogyan boldogulnak az
emberek ebben az államban – panaszkodott. –
Túlságosan melós minden.
– A tél a természet ajándéka, hogy megkeményítse az
ember szívét – felelte Ellen. – Hát még egyszer
köszönöm a fuvart.
– Jobban örülnék, ha most egy zsaru ücsörögne itt
kint az előszobában – mormogott a férfi. Ellen tagadólag
rázta fejét.
– Maga tényleg azt hiszi, hogy ekkora felfordulásban,
amikor mindennap új bűntény történik, marad még
emberük a gyermekőrzésre is? Egy járőrkocsi cirkál
folyamatosan a környéken, és egy készüléket is
rákötöttek a telefonomra. Azonkívül itt van Harry is
nekem. Ha valaki megkísérelne bejutni a házba, Harry
azonmód leteríti, és addig nyaldossa az arcát, amíg
belehal.
– Maradhatok éjszakára, ha gondolja – ajánlkozott a
férfi szerény mosollyal.
 – Nem hinném, hogy megkérem erre a szívességre.
– Hát, ahogy korábban már mondtam – suttogta a
férfi egyik ujjával feltámasztva a nő állát – maga
túlságosan sokat gondolkodik.
Ellen visszatartotta lélegzetét, várta hogy a férfi
megcsókolja. Pontosabban félig reménykedett, félig
pedig ódzkodott tőle. De a férfi se szó, se beszéd sarkon
fordult és elment.
Ellen pedig magára maradt, hogy immár tanúk nélkül
mondogathassa: „bolond, bolond, bolond vagy, Ellen”.
 Tizenkilencedik fejezet

Péntek reggelre a természet tizenkét centi új hóval

lepte meg Dél– Minnesotát és viharos szél söpört végig
a tájon, mely fent eredt a Saskatchewan– hégyekben,
hogy az ajándék havat áthatolhatatlan hófelhővé kavarja
és a látótávot lehetetlenül kicsire csökkentse. A
hőmérséklet, mely eddig is a tűrésküszöb határán
ingadozott, most olyan mélységekbe szállt, hogy félő
volt, belefagyasztja a lelket az óvatlanabb emberekbe.
Az iskolák szüneteltek. Az utakat mind lezárták Deer
Lake határán kívül. A Dustin Holloman utáni nyomozást
fel kellett függeszteni Campionban, mert lehetséges
volt, hogy az önkéntesek szintén áldozatul esnek. Már
senki nem beszélt a Dustint fenyegető veszélyekről.
Az egyetlen remény az volt, hogy elrablója
biztonságos és meleg helyen rejtegeti, hogy előbb–
utóbb rálelnek, vagy Josh– hoz hasonlóan épségben
hazajuttatják. Magyarul: egyetlen reményük a szerencse
volt. A gondolat, hogy mindnyájan egy pszichopata
jóindulatától és szeszélyes kedvességétől függnek, az
őrülettel határos állapotba kergette Mitcht. Senki nem
tudta, senki nem is tudhatta, mi lesz a következő lépés
ebben az ördögi játszmában. Még kevésbé tudhatták
most, hogy szerencséjük végképp elpárolgott.
Az állandó feszültség megtette a magáét: már reggel
kilenc órakor is veszélyeket rejtegetett magában egy
vele való találkozás; hozzávetőlegesen ekkor ért napi
türelemadagjának végére.
Tudomást sem véve a felkínált székről, idegesen,
mint egy ketrecbe zárt nagyvad, rótta a köröket
Christopher Priest kis irodájában, melynek helyét és
terét javarészt már úgy is elrabolta a rengeteg irattartó
szekrény és könyvespolc. A tisztes korú, összevissza
karcolt asztalon kisebb tornyokban magasodtak a
különböző szakkönyvek, a diákok iskolái dolgozatai,
valamint egyéb, beazonosíthatatlan eredetű akták. A
személyi számítógép halkan duruzsolt magában, a
cursor jelzője türelmetlenül villogott a színes képernyő
sarkában.
– Szóval állítása szerint a Sci– fi Cowboyok Deer
Lake– en töltötték az egész éjszakát? – kérdezte.
Priest bölcsbagoly– szemében nyugalom és a világ
abszurditása fölött érzett fájdalom tükröződött.
– Ahogy már mondtam: igen. A minneapolisi iskolák
tegnap zárva tartották kapuikat, ma pedig csak a
személyzet tartózkodik az iskolákban. Úgy szerveztük,
hogy a diákok Deer Lake– en tölthessék a hétvégét
pénz– és adománygyűjtéssel... Tudja, a Garrett Wright
számára létrehozott védelmi alapba.
– És pontosabban hol tartózkodtak?
– Természetesen itt, az egyetemi campus terültén.
– Felügyelet?
– Az este nagyobbik részében én voltam velük. Egy
ünnepi vacsorát szerveztünk Garrett és az új ügyvédje
tiszteletére – mondta enyhén elcsukló hangon, miközben
pillantása óvatosan Ellenre siklott.
– Mikor ért véget a vacsora? – kérdezte Ellen.
– Nyolc körül már kezdett oszladozni a társaság.
– És mi a helyzet az este hátralévő részével? El tud
számolni a későbbi órákkal is? Hol voltak a fiúk?
 Most új szín, a düh vöröse jelent meg szőrös arcán.
Magas nyakú fekete garbójának túl rövidre szabott ujjait
kezdte huzigálni.
– Nem tudom, mondtam– e már, de ezek a fiúk nem
rabok, North kisasszony. A bizalom, a kölcsönös bizalom
legfontosabb és legközpontibb része programunknak.
– Nagy kár, hogy ez a bizalom, könnyen lehet, erősen
túlzott néhány esetben – zsörtölődött Mitch.
Priest most harcias, támadó indulatokat sejtető
szusszanást hallatott.
– Mi a szentséges izéről van szó voltaképpen,
rendőrfőnök?
– Múlt éjszaka valaki megrongálta North kisasszony
autóját egy pillangókéssel.
– És maguk ösztönösen, sőt automatikusan abból
indulnak ki, hogy az a valaki az én Cowboyaim közül
való? Ez, hogy úgy mondjam, alapvetően igazságtalan;
sőt rendkívül diszkriminatív...
– Egyáltalán nem erről van szó, professzor úr – lépett
közbe Mitch kezeit a visszautasított szék karfáján
nyugtatva. – Kellő tisztelettel a programja iránt – és jól
tudja, hogy elkötelezett hívük voltam a múltban a maga
gyerekei rendkívül gyakorlottak az ilyenfajta mókákban.
Mindegyiküknek van hogy úgy mondjam előélete...
Azonkívül szándékuk és motivációjuk is. Tehát
következésképpen logikusan nevezhetjük őket
gyanúsítottnak. Ha másnak nem is, magának
mindenképp értenie kellene ezt.
– Nemcsak a Cowboyok tekintenek nehezteléssel
North kisasszony tevékenységére ebben a városban –
érvelt Priest.
 – Valóban így van – felelte Mitch. – És az embereim
minden lehetséges nyomon elindulnak. Nos, épp ezért
teszem föl következő kérdésemet: hol tartózkodott
tegnap éjszaka kilenc óra körül?
Priest álla leesett – mint azonnali és spontán érzelmi
reakció, hitelesnek tűnt.
– Ezt nem gondolhatja komolyan, hogy én képes
volnék egy... egy ilyen...
– Kamaszos?
A férfi arca még inkább elvörösödött, felpattant a
székből.
– A hosszú és áldozatos órák után, melyeket én és a
diákjaim magunkkal nem törődve az önkéntes
központban töltöttünk... Miután kezemet, lábamat
törtem, hogy előmozdítsam a nyomozást... Még a
körlevelek elkészítésében is segítettem, az isten
szerelmére!... Szavakkal le sem írható, hogy mennyire
kihoz a sodromból mindez...
Mitch kihúzta magát, és a széket, melyen addig
támaszkodott, Priest öreg asztalának oldalához lökte
egy türelmetlen mozdulattal. Egy reccsenés és egy azt
követő tompa puffanás volt a következmény.
– Üdvözlöm az önfeláldozók klubjában, professzor.
Jómagam az első naptól kezdve huszonnégy órában
dolgozom ezen az ügyön, s minden mégis egyre csak
rosszabb és rosz– szabb. Ne haragudjon, de már nincs
erőm, sem türelmem az udvariaskodáshoz. Nincs erőm,
se türelmem azt mérlegelni, hogy kit és hogyan bánt
meg a kérdezősködésem. Nincs időm tabutáncot járni
különböző emberek túlérzékeny lelke körül... Nos, akkor
még egyszer elmondom a lényeget: Garrett Wright vád
alatt áll. Maga közeli barátja és kollégája ennek az
embernek. Azt hiszem, így épp elég fair a játék.
– Holt rendőrfőnök úr egyszerűen csak a dolgát
végzi, professzor – mondta Ellen némi diplomáciai
érzékről bizonyságot téve, noha saját türelme is fogytán
volt lassanként. Napját azzal kellett kezdenie, hogy
elvontattassa a parkolóban hagyott kocsiját Manley
Vanloon szerelőműhelyébe. Noha némileg hivatali
hatalmával való visszaélésnek érezte, mégis kénytelen
volt arra kérni Manleyt, hogy küldjön ki egyik
emberével egy csereautót, mielőtt a napi munkájukba
induló emberek elárasztják hívásaikkal döglött
akkumulátoraik és egyéb ügyek kapcsán.
– Tökéletesen megértem, hogy ösztönösen védelmezi
a csoportjába tartozó fiúkat – mondta. – De a tény attól
még tény marad, hogy a puszta létezésük, pontosabban
ittlétük értelemszerűen lehetséges gyanúsítottakká teszi
őket egy ehhez hasonló ügyben. A vandalizmus nem
számít nagy bűnnek a szemükben.
Priest vonallá keskenyült, apró száján végigrándult
az idegesség.
– Ez az általános eljárás, hogy az áldozatok elkísérik
a kihallgatásra az ügyben nyomozó rendőrtisztet?
– Ez nem kihallgatás, professzor – felelte –, noha
Mitch vagy valamelyik embere valóban ki fogja hallgatni
a fiúkat, mint ahogy más lehetséges gyanúsítottakat is.
Jövetelem valódi célja, hogy megkérjem, gyorsan
küldjön át egy listát a valaha volt és az összes jelenlegi
Sci– fi Cowboy adataival az irodámba.
– Mi célból? – kérdezte roppant idegesen. – Hogy a
rendőrség szabadon zaklathasson mindenkit, aki valaha
is kapcsolatba került Garrett– tel? Ez botrányos!
 – Mivel éppen most vizsgáljuk minden lehetséges
érintett múltját – felelte Ellen növekvő dühvel –, a
lehetséges legtöbb emberrel kell beszélnünk, aki valaha
is közelebbi kapcsolatba került dr. Wrighttal. Ebben
semmi különös nincs, professzor. Nagyon csodálkozom,
hogy Wilhelm ügynök még nem fordult magához az
eddigiekben ugyanezzel a kéréssel.
– Ez a magánélethez való jog megsértése.
– Nem, távolról sem az.
Acélos pillantást vetett erre a gyűrött pulóverű és
túlméretezett szemüvegű apró emberkére, akinek
máskor közönyösnek tűnő arcát most eltorzította a
felháborodás. Két héttel ezelőtt még azt mondta volna,
hogy Christopher Priest egy nagylelkű, másokkal
együttérző és távlatokban gondolkodó ember; egy
segítőkész állampolgár, aki gondolkodás nélkül vetette
magát a munkába a Josh Kirkwood önkéntesközpontban
és zokszó nélkül bocsátotta a rendőrség rendelkezésére
komputeres szaktudását. Most és itt azonban egyre
erősödött gyanakvása, hogy ez az ember eltitkol
valamit, vagy ami még rosszabb, esetleg ő maga is aktív
játékos Garrett Wright ocsmány és beteg játékában.
Megan gyanúja egyébként érintette Priestet. Olie
Swain, a fogságban öngyilkosságot elkövetett pedofil
bűnöző korábban rendszeresen látogatta Priest
komputeres óráit. Mért nem mélyülhetett volna el a
kapcsolat köztük? Megan épp a lehetséges kapcsolatok
után nyomozott, amikor megtámadták – éppen Priest
kies házának előkertjében. Talán sokkal többről van itt
szó, mint puszta egybeesésről. Bárhova tekintett,
bármerre fordult, a korábban hitt felszínes valóság saját
szennyes képét mutatta föl.
 – Nálunk ezt úgy hívják, alapos munka – felelte. – És
ha történetesen nem érintené legbelsőbb köreit, maga is
rendkívül örülne, hogy ilyen emberek védik a házi
békéjét. Fölemelte táskáját a földről és hűvösen
biccentett a férfi felé. – Köszönöm, hogy becses idejéből
áldozott ránk, professzor. Hálás lennék, ha még ma
szánna rá időt, és miután összeállította, átfaxolná azt a
listát. Ha mégis úgy döntene, hogy makacskodni próbál,
küldhetek egy idézést, de nem hinném, hogy volna
kedve ehhez a játékhoz. A nyilvánosság csak árthat a
Cowboyoknak. Azt pedig tudom, hogy ezt végképp nem
szeretné.
– Nem, valóban nem – mondta kifújva egy jókora
adag levegőt. Karjai élettelenül hullottak le, csontos
vállai megver– ten görnyedtek előre. Ellenről Mitchre
pillantott, és arcáról az iménti és szokatlan érzelmi
vihar visszahúzódott, visszahagyva a látszólag üres,
érdeklődés nélküli és közönyös terepet.
– Balhét végképp nem akarok. Nézzék el, hogy egy
kicsit feszült voltam, de ez a program rendkívül sokat
jelent a számomra. És miután tényleg sokat segítettem
ajosh eltűnését követő nyomozásban, most meg ennek a
szigorú vizslatásnak vetettek alá, no meg hogy a
Cowboyok... nem is tudom – motyogta és megrázta fejét.
– Az az érzésem, mintha elárulnám őket.
– Megértem, professzor – mondta Ellen. – Ezt
mindketten megértjük.
Mitch megértését vagy sajnálkozását mindössze
szájának egy apró rándulása jelezte. Éppen az ajtó felé
fordult, amikor két langaléta tizenéves lépett a szobába.
– Héj, itt van Miss Igazság! – kurjantotta Tyrell
Mann, széles arcán szétömlő vigyorral. Elcsörtetett
Ellen mellett. – Emberünk, Costello aztán jól beadott a
pufferjának tegnap, Miss Igazság.
Ellen egy Brookstól kölcsönzött fordulattal válaszolt.
– Az csak egy óvadék.
– Jobb ha föladod, szőke tündér – vicsorogta Tyrell,
fölé magasodva. – Vagy inkább menjen gyónni.
Ellen tartotta a frontot, mereven a fiú szemébe
nézett, ahol a dühnek és gyűlöletnek valami elképesztő
elegyét pillantotta meg.
– Majd meglátjuk. Nyilván ismeri a mondást: Nincs
vége, amíg vége nincs.
Vizslatta az arcát, hátha a felismerésnek vagy a
hirtelen ijedségnek nyomát leli rajta, de nem volt ott
semmi. Utálkozón görbült le a fiú szája széle.
– Szart se fog tudni a dokira bizonyítani.
Mitch ekkor lépett közbe; kezét keményen Tyrell
mellkasának szögezte és egy határozott mozdulattal
hátrébb lökte.
– Viselkedjen illemtudóan a hölggyel.
Tyrell csodálkozva pillantott rá.
– Ki a fasz maga?
– Tyrell – szólt közbe Priest közéjük lépve –, ez az úr
itt Mitch Holt, a rendőrfőnök.
– Egy zsaru. – Megvetés és gyűlölet cikázott át Tyrell
arcán. – Tudhattam volna.
A másik fiú hirtelen előlépett, arcán egy ügynök
műanyag mosolyával és kinyújtotta a kezét.
– J. R. Andersen, szolgálatára, rendőrfőnök úr. Tyrell
egy kicsit ideges. Kérem, nézze el neki.
– Nem, nem fogom – felelte Mitch szárazon. – De
most nincs időm erre. Majd később elcsevegünk
egymással, igaz Tyrell? Igaz, Tyrell?
 – A pokolba...
– Majd meglátod, fiacskám. – Priest felé fordult. –
Valamit majd szervezek ma délutánra. Valaki majd
fölhívja az embereim közül.
Priest most rendkívül boldogtalannak és
nyomorultnak tűnt.
– Csinálhatnánk legalább itt az irodámban?
– Csinálni, mit? – szólt közbe Andersen.
Mitch biccentett a fejével, majd kiterelte Ellent a
folyosóra, becsukva mögöttük az ajtót.
– Rájuk kell szállnom egy kicsit – szólalt meg, mikor
már a lépcsőknél jártak. – Ez valóban egy jó és fontos
program, de ugyanakkor veszélyeket is rejt magában.
Úgy értem, nos, gondoljon csak bele, mi a rosszabb:
átlagon aluli intelligenciájú kamaszok lelkiismeret
nélkül, avagy dörzsölt és fölkészült kamaszok
lelkiismeret nélkül? És ne próbálja nekem bemesélni,
hogy annak a Tyrellnek a gyűlölete és ellenségessége
mögött ott bujkál a fény után kiáltozó lelkiismeret... Az a
fiú egy dinamitrúd rövid zsinórral.
A kérdés csak az volt, vajon Garrett Wright gyújtotta–
e meg a zsinórt. Ellen újból számba vette a
lehetőségeket menet közben. Priest irodája a negyedik
emeleten volt; az egyetemi város Cray Hall nevű
épületében, mely egészen úgy festett, mint egy
mauzóleum keskeny folyosóinak labirintikus
rendszerével és cipőkanál– irodáival. Még a
pszichológiai tesztekkel bizonyítottan jótékony hatású
mustársárga falak sem tudták feldobni a helyet,
megszüntetni eredendő komorságát és örömtelenségét.
– Az nem kérdés, hogy Tyrell engem okol Garrett
Wright balsorsa miatt – szólalt meg Ellen. – De a
professzornak egyvalamiben igaza van: nemcsak a
Cowboy– fiúk állnak Garrett mögött a szorítóban.
– Azt tudjuk, hogy Wrightnak alibije van a múlt
éjszakára – felelte Mitch. – Vacsora után Costello
irodájában volt egészen fél tizenegyig. Azután pedig
Costello személyesen vitte haza.
– Haza, úgy érted Lake Side– ra?
Mitch együttérző pillantással válaszolt a nő döbbent
tekintetére.
– Ez is része a show– nak, gondolom én. Ha Wright
egyszer ártatlan, akkor ugyan miért ne térhetne vissza
szabadon az otthonába?
– Mert ezzel érzéketlenül keresztülgázol a Kirkwood
család érzelmem – válaszolt dühösen. – De hát a fenébe
is, ki törődik velük? Hogy Tony Costello nem, az egyszer
biztos... Nem is kérdés.
Nemcsak arról volt szó, hogy Wright hazatérte
fájdalmat okozott a Kirkwood családnak, hanem ezáltal
minden Karen Wrighttal kapcsolatos tervük is füstbe
ment.
– Wright nem azért fizet neki öt számjegyű összeget,
hogy érzékenykedjen – felelte Mitch.
– Ha Wright fizeti neki egyáltalán azt az összeget,
akkor szeretném tudni, hogy honnan van rá kerete.
Nagyon nagy kár, hogy nincs jogos indokunk zároltatni
a bankszámláit. – Egyszercsak megtorpant, és szemében
kigyulladt az a közmondásos fény, ami – legalábbis a
rajzfilmekben – a hirtelen támadt zseniális meglátások
jele. – De ha mást nem, az e havi híváslistáját nyugodtan
lekérhetjük a telefontársaságtól. Ha az egyszer a
kezünkben van, leellenőrizhetjük, hogy nem Wright
számán követték– e el azokat a furcsa
telefonhívásokat... Persze gondolhattam volna, Garrett
sohasem lenne ilyen óvatlan... De azt legalább
megtudhatnánk, hogy Karen Wright lépett– e
kapcsolatba Costellóval. Ha nem ő, akkor ez csak
tovább erősíti a gyanúmat, hogy Costellót a bűntárs
kérte föl a feladatra. Ha valahogy kiforgathatnám
Costellót stabil helyzetéből, és szóra bírhatnám a
törvény előtt, akkor összejátszás címén... óóó, micsoda,
micsoda öröm volna...
Mitch aggodalmaskodó tekintetet vetett a nőre.
– Nem szívesen állnék magával szemben, ügyvédnő.
– Viszont sajnálatos módon nem sikerült kapcsolatba
lépnünk Todd Childsszal – szólalt meg ismét. – Nem
veszi föl a telefonját, úgy tűnik, nem is járt otthon, és
hétfőig nem is remélik, hogy föltűnik azon a Patkány izé
nevű helyen, ahol dolgozik. Tudod, az a használtruha–
kereskedés. Az égvilágon senki nem tudja, hova a
pokolba ette a fene ebben az időben, de az biztos, hogy
tegnap délután óta nem látta senki sem.
Tegnap délután óta sok minden történt: megtalálták
Dustin Holloman csizmáját és valaki kidekorálta a
kocsiját. Elgondolkodtató.
Az első emeletre érve egy újabb kihalt folyosón
kellett átvágniuk, majd leértek az aulába, ahonnan
gyenge fénnyel megvilágított dupla ajtók nyíltak a
dühöngő, szeles, hóviharos külvilágra. Hó söpört végig a
campuson, mintha kifehérített óriás lepedők
szabadultak volna el egy gigantikus szárítókötélről. Még
a zömök ajtókon keresztül is behallatszott a tomboló
vihar hangja. A kisebb fák úgy hajoltak meg a szélben,
mint a gyufaszálak. Szemben az utcán valaki vélhetőleg
hazafelé igyekezett egy mélyvörös télikabátban;
leginkább olybá tűnt a látvány, mintha egy darab
szakadt csomagolópapírt cibált és görgetett volna dél
felé a szél.
– Átkozott idő – dohogott Mitch. – Nincs semmi bajom
a téllel, de ez már sok a jóból.
– Hát úgy tűnik, még az időjárás sem nekünk
dolgozik.
Ellen komótosan a lábához helyezte táskáját és
előkészült, hogy vastag gyapjúsálját a feje és a nyaka
köré tekerje.
– Kérlek, azonnal hívj, ha sikerült beszélned
Childsszal – mondta. – Ugye tudod, rajta van a tanúk
listáján, meg kell jelennie az előzetes meghallgatáson.
Később majd idiótának hisznek minket, ha a végén
kiderül, hogy belekeveredett az ügybe.
– Már ráállítottam valakit.
– És mi a helyzet a Donut Hut dolgozóival? Láttak
valamit Dennis halálának estéjén?
– Sajnos Mankatóban ragadtak, és még azt sem
tudjuk biztosan, hol szálltak meg. – Most ő is gondosan
elhelyezett egy pár fülmelegítőt a fején és ráhajtotta a
kabát vastag kapucniját. – Beszéltem Vicki Enberggel.
Dennis azt mondta neki, bárcsak sohasem keveredett
volna ebbe az ügybe, de arra egy büdös szóval sem
utalt, hogy Wright esetleg bevallott volna neki valamit.
Egyébként ő sem hiszi, hogy Dennis öngyilkos lett, de
ettől függetlenül a bizonyítékokra kell majd
hagyatkoznunk.
– Miért, te elhiszed, hogy megölte magát? – pillantott
rá Ellen.
Mitch elgondolkodva nézett ki a dühöngő, viharos
tájra.
 – Az igazat megvallva, ügyvédnő, már nem tudom,
hogy mit gondoljak.
– Nem hinném, hogy ez szükséges volna, Ellen –
mondta Rudy nyugtalanul matatva asztalán. Arrébb tolt
egy kazal papírt, idegesen félresöpört egy halom
újságkivágást, melyek egyben hasonlítottak egymásra;
mindenen az ő fotója volt látható, abban a heroikus
pózban, amikor könyörtelen igazságszolgáltatást ígért
abban az ügyben, amelyet Ellen nyakába sózott. – A
seriff irodája itt van a szomszédban.
– Ami nem számít semmit, ha a baj a bíróság
épületében következne be – szívóskodott Ellen.
– Ez egy rendkívül kényes helyzet, Rudy, és egyre
személyesebbé válik. Várhatóan hosszú túlóráim lesznek
a következő néhány napban a tárgyalást megelőzően.
Nem szeretnék az életemért rettegni, miközben a
feladatomra készülök. Úgy értem, lehet, hogy az
autómat újrafényezik, de legközelebb az a nyomorult
lehet hogy úgy dönt, hogy engem dekorál ki.
Szuszogva és fújtatva, Rudy egy papírfecnit gyűrt a
markába, minek következtében egy rég elfelejtett
fűszeres lista vált láthatóvá az asztalon.
– Senki sem juthat be az épületbe zárás után kulcs
nélkül.
– Nagy ügy. Akkor bejönnek nap közben és elbújnak
mondjuk a takarítószerraktárban estig. Vagy
megbütykölik az egyik zárat, esetleg bejönnek áz
ablakon. És akkor?
Rudy a fűszeres listát is összegyűrte, behajította a
szemetesbe – illetve a szemetes mellé. Zsémbelve és
magában morgolódva hajolt le érte, de szemei csak
tovább kerekedtek, mikor egy korábban kidobott és
szintén célt tévesztett papírlabdát pillantott meg a
földön. Szuszogva, pufogva kezdte kiegyengetni a talán
fontos titkokat rejtő papírcafatot. Ellen hitetlenkedve és
undorral figyelte ténykedését.
– Tényleg rendkívül sajnálom, hogy ilyen
apróságokkal kell zavarnom, Rudy, de szeretném nem
úgy végezni, mint Dennis Enberg.
– Hah... Dennis öngyilkosságot követett el,
nemdebár?
– Nem hinném, és ha képes volna Franken bíró még
ki sem hűlt helyén kívül másra is koncentrálni, akkor
maga sem mondana ilyet.
– Ellen! Nem is értem, hogy miről beszél. Egyáltalán
hogyan célozhat ilyesmire? Franken bíró... nos, Franken
bírót még el sem temették… Egyébként ma van a
temetés. Ez a papír éppen a gyászbeszédemet
tartalmazza... A fenébe, hogy kerülhetett ide?
– Majd holnap, miután a fenséges gyászbeszédet
végighallgatták, és a bírósági nagykutyák s a sleppjükbé
tartozó kisstílű tollnokok jelenlétében végre a bírót
egyszer s mindenkorra hűvösre teszik – már mint a
szent anyaföldbe nos, akkor majd akadály és
szégyenkezés nélkül nyíltan szót emelhet saját
kinevezéséért.
– Rendben van – mondta Ellen. – Maga lesz a kórus
legszebb tagja, Rudy... Most azonban megkaphatom
végre a biztonsági őrt?
– Az nem olyan egyszerű. Nem bérelhetek csak úgy
fel. Muszáj lesz beszélnem a polgármesteri hivatal
vezetőivel. Nohát, nagyszerű! Akkor komoly esélyeink
vannak, hogy jóváhagyják úgy egy éven belül a
szükséges pénzügyi keretet. Nem lehetne valahogyan
Steigerrel egyezkedni?
– Talán, de épp oly jól tudja, mint én, hogy iszonyúan
le vannak terhelve. Nem hiszem, hogy Steigernek volna
szabad embere...
Ellen türelmetlenül dobbantott a lábával.
– Így is jó. Nem akarom megvárni, hogyan értelmezi
majd a sajtó a helyzetet. Park megye nem tudja, nem
képes megvédeni gyermekeit, sőt még saját
ügyvédeinek sem képes biztonságot nyújtani... Ebben az
esetben kénytelen leszek nyilatkozatot adni. Majd
mondja azt az újságíróknak, hogy ez a dolog túl van a
hatáskörén. Hogy mossa kezeit. Vagy esetleg élhetne a
máskor már jól bevált „ha rajtam múlna” kezdetű
szöveggel.
A szemüveglencsék mögött vadul csillantak meg
Rudy szemei.
– Már hallottak az autójával történtekről? – tette fel a
költői kérdést.
– A telefonok szünet nélkül csörögnek – mondta Ellen
pókerarccal. Valójában még nem volt ideje, hogy
meghallgassa az üzeneteit, és fogalma sem volt, hány
hívás érkezhetett újságíróktól az idézett ügyben. De
Rudy, mintha magával folytatna beszélgetést, észre sem
vette, hogy Ellen voltaképpen nem válaszol a kérdésre.
A gondolat, hogy a döntő pillanat küszöbén esetleg
kellemetlen hangokat ütnek meg személyével
kapcsolatban a lapok hasábjain, minden figyelmét
gúzsba kötötte.
– Mi is a helyzet azokkal a perverz telefonhívásokkal?
Arról is tudnak?
 – Eddig még sikerült visszatartanom a híreket, de
mindketten tudjuk, hogy ez kisváros... Az emberek
szeretnek beszélni.
Rudy összecsücsörítette ajkait és végigsimított
lenyalt haján, melytől gyanúsan csillogóvá vált tenyere,
mintha egy doboz rántott csirkecombba dugta volna
kezeit. Cseppet sem zavartatva magát, egy gyors
mozdulattal nadrágszárába törölte kezeit. Fölkelt
székéből és fel– alá járkált az ablak előtt. Most
csendesnek tűnt a kinti táj; Garrett Wright szabadlábra
helyezése, no és az időjárás pillanatnyilag távol tartotta
a tüntetőket.
– Tényleg lehetséges, hogy az egyik Sci– fi Cowboy–
gyerek az elkövető?
– Még nem tudom. Lehetséges.
– Lehetséges... Magának mégis ez a határozott
véleménye, vagy tévednék?
– Nem is tudom.
Megtorpant az ablak előtt, s gondterhelt arccal
latolgatni kezdte, milyen előnyökkel vagy hátrányokkal
járhat számára, ha eleget tesz Ellen kérésének. A
fiatalkori bűnözők számára létrehozott program
népszerű, és ahogy mostanában divatos kifejezéssel
illették, politikailag korrekt volt; kedvező
sajtóvisszhangot és jótékony hírverést hozott Deer Laké
számára. Ráadásul az utódjául kiválasztott Sig Iverson
publikusan is közeli kapcsolatba került Christopher
Priesttel a múlt év tavaszán, hivatalos kísérőül
szegődött a Sci– fi Cowboyok mellé; büszkén mutogatta
magát a fiúkkal néhány tudományos kiállításon és
tanulmányi versenyen. Ha Ellen keményen rámászik a
csoportra, s ne adj’ isten kiderül, hogy a csoport tagjai
valóban züllött bajkeverők, Sig kellemetlen helyzetbe
kerülhet. Ugyanakkor, ha elmulaszt lépéseket tenni és
Ellent mégis támadás éri, ő maga is rendkívül
előnytelen helyzetbe kerülhet.
– Meglátjuk, mit tehetek – szólalt meg végül. – Majd
megszorongatom egy kicsit Steigert. Rajta leszek.
Semelyikünk sem szeretné, hogy baja essen, Ellen.
Tudja, hogy úgy gondolok a csapatom tagjaira, mint
családtagokra... Hogyan is akarhatnám, hogy baj élje az
egyik kedvenc lányomat?
Ellen kipréselt magából egy mosolyt, s közben arra
gondolt, hogy Rudy örömmel eladná kedvenc „lányát”
akár az ördögnek is, ha nem félne a kellemetlen
sajtófelhangoktól. Hálás köszönet, Rudy.
– Ott lesz a temetésen? – Nem túlságosan éles
figyelme máris visszatért kusza
gyászbeszédjegyzeteihez.
– Természetesen.
Noha egy perc szabad ideje sem volt, bizonyos
értelemben erkölcsi kötelességének érezte, hogy
elkísérje utolsó útjára Franken bírót – nem kis részben
azért, mert egyike volt a sikertelenül próbálkozó
életmentőknek. Szerette volna tudni, hogy vajon Brooks
szintén erkölcsi kötelességének érzi– e, hogy
megjelenjen a temetésen, vagy pusztán születendő
könyvének színes leírásokkal kecsegtető epizódfejezetét
látja benne.
– Hol tartunk az üggyel? – tette fel újabb költői
kérdését Rudy.
– Sajnos, semmi új. Most minden a laborból érkező
eredményeken múlik; remélhetőleg alátámasztják a
bizonyítékokat. Az viszont nagy baj, hogy a véres
lepedőn végzett DNS– tesztek eredményei csak egy jó
hónap múlva állnak majd rendelkezésünkre.
– De hisz a vércsoport egyezett Josh Kirkwoodéval.
– Így van. És mivel egyelőre csak a vád
valószínűsíthetőségéről van szó, még nincsen nagy baj.
Képes értelemben Costello apró cafatokra tépi majd a
lepedőt a bíróság színe előtt, de akkorra már a DNS–
szakértőkkel kell megvívnia a küzdelmet.
Ha egyáltalán eljutunk odáig.
– Ahhoz mindenesetre bőségesen elég bizonyíték áll a
rendelkezésünkre, hogy kiharcoljuk a tárgyalást –
állította, sokkal inkább saját mardosó kételyei, mintsem
főnökének megnyugtatására.
Hasznos és fontos lett volna pontról pontra
végigelemezni a helyzet, és a problémákat Rudyval,
mint ahogy azt szám– tolan alkalommal tette régi
főnökével Hennepin megyében. Felvetni stratégiákat,
feldobni elméleteket és az ördög ügyvédjeként azonnal
izekre szedni azokat a gyenge pontokon. Rudy azonban
nem az az ember volt. Így hát csak Cameron maradt
neki, az értelmes és igyekvő fiú, aki azonban mégsem
volt több mint Ellen elméleteinek és szavainak figyelmes
visszhangja, és persze saját megérzései.
Egy ujjal fölhajtva ingének kézelőjét alápislantott.
Muszáj most fölmennem... Sok szerencsét a
gyászbeszédhez.
Ellen végre az irodájában volt, ahol a telefonok még
mindig erőszakosan és vég nélkül csörögtek. A kocsiján
elkövetett vandál bravúr azóta már szóbeszéd tárgyává
lett. Mindenki úgy tekintett rá, mint lehetséges
célpontra.
 Phoebe ugrott föl az asztala mögül. Frissen,
szappannal mosott arca idegesen csillogott.
– Nagyon sajnálom, Ellen – mondta izgatottan
összekulcsolva kezeit bőszárú, börtönszürke nadrágján.
– Mit?
Egyszer csak Quentin Adler lépett elő oldalról.
Pillanatnyi szünetet sem hagyva, azonnal belépett a két
nő közti beszélgetésbe,
– Ellen, muszáj beszélnünk avval a betörési üggyel
kapcsolatban.
– Egy perc, Quentin.
– Én mondtam neki, hogy nem érsz rá, de
megfélemlített – sivította Phoebe. – Tudod, Quentin
Oroszlán. Egyszerűen nincs hatalmam az oroszlánok
fölött.
– Micsoda?
– Tudod – vágott közbe ismét panaszos hangján
Quentin élénk pírral pudingszerű arcán – A betörési
ügy, amit rám sóztál... Herman Horstman. Egyszerűen
nem találom a barátnője vallomását, és az a nő egyszer
csak lelépett Mexikóba és...
– Costello úr – vetette közbe Phoebe és közben olyan
erővel szorította össze szemét, mint a megérdemelt
büntetését váró kisgyerek. – Bent van az irodádban...
Tényleg nagyon sajnálom…
– ...és egyszerűen nem fér a fejembe, hogy egy ilyen
kis rüfke hogy a szentségbe jut annyi pénzhez, hogy
ukmukfukk elrepüljön Cancúnba, de nem is ez a lényeg.
Szükségem van arra a vallomásra, Ellen.
– Quentin – csattant fel Ellen. – Tépj egy sorszámot és
várj.
 Átnyúlt a férfi háta mögött és megragadta titkárnőjét
a kabátujjánál fogva.
– Tony Costello az irodámban van? Egyedül?
– Tényleg nagyon sajnálom! – szipogta Phoebe. – Én
megpróbáltam. Egyszerűen csak a telefonok
folyamatosan csörögtek és... és... hallottam, hogy
megtámadták... és ő meg itt terrorizál...
– Jaj, Phoebe, ne sírj! – enyhült meg Ellen.
Phoebe lehuppant az asztal szélére és kezeibe
temette arcát.
– Annyira akarom... annyira próbálom, de...
– Ellen, meg kell hogy mondjam, nincs ínyemre ez a
bánásmód – dohogott Quentin. – Rám sózod ezt az
ügyet, azután meg...
Ellen hátrapördült és csak nagy nehézségek árán
tudta leküzdeni a vágyat, hogy megragadja a férfi
grabancát.
– Quentin, én nem az édes jó mamád vagyok, sem
pedig a titkárnőd. Átadtam az üggyel kapcsolatos összes
iratot. Ha nem találsz valamit, oldd meg a helyzetet.
Most pedig kérlek bocsáss meg, de ki kell ebrudalnom
Costello urat – mondta, s azzal beviharzott a szobájába
és becsapta az ajtót.
– Hogy merészelte! – csattant fel hangja. – Hogy
merészelt ide jönni, megfélemlíteni a titkárnőmet és
bejelentkezés nélkül besétálni a saját irodámba! Hívnom
kellene a biztonságiakat azonnal, és ki kellene
dobatnom magát az épületből!
– Tegye csak nyugodtan, Ellen – felelte a férfi. – Ez
csak egy újabb érdekes adalék lesz a történethez,
melyet a sajtó elé tárok arról, hogyan próbált meg
szándékosan kizárni az ügyből. Elmondom nekik, hogy
egyetlen telefonhívásomra sem felelt és még időpontot
sem volt hajlandó egyeztetni velem. Nem kevesebb,
mint öt üzenetet hagytam csak ma reggel.
– Hohó, legmélyebb bocsánatom, hogy az életem nem
maga körül forog, Tony. Tényleg azt gondolja, hogy
hagynom kellene csapot, papot és rohanni, csak mert
egyszer voltam olyan bolond, hogy a közelembe
engedtem?
A férfi közelebb lépett, de Ellen állta a tekintetét.
– Nem – szólalt meg nyugodt hangon. – Szerintem
azért akarsz kizárni, hogy megbüntess, és ha ez így van,
akkor talán fontolóra kellene venned, hogy magadtól
lemondj az ügyről és átadd valaki másnak, aki
elfogulatlanul képes megítélni a helyzetet.
– Nocsak, már megint tegeződünk?... Éppen ezt
szeretnéd elérni, ugye? – nevetett fel csöppet sem
vidáman Ellen. – Én vagyok messze a legjobb és
legügyesebb ügyész ebben a megyében; és te pontosan
tudod ezt. Tényleg azt hiszed, hogy átadom valaki
másnak az ügyet, hogy azután szétszedd szerényebb
képességű utódomat a bíróságon? Szállj vissza a földre!
Megfordult és leült az asztalához. Gyors, fürkésző
pillantást vetett a szobára, eredeti helyükről
elmozdított, vagy eltűnt tárgyak, részletek után kutatva;
nem volt kizárható, hogy Costello kihasználta a
kínálkozó alkalmat.
– Ha így folytatod, fellebbezés lesz a vége. – Leült egy
székbe, arcán egyetlen izom, egyetlenjei sem árulkodott
lelki állapotáról. Csaknem egykedvűnek tűnt, de Ellen
jól tudta, hogy Costello legalább olyan veszélyes volt
ebben a hangulatban, mint az őrjöngő düh állapotában –
ha nem még veszélyesebb. Ellen csodálkozva vonta föl
szemöldökét.
– Nocsak, máris fellebbezésen jár az eszünk? Nem
hinném, hogy ez az ügyfeled javára válna. Tudod mit,
nekem úgy is mindegy; tégy belátásod szerint... Semmi
ügyvédi etikába ütközőt nem követtem el. Ha
megpróbálod belerángatni a múltat az ügybe, a
reflektorfény rajtad fog kikötni, Tony. És nem hinném,
hogy ebben a show– ban is szeretnéd eljátszani a
tündöklő sztár szánalmas szerepét.
Costello hátradőlt, és fesztelen mosoly tűnt fel ajkai
körül.
– Elképesztő: semmit nem változtál, Ellen. Kemény,
mint a szög és kétszer hegyesebb a tűnél, ha arra kerül
a sor... Régen szerettem vitázni veled. Csak egy apró
gombnyomás és máris előtör a szenvedély.
Costello félreérthetetlenül arra célzott, hogy egykor
vitáik és civódásaik nagy része vagy az ágyban
kezdődött, vagy az ágyban ért véget. Ellen nem kívánt
belemenni a játékba.
– Maradjunk a tárgynál – mondta, kezeit az
előjegyzési naptáron nyugtatva. – Tisztelt Costello úr,
minden létező ember közül magának van a legkevésbé
joga, hogy előzetes engedély nélkül belépjen az
irodámba.
– Ugyan, nem gondolod komolyan, hogy azért jöttem,
hogy elcsenjek valamit! – A férfinek ahhoz is volt képe,
hogy oldottan humorizáljon a témán. Szegény, szegény
paranoiás Ellen... – Először is, épp eléggé ismerlek
ahhoz, hogy tudjam, semmi fontos információt
tartalmazó iratot nem hagynál elöl. Azt hiszed, tényleg
elfelejtettem a munkamódszeredet? Minden, fontos
információt tartalmazó papírt, a legapróbb fecniket is
betárazod azonnal a szép kis iratgyűjtő mappádba,
melyet mindig a táskádban hordozol, a táskát pedig
soha, egy pillanatra sem téveszted szem előtt.
Másodszor: nem vagyok rászorulva, hogy ellopjak tőled
bármit is ahhoz, hogy megnyerjem ezt az ügyet. A
védencem ártatlan.
– Tartogassa ezt a bíró számára, Costello úr. És ha
kérhetem, inkább magázódjunk.
– Rendben, akkor öt perc múlva a bírónál – mondta
platina Rolex órájára pillantva.
– Micsoda?
A férfi sajnálkozón ingatta fejét.
– Én valóban próbáltam hívni, Ellen kisasszony.
Muszáj beszélnem Grabkóval, és semmiképp sem
szeretném, hogy az a vád éljen, hogy magánjellegű
beszélgetéseket folytatok vele.
– Valaki mással van találkozóm öt perc múlva...
– Az már a múlté – felelte a férfi. – A túlélés első
számú szabálya bírósági körökben: ne dühítsd fel a
bírót.
– És mi annyira sürgős, hogy azonnal a színe elé kell
járulni?
– Beadvánnyal járulok a bíróság elé, hogy
bepillantást nyerhessen a védelem Josh Kirkwood
egészségügyi vizsgálati eredményeibe – mondta lágy
hangján.
– Micsoda? Miért?
– Mert jó okom van feltételezni, hogy a gyereket
szexuálisan molesztálta az apja.
 Huszadik fejezet

– Minden piszkos, sunyi, balkézi és külvárosi simlis

trükk közül ez viszi el a pálmát! – kiáltotta Ellen fittyet
hányva az elővigyázatosságra. Ideges léptekkel szelte a
métereket Grabko bíró szobájában. Piros
gyapjúblézerén kioldódtak a gombok, csípőre tett kezei
ütemesen mozogtak léptei ritmusára.
Costello lazán átvetett lábakkal, szenvedő,
mártírpillantást vetett a bíróra.
– Ez egy abszolút jogszerű kérés, tisztelt bíró úr. Az
ügyfelemet minden jogilag indokolható lépés megilleti,
amely tisztázhatja a vádak alól; ez alól az esetleg mások
bűnösségét feltáró bizonyítékok sem képezhetnek
kivételt.
– Jogszerű? – ismételte, meg a szót Ellen, mintha nem
hallana jól. – Ilyen pofátlanságot még nem hallottam!
Grabko felé fordult. – Tisztelt bíró úr, úgy látom,
Anthony Costello nem az ügyfele védelmét kívánja
ellátni. Szitok– és mocsokkampányt készít elő Josh
Kirkwood szülei ellen, hogy elvonja a figyelmet
védencéről, és a védencét terhelő sziklaszilárd
bizonyítékokról. Ez, ez annyira aljas, hogy még Costello
úrról sem tudtam volna feltételezni.
Grabko bíró ujjaival finoman megigazította
csokornyakkendőjét, homlokát gondterhelt barázdák
lepték el.
– Üljön le, Ellen: Vitassuk meg az ügyet, ahogy
felnőttekhez illik.
Ellen erőnek erejével elcsendesítette magában a
vihart, de belül tovább berzenkedett Grabko atyáskodó
stílusa miatt. Egészen úgy kezelte őt, mintha egy
másodéves joghallgató volna, és ez a színjáték, jól tudta,
Tony Costello malmára hajtja a vizet. Mint ahogy azt is
jól tudta, hogy túl sokat kockáztat, ha nem fogja vissza
indulatait. Nem kínálhatta fel Costellónak az előnyt,
hogy ismét a hátába kerüljön.
Végül leült egy székre, megigazította kosztümzakóját
és átvetette egymáson lábait, kivillantva fekete
harisnyás lábából egy darabot Tony irányába.
– Bíró úr – kezdte újra magára erőltetett
nyugalommal. – Josh Kirkwood orvosi vizsgálati
eredményeinek nincs köze ilyen formában az ügyhöz.
– Nagyon is köze van, ha történetesen Paul Kirkwood
lelkét bűnök terhelik – vetette közbe Costello. – Ha csak
a legcsekélyebb valószínűséggel is bír, ki kell
vizsgálnunk az ügyet. Miközben munkatársaim
adatgyűjtési munkáikat végezték és kihallgattak
néhány, a védelem szempontjából szóba jövő tanút,
számtalan különös dologra derült fény... Nem egy
közülük látott a gyereken zúzódásokat, sérüléseket, sőt
az egyikük kartörést is emlegetett...
– Egy nyolcéves fiúról van szó – vágott közbe Ellen. –
A srácok ebben a korban elesnek a biciklivel és leesnek
a fáról. Vad játékaik vannak, s Josh ráadásul kemény
sportokat is űz...
– Mint például az erőszaktevő apa előli menekülés...
Paul Kirkwoodot köztudomásúlag kiszámíthatatlan
természettel áldotta meg az isten, saját
hangulatváltozásainak rabja...
– Tudtommal nem Paul Kirkwood a vádlott ebben az
ügyben.
 – De lehetséges, hogy neki kellene a vádlottak padján
ülnie.
– Minden bizonnyal most ő ülne ott, ha őt üldözte
volna menekülés közben és tartóztatta volna le a
rendőrség – állt elő logikusnak tűnő magyarázatával
Ellen. – Milyen ésszerű indoka vagy motivációja lehetett
volna Paul Kirkwoodnak, hogy elrabolja a saját
gyerekét, s azután beteg és őrülten zseniális játékba
kezdjen a rendőrséggel? De mégis, játsszunk el a
gondolattal, hogy Paul valóban elrabolta a saját
gyerekét, vagy bizarr vadászjátékot rendezett a
rendőrség számára: miért gondolta akkor még magát,
és vitte Josht haza? Épp ésszel ez nem fölfogható...
Logikusan végigtekintve a történteken egyszerűen nem
indokolható a tett, amivel őt gyanúsítja. Ezt maga is
éppoly jól tudja, mint én.
Costello fölvonta szemöldökét.
– A titkos bűntársról szóló hírhedett elmélet magától
származik. De kezdünk elkanyarodni a témától, tisztelt
bíró úr. – Hátat fordított Ellennek, és híres tekintetének
minden erejével fordult Grabko felé. – A fiú vizsgálati
eredményei...
– Az orvosi titoktartás alá esnek – szólt közbe Ellen. –
Szigorúan magánjellegűek és nem képezhetik
közszemlélődés tárgyát egy nyilvános meghallgatáson.
– Ezt talán majd én döntöm el, North kisasszony –
kakaskodott Grabko.
Tekintélyes foteljának karfáján nyugtatta a karjait,
hosszú ujjait, mint egy méltóságteljes oroszlán terítette
szét az asztalon, és egyik ügyvédről a másikra pillantott,
majd vissza. Az egyik Vivaldi– concerto vonóshangjai
hallatszottak a háttérből. Lehunyta egy pillanatra a
szemeit, majd mélyet lélegzett, s hagyta, hogy a tiszta
zene átjárja szellemét.
– Ellen – szólalt meg ugyanazon a jogprofesszori
hangon –, maga valóban megtagadná egy vádlottól a
jogot, hogy saját védelmében fölhasználjon esetleges
bizonyítékokat, melyekből talán kiderülhet, hogy az
elkövetett bűnök más lelkét terhelik?
A törvény betűi. Egyszerre minden érzelem
elhussant. Úgy tűnt, nincsenek többé ellentmondások.
– Nem, tisztelt bíró úr, természetesen nem. Ez
valóban része jogrendünknek.
– Akkor egyszerűen az ellen tiltakozik, hogy Paul
Kirkwoodot gyanúsítottként állítsák elő?
Az Igazság vak, nem részrehajló és nem
szentimentális.
– A rendőrség már alaposan megvizsgálta Kirkwood
úr bűnösségének lehetőségét, majd elvetette – szólalt
meg Ellen. – Semmilyen valós és döntő bizonyíték nem
szólt ellene...
– Hacsak nem épp a vizsgálati eredmények... – szólt
közbe Costello.
– Az a család már eddig is a poklok bugyrait járta
meg, tisztelt bíró úr.
Costello gyors pillantást vetett rá a szeme sarkából.
– Hivatalosan kérhetem a vizsgálati eredmények
nyilvánossá tételét.
– Ez valóban jogában, áll, Costello úr – mondta
Grabko. – Mint ahogy a családnak is jogában áll, hogy
jogi kibúvót találjon hivatalos kérése elől.
Újból behunyta szemeit és összecsücsörített ajkakkal
lebegett a concerto második tételének záróakkordjain.
Ellen visszatartott lélegzettel várt, izmai megfeszültek.
Eddig még nem tűnt fel, hogy Grabko nagyzolási
hóbortja képes időnként az olcsó és komikus teatralitás
magasságaiba emelkedni. Ez volt az ő nagy ügye, a nagy
dobás, a kitűnő alkalom, hogy megcsillantsa páratlan
képességeit, és neve bekerüljön az újságokba. A
választékos Gorman Grabko bíró úr.
Vivaldi egy könyvesszekrény felől szólt, melyet a
nagyvilági legyezős pisztránghorgászatot ábrázoló
festmények töltöttek meg.
– A bíróság bekéreti a vizsgálati eredményeket –
szólalt meg végül Grabko. – Személyesen fogom
átvizsgálni, hogy azután eldöntsem, befolyásolhatják– e
az ügy kimenetelét. Egyelőre ennyi.
Costello elmosolyodott.
– Köszönöm szépen, tisztelt bíró úr.

Grabko várából félóra múlva szabadultak, Ellen átsétált

a tárgyalóterembe, ahol két órás kezdettel egy kisebb
ügyében ítélethozatalra kerül sor. A folyosóról emberi
hangok halk moraja hallatszott. Unatkozó ügyvédek
fecserésztek zömében semmitmondó dolgokról megyei
társadalombiztosítási alkalmazottakkal és kötöttek
titkos megállapodásokat az ügyészekkel; vártak a
sorukra, hogy beszólítsák őket Witt bíró
tárgyalótermébe.
A szokott arcok tömegébe azonban most riporterek
keveredtek; látszólagos nyugalmuk csak egy kívülálló
számára volt megtévesztő: mint éhes hiénák lapultak és
várták a zsákmányt. Jó néhányan őgyelegtek közülük a
folyosón, amikor Costellóval együtt megjelent. Hirtelen,
ki tudja honnan, még sokkal többen kerültek elő, szinte
ellepték a folyosót. Izgalomra okot adó volt elég: Ellen,
mint a vandalizmus áldozata, no és persze Costello
bejelentésre váró szenzációbombája.
Ellen nem sok kedvet érzett, hogy a dühöngő
piranhák közé vesse magát; meg– megtorpant és hátát a
padnak vetette, kezeit összekulcsolta mellén.
– Már várják a média bohócai.
Costello, úgy tűnt, jól szórakozik.
– Miből gondolja, hogy én kérettem őket ide?
– Tony, már rég elvesztettem az ártatlanságomat és a
naivitásomat. Ahol kettő vagy három megjelenik
közülük, ott nem marad el a Tony Costello– féle műsor.
És a vicc az, hogy mindet meg is eszik. A műsor
legújabb áldozata ezúttal a Kirkwood család... Már meg
is van a szennylapok holnapi témája. Undorító ez az
egész.
– Helyes meglátás – mondta kezével a nő válla mellett
a falnak támaszkodva. – Te is pontosan tudod, hogy
tényleg vannak ellentmondások a Kirkwood fickó
történetében.
– Azért az mégis egy nagy ugrás a „be tudja
bizonyítani, hogy éppen a McDonald’snál vásárolt
hamburgert, miközben elrabolták a fiát”– tól az „igaz,
hogy elrabolta a saját fiát?”– ig. – mondta Ellen. Közben
igyekezet elhallgattatni azt a rakoncátlankodó belső
hangot, mely nem először emlékeztette, hogy Paul
Kirkwood érveit és alibijét ő maga sem találta
tökéletesen kielégítőnek. – A te védencedet a helyszínen
kapták el.
– Kitűnő alibivel rendelkezik Josh Kirkwood
elrablásának éjszakájára.
 – Kitűnő? Egyrészt gyenge lábakon áll, másrészt épp
olyan hamis, mint a napbamította pír az arcodon. Senki
sem támasztja alá az alibijét.
– Sajnos, ebben az egyben ki kell hogy javítsalak,
Ellen. – Táskáját az asztalra emelte, kinyitotta és
előhúzott belőle egy köteg iratot. Gonoszul csillogó
szemekkel méregette Ellent. – Boldog olvasást.
Ellen átfutotta az első oldalt, melyen Tony egyik
embere ékesszóló és jól megfogalmazott érvelését adta
annak, hogy miért nem sikerült még írásos vagy
hangszalagon lévő tanúvallomásokat begyűjteniük.
Vicces. Tony soha nem követné el a hibát, hogy, a
tárgyalást megelőzően írásos vallomásokat gyűjtsön be,
hiszen a törvény betűi szerint ebben az esetben át
kellene azokat nyújtania a vád számára. A második oldal
tartalmazta Wright írásba foglalt alibijét Josh
elrablásának időpontjára. Ahogy már többször is
hallotta, itt is azt állította, hogy az irodájában, a Cray–
épületben tartózkodott, a Harris Egyetemen. Azonban
állt itt valami, ami még soha, sehol nem hangzott el:
eszerint egy diákjának társaságában tartózkodott az
épületben. A diák nem volt más, mint Todd Childs.
Fölgyorsult a pulzusa. Gyorsan átlapozta a tanúk
listáját, s a hirtelen felismeréstől végigszaladt a hátán a
hideg. A lista tetején állt Todd Childs neve: 966 Tenth
Street NW, B épület.
– Mikor léptetek kapcsolatba Todd Childsszal? –
kérdezte óvatosan.
– Számít ez?
– Az számit, hogy az a fickó egyszer már azt állította
a rendőröknek, hogy nem töltötte az estét dr. Wright
társaságában.
 – Most majd eskü alatt vallja, hogy mégis így történt.
– Hazudik.
– Tessék, bizonyítsd be.
– Azon leszek – mondta és iszonyatos düh rázta meg
belülről. – Ha figyelmesebb vagy, kiszúrhattad volna
már korábban is a nevét az én tanúlistámon. – Gunyoros
és álszent pillantást vetett Ellenre.
– Tényleg? Tudod, nagyon zűrös volt ez a hét... Már
értesítettétek?
– Akkor biztos meglepődsz, ha elmondom, hogy
képtelenek vagyunk kapcsolatba lépni vele. Te persze
véletlenül sem tudod, hogy hol található. Ugye jól
sejtem?
Costello puha nevetésbe fojtotta az éles kérdést.
– Szegény Ellen, a paranoiád újabb, sosem várt
magaslatokra hágott, ha valóban azt hiszed, hogy
rejtegetek előled egy tanút.
Tudta, hogy a férfi szántszándékkal sértegeti, és hogy
eléri célját, ha fölveszi a kesztyűt.
– Hogy a csudában tudtál beszélni vele, ha az összes
rendőr képtelen megtalálni?
– Ennek valószínűleg a veled dolgozó zsaruk értelmi
képességeihez van köze...
– Attól tartok, alábecsülöd őket, Tony. Azt is
gondolom, hogy engem is alábecsülsz, de nem baj.
Annál nagyszerűbb érzés lesz, amikor jövő héten
szétrúgom a seggedet.
– Ellen, túlbecsülöd ezt az ügyet – mondta Costello. –
És tűt keresel a szénakazalban, ha Wright híváslistái
között keresed a megoldást. Te sem gondolhatod
komolyan, hogy bármit találhatsz a telefonhívásai
között, melynek köze volna az emberrabláshoz, ami
természetesen azt jelenti, hogy valami más után
szimatolsz. Nem is értem, Grabko bíró miért nem
kérdezett rá az imént.
– Tulajdonképpen valóban nem számítok arra, hogy
bármit is találok azon a papíron – ismerte be. – Például
nem számítok arra, hogy fölfedezem a hívott számok
között a tiédet. Ebből viszont csak arra tudok
következtetni, hogy nem Karen Wright kért föl
védőügyvédnek a férje számára... Ha pedig nem Karen
Wright hívott, akkor vajon kicsoda?
– Hohó, már megint az ismerős összeesküvés–
elméletnél vagyunk. Tudod mit, szerintem orvoshoz
kellene menned, Ellen. De talán mégsem, maradjon
inkább így, s akkor közös barátunk, Brooks talán
érdekes és lebilincselő részletekként írja bele a
könyvébe apróbb pszichés torzulásaidat.
– Közös barát? – kérdezte. A hangjából sütő hűvös
érdektelenség azonban nem volt épp összhangban az
érzéseivel. – Alig ismerem azt az embert – hazudta. – És
te honnan ismered?
Mit tudhatott? Ismert volt előtte például Jay és az
állami főügyész meghitt kapcsolata? Minden
lehetséges... Costello egy privát kopót hozott ide
magával, aki nevéhez méltóan huszonnégy órás
műszakban szaglászott. Lehet, hogy azt is tudja, hogy
Brooks tegnap este nála volt? Ha igen, nem fogja
kihagyni a ziccert.
– Ó, tulajdonképpen néhány évvel ezelőtt találkoztam
vele – felelte szórakozottnak tűnő hangon. – Mindketten
a Purdue– n végeztünk, persze távolról sem egy
évfolyamban. Ugye, milyen kicsi a világ?
 Ellen hirtelen úgy érezte, hogy megnyílik a föld a
lába alatt. Brooks ismerte Costellót. Ugyanarra az
egyetemre jártak. És soha egyetlen szóval sem utalt rá.
– Ellen?... jól vagy? – hallotta Costello hangját. – Egy
kicsit mintha sápadtnak tűnnél.
– Csak ne aggódj értem, Tony. – Szeretett volna
elrohanni, hátra se nézni, homokba dugni a fejét. –
Semmi olyan, amit az igazság ne gyógyítana.
Táskáját a válláról a másik asztalra lökte, majd
beletömködte a Costello által adott papírokat.
– Igazán nem kellene aggódnod a mentális állapotom
miatt... Kivéve persze, ha igazam van és kliensed
cinkosa vette föl veled a kapcsolatot, mely esetben,
közvetett módon, te magad is bűntárssá váltál a
Holloman– féle gyerekrablásban. – Bekattintotta
táskáján a csatokat, majd egy végső, kihívó pillantást
vetett ellenfelére. – Azt hiszem, hogy mint a bíróság egy
hivatalos alkalmazottja, nem kell, hogy emlékeztesselek
a kötelességedre, hogy haladéktalanul jelentsd Todd
Childs hollétét a rendőrségnek, amennyiben valóban
találkoztál vele. Ki tudja? Lehet, hogy két legyet
üthetünk egy csapásra: nyerünk egy tanút és
leleplezünk egy bűntársat. Nem volna ez szép és
fenséges?
– Csak két legyet? – kérdezte nyugodt hangon a férfi.
– Azt hittem, hogy az én fejemre is pályázol.
– Pályázom is, Tony – felelte gonosz mosollyal. – Te
leszel az én ünnepi citromos disznófőm az ünnepi
vacsorán.
Costello megkockáztatott egy lépést, s épp elég közel
került a nőhöz, hogy érezhesse méregdrága kölnijének
illatát. Bizalmaskodón közel hajolt, mintha egy titkot
akarna vele megosztani.
– Komolyan mondom, nagyon megtisztelő, hogy még
mindig különleges figyelmet szentelsz nekem – suttogta
sokat ígérőn.
Úristen, mennyire gyűlölte ezt, hogy a felfuvalkodott
férfi barma tényleg azt hitte, hogy maga alá ereszt a
régi emlékektől.
– Nem emlékszem rá, hogy bármi különleges lett
volna benned, Tony.
– Vegyem ezt úgy, hogy nem vacsorázol velem a régi
idők emlékére, miután mindezen túl vagyunk? –
kérdezte még mindig ugyanazon a bizalmaskodó
hangon; arca egyszerre tükrözött elfojtott vágyat és
enyhén fensőségesebb cinizmust.
– Azt hiszem, inkább választanám az öncsonkítást.
De Costello képén vastag volt a bőr: pimaszságából
még egy nevetésre is futotta, sőt a lehető
legudvariasabban nyitotta ki Ellen előtt az ajtót.
Egy másodperc sem telt el, máris körülöttük
tolongtak az újságírók a folyosón; szokás szerint mind
egyszerre üvöltözték kérdéseiket. Testek nyomódtak
neki, követelődző kezek böktek mikrofonokat az
arcukba. Ellen Costello oldalán találta magát, szorosan
hozzányomódva, és innen nem volt kiút. A folyamatos
lökdösődésben kénytelen volt egyik kezével a férfi
hátának támaszkodni. Gyűlöletes volt ez az érintés.
„Közös barátunk, Brooks... ”
– North kisasszony, igaz a hír, hogy megfenyegették?
„Mindketten a Purdue– ra jártunk.
– Van már gyanúsítottjuk? Tudják már, hogy ki
rongálta meg a kocsiját?
 „Ugye milyen kicsi a világ?”
– Costello úr, van dr. Wrightnak hozzáfűzni valója
ahhoz a feltételezésekhez, miszerint a Sci– fi
Cowboyoknak közük van North kisasszony kocsijának
megrongálásához?
– Costello úr, Costello úr, igaz az a hír, miszerint Paul
Kirkwood irányába igyekszik tereim a nyomozást?
– Az ügyfelem ártatlan – kiáltotta túl Costello a
riportereket, sasszemeivel az egyik jobb profilját mutató
kamerába meredve. – A rendőrség figyelmen kívül
hagyott a nyomozási folyamat során néhány nyilvánvaló
jelet, amely olyan irányba terelhette volna az ügyet,
amit esetleg nem tartottak a maguk számára
előnyösnek... Az én embereim azonban minden szálon
végigfutottak. Azt már most megígérhetem, hogy jövő
héten a meghallgatáson nem dr. Garrett Wright lesz az
egyetlen vádlott.
A kijelentésnek olyan hatása volt, mintha benzint
öntött volna a parázsra. A hangorkán elviselhetetlen
magasságba emelkedett. Ellen egyetlen dolgot szeretett
volna, kijutni innét; táskáját pajzsként maga előtt tartva
megindult a tömeggel szemben.
– North kisasszony, van hozzáfűzni valója?
– Nyilatkozna nekünk, North kisasszony?
Ellen lehajtott fejjel nyomult előre a tömegben,
táskája valakinek a gyomrába ütközött. Ezzel egy
időben, lent az aulában Witt bíró tárgyalótermének
ajtaja kitárult, s Randolph Grimm csörtetett ki a
folyosóra, feldúlt arca olyan vörös volt, mint egy túlérett
paradicsom.
– Csillapodjanak! A bíróság ülésezik. Nincs
magukban, semmi tisztelet?
 Felemelte botját és nagy erővel a falnak csapta; a
hang úgy csattant föl, mint egy puskalövés. Megtette a
hatását: az emberek egyszerre megdermedtek, és
döbbenettel, tátott szájjal fordultak felé. Egyedül az
operatőrök nem zavartatták magukat, töltött
kameráikkal rögtön az újabb esemény helyszíne felé
fordultak.
Ellen gyorsan kihasználta a váratlan fordulatot, és az
állványzat őserdőre emlékeztető sűrűjében cikázva
beszállt az egyik szervizliftbe, s végül lejutott a második
emeletre.
Nyilvánvalóvá vált, hogy Costello Paulra akarja
irányítani a reflektorfényt. Elméletileg Costello újabb
remekbe szabott cselszövénye nem befolyásolhatja a
jövő hétre tervezett meghallgatás menetét. Grabkónak
nincsen más választása, a rendelkezésre álló
bizonyítékok alapján Wrightnak felelnie kell a bíróságok
előtt, ugyanakkor Anthony Costellónak nem volt valódi
és perdöntő bizonyítéka Paul Kirkwood ellen. De nem
volt a megyében olyan potenciális esküdt, akit ne
fertőzne meg egy ilyen szenzációs történet. Costello
játékában a későbbi esküdtek – most még egyszerű
emberek – befolyásolása volt a cél.
– Az esküdtszéket kell majd meggyőznöd, Ellen –
motyogta magában. A felvonó megállt, kinyílt az ajtó.
Csodák csodájára épp a megyei jegyző irodája előtt
ácsingózó Phoebe– be botlott tekintete; egy nagy kazal
iratot tartott karjaiban, szorosan csinos kis melleinek
szorítva, arcán szégyenlős mosoly játszott, és szemmel
láthatólag mindenről megfeledkezve teljességgel
elmerült a Grand Fork Herald ifjú csodatitánjával való
beszélgetésben. Adams Slater rémülten kapta el róla
tekintetét, amikor megpillantotta Ellent. Ellépett
Phoebe mellől, és gyorsan egy jegyzettömböt halászott
elő gyűrött farmerjének zsebéből.
– Halló, North kisasszony, föltehetnék néhány
kérdést a tegnap este történtekkel kapcsolatban?
– Most már legalább értem, miért nincs fönt a
többiekkel...
Slater kétségbeesetten rázta fejét.
– Nincs sok értelme. Mindenki ugyanazt a történetet
kapja. Ha ki akarok tűnni közülük, muszáj a saját fejem
után menni. Tudja, ahogy a baseballban mondogatni
szokták, „oda üss, ahol nincsenek”.
– Kedves kis hasonlat – mondta Ellen –, de nem
nagyon örülök, hogy a titkárnőm körül szedi a labdát.
Elég világos voltam, Slater úr?
Lekonyult a mosoly. Mellette, megszeppent arccal és
lángoló homlokkal Phoebe állt.
– Sajnos, nem tudok hozzájárulni a karrierjéhez. –
Valaki más vállán kell majd a halhatatlanok közé
lépnie... Phoebe, gyerünk. Rengeteg munkánk van.
Elindult az irodája felé, ám kisvártatva mégis
visszafor– í dúlt, mivel nem hallotta maga mögött
Phoebe jellegzetes lépteinek hangját. A lány még mindig
ott állt, ahol az előbb, szörnyű zavarában félrehajtotta a
fejét.
– Istenem, nagyon sajnálom, Adam. Én nem is
tudom...
– Phoebe – szólt rá most már élesen Ellen.
– Jóságos Mari néni – szólalt meg panaszosan Slater,
karjait oldala mellé ejtve. – Csak beszélgetünk.
Phoebe lehajtott fejjel lépdelt Ellen mellett. Egyikük
sem szólt. A külső irodában, Phoebe helyén őrülten
csörögtek a telefonok. Kényelmes testtartással az
asztalnak dőlve Kevin O’Neal, a vám– és pénzügyőrség
megyei főnöke állt ott Sig Iversonnal és Quentin
Adlerrel röhögcsélve.
– Hej, Ellen – kiáltott fel O’Neal, amint megpillantotta
őket. – A pénzügyőrök elcsípték a barátait, a Berger
fiúkat Tennessee– ben.
– Volt lövöldözés? – kérdezte nem kevés
reménykedéssel hangjában.
– Harc nélkül feladták. Egy teherautónyi lopott
cigarettát találtak náluk. A pénzügyőrök szövetségi
szintre akarják vinni az ügyet. Akarsz élni kiadatási
kérelemmel?
Ellen tagadólag rázta meg fejét.
– Inkább a sors jó fordulatának tekintem az ügyet.
Legalább megspórol a megye valamennyi pénzt.
Mire megfordult, Phoebe máris besiklott az asztala
mögé.
– Phoebe, szeretnék beszélni veled... nem itt, hanem
az irodámban.
A lány szó nélkül, mereven leszegett fejjel követte
Ellent, mintha kivégzésre menne.
– Honnan ismered Adam Slatert? – kérdezte Ellen
habozás nélkül az irodába érve.
– Egy diszkóban futottam vele össze tegnap este –
felelte megverten, még mindig papírjaiba kapaszkodva.
– Ittunk egy kávét és hallgattuk a zenét.
Csütörtökönként ott koncertek is vannak.
– Tudtad, hogy riporter?
– Igen. Megmondta. Egyáltalán nem beszéltünk az
ügyről, Ellen. Ennyire azért nem vagyok hülye.
 – Tudom, hogy szándékosan semmit nem árulnál el,
Phoebe, de az a fiú mégiscsak egy idomított kérdező. Jól
bejáratott régi trükkjei vannak, hogyan lehet
kicsiklandozni valakiből információt... Higgy nekem, jól
tudom ezt.
„Közös barátunk, Brooks..."
– Rögtön nyíltan a szemébe mondtam – szólalt meg
Phoebe. – Az volt az első mondatom, hogy egyetlen szót
sem mondhatok az ügyről, és a fiú nem problémázott.
Lehet, hogy egyszerűen csak egy kávét akart meginni
velem. Lehet, hogy egyszerűen vonzónak talál...
vonzónak, mint egy másik emberi lényt. Úgy éreztem,
közös hullámhosszon vagyunk.
Ellen hitetlenkedve pillantott az ég felé.
– Az isten szerelmére, Phoebe. Az a fiú egy riporter,
aki nevet akar szerezni magának a szakmában. Mindent
el fog követni, hogy elérje a célját. Ez a szakmájuk,
Phoebe: átgázolnak másokon a saját megdicsőülésük
érdekében.
„Én a sztoriért vagyok itt... Ha valamit akarok, utána
megyek és megszerzem.”
– Nagyon sajnálom, hogy még nem vagyok olyan
cinikus és paranoid, mint te – könnyek öntötték el
Phoebe hosszú szempilláit. – És külön sajnálom, hogy
már nem bízol bennem, Ellen.
– Én nem benned nem bízom – felelte Ellen jóval
halkabban. Mély lélegzetet vett, mintha erőt gyűjtene
valamihez, vagy mintha kiűzni akarná a tagjaiban
zsibbadt feszültséget. – Én a minket körülvevő világban
nem bízom, és Adam Slater ehhez a világhoz tartozik.
Úristen, hova fajul még ez a történet? Pellengérre
állítja a saját titkárnőjét, mert szóba mert elegyedni egy
jelentéktelen újság neve nincs riporterével, míg Jay
Butler Brooks, a híres és ismert cápa és író, ősi
ellenfelének iskolai cimborája az ő lakásában lubickolt
az előző este, az ő whiskyjét kortyolgatta... őt csókolta
meg, az ő testét érintette, az ő leikébe tette be mocskos
lábát.
Kiben bízhat?
Phoebe– ben? Adam Slaterben? Costellóban? Vagy
épp Brooksban?
Ne bízz senkiben.
„Azt beszélik, úgy tartja, Enbergnek segített valaki
meghúzni a ravaszt – mondta Brooks és szemei úgy
szűkültek össze, mint egy prédáját leső ragadozóé.
– Ezt meg honnan hallotta?
– Beszélik.
– Ha valaki fecsegett magának...
– Senki sem fecsegett – mondta. – Nincs beépített
emberem az irodájában, ha ez az, ami aggasztja. Ez egy
kisváros, Ellen. Az emberek szeretnek beszélni. Én meg
tudom, hogyan kell meghallgatni őket.
– Nem vagyok paranoid.
Ha valóban paranoid lenne, az még mindig nem
jeleftti azt, hogy hibásak a feltételezései.
Az ablak előtt állt. Deer Lake most kísértetvárosnak
tűnt kihalt és szél söpörte utcáival; mint egy gondosan
felépített helyszín egy tudományos– fantasztikus filmből,
ahonnan a jelenet szerint mindenki eltűnt egy
ismeretlen pillanatban egy ismeretlen felsőbb hatalom
parancsára. Elhagyatott: mérlegelte és ízlelgette
magában a szót; tökéletesnek tűnt állapotának leírására.
– Nem kockáztathatunk – mondta visszafordulva
Phoebe– hez. – Nézd meg, mi történt Paige Price– al és
Steigerrel. Azt az undorító káoszt, ami kialakult
körülöttünk. Ez az ügy sokkal fontosabb ennél. Nem
engedhetünk meg hibákat önmagunknak. Josh és Megan
számítanak ránk.
– És a kis Dustin Holloman – tette hozzá Phoebe
halkan. Némán beharapta alsó ajkát, azután letörölt egy
könnycseppet az arcáról. – S... s... sajnálom. Én nem...
Ellen felemelte a kezét.
– Azt sosem hinném rólad, Phoebe. Csak légy óvatos.
Ennyi az egész... Szépen kérlek.
A lány beleegyezően biccentett, kifújta orrát, majd
fölrakta szemüvegét.
– Cameron, Mitch és Wilhelm ügynök várnak rád a
konferenciateremben.

Ellen röviden összefoglalta neki a Grabko irodájában

történteket. Mitch dühbe gurult, Cameron csendben
undorkodott. Marty Wilhelm zavartnak és
bizonytalannak tűnt.
– Lehetséges, hogy tényleg...? – kérdezte.
– Teljesen kizárt – mondta Mitch. – Azóta ismerem
Hannah– t és Pault, mióta ideköltöztem. Teljesen kizárt.
– Costellónak mégis igaza van – szállt vitába Wilhelm.
– Paul Kirkwood indulatos ember. Mi is tapasztaltuk.
– Hannah sohasem engedné, hogy egy ujjal is bántsa
a fiukat. Egy pillanatig sem tűrné az ilyesféle dolgokat.
– Akkor miért ment hozzá ahhoz a gennyes palihoz?
Első látásra abszolút olyan nőnek tűnik, aki nem vevő a
Paul Kirkwood– féle pasik rossz tulajdonságaira, aztán
mégiscsak ebben a helyzetben van. Lehet néhány dolog,
amit még csak nem is sejtünk... Furcsa fejezetek
házasságuk történetéből. Az a férfi nagyon megváltozott
– felelte Mitch. – Mint ahogy mindnyájan
megváltozhatunk.
Cameron fölvonta szemöldökét.
– Csak az a kérdés, mennyire? Mennyire mélyre
csúszott a pasas? Azt már tudjuk, hogy a házasságuknak
befellegzett. Paul nem is a házban lakik. Azt is tudjuk,
hogy Josh rendkívül különös módon viselkedett, amikor
az apja feltűnt a kórházban.
– És mindezt azért, gondolja, mert a pasas egy
pederaszta, és Hannah tudja ezt, de elmulasztotta
jelenteni a rendőrségnek? – hangzott Mitch szájából a
cinikus feltevés.
– Ennél különösebb dolgok is történtek már.
Mitch makacs, megfeszülő arccal pillantott
Wilhelmre, azután vissza.
– Használják a fejüket. Azt feltételezzük, hogy Wright
tettestársa rabolta el Dustin Hollomant. Ebben az
összefüggésben az égvilágon semmi nem utal Paulra.
– Lehetséges, hogy hárman vannak – szólt közbe
Wilhelm.
– Aha – szólalt meg Mitch. – Lehet, hogy Deer Laken
egy egész földalatti mozgalom működik pszichopata
pederasz– tákból, és egy emberként mindannyian azon
fáradoznak, hogy eltereljék Wrightról a gyanút.
– Semmi értelme sincs, hogy egymásnak essünk –
szólt közbe Ellen. – Nem mi, hanem Costello erőlteti a
témát. Ha Pault akarja elkapni, akkor jobban tesszük, ha
újra átnézzük a vele kapcsolatos nyomozati, anyagokat,
különben könnyen rohadt paradicsomokkal az arcunkon
végezzük.
– Ott volt az a furgon... – próbálkozott erőtlenül
Wilhem.
 – Már megint kezdődik. – Mitch úgy emelte magasba
karjait, mint egy szimfonikus zenekar karmestere. Az az
átkozott furgon végállomás volt.
– Mitchnek igaza van – vetette közbe Ellen. – Ne
vesztegessük az időnket arra a furgonra. Inkább
kérdezzük ki a Paulhoz közelálló embereket.
Beszélhetnénk például a titkárnőjével. Vagy a társával.
– Az a pasas még ha akar sem tud a segítségünkre
lenni – szólalt meg Cameron. – Ismerem Dave
Christiansont a konditeremből. Otthon dolgozott az
elmúlt három hónapban. A felesége ikreket vár, és nem
ígérkezik könnyű szülésnek.
– Jó, akkor vegyük elő újra a titkárnőjét – mondta
Wilhelm.
– Aztán ott van az épület biztonsági őre. Szomszédok.
Nézzük, mire jutunk a pasassal. Talán ő nem Wright
beépített embere.
Mitch indulatosan csapta kezét az asztalra.
– Jézus Máriám, Costello nagyon élvezné ezt.
Ahelyett, hogy a védence ellen felhasználható új
bizonyítékokon törnénk a fejünket, összeesküvés–
elméleteket gyártunk. Ez már nem egy nyomozás,
hanem egy kibaszott Oliver Stone– mozi.
– Bizonyíték? – kérdezte Ellen hirtelen
kiegyenesedve. – Miféle bizonyíték?
Wilhelm egy összetekeredett faxpapírcsomót tett elé
az asztalra.
– Megmozgattam néhány szálat, és az egyik haverom
a laborból összeállított egy előzetes jelentést a tárgyi
bizonyítékaink vizsgálatáról. A kesztyűről, a símaszkról
és a lepedőről, amelyet a dulakodás éjszakáján O’Malley
ügynök köré tekertek.
 – És?
– A kesztyűn,olyan vémyomot találtak, mely egyezni
látszik O’Malley ügynök vércsoportjával. A lepedőn
talált vérnyomokról már tudunk. Ami már izgalmasabb,
az a lepedőn talált hajszálak kérdése. Négy különböző
eredetű hajszálról van szó. Az egyik beazonosíthatatlan.
Egy másik megegyezik O’Malley ügynökével. A
harmadik Joshéval. És egy negyedik, most
kapaszkodjatok meg, Garrett Wright fejére illik.
– No, most megfogtuk! – harsant föl Ellen, mintha egy
kő esett volna le a szívéről.
– Ami a sapkát illeti – folytatta Wilhelm, –, két
különböző eredetű hajszálra bukkantak. Az egyik
egyezik Wrightéval, a másik pedig azzal az ismeretlen
eredetű hajszállal, amelyet a lepedőn találtak. – Most
már csak az a kérdés – mondta –, hogy ki a hajszálak
ismeretlen tulajdonosa? Továbbmegyek: ha mintát
veszünk Paul Kirkwoodtól, vajon egyezni fog– e?
 Huszonegyedik fejezet

Tom atya egy templomi padbaii ült, az oltár közelében a

baloldalon, szemben a szószékkel, honnan megboldogult
plébánosa, Albert Fletcher hat nappal azelőtt a mélybe
vetette magát. Albert, az úr elkötelezett szolgája, akinek
vak hite végül fanatizmusba és őrületbe torkollott; ezek
az erők késztették a halálos ugrásra ezen a helyen, ahol
az életét töltötte, és amit szíve legmélyéből szeretett.
Tom nem tudta eldönteni, hogy a helyzet inkább
hasonlít–e valami költői metaforára, vagy egyszerűen a
kor őrült gúnyrajza. Egy dologban volt biztos: az eset
mélységesen szomorú, s egyszersmind bénítóan vad és
erőszakos volt, mint lassanként annyi minden ebben a
változó időben.
Egyedül ült. Az időjárás azt a néhány hűséges és
kitartó templomba járót is távol tartotta a reggeli
miséről. Mindazonáltal, inkább a saját kedvéért
végigcelebrálta a misét, és közben reménykedett, mint
az utóbbi időben egyre többször, hogy föltámadnak
benne a régi érzések, az a mély és sziklaszilárd hit,
amely korábbi életében vezérelte. De mindössze légüres
kiábrándultságot érzett, mintha tényleg teljesen és
véglegesen magára hagyta volna lelkét az isten, az az
isten, aki tétlenül szemlélte Josh szenvedését, Hannah
megpróbáltatásait és Albert erőszakos halálát.
A közelében járt, hogy maga is meggyónja – ha nem
is bűneit, de – érzéseit, noha tudta, hogy csak az üres
vigasztalás és a valódi tartalom nélküli penitencia várna
rá. Úgy érezte, a próbatétel időszaka ez. Folytonosan
értelmezni kényszerült a körülötte folyó eseményeket, s
eközben imádkoznia – inkább, mint valaha. Meg kellett
őriznie a hitét; majd atyáskodón megveregetik a fejét,
és elmondatnak vele száz miatyánkot. Legrosszabb
esetben elküldik majd egy hétre vagy egy hónapra azon
helyek egyikére, ahová az egyház szokta dugni
szégyenfoltjait; az alkoholista papokat, a kiégetteket, a
hitükben megingókat és a szexuális elhajlókat. Egy kis
kényszerpihenő, hogy számba vegye veszteségeit, de
nem lesz túl hosszú, mert az egyház megyéinek
kétségbeejtően kevés volt a papja, s még mindig jobb
megoldásnak kínálkozott egy tört hitű a helyén, mint az
üres, pásztor nélküli templom. Tudta, hogy ez vár rá, ha
hangot ad kételkedésének.
Az egyház politikája, a mindennapi praxis, a
gyakorlat undorral töltötte el. Sokkalta jobb és
nemesebb célkitűzések vezették a papi hivatáshoz.
Csakhogy épp ezek a nemes eszmék kezdték
cserbenhagyni.
Hátradőlt a padban, fölvetette fejét és végigjáratta
tekintetét a magasban lebegő mennyezeten, a pompás
boltíveken és nem e világi freskókon. A Szent Eysius egy
olyan korban épült, amikor a kis katedrálisok még nem
tűntek meggondolatlan pazarlásnak, és a hívők még
nem csak saját jólétüknek, de az egyháznak is
adakoztak. Valódi homokkőből húzták föl az épületet. A
templom hatalmas ikertornya mint mennyei harcosok
kivont kardja bökött az ég felé. Az ablakok festett
ólomüvegből voltak, ékszerként csillogó gyönyörű
mozaikok ábrázolták a falakon Jézus életének egy– egy
fejezetét. Ahol nem borította mozaik, ott a falak derengő
tónusú, halványkék árnyalatban pompáztak; a
mennyezet magasságában fehér és rózsaszín csipkés
kőoromzat zárta le vonalukat. A padok tölgyből
készültek, a térdeplőkön tisztes korú bársonyhuzat
feszült. Az a fajta templom volt, mely kellő kényelmet
kínál a híveknek az istenféléshez. Az ősi rituálék és a
csodálatos misztériumok háza. A csodáké.
Most jól jött volna egy.
A déli fal mentén, a kobaltüveg áldozati oltáron vagy
harminc mécses égett, megtöltve a levegőt az olvadt
gyertyaviasz jellegzetes szagával. A gyertyaerdő melletti
falon, ahol korábban a hittan– szemináriumok tanulói
által odahelyezett, Josh épségéért könyörgő poszter
foglalta a helyet, most Dustin Holloman képe volt
látható. Gyerekek készítették a könyörgő feliratokat, de
vajon miért kellett megtapasztalniuk a könyörgésnek és
a félelemnek ezt a formáját ártatlan gyermekéveik alatt?
A súlyos és mély csöndben fölidéződött benne apja
képe, hallotta az apja hangját, amint fennhangon
olvassa a napilapot, három nappal annak megjelenése
után: ennyi időbe telt, hogy a posta kiszállítsa hozzájuk
a civilizáció írott üzeneteit Montana állambeli kies
farmjukra. A hajnali etetés után apja; Bob McCoy
fennhangon felolvasott az újságból a reggelizőasztalnál,
és közben értetlenül csóválta fejét. „A világ lassanként
kezd pokollá válni..
Tom hallani vélte a gyerekkorában apja szavait
követően mindig hallott harsonát, a pokolba táncoló
világ utolsóítélet zenéjét... De a tompa dörrenés, mely
egyszerre megrázta és felszakította a templom csöndjét,
visszahozta a valóságba. Bárhogyan is volt ez a valóság.
Valaki hátul a hatalmas kapukat föltárva belépett a
templomba: réges– rég olajozásra szorultak a kapuk
vasalatai. Hátrafordult a padon, és a szószék alatt egy
férfi sötét árnyékát látta közeledni.
– Tom McCoy atyát keresem.
– Én vagyok Tom atya – mondta, és felemelkedett.
– Üdvözlöm. Jay Butler Brooks.
– Ja, az a krimiíró – mondta és barátságosan
kinyújtotta kezét. Jay megragadta a kinyújtott kezet, és
határozottan megszorította.
– Csak nem olvassa a könyveimet, atya?
– Csak hallottam róluk. Őszintén szólva, én inkább a
szépirodalmat kedvelem. Elég alkalmam van, hogy nap
mint nap szembesüljek a valósággal. Miben segíthetek,
Brooks úr?
– Egy-két percet rabolnék csak el az idejéből, ha nem
haragszik. Remélem, nem zavartam meg senkit.
Tom McCoy bölcs és ugyanakkor ironikus pillantást
vetett körbe az üres és elhagyott templomon, szája
szegletében önmarcangoló mosoly bujkált. Nem
hasonlított egyik papra sem, akit Jay valaha is látott. A
férfi túl fiatal volt, túl jóképű, testalkata egy atlétáé, és
ruházatából ítélve – a koptatott fekete farmer és a
kifakult, zöld színű, Notre Dame Egyetem jelvényével
büszkélkedő póló egyvelegéből – inkább nézte volna egy
helyi gazdálkodónak. A papi gallér valahogy nem illett a
westerncsizmákhoz. Ismét egy ellentmondásos ember.
Egy rokon lélek.
– Úgy látom, ma nem tolonganak az emberek a
megváltásért – szólalt meg.
– Ebben az időben az emberek inkább a túléléssel
törődnek – vette föl a beszélgetés fonalát Jay. – Egy
nappal több a purgatóriumban: nem oszt, nem szoroz...
 – Maga hallott a purgatóriumról, Brooks úr? Csak
nem katolikus?
– Nem, uram. Eredetileg baptistának neveltek, de
később betértem a cinikusok közé... Ettől függetlenül
hallottam már a purgatóriumról. – Maga is meglepetten
hallotta fáradt, törődött hangját. – Azt hiszem,
mindannyian kaptunk már kóstolót a pokolból itt a
földön.
Tom atya elismerően biccentette meg fejét.
– Ebben igaza van. Talán bemehetnénk az irodámba.
Megrázta fejét. Jay tekintete végigfutott a színes
ablaküvegeken, az oltáron, a falmélyedésekben nyugvó
súlyos és tömör bronzszobrokon, és a szentképeken. –
Nem, jó itt... Büszke lehet erre a helyre.
A hagyományos építésű oltártól nem messze álltak.
Az oltárt fehér vászon borította, sarkainál hatalmas
ónkandeláberek függtek, az oltár leterített lapjának
közepén óriási régi biblia feküdt; selyemszalvétára
emlékeztető könyvjelzők lógtak ki a lapok közül. Az
újságok állítása szerint a megboldogult plébános az
egyik oltár közeli bronz gyertyatartóval mért ütést
McCoy átya fejére. Jay azon tűnődött, hogy vajon az a
bronz gyertyatartó most is itt szomorkodik, bűntudattól
roskadozva az oltár közelében, avagy már réges-régen
elszállították a rendőrség raktárába tárgyi
bizonyítékként.
Az oltár mögötti hatalmas keresztről úgy tekintett le
rá Krisztus finoman faragott arca, mintha neheztelne
gondolataiért.
Tom atya arrébb ült. Jay leült mellé, a kabátja úgy
zörgött, mint a régi újságpapír. Gyorsan lehúzta a
cipzárt, ösztönösen a gondolatra, hogy a zord
külvilágból végre zárt helyre érkezett, de a hideg a
csontjaiba ette magát a tízperces séta alatt, míg ide
keveredett; a méteres barázdák és a takarítatlan utak
miatt távolabb hagyta terepjáróját. Az mindenesetre
bizonnyal állítható volt, hogy a templombelső kevésbé
volt meleg, mint a fűtött kocsi. Nyilván akkor kapcsol be
a termosztát, ha hívek közeledtek. Minek is fűteni a
jászol környékét, ha távol a nyáj.
– Azért van itt, mert megint könyvet ír – mondta
köntörfalazás nélkül Tom atya.
– Mintha neheztelne...
– Nem az én tisztem a neheztelés.
Jay elmosolyodott.
– Elég ritka manapság ez a nézőpont.
– Hannah és Josh már épp eleget szenvedtek –
folytatta McCoy zord hangon. – Nem szeretném, hogy
még többet kelljen elviselniük...
A névsor nem volt teljes: Jay színlelt csodálkozással
szólalt meg.
– És Paul?
Tom atya félrepillantott.
– Paul Kirkwood világosan tudomásomra hozta, hogy
sem tőlem, sem az egyháztól nem vár támogatást.
– És maga hibáztatja ezért?
– Nem ezért.
A személyes hangvétel meglepőnek tűnt, de Tom
McCoy atya körül semmi sem tűnt megszokottnak. Attól
függően, hogy kihez fordult az ember, a városiak a
legkülönbözőbb véleményt tálalták Tom atyáról; volt,
aki lázadónak, az egyházi hagyományok lábbal
tiprójának titulálta, és volt aki dicsérte friss és újító
szellemét. Az biztos, hogy nem a formalitások
betartásával akart a hívők kegyeibe férkőzni.
Megosztotta a nyájat: vagy szerették, vagy csak épp
hogy eltűrték. De aranykeretes szemüvegének lencséi
mögött szemei mindenesetre becsületesnek tűntek.
– Nem az áldozatok kizsákmányolása a specialitásom,
atya.
– Rögzíti a szenvedéseiket, felboncolja az életüket, és
tálalja a történetüket, mint tortát egy kerti mulatságon,
majd beáll a pénztárba és nagyot kaszál. Maga ezt
hogyan nevezi?
– Így működik a világ. Dolgok történnek. Az emberek
szeretnének tudni ezekről. A tudásuk persze nem
változtat semmit a történteken. Mint ahogy semmi más
sem. Én az igazság nyomában járok. Okokat, érveket
keresek. A hajtóerőt; a motivációt. Azt kutatom, hogy
hol támad az átlagemberekben az a rendkívüli erő,
amellyel átvészelik a rendkívüli tragédiákat. Azt
kutatom, hogy mi, szerencsés többiek mit tanulhatunk
tőlük.
– A pénz természetrajzát is kutatja, nem?
– A pénz természetrajzát – ismételte meg. – Lehet,
hogy gazdagok a szegények az isten országában, de én
már itt sem szeretnék nyomorogni.
– Hannah nem közönséges asszony – szólalt meg
váratlanul Tom atya. Zord arckifejezése hirtelen
meglágyult. Sokatmondó és árulkodó változás. –
Kérdezzen meg bárkit. Hihetetlen energiája és ereje
van. Kedves. Jó, a lelke mélyén is az. Nem akarom
annak részleteivel fárasztani, hogy mennyit segített
ennek a közösségnek, mint orvos, mint követendő
mintakép.
 – Nagyon nehéz lehetett tétlenül nézni a
megpróbáltatásait – szólalt meg Jay, figyelmesen
fürkészve a férfi arcát. Düh villant át rajta, aztán eltűnt.
Gyorsan valami elfogadhatóbb lépett a helyébe. Valami
szelídebb, ami azért mégsem az álszenteskedő papi
bölcsesség álarca volt, a minden szenvedésre gyógyírt
ígérő, bölcsen fájdalmas paparc.
– Maga volt a pokol – vallotta meg őszintén McCoy. –
Több mint tíz éve vagyok pap, kedves Brooks. Azonban
még mindig nem értem, miért a jó emberekkel
történnek rossz dolgok.
– Talán ez volna isten akarata? – vallatta tovább Jay.
– Nagyon remélem, hogy nem. Milyen magasabb célt
szolgálhatna a hűségesek és az ártatlanok büntetése?
Én ezt szadizmusnak nevezném a magam részéről... És
maga?
Jay hátradőlt, összefonta karjait, és őszinte
érdeklődéssel kémlelte Tom atya arcát.
– Maga egészen biztos abban, hogy pap?
A férfi szárazon fölnevetett, és elkapta tekintetét.
Nem szólt, de mintha e néma tagadás erősebb lett volna
bármelyik szónál.
– Az elmúlt néhány hét után, azt hiszem egyikünk
sem lehet biztos semmiben.
A válasz különös hatással volt Jayre. Valaki igazat
szólt. Olyan dolgokat mondott, ami elől mindenki
igyekezett bezárni füleit.
– De hiszen maga hozzá van szokva ehhez – tért
vissza tűnődéséből McCoy. – Ez a munkája: mint buzgó
méhecske száll egyik áldozatról a másikra. Egyáltalán
megérinti még valami, vagy pedig már telj esen
hozzászokott?
 – Nem közönyös vagyok, hanem óvatos. Megtartom a
szükséges távolságot. Közbelépek, mielőtt személyessé
válhatna. Azért vagyok ott, hogy kérdezzek, válasz után
kutassak, azután összerakjam az egészet és
továbbálljak. – Ez egyike volt begyakorolt, megszokott
válaszainak, de közben váratlanul Ellen jelent meg lelki
szemei előtt. Érezte a nőt a karjaiban, érezte a félelmét,
érezte ingére csörgő könnyeinek ízét. Milyen távolságról
hablatyol itt?
– Nem én vagyok az érdekes – mondta. Tessék, itt
volt egy újabb hazugság. Nevezhette Deer Lake-i
expedícióját menekülésnek, de a tény elől nem
szabadulhatott, hogy fokozatos belekeveredése az ügybe
igenis saját magának volt köszönhető, saját mardosó
veszteségtudatának. Önkínzó büntetés és önáltatás volt
egyszerre, mely önzővé és megalkuvóvá tette. Miért
nem tudott egyszerűen fölpattanni egy Barbadosra tartó
gépre, a szakítás után? Most a tengerparton feküdhetne
tétlenül, szívhatná magába a napot és a rumot, ahelyett
hogy szétfagy a segge, és hívatlan, rég elűzött
érzelmeket szakít föl lelke legmélyéről.
– Én csak hogy úgy mondjam, számba veszem a
történteket – mondta, mintha valóban ilyen egyszerű
volna.
– Semmi személyes – kapta föl a kifejezést Tom atya.
Szemei összeszűkültek, és tekintete mélyebbre hatolt,
többet követelt, mint a felszínes kifogások és a
sajtóközlemény szagú mondatok. – Vannak gyerekei?
Attól függ, kit kérdez, gondolta, de megtartotta
magának a választ. A gyónás a Szent Eysiusba járó
pórnép szokása volt, nem pedig a kemény és céltudatos
nagyvárosi menőé.
 McCoy a hallgatást nemleges válasznak vélte.
– Találkozott már Hannah-val és Joshsal?
– Még nem.
– Az hogyan lehet? A történet végül is az ő életükről
szól.
– Azért más emberek is belekeveredtek az ügybe...
Egyelőre az előzmények és a háttér tisztázása köt le,
hogy megismerjem a játékosokat.
– Vagy úgy?
– Ha most azt várja, hogy töredelmesen bevalljam,
nem tartottam volna ildomosnak fölkeresni, akkor
sokáig várhat, atya – mondta, s közben azon járt az esze,
hány újabbal gyarapodik isten előtt vezetett
bűnlajstroma, hogy ennyit hazudik egy papnak.
De ugyanezt a kifogást önmagának is föltálalta,
nevezetesen: azért kerüli Hannah Garrisont, mert a
történet többről szól, mint a fiáról. A joggyakorlatról, a
bíróságról, a zsarukról, valamint Garrett Wrightról és
Dennis Enbergről... De a szíve legmélyén mégiscsak az
az apró fiúcska volt. Egy nyolcéves kisfiú, akinek életét
gyökerestül fölforgatták.
Valójában a lehetséges párhuzamok miatt választotta
ezt a történetet, hogy rákényszerítse magát a félelem és
a próbatételek vizsgálatára, fönntartva szokásos
biztonságos távolságát... S aztán valahogyan, ki tudja
mikor, másfelé kanyarodtak az események. Josh. Josh,
Josh, a nyolcéves, szeplős arcú, csodálkozó tekintetű
kisfiú. Aki szeretett hokizni és baseballozni. Emlékezett
a Paul irodájában látott képre: Josh több számmal
nagyobb baseballruhájában, mellette Paul, a büszke
apa.
Mi az ördögöt keresel itt, Brooks?
 Tom átya sóhajtott egyet, és fölállt.
– Induljunk, tisztelt Brooks úr. Van valaki, akivel
szerintem találkoznia kellene.
Lakeshore-on voltak, elhaladtak Garrett Wright háza
előtt, látták a várakozó riporterek autóit az utcán,
elérték a Kirkwood-házat, és felkanyarodtak a behajtón.
Jay egyszer már járt itt autójával, de az utolsó
pillanatban meghátrált és elhajtott. Az azóta eltelt
néhány napban semmi sem változott. Az előkertben
díszelgő hóerőd még mindig úgy állt ott, félig készen.
Arra gondolt, vajon milyen megpróbáltatásokon
mehetett át Josh, mely úgy megváltoztatta, hogy a
gyerekkor egyik legszebb és legtermészetesebb
élménye, a hóból várépítés többé már nem tűnt
vonzónak és érdekesnek...
Először Tom atya szállt ki az autóból. Jay bizonytalan
pillantást vetett a műszerfalon nyugvó mikrokazettás
diktafonjára. Végül kiszállt, a masinát ott hagyta a
helyén.
Együtt trappoltak végig a ház bejáratához vezető hó
borította gyalogúton. Nyugodtan és óriási rutinnal
szívta magába a részleteket. A ház az utca végén állt.
Kényelmesnek és tágasnak tűnt: az a hely, ahol az
emberek gyereket nevelnek, családi életet élnek. Az ajtó
előtti utolsó lépcsőről körültekintve csak korlátozott
rálátás nyílt az utcára és a szomszédságra, mert a
garázst, mint egy toldalékot, az épülethez építették. Az
igazi kilátás a tóra nyílt és a tóparti fasorra. A kopasz
ágak és a fagyott tükrű tósíkság mögött bizonytalan
kontúrjaival a Harris Egyetem épületei látszottak.
Pontosan ezen a lépcsőn hagyták Josh Kirkwoodot
négy nappal ezelőtt. Egyedül. Összes ruházata csíkos
pizsamája volt. Az anyja nem látott senkit, még egy
autót sem. Garrett Wright háza szinte a szomszédban
volt, mégis még csak közvetett bizonyíték sem utalt
arra, hogy Josh valaha járt volna a házon belül. Karen
Wright a Fontaine Hotelben töltötte azt az éjszakát,
őrizet alatt.
Vajon ki hozta vissza? Todd Childs? Vagy Christopher
Priest? Vagy Wright cinkosa olyasvalaki, olyan testetlen
és lelketlen szellemfigura, aki szabadon, észrevétlenül
és láthatatlanul képes közlekedni a város utcáin? Mi
lehetett valójában Wright szerepe?
Hannah Garrison nyitott ajtót, és arcán szelíd mosoly
jelent meg megpillantva Tom atyát.
– Már megint nem húzott kesztyűt – korholta
szelíden. – Ha nem kap tüdőgyulladást, azt csak az
isteni gondviselésnek köszönheti majd.
– Az legalább nagyobbá tesz majd a püspök
szemében.
Kettejük közül Hannah maradt a kevésbé látható, a
háttérbe húzódó az istenítélet alatt, míg férje hangosan
és feltűnően élte át fájdalmát, csatlakozott az önkéntes
csapatokhoz, és előadta egyszemélyes show-ját a
sajtónak. De Jay többször is megnézte a nővel készült
egyetlen televíziós interjút, emlékezetébe kúszott
hangja, beszédének finom lejtése és szemének égkékje.
Tudta, hogy a bűntudat gyötörte amiatt, hogy aznap
este nem tudott időben Joshért menni. Látta a fájdalmat
az arcán, és hallotta a zavart a hangjában. Ez a nő
csaknem tökéletes és harmonikus életet élt, azután
egyszerre minden leomlott és összedőlt körülötte.
Ő pedig azért volt itt, hogy könyvet írjon mindenről.
 – Jay Butler Brooks, engedelmével – mondta kinyújtva
kezét.
A kedves, de tünékeny mosoly, mint egy rezdülés,
egy fuvallat tűnt el a csinos arcról; értetlen és kérdő
tekintetét Tom atyára vetette.
– Azt gondolom, fontos lehet – mindössze ennyit
mondott a férfi.
– Ne féljen, nem vagyok riporter – szólat meg Jay.
Hannah fölszegte állát, tekintete hűvös és kimért
volt.
– Pontosan tudom, hogy miféle, Brooks úr. Jöjjenek
beljebb – mondta végül. Bekísérte őket, de nem a
nappali szobába, ahol gyerekjátékok hevertek szerteszét
a padlón és villogott a televízió képernyője, hanem az
étkezőbe, melynek bútora arról árulkodott, hogy nem
volt itt lakoma karácsony óta. Nyilvánvaló volt, hogy
nem kívánja bevezetni élete valódi terébe: távol tartja
magától és gyerekeitől. Jay úgy fogadta a helyzetet,
mint egy nagyobb összefüggést, a végső nagy tabló egy
apró részletét, töredékét a történetnek, és apró,
felkínált töredékét Hannah Garrison valódi lényének.
A nő az asztalfőn álló széket foglalta el. Noha szinte
betegnek tűnt, túlzottan is sovány, sápadt volt, és sötét
karikák keretezték alulról szemét, megjelenésé mégis
szinte uralkodóinak tűnt. Hullámos, aranyszínű haját
hátul összefogta, s a csupaszon maradt arc olyan
vonásokat engedett látni, mely ünnepelt
divatmodelleket gazdaggá tesz. Mégis, nemes arcát nem
fedte smink, ékszerek nem díszítették szépségét. Laza
és viseltes pólója még egyetemi korából való volt; a
Duke Egyetemen eltöltött évekből. Nőiessége még az
egyszerű viseletén is átsütött.
 – A férjem mondta, hogy beszélt magával – szólalt
meg,
– Miért súgja valami, hogy máris vesztett ponttal
indulok?
– Paul szemében mindenképpen. A véleményemet
azonban magam szoktam kialakítani.
Jay bólintott.
– Igazságos. Fölhívták már a figyelmemet, hogy maga
egy rendkívüli asszony, dr. Garrison.
Hosszú, vékony és elegáns karjával türelmetlenül
legyintett.
– Csak a körülmények teszik, ennyi az egész. Talán
ezért jött hozzám?
– Nem fogok hazudni, dr. Garrison. Író vagyok.
Magának pedig van egy pokoli története. Szeretném, ha
esélyt adna nekem, hogy megírhassam.
– Ha nemet mondok, ugyebár akkor is megírja.
– Valószínűleg. De szeretném, mert fontosnak tartom,
ha belefoglalhatnám a maga nézőpontját is, de
természetesen a saját döntésén múlik, hogy részt kíván–
e venni mindebben.
– Hát ez egyszerűen hangzik. A válaszom is egyszerű:
nem. Éppen elég egyszer átélni ezt a lidércnyomást.
Nem vágyom arra, hogy miközben beszélek róla, újból
átéljek mindent, minden apró és szörnyűséges részletet,
de az a gondolat sem csábít, hogy ezrek és ezrek fognak
élvezettel csámcsogni nyomorúságomon.
– Lehet, hogy mindez valakinek egyszer óriási
segítségére lesz, hogy megértse a saját...
– Mit értsen meg? Ebben az egészben nincs semmi
érthető. Higgye el, én jól tudom. Minden éjszakámat,
minden napomat azzal töltöm, hogy próbáljam fölfogni,
megérteni, vagy legalább elfogadni a történteket. Mégis
a megértés helyett csak újabb és újabb kérdések
sorjáznak.
– Josh jelentős összeghez fog jutni – mondta Jay.
Rendkívül sokatmondónak találta, hogy Hannah
egyetlen szóval sem célzott pénzre vagy haszonra,
miközben férjének lényegében első és egyetlen ösztönös
gesztusa éppen a haszonleső mohóság volt.
Ha lehet, Hannah még fagyosabb pillantást vetett
Jayre.
– Nem fogom áruba bocsátani a fiamat, tisztelt
Brooks úr. Nincs szükségünk a pénzére. Egy dolgot
akarok: megszabadulni ettől a hagymázos álomtól,
elszakadni tőle és felszabadítani magunkat érzelmileg a
súlya alól, hogy folytathassuk korábbi életünket.
Bármilyen, a történtekből eredő vagy ahhoz kapcsolódó
pénz csak azt jelentené, hogy tovább hurcoljuk
magunkkal az egészet. Tudja mit, olyan volna ez, mint
egy vérdíj. – Fölállt és végigsimított bő pólóján. –
Úgyhogy nem. Ez a végső válaszom... Kér egy kávét?
A kérelem elutasítva, most már jöhetnek az önérzetes
vendéglátó házi kötelességei. Jaynak az a határozott
megérzése támadt, hogy ha csak egy hónappal ezelőtt
tér be ebbe a házba, egy puhább, finomabb, megértőbb
Hannah-t talál, akitől a nyers, és bizonyos körülmények
között udvariatlan nyíltság – egy bizonyos határig –
rendkívül távol áll. De az istenítélethez hasonlatos
megpróbáltatások minden feleslegest lehántottak róla,
le a társadalmi érintkezés formába merevített
szokványudvariasságát, s csak a lényegi, a valós és a
becsületes maradt. Mint nagyon sokan Jay
interjúalanyai közül, Hannah is eljutott a felismerésig,
hogy az élét jelentős része üres hókuszpókusz, hamis és
unalmas társadalmi játék; jelentés nélküli rituálék
sorozata, melyek azért fontosak az emberiség nagy
részének, hogy látható bizonyítékát adják az emberi faj
állatok fölötti helyzetének.
Valahol távolabb megcsörrent egy telefon. A nő
elnézést kért, kisietett a szobából.
– A pénzalapot így is, úgy is létrehozom – fordult
most Tom atyához. – Azután azt tesznek a pénzzel, amit
akarnak. Az én feladatom csak odáig tart, hogy a pénzt
eljuttassam a megfelelő helyre.
A pap unottan vonta föl vállát.
– Nem számít az magának. Elvégezte amit akart,
befejezte a munkát, s azután befizeti a lelkiismereti
adót.
– Úgy látom, hogy én itt csak veszíthetek –
mérgelődött Jay. – Ha minden egyes dollárt megtartok
magamnak, akkor egy fösvény és egoista állat vagyok.
Ha adok belőle, akkor meg rám fogják, hogy
lelkiismeretet akarok vásárolni rajta.
– No és mi az igazság?
Jay keserűen fölnevetett. Mi a fenét akar ő kezdeni a
lelkiismerettel? Az csak egy túlsúlycsomag, egy újabb
kölönc a nyakához kötve, amely egyszer a mélybe
rántja. Ha volna lelkiismerete, illetve hinne a
lelkiismeretében, akkor azt is el kellene hinnie, hogy
mindez az ő hibája, hogy Chrystin oly sok éven át
elzárva tarthatta tőle a saját gyerekét, hogy nemcsak a
nő torz lelke juttatta ide a dolgokat. A gondolat, hogy
saját hibája, saját szörnyű hibája, hogy kisfiának első
nyolc évét elrabolták az életéből, s hogy még csak azt
sem tudta, hogyan néz ki, hogyan beszél, már túl sok
lett volna.
Egyszer csak egy fakóbarna hajcsomó és egy nagyra
meresztett kék szempár tűnt fel az ajtóban. Mintha
minden illúzió és gyermeki naivitás nélkül tekintett
volna rá e szempár.
– Szevasz, Josh – mondta Tom atya, mintha réges–
rég ismernék egymást. – Csatlakozik hozzánk az úr?
A fiú most beljebb tolta eddig láthatatlan testét az
ajtónyíláson, de azért egyik kezét még mindig a
kilincsen tartotta. A másik egy hátizsákot szorongatott.
Bő, bugyros farmert viselt és egy legalább hat mérettel
nagyobb jéghokimezt. Nem úgy tűnt, hogy beljebb
akarna jönni.
Jay elfordította székét az asztaltól a fiú irányába, és
térdeire könyökölt.
– Nahát, szevasz, Josh – mondta. – Az én nevem Jay.
Az édesapádtól hallom, hogy nagy baseballjátékos vagy.
Josh rezzenetlen tekintettel figyelte. Egy gyenge
mosoly, vagy vékony árny sem suhant át arcán apja
említésekor. Inkább valami kényszerű, merev mosolyféle
látszott ezen az arcon. Jay jól emlékezett a Paul
irodájában lévő fotón látott mosolyra, a sugárzó
szemekre, a szégyenlős vigyorra, és jól emlékezett arra
á másikra is, a Josh eltűnésekor városszerte kiaggatott
poszterre, melyről egy túlméretezet cserkész–
egyenruhás, foghíjas vigyorú fiú nézett le.
Lassanként, lépésről lépésre, szinte oldalazva
közeledni kezdett, tekintetét mereven Jayre függesztve.
Amikor Tom atya vonalához ért, megállt és egy
spirálfüzetet húzott elő a hátizsákból. Kinyitotta, majd
kitépett belőle egy oldalt.
 – Azt hiszem, most inkább hokizni szeretnél –
folytatta Jay, hogy valahogy megtörje a szoba súlyos
csendjében fölhalmozódni tűnő feszültséget. Remélte,
sikerült megütnie a megfelelő hangot, és kimozdítja a
fiút merev, elutasító pózából. – Ott, ahonnan én jövök,
nemigen van alkalmuk jéghokizni a gyerekeknek.
Tulajdonképpen nincs is nálunk tél.
Josh a füle botját sem mozdította, úgy térdelt le a
földre, ahol óvatosan és kényes műgonddal, félve
hajtogatta a kitépett papírlapot. Mikor elkészült, felállt,
hátizsákját átvetette egyik vállán, majd mintha kötélen
volna, pontos félkörívet leírva Tom atyához lépdelt.
Megállt előtte és fölnyújtotta a férfi felé az
összehajtogatott lapot.
– Nekem? – kérdezte, majd elvette az ajándékot.
Josh bólintott.
– De most ne nyisd ki.
– Rendben van – mondta, s azzal elsüllyesztette a
titokzatos üzenetet tartalmazó tárgyat a belső zsebében.
– Elteszem jobb időkre.
A fiú ismét bólintott, majd Tom atyát megkerülve a
szoba falai mentén visszament az ajtóhoz, de tekintetét
egy pillanatra sem vette le Jayről. Azok a nagy, illúzió
nélküli szemek.
Hannah közben visszaért, megállt az ajtóban és a fiú
fejére tette kezét. Josh elhúzta fejét a simogatás elől és
eltűnt a nappali szobában.
– Elnézést kérek – mondta. – Nos, eldöntötte, hogy
kér-e kávét?
Jay fölemelkedett az asztaltól.
– Nem, köszönöm a kedvességét. Sajnos muszáj
indulnom. – A kabátján található számos zseb egyikéből
egy névjegyet húzott elő és átnyújtotta a nőnek. – Arra
az esetre, ha esetleg mégis meggondolná magát.
– Nem fogom – válaszolta a nő kemény hangon, de
tekintete némi kedvességről árulkodott.
Fényévekre járt a férjétől. Már a házasságuk
önmagában is könyvet érdemlő történet lehetne,
gondolta Jay. Vajon melyikük rontotta el a dolgokat?
Vajon meddig húzták volna még, ha Josh eltűnése nem
hozza felszínre a rejtett problémákat, és nem gyorsítja
föl a folyamatot?
– Örültem az alkalomnak, Hannah – mondta. – Tom
atyának igaza van. Maga egy rendkívüli ember. Akármit
mondjon vagy gondoljon önmagáról, ez akkor is így van.
Iszonyú szomorúság sugárzott a nő szemeiből.
– Hisz épp ez a lényeg, Brooks úr: nem akarok hős
lenni. Csak vissza szeretném kapni az életünket.
Jay nem sok esélyt adott magában e vágy
teljesülésének, és ez őszintén elszomorította. Mikor
kilépett az ajtón, észrevette, hogy az utca szemközti
oldalán parkoló Toyotából egy fotós rávillantotta
vakuját.
– Ez a nő nem érdemli meg a sorsát – mormogta Tom
atya már Jay mellett ülve a Cherokee terepjáróban.
Tom McCoy atyában inkább kérdések gyülekeztek,
mint válaszok, s ez valóban súlyos teher lehetett.
– Az én meglátásom szerint, atyám – mondta Jay –, az
élet egy villanás, benne az erőszak apró és
véletlenszerűnek tűnő szikráival. Ha az ember értelmet
próbál találni mindebben, akkor vagy még emberibbé
válik, vagy beleőrül.
 Tom atya nem szólt semmit, ehelyett kivette Josh
összehajtogatott üzenetét a kabátzsebéből, és
kihajtogatta.
A rajz egyszerűnek tűnt. Egy sötétre satírozott
négyzetes háttérben egy üreges szemű, szomorú arc
volt látható. Alatta felirat, amely összeszorította a
szívét: „amikor elvesztem”.
Nem Josh volt az egyetlen, aki elveszett ebben az
ördögi játékban. Elveszett életek, elveszett szerelmek,
elveszett bizalom... és elveszet hit jelölte a gonosz útját.
Tom értelmének minden erejével próbálta fölfogni a
történtek jelentését, szinte saját lelkének könnyítéséül
időnként imákat mondott, de valójában iszonytató
félelmet érzett, mert látta, hogy a hit életébe vetett
horgonya egyre messzebb és messzebb sodródik, s ő
mindeközben egyetlen dologban látott kapaszkodót: egy
másik férfi feleségében.
Amikor elvesztem...
Összehajtogatta a papírt, majd visszabökte
kabátzsebébe.

A temetés, illetve a temetést körülvevő ceremónia

kezdett végtelenül hosszúra nyúlni. Victor Franken
rengeteg ismerősre tett szert hetvenkilenc éve során, s
most, e döntő pillanatban egyikük sem mutatkozott
szégyenlősnek annak bizonyításában, hogy kivételes és
páratlan szónoki képességgel áldotta meg őt az úr. Az
államhatárnál messzebbről érkezőket elijesztette az
időjárás, melyet csak még inkább arra használtak fel a
szerencsés helybéliek, hogy még több időt tölthessenek
a pulpituson.
 Ellen közöttük ült. Bármennyire is másképp szerette
volna, fejében folytonosan tennivalói jártak, s közben
azon morfondírozott, hogy a forróság a halottégető
kemencének köszönhető, vagy pedig ez a természetes
fizikai következménye annak, ha sok ügyvédet zárnak
egy helyre.
A kijáratot két sorban riporterek és fotósok lepték el,
ugrásra készen álltak, hogy elcsípjenek egy-egy
megjegyzést, mondatot az elhaladóktól. Az első sorban
Frankén hozzátartozói ültek, közöttük Los Angeles-i
unokája, aki egy liturgikus tánccal nyitotta meg a
ceremóniát, melytől kényelmetlenül feszengeni kezdtek
üléseiken a helybéliek. A minnesotai emberek a lehető
legritkábban fejeztek ki bármit is testükkel,
mozdulataikkal, s végképp nem volt szokásuk táncra
perdülni a fekete papi köntösben.
Az élet Deer Lake-en egyre inkább kezdett egy
szürrealista Fellini-filmhez hasonlítani, melyben Rudy
Stovich játszhatna el a szomorú bohócot. A pulpituson
állt, drámai kifejezéseit hűen követte hangjának
fölhördülő és lehorgadó lendülete.
Mike Lumkin, egy tatonkai ügyvéd hajolt Ellenhez.
– Ha a pasas ilyen a bírói pulpituson is, akkor inkább
átigazolok az ingatlanüzletbe – suttogta.
– Tedd össze a kezeidet – suttogta vissza. – Talán
fölfedezi a televízió. Ő lehetne az újabb Pan.
– És ki játszana Stant?
– Manley Vanloon.
– Ez borzalmasan hangzik – mondta a férfi, és egy
ennek megfelelő grimaszt vágott. – Szerintem itt az
alkalom, hogy beszéljünk egy kicsit Tilmanról. Nem ült
még eleget?
 – Te álmodsz. Leüli az egész büntetését, és utána
nyolcvan óra közmunka.
Kiguvadtak a férfi szemei.
– Nyolcvan?
– Kilencven?
– Legyen hatvan.
– Legyen száz.
– Nos, a nyolcvan nem is hangzik olyan rosszul –
békélt meg végül a férfi, majd hátradőlt székében,
miközben Rudy beszédének utolsó, befejező részéhez
érkezett.
Ellen mélyet sóhajtott. Szeretett volna minden
környező dolgot, zavaró körülményt kizárni, hogy teljes
figyelmét a néhai Franken bíró emlékének szentelhesse.
Csak legalább egy rövid, de valódi pillanatra. Franken jó
ember volt, jó bíró, és hiányozni fog.
A temetést elhalasztották az enyhébb idő
bekövetkeztéig. Miután az utolsó ima is elhangzott, a
tömeg a templom mögötti terembe trappolt át, ahol
sütemények és a Lutheránus Hölgyek által készített
zselétorták várták őket. A kibontakozó beszélgetés és
trécselés azonban nem Franken bíró körül folyt, hanem
sokkal inkább Garrett Wrightról és az emberrablási
ügyekről. Ellen tett egy kötelező kűrt a teremben, majd
ügyesen kisiklott egy oldalajtón, amely a parkolóra nyílt.
Mire visszaért a bíróságra, a hátramaradók éppen
készültek hazatérni, gondolatban már a hosszú
hétvégénél tartottak. Kabátokat akasztottak le
fogasokról, komputereket és elektromos írógépeket
kapcsoltak ki, iratokat rendeztek helyükre, és lábak
bújtak meleg hócsizmákba.
 Quentin Adler táskával kezében állt, és Marthával, a
recepciós nővel beszélgetett.
– Ott kellett volna nekem is lennem, hogy lerójam
tiszteletemet, de tudod te is, nyakig vagyok a munkával
– mondta fontoskodva. – Tudod, Rudy megbízott, hogy
vegyem át Ellen néhány ügyét.
Ellen elképedve forgatta szemeit, majd gyorsan
elsiklott a férfi háta mögött Phoebe asztalának irányába.
Titkárnője még székén ült, de szőrös gyapjúkabátja már
az ölében nyugodott, arcán egy harmadéves sanyarú
tekintetével, akit egyetemi tanára házi feladatainak
bepótlására kárhoztatott.
– Vannak üzenetek? – kérdezte Ellen, látszólag ügyet
sem vetve Phoebe arckifejezésére.
– A leveleidet az asztalodon találod. Valaki még
rózsákat is küldött. Pete Ecklund szeretne megegyezni
veled Zimmerman ügyében. A milliónyi riportert már
nem is említem. Viszont Wilhem ügynök mondta, hogy a
toxikológiai vizsgálatok triazolam nyomait mutatták ki
Josh Kirkwood vérében – darálta kötelességtudóan.
– Ugye én is túlórázok ma?
– Huhú, csak nem randevú? – vonta föl kérdőn
szemöldökeit Ellen.
– Már nem.
– Nem, nem kell tovább maradnod. – Ellen Wilhelm
feljegyzésére pillantott, és nagyon szerette volna, ha
ebben a pillanatban nem kellene gonosz mostohának
éreznie magát. – De jó lenne, ha benéznél holnap
délután.
Mielőtt becsukta irodájának ajtaját, még hallotta
Phoebe kétségbeesett sóhajtását. Triazolam. A
könyvespolchoz ment és levett egy szakkönyvet, amely
gyakorlatilag az összes létező gyógyszer és vegyi anyag
pontos leírását tartalmazta; mindent, amit az emberiség
fölfedezett és feledni akart hosz– szú történelme során.
Triazolam, ismertebb nevén halcion. A központi
idegrendszerre ható nyugtatószer, altatótabletták
ismert alkotóeleme, de széles körben elterjedt
használatnak örvend a pszichiátriai intézetek zárt
osztályain is. Átfutotta a mellékhatások listáját, mely
többek között emlékezetkiesésről és hallucinációs
tünetekről is említést tett.
„Miután hatását veszti, bizarr és különös
személyiségjegyváltozások fordulhatnak elő; psychosis
és paranoia."
A leírás tökéletesen ráillett Josh viselkedésére. Egy jó
erős dózis a szerből könnyedén hipnotikus állapotban
tarthatta a fiút fogsága idején, mialatt Wright
könnyűszerrel táplálhatott kedve szerint bármit a
fejébe. Akár fenyegetéseket is. Ha hirtelen
félbeszakítják a szer adagolását, enyhébb pszichózis
állapota léphet fel.
Tárcsázni kezdte Wilhelm telefonszámát, s most vette
észre – először, mióta a szobába lépett – a hatalmas
csokor vörös rózsát, mely egy egyszerű, irodai
használatra kárhoztatott zöld vázában állt. Először
Brooksra gondolt. Az a szarházi azt hiszi, hogy egy
csokor rózsával meg azzal az átkozott mosolyával
átjuthat védelmi vonalain. Valószínűleg jót röhöghettek
rajta Costello haverjával, miközben eszmét cseréltek és
kibeszélték néhány ital fölött. Válla és füle közé szorítva
a kagylót, ügyesen kiemelte a kártyát a tüskés szárak
közül. Kinyitotta.
– Halló, itt Wilhelm.
 – Itt pedig nem más, mint Ellen North. Kösz, hogy
hívtál a toxikológiai eredmények miatt – folytatta Ellen.
– Azt hiszem, ez jó néhány kérdésre megadhatja a
választ.
– Néhány embert már kiküldtem, hogy
utánanézzenek, hol és ki írt föl halciont az utóbbi időben
– mondta Wilhelm. – Talán ez egyszer szerencsénk lesz.
Azután természetesen az is lehet, hogy a vényt
Minneapolisban állították ki, ahol szerény becslésem
szerint is legalább ötszáz patika lehet.
– Valahol el kell kezdeni – felelte Ellen. – Mi a helyzet
O’Malley vérmintájával? Megvannak már a leletek? Meg
volt győződve róla, hogy Wright valamit befecskendezett
az ereibe, miközben félig öntudatlan állapotban volt. Ha
kiderül, hogy a két szer...
Úgy hangzott a papírcsörgés a vonal másik végéről,
mint egy kisebbfajta elektromos vihar.
– Várj egy kicsit...
Ellen kihasználta az időt és kinyitotta a kártyát. Egy
összehajtogatott papír esett ki belőle. Maga az
üdvözlőkártya üres volt. Különös. Ellen félretette a
kártyát, lehajolt és kinyitotta a papírt.

házhoz jön az ördög, ha hívja a Buksza

B mint BŰN
hol keresed magad, ha eltűnsz?

Ellen kiejtette kezéből a papírt, és rémülten ugrott

föl székéből. A telefonkagyló kihullott kezéből,
nekicsapódott a szekrényajtónak és élettelenül
himbálódzott a zsinór végén.
– Ellen? Ott van még? North kisasszony? Halló!
 B mint BŰN
hol keresed magad, ha eltűnsz?

– Ó, édes istenem – suttogta és fagyos áramként

futott végig ereiben a rémület. Vadul pillantott körül az
irodában. A saját szentélyében. Az egyetlen hely a
világon, ahol minden szál az ő kezében van, ahol
hatalma van saját dolgai fölött. Legalábbis így hitte
eddig. Tekintete végül megállapodott a betűrendes
iratkatalógusos szekrényen. B mint BŰN...
Remegő kézzel húzta ki a fiókot, és ujjaival vadul
pörgetni kezdte az aktákat. Az egyik kiállt; valahogy
újabbnak, keményebbnek és tisztábbnak tűnt. „BŰN”,
állt a fejlécén nagy, nyomtatott betűkkel.
Az az ember az irodájában járt. Az a nyomorult állat
itt volt az irodájában.
Kiemelte az aktát, a többi irat tetejére dobta, és
fölnyitotta a kartonfedelet. Egy polaroid képről
kifejezéstelen arccal és révült szemeivel Josh Kirkwood
nézett vissza rá.
 Huszonkettedik fejezet

Végtelenül hosszúnak tűnt ez a nap, és mégis mintha túl

korán érkezett volna az éjszaka. Hannah úgy érezte,
hogy az ellentmondás csak az ő saját lelkiállapotát
tükrözi. Utoljára két hete volt bent a kórházban. El nem
tudta volna képzelni, hogy ne a gyerekeivel legyen, és
mégis hiányzott a munka. Hiányzott a kórház, az
emberek, a betegei, a munkatársai, a barátai, a
mindennapi élet rutinja és az idegölő adminisztratív
munka. Lelkierejét mintha fehér köpenyével együtt
vetette volna le.
Sosem érezte úgy, hogy a munka egyéniségét
alakítaná. Sosem arról volt szó, hogy valójában ki is ő,
mindig arra gondolt, hogy mi az, amit csinál. Mégis a
munka nélkül olyan elveszett volt. És ez az
elveszettségérzés bűntudattal járt együtt. Nemcsak
orvos volt, anya is. A gyerekeinek szükségük volt rá. De
ezek a tények vajon nem hatottak egyéniségére?
A kilencvenes évek asszonyának az átka, gondolta,
egy állandó küzdelem a humorérzékért. Pedig hiábavaló
küzdelem. Az élet ritkán nevettette meg mostanában, és
ez csak egyre rosszabb lesz.
A rossz idő miatt ma nem fogja Josht dr.
Freemannhoz vinni. Egy barátja azzal a pletykával
telefonált, hogy dr. Lomax már egy ideje piszkálja a
vezetőséget, hogy ideiglenesen megkaphassa az
elsősegély-főorvosi állást, amely állást valószínűleg a
későbbiekben majd állandósíttatni akar. Egy hónappal
ezelőtt dr. Lomaxszal szemben még Hannah nyerte el
ezt a pozíciót. Kicsit ideges, hogy esetleg Lomaxra
hallgatnak majd, de aztán összeszedte magát és
megpróbált minden olyasmit elfelejteni, 'ami nem
Joshsal kapcsolatos.
Ellen North is telefonált. Újabb bizonyítékot. találtak
Wright ellen, akinek az ügyvédje azonban Josh
zárójelentését felhasználva szeretné a figyelmet
védencéről Paulra terelni.
Jay Butler Brooks mindenről könyvet akar írni.
Pokoli egy nap!
Őrületbe fogják kergetni Costello vádjai.
Kategorikusan elutasította azt az állítást, hogy férje
molesztálta volna a gyereket. Paul képtelen lenne
bántani gyermekeit. Még csak a fenekükre se tudna
ütni. És mégis: az elmúlt időkben hányszor nyilallt bele
az a félelmetes gondolat, hogy félje idegenné vált!
Hazudott neki is,, a rendőrségnek is, mellébeszélt,
válaszok helyett álszent kirohanásai voltak.
Hannah nagyon is jól emlékezett Megan O’Malley
erre irányuló kérdéseire, miután Ryan’s Bayban
megtaláltak Josh kabátját.
– Mikor vette észre, hogy megváltozott?... Máskor is
előfordult, hogy nem hívta önt vissza, amikor este az
irodájában üzenetet hagyott neki?...
– Miért teszi föl ezeket a kérdéseket? Csak nem
gondolja, hogy Paulnak valami köze van ehhez az
egészhez?
– Csak úgy rutinból... Még egy szemnek is alibire
volna szüksége, ha itt lenne. Ahogy elkapjuk a fickót, az
ügyvédje valószínűleg másra fogja kenni... Hogyha elég
ravasz, meg fogja kérdezni, hogy ön hol volt... És hogy
Paul hol volt.
 – Nem tudom, hol volt Paul. Mikor fölébredtem, már
nem volt otthon. Azt mondta, hogy csak úgy elment,
kedve támadt a városban autózni, körülnézni...
Tényleg nem tudta, hogy hol volt aznap reggel, mint
ahogy azt sem tudta, hogy miért nem hívta Paul vissza
őt aznap éjjel, amikor Josh eltűnt, vagy hogy miért
hazudta a rendőröknek azt, hogy sosem volt világos
színű kisteherautója. Azt sem értette, hogy Josh miért
hőkölt vissza, amikor aznap éjjel meglátta a kórházban.
A bűntudat egy új hulláma árasztotta el. Nem hitte,
hogy Paul képes lett volna ilyesmit tenni, csak
egyszerűen nem volt benne biztos, hogy nem ő volt.
Ma este együtt fognak vacsorázni. Perceken belül itt
lesz.
Bár nagyon szétszórt volt, összeszedte magát és
sikerült elkészítenie a vacsorát. Tavaszi saláta.
Rozmaringos csirke és sült krumpli illata terjengett a
levegőben.
A nappaliban Lily ingatag tornyot épített
fakockákból. Josh egy egész várat épített székekből,
sámlikból és a heverő párnáiból, amelyben el tudott
rejtőzni és senki nem léphetett oda be. Pedig Hannah
pont azért küldte ki minden reggel a fiút a saját
hálószobájából, hogy ne zárkózzon be, ne zárja össze
magát az emlékeivel. És ez a kis erődítmény, amit a fia
épített, azt juttatta eszébe, hogy falak nélkül kizárhatja
maga körül az egész világot. Csak csendben kell
maradni.
Josh ebben az új kis rókalukban töltötte napjainak
jelentős részét, csak hátizsákja és jegyzetfüzete volt
nála. Hannah megkönnyebbülve látta, hogy használja
ezt az új füzetet. Talán majd leírja emlékeit és érzéseit
ezekre az oldalakra, és később esetleg beszélni is fog
arról, amin keresztülment.
Ellen már érdeklődött is, hogy nem nyitottak-e be
valamivel a fiúk. Bár Hannah tudta, hogy így meg
lehetne erősíteni a vádakat Garret Wright ellen, de
bármily csábító volt is, nem kényszerítette a fiút arra,
hogy beszéljen. Dr. Freemann szerint Joshnak saját
magának kell majd idáig eljutnia, minden kényszer
olyan traumát okozhat, amelyből hónapokig vagy évekig
sem fog tudni kilábalni. Időre volt szükség.
Kedden fognak a kihallgatások kezdődni.
Átment a nappaliba a konyhából.
– Josh ideje, hogy készülődj a vacsorához. Bármelyik
pillanatban beléphet apád.
Josh kinézett rögtönzött erődítményéből. Apja
látogatásával kapcsolatban nem volt mondanivalója.
Paul még délelőtt telefonált. Látni akarta a gyerekeit,
elsősorban Josht. Mindig annyira büszke volt Joshra,
annyira örült, hogy fia van. Gyerekkorában úgy érezte,
hogy apja, aki mindig idősebb testvéreinek társaságát
kereste, nem érdeklődik iránta. Határtalanul fájt neki,
hogy Josh elutasítóan viselkedik vele szemben.
– Gyere – mondta Hannah és fölemelte az erődítmény
egyik párnáját.
Josh hirtelen becsapta jegyzetfüzetét és mellkasára
szorította. Hannah lehajolt, és megsimogatta a haját.
– Papa igazán örül, hogy ma este találkoztok –
mondta. – Mindketten hiányoztok neki.
Josh nem szólalt meg. Még csak meg sem kérdezte,
hogy miért nem lakik otthon az apja. Hannah-t
idegesítette fia érdeklődésének a hiánya.
 A konyha mögötti ajtó kinyílott majd becsukódott.
Paul a garázs felől jött. Josh szemei tágra meredtek,
kiugrott erődítményéből, és mint egy szarvas rohant a
hálószobák irányába. Lily lerombolta a tornyát, és
őrülten körözni kezdett a nappaliban, miközben azt
visította, hogy „Papa! Papa!”
– Elfelejtettem fagylaltot hozni – jelentette be Paul,
ahogy a konyhába lépett. Kihívó volt a hangja, és
egyben védekező. Valójában egyáltalán nem felejtette
el. Miután Costello vádjait sugározta a híradó, nem mert
belépni egy üzletbe. Az emberek megbámulták volna,
isten tudja, miket gondoltak volna róla. Azt is
elfelejtenék, hogy órákig kereste a fiát, hogy a
televízióban könyörgött. Az jutna eszükbe, amikor Mitch
Holt megkérte, hogy adjon ujjlenyomatot. Meg arra is
emlékeznének, hogy O’Malley amiatt az istenverte kis
teherautó miatt nyaggatta.
Lily széles vigyorral az arcán mászott föl a lépcsőn a
konyha felé.
– Papa! Papa!
A lábaihoz dobta magát és Paul fölemelte, Lily pedig
odabújt.
– Végre valaki örül nekem.
– Ne izgasson a fagylalt – mondta Hannah. – Minden
vendég mindig hoz valami édességet. A következő
évezredig van elég sütemény.
Lily átkarolta apja nyakát, s a vállára hajtotta fejét.
– Itt a papai Itthon, itthon! Az én papám!
Paul felületesen megpuszilta a homlokát és lerakta a
konyhakőre.
– Hol van Josh? – Kigombolta hosszú gyapjúkabátját
és a dolgozószobája felé indult, hogy vállfára akassza.
 – Egy kicsit megmosakszik – mondta Hannah,
miközben a salátástálat vitte az asztalhoz, átlépve Lilyn,
aki a konyha közepére ült le, fenyegetően remegtetve
alsó ajkát.
– Mondott valamit?
– Nem.
– Mi a fenét csinál az a pszichiáter? Azon kívül, hogy
óránként százötven dollárt gombol le rólunk.
Hannah szeme türelmetlenül rándult egyet és a gáz
felé fordult.
– Egy pszichiáterről van szó, nem vízvezeték–
szerelőről. Nem tud csak úgy fogóval kihúzni valamit a
fiú memóriájából. Időre van szükség.
Lehajolt, hogy fölemelje Lilyt. A baba kicsúszott a
kezei közül és szepegni kezdett.
– Papa!
– És mindeközben Anthony Costello valamilyen
perverz pedofilt farag belőlem. Erről már hallottál?
Hannah elharapta azt a megjegyzését, amely pedig
már a nyelve hegyén volt. Paulnak megint sikerült úgy
kifordítania az egészet, hogy a történet róla szóljon.
Hogy mit gondolnak róla, hogy Josh egészségi állapota
őt hogy befolyásolja.
– Igen, hallottam róla. Ellen North már telefonált.
– Naná – vigyorgott Paul. – Bár nem tud semmit tenni
ellene, de körbe tud telefonálni, hogy mindenkit
értesítsen a rossz hírről. Tudod, tényleg feldühít, hogy a
megyei ügyész nem saját maga kezeli az ügyet. Mit
történt vele? Nem vagyunk elég fontosak számára? Csak
nem botlottunk végre bele valakibe, aki nem isteníti a
nagy dr. Garrisont?
 – Na, most hagyd abba Paul. Ejtsd a témát – mondta
Hannah keményen. – Azért vagy itt, hogy a gyerekeidet
lásd. Ma este ismét család leszünk. Nem érdekel, hogy
hogyan, legalább úgy fogunk tenni, mintha nem
utálnánk egymást. Semmi csipkelődés. Semmi ravasz
megjegyzés. És semmi a szegény felültetett Paulról.
Felfogtad? Elég világosan fejeztem ki magam? Ma este
megint családot fogunk játszani. Most pedig emeld föl a
lányodat és foglalkozz vele egy kicsit, amíg én idehozom
Josht.
Hátat fordított neki és megállt a szívverése. A lépcső
alján ott állt Josh. Arca és haja vizes volt, ott állt tágra
nyitott szemekkel, mogorván, hátizsákkal a mellkasán.
Lily megint visított egyet. Paul lerakta, inkább a fia
felé fordult, egy icipici mosoly szaladt át az arcán, akár
egy repedés egy gipszfalon.
– Hé, Josh! Hogy vagy? – Amint Paul lefelé indult; a
lépcsőn, Josh hátrálni kezdett. Hannah mozdulatlanul a
konyhapultra támaszkodva nézte őket. Lily fájdalmas
visítása a szívébe nyílalt, de nem volt képes rá, hogy
felemelje a lányát. Meredten nézte a jelenetet.
– Hiányoztál – mondta Paul mézesmázos hangon. –
Hadd öleljen át jó öreg papád.
Josh megrázta a fejét, még egy lépést hátrált, s
karjaival szorosan átölelte hátizsákját.
– Paul ne forszírozd – mondta Hannah
elkeseredetten. De tudta, hogy Paul nem hallgat rá,
hogy mégis forszírozni fogja, és még esély sem lesz egy
normális családi estélyre.
Paul Josh felé lépett, s kinyújtotta karjait.
– Gyere, Josh.
– Nem.
 – Josh, kérlek.
– Nem.
– Az isten verjen meg, Josh. Az apád vagyok! Gyere
ide!
Megpróbálta elkapni Josh karját. Josh kitért előle, a
földre vetette magát, a bútorokból épített
erődítményébe menekült. A hátizsákját vitte magával.
Hannah a nappaliba ugrott, elkapta Paul karját, és nem
engedte, hogy mozduljon. Paul ránézett, arca eltorzult a
fájdalomtól.
– De hát ő az én fiam – suttogta kínzottan. – Miért
teszi ezt velem?
Hannah becsukta a szemeit, a vállára fektette fejét,
átölelte, amely egykoron oly természetes volt, mintha
bocsánatot kellene kérnie olyasvalamiért, amit ő maga
sem értett. A háttérben Lily sírt, de úgy, mintha a világ
vége lenne, s Hannah-ban felötlött, hogy valójában nem
ez-e a világ vége.
De a következő pillanatban megszólalt a csengő, és
Hannah ellépett a férfitől, aki valamikor a férje volt.
Amint keresztülment a nappalin, érezte, hogy Josh
figyeli őt bútorerődítményéből.
Mitch állt az ajtóban, fáradtan és bocsánatkérően.
Ahogy egymásra néztek, összerándult a szemöldöke,
szeméből ki lehetett olvasni, hogy Hannah borzasztóan
néz ki.
– Hannah! Mi történt? Történt valami?
Megpróbált mosolyogni.
– Ó, csak megint egy jópofa este a Kirkwood-házban.
Miben segíthetek, Mitch?
– Pault keresem. Nincs itt?
 – Na most meg mi van? – jelent meg Paul Hannah
mögött, az ajtófélfának támaszkodva, elállva Mitch útját.
– Úgy döntöttél, hogy Costellot fogod képviselni?'
Mitch elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Beszélnünk kellene. Bejönnél az irodámba?
– Most? Nincs kedvem. Ha valami közölnivalód van,
akkor ki vele.
Mitch Hannah-ra nézett, aztán ismét Paulra.
– Rendben van. Dennis Engbergről van szó.
Szeretném tudni, hogy mit kerestél az irodájában szerda
este és hogy amikor odaértél, akkor már halott volt-e
vagy pedig még élt?

– A Blooming Bud virágkereskedés eladója azt mondta,

hogy egy postai megrendelésről volt szó – mondta
Wilhelm, miközben lapozgatott jegyzettömbjében. – Név
nincs, feladó nincs, kizárólag arról esik említés, hogy
egy tucat vörös rózsát rendeltek, meg hogy mit kell a
mellékelt kártyára írni, na meg készpénzt, amely a
kifutófiú borravalóját is magában foglalja.
– És az alkalmazottjuk nem gondolta, hogy ez furcsa?
– kérdezte Cameron.
– A hölgy azt hitte, hogy ez valami romantikus dolog.
Valami titkos rajongóról lehetett szó.
– Én is így véltem – ismerte be Phoebe a maga
vékony hangján. Ellenre pillantott. – Arra gondoltam,
hogy... hát... tudják Jay Butler Brooks elég erős
szexuális hullámokat bocsát ki, és Ellen horoszkópja
valamilyen mágnesességet jelez és... Itt elhallgatott,
Wilhelm ránézett, de olyan tekintettel, mintha Phoebe
éppen valamilyen űrhajóval érkezett volna a Marsról.
 – Nem a te hibád, Phoebe – mondta Ellen. – Semmi
rosszat nem tettél. Pusztán azt szeretném tudni, hogy az
a nyomorult állat mikor járt az én irodámban.
Észrevétlenül nem juthatott be idegen anélkül, hogy
felfigyeltek volna rá, éjszaka kellett tehát valahogy
behatolnia. Na ennyit arról, hogy Rudy szerint nem kell
több biztonsági őr. Azonban az a gondolat, hogy az már
napokkal ezelőtt megtörténhetett, valahogy idegesítő
volt. Mindez a sebezhetőség érzetét keltette, és
ráadásul az ellenségnek valami emberfölötti jelleget
kölcsönzött. Akárhol akárkit el tud érni, akármikor.
– Eltűnt valami? – kérdezte Wilhelm.
– Nem.
– Lehet, hogy az üggyel kapcsolatos aktákat kereste.
– Mindig nálam vannak a jegyzeteim. És természetes,
hogy semmilyen bizonyítékot nem tartunk itt. Wright
ügyvédjének a jog hozzáférhetőséget biztosít
mindenhez, amely ebben az irodában van. Mi értelme
lenne innen valamit is ellopni?
Ellen megrázta a fejét:
– Ez is a játék része. Szurkálás.
Wilhelm zsebre vágta a jegyzettömbjét és felhúzta a
cipzárt a dzsekijén.
– No majd meglátjuk, hogy mit találunk. Eltettük a
kártyát és a cetlit. Az ujjlenyomatosok egy órán belül
megvannak a vizsgálattal.
Avval eltűntek, maguk mögött hagyva azt a fekete
port, amellyel minden felületet bekentek, hogy Ellen egy
ideig ne felejtse el, hogy behatoltak a Szentélyébe.
– Szóval most az én lelkemen szárad Enberg
öngyilkossága? – reklamálta Paul az ebédlőben. – Vagy
talán azt hiszik, hogy én öltem meg minden ok nélkül?
Mitch a derekára tette a kezét.
– Egyiket sem állítom, Paul. Ha csak öt percre abba
tudná hagyni ezt a komédiát, akkor már túl lennénk az
egészen.
– Bejön a házamba. A fene tudja, hogy mivel vádol.
Nincs jogom felháborodni?
– Rendben van, de a gyermekei a szomszéd szobában
vannak, Paul. Ahhoz joga van, hogy őket is
megfélemlítse? Erre vágyik? Nem volt elég az, amin
eddig keresztülmentek?
– És mi talán semmin mentünk keresztül?
– A Donut Hut két alkalmazottja azt mondta, hogy
láttak egy Celica autót, amely hasonlít az önére.
Paul megdöbbent.
– Önkiszolgáló étterem kisegítői. Aztán napokkal
később előkerülnek, s ez önnek elég arra, hogy ide
jöjjön a házamba.
– Nem voltak a városban – Mitch előrelépett,
mutatóujját fölemelte.
– Csak ma délután bukkantunk rájuk. Látták, amit
láttak. Engem pedig nem érdekel, hogy fánkot
árusítanak vagy szamárfaszt. Mindketten látták az autót
Enberg irodája előtt, s mindketten azt mondják, hogy
nagyon hasonlít az önére. Szépen kérem, Paul, itt az
alkalom, hogy elmondja a dolgot az ön oldaláról.
Úgyhogy addig hagyja abba a szívatást, amíg be nem
gurulok, mert akkor seggel előre fogom benyomni a
cellába.
 – Na, kezdjen bele, Paul – dirigált Mitch. – S ne
próbálja beadni, hogy nem volt, amikor ott volt. Hétfőn
már ujjlenyomatok is lesznek.
Paul belehuppant a karosszékbe.
– Meg akartam látogatni... valami személyes okból
kifolyólag. Részeg volt. Úgyhogy eljöttem.
– Maga elment az ügyvédhez, aki valaha azt az
embert védte, aki az ön fiát elrabolta. Elég érdekes
módon választ magának ügyvédet.
– Sokkal korábban volt az én ügyvédem.
Ez az ügyvéd most halott volt.
Hannah az átjáróból mindent hallott, és órákkal
később, amikor a nagymutató már éjfélhez közeledett,
még mindig szédelgett. Szerette volna, ha valami e
világi dolog lekötné a figyelmét, de a rosszul sikerült
vacsora maradékait már kidobta. Lily játékai helyükön a
ládában, Josh videokazettái pedig katonás sorrendbe
rakva a polcon.
A gyerekek már ágyban voltak. Lily túl fáradt volt és
veszekedni kellett vele. Hannah lábujjhegyen ment be a
kislány szobájába. A kislámpa egy gyengéd rózsaszín
árnyalatú sugárral simogatta a gyermek arcát. Mélyen
aludt, göndör arany tincseit izzadság nedvesítette most
meg, s piciny szemöldökét álmában összeráncolta.
Vajon mit érthet meg ebből az egészből? Hannah
elgondolkodott. Hiszen még csak egy kisbaba volt.
Vajon fog-e később a történtekből valamire emlékezni?
Vajon mindez ott bujkál-e majd emlékezetének sötét
zegzugaiban, örökkön-örökké kísértve Lilyt?
Josh is kimerülve aludt, mozdulatlanul. Pedig
álmában ugyanolyan aktív szokott lenni, mint amikor
ébren van, lerugdossa a takaróját, állandóan forgolódik,
plüssállatkákat visz az ágyába, éjszaka pedig ezeket
lerugdossa a földre. De amióta hazajött, azóta csak az
emeletes ágya alsó matracán hajlandó aludni, és
egyetlenegy kitömött majmocskát hajlandó maga mellé
tenni a párnájára.
Hannah nesztelenül ment be Josh szobájába, leült az
ágy végénél a földre, és nézte, ahogy alszik. A közelében
akart maradni, amit nappal nem tehetett meg. Josh
távolléte alatt sokat időzött a szobájában, mert úgy
érezte, hogy lelkiekben közelebb kerül hozzá, és most,
hogy ismét itthon volt, úgy érezte, hogy áthidalhatatlan
távolság van kettőjük között. Szerette volna közelebb
húzni magához és szeretetének erejével kiűzni a
sötétséget, amely úgy telepedett rá a fiúra, mint a
pernye. De csak ült ott, mozdulatlanul, és átjárta a
magány és a tehetetlenség. Olyan volt ez, mint mikor
egy hajó kormányosát elsodorja a tenger árja.
Arra gondolt, hogy hányszor ült már itt ugyanígy –
sötétben álmodozva kémlelve a fiú arcát. Mikor a
terhesség kényelmetlenségei nem hagyták aludni,
hosszú, csendes órákat töltött üldögélve az éjszakában,
keze a hasán, és a jövőre gondolt. Hogy mennyire fogja
szeretni, hogy fogja tanítgatni, védelmezni. Milyen
kedves fiatalember lesz majd belőle, az anyja
kötelességtudatát örökölve és apja érzékenységét, s a
megingathatatlan szeretet biztonságával fog felnőni.
Szemét körbejártatta a szobán és végigmérte azt,
amit már ezerszer látott. A család egy barátja falakra
festett sportjeleneteket. A két ablak közötti kis
íróasztalon könyvek álltak, akcióemberkék, és azok a
fényképalbumok, amelyeket Hannah akkor hozott ide
be, amikor Josht keresték, mert úgy gondolta, hogy ha
erősen koncentrál a boldog idők emlékeire, akkor
megidézheti fia szellemét egy másik dimenzióból.
Hátizsákja az éjjeliszekrénynek volt támasztva és
kikandikált belőle új jegyzetfüzete. Hannah araszolni
kezdett a hátizsák felé, de egyik szemét Joshon tartotta.
Hozzá nem ért volna a jegyzetfüzethez, nem engedett a
kísértésnek, bármennyire is erős volt, hogy elolvassa a
sorokat, melyeket fia írt ezekre a lapokra. Hiszen
megígérte Joshnak, hogy senkinek nem kell
megmutatnia, amíg nem készül el vele. Pusztán
szeretett volna belenézni a hátizsákba, kíváncsi volt,
hogy: miket visz mindig magával a fia. Talán ha
megtudhatta volna, hogy mit cipel mindig magával, mi
ad neki biztonságot, akkor tehetett volna valamit azért,
hogy ő maga is megadja azt a biztonságot.
A kis lámpa fénye azonban túl kevés volt ahhoz, hogy
jól lásson. Térdre ereszkedett és óvatosan
belekukucskált a hátizsákba, de a jegyzetfüzeten, tollon,
egy walkie-talkie-n és egy élénk színű kötött valamin
kívül nem látott semmit. Egy jambósapka lehetett, vagy
egy kesztyű a vadászruhákhoz hasonló narancsos
színben.
Furcsa. Ilyen ruhadarab nem volt a háznál, amióta
Paul végre levetette a férfias vadászszenvedélyét két
évvel ezelőtt. Megszabadultak a vadászfelszereléstől és
a ruháktól is, mégpedig egy jótékonysági vásáron, amely
a környezetvédelmi klub megsegítésére szolgált. Josh
azonban úgy látszik, megtartott egy darabot. És úgy
hurcolta magával, mintha egy megbecsült tárgy lenne,
amely nélkül nem lehet élni.
Ez a furcsaság megdöbbentette Hannah-t.
Rengeteget fáradozott azon, hogy a házban minden a
lehető legnagyobb rendben legyen, úgy, ahogy azt Josh
megszokta. És akkor hirtelen talál valamit, ami sem
időben, sem térben nem ide való. Lopva ismét Joshra
pillantott. Álmában sóhajtott egyet, és a másik oldalra
fordította a fejét.
Megfeledkezve a lelkiismeretéről, Hannah a hátizsák
felé nyúlt. Fontos lenne tudni... Josh bizalmát
megingatná, ha felébredne és látná.
Ha csak egy picit megdönthetné s jobban
belenézhetne...
A walkie-talkie lecsúszott. Josh megrázkódott,
gügyögött valamit, oldalra fordult, és olyan pozíciót vett
fel a takaró alatt, mintha az anyaméhben lenne. Hannah
visszatartotta a lélegzetét, tízig számolt, aztán egy picit
közelebb húzta a hátizsákot a kis lámpához.
A kötés mintája kivehetővé vált, meg a belevarrt
címke, talán a márkanevével rajta, vagy egy sportklub
neve, amely fölött egy szarvas sziluettjét látta meg.
Csak néhány betűt tudott kiolvasni: PION.
Campion. Hirtelen félelem fogta el, torkában
dobogott a szíve. Campion.
– Atyaúristen.
A szájával formálta a szavakat, de maga sem tudta,
hogy kimondta-e őket hangosan, vagy nem. Reszkető
kézzel nyúlt a hátizsákba és megfogta a kötött
ruhadarabot. Egy jambósapka. Kicsi volt és elnyűtt.
Kihúzta a hátizsákból, bár az egész teste tiltakozott
ellene. A reszketés átterjedt a karjaira, a mellkasára,
míg az egész teste el nem kezdett rázkódni, mintha
hatalmas, láthatatlan kezek ráznák a vállait.
Legszívesebben leejtette volna a sapkát, kihajította
volna a házból, mintha valamilyen kukacoktól hemzsegő
rothadó étel lenne. Mégis a fény felé tartotta és
elolvasta a címkét. Campion sportsmen. Kifordította. A
mosodából ott maradt címkén csak egyetlen név volt.
DUSTIN.
 Naplóbejegyzés

1994. január 28., péntek

Ravaszul kigondoltuk a tervet.

Sötét és mély.
Fekete és ragyogó.
Nem járnak túl az eszünkön.
Agyuk nem ér föl idáig. Megvetjük őket.
 Huszonharmadik fejezet

Josh labdává gömbölyödve húzódott az ágy sarkába,

karjával átkulcsolta a térdét. Mereven nézte a földet és
csak néha pislantott föl egy pillanatra. Túl sokan voltak
a szobájában. És senkit nem akart maga körül tudni.
Elvégre is az ő szobája volt, nem az övék. Hogy mások
hozzáérhessenek az ő tárgyaihoz.
Anyja az ajtó mellett sírt. Josh ezt nagyon nem
szerette. Utálta, ha anyja sírt, és ráadásul az ő
hibájából. Régebben sosem látta anyját sírni, az ő anyja
nem olyan volt, mint más gyerekeké. Csak azóta, mióta
apa egyre ingerültebb lett, és egyre többet veszekedtek.
De még akkor is csak úgy sírt, hogy ne lássa senki. De
most más volt a helyzet. Ez most miatta volt.
Anyjának nem kellett volna beletúrnia a hátizsákjába.
Ezt sose gondolta volna róla. Mama mindig nagy
tiszteletben tartotta mások magánügyeit. Fájt, hogy
mégis megtette. És még jobban fájt, hogy képtelen volt
mama kérdéseire válaszolni. Ha elrablójáról beszélne,
nagyon rossz dolgok történhetnének. Rosszabbak, mint
amik már megtörténtek. Ettől annyira megijedt, hogy ő
maga is legszívesebben elbőgte volna magát, de még
ehhez sem volt bátorsága.
– Josh! El tudnád mondani, hogy került az a
jambósapka a hátizsákodba?
Holt nyomozó az ágya szélén ült, s nagyon komoly
tekintettel nézett rá. Josh felpillantott, aztán pillantása
átsiklott a fiókos szekrény mellett álló rendőrtisztre. Az
övén bilincsek csillogtak. Lehet, hogy lecsukják és
börtönbe zárják? Lehet, hogy azt hiszik, hogy a másik
gyerek miatta veszett el? Félelem szorongatta a torkát
és megpróbálta lenyelni.
– Ismered ezt a fiút, Josh? – A civil ruhás rendőr egy
fényképet mutatott neki a másik elveszett fiúról. Josh
eltakarta az arcát és csak az ujjai közötti réseken
kukucskált ki. Ez a rendőr egy kicsit úgy nézett ki, mint
Tom Hanks, csak: hát egyáltalán nem volt vicces.
Türelmetlennek tűnt.
– Ki adta neked ezt a sapkát?
– Vagy találtad?
– Borzasztó fontos, hogy ezt elmondd.
– Megmenthetnéd a kisfiú életét.
Egyszerűen nem értették. Semmit nem tudtak az
elrablóról, vagy hogy milyen is lehet elraboltnak lenni.
Annyi mindent nem tudtak. Gondolataiban titkos
rejtekhelyre menekült, ahol senki nem érhet hozzá,
senki nem kérdezhet tőle semmit, és nem kell semmire
válaszolnia.
Wilhelm elfordult az ágytól, és idegesen csapkodta
kezeit combjaihoz. Mitch lassan fölállt, mint valami
nagyon öregember.
– Most mi a fenét tudnánk csinálni? – suttogta
Wilhelm – Hipnózis kellene? Vagy valami gyógyszer?
– Igen, Marty – mormogta Mitch. – Kisgyerekeket is
lehet gyógyszerezni azért, hogy bizonyos választ
kényszerítsünk ki belőlük.
Hannah-hoz fordult. Hannah reszketett, szemei
vörösek és vadak voltak. Nem lett volna meglepő, ha a
szemük láttára összeomlik, de keményen tartotta magát,
már amennyire megmaradt erejéből tellett. Félrelökte
Micht-t, Joshhoz ment, fölemelte, ringatta a karjaiban,
amely valószínűleg ugyanolyan megnyugtató volt saját
maga számára, mint fiának.
Legalább a sajtót sikerült távol tartaniuk, gondolta
Mitch. Legalábbis eddig. Hannah lakásán hívta, ő is
telefonon tudta értesíteni embereit, és nem rádión. így
az újságírók nem kaptak szimatot. Ez persze nem fog
sokáig tartani. Lehet, hogy mire kilépnek a házból,
újságíróktól fog a kert hemzsegni. De e pillanatban még
nem.
Szerencsére Paul sem volt itt. Senki sem telefonált
még neki. Valószínűleg azzal érvelt volna, hogy joga van
itt lenni, és joga is lenne, de ez olyan bonyodalmakat
okozott volna, amelyekre senkinek nem volt szüksége.
Főleg Hannah-nak nem, különösképpen azok után, ami
az este történt. Hannah-nak szüksége volt valakire, aki
megnyugtatja, ezért áthívták Tom atyát. Aki most, mint
valami borostás, kócos csavargó állt a hálószoba
ajtajában.
– Tudna valami tanácsot kérni az égi főnöktől? –
kérdezte Mitch. – Jól jönne egy kis segítség.
– Ha tudnék, akkor nem lennénk most itt. – Hannah-
ra, majd Joshra nézett, átment a gyerekszoba túlsó
végébe, lehajolt, megérintette Hannah vállát és valamit
a fülébe súgott.
– Mit gondolsz? – kérdezte Ellen North, miközben a
hall felé hátrált.
Mitch utánament. Érezte, hogy Wilhelm a sarkában
van, bár jobban örült volna Megannek e pillanatban.
– Hannah azt állítja, hogy egy pillanatra sem
vesztette szem elől Josht, amióta hazajött. Senki nem
adhatta neki azt a sapkát anélkül, hogy észrevette
volna. A hátizsák pedig mindig Joshnál volt, úgyhogy...
 – Valaki az éjszaka közepén jöhetett be a házba és
Josh hátizsákjába tette. De anélkül, hogy Hannah
észrevette volna? – meditált Ellen. – Hát ez egy kicsit túl
vadnak tűnik.
– Ha van más magyarázatod, ki vele!
– Wrightot kiengedték, és itt lakik a szomszédban –
mondta Wilhelm.
– Szerintem nem merne a ház közelébe jönni –
erősködött Mitch. – Össze kellene írni, hogy kik jártak
itt az elmúlt napokban.
– A fiú a dolog nyitja – mondta Wilhelm. – Minden
kérdésünkre tudja a választ, csak nem hajlandó kinyitni
a száját. Szerintem csak a hipnózis van hátra.
Mitch Ellenre nézett.
– Felhasználható a bíróságon az, amit valaki hipnózis
alatt mond?
– Hát meg kellene érte küzdeni. Még ha mondana is
valamit, a védőügyvéd nagy balhét csapna. Egyébként is
kisgyerekek tanúvallomását nem tartják túlzottan
megbízhatónak. A gyerekek túl könnyen
befolyásolhatóak, fogékonyak különböző gondolatokra,
melyeket az agyukban el lehet ültetni – akár tudatosan,
akár tudattalanul. Viszont hogyha Josh valami olyat
tudna mondani, amely nyomán megtalálhatnánk Dustin
Hollomant, vagy legalább megtudnánk, hogy ki a cinkos,
vagy legalábbis valami komolyabb bizonyítékra
bukkannák, akkor már megérné, akár felhasználhatónak
tartja a bíróság a hipnózist, akár nem.
Mitch mérlegelni kezdte a hipnózis melletti és elleni
érveket.
– Beszélek Hannah-val.
 – Találtál még valamit a hátizsákban? – kérdezte
Ellen.
– Az ebédlőben van.
A hátizsák nyitva volt, tartalma az asztalra rakva,
mint valami kibelezett állat belső szervei. Szomorúság
töltötte el Ellent, amint végignézett azokon a tárgyakon,
amit Josh bepakolt magának. Mintha csak attól félne,
hogy megint elrabolják és ezúttal az életéből szeretne
darabkákat magával vinni. Sok pici, nagyon szeretett
játéka volt köztük, meg egy cserkészek által használt
bicska. Egy zseblámpa, nyilván a sötétség ellen. Egy
walkie-talkie, hogy haza tudjon szólni. Egy
gyermekfogkefe, melyen a Ninja Turtle van. A húga
keresztelőjén készült fénykép, amelyen rajta van anyja,
húga, és ő maga – Josh kis kék öltönyben, gondosan
megfésülve, büszkén tartja a bébit.
– Szegény gyerek – mormogta Wilhelm, miközben
ujjaival egy régi, elhasznált baseball-labdával
játszadozott.
– Mintha az élete nem lenne elég rémes e pillanatban
– mondta Mitch. – Még ide kell jönnünk, a saját
szobájába, és beletiporni abba a pici megmaradt
magánéletébe.
Ellen egy spirálfüzetet nézett. Josh új jegyzetfüzete.
Josh–nak mamától. Egy gondosan megrajzolt szívecske
pontosította az érzelmeket. Mitchnek igaza volt. Tényleg
úgy tűnt, mintha koszos kezekkel turkálnának Josh
gyermekkorában és örökre bepiszkítanák. Ezek a dolgok
az ő sajátjai voltak, gyermekkorának részei. És ők pedig,
miután megfosztják ezeket a tárgyakat ártatlanságuktól,
bizonyítékoknak nevezik.
 Vékony tollat húzott ki Ellen a táskájából, és azzal
emelte meg a jegyzetfüzet fedelét. Régi szokása volt ez,
mivel az ujjlenyomatokat meg kellett őrizni, mint
lehetséges bizonyítékokat, de e pillanatban az is
végigfutott az agyán, hogy így kevésbé szennyezi be ezt
a füzetet. Végül is ez egy anya ajándéka a fiának. Senki
másnak nem lenne szabad hozzáérnie.
Pontosan tudta, hogy mit keres: Josh elrablóinak
nevét, egy rajzot arról a helyről, ahol fogva tartották.
Azonban pici, fiira képeket talált: fekete négyzeteket és
vékony hullámos vonalakkal rajzolt szomorú arcokat.
Egyik oldalra ezt írta: „amikor elvesztem” és alatta apró
pontokból, tintával rajzolt szemek meg egy száj. Sajnos
semmi, ami nyomra vezethetne, semmi felfedezés, csak
egy károsodott gyerek szomorú gondolatai.
– Nem hiszen, hogy van értelme megtartanunk ezt a
füzetet – mondta – vegyünk ujjlenyomatokat, hátha
segít.
A bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott és egy kis
hideg légáramlat söpört végig a házon. Steiger seriff
kellemetlen, érces hangját lehetett hallani.
– Hol a szarban van Holt?
– A főnök az ebédlőben, seriff.
Ellen fölvette a kabátját.
– Elmegyek. Telefonáljatok, ha szükség van rám.
Steiger majdnem föllökte, ahogy a szobába lépett,
csontos arcának a düh még keményebb vonásokat
kölcsönzött. Dacolt vele, nem akart a most következő
felfordulás részese lenni. A Hollomann-ügy a megyei
ügyészségre tartozott, nem a városira. Mitch kijátszotta
Steigert, amikor Wilhelmet híyta helyette, azzal áz
indokkal, hogy a bűnüldözési iroda vette kézbe a
nyomozást. De Russ Steigernek erről más véleménye
volt.
– Elmegy, North kisasszony? – kérdezte Noga,
miközben kinyitotta az ajtót. Még ez a hatalmas ember
is összerezzent, amint a szavak úgy csattogtak az
ebédlőből, mint a géppuskaropogás. Ellen megrázta a
fejét.
– Számomra ez a férfihormon-túltengés egy kicsit
sok. Jó éjszakát, Noogie.
Kilépett a hidegbe, és a kocsi kulcsát kereste
kabátzsebében. A Manley Vanloon versenyautóhoz való
kulcsokat, ahogy ő becézte az autót. Manley, aki
sohasem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy
önmagát reklámozza, egy fehér Cadillacet adott neki
kölcsön, melynek hátsó kerekei mögé hatalmas
lángnyelveket festettek. Az első ajtókra nagybetűkkel
volt festve: „Vanloon Motors: köss egy jó üzletet Őrült
Vanloonnal”. Borzasztó zavarba ejtő volt ezt az autót
vezetni, legszívesebbén inkább gyalogolt volna.
A szeme sarkából érezte, hogy valaki a Cadillac mögé
állt autójával. Elállt a lélegzete, mikor meglátta, ki volt
áz.
– Egy újabb hosszú éjszaka, ügyvédnő – mondta
Brooks, miközben kiszállt dzsipjéből –, ismét egy hosszú,
hideg éjszaka. Csupán az időjárás miatt jegyzem meg:
igazán egészséges ezeken a hideg éjszakákon egy
partner mellett melegedni. Soha nem gondolkodtam úgy
a szexről, hogy a túlélés egy lehetősége is lehet. Vagy
akkor már nem olyan jó dolog?
– Fogalmam sincs – mondta Ellen, miközben a
Cadillac felé ment.
 – Kipróbálhatnánk – mondta Brooks elnyújtva a szót.
Úgy kukucskált ki viharkabátja kapucnijából, mint egy
farkas az odújából. Még a gondolatra is elvörösödött,
hogy szakmailag akarja kihasználni.
– Inkább megfagyok, de azt sem itt, és ebben a
pillanatban. Úgyhogy lesz szíves hátratolatni a
teherautójával, hogy el tudjak menni.
A férfi úgy hőkölt hátra, mintha a szóvicc egyenesen
arcul csapta volna.
– Különben is, mit keres itt? – kérdezte Ellen. – A
rendőrség frekvenciájáról nem értesülhetett semmiről.
– Steigert követtem. A Kék Lúdban iddogáltunk.
– Mily meghitt! Ha mindenáron le akar feküdni
valakivel, úgy tudom, hogy Steiger még információt is
ad cserébe.
– Kösz, nem az én műfajom.
– Hát akkor jó hírem van az ön számára, Brooks. Ön
meg nem az én műfajom. Vagy talán jó barátja, Costello
mást mondott?
– Costello? Mi köze van a mi ügyünkhöz?
– Ezt maga kérdezi? Nahát! – felemelte a kezét,
mielőtt Books meg tudott volna szólalni. – Hazudott
nekem, és eleget manipulált az utóbbi időben.
– Nem hazudtam önnek.
– Duma. Nem mondott nekem igazat, bár nem nagyon
izgat, hogy maga miket beszél. Menjen hátra azzal a
teherautóval. Hazamegyek.
Beült a Cadillac volánja mögé, bevágta az ajtót,
remélve, hogy rá tudja csapni Brooks ujjaira. De ekkor
az már elindult a teherautója felé. Hamarosan kitolatott
az úttestre. Az út végén feltűnő reflektorok jelezték az
első újságírók érkeztét. Percek kérdése, hogy az utca
hemzsegjen tőlük. A zajra majd fólébrednek a
szomszédok. Kijönnek házuk elé. Aztán nézni fogják a
reggeli híreket, hátha láthatják magukat a képernyőn.
Wright házának ablakai sötétek voltak. Aludt, mit
sem tudván a történtekről – vagy mosolyogva ült a
sötétben?
– Előbb-utóbb hibázni fogsz – morogta Ellen. – Csak
oda kell valahogy citálnom téged a tárgyalásra.
Amint bekanyarodott az utcájába, két fényszórót vett
észre a visszapillantó tükörben. Brooks autója. Autóval
elkövetett gyilkosságok emlékei villantak át az agyán. A
kormány egyetlen rántásával le tudná ültetni Brooksot,
és egyben tönkretenni ezt a szörnyű autót. Fáradt volt,
rosszkedvű, kiábrándult – pont most kell vele
tárgyalnia?
Túl kell esni rajta. Meg kell tőle szabadulni, mielőtt
teljesen tönkreteszi az életemet
Szótlanul engedte be a házába. Farkcsóválva
üdvözölte őket a kutya, Ellenre nézett, aztán
visszarohant a hálószobába.
– Ne vegye le a kabátját, úgysem marad sokáig –
mondta Ellen, miközben levette sajátját.
– Hallhatom az ellenem emelt vádakat, vagy rögtön
ítélethirdetés következik?
A falnak dőlt, arcán könnyed mosollyal, mintha
teljesen mindegy lenne, mivel vádolja Ellen.
Valószínűleg nem is érdekli, gondolta az ügyvédnő. Elég
világosan megmondta az előbb, mit akar tőlem. Szinte
figyelmeztetett. Én voltam megint a balek, nem
gondoltam volna, hogy kétszer ugyanabba a hibába
esek. Costello esetében is azt hittem, hogy túl okos
vagyok, megértem a helyzetet.
 – Egy baseballösztöndíjjal vették fel az egyetemre –
kezdte Ellen idézni a News Week cikkét.
– Úgy tudom, hogy ez a legtöbb államban nem
ütközik a büntető törvénykönyv paragrafusaiba, még
akkor sem, ha nem éppen a legjobb eredményeket
értem el.
Ellen eleresztette a füle mellett a viccet.
– Viszont ugyanannak az egyetemnek a jogi karán
folytatta a tanulmányait.
– Családom nagy bánatára. Alig mertek mutatkozni
az egyetem diákklubjában.
– Tony Costello ugyanerre az egyetemre járt.
Brooks egy szempillantásnyit sem gondolkodott.
– Kicsi a világ, nemde?
– És akkor egyszer csak megjelenik ebben a
városban, és ez után az eset után érdeklődik. Aztán
hirtelen Wright kirúgja ügyvédjét, helyette megbízza
Costellót, akit valószínűleg meg sem tud fizetni az
egyetemi tanári fizetéséből.
Brooks szemei tágra meredtek.
– Arra céloz, hogy én hoztam ide Costellót? –
kérdezte. – És vajon mi célból?
– Ön azért jött, hogy megírjon egy történetet. Lehet,
hogy már a végét is megírta. Elképzelhető, hogy emiatt
manipulálnia kell az embereket. Az is elképzelhető, hogy
maga egy cseppet sem jobb, mint Wright, és ez az egész
csak egy játék önnek.
– Nahát! Én lennék tehát a bűntény kiagyalója?
Ellen bámulta; közelebb lépett, egész teste szinte
remegett a dühtől.
– Ne merjen rajtam röhögni. Szarok a játékaira. Én
viszont nem kívánok a továbbiakban ebben részt venni.
Több információ nem jut el önhöz az ügyész irodájából.
Ha akarja, elmondhatja mindezt Bili Glendenningnek, de
nem hiszem, hogy el lesz ájulva magától, ha
végiggondolja, hogy mivel járt az, hogy bevonta önt
ebbe az ügybe. Indulni akar a kormányzói
választásokon. Nem valószínű, hogy a minnessotaiak
rajonganának a gondolatért, hogy ezt az egész ügyet
arra használta fel, hogy egy kétes híresség mellett
díszeleghessen.
Brooks arca megrándult.
– Hűha! Felvágták a nyelvedet, drágám! Be kellene
jelentetni majd a rendőrségen, mint veszélyes fegyvert.
Ránézett a nő szájára, aki rádöbbent, hogy ezúttal ő
lépett túl közel a férfihez. Ha Brooks most
felegyenesedne, akkor egymáshoz érnének. Mégsem
lépett hátra.
– És ha most azt mondom, hogy alig ismerem
Costellót – kérdezte a férfi.
– Akkor én meg azt mondom, hogy semmi okát nem
látom annak, hogy elhiggyem, amit maga mond.
– Hm... Csak nem a bizalom hiányzik önből, Ellen?
– Ami nem létezik, az nem hiányzik – mondta Ellen. –
Egyszerűen nem bízom magában, mint ahogy
Costellóban sem.
Brooks elcsodálkozott.
– Hát ez meg hogy van? Hogyan sikerült elnyernie
ellenszenvét?
– Costello egy ragadozó. Bármit elkövet, hogy
megnyerjen egy ügyet, vagy hogy amit akar,
megszerezze magának.
 – És önt is meg akarta magának szerezni? – kérdezte
Brooks. – Erről van szó, Ellen? Costello át– és
megbaszta magát...
– Tűnjön el a házamból! – parancsolta Ellen. – Ami
mondandóm volt, azt elmondtam. Ott az ajtó. Csukja be.
De kívülről.
Brooks elkapta a nő karját, hogy ne tudjon neki hátat
fordítani. Egy pillanat alatt Ellen volt a falnál, Brooks
föléhajolt, arcukat csak centiméterek választották el
egymástól.
– Nem úgy van az, ügyvédnő – mondta Brooks. –
Addig nem megyek, amíg nem védtem meg magam.
– Nem tárgyaláson vagyunk. Itt nincsenek jogai. És
nekem nem kell magát végighallgatnom. Semmi közöm
magához.
– Maga pontosan tudja, hogy végig fog engem
hallgatni – mordult rá a férfi. – Elég sok mindennel
vádoltak már életemben. A francba is, legtöbb esetben
jogosan. De Costellót tényleg csak látásból ismerem.
Egyszer az öregdiákok klubjának vacsoráján találkoztam
vele. Megpróbált nekem eladni egy ügyet, amelyen épp
dolgozott, hogy írjak róla könyvet. Nem fogadtam el az
ajánlatot. Semmi kedvem Costellót a karrierjében
segíteni. Nem azért jöttem, ide, hogy felújítsam
ismeretségünket, és mérget vehet rá, hogy nem én
hívtam ide.
– Komolyan azt akarja, hogy elhiggyem, hogy csak a
véletlen folytán vannak itt mindketten?
– Hisz, amit akar. Elmondtam, amit akartam. Azért
jöttem ide, hogy lássam, hogyan bogozzák ki a szálakat,
hogy legyen egy sztori, amit leírok, és nem azért, hogy
kitaláljak egyet.
 – Hát maga is megéri a pénzét – suttogta keserűen
Ellen.
– Mégpedig elég szép pénzt.
Rezzenéstelenül, könyörtelenül nézett a nő szemébe.
Veszélyes. Ez a szó ismételten átvillant Ellen agyán,
amikor Brooksra gondolt. Mintha fenyegetné. Az állását
is. A magánéletét is.
– Ellen, az ön személyisége már önmagában megérne
egy könyvet. – Keze a falról a nő arcára siklott, s
hüvelykujját végighúzta az állán és a nyakán. – Mindent
meg akarok tudni magáról. A francba is, egyszerűen
akarom magát.
Ettől a vallomástól megrándult Ellen teste, zavarba
jött és szégyellte magát. De semmi sem változott. Még
mindig nem bízott benne. Brooks semmit nem nyer, ha
beismeri, hogy összejátszik Costellóval, viszont sokat
veszíthet. Ugyanakkor rengeteget nyer, ha megszédíti
Ellent.
– Legszívesebben itt, e pillanatban magamévá
tenném – suttogta a férfi, miközben hüvelykujját Ellen
két kulcscsontja közti mélyedésbe helyezte, és ujjaival
gyöngéden simogatta. Puha bőrét közvetlenül a melle
fölött. – Természetesen, ha engedné.
Ellen csak nagy nehezen tudott megszólalni. Hangja
cérnavékony volt.
– Nem engedem.
– Nem. – A férfi kimerültén nézett rá. – Nem. Maga
túl okos, túl óvatos, túl tiszta. Egy magamfajta arc
számára itt nincs hely. Én nem olyan lánggal égek, amit
csak úgy be és ki lehet kapcsolgatni. Ha túl közel kerül
hozzám, megéghet. Isten ments, hogy megkockáztassa,
vagy hibát kövessen el.
 – Nemcsak rólam van szó.
– Nem? Ha nem lenne ez az ügy, akkor már az
ágyában lennénk? – kérdezte, és szája túl közel került
Ellenéhez, és a szemei túl kékek voltak. – Akkor most
önben lennék, Ellen?
Ellen szája kiszáradt.
– Ha nem lenne ez az ügy, akkor most ön nem lenne
itt.
Pontosan erről volt szó. Ellen nem tévedett. A férfi
nem tudott vitába szállni. Az igazsága nem tudta
csillapítani a férfiben lakozó vágyat. Őrület, hogy pont
ezt a nőt akarta. Nemcsak szexről volt szó; ahhoz bárhol
hozzá lehet jutni. Annyi nőt szedett fel, amennyit akart.
De most nem erre volt szüksége. Erre a nőre vágyott,
aki minden volt, ami ő soha: elkötelezett, jó, önmagát
másokért föláldozó igazság bajnoka. Míg Brooks egész
életében minden kötelezettség alól meglógott, saját
javait hajszolta, s mindezt úgy, hogy a cél szentesítette
az eszközt. Akármilyen álarc mögé bújhatott, de mindig
pontosan az volt, aminek Ellen már ismeretségük elején
nevezte – egy pénzsóvár milliomos. Hogy emiatt
elvesztette családját, lelkét, az nem önfeláldozás volt,
hanem egyszerű irónia.
– Nem – mondta végül. – De most itt vagyok.
Próbáljon megváltani, Ellen!
De hát lenne értelme megpróbálni? Ellen meg se
kérdezte, félt, hogy tudja, mi lesz a válasz. De mintha a
férfi is félt volna a választól. Ellen nem tudott sokáig a
férfi szemébe nézni. Nem most. Mikor annyi minden
nehezedett a vállára. És ahogy vége lesz a tárgyalásnak,
a férfi elmegy, elvégezte a dolgát, és valaki másnak a
tragédiájára fog lecsapni.
 – Ha megváltásra vágyik, keressen meg egy papot –
mondta csendesen Ellen. – Magával kapcsolatban
engem semmi felelősség nem terhel, és nem vagyok
olyan hülye, hogy ezt bemeséljem magamnak.
– Nem. És nem is lehet magát beugrasztani. –
Hátralépett és a bárszekrény felé fordult. Kétujjnyi
whiskyt töltött magának, és gyorsan felhajtotta. –
Engem pedig senki nem küldött ide. Saját magamtól
jöttem. Azért, hogy bizonyos kérdésekre megtaláljam a
választ.
Ellennek határozottan az volt az érzése, hogy
ezeknek a kérdéseknek semmi közük nincs Josh
Kirkwoodhoz vagy Gar– ret Wrighthez. Inkább
személyes jellegűek lehettek, mintsem szakmaiak.
– És megtalálta már a válaszokat?
A férfi szomorúan mosolygott, ahogy visszacsavarta a
whiskysüveg kupakját.
– Nem. Ezek a kérdések egyre komplikáltabbá
válnak.
Ellen az ajtóig követte, egyszerre akarta megtudni és
nem megtudni az igazságot. Végül egy szót sem szólt, és
hogy miért, azt Brooks valószínűleg jobban tudta.
– Igaza van. Ne térjen le az útjáról, ügyvédnő –
mondta Brooks. – Jobb lesz így önnek. Én nem érdemiek
meg egy ilyen nőt. Ezzel tisztában vagyok.
Felé hajolt, búcsúzóul megcsókolta, s gyengéd
csókjában a vágy és a whisky íze keveredett. Kilépett az
éjszakába.

Deer Lake utcái kihaltak voltak. Még a kóbor

kutyáknak is több eszük volt annál, hogy mínusz
húszfokos hidegben az utcákon csatangoljanak. Ilyenkor
csak az őrültek és a rendőrök vannak kinn. A rendőrök
azért, hogy kihúzzák az árokba borult őrült vezetőket. A
detektívek pedig az ügy legújabb fejleményei miatt
kerültek elő.
Jay a Lakeshore Drive egyik kanyaijában ült az
autójában, motorját nem állította le, és azon meditált,
hogy visszamenjen-e a Kirkwood-házba. De a sajtó már
nem volt ott, és tudta, hogy semmi esélye arra, hogy
valami újdonságba bepillantást nyerjen. Amúgy sem
érzett hozzá semmi kedvet. Az izgalom, amit akkor
érzett, amikor Steigert kihívták, már elmúlt. Most már
csak nyugtalanságot és ürességet érzett. Nem volt
kedve a Ryan’s Bay-i házba menni.
Ahogy távolodott a tó partjától, az Oslo Roadon
jobbra fordult, Dinky Town felé vette útját, ahol az
éttermek kihaltak voltak, és az épületek mintha
romlásnak indultak volna. Egy éjszaka is nyitva tartó
üzletből egy eladó bámult ki.
A kollégium épületének néhány ablaka még világos
volt, de az osztálytermék sötétek. A Harris Egyetem
még az éj sötétjében is'hagyománytól és gazdagságtól
sugárzott. Súlyos, tömör épülete, melyeket még egy
olyan korban építettek, amikor a diákok nem pusztán a
jobban fizető állások reményében szereztek diplomát.
Az egész terület magas fenyőfákkal volt parkosítva.
Garrett Wrigt azt állította, hogy itt dolgozott a Kray-
hallban aznap éjjel, amikor Josht elrabolták. Christopher
Priest is. Cinkosok voltak ebben az őrületben, akkor
miért nem szolgáltatnak egymásnak alibit? Jay arra
gondolt, hogy valószínűleg ez is a játék része. Lehet,
hogy ez az apró igazság csak a hazugságdetektor
megtévesztésére szolgált.
 Egyre érdekesebb ez az eset, gondolta, ahogy
elhagyta az egyetem területét a hátsó úton. Lassan
haladt dél felé az Old Cedar Roadon. Egyszerű ok
mögött rejtőzködő titkok és bűnök mindig lenyűgözték.
Látszólag hétköznapi kisvárosok életében.a felszín alatt
senki által nem sejthető okok rejtőznek.
Jay egy elhagyott úton állította meg dzsipjét,
meggyújtotta utolsó cigarettáját, és kibámult az
ablakon. A hold megvilágította a téli tájat, ezüstös fényt
kölcsönözve a hónak, s feketén meredtek a kopasz fák
az ég kékjében. Megművelt földek szegélyezték
nyugatról az egyetem területét, és a kukoricaszárak itt–
ott kikandikáltak a hótakaró alól. Látszólagos béke
uralkodott a tájon.
Dél felé az út megkerülte Rayen’s Bay keleti partját,
ahol Josh kabátját találták meg kilenc napja. O’Malley
feltételezése szerint itt kezdődött el az egész játszma, e
kis forgalmú út mentén. Itt történt az a baleset, amely
miatt Hannah Garrison tovább maradt a kórházban.
Christopher Priest elküldött egy diákot, hogy valamit
elintézzen. A hátsó úton hagyta el az egyetemet, mint
azt gyakran teszik diákok. A kocsija megcsúszott a jégen
– O’Malley teóriája szerint direkt fellocsolták az utat –
ami miatt a fiú nekiütközött egy szembejövő járműnek.
A másik autó idősödő hölgyvezetője azonnal meghalt,
utasa pedig szívrohamot kapott, és kórházba szállítás
után vesztette életét. Két további utast helikopterrel
vittek a Hennepin megyei kórházba Minneapolisba, ahol
a diák jelen pillanatban életveszélyes állapotban fekszik,
miután súlyos fertőzés lépett fel nála.
 Mennyi életet érintett vagy vett el ez a játék! És ha
O’Malleynak van igaza, akkor az egész itt kezdődött, a
városkának eme csendes, távoli pontján. Az események
dominóeffektus szerint érintettek egyre több embert.
Ok és okozat. Az események láncreakciója. Azon
gondolkodott, hogy mennyit láthatott ebből előre ennek
a játéknak a kiagyalója. Nem tudhatta például, hogy
Ellen North veszi majd kézbe az ügyet, vagy hogy egy
alabamai író lecsap a történetre. És mégis olyan
ügyvédet választott, aki ha felületesen is, de
kapcsolatban állt mindkettővel.
Arra gondolt, hogy valaki nézi őt, és borzongás futott
végig a gerincén.
Már nem megfigyelő volt, hanem játékos. Aki e
bűntény hálójában vergődött.
Ez a dolgod, hogy egyik áldozattól a másikhoz menj.
Megráz ez téged egyáltalán, vagy már immúnis vagy?
Nem immúnis, csak óvatos. Távolságot tartok. Nem
érint személyesen.
Hazudsz.
A hidegtől megrázkódott, és a fűtést följebb akarta
tekerni. Ekkor vette észre, hogy önkéntelenül már a
maximumra állította. Rohadt hideg ez a város. És csak
ült, mint egy hülye a semmi közepén. Miért is nincs
most ágyban? Természetesen Ellennel, aki viszont meg
volt róla győződve, hogy nem csak részese ennek az
ügynek, hanem még valami sötét szerepet is vállalt
benne. Ellen, aki nem bízott benne, aki semmi
tiszteletet nem érzett iránta. Aki kötelességének érezte,
hogy igazságot szolgáltasson egy gyermeknek, egy
családnak, egy rendőrnek, egy egész városnak.
– És hülye herceg vagy, Brooks – mormogta.
 Újra cigarettára akart gyújtani, de a doboz üres volt.
Dzsipjével megfordult és az egyetem felé indult, a
legrövidebb úton. Az eladó, egy kövérkés fiú, akinek
pattanások borították arcát, nem mulasztotta el
megjegyezni, hogy milyen hideg van, miközben
átnyújtotta a karton Marlborót. Jay válaszolt valamit,
aztán kilépett az utcára.
Meg kellett állnia, mert egy autó húzott el előtte. Az
utca túloldalán ott volt a Pack Ratt használtruha–
kereskedés, ahol Todd Childs félállásban dolgozott, már
amikor nem agyalt ki alibiket a mentorának. Senki nem
ismerte, mielőtt Ellen autóját megrongálták. A pletyka
szerint Costellóék bedugták a Twin Cities Hotelba és
kiszivárogtattak valami információt arra vonatkozólag,
hogy esetleg tanúvallomást tesz. De ugyanannyira
lehetséges volt az is, hogy Childs valamelyik farmon
rejtőzött, ahol is Dustin Hollomarfcőrizte és ő kivitelezte
Wright elmebeteg tervét, miközben Wright maga otthon
ült és játszotta az ártatlant.
Jay kikanyarodott dzsipjével az útra, átvágott az
észak felé vezető sávon, miközben a Pack Ratt
ruhakereskedés nem ment ki a fejéből. Valami
tükröződött az ablakban. Valami furcsa fény belülről.
Fény. Halvány sugár, mint egy zseblámpa fénye.
Elég furcsa időpont arra, hogy valaki egy
ócskásüzletben keresgéljen.
Befordult a sikátorba, majd kikapcsolta a motoiját és
a fényszóróit, ahogy dzsipje az üzlet mögé ért. Az üzlet
fölött nem égett a lámpa, ha egyáltalán volt lámpa, de
elég fényt adott az utcai világítás ahhoz, hogy látni
lehessen. Töredezett lépcső vezetett fel a hátsó
bejárathoz, fölötte meghajlott vaskorlát. A lépcső egyik
oldalán szemétkonténer, másik oldalán egy piszkos,
szürke Ford a nyolcvanas évek végéről. Motorja járt,
kipufogójából füst szállt föl – készenlétben a
menekülésre, csakhogy az utat most a dzsip
eltorlaszolta.
Ki a fene rabolna ki egy használtruha-üzletet? Mit
lehet onnan ellopni? Valószínűleg tíz dollárnál többet
érő nem volt az üzletben, és Jay agyában fel sem merült,
hogy a pénztárgépben jelentős összeg lenne. Lehet,
hogy széf volt az üzletben. Arról az eladók tudnának.
Mint például Todd Childs. De az is lehet, hogy Childs
valami fontosat hagyott az épületben, amiért nappal
kockázatos lett volna visszajönni.
Jay rádiótelefonon hívta a rendőrséget, és jelezte a
lehetséges betörést, de aztán kiszállt a dzsipjéből, a
kocsikulcsot zsebre vágta, és gondosan vigyázott,
nehogy becsapja az ajtót. Értékes percek fognak eltelni,
mielőtt a rendőrautó megérkezik. Az elkövető nem fog
tudni autóval szökni, de hogyha kisurran az épületből,
még mindig futásnak eredhet. Hogyha tényleg Childs
az, és ha Childs Wright cinkosa, akkor itt az alkalom,
hogy elkapják és az ügy lezáruljon.
És ha elkapsz egy gyanúsítottat, gondolj arra, hogy
ez milyen népszerűséget hoz neked – gondolta
szarkasztikusán. Ezt mondaná Ellen – nem mintha Jay
érzett volna valami pici nemességet magában, csak
egyszerűen önmagán akart segíteni. De nem túlzottan
érdekelte, mit gondol Ellen.
Az épület felé haladt, a hó csikorgóit a lábai alatt.
Remélte, hogy a Ford járómotorja elnyomja a lépteinek
hangját, vagy hogy a bolt éjféli látogatója túlságosan
elfoglalt ahhoz, hogy meghallja. Visszatartotta
lélegzetét és lépcsőről lépcsőre haladt fölfelé.
Az ajtó kivágódott, ahogy Jay a kilincs felé nyúlt,
keményen megütötte, leesett a lépcsőn. Egy fekete
ruhás alak jött ki, nekirontott, valami rövid fekete
tárggyal fejbe vágta. Jay érezte, hogy hátraesik, zuhan
le a lépcsőn, karjai elernyednek, szeme előtt színek
kavarognak. A parkoló jegén koppant.
Elvesztette tájékozódóképességét, nem tudta
megkülönböztetni a föntet a lenttől. Egy autó
ajtócsapódását hallotta,; majd felbúgott a motor.
Sikerült négykézlábra emelkednie, de a Ford fényszórói
elvakították. A motor bömbölt, a kerekek forogtak a
jégen, amint tolatni próbált. Két fém súrlódásának
velőtrázó csikorgása jelezte, hogy dzsipje sem fogja
jobban megúszni ezt a kalandot, mint ő maga.
Gondolkodni azonban nem volt idő, mert a Ford
előrelendült, egyenesen fölé.
Oldalra akarta dobni magát, lábai kicsúsztak alóla,
bal könyöke a lépcső betonján koppant. Elkapta a
vaskorlát tartóoszlopát és föltornászta magát a lépcsőre.
A Ford ütközője centiméterekre volt már tőle, és a fém a
második lépcsőfok betonját szinte lecsiszolta.
A motor bömbölt, a kerekek csikorogtak, még
egyszer hátragurult az autó, nekiütközött a dzsipnek,
ezúttal az orrát eléggé oldalra tolta ahhoz, hogy ki
tudjon kanyarodni az utcára.
Ez a rohadék most meglóg. Ha a hekusok nem érnek
ide tíz másodpercen belül, akkor meglógott.
Jay őrjöngött. Mint egy részeg tántorgott az
összegyűrt dzsip felé. Megpróbált futni, de azért is meg
kellett küzdenie, hogy állva maradjon. A jobb oldali első
ajtó behorpadt, akár csak egy másodosztályú bokszoló
arca. Értékes másodperceket vesztett, amíg megkerülte
az autót. A Ford centiméterenként haladt előre, az utca
és a szabadság felé, de hátulja jobbra– balra csúszkált a
jeges kövezeten.
Jay káromkodva dugta be kulcsát az önindítóba.
Szédült, csak nagyon homályosan látott. Beindította a
kocsit. A motor bőgött, az ékszíj süvített, mint az
éjszakai szél. Sebességbe tette a kocsit és rálépett a
gázra. Most hasznát vette a négykerék-meghajtásnak.
Biztonságosan indult előre az autó, nekiment a Fordnak,
de ugyanevvel a lendülettel ki is lökte az aszfaltos útra.
A Ford nyugati irányban tépett el a lakóházak között.
Jay ráfordult az útra, de kerekei megcsúsztak, nem volt
túl könnyű kormányozni a jégen. Sikerült
kiegyenesíteni, és rálépett a gázra. A Ford féklámpái
már két háztömbnyivel odébb világítottak. Világosan
kivehető volt, hogy most dél felé fordul. A dzsip utána,
végigsúrolt egy kombit, átcsúszott az utca túloldalára és
összetörte egy Honda lámpáit. Üvegcsörömpölés kísérte
a két fémtest koppanását.
Hamarosan a Mill Roadon üldözte. Jay túl gyorsan
vette be a kanyart, a kerekek megugrottak a
járdaszegélyen. Dzsipje belegázolt a járdát borító friss
hóba, centiméterekkel csúszott el egy fa mellett, majd
visszahuppant az útra.
A sima aszfaltot most kavicsokkal kitömött göröngyök
váltották föl. Az úton már nem volt lámpa, az éj
sötétjébe borult, csak a hold gyér fénye és az autók
fényszórói világították meg. Szántóföldek mentén
száguldottak tovább, dombokon föl, dombokról le, aztán
egy völgybe jutottak, melyben a téli fák csupasz törzsei
sötétlettek.
Egyre bizonytalanabbul vette a kanyarokat. Minden
fordulásnál vadabb és vadabb képek villantak át Jay
agyán. Túl gyors, gondolta. Nem uralom a kocsit. A
kövek föl–fölcsapódtak az alvázról. Itt–ott jeges is volt az
út. Nagyon nem akart ilyen körülmények között vezetni.
A Ford egyre távolodott.
Aztán eltűnt egy bukkanó mögött. Jay megpróbálta
behozni, földig nyomta a gázt. Ahogy a bukkanó tetejére
ért, a dzsip elhagyta a földet. Nem lehetett
kormányozni, Jay elvesztette uralmát fölötte, nem tudta
bevenni a kanyart.
Elcsesztem, gondolta; amilyen erősen csak tudta,
megmarkolta a kormánykereket, és hátát nekifeszítette
az ülés támlájának. A kocsi egy bozótnak csapódott,
megpördült, Jay átrepült az utasfíilke másik oldalára. A
reflektorai egy pillanatra kialudtak, majd újra
felvillantak, amint a kocsi egy lejtőn csúszott lefelé,
körülötte hó spriccelt minden irányba, majd hirtelen
megállt, amint egy nagy fának ütközött. Jay az ajtónak
csapódott, a fejét beverte a repedt ablakba. Lelke
mintha eltávolodott volna testétől, szinte nem volt
köztük kapcsolat. Forró víz fröcskölt a hűtőből. Rádió
adóvevőjének lámpája vörösen villogott. Gyengén,
recsegve lehetett hallani a Pack Ratt elé most érkező
rendőrautó adását.
Legutolsó gondolata, mielőtt elájult, ez volt:
elbasztad, fatökű.
 Huszonnegyedik fejezet

– Mire emlékszik?
Jay becsukta a. szemét és összeráncolta szemöldökét.
Bal fele sajgott, mintha xilofonoznának a bordáin. Dr.
Baskír, kinek alacsony termetéhez viszonyítva hatalmas
orra volt, azonkívül valami hindu kiejtéssel beszélt,
gondosan megvizsgálta, miután behozták a Deer Lake– i
Városi Kórházba. Olyan aprólékos figyelmet szentelt
minden egyes zúzódásnak és összetört csontnak, mintha
mindezek külön– külön életet élnének. Azt mondta, hogy
a bordák hál’ istennek nem törtek el, és olyan kedvesen
beszélt, mintha hízelgő szavaival akarná a görcsbe
rándult izmokat fellazítani. Gyakorlott mozdulatokkal
varrt össze két kicsi sebet Jay fején, miután
üvegszilánkokat szedett ki csipeszével az izzadságtól
összeragadt hajszálak közül.
A jó hír az volt, hogy Jay életben maradt, hogy el
tudja mesélni kalandját. A rossz hír pedig az volt, hogy a
rendőrök újból és újból, a végtelenségig meséltették.
Már minden apró részletet elmondott a seriff
helyettesének, aki másodpercekkel a baleset után a
helyszínen volt. Aztán a Pack Ratthez kiküldött
rendőrnek is el kellett mindezt mondania, aztán egy
másik járőrnek is, aki viszont az üldözés közben
megsérült autók tulajdonosai részéről érkezett ide.
Most pedig a Steiger-Wilhelm-Holt-féle, nem éppen
szent életű Szentháromság állt a vizsgálóasztal körül.
Mindhárman kíméletlennek és magabiztosnak tűntek,
de hát ez normális körülmények között Jayre is
vonatkozott. Vérfoltos nadrágban ült az asztalon,
felsőteste meztelen, mivel ingét a túlbuzgó önkéntes
ápolók vékony csíkokban tépték le róla. Dr. Baskír a
bordáit szoros kötéssel rögzítette, ami miatt csak
gyűszűnyi levegő jutott tüdejébe. Állán a bőr felhasadt,
fejét mintha kalapáccsal verték volna, azonkívül hideg
volt.
– Már kétszer elmondtam – mondta Jay összeszorított
fogakkal.
– Nem ismerte fel a férfit, aki az üzletből jött ki? –
kérdezte Holt.
– Símaszk volt a fején. Azonkívül pillanatok alatt
leterített és elszaladt. Azt sem tudom, hogy milyen
magas volt. Nem tudom, hogy nézett ki.
– Fingod sincs az egészről, észkombájn? – morgott
Steiger. – A Bleu Goose bárban korábban lezajlott
haverkodásnak immár nyoma sem volt.
– Mivel ütötte meg? – kérdezte Wilhelm.
– Valamiféle rúddal. Rövid volt. Fekete. Kibaszottra
fájt.
Holt és Wilhelm egymásra nézett.
– Ilyesmivel dolgozta meg Wright Megant.
– Úgy tűnik. De lehetett akár egy zseblámpa is.
– Vagy valami szardarab ebből a patkánylukból –
dörmögte Steiger. – Ki a fasz rabolna ki egy ilyen
helyet? Mi a francnak?
– Jó kérdés – mondta Mitch. – A tulajdonos azt
mondta, hogy ötven dollárnál soha nem tart többet
egyszerre az üzletben, és azt is hazaviszi minden péntek
este. Erről pedig minden alkalmazottja tud.
– Lehet, hogy nem is pénzt kerestek – mondta Ellen.
Az ajtófélfának támaszkodott és remélte, hogy elég
nyugodt kifejezést tud magára erőszakolni. A
Szentháromság által alkotott félkör felbomlott és
mindenki Ellenre nézett, láthatóan zavarta őket
jelenléte. Ellen sem nézett szebben rájuk. Tekintete
végül Brookson állt meg, aki határozottan rossz érzést
keltett benne. Kényszerítette magát, hogy Mitchre
nézzen.
– Ha Child volt az, akkor lehet, hogy valamit elrejtett
az üzletben – mondta. – Hogyha kapcsolatban van
Wrighttal, akkor lehet, hogy valami bizonyítékról van
szó.
Wilhelm hatalmasat ásított.
– Az embereink épp most szedik ízekre az üzletet.
Jobb lesz, ha találnak valamit. Egy örökkévalóság
minden darab szart átnézni.
– De honnan tudjuk, hogy nem vitte magával? –
kérdezte Mitch. – És az is lehet, hogy akármit is vitt el
onnan, annak semmi köze ehhez az ügyhöz.
– Van hírünk az autóról? – kérdezte Ellen.
– Child Peaguae-t vezet – mondta Mitch. – Nem
tudunk erről a Fordról...
– Még a rendszámot sem – panaszkodott Steiger.
– Csak annyit, hogy koszos volt – mondta Jay. – Meg
sötét színe volt.
– Persze, persze... Miért is feltételeznénk, hogy
Childé volt, vagy hogy a betörésnek bármi köze lenne
ezekhez az istenverte gyermekrablásokhoz? Ha a
véleményemre kíváncsiak, már megint csak az időnket
pazaroljuk, és nem arra figyelünk, amire kellene,
pusztán azért, mert Truman Capote-unk úgy döntött,
hogy felcsap nyomozónak.
Jay homlokát ráncolta.
– Na végre egy önöknek való kép.
 A seriff csúnyán nézett rá.
– Az emberei tudják, hogy nézett ki az autó. Ha
látják, úgyis megállítják. Eddig jutottunk.
Jay megpróbált egy kicsit felülni, de rögtön meg is
bánta.
– De nem kellene átkutatniuk a garázsokat? Mi van,
hogy ha ezt az embert keresik? Ha ő rabolta el a
Hollomann fiút?
– Mi okunk lenne rá, hogy erre gyanakodjunk? Miért
ne hihetnénk, hogy csak valami kábítószeres gyerek
akart néhány dollárhoz jutni?
– De mi van, hogyha Child volt?
Steiger hátat fordított neki, az ajtó felé indult.
– Na én megyek lefeküdni. Senki ne telefonáljon,
kivéve, hogyha valami borzasztó nagy dologra
jutottatok.
– Haver – mondta Wilhelm, de maga sem tudta, hogy
kihez szól. – Ha a szőrszálhasogatók ezt megtudják,
akkor elevenen fognak engem felfalni.
Mitch bámult rá, mint borjú az új kapura.
– Erre befizetek. A szőrszálhasogatók hamarosan
sötétben fognak tapogatózni.
– Vicces.
Ahogy a nyomozó eltűnt a folyosón, Mitch Ellenre
nézett.
– Azt hiszi, poénkodtam?
Megrázta fejét és Jay felé fordult.
– Tehát a végkövetkeztetés, Brooks úr: az egészbe
nem kellett volna belekeverednie. Mi hekusok vagyunk,
maga meg író. Ezt vésse az agyába. Elég bajunk van
olyan civilek nélkül is, akik csaknem belehalnak abba,
hogy a mi munkánkat végezzék. Hogyha a
seriffhelyettes nem veszi észre a felfordult autóját,
akkor magát most mirelitként szállíthatnánk Afrikába az
emberevőkhöz. Ha pedig valaki ült volna azokban az
autókban, melyeknek ön üldözés közben nekivágódott,
akkor most a börtön rácsaiba verhetné a seggét.
Baromian nem érdekel, hogy kicsoda maga. Amúgy
pedig meg fogja kapni az idézést.
– Kifizetem a kárt – morogta Jay. És hogy viccel üsse
el a dolgot, Ellen felé fordult. – Talán a nők segítségével
elsimíthatjuk a dolgot.
Mitch gúnyosan nevetett.
– Majd ha piros hó esik. És miután ez a kis
orvoscsapat a megfelelő szervét is visszavarrta. – Ellen
felé fordult. – Na én már itt sem vagyok. Ma már semmit
sem tehetünk. Várni kell, hogy mit találnak Wilhelm
emberei, de az is lehet, hogy Steigernek van igaza.
Valószínűleg semmit. Muszáj aludnom. Holnap viszem
haza Megant a kórházból.
Ellen bólintott. Amint Mitch kilépett, már rájött, hogy
hülyeség volt ide jönnie. Miért is tette? Cameront is
küldhette volna. Vagy várhatott volna reggelig. Brooks
semmi meglepőt nem tudott nyújtani, semmiféle
bizonyítékot nem talált, csak arról fantáziáit, hogy az
általa üldözött ember az, akit mi is keresünk.
– Semmit nem tud mondani? – kérdezte Ellen.
– Csak annyit, hogy be kellett volna biztosítanom az
autót.
Ellen csak nézte.
– Tehát – mondta Brooks – megint azt akarja
mondani, hogy az egészet megrendeztem, hogy több
példányban keljen el a könyvem?
 – Nem hiszem, hogy a könyv kedvéért öngyilkos
lenne. Ugyanis ez a cél ellen szólna, nemde? Persze az
is igaz, hogy a váróterem zsúfolva újságírókkal, akik
mint lehetséges hőst akarják magát ünnepelni.
Jay nyersen nevetett, de nevetése sziszegésbe fulladt.
Hogy enyhítsen fájdalmán, lecsúszott az asztalról és
összeszorította a fogát. Ellen egyébként el tudta volna
képzelni, hogy Jay pusztán a népszerűség iránti vágyból
képes kiagyalni egy ilyen vad tervet is, hogy anyagiak
miatt akár az életét is kockáztassa. Hiszen Jay eddigi
viselkedése ezt sugallta Ellen számára. De vajon
önmaga számára nem?
– Higgye el, ügyvédnő, nem vagyok hős. Nem is
akartam azt a disznót elkapni, amíg nem akart megölni.
Csak ettől gurultam be.
– Először is, mit keresett ott?
– Csak furikáztam a városban, és az életről
gondolkodtam. Vicces, hogy percekkel később majdnem
elvesztettem.
– Ne akarjon túl okos lenni.
– Túl nagy kérés, drágám. Evvel az erővel egy
macskát is megkérhetnénk arra, hogy változtassa meg
szőrének színeit.
Ellen el nem mosolyogott volna. Miért kellett Jaynek
hősködnie? Most akár a boncteremben is feküdhetne, az
este során többször is meghalhatott volna. És minden jel
arra mutat, hogy igazat beszél.
– Tisztában van vele, hogy mennyi ideig tart egy ilyen
hideg éjszakán megfagyni? – kérdezte.
– Nem, de most a legjobb úton haladok felé. – A szoba
összes szekrényét kinyitotta, hátha talál valamit, amit
magára vehet. – Az istenit, hát nem fűtik ezt a kórházat?
Mi történik itt? A bacilusokat akarják megfagyasztani?
– Viccelődjön, ha akar, de már túl sok ember tört
össze vagy halt meg ebben az istenverte játékban.
Semmi vicces nincs benne.
A férfi felé fordult, de már átkozta is magát, hogy
nem vigyázott szavaira.
Ki kellett tartania. A tanúk kihallgatása kedden
kezdődik. Most nem engedheti meg magának, hogy
megtörjön.
– Mennem kell – suttogta.
Jay követte tekintetével, amint az ajtó felé ment, és
arra gondolt, hogy most tényleg el kell engednie Ellent.
Aztán mégis előrébb nyújtotta a kezét és megfogta a nő
vállát.
– Várjon, Ellen.
A nő megállt, de nem fordult hátra. A férfi a vállai
fölött látta, hogy becsukta a szemeit.
– Nem volt muszáj ide jönnie – mondta. Mégis boldog
volt, hogy jött, ez talán azt jelentette, hogy páncélja nem
át– törhetetlen. – Izgult értem?
– Valószínűleg csak mert túl keveset alszom.
– Bizonyára.
Jay a nő elé lépett, kezét az állának támasztotta, és
fölemelte fejét. Ellen bőre sápadt volt, a kimerültség és
a feszültség mély árnyékokat és finom barázdákat
rajzolt arcára.
– Mindenesetre köszönöm – suttogta Jay.
Ellen hagyta, hogy a férfi ajka az övéhez érjen. Csak
egy egyszerű puszit kapott, amely egyikőjüket sem
kötelezte semmire.
 – Menjen haza és aludja ki magát – mondta halkan
Jay. Aztán ravaszul mosolygott. – Rólam fog álmodni?
– Ha még van egy kis maradék eszem, akkor nem –
mondta szomorúan Ellen, és kisétált.

Paul kölcsönkért autóban ült a Lakes Hore Drive végén.

Nem mert sokáig maradni, mivel félt, hogy egy cirkáló
rendőr észreveszi és akkor ismét lecsap rá a sajtó. Két
hete még ő kereste föl a sajtót. Most pedig kölcsönkért
autóval lopakodik mindenfelé, hogy ne ismerjék fel. Egy
bűnöző látszatát keltette önmaga előtt is.
Senkihez nem fordulhatott segítségért. St. Paulban
élő családja mindig is csak teher volt számára. Valahogy
nem tartozott közéjük. Sörivó munkásemberek. Még
összességükben is egy sártócsa szintjén állt
intellektusuk. Nem voltak barátai, mint most kiderült.
Ugyanazok, akik kínlódásaik kezdetén fölhívták, hogy
együttérzésüket fejezzék ki, most úgy menekültek előle,
mintha pestises lenne.
Egyikük sem ajánlotta volna fel neki az autóját.
Egyikük sem értette, hogy miért van szüksége ily
hirtelen az anonimitásra. Egy újságíró, Bartega adta
neki kölcsön autóját – nyilatkozatainak kizárólagos
jogaiért cserébe.
Karenhez akart menni. Az este megpróbált neki
telefonálni, csak hogy a hangját hallja, de megváltozott
a telefonszám és az új titkos volt. Nem mehetett oda
hozzá, mert Garrett ott volt. Karen pedig nem látogatta
volna őt meg, mert félt.
Nem mintha nem szerette volna Pault. Utoljára azon
a héten szeretkeztek, amikor Josh eltűnt. Aznap találták
meg Josh kabátját Ryan’s Bayben. Aznap este
veszekedett Hannah-val. Mitch Holttal is. Holt úgy
érezte, hogy Paulnak megértőbbnek, kellene lennie
Hannah-val szemben, meg hogy nem Hannah-t kellene
okolnia. Hannah, Hannah, Hannah. E szidalmakat úgy
tudta megbosszulni, hogy átment Karenhez. Karen
megértette őt. Karen szerette őt. Karen semmiért sem
okolta. Ritkán találkoztak Karen házában, mert rizikós
volt. De aznap éjjel mégis odament. Karen a
vendégszobába vezette, és a mosóportól még illatos
őszibarackszínű ágyneműn szeretkeztek. Karen mindent
megtett, hogy felizgassa. Addig simogatta, míg Paul
meg nem ragadta testét, maga alá gyűrte, s majdnem
eszméletvesztésig kúrta. Karen is mindent beleadott,
utána pedig szorosan odabújt hozzá.
– Bár itt maradhatnál éjszakára.
– Nem lehet.
– Tudom. Csak szeretném. – Karen fölemelte fejét, és
ránézett. – Bár annyi szeretet tudnék adni neked,
amennyire csak szükséged van. Bár
megajándékozhatnálak egy fiúval. Szeretnék tőled
terhes lenni. Állandóan erre gondolok. Akkor is, amikor
nálatok vagyok, amikor Lilyt dajkálom. Néha azt
játsszuk, hogy az én gyerekem... vagyis a miénk. Mindig
erre gondolok, mikor együtt vagyunk, amikor csak
belém hatolsz. Szeretnék tőled teherbe esni. Mindent
megtennék érted.
Természetesen, most e pillanatban nem nyújthatja
azt, amire Paulnak szüksége volt. Nem lehetett vele,
nem állhatott mellé, nem szabadíthatta meg gondjaitól –
Garrett miatt. Annak a kurva Northnak a lelkén szárad,
hogy Garrett Wrightot óvadék ellenében szabadlábra
helyezték. A tárgyalásig börtönben kellene ülnie. A
tárgyalás után úgyis végleg megszabadulnának tőle.
 Huszonötödik fejezet

Szombaton zárva van a bíróság épülete, ami nemcsak

azt jelenti, hogy olyankor nyugodtan lehet dolgozni,
hanem azt is, hogy a sajtó nem teheti be oda a lábát.
Hál’ istennek, gondolta Ellen. Tegnap mintha
megvesztek volna az újságírók, először lerohanták a
Lake Side-lakónegyedet, miután tudomást szereztek
arról, hogy Dustin Holloman sapkáját megtalálták,
később pedig a kórházban kutakodtak a Brooks-féle
hajtóvadászat ügyében. Nem is remélte, hogy ki tud
törni a kórházban tanyázó újságírók gyűrűjéből, mielőtt
kérdéseikkel ízekre tépik. A parkolóhelyen pedig mint
valami őrző-védő kutya, Adam Slater várta.
– A tökömet is lefagyasztom, csak hogy egy mondatot
mondjon el nekem – vigyorgott, miközben egyik
széttaposott Nike cipőjéről a másikra lépett.
– Semmi megjegyezni valóm nincs. – Ellen alig tudott
lelépni a járdáról mellette.
– Na tegye már meg, Ellen! – könyörgött. – Csak két
szót a Grand Forks-i embereknek. Csak egyetlen sort a
gonosz ragyogóan ferde elméjéről.
– Inkább az újságírók sötéten ferde elméjéről, melyet
a közszolgálat álarca mögé rejtenek – mondta Ellen. –
Dolgom van, Slater úr, és halálosan unalmas már maguk
között bukdácsolnom. Semmiféle beszámolóval nem
tartozom önnek, s maga meg ne hívjon Ellennek.
Ez nem tetszett a férfinek. Nyilatkozni nem hajlandó,
és ráadásul még a titkárnője mellől is elkergette. Most
már biztos, hogy a Grand Forks Herald hasábjain, mint
Észak–Amerika boszorkány királynőjét fogja beállítani.
Na és akkor mi van? Ennél keményebben is írtak róla
már újságírók, mégis túlélte. Valószínűleg egyáltalán
nem érdekelte az újságírók személyes bosszúja.
Irodájába ment, és legalább egy óra hosszat
takarította az ujjlenyomatosok által otthagyott port,
mindent visszaállított a helyére, és reménytelenül
próbálta elfelejteni, hogy behatoltak irodájába.
De hogy a fenébe juthattak ide be anélkül, hogy
tudott volna róla?
És hogy került Dustin Holloman sapkája Josh
Kirkwood hátizsákjába?
Phoebe futott be, a pénteki események alaposan
lehervasztották lelkesedését. Szeme körül sötét karikák.
Oly ruganyos haja ma elvesztette tartását, fekete
szalaggal volt összekötve, s csak úgy csapkodta hátát,
mint valami elnyűtt kötél. Fekete hátizsákját a székre
dobta, és nyílegyenesen a kávéfőzőhöz sietett.
Végre némi késéssel Cameron is befutott, a hóna alól
bocsánatkérően kandikált ki egy doboz csokis keksz.
– Be kellett néznem a rendőrségre – mondta, és
letette aktatáskáját az asztalra, majd kibújt
sídzsekijéből. – Most már biztos, hogy a jambósapka
Dustin Hollomané. A szülei azonosították.
– Tudom. Már beszéltem Steigerrel.
Phoebe kávéját szagolgatta.
– Mégis félelmetes, hogy Joshnál volt.
– A rendőrök őrjöngnek – mondta Cameron. –
Teljesen hülyére veszi majd őket a sajtó. A bűnös
átsurrant közöttük, egyenesen Kirkwoodék házába, és
becsempészte. Hihetetlen.
– A sajtó minket sem fog nagyobb zseniknek
feltüntetni – figyelmeztette Ellen. – És aki azt a sapkát
elrejtette abban a hátizsákban, nem lehetett Garrett
Wright, leszámítva persze, hogyha egy alagutat ásott a
házuk alatt.
– Folytatódik a játék. – Cameron három dossziét
húzott ki a táskájából és egymás mellé tette őket az
asztalra. Sorban mindegyikre rámutatott.
– Ez itt Wright otthoni telefonja, ez irodai telefonja,
ez pedig rádiótelefonja. Lássuk, hátha találunk itt
valami érdemlegeset.
Se Hannah, se Mitch, se Ellen telefonszáma nem
szerepelt a listákon. A névtelen hívások tehát nem
ezekről a telefonokról érkeztek. Feltűnően ismétlődő
számok sem szerepeltek. Vagyis semmire sem
bukkantak, ami Ellen szerint jelent valamit. Tony
Costello irodájának a száma sem szerepelt, ami azt
jelenti, hogy nem Karen Wright hívta ide. Viszont ha
nem Karen Wright hívta, egyvalaki jöhetett szóba.
Ellen nagyon jól tudta, hogy Costello képes volt
könyörtelenül önzően viselkedni. Erre a Fitz Patrick–
ügy a legjobb példa. De ezzel már egy lépéssel előre
gondolkozott. Egy gyereket még mindig nem találtak
meg. Hányingert kapott, ha arra gondolt, hogy Costello
nemcsak hogy tudja, mi történt, de azt is tudja, hogy ki
követte el, és a kisujját sem mozdítja.
Semmi más nem jutott eszébe, mint hogy
könyörögjön neki, hátha van benúe még valami
emberség. Costello jogilag feddhetetlen volt az ügyben.
Még a valagát is betakarta a titoktartás leplével. A
felbujtás és bűnrészesség tárgyát egy pillanat alatt
lerázná magáról. Ha pedig Ellen felhívná rá a sajtó
figyelmét, akkor Costello kétségtelenül a
legmocskosabb módon feketítené be.
 – És ha valaki más hozakodna elő vele? –
gondolkodott hangosan golyóstollát szopogatva. – Mi
lenne, ha rávennénk Wilhelmet, hogy izzassza meg egy
kicsit Costellót?
Cameron kuncogott, aljas kis mosoly futott végig
arcán arra a gondolatra, hogy Wilhelmet valamibe
belemártsák.
– Kérdezd csak meg Martyt. Wilhelm mindenbe
belemegy, ha mint a saját ötletét adjuk be neki. Csak
egy kis port kell felvernie, és kiszellőztetnie, hogy
Costello részletezett telefonszámláit akarja kikérni. Itt
lenne az ideje, hogy a sajtó üldözze egy kicsit ahelyett,
hogy istenítené. – Phoebe felé fordult. – Próbálja elérni
Wilhelm nyomozót. Kérje meg, hogy jöjjön az irodámba.
Phoebe bólintott és kisurrant a szobából, mint valami
csendes kísértet.
Cameron összevonta a szemöldökét.
– Ez meg gyászol valakit.
– Egy bimbózó szerelem halálát. Valamelyik kevésbé
veszélyes keselyűt akarta megkaparintani magának. A
fickót kirakta, mint macskát szarni.
– Hűha! Milyen anya válna belőled, Ellen!
Ellen ferdén nézett rá.
– Ezt vegyem ajánlatnak?
– Csak megfigyelés. Édes vagy, de megijesztesz. –
Ellent megnevettette a csipkelődés.
– Köszönöm, Cameron. Te vagy az a kisöcsém, akit
nem akartam, hogy megszülessen.
– Várj csak, az összes nővérem ugyanezt mondja!
– Gondolkodj el rajta.
Cameron kijózanodott, aggódva nézett Ellenre.
 – Hogy érzed magad a hosszú éjszaka után? Ellen,
miért nem engem küldtél oda Kirkwoodékhez? Azok
után, ami itt történt...
– Egyébként sem aludtam – mondta Ellen. – Ahogy
becsuktam a szemem, mindig Josh fényképét láttam
magam előtt.
– Talán a laboratóriumban valamit kisakkoznak
belőle. Esetleg találnak valamit a háttérben, amiről
rájövünk, hol tartották fogva.
Ellen a fénykép minden apró részletére tisztán
emlékezett. Josh szürke pizsamában, arckifejezése
legalább annyira üres, mint a háttér. Hófehér bőre a
mögötte levő sötétséggel éles kontrasztban állt. Mintha
valami fekete vákuumban állt volna.
– Talán – mormogta Ellen reménytelenül.
– És gondolod, hogy Grabko talál valamit a
gyermekorvosi vizsgálat eredményeiben?
Ellen megrázta a fejét, hálás volt, hogy a férfi más
témára tért. Dolgozniuk kellett. Jobb is arra
koncentrálni, amit tenniük kell, mintsem olyan dolgokra,
amik fölött semmi hatalmuk.
– Costello nagy port ver fel – mondta. – Reméli, hogy
a sajtó fellángol.
– Igen, viszont bogarat ültet Grabko fülébe is.
– Grabkónak hidegvérrel kell átgondolni a
bizonyítékokat. Akkor pedig a mi oldalunkra billen a
mérleg. – Megpöckölte a laboratóriumi vizsgálat
faxkópiáját. – Josh vére ott volt azon a lepedőn. A haja
is. Garrett Wright haja is a lepedőn volt. Megvan az első
bizonyítékunk, amely Wright és Josh között kapcsolatot
feltételez.
 – Csak olyan furcsa, hogy mi a fenét akart Wright,
amikor O’Malley fölé tekerte azt a lepedőt.
– Arra gondolt, hogy megússza. Azt hitte,
legyőzhetetlen, még ha önmaga ellen szóló bizonyítékot
is szolgáltat, akkor se tudnánk elkapni.
Hergelni akarta őket, mint a fényképpel. Mióta
lehetett ez az akta Ellen iratszekrényében? Egy napja?
Egy hete? Mikor is nyitotta is ki utoljára ezt a fiókot?
Lecsúsztatta orrán olvasószemüvegét, és kollégájára
nézett a keret fölött.
– Hogy halad? – Cameron hetyke mosolyt eresztett
meg, ahogy előhúzta táskájából a papírokat.
– Costello örülne, hogyha nagyra becsült munkatársai
ilyen tényállást tudnának írni. A lapokra hivatkozva nem
fogja tudni megakadályozni letartóztatását.
Ellen átvette az anyagot, és átfutotta. Teljes
mértékben bízott benne, hogy Grabko ítélete nekik lesz
kedvező. Cameron minden érve telitalálat volt, de, még
ezen is túl az ügy túlságosan komplikált volt ahhoz,
hogy megbukjon egy egyszerű technikai hibán, amit a
rendőrség üldözés következében követett el.
És Costello ezt nagyon pontosan tudta. Ellen
mosogatólévédelemnek hívta ezt a módszert, ahol az
ügyvéd minden apró dolgot bedob, hogy lényeges
dolgokról elterelje a figyelmet. Hogy kifárassza a vád
képviselőjét. Cameron hosszú órákon át fogalmazta ezt
a feladványt, míg felépítette érvelését Costello
blöffölése ellenében. Lehet, hogy jobb lett volna, ha arra
koncentrál, hogy a Wright elleni bizonyítékokat ösz–
szeszedje.
– Tudsz róla, hogy mit találtak a vizsgálatok Josh
vérében? – kérdezte Ellen. – Triasolamot.
 – Ha megtalálnák a recepteket Wright nevével.
– Az túl nagy szerencse lenne – fejezte be Ellen a
mondatot.
– Előbb meg kellene találnunk.
– Vagy pedig olyasvalakit kellene találnunk, aki
rendszeresen vásárol tőle.
– Erősítés kellene. Kezdjük felkutatni Todd Childs
kábítószeres haverjait? Ennél fontosabb dolgokra sincs
erőnk. Azt sem tudjuk bizonyítani, hogy kábítószerrel
kereskedik. Legfeljebb annyit tudunk, hogy szed. Ki
tudtatok már valamit deríteni Wright múltjából?
Cameron a plafonra emelte a szemét.
– Semmi újat nem faxoltak.
– Nagyszerű.
– Mitch kikért minden hasonló esetet, amely 1979 óta
olyan helyeken történt, ahol Wright megfordult, de még
nem jött válasz. A felderítetlen gyilkosságoknak is
utánanéz.
– Tehát összehány egy szénakazlat, hogy megtalálja a
tűt. – morgott Ellen és végiglapozott a vékony dosszién,
melyet Cameron nyújtott át.
– És persze időm sincs erre. Még ha talál is valamit a
tanúkihallgatások előtt, akkor is csak feltétezéseink
vannak. Nincs idő ebbe belemenni. Semmi olyat nem
fogunk találni, amit be tudunk nyújtani.
– Nem, viszont arra is gondolnunk kell, hogy mi lesz a
tanúkihallgatás után. Te magad találtál valamit?
– Azt a keveset leírtam. Harris volt a kiindulópontom.
És az időben hátrafelé mentem. Mielőtt Wright idejött,
egy rövid ideig a University of Virginián tanított, azelőtt
pedig Penn State Universityn – ahol Christopher Priest
véletlenül ugyanebben az időben tanított. – Cameron
felhúzta szemöldökét. – Kedves véletlen, nem?
Ellen hátán végigfutott a hideg.
– Nem hiszek a véletlenekben. Honnan szedted ezt az
információt? – Kicsit elpirult.
– Az újságban olvastam.
– Istenem – morogta Ellen. – Az újságírók
könnyebben hozzáférnek a gyanúsítottakkal kapcsolatos
információkhoz, mint mi.
– Előnyben is voltak. Sok minden, amit Wrightról
leírtak, a Sci-fi Cowboyokról szóló régebbi cikkeiből
van. Végigolvastam, s lekópiáztam őket a könyvtárban.
Ezek a cikkek is bent vannak a dossziéban.
Ellen végiglapozott az oldalakon, és megtalálta az
újságkivágásokat. Köztük volt Priestről egy fénykép. Egy
másik képen az egyik Cowboy valami kis labdaszedő
robot fölé hajolt. Wright három fiúval állt a háttérben,
de arcuk kivehetetlen volt a rossz fényképről.
– Priest átküldte a Sci-fi Cowboyok nevéről vezetett
listát – mondta Ellen. – Hozzá kell tennem, hogy nem
nagy örömmel.
– Gondolod, hogy ez jelent valamit?
– Nem tudom. Azt hiszem, nem szereti az ilyesfajta
éles átvilágításokat. Úgy beszél ezekről a fiúkról, mintha
a becsületrend kitüntetettjei lennének, de pontosan
tudja, hogy akármelyikük képes lett volna rá, hogy
megrongálja az auTomat. – Olvasta: – Szent
Fiatalkorúak Börtöne. Mindenesetre felhívtam néhány
ismerősömet a Hennepin megyei börtönből, hogy
segítsenek megtalálni néhány srácot, akik kapcsolatban
voltak Wrighttal. Ezen kívül a kezemben van az új
srácok listája. Tudnom kell, hogy kikkel állunk szemben.
 – Ha Priest úgy érzi, hogy átlépjük a magánélet
határait, nagy botrányt fog csapni – figyelmeztette
Cameron. – Elég jó összeköttetései vannak. A Sci-fi
Cowboy-programot adóból levonható nagy összegekkel
támogatják, néhány nagy politikus arra használja, hogy
a népszerűségét növelje.
– Egy hajszál választja el attól, hogy rábizonyítsuk,
hogy bűntárs. Az sem izgat, ha a pápához vannak
kapcsolatai.
– Viszont a hazugságdetektort átvette – emlékeztetett
Cameron.
– Na és akkor mi van? Ez csak annyit jelent, hogy
érzelmei a nullával egyenlők. Akár marslakónak is
elmehetne.
Ismét belenézett a jelentésbe, mely Wright tanári
állásait sorolta, és megakadt a szeme a Penn State
szavakon.
– Wright és Priest egy időben voltak a Penn State
Egyetemen. Nem lenne értelme ebben a központi
adattárban megnézni, hogy azon a környéken akkor
nem történtek-e gyermekrablások?
– Már megtörtént.
– Jó.
– Viszont ha Wright csinált is ilyet a múltban –
mondta Cameron –, akkor hihetetlenül jó munkát
végzett, mert hogy nyomára se leltünk. Ugyanis
előéletében a legkisebb törvénytelenséget sem fedeztem
föl. Indianában nőtt fel, egy Wishallbaka nevű városban.
Szülei tizenegy éves korában elváltak. Az apja újra
megnősült és Uncie-be költözött. Wright és nővére az
anyjánál maradt, aki valamilyen agyérembóliában halt
meg néhány évvel ezelőtt.
 – Nővér? – kérdezte Ellen. – Hol van ez a nővér?
Beszéltél már vele?
– Semmit nem tudok róla. Valószínűleg már
megházasodott. Csak Wrightot kérdezhetjük meg felőle,
és valahogy nem hiszem, hogy szívből jövő
információkat kapnánk tőle. Szerintem ez a nővér ez
egy zsákutca, bár előfordulhat, hogy valahonnan
előkerül, és a megtörtént bűnügyek sorozat a „Gonosz
testvérek sötét bűnügyei” című epizódjában fog
nyilatkozni.
– Nem sok esély van rá – folytatta Cameron, és
felmutatta Wright alibijének hivatalos másolatát. –
Wright azt állítja, hogy 22– én, szombaton késői ebédre
érkezett haza, aztán fél három körül visszament az
egyetemre. És van egy tanú, aki meg azt állítja, hogy
Wrightot ugyanebben az időben látta Saabjával a
tóparton déli irányba haladni.
– Most persze mi azt nem hisszük el, hogy Wright
vezette az autót, mert hogy ez ugyanabban az időben
történt, amikor O'Malleyt megtámadták. Viszont azt
tudjuk, hogy Christopher Priest St. Peterben volt. Na
már most ki vezette a Saabot? Childs? Vagy az asszony?
Ellen levette szemüvegét, és hátrátolta a székét.
– Tudjuk, hogy Priest St. Peterben volt szombat éjjel –
mondta. – És vajon szombat délután is ott volt?
Cameron jegyzeteibe pillantott.
– Valami professzor barátjával ebédelt együtt, aki a
Gustamus Adolphus Egyetemen tanít. Precíz időpontjuk
azonban nincs. Megpróbálok utánanézni.
– Micsoda gordiuszi csomó! – morogta Ellen és
kinézett az ablakon. A park üres volt. Mintha a szél
söpörte volna ki az embereket a belvárosból. Sárga
masnikat kötöttek minden egyes villanypóznára. Annak
idején azért, hogy Josh Kirkwood hazatérjen, aztán
Dustin Hollommanért maradtak fönn. Csak az üzletek
kirakataiba ragasztottak új plakátokat.
– El kell ültetnünk a kételyt Grabko fejében, hogy az
valóban Wright volt-e a volán mögött. – Cameron az
asztal túlsó oldalához lépett és a fiókos szekrénynek
támasztotta fenekét. – Oda kell citálni Wrightot a
tárgyalásra. A zsaruknak pedig el kell kapni a cinkost.
– Tudom, csak nem tudok szabadulni az érzéstől,
hogy Costello még egy adukártyával rukkol elő.
– Childs is.
Ellen tekintete elkomorult.
– Patkány. Alig várom, hogy elkaphassam azt a
görényt. Tulajdonképpen remélem, hogy a rendőrök
fülig az ellene szóló bizonyítékokba merülve fogják
megtalálni.
– Nem – mondta Ellen. – Nem csak Childsról van szó.
Ismerem Costellót. Mindig pökhendi, de most az
egyszer van valami stílusa. Annyiszor olvastam el
értekezését, hogy már majdnem kívülről tudom.
Tulajdonképpen semmi riasztó nincs benne, de valami
mégis zavar.
– Túl sokat dolgozol – mondta Cameron. – Ők majd az
őrületbe akarnak kergetni. Megrongálták az autódat,
névtelen hívásokat kaptál. Van okod az idegeskedésre.
Viszont Wrightot sarokba tudjuk szorítani a
tanúkihallgatáson. Costello sem tudja a bizonyítékokat
eltüntetni – mosolygott. – Hát nem te mondtad, hogy ne
hagyjuk, hogy az idegeinkre menjen?
– Én mondtam volna, hogy – kényszeredetten
nevetett. – Mire is gondoltam akkor?
 Arra, hogy jól ismerte Costellót, ismerte fogásait,
titkait. De most mintha kicsúszott volna lábai alól a
talaj. Vagy Costello húzta ki alóla a szőnyeget. Nem
először. „Közös barátunk, Brooks úr... Kicsi a világ,
nemde?" Lelki szemeivel látta Jay sötét szemeit, amint
Costello kék szemeivé változnak. „Ezek szerint nem
azért hagyta el Minneapolist, mert Fitz Patricket nemi
erőszakért bíróság elé állították... Felkészültem,
Ellen...”
Jól tudta, hogy egyikben sem bízhat. Jól tudta, hogy
résen kell lennie.
Akkor miért ment be a kórházba tegnap este, Ellen?
Fölemelte a kezét, ujjaival az ajkán játszadozott, a
felkavaró csók emléke élt benne melegen és
nyugtalanul.
– Lássunk munkához – mondta. – Jó hosszú lasszót
kell készítenünk.
Mindketten leültek. Cameron kihúzott egy csokis
kekszet a dobozból, és ropogtatni kezdte, amint
átfutotta a bizonyítékok listáját.
– Most függetlenül a letartóztatástól, szerinted mi
ellen fog Costello a leginkább küzdeni?
– Nem – ismerte be Ellen. – S az utolsó pillanatig nem
is fogja megmondani nekünk, erre fogadni mernék. De
lehet spekulálni. Szerinted mitől akar majd
megszabadulni?
– A kesztyűtől. Amiket napokig nem találtak meg. Azt
fogja mondani, hogy valaki később helyezte el őket. Azt
fogja mondani, hogy akárkié lehet, és semmi bizonyíték
nincs rá, hogy Wright tulajdonát képezik.
– Ez igaz. De hát egyelőre a tanúkihallgatáson nem
hozakodunk elő a kesztyűkkel. Várunk velük a
tárgyalásig. De addig be kell bizonyítanunk, hogy az
övé. És ha egy kicsivel több szerencsénk lesz, addigra
elolvad a hó és megtaláljuk a puskát is. Egyébként van
nyoma annak, hogy Wright nevén egy fegyver van
bejegyezve?
– Röhögni fogsz. Wirginiában, Pennsylvaniában,
Ohióban és Indiánában néztem utána, de megrögzött
bűnözők nemigen törődnek ilyen földi formalitásokkal.
Ellen beismerte, hogy fölösleges lenne utánanézni.
– És nem is olyan trehány, hogy írott nyomot hagyjon
maga után. Ezen kívül?
Cameron megrándította a vállát.
– Csak a símaszkunk van, a véres lepedő, Mitch
vallomása, Megan vallomása és a Ruht Cooper-féle alibi.
– Tehát Costello érkezte előtti dolgok.
– Na és? Wrightnak volt ügyvédje. Minden törvényes
volt. Semmi gond. Sokkal több minden van a kezünkben,
mint Costellónak. Például tanúinak listáján ott van
Childs neve is, akiből hülyét tudunk csinálni, akkor a
szomszéd, aki Wright Saabját látta szombaton, és Karen
Wright. Ő például mit fog mondani? Idáig senki nem
tudott belőle többet kiszedni, mint hogy a férje
letartóztatása félreértésből adódott.
– Jó kérdés. Idáig még senki nem állította, hogy alibit
tud szolgáltatni férjének. Ha Wright a bűntények
elkövetésének idején a munkahelyén volt, amint állítja,
akkor ezt a felesége hogyan tudná bizonyítani?
– Úgy, hogy Wright hazatelefonált! – mondta
mindkettő.
Azonnal megragadták a részletezett telefonszámlát.
Az ajtó kivágódott, Ellen fölnézett, Phoebe-re számított,
de megmerevedett, amikor Megan O’Malleyt látta, és
közvetlenül mögötte Mitchet.
– Megan! – kiáltott fel meglepetésében. – Örülök,
hogy kijöttél a kórházból!
– És többé-kevésbé még egy darabban is – mondta
szárazon Megan.
Pokolian rosszul nézett ki. Arcán a horzsolások már–
már rothadt gyümölcsre emlékeztettek. Szeme alatt a
bőre padlizsánszínű volt. Mankójára támaszkodva
sántikált be a szobába. Jobb karja gipszben, mely
egészen az ujjai végéig ért.
Cameron föláll, hogy odahúzzon neki egy széket, de
Megan leintette. Mitch türelmetlenül nézett rá, de
Megan észre sem vette.
– Na, találtatok valami jót? – kérdezte, szemével
végigfutva az asztalon levő papírhalmazon.
Ellen becsukta a dossziét és fölállt, hogy Megan ne
láthassa a papírokat.
– Csak apróságokra vadászunk – mondta természetes
hangon. – Tudod telefonszámlák, meg ilyesmik.
Unalmas. Kész vagy egy tanúvallomásra?
Megan vadállatias mosolyt eresztett el.
– Alig várom.
– Nem maradunk sokáig – mondta Mitch, megértette
Ellen mozdulatát. – Csak azt akartam tudatni veled,
hogy beszéltem Hannah-val a hipnózisról. Egy
pszichiáterrel is beszéltünk, Hannah egy kicsit
vonakodik, de azért belement.
– Mikor?
– Holnap. Négykor. A rendelője Edinában van.
Videoszalagra vesszük az egészet, sosem lehet tudni.
– Ott akarok lenni.
 – Gondoltam.
– Ki tudtál valamit ásni Wright múltjából? – kérdezte
Megan. – Kapcsolatban állt valaha Priesttel vagy
Childsszel?
– Most nézünk utána – mondta Ellen. – Priest és
Wright együtt tanárkodtak Peenstaten. Most nyomozunk
ezután. Ami Childset illeti, semmi. Annyit tudunk róla,
hogy a Wisconsin állambéli Oconomowocban járt
gimnáziumba, és hogy kapható hamis tanúzásra. Azt is
tudjuk, hogy e pillanatban fellelhetetlen. És még azt is
tudjuk, hogy tegnap éjjel betört valaki a Pack Rattba –
lehetséges, hogy Todd volt, de akárki lehetett. Ha jól
tudom, Wilhelm e pillanatban ott van. A nyomozók
átfésülik az üzletet. Persze fogalmunk sincs, hogy mit
kell keresniük, úgyhogy hogyan várhatnánk el tőlük,
hogy találjanak is valamit?
Megan mogorván nézett.
– Nem várhatjuk el Wilhelmtől, hogy most oldja meg
az egészet.
– A helyzet az – mondta Cameron –, hogy ez egy
újabb– elterelő hadművelet is lehet. Még egy
mutatvány, amely Wright ártatlanságát hivatott
bizonyítani.
– Miért pont azon a helyen, ahol az az ember
dolgozik, aki álalibit szolgáltatott Wrightnek? – Megan
éles tekintettel nézett maga elé. – És miért az éjszaka
közepén, amikor csak a véletlenen múlott, hogy valaki
meglátja?
– Hát – gondolkodott Ellen hangosan – lehet, hogy
mégis Childs volt és azért surrant be az üzletbe, mert
valamit ott rejtegetett – kábítószert például – melyet
fölkapott, és elrohant. Mely esetben is az MBI-s
kollégáim elég intenzíven dolgoznak hiába.
– Ez már csak így van – mondta Megan. – Nem
szeretnék a fiatal Marty bőrében lenni, mikor
magyarázkodnia kell a főnökeinek.
Phoebe visszajött a szobába.
– Jön Wilhelm nyomozó.
– Akkor én megyek – mondta Megan. – Ha Wilhelm itt
talál, akkor nyilván robbanni fog, én meg nekimegyek a
mankómmal.
Ellen kikísérte őket a külső szoba ajtajáig, melegség
öntötte el Megan tartása láttán.
– Tudsz róla, hogy Wright javára ma este gyűjtést
rendeznek? – kérdezte Mitchet.
Mitch bólintott.
– Figyelni fogjuk. Mármint Wrightot, és mindenkit,
aki a közelébe kerül. Ha Childs ott lesz, akkor elkapjuk.
– Jó. Kösz, hogy jöttetek. Mitch, holnap találkozunk.
Imádkozzunk, hogy Joshnál a hipnózis mindent
megvilágítson. Addig is, ássunk tovább.
– Azt hiszem, Wright múltjában van a megoldás –
tartott Megan előző gondolatánál. – Bár tudnék segíteni.
Ellen bocsánatkérően nézett rá.
– Tudod, hogy nem vonhatlak ebbe bele, Megan. Már
nem nyomozó vagy, hanem áldozat.
Megan szemeiből gyűlölet lángolt.
– Pontosan tudom, hogy ki vagyok. És ezt Garrett
Wrightnak köszönhetem.
Meganhoz fordult.
– Ellen keze meg van kötve. Pontosan tudod.
Mitch reggel Megan lakásán megetette a két
macskát, felcsavarta a fűtést, hogy a lakás ne olyan
legyen, mint valami széljárta padlás – ami valójában
volt. Egy hatalmas, régi viktoriánus ház harmadik
emeletén a legnehezebben megközelíthető lakás. Mitch
összeszorította fogait, nehogy megjegyzést tegyen
Megan konokságára.
Megan rózsaszín falú nappalijának az ablakában állt,
és kis szürke macskájának fejét simogatta épen maradt
kezével, miközben törött karján ringatta. Szája maga
volt a megtestesült konokság.
– Már nem a tiéd az ügy, Megan – emlékeztette
Mitch. Átlépett két csomagolatlan dobozon. – Josht
ugyanis elrabolták, mielőtt be tudott volna rendezkedni.
– Hivatalosan – mondta mogorván. – Ez azonban nem
jelenti azt, hogy nem munkálkodhatnék egy kicsit a
háttérben...
– Hogy a fellebbezés után elveszítsük az ügyet. Nem
gondolkodsz logikusan. Gyere ide – mondta Mitch, és
gyengéden a dívány felé fordította. – Ha nem ülsz le,
akkor a térded úgy megdagad, mint egy luftballon.
Hogy nem kezdett el veszekedni, bizonyította, hogy
mennyire kimerült volt. Leült a díványra és csendben a
lába elé húzott egy könyvekkel teli dobozt.
– Annyira elveszettnek érzem magam, Mitch –
vallotta be, amint a férfi óvatosan egy párnát dugott a
térde alá. Megan hangja egy kicsit megremegett, ezt a
férfi is észrevette.
– Tudom, drágám. Pontosan tudom.
Egy cipőben jártak – gondolta Megan. Mégpedig elég
nehéz terepen. Mitch detektív volt a miami
rendőrségen, amikor feleségét és fiát lelőtték. Megan
nagyon pontosan tudta, hogy annak idején még az ügy
közelébe se engedték. Amiért is még mindig bűntudatot
érzett.
– Iszonyú nehéz – suttogta Megan és épen maradt
kezét rátette Mitch kezére. – Hekusok vagyunk. Arra
tanítottak, hogy bizonyos módon gondolkozzunk,
cselekedjünk, bűnözőket üldözzünk. És amikor a
legnagyobb szükségünk van minderre, akkor vonnak ki
a forgalomból...
Mitch melléült a díványra, és jobb karját a nő vállai
mögé helyezte a támlára. A fekete macska ráugrott a
hangszóróra, maga alá húzta mancsait, és a késő
délután félhomályában figyelte őket.
– Még mindig nem árultad el, hogy mit mondott
tegnap a sebész.
Megan félrenézett. Ha Mitch helyett a macskája
szemébe néz, akkor könnyebb lesz hazudni, és ezt
akarta. Hazudni Mitchnek, önmagának.
– Mit is tud egy sebész? – morogta maga elé.
Mitch visszatartotta sóhaját. Rossz hír. Olyasmit, ami
fájt Megannak, meg is ijesztette, bár ezt nem vallotta be
magának.
– Igen. – És magához húzta Megant. – Valószínűleg
még túl korai, hogy valamit biztosan tudjanak.
– Túl korai – mondta Megan és hangja megerősödött.
Állát a férfi vállára helyezte, Mitch pedig érezte, hogy a
nő reszket. – Még nem tudják.
Nem is akarta hallani. Nem készült föl rá, ezért meg
kellett még küzdenie. Amennyire Mitch becsülte a nő
bátorságát, tudta, hogy végül is csak nehezíti a dolgát.
Ő már mindent tudott. Felhívta az orvost, azt hazudta,
hogy ő Mitch Megan testvére. A kórház ugyanis a
családtagoknak adott ki információt, viszont Megan
családja magasról szart rá, hogy mi történt vele.
Az egyetlen jó hír az volt persze, hogy az ortopéd
sebész szerint nem kellett karját amputálni. De még sok
műtétre volt szükség, és több hónapi gyógytornára, de
majdhogynem reménytelen volt, hogy valaha is
tökéletesen tudja használni kezét.
Mitch legszívesebben a pokol legmélyebb zugába
küldte volna Garrett Wrightot azért, amit Megannal,
Joshsal, Hannah-val és egész Deer Lake-kel tett. Egy kis
szerencsével börtönbe juttathatja. De
igazságszolgáltatás és törvény ritkán egyezett. Ezt
régen megtanulta a saját bőrén.
– El kell valahogy kapnunk, Mitch – motyogta bele a
férfi mellkasába, és könnyei eláztatták flanelingét. –
Fizetnie kell ezért.
– Fizetni is fog, drágám. – Mitch átölelte, és nem
remélte, hogy ez az ígéret nem hangzik olyan üresen
Megan füleinek, mint az övének.
Megan szipogott, fölemelte a fejét, és megpróbálta
szájának sarkát felhúzni.
– Ne hívj drágámnak.
– Miért ne, ha akarlak? – morgott Mitch és boldogan
ment bele a köztük levő régi viccelődésbe. – Semmit
nem tehet ellene, O’Malley. Legfeljebb megverhet.
– Persze. Begipszelt kézzel.
Egy kicsit józanabbá vált mosolya. Egymásra nézték.
– Mi lesz velem, Mitch? Világéletemben hekus
akartam lenni.
Mitch egy könnycseppet törölt le Megan áliáról.
 – Nemcsak ebből áll az életed, Megan. Én is itt
vagyok. Majd átugrod az akadályokat. És én ott leszek
melletted, és épen maradt kezedet fogom.
– Jézus! – suttogta Megan, miközben felé hajolt, hogy
megcsókolja.
 Huszonhatodik fejezet

Elég jó volt a zene – blues és rock keveréke, melyhez

valami irodalom szakos diák írt szöveget. Az egyetemi
beatzenekar játszott, HarriSonsnak hívták magukat.
Énekesük egy vékonycsontú srác szakadt farmerban és
átizzadt pólóban. Régi piros Stratotaster gitáron játszott
és koszos baseballsapkájának ellenzője alatt csukva
tartotta a szemét, mintha a leikéből áradt volna a zene.
Jay nagyot húzott háromdolláros söréből és
végignézett a tömegen. Wright követői a Pla-Mor
tánctermet foglalták el maguknak, nem messze az
egyetem épületétől. Ez a táncterem valószínűleg a
negyvenes években lehetett igazán népszerű, azóta nem
újították föl. A parkettát csak a táncosok cipőtalpa
csiszolta föl, azt viszont évtizedeken keresztül. A gyér
világítás egyszerre két célt szolgált: hangulatkeltés volt
az egyik, a másik, hogy ne lehessen észrevenni a
málladozó vakolatot.
Elég olcsó hely lehetett, de jól szolgált a célnak.
Kétszázötven ember tudott leülni az asztalok körül. A
terem tömve volt. Mintha Deer Lake összes lakója
elhinné, hogy Wright ártatlan, és ráadásul
kötelességének érezné, hogy még egy ilyen hideg
éjszakán is mellé álljanak. Öt dolcsi volt a beugró, és az
egeket súroló sörárak, meg a Sci-fi Cowboy-feliratos
pólók valószínűleg hoztak annyit, hogy Anthony Costello
kétnapi munkáját is fedezzék.
Az ügyvéd maga a főasztalnál ült, ügyfele mellette, és
úgy fogadták rajongóikat, mint királyok az alattvalóikat.
Wright felesége és Costello sleppje ült még az asztal
körül. A diákok és tanárok sorban álltak, hogy néhány
biztató szót szólhassanak. Wright komoly ábrázattal
fogadta őket. Ügyvédje pökhendi arroganciájával
szemben őt a nyugalom jellemezte, mintha tudna
valamit, amit a többiek nem. De jó lenne belelátni a
lelkébe, gondolta Jay, bár maga is tudta, hogy erre még
várni kell. Akármit is mond Wright a nyilvánosság előtt,
azt Costello engedélyezte neki, akkor pedig az semmi
más, mint propaganda. Viszont a bemutatkozás aktusa
már önmagában hasznos tud lenni, úgyhogy amint a
zenekar bejelentette, hogy szünet következik, Jay előjött
a sötét sarokból, ahonnan figyelte az eseményeket és az
asztal felé botorkált.
Legalább három civil ruhás rendőrt szúrt ki.
Azonkívül egy rendőrautó is állt a parkolóban. Ha a
cinkos Dustin Hollomannal lépett volna be, akkor a
rendőrök úgy szálltak volna rájuk, mint legyek a véres
húsra. De hogyha egyedül jött volna, egyszerűen csak
azért, hogy kezet rázzon dr. Wrighttal, akkor senki nem
lett volna a magaslaton.
Wright maga észrevehetetlen lett volna akármilyen
tömegben, nem ragyogtak a szemei, homlokára sem volt
égetve a gonosz jele. És ez ijesztette meg, és egyben
bűvölte el leginkább az embereket – hogy szörnyek éltek
köztük, titokban, ismeretlenül. Szörnyek mögött álltak
sorban a bankban, szörnyek megrakott
bevásárlókocsijával ütköztek össze az
élelmiszerüzletekben. Ez volt az oka annak, hogy az
olvasók Jay könyveit keresték, hogy ízekre szedhessenek
bűnügyeket, és olyan rejtett részleteket fedezzenek föl,
amelyeket a résztvevőknek látniuk kellett volna.
Csakhogy túl sokszor semmi látnivaló nem volt.
 Costello már észrevette, még mielőtt az asztalhoz ért
volna, és fülig ért a szája. Azonnal fölemelkedett a
székéről, kezet nyújtott, hátba veregette az írót, ez az
üdvözlés valahogy túl ismerős volt Jay számára. Elnéző
mosollyal viselte.
– Jay, örülök, hogy el tudott jönni kis estélyünkre! –
mondta Costello, a jóindulatú házigazda, annak
ellenére, hogy semmi köze nem volt ehhez a partihoz. –
Hallom, valami kis kalandban volt része tegnap este.
– Így is lehet nevezni – mozgatta Jay diszkréten
Costello paskolásától sajgó vállát. Délután olyan
fájdalmakkal mászott ki az ágyból, mintha egy egész
istálló áttrappolt volna a testén. Csak kitartó, meditatív,
hosszú whiskyzés tudta enyhíteni fájdalmait.
– És természetesen a hekusok ezt a betörést
összefüggésbe hozzák dr. Wrighttal. – Costello szomorú
arcot vágott. – A kompetencia hiánya ebben a városban
egyszerűen hihetetlen.
– A hekusok seggfejek, az ügyészek hájfejű stréberek,
akik nem látják át az ügyét. Jay ismerte már ezt a
szöveget.
Annak idején ő is ezt a szöveget darálta. Egyik fülén
be, a másikon ki, szemeivel már Garrett Wrightot
kereste, aki sötét szemeivel mereven nézte. Arcán
nyugodt mosoly.
– Brooks úr – mondta, miközben felállt és kezét
nyújtotta. – Anthony mesélte, hogy érdekli az ügy, új
regényt ír?
– Lehetséges. Attól függ, hogy végződik az egész.
Kezdte élvezni.
– Úgy érti, hogy az én bűnösségemen múlik? Ez jól
jellemzi társadalmunkat, nemde? Az olvasókat nem áz
ártatlanság érdekli. Árulásról akarnak hallani, vérről,
hazugságról.
Ebben semmi új nincs, dr. Wright. Annak idején az
emberek még fizettek is azért, hogy kivégzéseket
lássanak – sőt gyermekeiket is magukkal vitték.
– Vitték – értett egyet vele Wright. – Lehet, hogy az
emberiség az évszázadok során pusztán egy modernebb,
kifinomultabb barbarizmus felé fejlődött.
– Ez persze megmagyarázná a sorozatban elkövetett
bűntényeket. Lehet, hogy máris megvan a témája
tananyagához, dr. Wright? – kérdezte Jay.
– Nem, nem. A tanulás és megértés az ön
szakterülete. Nem akarok a bűnözők magatartásával
foglalkozni.
Lehet, hogy nem is kellett neki. Jay azonban ezt
hangosan nem jegyezte meg, pusztán mert ezt később
nyomtatásban akarta elsütni. Inkább Wright feleségére
nézett, aki férje mellett ült, annyira sápadt volt, hogy
már majdnem áttetszőnek tűnt. Idegesen pillantott föl
rá, egy futó mosoly szaladt át arcán és elfordította fejét.
Láthatóan nem örült, hogy Christopher Priest ült le
mellé.
Hogy sikkesnek tűnjön, a professzor túl szűk fekete
garbóban volt. Ettől aztán gigantikus méretűnek tűnt a
feje. Előrehajolt, hogy Garrett ránézzen.
– Eladtuk az összes pólót. A fiúk extázisban vannak.
– Büszkék lehetnek – szólt közbe Costello. Ravaszul
nézett Jayre, alig észlelhetően úgy fordult, hogy
eltakarja Wrightot és a professzort. – Tudja, Jay, ezt a
történetet millió oldalról lehet megközelíteni. Dr. Wright
ártatlansága felől, barátai, kollégái, diákjai pátriájából.
 – Ügyvédje zsenialitásából – vigyorgott Jay. – Átkozott
legyek, ha ez nem úgy hangzik, mint valami üzleti fogás.
Costello még csak nem is mímelt bűnbánatot.
– Minden rendelkezésre álló eszközzel be kell
bizonyítanom védencem ártatlanságát.
– Ja, és mindannyian tudjuk, hogy mi történik azokkal
az ügyvédekkel, akik nem védik rendesen ügyfeleiket –
mondta szárazon Jay, majd hüvelyk- és mutatóujjával
pisztolyt formált és odanyomta Costello homlokához.
Az ügyvéd elvörösödött.
– Dr. Wright még börtönben volt, amikor Enberg
meghalt. Ha ebben a gyilkosságban része volt, akkor
emberfeletti erővel rendelkezik.
Jay felhúzta szemöldökét, csak a hecc kedvéért, hogy
lássa Costello vérnyomását egy pillanatra felszökni. Az
ügyvéd javára legyen mondva, az arcán szinte
semmilyen reakció nem látszott.
– Jay – mondta, megint fájó vállára csapva. –
Elpazarolja a tehetségét. Maga még lehet, Bayle-t is
megleckéztetné keresztkérdéseivel.
– Pedig az micsoda teljesítmény lenne! – mondta
vontatottan Jay. – De hadd legyek inkább szemlélődő.
Végezze csak maga a nehéz munkát.

Ellen az ajtóból nézte a jelenetet.

– Mit szólna, ha azt mondanám, hogy alig ismerem
Costellót?
– Azt, hogy hazudik, Brooks úr.
Hinni akart neki, de a férfi elárulta. Valamiféle
vereségérzet párosult mérgével, ahogy együtt látta
őket.
 Onnan messziről úgy tűnt, mintha a legjobb barátok
lennének. Egy mosoly, nevetés, egy grimasz,
hátbaveregetés. Brooks és Costello egykor társak a jogi
egyetemen. Két egymást kiegészítő vadállat – Costello
az elegáns ragadozó ezüstszürke Versace öltönyben, és
Brooks a meggazdagodott hétköznapi ember enyhén
gyűrött sportnadrágban, borotválatlanul. És Costello
mellett Garrett Wright, aki egyenesen ránézett a terem
túlsó végéről. Lassan, tudatosan elmosolyodott. Ellen
megmozdult, és egyetemista fiúk csoportja mögé lépett
takarásba. Átkozta magát, mert nem tudott ellenállni a
kísértésnek, hogy ide jöjjön. Este kilencig dolgozott
Cameronnal – Phoebe nyolckor elkéredzkedett – ő pedig
valahol megvacsorázott. Rögtön utána haza kellett volna
mennie. Már mélyen aludna.
De túl nagy volt a kísértés. Csak hogy néhány
pillanatra ide nézzen, hogy lássa ezt a felfordulást,
tömeget. Hétkor kezdődik a parti. A sajtónak kilencre el
kellett volna mennie magnószalagaikkal, előhívatlan
negatívjaikkal. Észrevétlenül kellett volna bejönnie,
sötétben maradnia, figyelnie. Mire az ajtóban állók
elterjesztik, hogy itt van, addigra ő már eleget látott, és
úton lenne hazafelé. A belépő megért öt dollárt
számára, még akkor is, hogy ha a pénzt Wright
védelmére fordítják.
Most már belátja, hogy hülyeség volt. Wright maga is
észrevette. Ellen úgy érezte, hogy a teremben mindenki
őt nézi. A tömeg mintha feléje hullámzott volna,
magával sodorva az ellenség felé, miközben ő már
menni akart.
– Ez meg mit keres itt?
– Ez nem Ellen North?
 – Hát van bátorsága, az már biztos.
Szakállas arcok fordultak felé, ujjal mutogattak rá.
Ellen nem válaszolt nekik, nyugalmat tettetett, bár a
szíve gyorsabban vert. Szeretett volna elszabadulni
innen. Tekintete mereven a kijárati táblán. Cameront
kellett volna ideküldeni kémkedni. Vagy Mitch
embereinek beszámolójára kellett volna támaszkodnia.
De nem. Saját magának kellett látnia. Senki másban
nem bízott. Most aztán nyakig benne van az egészben.
Úgy érezte, mintha elsüllyedne a tömegben.
Valaki megfogta a könyökét. Megpróbált
kiszabadulni, de a markolás egyre szorosabb lett.
– Mi a fenét keres itt? – kérdezte Brooks halkan
morogva.
– Ugyanezt kérdezhetném én is, ha nem lenne
ennyire evidens.
Ki akart szabadulni, de Brooks túl közel volt, vele
együtt jött, vagy inkább vezette. Ellen akarata ellenére
távolodott a kijárattól. A ruhatár sötét folyosója felé
haladtak.
– Alaptalanul von le konzekvenciákat, ügyvédnő –
mondta Brooks, ahogy egy lámpa kék fénye alatt
haladtak el. Ismét egy sötét folyosórészre kerültek.
Ellen az vészkijárat mellett a falnak támaszkodott és
dühösen nézett rá.
– Hülye lennék, ha elhinném a maga verzióját, Brooks
úr. Azonkívül úgy tudtam, hogy magát cseppet sem
érdekli, hogy elhiszem– e, amit mond, vagy sem.
– Én meg azt hittem, hogy magát nem érdekli, hogy
én mit csinálok – vágott vissza Brooks.
– Engem viszont izgat, hogy maga hazudott.
Azonkívül mehet a francba.
 – Nem hazudtam.
– Persze! Azt mondta, hogy nem ismeri Tony
Costellót, meg hogy semmi köze ahhoz, hogy elvállalta
ezt az ügyet. Aztán idejövök és az egész banda itt van,
maguk meg mosolyognak, viccelődnek, egymás hátát
veregetik. Bocsásson meg, hogy szavát sem tudom
elhinni, de nem most léptem le a falvédőről. Most pedig
ha megbocsát, elmegyek. Mindent láttam, amit akartam.
Ellen kíváncsi szemeket látott maga körül, csak
remélni merte, hogy az újságírók már elmentek.
Micsoda fénykép lenne ebből – az ügyész Jay Butler
Brooksszal cseveg egy partin, melyet a vádlott javára
rendeztek.
Mitch egy civil ruhás rendőrrel lépett oda, jobb keze
diszkréten a sportkabát alá nyúlt.
– Minden rendben, North kisasszony?"
Brooks eleresztette a nő karját és hátralépett a
sötétbe.
– Igen, kösz, Pat – mondta Ellen, miközben
kisimította kabátja ujját. – Épp menni készültem.
– Kikísérjem?
– Nem, ne fáradjon. Itt áll az autóm rögtön a kapu
mellett. Minden rendben lesz. Magának meg amúgy is
van elég dolga itt.
A zenekar ismét a színpadon volt. A közönség
figyelme a dobogó felé fordult, a gitáros pedig vad
pengetésbe kezdett.
Ellen egészen a kapuig vezető úton korholta magát.
Nem az számít, hogy mit tesz, mit mond, mit gondol.
Senkiben nem bízhatsz. Ne törődj semmivel
A kapu előtt cigarettázók megnézték maguknak.
 Gondoljanak, amit akarnak. Na és hogyha hisznek
Wright-nak? Te tudod az igazságot.
Persze hogy nem tudta. Senki nem tudta az
igazságot, kivéve Josht, de ő meg hallgatott. Kedden vad
fegyverként fogja használni mindazt, amit már biztosan
tudott az ügyről, és cseppet sem fog megrendülni, ha
Wright hívei kiábrándultan hagyják el a termet. Kitérve
néhány most érkező diák útjából, kilépett a hideg
éjszakába. Még a parkoló is tele volt emberekkel. Kicsit
odébb egy rendőrautó bevetésre készen várakozott, de
nem volt valószínű, hogy erre sor kerül. Ellen a
deszkaburkolatos ház fala mellett haladt. Viszonylag
közel talált parkolóhelyet, a nemrég távozott Lincoln
szinte még meleg helyére állt be.
– Hé, srácok, odanézzetek! Főboszorkány kisasszony,
az ügyvéd!
A hang közvetlen közelről hallatszott. Ellen azonnal
rájött, hogy végzetes hibát követett el, amint Tyrell
Mann és csapata az árnyékból kilépve elállták útját.
Ellen azonnal felmérte a helyzetet, tudta, hogy
veszélyben van. Senki nem láthatta őket a parkolóból.
Balról sűrű fakerítés. A szemközti ház ablakai pedig
sötétek. Kocsija még legalább négy méterre volt.
Ennyire közel, és mégis olyan messze. A teremből
kihallatszott a zene, mégpedig elég hangosan ahhoz,
hogy elnyomja egy esetleges verekedés zaját.
Tyrell vigyorogva dobta el cigarettáját.
– Hát van bőr a pofádon ide jönni?
– Kifizettem a belépőjegyet – mondta Ellen. – Más
meg nem tartozik magára.
– Aggódunk a dokiért. A mi emberünk – mondta J. E.
Andersen.
 – Ja – lépett közelebb Speed Dawkins. – A mi
emberünk. Az az ember...
– És ezt az embert akarod börtönbe juttatni – mondta
Tyrell, most már korántsem mosolyogva.
Ellen emlékezetében képletesen felvillant a
kerekében hagyott rugós kés. Épp ma este
tanulmányozta át a Sci-fi Cowboyokról összegyűjtött
dokumentumokat, nem feledve a gondolatot, hogy lehet,
hogy ők rongálták meg autóját. Andersen intellektuális
bűnöző volt, bankok komputeri hálózatán keresztül
lopott pénzt. Dawkins többször volt börtönben
kábítószerrel kapcsolatos bűncselekmények miatt.
Tyrell a banda viszonylag új tagja volt, zseniális srác.
Bűnlajstromán komoly vádak szerepeltek: súlyos testi
sértés, melyből kipénzelte magát, rablás, enyhe ítélettel,
mivel nem ő volt a fővádlott, nemi erőszak, amely alól
felmentették a fiatalkorúak börtönének őrjöngése
közepette.
Tyrellnek már tizennyolc éves korában meggyűlt a
baja a törvénnyel. A vandalizmus nem volt nagy ügy
számára. Kérdés, hogy tudott-e valahol határt szabni.
Ellen már elég hozzá hasonló fiatalt látott, akik
gondolkodás nélkül rántottak volna pisztolyt, hogy
valakit lelőjenek egy kabátért, vagy bárkinek betörték
volna a fejét, hogy egy kis zsebpénzhez jussanak.
– Gondolom, nem kell magának elmagyaráznom, hogy
működik az igazságszolgáltatás, Tyrell – mondta Ellen. –
És gondolom, az is világos, hogy dr. Wrightnak semmi
haszna nem származik abból, hogy maguk engem
zaklatnak.
– Te csak ne mondj nekem semmit, banya.
 – Saját érdekében jobb lesz, ha végighallgat. –
Zsebében kikereste leghosszabb kulcsát, hogy ha kell,
fegyverként használhassa. A karikán levő többi kulcsot
megmarkolta. – Egy ballépésért maga börtönbe kerül és
a Sci-fi Cowboy-program megszűnik. Ehhez mit szól
majd dr. Wright és professzor Priest meg a többi
mentoruk?
Azt akarta, hogy észhez térjen, de a fiúk
provokációnak tekintették.
Tyrell közelebb lépett.
– Fenyegetsz, szuka?
– Csak tényeket sorolok. Mindketten jól tudjuk, hogy
kizárólag a Sci-fi-program miatt nem seggel most egy
börtön– priccsen. És ezt a programot akarja a szemétbe
dobni, Tyrell?
– Á. Nem azt akarom én a szemétbe baszni.
Ellen a másik kettőre pillantott. Dawkins ugrásra
készen várta Tyrell mozdulatát. Andersen egy kicsit
hátrébb állt, s kifejezéstelen arcáról nem lehetett
gondolatait leolvasni.
A maga módján még Tyrellnél is vadabb volt. IQ– ja
megütötte a zseniét, a szabadlábra helyezését felügyelő
tiszt jól titkolt antiszociális érzéseit tartotta a
legveszélyesebbnek. Nem lett volna meglepő, ha most
bájologni kezd, ugyanakkor lehet, hogy már ki is
agyalta, hogyan szabaduljanak meg Ellen holttestétől.
– Bent vidámabb a társaság, fiúk!
Ellen leplezni próbálta megkönnyebbülését, amint
meghallotta Brooks hangját.
Tyrell szeméből türelmetlenség sugárzott.
– Te meg ki a fasz vagy? Valami kikúrt magányos
Cowboy?
 – Inkább egy magányos tanú, aki jól kikúr veletek. –
Jay Ellen elé lépett, és a dühös tekintetű srácot egy
lépéssel hátrébb kényszerítette. – Egy magányos kikúrt
rádiótelefonnal a kezében, ujjával azon a kikúrt
magányos gombon, amellyel a hekusokat lehet hívni.
Felfogod mondataim kikúrt értelmét, te kikúrt kis
szardarab?
Minden egyes szót nyomatékkai ejtett ki. Eredetileg
az Ellennel való konfrontációt kereste. És egyszer csak
a megmentő teljesen lehetetlennek tűnő szerepében
találta magát, és mint valami kibiztosított kézigránátot
markolta telefonját.
– Gyerünk, Tyrell – mondta Andersen és haverjának
vállára tette kezét. – Lefagy a tököm. Menjünk be.
Az épület felé indult. Dawkins habozott. Tyrell nem
mozdult.
– Na gyere – mondta türelmetlenül Andersen. –
Gyere, mielőtt a professzor felkapja a vizet. – Dühösen
Jay szemébe nézett.
– Baszd meg, csak beszélgettünk a hölggyel.
A három fiú átcsapott a parkolón. Ellen utánuk
nézett, lassan engedte ki tüdejéből a levegőt.
– Kösz – mondta Brooksnak. – A srác maga olyan,
mint egy élesre töltött fegyver. Akármit tehetett volna.
– Hát, elég hülye pofát vágtam volna, ha pisztolyt húz
és lelő. A telefonomat legfeljebb a fejéhez vághattam
volna. – Amit rögtön át akart nyújtani Ellennek. – Nem
akarja bejelenteni ezt a kis találkozást?
– Törvényt nem sértettek. Haza akarok menni. –
Magában hozzátette: bezárni az összes zárat, forró
vízzel teli kádba ülni egy hatalmas pohár konyakkal a
kezemben. – Jó éjszakát, Brooks úr. – Elindult a Cadillac
felé.
Brooks léptei Ellen mögött csikorogtak a hóban.
– Ugyanazért vagyok itt, mint maga: hogy figyeljek.
– Akkor nézze meg a szó jelentését a szótárban.
Összekeveri a megfigyelést a részvétellel.
– Costello legalább annyira részese a történetnek,
mint maga, Ellen. Miért ne beszéljek vele?
– Hallani sem akarok az egészről.
Ellen beült az autóba. Bedugta a kulcsot, de a motor
meg sem moccant. A Manley Vanloon versenyautó.
– Ördög és pokol! – káromkodott Ellen és kesztyűs
kezével verte a kormánykereket.
Dühöngve nyitotta ki a motorháztetőt, kivette
táskájából a zseblámpát, és kiszállt az autóból. A
Cadillac motorja akkora volt, mint egy kisebb lakótelep,
Ellen nemigen tudta megkülönböztetni egymástól az
alkatrészeket, de annyit azért látott, hogy hiányzik az
osztófej.
– Baszd meg!
– North kisasszony! – csettintett Jay a nyelvével. –
Hogy beszél?
Ellen csípősen nézett rá.
Brooks, mint valami trófeát emelte föl telefonját.
– Hívjak taxit?
– Ne szemétkedjen.
– Akarja a rendőrséget hívni?
– Minek? A táncterem zsúfolásig telve volt
gyanúsítottakkal. Annak a lehetősége, hogy valaki
tanúnak jelentkezik, nevetséges volt. Bár Tyrell és
Andersen és Dawkins itt voltak közvetlenül az autó
körül, valószínűtlennek tűnik, hogy kiszerelték az
osztófejet. Túl kisstílű bűntény lett volna a befektetett
idő és energia arányában.
– Jöjjön – vágta zsebre Brooks telefonját, és elővette
kocsikulcsát. – Hazaviszem.
– Ezt egyszer már sajnos megtette – mondta Ellen
szárazon.
– Hazaviszem. Semmi egyéb. Becs szó.
Haza is vitte. Csakhogy magához.
Ellen kérdő tekintettel nézett Jayre az új dzsipben.
Manley csak hosszas rábeszélés után volt hajlandó
Jaynek bérbe adni a kocsit a baleset után.
– Maga sose volt cserkész, nemde?
Jay pofát vágott.
– Nem, asszonyom, sose voltam.
– Használhatnám a telefonját – kérdezte Ellen – csak
hogy jelentsem ezt az emberrablást, melynek én vagyok
alanya?
– Más választása is van. Például híres déli
vendégszeretetemet élvezni.
– Az élvezet erre nem a legjobb kifejezés.
– Hát akkor milyen szót használna?
Kényelmetlen. Hirtelen ez jutott eszébe, de nem
mondta ki. Ösztönösen tudta, hogy ez jólesne a férfinak.
Élvezte ugyanis, ha Ellent kibillenti egyensúlyából, és
ezt saját hasznára fordította – mint például most.
– Itt az ideje, hogy komolyan beszéljünk – mondta Jay.
– Ehhez pedig olyan helyszínt kellett választanom,
ahonnan nem tud kidobni vagy elsétálni.
Befordultak a Old Cedar Roadról és egy építkezési
területen haladtak át Ryan’s Bay közelében. Telihold
volt, túlvilági ezüsttel és fehérrel világította meg az
öbölt. Nyáron gyakran biciklizett errefelé Ellen, a
környezet mindig megnyugtatóan hatott rá. De
mostanában akárhányszor erre járt, mindig Josh kis
dzsekijére gondolt, amelyet itt találtak meg a nád
között, zsebében azzal a bizonyos üzenettel.
– És „kísértetem éjjel-nappal körülöttem őrködik. A
sírás, melyet vétkem okoz, messze földön szüntelenül
hallani” – morogta William Blake versének sorait,
tekintetét nem vette le a megfagyott nádasról. – Ezt az
üzenetet hagyták Josh kabátzsebében.
– Tudom – mondta csendesen Jay.
– Honnan? Ezt még a sajtó sem tudja.
– Én nem vagyok a sajtó.
Befordult a kerten át vezető kis útra, és megnyomta a
távirányító gombját. A három autónak szánt garázs
egyik ajtaja kinyílt. A ház hatalmas volt a Deer Lake– i
átlagházakhoz viszonyítva. És felháborítóan drágán
adták bérbe – Ellen látta is a hirdetést az újságban. Arra
gondolt, hogy a horribilis lakbér csak filléreknek
számított Jay pénztárcájához viszonyítva. Elképesztő
összegeket keresett azzal, hogy a bűnt szórakoztatássá
változtatta. És ezzel az üggyel ugyanígy akart tenni, s
Ellen pedig a sztori részesévé válik.
Annyi pénze volt Jaynek, hogy akár Tony Costellót is
meg tudta volna fizetni, sőt még Garrett Wright
óvadékára is tellett volna.
És még bízni akart benne.
Egy szót sem szólt Brookshoz, otthagyta a
konyhában, átsétált a nappalin az üvegfalhoz, és nézte a
fagyott tájat. Hallotta, amint Jay italt tölt, aztán
közelebbről, hogy tüzet gyújt a kandallóban. A férfi
mellélépett, és Ellen észrevette, hogy már nincs rajta a
kabátja.
 – Whisky és szóda – mondta Jay, és átnyújtotta a
papírpohárba töltött italt.
A magáét pedig a kandalló párkányára tette, és az
ablakkeretnek támaszkodott. Nem gyújtotta meg a
lámpát, a tűz és holdfény így is megvilágította a szobát.
Ez a hangulatvilágítás megfelelt Jaynek. Kibújt a hízelgő
és lusta macska álarcából.
– Van egy fiam – mondta minden előzetes nélkül.
Úgy látszik, nem volt kíváncsi Ellen reakciójára,
mivel nem nézett fel, valószínűleg arra koncentrált,
hogy saját érzelmeit elnyomja. Lenyelt egy korty
whiskyt, amely mint olvadt arany csúszott le a torkán,
aztán ingének zsebéből cigarettát húzott elő.
– A poén csak az, hogy nem tudtam róla, és ő még
mindig nem tudja. – Meggyújtotta a cigarettát, mélyet
szívott belőle, és a hold felé fújta föl a füstöt. –
Nyolcéves. Akárcsak Josh. Anyja, volt feleségem
elhagyott, mielőtt még tudtam volna, hogy terhes. Elég
furcsa dolog utólag rájönni, hogy hiányzik belőlem egy
darabka, most már majdnem egy évtizede.
– Gondolom a terhessége elején hagyta ott – mondta
csendesen Ellen.
– Ezt már válás közben tudtam, de álmomban sem
gondoltam volna, hogy az enyém. – Keserűen nevetett. –
Akkortájt zugügyvéd voltam, éjjel-nappal dolgoztam,
iszonyatosan éreztem magam. Christine meg én... hát
akkor már mindenen túl voltunk, csak az üvöltés maradt
hátra. Talált magának egy ügyvédet, aki jóval
magasabban volt a ranglétrán nálam, az a fajta, aki két
dolgot akar: saját ügyvédi irodát és évente egy új BMV-
t. Egyszerűen azt hittem, hogy övé a gyerek. Nem
gondoltam volna, hogy ennyire utál engem Christine.
Tévedtem.
Nem gondolta volna, hogy ennyire el tudja árasztani
a szomorúság. Valószínűleg a whisky hatása lehetett –
ami a Brooks család férfitagjaiból általában kihozta á
csüggedtséget. Hooter nagybácsi jutott eszébe, amint a
verandán ül egy meleg nyári estén, egy gyerekkorában
elvesztett kutya miatt keseregve.
Egy ideig csöndben voltak, Ellen nézte a férfi
meztelen arcát a holdfényben fürödni, összeverten,
borostásan, fájdalomtól meggyötörtén, ami nem a sebei
miatt volt.
– És hogy jött rá?
Cigarettája vége vörösebb lett, amint szívott egyet.
Furcsa kis színpont a szürke megannyi árnyalata között.
– A feleségem nagyapja Eudorában élt. Soha nem
látogatta meg az öreget, csak amikor meghalt. Tíz napja
volt a temetés. Azt hiszem, fel sem merült benne, hogy
elég becsületes leszek ahhoz, hogy elmenjek a
temetésére, de mégis ott voltam, és ő is ott volt a
kopaszodó nagykutya ügyvéd férjével... és a fiammal. –
Úgy mosolygott, hogy Ellen szíve szinte megfájdult. –
Átkozott legyek, ha nem kiköpött apja.
– Megkérdezte a feleségétől?
– Azt mondta nekem, hogy Carter Talcot az egyetlen
apa, akit a fiú valaha is ismert. Boldog kissrác. Szép
életük van. Hogy ne tegyem tönkre. – Picit megremegett
az álla. Megrázta a fejét. – Istenem, hát mit gondolt, mit
tennék? Odamennék, a fiúhoz, és közölném vele, hogy
akit idáig az apjának hívott, az nem az apja? Hogy olyan
gazember vagyok, hogy az anyja jobbnak látta eltitkolni
éveken keresztül? Istenem.
 Egy utolsót szívott a cigarettájából, és gondosan
elnyomta a csikket a hideg ablaküvegen.
– Mit tett?
– Idejöttem – mondta egyszerűen. – A hírekből tudok
az esetről, meg az újságokból. Még aznap éjjel
Minneapolisba repültem. Egyszerűen megszöktem.
Hogy lássam, mit jelent valójában szenvedni. Hogy
valamit kibogozzak az egészből, hogy kitaláljam, hogy
hogyan tovább. Soha nem tudtam, hogy van gyerekem,
tehát nem hiányzott... – Ádámcsutkája föl-le mozgott,
ahogy nyelt egyet. – Nem úgy, mint Kirkwoodéknál vagy
Hollomanéknál, ahol valami őrült elrabolta a gyerekeket
és isten tudja, milyen sors vár rájuk. Nem is úgy, mint
Mitch Holt esetében, akinek a fiát lelőtte valami
kábítószeres. Azért mert nem panaszkodhatom, hogy
nem én fogom a fiamat sportedzésekre vinni.
Hát ez nem panasz, gondolta Ellen. A férfinek minden
oka megvolt a fájdalomra. Tragédiáját nem enyhítette,
hogy nem volt annyira borzasztó, mint Kirkwoodéké.
Pedig úgy tűnt, hogy pont evvel érvelt, hogy csökkentse
fájdalmát. Ellen nem gondolta volna, hogy sármja és
cinizmusa mögött Jay sebezhető. Arra gondolt, hogy ez
magát a férfit is meglepte. Váratlanul.
– Nem lehetne valami megoldást találni? – kérdezte
Ellen. – Láthatás, például? Vagy valami hivatalos
elismerést, hogy ön a biológiai apja.
Jay megrázta a fejét.
– A gyerek boldog. Egy normális életet él. Micsoda
szörnyeteg lennék, ha felforgatnám a békéjét?
– De hát ön az apja...
– Carter Talcot az apja. Én pusztán a nyersanyagot
szolgáltattam.
 Kiitta maradék whiskyjét, kezével összeroppantotta a
műanyag poharat, a nő felé fordult, arckifejezése
azonban megkeményedett, amint küszködött, hogy
fegyelmezze magát.
– Sem tanácsért, sem részvétért nem könyörgök –
mondta hidegen. – Akarta tudni, hogy miért pont ezt az
ügyet szemeltem ki magamnak. Ezért. Antony
Costellóhoz semmi közöm. A pénz sem érdekel, amit
keresni fogok ezen. Azért jöttem, hogy elmerüljek valaki
másnak a nyomorúságában. Ha magának jó azt hinni,
hogy gazfickó vagyok, akkor csak higgye, valószínűleg
az is vagyok. Elég sokan vannak, akik ezt bizonyítani
tudnák. Pusztán annyit akarok, hogy valós okok miatt
gyűlöljön. Inkább olyasvalamivel vádoljanak, amit
valóban elkövettem.
Odébblépett, az üres poharat a kandalló tüzébe dobta
és nézte, ahogy a lángok elnyelik.
– Ürítse ki poharát – mondta anélkül, hogy fölnézett
volna. – Hazaviszem.
Ellen letette a poharat az ablakpárkányra, Jay
elnyomott cigarettacsikkje mellé, és a férfi mellé lépett.
A tűz ellenére hideg volt a ház, és ezt a hideget
valahogy az ürességgel, a magánnyal hozta kapcsolatba.
A kandallónak támaszkodva körülnézett a férfi
„otthonán”: komputer, kerti székek, katonaságnál
használatos összehajtható ágy és egy vastag hálózsák.
– Nem utálom – suttogta. – Ezt a bűnügyet utálom.
Amit ezzel a várossal tesz. Amit velem tesz. Olyan
dolgokra emlékeztet, amelyeket legszívesebben nem
hinnék el az emberekről, beleértve saját magamat.
– Maga, magáról? De hiszen ön a történet hősnője!
 – Nem. Egyszerűen a munkámat végzem. Amelyet
néhány évvel ezelőtt otthagytam, mert elviselhetetlenül
megváltoztatott. Éveken keresztül cinikusnak lenni – hát
az igazán kiégeti az embert. Én meg nem akartam
faképnél hagyni azokat, akiknek szükségük volt az
igazságra. Azt hittem, itt nem fog annyira kifacsarni,
valami megmarad az énemből. Most pedig...
– Most pedig itt van Garrett Wright és Tony Costello,
meg egy halott ügyvéd és egy fiú, akit nem találnak... és
ráadásul én.
Ellen talán észre sem vette, hogy elmosolyodik.
– Talán maga nem is olyan rossz. Legalább
szórakoztató – próbálta egy kicsit hergelni. – Bár most
nem nagyon engedhetem meg magamnak a szórakozást.
Szórakozást? – úgy ízlelgette a szót, mint valami
egzotikus gyümölcsöt. A régi ördögi szikra pattant ki
szeméből. – Kegyelem, North kisasszony, maga mellett
úgy érzem magam, mint egy dzsigoló.
Negatívabb jelzőkkel is illették már.
– Mármint ön kétségtelenül.
– Kétségtelenül.
Ellen észre sem vette, hogy milyen közel volt a
férfihez, elég volt fölemelnie kezét, hogy hozzáéljen az
arcához. Annyira közel, hogy elég volt ránéznie és a
nézésével magához tudta volna húzni a férfit. Jay
lehajolt, megcsókolta meleg, whiskyízű ajkaival.
– Akarom magát, Ellen – suttogta.
– Képtelen vagyok rá. Az ügy...
– Ennek semmi köze az ügyhöz – csúsztatta ujjait a nő
hajába, egy alig észrevehető mozdulatra engedett a
csat, és Ellen szőke fürtjei a vállára omlottak.
 – Most csak rólunk van szó – suttogta a férfi és egy
csókot lehelt a homlokára. – Csak rólunk... Szükségem
van... Arra, hogy magához érjek. Engedje meg.
Sebezhetősége megérintette a nőt. Rekedt hangja is.
Mint a kandalló tüze lángolt föl a vonzalom, melyet
Ellen az első pillanattól kezdve érzett a férfi irányában.
Pedig nem álmai lovagja volt. Általában nem enyhült
meg egy férfi szenvedélyes kirohanásaitól. Magasabbra
állította a mércét. Ahogy ajkaik összeértek, érezte, hogy
már nem képes józanul gondolkodni.
Egy utolsó, erőtlen kísérletet tett arra, hogy
összeszedje magát. Jay megértette szavainak értelmét,
mielőtt még Ellen kimondta volna őket. Mutatóujját
ajkára nyomta.
– Ne gondolkodjon – suttogta. – Ma este ne. Kérem.
Kérem. Valószínűleg megbánják, ezt az érzést még a
jövő szürke homálya fedi. Most pedig néhány órára meg
akartak feledkezni a világról.
Ellen becsukta szemeit, amint a férfi két keze közé
zárta arcát és megcsókolta, ezúttal mélyebben,
lassabban. Enyhén kinyitotta száját a férfi ajkainak
nyomására, és reszketett, ahogy érezte nyelvét
behatolni. Érezte, hogy elhúzza a faltól. Kabátja leesett
válláról. Kezét gyengéden felcsúsztatta a férfi ingén s
amikor újra elindult lefelé, akkor kezdte kigombolni.
Hogy végre Ellen keze bőréhez érjen, Jay gyorsan
kibújt ingéből, levette sötét trikóját és eldobta. A tűz
fénye diszkréten kiemelte mellkasizmainak
domborulatát. Vállai szélesek voltak, mintha fizikai
munkát végzett volna.
Ellen ujjhegyeivel megérintette hasát, és érezte
izmait remegni a bordákat szorosan tartó kötés alatt.
 – Nem fog fájni? – kérdezte Ellen. – Nem fog?
– Nem ez fáj nekem – suttogta. Megfogta kezét, és
szívére helyezte.
Ennek a mozdulatnak őszintesége meglepte Ellent.
Ujjait széttárta, és érezte a szívdobogást. Jay férfi volt,
akinek sajgott a lelke, és most vele akart megszökni a
fájdalom elől. Ellennek is fájt a szíve, csak másképpen.
Ő is szökni akart. Ilyen egyszerű volt az egész és
ugyanakkor ennyire komplikált.
Csókot nyomott oda, ahol az imént még keze volt.
Aztán Jay szája ismét az övét kereste, ezúttal forróbban,
kiéhezettebben.
Együtt zuhantak térdre. A férfi ujjai lassan
botorkáltak le blúzának gombjain. Kigombolatlanul
húzta le róla az inget és a kardigánt, sürgette a vágy,
hogy lássa testét, érezze ízét.
Nem hordott melltartót. Mellei kínálták magukat.
Krémszínűek, selymes tapintásúak, pont beleillettek Jay
tenyerébe.
Összeszorította őket, hüvelykujját a rózsaszín
bimbókon végighúzta, s amint megkeményedtek, a vágy
egyre hevesebb lett benne.
Szinte sokkoló érzés volt. Levegő után kapott. Ujjait
rövid hajában végigfuttatva még közelebb húzta
magához. Még vadabban, még forróbban, még
hevesebben akarta a férfit. Életében először érezte,
hogy kezd teljesen megfeledkezni magáról. Rémisztő és
egyben felemelő érzés volt.
A férfi fölemelte fejét és ránézett, alsó ajka
csuszamlós és fényes lett, neonkék szemeinek pupillái
hatalmasra tágultak. Úgy nézett ki, mint egy vadember,
mintha az Ellenben égő tűz leperzselte volna róla a
ziláltságnak azt a vékony álarcát is, amelyet mások előtt
hordott – igazi lényét, amelyben volt valami veszélyes,
megszelíditetlen, nyers. Ellen az első pillanattól kezdve
ezt érezte benne.
Jay egy pillanatra felemelkedett, s Ellen fázni
kezdett. Összehúzta mellén blúzát és nézte a férfit, aki a
hálózsákot a tűz elé a földre terítette. Aztán a karját
nyújtotta felé.
Ellen fölállt, és hagyta, hogy levetkőztesse. Kihúzta
kaiját a blúzából, miközben vállát simogatta, hátát,
hasát. Hüvelykujját macskanadrágjának derékrésze alá
csúsztatta, és lassan letolta csípőjén, letérdelt, hogy ki
tudja bújtatni egészen. Mikor selyem alsóneműjét húzta
le, melynek útját gyengéden követte szájával, Ellen már
nem fázott.
A férfi nyitott szájjal nyomott csókot a köldöke alatti
puha bőrre, aztán átölelte fenekét és a csók egyre
lejjebb csúszott a sötétszőke háromszög fölötti lágy
részre – és még lejjebb.
Ellen lihegett az ajkak érintésére, a nyelv bátor
próbálkozásaira. Megpróbált hátralépni, de a férfi
könnyedén átölelte, ujjai simogatták, bőrét becézték,
egyre közelebb húzta, kicsit megdöntötte. A férfi
csókjának intimitása szinte sokkoló volt. A gyönyör
intenzitása megdöbbentette, megijesztette, a szakadék
szélére sodorta – és ott tartotta egy ideig.
Lehetetlenség önkéntelen sóhaja hagyta el a száját,
amint Jay magával rántotta a földre, és átölelte.
Egyformán vágytak egymásra. Ellen ujjai végigszaladtak
a férfi kemény hátizmain, kaijain, és érezte erejét.
Egyikőjük sem tudott várni.
 Együtt emelkedtek térdre, s mikor a férfi ki akarta
gombolni nadrágját, Ellen eltolta kezét és maga csatolta
ki az övét. Remegő ujjakkal húzta le a cipzárat.
Alsónadrágján keresztül érintette meg, a leheletfinom,
puha anyagon keresztül próbálgatta keménységét.
Jay összeszorított fogakkal tűrte Ellen incselkedését.
Amint bírta, tartotta magát. Többre volt szüksége a
simogatásnál.
– Atyaúristen, Ellen, érj hozzám – lihegett, a nő kezét
szerszáma köré szorítva, s finoman vezérelte a föl-le
mozgásban. – Érezd, hogy mit teszel velem... Hogy
mennyire akarlak.
Nőies erőtől duzzadva Ellen követte parancsait,
kezének minden idegvégződése őt érezte. Forró,
kemény, vastag, lüktető. Ujjaival kitapogatta a végét és
talált egy pontot, amelyhez ha hozzáért, Jay
összeszorított fogain keresztül szívta be a levegőt. Ellen
odahajtotta fejét, hogy hozzáérjen, és Jay egész teste
megrázkódott.
Csak annyi időre állt föl, hogy tárcájából óvszert
vegyen ki. Mikor visszajött, mindenre kész volt,
karizmai remegtek, ahogy átkarolta a nőt.
Ellen megemelte csípőjét, hogy találkozzanak.
Szemei becsukódtak, ahogy a férfi behatolt. Teste
köréfeszült.
– Jó ég – zihálva suttogta, és a birtoklás ösztöne ellen
küzdött. – Ereszd el magad a kedvemért, drága –
suttogta, miközben lassan húzta föl lábát combja mellé.
A nő csípője alá csúsztatta kezét, és mintegy magába
emelte, ő maga lejjebb csúszott, egyre közelebb az
önkívülethez. Ellen visszafogta lélegzetét, aztán
sóhajtott, sóhajtásából érzéki gyönyör áradt. Lassan,
erotikusán mozogtak együtt, szótlanul, s a tűz fénye
siklott ide– oda testükön.
Ellen most megszabadult a rá oly jellemző
önfegyelemtől, miközben reszketett a gondolattól, hogy
mennyire sebezhető.
Jay pedig úgy érezte, mintha lelke csak
centiméterekre lenne a nőétől. Megpróbált kettőjük
között valami ősi kapcsolatot teremteni, mely több mint
a testi kapcsolat, mélyebb mint akármi, amit jó ideje
tapasztalt. Többet, mint amennyivel megalkudott volna,
amikor ide jött. Meg akart szabadulni énjétől, és már
semmit nem akart annyira, mint örökkévalóvá tenni ezt
a pillanatot, ezt az éjszakát, ezt a nőt. Ettől a
gondolattól megijedt.
Aztán mindketten megszűntek gondolkodni. Csak
valami robbanásra való vágyat éreztek.
Ellen felsikoltott, ahogy a beteljesülés hullámokban
jött. Rögtön utána Jay következett. Ellen még akkor is
szorosan magához ölelte, amikor a férfi testének
feszültsége enyhült, majd hirtelen megijedt, hogy mit is
fog érezni, amikor elengedi.
Mikor mindig is önellátó volt, önelégült és a maga
útját járta. Soha nem határozta meg egy férfivel való
kapcsolat. Úgy érezte magát, mintha egy kőrakáshoz
szorították volna. Csak egy pillanatra érezte, mintha
megszabadították volna terhüktől. Amíg itt tudott
feküdni Brooks mellett, a férfi karjaiban... biztonságban
érezte magát.
Biztonságban. Egy férfi mellett, akit alig ismert, és
akiben alig bízott.
Reggel négy óra hat perckor robbanás rázta meg
Dinkytownt. A robbanás ablakokat tört be egy
háztömbnyi távolságig. Beleértve a Pla-Mor táncterem
ablakait is. Négy óra nyolc perckor Albin Underbakke
hívta a rendőrséget, hogy bejelentse az incidenst. És
kérte, hogy a rendőrség hívja a tűzoltókat, mert házával
szemben egy nagy fehér Cadillac lángba borult.
 Huszonhetedik fejezet

– Hol voltál reggel négykor? – kérdezte Mitch, s kezével

székének támlájára támaszkodott.
Tyrell Mann arrogánsan nézett rá.
– Húztam a lóbőrt. Miért, mit akar, hogy mit
mondjak, hol voltam? Mit akar már megint a nyakamba
varrni?
– Tisztázzunk valamit, Tyrell – mondta Mitch. Szarok
rá, hogy milyen színű a nyaka, őszintén szólva az összes
testrészére is. Egyenes választ akarok. Hol voltál?
– Amint mondtam, hunytam. A doki partijára
mentünk, aztán összeestünk.
– Az egyetemen vagy a kollégiumban?
– Tök mindegy.
Mitch fölegyenesedett, elengedte a szék támláját, és
a fiú felé lépett.
– Na jó, a kollégiumban – adta meg magát Tyrell. –
Miért?
– Fölrobbantották North kisasszony kocsiját.
Gonosz mosoly jelent meg Tyrell arcán.
– És benne ült a kurva?
Mitch egészen közel hajolt az arcához.
– Tuod, Tyrell, pontosan ez az a hozzáállás, ami miatt
életed végéig dutyiban fogsz seggelni. Reméltem, hogy
elég eszed van, hogy belépj a Cowboy-programba.
– Elég eszem van ahhoz, hogy tudjam, jogom van
ügyvédhez.
– Minek kellene ügyvéd, Tyrell? Egyelőre még nem
tartóztattunk le. Vagy le kellene?
– Menj a picsába, Holt.
 Ellen a szomszéd szobából egy félig áteresztő tükrön
figyelte a színjátékot. Szinte semmi esély sem volt arra,
hogy az egyik Cowboy föladja a másikat. Arra sem volt
sok esély, hogy logikai úton döntsék meg a Cowboy által
előadott történetet. Tyrellből nem lehetett semmit
kihúzni. Egy másik szobában Wilhelm detektív és J. R.
Andersen játszották el ugyanezt a színjátékot. Andersen
játszotta az ártatlant, a hamis aggodalom szinte csak
úgy áradt belőle.
Szemtanúra lenne ahhoz szükség, hogy
bebizonyítsák, hogy az egyik Cowboy robbantotta föl a
Cadillacet. Csakhogy a kisvárosban reggel négykor az
emberek általában aludtak. Senki nem látott semmit.
Senki nem látta Tyrell Mannt vagy J. R. Andersent, vagy
Speed Dawkinsont, vagy Todd Childset. Senkit.
Csak az idejüket pazarolták. Már megint. Ellen azon
gondolkodott, hogy vajon Garrett Wright e pillanatban
otthon böngészi-e a vasárnapi Star Tribune-t, s ha igen,
mosolyog-e magában.
Órájára nézett és megrázta a fejét. Négyre a
pszichiáterhez kell mennie. Majd telefonál Cameronnak,
hogy a rendőrségen szedje föl. Nem nagyon örült a
hosszú autóútnak. Cameronnak kétségtelenül millió
kérdése lesz, mint az épület előtt hiénázó riportereknek.
Jaynél volt, amikor csipogón értesítették a
robbantásról. Azonnal a helyszínre ment, és néhány
rendőr csodálkozó tekintetével találkozott. Szerencsére
az újságírók addigra már elmentek.
Szerencsétlenségére azért mentek el, mert őt keresték.
Szenzációt szimatoltak, mivel az ő autója robbant föl.
Veszettségtől habzó szájjal várták válaszait. Ő viszont
nem válaszolt. Brooks azzal rázta le őket, hogy a
robbanás majdnem kirepítette ágyából.
Semmi köze nem volt ugyanis az igazi robbanáshoz,
amely Ellent és Jayt izgatta, ami kettőjük között történt.
Látta, hogy mit műveltek Mitchcsel és Megannel.
Márpedig ha ugyanezt teszik velük, akkor a következő
lépésben azt bizonyítanák, hogy Costello és Brooks
haverok voltak az egyetemen, különben miért veregette
volna Costello Brooks vállát a partin? A média képes a
tárgyalóteremből cirkuszporondot csinálni, egy teljes
estét betöltő műsorral. Márpedig ezt Hannah és Josh
miatt sem engedhették meg. És saját maga miatt sem.
Belépett a szolgálati szobába; és üres íróasztalt
keresett. Christopher Priest állt fel egy székről, a düh
elborította arcát.
– Felháborító, North kisasszony. Még meddig fogják
azokat a szerencsétlen fiúkat vallatni anélkül, hogy
ügyvédet hívnának?
– Nem vallatják őket, professzor. Kérdéseket tesznek
föl nekik.
– Ügyvédet hívtam.
– Joga van hozzá.
– Megmondtam magának, hogy a fiúknak semmi
közük a robbantáshoz. A kollégiumban voltak.
Leellenőriztem.
– Tudom, már mondta. Hajnali négykor. Micsoda
véletlen!
A professzor tekintete olyan éles volt, akár a penge,
de egy kicsit sem emelte fel hangját.
– Ezt visszautasítom. Először a szememre hányja,
hogy nem figyelek eléggé a srácokra. Most meg
hazugnak nevez, amikor szemmel tartom őket.
 – Nem neveztem hazugnak, professzor – mondta
Ellen nyugodtan. – Pusztán azt mondtam, hogy ez egy
különös véletlen. Mint ahogy Tyrell és Andersen és
Dawkins is véletlenül voltak a kocsim közelében tegnap
este, közvetlenül azelőtt, hogy nem tudtam beindítani,
és nem sokkal azelőtt, hogy felrobbant.
– Mert pont megfelelnek a bűnbak szerepének –
kezdte Priest.
– Nem. Nem keresünk bűnbakot. Tisztában vagyok
vele, hogy önnek érdekében áll ártatlanságukat
bebizonyítani, professzor. De valakinek csak el kellett
követnie ezt, és lehet, hogy a maga srácai voltak. –
Fölemelte a telefonkagylót, de lenyomta a gombot az
ujjával, közben kíváncsian nézett Priestre. – Ha már
úgyis itt van, professzor, nem emlékszik véletlenül, hogy
szombat délután, miután egy régi kollégájával ebédelt,
egyedül maradt, vagy találkozott valakivel?
A férfi szemeiből düh sugárzott.
– Ellenségeket akar magának, North kisasszony? –
mondta csendesen. – Meg fogja bánni.

Az Elrabló figyelmeztette, hogy ez meg fog történni.

Puha párnájú kék széken ült Josh doktor Treeman
rendelőjében, s a falba épített akváriumot nézte az
orvos válla fölött. Idegesen. Figyelmeztették, hogy majd
a fejébe akar látni, gondolataiban olvasni. Arra is
figyelmeztették, hogy ezt soha, senkinek ne engedje.
Tudta, hogyan kell ellenállni. Egészen egyszerű volt.
Testét csigaháznak képzelte, amelybe vissza tudott
húzódni és elzárni a nyílást.
Nem örült neki, hogy ezt kell tennie. Először azt
hitte, hogy ez a csigaház biztonságot ad majd, azonban
zavarta az a sok minden, amivel az Elrabló telepakolta.
Szomorú volt miattuk. Megijesztették. Furcsa érzés
kavargott a hasában. Azonban figyelmeztették, és nem
akart engedetlen lenni. Túl sok szomorú dolog történt
már idáig is.
Az sem tetszett neki, ahogy a felnőttek viselkedtek
körülötte. Tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor
doktor Freemannal találkozott. Gyönyörű nő volt, bőre
sötétbarna, és kedvesen mosolygott. Könnyed modorban
beszélt és általában csak a fiúhoz szólt. Kérdezett, de
nem úgy, ahogy egy rendőr. Se félelem, sem fenyegetés
nem volt a hangjában. És úgy tűnt, az sem zavarja, ha a
fiú nem válaszol. Ma viszont azt kérte tőle, hogy eressze
el magát, aztán megkérdezte, hogy valaha játszott-e
hipnotizálósdit.
Na tessék.
Hipnotizálni akarta. Hogy kiszedjék belőle mindazt,
amit az Elrabló megtiltott, hogy elmondjon.
Josh kiábrándultán nézett dr. Freemannra, fölállt, az
akváriumhoz ment, és arra gondolt, hogy agya az
akvárium, amelyben mindörökké fogva maradnak
gondolatai, a kis halak.

Hannah jéghideg kezeit arcára szorítva küszködött a

sírással, amint a félig áteresztő tükrön keresztül nézte a
jelenetet, Mitch együttérzően tette vállára a kezét.
Wilhelm nyomozó tehetetlenségében sóhajtott. Ellen
North és Cameron Reed egymásra nézett.
– Azt hiszem, ez még túl korai – mondta Ellen.
– Lehet, hogy Dustin Hollomannak viszont már túl
késő – dörmögte Wilhelm.
 Hannah testét szinte rázta a düh. Szinte nekiment a
nyomozónak.
– Ne merje Josht hibáztatni! – sziszegte, és megütötte
Wilhelmet, mielőtt Mitch közbe tudott volna lépni. –
Még gyerek! Nem ő tehet róla, hogy maguk képtelenek
a munkájukat végezni! Nem ő tehet róla, hogy hemzseg
a világ a Garrett Wright-féle férgektől!
Hannah lefejtette Mitch kezét válláról. Dühét nem
tudta elfojtani, és ez megrémisztetté. Mintha sav áradna
szét mellkasában, mintha egy megrepedt vénából
spriccelne vére,
– Eresszen el! – üvöltötte.
Ellen Wilhelm és Hannah közé lépett.
– Hannah, kérlek, nyugodj meg – mondta csendesen.
– Semmiért nem okoljuk Josht.
– Hazaviszem – mondta Hannah.
Hirtelen döntött így, anélkül, hogy végiggondolta
volna. Ösztönösen tört elő belőle, most a társadalmi
kötöttséget egy pillanat alatt lerázta.
Már nem érdekelte, hogy ki mit gondol róla. Az sem
érdekelte, hogy már nem az Év Asszonya szerepét
játssza ezzel a magatartással. Már csak Josh érdekelte,
hogy védelmezni tudja, hogy igazságot szolgáltassanak
neki.
– Hazaviszem a fiamat – mondta újra, és Mitchre
nézett, mivel ő hozta őket ide.
– Sajnálom, hogy nem sikerült, Hannah, de muszáj
volt megpróbálnunk – ha másért nem, hát Josh miatt is.
– Nem – morogta Hannah. Mitch elengedte karját és
odébb lépett. – Nem, semmi sem Joshért történt. Nem
veszi észre, Mitch? Ez már nem változtat azon, amit
Garrett Wright tett vele és a családunkkal. Semmit.
Soha. Bosszút kell állnunk.
Kisétált a szobából és a rendelő felé indult. Az
ajtóban megigazította haját és bordó pulóverét. Aztán
kopogott és belépett.
– Josh, gyere, hazamegyünk. – Jelentette be, és karját
nyújtotta a fiú felé.

Mitch Wilhelmre pillantott, aki fenyegető tekintettel

nézett vissza, és sajgó vállát simogatta.
– Steigernél tanult túlérzékenységet?
– Mindannyian feszültek vagyunk – morogta Wilhelm.
Ellen ismét átnézett a félig áteresztő tükrön, s látta,
ahogy Hannah letérdel, hogy fölemelje fiát.
– Nem hibáztathatjuk ezért egyáltalán – mondta
halkan Cameronnak. – Igaza van. Ezt nem Josh kedvéért
csináltuk, saját bőrünket akartuk menteni. Néha
gyűlölöm a munkámat.
– Szerintem Wright hajszolt bele minket ebbe a
hipnózis ügybe – mondta Cameron. – Mint a
pszichológia professzora, a tanulás és az érzékelés a
szakterülete. Valószínűleg kiürítette a gyerek fejét és
azt plántált bele, amit akart.
– Hát ez igazán vidám gondolat – motyogta Ellen. –
Talán megkérdezhetnénk dr. Freemannt, hogy nem
adna-e nekünk csoportos kedvezményt.
Dr. Freeman átjött a tükör túloldalára. Nem
szabadkozott, és nem kímélte őket véleményétől.
Szerinte túl korai volt még ahhoz, hogy Josh memóriáját
feszegessék, és igaza volt. A fiú még nem bízott benne,
és ezek után eltart egy ideig, amíg megnyeri bizalmát.
 Mitch kikísérte Hannah-t és Josht a teherautóhoz.
Wilhelm egyedül ült be autójába és a város felé indult.
St. Paulban találkozott Duce dePalmával, aki
különmegbízottja volt ebben az ügyben. Ellen
Cameronnal sétált át a parkoló túloldalára.
– Átfésüljük az autót, hogy nincs-e benne bomba? –
kérdezte Cameron, de hangja csak félig volt vicces.
– Nem bomba volt. Csak valami lángoló rongydarabot
dobtak a benzintankomba.
– Csak.
A végeredményen ugyanis ez semmit nem
változtatott. A Cadillacet vihették a roncstelepre.
Szegény Manley kikészült, a kiégett roncs körül járkált –
bár kicsit fölélénkült, amikor a sajtó embereit meglátta,
rögtön reklámot szimatolt. Egészen addig merészkedett,
hogy a tévékamerák előtt felajánlott Ellennek egy másik
kölcsön autót. Ellen azonban visszautasította, inkább a
saját autóját akarta visszakapni, csak még az ajtót le
kellett festeni.
Az egészben az volt a legrosszabb, hogy nem tudta,
hogy Wright szurkolóinak, vagy Wright cinkosának volt
áldozata. Esetleg mindkettőnek. Akárki is lehetett, azon
kívül, hogy jól beszaratta, még bele is tudott szólni az
életébe, és ráadásul megnehezítette az amúgy is
kimerítő nyomozást.
Úgy tervezte, hogy meglátogatja szüleit dr.
Freemanntól. Csak néhány háztömbnyire laktak a
rendelőtől, s a múlt héten kétszer is telefonáltak, mert
izgultak érte. Azonban most telefonon lemondta a
látogatást, miután nem akarta Cameron estéjét tovább
bonyolítani, úgyhogy dél felé vették útjukat a France
Avenue-n és a sztráda felé tartottak.
 Kereszteződéseken haladtak át és
bevásárlóközpontok mellett, Ellen pedig elmélázott ezen
a csendes, nyugodt külvárosi hangulaton. Látszólag
megnyugtató lett volna a szüleihez menni. Azonban
tudta, hogy ettől nem gyógyulna meg. Amint két évvel
ezelőtt az sem gyógyította meg, hogy elhagyta a
nagyvárost. Csak egy kis időt nyert vele.
Tele volt belső küzdelemmel. Nem egyszerűen
kiábrándulásból adódott az a félelem, amely elől
megszökött, mikor a Hennepin megyei börtönrendszert
faképnél hagyta, hanem abból a felismerésből is, hogy
részesévé vált egy rothadó rendszernek, melytől
undorodott.
Azokra az áldozatokra – gondolt, akiket mint ügyész
kényszerített arra, hogy újra átéljék mindazt, ami velük
történt. És most Joshsal sem tett másként. Az
igazságszolgáltatás nevében lett másodszor is áldozat,
és harmadszor a pszichoterápia nevében. Belegázoltak
életébe, anyja pedig a poklok poklát járta meg azok
miatt, akiknek védelmet kellett volna nyújtaniuk, és
hozzájárulni ahhoz, hogy a bűnöst elítéljék. Két év óta
először érezte magát fásultnak és öregnek, de ennek
semmi köze nem volt közelgő születésnapjához. Ez az
érzés csak erősödött, ahogy elhagyták a külvárost és a
fehér hótakaróval borított szántóföldeken keresztül
vezető útón hajtottak. Ahogy Deer Lake felé közeledtek,
újfajta rejtélyes nyugtalanság szállta meg. Hogy a sors
bosszúja valahol itt, ezen a vidéken leselkedik rájuk – ha
most letérnének az útról, lehet, hogy pont amellett a ház
mellett mennének el, ahol Dustin Holloman várta, hogy
megmentsék.
 Cameron egy kamion-pihenőhely melletti kijáraton
hajtott le, hagyta el a sztrádát és a Dealin’ Svede’sa –
egy autó, és Manley’s'két legnagyobb autókereskedése
mellett hajtott el. Minden autóra sárga szalag volt
kötve, és a kirakat ablaküvegére nagybetűkkel volt
festve: HOZD HAZA DUSTINT. Még a Pontiac
kereskedés fölött lebegő hatalmas felfújt gumigorilla
nyakán is vidáman lengett egy sárga szalag.
A város minden utcája tele volt ezekkel a sárga
szalagokkal. Talán a gonosz ellen is védelmet
nyújtottak. Az üzletek kirakatain óriási plakátok. A
városháza homloklazán hatalmas felirat: védjük meg
gyermekeinket!
Ezt Ellen magára vette. A polgárok rögtön a
rendőrséghez fordultak, amely máskor ritkán jutott
eszükbe. Remélték, hogy földerítik a bűntényt,
bármilyen kevés nyom állt is rendelkezésükre. A
bíróságot ostromolták, amiről pedig semmit nem tudtak.
Ellen úgy érezte, hogy csendes követelésük súlya az ő
vállán nyugszik.
– Nem akarsz visszamenni az irodádba? – kérdezte
Cameron. – Talán fel tudnánk venni a kapcsolatot
Wright néhány öreg haverjával.
– Most az egyszer nem – mondta Ellen. – Szerintem
mára eleget szenvedtünk. Nincs más vágyam, mint
aludni.
– Gondolom, elég bajod volt tegnap éjjel.
A felét sem sejted.
Teljesen lehetetlennek tűnt, hogy Brooksszal töltötte
az éjszakát. Hihetetlen, hogy ennyire eleresztette
magát. S ráadásul Jay Butler Brooksszal. De hát mind a
ketten nagyon akarták... és hihetetlen volt.
 És hihetetlenül bonyolult.
– Manley valószínűleg azt hiszi, hogy el vagy átkozva
– mondta Cameron, miközben Ellen háza elé fordult, és
megállt a Bonneville mellett. A bal első ajtón új festék
volt egy nagy foltban, mely letakarta a belekarcolt
feliratot.
– Hát nem jogos? Őszintén, még attól is féltem, hogy
ott hagyja a műhelyében az autómat. Nem, mert még
miattam robbantják föl az üzletét.
– Nem a tiéd a felelősség – mondta Cameron. – Te
csak áldozat vagy.
– Lehet, de másra nézve ez veszélyes.
– Bekísérjelek?
– Nem – a járda mellett álló szürke autó felé
mutatott. – Mitch küldött egy őrt. Minden rendben lesz.
Kösz, hogy hazahoztál.
– Csak néhány óra erejéig ne keveredj bele semmibe
– mondta Cameron, s csipkelődő modora alig érződött
mosolyán.
– Korán lefekszem. Hogy keveredhetnék bele
akármibe is?
Amint bevitte a Bonneville– t a garázsába, Jay
kalózvigyora jutott eszébe.
– Ilyen rémes időkben hogy válhattam ekkora
gyönyör részesévé – motyogta magában.
– Én nem panaszkodom.
Hirtelen hátrafordult. Brooks lépett elő a sötétből.
Még csak meg sem borotválkozott, valószínűleg
fésülködés helyett is csak az ujjait használta.
– Az isten verje meg! – panaszkodott Ellen. – Ma nem
kell félnem attól, hogy Wright cinkosa kinyír. A
szívrohamot hozod rám, még mielőtt ez
bekövetkezhetne! Mi a fenét keresel itt?
– Kezdek nem bízni a védelmedre kirendelt
rendőrökben. Gondoltam, kipróbálom, mennyire éberek.
– Átvette Ellentől az aktatáskát. – Hát nem éppen
éberek.
– Látom. De hogy jutottál be? Zárva volt a ház.
Egy hitelkártyát húzott ki zsebéből és felmutatta.
– Mindig legyen nálad hitelkártya. Leparkoltam innen
egy háztömbnyire, kicsit sétáltam a fasoron, átugrottam
a kerítéseden...
– És Harry?
– Farkcsóválva üdvözölt. Hát nem egészen véreb. –
Fejével a garázsból a hátsó kertbe vezető ajtó felé
intett. – Valami jobb zárra lenne szükséged itt. Egy
egyszerű hitelkártyával kinyitottam a zárat. Minden
másodosztályú rabló bejuthat.
– Megnyugtató.
– Viszont gondolj a jó oldalára is drágám – mondta, és
Ellen után ment a házba. – Szerencsére nekem volt
módomban rámutatni biztonsági felszereléseid
hiányára. Én pedig semmi egyebet nem akarok tőled,
mint egy őrült nagy szeretkezést.
– Csak ennyit?
– Tegnap éjjel nem voltál ennyire unott. –
Rosszcsontmosoly jelent meg szemeiben, amint két
kezét a csípőjére tette és gyengéden a falhoz szorította.
– Ha jól emlékszem, bizonyos méreteim kielégítőek
voltak számodra. Ügyvédnő, elpirultál.
– A melegtől.
– Nana!
 Száját gyengéden végighúzta Ellen száján, ajkai
hidegek voltak, de nyelve meleg, tekintete behatolt a nő
szemeibe. Ellen teste úgy simult hozzá, mintha már
éveket töltöttek volna együtt, nemcsak egyetlen
éjszakát. Félelmetes volt, hogy ennyire egy
hullámhosszon voltak, hogy ilyen könnyű volt legyőzni,
hogy teste ennyire függetlenítette magát a lelkétől.
Elfordította a fejét.
– Be kell engednem a kutyát.
A kutya bejött, Ellen megetette. Érezte, hogy Jay le
nem veszi róla a szemét, amint kabátját fölakasztja és
feltekeri a fűtést. Kicsit zavarta a férfi tekintetének
ereje, úgy érezte, nemcsak figyeli, hanem
tanulmányozza őt.
Nagyot lélegzett, amint felé fordult. Jay befűtött a
kandallóba, és nekitámaszkodott. A szoba sötétjében
félelmetes valakiknek tűntek, akikkel jobb nem
találkozni. Máshol, más körülmények között... elmentek
volna egymás mellett.
– Gondolkodtam – kezdte Ellen és ide-oda járkált az
asztalka és a karosszék között.
– Ajaj.
– Tegnap éjjel... Tegnap éjjel... hihetetlen volt...
– De...
– Nem történhet meg még egyszer.
– Mert?
– Minden miatt. Az ügy miatt. Amiatt, hogy ki vagyok.
Amiatt, hogy ki vagy.
– Ezek miatt vagyunk együtt.
– Tudom – megrázta fejét. – Egyszerűen nem
működhet, Jay.
 – Elég jól működött tegnap éjjel – mondta, és
közelebb lépett hozzá.
Ellen mereven állt.
– Jól tudod, hogy mire gondolok. Kötelességeim
vannak.
– És én nem tartozom ezek közé.
– Miért, akarnál? Neked megvannak a magad
kötelességeid. Kétlem, hogy én közéjük tartozom.
– Ha jól emlékszem, az első pillanattól fogva jeleztem,
hogy érdekelsz.
– Csak mint könyved egyik szereplője kellek –
tisztázta Ellen.
– Még mindig nem bízol bennem – vádaskodott Jay.
– Tudod, milyen helyzetben vagyok – mondta Ellen,
hogy megkerülje a lényeget. – Te magad is ügyvéd
voltál, nem kellene a szívedre venni.
– Ez nem lesz egyszerű, ha végiggondolom – mondta
gúnyosan nevetve. – Azt hittem, már túl vagyunk a
szégyenlősködésen. Annál többet láttam belőled
bizonyos intim helyzetekben.
– Köszönöm, hogy rámutatsz – mondta Ellen. – Újra
meg akarsz vizsgálni, hogy a tizenkilencedik fejezetben
élethűen le tudj írni?
– Atyaúristen. Olyan... – eleresztette a nőt, remegett
idegességében, de megpróbált uralkodni magán, nehogy
olyat mondjon, amely már az amúgy is megromlott
helyzetet még jobban tönkretenné. – Az istenit, Ellen,
nem fogod föl, hogy semmi olyat nem tennék, amivel
megbántanálak?
– Nem! – üvöltött vissza Ellen. – Csak azt tudom, hogy
úgy játszol velem, mint egy jojóval. Magad vallottad be,
hogy miért jöttél Deer Lake-be, és elég világosan
megmondtam, hogy mi a véleményem rólad. Tudom,
hogy Tony Costello évfolyamtársa voltál, de te azt
állítod, hogy nem is ismered. Úgy teszel, mintha a
barátom lennél, aztán begurulsz, ha nem árulom el az
üggyel kapcsolatos titkokat neked. Közben az életem
számodra átjáróház, azt akarod nekem bemesélni, hogy
a biztonságomért aggódsz. Most mi a fenét gondoljak
rólad?
Mint egy kesztyű feküdt közöttük ez a kérdés: Ellen
arra várt, hogy a férfi fölveszi. Egyikőjük sem mozdult.
Jay csípőre tett kézzel állt, szemei beszűkültek, szája
dacos.
– Egy hete ismerjük egymást – morogta Ellen. – Ez a
hét életem legrosszabb hete volt. Most mit gondoljak?
Hogy hős vagy, hogy bízhatom benned? Tudod mi
történt utoljára, amikor bíztam valakiben, amikor egy
férfi a barátomnak vallotta magát, és azt mondta, hogy
megért? Visszaélt a bizalmammal. Arra használt, hogy
némi hatalomra tegyen szert. Felmentettek valakit, aki
megerőszakolt egy nőt.
– Fitz Patrick? – suttogta Jay.
– Az áldozat számított segítségünkre. Fitz Patrick
tönkretette az életét, majd megrázta a vállát, mintha
valami semmiséget tett volna, csak mert elég hülye
voltam, és bíztam valakiben, persze akiben nem kellett
volna. És most kedden szemtől szembe fogok állni
ugyanazzal az. emberrel, akiben akkor bíztam, és
tudom, hogy semmitől nem riad vissza, csak hogy elérje,
amit akar.
– Costello.
Jay becsukta a szemeit és úgy ejtette ki újra a nevet,
mint valami átkot. A puzzle, amelynek darabkáit már
egy hete forgatta a kezében, most hirtelen összeállt.
Ismerte a Fitz Patrick-féle vereséget, de nem tudta,
hogy Costellónak akármilyen köze volt hozzá. Costello
ugyanis nem volt Fitz Patrick ügyvédje. Biztos, hogy
karrierje érdekében megkörnyékezte Fitz Patrickot és
ügyvédjét. És Ellenen keresztül vezet az út. Ezt a
rohadékot!
– Bármire képes, ha arról van szó, hogy megnyerjen
egy ügyet, ha akármit is akart.
– És téged akart? Erről van valójában szó, Ellen?
Costello jelképesen is és fizikailag is megbaszott?
Világosan emlékezett a péntek esti szóváltásra.
Costello elárulta Ellent, és most megint itt volt, mint
Wright választott ügyvédje. És ez a választás azután
történt, hogy Ellen kapta meg az ügyet, amely viszont
azután történt, hogy Jay képbe lépett. Nem csoda, hogy
Ellen paranoiás.
És mit csinál Brooks? Mint valami rongybabát
ráncigálja.
Érzelmeivel játszott, készakarva bizonytalanságban
tartotta pusztán azért, hogy megkaparintsa azt, amit
akart: a történetet, a belső titkokat... a nőt; azt a nőt,
aki szinte már védtelenül állt most előtte, pusztán
büszkeségét tudta pajzsként használni.
– És ez hogy tetszik, mármint ez a nem várt csavar?
Fel tudod használni a történetben? – kérdezte keserűen.
– Lehet, hogy mégis meg kell írnod ezt a sztorit. Lehet,
hogy jobb, ha kihasználod mindezeket az embereket,
bár nem hiszem, hogy gazdagok, akik szexért cserébe
információkat adnak, annyira kelendők az irodalomban,
mint elrabolt gyermekek. Talán a legjobb lesz, ha minél
mélyebben turkálsz az emberek érzelmeiben, és ott ütöd
őket, ahol a legsérülékenyebbek. Gratulálok Jay,
megfogtad velem az isten lábát. Büszke lehetsz
magadra.
– Ellen – kezdte és kinyújtotta felé a kezét.
Ellen hátralépett, két kezét maga előtt tartotta
mintegy figyelmeztetésképpen.
– Legjobb lesz, ha elmész. Még fiatal az idő. Ma este
még leírhatod ezt a kis veszekedésjelenetet is, amíg el
nem felejted a részleteket. Costellónak is telefonálhatsz,
és összehasonlíthatjátok jegyzeteiteket, amiket arról
készítettetek, hogy mit tudok az ágyban. A
kutaTomunkában mindig az első kézből kapott
információ a legérdekesebb, nemde?
– Hagyd abba.
– Legalább a saját házamban ne parancsolgass
nekem, Brooks. Mindjárt behívom azt a rendőrt, és
akkor választhatsz, hogy seggel vagy fejjel előre akarsz
a börtöncellába kerülni.
Kétségtelen, hogy meg is tette volna. Ellen nem
blöffölt.
– Sajnálom, Ellen – mondta. – Szenny vagyok,
beismerem.
– És azt hiszed, hogy ez most felhatalmaz téged arra,
hogy továbbra is szenny maradj – mondta Ellen, és
hitetlenül rázta a fejét. – Azt hiszed, ha időben
figyelmeztetsz, akkor nem panaszkodhatok? Sőt ha
időben figyelmeztetsz, hogy szenny vagy, aldcor
kihasználhatsz engem...
– Nem azért jöttem, hogy kihasználjalak.
– Nem? Tisztában vagy vele egyáltalán, hogy mikor
használsz ki valakit és mikor nem? Tegnap este azt
mondtad, hogy semmi közöd az ügyhöz, aztán hátat
fordítasz és felhasználod ellenem, alig leplezett
fenyegetésekkel.
– Ez nem igaz. Kicsavarod a szavaimat.
– Igen? Hát lássuk – mondta gúnyosan. – Tegnap este
együtt voltunk. Ma elmegyek végignézni az áldozat
hipnózisát, utána idejössz egy kis esti mesére és még
neked áll följebb, amikor nemet mondok. Ebből milyen
következtetést lehet levonni?
– Hülyeség – morogta és kicsit zavarta, hogy ennyire
dühös volt Ellen, mivel szíve mélyén tudta, hogy nem áll
távol az igazságtól. Tényleg akarta tudni, mi történt
Joshsal. Biztos, hogy megpróbálta volna rávenni Ellent,
hogy beszéljen róla. De hogy lefeküdjön vele, azt nem
eszköznek tekintette.
– Istenem, te sem vagy jobb, mint az az újságíró, aki
megdugatta magát Steigerrel – mondta undorodva.
– Én nem kurvulok el néhány információ kedvéért –
lépett Jay közelebb hozzá. Aztán még egy lépést tett,
amivel Ellent arra kényszerítette, hogy egészen a
hintaszékig hátráljon. – Egyszer már mondtam: ami
kettőnk között történik, az kettőnk között is marad.
Lehet, hogy az ügy hozott össze bennünket, de
egyáltalán nem gondoltam rá tegnap este. Arra
gondoltam, hogy milyen izgalmas, vagy milyen puha,
milyen feszes voltál körülöttem.
Minden egymást követő szót halkabban és puhábban
ejtett. Egyre közelebb hajolt hozzá, mígnem majdnem
egymáshoz értek.
– A tegnapinak semmi köze az ügyhöz – mondta
halkan. – Nagyon jól tudod.
Ellen viszont szinte szerette volna. Mert így nem
tudott jobban felháborodni. Felnőtt nő volt, aki saját
maga dönthetett. Jay nem csábította el, szüksége volt
rá. És Ellen is akarta. És egy bizonyos mértékig még
most is akarta.
– Nő vagy, Ellen és nem egy ügy. És nem hagyhatod,
hogy egy ügy teljesen elnyeljen. Hiszen nem ez volt,
amit meg akartál úszni?
Dehogynem. De hol lehet határt szabni? És hol
szabott Jay határt? Hol végződik az ügy, és hol kezdődik
magánéletük? Egyáltalán ketté lehet ezeket választani?
Vagy ugyanúgy összegabalyodtak, mint minden ebben a
hálóban?
– Ezúttal nem én döntök – mondta szomorúan. –
Ezúttal maga a gonosz keresett meg engem. Costello
idejött. Meg te is. Meg az újságírók. Hannah tőlem kért
segítséget. És Josh is. És azok, akikkel dolgozom. És
azok, akiknek dolgozom – félig még el tudott
mosolyodni, utána tehetetlenül nevetett. – Bekerítettek.
– Csakhogy én nem vagyok az ellenséged, Ellen.
Nem. Egyike volt azoknak a misztikus lényeknek,
akik néha jók, néha rosszak, de mindig árnyékban
vannak, és szerepük egészen az utolsó pillanatig
tisztázatlan.
– Tudod, hogy min megyek keresztül – mondta Ellen.
– Csak tőlem függ, hogy igazságot tudunk-e szolgáltatni
ezeknek az embereknek. Ez életem legnehezebb ügye.
És egy kicsit rozsdásodom. Azonkívül megijeszt, hogy ez
a görény esetleg túljár az eszemen. És te – te csak úgy
megjelensz a házamban, mert ágyba akarsz bújni velem.
– Azért jöttem most ide, mert izgultam miattad, Ellen
– mondta Jay konokul. – Nem fogok elmenni.
E határozottság hallatán Ellen megmerevedett.
– Jól értettem?
 – Ide figyelj, Ellen! Valaki felrobbantotta a kocsidat,
megfenyegettek. A holdkóros és néhány társa kiszemelt
téged, mire te védelmet remélsz a kint álló rendőrtől.
Ha én bejuthatok ebbe a házba anélkül, hogy
észrevennék, akkor gondolom azok is, akiknek a
kezében van a sorsod. Nem megyek el. Nem engedem,
hogy bántsanak.
Tényleg nem akarta, hogy bántsák, viszont ő maga
bántotta. Mindenképpen gazembernek tekinthető. Ha
regényt ír ebből az ügyből, akkor szórakoztatni fog vele,
könyvét pedig, ahogy elolvasták, kidobják vagy
repülőgépeken felejtik. Ellent pedig egy szereplővé
zsugorítaná, akár csak Hannah– t, Josht, Mitchet és
Megant. Kiszedne az esetből, amit csak lehet, aztán
elmenne. Itt hagyná énjének egy darabkáját, de ő maga
elmenne.
– Megértettem – mondta Ellen. – Értékelem. Holnap
fölszereltetek egy új zárat.
– És ma?
– Vállalom a rizikót.
– Nem – szállt vitába Jay. – Rizikót nem vállalhatsz.
Okosabb lenne elmenni itthonról. Egyszer már
megégetted magad. Minek még egyszer kockáztatni?
– Tegnap este nagyot kockáztattam.
– És megbántad.
– Nem – ismerte be Ellen. – Csakhogy most már elég
bölcs vagyok ahhoz, hogy ne ismételjem meg.
Hosszú ideig figyelte Jay az arcát: az őszinteségét,
határozottságát, a megbánást a tegnap éjszakáért.
Lehet, hogy még erőszakosabbnak kellett volna lenni.
Lehet, hogy elcsábíthatta volna ma is, de akkor minden
igaz lett volna, amit Ellen gondolt, és hosszú idő óta
először fontos volt neki, hogy mit gondolnak róla. És
életében először vette észre, hogy olyasvalami akar
lenni, ami valójában nem volt. Nemes.
Az élet iszonyú komplikálttá vált.
– Kérlek, Jay – mondta Ellen halkan. – Nem arról van
szó, hogy nem akarom. Egyszerűen nem tudok. Most
nem. Majd bejön a rendőrtiszt és itt tölti az éjszakát a
nappaliban. Most légy szíves, menj.
– Inkább valami dagadt, öreg zsaru egyen itt fánkot a
karosszékedben, minthogy én legyek az ágyadban?
– Nem, de most mégis ez lesz a legjobb. – Átnyújtotta
neki kabátját és elindult a lépcsőkön az ebédlő felé. –
Bár másképp állnának a dolgok, de vagyok, aki vagyok,
te vagy, aki vagy és az ügy megmarad ugyanannak az
ügynek.
– És én nem vagyok elég jó neked – mondta Jay. – Hát
drágám, ez nem címlapsztori.
– Talán ha ennek az egésznek vége... – kezdte Ellen,
de aztán elhallgatott. Miért is mondaná ki? Együtt
töltöttek egy éjszakát, de semmit nem ígértek
egymásnak.
– Mondd, hogy jó éjszakát, Ellen – mondta Ellen.
– Jó éjszakát, Ellen – visszhangozta és közel hajolt
szájához.
Lassan mélyen megcsókolta.
– Hogyha mégis úgy dönt, hogy vállalja a rizikót –
suttogta – tudja, hogy hol talál meg.
Aztán kisurrant az ajtón.
Ellen ott állt az ajtóban, míg az ablaküveget el nem
homályosította a ráfagyott pára, és a hideg
lehervasztotta vágyát. De azért a sóvárgás és megbánás
érzetét az aktákkal vitte, az ágyába.
 Huszonnyolcadik fejezet

Hétfőn reggel már tele voltak az újságok a Sci-fi

Cowboyok zaklatásával; telefonált a polgármester, két
szenátor és három képviselő; már-már perrel
fenyegették a rendőrséget. Rudy megjelent Ellen
irodájának az ajtajában, még mielőtt az ügyvédnő
reggeli kávéja kihűlt volna.
– Nincs meg a jogi alapjuk, hogy pert indítsanak –
biztosította Rudy Ellent, és letörölte lámpájáról az
ujjlenyomato– sok által használt port. – Priest tudja,
hogy vaj van a füle mögött, mivel könnyen kiderülhet,
hogy pártfogoltjai rosszfiúk. Mitchnek jó oka volt, hogy
behozza őket és föltegyen nekik néhány kérdést.
Rudynak valahogy sikerült aznap reggel a
nyakkendőjét a gallérja fölött megkötnie. Zöld-sárga
színeivel úgy nézett ki, mint valami hatalmas kígyó,
amint éppen fojtogatja.
– Ellen, a cowboyos program magára vonta a nemzet
figyelmét. Van róla fogalma, hogy kik támogatják?
– Pénzes palik. Akik a politikai élet minden szintjén
nagy befolyással bírnak. Olyanok, akiknek Rudy
karrierje érdekében benyalnak.
– Én magam is támogatom. – Megállt az ablaknál,
kinézett: mintha dühös tömeg tüntetne a lépcsőkön,
kihúzott zsebéből egy zacskó cukrot, melyet
gyomorégés ellen szokott szopogatni, és mindjárt kettőt
is bekapott.
– Nem rossz program – mondta Ellen. – Ha
becsúszott is néhány rohadt alma a kosárba, az nem az
ön hibája.
 – De nem hagyhatjuk, hogy bepereljék a megyei
ügyészséget, az ég szerelmére!
– Csak lármáznak.
– Nyilatkozhatna a sajtónak. Ki kellene őket békíteni.
Ellen a szájába harapott e gyávaság láttán.
– Rudy, minden okom megvan rá, hogy azt higgyem,
hogy azok a srácok gyújtották föl a Cadillacet. Eszem
ágában sincs kibékíteni őket. És ha kiderül, hogy Priest
Wright cinkosa volt a gyerekrablásokban?
– A hazugságdetektoros vizsgálat mást jelez. Este
itthon, Peterben volt, mikor O’Malleyt megtámadták...
– Tudjuk, hogy Wright támadta meg Megant. Ettől
még nem lehet Priestet felmenteni. Lehet, hogy most
azért csapja a lármát, hogy meghátráljunk, és legyen
ideje manőverezni.
– Atyaúristen!
Ellen nézte, amint Rudy idegesen babrált drótszerű
hajával, hogy azon gondolkodik, hogyan lehetne ebből a
dilemmából hasznot húzni.
– Nyugodjon meg – mondta Ellen. – A tömeg úgyis
Priest mellett áll. Iverson Priest mellé fog állni. Maga
nyugodtan maradhat semleges. Majd én játszom a rossz
szerepét, maga nem veszíthet, Rudy. Kivéve persze, ha
kiderül, hogy Priest rabolta el a gyereket, és hogy a Sci-
fi Cowboyok gyújtották fel azt az autót.
Ahogy Rudy arcán pánik váltotta fel a
megkönnyebbülést, Ellen majdnem elnevette magát.
Rudy nem tudta eldönteni, hogy melyik kifejezés
maradjon meg arcán.
– De ön nyilatkozhat a sajtónak – mondta Ellen.
Odalépett hozzá, és megigazította gallérját. – A
nyomozással kapcsolatban azonban semmilyen
megjegyzést ne tegyen. Bízik képességeimben, bár
látom az arcán, hogy vannak kétségei. Mindig ugyanez
az el nem kötelezett nóta.
A férfi szeme sarkából nézte a nőt, és közben
megpróbálta önmaga tükörképét meglátni egy
bekeretezett diploma jegyében.
– Jól tudja, hogy ha valaki indul a választásokon,
akkor jobb nem gúnyos interjúkat adnia – mondta,
miközben nyakkendőjével babrált.
– Hányszor mondjam még, hogy nem indulok a
választásokon?
Rudy persze megint nem figyelt.
– Hol van Jay Butler Brooks? – kérdezte. – Azt hittem,
hogy gyakrabban fog bejárni az irodádba. Van egy jó
ötletem, el akarom neki adni.
– Életed története?
– Egy vidéki ügyvéd karrierje – mondta
halálkomolyan. – Néhány elképesztő esettel találkoztam
annak idején. Például amikor a Wameky testvérek
tehenet döntöttek valakire. Balesetnek tűnt, de...
– Tudja, Rudy – mondta Ellen, s kisujjával a karóráján
dobolt – biztos vagyok benne, hogy bestseller lehet
belőle, de öt percen belül Grabko szobájában kell
lennem. Josh Kirkwood orvosi vizsgálati eredményei
felől fog dönteni. Később majd értesítem az
eredményről.
Kiszaladt az irodából, egy pillanatra megállt Phoebe
íróasztalánál és utasította, hogy zárja be az ajtót, amint
kiment Rudy. Egy hátsó lépcsőn ment föl, hogy ne
találkozzon újságírókkal, alig fért át egy állványzat lábai
között, és káromkodott, ahogy gipszpor ömlött sötétkék
kabátjára. Már a könyvtár előtt haladt, mikorra sikerült
leporolni magát, aztán egy gránitoszlop mögé bújt, hogy
láthassa, van-e újságíró az előcsarnokban.
Épp a családjogi bíróság ülésezett. Franken bíró
tárgyalóterme előtt hemzsegtek a gyerekek, férjek,
feleségek, megyei szociális munkások és ügyvédek,
mindenki várt a sorára. De mögöttük, Grabko bíró ajtaja
előtt annyi újságíró volt, hogy még az emeleti balkonról
is majdnem leestek.
Rám várnak, gondolta Ellen. Dühöngtek, mert Pione
Preest leelőzte őket és elsőként készített interjút
Christopher Priesttel, és most Ellenen fogják
megbosszulni.
– Kapható egy exkluzív interjúra?
Ellen hirtelen megfordult. Adam Slater került mögé,
és elég közel állt ahhoz, hogy hozzáérjen. Flanelingben
és postáskabátban volt. Könnyedén elvegyült a
családjogi bíróság tömegében. Haja a szemébe lógott,
ceruzája végét szopta, játszva a nagy riportert.
– Képtelen föladni?
– Általános tévedés, hogy a tinédzsereknek nincs
koncepciójuk. Tehát most tényleg a Sci-fi Cowboyokat
üldözi? Sikertörténet. Rosszfiúkból lett jó fiúk, akiket
arra tanítanak, hogy erejüket az emberiség javára
használják. Mindenki ezt hiszi, az egyetlen kivétel:
maga.
– Nagyszerű program – mondta Ellen. – Remélem,
hogy kiderül, a fiúknak semmi közük nem volt a
robbantáshoz.
– És a gyermekrabláshoz?
– Soha senki nem gyanúsította őket ezzel. – Idegesen
tekintett Grabko ajtaja felé. Az emberek egyre
türelmetlenebbek voltak, és Costello még sehol. Vagy
korábban már bejutott, vagy várt a nagy belépésre.
Mindenképpen Ellen húzza a rövidebbet. Kellett volna
valakit hoznia, aki nyilatkozik helyette.
– Rutinellenőrzéseket végzünk dr. Wright közös
barátaival és társaival kapcsolatban – mondta Ellen. –
De most már bent kellene lennem a tárgyalóteremben,
Slater úr. Én elmondtam mindent. Most menjen.
Az újságíró leírta az utolsó sort is, aztán elrakta
jegyzetfüzetét és hátrafésülte a haját. Nincs értelme
erőlködni. Slater kiszúrta Quentin Adlert a családjogi
bíróság előtt álló tömegből.
– Hé, göndör! – bömbölte Slater és ujjával
megfenyegette Quentint. – Meg kell valamit beszélnünk.
Kibasztál velem!
Quentin nem értette a dolgot és jobbra-balra
tekingetett, hogy kinek szólhat a fenyegetés.
– Hozzám beszélsz? – nyikorogta és fülig
elvörösödött.
Slater ujjal megbökte szegycsontját.
– Hamisak a vádjaid!
Hangját csak úgy visszhangozták a falak, és az
unatkozó újságírók mind odafigyeltek. Quentin
kénytelen volt Slater elől hátrálni egészen a balkonig,
amitől Ellennek szabad út nyílt a fal mellett. Kihasználta
és lehajtott fejjel sietett Grabko bíró tárgyalótermébe.
Sikerült bejutnia, mielőtt akárki észrevette volna.
– A csuklóból jön, Costello úr – mondta Grabko, és
lassított mozdulattal mutatta be az ütést.
Costello mellette állt, gyöngyházszínű öltönyében úgy
nézett ki, mint egy elit magazinban egy hirdetés,
egyébként az öltöny valószinűleg Ellen egyhavi
fizetésébe kerülhetett. Inge fehér, mint egy angyal
szárnyai, nyakkendője előírás szerint volt megkötve.
Pedig ugyanabból a fajtából volt Costello, mint Rudy
Stovich.
– Mint az élet oly sok területén – prédikálta Grabko –
a sikerhorgászásban is a koncentrációtól függ meg a
logikától és a mozdulat kecsességétől.
– És tőlem, gumicsizmáim nélkül – mondta Ellen,
szinte átszúrva Costellót tekintetével. Costello valahogy
túl nagylelkűen mosolygott vissza.
Grabko visszatette a botot a többi közé a
gesztenyefából faragott állványra.
– Maga horgászik, Ellen?
– Csak képletesen – mondta és leült. – Sikerült
valamit fognia, Tony? – kérdezte alig hallhatóan, amint
Costello elhelyezkedett a mellette levő székben.
– Azt majd meglátja – mondta halkan.
A bíró besüppedt puha bőrfotelébe, megigazította
piros csíkos csokornyakkendőjét, majd szakállát kezdte
simogatni, mintha kismacska lenne. Atyai tekintettel
nézett Ellenre.
– Hallom, szerencsésnek mondhatjuk, hogy még
mindig él, Ellen.
– Nem hiszen, hogy az életemre törtek volna. Pusztán
egy figyelmeztetés lehetett.
– Dr. Wright nem nagyon örült neki – mondta
Costello.
– Mármint annak, hogy felrobbant az autóm, vagy
hogy éppen nem ültem benne.
– Meg lenne lepve, hogy mennyire aggódott.
– Persze, meg lennék lepve. És közben minden
erőmmel megpróbálom élete végéig börtönbe juttatni.
 – Azok miatt is aggódik, amikkel a Sci-fi Cowboyokat
vádolják. Érzi, hogy a program látja majd kárát annak,
hogy ő valamilyen kapcsolatban áll velük.
– Hogyha a program valaminek a kárát látja, az a
program résztvevőinek a magatartása miatt van –
mondta Ellen. – Azt hiszem, dr. Wright és kollégái
néhány Cowboyt túlértékeltek.
– Van valami bizonyítéka a fiatalemberek ellen? –
kérdezte Grabko.
– Ebben a pillanatban még semmi sem bizonyítható.
A rendőrök keményen dolgoznak, de minden
tökéletesen el van kenve. Hála ügyfelének és annak
barátainak – fordult Costello felé, akár rögtön
áthárította a felelősséget.
– Ügyfelem ártatlan. Az ügy magáért beszél.
– Amivel is sikerült rátérnünk témánkra – mondta
Grabko. Ujjaival dobolt egy piros dosszié borítóján. –
Josh Kirkwood orvosi jelentései. Alaposan átvizsgáltam
őket.
Ellen visszatartotta a lélegzetét.
– Nincs rémesebb annál, mint mikor egy szülő
molesztálja gyermekét. Ilyet még feltételezni is alig
merünk olyan családoknál, mint Kirkwoodék. Nagyon
veszélyes feltételezés részünkről. A molesztálás nem
ismer társadalmi korlátokat.
– Pontosan erről van szó – hajolt előre Costello.
– Ám, de... – a bíró azon gondolkodott, hogyan is
fogalmazzon. – Semmit nem találtam Josh Kirkwood
aktái között, amely a hétköznapitól ennyire eltérő
viselkedést feltételezne.
Ellen kieresztette tüdejéből a levegőt.
– Amiről végig meg is voltunk győződve.
 Costello megrázta a vállát.
– Néha nyersz, néha vesztesz. Amit akart, azt viszont
elérte. A sajtó figyelmét magára vonta, azonkívül
sikerült elültetni a bogarat az emberek fülében.
– Nem vagyok meglepve – mondta Costello. – Hannah
Garrison az elsősegély főorvosa ugyanabban a
kórházban, ahol Josht kezelték. Jó hírű, sokak által
szeretett szakember, aki valószínűleg képes meggyőzni
akármelyik kollégáját, hogy valami úgy történt, ahogy ő
látja.
– És arról is meggyőzné őket, hogy orvosi
jelentéseket hamisítsanak? – kérdezte Ellen. Saját
szemével látta, hogy Hannah min ment keresztül, most
képes lett volna Costellót megfojtani. – Gondolja végig,
mit tesz, Tony. Forró talajra lép azzal az egyedileg
elkészítetett olasz cipőjével.
– Nem akarom az anyát gazemberként beállítani –
védte magát Costello. – A férj képes érzelmi
zsarolásokra és manipulációkra. Vagy meggyőzte a
feleségét vagy kierőszakolta álláspontját.
– Az is lehet, hogy van élet az Uránuszon, de az ön
spekulációja elfogadhatatlan – mondta élesen Ellen. –
Kéznél vannak a kórházi zárójelentések. Ezen a terepen
nem rúghat labdába, Tony. Menjünk tovább.
– Rendben. – Táskájából dokumentumot húzott elő. –
Az eljárás megszüntetéséről.
– És a megszüntetés ellen való érve – mondta Ellen,
és átnyújtotta Cameron dolgozatát.
Grabko olyan kifejezéssel vette át az irományt, mint
egy tanár, aki legjobb diákja dolgozatát készül olvasni.
 – És – mondta Costello újabb nyulat húzva elő
kalapjából – abban az esetben, ha ezt elfogadja,
indítvány az azonosítási módszer eredménye ellen.
Ellen hirtelen hátrafordult a székében és rámeredt.
– Micsoda? Milyen alapon? Úgy végeztük a munkát,
ahogy az a nagykönyvben meg van írva! – Grabko felé
fordult. – Bíró úr! Minden részletre odafigyeltünk, hogy
az azonosítási eljárás jogszerű legyen.
– Ott volt, Ellen?
– Nem. Stovich úr személyesen felügyelte a munkát.
Én viszont minden résztvevővel beszéltem.
Costello átnyújtotta az indítványt Grabkónak.
– Akkor nyilvánvalóan tisztában van azzal, hogy dr.
Wright ügyvédjét nem engedték be abba a szobába, ahol
Cooper asszony kitöltötte írott riportját.
– Nem engedték be? – kérdezte hitetlenül Ellen. –
Kötve hiszem. Dennis Enberg ott volt a szembesítésen.
Ha éppen nem volt a szobában, mikor Cooper asszony
kitöltötte az adatlapot, akkor önszántából nem volt ott.
– Én nem igy értesültem a dologról.
– Kitől?
– Ügyfelemtől.
– Ó! Ez aztán a megbízható forrás – egy pszichopata
gyermekrabló.
– És maga Cooper asszony is ezt állítja. Itt van eskü
alatt tett nyilatkozata, bíró úr. Amennyiben nincs
ellenére, szeretnék ebből egy másolatot kapni – csattant
fel Ellen.
Costello megengedett magának egy alig észrevehető
mosolyt.
– Természetesen, Ellen. Hiszen önök írásban és a
lehető legjogszerűbb módon kérvényezték, hogy
mindenről másolatot kaphassanak. Melyeket futárral
már át is küldtem irodájába.
Ellen elvörösödött a dühtől. Costellóra nézett, s
tekintetével mintha azt mondta volna: te rohadék.
Felháborította Ellent, különösképpen, miután tudta,
honnan származik. Costellónak sikerült Ellen
módszerével visszalőnie. Vidéken általában a vád és a
védelem közti összetűzések telefonon történtek vagy
személyes, privát találkozások során. A formalitásokat
elhagyták. Ellen ragaszkodott a leírt szabályokhoz, hogy
megbüntesse Costellót, hogy lassítsa munkáját, hogy
idegesítse. És most...
– És miféle futárt küldött? Kutyaszánkósat,
Winnipegen keresztül? – kérdezte gúnyosan. –
Legkésőbb pénteken már kézhez kellett volna kapnunk.
Costello ártatlanságot tettetve nézett Grabkóra.
– Sajnos péntek délutánig képtelenek voltunk elérni
Cooper asszonyt. Ezekkel a határidőkkel...
– Amelyeket ön boldogan elfogadott, Costello úr –
mutatott rá Ellen.
Costello elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Minden tőlünk telhetőt elkövetünk, bíró úr.
Tökéletesen fel vagyunk készülve a
tanúmeghallgatásokra. Reméljük, hogy miután mindent
megfelelően mérlegelt, valamennyire elnéző lesz evvel a
beadvánnyal kapcsolatban. A bíró sötéten nézett maga
elé, és tovább simogatta a szakállát.
– A beadványt nem hagyhatom figyelmen kívül,
miután tudom, mennyit nyom a latban. Úgy érzem, a
körülményeket megvizsgálva, most tehetek kivételt.
Ellen, ha úgy érzi, hogy ez felborítja az egyensúlyt, ha
úgy érzi, hogy több időre van szüksége...
 – Nem, bíró úr – mondta keményen. – Készen állunk.
Csak idegesít, hogy egy ilyen megalapozatlan részlettel
ejtenek csapdába.
– Hagyjuk, hogy a bíró döntsön a beadvány
érdemeiről – ajánlotta Costello atyai hangon.
Grabko föltette szemüvegét, hogy elolvassa Cooper
asszony nyilatkozatát.
– Cooper asszony szerint Enberg úr jelezte, hogy
szeretne ott lenni, amikor a jelentés készül, de a három
rendőrtiszt egyike ezt elutasította és kikísérte a
szobából.
– Nem hiszem – szállt szembe a vallomással Ellen. –
Ki volt az a rendőrtiszt? Hozzuk ide.
Costello nevetett.
– Biztos vagyok benne, hogy az igazat fogja mondani,
ha megtudja, mi függ a vallomásától. A város összes
rendőre az akasztófán szeretné látni ügyfelemet. Cooper
asszony az egyetlen pártatlan tanú.
– Dennis Enberg egyszerűen nem hagyta volna
magát. Ha jelen akart volna lenni, akkor jelen lett volna
– vitatkozott Ellen.
– Csakhogy ő már nincs köztünk, hogy ezt elmondja,
nemde, Ellen?
– Nincs, a maga szerencséjére – és szavaival szinte
meg tudta volna mérgezni Costellót. E pillanatban
Denny egy rozsdamentes asztalon fekszik a Hennepin
megyei kórházban, és valószínűleg éppen kettéfűrészeli
a hullakém.
– Kérem, Ellen! – próbálta Grabko nyugtatni. –
Behívom a rendőrtisztet, beszélni fogok Stovich úrral,
de miután Enberg úr már képtelen tanúvallomást tenni,
úgy Costello javára kell döntenem: Cooper asszony a
legkevésbé elfogult ember ebben az ügyben, akit
találhatunk.
– Bíró úr! Cooper asszony erről egy szót sem szólt
nekem.
– Rákérdezett?
– Semmi okom nem volt rá; hogy föltegyem a kérdést.
Hosszasan beszéltünk az azonosítási eljárásról.
– Amiben Cooper asszony semmi kivetnivalót, nem
talált – mondta Costello. – De hát ő nem ügyvéd. Még
csak nem is rendőr. Honnan tudhatta volna, hogy mitől
jogszerű vagy jogszerűtlen az eljárás? Megbízott a
rendőrségben, eszébe nem jutott, hogy nem jogszerűen
viselkednek, a rendőrség pedig visszaélt bizalmával.
– Meg vagyok róla győződve, hogy ezt el is hitette
vele – morgott Ellen.
– Elég ebből, Ellen – tette félre Grabko a
nyilatkozatot. – Mindenkivel fogok beszélni, akik az ügy
részesei, s csak azután fogok dönteni. Van még valami
megbeszélni valónk?
Costello fölemelte kezét.
– Részemről nincs, bíró úr.
– Nincs, bíró úr – mondta Ellen kényszeredetten.
– Rendben van – mondta Grabko, és megigazította a
dokumentum szétcsúszott lapjait. – Holnap reggel
ugyanitt találkozunk.
– Micsoda egy takony vagy, Tony – tegezte Ellen
ismét, amint kiléptek a bírótól.. Grabko titkárnője
diszkréten kivonult, hogy nyugodtan tudjanak beszélni.
– Miért? – kérdezte Costello az ajtóban. Olyan közel
álltak egymáshoz, hogy senki más nem hallhatta
beszélgetésüket. – Mert a munkámat végzem? Mert nem
hiszem, hogy ügyfelem bűnös?
 – Szarnál rá, még ha meg is lennél róla győződve,
hogy bűnös. Ezt az egészet úgy játszod végig, mintha
fociznál. Semmi egyéb nem érdekes, csak hogy nyerj.
Átvered a tanúmat és elvégezteted vele a te piszkos
munkádat. Josh Kirkwood apját pedofilnak nevezed,
anyja hírnevét pedig aláásod. Remélem, még a
valagadat is perelni fogja, ha nyilvánosan megvádolod a
kórházi zárójelentés hamisításával.
Costello úgy tett, mintha megbántották volna.
– Nem szép dolog így beszélni valakivel, aki annyira
aggódik érted, Ellen. Akár meg is ölhettek volna abban
az autóban.
– Nos, elfogulatlan véleményedet hallottam, vagy
tudsz valamit, amit én nem?
– Valóban, Ellen, nemcsak azon vagyok, hogy
felmentsék a bűnöst, hanem az ellened való
merényletnek is részese vagyok. Az isten verje meg, hát
semmit nem vagy képes elhinni abból, amit mondok?
– Talán amit mondasz, nem teszi lehetővé.
Costello megrázta a fejét.
– Mindent személyeskedésnek veszel – mondta szinte
magának. – A munka, az munka, Ellen. Nem
feledkezhetünk meg róla, ha kilépünk a tárgyalóterem
ajtaján. Még akkor sem, ha a teremben egymással
szemben állunk.
– Micsoda nagyvonalú gondolat a részedről, Tony –
mosolygott gúnyosan Ellen. – Te aztán sose feledkezel
meg a munkádról. Ami téged illet, a nap mind a
huszonnégy óráját leszámlázod. Ezen semmilyen
helyzet, semmilyen kapcsolat miatt nem vagy hajlandó
változtatni. Ne is próbálj velem erről vitatkozni, és még
csak ne is álmodozz arról, hogy meg fogsz nyerni az
ügyednek. Tisztában vagyok vele, hogy meddig vagy
képes elmenni.
Köztük lebegett múltjuk, érzelmekkel, félelmekkel
átszőve, melyekről azóta sem bizonyosodott be, hogy
igazak voltak-e vagy hamisak.
– Vigyázz, Ellen – mondta végül a férfi. – Miközben
arra koncentrálsz, hogy mikor tudnál lecsapni rám, ott
kint egy igazi kígyó van.
– Akinek a neve szerintem már ott is szerepel a
telefon-noteszodban.
– Képzelt cinkosod?
– Helyesebb lenne inkább a te cinkosodnak nevezni.
Begombolta zakóját, megigazította, valószínűleg a
kamerák miatt.
– Szép dolog, rám uszítod az MBI-t, ráveszed
Wilhelmet, hogy kiszellőztesse, hogy megszerzitek
részletezett telefonszámláimat. De sajnos ez is csak azt
jelzi, hogy micsoda kontár munkát végeznek a
nyomozók, és ezt sajnos el kell mondanom a sajtónak.
– Nyugodtan, Tony – mondta Ellen gonosz mosollyal.
A sajtónak másra sincs szüksége, minthogy szagot
kapjanak, hogy belekeveredj az ügybe. Meglátod,
milyen lelkesedéssel fognak majd kiásni dolgokat. És ki
tudja, hogy mit találnak? Én pedig csak állni fogok, és
nézem, hogy mi mászik ki a barlangodból.
Hirtelen kinyitotta az ajtót, kilépett a folyosóra,
vágyat érezve, hogy lejárassa Costellót a kamerák előtt.

– Sajnos nem tudok segítni, Brooks úr – mondta

Christopher Priest a bocsánatkérés legcsekélyebb
mértékét is mellőzve hangjából. Arca olyan
kifejezéstelen volt, mint egy kirakatbabáé.
 Jay ilyennek képzelte irodáját: szinte klausztrofóbiát
keltő piciny kockakönyvekkel és iratszekrényekkel
telezsúfolva. Komputere monitorán folyamatosan
közeledtek a szemlélődő felé a csillagok. Amerre nézett
szótárak, tankönyvek, diákok dolgozatai – de mindez
még a látszatát is mellőzte annak, hogy a szobában egy
egyéniség székel. A zsúfoltság ellenére rend uralkodott,
a helyiség ugyanannyira jellegtelen volt, mint maga a
professzor.
– Néhány diákommal önként vállalkoztunk arra, hogy
megkeressük Josht – mondta, miközben pedáns
precizitással foglalt helyet. Komputereket helyeztünk el
az önkéntesközpontban, és az interneten keresztül
próbáltunk információt gyűjteni. Ennyire tellett
kapcsolatainkból.
Jay hangot adott szkepticizmusának.
– Nem gondolja professzor, hogy ez egy kicsit
túlegyszerűsíti a dolgokat? Önként vállalkozott, hogy
segítsen a nyomozóknak, aztán az egyik rendőr pont az
ön háza előtt támadta meg, utána letartóztatták egyik
legjobb barátját... Egyre jobban belesüllyedt ebbe az
ügybe, akár egy szurokkal feltöltött gödörbe.
~ Bizony, egy kicsit kimerítő volt – ismerte be.
– Dr. Garrison az ön barátja, nemde?
– Ismerem Hannah-t – ismerte be – nagyra becsülöm.
Egy különleges asszony.
Jay észrevette a professzor sápadt arcszínének
változását, amint Hannah-ról beszélt.
– Ha így köröznének körülöttem a rendőrök, akkor
egyenesen szédülnék. Most azt a diákot keresik – Todd
Childset – és a Sci-fi Cowboyokat faggatják. Nincs olyan
érzése, mintha egyenesen magát támadnák?
 Priest, mint valami bagoly nézett rá nagy keretes
szemüvege mögül.
– Semmi közöm semmiféle bűntényhez. És a
Cowboyok-nak sincs.
– Mást sugallnak a körülmények, legalábbis ami a
Cowboyokat illeti.
– A körülmények általában nem a valóságot sugallják.
A Sci-fi Cowboyokat egyenként szedtük össze,
mindegyikük nagyon tehetséges fiatalember.
– A tehetségüket azonban nem a törvény ellen
fordítják?
– Itt tudományos tehetségekről van szó – pontosított
Priest. – Briliáns agyú fiatalemberek, akik megérdemlik
a lehetőséget, hogy megmutassák: a társadalom
hasznos tagjai lehetnek.
– És kétségtelenül hálásak a lehetőségért – mondta
Jay. – Olyan ajándékot kapnak, mely hűségre inspirál.
Olyan háttérrel rendelkező srácok, mint a Cowboyok,
esetleg másként értelmezik a hűség szót, mondjuk egy
kicsit helytelenül.
– Teljes mértékben támogatom a Cowboyokat – szólt
Priest minden érzelemtől mentesen. – Mindent, amit el
akarok mondani erről a témáról, már elmondtam a
rendőrségnek és a sajtónak is és önnek is, Brooks úr. Ha
abban a reményben jött, hogy most beismerem
bűnösségemet, akkor nincs értelme ezt a beszélgetést
folytatni.
– Nem, nem, egyáltalán nem...
– Tudom, mit mondott a rendőröknek Tyrellel és a
másik két fiúval való találkozása kapcsán – hangja
különösen csendes volt, mintha valami titokról
beszélnének.
 – Egyszerűen annyit mondtam, amennyi történt,
professzor. Senki oldalán nem állok.
– Nem? – keskeny ajkait összeszorította. – Senkinek
az oldalán... És North kisasszony?
– Miből gondolná, hogy az ő oldalán állok?
– Beszélgettek egymással a partin. Aztán ön North
kisasszony után ment.
Ő meg ezek szerint Garrett Wright felesége mellől
figyelte őket. Ez a gondolat úgy érintette Jayt, mintha a
magánéletébe gázoltak volna.
– North kisasszony kategorikusan nem ért egyet
munkámmal – mondta Jay jól begyakorolt, gúnyos
mosollyal. – Az ő fejében semmiben sem különbözik
megtörtént bűnügyeket leírni attól, mint mikor a
rómaiak jegyeket árultak eseményekre, ahol a
keresztényeket oroszlánok falták fel.
Priest elgondolkodott a válaszon.
– Érdekes kapcsolat, az ön olvasóit eltölti a nemrég
megtörtént bűnügytől való rettegés, de tényleg lehet,
hogy a kettőt egy közös valami teszi vonzóvá.
– Számomra nem.
– Hát, minden a mi érzékeink szerint működik,
nemde? – kérdezte Priest.
– És mitől függ az érzékelésünk? Ugyanazokat a
tényeket öt különböző embernek lehet bemutatni, és a
végeredmény talán öt különböző megfejtés lesz. Ettől
aztán nagyon sok ügyvéd szerint egy szemtanúnál
semmi sem megbízhatatlanabb. Véleményünket egyéni
érzékelésünk alapján formáljuk, és ezt a tudomány még
nem teljesen dolgozta fel. Elgondolkoztató, nem? –
Olyan gyorsan rázta meg fejét, mintha az emberi faj
egyszerűen túl sok gondot jelentene, majd ránézett a
komputer képernyőjére. – Az emberi agy tud egyszerre
végtelenül logikus és pragmatikus lenni, és makacsul
irracionális. Reménytelenül ügyes elmék tudnak briliáns
gondolatok bölcsőjévé válni. És egy briliáns agy
végzetesen is tud hibázni.
– Amely gyermekrablónkra is alkalmazható?
Enyhe mosoly futott át Priest száján.
– Erre én nem válaszolhatok. Az emberi viselkedés
már dr. Wright szakterülete.
– De hiszen együtt dolgoznak egy projekten, nem?
– Egy közös projekten dolgozunk, amely a tanulásról
és felfogásról értekezik.
– Elég régóta ismerik egymást, ön és dr. Wright?
– Együtt tanítottunk a Penn State Egyetemen.
– Igen, de már korábban is ismerték egymást, nem?
– Nem tudom, miről beszél – mondta Priest némi
tartózkodással hangjában.
Jay ártatlanságot színlelt.
– Hát tudja, csak egy picit beleástam a dolgokba.
Háttérmunka, meg ilyesmi. Egy régi kollégájával
beszéltem Penn State-ről, aki azt mondta, hogy egy
városban nőttek föl.
– Chicagóban nőttem föl.
– Hát tudja, azt olvastam – mondta fejét vakarva. –
Elég furcsa, hogy egy barát ilyesmit rosszul tud.
– Mindazonáltal – mondta türelmetlenül Priest –
lehet, hogy voltam Indianában gyermekkoromban, de
nem ott nőttem föl.
– Tehát nem ismerte dr. Wrightot?
– A Penn State-en kötöttünk barátságot.
– Jó barátok. Azok a fajta barátok, akik segítik
egymást, mindent megosztanak egymással.
 – Van értelme ennek a kérdezősködésnek, Brooks úr?
Jay megrándította a vállát és mosolygott.
– Csak pecázgatok, professzor. Keresek valamit a
háttérben. Sosem lehet tudni, hogy amit találok, abból
mi fontos. Például ön váratlanul azt is mondhatná, hogy
akármit megtenne Garrett Wright érdekében. Ki tudja,
hogy egy ilyen válasz hova vezet?
– Zsákutcába – állott fel Priest. – Sajnálom, hogy
közbe kell vágnom, de még fel kell készülnöm egy órára,
Brooks úr.
Jay az órájára nézett. A segítőkész titkárnő szerint
Christopher Priestnek estig nem volt órája.
– Hát akkor nem marad más hátra, mint hogy a
nehezebb útját válasszam a háttérellenőrzésnek –
mondta, és lassan felállt. – Köszönöm, hogy ennyit szánt
rám idejéből, professzor úr.
Az ajtóból még hátrafordult, és elkapta Priest üres
tekintetét.
– Az a diák, akit autóbaleset ért aznap este, amikor
Josht elrabolták, ugyanazon a projecten dolgozott, mint
ön és dr. Wright?
– Igen.
– Hmmm. Elgondolkodtató, hogyan jelentkezne ez a
véletlen az ő érzékelésében.
– Attól félek, ezt már nem tudjuk meg – mondta
Priest. – Ma reggel hallottam, hogy meghalt.
A hír Jayre láthatóan nagyobb hatással volt, mint a
professzorra. Semmivel sem nagyobb bűntudattal
ejtette ki a szavakat, mint amennyit a társadalmi
szabályok megkövetelnek.
Jay a folyosóra lépett. Szinte szédelgett. Ez az
autóbaleset indította be az események sorozatát. És
most meghalt az a diák, akit aközben ért baleset, mikor
Priest kedvéért indult valahova. Todd Childs Wright és
Priest diákja volt. Olie Swain, az első számú gyanúsított
egészen a börtönben elkövetett öngyilkosságig a tanár
előadásait hallgatta. Megan O’Malley Priestre
gyanakodott. Az ő elhagyatott, vidéken levő háza előtt
érte a támadás.
Christopher Priest ugyanannyira a történet részésévé
vált, mint Garrett Wright, és mégsem lehetett semmit
rábizonyítani. Olyan tiszta volt, mint egy teflonedény,
mindenkinek szemet szúrt szorgalma, segítőkészsége,
hogy Josht megtalálják, és most kollégájának
segítségére sietett.
„Közös projecten dolgozunk.”
A hazugságdetektoros vizsgálat semmit nem mutatott
ki.
„Az egésznek a titka a mi érzékelésünk, nemde?"
Priest és Wright kapcsolata messzire vezetett. Nem
kellett hozzá túl nagy fantázia, hogy akárkinek is eszébe
jusson, hogy nem pusztán egy iskolai projecten
dolgoztak együtt. Wright jóképű és sármos; Priestnek a
társadalomhoz való hozzáállása nem hétköznapi, és
szerelmes Hannah Garrison-ba. Az ügy kezdetétől fogva
rejtélyes volt valami. Senki nem kért váltságdíjat.
Hannah vagy Paul senkinek sem volt szálka a szemében.
A rejtélyes, rejtőzködő evidenciára mutatott, hogy az
egész az elmék játéka volt. Ugyanakkor Josh Kirkwood
elrablása jó ok volt arra, hogy Christopher Priest
közelebb kerüljön Hannah-hoz, hogy segítséget ajánljon
neki, hogy felhívja magára a figyelmet.
 Ez az, ami izgatja az olvasókat, gondolta. Két
pszichopata professzor fordulatokkal teli története. Éles
elmék, amiket elmebeteg módon használnak.
De vajon nyílt-e Priest számára alkalom arra, hogy
elrabolja Dustin Hollomant csak azért, hogy elterelje a
figyelmet? Nem valószínű, hogy ekkorát kockáztatna,
tudta, hogy rajta a rendőrök szeme. És aztán ott volt
Todd Childs is...
Befordult a merőleges folyosóra. Ha úgyis itt van,
megnézhetné magának Wright irodáját. A rendőrök már
valószínűleg ízekre szedték a szobát, bizonyítékokra
vadászva, de akkor is fontos volt számára a környezet,
melyben könyvének szereplői éltek. Leírhatja Wright
tökéletesen hétköznapi irodáját, s az olvasókat az a
nyugtalanító gondolat szállná meg, hogy sosem lehet
tudni, ki rejtőzik a mindennapi élet egyszerűsége
mögött. Mint a rómaiak a Colosseumban.
Félig nyitva volt Wright irodájának az ajtaja. Jay
hirtelen megállt. Még mindig élt emlékezetében a Pack
Ratt-i esemény – fejfájás formájában. Óvatosan haladt
tovább a fal mellett, elhatározta, hogy ezúttal nem
fogják meglepetések érni.
Picit jobban kinyitotta az ajtót és belesett abban a
reményben, hogy Todd Childset fogja látni.
A szobát szinte elöntötték a papírok. Könyveket
ráncigáltak le a polcokról, amelyek most a földön
feküdtek. Mintha felbérelt verekedő emberek okozták
volna a kárt és a káosz közepén ott állt Karen Wright,
Kimondottan elveszettnek tűnt, törékenynek, mintha
meggyötörte volna ez a rendetlenség. És amilyen
gonosz volt Jay, ezt ki is használta.
 Még csak át sem villant az agyán, hogy nemesként
viselkedjen. Kopogtatott az ajtófélfán és belépett.
– Wrightné?
Hirtelen hátrafordult és ránézett.
– Én... Egyszerűen nem találok semmit – mondta
gyengén.
– Hát asszonyom, ez aztán a rendetlenség! – mondta
Jay. – Mit keres?
– Könyveket. Garrett megkért, hogy vigyem haza
néhány könyvét. Eléggé dühös lesz. Utálja, ha
rendetlenség van az irodájában.
– Ki tehette ezt?
– A rendőrök. Azt mondták, hogy bizonyítékokat
keresnek.
Bizonyítékot kerestek és egy kicsit bosszút is álltak,
gondolta Jay. Garrett Wright abba a gyanúba
keveredett, hogy egyik társukat bántalmazta. A
rendőrök nem szoktak csak úgy elsétálni az ilyesmi
mellett.
– Látta volna a házunkat, miután elmentek – morogta
a nő, miközben a könyvek között keresgélt. – Még a
padlót is fölszedték. De miért? Megmondtam nekik,
hogy úgysem találnak semmit. Nem hallgattak rám.
– Elég önfejűek, ami azt illeti.
Karen egy bögrét emelt föl a földről, és úgy szorította
magához, mint egy kisgyermek kedvenc babáját.
– Maga az az író, nemde? Garrett-től tudom, hogy
könyvet ír erről az ügyről. Nem kellene bíróság elé
állítani. Óriási hiba.
– Hiba? – kérdezte csendesen Jay, és figyelte a nő
reakcióját.
– Egyszerűen nem rabolhatta el Josht.
 Tekintete, akárcsak egy pillangó, ide-oda repkedett a
szoba egyik pontjátóla másikig, körbe-körbe. Lehet,
hogy hazudott, de lehet, hogy egyszerűen csak félt.
Lehet, hogy pusztán úgy összetört, mint nagyanyám
porcelánja, amint azt Teresa McGuire mondta Jaynak
annak idején egy kávéházban a gőzölgő kávé és fahéjas
sütemény fölött.
– Garrett nem tehette – mondta Karen, s fejét rázta. –
Nem. Nem tehette... Nem tehette velem.
– Mit nem tehetett? – kérdezte Jay, s mindent
elkövetett, hogy kizárólag rá koncentráljon.
– Nem szereti a gyerekeket – motyogta. – Még
gyereknek is utált lenni.
– Ismerte már gyerekkorában?
Gyors mosoly suhant most át a nő arcán, aztán
tovább nézegette a könyvespolcokat.
Jay vele együtt mozdult, hogy mindig láthassa az
arcát.
– Hallom, Kirkwoodéknál vigyázott a másik gyerekre,
amikor Josht még nem találták.
Lehet, hogy Karen Wright kémje – akár tudatosan,
akár kihasználva –, hogy Wright első kézből kaphasson
információt arról a kárról, melyet Hannah és Paul
életében okozott.
– Lily – mondta Karen. Ez alkalommal mosolya
őszinte volt – olyan drága. Mindent feláldoznék érte.
– Magának nincsenek gyerekei?
A nő arcáról lefagyott a mosoly.
– Nem lehetnek gyerekeink.
– Bocsánat – mondta Jay automatikusan. – Rendes
volt magától, hogy segített Kirkwoodéknak. Az ön ötlete
volt?
 – Szívesen segítettem. Hannah és Paul a barátaink.
Jelen időt használt, mintha még mindig a barátaik
lennének. Mintha még nem fogta volna föl, hogy milyen
súlyos vádakkal illetik férjét. Mintha azáltal, hogy azt
mondja, hogy tévednek a rendőrök, mindenki el is
hinné, és mindenki úgy folytathatná életét, mintha
semmi sem történt volna. A nő letette a bögrét, felemelt
néhány könyvet a földről és helyükre tette a
könyvespolcra.
– Garrett nem szereti a felfordulást – mondta valami
furcsa fénnyel a szemében.
– Pedig úgy tűnik, hogy most ő maga is egy nagy
felfordulás közepén találta magát.
Karen Wright a fejét rázta.
– Ó, nem – mondta. – Tévedés az egész.
 Huszonkilencedik fejezet

– Még hogy kizárták a szobából! – robbant Mitch. – A

lófaszt! Cameron pislogott. Phoebe meghúzta magát.
Ellen Mitchre nézett.
– Ott voltál, amikor Cooper asszony leirta
tanúvallomását?
Mitch a fejét vakarta, mintha az emlékezetére
ráragadt port akarná lekaparni.
– Az elején nem. Stovich pár percig feltartott. Mikor
beléptem, senki nem szólt hozzám. Úgy tűnt, hogy
minden rendben van. Ha nem engedték volna Dennist
belépni, akkor úgy visított volna, mint egy malac, amit
éppen levágnak.
– Pontosan ezt mondtam – panaszkodott Ellen. – És
Grabkónak ezt pontosan kellene tudnia. Costello
egyszerűen megszédítette. Még nem láttam ilyen aljas
színjátékot: Miközben te a boncolást figyelted, Grabko
telefonált az embereinek, hogy meghallgassa őket, de
szerintem már elvesztettük ezt a menetet.
– A kurva életbe – morogta Mitch. – Hogy mennyit
ügyködtünk, hogy minden rendben legyen a bizonyítási
eljárás során. Atyaúristen!
Mélyet lélegzett és hirtelen kifújta.
– Szerinted mekkora érvágás ez nekünk?
Ellen egy pillanatig gondolkodott, ceruzáját forgatta
kezében.
– A tanúkihallgatáson, ahol csak a bíró van ott, nem
nagy. De szerettem volna, hogyha Ruth Cooper az
esküdtek előtt is beszél – vallotta be. – Costello azzal
támadta volna meg az azonosítási eredményt, hogy
Wright túlzottan be volt bugyolálva ahhoz, hogy
pontosan meg lehessen állapítani azonosságát. De ha
Cooper asszony Wright hangját is azonosítani tudná,
akkor ez nagy hatással lenne az esküdtekre.
– Meg lehet még valamit menteni?
– Tanúsíthatja, hogy aznap reggel látott valakit Rian’s
Bay közelében, hogy az a valaki odajött a házához, és
hogy beszélt is vele. Mire Costello begurulna és
megkérdezné tőle, hogy ez a valaki itt van-e a
tárgyalóteremben. Erre azt kellene mondania, hogy
nem.
– A fenébe is!
Egy pillanatig hallgatta, mintha tanújukat siratnák.
– Tehát – mondta Ellen ismét összeszedve magát. –
Te mi hírt hoztál?
– A boncolás első eredményei nem utalnak
gyilkosságra – mondta Mitch. – Hacsak a laboratórium
nem talál valamit, öngyilkosságnak fogják tekinteni.
Ellen a szíve mélyén tudta, hogy Dennis Enberget
meggyilkolták. Még mindig kísértette az aznap éjszakai
névtelen telefonhívás: „legelőször is, öljünk meg minden
ügyvédet”.
– 0,3– as alkoholszint volt a vérében, úgyhogy elég jól
berúgott.
– Ahhoz is túl részeg, hogy kibiztosítsa a pisztolyt? –
kérdezte Ellen.
– Túl sok tényező van, amelyre nem tudjuk a választ.
Akkor is kibiztosíthatta, amikor még csak 0,1 volt az
alkoholszintje, és utána ihatott még többet. Az is lehet,
hogy leitatták és a gyilkos tette a kezébe a fegyvert. És
hát be is verhette a fejét és azután is meghúzhatta a
ravaszt, hogy öngyilkosságnak tűnjön.
 – És az MBI véleménye? – kérdezte Cameron.
– Semmit nem hallottam. Wilhelm és Steiger
nincsenek bent, mert a Holloman-féle gyermekrablás
után nyomoznak. Valaki telefonált az anyjának állítólag
onnan, ahol a fiú tartózkodik.
Ellent kirázta a hideg.
– Ugyanez történt Josh esetében is.
– Igen. Rochesterből jött a hívás. Most odamentek,
megpróbálják lenyomozni. Nem hiszem, hogy még ma
este hazaérnek.
Ez az új kellemetlenség is túl jól volt időzítve. A
lehető legtisztább képet akarta kapni az ügyről, még az
NBI– től az utolsó pillanatban befutott információkról is.
Wilhelm távollétében az ő feladata lett volna az
információgyűjtés. Időigényes tevékenység, az óra
ketyegett. Háromnegyed egy.
Nem először érezte úgy, hogy a bosszúálló istenek,
mintegy madártávlatból egy pillantásra át tudják
tekinteni mindazt az eredményt, amelyre ők aprólékos
munkával jutottak. És akik mintha három lépéssel
előrébb lettek volna, úgy játszottak volna velük, mint a
macska az egérrel.
„Nem veszíthetünk." mondta annak idején dr. Wright
Megannak. „Nem győzhet le minket. Nagyon jól
játszunk. Ragyogóan és győzhetetlenül."
Ha ez tényleg igaz!
– Az Enberg irodájában gyűjtött ujjlenyomatok
semmivel sem mondanak többet, mint amit vártunk –
folytatta Mitch. – Iszonyú rendetlenség volt. Mindenfelé
ujjlenyomatok. Isten tudja, mikor takarítottak ott
utoljára.
– És a pisztolyom?
 – Csak Dennyé.
– S a halál ideje? – kérdezte Cameron.
– Körülbelül éjjel egy, plusz-mínusz egy óra.
– Kettőkor kaptam a névtelen hívást – mondta Ellen.
– És a Donnut Hut alkalmazottja mondta, hogy Paul
Kirkwood körülbelül fél tízkor volt Enberg irodájában –
mondta Cameron. – Tehát ez kizárja őt.
– Kivéve, ha később visszajött – ajánlott Ellen egy
megoldást.
Mitch megrázta a fejét.
– Nem hiszem, hogy Paul volt. Mi motiválhatta?
Enberg már nem védte Wrightot, és azelőtt is csak
félmunkát végzett. Miért nyírta volna ki Paul?
– De miért akart vele Paul találkozni? – kérdezte
Ellen.
– Akkor van értelme, ha Paul Wright cinkosa –
mondta Cameron.
– Ugyanez a beszélgetés már lezajlott köztünk –
mondta Mitch. – így kimondva hihetetlennek hangzik.
– Hát Costello legalább a felét megvenné – dobta le
Ellen a ceruzáját. – Mindent meg fog tenni, hogy Paulra
terelje a figyelmet. Grabko ugyan ellene döntött a
zárójelentés ügyében, de ez nem fogja visszatartani
attól, hogy a sajtót telekürtölje vele.
– Seggfej ügyvédek – motyogta Mitch. Túl későn
kapott észbe és Ellenre nézett. – Kivéve a jelenlevőket.
Ellent nem zavarta a megjegyzés.
– És a Sci-fi Cowboyok? Tudja valaki, hol voltak azon
az éjszakán, amikor Dennis meghalt?
– Pontos beszámolóink vannak, feltéve, hogyha
hihetünk azoknak, akik az alibiket nyújtották. Deer
Lake-ben voltak csoportosan, kedden, Priesttel
találkoztak, aztán este hazatértek. Csütörtök délutánig
nem is jöttek vissza.
– És nincsenek sötét foltok szombat estére vonatkozó
történetükben? – kérdezte Cameron.
Mitch megrázta a fejét.
– Még nincsenek. Nemcsak esküdni, de fogadni is
mernék, hogy Tyrell Mann gyújtotta fel azt a Cadillacet,
de tanúm nincs, és bizonyítékom sincs. Más szóval
pillanatnyilag szart sem érünk. Ennyire egyszerű a
dolog.
Ellen levette szemüvegét és megdörzsölte arcát.
– Ebben az ügyben semmi sem egyszerű.
– Ez nem újdonság, ügyvédnő – mondta Mitch. – Ha
akármi újat találunk, telefonálok. Ha szükség van rám,
otthon vagyok. Jessie vacsorát főz Megannak és
segítenem kell. – Véreres szemeiben mintha felcsillant
volna valami öröm. – Azt hiszem, megállok útközben
valami gyomorkeserűért. Az óvónők általában nem jó
szakácsok.
Ellen az ajtóig kísérte. Quentin a külső irodában
etetett valakit a családjogi bíróság előtt lejátszódott
szívszaggató történetével.
– ...és ahogy a biztonsági őrök megérkeztek –
mondta, úgy gesztikulált, mint valami karmester –, a
fickó hátralép és azt mondja: ember, tévedés! Maga
nem az, akire gondoltam! Bocsánat!
Ellen Mitchre nézett.
Hogy van Megan?
– A körmét lerágja, hogy tanúvallomást tehessen.
Tetőtől talpig hekus.
 Árny suhant át az arcán, mert nem tudta eldönteni,
hogy elmondjon-e valamit vagy nem. Aztán hirtelen
elhatározással bedobta.
– Minden, Wright múltjával kapcsolatos anyagot
odaadtam neki, hogy menjen végig rajta.
– Mitch...
– Egy szóval se többet, Ellen. Túl kevés van a
kezünkben: Ő pedig túl okos ahhoz, hogy mellőzük –
mondta. A kifejezése meglágyult. – Szüksége van rá,
Ellen. Kell, hogy úgy érezze, még mindig alkalmas erre
a munkára.
– Rendben – adta meg magát Ellen, túl fáradt volt a
küzdelemhez, és túlságosan izgatta Megan gyógyulása.
Nem mintha Megan tárgyi bizonyítékokhoz juthatott
volna. Az átnyújtott bizonyítékok már szinte kiszáradtak,
évekkel ezelőtti tények voltak. Akármit talál ezek között,
már szinte történelem volt. Isten a megmondhatója,
hogy minden segítség jól jött.
– Quentin ismét átéli találkozását az izgalommal –
jelentette Ellen a konferenciateremből.
– Egyre jobban csiszolja a történetet a szerelme
számára – mondta Cameron gúnyosan vigyorogva. –
Mire elmondja Jannak, már úgy fog hangzani, mint
hogyha a Die hart című filmből mesélne el egy
verekedésjelenetet.
– Vígjátéki jelenet ebben a drámában – mondta Ellen,
és visszaült székébe.
Phoebe felfújta magát, mint valami kismadár.
– Azt hiszem, valóban gáláns és eredeti volt Adam
részéről, hogy segített.
Cameron rémültséget tettetett.
Ellen szigorúan nézett titkárnőjére.
 – Semmi nemes nem volt benne. Csak üzlet. És
élvezte a helyzetet. Végre zavarba tudott hozni valakit,
és még jutalmat is kapott érte. És miért a keresztnevén
szólítod?
– Csak úgy. – Phoebe mindenhova mert nézni, csak
Ellenre nem. – Így hívják, pusztán ennyi. Minek
nevezzem?
– Távoli emléknek – mondta élesen Ellen. – Erről már
beszéltünk, Phoebe. Újságíró. Amit az sem semlegesít,
hogy egy szépfiú.
– Nem is ismered – mondta megvetően Phoebe.
– Te sem.
– Soha senkit nem ismernék meg, ha ennyire
paranoiás lennék, mint te. Csak mert te senkiben nem
bízol, nem jelenti, hogy az emberekben nem lehet bízni.
– Szimpatikus hozzáállás – mondta türelmetlenül
Ellen. – De valamit tudnod kell, Phoebe. Nem
mesejátékban szerepelünk. Ez egy bonyolult ügy, tele
iszonyatos emberekkel, akik mindenre képesek.
Úgyhogy tégy egy szívességet nekünk, és nőj föl. Ha
pedig lezárult az ügy, akkor az udvarol neked, aki akar.
Phoebe hirtelen fölállt, magához vette jegyzetfüzetét
és egy halom papírt.
– Ha befejezted a kiselőadást, akkor most megyek és
telefonálok az MBI– nek.
Ellen elővett egy gépelt listát, melyeken nevek és
telefonszámok voltak és átnyújtotta.
– Miután elintézted a telefont, hívd föl ezeket az
embereket a büntetés-végrehajtástól, és tudd meg, hogy
van-e valami új adat a srácokról.
– Na, ez már egy kicsit sok! – Phoebe az asztalra
szórta a papírokat és kiszaladt a szobából.
 – Gondolom, valamit mondhattál neki – mondta
fájdalmasan Cameron. – Utánamész?
– Túrót. Nem vagyok az anyja. Csak a hülye főnöke.
Komolyabb feladatai is voltak, semhogy titkárnője
szerelmi életére fecsérelje energiáját. Különben is, mit
tehetett volna? Slater újságja amúgy is csak azoknak
jelent valamit, akik Grand Forksban élnek.
Arcát kezébe temette és nyögött egyet.
– Miért nem teremtett isten mindenkit úgy, hogy már
túllegyenek a klimaxon?
– Mert akkor a férfifőnököket megfosztaná attól a
testmozgástól, hogy a titkárnőket az íróasztal körül
keressék – talált a kérdésre megoldást Cameron.
Ellen nem túl meggyőzően nevetett. Egy másodperc
múlva már ismét komolyan nézett intelligens arcú
társára.
– Rossz érzésem van, Cameron – vallotta be. – Holnap
lesznek a tanúkihallgatások, és a mi srácunk avval a
manőverrel áll elő, hogy felhívja Dustin Holloman
anyját. Mi lehet még a tarsolyában, amivel holnap áll
elő?
– Nem tudom – vallotta be Cameron.
Ellen az ablakon átjhézte a szürke hegyet, és még a
levegőt is fenyegetőnek érezte maga körül.
– Nem is akarom tudni.

Kísértetként tértek vissza a régi szokások Ellen akarata

ellenére, a déjá vu kellemetlen érzését keltve. Régebben
a komoly tárgyalások előtti estéknek valami
szertartásos, csaknem babonás menetrendjük volt.
Lehetetlenség lett volna pihenni, annyira fel volt
pörögve, és mindig félt, hogy valamiről megfeledkezett.
Ellen mindig irodájában töltötte az estét, újra és újra
átnézve a bizonyítékokat, a kérdéseit, végiggondolva
stratégiáját.
Két éve, mióta Deer Lake-ben élt, ilyen éjszakája nem
volt. Mostanáig. Park megyében az esetek menete a
következő volt: egy bírósági meghallgatás húsz percig
tart, vagy fél tucatot terveznek be egy reggelre –
aminek a legtöbbje elmarad, mivel a vádlott már
korábban befizeti büntetését. De Garrett Wright
meghallgatása egészen más showműsor lesz. A vádak
miatt. A vádlott miatt. Costello miatt. Olyan lesz, mint
valami minidráma.
Cameront ugyan elküldte fél kilenckor, de ő maga
nem volt hajlandó hazamenni. Egyszerre akart és nem
akart visszaesni megszokott ritmusába. Őrült
nyugtalanság, szinte elektromosan vibráló érzésének,
ugyanakkor viszolygott is tőle.
Képtelen volt ülve maradni, föl-alá sétált a hosszú
asztal mellett, amelyen már minden egyes
dokumentumot kirakott. Az épületben a hőmérséklet
nem volt sokkal magasabb, mint egy hűtőszekrényben.
A város költségvetése figyelmen kívül hagyta a sokáig
dolgozó ügyvédek kényelmét. Kabátban járkált, és azon
csodálkozott, hogy nem látja leheletét.
Sok minden volt a kezükben. Megan és Mitch
vallomása önmagában elegendő kell hogy legyen ahhoz,
hogy sarokba szorítsák Wrightot. Aztán ott volt az MBI
detektívjeinek jelentése is. Amelyben szerepelt a
simaszkon talált hajszál, amely csak Wrighté lehet, meg
az a lepedő, amelyet Wright tekert Megan köré, amin
viszont Josh hajszálait találták, meg Wright hajszálait és
vérnyomokat, melyek megegyeztek Josh Kirkwood
vércsoportjával. Mindez akár fölényes győzelmet is
jelenthetett, Ellen mégis kétkedett. Bizalma
megrendült. A régi, ismerős érzések.
Mitchnek igaza volt, Wilhelm még nem jött vissza a
Rotchesterből. Közben kinyomozták, hogy Dustin
Holloman anyját egy bevásárlóközpontból hívták,
nyilvános telefonról, vagyis nem kizárt, hogy
szemtanúkat találjanak. Az MBI emberei végigjárták az
üzleteket és a folyosókat, Dustin fényképét mutogatták,
és mindenkitől megkérdezték, hogy nem láttak-e gyanús
alakot telefonálni. Vagy hogy nem használt-e valaki
magnót, miközben telefonált.
Az elrabló részéről teljes őrület lett volna magával
vinni a gyereket egy ilyen nyilvános helyre. Eltűnése óta
a televízió és újságok tele voltak Dustin fényképével.
Valószínű, hogy az elrabló magnóra vette Dustin
hangját, és azt játszotta vissza a telefonba. Mégis
rizikós feltételezés, gondolta Ellen, ahogy az asztal
körül járkált. Az elrabló legyőzhetetlennek érezte
magát. Belefér a képbe, hogy kockázatot vállaljon, csak
hogy az MBI-t megleckéztesse. De az is lehet, hogy egy
egész tömeg előtt akarta bizonyítani éleselméjűségét.
Ez esetben viszont egyetlenegy tanúra van szükség, egy
unatkozó eladóra, egy emberre, aki egy padon ülve
várta a feleségét, egy tinédzserre, aki türelmetlenül
topogott az elrabló mögött, hogy használhassa a
telefont.
Ellen ettől a lehetőségtől izgalomba jött – szintén
régi, ismerős érzés. Ilyesfajta nagy ügyekben mindig
felemelő volt figyelni, ahogy a rendőrök egyre
szorosabbra húzzák a hurkot a bűnözök körül, tudván,
hogy a következő jelenetben övé a főszerep.
 Izgalommal töltötte el a gondolat, hogy Wilhelm
személyleírással térhet vissza, vagy egy művész
vázlatával, egy biztonsági kamera által videoszalagra
rögzített felvétellel. Kit is látnának a képen? Todd
Childset, vagy egy ismeretlent?
Amint a Cowboyok aktájára pillantott, Adam Slater
kérdése jutott eszébe. Az emberrablás ügyében idáig
egyik srác neve sem merült föl, de Ellen most már tudta,
meddig képesek elmenni, csak hogy mentorukat
támogassák. Ha képesek vandalizmusra, gyújtogatásra,
akkor hol a határ? Valószínűleg sehol, mint ahogy a
rendőrségi aktákból kiderül: ezek a srácok már
raboltak, autót loptak, megtámadtak embereket,
kábítószerrel kereskedtek, kis híján nemi erőszakot is
elkövettek. Miért kellene tehát az emberrablást kizárni?
Elméletileg nem kell. Logikusan gondolkodva
azonban ez nem tűnt a legreálisabb lehetőségnek. A
Cowboyok ugyanis kiskorúak voltak, szüleikkel éltek
vagy gyámjaikkal. Iskolába jártak, a rendőrség figyelte
őket. Az egy más ügy, hogy kiszöktek a kollégiumból,
hogy felgyújtsanak egy autót. De hogy egy
gyermekrablás komplikált forgatókönyvét végigjátsszák,
az már teljes mozgásszabadságot igényelt volna. Az a
gondolat sem volt túl reális, hogy Garrett Wright ilyen
fiatal srácok kezébe helyezné jövőjét.
Childs már valószínűbb volt. Pszichológiát hallgatott,
és elbűvölte az emberi lélek.
Tanulás és érzékelés volt Wright szakterülete.
Mit tettek Josh lelkével? Mit ültettek fejébe, hogy
ennyire bezárkózott?
Ahogy ezen a kérdéseken mélázott, lassan átlapozott
a Cowboyokról gyűjtött anyagon. Volt tagok listája, régi
újságkivágások. Egy vezércikk, melyben büszkén
bejelentették, hogy felvették az első Cowboyt a
Minnesotai Orvosi Egyetemre. Egy másik a MIT-re nyert
felvételt. Egyik sikertörténet a másik után.
Egytől egyig végigolvasta a neveket, sokuk mellett
jegyzetek voltak arra vonatkozólag, hogy most hol
vannak és mit csinálnak. Wilhelm szerint azok, akik a
Cowboyok után nyomoztak, semmit sem tudtak
felmutatni azon kívül, hogy ezek a fiatalemberek a
társadalom hasznos tagjaivá váltak, és hogy ez csak
Garrett Wrightnak és kollégáinak köszönhető.
Autótolvajok, vandálok, rablók, gengszterbandák tagjai,
akiket Garrett Wright egytől egyig segített átállni a jó
oldalra. Azonban látták-e ugyanezek a rendőrök a rossz
oldalt is? Szembenéztek-e valaha Wrighttal, és
észrevettek-e valami szörnyűséget tekintetében? És ha
igen, elmondanák-e?
A válasz természetesen nem volt.
Megakadt a szeme egy újságcikken, amit egyszer
már olvasott. A fénykép Christopher Priestet ábrázolta,
előtérben az egyik fiú, pont az, aki a MIT– en tanul
most, a képen egy roboton dolgozik. Garrett Wright a
háttérben áll. A képen levő fiúk neve: James Johnston és
Eric Evans. A cikk 1990. május 17-én jelent meg, akkor
már két éve létezett a Cowboy-program. Elég sötét
ábrázattal kapta el a fényképezőgép Wrightot, lehet,
hogy csak a fotókópia elmosódottsága miatt látszott így,
de az is lehet, hogy nem tudta, hogy fényképezik, és
jóképű álarca mögül előbukkant valódi énje.
A gondolat nyugtalanította Ellent. Wright
népszerűsége csak nőtt. Dustin Holloman ügyével
kapcsolatban a lakosság még inkább türelmetlenebb
volt, és a Wright elleni vádaskodás egyre
népszerűtlenné tette az ügyész csapatát.
– Ebben a filmben én vagyok az egyetlen szereplő,
aki tudja, hogy a bájos herceg tulajdonképpen vámpír –
morogta magának Ellen.
Egyik kézzel maga felé húzta a telefont, a másik
kézzel pedig a büntető-végrehajtás feltételes
szabadlábra helyezést ellenőrző tisztjeinek listáját.
Hoop persze nem hívta föl őket.
Ellen kettőt hívott most, mind a kettő otthagyta
munkáját már legalább egy évvel ezelőtt. Segítségükkel
azonban Ellen szűkíteni tudta a kört, két nevet kihúzott
a Cowboyok listájáról, mivel az egyik repülőbalesetben
halt meg 1993-ban, a másik pedig három év alatt tudta
elvégezni az egyetemet, és most írta a
diplomamunkáját.
Darell Munson, a feltételes szabadlábra helyezést
ellenőrző tisztek egyike, aki két Cowboyra is felügyelt,
nemcsak a szakmájából lépett ki, ráadásul még
Floridába is költözött, és most búváriskolája volt.
Üzenetrögzítőjén kubai népzene szólt. Bár Ellen hagyott
üzenetet, úgy érezte, hogy fölösleges.
Akkor viszont mit várt? Hogy Wright korábbi
cselekedetei közül valamelyik most hirtelen
bizonyítékként robban? Valójában nem sok értelme volt
a Cowboyok múltjában kutatni.
Hirtelen kopogtattak az ajtón. Talán Wilhelm, vagy a
biztonsági őr, vagy Cameron jön vissza egy új
gondolattal?
Brooks állt a folyosón, kezében kosár.
 – Miért is nem vagyok meglepve? – mondta Ellen. –
Miért is hagynál békén pusztán azért, mert megkértelek
rá?
– Feltételezhetem, hogy ez pusztán költői kérdés? –
kérdezte Jay, szemei akárcsak egy vásott kölyöké.
– Hogyan jutottál be az épületbe? – kérdezte Ellen
idegesen. – Hogyan jutottál túl az őrön?
– Csokitortával vesztegettem meg, és dedikált
példányt adtam egyik könyvemből. Még jó, hogy nem
vagyok egy pszichogyilkos, mi? – elsétált Ellen mellett,
és kosarát a recepciós pultjára tette. – Azt mondtam
neki, hogy még az egyetemről vagyunk régi barátok, és
hogy idegesít, hogy esetleg nem fogsz vacsorázni. Mert
hogy tudom, mennyire izgulsz egy ilyen nagy nap előtt.
– Telefonálnia kellett volna nekem...
– Azt mondtam, hogy meglepetés. Kacsintottam
egyet, aztán megveregettem a vállát. Rendes srác Ed.
Egy kicsit túlságosan is rendes. – Aztán komolyra
váltott. – Bele se nézett a kosárba. Valószínűleg azt
hitte, hogy ismerjük egymást, ami persze nem igaz,
úgyhogy minden rendbem van.
– Én sem ismerlek – mondta Ellen csendesen. – Most
reszketnem kellene az életemért?
Jay csak most nézett rajta végig. Teljesen be volt
bugyolálva a télikabátjába, haját hátul gondatlanul tűzte
föl, amitől vastag tincsek lógtak a nyakába. Szemei
véreresek, körülöttük sötét karikák, melyek napról
napra feketébbek lettek. Ez az ügy teljesen
felemésztette, de Ellen keményen állta a sarat, mert ez
volt a feladata. Jaynak kedve lett volna szemen köpni
magát, mert valaha is gyávának nevezte.
 – Tulajdonképpen elég jól ismerlek – vallotta be Jay. –
Tegnap este szöget ütöttél a fejembe. Beismerem, hogy
aljas vagyok, de bűnbánó is. Nem elég ez ahhoz, hogy
feleségül gyere hozzám?
– Ezért jöttél?
– Nem – morogta. – Azért, hogy vacsorázz. Tudom,
mennyire ideges vagy egy ilyen nagy színjáték
előestéjén.
Őszinte volt a beismerés, nem kevésbé a
bocsánatkérés. Ellen egy picit megenyhült.
– Meglepő, hogy így gondoskodsz – mondta.
– Miért? – kérdezte Jay, és súlyát másik lábára
helyezte, hogy egy kicsit közelebb kerüljön. Egy lelógó
hajtincset kapott el, és Ellen füle mögé helyezte, ujjaival
végigsimítva a puha bőrt. – Csak azért, mert nem
kaptam meg tegnap este, amit akartam? Ilyen könnyen
nem adom fel.
– Még nem tudom, hogy ez jó vagy rossz hír.
– Akkor talán egy kicsit megédesíthetném a köztünk
levő üzletet. Tortát is hoztam, meg sült csirkét, meg egy
kis információt.
– Információt?
– Vacsorázol? Egyben adom az egész csomagot.
Csirkét is kell enned, hogy megkapd az információt.
Végül is Ellen gyomra döntött. A kávéház
automatájából szerzett szendvics a szemétkosárba
került, s az őszibarackjoghurt, mely ebédként szolgált,
már órákkal ezelőtt elfogyott. A kosárból kiillanó
aromák meggyőzték.
Irodájába mentek, és Ellen leült íróasztala mögött.
Kiterítette a kosár tartalmát. Ropogós sült csirke,
káposztasaláta, sült krumpli, sütemények és a már
beígért torta.
– Biztos, hogy nem akarsz megölni? – kérdezte Ellen.
– Nekem ez koleszterin által elkövetett gyilkosságnak
tűnik.
– Specialitásomat úgy hívják, hogy alabamai sült
ügyvéd, a nagy ügy előtti éjszakai csemege. Mert hogy
alabamai vagyok, tudod. Hiszünk a zsiradék erejében.
Nyeld le.
Ellen beledöfte a műanyag kést a csirke mellébe és
egy jó nagy darabot tépett le.
– Tehát az információ?
– Hallottam, hogy fölhívták Dustin Holloman anyját. –
mondta Jay miközben a könyvespolcokat nézegette,
főként a CD-ket tanulmányozva. – Valamikor negyed
ötkor történt ma délután.
– Igen. Az MBI emberei kinyomozták, hogy
Rochesterből jött. Őszintén szólva csodálkozom, hogy
nem ott vagy e pillanatban.
– Az másfajta vadászat lenne.
– Új fejezet. „A hiábavaló kutatás szánalmas
elkeseredettsége.”
Jay eleresztette füle mellett a halandzsát.
– A Harris Egyetemen voltam, és professzor Priesttel
csevegtem körülbelül fél háromkor. Szinte kiutasított a
szobájából, és azt mondta, hogy fel kell készülnie egy
órára.
– Miután tanár.
Jay levette a polcról Philiph Aabe egyik CD– jét, és a
lejátszóba helyezte. New Age zongorazene volt, picit
nyugatias hangulattal.
 – Tehát a titkárnőtől szerzett információ szerint este
hétig nem is volt órája. Na már most lehet, hogy persze
csak egyszerűen nem értékeli délies sármomat, de az
még nem indok arra, hogy elhagyja az egyetem területét
két óra ötven perckor.
– De miért Priest után hagytad el az épületet?
– Tettem egy kis kitérőt Garrett Wright irodája felé,
ahol is a szépséges, de szomorú Karen Wright
reménytelenül kereste azokat a könyveket, amelyekért a
férje odaküldte.
Ellen megmerevedett.
– Miféle könyvek?
– Azt nem tudom, de elképzelhetetlen, hogy akármi
fontos ott maradt volna. A hekusok dobáltak szét
mindent, mintha bombatámadás érte volna a helyet.
– De mit mondott?
– Hogy a férjét nem kellene bíróság elé állítani, hogy
ez nagy hiba. Azt is mondta, hogy Garrett képtelen
lenne gyereket rabolni, mert utálja a gyerekeket, meg
hogy gyereknek lenni is utált. Megkérdeztem, hogy
ismerte-e már gyerekkorában, de nem válaszolt.
Szegénykém egy kicsit buta.
Ellen étvágya hirtelen lankadni kezdett. Hátradőlt a
székén.
– Mi úgy tudjuk, hogy Karen és Wright az egyetemen
ismerték meg egymást.
– Tehát azt mondta neki, hogy rohadt egy gyerekkora
volt. A vallomás az udvarlás része, nemde?
– Mi mást vallhatott meg neki?
– Sose tudhatod, ügyvédnő. Egy asszonyt nem lehet
kényszeríteni, hogy férje ellen valljon.
 – Nem. A neve ott szerepelt Costello listáján, azok
között, akik Wright mellett fognak tanúskodni. Persze
nem valami szavahihető tanú. Ami viszont Tonyt nem
fogja megakadályozni abban, hogy hasznot húzzon
belőle – mormogta. – Tehát ott tartottunk, hogy kiléptél
az épületből és láttad, hogy Piest elmegy. De hát
akárhová is mehetett. A tisztítóba. Haza.
– Csakhogy nem haza ment.
– Követted?
– A sztrádáig. Ott délnek fordult.
Rochester abban az irányban volt, egyórányira. Ellen
pulzusa felszökött. Ha Priest Wright cinkosa, akkor
hogyan tehetett ilyen meggondolatlan lépést? Hogyan
indulhatott a színjáték következő helyszínére
közvetlenül azután, hogy egy ismert bűnügyi íróval
beszélgetett? Vagy úgy érezte, hogy legyőzhetetlen?
– Van még valami érdekes az egészben – mondta Jay.
– Beszéltem egy egyetemi professzorral Penn State-en,
aki ismerte Priestet és Wrightot. Azt mondta, hogy
mindketten Mishawatában nőttek fel. Bár nem
egykorúak és a városnak nem is egyazon kerületéből
jöttek. Egyiket sem ismerte akkoriban, de szerinte is
érdekes véletlen, hogy mindannyian a Penn State-en
kaptak állást. Mikor ezt megemlítettem Priest-nek,
egyszerűen letagadta. Azt mondta, hogy Chicagóban
nőtt föl.
– Miért hazudna? Égy pillanat alatt le lehet nyomozni.
– Nem tudom. Mindenesetre, mikor erről a névtelen
telefonról hallottam – folytatta –, felhívtam Wilhelm
detektívet és elmondtam neki, amit tudok. Viszont
gondoltam, jobb, ha te is tudod, és Wilhelm valószínűleg
ma este már nem ér vissza.
 – És az egészből mi a te hasznod? – kérdezte Ellen
élesen ránézve.
– Semmi.
Ellen kérdően nézett rá, s felemelte a villáját.
– Átlagos jó fiú lesz belőled még a végén, Brooks. A
végén még a hírneveden esik csorba. – Ellen arra
gondolt, hogy egy külső megfigyelő számára
nehezebben megérthető az ügy mögött rejlő koncepció.
Jay részvétele idáig számára önkényesnek tűnt, de most,
hogy az íróasztali lámpa aranyos fényében figyelhette
meg a férfi arcát, majdhogynem őszintének tűnt. Mintha
tényleg szivén viselné az ügyet.
Azért jött Deer Lake-be, hogy lássa más nyomorát,
legalábbis ezt mondta. Csakhogy Dustin és Josh
szüleinek mizériája túl közel állt hozzá. Volt egy fia. Akit
elveszített, mielőtt még létéről tudott volna. Megtalálta,
és még ugyanaznap elvették tőle. Ellen pontosan tudta,
hogyan érinti ez a férfit.
Felemelte a telefonkagylót, és Mitch számát
tárcsázta. Üzenetrögzítő válaszolt, de amint Ellen
beszélni kezdett, rögtön fölvette. Gyakorlatilag
megismételte Brooks szavait. A figyelemeltérítő
hadműveleteket leszámítva az ügy most már kizárólag
Wright és ismerősei körül forgott; amely forgás egyre
inkább a múltba vezető örvényre emlékeztette. Minden
mintha már korábban is megtörtént volna. Christopher
Priest dél felé haladt délután háromkor. Röviddel négy
után hívták Dustin anyját. Ha csak egyetlen, ide
vonatkozó bizonyítékdarabkával elő tudna hozakodni
Megan...
– De hiszen O’Malley már nem dolgozik az ügyön –
mondta óvatosan Jay, ahogy letette a kagylót Ellen.
 A nő hosszú másodpercekig nem válaszolt. Végül
megszólalt.
– Azt mondtad, szeretnéd, ha bíznék benned –
mondta lassan. – Most megbízom benned: O’Malley
Wright múltjában turkál, miután Wilhelm nem végezte
el a munkát.
Jay halkan füttyentett.
– Nem gondolod, hogy O’Malleynek előítéletei
vannak?
– Szerintem nagyszerű rendőr, és úgy sem tudja
megváltoztatni Garrett Wright múltját. Akármit talál, az
megalapozott, megerősített tény lesz.
– És ha Costello szimatot kap?'
– Akkor tudni fogom, hogy kitől kapta. – És akkor egy
nagy késsel fogom kivágni a szívedet.
– Te sokkal rosszabbra számíthatsz. Szembesíteni
foglak O’Malleyjel. Ő nem kést használ.
Eddig ismeretlen örömérzés öntötte el a férfit. Ellen
bízott benne. Pedig a nő szempontjából erre nem volt
ok.
Jay fölállt és letérdelt Ellen mellé. Megfogta kezeit és
szájához emelte.
– Amit mondtál, már el van temetve bennem –
mondta, és minden szónál megpuszilta a nő ujjának
végét.
Ellen megpróbálta elhúzni kezét, de a férfi szorosan
fogta, és középső ujjának hegyét ismét szájához
szorította. Jay fogainak érintésére Ellen megremegett, s
a férfi nyelvével hozzáért ujjához és gyengéden szopni
kezdte.
– Jay...
 Tenyerén végighúzta ajkait, majd megállt a csuklója
belsején levő puha bőrön.
– Bízol bennem, Ellen? – suttogta, és gyöngéden
felhúzta a székről.
A birtoklás vágya – remegtette meg Ellen testét.
– Annyi mindent kockáztatok, Jay.
– Tudom – mondta, és azt is tudta, hogy amit Ellen
mondott, az az ügyre vonatkozik.
– Soha nem voltam hős, Ellen – mondta. – Csak saját
magamnak éltem és senki soha nem izgatott. Soha egy
pillanatig nem volt lelkiismeret–furdalásom, ha valami
akármilyen módon meg kellett indokolnom, kitalálni
valamilyen okot az igazam mellé, vagy akár hazudni, ha
könyveim érdekében történt. És most rád nézek és arra
gondolok: Brooks, nincs jogod bántani, mert ő jobb,
mint te valaha is leszel. Mindenesetre akarlak.
– És mindig megkapod, amit akarsz.
– Régebben azt hittem – suttogta. – És ha most
végignézek mindazon, amit megszereztem, akkor úgy
tűnik, hogy semmim nincs. Pénz, ház, dac... Ha Hannah
Garrisonra nézek, egy nőt látok, aki gyermekéért küzd...
Rád nézek, és egy nőt látok, aki az igazságért küzd... Én
meg miért küzdöttem, leszámítva anyagi javaimat? Mi
jót tettem akárkivel is?
Erőltetetten mosolygott.
– Lehet, hogy te leszel a megváltóm.
– Nem – suttogta Ellen. – Ezt a felelősséget nem
vállalom. Ezt neked kell vállalni.
– Vállalni – visszhangozta, és közelebb húzta
magához. – Akarlak.
 Lassan, mélyen megcsókolta, és csókjában Ellen
vágyat és zavart érzett. Visszacsókolta, hogy Jay
megízlelhesse érzelmeit.
Mikor Jay egy picit hátramozdította fejét, Ellen
szemeiben látta, mennyire szüksége van arra, hogy a jó
megérintse.
Akármilyen nagy is volt a kísértés, Ellen tudta, hogy
ezt a küzdelmet ő nem vívhatja meg Jay helyett. Neki
saját csatáját kellett végigverekednie saját
ellenségeivel.
– Fel kell készülnöm holnapra – suttogta.
Jay nem eresztette el.
– Át kell aludnod az éjszakát, lehetőleg velem. Akár
orrvérzésig is dolgozhatsz, de attól nem leszel
felkészültebb. Csak annyit tudsz adni, amennyid van,
Ellen. Már mindent megtettél.
Mindent. Megszámolni sem lehet, mi mindent.
Becsukta szemeit, és látta Garrett Wright mosolyát, azt
a felsőbbrendű mosolyt, mintha már tudná, hogy fog a
játszma végződni..
– Ez a legijesztőbb – vallotta be suttogva. – És mi van,
ha ez a minden még mindig nem elég?
Ellépett a férfitől, megpróbálta a blúzán keletkezett
ráncokat kisimítani. Hennepin megyében tartott egy
váltás ruhát az irodájában. De Hennepin megye annyira
messze volt, szó szerint és szimbolikusan. Itt nem volt
egy váltás ruhája. Lehet, hogy mindaz, amit birtokol,
szükségtelen is volt számára. Nemes arcéle, fényes
szeme, éles esze. Nem tudta, hogy mindezt otthagyta
Minneapolisban.
Jay látta, hogy Ellen önmagával küszködik és arra
gondolt, mennyiszer tapasztalta már, hogy egy nagy
tárgyalás előtti utolsó órákban a bizonytalanság ennyire
hatalmába keríti a résztvevőket. Tényleg nem ütötte
meg többi családtagja morális szintjét. És ha a mosolya
mögött kémlelt blöff rejtőzködik, akkor miért is hihette
Ellen, hogy a kritikus pillanatban támaszkodhat rá?
Mindig jól megfigyelte az ügyvédek tárgyalás előtti
szorongását. Számára nem volt ok pánikra. Ő semmit
sem veszíthetett. Neki kevésbé fáj. Lehet, hogy gyáva
vagy, Brooks...
Ellen, nem akart belekeveredni ebbe az ügybe, de a
kihívást elfogadta – nem személyes sikerért, hanem
mert tudta, hogy az igazságszolgáltatásnak szüksége
van rá.
Túl jó ő neked, Brooks...
Jay odalépett Ellenhez, aki a roló résein át nézett ki
az utcára. Hátulról átkarolta, megcsókolta a haját és
suttogva mondta:
– Győzni fogsz – mintha csak puszta meggyőződése
elegendő lenne a győzelemhez.
– Bár biztos lehetnék benne – mondta Ellen. Azt
azonban biztosan tudta, hogy egy ilyen nagy rizikójú
ügyben semmi sem biztos. És abban is biztos volt, hogy
a másik csapat cinkelt kártyákkal játszik.

Tizenegy óra tíz perckor ment föl a harmadik emeleti

könyvtárba. Még negyven percig élvezte a biztonsági őr
kétes védelmét. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy
kikeresse magának a könyveket, melyekre szüksége
volt. Amennyiben már Grabko kialakította álláspontját
az azonosítási eljárással kapcsolatban, biztos, hogy
talált precedens eseteket, hogy alátámassza
véleményét. Kétségtelenül végigböngészte az Egyesült
Államok összes lejegyzett esetét, hogy döntése igazolást
nyerjen. Ellen viszont megbízta Cameront, hogy olyan
bírói döntéseket találjon, amelyek az ő álláspontjukat
támasztja alá, Cameron egy halom könyvvel ment haza.
Miután azonban ezeknek a döntéseknek minden
részletével meg akart ismerkedni, Ellen most a nagy
sötét könyvtárban találta magát.
Először magával akarta hozni a biztonsági őrt, de
aztán megsajnálta, mivel tudta, hogy térde minden
lépcsőfoknál sajog. Miután Brooks elment,
elbeszélgetett vele, és Ed biztosította, hogy senki mást
nem enged be az épületbe. A harmadik emelet üres volt,
a tárgyalótermek és az építőanyagok a reggelt várták.
Ellen agyában logikus gondolatok keveredtek kétes
érzésekkel. Belépett a könyvtárba és felgyújtotta a
villanyt.
A terem funkcionálisan volt megtervezve. Borsózöld
szőnyeg a földön, a legegyszerűbb könyvespolcok,
melyeket az évtizedek sötétbarnára pácoltak, egyszerű
asztalok és egyenes támlájú székek – amiket még a
dekorációs őrület kora előtt terveztek.
Tudatosan böngészte végig a polcokat, kihúzta a
szükséges könyveket, és az asztalhoz vitte. Megjegyezte
az eseteket: Egyesült Államok kontra Wade, Gilbert
kontra California, Minnesota kontra Cobb, Minnesota
kontra Guevara. Kényszerítenie kellett magát, hogy
megnézze az oldalszámot, aztán megjelölte az oldalakat.
Nehogy otthon jöjjön rá, hogy nem a megfelelő könyvet
vette elő. Legyünk alaposak. Koncentráljunk. Győzzük le
idegeinket.
Az első két eset legalább harminc éve történt. A
Minnesota kontra Cobb 1979-es eset volt, de attól még a
döntés érvényben maradt. A Guevara elleni eset volt a
legújabb, 1993-as, és még ez élhet legélesebben az
emberek emlékeiben. Gyermekrablási eset volt, Dakota
megyében, a várostól délnyugatra. Egy tanú azonosítási
eljárás során kiszúrta Guevarát, tehát Guevara ügyvédje
elérte, hogy érvényesítsék az eljárást. Kényelmetlen
érzés fogta el Ellent, amint rájött, hogy a bűnöst
felmentették.
Csakhogy most egy teljesen más típusú eset kerül a
bíró elé. Guevarát nemcsak gyermekrablással vádolták,
hanem gyilkossággal is. És az a tény, hogy a kislányt
sosem találták meg, sokkal inkább meghatározta az
esküdtek döntéseit, mint az ügy egyéb tényezői.
De ugyanez az azonosítás a mérleget a másik irányba
is dönthette volna.
Ellen lapozott. Szinte minden oldalon új eset, hirtelen
megmerevedett, mikor a Minnesota kontra Guevara
címet látta.
Valaki itt volt már előtte, és fehér papírdarabkával
megjelölte az oldalt. Oldalra fordította a könyvet és
erősen dobogni kezdett szíve, amikor meglátta az
üzenetet a papírlapon: „Vétek mások gonoszságában
hinni, de ritkán tévedés.”
Egy perccel éjfél utánt mutatott az óra Josh
éjjeliszekrényén. Hannah törökülésben ült a hálózsákon,
melyet Josh ágya előtt terített le a földre. Percről perce
feszültebbé vált.
Küzdelem a fiáért. Nemcsak az igazságért, de Joshért
is. Elvették tőle. Hannah már nem játszotta az áldozat
szerepét. Minél többet gondolt rá, annál világosabban
látta: a gonosz ellen küzdő nő szerepét kellett játszania.
Órákon belül megkezdődik a küzdelem a
tárgyalóteremben, de a harc a falain kívül folytatódik
majd, ahol is Ellen Northnak vagy Anthony Costellónak
már nem lesz beleszólása. Ezt már most látta.
Becsukta a szemét, megidézte a gonoszt, melynek
számára nem volt arca. Lelki szemeivel egy sötét
fennsíkon látta önmagát, szinte beburkolózva az
alacsony jégbe. Látta fiát, amint épp annyira távol áll
tőle, hogy ne tudja elérni, arca üres, érzelmektől
mentes. És érezte azt a hideg, nehéz gonoszt.
– Nem lehet a tiéd a fiam. Megöllek, hogy ha meg
akarod kaparintani.
– Már az enyém. Az enyém.
– Megöllek.
Felemelte kezét, és hirtelen érezte, hogy egy kést
markol. Gyors mozdulattal átszelte a nehéz levegőt,
mintha egy vásznat vágna ketté, amely szétnyílik és egy
vérből épített falat tár fel maga mögött. A fal Hannah–
ra dőlt, a véráradat ledöntötte lábáról, orrát– száját
megtöltötte, fulladozni kezdett. Küzdött, hogy
felébredjen, de az álom egyre jobban magával sodorta a
semmibe.

Josh egy vértengerről álmodott. Lebegett a felszínén,

mint egy légpárnán a tavon. Biztonságban volt, és mégis
bizonytalanságban. Biztonságban, mert azt mondta az
Elrabló, és ez megijesztette, mert már nem hitt az
Elrablónak. Érezte, hogy anyja megmarkolja és húzza,
de anyja a vértenger aljáról nyúlt fel. Vele akart menni,
de félt, hogy az Elrabló mindkettőjüket a felszín alá
nyomja. Ugyanakkor, ha a felszínen marad, az Elrabló
mindig vele lesz, és az Elrabló egyre félelmetesebb volt
számára. Aztán látott egy másik elrablottat is álmában
az Elrablók közt, akit az Elrablók kezei tartottak
magasan fölötte, s ezek a kezek egyre jobban szorították
az elrablottat. A fiú kinyitotta a száját, hogy sikoltson,
de hang nem jött ki, szemei egyre szélesebbre nyíltak a
félelemtől, a félelemtől, melyet Josh saját magában
érzett. Ettől majdnem sírva fakadt. Majdnem hányt. Az
anyjához akart fordulni segítségéért, de őt már ellepte a
vértenger.
Félelmében önmagába fordult, ugyanazt a módszert
alkalmazva az Elrablóval szemben, amit maga az Elrabló
mondott neki. Kinyitotta lelkének ajtaját, belépett a
legkisebb, a legtitkosabb szobába, és fogadalmat tett,
hogy soha nem jön elő.

Vétek mások gonoszságában hinni, de ritkán tévedés.

Ellen nézte maga előtt az üzenetet, és mintha
sejtelmes suttogást hallott volna. Érezte jelenlétét,
érezte kezeit a nyakán.
Gonosz.
Mintha a kezek szorongatni kezdenék nyakát.
Fölugrott a székről, egyenesen az asztal tetejére,
könyvek repültek a véres földre. Négykézláb állt az
asztalon és megpróbált felállni. Lélegezni sem tudott,
mintha tüdeje behorpadt volna. Küzdött, hogy fölálljon,
de csak forgott maga körül. Garrett Wright ült a széken,
amelyről felpattant, és mosolygott. Torkán a kezek
láthatatlanok voltak.
„Legelőször is, öljünk meg minden ügyvédet.”
Ez a mondat csengett Ellen fülében, egyre
hangosabban és hangosabban, amíg a szavakat már
nem lehetett egymástól megkülönböztetni.
 Levegőért kapkodott, fölegyenesedett az ágyban, és a
telefonra meredt. Félelem szorongatta a torkát. Úgy
érezte, megfullad. De erőt vett magán és fölvette a
kagylót.
– Ellen North – mondta és érezte, hogy szája egészen
száraz.
Egy pillanatig csönd, aztán egy remegő hangot
hallott.
– Steiger vagyok. Megtaláltuk a Holloman fiút.
Halott.
 Naplórészlet

1994. február 1.

Bűneink lajstroma régi dal,

korán kezdtük és sokáig tart
friss táplálja e hosszú játékot
 Harmincadik fejezet

– North kisasszony, hogy befolyásolja ez a Garrett

Wright elleni vádakat?
– North kisasszony, bevallja végre, hogy ártatlan
embert vádol?
– North kisasszony, még mindig kitart cinkosokra
vonatkozó teóriája mellett?
– North kisasszony, igaz, hogy tanúja visszavonta az
azonosítás során tett vallomását?
– North kisasszony!
– North kisasszony! – North kisasszony!
Egyre hangosabban visszhangoztak ezek az őrült
szavak Ellen agyában, míg semmi egyebet nem hallott,
csak összemosódó hangokat. Rémálom volt.
– Hagyd abba! – ordította Ellen arcát a zuhany
rózsája felé fordítva, amelyből mint valami büntetés
ömlött a forró víz, amellyel próbálta elmosni a képeket,
amelyek oly élesek és fájdalmasak voltak. Egy gyermek
teste, nyakán fojtogatás nyomai és horzsolások. Egy
gyermek teste, csíkos pizsamájára egy papír volt tűzve:
Van, akit felemel a vétek, van, akit ledönt az érdem. A
gyermek teste, akit mint valami szétpukkadt
gumiabroncsot az út szélére dobtak, ráadásul egy tábla
alatt, melyen ez állt: Isten hozta Campionban, itt
barátok közt lehet.
Ez a fekete humor, eltorzult gondolkodásmód
legalább annyira bántotta Ellent, mint maga a
gyilkosság. Az üzenet semmi egyéb nem volt, mint
arculcsapás, a rendőrség kigúnyolása; az elkövetők,
akik egyáltalán nem becsülik az életet, a becsületet, a
kisvárosi élet értékeit. Amint a törvénykönyvben hagyott
cédula, ez is a tárgyalóterem szentségének megtörésére
irányult. Egybegyűjtve az ügyben szereplő
bűncselekményt, Ellen úgy érezte, hogy messze
életének legrosszabb esetével van dolga. Dustin
Holloman testének felfedezése, az egész helyzet olyan
bonyolulttá vált, hogy már-már helyrehozhatatlan
rendetlenségnek tűnt.
Szinte hallotta a Holloman család hisztérikus sírását,
a rendőrök dühös hangjait. Még a hajthatatlan Stuart
Oglethorp, a halottkém is sírt, amint Dustin élettelen
testét egy nagy fekete zacskóba helyezték, mielőtt a
hullaszállítóba tették.
Ellen összeszedte magát, már amennyire tudta, és
küszködött, hogy érzelmeit bátor arckifejezéssel tudja
titkolni. Ő képviselte az igazságszolgáltatást. Most
egyetlen valami tudott erősebb lenni a gonosznál, s ez
az igazságszolgáltatás volt. Most Ellen állt a figyelem
középpontjában, az a rendszer, amelyet kidolgozott,
hogy helyrehozzon dolgokat, hogy megbosszulja a
gonoszt. Erősnek kellett maradnia.
Áldott zsibbadás lepte meg. Az emberi lélek csodás
védekezőmechanizmusa. Steigerrel és Wilhelmmel is
értekezett, ahogy az MBI guruló laboratóriuma átfésülte
a terepet hordozható, hatalmas fényű
halogénlámpákkal.
Az őket körülvevő tömegből észrevett néhány arcot a
szeme sarkából. Henry Foster a Star Tribune-től. Egy
újságíró a Date Lime-től. Jayt.
A sztori miatt érkezett. Ellen cinikusan gondolt erre,
de azért észrevette, hogy a férfi halottsápadt. Hangján
is érezte a megilletődést, amikor az újságírók, akik a
rendőröktől nem kaptak választ, hozzá fordultak
kérdéseikkel.
– Tragédia – mondta rekedt, csendes hangon. –
Semmit nem tudok mondani, amitől akármilyen értelmet
is kapna.
Szavai megmaradtak Ellen emlékezetében, miközben
készülődött a nagy napra, miközben hátul csatot
helyezett el hajában és a legszebb fekete ruháját vette
elő a szekrényből. Dustin Holloman halála tragédia volt,
amelynek soha, sehol nem kellett volna megtörténnie, s
legkevésbé itt. Az egész Park megye elleni bűntény volt
ez, a kollektív ártatlanság meggyilkolása.
Valamiről nem venni tudomást az nem ártatlanság,
hanem vétek.
Garrett Wright és árnyéka talán csak nem vette
figyelembe e városkának az ártatlanságát, de vétkes
volt, és ezért fizetnie kellett. És ezt meg fogják vele
fizettetni. Ez a fogadalom szinte lángolt Ellen fejében,
szívében. Mindent el fog követni. Nem ő kereste ezt a
harcot, nem ő akart részese lenni, de most már küzdeni
fog minden erejével.
Nem érdekelte, hogy követik-e az újságírók, áthajtott
a városon az új irodájába a Ramse Dryve-on, ahol
Costello is bérelt magánirodákat. Ez a merészség szinte
hányingert keltett Ellenben. Pontosan ez volt Tony
Costello – pénz, hatalom, egy egész slepp, akik a
munkát végezték, és kifelé a fényesre csiszolt gyémánt
ragyogása.
Elsietett a titkárnő előtt, szinte támadásra készen ért
Costello elé, aki a folyosón adott utasításokat egyik
emberének. Dorman szemei szélesre nyíltak, ahogy
meglátta. Costello vigyázott reakcióira.
 – Halottad? – kérdezte követelő hangon Ellen.
– A Holloman fiúval kapcsolatban?
– Meghalt.
Costello megfogta a karját.
– Gyere be az irodámba.
Ellen elrántotta karját.
– Nem. Szeretném, ha az egész bandád hallaná,
milyen gazembernek dolgoznak, ha már egyáltalán nem
tudják.
Haragos villám szikrázott Costello szeméből és
közelebb lépett Ellenhez.
– Ellen, egy kicsit messzire mész.
– Én? Atyaúristen! – megrázta a fejét
hitetlenségében. – Megmenthetted volna azt a gyereket.
Lehettél volna gyáva és névtelenül is telefonálhattál
volna. De abban a pillanatban, hogy Wright cinkosát
sikerült dutyiba vágnom, Wright is oda kerül mellé, és
akkor nézheted magad, ha valami olyan triviális
dologban veszítettél, mint egy gyermek élete.
Látta a titkárnőt, amint szeme kitágul és
elbizonytalanodik. Costello egyik társa, egy néger nő
megrökönyödve lépett ki az irodából. Costello arca
mozdulatlan maradt, mint a kő.
– Véged lesz – sziszegte Ellen. – Még ma panaszt
emelek az ügyvédi kamaránál. Ha rájövök, hogy csak
egyetlen vékony szál is fűz téged ehhez a
gyermekgyilkossághoz, akkor tönkreteszlek, Tony.
Haláláért legalább annyira felelős vagy, mintha magad
fojtottad volna meg!
Elviharzott az irodából, átvillant az agyán, hogy
Costello esetleg követni fogja, de nem tette. Támadása
meglepte Costellót, nem tudott szokásos módján
reagálni, és most Ellen nagyon is jól el tudta képzelni,
hogy érzi magát Tony. Most nincs idő arra, hogy a
sajtónak nyilatkozzon. Jobb, ha nem mond semmit.
Kétségek között hagyja őket, nyugodtan gondolják róla,
hogy érzéketlen boszorkány.
Félrelökte az újságírókat, vonják csak le saját
következtetéseiket arra nézve, hogy miért:: is kell most
az ellenfelével beszélniük, mikor nem egész két óra
múlva kezdődik a tárgyalás.
Mire a bíróságra ért, a média keselyűi már ott voltak.
A campioni jelenetet már feldolgozták, részletekkel és
metaforákkal tűzdelték tele, és minden lehetséges
szögből lefényképezték. Most a bíróság épületének
lépcsőjén gubbasztottak, szinte elzártak minden
bejáratot. Egyféleképpen lehetett csak behatolni,
határozott lépésekkel, előreszegezett szemmel, csukott
szájjal, határozott tudattal. Kérdéseik úgy záporoztak,
mintha köveket dobálnának rá, berohant az épületbe, a
hiénák pedig ugyanazokat a válaszokat várták tőle,
amiket néhány órával ezelőtt már megtagadott tőlük.
– North kisasszony, beismeri, hogy ártatlan embert
vádol?
– Miről volt szó Anthony Costello irodájában? Tudtak
valamilyen egyezségre jutni?
– Elejti a vádakat?
– North kisasszony, még mindig ragaszkodik a
cinkosteóriájához?
– Megpróbálja a történteket a Sci-fi Cowboyok
nyakába varrni?
– A megyei ügyész irodájának van valami
hozzászólása az ügyhöz?
 – Igen. – Válla fölött vetette rájuk tekintetét anélkül,
hogy egy pillanatra is lelassított volna. – Most fel kell
készítenem magam egy tanúkihallgatásra és egy
gyanúsítottra, aki vétkes, mint maga a bűn. Hogy ha
ebben a legutóbbi események ellenére sem hisznek,
akkor önök e beteg játék részesei és cinkosaik annak,
aki a gyermek testét az út szélére dobta.
Ha mindezt azért mondta, hogy elhallgattassa és
megalázza az újságírókat, akkor evvel pont az
ellenkezőjét érte el. Mindegyikük túl akarta kiabálni a
másikat. Akár a régi szép idők, gondolta, ahogy elhaladt
az őr mellett, akit irodája elé helyeztek. Csak éppen
rosszabb.
Káosz uralkodott az irodában. Szüntelenül csöngött a
telefon és a titkárnők nem emelték fel a kagylót. Egy
Campionból való titkárnő ült az asztalánál, és az
asztalra borulva sírt. Phoebe térdelt mellette a földön, s
maga is vörösre sírt szemekkel kínálta részvétteljesen a
papír zsebkendőket. Rudy a szoba közepén állt, mint
egy kapitány a süllyedő hajón.
– Rémálom az egész – mondta csendesen, és úgy
nézett Ellenre, mintha a gondolat, hogy Dustin
Holloman testét néhány órával a meghallgatások előtt
az út szélére dobják, az ő ötlete lett volna. – Will
Glendenning hívott fel otthon, és magyarázatot követelt.
Az ő szemszögükből úgy tűnik, mint hogyha kicsúszott
volna kezedből a szituáció, Ellen. Észrevette, hogy Rudy
egyes szám második személyről beszél. A te kezedből,
nem azt mondta: a miénkből. Képes lett volna feláldozni
Ellent, hogy ne veszítse el bírói kinevezésének esélyeit.
Ellen rákiáltott.
 – Az én kezemből csúszott ki? Soha nem volt a
kezemben! Össze kellett raknom egy ügy részleteit és
össze is raktam. Nem vagyok mindenható. Ha én
irányítanám a dolgokat, akkor ez mind nem történhetett
volna meg.
– Tudod, hogy mire gondolok.
– Persze hogy tudom. – Nem érdekelte az sem, hogy
Quentin Adler állt mögötte az ajtóban, magába szívott
minden szót, amely később nyomtatásban fog
megjelenni. – Mintha nem maradtál volna végig a
háttérben, Rudy. A nyakamba szórtad ezt az ügyet, mert
nem volt elég bátorságod hozzá, hogy magad vállald. És
most mi van? – kérdezte. – Isten ments, hogy egyáltalán
megnézd a Garrett Wright ellen szóló bizonyítékokat, és
hogy társam legyél a tárgyaláson.
– Végig a társad voltam a kezdetektől fogva, Ellen –
mondta méltatlankodva Rudy. – Teljes bizalmam a tiéd.
Szabad kezet adtam neked.
A valóságban arról volt szó, hogy hosszú pórázon
hagyta mozogni. Még gondolni sem mert volna soha
ilyen sötét dologra, mint amit a legutóbbi események
hoztak. Elég gyenge jellem, ha mossa kezeit. Ha Ellen
mellé áll, és megbuknak, Ellen kapná a kritikákat,
viszont az ő karrierjének lenne vége. Döntéshozó
képességét megkérdőjelezné. Azt is, hogy alkalmas-e
bírói feladatok ellátására. Rudy mintha érezné a talárt
lecsúszni válláról.
– Kell, hogy emlékeztesselek rá, Mitch Holt maga
érte utol Garrett Wrightot? – kérdezte Ellen. – Bűnös.
– De nem a Holloman fiú gyilkosa.
– Most nem ennek az ügynek a tanúit fogjuk
kihallgatni. De ne izgulj, Rudy, amikor majd erre kerül
sor, akkor én fogok először vallomást tenni. Börtönbe
akarom juttatni azt a rohadékot, hogy ott dögöljön meg,
és a csontjait a saját fogaimmal fogom összeszedni. És
ha most megbocsátasz – mondta szinte kitoloncolva
Rudyt a folyosóra – ma még egy csatának nézek elébe.

– Legyenek szívesek felállni! A bíróság megkezdi

működését Gorman Grabko bíró elnökletével.
A kalapács ütését elnyomta a tömeg zaja, ahogy
fölállt. Jay figyelte Grabko méltóságteljes arcát, ahogy
szobájából kilépett, be a tárgyalóterembe, kopasz feje
csak úgy fénylett, szakálla minden szála a megfelelő
hosszra vágva. Szürke csíkos csokornyakkendő látszott
ki a talárja alól, a legnagyobb gonddal megkötve.
Emelvényére lépett, és csendes szertartással foglalt
helyet, s miközben papírjait igazgatta, szemügyre vette
a tárgyalótermet megtöltő tömeget.
Jay követte a bíró tekintetét, megpróbálta elképzelni
magának a jelenetet Grabko szemszögéből. Az ügyvédek
asztalai fölött a galériát látta, ahol az első sorban Paul
Kirkwood ült keserű kifejezéssel az arcán. Rudy Stovich
mellette, zselével bekent szürke haja egyik oldalon
fölállt. Mitch Holt nyakkendőben volt, és Megan
O’Malley még mindig viselte az őt ért támadás nyomait.
A Harris Egyetemről érkezettek a terem másik
szárnyában foglaltak helyet, a védőügyvéd asztala
mögött. Christopher Priest és a rektorhelyettes, diákok,
de Todd Childs nem volt itt. Karen Wright törékenyen és
vonzón, rózsaszínű ruhában. És mindenhol a sajtó.
A magasan trónoló Grabko szó szerint lenézett az
ügyvédekre – minden bíró titkos öröme. A vád asztalánál
állt Ellen, háta merev, ajkai kemények, ökölbe szorította
kezét. Dühös volt, majdhogynem remegett, Jay ezt
pontosan látta. Meg volt róla győződve, hogy ez az
ügyvédi folyosón percekkel ezelőtt lezajlott beszélgetés
következménye, ahol is Grabko közölte az ügyvédekkel a
korábbi beadványaikról szóló döntéseit.
Costello kettőt nyújtott be, azonnal továbbította is
őket a sajtónak: az azonosítási eljárással volt
kapcsolatos. Társával együtt a védelem asztalánál állt
dohányszínű öltönyben, fekete haja szinte kékesen
fénylett a lámpák alatt, arckifejezése az önbizalomtól
duzzadt.
Úristen, hát Grabkót így lehetett az orránál fogva
vezetni? Csak úgy hatott volna rá, mint arra a sok
riporterre, mint akik a hajnal előtti órákban ott voltak a
helyszínen? Letartóztatásával kapcsolatos alkotmányos
kételyek miatt nem hagyta jóvá az azonosítási
procedúra eredményét, de ez nem jelentette azt, hogy
más tényezők legalább tudat alatt ne befolyásolnák.
Most, hogy már megfőzte Costello, automatikusan a
védelem felé hajlik...
Jay szorongani kezdett. A hajnali képek még mindig
kavarogtak a fejében. Munkája során millió fényképet
látott, melyek bűnügyek helyszínein készültek, köztük
nem egy hajmeresztő is volt, de személyesen még sosem
látott ilyen eseményt.
Soha nem fogja elfelejteni a pici élettelen testet,
azokat a nyers, névtelen érzelmeket, melyek
belehasítottak, a térdeplő anya zokogását. Szavakkal
nem lehet leírni a feszültséget, melyet a Campion felé
vezető út fölötti ködben szinte érezni lehetett. Mint a
vegyi anyagokkal terhes levegő, melyek egy szikrára
robbanjak.
 Pontosan tudta, hogy ez annak a tervnek egy részlete
volt, melyet Wright és cinkosa dolgozott ki. Ennek a
részletnek csak annyi értelme volt, hogy sokkolja az
embereket, hogy ellenfeleiket megfricskázzák.
Egyeseket a bűn emel fel, másokat az érdem dönt le. És
így ki képviselte volna jobban az érdemet, mint a
rendőrség, az ügyész, vagy egy gyerek? Egyetlen oka
volt a játéknak: bebizonyítani, hogy gyilkosságot is meg
lehet úszni szárazon, hogy csapást mérjenek az
igazságszolgáltatásra, megalázzák az
igazságszolgáltatás embereit, és hogy tönkretegyenek
ártatlan családokat.
Meghökkentő volt a gonosznak e képe.
És egyre kevesebb ember tudta volna magának
elképzelni, hogy a vádlott, aki annál az asztalnál áll,
képes lenne a gonoszt megtestesíteni. A gonosz csúnya
kellett hogy legyen, azonnal felismerhető. És nem egy jó
hírben álló egyetemi tanár, aki félrelépett diákokat
rehabilitált. Semmi esetre sem egy vonzó, csendes
ember, aki konzervatív sötétkék öltönyben jár.
– Üljenek le – mondta Grabko. Szemüveget tett fel az
orrára, átfutott valami dokumentumot, mintha fogalma
sem lenne róla, hogy milyen ügy kerül most! sorra. –
Minnesota állam kontra Garrett Wright. Azok, akik nem
ismerik az igazságszolgáltatás rendszerét, ezen a
meghallgatáson az állam magára vállalja a felelősséget,
hogy bebizonyítsa, hogy a vádlott valóban elkövette-e,
avagy pedig nem követte el azokat a bűnöket, melyekért
elkövetése esetén bíróság elé kell állítani. Felkérem a
védelem képviselőjét – fordult Costello felé – adja meg a
védelmet képviselő ügyvédek nevét a jegyzőkönyv
számára.
 Costello és segédje egyszerre álltak föl.
– Anthony Costello, bíró úr. És társam, Donnán úr.
– A vád képviselői.
– Ellen North, megyei ügyészhelyettes, bíró úr.
– Cameron Reed megyei ügyészhelyettes, bíró úr.
– Costello úr – mondta Grabko a védelem felé fordítva
figyelmét. – Korábbi beadványára vonatkozóan, melyben
dr. Wright letartóztatásával kapcsolatban alkotmányba
ütköző részleteket figyelt meg a Deer Lake-i rendőrség
részéről: gondosan átnéztem és figyelembe vettem
érvelését, minden tényezőt gondosan mérlegeltem,
beleértve Holt rendőrfőnök nyilatkozatát, és az ügyész
véleményét.
A hatás kedvéért szünetet tartott, végigsimította
szakálllát, mintha e pillanatban döntene. Jay
visszatartotta lélegzetét.
– Úgy érzem, érvelésének vannak érdemei. Eltelt egy
bizonyos idő az üldözés és a letartóztatás között, amikor
is Holt rendőrfőnök szem elől veszítette a gyanúsítottat.
Valaki kapkodva vett levegőt a galérián. Az első
sorban Paul Kirkwod hajolt előre, és úgy ragadta meg a
korlátot, mintha le akarna ugrani.
– Azonban – mondta Grabko – nem tisztázott, hogy ez
mennyi ideig tartott, és meggyőződésem, hogy a
rendőrség a szorongató körülmények szabályát
alkalmazva helyesen járt el. Ezért beadványát
elutasítom.
Moraj hangzott föl a teremben. Grabko kalapácsával
rácsapott az asztalra és helyre teremtette a galérián
ülőket.
 – Rendet a tárgyalóteremben. A bíróságon vagyunk,
nem játékteremben. A galérián ülők vagy csendben
maradnak, vagy kivezettetem önöket.
A fenyegetés megtörténte után úgy ült vissza a
bőrszékébe, mint egy pulyka, amelynek összeborzolták
tollait. Gondosan félretette az előző beadvánnyal
kapcsolatos dokumentumokat és egy újabbat húzott elő.
– Indítványa az azonosítási procedúra-eredmények
érvénytelenítésére. Helyben hagyom.
A galérián hangzavar tört ki. Ellen felpattant, s
megpróbálta átkiabálni a hangzavart.
– Bíró úr – üvöltött Grabko felé, aki csapott egyet
kalapácsával. – Bíró úr, szeretném a jegyzőkönyvet...
– North kisasszony – csapott egy újat Grabko a
kalapácscsal, szemüvege fölött szigorúan nézett rá. – A
véleményét már elég egyértelműen kifejtette
irodámban. Most ne mondja el újra, kivéve, hogy ha
vállalni akarja a bíróság megsértésével járó
következményeket.
Ellen szájába harapott, és tízig számolt magában.
– Igen is, bíró úr.
– Hívja be első tanúját, North kisasszony.
– Minnesota állam kéri Megan O’Malley nyomozót,
hogy jöjjön be.
Mitch megszorította épen maradt kezét, aki fölállt
székéről, lassan megindult a tanú emelvénye felé,
megpróbált nem túlságosan ránehezedni mankójára,
mivel érezte hátán a figyelő szemeket. A bíróság egy
alkalmazottja úgy kísérte, mintha félne, hogy
akármelyik pillanatban eleshet. Megan jeges
tekintetével megállította és lassan fölmászott az
emelvényre.
 A mögötte levő asztalnál Ellen állt, és Megan
eskütétele alatt örömmel konstatálta, hogy az MBI
ügynöknője egyáltalán nem takarta el a testén esett
sérüléseket. Nem sminkelte magát, és haját hátratűzte,
hogy látni lehessen a fojtogatás nyomait nyakán.
– O’Malley nyomozó – kezdte Ellen – kérem, mondja
el a jegyzőkönyv számára, mi a foglalkozása.
– Az MBI Deer Lake-i területi megbízottja vagyok...
voltam.
– Azt mondja, voltam. Változott volna beosztása?
– Igen – válaszolt Megan kelletlenül. – E pillanatban
betegszabadságon vagyok.
– Ez az 1994. január 22– én elszenvedett sérüléseinek
tudható be?
– Igen.
– Detektív O’Malley, magát bízták meg a Josh
Kirkwood elrablásával kapcsolatos nyomozással,
nemde?
– Így van.
– És 22-én is ez ügyben nyomozott?
– Igen.
– Elmondaná a bíróságnak, mi történt aznap reggel?
– Ellenvetés – mondta Costello unottan. – Semmi köze
az ügyhöz.
Ellen nézésével félbeszakította.
– A bűncselekmény motivációjához van közel, bíró úr.
A történtek kronológiáját próbáljuk megállapítani,
amelyek O’Malley detektív támadását előzték meg.
Grabko bólogatott.
– Ellenvetés elutasítva.
 Ellen előlépett az asztal mögül és lassan a tanú
pultjához lépett, hogy Grabko figyelmét Costellóról
magára vonja.
– Kérem, folytassa, O’Malley nyomozó.
– Az Old Cedar Road-on álltam meg autómmal,
kiszálltam, hogy megvizsgáljam egy autóbaleset
keréknyomait. A baleset Josh Kirkwood elrablásának
estéjén történt, közvetlenül az emberrablás előtt.
– Miért érdekelte az autóbaleset?
– Gyanús volt a baleset ideje és oka. A balesetet
szenvedettek sérülései miatt ugyanis Josh Kirkwood
anyja, dr. Hannah Garrison tovább maradt a kórházban,
és csak később tudott fiáért menni a hokiedzésre. A
baleset és dr. Garrison odaérkezése közötti eltelt időben
Josht elrabolták a jégpálya területéről.
– Valaki odament magához, miközben a féknyomokat
vizsgálta?
– Igen. Dr. Garrett Wright állt meg és
kíváncsiskodott, hogy miért vagyok ott. Egyszerűen azt
mondtam, hogy valamit ellenőrizni akarok.
– Legjobb tudomása szerint dr. Wright tudott a
balesetről?
– Igen. A balesetet okozó autóvezető a Harris
Egyetemen volt diák, aki dr. Wright és Christopher
Priest professzor projektjében dolgozott.
– A nap folyamán látta újra dr. Wrightot?
– Igen. Az egyetemre mentem, mert Priest
professzorral akartam beszélni. A professzor ugyan nem
volt az irodájában, de ott találtam dr. Wrightot egy diák
társaságában.
– Milyen ruhában volt dr. Wright?
– Ing volt rajta és nyakkendő, és sötét nadrág.
 – Beszélt vele?
– Igen. Dr. Wright közölte velem, hogy Priest St.
Peterbe ment és körülbelül délután fél háromkor fog
hazaérni.
– Tisztában volt vele dr. Wright, hogy ön a kollégáját
akarja lakásán felkeresni?
– Ő maga magyarázta el, hogy jutok oda.
– Közölte akárki mással, hogy Priest lakására fog
menni?
– Nem.
– Hol lakik Priest professzor?
– 10226 Stone Quarry Trail. A városon kívül.
– Erdős, elhagyott terület, nemde?
– Igen.
– Amikor odaért, Priest professzor otthon volt?
– Nem. A ház sötét volt, az ajtók zárva. Autó sem állt
előtte. Körüljártam a telket, mely dél felől a Quarry Hills
parkkal határos. Amint a délkeleti sarkon egy pici
raktárépület felé közeledtem, lábnyomokat láttam a
hóban, melyek dél felől, vagyis a parkból vezettek a
raktárépületbe. Ezt gyanúsnak találtam, úgyhogy
fegyveremet elővettem, beszóltam a házikóba, hogy
rendőr vagyok és kértem, hogy lépjen ki a bent
tartózkodó személy.
– Kijött?
– Nem.
– Mi történt ekkor?
– Megan lassan pislogni kezdett, s a jelenet újra
lejátszódott előtte, mintha valami töredezett filmről
vetítenék.
 Különös, késő délutáni fény. Vastagon hullott a hó.
Sötét, szinte halott fák sűrűjében helyezkedett el a
telek.
– Vissza akartam menni az autómhoz, hogy segítséget
hívjak – mondta.
Szíve gyorsabban vert. Elhaladt a viskó mellett. Még
tíz méter és biztonságban lesz. Ötnél nem jutott tovább.
– Valaki kirontott a viskóból.
Az első ütés már leterítette a földre. Pisztolya
kirepült a kezéből. Látta, ahogy elrepül, leesik,
belesüpped a hóba. Utána akart ugrani, rúgott egyet,
aztán újra elesett.
– Megpróbáltam megtalálni a pisztolyt. Akkor rám
ugrott.
Fekete ruha, símaszk. Egy rövid fekete rúd a
kezében, amellyel lecsapott.
– Eltalált – mondta, és érezni lehetett, hogy egyre
feszültebbé válik. – Valami rúddal, valami gumibottal.
Keménnyel.
Újra és újra. A vállát ütötte. A fejét találta el. Jobb
kezét, ahogy védekezőén feltartotta, olyan erősen, hogy
a fájdalom az agyában robbant.
A fájdalomra emlékezve szédelegni kezdett. Lassan,
mélyen lélegzett.
– Elvesztettem az eszméletemet – mondta csendesen.
– Mikor újra magához tért, akkor hol volt?
– Egy székhez kötöztek. Nem tudom, hol.
– A környezetet le tudná írni?
– A szemem be volt kötve. Csak egy nagyon keskeny
résen láttam át a kötés alatt.
Ellen szünetet tartott, kezét az öreg tanúemelvény
sima korlátjára tette. Olyan közel állt Meganhoz, hogy
jól láthatta: sápadtsága nem a terem világításából
adódik, és annak ellenére, hogy a teremben hűvös volt,
apró izzadságcseppek folytak végig az arcán.
– Megan, tisztában vagyok vele, hogy ez nem könnyű
az ön számára – mondta őszinte együttérzéssel. – De el
tudná mondani, hogy mi történt, mialatt fogva tartották?
Megan nagyot nyelt. Fegyelmezte magát. Rendőr
volt. Nem először állt a tanúk emelvényén.
De áldozat még nem volt.
Garrett Wrightre nézett, aki oly nyugodtan ült, hamis
ártatlanságot sugározva. A poklok mélyére kívánta.
– Megvert... ismételten. Újra és újra – mondta, és
átkozta a szemét elöntő könnyeket. Nem hagyhatta,
hogy végígcso– rogjanak arcán. – Fojtogatott. Arról
beszélt, hogy meg fog ölni, hogy talán megöl, talán nem.
Azt is mondta, hogy ő rabolta el Josht. Az egészet
játéknak nevezte.
– És magát a sakkjáték gyalogjaként kezelte, nemde?
– Azt mondta, hogy a következő lépés én lennék. – A
tehetetlenség és megaláztatás érzése talán rosszabb
volt a fájdalomnál.
– Malley nyomozó, még ha nem is látta a gonosztevő
arcát, személyével kapcsolatban biztos következtetésre
jutott. Hogyan jutott erre a következtetésre?
– Csak ketten tudták, hogy Priesthez fogok menni,
egyikük Garrett Wright volt. És ő azt is látta, hogy
tanulmányozom a baleset féknyomait. Amennyiben a
bűnügy részese volt, akkor azt is tudta, hogy valami
után kutatok. Azonkívül többször találkoztam és
beszéltem dr. Wrighttal. Ismerem beszéde modorát.
Tudtam, testmagassága hogy viszonyul az enyémhez.
Azt is észrevettem, hogy jellegzetesen hintázik sarkain.
Láttam a padló egy kis darabkáját a székem mellett.
Láttam a csizmáját, láttam, ahogy a sarkain hintázik,
amint azt magyarázta, hogy milyen briliáns elméje van –
mondta keserűen.
– És semmi olyasmit nem mondott, amelyben
jellegzetesen az ő szóhasználatára ismert?
– De. Megkérdeztem, hogy miért pont Josht
választotta, miért Kirkwoodékat. Nagy önelégültséggel
válaszolta: miért ne? Ilyen tökéletes kis családot!
Amikor dr. Wrighttal aznap korábban beszéltem,
ugyanezt a kifejezést használta, amikor a Kirkwood
családdal beszélt: ilyen tökéletes kis családot.
Ellen ellépett az állványtól, hagyta, hogy a
tanúvallomás ott lebegjen a levegőben nemcsak Grabko
számára, hanem az újságíróknak is. Nézzenek csak
Meganra, összevert testére, aztán nézzék meg
maguknak azt a jól öltözött, jól fésült férfit, aki a
vádlottak padján ül, és gondolkodjanak el azon, micsoda
szörnyeteget dédelgettek.
Olvasószemüvegét fölvette, és kezébe vette a
dokumentumot, melyet Cameron csúsztatott elé az
asztalon.
– Az ettől az embertől elszenvedett sérülései
komolyak voltak, ugye?
– Igen.
– Az orvos jelentése szerint, melynek a bíróság a
bizonyítékok sorában a C jelzést adta, agyrázkódást
szenvedett, súlyos zúzódásokat, a veséje sérült, bordái
megrepedtek, jobb térde eltört. Jobb kezének csaknem
minden csontja több helyen eltört, ami miatt több
műtétre lesz szükség, ha egyáltalán van remény arra,
hogy valaha újra használni tudja a kezét.
 Egy kis szünetét tartott, részvétteli szemekkel nézett
Meganra, szinte bocsánatkérően.
– Malley nyomozó, lehetővé teszik ezek a sérülések,
hogy valaha még szolgálatot tudjon teljesíteni
ugyanezen a beosztásban az MBI– nél?
A kérdés szinte arcul csapta Megant. A választ erre a
kérdésre sikerült mindig elkerülnie, álmatlan éjszakáin
mindig elhessegette'a gondolatot. Egész életében csak
jó hekus akart lenni. És ha nem lehet többé hekus,
akkor mi lesz belőle? Akkor ki lesz valójában?
Könnyei elhomályosították látását, és dühösen
pislogott, amint büszkén fölemelte fejét.
– Nem valószínű. Nem.
Ellen Costellóra nézett.
– Az ön tanúja.
Costello hűvös kifejezéssel az arcán állt föl, a
hallottak nem rendítették meg, szemöldökét összehúzta,
minthogy éppen egy újságkivágást olvasott.
– Be kell vallanom, egy picit össze vagyok zavarodva,
O’Malley nyomozó. Ön azt mondta a bíróságnak, hogy a
Kirkwood gyermekrablási ügyben nyomozott 22-én. Így
van?
– Igen.
– De a Start Tribune egy cikke szerint, mely január
22-én jelent meg, önt már felmentették hivatalosan is a
nyomozás alól, és ideiglenesen a szolgálat alól is.
Főnöke, Bruce DePalma szerint a Deer Lake-i területen
egy nappal korábban Martin Wilhelm nyomozó vette át
az ön beosztását, miután ön vezette a nyomozást.
– Hazugság – mondta élesen Megan.
Costello felhúzta szemöldökét.
– Hazugnak nevezi főnökét?
 – Nem, Costello úr – mondta egyszerűen Megan. – Ön
hazudik.
Grabko bíró kicsit megmozdult székében, dühösen
szólt közbe.
– O’Malley nyomozó, bizonyos tiszteletet követelek
meg a tárgyalótermemben, különösen rendőröktől.
Megannak esze ágában sem volt bocsánatot kérni.
Ha ez az öreg hülye megbánást követel tőle, akkor
mondja ki hangosan.
Costello folytatta, miután nem akarta megtörni
ritmusát.
– Tíz napig dolgozott ezen az ügyön anélkül, hogy
akármilyen eredményt elért volna. Egy gyanúsított
fogságban halt meg...
– Ellenvetés – ugrott föl Ellen. – Ilyen támadásoknak
nincs értelmük, O’Malley nyomozó nem a vádlottak
padján áll.
– Bíró úr, úgy érezzük, O’Malley nyomozó MBI– ben
betöltött pozíciója, csakúgy, mint a 22-i lelki állapota
komoly tényezők lehetnek.,.
– Ez tanúkihallgatás, Costello úr – mondta Ellen –
nem tárgyalás. Joga van keresztkérdéseket feltenni a
tanúknak, de vád aláhelyezni nincs.
Grabko csapott egyet a kalapácsával.
– Ez az én tárgyalótermem, North kisasszony. Én
felügyelem a szabályok betartását.
– Igenis, bíró úr – mondta rá Ellen szigorúan. –
Kérem, tegye is.
– Ellenvetés elutasítva. Kérem, folytassa, Costello úr.
Costello előlépett az asztal mögül, és a pad előtti
üres térségben kószált.
 – DePalma nyomozó úr utasította, hogy szombaton,
22-én az MBI St. Paul-i főhadiszállásán megjelenjen?
– Igen – vallotta be Megan.
– És maga mégis Deer Lake körül kószált,
féknyomokat keresett, kérdezősködött, mindez a maga
vallomása szerint, és folytatott egy nyomozást, amelyhez
magának már semmi köze sem volt.
– Nem. Még mindig nagyon kötődtem az ügyhöz.
Josht még mindig nem találtuk meg. Kérdések merültek
fel bennem. Kötelességemnek tartottam, hogy választ
találjak rájuk. Annál, hogy a központban megjelenjek,
sokkal többet nyomott a latba az, hogy megtaláljunk egy
eltűnt gyereket, és bíróság elé állítsuk az aljas
gonosztevőt, aki elrabolta.
– Ezek szerint maga megtagadta főnökeinek
parancsát.
– Késéssel akartam teljesíteni.
– Mert nem akarta kezeiből kiengedni az ügyet.
– Lehet, hogy már nem én voltam megbízva az ügy
irányításával, de még mindig rendőr voltam – mondta
Megan. – Morális kötelezettségeim voltak.
– Túl nagy reklámot csaptak a Deer Lake-ben kapott
feladatainak, nem erről volt szó? – kérdezte Costello,
hirtelen témát váltva.
– Lehetséges.
– Maga túl szerény. Ön az első nő az MBI
történetében, aki ebbe a pozícióba került. Igaz? –
kérdezte nem tettetett elismeréssel.
– Igaz.
– Elég nagy nyomás nehezedett önre ebben az
ügyben. Több, mint ami egy férfire nehezedett volna?
 – Nem tudom – mondta Megan. – Még nem voltam
férfi.
A galériáról kuncogás hallatszott. Grabko ismét
csapott egyet a kalapácsával és fölnézett.
– A sajtó szó szerint minden egyes mozdulatát
átvilágította – folytatta Costello. – A központból
figyelték. Elképesztő stressz alatt kellett dolgoznia. Igaz
az állítás?
– Igen.
– És feltétlenül fel akarta deríteni a bűnügyet.
Tulajdonképpen ettől függött a karrierje.
– Fel akartam deríteni. Ez volt a munkám.
– Elkeseredetten akarta felderíteni?
– Elhatározottan.
Costello félig a galéria felé fordult, sármosan,
szélesen mosolygott, kivillantak fehér fogai, és megrázta
a fejét.
– Az ön egyénisége, Malley nyomozó, túl konok
ahhoz, hogy racionálisan gondolkozhasson.
– Ellenvetés! – csattant fel Ellen.
– Az ellenvetést elfogadom. Kérem, szorítkozzon a
kérdéseire, Costello úr.
Costello bólintott és visszalépett az asztal mögé.
Dorman mint valami betanított kutya ült az asztal
mögött és már a soron következő nyilatkozatot nyújtotta
át Costellónak, aki gyorsan átlapozta.
– O’Malley nyomozó, felmerült dr. Wright neve Josh
Kirkwood elrablásával kapcsolatban, mint gyanúsított a
nyomozás akármelyik fázisában?
– Nem. Mindaddig nem, amíg nem támadott meg és
nem rabolt el engem is, és amíg Holt rendőrfőnök nem
kapta el.
 Costello állkapcsában megrándult egy izom. Sötét
szeme villámlott egyet és Grabko felé fordult. A bíró a
tanúk emelvénye fölé hajolt, szakálla fölött vörös lett az
arca.
– O’Malley nyomozó, biztos vagyok benne, hogy
normálisabb modorban is tud válaszolni. Ha még
egyszer így válaszol, bírói megrovásban részesül.
– Igenis, bíró úr. – Engedelmesen hajtotta meg fejét,
de úgy, hogy ne láthassa szemeit.
– Az igaz – folytatta Costello –, hogy önben más nevek
is felmerültek, mint gyanúsítottak, beleértve Paul
Kirkwoodot?
– Általában az emberrablással kapcsolatos rendőrségi
eljárások megszabják, hogy a közvetlen családtagokra is
gondolni kell.
– De egy kicsit túl szigorú volt Paul Kirkwood
esetében.
Megan szemei összeszűkültek.
– Jó rendőr vagyok. Minden eshetőséget figyelembe
veszek.
– Ez csodálatra méltó. De hát maga halál komolyan
bevitte a rendőrségre Kirkwood urat ujjlenyomatvételre.
– Kirkwood úrtól csak azért vettünk ujjlenyomatot,
hogy kizárjuk a gyanú alól.
– 22-én ön beszélt dr. Wrighttal és diákjával – mondta
Costello ismét témát váltva. – De ön tulajdonképpen a
Harris Egyetemre ment, mert Christopher Priest
professzort kereste. Ez így igaz?
– Igen.
– Miért?
– Fel akartam tenni néhány kérdést.
– Őt is gyanúsította?
 – Meg volt a lehetőség rá.
– Dr. Wrightban ön azt a benyomást keltette, hogy
még aznap kimegy Christopher Priest házához. Biztos
benne, hogy dr. Wright vagy Todd Childs ezt másnak
nem mondta?
– Nem tudom.
– Lehetséges, hogy beszélgetésüket más kihallgatta,
például a folyosón állva?
– Nem tudom.
– Tehát nem tudja egyértelműen azt állítani, hogy dr.
Wrighton kívül csak egy ember volt, aki tudta, hogy
Priest professzort meg fogja aznap látogatni?
– Legjobb tudomásom szerint csak ők ketten tudták.
– Hánykor érkezett Priest házához?
– Körülbelül fél háromkor.
Costello a közönség felé fordulva húzta fel
szemöldökét.
– De hiszen dr. Wright megmondta, hogy Priest nem
fog fél három előtt hazatérni. Miért ment oda olyan
korán?
Megan elkapta fejét, jelezve, hogy harcba száll
Costellóval.
– Ott akartam lenni, hogy üdvözöljem a hazatérése
alkalmából.
– O’Malley nyomozó! – figyelmeztette Grabko.
– Őt is gyanúsította – mondta Costello.
– Már meg is válaszolta – mondta fáradtan Ellen és
fölállt. – Bíró úr, megkérhetnénk Costello urat, hogy
most itt hagyja abba? Egyszerűen nem tartozik az
ügyhöz, hogy egy gyanúsított volt vagy egy tucat. Végül
is dr. Wrightot fogták el.
 Grabko arcán látni lehetett, hogy ezt meg akarja tőle
tagadni, de nem tehette.
– Térjen át a következő tárgyra, Costello úr.
Costellónak a szeme sem rándult.
– O’Malley nyomozó, látta annak az embernek az
arcát, aki megtámadta Priest háza mögött?
Oldalról ütött, a földre küldtem. A pisztoly kiesett
kezemből.
– Nem.
– Látta annak az embernek az arcát, aki akkor támadt
önre, amikor ezen a meg nem határozott helyen
tartották fogva?
Minden oldalról egyszerre ütöttek, a vállára, a
térdére, kezére, újra és újra.
– O’Malley nyomozó?
– Láttam a lábát.
Costello méltatlankodott.
– És ezen az alapon próbálja a város egy
köztiszteletben álló polgárát aljas bűnökkel vádolni.
– Nem! Én...
– Megismerte a hangját?
Azt hiszed, hogy megölünk, okoska? Nem te lennél az
első hosszú utunkon.
– Nem, de...
Costello ellépett tőle.
– Nem látta, nem ismerte föl, soha nem mondta ki a
nevét – mondta és hangja egyre erősebb lett minden
egyes szótagnál. Ledobta O’Malley legépelt
nyilatkozatát az asztalra és ismét felé fordult.
– Van egyáltalán valami, amit el tud nekünk mondani,
O’Malley exnyomozó, aminek az alapján elhihetjük, hogy
dr. Garrett Wright támadta meg önt azon kívül, hogy
egy elkeseredett nő kapaszkodik a karrierjébe, és tudja,
hogy valamit tennie kell, mielőtt azt lehúzzák a WC–n?
– Ellenvetés! – kiabálta Ellen.
Grabko megint rendet teremtett kalapácsával.
Megan dühében már nem hallotta a hangokat.
Önuralmát elvesztette, kitört belőle a düh.
– Tudom, hogy bűnös! – ordított és fölállt székéből. –
Tudom, hogy egy beteg rohadék, aki azt hiszi, hogy jó
játék gyerekeket rabolni, életeket tönkretenni és sokkal
rosszabbat érdemel annál, mint amennyit ez a bíróság
tehet vele!
– Csendet! – sikította Grabko és úgy püfölte
kalapácsával pultját, mint egy asztalos. A kalapács feje
letört és a védelem asztalán kötött ki. – Csendet!
Egy bírósági alkalmazott indult volna a tanúk pultja
felé, de meghátrált, ahogy meglátta Megan mankóját.
Megan Costellóra figyelt, aki egy fél méterre sem
állott tőle, nyugodt arccal, fényes szemeivel, szája
sarkában apró, alig észrevehető mosollyal.
Ó, istenem, O’Malley, az ő kezére játszottál.
Pontosan azt tette, amit Costello akart:
megszállottnak, előítéletekkel telinek, önkontrollját
vesztettnek tüntette föl magát. Elkeseredettnek.
Szédülni kezdett. Gyengén csúszott vissza székébe és
becsukta szemét.
– Nincs több kérdésem – mondta Costello, és nyugodt
léptekkel sétált vissza ügyfeléhez.
 Harmincegyedik fejezet

– Mitch Holt rendőrfőnököt kérik a tanúk emelvényére –

mondta nyugodtan Ellen, mintha első tanúját nem épp
most vezették volna ki a tárgyalóteremből.
Nem hibáztatta Megant azért, mert elvesztette
türelmét. Ha arra gondolt, hogy mit tett vele Wright,
már az is csoda volt, hogy nem rántott elő egy pisztolyt
és nem lőtte Wright-tal együtt Costellót is le. A kérdés
inkább az volt Ellen számára, hogy Megan érzelmi
tanúvallomása milyen hatással lesz majd. Elképzelhető,
hogy a sajtó az ő oldalán áll majd, de az is, hogy nem,
Grabkón viszont egyértelműen látszott, hogy begurult.
Ez most Grabko műsora kellett volna hogy legyen, és
Megan egyszerűen lejátszotta a színpadról. Képes lesz
majd elfogulatlanul olvasni tanúvallomását?
Kis szerencsével talán Mitch le tudja higgasztani a
bírót és a galérián ülőket. Tökéletes tanú volt –
üzletember kinézetű, arcán a veterán nyomozók
határozott vonalai. Föllépett az emelvényre, letette az
esküt, tekintetével mereven nézte a védőügyvédet.
– Holt rendőrfőnök úr, elmondaná a bíróságnak, hogy
mi történt január 22-én, éjszaka? – kérdezte Ellen.
– Körülbelül háromnegyed kilenckor este O’Malley
nyomozó telefonált – mondta Mitch. – Nyilvánvaló volt,
hogy nyomott hangulatban van. Nem mondhatott túl
sokat. Aztán egy ismeretlen és azonosítatlan férfihang
jelentkezett és utasított, hogy menjek egyedül
délnyugati irányba a Quarry Hills parkba kilenc óra
tizenöt perckor.
– Megmagyarázta, hogy miért?
 – Azt mondta, hogy van egy ajándék számomra, és
hogy meg akarják nyerni a játékot.
– És odament a parkba az utasítások szerint?
– Nem az utasítások szerint. Azonnal küldtem egy
civil autót a délkeleti bejárathoz, melyben két
rendőrtiszt ült, egy másikat a délnyugatihoz, és utána
nyugatról érkeztem a parkba.
– Ahol a park a Lake Side utcai házak kertjével
határos?
– Igen. A fák közötti sötétben álltam. Kilenc óra öt
perckor egy vadonatúj GMC négykerék– meghajtású
teherautó jött be a parkba, egy ideig tovább haladt az
úton, aztán megállt.
A vezető kiszállt, átment a jobb oldali üléshez és
kiengedett egy utast, akit körülbelül tízméternyire
vezetett dél felé.
Megan volt, erősen sántított, messziről látszott, hogy
tele van sérülésekkel. A düh, amit Mitch akkor érzett,
most ismét égette, mint az izzó szél.
– Ezután küzdelem következett kettőjük között –
mondta nyersen. – Kiszaladtam a fák közül
pisztolyommal a kezemben, bejelentettem, hogy
rendőrtiszt vagyok, és rájuk szóltam, hogy ne
mozduljanak.
– Megismerte valamelyikőjüket?
– Igen. O’Malley nyomozót. A másikon símaszk volt.
– Volt nála fegyver?
– Igen. Egy kilenc milliméteres félautomata.
– És veszélyeztette O’Malley nyomozó életét?
– Igen. Egy ideig a halántékához szorította a fegyvert
– és Mitch tudta, hogy egyetlen rossz mozdulat,
egyetlen rossz döntés és O’Malley a következő
pillanatban már halott.
– Ráparancsoltam, hogy dobja el a fegyvert, és
közöltem vele, hogy le van tartóztatva – folytatta. –
O’Malley nyomozó meglökte, egy pillanatra elvesztette
egyensúlyát. Ekkor a nyomozót felém lökte, az
irányomba tüzelt, utána beugrott a teherautóba,
melynek motorja még mindig járt. Én a teherautó
hátuljára ugrottam föl, a hátsó ablakon keresztül lőttem,
csak hogy betörjem az üveget és rákiáltottam, hogy
állítsa meg a teherautót.
– Megállította?
– Nem. Viszonozta a tüzet, aztán elvesztette uralmát
a jármű fölött.
A teherautó lerohant az ösvényről, oldalra csúszott,
felverte a havat
– Kirepültünk. A teherautó egy fával ütközött.
– Ezután futva üldözte a gyanúsítottat?
– Igen. Nyugat felé szaladt, az erdőbe, hegynek föl, a
Lake Side-i házak felé, időnként megállt, hogy tüzeljen
felém.
– Eltalálta?
– Csak a kabátom ujját lyukasztotta át és felhorzsolta
a bőrömet.
– Folytatta az üldözést?
– Igen. Egyszer csak eldobta a símaszkját.
Megtaláltam az ösvény mellett a földön.
– Mit tett vele?
– Ott hagytam, ahol volt. A bűnügyi helyszínelők
később lefényképezték ott, ahol volt, aztán mint bűnjelet
bevitték az MBI laboratóriumába.
 – Bíró úr – fordult Ellen Grabkóhoz, miközben
Cameron fölállt és néhány fényképet adott át a bíróság
alkalmazottjának. – A símaszk még mindig az MBI
laboratóriumában van, de szeretnénk néhány fényképet
bemutatni helyette.
– Costello úr? – kérdezte Grabko és összevonta
szemöldökét.
– Ellenvetés nincs, bíró úr.
Grabko jelzett a bírósági alkalmazottnak.
– Vegye át a fényképeket, mint bizonyítékokat.
– Merrefelé haladt a gyanúsított? – kérdezte Ellen
Mitch felé fordulva.
– A Lake Side– i házak felé – mondta Mitch. – A Lakes
Hore Drive-i házak kertjein szaladt keresztül.
A síterepen szaladt végig, hol eltűnt, hol feltűnt a jég
borította fák között. A hideg, mint éles borotvapenge
hasított tüdejébe. Arra gondolt, hogy milyen őrület egy
egyetemi tanárt üldözni, aki Saabbal járt, és fiatalkorú
bűnözőkkel dolgozott.
– Követtem a gyanúsítottat a kerteken át, észak felé
haladtunk. Aztán eltűnt egy garázs hátsó ajtajában,
utánamentem, letepertem és letartóztattam.
– És ez az ember az, aki a tárgyalóteremben ül most?
– Igen, ő az – nézett arra az emberre, akinek őrült
játéka megváltoztatta Deer Lake életét. – Dr. Garrett
Wright, a vádlott.
– Köszönöm, Holt rendőrfőnök – bólintott Ellen. –
Nincs több kérdésem.
Costello fölállt, Mitch nézte és azon gondolkozott,
hogy most ugyanazt akarja-e vele játszani, mint
Megannal – egyre közelebb kerülve hozzá, mígnem a
tanú kikel magából. Tulajdonképpen örült volna, ha
alkalma nyílna Costello felé kifakadni. De lehetőleg egy
sötét utcán, tanúk nélkül. Alig bírta Megan kitörését
végignézni. A bíróság egy női alkalmazottja kísérte ki az
esküdtek szobájába. Mitch borzasztóan szeretett volna
most vele lenni, de volt valami, amit még annál is
jobban akart: Garrett Wright koporsójának a tetejét
leszögezni.
– Holt rendőrfőnök úr – kezdte Costello, könnyedén
állva a védelem asztala mögött. – Tanúvallomása szerint
a gyanúsított símaszkot viselt, amikor először
találkoztak a parkban. Nem látta az arcát ekkor még?
– Nem.
– Szólt önhöz a gyanúsított?
– Nem.
– Kinek a teherautóját vezette?
– Loyd Stranbergét, aki Arizonában volt ekkor. A
teherautót ellopták.
– És megtalálták dr. Wright ujjlenyomatait a
teherautón?
– Nem.
– És üldözés közben látta, amint ledobja a símaszkot?
Látta az arcát?
– Nem.
– Eléggé sűrűn vannak ott a fák, nemde? Elég sok fa
van, nem?
– Azt hiszem, ez az erdő definíciója, igen – mondta
szárazon Mitch.
– De nem látta egészen tisztán és folyamatosan a
gyanúsítottat?
– Nem folyamatosan, de tüzelése mindig tudósított
hollétéről.
 Újabb kuncogás a galériáról, de Costello ugrott a
lehetőségre.
– És amikor elfogta dr. Wrightot, volt nála fegyver?
– Nem.
– Az akták szerint dr. Wright kezeit megnézték, hogy
van-e rajta puskapormaradvány, és a laboratóriumi
vizsgálatok negatívak voltak. Ez így van?
– Igen.
Összeérintette két kezének ujjainak hegyét és
meditatív kifejezést vett föl.
– Tehát a fák között szaladt. Sötét van. Havazik.
Megpróbálja kikerülni a lövéseket meg a fákat. Szem
elől vesztette gyanúsítottját nem is egyszer, ugye?
– Nagyon jól láttam, amikor bement a garázsba.
– De ezt megelőzően elvesztette szem elől?
– Csak másodpercekre.
– Hány másodpercre?
– Nem mértem a másodperceket.
– Öt másodperc? Tíz? Húsz?
– Húsznál kevesebb. Tizenötnél is.
– De nem tudja egész pontosan.
– Nem.
– Tehát lehetséges, hogy a férfi, akit látott a garázsba
szaladni, nem is az ön gyanúsítottja volt. Lehetséges?
– Nem valószínű.
– De lehetséges?
– Valószínűtlen, de lehet.
– Mielőtt letartóztatta volna, volt oka feltételezni,
hogy akit üldöz, az dr. Wright?
– O’Malley nyomozó mondta nekem, hogy dr. Wright
volt.
 – Értem – mondta Costello eltúlzott fejbólintással.
Oldalra fordult, az asztalnak támaszkodott,
elgondolkodva forgatta a ceruzáját kezében.
– Holt rendőrfőnök úr, amikor O’Malley nyomozó
hangján hallotta, hogy bajban van, sőt veszélyben, mit
érzett?
Mitch gyanakodva nézett rá.
– Nem értem a kérdést.
– Aggódott az életéért?
– Természetesen.
– És mikor meglátta ott a parkban és nyilvánvalóvá
vált, hogy súlyosan megsérült, dühös lett?
– Ellenvetés – mondta Ellen és oldalvást Costellóra
nézett. – Van ennek értelme?
– Nagyon is, bíró úr.
Grabko bólintott.
– Folytassa. Válaszoljon a kérdésre, Holt rendőrfőnök
úr.
– Igen.
– Tehát dühös lett. Aggódott érte. El akarta kapni azt,
aki ezért felelős. Nagyon akarta.
– Ez a munkám.
– De érzelmei túlmentek hivatástudatán, ugye? Nem
igaz, hogy ön és O’Malley nyomozó együtt...
– Ellenvetés! – ugrott Ellen a lábára. – Ez egészen
távol esik a meghallgatás tárgyától! Azért vagyunk itt,
hogy tényeket és evidenciákat vizsgáljunk át, és nem
azért, hogy rendőrtisztek magánéletében turkáljunk!
Grabko ütött egyet új kalapácsával.
– Nem akarok egy újabb leckét kapni magától, North
kisasszony – csattant fel. – Costello úr mondja el célját a
bíróságnak.
 Ellen az asztalra csapta ceruzáját és keresztbe fonta
karjait.
– Valami gondja van javaslatommal, North
kisasszony? – kérdezte hűvösen Grabko.
– Igen, bíró úr. Ez megteremti Costellónak a
lehetőséget, hogy a sajtó elé tárja ezt az ügyet, amiért is
minden valószínűség szerint feltette ezeket a
kérdéseket.
Grabko előrebillentette alsó ajkát, mint egy dacos
gyerek.
– Ennek a meghallgatásnak az eredménye nem a
sajtótól függ, North kisasszony. A döntés az én
kezemben van, egyedül az enyémben és a bemutatott
bizonyítékok alapján történik. És ugyanígy én döntök
afelől, hogy Costello úr kérdéseinek van-e köze az
ügyhöz vagy nincs. Ha én úgy érzem, hogy van, akkor
megengedem, hogy folytassa. Ha nem, akkor
eltekintünk a kérdéstől.
– És az az esküdt is el fog tőle tekinteni, aki a Pioneer
Preest olvassa, vagy nézi a KARE-Eleven New-t? – érvelt
Ellen. – Lehet, hogy most nincsenek itt esküdtek, de ott
ül egy tömeg a galérián, akik mint esküdtek és bírók
fognak közreműködni. Ha Costello úr nem bírja ki, hogy
így érveljen, akkor ezt tegye csendben, közönség nélkül.
A bíró szemei végigpásztáztak a galérián ülőkön, akik
között szinte nem volt olyan, akik ne akart olyasmit
hallani, amelyről egy illetékes úgy érezte, hogy nem
kellene hallaniuk.
– Közönség nélkül – ismételte boldogtalanul a bíró.
Costello és Ellen a pad szélén ült, vállaik szinte
összeértek, körülöttük társaik álltak.
 – Hát akkor, Costello úr – mondta csendesen Ellen,
mesterkélten édes hangon – mutassa be előttünk egy
nagyvárosi ügyvéd zseniális gondolatmenetét.
Costello mosolygott.
– Meg kell bocsátania North kisasszonynak, bíró úr.
Érthető, hogy nem akarja, hogy felvessem a témát,
mármint a személyes kapcsolatok hatását ez ügyben.
Ez váratlan volt. Ellen megdöbbent, hogy Costellónak
van mersze borotvaélen táncolni. Hátat fordított a
bírónak, testét egy picit oldalra mozdította, éppen csak
annyira, hogy magas sarkú cipőjének a sarkát Costello
egyedi gyártású olasz cipőjére tudja nyomni, és rálépett
kisujjára.
– Bíró úr, Holt rendőrfőnök és O’Malley nyomozó
mint rendőrök végezték munkájukat. És mint rendőrök
is tanúskodnak. – Costello ezt a fogai között mondta,
amint megpróbálta lábát kihúzni Ellen sarka alól. – De
amint azt North kisasszony is nagyon jól tudja, bíró úr,
érzelmeink magánéletünkből átfolynak szakmánkba.
Főként egy ilyen nagyon éles helyzetben, amelyről az
imént is szó volt. Ha ezek az érzelmek befolyásolták
Holt rendőrfőnök ítéletét, akkor azt hiszem, hogy erről a
bíróságnak tudnia kell.
– És ettől ügyfele kevésbé lesz bűnös? – kérdezte
Ellen.
– Ügyfelem ártatlan, csak a körülmények áldozata és
O’Malley nyomozóé, aki elkeseredetten próbálja
karrierjét menteni.
Ellen összehúzta szemhéját és ránézett
– Bíró úr, felhívhatom a figyelmét arra, hogy ha
valaki elkeseredetten próbálkozik valamivel, akkor az
Costello úr, aki elkeseredetten próbálja ide nem illő
kérdések egész sorát feltenni?
– Nem, nem hívhatja fel a figyelmemet erre – mondta
Grabko. – És legyen szíves letenni arról a gondolatról,
hogy helyettem hozzon döntéseket, North kisasszony, és
emlékezzen rá, hol van a helye ebben a
tárgyalóteremben.
– A helyem?
Cameron figyelmeztetésként hátrébb húzta.
– Bíró úr, nekem ugyan nincs akkora gyakorlatom az
ilyenfajta procedúrákban, mint North kisasszonynak,
vagy mint Costello úrnak – mondta Cameron, arca
alázattól ragyogott. – De én úgy tudom, hogy a
védelemnek olyan evidenciákat kell felmutatnia, melyek
világosan kizárják a vádlott bűnösségének lehetőségét,
és nem spekulatív elméleteket. Vagy tévedek ebben?
Grabko arckifejezése mintha meglágyult volna, most
a jogi egyetemi tanár szerepében tetszeleghetett
magának, s a feszültség szétoszlott.
– Igaza van, Reed úr. Azonban az állításoknak is lehet
bűnösséget kizáró tartalmuk, nemde?
– Igen, igen, bíró úr.
– És elméletileg még a vád tanújának egy kijelentése
is lehet ilyen jellegű, ha elég súlya van, s a megfelelő
fényben leledzik.
Cameron ezen diplomatikus manőverezését
kettétörte Grabko azzal, hogy szerelmes volt saját
hangjába.
– Óvatosan folytassa, Costello úr – folytatta Grabko. –
Az ön határozott célpontját szeretném megismerni
kérdései által, nem pedig egy ügyvéd vallomását a
keresztkérdések álarca mögött.
 Costello bólintott.
– Természetesen, bíró úr. Köszönöm, bíró úr.
Ellen megtagadta tőle azt az örömet, hogy ránézzen.
Cameron pedig, mivel még kockázatot sem akart
vállalni, egyszerűen hátat fordított a védelem
asztalának.
– Mindenesetre megpróbálta – mondta Ellen alig
hallhatóan.
Miközben leült, Cameron Ellenhez hajolt.
– Teljesen kikészíted, Ellen.
– Ő készít engem ki.
– Igen, de a sorsa nem a te kezedben van.
– Csak az álmaimban.
Costello ismét beállt a védelem asztala mögé, tartva
a távolságot közte és a tanú pultja között.
– Holt rendőrfőnök úr, igaz, hogy Ön és O’Malley
nyomozó intim kapcsolatban vannak?
Mitch megfeszítette állát.
– Milyen alapon üti bele az orrát a magánéletembe?
Grabko előrehajolt.
– Legyen szíves a kérdésre válaszolni, Holt
rendőrfőnök, azon kívül ilyen profán módon ne beszéljen
tárgyalótermemben.
– Igen, bíró úr – válaszolt, s Costellóra nézett. – Igen.
– Tehát amikor O’Malley nyomozó veszélyben volt,
akkor reakciója túlment hivatása határain.
– Igen.
– El akarta kapni azt, aki ezért felelős, és O’Malley
azt mondta önnek, hogy ez a személy nem más, mint dr.
Garrett Wright.
– Igen.
 – Tehát az hitte, hogy dr. Wrightot követi. Dr. Wright
a Lakes Hore Drive-on lakik. Az üldözés pontosan ebben
az irányban haladt, és amikor látta, hogy az a valaki dr.
Wright garázsába megy be, akkor követte, bár beismeri,
hogy a gyanúsítottat szem elől vesztette. Így történt?
– Másodpercekre – pontosította Mitch. – Csak egy
pillanatra. Hova akar kilukadni, Costello? Ki vele, és
mellőze a színjátékot.
Öklével szerette volna leverni Costello képéről a
mosolyt, és rájött, a köztük levő távolság jobban
idegesítette, mint Megant az ügyvéd közelsége.
– Nem akarta, hogy O’Malley nyomozó elveszítse az
állását, igaz?
– O’Mally nyomozó kiváló rendőr.
– És a szeretője. És a detektív úgy döntött, bár
minden evidencia nélkül, hogy dr. Wright bűnös.
Közölte önnel, hogy dr. Wright az a személy, akit
keresnek. És ön dr. Wrightot üldözte.
– A gyanúsítottat üldöztem – javította ki Mitch, és
vére forrni kezdett. – Elfogtam a gyanúsítottat. Akkor
engem baromian nem érdekelt, hogy ez dr. Wright vagy
Spock.
– Az pedig egy pillanatra nem merült fel önben, hogy
az az ember, akit elfogott, és a gyanúsított, akit az
erdőn keresztül üldözött, esetleg nem ugyanaz volt?
– Nem.
– Dr. Wright és Wright asszony a 93 Lakes Hore
Drive-on lakik, így van?
– Igen.
– És el tudná mondani, hogy ki lakik kétháznyira
északra tőlük, a 97 Lakes Hore Drive– on?
– Kirkwoodék.
 – Paul Kirkwood?
– Igen.
– Nincs több kérdésem, Holt rendőrfőnök úr.
Ellen nézte, amint Costello leült.
– Tényleg meg fogja tenni – suttogta Cameron. – Josh
apjának a nyakába fogja varrni az egészet.
– Azt fogja tenni, amit tennie kell – morogta Ellen. –
Nem kizárólag Garrett Wright és árnyéka e játék
szereplői.
Ellen fölállt, épp mikor Grabko ki akarta küldeni a
tanút.
– Kérdezhetek még valamit a tanútól, bíró úr?
Grabko szeme türelmetlenül villant egyet, de azt
mondta: igen, és visszaült, hogy tovább simogathassa
szakállát.
– A Lakes Hore Drive– on a házak hátul is meg
vannak számozva, rendőrfőnök?
– Nem tudok róla.
– Tehát amikor a garázsig követte a gyanúsítottat,
akkor nem tudhatta, hogy a 93-as, a 95-ös vagy akár a
91-es számú házhoz mennek.
– Fogalmam sem volt. Nem is számított.
– Az a gyanúsított, akit az erdőn keresztül üldözött,
feketébe volt öltözve, így volt rendőrfőnök?
– Igen. Fekete nadrág, fekete csizma, fekete kabát.
– És mi volt dr. Wrighton, amikor elfogta?
– Fekete nadrág, fekete csizma, fekete sídzseki.
– Észrevehetők voltak rajta a kifulladás nyomai?
– Igen. Nehezen lélegzett, lihegett.
– Emlékszik, hogy hány fok lehetett aznap este?
– – Körülbelül mínusz húsz, ami a szél miatt még
hidegebbnek tűnt.
 – Nem jellemző az átlagemberre, hogy ilyen időben
kimenne kocogni, igaz?
– Ellenvetés.
– Visszavontam – mondta Ellen elnyomva gúnyos
mosolyát. – Ami a puskaporos vizsgálat eredményét
illeti: befolyásolhatná-e a tett eredményét, ha a
gyanúsított kesztyűben használta a pisztolyt?
– Igen.
– Nincs több kérdésem, Holt rendőrfőnök úr.
Köszönöm.

A vád utolsó tanúja az MBI egyik kriminalisztikai

szakértője volt, St. Paul Norm Irlöbeck már O’Malley
elrablásának estéjén a helyszínen volt, ő vitte be a
laboratóriumba azt a vérfoltos lepedőt, amelybe Megant
csavarták. Ellen már korábban megmutatta neki a
helyszínen készült fényképeket.
– Ez az a lepedő, Irlöbeck úr?
– Igen, ez az – bólintott hatalmas, tégla alakú testén
ülő kockafejével. Grabkót megragadta a tekintélyt
sugárzó hangja.
Ellen átnyújtotta a fényképeket a bírósági
alkalmazottnak.
– A lepedőt még vizsgálják a laboratóriumban, igaz? –
kérdezte és tanúja felé lépett.
– Igen. A DNS-tesztek eredményeire még négy-öt
hétig kell várni.
– Vannak már olyan részeredmények, melyekből
bizonyos következtetéseket vonhatunk le?
– Igen, vannak. Két egymástól távoli vércsoportot
találtak a lepedőn. Nullás pozitivet, mely O'Malley
nyomozó vércsoportja és AB negatívot, amely Josh
Kirkwood vércsoportja.
– A DNS-vizsgálatokra most azért van szükség, hogy
megállapíthassák: valóban Josh Kirkwood véréről van
szó?
– Igen.
– Hajszálakat találtak a lepedőn?
– Igen. A dr. Garrett Wrighttól, O’Malleytől, Josh
Kirkwoodtól vett hajmintákkal való összehasonlítás
alapján az ő hajuk volt. Azon kívül még egy negyedik,
mindeddig ismeretlen személy hajszálait is megtaláltuk.
– És az erdei ösvény mellett megtalált símaszk,
Irlöbeck úr? Azon is találtak hajakat?
– Igen. A vádlott hajszálait és megint csak attól az
azonosíthatatlan negyedik személytől származó
hajszálakat.
– Köszönöm, Irlöbeck úr. Nincs több kérdésem.
– Irlöbeck úr – szólalt meg Costello, még mielőtt
Ellen leülhetett volna. – Ami a hajszálak analíziseit illeti:
mennyire megbízható módszer áll rendelkezésünkre?
– Nem egészen megbízható.
– Tehát nem lehetünk abszolút biztosak abban, hogy
egy talált hajszál csak egy bizonyos emberé lehet.
– Nem, uram.
– Meg lehet állapítani, hogy kinek a fején volt utoljára
az a símaszk?
– Nem, uram.
– És meg lehet állapítani, hogy hogyan kerültek azok
a hajszálak arra a lepedőre?
– Nem.
– Elképzelhető, hogy valaki szándékosan helyezte oda
őket?
 – Elképzelhető.
– Nincs több kérdésem.

– Elég bizonyítékunk van – mondta Cameron. A fiókos

szekrényen ült, mint hogyha nem lenne szék az
irodában. Phoebe fehér nejlonzacskóban nyújtotta át
neki becsomagolt szendvicsét, Ellenét pedig letette az
asztalra anélkül, hogy ránézett volna.
Ellent sem titkárnője, sem ebédje nem érdekelte. Föl–
alá mászkált az asztal mellett, túl ideges volt ahhoz,
hogy egyen. Az ő szempontjukból jól sikerült a
tanúkihallgatás, még akkor is, hogyha Costellónak
sikerült néhány kosarat dobnia, a délutáni viszont már
végképp Tony meccse lesz, és Ellen valószínűleg
annyira sem fogja tudja irányítani a játékot, mint
délelőtt.
– Több mint elég bizonyítékunk van – mondta Mitch,
ő az asztal túloldalán sétált. – Még ha Grabko be is veszi
Costello hülyeségeit, a szükségesnél még több
bizonyíték is van Wright ellen ahhoz, hogy tárgyalás
legyen belőle. Grabko túl gyáva ahhoz, hogy eleressze.
Ugyanakkor bátorság is kell hozzá, gondolta Ellen. A
sajtóban más sem olvasható, mint hogy mi mindent nem
követhetett el Wright. Nem hozhatta Josht. Nem
rabolhatta el Dustin Hollomant, nem ölhette meg. Az
olvasók hittek a rejtélyes, szabadlábon levő
szörnyetegben. Grabkónak a törvény előírásai szerint
kellett döntenie, de ő is csak ember volt, a ránehezedő
nyomás meg a pletykák ugyanannyira befolyásolhatják,
mint akárkit.
 – Világos, hogy kinek a pártján áll – mondta. – Nem
láttam ennyire részrehajló bírót a Perry Mason-ügy óta.
Sajnálom Megan, hogy Costello ilyen helyzetbe kevert.
Megan a reggeli perpatvartól összetörten ült az
asztal végén.
– Bocsánatot kell kérnem – motyogta, szemét nem
emelte föl az asztalról. – Nem hagyhattam volna, hogy
egy ilyen görény kikészítsen.
A hangjában levő feszültség szinte szétrobbantotta
azokat a láthatatlan falakat, amelyeket Megan maga
köré épített. Ellennek ez nem volt újdonság. A rendőrök
általában nem voltak jó tanúk. Természetüknél fogva
nagy volt az önuralmuk, míg az áldozatok általában
büszkeségüktől, méltóságuktól megfosztva elvesztették
önuralmukat.
– Nem a te hibád, Megan – mondta Ellen.
– Őrültet csinált belőlem, aki mindenre képes lenne,
hogy letartóztathassa védencét.
– Inkább az látszott rajta, hogy megingathatatlan
bizonyítékaid vannak, és elhatároztad, hogy a bűnöst el
kell ítélni – ellenkezett az ügyvédnő. – Minden csak az
érzékelés kérdése. Az emberek általában azt hiszik el,
amit akarnak.
– És pontosan tudjuk, hogy mit akarnak Wrightról
elhinni – mondta Megan. – Senki nem akarja azt hinni,
hogy bűnös. Dustin Holloman halála még jobban
elriasztja őket attól, hogy elfogadják, hogy Wright maga
az ördög.
– Be kell bizonyítanunk, hogy tévednek – mondta
Ellen egyenes tekintettel.
Megan bólintott.
– Igen, be kell bizonyítanunk.
 Harminckettedik fejezet

– Dr. Garrett Wrightot szólítja a védelem a tanú

emelvényére – jelentette be Costello, a közönség moraja
egyszerre megtöltötte a karzat fölötti légteret.
Merészség volt már az elején kijátszani az adut,
védencét keresztkérdések tüzébe állítani.
Tanúkihallgatások során a vádlott általában nem
beszélt, de hát ez az egész ügy nem a szokásos módon
zajlott. Jay karját keresztbe fonva dőlt hátra. Próbálta
kisakkozni Costello stratégiáját. Ha Wright tényleg
annyira társadalomellenes volt, amennyire Ellen
lefestette, akkor megrögzött hazudozó is volt, színész,
aki jól játszotta szerepét: a jó modorú professzort, aki
kiérdemelte az emberek rokonszenvét.
Jaynek be kellet vallania, ilyet még nem látott. A
professzor lelke egyszerre volt hideg és kemény, mint az
Északi-sarkot befedő jégtakaró; de sármos is tudott
lenni, és gyilkolni is tudott. Egyszer egy forró nyári
napon Luisianában ült szemben egy hasonló emberrel
az Angola Büntetés–végrehajtó Intézetben. Kellemes
modorú férfi volt, aki naprakész politikai információkkal
rendelkezett. Művelt, okos, éles, gúnyos elmével. Három
pincérnőt tartott fogva egy útszéli kamionpihenő
vendéglőjéből, akik három hónapig voltak
szexrabszolgái, utána halálra kínozta őket, majd egy
állatpreparátor szakértelmével konzerválta fejüket és
mellüket, és mint trófeákat helyezte el szobájában.
Rodman Madsev egy vízpumpákat értékesítő vállalat
eladója, kétszeresen is az év eladója, és egy helyi
jótékonysági társaság pénztárosa. A társadalom által
elfogadott álarc mögötti gyilkos. Egyetlen ismerőse sem
gondolta volna.
Garrett Wright fölállt az emelvényre és csendesen
ismételte az eskü szavait. Kék öltönyében és
nyakkendőjében a fiatal értelmiségi mintaképének tűnt:
vonzó, konzervatív, művelt. Jay szinte hallotta a
fogaskerekeket pörögni agyában, amint megmozgatják a
ravasz spekulációt, tagadást, a méltatlankodást. Még
maga a bíró is alig titkolt hitetlenkedéssel nézett le
emelvényéről Garrett Wrightra, megdöbbentő lenne
számára, hogy egy ilyen ember áll a bírósági procedúra
középpontjában.
Costello megkérte Wrightot, hogy sorolja fel szakmai
dicsőségének főbb állomásait, diplomáit, életrajzát,
mielőtt még a tárgyra tért volna; felvázoltatta vele
társadalmi érdemeit is.
– Dr. Wright, hol volt ön január 12-én, szerdán este
fél hat és fél nyolc között?
– Dolgoztam – mondta szerényen Wright. –
Esettanulmányokat néztem át, melyekről úgy éreztem,
hogy hasznosak lehetnek abban a projektben, melyen
diákjaimmal dolgozom, s melynek témája a tanulás és
érzékelés.
– És hol tanulmányozta ezeket az eseteket?
– Az egyetem egyik épületének a pincéjében.
– A Harris Egyetemen?
Ravaszul mosolygott.
– Igen. Az irodámban sajnos nem fér el az összes
könyvem. Úgymond lefoglaltam magamnak egy szobát a
pincében, s mint valami kisegítő irodát használom.
– Egyedül volt aznap este?
 – Nem, Todd Childs, egyik diákom körülbelül fél
kilencig volt velem.
– És mikor értesült Josh Kirkwood elrablásáról?
– Ugyanaznap este, valamivel később. A tízórás
híreket néztem.
– Ismeri Josht?
– Már amennyire szomszédaim gyerekeit
ismerhetem. Köszönőviszonyban vagyunk.
– Szüleit ismeri?
– Hannah-t és Pault?
– Igen. Alkalmi barátaink.
– Volt valaha is összetűzése velük?
– Nem. Soha.
– Fia elrablása után többször beszélt dr. Garrisonnal.
Hogy sajnálatát fejezze ki, tanácsot adjon neki. Igen, 21-
én este, hogy együttérzését fejezze ki, hogy tanácsot
adjon.
– Igen, 21-én este föl is hívtam és megadtam egy
pszichológus nevét. Láttam, hogy a szenvedés
megrendíti házasságukat.
– A sajtó pedig Josh eltűnése után több ízben is
felkereste, hogy tanácsot kérjenek öntől. Igaz ez?
– Igen, bár ismételten közöltem velük, hogy semmi
gyakorlatom nincs a bűntevők magatartásának
vizsgálatában.
– Kihallgatta a rendőrség Josh Kirkwood elrablásának
ügyében a letartóztatását megelőzően is?
– Nem mint gyanúsítottat. Általános kérdéseket
tettek föl, hogy láttam-e idegeneket a környéken, hogy
tapasztaltam-e valami különlegeset Kirkwoodék
életében, meg ilyesmiket.
– És mit mondott el a rendőröknek?
 – Komoly segítséget nem tudtam nyújtani. Hogy
általában az osztálytermekben vagyok, irodámban vagy
otthon.
– És hol volt január 22-én, szombaton délután?
– Az egyetem épületében – folytatta nyugodtan. –
Körülbelül fél kettőig Todd Childs velem volt. Ezután
egyedül maradtam. Egy pillanatra hazaugrottam, hogy
megebédeljek, ez körülbelül fél kettőkor volt, aztán
visszatértem az egyetemre egy órán belül. Különben az
egész délutánomat és estémet ott töltöttem.
– Hánykor ért haza?
– Körülbelül negyed tízkor.
– Elmondaná a bíróságnak saját szavaival, hogy mi
történt, mikor hazaért?
– Beálltam autómmal a garázsba, és a ház felé
indultam, amikor pisztolylövéseket hallottam a ház
mögött. Kiléptem az ajtón és láttam, hogy valaki felém
fut. Arra gondoltam, hogy rabló lehet, vagy valami
ilyesmi, valamiféle bűnöző. Úgyhogy gyorsan
visszamentem a garázsba, be akartam lépni a házba,
hogy fölhívjam a rendőrséget. Ebben a pillanatban
kinyílt az ajtó, a következő pillanatban már a földön
voltam, és közölték velem, hogy le vagyok tartóztatva.
– Fogalma sem volt, hogy mi történt aznap délután
O’Malley nyomozóval, hogy elrabolták és megverték?
– Persze hogy nem. Hogyan is tudhattam volna a
dologról?
– Hogyan is, persze – mondta Costello, és a galéria
felé fordult. – Dr. Wright, van a tulajdonában egy
olyasmi maszk, mint amilyet korábban láttunk a
fényképeken?
 – Valamikor volt. Rajongásig szerettem a sífutást.
Hetente háromszor síeltem függetlenül a hidegtől, de
már legalább két éve nem űzöm.
– És mi történt a símaszkjával?
Megrázta fejét.
– Nem tudom. Lehet, hogy a feleségem valami
ócskásnak eladta.
– Pisztolya van?
– Nincs. Az igazat megvallva a fegyverviselési törvény
megszorításának híve vagyok. Soha nem tartanék
fegyvert.
– És végül, csak a jegyzőkönyv kedvéért, dr. Wright,
ön rabolta el Josh Kirkwoodot?
– Abszolút nem.
– Ön rabolta el és verte meg Megan O’Malley
nyomozót?
– Abszolút nem.
– Köszönöm, dr. Wright, több kérdésem nincs.
Ellen már akkor állt, amikor Costello még félig sem
ült le. A túloldalára lépett, hogy a játéktér az övé
legyen. Figyelemmel kísérte, hogyan szövi hálóját
Wright és Costello, hogy a gyanútlan Grabkót és sajtót
fogságukba ejthessék. Tökéletesen játszották
szerepüket. Ellen játékán múlott, hogy a közönség
megfeledkezzen Costello és Wright alakításáról,
megfeledkezzenek Garrett Wrightnak a közösség iránti
önzetlenségéről, hogy a lazán szőtt mese réseibe dugják
ujjai– kat, a hazugságok szövevényét apró darabkákra
tépjék.
– Wright, az a szoba, melyet a pincében használ, az
épület északkeleti csücskében helyezkedik el. Így van?
– Igen, így.
 – A lépcsőház melletti szoba?
– Igen.
– És ugyanebből a lépcsőházból, egy emelettel följebb
egy ajtó nyílik egy kis parkolóra, ahol néhány
szemétkonténert tartanak. Így van?
– Igen.
– Praktikus hely egy úgymond „kisegítő irodának” –
monda Ellen. – Senki nem veszi észre, amikor valaki ki-,
vagy bemegy azon az ajtón.
– Ellenvetés.
– Akkor másként teszem fel a kérdést, bíró úr –
ajánlotta Ellen, s boldog volt, hogy másodszor is
elmondhatja ugyanazt. – Látta önt valaki 12-én este
elhagyni az épületet?
– Nem láttam senkit.
– Azt mondta, egyik diákja, Todd Childs önnel volt
aznap este.
– Így van.
– Todd Childs és senki más?
– Senki más.
– Meg tudná magyarázni, dr. Wright, hogy Childs a
rendőrségnek adott első vallomásában miért nem tesz
említést arról, hogy önnel töltötte az estét?
– Ellenvetés. Ez spekuláció.
– Ellenvetést elfogadom.
– És 22-én? Alá tudja támasztani valaki azon állítását,
hogy ebéd után visszatért az egyetemre, vagy azt, hogy
ezután kilenc óra utánig dolgozott?
– Egyedül voltam, és nem gondoltam rá, hogy alibire
lesz szükségem – mondta Wright szárazon.
Szeméből Ellen azt olvasta ki, hogy határozottan
szórakoztatja a dolog. Mintha csak hagyná egy kicsit
játszogatni. Önbizalma megingott. Dustin Holloman
jutott eszébe. Van, akit fölemel a bűn, van, akit ledönt
az érdem.
– És 22-én? – folytatta sietve. – Tehát Todd Childs
elhagyta irodáját, nem látott senkit, egyetlen élő lelket
sem, egész nap, egészen estig?
– Nem, nem láttam senkit.
Ellen keresztbefonta karját és összevonta
szemöldökét, amint elhaladt a tanú dobogója előtt.
– Nem furcsa ez? Az ön állítása szerint az új
szemeszter következő hétfőn indult. Talán ön volt az
egyetlen professzor abban az épületben, akinek fel
kellett készülnie a tanévre?
– Kollégáim nevében nem beszélhetek – mondta
nyugodtan Wright. – Lehet, hogy ők már korábban
felkészültek. Vagy túl hideg volt és nem akartak bejönni.
Hóvihar volt.
– Igen, hóvihar volt – mondta Ellen és bólogatott. –
Nagyon hideg volt aznap. Mégis, amikor Holt nyomozó
letartóztatta, akkor izzadt, teste forró volt. Kesztyű sem
volt a kezén. Tud erre magyarázatot adni, dr. Wright?
– Félelmetes helyzetben voltam, North kisasszony.
Lövéseket hallottam, valaki felém rohant és a garázsban
megtámadott. Ez igazán megizzaszthat valakit.
– És a kesztyű?
– Otthon hagytam őket.
– Egy ilyen hideg éjszakán?
– Fáradt voltam. Késő volt.
– Jeges szél volt.
– Igen, káromkodtam is egész úton hazafelé.
Ellen ismét ránézett. Bensőségesen nézett vissza.
Látszik, hogy jól szórakozik. Nyugodt. Senki nem verte
össze, hogy valami furcsa lelkiállapotba rángatta Ellent.
Az ügyvédnő hátat fordított neki és asztalához ment,
mintha jegyzeteibe akarna bepillantani.
– Dr. Wright, O’Mally nyomozó tanúvallomása szerint
aznap délután találkozott önnel professzor Priest
irodájában, és ön ingben, nyakkendőben és sötét
nadrágban volt. Amikor pedig Holt rendőrfőnök
letartóztatta, akkor tetőtől talpig feketében volt. Hogyan
lehet ez?
– Mikor hazajöttem ebédelni, átöltöztem – válaszolta
zavartalanul. – Szombat volt. Tudtam, hogy a nap
további részét egyedül fogom tölteni. Úgy döntöttem,
hogy kicsit kényelmesebb ruhába öltözöm.
– Tehát úgy öltözött föl, mint egy ninja harcos?
– Ellenvetés! – üvöltött Costello.
– Elfogadom – mondta Grabko figyelmeztetően
Ellennek. – Ismeri a szabályokat, North kisasszony.
– Igen, bíró úr – mondta Ellen, és elfordult. – Nincs
több kérdésem.
Morgás futott végig a galérián, amint leült. Ellen
pontosan tudta, hogy miért. Miért hagyta abba, miért
nem kérdezett tovább, mindaddig, amíg be nem vallja –
ha volt valami bevallani valója. A szokásos kérdések,
melyek felmerülnek mindenkiben, akik először vannak
tárgyalóteremben. Amit a jog professzorai belevernek
hallgatóikba már az első évfolyamon. Garrett Wright
biztos, hogy nem vallott volna be semmit a tanúk
dobogóján. Konfrontációval semmit nem lehetett volna
belőle kihúzni. Pontosan eljátszotta volna azt a szerepet,
amit, mint drámaíró megírt. Ellen csak hülyét csinált
volna magából, ha folytatja. Nincs értelme olyan
kérdéseknek, melyekre úgyis hazugság a válasz.
 – A védelem Anett Vabrinót szólítja.
Lágyan gömbölyded vonalai a tanút Raffaello
alakjaira emlékeztette. Ijedten meredt a tömegre, mint
egy szarvas az autó fényszóróira. Láthatóan
idegesítette, hogy ekkora tömeg előtt kell tanúvallomást
tennie. Costello egészen közelített hozzá és mosolyával
megpróbálta fellazítani.
– Csak néhány kérdésem van az ön számára, Anett –
mondta kedvesen. – Nem fog sokáig tartani. Először is
csak a jegyzőkönyv kedvéért: lakcíme?
– 92 Lakes Hore Drive.
– Pusztán egy háztömbnyire dr. Wright házától?
– Igen.
– 22-én, szombaton éjjel negyed három körül nem
nézett véletlenül ki az ablakán?
– De kinéztem. Férjemnek már kettő körül haza
kellett volna érnie üzleti útjáról, de késett, és nem is
telefonált. Főleg az időjárás miatt izgultam, hogy haza
ér-e.
– Mit látott, amikor kinézett az ablakon?
– Láttam, amint dr. Wright dél felé halad el autójával.
– Biztos benne, hogy ez ekkor történt?
– Igen. Szinte percenként néztem az órámra.
– Köszönöm, Anett. – Costello arcán megint mosoly
jelent meg, és zsebre tette kezét. – Ennyi. Nem is volt
annyira megerőltető, nemde?
– Anett Vabrino arca elpirult.
– Vabrino asszony – kezdte Ellen, amint Costello
távolabb lépett a tanútól. – Háza az utca nyugati oldalán
van, nemde?
– Igen.
 – És azt állítja, hogy látta dr. Wright szürke Saabját,
amint dél felé halad. Ez azt jelenti, hogy ablakából nem
a vezető oldalát láthatta.
– Hát... igen.
– Azonkívül elég erősen havazott aznap délután?
A nő bólogatott.
– Ó, igen. Nagyon, nagyon sűrűn havazott. Ezért
voltam annyira ideges. Hallottam, hogy az utak már
majdnem járhatatlanok.
– Először havazott, a vezetőülés nem a háza felőli
oldalon volt, tehát mikor dr. Wright autóját látta,
egyben látta dr. Wright arcát is?
– Hát... – bizonytalanodott el – hát, nem. Talán egy
pillanat erejéig, gondolom.
– De tudta, hogy ez az ő autója.
– Igen. Ez az egyetlen ilyen típusu autó a környéken.
– Valószerű tehát, hogy automatikusan azt gondolta,
hogy dr. Wright vezeti az autót – mondta Ellen
kiegyensúlyozottan. – Biztonsággal tudná állítani, hogy
ő volt?
Anett Vabrino arcán nem éppen a legmagabiztosabb
kifejezés jelent meg. Ide-oda kapkodta szemét, mintha
valaki mástól várna választ. Aztán Costellóra nézett.
Ellen kettőjük közé állt, mert nem akarta, hogy Costello
másodszor is jelezni tudjon neki, nehogy elárulja.
– Azt hittem, ő volt – mondta habozva.
– Megesküdne rá?
– Nem.
– Nincs több kérdésem – mondta Ellen elégedett
mosollyal az arcán. – Köszönjük közreműködését,
Vabrino asszony.
– A védelem Todd Childset szólítja.
 A bíróság tisztviselője kinyitotta az esküdtek szobája
felé vezető ajtót, és megjelent Todd Childs. Costellónak
valahogy sikerült ebédszünetben titokban
becsempésznie Childset az épületbe. Azonban nem ez
volt egyetlen bűvészmutatványa. Todd Childs
megjelenését annyira megváltoztatta, hogy eleve
hosszasan bámulnia kellett, mire felismerte. Valamikori
hosszú haját rövidre nyírta, flanelingét legombolható
gallérú fehér ing váltotta fel, nyakkendője tökéletesen
volt megkötve. Tisztára borotválva, fényes szemmel
lépett Todd Childs az emelvényre, és esküt tett.
Egész idő alatt udvariasan viselkedett. Igen, uram.
Nem, uram. Harciasságnak még a jelét sem mutatta.
Costello mint a fiatal republikánusok egyik jelöltjét
mutatta be. Szavahihető, megbízható, ösztöndíjat nyert
diák, aki magánórákkal kereste meg zsebpénzét.
Megjelenése távol állt attól a fiúétól, akivel Ellen a Pack
Rattben beszélt. Nyilvánvaló volt, hogy Costello valahol
szállást adott neki, megjelenését és modorát gondosan
kicsiszolta, és mindezért még fizetett is Childs– nek.
– Todd, 12-én este dr. Wrighttal volt?
– Igen, vele voltam. – Lefelé pillantott, mintha új
nadrágjáról szedne le egy ráragadt szöszt. – A Cray-
épület pincéjében. Néhány adatot néztünk át, amelyeket
még tavalyi tanulmányunkhoz gyűjtöttünk, és még
régebbi adatokkal vetettük össze őket.
– Január 24-én aláírt vallomása szerint, melyet a
rendőrségen tett, aznap este moziba ment. – Childs
Costellóra nézett, aztán Wrightre és aztán megint a
földre maga elé.
– Tévedtem. Moziba mentem, de a késő esti
előadásra, nem a korábbira.
 – Melyik moziba ment?
– A brutswille-i bevásárlóközpontiba.
– Hallott Josh Kirkwood elrablásáról?
– Nem.
– 22-én szombaton O’Malley benézett Priest
professzor irodájába, amikor ön épp ott tartózkodott.
Igaz ez?
– Igen.
– Miután elment, észrevette, hogy dr. Wright feldúlt
vagy izgatott volt?
– Nem.
– Tett arról említést, hogy utána megy, vagy hogy
Christopher Priest házához megy?
– Nem.
– Tett említést Josh Kirkwood elrablásával
kapcsolatban?
Todd lehajtotta a fejét.
– Igen. Azt mondta, hogy aljas dolog, meg hogy
„annyira jó kis család”.
Costello nagyvonalú gesztussal fordult Ellen felé.
– A tanú az öné, North kisasszony.
Ellen a tanú dobogója felé lépett, kezeit
összekulcsolta maga előtt, mintha imádkozna, és
elmélázott.
– Todd, elég régóta ismeri dr. Wrightot, ugye? Amióta
a Harrisre jár, így igaz?
Todd gyanakodva nézett rá a szeme sarkából.
– Igen.
– Elég hamar kijelölte a tantárgyat, melyből
diplomázni akar. Mindig is pszichológiát akart tanult.
– Igen.
 – És dr. Wright nem egyszerűen tanár volt önnek,
igaz? Tanácsadója is volt, mentora.
– Igen.
– Barátja is? j
Todd keményen nézett rá.
– Nagyon tisztelem.
– Dicső dolog, Todd.
– Csodálatos ember.
Ellen meghajtotta a fejét.
– Viszonylag kevés csodálatos embert vádolnak
emberrablással és testi erőszakkal.
– Bíró úr! – sikított Costello.
– North kisasszony, ne akarja, hogy újfent
figyelmeztessem – mondta hidegen Grabko.
– Bocsánat, bíró úr – mondta Ellen, de hangjában a
bocsánatkérésnek nyoma sem volt. Egy pillanatra sem
vette le a szemét a tanúról. – Tiszteli és csodálja dr.
Wrightot. Mennyire? Eléggé ahhoz, hogy hazudjon az
érdekében?
– Nem!
– Ellenvetés!
– Az ellenvetést elfogadom.
– Hova ment moziba aznap este, Todd? – kérdezte
Ellen anélkül, hogy a tempója lassult volna.
– Mondtam, hogy Brutswille– be.
Ellen úgy tett, mintha elgondolkodott volna.
– Brutswille? Egészen Brutswille-ig vezetett azért,
hogy egy késő esti filmet megnézzen szerda éjszaka, és
erről megfeledkezett, amikor a rendőrségen kellett
vallomást tennie?
– Megmondtam nekik, hogy moziban voltam.
 – Értem. Akkor tehát arról feledkezett meg, hogy dr.
Wrighttal volt abban az időben, amikor az emberrablás
történt? Vagy pusztán arról feledkezett meg, hogy
Brutswille-be ment moziba, mert hogy ez eredeti
vallomásában nem szerepel.
– Nem éreztem, hogy jelentősége lenne.
– Mindaddig, amíg a rendőrség nem járta végig a
Deer Lake-i mozikat – mondta élesen Ellen. – Feltűnően
magas pontszámot ért el az egyetemen, igaz Todd?
– Igaz.
– Akkor elég nagy valószínűséggel feltételezhetjük,
hogy tisztában van a hamis eskü fogalmával...
Costello az égnek dobta karjait.
– Bíró úr, ez zaklatás.
– Változtasson modorán, North kisasszony.
– Igenis, bíró úr – mondta Ellen automatikusan,
miközben egy pillanatra sem vette le tekintetét
Childsról. – Todd, hol tartózkodott az elmúlt napokban?
– Ellenvetés.
– Az ellenvetést elfogadom.
– Tisztában volt azzal, hogy a Deer Lake– i rendőrség
keresi...
– Ellenvetés. Semmi köze az ügyhöz – érvelt Costello
és talpra ugrott.
– A tanú szavahihetőségéhez van köze, bíró úr.
Amennyiben Childs úr bujkált, megpróbálta elkerülni...
Grabko az asztalra csapott egyet kalapácsával,
szakálla alatt elvörösödött.
– North kisasszony, ne tartson ki emellett.
Ellen széttárta karjait.
 – Bocsánat, bíró úr, de a tanú egymással ellentétes
nyilatkozatokat tett a rendőrségen és itt a bíróságon.
Kifejezetten elfogult a vádlottal szemben, és...
– Ezen a téren már elmondta, amit akart, North
kisasszony – mondta Grabko.
Ellen bólintott, jelezvén, hogy megértette, és
hátralépett.
– Több kérdésem nincs.
Childs lejött az emelvényről, és Mitchbe ütközött, aki
a galéria feljáratánál egy egyenruhás rendőr
társaságában állt.
Costello ismét felugrott.
– Bíró úr, ez felháborító!
A tömeg hirtelen megtörte a csendet, újságírók és
fényképészek ugrottak fel, hogy jobban lássák az
eseményeket. A bírósági tisztviselő a meghallgatás
résztvevőit a közönségtől elválasztó kis fakerítés ajtaja
felé sietett. Mitch és egy másik rendőr megfogta
Childset, a tisztviselő pedig megpróbálta a tömeget az
ajtó felé terelni, a háttérben Grabko egy újabb
kalapácsot tett tönkre.
A bíró utasította az ügyvédeket, hogy foglaljanak
helyet a padon. Ellen Costello mellé ült, és érezte, hogy
a férfi minden porcikájából szinte csak úgy sugárzik a
düh, miközben vádaskodott, hogy sikerült
cirkuszporondot csinálni a tárgyalóteremből.
– Valóban, Costello úr – mondta Ellen nyugodtan. –
Nem gondolja, hogy egy kicsit paranoiás? A rendőrség
napok óta keresi Todd Childsot, hogy kérdéseket
tehessenek neki föl a betörés ügyében. Miután nem volt
szerencséjük, és senki nem segített nekik abban, hogy
megtalálják, biztos vagyok benne, hogy kénytelenek
voltak megragadni ezt az alkalmat.
– Az egész bíróság előtt? – csattant fel Costello és
vére szinte felforrt.
– És a színjátékokat sem kedvelem, North kisasszony
– mondta keményen Grabko. – Holt rendőrfőnök úrhoz
még lesz egy-két szavam emiatt.
– Holtot el kellene mozdítani a nyomozás éléről –
füstölgött Costello. – Nyilvánvaló, hogy ott érdekek
ütköznek egymásba.
– Ehhez a tanúkihallgatásnak semmi köze nincs,
Costello úr – mondta Ellen.
– Utoljára kérem, North kisasszony – sziszegte
Grabko a fogai között –, hogy ne végezze el helyettem az
én munkámat. Most pedig menjenek vissza a helyeikre,
és civilizált módon fogjuk ezt a procedúrát folytatni.
Hívja be következő tanúját, Costello úr.
A tárgyalóterem hátsó ajtaja kinyílt, egy fekete hajú,
kellemesen öltözött középkorú férfi kesztyűs kezében
vastag borítékkal sietett végig a termen a sorok között.
Áthajolt a korláton, és Dorman kezébe nyomta a
borítékot. Komor arccal váltottak néhány szót. Costello
szeme vadállatiasan villant, és a bírói pulpitus felé
fordult.
– A védelem Karen Wrightot szólítja.
Karen Wright leült a tanú székébe. Ellen azon
gondolkodott, hogy nyugalma vajon nem kábítószernek
tudható-e be. Sötét szeme szélesre nyílt, egyszer sem
pislogott. Mereven nézett Costellóra, és várta, hogy
megszólaljon. Costello az emelvény sarkánál állt meg,
nehogy eltakarja valaki elől is a nőt – rózsaszínű
ruhában, hamvasszőke frufrus haja selymes, szája
enyhén remegett.
– Meg szeretném köszönni, Karen, hogy ma
tanúvallomást tesz – kezdte kedvesen. – Tudom, hogy
nem könnyű ez önnek. Kegyetlen szenvedésekben
lehetett része eddig is.
– Elmondhatatlan. – Csipkés szélű zsebkendőt emelt
szeméhez, hogy elkapjon egy könnyet mielőtt leesik. –
Rémes volt. Az egész. Soha nem gondoltam volna... –
hirtelen abbahagyta, és egy pillanatra becsukta szemét.
– Rémes. Gyűlölöm.
– Karen, mióta házasok dr. Wrighttal?
A nő szája sarkában nosztalgikus mosoly bujkált.
– Egy örökkévalóságnak tűnik. Tizenhat éve.
– Volt Garrettnek összetűzése ez alatt az idő alatt a
törvénnyel?
– Nem – megrázta a fejét, a zsebkendőt az ölébe
tette. – Garrettet még szabálytalan parkolásért sem
büntették meg. Nagyon óvatos ember. Nem kellett volna
letartóztatni. Ennek az egésznek nem kellett volna
megtörténnie.
– Szólt valaha is egy rossz szót Kirkwoodékra?
– Nem. Soha.
– És maga?
– A barátaink – mondta, és a földre nézett, hangja
elcsendesedett.
– Tulajdonképpen még segítette is őket, miközben
Josht keresték, Karen?
– Lilyre vigyáztam. – Két könnycsepp folyt végig az
arcán. – Milyen édes kislány! Imádom a gyerekeket –
vallotta be. – Nekünk nem lehet gyerekünk – tette
hozzá, és félrenézett, mintha ezt szégyellné.
 – Karen, hol volt ön 12-én este? – kérdezte hirtelen
Costello, elevezve a veszélyes vizekről.
– Dolgoztam. Félállásban titkárnő vagyok a
Halhorsen Biztosítótársaságánál az Omnicomplexben.
– Gyakorta dolgozik esténként?
– Én... nem. – Szemeit ismét becsukta, és röviden
lélegzett.
– Karen, dolgozott aznap éjjel?
Furcsa, fájdalmas hang jött ki a torkán, és előre–
hátra kezdett hintázni. Rázkódott, bár mindkét kezével
ellentétes karját próbálta lefogni. Szempillája könnyes
volt.
– Nem fair. Nem fair...
– Karen – morogta Costello. – Kérem, válaszoljon a
kérdésre. Nagyon fontos. Aznap éjjel az
Omnicomplexben volt. Dolgozott?
Ránézett, szép arca eltorzult a kínlódástól. Szemeivel
a tömeget pásztázta, aztán ránézett valakire a galérián,
aztán a férjére nézett, aki üres tekintettel nézett vissza
rá.
– Bocsánatot kérek – suttogta, és ismét az ölébe
nézett. – Bocsánatot kérek. Kérem, ne...
– Karen – súgott Costello – válaszolnia kell a
kérdésre. Olyan halk hangon játszotta ki az adut, hogy a
teremben ülők szinte alig hallották.
– Azért maradtam olyan sokáig, mert Paul
Kirkwooddal volt viszonyom.
Ez a beismerés mint valami kézigránát csapta meg
Ellent. A tárgyalóterem szinte robbant, és a
hangzavaron keresztül süvített Paul Kirkwood éles
hangja.
 – Hazudsz, hazugság! Az isten verjen meg, Wright!
Kikényszerítetted, hogy ezt mondja! Ezért fizetni fogsz,
rohadék!
Ellen csak egyvalamire tudott gondolni, hogy valaki
már megfizetett. – Josh.

– Az ügyvédnek joga van megkísérelnie, hogy

bebizonyítsa, hogy nem a vádlott követte el a bűntényt –
idézte Dorman. Costello vállánál állt, mint egy buzgó
inas.
Costello lábát keresztbe rakva Grabko irodájában,
zakóját úgy igazgatta el, hogy minél kevesebb gyűrődés
látszódjon, vastag boríték volt egyik kezében. Ellen
Costello nyugodt, éles tekintetét érezte magán.
– Lelkiismeretlen, piszkos kampány! – csattant fel
elővigyázatlanul Ellen. Lehet, hogy néhány tanú vérét
szívta, de Costello egy egész artériát vágott át, és most
kíváncsian várta, hogy Grabko hagyja-e az áldozatot
elvérezni. Ellen túl dühös volt ahhoz, hogy leüljön, egy
székre támaszkodott, mögötte pedig Cameron állt őrt.
– North kisasszony, nem engedhetem meg az ilyen
beszédet az én szobámban, különösen egy hölgy
részéről nem. Itt civilizált beszélgetésekre kerülhet csak
sor.
– Amiben Costello utazik, az minden, csak nem
civilizált, bíró úr. És egyáltalán nem érdekel, hogy
Elizabeth Barrett Rose-tól bemagolt sorokat idéz.
Grabko az irodájába szólította őket, még mielőtt
kitört volna a pokol a tárgyalóteremben. A galérián
uralkodó disszonáns hangzavar már-már elviselhetetlen
volt, mikor beléptek a bíró szobájába. Elképzelni is
borzasztó volt, hogy mi folyhat most a
tárgyalóteremben. Őrület. Lehet, hogy Paul Kirkwoodot
épp a korláthoz szorítja a csőcselék, és cafatkákat tép ki
belőle. Ezt ő is képes lett volna megtenni, ha igaz volt
persze, amit Karen Wright mondott, de hűtlensége
végül is csak az ő magánügye volt.
– Paul Kirkwood félreértésének semmi köze ehhez a
tanúmeghallgatáshoz – mondta Ellen, Costello felé
fordulva. – Bár, ha tényleg igaz, akkor már a puszta
gonoszságon túl is van motivációja.
– Ellenkezőleg – válaszolt Costello hűvösen. – Paul
Kirkwoodnak nyújt motivációt.
– Éspedig?
– Mi úgy gondoljuk, hogy a fiú esetleg felfedezte apja
piszkos kis titkát, és Paul így két legyet tudott volna egy
csapásra ütni: elhallgattatja a fiút, riválisát pedig elteszi
az útból.
– Folytassa! – mondta gúnyosan Ellen.
– Nem gondolja, hogy a gyilkosság napján már ott
volt a nászágyban?
– Ellen, sikamlós humorra itt nincs szükség – próbálta
Grabko megfenyíteni.
– Kivéve, hogyha a védelem álarca mögé bújik –
motyogta, aztán Cameronra kacsintott, és megcsípte
karját.
– Wright asszony kész tanúvallomást tenni, hogy
találkája volt Paul Kirkwooddal az Omnicomplex egy
üres irodájában aznap este, amikor Josh eltűnt – mondta
Costello. – Hogy Paulnak háromnegyed hétkor kellett
volna találkoznia vele, de hétig nem jelent meg. A késést
nem magyarázta meg, és nagyon feldúlt volt.
– Így az ön ügyfelének felesége – mondta Ellen –
teljesen abszurd, hogy egyáltalán tanúvallomást tehet.
 Costello eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– Tanúvallomása mindennek az alapja, bíró úr. Paul
Kirkwoodot az első pillanattól kezdve gyanúsnak
találták. Kapcsolatban állt Olie Swainnel, aki akár
cinkosa is lehetett. Több ízben hazudott a teherautóval
kapcsolatban, ami Olie tulajdonában volt. A Ryan’s Bay-
i tanú szerint a férfi, aki házához jött, fiának kutyáját
kereste, és nevén szólította. Ki nem jönne rá, hogy ez
maga Kirkwood volt?
– Akárki, akinek legalább annyi esze van, mint egy
tyúknak – morogta Ellen. – Ha jól emlékszem, ugyanez a
tanú az ön ügyfelét azonosította.
– Egy síkabátban és napszemüvegben levő embert
azonosított.
– Megismerte a hangját.
– Paul Kirkwood nem volt ott az azonosításon. A tanú
minden tőle telhetőt elkövetett. Úgy tudjuk, hogy
Kirkwood elváltoztatta a hangját. Dr. Wright nyakába
akarta varrni...
– Akkor miért nem úgy mutatkozott be, mint Garrett
Wright? – kérdezte Cameron. – Miért mártotta bele.
önmagát? Semmi értelme.
– Mégis van ok kétkedésre – nyilvánította ki Costello
elegáns vállrándítással. – A rendőrség egész odáig
ment, hogy ujjlenyomatot vett tőle.
– Hogy kizárják bűnössége lehetőségét! – vitatkozott
Ellen.
Costello ránézett.
– Nagyon jól tudja a különbséget aközött, amit a
rendőrség mond, és amit valójában gondol, Ellen.
– Két nappal ezelőtt még azt mondta róluk, hogy
ahhoz is túl hülyék, hogy saját cipőjüket megkössék,
most meg úgy érzi, hogy minden cselekedetük mögött
hátsó gondolat van.
– És még mindig ott van a letartóztatás ténye –
kezdte Cameron.
– Könnyen megmagyarázható, ha Kirkwood csapdába
akarta ejteni dr. Wrightot – mondta Costello. – A
lepedőn és a sísapkán talált hajszálak: könnyen
gyártható bizonyítékok. Sőt egy azonosítatlan személy
hajszálait is megtalálták. Jó lenne, ha Kirkwood úrtól
hajmintát lehetne venni – kicsit túl komoly ábrázattal
fordult Ellen felé. – Pusztán azért, hogy bűnösségét
kizárjuk, természetesen.
Ellen körmeit az előtte levő szék támláiba vájta és
arra gondolt, hogy legszívesebben most saját kezével
venne Costello hajából mintát. Ami biztos örömmel
töltené el Tonyt. Az első pillanattól kezdve ugyanis
abban utazott, hogy bármilyen módon is, rossz színben
tüntesse fel Ellent Grabko előtt. Ellen pedig ismételten
beleesett a csapdába. Ezért aztán legszívesebben saját
haját tépte volna. Le kellett volna győznie, nem pedig
elmenekülni előle és fajtája elől. Életén kellett volna
változtatnia, nem pedig saját énjét újra feléleszteni egy
más városban.
– Bíró úr – szólalt meg Ellen nyugalmat erőltetve
magára – most nem Paul Kirkwood úr ül a vádlottak
padján. A nyomozás során kizárták bűnösségének
lehetőségét. Úgy tűnik, szoros összefüggés van Josh
Kirkwood elrablása és Dustin Holloman elrablása és
meggyilkolása között. Sőt a Holloman-ügy arra
szolgálhatott, hogy a hatóságot félrevezessék, hogy
higgyenek Wright ártatlanságában. Teljesen logikátlan,
hogy Paul Kirkwood a bűnös és Garrett Wright nyakába
akarja varrni az egészet. Tovább kell haladnunk,
döntenünk kell bizonyos részletekben, mégpedig a
rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján. És a
bizonyítékok elég világosan dr. Wright felé mutatnak,
meg a cinkosa felé, akit még meg kell találnunk.
Grabko beletúrt szakállába, mintha bolhát keresne.
– Ennek a tanúkihallgatásnak a tárgya nem a
Holloman-ügy volt – mondta. – Paul Kirkwood egyenes
kapcsolatban áll az előttünk fekvő üggyel. Bár nem
teljesen szimpatikus Costello úr módszere, mely szerint
Paul Kirkwoodot közvetlenül kapcsolatba hozza a
bűnténnyel, ez egy tanúkihallgatás és nem per, és
hajlandó vagyok némi kitérőt tenni. Végül is az
igazságot keressük.
– Abszolút, bíró – mondta Costello.
– Nem szeretném, ha szem elől tévesztenénk végső
célunkat – kezdett Grabko nagyképű kiselőadásába. – Az
ambíció sokszor kiszorítja a tiszta indíttatásokat. A
bírósági szabályok ferdék és korruptak. Az igazság nagy
összevisszaságban van elrejtve és meg kell találjuk.
Megállt, elégedett volt elmélkedése apró
drágaköveivel, melyeket kis közönsége előtt villantott
föl. Saját zsenialitásán annyira azért nem látott át, hogy
tudja, az előtte állók közül kire vonatkozhatnának
szavai.
– Meghallgatjuk Wright asszonyt – mondta, hirtelen
megfeledkezve zseniális eszmefuttatásáról.
Costello mindenkit megelőzve szólalt meg.
– Mielőtt folytatjuk, bíró úr – mondta és felemelte a
borítékot. – Munkatársam, York úr hozott egy
bizonyítékdarabkát, mely úgy gondolom, hozzájárul
védelmünk megerősítéséhez. – Olyan mozdulattal húzott
ki egy kis kazettát a borítékból, akár egy bűvész a
nyulat egy kalapból. – Paul Kirkwood irodai
üzenetrögzítőjéből van ez a szalag, s egy üzenet van
rajta, melyet fia elrablásának estéjén hagytak.
– És hogy került ez magához? – kérdezte Ellen.
Costello gondosan vigyázott, hogy arcizmai ne
ránduljanak.
– Valaki bedobta az irodai postaládámba, névtelenül.
– A fejemet merném rá tenni.
– Meghallgatta már az üzenetet, Costello úr? –
kérdezte Grabko.
– Nem, uram, segédem, Levine asszony hallgatta
meg, és úgy érezte, elég fontos ahhoz, hogy azonnal
elküldje nekem. Szerintem most hallgassuk meg –
mondta és Grabko asztalára tette a kazettát. Ellent
mintha kalapáccsal verték volna fejbe. A fenéket nem
hallgatta meg. Ilyen alkalmat nem szalasztott volna el.
Tony Costello pontosan tudta, hogy mi volt azon a
magnószalagon, és biztos volt benne, hogy óriási
eredményt fog vele elérni.
Ellen hirtelen széke elé lépett, kezét az íróasztalra
tette, ujjai csaknem hozzáértek a magnószalaghoz.
– Ellenvetés, bíró úr. Az ügyvéd beadványában nem
tett említést erről a szalagról. Fogalmunk sincs, hogyan
került ez ide, hogyan tett rá szert Costello úr, vagy hogy
ki hagyta az üzenetet és milyen indíttatásból.
– York úr két emberrel is beszélt, akiknek az üzenete
szintén a szalagon van, bíró úr – mondta Costello. –
Megerősítették, hogy 12-én este hagyták az üzenetet.
– Hallgassuk meg – mondta Grabko és a kazettáért
nyúlt. – Meghallgathatjuk most, és hogy ha
érvényességére, felhasználhatóságára vonatkozóan
kérdések merülnek fel, akkor erről később tárgyalunk.
Dorman úr, amilyen praktikus volt, diktafont húzott
elő designer öltönyének zsebéből, kivette belőle saját
kazettáját, a magnetofont pedig Grabkónak adta.
Először csak háttérzajt lehetett hallani, egy motor
hangját, aztán egy hangot, mely mint egy kés hasított
bele Ellen szívébe.
– „Papa, el tudnál értem jönni a hokiedzésre? Mama
késik, és haza akarok menni.”
 Harmincharmadik fejezet

„Papa, el tudnál értem jönni a hokiedzésre? Mama

késik, és haza akarok menni.”
Paul fejében visszhangzott fia hangja, mégpedig
három hete folyamatosan. Mintha az ártatlanság és a
vádaskodás kergette volna egymást szüntelenül.
Aztán Mitch Holt hangja, halk, de szigorú.
– „Mi a fenét akarsz, Paul? – Az istenért, Josh
segítséget kért magától! Még csak nem is válaszolt Úgy
tesz, mintha nem is hallotta volna. Három hétig ott van
magánál az a szalag, és egy kibaszott szót nem szólt
róla! Ezt hogy magyarázza meg, Paul?”
Aztán Ellen North jeges hangja.
– „A védelem megpróbálja bizonyítani az ön
bűnösségét, Kirkwood úr. Lehet, hogy ez az én
feladatom lenne. Hazudott a rendőrségnek. Fontos
információt tartott vissza.”
– „Hannah– t okolta – mondta Holt – egész idő alatt
mintha őt vádolta volna. A nyavalya törje ki magát! Még
csak nem is volt hozzá bátorsága, hogy elmondja az
igazságot ”
Az igazság szabaddá tesz.
Az igazság tönkretesz.
Szinte nem hitte, hogy ez vele történik. Mindazok
után, amin keresztülment. Amennyit szenvedett. És
most ez. Az árulta el, akit szeretett. Karen.
Felfoghatatlan volt számára, hogy Karen ellene tud
fordulni. Szerette. Gyerekeket akart tőle. Házassága
Wrighttal csőd volt – ezt nemegyszer mondta. Garrett
Wright képtelen volt azt nyújtani, amit a nő akart.
Garrett a munkáját szerette, nem a feleségét.
Paul megrázkódott, ahogy eszébe jutott a
tárgyalóteremben az a bizonyos pillanat. Minden szem
vádaskodóan felé fordult. Hiába próbált udvarolni a
sajtónak, az első naptól kezdve ellene fordult.
Átkozottak! Az első pillanattól kezdve Hannah-ból
akartak hősnőt csinálni. A siránkozó, bűntudatos
anyából. Arany fürtjeivel, szomorú két szemeivel. A
betegekért élő orvos, az Év Asszonya. Hannah, Hannah,
Hannah.
Most mindenki mély szimpátiát érez Hannah
irányában, míg ő az áldozati bárány. Nem fogják
megkérdezni, hogy miért hagyta el otthonát. Nem
akarják majd hallani, hogy Hannah nem volt igazi
feleség; hogy gyermekeivel szemben szakmáját
részesítette előnyben, hogy megsértette férfiasságában.
A sajtót és a rendőrséget megelőzve akarta volna
felkeresni, de mindenhol a nyomában voltak, mindenhol
hemzsegtek körülötte, szinte csak úgy döfködték
kérdéseikkel. Autóval követték, nem tudott megszökni.
Míg egyszer olyan gyorsan nem hajtott a sztrádán, hogy
már képtelenek voltak követni.
Most sötét volt. Valószínűleg itt volt a sajtó, de már
elmentek. Hannah egyetlen interjút nem adott nekik
korábban, még egy fényképet sem. Paulnak az volt az
érzése, hogy most se fog, akkor sem, hogyha evvel
nyilvánosan meg tudná alázni. És az újságírók
nemesnek fogják majd őt nevezni, és úgy állítják majd
be, mint a szenvedő, elárult nőt. Ettől a gondolattól
felfordult a gyomra.
 Belsejét, mint valami sav marta a düh és a szorongás,
mintha vírus támadta volna meg, lüktetett egész teste.
Agyát,mint a daganat szorongatta, lázasnak és
megsebzettnek érezte magát.
Lakes Hore-on vezetett keresztül, ahol aznap
dolgozott, otthona felé, mely után úgy sóvárgott,
melynek ablakából a tavaszt lehetett látni, a hátsó
ajtóból pedig a parkot. Erre az életre vágyott annyira
egész fiatal kora óta. És most ez az élet Hannah-é lett.
Vele éreztek együtt az emberek és az otthonával.
Keserű irónia volt ebben.
Wright háza előtt vitte el útja, meg kellett küzdenie
önmagával, hogy a kormánykereket egyenesen tartsa,
különben pontosan nekiment volna a háznak. Szerette
volna Karen arcát látni, konfrontálni.
„Szeretlek, Paul.. Szeretnék tőled gyereket, Paul...
Mindent megtennék érted.”
Kivéve azt, hogy hazudjon a bíróság előtt.
Alibit nyújthatott volna a számára. Helyette az egész
világot fejére szabadította. Ezt nevezte szerelemnek.
Nő. Szukák, minden egyes példánya. Az élet átkai.
Anyja, Hannah, O’Malley, Ellen North... Karen.
Azért maradtam ott olyan sokáig, mert viszonyom
volt Paul Kirkwooddal Volt. Múlt idő.
„Szeretlek, Paul... Gyereket akarok tőled, Paul...
Mindent megtennék érted... Annyira sajnálom... Tévedés
volt..."
Tévedés.
Isten a tanúja, hányszor tévedett már életében,
utoljára, amikor nem dobta el azt az átkozott
magnószalagot.
 „Tudjuk, hogy a hívás hat óra előtt tizenöt perccel
érkezett, Paul. Ott volt abban az időben? Hallotta a
hívást? Hova ment, mikor elhagyta az irodáját? Miért
nem bukkanunk valakinek a nyomára, aki megerősíti ezt
a történetet? Miért nem szólt egy szót sem erről a
hívásról, Paul? Hogyan tehette ezt Hannah-val?"
Mert Hannah hibája volt az egész. A kötelességét
tette volna... Hogyha elment volna a fiáért... Hogyha
rendes feleség lett volna...

Hannah nem akart bűntudatot érezni. Szinte hetek óta

fulladozott. Az anya bűntudata keveredett az orvos
kudarcával, miután a beteg, aki miatt aznap a
kórházban kellett maradnia, meghalt. De ami ma este
történt, az más volt: még hiábavalóbb, még kevésbé
megérdemelt.
Tudott volna-e jobb feleség lenni, jobb szerető,
támogatóbb, kevésbé kritikus? Mit tett, amiért Paul
annyira utálja? Miért kereste Karen Wright társaságát?
A kérdés felbőszítette. Sokkal fontosabb kérdéseket
is feltehetett volna. Például, hogy Paul az irodájában
volt-e, amikor Josh azt az üzenetet hagyta? Miért
hazudott, hazudott és hazudott – a teherautóval
kapcsolatban, annyi mindennel kapcsolatban? Miért félt
annyira tőle Josh? Miért tűnt olyan idegennek? Részese
volt-e mindannak a rémségnek, amely az elmúlt három
hét alatt játszódott le? Lehet, hogy azért, mert
mindezekre a kérdésekre adható lehetséges válaszok
annyira megrémisztették volna, hogy védekezésből
másfelé terelte a figyelmét. Mert amire figyelmét
terelte, az ugyan feldühítette, de még mindig nem
annyira, hogy férjét szörnyetegnek lássa.
 „Gondolja, hogy férje rabolta el Josht?”
„Gondolja, hogy ő ölte meg a Holloman-fiút?"
„Hozzájutott egy teherautóhoz."
„Tudott erről a viszonyról?"
– Átkozott légy, Paul – suttogta Hannah. Kezét
kihúzta a mosogatószeres vízből, és a törlőronggyal
megtörölte arcát, nem tudta, hogy még mennyit tud
elviselni. A hajnal Dustin Holloman halálhírét hozta, és
rettegést, és valami borzasztó megkönnyebbülést, hogy
valaki másnak a gyermekével történt, és nem az övével.
Josh, ha lehet még inkább visszavonult, de legalább
együtt voltak, ha csak fizikailag is. És amíg együtt
voltak, addig volt remény. És aztán jött a hír a
tárgyalóteremből. Nem Mitch hozta vagy Ellen North,
hanem az újságírók, akik a házához jöttek kérdéseikkel,
mint hogyha tartozna nekik valamivel. Azért a pokolért,
amin miattuk ment keresztül.
„Mi a véleménye férjének a vádlott feleségével való
kapcsolatáról?"
Ha eddig reszketett, akkor most idegei végére ért.
Tom McCoyhoz fordult segítségért.
Már nem is atyának nevezem. Eszébe jutott, hogy
csak azért nevezte atyának, hogy ne kockáztassa
barátságukat. Számára mégis több volt, mint egy pap.
Túl erős volt vágya, hogy találkozzon vele, hogy
segítséget kapjon tőle, hogy megnyugtassa.
És az emberek még Pault tartják romlottnak. Mit
gondolnának, ha megtudnák, hogy egy papba vagyok
szerelmes?
Persze nem fogják megtudni, maga Tom sem. Miután
meghozták a hírt a bíróságról, fölhívta. Átjött, elüldözte
az újságírókat, egy csirkelevest etetett Hannah-val és
meséket olvasott a gyerekeknek. Mellette ült a
hálózsákon Josh szobájában, együtt nézték, ahogy Josh
elalszik, aztán kivezette a szobából, mert tudta, hogy
Hannah-nak pihenésre van szüksége.
A sóvárgás mély fájdalma járta át, becsukta a szemét.
Hát nem volt az elég, amin idáig keresztülment? Most
még bele kellett szeretnie egy férfiba, aki soha nem
lehetett az övé?
A mosókonyhába vezető ajtó nyikorgása hirtelen
kizökkentette elmélkedéséből. Vad, ősi ösztönnel nyúlt a
konyhakésért. Dustin Holloman gyilkosa még mindig
szabadlábon volt. Miért ne jöhetett volna Joshért?
Hogyha Josh felismerné...
A konyhaajtó hirtelen kinyílt, és Paul meglátta
kezében a kést.
– Könnyű kitalálni, hogy most mit tervezel ezzel –
mondta Paul.
A pánik szerteoszlott, csak keserű düh maradt a
helyén. Hannah letette a kést.
– Nem érné meg.
Paul keserűen nevetett.
– És az újságírók még elképzelni sem tudják, hogy
miért csalnálak meg. – A felismerés, hogy Paul szájából
jött, élesen hasított Hannah-ba. Ugyanabból a szájból,
mely Karennek is hűséget esküdött. Ugyanabból a
szájból, amely játékosan, és oly szenvedélyesen csókolt,
amelynek mosolyát annyira szerette, s amely ha
lebiggyedt, annyira elszomorította. Ez a száj hazudott,
és más nőt ízlelt.
Neki akart esni, meg akarta büntetni. De amint ajka
szólásra nyílt, megnyugodott.
– Mi történt, Paul? Mi történt veled?
 – Velem? – mondta Paul hitetlenül. – Talán ha az
elmúlt években a karriereden kívül más is érdekelt
volna, most nem kellene ezt kérdezned.
Hannah megrázta a fejét.
– Nem, Paul, most nem a munkámról van szó. Rólad
van szó. Hátat fordítottál. Másik nő felé fordultál. Ez a
te választásod. Kettőnk között volt valami csodálatos,
melyet elhajlítottál.
– Jól van, okolj csak engem – mondta türelmetlenül,
és ellépett a nő mellett.
– Téged okollak – mondta Hannah élesen. – Bár
tudnám, hogy mi másért okolhatnálak.
Paul megfordult, gondterhelten nézett rá.
– Ez meg mi a fenét akar jelenteni?
– Azt, hogy Josh aznap este fölhívott téged, és te
semmit nem tettél
– Nem voltam az irodámban...
– De senki nem tudja, hogy hol voltál – s ujjával
vádlón Wrighték háza felé mutatott. – Miközben én
eszeveszettül kerestem Josht, próbáltalak téged hívni,
aközben te egy irodában basztál Karen Wrighttal? Hol
voltál, mikor a fiadnak szüksége volt rád?
– Aznap este neked kellett volna...
– Ne! Ne merészelj engem okolni! Életet mentettem.
Te meg a saját életedet basztad szét... Vagy még
rosszabbat tettél. És még volt pofád rám hárítani az
összes bűntudatot, mintha semmi rosszat nem tettél
volna, mintha nem hazudtál volna nekem meg a
rendőrségnek, meg isten tudja még, mit tettél!
Keményen csapta meg Pault ez a burkolt célzás. „A
védelem megpróbálja befeketíteni, Kirkwood úr.
 – Képtelen lennék Josht bántani – tartott ki
álláspontja mellett.
Kétség villant Hannah szemében.
– Akkor miért nem akart veled találkozni?
– Csak nem gondolod, hogy én raboltam el? – mondta
Paul Hannah-hoz lépve és meg akarta ragadni. – Csak
nem gondolod?
– Miért ne? Mindeddig csak hazudtál!
„A védelem megpróbálja befeketíteni, Kirkwood úr.
A sajtó a nyomában. A vád szeme rajta. És most még
ez is. Fent Hannah ítélkezik. Akit senki nem hibáztat.
Mintha aranyból lenne, ő pedig egy senki. E pillanatban
úgy utálta Hannah-t, hogy szinte halálát akarta.
Elvesztette önuralmát. Gondolatai már nem voltak,
csak cselekedni volt képes.
– Rohadt kurva!
Hannah még látta, amint ökle ütésre lendül.
Keményet csapott állába, feje oldalt bicsaklott. A világ
elhomályosult, forogni kezdett, egyensúlyát elvesztve
oldalvást tántorgott nemcsak az ütéstől, hanem a
mögötte levő gondolattól is. Még soha senki sem ütötte
meg. Annyiszor látta már családi verekedések
következményeit az elsősegélyen, és mégse gondolta
volna, hogy valaha ő is lehet egy ilyen verekedés
áldozata.
Paul közeledett felé, sötét, dühöngő szemekkel,
eltorzult szájjal.
– Paul, ne! – kiáltott Tom McCoy, és szinte repült a
konyhához vezető néhány lépcsőfok fölött.
Paul ökle már ütött, amikor nekiugrott. Tom felfogta
az ütést, és egyenesen Paul száját találta el egy
jobbegyenessel, amitől Paul térdre esett. Tom ezt
ösztönösen tette, maga is meglepődött rajta. Lenézett
Paulra, aki saját sarkán ült, előtte, sálával eltakarta
arcát, ujjai közt vér csörgött.
– Miért jöttél ide, Paul? ~ kérdezte Tom. – Hát nem
okoztál máris elég bajt?
Paul fölnézett rá, kabátjának ujjával száját törölgette,
és fölállt.
– A holmimért jöttem.
Tom a fejét rázta.
– Semmi nincs itt a számodra. Tűnj el.
– Nem dobhatsz ki saját otthonomból.
– Ez nem a te otthonod – mondta Hannah. Szíve talán
jobban sajgott, mint az ütés helye. – Lemondtál arról a
jogodról, hogy ide gyere. Menj el, mielőtt hívom a
rendőrséget.
Paul Hannah-ról Tom atyára nézett. Végigmérte
pulóverét, farmernadrágját, zokniját.
– Értem már – mondta rosszindulatúan.
– Ki ne mondd, Paul – figyelmeztette Tom. – Senki
nem mondhatja, hogy bűnös vagyok azért, hogy még a
taknyot is kirázom belőled.
Csend honolt.
– Átküldöm az irodádba a holmidat – mondta Hannah.
A hűtőgépnek támaszkodott, amint férje kilépett az
ajtón, rá sem nézett. Csak szeme sarkából látta a
fényképet, amely karácsonykor készült, s még mindig a
hűtőszekrény ajtajára volt tapasztva két nyalóka alakú
mágnessel. Az ajtó becsukódott.
– Nem történt bajod? – kérdezte Tom, s közelebb
lépett, karját nyújtotta Hannah-nak.
– Nem – suttogta.
 Tom a világ legtermészetesebb módján fogta meg
Hannah karját, széles vállához húzta, és megsimogatta
haját. A bensőjéből fakadó szerelem a legtisztább, a
legerősebb érzelem volt, amit valaha is megismert. Úgy
szerette, hogy akármit megtett volna érte. És ebben
semmi rosszat nem érzett.
– Nem értem – morogta Hannah, s karját szorosan
Tom köré fonta.
– Olyan szép életünk volt. Miért kellett így
megromlania?
Nem válaszolhatott úgy, ahogy szeretett volna: azért,
hogy engem szerethess. Nem tudta, hogy isten akarata-
e ez, vagy sajátja.
– Pontosan tudta, hogy mit mondanának most egyházi
feljebbvalói – próba ez, hogy mennyire hű az egyházhoz,
és kötelességeihez. A gondolat azonban, hogy isten így
használja az embereket: mint parasztokat egy
sakkjátékban, szinte lázadásra kényszerített.
– Sajnálom, Hannah – morogta. – Akármit megadnék,
csak hogy jobb legyen neked.
– Egyszerűen faképnél akarom hagyni az egészet.
Felkapni a gyerekeket, és valahol máshol, egy tiszta
helyen újra kezdeni.
– Tudom.
– Jönnél velem? Olyan jó lenne egy baráttal elmenni –
mondta Hannah félig tréfás hangon, mintha csak
viccelne.
De amikor a férfire nézett, őszinte kék szemeiben
nem viccet látott, hanem igazságot. Olyan igazságot,
melyek kimondásához nem volt szükség szavakra. Olyan
igazságot, mely összetört szívéhez... Igazságot, melyet a
férfi csókkal pecsételt meg. Oly gyengéd, oly édes
csókkal. Tele azzal az ígérettel, melyet Hannah két
kézzel szeretett volna megragadni, és mint pajzsot
tartani maga elé, hogy megvédje magát a bizonytalan
jövőtől.
Ehelyett azonban fejét a férfi vállára fektette, sokáig
álltak így, s mindkettő azon gondolkodott, hogy hova
jutnak innen.

– Tehát hova is jutunk innen? – kérdezte Cameron.

A rendőrség központjának úgynevezet haditermében
ültek össze, melynek falára idővonalat rajzoltak, melyen
bejelölték az elmúlt három hét eseményeit. Ez a vonal
már az egyik saroktól a másikig ért.
– Jobban szemügyre kell vennünk Kirkwoodot –
mondta Wilhelm. – Lássuk, tudjuk-e máshova helyezni a
megfelelő időpontokban. Kobozzátok el a
telefonszámláit. Nézzétek meg...
– És a gyanúsítottunk? – kérdezte idegesen Mitch. –
Garrett Wright az emberünk.
– De a magnószalag...
– Szart se bizonyít.
– Hogy mondhatod ezt? A fiú telefonált...
– És Paulnak másfajta elfoglaltsága volt.
– De a szeretője nem tudja megmondani a pontos
időpontot...
– És miért őrizte volna meg a magnószalagot? –
kérdezte Cameron.
– Bűntudat – mondta Mitch hangsúlytalanul.
– Igen – szólt közbe Steiger, miközben egy
fogpiszkálót rágott.
– Hülye vagy – csattant fel Mitch. Ha Paul rabolta el
Josht, akkor legelőször ettől a magnószalagtól szabadult
volna meg. Ha ő rabolta volna el a fiút, akkor nem ment
volna Roth Cooper házához azzal, hogy kutyáját keresi.
– Kivéve, ha flúgos.
– Úgy viselkedett, mint egy kutya, aki új játékot
kapott.
– És akkor még ott van a teherautó. És a gyerek
reakciója...
– És egy gyanúsított, aki holnap bíróság elé áll –
mondta Ellen élesen. – Bizonyítékaink vannak Garrett
Wright ellen. Mitch Garrett Wrightot letartóztatta.
O’Malley nyomozó azonosította Garrett Wrightot. Első
számú tanúnk azonosította Garrett Wrightot. Mi a fenét
is teszel te azért, hogy Garrett Wrightot végre bíróság
elé állíthassuk?
Wilhelm lebiggyesztette ajkát, a kávéscsészéjét
nézte.
– Wright nem rabolhatta el a Holloman gyereket.
– Itt most nem a Holloman-ügyről van szó –
emlékeztette Ellen. – Persze hogy szeretné az összes
bűntényt egyetlen gyönyörűen becsomagolt dobozba
helyezni, de nem így működik a dolog. Itt egy Wright és
cinkosa által játszott játékra koncentráltunk.
Végiggondolta akár egyszer is Wilhelm nyomozó, hogy
ők azt akarják, hogy úgy rohanjon Paul Kirkwood után,
mint egy töketlen kutya?
– Minden nyomon végig kell menni, North kisasszony
– mondta Wilhelm. – Megkértem Stovich urat, hogy
szerezzen házkutatási engedélyt Paul Kirkwood házához
és irodájához, plusz egy tárolóhelyiséghez, amit a város
déli részében bérel. Még ma este megejthetjük a
házkutatást, amennyiben az engedély a kezünkben lesz.
Figyelembe véve a magnószalag tartalmát, azt
mondanám, hogy túl sokáig tekintettünk az ellenkező
irányba, már ami Paul Kirkwoodot illeti.
Ellen nem tudott vitába szállni. Bármennyire is
utálta, ha a nyomozás irányt változtat, most nem volt
más választásuk. Costello ugyanis kiszellőztette a sajtó
felé, hogy megtalálták ezt a kazettát. A rendőrségnek
kötelessége volt reagálni.
Cameronra nézett.
– Mégy velük?
– Naná.
Ellen Mitch felé fordult és ezt kérdezte:
– Todd Childsszel jutottál– e valamire?
Mitch csak mordult egyet.
– Igen, eljutottam odáig, hogy perrel fenyegetnek
téves letartóztatás miatt.
Ellen úgy tett, mintha meg lenne lepve.
– Childs úrnak az lett volna a benyomása, hogy
letartóztatás?
– Egyszerű félreértés – mondta Mitch. – Miután
adtunk neki egy csésze kávét, egy kicsit megnyugodott.
– És az ujjlenyomatait leszedtétek a bögréről?
– Már St. Paulban vizsgálják. Ha véletlenül
megegyeznének az Enberg irodájában találtakkal, akkor
elég szépen tudnánk tovább feszegetni az ügyet.
– Milyen hamar fog kiderülni?
– Néhány napon belül.
– Valamit kell találnunk, urak – mondta Ellen. –
Mégpedig ma este.
Steiger fölállt. A tapaszt már leszedte orráról, de a
horzsolás még ott volt, úgy nézett ki, mint egy indián
harcos festékkel az arcán.
 – Grabko döntésétől függetlenül még később is vád
alá helyezhetjük. Ez nem dupla vagy semmi játék.
Ellen a seriffet bámulta.
– És ha nem pakolja minden ingóságát a Saabjába, és
ha nem tűnik el a városból, akkor tulajdonképpen még
bíróság elé is állíthatjuk. Na, ez az a kockázat, amit nem
akarok vállalni. Bizonyítani akarok. Holnap.
– Telefonvonalakat állítottunk fel arra az esetre, hogy
ha a lakosságtól jelentkezne valaki, aki valamit tud –
mondta Steiger az ajtóhoz lépve, amivel is tudatta, hogy
a megbeszélésnek részéről vége. – De azért nem kell
reménykedni.
Hogy neki se kelljen tovább maradnia, Wilhelm utána
rohant.
– Ja... igen... seriff, akartam önnel beszélni ezek miatt
a forródrót-telefonok miatt.
Ellen dühödten és elkeseredetten nézte a két férfit.
Ha Wright célja az volt, hogy megossza a véleményeket,
akkor ma este győzelmet aratott.
– Cameron, nincs valami ötleted? – kérdezte és
jelentőségteljesen nézett rá.
Cameron megfogta kabátját és kiszaladt.
Néhány másodpercnyi csend után Ellen Mitch felé
fordult.
– Csatlakozol azokhoz, akik úgy érzik, hogy halasztást
kellett volna kérnem a bírótól?
– Az utólag mindent jelezni tudók klubjához? – pofát
vágott. – Miért csatlakoznék hozzájuk? A belépéshez
való követelmények túl alacsonyak. Ki vesz részt még az
ügyben?
 – Lássuk csak – ütögette állát mutatóujjával –, téged
nem számítva? Stovich, az államügyész, a sajtó, Deer
Lake lakosságának körülbelül a fele.
– Mind lófasz.
– Könnyű ezt neked mondani.
– Megfeledkeztél Olie Swain esetéről?
– Nem.
Egyet sóhajtott, és egy kilencvenéves köszvényes
aggastyán minden energiájával állt fel. Az idővonalra
tekintett a falon, mintha remélné, hogy valami szemet
szúr neki. Valami eddig észrevétlenül maradt részlet,
melynek szikrájából robbanna a Nagy Felfedezés, és
Todd Childs vagy Christopher Priest irányába mutatna.
De semmi. Leszámítva, hogy a szavak, vonalak és nyilak
sokkal kevésbé tűntek most egybefüggőnek, egyre
inkább zavaros irkafirkának. Egyetlen név, amely még
szemet szúrt Ellennek, az Paul Kirkwoodé volt.
Paulé volt Olie Swain teherautója. Olie Swaint pedig
annak idején azért ítélték el, mert gyermekeket
molesztált. A teherautó semmi bizonyítékot nem
szolgáltatott. Paulnak kifogásai voltak, alibije nem.
Bizonyítékuk nem volt ellene. Paul fáradhatatlanul
kereste fiát a kegyetlen hidegben. Fiát, aki nem engedte
közelébe.
– Mi a véleményed Paulról? – kérdezte Ellen
csendesen.
Mitch arca kifejezéstelen volt, végigsétált az idővonal
egyik végétől a másikig, szeme minden egyes
feljegyzésen megállt, amely csak Pault említette.
– Már mondtam: az emberek szeretnék, hogyha Paul
lenne a rosszfiú ebben az egész játékban. Nem ismert
személyiség, nem is nagyon szeretik. Jobban szeretnék,
ha az derülne ki, hogy ilyesvalaki golyózott be, mintsem
hogy egy Garrett Wright-szerű alakról kiderüljön, hogy
zseniális gonosz.
– Láttam, hogy így gondolkodnak az emberek, miután
Josht elrabolták – mondta Ellen. – Rosszindulatuk
egyetlen családra szorítkozott. De milyen összefüggés
van Paul és Holloman között? Egyszerűen
értelmetlennek tűnik.
– Attól függ, hogy forgatjuk, ügyvédnő. Ki kit húz
csőbe?
– Csak nem kezdesz el kételkedni?
Kezével hátrasimította haját, amitől az rögtön fölállt.
Kimerültség látszódott az arcán, a gond barázdákat
vésett bele.
– Lelkem mélyén nem hiszem, hogy Paul lenne a
tettes, de Megannak talán igaza van abban, hogy túl sok
mindent vetítek magánéletemből az ügybe. Mindentől
függetlenül igaza van, meg kell vizsgálnunk a
lehetőséget. Nem nagy örömmel hajtom végre ezeket a
házkutatásokat, de muszáj lesz.
Megint csak időhúzás, gondolta Ellen, miközben
Garrett Wright nyugodtan hátradőlhet a székében és
mosolyoghat. Cinkosa újra és újra kicsúszott a
kezünkből, láthatatlan, senki nem gyanítja kilétét.
– Kapaszkodóra van szükségünk – mondta Ellen. –
Hogy halad Megan Wright múltjának felderítésében?
– Még semmit nem talált. Nagyon lassan halad. Ha
Wrightot mostanáig nem kaptuk el, akkor valószínűleg
nem hagyott nyomokat.
– Nem hagyhatjuk, hogy amiatt megússza, Mitch. –
Az idővonalon a január 22-i dátumra nézett. O'Malley
nyomozót megtámadták és elrabolták. A gyanúsítottat
üldözés után kapták el: Garrett Wright. Számára ez az
egész játék volt.
– Ennyi, és semmi más az egész számára: hogy
legyőzze a rendszert, mindig kicsússzon a hurokból.
Még bizonyítékokra is rámutatott, hogy érdekesebb
legyen a játék.
Ellen még a gondolattól is megrémült, hogy Wright
győzhet.
– Egy rokon témában – mondta Mitch – van egy tanú,
aki lehet, hogy látta, ki gyújtotta fel az autódat.
Ellen arca felderült.
– Tanúk? Kik?
– Wes Vogler. Teherautósofőr, aki azon a környéken
lakik. Vasárnap korán reggel indult egy fuvarra, és
látott egy fekete srácot, aki a parkolóhelyen sétált
keresztül. Nem tartotta feltűnőnek, miután nemrégiben
néhány néger család költözött a környékre. Amikor ma
hazaért, hallott a robbantásról és hogy mikor történt,
gyanakodni kezdett, és bejött hozzánk.
– Lehet, hogy Tyrellt látta?
– Lehetséges. De az is lehet, hogy csak lehetőség
számára, hogy bemártson valamilyen srácot – mondta. –
Azt hiszem, kicsit fajgyűlölő. Nem örül neki, hogy Deer
Lake-be négerek költöznek.
– Próbáld meg fénykép alapján azonosíttatni. Hogyha
Vogler kiszúrja, akkor becitáljuk Tyrellt egy élő show–
ra is. Elég ritkán mutatkozik mostanában. A
minneapolisi hekusok keresik.
Ellen mordult egyet, ahogy összeszedte holmiját.
Most megkönnyebbüljek, vagy még jobban féltsem az
életemet?
 – A srác veszélyes, de nem hülye – mondta Mitch. –
Tudja, hogy mától kezdve Wright van kedvezőbb
helyzetben. Nem származna belőle előnye, hogyha
bántana.
– Nem – ismerte be Ellen. – Hacsak nem
szórakozásból.

Csak Megan O’Malley lakott a harmadik emeleten. Jay

kopogott és várt. Mintha valami elesett volna az ajtón
belül, káromkodás kíséretében.
– Ki az?
– Jay Butler Brooks, asszonyom.
Az ajtó résnyire kinyílt, tovább nem engedte a
biztonsági lánc és O’Malley nézett ki a résen.
– Jobb, ha előre megmondom, Brooks – mondta
Megan röviden –, nem nyilatkozom. Nem nyilatkozom.
Egy árva szót sem mondok.
– Nem újságíró vagyok.
– Tudom, hogy micsoda. Mit akar?
– Ajánlatot tenni.
Megan gyanakodva hunyorgott zöld szemeivel.
– Tudom, hogy Garrett Wright múltjában kutat.
Segíteni szeretnék.
– Nem tudom, mire akar kilyukadni – mondta nyersen
Megan. – Betegszabadságon vagyok.
– Tudom, Ellen North mondta – ismerte be. – Azt is
mondta, hogy megtépáz, ha elárulom a titkot.
Megan elgondolkodott.
– Jelenlegi állapotomban ezt nem tudnám könnyen
megtenni, legfeljebb ha szereznék egy kertészollót.
A lánccal babrált, aztán kinyitotta az ajtót és behívta
a lakásba. Leragasztott dobozok töltötték meg a teret,
amely egyben volt nappali és ebédlő. Rózsaszín falak
fehér ajtó- és ablakkeretekkel. Antik bútorok keveredtek
a bolhapiacon vásárolt limlommal. Egy régi tölgyfa
asztal kerek lapját szinte ellepték a– rendőri jelentések
fotókópiái. És a rendetlenség közepén egy fekete
macska fehér mancsokkal figyelte őket.
– Elnézést a rendetlenségért – mondta Megan,
miközben széke felé totyogott és leült. Jobb keze
gipszben, gézzel testéhez kötve. – Nem lehet kidekorálni
a lakást, ha előtte szarrá verik az embert.
– Bizonyos dolgok előnyben részesülnek – jegyezte
meg Jay, leült Megannal szemben. A macska hunyorított
és a füleit hegyezte.
– Hallom, könyvet ír. – O’Malley arcáról semmit nem
lehetett leolvasni, éles szemei vigyázva figyeltek.
Hányszor látta már Jay ezt a kifejezést rendőrök arcán!
– Tudnia kell, hogy születésem óta utálom az
opportunistákat.
– Nem ezért vagyok itt. Megan nevetett. Arcába a
fájdalom alig észrevehető barázdákat vésett.
– Be akart pillantani a nyomozásba, aminek viszont
semmi köze a könyvhöz, amellyel ön néhány milliót fog
keresni. Ne pazaroljuk egymás idejét, Brooks úr.
Tudom, hogy működik ez a világ.
– Nem kétlem, O’Malley nyomozó. Ha egy nő a maga
szakmájában eljut idáig, az nem ma lépett le a
falvédőről.
– Nem, többségünk az ágyon keresztüljut ide.
– Túrót, asszonyom – mondta Jay udvarias mosollyal
arcán. – Ismerem a múltját. Átkozottul jól végzi
munkáját.
 – Ez igaz. De magának mi köze ehhez, kivéve, hogy
ha a történet miatt van rá szüksége?
– Börtönbe akarja juttatni Garrett Wrightot.
– Fejjel lefelé keresztre feszítem. És akkor mi van?
– És akkor tudok önnek segíteni. Mindenem van:
komputer, fax, telefonközpont, ami csak egy irodának
kell. Túl sok idejébe kerül, hogy mindent Holt irodáján
keresztül kell ellátnia. Én kiküszöbölhetem ezt a
közbenső lépést. Nem kell szaladgálnia, kezét sem kell
használnia. Elég jól megélek abból a képességemből,
hogy a legaprólékosabb kutatást is el tudom végezni.
Ami semmiben sem különbözik az ön munkájától.
– Annyiban különbözik, hogy ön civil, ez pedig egy
létező eset – mondta Megan. – Meg még abban is
különbözik, hogy mindent tönkretehet, ha részt vesz a
nyomozásban.
– Az tesz engem tönkre, hogy ön vesz részt a
nyomozásban – mutatott rá Brooks. — Costello már így
is elég nagy lármát csapott amiatt, hogy Mitch Holttal
való kapcsolata jelentős elfogultságot feltételez.
Gondoljon csak bele, hogy milyen következményekkel
járna, ha rájönne, hogy ügyfelét olyasvalaki akarja élete
végéig börtönbe juttatni, akinek ehhez érdeke fűződik.
Ennyit az ön további karrierjéről.
– Fenyeget, Brooks úr.
– Nem – mondta, és szemét egy pillanatra sem vette
le róla. – Pusztán arra akarok rámutatni, hogy
részvételem az ügyben egyáltalán nem veszélyesebb,
mint az öné. Sőt kevésbé az. Végül is az irodafelszerelés
az enyém, személyes érdekeim sem fűződnek az ügyhöz.
És mindaddig, amíg nyilvános adatokról van szó, még
csak nem is törvénytelen, hogy valakinek a múltjában
kutatok.
Megan egy pillanatra elgondolkodott, közben
mereven nézte Brooksot, gondolataiban próbált olvasni.
– Ellen tudja, hogy itt van?
– Nem. Elég bajom van ma este – mondta, s arra
gondolt, hogy milyen jó lenne, ha meg tudná oldani
Ellen minden gondját.
– Még mindig nem válaszolt a kérdésemre – mondta
Megan. – Ha nem a könyvéről van szó, akkor mi van a
háttérben?
Jay fölállt, zavarát nyugtalan érdeklődéssel leplezte.
Zavarta, hogy a nő ennyire figyeli, mert olyan
hazugságot vagy igazságot is kifürkészhetett így, amely
sokkal mélyebben élt Jayben, mintsem hogy nyilvánossá
akarta volna tenni. Megan inkább arra számított, hogy
valamilyen, mély igazságot, mintsem hazugságot vesz
észre. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy Jay Buttler
az a fajta ember lehetett, aki nyíltan a másik szemébe
nézve képes hazudni, miközben két szemei őszinteségtől
ragyognak. Végül is, eredetileg ügyvéd volt.
– Mikor látta először egy meggyilkolt gyermek
tetemét? – kérdezte Jay, a szeme sarkából nézte
Megant, miközben egy láda könyvnek támaszkodott.
– Talán két hete sem hordtam egyenruhát – mondta
Megan. – Egy hároméves gyermeket ölt meg alkoholista
anyjának alkoholista barátja.
– Én ma láttam először.
Dustin Hollomant. Ujjhegyével végigszaladt Megan
néhány régi tankönyvének a bordáján, de Megan látta
rajta, hogy a címeket nem olvassa. Hiszen egy gyermek
tetemét látta, akárcsak annak idején ő, és azóta mindig,
amikor arra a hároméves kislányra emlékezett: még egy
évtized múltán is minden apró részlet élesen előtte volt.
– Megvolt a magam oka arra, hogy Deer Lake-be
jöjjek, O’Malley nyomozó. Önző okok, be kell, hogy
valljam. Azt hittem, hogy legalábbis érzelmileg távolt
tudom magam tartani ettől az egész ügytől, de ma
reggel ott álltam az út szélén, és hallottam a gyermek
anyját sírni... Ettől lehetetlen távol tartanom magam.
Határozott hangján áttörő érzelmei megérintették
Megant.
– Segíteni akarok – mondta Brooks. – Szükségem van
rá, hogy segítsek. – Őszinte kifejezéssel nézett Meganra,
az álarc már leesett arcáról. – Ismeri azt az érzést,
amikor pusztán önmaga számára akart bizonyítani?
– Igen – suttogta Megan. Mereven nézte begipszelt
karját. – Igen, ismerem.
– Tehát mit szól hozzá? Megkapom a munkát?
Meganra nem másokba vetett bizalma volt jellemző,
pláne hogyha olyan emberről volt szó, mint Brooks.
Viszont borzasztóan szerette volna Wrightot börtönbe
juttatni; és valószínű, hogy Brooks meggyorsítaná a
folyamatot. Áttörésre volt szükségük, mégpedig
gyorsan. A kulcs valahol Garrett Wright múltjában
lehetett, de a rendőrségnek segítő ügynökségeknek nem
volt elég idejük mindent feltárniuk. Talán ő maga volt az
egyetlen, aki válójában keresett is, és pont a Wright
okozta sérülések lassították munkáját. Brooks
segítségével tényleg nem lett volna szükség kezeire,
lábaira, és még egy második agyat is kapott volna, hogy
segítsen összerakni a rejtély darabkáit;
Meglehet azonban, hogy Brooks csak egy bestseller
kedvéért segítene.
 Garrett Wrightot csak egy lépés választotta el attól,
hogy felmentsék minden alól, amit elkövetett.
– Megkapta a munkát – mondta végül Megan. – De
vigyázzon, nehogy megbánjam. Ne kelljen megkeresnem
a kertészollómat.

Kilenc óra negyvenhárom perckor kezdték meg a

házkutatásokat. Mitch ragaszkodott hozzá, hogy az első
helyszín Kirkwoodék háza legyen. Mindent elkövetett,
hogy a lehető legkisebb kényelmetlenséget okozzák
Hannah-nak, s szívből örült Tom atya jelenlétének,
amely vigaszt és megnyugvást nyújtott Hannah-nak,
miközben a rendőrtisztek olyan nyomok után kutattak,
melyek alapján bizonyítani lehetne, hogy Paul rabolta el
saját fiát, hogy miatta járta meg a poklok poklát.
Mitch ugyan imádta munkáját, de néha rühellt
rendőrnek lenni.
Arra számított, hogy Paul irodájának átkutatását
perrel való fenyegetések fogják kísérni, de Paul nem
volt jelen.
Lepedője és takarója gondosan összehajtogatva az
ágy végében, rajta párna. Az íróasztalon rend
uralkodott. Semmilyen jel nem mutatott arra, hogy Paul
aznap ott lett volna. Annak sem volt nyoma, hogy
Costello embere, York behatolt volna, hogy
bizonyítékokat keressen. Semmit sem találtak, de ez
nem is volt meglepő.
Éjfél után értek a Paul által bérelt raktárhelyiséghez.
Mély álmából kellett felébreszteni a horkoló éjjeliőrt,
akinek rossz fogai közül sörszag áradt. Neve Davis volt.
A hidegtől reszketve engedte be őket a raktárhelyiségek
előtti folyosóra.
 A kisebb garázsméretű tárolóhelyiségek
narancssárga vasajtaja fölé fekete festékkel fújták a
sorszámokat. A 37. szám alatt álltak meg. Davis
letérdelt a betontalajra, s mindaddig magában
motyogott, míg nem sikerült kinyitni a lakatot.
A tárolóhelyiség olyasmikkel volt tele, ami minden
kisvárosi háztartásban összegyűlik, s egy idő után
fölöslegessé válik. Kerti bútorok és egy kenu, kivénhedt
hálószobabútor, babaruhák, melyektől Hannah
valószínűleg képtelen volt megválni. Mitchnek csak az a
hihetetlen rend tűnt fel, amely nem jellemző az
ilyesfajta tárolóhelyiségekre: általában használhatatlan
vackok átláthatatlan tornyain kell keresztülmászni, hogy
az ember a szoba túlsó végére jusson. Itt viszont minden
meg volt jelölve, minden dobozon felirat, hogy mit
tartalmaz. Jellemző Paul szinte megszállott
rendszeretetére.
Davis nem volt kíváncsi arra, hogy mi folyik a
tárolóhelyiségben, visszament az irodába, hogy
rágyújtson. Cameron Reed az ajtóban állt, kezét
kabátzsebébe dugta, vállát felhúzta. Nézte a többieket
dolgozni. Mitch nem nyúlt személyes holmikhoz, viszont
kíváncsian húzta ki a régi hálószobabútor szekrényének
fiókjait. Vagyis ő találta meg azt, amiben reménykedtek,
hogy nem fogják megtalálni.
A legalsó fiókban gondosan összehajtogatva, fekete
szemeteszacskóban egypár gyerekfarmert találtak és
egy kék pulóvert.
Amelyeket Josh eltűnése estéjén hordott.
 Harmincnegyedik fejezet

Ami a születésnapokat illeti, a harminchatos elkeserítő

szám. Ez felületesen tekintve önző gondolat, de Ellen
tudta, hogy valójában nem az. Remélte, hogy a mai nap
valami kellemesebb dolgot hoz Josh számára, Hannah-
nak, Megannak, az igazságszolgáltatásnak. Valami
utolsó pillanatban érkező ajándékot remélt. És agyának
egy eldugott, kicsi, babonás csücskében meg volt róla
győződve, hogy ez az ajándék az ő születésnapján
érkezik. Saját magának sem akarta beismerni, micsoda
butaság volt ez.
Egy felsőbbrendű, feketehumorral megáldott hatalom
ajándéka volt ez. Bizonyíték, amely világosan jelezte,
hogy Paul Kirkwood a bűnös. Legalábbis annak az
embernek a szemében, aki most mindent eldöntött:
Gorman Grabkóéban.
– Tegnap esti felfedezéseink tükrében nem látok más
választást, Ellen – mondta a bíró, és szigorúan nézett rá
íróasztala mögül.
Ellen nem volt hajlandó Costellóra nézni, nagyon
pontosan tudta, mi lehet az arcára írva. Győzelem.
– De bíró úr – mondta – fogalmunk sincs arról,
hogyan kerültek ezek a ruhák Kirkwood raktárába...
– Az ajtó zárva volt, bíró úr – mondta Costello.
– Csakhogy egy zárat föl lehet törni. Costellónak
értekeznie kellene ebben a témában York úrral –
mondta Ellen csípősen. – Ami itt előttünk fekszik...
– Az valami iszonyú káosz, North kisasszony –
tisztázta Grabko. – Világos, hogy nem elég felkészülten
jött a vád a bíróságra.
 – De bíró úr, Holt rendőrfőnök elfogta Garrett
Wrightot. Bizonyítékunk van...
– Ami bizonyíték a vád kezében van – mondta
Costello gyilkosan –, az semmi egyéb, mint sületlen
feltételezés, melyet semmilyen ténnyel nem lehet
alátámasztani, és még csak nem is jártak rendesen
utána. North kisasszonynak alapos oka volt arra, hogy
úgy járjon el, ahogy eljárt, vagyis etikátlanul
megvádolva egy ártatlan embert.
E szavak, mint akár egy kés pengéje hatoltak be
Ellen testébe. Etika. Ambíció. Az előbbit Costello nem
becsülte, az utóbbit pedig átélte, minden lélegzetével
beszívta. Ellen pont az ellenkezője volt, Costellónak
mégis sikerült szemrebbenés nélkül ráállítani saját
vonásait.
Mindkét kezével a szék karfáját szorongatta, hogy ne
tudjon fölugrani.
– Teljesen igazságtalan, pontatlan állítás, bíró úr. Az
ügyben csak az igazságszolgáltatást tartom szem előtt.
– Aminek érdekében csak egyetlen megoldást látok –
mondta Grabko, miközben ujjaival dobolt az asztalon. –
Helyt adok Costello úr indítványának, hogy a bíróság
fölmentse dr. Wrightot a vád alól, miután csak remélni
tudom, hogy a megyei ügyészség és a rendőrség
ügyesebben fogja kibogozni az ügyet, mielőtt ismét
bíróság elé kerül.
Ellen előtt elsötétült a világ. Fölmentették. Ennyire
egyszerű az egész, a bosszúálló istenek ellene fordultak.
Ennyire egyszerű. Mint egy kártyajáték trükkje. Nekik
pedig most át kell sétálni a tárgyalóterembe, mely
rendőrökkel, állampolgárokkal, újságírókkal van
megtömve, és ott fog állni a tömeg előtt, miközben
bejelentik, hogy Garrett Wright mostantól szabad
ember. Aztán telefonálnia kell Hannah Garrisonnak,
mielőtt megtudja a sajtóból, hogy aki elrabolta fiát, az
most szabad emberként fog hazamenni a tőle néhány
háznyira levő otthonába.
Nyomasztó volt a vereség. Súlya alatt alig tudott
fölállni. Erőt vett magán, és megindult a tárgyalóterem
felé. Először Cameron, aztán Dorman léptek ki az ajtón.
Utánuk Ellen. Costello mögötte haladt, s úgy készült
színre lépésére, mint egy drámai színész.
Ellen hallotta a Grabko irodáihoz tartozó fürdőszoba
ajtaját becsukódni. Grabko néhány pillanatra mindig
eltűnt a fürdőszobában, mielőtt a tárgyalóterembe
lépett volna. Ellen így egyedül maradt Costellóval. A
kilincset el nem eresztve fordult felé, és végignézett túl
elegáns öltönyén. Costello arcáról elégedettség
sugárzott.
– Ne vedd a szívedre, Ellen – mondta. – Egyszerűen
nem volt elég minden a kezedben ahhoz, hogy
megnyerd a játékot.
– Nem fogod föl, Tony? – kérdezte Ellen, és fejét
rázta. – Itt nem győzelemről lesz szó vagy vereségről.
Hanem az igazságról.
Costello keményen nézett vissza.
– Nem, te nem fogod föl, Ellen. Mindig a győzelemről
van szó. Mindig a győzelemről. Mindig.

Ellen ismerős arcok között sétált végig a termen. Mitch

állt ott nyúzottan, mogorván. Karen Wright
kifejezéstelenül. Christopher Priest üres arccal ült
mellette. Paul nem volt jelen, a házkutatás óta keresték.
Brooksot sem látta a tömegben. Távolléte
érzékenyebben érintette, mint szerette volna. Nem
kellett volna, hogy érdekelje. Nem engedhette volna
meg magának, hogy olyasvalakire bízza lelki nyugalmát,
mint Jay.
Elhessegette a gondolatot, és Cameron mellé ült az
asztalhoz.
Csak pillanatok kérdése volt. Ámbár elég sok
pillanaté, mivel Grabko szeretett kiselőadást tartani
közönségének. Az előadás alatt Ellen az egész tömeg
szemét a hátán érezte. Gondolatai érdekesen repkedtek
fejében, lelki szemeivel a most következő jelenet
forgatókönyvét olvasta. A sajtó Costellót fogja éltetni, őt
pedig szinte keresztre feszítik. Rudy mindent ráken
majd, hogy karrierjét mentse. Garrett Wright lesz a
mártír, és Deer Lake lakói Paul Kirkwood fejét fogják
követelni.
Ez volt a lehető legnyomasztóbb forgatókönyv, amit
valaha írtak.
A legfurcsább az volt, hogy ha most újra kellene
kezdeni, akkor Ellen ismét elvállalná az ügyet.
Grabko bejelentette, hogy a vád ejtve van, és
kalapácsával drámai csapást mért pulpitusára. Az
erkélyen kitört a hangzavar. A terem ajtai kivágódtak,
az újságírók fele kirohant a folyosóra egy rögtönzött
sajtókonferenciára, másik fele a színpadot ostromolta
kérdéseivel.
– North kisasszony, Paul Kirkwoodot vád alá fogják
helyezni?
– Dr. Wright, beperli az ügyészséget?
– North kisasszony, igazak a hírek, hogy felmentik
tisztségéből?
 Costello méltóságteljesen nézett végig rajtuk, és
azzal csendesítette le őket, hogy majd az előcsarnokban
válaszol. Ellen tudomást sem szerzett róluk, hátat
fordított nekik, amint úgy tett, mintha az asztalon
rendezgetné papírjait. Hallotta Cameron hangját, mikor
azt mondta, hogy irodája később hivatalosan közzétesz
mindent, amire kíváncsiak.
– North kisasszony?
Közelről jött a hang, és túl halk volt ahhoz, hogy
újságíróé legyen. Ellen odarántotta fejét. Garrett Wright
talán harminc centire sem állt tőle, nyugodt
arckifejezése csaknem bocsánatért esedezett. Kezét
nyújtotta.
– Nem haragszom – mondta az úriembert játszva. –
Csak a munkáját végezte.
És legyőztem magát. Legyőztük magát
Tisztán hallotta ezeket a szavakat, bár Wright nem
ejtette ki őket a száján. A szeme mélyéről jöttek,
hasonló pillanatban, letartóztatása után a börtönben,
amely pillanatot Ellenen kívül senki sem észlelt. Érezte,
hogy az újságírók bámulják. Hallotta, hogy
fényképezőgépek kattannak, de tudta, hogy fénykép
nem tudja rögzíteni azt, ami most kettőjük között
játszódik.
Nem fogadta el a felé nyújtott kezet, és kihúzta
magát.
– Dr. Wright, én még mindig a munkámat végzem –
mondta csendesen. – Ismeri a közmondást: minden jó,
ha a vége jó.

– Mit jelentsen ez? – kérdezte döbbenten és reszketve

Hannah. Erejét elveszítve süppedt a dívány párnái közé.
Térdét maga alá húzta. Két kézzel markolta hordozható
telefonját, mivel ujjai elzsibbadtak, és attól félt, hogy
elejti.
– Azt jelenti, hogy Wright szabad ember lett,
legalábbis egyelőre – mondta Ellen North. – Az ügynek
még nincs vége, már ami engem illet. Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy bíróság elé állítsák, Hannah.
Becsületszavamra.
Hannah meredten nézte a szoba túlsó sarkát, ahova
Josh bújt el aznap reggel. A fal felé fordulva
gubbasztott, térdét egészen válláig húzta fel. Gyermeke
saját lelkének börtönébe volt zárva, és az, aki
odajuttatta, most szabadon mászkál a városban.
– Már eddig is mindent megtettél, nemde? – mondta,
s keserűségénél még kiábrándultsága is nagyobb volt.
– Igazán sajnálom, Hannah. Elég bizonyítékunk lett
volna ellene, de cinkosa még mindig szabadlábon van,
és amiket tegnap este találtunk...
Ellen hangja elhalkult. Diplomatikusan akart
viselkedni – gondolta Hannah. A tegnapi hírek
önmagukban elég rosszak voltak, nem kellett
hozzátenni, hogy Pault most keresi a rendőrség, hogy
Josh ruháit megtalálták abban a raktárszobában,
amelyet Paul azért bérelt, mert ki nem állhatta a
rendetlen pincéket.
Az éjszaka közepén közölte vele Mitch, mi történt.
Nem tudom, hogy mondjam ezt el, Hannah... Nem
tudjuk, mit jelent... A ruhákat akárki odatehette...
Paullal kellene beszélnünk. .. Nem tudja, hol van?
Nem tudom, hogy valójában ki is ő – gondolta
Hannah. Nem tudom, mi lett belőle. Nem tudom, hogy
mire lenne képes. Nem tudom, hogy Josh miért fél tőle.
Nem lehet igaz, hogy megütött.
– De Mitch elkapta Garrett Wrightot – mondta inkább
önmagának, mint Ellennek.
– Tudom. Mitch is tudja. Costello elég jól ködösített
ahhoz, hogy a bíró ne lássa át a dolgokat. Még egy kis
időre van szükségünk, még valami bizonyítékra Wright
ellen, vagy ha rájövünk, ki a cinkosa. Sikerülni fog,
Hannah. Tarts ki. És jelezd, ha Joshnak akármi
mondanivalója van erről az egészről.
Ellen már rég letette a kagylót, amikor Hannah még
mindig ölében tartotta a telefont. Arra gondolt, hogy
most a telefonvonallal együtt megszakadt kapcsolata az
igazságszolgáltatással, hogy ő és gyerekei hiábavalóan
rángatják a kötél végét, melynek szenvedésükből
kellene kihúzni őket.
Korábban az igazságszolgáltatás sokkal
elérhetőbbnek, sokkal reálisabbnak tűnt. Reménykedett
benne, hogy Josh meggyógyul, de nem tudta, meddig
kell reményének kitartania, s hogy végezetül ez a
remény nem zúzódik-e össze. Remélte, hogy rendbe jön
kapcsolata Paullal, de tudta, hogy ez nem fog
megtörténni. Házasságuknak vége. Most már csak az
igazságban bízhatott. Egy egész apparátus működött az
igazság érdekében. Emberek, akik az ő oldalán álltak.
Az egészben csak az volt ironikus, hogy az igazságért
való küzdelemben nem lehetett fair játékot folytatni.
Lily mellékuporodott a díványra és a telefonért nyúlt.
Mindkét kezével füléhez szorította, és beszélgetést
rögtönzött, mely a „papa” szó körül forgott.
 Hannah föl akarta hívni Tomot, de ezt a kis
megnyugvást is megtagadta magától. Az atya
megrontásáért járó bűntudattól is félt.
Tudta, hogy nem mutatott elég bűntudatot a
kívülállók számára, azért mert későn indult Joshért
aznap este, mert nem fetrengett zokogva a földön az
egész nemzet előtt. Ezek semmit nem tudtak. A
fájdalmat neki kellett elviselnie. Nem volt arra
energiája, hogy idegenek jóindulatát akarja elnyerni. A
gyerekeivel való törődés, a rájuk zúduló kőzuhatag
minden egyes darabjának elhárítása volt az ő büntetése.
Meg hogy Garrett Wrightot szabadon engedték.
Magára hagyta Lilyt képzeletbeli
telefonbeszélgetésével együtt, és fiához ment. Letérdelt
mögötte. Átkarolta és megcsókolta a feje búbját Josh
nem mozdult. Nem mondott semmit.
– Nem hagyjuk, hogy legyőzzön minket, Josh –
suttogta. – Nem fog tőlem elvenni téged. Nem fogok
neked fájdalmat okozni. Ígérem.

Az emberiség legrosszabb napja is csak huszonnégy

órából állt. Ellen egész nap ezt hajtogatta magában.
Hannah-val való beszélgetése alatt is. Rudy
válságértekezlete alatt is. A rövid, kimerítő
sajtókonferencia alatt is. Ez a nap is huszonnégy órából
állt, és túl kell élnie, hogy megküzdjön a következővel
is. Costello kihozta belőle a tigrist. Ellen nem lehet
addig boldog, amíg ez a tigris széttépi Costello nyakát,
ki nem belezi Garrett Wrightot és társát.
Rudy nem rúgta ki. Nem rúgná ki. Szüksége volt rá.
Ahhoz azért túl agyafúrt volt, hogy ezt ne lássa.
Szüksége volt valakire; aki csapkodja az ostort, és majd
a perhez is szüksége lesz rá. Hogy a főhelyre fogja
ültetni, vagy Sig Iverson ügyész második embereként
kell majd megjelennie, azt még nem lehetett sejteni, de
akárhogy is, szüksége lesz rá. Ellen pedig mindebből a
legtöbb hasznot akarta húzni.
Holnap ismét összegyűlnek. Összehívja nyomozóit,
hogy kidolgozzanak egy stratégiát. Addigra már Todd
Childs ujjlenyomatai össze lesznek vetve a Denny
Enberg irodájában találtakkal, akkor már kezdhetik is
faggatni. Holnap estére meglesznek Dustin Holloman
boncolásának előzetes jelentései. Wilhelm és Steiger
egész délután ezen dolgoztak. Ha csak néhány hajszálat
találnának, a gyermek körmei alatt apró bőrdarabkákat,
egy csepp vért, melynek alapján már DNS-vizsgálatot
lehet elrendelni... akkor ismét nyomon lennének. Ha
Megan csak egyetlen anomáliát találna Garrett Wright
tökéletes múltjában...
Fölemelte a telefonkagylót és Megan számát hívta
ismét, az üzenetrögzítő jelentkezett. O’Malley egész nap
nem volt otthon. Mitch ugyan mondta, hogy
alkalmasabb helyet talált, ahol munkáját tudja végezni,
de nem volt meg a telefonszáma. Á Harris néhány
lármázó diákja Garrett Wright szabadon bocsátásának
ürügyén győzelmi ünnepélynek nevezett ámokfutást
rendezett az egyetemen. Ünneplésük vandalizmus és
súlyos testi sértések formájában zajlott. A
tulajdonképpeni ünnepély nyolcra volt meghirdetve,
magával az ünnepelttel a fő helyen, úgyhogy a
rendőrség már készülődött az éjszakai botrányra.
Ellen órájára nézett. Kilenc óra tizenkilenc. Már
megkezdődött a parti. Ugyan megbízta Phoebe-t, hogy
legyen jelen, de a valamikor annyira lojális titkárnője
valószínűleg e pillanatban inkább Adam Slaternak adott
exkluzív interjút.
És biztos, hogy ott volt az Év Cinkosa címre pályázó
titokzatos valaki is – valószínűleg Christopher Priest
vagy Todd Childs. És ott vannak a Sci-fi Cowboyok is –
de vajon Tyrell Mann megkockáztatja-e, hogy
megjelenjen? Garrett Wright biztos, hogy a színpad
közepén lesz, mellette felesége. Karen kábítószer hatása
alatti házasságának titkai biztos, hogy még mindig be
vannak zárva látszólag üres fejébe.
Ellen a fejét tette volna rá, hogy Karen és Paul
viszonya indította meg a játékot. Valószínűleg ezért
esett Wright választása Joshra, hogy Pault csapdába
ejtse. Dustin Holloman pedig semmi egyéb nem lehetett,
mint egy paraszt a sakkjátékban, akit feláldoznak. Azért,
hogy Wright ártatlannak tűnjön. De a meccs második
felét vajon ki vezényelte le? És miért tűnt el olyan
hirtelen Paul Kirkwood, ha a házasságtörésen kívül
semmi más nem szárad a lelkén?
Csak úgy hemzsegtek a kérdések Ellen fejében.
Halkan sóhajtott, amint fölállt és az ablakhoz ment. A
vacsoraidőnek vége, de nem vacsorázott. Kedve egyre
rosszabb lett. Egyedül volt az irodában. Leverten,
éhesen, fagyoskodva, öregen és egyedül.
Nehogy elfelejtsd magad sajnálni, Ellen – mormogta
nyújtózkodás közben, aztán a fagy ellen összedörzsölte
kezeit. Most az egyszer szerette volna, ha Brooks
hívatlanul megjelenik. De Wright felmentésére
valószínűleg átállt a másik oldalra. A jófiú legyőzi az
ügyészt – biztos, hogy jobb téma egy sikerkönyvhöz,
mint a szomorú ügyész veresége.
 „Azt hajtom, amire nekem van szükségem Ellen
North, és megkaparintom.
Lelki szemeivel látta harcát, amint a
tanúkihallgatások előestéjén állt előtte.
„Soha nem voltam hős..." – Szemei fájdalommal és
bizonytalansággal teltek meg. „Megmenti lelkemet,
Ellen?"
Még emlékezett Jay szemeire, amint ezt mondta,
aztán az emlékek praktikus énje hirtelen elnyomta.
Pocsék volt az idő. Asztala tele volt jegyzetekkel és
nyilatkozatokkal, amiket még át kellett néznie. Újra és
újra. Ezért is akart most egyedül lenni. Nem azért, hogy
öregnek, magányosnak érezze magát, és főleg nem az
önsajnálat miatt. Nem azért, hogy ködlovagok és sérült
lelkek romantikája vegye körül.
Megrázkódott, amikor megszólalt a telefon. Hagyta,
hogy csörögjön, amíg végig nem gondolta, ki hívhatja.
Az anyja. Megan, az annyira várt bűnjel birtokában. Jay.
Valami átkozott újságíró, akinek sikerült kiszedni
Rudyból irodája közvetlen számát.
– Ellen North – mondta, miután fölemelte a kagylót.
– Ellen, itt Darell Munson. Sajnálom, hogy ennyi ideig
tartott, amíg visszahívtam, most értem haza Keywestről.
Munson. Egy ideig eltartott, míg Ellen helyére tette a
nevet. Egy volt rendőr a büntetés-végrehajtástól, aki
azóta főleg strandokon tölti idejét.
– Köszönöm, hogy visszahívott – mondta lelkesedés
nélkül. A Sci-fi Cowboyok utáni nyomozás zsákutcába
vezetett, mely zsákutcában a Garrett Wright öregdiák
baráti köre volt.
 Ellen nem remélte, hogy ez a telefonhívás előrelendíti
a nyomozást, de azért elmagyarázta Munsonnak a
helyzetet.
– Elég hihetetlen – mondta Munson, és hangja fagyos
lett. – Jól ismertem dr. Wrightot. Csak tisztelni tudtam.
Nem tölt el nagy örömmel, hogy rossz hírét akarják
kelteni.
– A munkámat végzem, Munson úr – magyarázta
Ellen. – Ha nem a bizonyítékok kényszerítenének, akkor
nem tennénk ezt. Ha dr. Wright ártatlan, akkor semmi
oka az aggódásra. Azt hiszem, egyikőnk sem őt
gyanúsította először.
– Hát... igen... – mondta kelletlenül. – Tőlem mit
akart?
– Azt, hogy figyelemmel kísérte-e a Sci-fi Cowboy–
programot. Régi tagokat próbálunk megkeresni, hogy
dr. Wright múltját leellenőrizzük.
– A program első évében kettővel álltam
kapcsolatban; aztán elhagytam a várost.
– Tim Dutton és Erick Evans.
– Igen. Persze hogy tudom, hol van Tim.
Karácsonykor mindig ír. Villanyszerelő–tanonc New
Hope-ban. Erickről nem tudom, hogy hol van. Utolsó
információim szerint egy egyetemen tanult informatikát.
Hihetetlenül okos fiú. Nagyképű. Egy lelkész fia.
– Nem az átlagos kiskorú bűnöző.
– Nem is hiszem, hogy az volt. Érzelmi gondjai voltak,
családjával kapcsolatban. Anyja hol kint, hol bent. Az
egész dolog tízéves korából származik, amikor is a
szomszéd sráccal volt az az ügy. Az ilyen trauma
mindenkit kikészítene.
– Milyen trauma?
 – Végignézte, amint játszótársa fólákasztja magát.
– Ajaj.
– Így volt. Rosszul sült el. A gyerek anyja Ericket–
hibáztatta. S elég szókimondó is volt. Abban az időben a
hírek tele voltak az üggyel. Csodálkozom, hogy nem
emlékszik rá. A gyereket úgy hívták, hogy Slater.
Ellen fölkapta a fejét.
– Micsoda?
– Slater. Adam Slater.
Ellent kirázta a hideg. Adam Slater. Atyaúristen!
– Ő... ő.... Le tudná írni, hogy néz ki Erick Evans?
Amikor utoljára láttam, olyan százhatvanegy-
százhatvanhárom centiméter lehetett, vékony, szőke.
Szőke. Agyának az a része, amely a tagadásra
specializálta magát, megragadta a részletét.
– Köszönöm, köszönöm Munson űr – dadogta. –
Nagyon nagy segítséget nyújtott.
Leejtette a kagylót, mielőtt még visszatehette volna
helyére. Erick Evans. A gyerek, aki Wright mellett áll az
újságból kivágott fényképen. Szőke, alacsony.
A gyerekek nőnek. Az emberek festik a hajukat.
A konferenciaterembe rohant, és szinte kitépte az
aktát a többi közül. Annyira remegett a keze, hogy alig
tudta átlapozni az újságkivágásokat és tudósításokat.
Végignézte az aktát az első oldaltól az utolsóig, az
utolsótól az elsőig. A cikk nem volt ott.
Adam Slater.
Jelentéktelen újságnak ír. Senki nem nézett utána
sajtóbeli múltjának. Túl sok átkozott újságírót kellett
volna leellenőrizni. Azonkívül őket csak a hírek
érdekelték. Csak zavaró körülménynek voltak
tekinthetők, semmi egyébnek.
 Meglehet, hogy egy Grand Forks-i újság riportere
véletlenül ugyanazt a nevet viseli, mint egy fiú, aki
tizenegy évvel ezelőtt meghalt. És aki egy jövőbeli Sci–
fi Cowboy játszótársa volt.
– Nem hiszel a véletlenekben, Ellen – morogta
magának.
Adam Slater Phoebe-nek udvarolt, elbűvölte,
megnyerte magának. Ellen figyelmeztette, hogy hátsó
gondolatai vannak. De arról még álmodni sem mert
volna, hogy ilyenek.
Lelki szemei előtt ott lebegett az a jegyzet, amely
megjelölte az általa keresett oldalt a minnesotai
törvénykönyvben: Vétek mások gonoszságát elhinni, de
ritkán tévedés.
Vétek. Annyi jegyzetben szerepelt ez a szó: Vétek.
Erick Evans metodista lelkész fia volt.
Minden követ megmozgattak, hogy megtalálják
Garrett Wright cinkosát, miközben egész idő alatt itt állt
mellettük. Ott volt az út szélén azon a szürke reggelen,
amikor Dustin Holloman holttestét megtalálták. Lehet,
hogy ő fojtotta meg a fiút és ő támasztotta a holttest
hátát az út menti tábla póznájának. És ő tűzte mellére a
cédulát. Erick Evan. Adam Slater. Garrett Wright
védence.
Föl kellett hívnia Mitchet. Slater valószínűleg a
győzelmi ünnepélyen volt, mint magánember
élvezkedett. Valószínűleg Phoebe társaságában. Te
jóságos ég. Phoebe. És ha már vége a partinak? Ha
tényleg együtt voltak, ha Adam Slater úgy döntött, hogy
Phoebe már nem használható a számára?
Kiejtette kezéből a papírokat, fölkapta a telefon
kagylóját és megmerevedett. A telefon mögött egy szál
vörös rózsa feküdt az asztalon, a falból kihúzott vége a
rózsa szárára hurkolva.
– Úgy hallom, túl sokat kérdezősködik, North
kisasszony. – A szoba ajtajában állt, festett haja
eltakarta egyik szemét. – Azt hiszem, itt az idő, hogy
befejezze a kémkedést. Örökre.
 Harmincötödik fejezet

– Ha meggyújtja, meghal – mondta Megan.

Jay keze megállt a levegőben, az öngyújtó lángja
centiméterekre a szájában lógó cigarettától égett.
– Még nem volt elég bajom? – kérdezte Megan. –
Csak azért éltem túl azt a verést, hogy most tüdőrákban
haljak meg, melyet az ön kifújt füstje fog okozni?
Jay kihúzta a cigarettát a szájából és letette az
asztalra a doboz mellé.
– Tisztában van vele, hogy a dohánytermelés fontos
része a déli államok gazdaságának?
– Nem érdekel – mondta Megan minden együttérzés
nélkül. – Nyugodtan lépjen be a felvilágosodás
évszázadába. Amíg pedig ez nem sikerül, akkor fogja azt
az ocsmány kis koporsószeget, és nyírja ki magát
odakint
Ez a vita már háromszor lezajlott közöttük. S minden
alkalommal Jay vesztett. Nem kellett volna feltétlenül
törődni vele, végül is az ő házában voltak, mégis minden
alkalommal kiment az ajtó elé abba a kibaszott hidegbe,
és az ablakon keresztül nézhette Megant dohányzás
közben. Beidegződött déli magatartására kenhette volna
a dolgot, de az igazság az volt, hogy kedvelte Megant,
aki tényleg túl sokat szenvedett már így is.
– Csak egyetlenegyszer engedhetné – könyörgött.
– Ne sírjon. Egyetlenegyszer fejbe is vághatnám egy
kalapáccsal – mondta Megan. Az előtte fekvő nyitott
aktát olvasta. Van már válasz az internettől?
A komputer klaviatúráján babrált Jay, míg sikerült
megtalálnia a megfelelő adatbázist. Az ő ötlete volt,
hogy interneten keressék azoknak az egyetemeknek az
öregdiák-szervezeteit, amelyeken Garrett Wright
tanított. Remélték, hogy egy volt diák előjön valami
akasztófahumorral vagy régi pletykával, amely
kiindulópont lehet a számukra.
– A Wirginiai Egyetemről csupa szép dolog – mondta,
miközben ártalmatlan kérdésére érkezett válaszok
között böngészett. – Tanított– e valaha dr. Garrett
Wright (pszichológia) és mi a véleményed róla? „A föld
sólyom. Percek.”
– Elbaszott őrült – csattant fel Megan és ledobta
ceruzáját. – Hát senki nem veszi észre?
Miután zavarba jött, hogy megint elvesztette
hidegvérét, a szeme sarkából Brooksra nézett, és
megpróbálta elbliccelni a dolgot.
– Hé, drágám, egy fájdalomcsillapítóra van
szükségem.
Jay rámosolygott. Tekintete túlságosan ravasz volt
ahhoz, hogy megnyugtató lehessen.
– Talán pihennie kellene – mondta. – Órákon
keresztül nagyon keményen dolgozott, Megan, és még
nincs teljesen jól.
Erre a gyöngédségre nem tudott mit válaszolni. Soha
nem tudott a gyöngédség ellen védekezni. Elfordult, s
megpróbálta összevakarni a maradék lelki nyugalmát.
– Szinte látom, ahogy kicsúszik kezeim közül –
mondta csendesen. – Megmondta, hogy győzni fog, és a
gondolatba is beleőrülök, hogy ez megtörténhet. Ne
mondja, hogy pihenésre van szükségem. Semmi másra
nincs szükségem, mint hogy annak a rohadéknak a fejét
karóra tűzzem.
 Jay nagyot sóhajtott és megpróbált megfeledkezni
nikotinéhségéről. Érezte, mennyire szorongatja Megant
az ügy sürgőssége. Tökéletességre törekedett, büszke
volt, nagy önuralommal rendelkezett, mint a rendőrök
általában. Garrett Wright azonban testileg megtörte, a
traumát követő stressz pedig szellemileg.
Garrett Wright, aki mától szabad ember.
Valószínűleg Ellent sem érintette kevésbé
nyomasztóan a hír, mint Megant. Ellen túl
lelkiismeretes, túlzottan arra koncentrál, amire
hivatásánál fogva kell – a mindenki számára elérhető
igazságra. Ezt a mait személyes vereségnek fogja fel, és
fanatikusan fog visszatérni a harcba.
Miután Jay a hírekből értesült arról, hogy Wrightot
felmentették, Ellennel akart lenni. De fontosabbnak tűnt
akkor, hogy O’Malleyjal legyen, hogy együtt
dolgozzanak, mélyebbre ássanak.
Ő, aki csak az élet felszínén lebegett, soha nem
merült alá, és mindig, mindent csak távolról szemlélt.
Tekintete a kandalló előtti szőnyegre tévedt, amelyen
szombat éjszaka Ellennel olyan édesen, olyan forrón
szerették egymást.
– Italra van szükségem – mondta és fölállt a kerti
székéből. – Kér valamit?
– Mert hogy jól kiegyenlítené a nyugtató hatását,
amit szedek, inkább Coca-Colát innék – mondta Megan.
– Jéggel, ha lehet – szólt ki a konyhába Jay után.
A papírtengerre meredt, mely szinte betakarta a
hosszú asztalt. Jegyzetek, faxok azokról az
egyetemekről, melyeken Wright tánított, vagy fél tucat
fax rendőrségről és ennyi papír között semmit nem
talált.
 „Nem veszíthetünk” – suttogta. „Verhetetlenek
vagyunk. Nagyon jól játsszuk ezt a játékot.”
Akaratlanul is megremegett teste. Túl gyönge volt
ahhoz, hogy a félelem e fekete dobozának ajtaját
becsukja.
Koncentráció. Koncentrálni kell. Listájáról megnézte,
hogy kik hívták, és ügyetlenül jelölte meg azoknak a
neveit, akiket reggel vissza akart hívni. Emberek, akiket
konferenciákon ismert meg vagy tanfolyamokon. Az ügy
kezdetétől fogva már sokszor elmélázott azon, milyen is
lenne élete, ha elfogadta volna az FPI memphisi
regionális egység vezetését. Memphis messze volt
Garrett Wrighttól, viszont Mitchtől és Jessie-től is
messze volt, és őket semmiért sem hagyta volna el. Még
olyan időjárásért sem, amelyik nem ismeri a hideg
szelet.
Az adatbázis, melyben elrabolt vagy meggyilkolt
gyermekek szerepeltek, persze nem sok segítséget
nyújtott számukra, semmi olyat nem találtak, amely
ehhez a játékhoz lett volna hasonló. Lehet, hogy rossz
oldalról közelítették meg az adatbázist. Úgy tűnik, hogy
Wright nem akaija, hogy az ügy felderítetlen maradjon.
Hanem úgy tűnik, minden erejével Paul Kirkwoodra
akarja terelni a gyanút, és ha sikerül, akkor nem
tehette– e meg ugyanezt már korábban is?
Talán mégsem megoldatlan bűntényekről kell
információkat gyűjteniük. Hanem inkább lezárt
ügyekről. Sajnos, a rendőrség nem nagy örömmel
osztott meg információkat olyan esetekről, melyeket
már lezártnak tekintettek, szemben a megfejtésre váró
bűnügyekkel. Megan tisztában volt vele, hogy még
napokig kell szaglászniuk. Könyvtárak folyóirataiban
kell információt szerezniük. Rögtön telefonálni kezdett,
és kérte, hogy azonnal faxoljanak újságcikkeket Jay
számára. Házalt, könyörgött, esküdözött és hazudva
dobálódzott rangjával, melytől már megfosztották, aztán
imádkozott és remélte, hogy Josh és Dustin Holloman
esete más államokban is meggyőz embereket, hogy
végezzenek olyan munkát is, amiért nem kapnak
fizetést.
Csak annyit ért el vele, hogy saját erőtlenségét és
használhatatlanságát kürtölte szét a világban. Garrett
Wright annyi mindent vett el tőle, de a legfontosabb
dolgot nem tudta elvenni: amitől jó rendőr volt. A lelkét.
A szívét. A határozottságát. Még mindig alkalmas volt a
feladatra. Csak másképp kell körüljárnia, ennyi az
egész.
A nap vége felé néhány fax érkezett. Egyik sem az
volt, amit vártak. Jay ugyanazt a kérést továbbította
bizonyos komputerhálózatokon keresztül, csalétekként
saját nevét és hírnevét használva. Még semmi nem
érkezett.
– Na tessék – morogta Brooks a komputer
képernyőjére meredve. – Ebben az átkozott országban
mindenki el akar valamit mesélni. Itt van Arkansasból
egy nő, aki azt állítja, hogy kutyáját ufók rabolták el.
– Mintha könyvet olvasnék – mondta Megan, fölállt a
székből és óvatosan megmozgatta izmait. – Csak
elmebetegek válaszoltak idáig?
Végigfuttatta a válaszokat a komputer képernyőjén,
kihasználva azokat a területeket, melyek nem érintették
az ügyet, vagy a negyedik dimenzióból érkező
látogatókról szóló beszámolókat. Megan a válla fölött
nézte a komputer képernyőjét, egyszerre volt számára
szórakoztató és kiábrándító.
– Maga vonzza a húgyagyúakat, Brooks. Ez lenne a
hírnév ára?
– Nem baj, hogy fizetnem kell érte – mondta
vontatottan. – Csak megtérítsék.
Sóhajtott egyet és a szemeit dörzsölte. Pihennem
kell. Muszáj egy kis időre elmennem.
– Menjen csak – mondta Megan. – Tartom a frontot.
– Biztos, hogy nincs szüksége egy kis szabad
levegőre? – kérdezte, miközben kabátjába bújt.
– Nincs. – Ravaszul mosolygott, miközben Brooks
székébe huppant a képernyő elé. – Hárman már túl
sokan lennénk. Üdvözlöm Ellent.
Hallotta, amint a konyhaajtó becsukódik, egy picit
még figyelte a dzsip motorhangját, de szeme már a
képernyőt nézte. Jay autójának hátsó lámpái még
mindig láthatóak voltak a Mill Roadon, amikor Megan
észrevett valamit.
Egy tíz évvel ezelőtti bűnügy beszámolójából
végigolvasott néhány hasábot. Hatodik érzéke – a
rendőr megérzése – magasfeszültségen vibrált. Logikája
azt súgta, hogy sokáig kell célozni, de eltalál valamit.
Vállával a füléhez szorította a telefonkagylót és a
pennsylvaniai rendőrséget hívta.
Brooks úr, azt hiszem, találtunk valamit – gondolta
magában.

– Nem gondoltuk volna, hogy ilyen mélyre ás – mondta

Slater. Kezeit fekete sídzsekijének zsebébe dugva lépett
be a szobába.
– Végül is a nyomozás nem az ön feladata.
 – Az a feladatom, hogy az igazságot bizonyítsam –
mondta Ellen, és szeme sarkával keresett valami
használható fegyvert. Slater megrázta a fejét és lassan
elmosolyodott.
– Ha a hekusokra bízta volna a nyomozást, akkor
most nem kellene magát megölni.
– Ha megöl, úgyis rájönnek, hogy ki volt. – Maga is
meglepődött, hogy beszélhetett ilyen nyugodtan,
értelmesen, amikor fejében szinte zúgtak a
vészharangok. – Nem tart sokáig egy rendőrnek kettőt
meg kettőt összeadni. Ugyanazon a nyomon haladnak,
mint én.
– Nem hiszem. Inkább azon a nyomon fognak haladni,
amelyen Enberg meggyilkolása után haladtak. –
Szomorúságot tettetve tette hozzá: szegény fickó nem
bírta elviselni a nyomást.
A Dennis irodájában lejátszódott jelenet villant át
Ellen agyán. A vér, az alvadt vér. Agydarabkák a
holttest mögött a falon. Fejéből szinte semmi nem
maradt. Hányinger környékezte.
– Senki nem fogja bevenni – próbált vitába szállni,
miközben ujjhegyével Cameron töltőtollának hegyét
tapogatta.
Nehéz gyapjúkabátja zsebébe süllyesztette kezét. –
Nincs pisztolyom.
Slater beljebb lépett a szobába.
– Ne vegyen mindent szó szerint. Annyiféleképpen
lehet valaki öngyilkos. Felakasztja magát. Szén–
monoxid. Gyógyszer. Penge.
Ellen hátralépett. Ha tudná tartani kettőjük között a
távolságot, ha az asztal túlsó oldalára tudna kerülni... ha
csak kijutna a másik folyosóra...
 – Csak sikoltanom kellene – mondta. – Egy biztonsági
őr...
– Nem rossz ötlet, North kisasszony, de véletlenül
tudom, hogy miután ejtették dr. Wright ügyét, Stovich
úr nem látta többé szükségét annak, hogy egy őrt
helyezzen maga mellé. – Elmosolyodott, majd kuncogott.
– Jó barátom, Phoebe szerint Rudy eléggé begurult,
merthogy maga elszúrta az ügyet.
– Büszke lehet magára – mondta Ellen és nem vette
be a csalit. – Sikerült. A hekusokat az egyik incidenstől
a másikig rohangásztatja. Odarakja Kirkwood
raktárhelyiségébe azt a bizonyítékot. Öné az érdem,
nem az enyém.
Megint vigyorgott, és fekete haját gyors mozdulattal
elfésülte szeme elől.
– Igen. Jó munkát végeztem.
– Ártatlan gyermeket ölt.
– Jó húzás volt, mi?
– Semmit nem érez?
Megrándította vállát, körülbelül tizenhat évesnek
látszott, ártatlannak, és úgy tűnt, mintha nem lenne
tisztában a tettének következményeivel.
– Dehogynem.
– Akkor miért nem ölte meg Josht?
– Mert nem volt tervbe véve. – Megrázta a fejét. –
Még mindig nem érti. A játék akkor jó, ha tudom, mit
akar a másik csapat.
– Nem fél attól, hogy beszélni fog?
– Nem – mondta egyszerűen és előrébb lépet. –
Viszont én már kezdek belefáradni abba, hogy maga
beszél. Na végezzük be, North kisasszony.
 Közben Ellennek sikerült az asztal túlsó oldalára
kerülnie, de Slater állt közelebb az ajtóhoz. Csendes
volt, Ellen nyomát sem érezte annak a vad energiának,
amit várt volna. Mintha a fiú befelé fordította volna
minden energiáját, amely most belsejét égeti. Csillogó,
sötét szemeivel ugrásra készen állt.
– Ha azt hiszi, hogy hagyom magam, akkor messze
nem olyan okos, mint gondoltam volna – mondta Ellen. –
Minden erőmmel küzdeni fogok. A sérüléseim szemet
fognak szúrni a rendőrségnek.
– Nem lesznek sérülései.
Ellen centiméterenként háladt az asztal mögött,
melyen akták tömege volt, riportok, jegyzetek – és egyik
sem említette Slatert. Igaza volt. Ha ő nem turkál a
dolgokba, ha nem hívja fel régi, szakmabeli ismerőseit,
soha nem merült volna fel Slater neve. Ellen pusztán
azért kutatott a Cowboyok múltjában, mert kapcsolatai
voltak a megfelelő hatóságokhoz, és szinte ki volt
éhezve akármilyen apró nyomra.
– Mikor szúrta ki magát Wright? – kérdezte. – Csak
akkor értesült a Slater fiú esetéről, amikor a Cowboyok
tagja lett?
Büszkeség sugárzott a fiú fiatal arcán.
– Rám építette az egész programot – dicsekedett. –
Miattam léteznek a Cowboyok. Ez megdöbbenti, mi? A
program csak azért létezik, mert Garrett engem akart.
Mint a szögesdrót, olyan csavaros irónia volt e
mögött. Az egész nemzet által ünnepelt program, amely
fiatalokat volt hivatott a társadalom számára
megmenteni, a valóságban egyetlen fiatal megrontására
irányult.
 – Csak Wright? – kérdezte Ellen, ujjai még mindig a
tollat szorongatták kabátja zsebében. Most szemben
álltak egymással. S egyenlő távolságra az ajtótól. A fiú
tizenöt évvel volt fiatalabb, viszont Ellen az életéért
futott volna. – Vagy Priest is önt akarta?
– Nem fogok mindent elmondani, Ellen.
– Miért nem? Úgyis meghalok.
– Igaz, de nem akarom, hogy elégedetten haljon meg.
Azt akarom, hogy kétségek között haljon meg. Az
csapatomnak egy másik célja.
– Micsoda pazarlás – mondta Ellen, inkább dühöt,
mintsem félelmet érezve. – Egy ennyire tehetséges
emberből közönséges bűnözőt faragni.
– Semmi közönséges nincs bennem, North kisasszony
– arca merev lett. – Garrett sokáig kutatott, amíg rám
talált egy olyan gyerekre, aki értette a játékot, aki
felsőrendű, mint ő maga.
– Felsőrendű? – Ellen összeráncolta a homlokát. – Ő
aztán nem több egy erőszakos, gyáva gyilkosnál.
Arca elvörösödött, szeme összeszűkült. Bal zsebéből
kábítópisztolyt húzott elő, egy fekete háromszög alakú
műanyag valamit, mely nem tűnt veszélyesebbnek egy
televízió távirányítójánál.
– Nincs több duma, szuka!
Ellen, az ajtó felé rohant. Slater az asztal végénél
kapta el, bal kezét fogva tartotta, és mellkasának
nyomta a kábítópisztolyt. Ellen hirtelen oldalra fordult,
hogy kiszabaduljon és hatvanezer volt sült ki vastag
gyapjúkabátja ujján. Sikoltva húzta elő a töltőtollat
zsebéből, s a túlélés minden ösztönével döfte Slaterba.
Slater felüvöltött, ahogy a toll arcába hatolt és
felszakította bőrét. A bőr alól ömlött a vér. Ellennek
nem volt ideje körülnézni. Ellökte magától a fiút, az ajtó
felé ugrott, segítségért kiabált, bár tudta, hogy az
épület üres és hangját nem hallhatják meg a szomszéd
épületben levő rendőrök.
Amint átszaladt a külső irodán, hallotta Slatert maga
mögött. Válla fölött hátrapillantott, combját Phoebe
íróasztalának sarkába ütötte. Csillagokat látott, amint
szinte átmászott az íróasztalon, a jobb keze az
iratfűzőbe ütközött. Megmarkolta és továbbszaladt.
– Kibaszott kurva! – nyögte mögötte Slater.
Amint Ellen kivágta az ajtót, Slater ráugrott és
karjaival átfogta felsőtestét. A földre kerültek, Ellen
koppant nagyobbat, miután ő került alulra. A homlokát
verte be. Fájdalmában felszisszent. Maga alá húzta
lábait, s megpróbált megszabadulni Slater súlyától.
A földön küzdöttek, Slater vállát ragadta meg, hogy
hátára tudja fordítani. Ellen megharapta ujjait,
miközben Slater sebéből a vér szemébe, hajára ömlött.
Egy hirtelen mozdulattal fordított egyet testén és az
iratfűzőt a halántékához és pofacsontjához nyomta, egy
pillanatra elkábítva a fiút, ami elég idő volt neki, hogy
kiguruljon alóla.
Talpra állt és futni kezdett, de túl későn vette észre,
hogy rossz irányba – a seriff irodájától távolodott. Most
már az első emeletre kell lerohannia és onnan
visszajönnie.
Slater a lépcsőnél érte utol, egy markolásra ragadta
meg kabátja gallérját és haját, sikerült majdnem
lerántania a lábáról. A kábítópisztollyal a markában
ismét lendült, de Ellen vállával felfogta az ütést. A
pisztoly dühös, zizegő hangot adott. Slater azt mondta,
hogy sérülések nyomai nem lesznek láthatók. Ha elsőre
sikerült volna, tényleg nem lennének. A
magasfeszültség elkábította volna, s azután a fiú
könnyedén felvághatta volna ereit.
Bal karja a két test közé szorult. Ellen megragadta a
fiú heréit, s ahogy csak tudta, szorította. Üvöltés
hasított dobhártyájába, a fiú ellökte, majd azonnal
összegörnyedt, és saját magát szorongatta. Ellen
sípcsontját a lépcsőbe ütötte, kezére és térdére esett. Az
iratfűző a földön csattant.
Fölkelni.
A rohadt életbe. Muszáj. Fuss, majd később
gondolkodsz.
„A születésnapodon dögölj meg, kurva!”
Születésnap. Harminchat. Amitől Ellen félt. Hirtelen
olyan fiatalnak tűnt.
Fölpattant, de megbotlott, mert egyik sarka a
lépcsőbe akadt. A korlát felé kapott, körmei a falat
vakarták, az egyik beszakadt, ujjairól lehorzsolta a bőrt.
A lépcsőház csaknem teljesen sötét volt, csak a felső
és alsó szint folyosóinak világítása szűrődött oda.
Semmiféle biztonságot nem jelentettek. Ellen fejében
halk, ködös hang szólalt meg: – „Valakinek kellene
valamit tennie a biztonság érdekében. Ez egy elég
megfoghatatlan ügy. Bármi megtörténhet.”
A harmadik emeletre ért, és befordult a folyosóra.
Hogyha az épület keleti részében levő lépcsőkig eljutna
– ha a két épület közötti átjáróig eljutna – akkor már
nem merné elkapni néhány méternyire a seriff irodáitól.
– Most elkaptunk, kurva!
Irodák mellett szaladt el, melyekben, telefonok
voltak. Csakhogy az ajtók be voltak zárva. Saját maga
kerítette bérgyilkosa röhögve futott utána. Már
majdnem biztos volt benne, hogy megöli. Lehet, hogy az
üldözés nem volt betervezve, de most már a játék része
lett.
A játéké. Ez az őrültség legalább annyira félelmetes
volt, mint a halál közeledte. Legyőzni a rendszert.
Életeket tönkretenni. Gyilkolni. Semmi személyes, csak
játék.
Grabko bíró tárgyalóterme előtt rohant el, és
befordult a délnyugati szárny lépcsőháza felé. Az
építkezés állványaiba ütközött, melyek elvágták
menekülésének útját. Úristen, ezek miatt a hülye
stukkók miatt kell meghalnia. Sakk-matt.
Sakk-matt, te okos kis kurva!
Az északkeleti lépcsőház mintha kilométerekre lett
volna. Mint a tárgyalóterem és a börtön közötti átjárót
elzáró vasrács. Meglátta a falon a tűzjelzőt, nekiugrott,
hogy betörje az üveget.
Az üveg betört. Semmi. Némaság. Nem szólalt meg a
riasztó.
– Atyaúristen, nem igaz! – még mindig a riasztót
markolta, az istenverte építkezés. Új riasztót szerelnek
fel. Mégpedig a legjobb fajtát.
– Gyere, Ellen. Légy jó kurva, és hagyd, hogy
megöljelek.
Ellen megragadta a feltekert tűzoltócsöveket eltakaró
ablak kilincsét és megrántotta.
– Meg kell halnod, kurva. Meg kell nyernünk a
játékot.
Megmarkolta Ellen karját.
Ellen megmarkolta a tűzoltóbalta nyelét.
 Slater az ablaknak dőlt és becsípte Ellen karját.
Csuklócsontja eltört. Ellen sikoltott, a fájdalomtól térdre
zuhant.
Szepegve szorította testéhez törött kezét; a gyilkos
lábainál térdelt. Mint a finomra őrölt liszt terített be
mindent a gipszpor, és ezt a fehérséget itt-ott egy-egy
megszáradt gipszdarabka és Coca-Colás doboz törte
meg.
– Gyere, Ellen – mondta Slater és leguggolt. – Legyél
már rendes kurva és engedd, hogy megöljelek.
Nem is figyelt jobb kezére, mindaddig, amíg arcától
néhány centiméterre szét nem nyíltak ujjai, szemébe és
nyílt sebébe gipszport szórt.
Ellen fölállt és kiszabadította a kalapácsot. Slater
pördülés közben kapta el bokáját, s combjára csapott. A
kábítópisz tollyal.
Szoknyáján keresztül bőre alá csapott az áram, és
végigfutott idegpályáin. Azonnal elérte az agyát,
megdöbbent csodálkozást hagyva maga után. Egy
másodperc tört része alatt veszítette el uralmát
végtagjai fölött. Mint egy nagy kő zuhant a padlóra, a
balta több méterrel odébb ért földet.
Amikor Slater fölé hajolt, már nyitott szemmel feküdt
a gipszporban.
– Van, akit fölemel a vétek, van, akit ledönt az érdem.
– felbőszült arccal mondta ezt centiméterekkel Ellen
fejétől. – Van, akit megöl a virtus.

Egy hosszú, szőke hajú észak–európai fiatal lány

előnytelen diszpécser– egyenruhájában vezette végig
Jayt a seriff irodái és a tárgyalóterem közötti átjárón.
Közben nőiesen pislogott, és hangot adott
véleményének, mely szerint Jaynek kellett volna Tom
Cruise helyett a Jogos gyilkosság című film főszerepét
eljátszania.
Jay minden meggyőződés nélkül, automatikusan
elmosolyodott.
– Jólesik, Mindy, de jobban érzem magam az író
szerepében. Semmi közöm a filmhez.
Az igazság az, hogy Jay szinte nem is ismert saját
történetére a hollywoodi átdolgozásban. A bank felé
vezető úton Jay már meg is feledkezett ezen apró zavaró
körülményről. Teljesen érdektelen volt. Úgyis csak a
szórakozást szolgálta. Amúgy pedig megfizették.
Hirtelen azonban megütötte valami elsorvadt
lelkiismeretét. Szereplői élő személyek voltak, nem
kitalált figurák. E megtörtént bűnügyek után is folytatni
kellett életüket. Emberek, mint Hannah Garrison és
Megan, és Ellen.
– Gondolja meg – csevegett tovább Mindy, miközben
kinyitotta a tárgyalóterem folyosója felé vezető ajtót. –
Maga sokkal vonzóbb. Neki túl pici az álla, tudja. Nem
mintha nem lenne helyes. De maga a People Magazin
listáján sokkal előkelőbb helyet tudna elfoglalni.
Ráadásul ő a szcientiológiai egyház tagja. Tudta ezt?
Egy kicsit ijesztő a számomra. Mint valami kultusz. –
Szemei hirtelen kerekre nyíltak. – Ajaj! Remélem maga
nem a felekezet tagja.
– Nem, nem. Én a kígyókezelők vallását vallom –
mondta vontatottan, fapofával és két kezét fölemelte,
mintha mindkettőben kobrák tekerednének. – Semmi
sem hat mélyebben a lélekre, mint kígyókat fogdosni.
Szegény Mindy. Egy lépést hátrált és veleszületett
minnesotai jólneveltsége az arcán megjelenő rémült
grimasz ellen küzdött. Jay udvariasan megköszönte
segítségét, amint a lány visszaosont a seriff irodái felé.
Ahogy a folyosó sötétjében a lépcső felé haladt,
megpróbálta Ellen arcát maga elé képzelni, amint
megtudja, hogy Jay O’Malleynek segít Wright múltjában
nyomokra bukkanni. Büszkeségét azonban elfojtotta
cinikus oldala. Felnőtt ember volt, és régen kiégett
benne a vágy az iránt, hogy tisztességteljes emberek,
mint például családja, vagy Ellen elismeréssel adózzon
cselekedetei iránt.
Fölment a második emeletre, fejét rázta, ahogy az
ügyvéd irodájának ajtaját nyitva találta, s még mindig
égett a lámpa. A késői óra ellenére eszébe sem jutott
először Ellen házához menni. Biztos volt benne, hogy
Ellen nem otthon nyalogatja sebeit. Hanem ismét
munkához lát, ha lehet, még intenzívebben, mint eddig.
Jay azt hitte, hogy a konferenciateremben fogja
találni, akták fölé hajolva, orrán szemüveg. De a szoba
üres volt. Jay idegei megrándultak, amint észrevette a
földön heverő papírokat. A vérrel megfestett papírokat.
Ellen mint egy törött baba feküdt a szemét közepén,
karjai furcsa szögben két oldalt kiterítve. Küzdenie
kellett, hogy agyát használni tudja, hiába próbálta
karjait megmozdítani. Lépéseket hallott, tudta, hogy
valaki bejött az épületbe. Sikítani akart, amint Jay
szólító hangját hallotta, de a sikoly testébe zárva
maradt. Slater lovaglóülésben ült térdén, kezével Ellen
nyakát szorongatta mindaddig, amíg már nem tudott
lélegezni.
Ezt megelőzőleg a gyilkos perceken át próbált hurkot
kötni egy, az állványzatról levágott kötélre. Ellen
magatehetetlenül, mozdulatlanul volt kénytelen nézni. A
léptek hallatára azonban világossá vált, hogy van még
valaki rajtuk kívül az épületben, úgy hogy Slater
szakértelemmel, saját kezével kezdte áldozatát
fojtogatni.
Rángatódzó szemeit becsukva Ellen megpróbálta
lelki sugarait Brooks felé irányítani. Kérlek, keress, Jay.
Kérlek, gyere fel. Kérlek, siess.
Alattuk ismét lépteket lehetett hallani. Gyors, sietős
lépteket. Futólépteket. Lélekben megint sikított, de
Slater szorító marka közül nem jött ki hang. És ha Jay
nem jön? Hogyha elment, vissza a seriff irodájába?
Akkor Slaternek elég ideje marad Ellent meggyilkolni.
Még ha már nem is fog öngyilkosságnak tűnni, s a
bűnjeleket sem lesz módja eltüntetni, akkor is meg tudja
ölni, és el fog menekülni.
Valamit tenni kellett. Most.
Karjai mintha megint érezni kezdtek volna. Eleinte
törött csuklója éles fájdalmát, aztán apró
izomgörcsöket. Hacsak helyreállna a gondolat és a
mozgás közti kapcsolat...
Lassacskán ökölbe tudta szorítani a kezét, port és
gipszdarabkákat gyűjtve tenyerébe. Csak egy
lehetősége lesz, ha nem sikerül...
Teljes erejével arra koncentrált, hogy kezének
parancsolni tudjon, hogy lendüljön, ujjainak azt
parancsolta, hogy nyíljanak ki. A hulladék egy része túl
röviden repült. Egy része a lépcsőkorlátról pattant
vissza. A maradék valahova a levegőbe repült és az első
emeletre esett. Gyenge kísérlet volt élete
megmentésére. Ha Jay nem látja... De még ha látja is,
esetleg másra koncentrál, és nem fogja fel a lehulló
hulladék jelentőségét.
 Másfelől viszont Slater igenis látta a benne rejlő
veszélyt. Keze még vadabbul szorongatta torkát. Közel
hajolt és nyersen fülébe súgta:
– Te kibaszott szuka! Meghalsz. Most.
Alsó és felső fogsora porcogót harapva zárult össze
Ellen fülén.
Ellen levegőért kapkodva nyitotta ki száját, nyelvére
ráragadt a gipszpor. Látása elhomályosult, csupán
pókhálószerű fekete vonalakat látott. Tüdeje
oxigénhiánytól égett.
A túlélés ösztöne azonban adrenalint szórt szét
szervezetében, mozgásra ösztökélve testét. Rugdalt,
hadonászott, egyik karját hátravetette, ujja beleakadt
Slater arcának feltépett sebébe.
Jay a lépcső felé rohanva vette észre, hogy
gipszdarabkák potyognak a második emeletről. Aztán
hallotta az üvöltést – fojtogató, férfias hang volt.
Fölülről jött – ahonnan a gipsz potyogott.
– Ellen! _
Nevét kiáltotta, amint a lépcső felé szökkent. Ha
valóban fönt volt és képtelen volt hangot hallatni, akkor
nem volt vesztegetni való idő. Arra sem, hogy rendőrt
hívjon.
Egy emelettel följebb a folyosó felé futott, miközben
fogalma sem volt arról, hogy mibe szalad bele. Késbe,
golyóba, holttestbe. Saját biztonságával nem törődött.
Egyetlen gondolata Ellen volt, és az, hogy veszélyben
van, hogy segítségre szorul.
– Ellen!
Slater a fejét ütötte, törött csuklóját, míg végül Ellen
kihúzta ujját a sebből. Ahogy a fiú felállt, Jay már feltűnt
a folyosó északi végében. Slater a tűzoltóbaltát fölkapva
rohant felé.
Ellen levegő után kapkodva küzdötte föl magát a
térdére. Rémülten nézte Slatert, amint hátralendíti a
baltát és mint egy baseballütőt lendíti Jay felé.
Jay oldalra hajolt és a balta éle mellette süvített el.
Túl közel. Mielőtt Slater vissza tudta volna rántani egy
újabb ütésre, sőt mielőtt Jay végig tudta volna gondolni,
hogy mit csinál, közelebb lépett s egy jobbhorgost mért
Slater állkapcsára. Slater megingott és egyik térdére
esett.
Mikor felemelkedett, már ütött is visszkézből a
baltával. Jay lehajolt, erősen megfogta bordáinál, s
kiszorította tüdejéből a levegőt. Slater elejtette
fegyverét. A balta nagyot csattant a földön, s addig
pörgött, míg karnyújtási távolságon túl állt meg. Mikor
Slater lehajolt, Jay állba akarta rúgni, de ellenfele
elkapta a lábát és kihúzta alóla.
Jay a hátára esett. Amint látása kitisztult, Slater már
rajta volt, a gyér világításban is megvillant
vadászkésének pengéje, melyet kabátzsebéből húzott
elő.
Ellen már a lábán tántorgott, amint Jay elesett,
félelem, düh és fájdalom járta át testét. Slater volt a
kulcs a gonoszhoz, mely mindent megmérgezett.
Megölte Dennis Enberget és Dustin Hollomant. Őt is
megölte volna, ha nem érkezik időben Jay. És most Jayt
akarja megölni.
Jaynek sikerült testét úgy elfordítania, hogy a szúrás
csak kabátujját tépte fel, amitől egy egész felhő libapihe
szállt fel kettőjük közé a levegőbe. Másodszorra és
harmadszorra viszont már nem volt ilyen szerencsés.
 Slater ádázul döfött, szája nyitva, a nyílt seb
remegett minden levegővételénél. Vér és köpet
rózsaszín habbá keveredve ömlött belőle. A vadászkés
Jay alkarjába szúródott, amint védeni próbálta magát,
kabátujjat és izmot egyaránt feltépve a csontig hatolva.
Másik kezével ütött egyet ugyan, de alig súrolta Slatert
és szabad támadási felület biztosított neki.
A kés belemélyedt a válla alatti üregbe, a forró
fájdalom, mint valami fekete felhő öntötte el agyát,
látása elhomályosult. Érezte, hogy vére zubog, mint víz
a forrásból, miközben kaija lebénult.
Mozogj, mozogj, mozogj!
Forogva, rugdosva sikerült Slatert ledobnia magáról.
Őrülten rohant, Slater agresszíven üldözte.
A korlátnak ütközött, látta, amint Slater fölemeli a
kést, szeme vérszomjas állaté, semmi esetre sem
emberé.
Legalább száz kemény, tiszta igazság villant át Jay
agyán egy pillanat leforgása alatt. Soha nem fogja
megismerni fiát. Túl sok időt vesztegetett a dacra. Csak
azok fogják elsiratni, akik hasznot húztak belőle. És
minden, amit Ellen ébresztett benne, ebben a
pillanatban beteljesületlenül fog elsorvadni.
Rikoltva emelte még vagy két centiméterrel följebb
Slater a pengét. Ellen rávetette magát, oldalt találta el
nyakát a kábítópisztollyal. Hatvanezer voltot küldve
egyenesen az agyába.
Tágra nyílt szemmel esett össze, teste rángatózott,
aztán hirtelen mozdulatlanná vált.
Ellen bámulta egy ideig, az elmúlt pár pillanat
rémülete igazából csak most csapta meg. Ereje, mely
mind ez ideig segített, elhagyta, teste rázkódni kezdett.
 – Minden rendben – mondta halkan Jay, bal karjával
átkarolta és magához vonta. Arcát hajának hűvös
selyméhez nyomta és megcsókolta.
– Elmúlt, bébi, elmúlt.
Alattomos zsibbadtság lepte el Jay testét, egészen
leikéig hatolt. Érezte, hogy energiája, mely egészen
idáig összetartotta, lassan gyengén fénylő labdává
zsugorodott, és kicsorgott testének sérült burkán.
Bármily csábító volt is ez az érzés, megpróbált küzdeni
ellene. Pusztán Ellent akarta kezében tartani,
védelmezni.
– Atyaúristen! Vérzel – suttogta Ellen. Kezét
tapogatózva nyomta Jay vállán a sebre. Ujjai között
kézfejére folyt a vér, és mint kicsi patakok csorogtak
végig karján.
– Ne izgulj – mondta a férfi. – Képtelen vagyok
hősként meghalni. – Halványan mosolygott. – Túl
ironikus lenne.
 Harminchatodik fejezet

Álmában Josh vért látott. Vérfolyamokat. Vérgejzíreket.

Sima felületű olajos vérrel telt medencéket. A vér
egészen az áliáig ért. Az áramlat a lábát húzta lefelé. Az
Elrabló bokáját markolta és lefelé húzta. Őt választotta
az Elrabló. Az Elrabló őt akarta. A fiú félt ellenkezni.
Agyának legapróbb skatulyájába zárta be magát, és az
Elrabló még mindig markolta, húzta lefelé.
Azt mondta, hogy engedelmeskednie kell. Különben
nagyon rossz dolgok történnek. Borzasztó dolgok.
Melyekből néhány már meg is történt. Josh látta, amint
az egész világ szétszakad, pontosan úgy, ahogy az
Elrabló már megmutatta neki. De még mindig
kapaszkodott skatulyájának falába, mindazon csüngve,
ami még megmaradt ebből a világból.
Bár elég sokáig tudna rejtőzködni... Hogyha még
kisebbé varázsolhatná magát testének burkában.
Hogyha visszakerülhetne a skatulyába...
Kezei csúszni kezdtek. Visszatartotta a lélegzetét,
amint az Elrabló a vértenger feneke felé húzta.
Aztán egyik pillanatról a másikra felszabadult. A
felszínre tört, mintha parittyából lőtték volna ki. Fel a
fényre. A levegőbe. Ismét lélegzett. Repült. S alatta a
vér egyre kisebb pocsolyává zsugorodott, míg végül
eltűnt.
Josh kinyitotta szemeit. Sötét volt a szobában, kivéve
a kis éjjeli lámpa fényét és világító órájának számlapját.
Úgy érezte, hogy nagyon sokáig elég. Nem órákig,
napokig. Anyja a hálózsákon aludt a földön. Fáradtnak
és idegesnek tűnt. Szemöldöke álmában is mozgott.
 Miattam.
Az Elrabló miatt.
Mindebből oly keveset fog az anyja megérteni. Annyi
mindent kell mindkettőjüknek elfelejteni. És
újrakezdeni, mintha mindketten ma születtek volna.
Talán képesek lesznek rá, ha Josh eléggé akarja, ha
elég jó lesz... Ha összeszedné bátorságát.
 Harminchetedik fejezet

A farmház elszigetelt, erdős területen feküdt délen,

épphogy csak Tyler Country határán belül. A
legközelebbi szomszédok holland származású farmerek
voltak, akiket egyáltalán nem érdekeltek az
angolszászok. Annyira, hogy láthatóan még a
rendőrautó jelenléte sem izgatta őket. Tyler és Park
megyék seriffjeinek autói, a Deer Lake-i rendőrség
járművei és az MBI népesítették be a terepet, miközben
a sajtó autói, szinte eltorlaszolták az utat. Egyenruhás
rendőrtisztek próbálták féken tartani az újságírókat,
miközben a detektívek és ujjlenyomatosok munkához
láttak.
A csűrben rozsdásodó 1984-es Ford furgon állt. Kora
és állapota megfelelt a valamikor Paul Kirkwood
tulajdonában levőnek, amelyet Olie Swainnak adott el.
Egy tanú látott ehhez hasonló furgont a jégpálya
közelében Josh elrablásának idején. Az első ülés mögött
szerszámdoboz, benne ragasztó– szalag,
összehajtogatott rongydarabkák – valószínűleg
éteradagolás céljából – injekciós tűk és fecskendők. Egy
emberrabló szerszámládája.
Ellen a hideg miatt felhúzta vállát, néhány lépést
hátrált és körültekintett a farmról. Apró épületek,
fenyőfák körbe, faágak az éjszaka esett friss hóval
megrakottan. Valaki nagy gondot fordított arra, hogy a
hétköznapi élet látszatát keltse. A bekötőutacska el volt
takarítva. Kőből öntött kis szarvas– családocska állt a
madáretető közelében. Az ablakokon függönyök lógtak.
Karácsonyi színes lámpák voltak az ereszre szerelve.
 Mind a játék része.
Slatert a kórházban őrizték, ahol is az áramütés
következményeit vizsgálták. Nem beszélt, de neve elég
volt ahhoz, hogy megtalálják házát.
Ellen kába volt a fájdalomcsillapítótól, melyet dr.
Lomax adott neki, mielőtt sínbe tette csuklóját. Még a
kórházból az éjszaka közepén felhívta Cameront, hogy
kezdjen el információkat keresni Adam Slaterrel
kapcsolatban. Először a telefonszámot nyomozták ki, s
annak alapján a címet.
A felkelő nap kezdte megvilágítani a keleti horizont
szürkéjét. Ellen képtelen volt nyugodtan aludni, egy
kórházi ágyon rángatózott. Amint elaludt, a szenvedés
rémálmai ébresztették fel. Még mindig érezte Slater
kezeit a torkán.
Azért költözött Deer Lake-be, hogy megszabaduljon a
város agresszivitásától és cinizmusától, és mégis Deer
Lake– ben támadták meg, ahol őt magát is arra
kényszerítették, hogy saját és Jay élete érdekében
agresszív legyen. Wright és csapata újabb pontot
dobott. A játéknak egy másik ága, akárcsak a megtört
bizalmak, megromlott házasságok, elveszett
ártatlanságok és kihunyt életek.
Hálás volt istennek, hogy Jay túlélte. Bár elég vért
veszített ahhoz, hogy vérátömlesztésre legyen szüksége,
sérülései nem voltak életveszélyesek. Mégis ahányszor
Ellen becsukta a szemét, látta Slatert, amint fölemeli
kezét, hogy egy utolsó döfésre lendítse karját, és
ilyenkor minden belső szerve összeszorult.
– Bemehetünk, ügyvédnő? – kérdezte Mitch, kezét
Ellen vállára tette.
 Bólintott és a ház felé indultak. Cameron
megpróbálta állapota miatt lebeszélni róla, de Ellen nem
hőkölt vissza. Hagyta, hogy a hivatalos szerep
Cameronra jusson, de úgy érezte, neki is ott kell lennie.
Nem számított, hogy egész teste sajgott, és hogy torkán
a fojtogatástól alig tudott beszélni. Elvállalta az ügyet és
végig kellett vívnia.
Wilhelm kinyitotta a hátsó ajtót, a kulcsot Slater
kulcstartójáról szedte, beléptek, szinte lélegzet–
visszafojtva a várakozástól. A házban tisztaság és rend
uralkodott, a kisasztalkákon csipketerítők, és
idegenekről készült családi fényképek a nappali falán.
Ellen azt gyanította, hogy egyik áldozatuknak a
családja. Lehet, hogy éppen az igazi Adam Slater
családja. Ellennek talán értékelnie kellett volna ezt a
ferde humort. Ha Slater nem veszi föl első áldozatának
nevét, akkor soha nem találják meg.
Minden a játék része.
A játék sokkal érdekesebb, ha látod, amint az ellenfél
pontot ér el.
Az egyik hálószoba kisfiúk számára volt berendezve,
a polcokon játékok sorakoztak, mindegyiken egy név és
dátum szerepelt. Korábban megnyert trófeák. Szinte
hányingert kapott. Az előszobában állt, s megpróbált
nem a falnak dőlni, nehogy ujjlenyomatokat kenjen el.
Inkább Cameronra támaszkodott. Testvériesen átkarolta
Ellen vállát és némán, hófehér arccal állt ott.
De hát mindannyiuknak ugyanolyan a tekintete –
gondolta Ellen. Mitché és Wilhelmé és Jantzené és a
Tyler megyei seriffé is. Még Steigeré is. Sápadt, üres,
homályos szemek. Mitch könnyezve jött ki a szobából.
 Piros tornacipő van ott bent – mondta csendesen. –
Milo Wiskow van ráírva. A pennysilvaniai eset, amit
Megan ásott ki. Kapcsolatot kell találnunk Wright és e
ház között, és akkor végleg ártalmatlanná tesszük.
Végjáték.
Amire szükségük volt, a pincében találták meg, ott,
ahol Megant egy régi fából készült székhez kötötték és
megkínozták. A rövid fekete bot, mellyel Wright verte,
ott lógott a falon egy pici munkaasztal fölött, mintha
csak egy egyszerű ezermester munkaeszköze lenne.
A pince három helyiségből állt, az egyik kívülről
lakattal volt lezárva. Megint csak Slater kulcskarikáján
találta meg Wilhelm a megfelelő kulcsot, és beléptek a
kis szobába, ahol a fiúkat tartották fogva. Az egyetlen
bútordarab egy priccs volt. Az egyetlen fényforrás egy
villanykörte a plafonon, de a kapcsoló kívül volt.
Videokamera és hangszórók voltak magasan, a falra
erősítve, melyek a dolgozószoba rendszerére voltak
csatlakoztatva. A pult mögötti bárszékekről figyelhette
Slater és Wright a foglyot, beszélni tudtak hozzá,
lejátszhatták a magnó mellett csatasorba állított
kazetták valamelyikét.
Mitch vékony gumikesztyűvel a kezén óvatosan
csúsztatott be egy kazettát a magnóba és megnyomta a
gombot. Garrett Wright rejtélyes hangját sugározták a
hangszórók.
– Szervusz, Josh. Én vagyok az Elrabló. Tudom, mire
gondolsz, mit akarsz. Tőlem függ, hogy életben
maradsz-e vagy meghalsz. Tőlem függ, hogy szüleid
életben maradnak-e vagy meghalnak. Tőlem függ, hogy
húgod életben marad– e vagy meghal. S mindez csak
rajtad áll, Josh. Tedd azt, amit mondók. Gondolataidat
én diktálom, emlékezned kell arra, amit mondok. Én
irányítom az agyadat. Tudom, hogy mire gondolsz.
– Atyaúristen – motyogta Mitch és megállította a
magnószalagot.
Agykontroll. A gyermeklélek terrorizálása. A fogva
tartott fiúk celláját látva nem volt nehéz átélni,
mennyire retteghettek, mennyire magányosak lehettek,
hogyan reménykedhettek, hogy valaki megmenti őket,
miközben azon gondolkodtak, hogy élni fognak-e, hogy
akaratlanul szeretteik halálát okozzák-e majd?
„Én vagyok az Elrabló. Tudom, hogy mire gondolsz,
hogy mit akarsz.”
Ellen Joshra gondolt, amint ott ült a pszichiáter
rendelőjében, és az orvos megpróbált valamit kiszedni
belőle. Fiatal lelkében Wright oly mélyre ásta a félelmet,
hogy évekig is eltarthat, amíg felszínre tör. Lehet, hogy
sohasem fogja magát biztonságban érezni.
– Gazember – mordult föl Steiger.
Egy egész kis könyvtárnyi hang– és videoszalag volt a
magnó fölötti polcokon. Rémisztő látvány volt, mégis
örültek neki. Wright veszte a saját pszichológiai
műveltsége és túlzott önbizalma lesz. Játékait,
agykontroll-kísérleteit, bűneit láthatólag dokumentálta.
Még Tony Costello sem fogja ezeket a videoszalagokat
kimagyarázni.
– Meg volt róla győződve, hogy soha nem fogják
elkapni – suttogta rekedten Ellen. – Azt hiszi,
legyőzhetetlen.
– Ami fatális tévedés a részéről – mordult fel Mitch. –
Menjünk érte. Ráérünk utána is átnézni a holmiját.
Cellába zárva akarom látni azt a rohadékot.
 – Főnök! – szólt Wilhelm egy háromlábnyira levő
asztal mögül. – Van egy érzésem, hogy mindenekelőtt
ezt kellene megnéznie.
– Mi az?
– Nézze csak meg.
Wilhelm egy sor gyűrűs iratfűző közül kihúzott egyet,
az asztalra helyezte és kinyitotta az első oldalnál. Ellen
Mitch mellé állt és a gyermekes kézírásra nézett.
 Naplóbejegyzés

1968. augusztus 25.

Ma megtalálták a holttestet.
Nem olyan hamar, mint vártuk.
Nyilvánvalóan túlértékeltük őket.
A rendőrök nem olyan okosak, mint mi.
De hát senki nem olyan okos.
A járdán álltunk és néztünk. Milyen siralmas jelenet
Felnőtt emberek bőgve hánynak a bokrokban. Körbe–
körbe járkáltak a park sarkában, letaposták a füvet,
gallyakat tördeltek. Istenhez szóltak, de isten nem
válaszolt. Semmi sem változott Villám sem csapott
semmibe. Senki agyát nem világosította meg, hogy ki
tette és miért. Ricky Meyers nem fog feléledni, karjai
széttárva maradnak, s lábujjai most már az ég felé
fognak mutatni.
A járdáról néztük, ahogy villogva érkezik a
mentőautó, egyre több rendőrautó és egyre több
környékbeli kíváncsiskodó. Ott álltunk a tömegben, de
senki nem vett minket észre, senki nem nézett ránk. Azt
hittük, hogy érdektelenek vagyunk, még ránk nézni sem
érdemes, de valójában mindegyikőjük fölött állunk,
mindegyikőjüknél többek vagyunk, és láthatatlanok
vagyunk számukra. Vakok és hülyék és jóhiszeműek.
Soha nem jutna eszükbe ránk nézni.
Tizenkét évesek vagyunk. Vagyunk.
– Lefogadom, Priest volt – mondta Mitch, és indexelt.
Az ő autója vezette a rendőrautók menetét Lakes
Hore Drive felé. Az újságírók bandája már ott ült Wright
kertjében a fúvón, most az egyszer hasznossá tették
magukat, minthogy gyakorlatilag körülzárták a házat.
– Megan nyomozott utána. Lehet, hogy már
gyerekkorukban ismerték egymást; együtt tanítottak a
Penn State Egyetemen. Együtt alapították a
Cowboyokat, melynek fő célja, hogy Wright szárnyai alá
vegye Slatert.
Ellen feszülten ült a jobb első ülésen, a várakozás
testének minden egyes izmát szinte görcsbe rándította.
 – De ha ebben a játékban mindketten részt vettek –
zsörtölődött – akkor miért nem szolgáltattak egymásnak
alibit Josh eltűnésének estéjén? Miért kellett Todd
Childsnek a tanúkihallgatáson az emelvényre állnia, és a
rendőrségen adott vallomásával ellentétesen
nyilatkoznia?
– Magad mondtad, hogy az ellenségnek is hagytak
pontokat szerezni. Azonkívül ha egymásnak
szolgáltatnak alibit, akkor elég az egyiket bűnösnek
tartanunk és automatikusan felmerül, hogy a másik is az
– bekanyarodott Wright kertjébe és leállította a motort.
Újságírók vették körül az autót. Rájuk sem hederített,
keményen nézett Ellenre. Úgy, mint aki benne van a
játékban. – Talán dr. Wright segíthet választ találni
kérdéseinkre. Kommentárokat fűzhet a videókhoz,
amikor lejátsszulc.
Mint a jégeső pattogtak körülöttük a sajtó hiénáinak
kérdései, amint az ajtó felé mentek. Hogy fontos ember
látszatát keltse, Steiger ugatott is nekik valamit.
Mitch csöngetett, várt, aztán ismét csöngetett.
– Dr. Garrett Wright – mondta hangosan –
Rendőrség! Kérem, jöjjön azajtóhoz. Beszélnünk kell
önnel.
Hosszú pillanatokig vártak. Mitch szájához emelte a
walkie-talkie-ját.
– Noogie? Történik ott valami hátul?
Noga mély hangon válaszolt:
– Semmi, főnök.
Mitch újra kopogtatott.
– Dr. Wright, Holt rendőrfőnök vagyok. Beszélnünk
kell önnel.
 – Biztos, hogy itthon van – motyogta Wilhelm. –
Tegnap éjjel ott volt az ünnepségen. Tudjuk, hogy
hazajött utána.
– De itthon is maradt? – kérdezte Mitch. – Ha
szimatot kapott, hogy csodagyereke tegnap este
mekkorát bukott, akkor lehet, hogy lelépett.
Mitch megint megnyomta a rádió gombját.
– Noogie? Nézz be a garázsba. Milyen járművek
vannak bent?
– Egy Saab és egy Honda, főnök.
– A lista teljes – mondta Mitch. Ellenre nézett. –
Szerintem menjünk be. Alapos gyanúnk van.
– És közönségünk is – sziszegte Wilhelm a fogai
között.
– Akkor küldd őket ki a kertből, Marty – parancsolta
Mitch. – Most az egyszer hasznosítsd magad.
Amint Wilhelm hátat fordított, Mitch lenyomta a
kilincset.
– Zárva. – Ismét szájához emelte a rádiót. – Noogie?
Lát most valaki téged?
– Nem, uram.
– Akkor tedd, amit kell.
Noogie a csapat hivatalos verőembere volt. Az ajtó
nem volt elég erős ahhoz, hogy Noogie ne tudta volna a
vállával zsalustól benyomni. Pár másodperc múlva
Noogie szélesre tárta a belső ajtót.
A házban csend uralkodott. Fényes, világos tölgyfa
bútorokkal volt berendezve, ízlésesen és drágán. A
természet színei domináltak. Mitch az előszobából nyíló
szobákba nézett.
– Dr. Wright? – szólt, és elővette kilenc milliméteres
pisztolyát. – Rendőrség! Lépjen elő, hogy láthassuk!
 Csend nehezedett a házra.
– Azt hiszem, a nehezebb utat kell választanunk –
motyogta Ellen Cameron felé fordulva. – Kint várjatok.
Baromian nem szeretném, ha túszokat ejtene. Noogie,
fedezz!
Ellen karjára tette kezét.
– Vigyázz, Mitch. Neki már nincs vesztenivalója.
Mitch ment elöl, hátával szorosan az előszobafal
mentén. Minden csukott ajtó aljas meglepetést
tartogathatott. Az ismeretlen ház mindig veszélyes
helyszín volt. Kinyitották a fürdőszoba ajtaját, a
vendégszoba ajtaját, Karen Wright hobbiszobájának
ajtaját. Egy hangot nem lehetett hallani. Minden tárgy a
helyén volt.
Könnyen megléphettek éjszaka, gondolta Mitch.
Miután ejtették a vádakat, Mitchnek nem maradt más
választása, mint hogy leállítsa a megfigyelő csapatot,
különben Wright zaklatásért feljelentette volna.
Megjegyezte magának, hogy alkalomadtán fölhívja a
huszonnégy órás repülőtéri Limusin-szolgálatot, mellyel
Deer Lake-ből a Bloomingtoni repülőtérre lehetett jutni.
Wrighték esetleg már Rió felé repülnek.
Az emelet utolsó ajtajához érkezett. A falhoz lapult az
ajtófélfa mellett és kopogott.
– Kezeket föl, Wright, és lépjen ki! Le van
tartóztatva!
Semmi. Lenyomta a kilincset és még mindig a falhoz
simulva nyitotta ki az ajtót. Nem dörrent lövés. Ekkor
belépett a hálószobába, és rájött, miért nem válaszolt
idáig Garrett Wright.
Garrett Wright kezét-lábát szétterpesztve feküdt a
dupla ágyon, meztelenül, torka fültől fülig elvágva,
henteskés állt ki mellkasából, halott szemei fölfelé
meredtek a mennyországra, melyet soha nem fog
megismerni.

– Még nem is merev – mondta Mitch. – Csak néhány

órája lehet halott.
Ellen hosszasan nézte a tátongó sebet, mely csaknem
elválasztotta Garrett Wright fejét a testétől. Aztán
elfordult, körülnézett a szobában.
– Verekedés nyoma sincs.
– Kár. Szembe kellett volna néznie a halállal.
Ugyanazt kellett volna éreznie, amit az áldozatai
éreztek.
– Az autók itt vannak, de Karen Wright nincs –
mondta Wilhelm. – Vagy ő tette és meglépett, vagy
magával vitte a gyilkos.
– Paul Kirkwood nyilvánosan megesküdött, hogy
megbosszulja – emlékeztette őket Cameron. – Viszonya
volt Karennel.
– Körözést kell elrendelni mindkettővel szemben –
mondta Ellen. – Az elvérzett tetemre nézett.
Gyilkos. Kinek lelke és szíve oly sötét volt, mint vére,
mely most átitatta az elefántcsontszínű ágyneműt.
Lelket és testet kínzott, gyilkolt, s mindezt játéknak
nevezte. Szívtelen és kegyetlen. S halálával is ez
folytatódott. Valaki mást vett rá az öldöklésre, aki ismét
mások életét zavarta meg, s ez láncreakcióban
folytatódott.

– Mindig is akartam gyerekeket – mondta Karen a

kislányt ringatva karjában. – Garrett-tel nem lehetett
gyerekünk, de Paullal lehet. Lily a miénk lehet.
 Hannah nézte a nőt, aki a hajnal előtti órákban
telepedett be házába. Karen Wrightet. Az unalmas,
ártalmatlan Karent. Aki mindig segítőkész volt. Az
ökörszemű, szép Karent. Férjének szeretőjét. Gyermeke
elrablójának feleségét.
Hannah lágy női énekhangra ébredt. Lily szobájából
szűrődött ki. Támolyogva, megzavarodottan mászott ki a
hálózsákból, macskanadrágban volt és két számmal
nagyobb melegítőfelsőben. Haja kósza tincsei szemébe
lógtak.
A hálószobák közti átjárókban állt, s még mindig
remélte, hogy ez csak a szenvedései kezdete óta
állandóan rátörő rémálmok egyike. Lelke mélyén
azonban tudta, hogy valóság. Karen Wright lánya
szobájában volt, kezében Lily és egy pisztoly.
– Hogy jutottál be? – kérdezte követelőzőén Hannah.
– Kulccsal – mondta Karen egyszerűen, s szemét nem
vette le Lilyről. – Paul összes kulcsáról van másolatom –
álmodozva mosolygott. – Most, hogy Garrett nem állhat
közénk, szivéhez is van kulcsom.
Fölállt a hintaszékről. Zsonglőrködnie kellett, mert
nehéz volt Lilyt és a kilenc milliméteres pisztolyt
egyszerre tartania.
– Olyan drága vagy, Lily – gügyögte, – Mindig úgy
tettem, mintha az enyém lennél. Szerettem volna, ha
Garrett megkaparint a számomra, de ő csak kisfiúkat
rabolt el. Ez mindig igy volt. Utálta a gyerekeket.
– Nem lehet a tiéd – mondta Hannah egyszerűen.
Karen szemei összeszűkültek, szája keserűségében
megrándult.
– Nem érdemled őt meg. Én viszont igen. Én mindig
csak adok, és soha nem kapok. Most én jövök.
Garrettnek is megmondtam. De nem hallgatott rám. Azt
mondtam, hogy Pault akarom. Szeretem Pault. Paul
gyermeket adhat nekem. De nem. Neki Pault bűnösként
kellett feltüntetnie. Tönkre kellett neki tennie, amit én
akartam. Nagy hibát követett el.
Karjaival a babát szorongatta, és Lily fájdalmában
vonaglani kezdett.
– Tegyél le!
– Nem, nem drágám – mondta Karen váratlanul
elmosolyodva, s Lily arcát a pisztoly tölténytárával
simogatta. – Most már az én kislányom leszel. El kell
innen mennünk és papáddal új életet kezdeni. Boldog
család leszünk.
– És Garrett? – kérdezte Hannah, és megpróbált
centiméterenként előre haladni, hogy elzárja a kiutat.
Nem engedhet ki egy őrült nőt a házából, karjában
gyermekével. Akármit megtesz, hogy megakadályozza.
Megfogadta, hogy biztonságot nyújt gyermekeinek. Már
nem áldozat volt.
Karen szeme könnytől csillogott.
– Garrett... nem hallgatott rám. Nem hagyta, hogy
boldog legyek. – Egyetlen csepp könny csörgött végig
arcán. – Szeretem Pault, és Garrett arra kényszerített,
hogy eláruljam. Ezt nem kellett volna tennie.
Lily rángatózva próbált kiszabadulni szorításából,
Karen karját megpróbálta ellökni hasától.
– Lily le! – Hannah-ra nézett. – Mama le!
Karen dühtől szikrázó szemekkel rázta a babát.
– Hagyd abba, Lily! – a pisztoly csövét a baba fejének
szorítva fordította Lily arcát maga felé. – Én, most már
én vagyok a mamád.
 Josh anyja mögül figyelte a jelenetet. Senki nem vette
észre, hogy ott van. Senki nem vehette észre. Szinte
kísértetként mozgott. Lelkében csend honolt, melyet
egész testét körülvevő nagy buborékká tudott
dagasztani. Látta a pisztolyt. Hallotta a szavakat. Karen
el fogja vinni Lilyt. Úgy, ahogy őt is elvitték. Úgy, ahogy
azt a másik fiút is elvitték. A másik elrablóit most halott
volt. Ezzel Josht is fenyegették. És most Lilyt, ugyanúgy,
ahogy Josht fenyegették. Borzasztó dolgok történnének,
ha valakinek is elmondaná az igazságot. De ő nem
mondta el az igazságot és mégis borzasztó dolgok
történnek.
A félelem, és a félelemtől való szabadulás igénye
küzdött bensőjében. Szabad akart lenni. Szerette volna,
ha családja is szabad. Talán, ha elég erősen gondol rá...
Ha elég jó lesz. Ha össze tudná szedni bátorságát...
– Tudja, Paul, hogy ezt teszed? – kérdezte Hannah a
szoba közepe felé araszolva. Ha eljutna a
pelenkázóasztalig, akkor megragadná a hintőport,
Karen arcába dobná és kiragadná karjai közül Lilyt,
mielőtt még lőni tudna.
– Paul szeret – mondta Karen, csípőjéhez emelve
Lilyt. – Szüksége van rám.
– Ez az egy igaz – mondta Hannah keserűen nevetve.
Paul szabadította rájuk ezt a rémálmot, alaptalan
rosszkedvével, rövidlátó magába mélyülésével. Igen,
Karen Wrightot megérdemelte.
– Boldog család leszünk – mondta Karen, magához
szorítva a szabadulni próbáló Lilyt. – Hagyd abba, Lily! –
kiáltott, és felemelte a pisztolyt. – Ne kényszeríts rá,
hogy bántsalak!
 Joshba hirtelen visszaszáll az élet, amint Karen a
pisztoly csövét Lily feje felé irányította. A szobába
rohant és Karen Wright lábaihoz vetette magát.
– Ne, Josh! – sikoltott Hannah.
A mozdulatok és a zaj káosza töltötte be a szobát,
amint Josh Karennek ugrott, hogy kirántsa kezéből a
pisztolyt.

– Paul ellen Wright biztosan küzdött volna – mondta

Ellen.
– Kivéve, ha előtte elkábították – találgatott Wilhelm.
– Paulnak nem lett volna bátorsága így gyilkolni –
mondta Mitch. – Pisztolyt talán mert volna használni.
Kést semmi esetre sem.
– Karen megunta, hogy ugyanúgy próbálja őt is
irányítani, mint áldozatait – elmélkedett Ellen. – Paul
ellen is felhasználta. Isten tudja, hányszor és mire
használta már.
– Kérdés, hogy most hol van – mondta Cameron. – És
vajon egyedül van?
– Hívd föl a taxisokat – mondta Ellen. – Nem tudom
elképzelni, hogy együtt vannak, miután Paul ellen
vallott.
– Nyomok – mondta hirtelen Nooga. A falnak
támaszkodott, sápadt volt. Kiegyenesedett és Mitchhez
fordult. – A ház mögött lábnyomok vannak.
– A friss hóban. Gyerünk! – Mitch az ajtó felé indult,
válla fölött utasításokat adott Wilhelmnek. – Biztosítsa a
helyszínt és ne engedje be az újságírókat.
A konyhából léptek a garázsba, ahol annak idején
letartóztatták Wrightot, onnan a kertbe. A telek körül
ólálkodó újságírók megpróbáltak belesni a nyitott ajtón.
 – Valamit nyilatkoznunk kell, Mitch – mondta Ellen. –
Szerezz Karenról fényképet a számára. Számolnunk kell
vele, hogy ő a gyilkos.
– Tedd, amit kell.
Aztán megindult Nooga mögött a lábnyomok mentén.
Északnak, a Kirkwood– ház felé, amikor pisztolylövések
hasítottak bele a fagyos hajnali levegőbe.

A fiókos szekrénynek zuhantak, rúgták egymást,

lökdösték egymást. A pisztoly leesett, a szőnyegen
pörgött. Hannah rávetette magát, de Karen vadul
rántotta föl a hajánál fogva. Körmök szántották végig az
arcát. Karen térde a hasát találta el, amint előrevetette
magát. Túl későn.
Josh két kézzel emelte föl a pisztolyt, pusztán néhány
centiméterről célzott Karen homlokára.
Karen megmerevedett. Lily a bölcső mellett sírt a
földön. Hannah megpróbált fölállni, hogy Karentól
eltávolodjon. Szemét folyamatosan Joshon tartotta.
– Rossz vagy – mondta Josh Karennek határozott kék
szemekkel. – Nem viszed el a húgomat. Nem engedem.
– Rémes dolgok fognak történni, Josh – mondta Karen
sejtelmes hangon. – Mindketten tudjuk. Az Elrabló meg
fog büntetni.
– Az Elrabló meghalt – mondta Josh.
Hannah szívverése csaknem megállt. Ellépett
Karentől, és karját kinyújtva szólt Josh felé.
– Josh, drágám, add ide a pisztolyt.
– Le kell állítanom őket – mondta Josh könnyes
szemmel. – Csak én tudom őket megállítani. Minden az
én hibám. Különben bántani fogja Lilyt és téged is.
– Ne, drágám – suttogta, amint mellé guggolt.
 Josh kis kezei szorosan fogták a pisztoly markolatát,
ujjának ízületei kifehéredtek, ahogy Karen Wright
arcára célzott.
– Ő is Elrabló. Hatalom van a kezükben. El fogja
rabolni Lilyt. Bántani fogja. Meg kell állítanom. Csak
tőlem függ.
– Nem, Josh – mondta Hannah egyre közelebb
férkőzve fiához. Nem engedem, hogy elvigye Lilyt. Add
ide a pisztolyt.
Josh nem mozdult. Hannah átkarolta, s várta a lövés
rettenetes dörrenését. Ha túl gyorsan akarja kezéből
kivenni a pisztolyt, akkor elsülhet. Bármennyire is várta
az igazság pillanatát, nem ilyen formában akarta látni.
Nem akarta, hogy élete végéig Joshra nehezedjen.
Gondosan vigyázva, hogy ne remegjen, kezét Josh
kezére csúsztatta.
– Már vége van, drágám.
Josh teste reszketett. Szeme szélesre tárva,
mozdulatlanul bámult Karen Wrightra és látszott, hogy
küzd magával.
– Add ide a pisztolyt, Josh – suttogta Hannah. – Már
nincs fölöttünk hatalmuk. Nincs többé. Vége. Soha
többet nem tudnak senkit bántani. Hidd el nekem.
Biztonságban vagy. Soha senkit nem engedek, hogy
bántson. Annyira szeretlek.
Bár meg tudta volna védeni a szeretet önmagában!
Bár elég lett volna a szeretet, hogy betapassza a
sebeket. Annyira koncentrált a szeretetére, hogy e
pillanatban talán elég erős lesz, talán visszahozza a
szakadék széléről. De ha Josh átlép a vonalon, még ha
csak gondolatban is, akkor végleg elveszett.
 Egyszer már elvesztettem, istenem. Kérlek, ne hagyd,
hogy még egyszer elveszítsem. Hadd kezdjük újra.
Most.
Josh Karent nézte, ujjával a ravasz ívét tapintotta.
Szabad akart lenni. Szerette volna, ha minden úgy
folytatódik, ahogy abbamaradt. Ha megöli az összes
Elrablót...
– Josh, kérlek, ne.
Mintha saját gondolatai között szólalt volna meg
anyja hangja. Annyi mindent nem értett az anyja.
Kérlek...
Szabad akart lenni.
Karenra nézett és... nem érzett semmit.
– Az Elrabló meghalt – suttogta, és végre felfogta, mi
történt belsőjében. Az összeköttetés megszakadt,
kettétört az éjben. Szabad volt.
Szabad... Eleresztette á pisztolyt, anyja felé fordult,
fejét a vállára fektette, és sírni kezdett.
Hannah egyik karjával magához szorította, másikkal
Karenra célzott a pisztollyal. A házban valahol ajtó nyílt
és Mitch Holt hangja mint a megváltóé hallatszott.
 Harmincnyolcadik fejezet

– Olyasmit akart, amiről azt hitte, hogy birtoklom –

mondta csendesen Hannah.
Az ajtóból nézte alvó fiát. Maratoni nap volt. A
házban rendőrök hemzsegtek, vallomásokat akartak,
kérdeztek, fényképeztek. A sajtó egész hadjáratot
folytatott, hogy szólásra bírják Hannah-t. Újságok,
magazinok, pletykalapok. Televíziós hírműsorok,
beszélgetőműsorok, valódi ügynökök, akik meg akarták
vásárolni a történetet. Senkit nem engedett be a
házába, kivéve egyvalakit: Tom McCoyt.
– Boldog családot akart. De valamikor az voltunk –
mondta vágyakozva. – Valamikor...
Wrighték élettörténete a nap folyamán teljesen
kibontakozott, amint a rendőrök és ügyészek
átvizsgálták a Slater házában talált dokumentumokat.
Kettős élet nyomai már kora gyermekkortól kezdve.
Garrett – intelligens, társadalom-ellenes, manipulatív,
irányító egyéniség. Nővére, Caroline – egy árny, befelé
forduló, alázatos. Rideg, keserű anya gyermekei, aki a
látszatot többre becsülte a belsőnél; apjuk elhagyta
őket, és új családot alapított.
Caroline Garrett irányítása alá került, életének és
lelkének részévé vált, míg végül szinte eggyé váltak.
Caroline tizenhét éves korában megszökött otthonról,
de szabadsága csak egy évig tartott, amikor is Garrett
megtalálta. S újra kezdődött a kontroll, a manipuláció,
az egész borzasztó folyamat. Mint férj-feleség éltek,
kifelé a pszichológiaprofesszor és tartózkodó, csöndes
felesége képét mutatták, miközben Garrett kiagyalta és
végigjátszotta beteg játékát.
– Kíváncsi lennék – mondta Hannah – hogy Wright
azért szúrt ki minket, mert tökéletes családnak hitt
bennünket, vagy azért, mert tudta, hogy nem azok
vagyunk.
– Beszéltél Paullal? – kérdezte Tom az ajtófélfának
dőlve. Hannah-t nézte. Ebben a fényben állán Paul
ütéseinek a nyoma árnyékszerűnek hatott.
– Jelentkezett Mitchnél, miután a hírekben látta az
eseményeket. Burniswille-ben tartózkodott egy
hotelben. Azt mondta, azért ment oda, hogy legyen ideje
gondolkodni. – Hannah-ban vegyes érzések keveredtek,
mintha két kobra küzdene. Nem akarta önmaga vagy
gyerekei közelében tudni, mégis bántotta, hogy
elmenekült és hagyta, hogy hibáinak következményeivel
családjának kelljen szembenéznie. – Nem hívtam vissza.
Semmi olyan mondanivalóm nincs számára, amit ne
tudna az ügyvédem nálam diplomatikusabban kifejezni.
Pontosan ezzel kapcsolatban adhatna tanácsot –
gondolta Tom. Ha jó lelkész, akkor most elmondja, hogy
még mindig van remény, hogy a sebek behegednek és a
házasságon esett csorbákat helyre lehet hozni imával és
hittel. Csakhogy lelke mélyén nem hitte, hogy ez igaz, és
nem gondolta magáról, hogy jó lelkész. Sőt, már nem is
tartotta magát lelkésznek.
– Sajnálom – mondta őszintén.
– Én is – suttogta Hannah. Házasságából
pillanatképek villantak fel agyában, amint Joshra nézett.
A szép időkből, amikor még annyi mindent ígért az élet.
Mindörökké így kellett volna maradnia.
 Ehelyett azonban az ígéretet megszegték, s most
dühödten kellett siratnia a kicsorbult darabkákat.
Tom megfogta kezét, megnyugvást, erőt kínált. S
ezzel a bűntudat vékony leplével fedte le Hannah
bonyolult érzelmeinek kavargását.
– Jólesne egy pohár bor – mondta Hannah, s elfordult
az atyától.
Kint leszállt az este. Mintha az éjfél közeledne. Josh
és Lily már délután elaludtak, a nap kínjaitól
kimerülten, de az éjszaka még mindig hátra volt. Hosszú
órákat kellett még kitölteni önvizsgálattal és
értelmetlen vágyakozással.
Hannah két pohár Chardonnayt hozott a nappaliba,
ahol Tom begyújtott a kandallóba. A tűz fénye
megcsillant szemüvegének tükrén, meleg színeket
kölcsönözve erős, jóképű arcának. Farmer volt rajta és
kockás flanelíng. Papi mivoltának semmi jelét nem látta
Hannah.
– Mit fogsz tenni? – kérdezte a férfi, s visszahelyezte
a piszkafát az állványba. – Itt maradsz?
– Nem. – Azt várta, hogy az atya megdorgálja, hogy
azt mondja: még időre van szükség, hogy várjon, amíg
érzelmei lecsillapodnak, s akkor jobban átlátja majd a
dolgokat. Azonban semmit sem szólt. – Itt túl sok emlék
vesz minket körül, és még a szép emlékek is fájnak.
Talán legjobb lesz, ha mindenről megfeledkezünk. Ha
Josh új helyen él, újra tudja kezdeni az életet.
A díványnak a tűzhöz legközelebb eső sarkához ült le
és borát szopogatta.
– Végig annyira őszinte barát maradtál. Nem tudom,
hogy köszönjem meg.
 – Nem kell megköszönni – mondta a férfi, s abba a
fotelba ült, mely elég közel volt Hannah-hoz, hogy
térdeik csaknem összeérjenek.
– Tudom, hogy a munkádhoz tartozik, de...
– Nem. Nem papi kötelességeimet végeztem. Vagy
talán igen. – Mélyet lélegzett. Várakozás és rettegés
tartotta egy ideig tüdejében a levegőt. – Levetem a papi
reverendát, Hannah.
Többet remélt a Hannah arcán megjelenő
kifejezéstől, valójában azonban ezt várta. Meglepetés,
melyen keresztül félelem sugárzott.
– Ó, Tom, ne tedd – remegő kézzel vette le
szemüvegét. – Csak azért, mert... kérlek ne mondd, hogy
miattam... – kék szeme vibrált, mint a nyári tó tükre. –
Máris nagyobb a bűn, mely vállamra nehezedik, mint
amennyit el tudok viselni.
– Nem azért, Hannah, hogy bűnösnek érezd magad –
mondta a férfi, s kezével combjára támaszkodva, őszinte
kifejezéssel arcán hajolt közelebb. – Ebben nincs bűn.
Érzem, amit érzek, és semmi nem győzhet meg arról,
hogy nem helyesen érzek. Sosem helytelen valakit
szeretni. Sokáig rágódtam ezen. S a kettőt nem lehet
összeegyeztetni. – Szomorú, gondterhelt mosoly jelent
meg arcán. – Corelly bíboros mindig azt mondta, hogy
filozófiai doktorátusom még bajba kever egyszer. Túl
sokat gondolkodom. Tudod, sosem szerettem a cég
előírásait szigorúan betartani.
– Te csodálatos pap vagy – erősködött Hannah. –
Ráveszed az embereket, hogy gondolkodjanak, hogy
kérdéseket tegyenek fel, hogy mélyebben magukba
nézzenek. S ha mindezt nem tesszük, mikké válunk?
 – Kényelmesekké. Boldogokká – jutott a
következtetésre. – Fájdalmas dolog lelkiekben
gazdagabbá válnunk. Az sietteti a változást, és a
változás félelmetes. Kényelmesebb lenne a templomban
maradnom – vallotta be. – Biztonságosabb. Ehhez értek.
Bizonyos részleteit szeretem, de ha képmutatóvá kell
válnom... nem tudok így élni, Hannah.
Mindig új, ironikus oldaláról mutatkozik be az élet –
gondolta Hannah. Lelkész volt, de túlságosan jó ember
ahhoz, hogy jó lelkész legyen. Képtelen volt föladni
elveit, még ha elvei egyházellenesek is voltak.
– Nem kellett volna mindezt rád zúdítanom – mondta
a férfi és másfelé nézett. – Csak hát... döntöttem, és te
is... Nem akarom a helyzetedet nehezíteni, Hannah.
Csak akartam, hogy tudd.
Piszkavassal ismét a fadarabkák közé bökött, s a
kandallóban, mint apró szentjánosbogarak repkedtek a
kémény felé a szikrák. Szerette Hannah-t. Nemrégiben
még Hannah úgy érezte, hogy csak a szeretet tudná
átsegíteni a szenvedések kínján – férje szeretete. De
Paul nem szerette, s mindezen őrület közepette a
Hannah– ban élő szerelem erre a férfire irányult. Erre a
férfira, aki elérhetetlennek tűnt.
Többet érdemeltek annál, mintsem hogy külön-külön
folytassák útjaikat. De kaphattak-e többet, ami nem
sorvad el múltjuk árnyékában, vagy nem morzsolja
össze cinkosságuk súlya.
– Időre van szükségem – mondta Hannah és a férfihoz
lépett. – Azt hiszem, mindkettőnknek. Annyi mindenen
mentünk keresztül, s oly hamar. Tudom, mindez elől
meg kell szöknöm. Annyi mindent kell még tisztáznunk,
rendbe rakni gondolataimat. Meg tudod érteni?
 – Igen. – Ránézett, szemei Hannah-ét keresték, kezei
felnyúltak, hogy körbefogják arcát, hogy megérintsék
haját. – Csak e rendrakás közben engem ne selejtezz ki.
Ne dobd el azt, ami mi ketten lehetnénk, pusztán azért,
mert úgy könnyebb, Hannah.
Egyáltalán nem lenne könnyű – gondolta Hannah – és
becsukta szemét. A keserű– édes fájdalom ellen
menekülve. A választás súlya nehezedett rá, mely e
pillanatban elviselhetetlen volt. Időre volt szükségük.
Karját a férfi dereka köré csúsztatta, szorosan magához
ölelte és ezt suttogta:
– Szeretlek.
Tom lehajtotta fejét és megcsókolta arcát. Hannah
bőrén érezte gyengéd mosolyát.
– Várok, ameddig kell. Csak ne tartson mindörökké.

Ellen hátradőlt székében és szívéből hosszú, lassú sóhajt

eresztett ki. Mintha ma először lélegzett volna tiszta
levegőt. Ma először pihent meg. A kimerültség egy a
vállához kötözött horgony érzetét keltette. Fájdalom
járta át testét. De a megkönnyebbülés érzése egyre
erősebb lett. Vége volt.
Garrett Wrightot már magasabb bíróságon
tárgyalták. Karen Wrightot bevitték az állami
pszichiátriai intézetbe, nem sok esély volt rá, hogy
kiengedjék. Adam Slater a megyei börtönben
huszonnégy órás megfigyelés alatt. Az MBI és az FBI
újságcikkeken rágták át magukat és felvették a
kapcsolatot a rendőrséggel azokban az államokban,
melyekben Wright játszotta játékát. Az elmúlt huszonhat
év megoldatlan bűnügyeit vizsgálták. És ügyeket,
melyek ártatlan emberek elítélésével végződtek, mely
ítéleteket talán ennyi év után megsemmisítik.
A felszín most már sima volt, de alul a változások
még ott voltak. Deer Lake népe úgy fog tenni, mintha
felejtene, de mégis bezárják ajtajukat, figyelik
gyermekeiket, és soha nem lesznek olyan bizalmasok
mások iránt, mint korábban. Ellen maga visszazökkent a
mindennapi élet kerékvágásába, de már nem fogja
ugyanazt a békességet érezni. És Broosk...
Ellen meg volt róla győződve, hogy őt is
megváltoztatták az események. Elképzelhetetlen, hogy
belép olyan emberek életébe, akiket ezek a
bűncselekmények megérintettek, és ő maga érintetlen
marad. Kívülről akarta szemlélni az eseményeket,
melyeknek egyre inkább részesévé vált. Megmentette
Ellen életét. Már nem lehetett az, aki két héttel ezelőtt
volt: a pénzsóvár, aki mások szenvedéséből húz hasznot.
Bár lehet, hogy visszamegy Alabamába, megírja a
könyvét, sok pénzt keres vele, és mint szereplő
becsempészi magát a filmváltozatba, mert jóképű, mint
Tom Cruise. A People Magazin a legszexisebb élő
embernek fogja kikiáltani, és Ellen legfeljebb már csak a
könyvborítókon fogja viszontlátni. Azokon a könyvekén,
amiket nem fog megvásárolni.
Megtörtént mindaz a meglepetés, esemény, amiért a
városba jött. Szenzációs, torz, bonyolult dolgok. Erick
Evans–Adam Slater története már önmagában megér
egy könyvet. Mi megy végbe egy gyermek agyában,
amíg gyilkossá válik? Ellennek be kellett ismernie, hogy
maga is kiváncsi volt rá. Meg akarta érteni mindazt, ami
történt, valami értelmet kibogozni belőle.
 Talán mégis megveszi Brooks valamelyik könyvét.
Talán van értelme kívülről szemlélni egy bűnügyet, és a
miértet keresni. Talán megnyugtató az eseményekben
levő őrületet elkülöníteni. Ugyanakkor Ellenből a
szakmájában eltöltött évek kiölték a naivitást. Nagyon
jól tudta, hogy a gonoszt nem lehet elkülöníteni.
Mindenhonnan kimászott, és mint valami gyilkos gyom
szaporodott. Még Deer Lake-ben is.
Kopogtatás zökkentette ki elmélkedéséből. A nap
izgalmai a hatórás sajtókonferenciában kulminálódtak.
Glendenning St. Paul-i tágas irodájából rohant ide, hogy
személyesen dicsérje Ellent a kamerák előtt – Rudyval
az oldalán. Az izgatottság érezhető volt a levegőben, a
jelenlevők a szokásosnál tovább maradtak a
tárgyalóteremben, hogy összefoglalót hallhassanak a
nap fantasztikus részleteiről és Wrightnak egy életen át
tartó őrületéről.
Cameron dugta be a fejét az ajtón s szemöldökét
felhúzva kérdezte:
– Hazavigyelek?
– Kösz, nem. Minden rendben. Csak itt ejtőzöm, amíg
nem kell végigküzdenem magam a média hordáin.
Találtál valamit Slater telefonszámlái között?
– Pont Costello száma nincs köztük. Se az otthonin,
se a mobilon. Már pedig ha kettőjük között nem találunk
kapcsolatot, akkor megúszta.
– És Tony Costello úgy fog kicsúszni az
igazságszolgáltatás szorításából, mint valami sikamlós
angolna. Amire egyébként hasonlít is.
– Ha ez megnyugtat, nem fog egyhamar kimászni a
szarból – mondta az ajtófélfának támaszkodva. – Mint
kiderült, az ország egyik legmegvetendőbb bűnözőjét
védte.
– És felmentette a vád alól – mondta józanul Ellen, és
tudta, hogy Tony is így értékelné. Nem mint
megaláztatást, hanem mint megnyert játékot. Közte és
kliense között az egyetlen különbség az volt, hogy
Costello játékaira a törvény áment mondott.
– És te? Találtál valamit Priesttel kapcsolatban?
– Az újságok név szerint nem említik. Azt állítja, hogy
azért hazudott a gyermekkorával kapcsolatban, mert
Mishawakában érzelmi problémái voltak, ami úgy
végződött, hogy otthagyta az iskolát. Bizonyítványokat
hamisított, hogy fölvegyék az egyetemre, azt állítván,
hogy Chichago egyik jobb gimnáziumában végzett.
Tagadja, hogy akármit is tudott volna Wright dolgairól,
bár elég nehéz elhinni, hogy még csak nem is gyanított
semmit. Legjobb esetben is gyanakodnia kellett, amit ha
nem titkol, sok mindent megelőzhettünk volna. Az FBI
egész délután faggatta. A tanulás s felfogás dolgozat
összes dokumentumát elkobozták, hátha találnak
valamit. Végül ki fogják szedni belőle az igazságot. És
ha ez sikerül, akkor sorba fognak állni az ügyészek,
hogy vád alá helyezzék.
– Todd Childs ellen benyújtod a keresetet hamis
tanúzás miatt? – kérdezte Cameron.
Ellen bólintott.
– Lefogadom, hogy ő tört be a Pack Rattba is, bár
lehet, hogy soha nem fogjuk tudni bizonyítani. Childs
tudta, hogy keressük, és Costello nyilván azt javasolta
neki, hogy tűnjön el. A gond az volt, hogy valószínűleg
kábítószert dugott el ott és tudta, hogy ha nem megy
érte, akkor nem sokáig lesz az ő tulajdonában. –
Megrázta a vállát, amitől a fájdalom kiújult a karjában.
Legalábbis ez az elmélet. Talán máskor bizonyítjuk.
– Előtte viszont még aludnod kellene néhány órát –
mondta Cameron. – Muszáj pihenned. Az a pletyka járja,
hogy esélyes vagy Rudy pozíciójára, amint átveszi
Franken bíró helyét.
– Számomra ez újság. – Cameron elnevette magát,
bár a nevetés már nem fiatalította úgy meg, mint két
héttel ezelőtt.
– Holnap fölhívlak.
Kifelé hátrált, de az ajtóból még visszahajlott.
– Gondoltam, megállok Phoebe házánál, csak hogy
hogy érzi magát. Teljesen kikészült a Slater-ügytől.
Saját magát okolja azért, ami vele történt. Izgulok érte.
Továbbítsak valami bölcsességet a részedről?
– Igen. Mondd meg neki, hogy nem bűn valakiben
bízni, még ha nem is érdemli meg az a valaki – mondta
Ellen. Ő is izgult a naiv Phoebe miatt. Elég sokáig fog
tartani, amíg mindezt kipiheni, és még tovább a
bűntudatot levetkőzni. – Én nem hibáztatom. Slater
mindenképpen megtalálta volna a módját, hogy elérje,
amit akar. Csak annak örülök, hogy nem bántotta.
– Ámen.
Még egy áldozat – gondolta szomorúan Ellen. Ha
holnap Phoebe nem jön dolgozni, akkor meglátogatja.
Megpróbált annyi erőt gyűjteni, hogy fölálljon, és
fölvegye kabátját, amikor Megan jelent meg az ajtóban.
– Azt hittem, valahol ünnepelsz – mondta Ellen egy
székre mutatva.
– Mitchre várok. Az FBI-osokkal hallgatja ki Priestet –
mondta. – Majd később ünnepiünk. Egyébként a
minneapolisi rendőrök megtalálták az őrült robbantós
haverodat is.
– Semmi másra nem vágyok, mint egy forró fürdőre
és az ágyamra – ismerte be Ellen. – Megkönnyebbülés,
hogy vége. Jó érzés, hogy sikerült leállítani e rémes
bűnök hosszú sorát. Ünnepelni azonban nincs kedvem.
Megfordítottunk egy követ és megláttuk, mi van alatta.
És a világ tele van kövekkel. Le akarom tudni ezt az
ügyet és nekiesni a következőnek.
Megan elgondolkodva bólintott.
– Csak meg akartam köszönni, hogy hagytál dolgozni
az ügyön. Tudom, hogy rizikót vállaltál.
– Kifizetődött. Jó rendőr vagy, Megan.
Megan meghatóan szerény büszkeséggel mosolyodott
el.
– Igen, az vagyok. Most már tudom, hogy az is
maradok, még ha nem is biztos, hogy ezzel a kezemmel
tudok majd lőni. Valamilyen munkát csak el tudok
végezni. És ez sokat jelent nekem. Kösz, Ellen. És
köszönöm barátodnak, Brooks úrnak. Ha ő nem segített
volna, akkor még mindig a tudakozót hívnám.
– Mit csinált? – kérdezte Ellen buta arccal.
– Üzletet ajánlott. Tudta, Wright múltjában kutatok...
– Amit használni akart. – Ellen vérnyomása hirtelen
fölszökkent a kimerültségtől.
– Nem – mondta Megan. – Segíteni akart.
Használhattam a komputerét, a faxát, a telefonjait.
Kedden fél éjszaka és tegnap egész nap dolgoztunk. Így
bukkantunk rá a pennsylvaniai esetre. Ezt nem mondta
el?
 – Mellékvágányra kerültünk, valami őrült gyilkos
miatt – mondta Ellen és agya felpörgött. – Később a
kórházban Mitch informálta a Wiskow-esetről.
Brooks azzal volt elfoglalva, hogy összefoltoztassa
magát.
Segítséget ajánlott. Az ügy miatt vagy a könyve
miatt?
Megan lassan fölállt, mankóját bal karja alá húzta.
– Tudod, egész becsületes srác ahhoz képest, hogy
ügyvéd volt. Ezt nem sértésnek szántam.
– Nem is annak vettem – morogta Ellen.
Deer Lake-be ért, hogy nézelődjön, a távolból
figyeljen, hogy megírja és eladja.
Aztán segített megoldani az ügyet. Megmentette az
életemet... és elrabolta szívemet. Ellen nem akarta
bevallani, de igaz volt. Nem akarta elhinni. Élete sokkal
egyszerűbb volt, mielőtt Brooks megjelent érdes
hangjával és mindenen átlátó szemeivel. Átlátott rajta,
megérintette, felébresztett valamit, amelyet Ellen maga
is tagadott – a szükségét annak, hogy érezzen,
szükségét annak, hogy szeressen.
Az ügy miatt jött, és az ügynek vége.
– A franc törjön ki, Brooks – suttogta az üres
szobában. – Most mi lesz?
– Egy steakvacsora és egy hosszú, lassú éjszaka az
ágyban – nyújtotta el a szavakat, miközben a folyosó
sötétjéből belépett. – Együtt. Átaludva.
Pontosan úgy nézett ki, mint amikor először
találkoztak, cinkos kalózvigyora kétnapos borosta alól
villant elő. Nyitott kabátja alól látni lehetett a gézt,
mellyel karját testéhez szorította.
 Ellen elhessegette a gondolatot, hogy csak a
képzeletében jelent meg Brooks, és rámordult.
– Sorban állnak ott kint?
– Nem, asszonyom. Én vagyok az utolsó.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte aggódva. – A kórházban
a helyed.
Jay megrázta a fejét.
– Dr. Baskír hazaküldött.
– Kötve hiszem.
– Rendben – vallotta be szégyenlősen. – Rádumáltam
őket, hogy engedjenek ki.
– Ezt már elhiszem.
Jay vigyorogva kerülte meg az asztalt, félig-meddig
ráült a sarkára és úgy kapta föl a papírnehezéket,
mintha teniszlabda lenne.
– A nagybácsikám mindig azt mondta, hogy egy
egyházi iskolában tanító apácáról is le tudnám bájolni a
szoknyát.
– Hasznos adottság. Kit bájoltál el, hogy ide bejuss?
– Qualley őrt, régi barátomat. Tudtad, hogy egyszer
úgy űzött el egy rablót, hogy egy élő kígyót dobott
feléje?
– Először is hogy került hozzá élő kígyó?
– Nem tudom. Nem akarom tudni. Ami biztos, hogy
nem akarok róla könyvet írni.
– Nem – mondta Ellen. – Eleget írhatsz erről az
ügyről. Elmebetegek, szex, agresszió, korrupció.
Mindenki zabálja az ilyet.
– Ebből nem lesz könyv – jelentette be Jay a másik
reakcióját lesve.
Ellen meglepetten nézett rá.
– Valahogy elvesztettem az objektivitást.
 Viszont olyan dolgokat nyert, melyben nem volt
biztos, hogy akarta – szimpátia, nemesség, lelkiismeret.
Az inge helyett a bőrére tűzött kitüntetéseket érezte.
– Megan azt mondta, hogy segítettél neki, Jay –
mondta Ellen. – Köszönöm.
– Igen, de ne verd nagydobra. Elvesztem hitelem,
mint számító opportunista.
– Vannak, akik nem akkor figyelnek föl, amikor
bestseller jelenik meg.
– A rizikót vállalnom kell. Nem mintha nem lenne
értelme elmesélni ezt a történetet – mondta. – Csak
éppen nem én fogom elmesélni:
– Vagyis a semmiért jöttél Minnesotába,
fagyasztottad meg a seggedet, s kis híján megöletted
magad?
– Ezt nem mondanám – mondta halkan, és közelebb
lépett. – Nem mondanám. Amit innen hazaviszek, az
értékesebb, mint akármilyen történet.
– Elmész? – horkant fel Ellen, aztán fölállt és
megpróbálta leplezni. – Hát... akarom mondani...
gondolom, hogy ha nincs miről könyvet írni...
– Szeretnék találkozni a fiammal – mondta csendesen
Jay. – Találkozni vele, megismerni. Nyolc évet
szalasztottam el az életéből. Átkozottul szerencsés
leszek, ha többet nem veszítek. Átkozottul szerencsés
vagyok, mert a döntés a kezemben van.
Ellen megpróbált mosolyogni.
– Jó, hogy így döntesz, Jay. Remélem, minden
rendben lesz.
– Igen – mondta, és halvány remény derengett
szívében. Hosszú idő óta először nem csak cinizmus
töltötte el. – Aztán pedig – tolta odébb a papírnehezéket
– arra gondoltam, hogy talán regényt írok.
– Tényleg?
– Női főszereplője lenne – mondta Ellent figyelve. –
Egy gyönyörű megyei ügyész hétköznapjai. –
Fölegyenesedett és közelebb lépett Ellenhez, miközben
szemét nem vette le róla. Ellen lassan elmosolyodott.
– Akarod, hogy segítsek a kutatómunkában? –
suttogta. Hangja akár a füst, mely selyem fölött lebeg.
Jay lehajolt, hogy megcsókolja. – Talán kezdjük a
hétköznapok közti éjszakákkal.
 Epilógus

Egyedül ült a kis fehér szobában. Csak a magasan levő

ablak rácsain keresztül beszűrődő holdfény világította
meg a helységet. Életében először valóban egyedül volt.
Mint egy szélnek eresztett léggömb. A többi, hasonló
szobából arcnélküli emberek sejtelmes sírását hallotta.
Az éj hangjait. Hangokat, melyek a megnyugvás furcsa
érzetét adták.
Csendesen dúdolt egy altatódalt önmagának, s egyik
karjában párnát ringatott, miközben kék krétával ezt
írta a fehér falra:

Naplórészlet

1994. február 3.

Viszlát, Garrett,
viszlát nekünk,
szervusz nekem
Családom ki lesz?
Lelkemben,
szívemben.
E falakon túl
Új játék indul.

Egyszer...