Bán Mór

HUNYADI
Kilencedik könyv

Isten árnyéka

Gold Book
www.goldbook.hu
 Copyright © Bán János, 2017

Szerkesztette: Békési József

Tördelés, tipográfia: Gold Book Kft.
Borítókép (kereszt) © kattiyaearn/123rf.com

Verzió: 2017.12.01

A kiadóval történt előzetes megállapodás és a kiadó írásos

engedélye nélkül tilos a kiadvány
bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy
bármely formában, bármely
módon közzétenni

A történelmi személyek kivételével a regény minden szereplője

a képzelet műve, és valódi, akár
élő, akár holt személyekhez való bármilyen hasonlóság csak
a véletlen műve

ISBN 978 963 426 456 9

Kiadja a Gold Book Kft.

Felelős kiadó a kft. ügyvezetője
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők
Egyesülésének tagja
Orsinak, Lilinek és Boginak
Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!

Garay János: Az Árpádok (részlet)

Isten nevében megindítjuk a hadjáratot, annál nagyobb
lendülettel
támadván, amennyivel nagyobb a bizalma és a bátorsága a
támadónak a védekezőnél. Már tenni kell, nem beszélni…
Annyival
inkább, mivel, ha elhalasztjuk a hadjáratot, később
határainkon kell
felfognunk az ellenség támadását. Megkezdtem ezt a szent
ügyet,
eltökélten, hogy inkább vasban-fegyverben halok, semmint
tovább
nézzem népem baját. Tudom, dicsőség vár a győzőre;
dicsőség arra is,
ki becsülettel hal.

Hunyadi János levele V. Miklós pápának, 1447.

 TARTALOM

TÉRKÉPEK

Első fejezet
FELSZAKAD A MÚLT SZÖVÉTNEKE
Második fejezet
CSAPÁS NYUGATRA
Harmadik fejezet
A HOLTAK FOGADÓJA
Negyedik fejezet
A KORMÁNYZÓ
Ötödik fejezet
A FEHÉR, AZ ARANYVÉRTES ÉS A FEKETE LOVAG
Hatodik fejezet
BÉCSNEK BÜSZKE VÁRA
Hetedik fejezet
HUNYADI HERCEG
Nyolcadik fejezet
A MAGÁRA HAGYOTT ORSZÁG

EPILÓGUS

FÜGGELÉK I.
FÜGGELÉK II.
FÜGGELÉK III.
BIBLIOGRÁFIA
JEGYZETEK
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
 Első fejezet

FELSZAKAD A MÚLT SZÖVÉTNEKE

1.

KARAVÁNSZERÁJ EDIRNE KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 849. ESZTENDEJÉBEN, DHUL-HIJJAH HÓNAP 14.1

– Erőltesd csak meg az emlékezeted, nemes efendi!

– Mondtam már! Semmire sem emlékszem!
– Ugyan, kedves barátom! A fejemet teszem rá, hogy
sokaknak
elbeszélted már azt a különös esetet. Lássuk be, nem
mindennapi üzletet
csináltál akkoriban.
– Régen volt! Nem emlékszem!
– Régen volt, ez igaz. És hidd el, nem is zavarnálak
ezzel, hisz
magam is jól tudom, sokszor nem ajánlatos bolygatni a
múltat. Igazam
van? Hát persze hogy igazam van. Eleget tapasztaltunk már
a világ
dolgaiból ahhoz, hogy mind a ketten tisztában legyünk vele.
Rendkívüli
időket élünk, kedves barátom. Allah akaratából egy igen
befolyásos
embernek van szüksége becses segítségedre.
A koszos képű férfi szeme mohón megvillant a félhomályban.
– Mégis, mennyire van szükség rá? Tudod, nemes kádi,
esetleg
eszembe juthat egy és más, amennyiben valahogyan segítesz
megerőltetni az emlékezetemet…
A perzsa elmosolyodott. Leoldott az övéről egy
ezüstpénzekkel
teletömött erszényt, és hanyag mozdulattal az asztalra hajította.
Az éles
tavaszi napsütésből idebenn szinte semmit sem lehetett
észrevenni; a
karavánszeráj faborítású kávézótermének ablakait zsaluk borították,
köztük csak néhány kósza napsugár tűzött be, megvilágítva
az ősi, görög
mozaiklapok fölött táncoló porcsillámokat. Kettejükön kívül nem
tartózkodott idebenn senki. Az ajtónál a perzsa kádi
lándzsás őrei
posztoltak, így nem kellett attól tartania, hogy az ezüstakcsék
csilingelése idegenek figyelmét keltené fel.
– Mire vagy pontosan kíváncsi, uram?
A kádi elmosolyodott, az asztalkára helyezett pergamen fölé
hajolt,
és szemét erőltetve silabizálni kezdte a kacskaringós
betűkkel feljegyzett
szöveget.
– Régi ügyek ezek, kétségtelenül, kedves barátom. Arról
a tizenöt
esztendővel ezelőtti napról volna szó, amikor egy
konstantinápolyi nao
kikötött Aenosz mólóinál.2 Tudomásom szerint egy görög
kereskedő
csempészáruját szállította a hajó…
– Nem foglalkozom csempészáruval! – emelte fel puha, párnás
kezét
tiltakozólag a koszos képű. – Soha nem is
foglalkoztam. Tisztességes
kereskedő vagyok, nemes kádi, megkérdezhetsz bárkit!
– Hát persze… – A perzsa megdörzsölte szemét. –
Nem kételkedem a
tisztességedben, kedves barátom. Csak szeretném, ha elmondanál
mindent, amire abból a különös napból emlékszel…
Főképp az a
gyönyörű leány érdekelne engem, akit a nao szállított Aenoszba…
A renegát elvigyorodott.
– Óóóó! Vagy úgy! Nos, hát, az egy kicsit többe fog
kerülni, nemes
uram! Nagyon mélyre kell leásnom ugyanis az emlékezetemben.
Tizenöt
év fáradalmas szolgálata, küszködése szinte mindent kimosott
a
fejemből… Bizonyára megérted…
Adama kádi szórakozottan egy újabb zacskó ezüstöt
hajított az
asztalkára, majd sokatmondó pillantást vetett a hájas férfira.
– Megbízóm számára roppant fontos, hogy részletes
értesüléseket
szerezzen arról a lányról. Értesz engem, barátom?
Ali Kobadji szíve hevesebben kezdett dobogni. A két
zacskóban több
pénz lapult, mint amennyiből az elmúlt néhány évben
nyomorogni
kényszerült. Valaha jól ment a sora, amikor még
háborítatlanul lehetett
üzletelni a görög városok és az anatóliai tartományok között.
Mostanság
azonban a katonai szigor és a kötelezően bevezetett
szultáni vámok
lehetetlenné tették az ügyeskedést.
– Ami azt illeti, mintha kezdenék emlékezni arra a
lányra – mondta
óvatosan, és lomha mozdulattal ruhája redői közé
rejtette a két pénzes
zacskót. – Már csak azért is, nagyuram, mert sem azelőtt,
sem azután
nem láttam szebbet nála…
A perzsa elégedetten bólintott.
– Tudtam, hogy jó helyen járok, kedves barátom.
Amennyiben sikerül
megélesítened emlékezeted kicsorbult pengeélét, hogy utat vágj véle
a
múlt homályán keresztül, úgy megbízóm ezen a summán felül
kereken
száz aranyat ad neked. Rendben lesz így?
Ali Kobadji eltátotta a száját – csorba, sárga
fogak csillantak a
mécsesek fényében.
– Allah hét nevére… Rendben lesz, nagyuram! De még
mennyire,
hogy rendben lesz!
A perzsa a pergamen fölé hajolt, és írószerszámát
kezébe véve a
renegátra függesztette vizenyős tekintetét.
– Nézzük hát…
Hónapokba telt, mire eljutott ehhez a szánalmas
fickóhoz, és most
már tudta, hogy megérte a sok fáradozás. Élete java
részét hasonló,
jelentéktelen figurák faggatásával töltötte: gyilkossági
ügyek, zsarolás,
emberrablás, örökösödési civódások, árulások, összeesküvések
leleplezése – Adama kádi birodalomszerte nevezetes volt arról,
hogy
kitartó nyomozásainak köszönhetően nem maradhatott előtte
titokban
semmi. Megbízói minden alkalommal elégedetten zárhatták le a
lelküket
háborgató ügyeket… Kaffa kikötőjében, Tokatban, Sivasban,
Bayburtban, Bagdadban, Kairóban, a mesés Kelet szinte
minden
szegletében, határokon innen és túl nyomozott, s ha
kellett, eltűnt
emberek nyomába eredt szerte a világon. Nyolc
nyelven beszélt, s nem
jött zavarba akkor sem, ha keresztény országokban kellett
folytatnia
kutakodásait; perzsa atyja és fejedelmi származású itáliai
anyja
megtanították mindenre, amit ebben a forrongó, változó
világban egy
tudós férfiúnak tudnia kellett. Aprólékos munkát végzett,
figyelmét soha
nem kerülték el az árulkodó részletek.
– Amint mondod, a lány gyönyörű volt. Te vetted meg a
görögöktől?
Ali Kobadji hunyorgott és a perzsát méregette. Száz
arany… Egy
ilyen rég feledésbe merült történetért… Allah meghallgatta hát
imáit!
– Harmatos virágszál volt ingerlő idomokkal, ártatlan, bűvölő
szemekkel. A haja fekete, mint a holló szárnya. A csípeje
íve kecses, mint
a hajladozó nádszál…
– Te vetted meg a konstantinápolyiaktól?
– Én, uram. De az a hajó nem konstantinápolyi volt, hanem
genovai.
Az áru, amit szállított, egy ismert zsidó áruja.
– A neve?
– Mose ben Jahmun… Tudod, nemes uram, akkoriban élénk
kereskedelem folyt a Márvány-tenger kikötői és Isten
városának
kalmárjai között.
A perzsa bólogatott, tolla sebesen karcolta a pergament.
– Aenosz kikötőjébe valamikor annak az esztendőnek a
nyarán,
pontosabban nyár elején futott be a nao. Az útját
sikerült nyomon
követnem a tanúvallomásokból. Nem érdekel, mit szállított, nem
érdekel,
kinek adta el a zsidó a portékáját. Csak a lány érdekel… Hogy
került a
hajóra? Mit tudsz róla? Mondj el mindent, ami eszedbe jut!
Ali Kobadji az asztal lapjára tette kezét, és
kövér ujjaival lassan
dobolni kezdett.
– Nagyon fiatal volt. Alig tizennégy… Férfiember számára
ellenállhatatlan ártatlanság sugárzott belőle. Hogy őszinte
legyek,
először nem hittem annak a genovai vagy velencei kurafinak,
aki elhozta
nekem. Azt állította, hogy egy ujjal sem ért hozzá.
Hogyisne! Olyan
feszülő keblekhez? Ahhoz a parázs derékhoz, szűzies
ajkakhoz ne ért
volna? Persze megrontva is sokat ért volna, Edirnében
bármely nagyúr
megadott volna érte kétszáz, kétszázötven aranyat! De
miután
megvettem, megvizsgáltattam egy orvossal, aki biztosított róla,
hogy a
leány még szűz. Micsoda kincs, nemes kádi! A világ legszebb
leánya, és
még szűz! Tudtam, hogy jó üzletet csinálok vele…
– Ki volt ez a lány? – kérdezte Adama. – Mi volt
a neve?
– Nem emlékszem – vont vállat a renegát. – Ugyan
kit érdekelt a
neve? Csak az számított, hogy mennyit ér! Szerencsére nem
igazán
látszott rajta, hogy zsidó…
– Tessék? – pillantott fel a perzsa a körmölésből.
– Hogy zsidó?
– Hát persze. Hiszen Mose ben Jahmun lánya volt.
A
konstantinápolyi zsidó lánya, akinek az áruját a nao
Aenosz kikötőjébe
hozta. Neked elárulom, uram, bizonyos értelemben tiltott
kereskedelem
zajlott akkoriban, hiszen a konstantinápolyi császár szigorú
parancsba
adta, hogy…
– A lényegre!
– Értem, nemes kádi! Szóval a zsidó… Az a
bizonyos Mose ben
Jahmun… Bizonyára hallottál róla, nagyuram, hiszen manapság
is
gyakran megfordul Edirnében, gyakori vendége Halil
nagyvezírnek, és
Murád szultán is többször fogadta a palotájában.
– Pontosan tudom, ki ő – morogta alig leplezett
izgalommal Adama
kádi. – Biztos vagy benne, hogy a lány annak a zsidónak
a leánya volt?
– Egészen biztos. Úgy vigyázott rá, mint a szeme fényére.
De hiába!
Az a koszos gyaur megszöktette a naóról, és
elhozta hozzám. Tizenöt
aranyat fizettem neki a lányért. Jó üzlet volt, ami azt
illeti… Én ötszázat
kaptam érte Edirnében.
A kádi elismerően bólintott, de nem a vételár érdekelte.
– Egészen biztos vagy benne, hogy a zsidó kalmár
gyermeke volt a
lány? Fontos, hogy pontosan emlékezz mindenre, kedves barátom!
– Mose ben Jahmun lánya, egészen biztosan. Az anyja
viszont
valószínűleg nem zsidó volt… Talán valami rabszolga,
valami keleti
fajzat. Attól volt neki olyan gyönyörű, igéző tekintete…
– És megszöktette egy hitetlen a genovai naóról?
– Ahogy a hajó kikötött Aenosz mólóinál, az a gyaur
máris
megkeresett, és olyan pompás árut ígért, mint még soha…
Egy leányt,
akinél nincsen szebb a világon. Allah hét nevére, igaza volt
a kurafinak.
– És azt állítod, hogy a lány szűz volt még.
– Hamvas és szűz! Olyan kerek, kemény keblei
voltak, nagyuram,
olyan ingerlő, csábos csípeje, finom, és selymes bőre…
Még most is
megpezsdül a vérem, ha rágondolok… – Ali Kobadji lehunyta
szemét, és
önkéntelenül is megnyalta kicserepesedett ajkait.
– Ki volt az a gyaur, akitől megvetted a lányt?
– Nem emlékszem, uram…
– Genovai volt? Velencei?
– Talán velencei… Bernardo… Gennaro… Vagy Francesco… Régen
történt, nagyuram!
 A perzsa elgondolkodva körmölt néhány szót, aztán
hátradőlt a
székben.
– Tizenöt aranyat fizettél a lányért a hitetlennek.
Hogyan adta el őt
neked? Önként ment vele?
– Szerelmes volt, nagyuram, abba a hitvány semmirekellőbe…
Könnyen csapdába lehetett csalni, ha érted, mire gondolok…
Amikor
megvettem, őszintén szólva, erős kísértésbe estem, hogy megtartsam
magamnak. Soha életemben nem láttam még olyan gyönyörű…
– Ezt már hallottam. A lényegre! Mit csináltál a lánnyal
ezután?
– Tudtam, hogy a zsidó kerestetni kezdi az egész
kikötőben, amint
felfedezi, hogy megszökött a hajóról. Sürgősen Edirnébe vittem,
hogy
minél hamarabb túladjak rajta…
– És nem estél kísértésbe?
Ali Kobadji arcán kéjes mosoly terült szét.
– Egy szűz szépség minden pénzt megér, nagyuram! Ezt
a bolond is
tudja. Nem állíthatom persze, hogy útközben nem szerettem volna
megbizonyosodni róla, milyen puhák az ajkai, uram… Azzal nem tettem
volna benne semmi kárt! Szerettem volna, ha a
szájával kényeztet, de
sajnos… Igazi vadmacska volt! Harapott, karmolt! Szűzen szállítottam
le
Edirnébe, és őszintén megvallva azon kívül, hogy megtapogattam,
ahol
csak tudtam, nem mentem vele semmire!
– Mit tett a zsidó, miután eltüntetted a lányát?
– Mit tett volna? Nem sejtett semmit, szerintem a mai
napig nem
tudja, hogy mi történt a lányával. Indulás előtt még
beszéltem vele,
híreket cseréltünk, aztán bánatában elhajózott Szamothraké szigetére.
– Értem… És a lányt ki vette meg Edirnében?
– Fogalmam sincs. Ahogy a városba értünk, a
rabszolgapiachoz, egy
gazdag uraság keresztezte az utunkat, és amint
megpillantotta a kis
vadmacskát, ott, az utcán, mielőtt bárki más alkudhatott
volna rá,
megvette…
– Ötszáz aranyért – jegyezte meg a perzsa. –
Valaha adtál el ennyi
pénzért bármilyen rabszolgalányt?
– Soha! Nem is haboztam, amikor meghallottam, mennyit
kínál,
meghiheted!
 – Nem sejted, ki lehetett a vevő?
– Csengő arannyal fizetett, engem más nem érdekelt. Nagyúr
lehetett,
az bizonyos. Talán a szultáni udvar tisztviselője, vagy
valami kalmár.
Török volt, legalábbis török módra öltözködött.
Adama kádi elgondolkodva bámulta feljegyzéseit, és az
elméjében
sorjázó lehetőségeket mérlegelte.
– Hallottál-e később a lányról bármit is? Van-e
tudomásod arról, mi
lett a sorsa?
– Miért érdekel téged ez az egész, uram? –
hajolt előre a renegát. –
Mindez tizenöt esztendővel ezelőtt történt. Az a lány
már lehet, nem is
él… Miért keresed őt?
A perzsa vállat vont.
– Nem keresem. Pontosan tudom, hol van.
– Hát akkor miért kérdezősködsz? Mi értelme ennek az egésznek?
– Itt most én kérdezek. És bőségesen megfizetek a válaszokért.
– Amit tudtam, elmondtam.
– Nem. Még nem mindent. Az a hitetlen… Az a velencei
vagy
genovai tengerész, aki elvitte neked a lányt…
– Velencei volt – tűnődött Ali Kobadji. – Igen, most
már biztos
vagyok benne. Fiatal, izmos fickó, fekete göndör
hajú, szakállas…
Bernardo, vagy talán Francesco…
– Beszélnem kell vele.
A renegát gúnyosan elmosolyodott.
– Lehetetlen, uram! Az efféle kikötői söpredék nem él
sokáig. Egy
kocsmai verekedés, éjszakai késelés, a viharok, a háborús
idők… Az a
gyaur már a poklok fenekén senyved, uram!
A kádi megdörzsölte fáradt szemét.
– Te görögnek születtél, igaz? Kereszténynek…
Ali Kobadji kelletlenül hátradőlt székén. A
karavánszeráj
kávézótermében dohos bűz és frissen pörkölt kávé illata
terjengett.
– Konstantinápolyi vagyok, uram. De régóta a szultánt
szolgálom, és
az iszlám engedelmes híve vagyok! Bárki mást állít, hát
hazudik a
hitvány, nagy jó uram! Kérlek, higgy nekem!
– Nyugalom! Az én anyám is keresztény, ne aggódj.
 Ali Kobadji feszengve hátradőlt a karavánszeráj padján.
– Kinek dolgozol tulajdonképpen, nemes kádi?
– Az nem tartozik rád. Biztosíthatlak róla, az eljárás
során nem esik
bántódásod. A neved is homályban marad, sem megbízóm, sem
ellenségeid nem szereznek róla tudomást, hogy segítetted a
nyomozásomat.
A renegát cseppet sem tűnt nyugodtnak.
– Mose ben Jahmunt bárki megtalálhatja Konstantinápolyban,
aki
megfelelő ajánlólevéllel érkezik oda…
Adama kádi elmosolyodott.
– Amennyiben bebizonyosodik, hogy igazat szóltál, néhány hét
múlva
egy emberem felkeres a városban, és átnyújtja számodra a
kétszáz
aranyat, amennyiben azonban…
Elharapta a mondat végét.
– Igazat mondtam, nagyuram! Mindent megosztottam veled,
amire
emlékszem. Mindent…
– Volna itt még valami, kedves barátom – a perzsa
gondosan
elcsomagolta pergamenjét és íróeszközeit egy kopott
vászontokba. –
Könnyen lehet, hogy a kétszáz aranynál sokkal többet
is kereshetsz.
– Hogyan?
– Előre kell bocsátanom, hogy nem mindennapi feladatot szeretnék
rád bízni.
A renegát elvigyorodott.
– Kétszáz aranynál is többet említettél. Mekkora
összegről beszélsz?
Mit kellene tennem érte?
– Csupán egy aprócska kiegészítést kell a tanúvallomásodhoz
biggyesztened, kedves barátom. Egy jelentéktelen, és csaknem
igaz
kiegészítést…
– Mennyi?
– Kétezer arany!
Ali Kobadji szeme elkerekedett, szája széle
mosolyra görbült az
összeg hallatán.
– Bocsáss meg, nemes kádi, nem értem pontosan… Mennyi?
– Kétezer arany üti a markodat, amennyiben azt vallod,
hogy
Edirnébe jövet teherbe ejtetted a lányt…
A renegát értetlenül dőlt hátra – a pad vészesen megreccsent
alatta.
– Várj, kérlek, nagyuram…
– Ebben az esetben persze névvel kell vállalnod a
tanúvallomásodat a
szultáni udvar kádija előtt. Esküt kell tenned a próféta
szent nevére.
– De én…
– Hisz magad is említetted, hogy szeretted volna
kipróbálni azt a
gyönyörűséget a hosszú út alatt…
– No, igen, nagyuram, de csupán azt szerettem volna,
hogy az ajkai
közé vegye a férfiasságomat, és… Hogy teherbe ejtsem…
Eszembe se
jutott…
– Megtörténhetett volna, nem igaz, kedves barátom?
Hiszen oly
feszes, kerek keblei voltak, igéző csípeje, tüzes tekintete…
Ali Kobadjinak egyáltalán nem tetszett az ajánlat. Agya
lázasan
kutatott emlékei között. Ki lehetett az a különös, török
ruhás férfi, aki
megvette a lányt Edirnében? És ki lehet az a lány?
És… Allah hét
nevére… Ki lehet, akit később megszült? Akit most utolsó
fattyúnak
próbál beállítani ez az ember…
– Nagyuram, én nem akarom semmi olyasmibe ártani magam,
amiből
bajom származhat…
– Természetesen, kedves barátom! Ezt én sem szeretném. Mi
több, azt
kívánom, küzdelmes életed alkonyának esztendeit ínség és
nélkülözés
helyett gondtalanságban és bőségben tölthesd, ahogy azt
ezerszeresen
megérdemled…
– Ki az a lány, nagyuram?
– Lényegtelen… Csak erről az egy mondatról van szó.
Aenosz
kikötőjéből Edirnébe tartva, tizenöt esztendővel ezelőtt, nem
bírván
ellenállni a leány igéző szépségének, magadévá tetted az úton
és teherbe
ejtetted őt…
– Megbocsáss, uram… – Ali Kobadji arcán egy pillanatra
megkönnyebbült mosoly suhant át. – Lehetetlent kérsz tőlem…
Ha úgy is
esett volna, ahogy említed, és ha magamévá tettem a leányt
az út alatt…
honnan tudhattam volna én azt akkor, rögvest, hogy
teherbe ejtettem?
Hiszen az út végtére is nem tartott sokáig… és miként
mondtam, a város
határában már túladtam rajta…
A perzsa elismerőn bólintott.
– Igazad van. Elegendő azt vallanod, hogy a magadévá
tetted. Hogy
magodat méhének kelyhébe ürítetted…
– Aki megvette, meggyőződött róla, hogy szűz volt…
– Tévedhetett.
– De nagyuram…
– A többi nem a te dolgod… A gyanú árnyéka
sokszor rombolóbb,
mint az igazság acélökle.
– Nem akarom beleártani magam…
Adama kádi fáradtan megdörzsölte orrnyergét és szemét.
– Nézd, kedves barátom. Nem szeretnélek megtéveszteni, sem
hiú
ábrándokba ringatni. Amennyiben elégséges az eddig tett
tanúvallomásod, soha többé nem találkozunk, a megbízottam
átadja
néked a kétezer aranyat, és elfelejtheted az egész ügyet.
Amennyiben ez
nem lesz elégséges, megteszed a tanúvallomásodat magas rangú emberek
színe előtt, a nevedet is vállalva, és életed végéig
boldogan élsz majd.
Gondoskodunk róla, hogy senki se háborgasson
nyugalmadban.
Amennyiben viszont nem kívánsz tanúvallomást tenni, nos, abban
az
esetben nem szeretném, hogy kellemetlen meglepetésként érjen, amikor
megkeresnek a mi barátaink…
– Fenyegetsz, nagyuram? – hebegte a renegát.
– Fenyegetlek. És hidd el, kedves barátom, az a
halál, amit néked
szánnak a mi barátaink egy ilyen sajnálatos esetben, a
létező
legkegyetlenebb kínhalál lesz. Nem rejtőzhetsz el előlünk, megtalálunk
a
világ végén is. Természetesen mindez csak fantazmagória,
többet egy
szót se ejtsünk róla, hiszen erre nem kerülhet sor. Miért
is kerülne?
Megvan a magadhoz való eszed. Tudod jól, mit kell tenned.
Igaz, kedves
barátom?
Ali Kobadji morgott valamit az orra alá.
– Soha nem kellett volna szóba elegyednem veled!
– Soha nem volt választásod…
Adama kádi kihúzta magát, és szálfaegyenesen megindult a
kijárat
felé. Lándzsás őrei vigyázzba vágták magukat, és követték
urukat a
napsütésbe.
Ali Kobadji a félhomályban maradt, és üveges
szemmel bámult maga
elé.
Ki lehet az a lány?
És kit szülhetett a világra, hogy olyan fontos most
valakinek sárba
taposni becsületét?
– Elég ebből!
A renegát kurjantott, mire a karavánszeráj belsejéből
hajlongó csausz
merészkedett elő.
– Mit óhajtasz, efendi?
– Hozz innom!
A csausz már lódult is; jól tudta, hogy vendége
– bár a Korán szúrái
szerint éli életét – soha nem fogja levetkezni korábbi,
görög szokásait.
Inni fog… Mégpedig sokat. Nagyon sokat…
A renegát egy ezüstpénzt hajított az asztalra.
És most már pénze is van rá…

2.

TOPHÁNE3 EDIRNE KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 849. ESZTENDEJÉBEN, DHUL-HIJJAH HÓNAP 14.4

– Készülnek ellened valamire, Mohamed!

Az ifjú szultán visszarántotta lovát, és haragvó tekintettel
végigmérte
kísérőjét.
– Ezt én is tudom, ostoba! Ezzel semmire sem megyek!
Azt derítsd ki,
mire készülnek!
Zaganos pasa képe elvörösödött.
– Néhány nappal ezelőtt kémeket küldtem ki a város
minden
pontjára, hogy híreket gyűjtsenek. Koldusnak, dervisnek, kalmárnak
öltözött embereink járják Edirne negyedeit, a piacokat, a
janicsárorták
környékét, a karavánszerájokat, a mecseteket. Tegnap
megkaptam az
első jelentéseket, fényes tekintetű szultán.
Mohamed türelmetlenül körbepillantott. A szikes lapályon, melyet
az
ágyúöntő műhelyek helyéül kijelölt, már lázasan dolgoztak a
hadsereg
katonái és a szerb, görög ráják. Nem messze a Marica
partjától hatalmas
hodályok oldalfalait ácsolták, arrébb agyagos gödröket,
faszénégető
boksákat, téglával bélelt öntőkemencéket látott. A vas, ón,
réz, salétrom
és lőpor tárolására emelt pavilonok már ott sorakoztak a
folyótól
távolabb, egy liget szélén, a roppant ágyúgolyók
előállítására szánt
kőfaragó műhely sátrainak azonban még nyoma sem volt.
– Azt ígérted, Zaganos, tavasz beköszöntére megkezdhetjük
az új
ágyúk öntését!
Kedves pasája idegesen lesütötte szemét, de testének
remegése
átragadt hátasára is; a gyönyörű fekete mén rúgkapálni
kezdett.
– Nemes szultán! Én mindent megteszek, ami lehetséges! De
bizonyos
körülmények miatt…
Mohamed ugyanazzal a dühödt, semmi jót nem jósló gesztussal vonta
fel szemöldökét, mint atyja, Murád szultán, mikor léhűtő
udvaroncai fel
találták bosszantani.
– Zaganos! Helyre kell állítanod a hadsereg fegyelmét!
A pasának nagy nehezen sikerült megnyugtatnia hátasát; a
mén
fújtatott még egyet-kettőt, aztán hátracsapta füleit, és
a poros földet
kezdte kaparni jobb mellső lábával.
– Igyekszem, uram! Igyekszem! Csakhogy a janicsár egységek
továbbra is lázadoznak…
– Mert egyesek lázítják őket!
– Kémeim jelentése szerint egyre több tiszt
hangoztatja, hogy
alkalmatlan vagy az uralkodásra, fényes tekintetű szultán…
Atyádat
szeretnék ismét a trónon látni!
Zaganos mélyen meghajtotta fejét, és várta, kitör-e
a vihar szavai
hatására. Mohamed szíve a torkában dobogott féktelen
dühében, de
aztán csak nyelt egy nagyot, és megtörölte izzadó homlokát a
brokáttal
díszített turbán alatt. Jól tudta, hogy csauszai és
udvaroncai között
egyetlen emberre számíthat, aki nem azt mondja csupán, amit
hallani
szeretne, hanem azt is, amit hallania kell.
– Ki lázítja őket?
– Jól tudod, uram.
 – Halil nagyvezír?
– Nincsen bizonyítékom, de biztos vagyok benne, hogy
ő.
– Márpedig nekem bizonyítékra van szükségem. Anélkül semmit
sem
tehetek, még én sem!
– A nagyvezír a díván ülése után azt hangoztatta,
hogy az Allah
kegyelméből szerencsésen végződő várnai ütközet során
tanúsított
higgadtságod és állhatatosságod ellenére ifjú vagy és fölöttébb
tapasztalatlan…
– Nem lesz nyugtom tőle, Zaganos… Addig lázítja a
janicsár
dzsemáatokat, amíg…
– Immár nem csak a sereg elégedetlen, fényes tekintetű
szultánom. A
városban azt beszélik, könnyelmű háborút kívánsz indítani az
engürúszok ellen. Egy végzetes, mindent romba döntő
hadjáratot,
amelyet azonban jelenlegi állapotaink közepette valószínűleg
nem
nyerhetünk meg. Így végtére is, rajtad felülkerekedve Hunyadi
elsöpri
majd birodalmunkat.
A gyermek szultán hitetlenkedve ingatta fejét.
– Hunyadi? De hiszen tönkrevertük seregét Várna
mezején. A
ruméliai szorosokban is megállásra kényszerítettük. Ugyan ki adna hitelt
az ilyesfajta híreszteléseknek?
A renegát néhány pillanatig a megfelelő szavakat kereste.
– Ezeket a győzelmeket atyád győzelmeinek tartják
az emberek,
szultánom, nem a tiédnek.
– Atyám ismét visszavonult, és rám hagyta a trónt. Az
alattvalóknak
az a dolga, hogy engedelmeskedjenek.
– Az alattvalók annak engedelmeskednek, akinek hisznek,
uram.
Könnyebb őket úgy vezetni, ha akarnak is követni. Téged
még nem
tanultak meg szeretni és tisztelni. A gyermeket látják
benned, aki
tapasztalatlan és éretlen az uralkodáshoz. Az engürúsz
hadjárattól
mindenki okkal tart. Félnek Hunyaditól, és azt
beszélik a városban,
uram, hogy atyád bölcsessége és előrelátása nélkül a te heves
indulatod
és zsarnoki hajlamod hamarosan végzetes hibához vezet majd.
– Neveket akarok hallani! Kik lázítanak ellenem?
– Nem tudok neveket mondani: a mecsetekben, a
piacokon, a
janicsárortákban, a sikátorokban mind ugyanarról beszélnek, fényes
tekintetű szultán! Atyádat szeretnék a trónon!
Mohamed szomorúan bámulta az épülő ágyúöntő műhely
gerendavázát. Ahhoz, hogy bizonyíthasson, uralkodnia kell,
döntéseket
kell hoznia. De ha esélyt sem kap rá, nem tud bizonyítani
senkinek, sem
magának, sem atyjának, s legfőképp nem népének.
– Ezek szerint újabb zavargásokra számítunk?
Zaganos már várta a kérdést.
– Heteken belül, uram. A janicsárdzsemáatok az
elmaradt zsoldot
követelik. A várnai diadal felért egy vereséggel: a
vérveszteség és az
ellenség nehezen lebírható ellenállása sokakat ráébresztett
arra, milyen
törékeny a hatalmunk Ruméliában. Amíg Konstantinápoly a
hátunkban
van, soha nem lehetünk biztonságban. A görögök mindig ott
állnak az
újabb és újabb összeesküvések mögött.
Az ifjú szultán most az agyagtéglákkal kirakott gödröket
bámulta. Az
ágyúöntő műhely és a raktárak környékén szemét hevert
mindenütt,
elhajított deszkák, rongyok, kosz és mocsok.
– Így kell ennek kinéznie? – fakadt ki váratlanul. – Amíg
az az aleman
öntötte az ágyúinkat, a műhelyek környékén rend volt és
tisztaság.
– Ezek itáliaiak, nemes szultán – magyarázta lehajtott fejjel
Zaganos.
– Genovaiak és velenceiek. Rumeliben most ők öntik a legjobb
ágyúkat!
Mohamed a lovaglóostora nyelét szorongatta. Az újabb
ágyúöntő
műhelyek létesítése az ő ötlete volt, Halil nagyvezír
és a díván
legbefolyásosabb tagjai hevesen ellenezték a tanácsban, amikor
először
szóba hozta őket. Békére van szükségünk, hangsúlyozták.
Az újabb
tophánék létesítése újabb háborút feltételez. Az újabb háború most
nem a
birodalom érdeke…
– Háború… – suttogta maga elé Mohamed. – Egyetlen
esélyem, ha
gyors és megkérdőjelezhetetlen győzelmet aratok Hunyadi felett!
Akkor
majd megtanulnak szeretni és tisztelni…
Zaganos elfordította fejét; a műhely mellett, egy
hatalmas gödörben
szeszélyesen bodrozódó, fekete füsttel lángolt valami.
– Kérlek, szultánom… Ne Hunyadi ellen…
– Hát akkor ki ellen?
 – Birodalmad hatalmas, és minden szegletében elégedetlenség ütötte
fel fejét. Hallgass rám, uram! Előbb keress könnyebb
ellenfelet
magadnak, ne a legnehezebbel kezdd! Támadj a görög
városokra!
Támadj Moreára! Ronts a Hexamilionra!5 Támadj
Konstantinápoly
tenger menti birtokaira. A megalázott karamánokra! Azok
gyengék és
képtelenek jelentősebb ellenállást kifejteni. A kisebb
győzelmek majd
bizalmat adnak a lázongó seregnek.
Mohamednek nem tetszett az ötlet.
– Ismersz, Zaganos, kisgyermek koromtól fogva. Tudod, hogy
sokáig
esélyem sem volt arra, hogy szultán legyek. Halálra
szántak. De Allah
akaratából most én vagyok a birodalom feje. És ha Allah így
akarta, én
be fogom bizonyítani, hogy méltó vagyok rá: a legnagyobb
szultán leszek
az Oszmán-ház történetében. Én nem az apám vagyok, Zaganos!
Én nem
békét keresek, hanem háborút, szent háborút, amely
megváltoztatja a
történelmet. Ifjú vagyok, de ahhoz, hogy végbevigyem, amit
akarok, sok
időre lesz szükségem. No és persze erős, megbízható seregre!
Munkához
kell látnom! Törd le a lázadást, taposd el a lázítókat!
Ennek a műhelynek
működnie kell! A seregnek ágyúkra van szüksége! Sok
ágyúra,
megbízható fegyverekre! Hozass aleman mestereket, azokban
jobban
bízok! Ne hagyj cserben, Zaganos!
A renegát pasa meghajolt a nyeregben. Élete, hivatala,
mindene ettől
a gyermektől függött, akinek néhány évvel ezelőtt még
mentora volt. Jól
tudta, ha Mohamed szultán marad, belőle előbb-utóbb
nagyvezír lehet.
Ha azonban Halil eléri, hogy Murád visszatérjen a
trónra, ő mehet
keserű száműzetésbe, a fiúval együtt – s akkor
eltűnik a történelem
színpadáról végérvényesen, mielőtt igazán ráléphetett volna.
– Nem fogsz csalódni bennem, fényes tekintetű padisah!
Egy az
utunk!
Mohamed utolsó pillantást vetett a mocskos gödrökre, a
hajlongó
rabszolgákra, aztán megsarkantyúzta lovát, és máris visszafelé
száguldott
a palota irányában.
Zaganos habozás nélkül követte.
 3.

KONSTANTINÁPOLY VÁROSA,
A. D. 1446. BÖJTMÁS HAVÁNAK6 20. NAPJA

A vándor magabiztosan végighaladt a Platea kaputól

a Valens császár
vízvezetékéig vezető úton, ismerősen üdvözölte a Pankrátor
piacon
árusító görög kalmárokat, aztán lándzsás őreinek
maradást intve
befordult a Szent Apostolok-székesegyház felé vezető utcába.
Innen
egyedül kívánt továbbmenni. Fölöttébb gyanús lett volna,
ha a zsidó
negyedbe fegyveresek élén lép be. Erre nem is volt semmi
szükség:
ismerte a sikátorokat, a Lükosz folyóig terülő térség
minden egyes házát,
kunyhóját, az esetleges menekülőutakat és a föld alatti
csatornákat is.
Bizonyos volt benne, hogy nem érheti meglepetés, már
csak azért
sem, mert – ahogy minden egyes alkalommal – ezúttal
is jó előre
bejelentkezett a császári udvar titkos kancelláriáján, mintegy
hivatalossá
téve, hogy nyomozása ezúttal sem irányul a Szent Római
Birodalom
érdekei ellen. S mint minden alkalommal, ezúttal is hittek
neki. Tersatto
grófja számos esetben dolgozott már a konstantinápolyi
metropolita, sőt
a császári család némely tagjának felkérésére. Tisztában
voltak tehát
képességeivel, és noha azt is tudták, hogy alkalomadtán
ugyanolyan
lelkesedéssel és buzgalommal nyomoz oszmán, egyiptomi, vagy
akár
velencei érdekeket szolgálva, a titkos kancellária illetékesei
mindent
egybevéve bíztak benne, és megbecsülték a tőle nyert,
sokszor valóban
nélkülözhetetlennek számító híreket.
Tersatto grófja – ebben a városban legalábbis ezen a
néven ismerték
– most csupán két napra utazott az Isten városának
is nevezett
Konstantinápolyba. Sietnie kellett, mert megbízója türelmetlenül
várta a
híreket, s még türelmetlenebbül az ígért bizonyítékokat.
Amikor megérkezett az Arkadiosz negyed jól ismert,
kívülről nem
sokat mutató, de belül annál tágasabb és pazar kialakítású palotájához,
a
házigazda természetesen már tudott érkezéséről.
– Shalom! – Tersatto grófja mélyen meghajolt, és nem
csupán
udvariasságból: becsülte és tisztelte a ház urát; sok évtizedes
munka- és
üzleti kapcsolat fűzte hozzá.
Mose ben Jahmun kevés lelkesedést mutatott a
vendég érkeztekor;
alig észrevehetően biccentett, és aszott, csontos kezének csupán
egyetlen
apró mozdulatával jelezte, hogy az érkező beljebb léphet
a félhomályos
szobába. A helyiség ősi zsidó palota belsejét idézte,
egy letűnt világ
hangulatát – sűrű szövésű szőnyegekkel, finom ötvösmunkával
díszített
réztálkák sorával, karcsú korsókkal, a keleties ablakok elé
illesztett
selyem- és vászonárnyékolókkal.
– Török hajón érkeztél – jegyezte meg köszönés nélkül a
házigazda, s
hangjából sem neheztelés, sem csodálkozás nem csengett ki.
– Talán az
ifjú szultán megbízását teljesíted?
Tersatto grófja, akit az Isten városától keletre és
délre többnyire
inkább Adama kádi néven ismertek és tiszteltek,
mosolyogva helyet
foglalt az ablaksor előtt kikészített egyik vánkoson.
Vendéglátója egy
emelvényen, kényelmes széken ült, mellette egy filigrán, figyelmes
tekintetű zsidó fiú állt, enyhén meghajolva, hogy Mose
ben Jahmun
minden, neki szánt szavát értse.
– Török hajón érkeztem, de nem az ifjú szultán megbízásából
– felelte
Tersatto grófja. – És nincs okod gyanakvásra, Mose barátom.
Ezúttal nem
hozlak olyan kellemetlen helyzetbe, mint legutóbb, amikor
az a
szerencsétlen fegyverszállítási ügylet oly balul sült el. Nem az
én hibám
volt, amint azt már azóta magad is jól tudhatod.
– Nem a te hibád volt valóban – ismerte el a zsidó
kelletlenül. – De
azóta minden áldott nap ellenőriznek a császár
hivatalnokai, és nem
nézik különösebben jó szemmel, hogy veled, s rajtad
keresztül a
megbízóiddal üzletelek. Ezt meg kell értened.
– Csakhogy ezúttal nincs szó hagyományos üzletről –
hajolt előre a
vánkosokon Tersatto grófja. – Nincsen áru, nincsen vételár,
mégis, azt
kell mondanom, kedves barátom, életed legfontosabb
megállapodását
kötheted meg ma velem.
Mose ben Jahmun gúnyosan elmosolyodott és közelebb
intette a
mellette ácsorgó fiút.
– Dávid fiam, óvakodj a görögöktől, még ha ajándékot hoznak
is!
– Nem hoztam ajándékot, és nem vagyok görög.
 – Vergilius igazat szólt mégis.7 Vételár mindig van, ahogy
áru is. Ki
vele, Adama! Mit akarsz tőlem?
A perzsa megköszörülte a torkát.
– Beszélhetnénk négyszemközt?
– Dávid az utódom és örökösöm, Adama. Mindent tudnia
kell, amit
én tudok, mindent hallania kell, amit én hallok. Legközelebb
már lehet,
vele kell üzletet kötnöd. Amint látod, a Mindenható
lassan elvágja
hosszúra nyúlt életem fonalát, hogy eme tehetséges és eszes ifjú
életének
részévé tegye mindazt, amit felhalmoztam tudásban, vagyonban
és
tapasztalatban. Örökbe fogadtam őt, kedves barátom, hisz jól
tudod, nem
született fiam…
Tersatto grófja nyájasan az ifjúra mosolygott.
– Fiadnak tekintem, akaratod szerint. Ha már a Mindenható
különös
szeszélyéből úgy akarta, hogy csak lányod születhessen ezen
a földön…
– Nem született lányom. Amint azt te is jól tudod, Hagar
terméketlen
volt, Isten nyugosztalja szegényt!
A perzsa sokatmondó pillantással hátradőlt a vánkosokon.
– Térjünk a tárgyra. Este tovább kell indulnom
Drinápolyba, nincs
vesztegetni való időm. A lányodról akarok beszélni, Mose ben
Jahmun.
– Nincsen lányom. Se fiam. Mondtam már.
– Volt egy szolgálód évekkel ezelőtt. Egy töröktől vetted
az anyját,
akit valahonnan Havasalföldről cipeltek magukkal a portyázók. Ezt
a
szolgálólányt az ágyadba fogadtad és gyermeket nemzettél neki.
A
gyermeket Eszternek nevezted el.
Mose ben Jahmun ezer ránctól barázdált arca elsötétült.
– Honnan tudsz erről?
– Híreket adok és veszek, kedves barátom. Ez a
munkám. Ezer és ezer
elejtett darabkából próbálok összerakni egy-egy nagyobb képet.
Olyasfajta munka ez, mintha azon gyönyörű mozaikokat próbálnám újra
összerakni, melyeket a fórumon láthatunk… Ezer apró darabka, mely
kirajzol egy teljes egészet. De ha összekevernénk a
darabkákat, vajh ki
tudná őket újra helyes sorrendbe rakni?
– Talán te?
– Azzal hízelgek magamnak, hogy én. Szóval, ami a lényeget
illeti:
azt a lányt… a te lányodat… tizenhat esztendővel
ezelőtt elragadták
tőled Aenosz kikötőjében. Soha többé nem láttad viszont, igaz?
A zsidó hangosan kifújta tüdejéből a levegőt, aztán
a mellette álló
fiúhoz fordult.
– Menj ki kérlek, Dávid!
– Atyám?
– Menj ki! Úgy tűnik, mégiscsak négyszemközt kell beszélnem
ezzel
az emberrel.
A fiú engedelmesen, de meglepetését nehezen leplezve
hátrált ki a
szobából. Amikor ketten maradtak, Mose ben Jahmun nehézkesen
felkelt
székéből, és vendégéhez csoszogott.
– Veszedelmes útra léptél, barátom.
– Tisztában vagyok vele. De nincs visszaút: megbízóm
tudni akarja,
mi történt sok-sok esztendővel ezelőtt. Világtörténelmi
játszma részévé
lettél, Mose. Sajnálom. Az az ember, aki ma az Oszmán-ház
trónusán ül,
az unokád…
A zsidó ajka széle remegni kezdett.
– Tisztában vagy vele, hogy ha úgy akarom, soha többé nem hagyod
el ezt a házat?
– Tisztában vagyok vele. Mint ahogy azzal is, hogy ebben az
esetben
ezt a házat lángok emésztik el egyetlen órán belül, és
senki sem éli túl a
tűzvészt. Ez már a hatalmasok játszmája, kedves barátom. Csak
a
győztesek számítanak. Egyedül rajtad múlik, a győztesek
pártján állsz-e,
vagy sem…
– Él a lányom?
– Él. Bruszában, egy zárt szultáni palotában. Jelen pillanatban
ő a
valide szultána, az uralkodó édesanyja. Éppen ezért hatalmas
tisztelet és
megbecsülés kellene, hogy övezze, ám ehelyett falak mögött, egy
szerény
házban tartják fogva. Nincs udvartartása, nincsenek szolgálói,
mindenki
elől rejtegetik, mint valami kellemetlen titkot. A
legtöbben azt sem
tudják, hogy hívják szerencsétlent…
– Valaha Eszternek hívták – suttogta megtörten Mose ben
Jahmun. –
A kislányomat Eszternek hívták.
– Humai hatun néven ismerik Drinápolyban és Bruszában, de ez
csak
felvett név. És most… Szükségem van a segítségedre. Az
emlékeidre…
– Kinek dolgozol?
– Annak semmi jelentősége sincs. Azoknak a rég
feledésbe merült
napoknak azonban még lehet. Ha már egyszer belekerültél
a történelem
sodrába, kedves barátom, sodródj vele sebesen, a gazdagság
és hatalom
legfelsőbb csúcsaira.
– Én el akarom felejteni azt is, hogy valaha tudomást
szereztem erről
az igazságról.
– Az igazság, ha egyszer napvilágot látott, soha többé
nem
leplezhető. Megbízóm azt szeretné, hogy az ifjú szultán
származásának,
születésének körülményei nyilvánvalóvá váljanak mindenki
előtt. A
birodalom jövője nem épülhet titkokra.
– Csakhogy a hatalmasok játszmájában nincs veszedelmesebb eszköz
az igazságnál, Adama. S mit nyerhetek én az úgynevezett
igazsággal?
Gazdagságot? Hisz tudod, hogy nálam kevés gazdagabb ember
él a
világon. Hatalmat? Hatalmam vetekszik a legnagyobb urakéval.
Konstantinápoly császára, Rumélia keresztény és pogány királyai
is
kikérik a tanácsomat háború s béke dolgában. Mit akarhatnék
még én?
Nézz rám! Vén vagyok, egyetlen tyúklépésre a sírtól. A
halál itt
leselkedik a közelben, türelmesen vár rám, de már nem sokáig.
Szeretném a hátralévő napjaimat nyugalomban leélni. Ehhez pedig nincs
szükség semmiféle igazságra, különösen nem olyan igazságra, ami vihart
kavar, beláthatatlanul nagy vihart.
Tersatto grófja türelmesen bólogatott. Vendéglátójának érvelése
nem
csak kiszámítható volt, de érthető is.
– Tisztában vagyok vele, Mose, hogy nincs szükséged
pénzre. Ám
szükséged van biztonságra. Ha nem is magad miatt, az
örökösöd miatt.
Itt ez a fiú. Dávid… Eszes, talpraesett fiatalember
benyomását kelti,
feltételezem, nem vetted volna magad mellé, ha nem volna az.
Ő örökli
meg roppant vagyonodat, raktáraidat, lerakataidat, hajóidat,
házaidat,
ügynökeid százait szerte a világon. S vajon milyen
örökséget vesz majd
át?
– Egy jól felépített birodalmat, kedves barátom.
– A te birodalmad árnyékbirodalom, Mose ben Jahmun. A
történelem
legkisebb vihara elsodorhatja. Hadd mondjak neked valamit,
ami talán
józan belátásra bír. Az ifjú szultán… az unokád… Mohamed nem
elégszik meg a békével, amit atyja oly keservesen kiharcolt
a
birodalomnak. Hódítani akar, és amennyiben a helyén
marad,
amennyiben megkap minden lehetőséget, hidd el, hódítani is
fog. S
tudod-e, mi lesz az első alma, amit leszakít az áhított
fáról?
Konstantinápoly. Birodalmad székhelye, ahonnét pókként szövöd
hálóidat az ismert világ minden része felé.
A zsidó széttárta karját.
– Gondolod, hogy számomra ez olyan nagy változást jelent?
Hogy a
Hagia Sophia kupoláján nem kereszt ragyog majd, hanem
félhold?
Nekem aztán édes mindegy. Ha a város az oszmánoké lesz,
az én
befolyásom akkor is megmarad, ebben biztos lehetsz. A pénz
Bizáncban
is a legfőbb érték, ahogy Mohamed birodalmában is
az lesz. Ahogy
mindig, mindenütt az…
Tersatto grófja elgondolkodva figyelte a szoba falát
díszítő perzsa
szőtteseket, hogyan tűnnek el egyes szálak a többi
között, hogy aztán
még elevenebb színben tűnjenek fel ismét néhány boggal
lejjebb.
Hirtelen úgy érezte, a vita érvei is ilyen bogokként tűnnek
fel és vesznek
a semmibe beszélgetésük szőttesében.
– Egyvalamit kihagysz a számításból, Mose. Amennyiben
Mohamed
megszilárdítja a hatalmát, mindent elkövet majd azért, hogy
kellemetlen
őseitől megszabaduljon.
– Miért kellene tudnia róla, hogy ki a nagyapja?
– Miért ne tudna róla? Megbízóm így is, úgy is eléri azt,
amit akar.
A kereskedő meglepetten hátradőlt székében, mintha nem
akarna
hinni a fülének.
– Képes lennél rá?
– Azt teszem, amit megbízóm parancsol. Nincs ebben semmi
személyes, Mose.
– Orgyilkosok? Méreg?
– Mohamed majd eldönti, hogy szabaduljon meg tőled és
az
örökösödtől. És figyelmeztetlek, ez nem csak a családtagjaidat,
Dávidot,
de egész háznépedet érinti majd. Kiirtanak mindőtöket a föld
színéről.
 A zsidó a hallottakat mérlegelte néhány pillanatig,
aztán nyájasan
vendége felé fordult.
– S mi lenne a másik lehetőség?
– Velem kell jönnöd Drinápolyba, kedves barátom. Tanúskodnod
a
szultáni díván tanácsa előtt. Mindent elmondasz a lány
születésének
körülményeiről, és természetesen az elrablásáról is.
Azonosítanod kell,
valószínűleg szembesítés útján. Tanúskodásodért cserébe
palotát kapsz
Thászosz szigetén, ahol a Gattilusi család uralkodik. Ott
békében élhetsz,
és óhajod szerint tovább irányíthatod árnyékbirodalmadat.
– Meddig? – legyintett fáradtan Mose. – Thászosz és
az összes többi
égei-tengeri sziget hamarosan a szultáné lesz. Ahogy
minden, az egész
Balkán és a kontinens java része. Ki állítja meg őket?
A magyarok? A
németek? Az itáliaiak? Hol lelhet a magamfajta zsidó nyugodalmat?
– Élni fogtok, és ez nem kevés ebben a veszedelmes
világban. A
biztonságodat személyesen a megbízóm garantálja. Fermánja
az egész
birodalomra kiterjed, nem eshet bántódásod. Szabadon
kereskedhetsz,
sőt talán újabb lehetőségeket is megkaparinthatsz,
amennyiben ügyes
leszel.
– Ismerjem el tehát, hogy az ifjú szultán anyja egy
szegény zsidó
kalmár leánya, akit imposztorok elraboltak tőle… Én magam
tegyem
lehetetlenné, hogy uralkodhasson birodalma fölött…
– Ha uralkodni fog, előbb-utóbb végez veled, Mose. Egyetlen
esélyed,
hogy segítesz leleplezni őt. Ebben az esetben mindaz, amit
áldozatos
életed munkájával felépítettél, nem omlik össze egyetlen nap alatt.
– Gondolkodni fogok az ajánlatodon – mondta hosszas hallgatás
után
a zsidó. – Meddig maradsz a városban?
– Ahogy mondtam, még ma tovább kell indulnom Drinápolyba.
Sürgős választ kérek, barátom!
– Akkor nem várakoztatlak, Adama. Menj, Isten hírével. Néhány
nap
múlva futár keres meg házadban, és közli veled döntésemet.
Tersatto grófja finom mosollyal az ajkán feltápászkodott a
vánkosról,
és mélyen meghajolt vendéglátója előtt.
– Mohamed olyan vihart szabadít a világra, ami
elsöpör mindent az
útjából. Nyomában új világ ébred, amiben, hidd el, kedves
barátom, sem
te, sem én nem élnénk szívesen.
– Nekem mindegy, milyen világ jön – vont vállat fáradtan
Mose ben
Jahmun. – Az én birodalmam így is, úgy is talpon
marad, Adama.
Emlékezz erre!
A perzsa kihátrált a szobából, és a ház szolgáinak árgus
tekintetétől
kísérve, büszke léptekkel megindult a kapu felé.
Konstantinápoly felett sötét fellegek gyűltek.

4.

KARAVÁNSZERÁJ EDIRNE KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 849. ESZTENDEJÉBEN, DHUL-HIJJAH HÓNAP 29.8

A koldus olyan vézna volt, mintha valami

titokzatos, belső kórság
emésztette volna. Fogai javarészt kihullottak, sárgás szeme
gyanakvón
méregette a kút mellett elhaladó utazókat. Göcsörtös botot
szorongatott,
azzal kaparászott valamit az út porába, miközben baljával
csorba
cserépedényt csörgetett. Az edényben néhány árva akcse csillogott.
A perzsa jó ideje figyelte már a karavánszeráj
agyagépületének
árnyékából. Nézte mozdulatait, gesztusait, nézte, ahogy
csorba fogaival
szitkokat őröl minden elhaladó után, akik persze ügyet sem
vetettek rá.
Alapos megfigyelő volt; hite szerint többet megtudhatott
bárkiről ily
módon, mintha faggatta volna őket. A szavak
sokszor hazudnak. A
mozdulatok soha.
Lándzsás kísérői megszokták, hogy munkájukkal tömérdek
unalom
jár, ezúttal is egykedvűen, lándzsáik nyelére támaszkodva várakoztak.
A
közelben táborozó karaván hajcsárjai harsányan röhögtek valamin,
a kút
túloldalán mezítelen kölykök kergetőztek. Szokatlanul meleg volt, szinte
perzselő nyarat idéző meleg.
– Jól van! – sóhajtotta Adama. – Itt várjatok! Nem tart
soká…
Kilépett az árnyékból, és határozott léptekkel megindult a
kút felé.
A koldus azonnal észrevette, botját máris szorosabban
markolta, és
testtartása is megváltozott, megfeszült, hogy ha kell, kellő
erővel
verhesse vissza a támadót.
 Igaz tehát, gondolta Adama. Ez az ember valaha harcos
volt…
– As-salāmu ʿalaykum! – köszöntötte, miközben a kút
deszkáinak
támaszkodva megnedvesítette homlokát.
– Waʿalaykumu as-salām – morogta amaz, s kezében
megcsörrentek az
akcsék a cserépedényben.
– Éppen téged kereslek, barátom!
A sárga tekintet gyanakodva megvillant.
– Hazudsz. Engem nem keres senki. Én egy senki vagyok…
Adama elmosolyodott.
– De valaha voltál valaki! Allah nem feledi el
a mártírok áldozatát,
barátom!
– A mártírokét nem feledi… Azokról elfelejtkezik, akiknek
nem
sikerült a paradicsomba jutni az érte vívott harcban…
– Hálátlanok voltak veled!
A koldus aszott lábára pillantott, arra az egyre, amely
megmaradt.
– Mit akarsz?
– Talán én vagyok, aki meghozta a szerencsédet!
– Mit akarsz?
– Azért jöttem, hogy kérdezzelek. Tudom, ki vagy. A neved
Musztafa
bin Ali. Valaha Murád szultán janicsárhadtestének tisztje
voltál.
A koldus szeme elkerekedett.
– Igazat szólsz. És vajon mit akarsz tőlem?
– Jó barát vagyok. Tudom, hogy híven szolgáltad
szultánodat.
Tudom, hogy hősiesen harcoltál számos csatában, és mindig
megvédelmezted az orta zászlaját.
A vénember feje remegett; csimbókban csüngő hajcsomói a
szemébe
hullottak.
– Az már régen volt. Most senki vagyok…
– Tudom, hol ért utol a balszerencse gyorsan vágtató,
fekete paripája,
Musztafa bin Ali.
A koldus arca elsötétült.
– Allah elhagyott azon a napon…
– Dar-ul-dzsihad9 falai alatt történt, igaz, kedves
barátom? Hat
esztendővel ezelőtt, midőn Murád szultán, legyen fényes
mindig a
szakálla, megpróbálta megtörni a hitetlenek ellenállását.
– Hallani sem akarom annak a pokoli helynek a
nevét! – köpött a
porba a koldus. – Pedig ott születtem valaha…
Adama kádi együttérzőn végigmérte, aztán szórakozott
mozdulattal
egy kisebb erszényt oldott le övéről.
– Tíz ezüstpénz – mondta. – A tiéd, barátom. Tudom,
soha senki sem
köszönte meg, hogy feláldoztad mindenedet a szultánért… Ez
sem
köszönet, csupán… egy kis figyelmesség!
Musztafa bin Ali a karavánhajcsárok felé pislogott, majd,
mielőtt
bárki felfigyelhetett volna a mozdulatra, elrejtette rongyos göncei
alá az
erszényt.
– Mit akarsz tőlem? Honnan tudod a nevem?
– Olyan harcosokat kerestem, akik ott voltak hat esztendővel
ezelőtt,
abban a rettenetes ütközetben Dar-ul-dzsihad falainál. Akik megélték
az
ostromot az engürúszok erődítménye ellen. Akik látták
azokat az
aknákat, amelyek…
– Amelyek tízezrével nyelték el az igazhitűeket –
suttogta a koldus. –
Az egyik csaknem az én sírommá is vált… Napokon
át a föld alatt
szenvedtem, nagy jó uram, mire sikerült kiásnom magam…
– Szerbnek születtél, igaz?
Gyanakvó, sötét tekintet.
– Miért kérdezed?
Adama kádi átváltott szerb nyelvre; a szavak maguktól
értetődően,
könnyedén peregtek ajkain.
– Ott születtél? Belgrádban?
Musztafa bin Ali néhány pillanatig tétovázott, aztán
úgy döntött,
nincsen vesztenivalója:
– Még Brankovics despota idején, uram. Aztán, amikor
az átkozott
Vuk Oglu átengedte a várost a magyaroknak, én a Novo
Brdó-i bányákba
kerültem! Onnét ragadták el sok százunkat egy rajtaütés során a
padisah
katonái. Azóta janicsár vagyok… Illetve… csak voltam…
A perzsa izgatottan közelebb hajolt, s nem zavarta a
koldusból áradó
átható bűz.
– Jól figyelj, barátom! Kaptál tőlem tíz ezüstöt. De
kaphatsz még
százat! Érted? Nem ezüstöt, aranyat. Száz aranyat!
– Mit kell tennem, uram?
– Emlékezned! Emlékezned arra a rettenetes napra.
Musztafa bin Ali a homlokát ráncolta. Számtalanszor
elbeszélte már
élete sanyarú történetét, az őt meghallgatók
könyörületességében,
néhány akcséban, vagy legalább néhány falat élelemben
reménykedve.
Szánalmat mindig kapott, pénzt, étket ritkán.
– Mire vagy kíváncsi, uram?
– Feltételezem, kedves barátom, Novo Brdóban bányász
voltál.
– Így igaz…
– Amikor Murád szultán seregei ostrom alá vették
Dar-ul-dzsihad
várát, a fényes tekintetű padisah úgy döntött, aknákat
ásat a vár alá.
– Ostoba ötlet volt, uram! Dzsinnek sugalmazta ötlet!
– Sok mindent tudok az ostrom menetéről – a perzsa
suttogóra fogta
a hangját. – Tudom, hogy az aknákat túlságosan szélesre
ástátok… Azt
akartátok, hogy négy lovas katona elférjen benne egymás mellett.
– Az átkozott magyarok ránk robbantották mind az öt aknát!
– Igen, tudom… Engem a támadás előtti időszak
érdekel. Ott voltál
tehát az aknák mélyén?
– Amikor a szultán kiadta a parancsot a támadásra,
a felszínen
tartózkodtam, uram, a gönüllük között. Parancsra vártunk, hogy
fegyvert
fogva kövessük az előőrsöket a mélybe… De még nem voltak
készen az
aknák… Nem értek be a megfelelő pont alá… Hevített sós
vizet
cipeltettünk a mélybe a várfal kötőanyagának kioldásához…
Adama nagyot nyelt.
– Te vagy az én emberem! Történt akkor ott valami,
ami engem
fölöttébb érdekelne!
– Csakugyan, uram? – A koldus arca egyszeriben elkomorult, mintha
a felismerés hirtelen életre keltette volna gyanakvását
is. – És vajon
miért érdekel ez téged, annyi idő múltával?
– A veliahtról van szó. Pontosabban Mohamed veliahtról,
aki most
már kegyes szultánunk…
– Ott volt. Kölyökként, szinte gyerekként… Elvonult
előttünk a
járatok szájánál.
 – Történt ott valami. A veliaht észrevett valakit a
rabszolgák sorai
közt. Igaz?
Musztafa bin Ali megrázta a fejét.
– Nem emlékszem.
– De igen, emlékszel. A trónörökös egy torzonborz, alig felismerhető
férfire lett figyelmes a rabszolgák soraiban. Egy tőrt vetett
a lábaihoz,
aztán valamiféle parancsot adott a hajcsároknak, mielőtt
tovább
vágtatott volna az első sorok felé.
– Nem emlékszem!
– Te tudod, ki volt az az ember! Belgrádi vagy!
Tudnod kell!
Emlékezned kell rá! Akitől ezt a történetet hallottam, nem mert
volna
megesküdni rá, de neked tudnod kell! Szerb vagy! Ott voltál, amikor
az
az ember Brankovics udvarában élt, apródként!
A koldus megvetően újra a porba köpött.
– Miért olyan fontos ez neked?
– Mert bizonyosságot kell szereznem róla, hogy Mohamed
szultán
megmentette annak az embernek az életét.
– Ezer arany!
– Tessék? – képedt el Adama kádi. – Mit beszélsz?
– Vallomást teszek, uram. Hajlandó vagyok írásba adni,
hogy hat
esztendővel ezelőtt Mohamed veliaht megmentette annak az embernek
az
életét. Ahhoz, hogy vallomást tegyek, és eláruljam a nevét,
ezer aranyat
kell kapnom.
– Megőrültél? Ne élj vissza a jóindulatommal!
– Senki sem ismerte őt. Én igen. Én tudom, ki volt
az az ember! És
azt is tudom, milyen súlya van a vallomásomnak! Ezer arany!
A perzsa elgondolkodva kiegyenesedett.
– Ennyi pénzt nem ér meg ez a tanúvallomás!
– Csakugyan? Akkor menj békével, efendi, és hagyj nekem békét.
– Kapsz kétszáz aranyat!
– Ezer. És írásba adok mindent. Ezer aranyra van szükségem,
hogy
gazdagon térhessek haza Szerbiába.
Adama kádi a lándzsás őrökre sandított. Fenyegesse meg ezt
a
nyomorultat? Ugyan mire menne vele? Bizonyára rábírhatná
a
tanúvallomás aláírására, aztán később, a bizonyosan
elrendelt vizsgálat
során nyilvánvalóvá válna, hogy kínzással kényszerítették. Másrészt
viszont ezer arany túl sok pénz…
– Nos, efendi? Megér neked ennyit?
A perzsa mosolyogva ráhunyorgott.
– Talán. Gondolkodnom kell rajta!
– Csak nyugodtan! Én itt leszek holnap is, holnapután is.
Ha megvan
a pénz, küldess értem! Kérdezd meg bátran a
megbízódat, aki az
aranyakat adja. Nincs lábam, többé nem leszek képes
fegyvert fogni a
seregben, de ostoba soha nem voltam. Mohamed veliaht ma
már a
szultánunk. Az a bizonyos ember pedig ma már a birodalom
legnagyobb
ellenségének számít. A vallomásom igazolni fogja, hogy
szultánunk
gyermekként megmentette a birodalom legnagyobb ellenségének
életét.
Belgrádnál nem törökül beszéltek azok ketten, és nem is
magyarul. Erre
is pontosan emlékszem. Ha megkapom a pénzt, írásba adom,
hogy mi a
közös nyelvük, amelyen szót értettek egymással.
Adama megveregette a koldus vállát.
– Holnap érted küldetek.
– Várni foglak, efendi.
– As-salāmu ʿalaykum!
– Waʿalaykumu as-salām – felelte a koldus, és hosszan
bámult a kádi
után sárgás tekintetével. Aztán reszelős hangon felnevetett.
Tudta, hogy balszerencse kísérte élete egyszer s
mindenkorra jóra
fordult. Igaz, nem egészen úgy, ahogy e pillanatban sejteni vélte…

5.

SZULTÁNI HÁREM, EDIRNE, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 850. ESZTENDEJÉBEN, MUHARRAM HÓNAP 2.10

Mara Brankovics fejedelmi tartással ült magas támlájú trónszékén,

és a
színesre festett ablakon át áradó napfényben fürösztötte
arcát. Még
mindig gyönyörű volt, ébenfekete haja és igézően ívelő
szemöldöke
balkáni s görög őseinek legtündöklőbb vonásait
egyesítették. Fejedelmi
jelenség volt, s most, hogy itáliai brokátöltözékét
viselte, az előtte
térdeplő vendég úgy vélte, Európa bármely udvarában
királynőként
jelenhetne meg.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezte az asszony ridegen,
bár mégsem
udvariatlanul. Az előtte térdeplő férfi homlokával újra
megérintette
saruját, s csak azután mert felpillantani azokba a
sugárzó szemekbe.
– Őszinte szavakat, nemes hatun!
– Itt? A szultáni palotában?
– Akár itt is. Őszinte emberek közt őszinte szó…
– Te beszélsz őszinteségről? – legyintett Mara mosolyogva.
– Hisz
még a név is hamis, amin bejelentetted magad.
A perzsa csak egy pillanatra bizonytalanodott el, arcára széles
mosoly
ült ki, s elismerő gesztussal nyugtázta, hogy nem becsülheti le
a biridzsi
kadin képességeit.
– Tehát tudod, ki vagyok valójában?
– Befolyásom már nem a régi, de azért akadnak hű
embereim, akik
figyelmeztetnek, ha hamis szándékkal próbál valaki a
közelembe
férkőzni.
Adama kádi elmosolyodott.
– Mégis fogadtál, nemes hatun. Ebben az esetben pontosan tudod,
mi
a foglalkozásom. Régi ügyekben nyomozok: rég feledésbe merült
ügyekben.
– Engem a jövő érdekel, nem a múlt.
– A múltadon nem segíthetek. A jövődön igen.
– Te?
Adama kádi akkurátusan összekulcsolta ujjait mellkasa
előtt, és a
szeráj ajtajában posztoló őrökre pillantott, hangját
ösztönösen
lehalkította.
– Tudomásom van sanyarú sorsodról, asszonyom. Tudom, hogy az
ifjú szultán nem kímél téged, nem becsül úgy, ahogy nemes atyja,
Allah
növessze hosszúra szakállát!
– Az életeddel játszol, ha ilyesmit ki mersz ejteni
a szádon! –
figyelmeztette Mara. – Különösen ennek a palotának a falai
között.
– Tisztában vagyok vele, nemes hatun. De éppen ezért merészkedem
a legnagyobb őszinteséggel eléd tárni kérésemet. Amennyiben
nyomozásom sikerrel jár, tested, lelked megnyomorítóját végre
utolérheti megérdemelt végzete. Keveseknek merném felfedni
küldetésem célját, neked igen, asszonyom. Tudom, mennyit szenvedtél
a
veliaht erőszakos természetétől. Kérlek, fogadd el segítségem!
Könyörgöm, nemes hatun!
– Miként tudnál te segíteni? – kérdezte Mara őszinte
csodálkozással.
– Tudomásom szerint itt voltál azon a napon, amidőn
tizenhat
esztendővel ezelőtt a hárembe hoztak egy névtelen
rabszolgalányt. Azt a
lányt, aki átvette helyedet néhány hónapra a szultán
ágyában. Állítólag
igézően szép leány volt…
– Kiről beszélsz?
– Arról a keleti szépségről, aki megszülte Mohamed veliahtot…
– Humai hatun… A szultán anyjának neve Humai hatun.
– A török neve. Eredetileg Eszternek hívták.
Mara Brankovics kelletlenül hátradőlt a trónszékben.
– Onnantól kezdve, hogy a hárem lakója lett,
megszűnt az előző
élete. Megszűnt az eredeti neve, és semmivé vált
minden terve,
gondolata. Itt már csak egyetlen célja lehetett létezésének:
a szultán
kedvében járni és gyermeket szülni számára. Mindkét
feladatát
teljesítette.
Adama hosszan fürkészte a gyönyörű arcot. Amennyiben
helytállóak
voltak az értesülései – márpedig az ő értesülései
mindig helytállóak
voltak –, ezt az igéző, szép orcát néhány hónappal
korábban még lila és
kék foltok csúfították.
– Vannak az udvarban, s nem is kevesen, úrnőm, akik
azért
küzdenek, hogy Murád szultán, Isten árnyéka a földön
visszatérjen
Edirnébe, s újra elfoglalja az őt megillető trónt, melyet
fia oly
érdemtelenül bitorol. Azok a hírmorzsák, amelyeket szorgos
munkával
összegyűjtöttem, azt a napot hozzák mind közelebb és közelebb,
amikor
Mohamed rémuralma véget ér.
Mara Brankovics szerette a bátor embereket. Forró szerb vére oly
sok
év szolgaság után is lángra lobbant, ha egy-egy férfiben
nagy ritkán
megtapasztalhatta az eszelős vakmerőséget. A szultáni udvarban
ilyesmit
ritkán tapasztalt; hencegést, nagyra törő, de szinte
beteljesíthetetlen
ígéreteket annál többet hallott.
– Minden szavadért halált érdemelnél – tért át
anyanyelvére, hiszen
tudta, hogy a kádi a szerbet is jól érti és beszéli,
ellentétben a
fogadóterem díszes kárpitja mögött fülelő besúgókkal. – És
azt hiszem, a
halál hamar utolér, ha mindig ilyen könnyelműen
kimondod, amit
gondolsz.
– Bízom benned, nemes hatun!
– Soha ne bízz senkiben! Épp neked kell ezt mondanom?
Adama zavartan kihúzta magát.
– Nemes hatun! Ne űzz csúfot belőlem! Hosszú ideje
gyűjtöm a
mozaikdarabkákat, hogy végre összeálljon a kép! A segítséged
nélkülözhetetlen, úrnőm!
– Mit vársz tőlem?
– Hogy célt érjünk, szükségem van a tanúvallomásodra!
– Megőrültél? A szultán ellen tanúskodjak?
– Az igazat kell elmondanod! Te ott voltál, úrnőm,
amikor azt a kis
zsidó leányt a szerájba hozták. Beszéltél vele… Ismered
származása
titkait…
Mara Brankovics elgondolkodva figyelte a perzsa arcát,
mintha azt
fürkészné, a bolondját járatja-e vele, vagy komolyan beszél.
Adama
feszülten pislogott rá, de a biridzsi kadin arcáról ugyan
semmit le nem
olvashatott.
– Annyit tudok, hogy Humai hatunt jelenleg Bruszában
őrzik –
folytatta bizonytalanul a perzsa. – A tanúvallomásod
alapján a
kádiaszker11 vizsgálatot rendelhet el.
– Vizsgálatot? Ugyan milyen ügyben?
– Hogy kiderüljön az igazság Mohamed származásával
kapcsolatban…
– Ha valamit szeretek és tisztelek az Oszmán Birodalomban
– vágott
közbe Mara –, hát az, hogy senkit sem érdekel, ki milyen
származású,
honnan sodorta a szél erre a földre. Ha elfogadja a
muszlim hitet és
híven szolgálja a szultánt, egy közönséges rabszolgából nagyvezír
is
lehet.
 Adama arcán aggodalmas kifejezés suhant át. Úgy hát, elő
kellett
hozakodnia következő érvével…
– Tudomásomra jutott, nemes hatun, hogy annak a lánynak… Annak
a bizonyos Eszter nevű zsidó leánynak az anyja…
pontosabban a
nagyanyja minden bizonnyal Wallachiából származott. Onnét ragadták
el
portyázó seregeink a bitorló Vlad uralkodása idején…
A biridzsi kadin feszülten figyelt.
– Tudomásomra jutott továbbá, hogy sokáig egy agyonrongyolódott
szövetdarabot tartott magánál. Azon a szövetdarabon egy
megfakult
napkoronghímzés volt. Később odaadta gyermekének. Mohamed
veliaht
egyik öltözékén viselte még éveken keresztül.
– Lehet. Nem emlékszem rá.
– Bizonyosan fel tudod idézni, nemes hatun! Már csak azért is,
mert
korábban Belgrád várában is látnod kellett ezt a
napkorong-ábrázolást.
Egy ifjú magyar lovag viselte öltözékén… S nem is
véletlenül: minden
arra vall, úrnőm, hogy az a bizonyos magyar lovag
és szultánunk
nagyanyja közeli vérrokonok voltak. Az a bizonyos magyar
vitéz persze
azóta már nem a napkorongot használja családi jelképül, hanem
csőrében gyűrűt tartó hollót.
– Teljesen elment az eszed? – suttogta Mara Brankovics,
és szeme
egyszeriben megtelt könnyekkel. – Nem elég, hogy azzal
merészeled
meggyanúsítani a szultánt, hogy nagyatyja egy közönséges zsidó,
még
azt is állítod, hogy Mohamed vérrokona Hunyadi Jánosnak?
– Ilyesmit állítottam volna? – mosolyodott el a perzsa.
– Talán igen…
Talán nem… Ámbár kétségtelen tény, hogy amennyiben rokonságuk
bebizonyosodna, merőben más megítélés alá esne ifjú uralkodónk
minden cselekedete. Talán nem értesültél róla, de
szorgos munkám
eredményeként találtam egy szemtanút, aki igazolni fogja, hogy
hat
esztendővel ezelőtt szultánunk megmentette Hunyadi János
életét
Belgrád falai alatt. Igen, jól hallottad, úrnőm!
Hunyadi János a
kezünkben volt, csak éppen nem tudtunk róla… Azok ketten kipcsak
kun
nyelven értettek szót egymással.
– Soha életemben nem hallottam még ennél nagyobb
ostobaságot!
Senki sem fog hinni neked.
 – Edirnében mindenki epekedve várja, hogy Murád szultánunk ismét
elfoglalja trónját. Hinni fognak a szemtanúknak, annál
is inkább, mert
minden egyes szavuk… vagy legalábbis csaknem minden egyes
szavuk
igaz lesz.
– Miért gyűlölöd ennyire Mohamedet?
– Én? Ugyan, úrnőm! Nem gyűlölöm. Számomra édes mindegy,
ki ül
a szultáni trónon. Ám megbízóm úgy véli, az Oszmán
Birodalmat a
végromlásba taszítja ez a fiatalember. Én hiszek neki. Miért
ne hinnék?
De nincsen személyes elszámolnivalóm az ifjú Mohameddel. Veled
ellentétben…
– A veliaht kegyetlenül bánt velem! – suttogta Mara
Brankovics. –Hisz
mindent tudsz, Adama.
– A birodalomban neked lenne a legtöbb okod leszámolni vele.
– Murád meghallgatná a kádiaszkert, amennyiben megtenném
előtte a
vallomásomat?
– Törvényeink értelmében meg kell hallgatnia, s amennyiben
úgy
ítéli, a nyomozásom által összegyűjtött bizonyítékok
alapján
megalapozott gyanú merülhet fel a veliaht… bocsánat, az
ifjú szultán
származásával és Hunyadival fennálló rokonsági fokával
kapcsolatban,
úgy nem marad más választása…
A biridzsi kadin szomorúan a perzsára mosolygott.
– Murád már kétszer átadta a trónt a fiának.
Semmire sem vágyik
jobban, mint arra, hogy visszavonulhasson és elmélkedéseinek élhessen.
Azt hiszed, kedves Adama, hogy ilyesfajta régmúltbeli ügyek
hatására
egyszeriben meggondolná magát?
A kádi nem felelt.
– Mohamedet egészen más fából faragták, mint az atyját
– folytatta
Mara. – És másból, mint bármelyik korábbi szultánt.
Könyörtelenül félre
fogja söpörni a díván hajdan megbecsült tagjait. Félre
fogja söpörni a
régi török családok leszármazottait, és kizárólag renegátokkal,
rabszolgákkal veszi majd körbe magát. Görögökkel,
albánokkal,
szerbekkel, oláhokkal, és… már megbocsáss, de perzsákkal. Új
birodalmat épít, Adama… Az új Oszmán Birodalom… attól
tartok,
erősebb és könyörtelenebb lesz a réginél, pedig semmi
más nem tartja
majd össze, csak a szultántól való félelem. És talán éppen
ezért lesz
erős…
– Amennyiben Mohamed sikerrel jár… Viszont most még
megakadályozhatjuk!
– Amennyiben elbukik, vele bukik a birodalom is; senki
sem fogja
megállítani a széthullását. A régi oszmán családok napja
leáldozott, az új
dinasztiáké még nem kelt fel. Ha Mohamed nem jár szerencsével,
Hunyadi lesöpri a törököket a térképről, és ezt mind a
ketten tudjuk.
Hunyadi és Mohamed… Ők ketten döntik el Európa
sorsának alakulását.
Mindketten alkalmasak arra, hogy formálják a jövőt, és különös
módon
egyikük sem a másikban találja meg a legnagyobb ellenfelét,
hanem a
saját alattvalói között. Hunyadinak sem fogják engedni a magyar
bárók,
hogy túlontúl nagy hatalomra tegyen szert, és lásd be, Adama,
te magad,
pontosabban a megbízód példázza legjobban, hogy Mohamed ambícióit
is csírájában óhajtják elfojtani a régi világ hívei…
– Nem érted, úrnőm, hogy micsoda veszélyt jelent ránk
nézve…
– Ránk? Rád, a perzsa-itáliaira, és rám, a szerbre? Vagy
ránk,
törökökre?
A kádi értetlenül csóválta a fejét.
– Ha ennyire tisztán látod, úrnőm, akkor miért
nem segítesz? Egy
csapásra elejét vehetnénk a veszedelemnek!
– Hát nem érted, hogy nincs értelme? Murád soha nem
tér vissza a
trónra!
– Megbízóm szilárdan hiszi, hogy visszatér. De ehhez meg
kell
adnunk a kellő lökést, nemes úrnőm! Okot kell
adnunk rá, hogy
visszatérjen. Az alattvalók ünnepelni fogják ezért, és
Mohamed rövid,
dicstelen uralma csak kellemetlen emlék lesz mindannyiunk
emlékezetében. Kérlek! Könyörgöm!
Mara Brankovics elmosolyodott, majd itáliai módi szerint
kézcsókra
nyújtotta kezét. Adama – egyebet nem tehetvén, hisz a
kihallgatás
nyilvánvalóan véget ért – leheletfinoman a ráncosodó kézfejhez
érintette
cserepes ajkait.
– Megbízóm napokon belül választ vár, asszonyom. A
tanúvallomásod minden kétséget eloszlathatna.
 – Időben meg fogod kapni a választ – felelte Mara.
– Távozhatsz,
Adama. Allah vigyázza lépteidet!
A perzsa kelletlenül kihátrált az odából. Odakünt lándzsás
őr várta, s
már idegesen pislogott a folyosó sötétbe vesző vége felé.
– Igyekezzünk, uram! Tudják, hogy itt vagyunk!
A kádi nem lepődött meg.
Versenyt futott az idővel, bár még mindig úgy vélte,
győzhet ebben a
könyörtelen hajszában.

6.

SZÉKESFEHÉRVÁR, PÜSPÖKI PALOTA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. BÖJTMÁS HAVÁNAK 18. NAPJA

– Sakk, kedves János! Sakk!

Hunyadi bosszúsan felpillantott a tábláról, s homlokát
ráncolva oldalra
nézett, a türelmesen várakozó Vitézre.
– No, püspök úr! Most aztán bajban vagyunk!
Vitéz elvörösödött új titulusa hallatán,12 de még
inkább azért, mert
Hunyadi sakkpartnerének vékony, összepréselt szája
egyértelműen
gúnyos mosolyra húzódott tétovasága láttán.
„Püspök úr…”
– Még nincs vége a játszmának! – nyögte nagy nehezen, és
széttárta
karját. – Mint tudjuk, az nevet, aki a végén nevet,
urak!
Hunyadi legyintett.
– Ezt már fújhatjuk!
A játszmát kétségtelenül elveszítette, s csak magát okolhatta
miatta.
Nem lett volna szabad elfogadnia az invitálást, hogy játsszon. Ki
kellett
volna térnie, egy elegáns, vagy akár vaskos tréfával elütnie
ellenfele
ajánlatát. Hiszen nem tudott jól sakkozni, és ezt módfelett
röstellte.
Atyja, Vajk lovag kitűnő sakkozó hírében állott
Zsigmond udvarában.
Egyszer állítólag a királyt is megverte egy több napig tartó
küzdelemben,
de ebbéli tehetségét csak a néhai Iván örökölte – Jankónak
kevés jutott
belőle.
 Erdély vajdája, Nándorfehérvár kapitánya képtelen volt huzamosabb
ideig összpontosítani a játékra. A lépések bonyolult kombinációi
meghaladták képességeit, s ahogy fogyott türelme, úgy ragadtatta
magát
elhamarkodott, indulat szülte lépésekre. A vége rendszerint
az ellenség
véres aratása volt bábui között, majd a megalázó sakk-matt.
Nem ez zavarta a legjobban.
Ha nagy ritkán játszott, szinte mindig veszített. Vitéz
rendre
megverte néhány lépésben, csakhogy ezen egyáltalán nem
csodálkozott.
Még Lackó is könnyedén felülkerekedett rajta, s ennek
módfelett örült.
Ám hogy Erzsébetnek sem okozott különösebb nehézséget gyors
lerohanással szétzilálni bábusorait, azt már módfelett
szégyellette. Igaz,
lévén, hogy vele csak kettesben mérte össze az erejét,
legalább a
környezete előtt nem kellett röstelkednie – ha meg egyik,
másik sógora,
komája gyűrte le, egy legyintéssel elintézte a dolgot.
Hisz annyi másban
tartotta magát kielégítő talentumnak…
De most…
Tétován kinyúlt, és egy parasztot királya elé húzott, abban
a hiú
reményben, hogy védelmet nyújthat számára mindaz ellen, ami
várhatóan bekövetkezik néhány percen belül…
Felpillantott ellenfelére.
A kesehajú, szikár férfi udvarias, mégis bosszantóan
pimasz
mosollyal visszanézett rá, mintha csak azt kérdezné: Nos, János,
mi lesz a
következő lépésed? Mert azt tudod, ugye, hogy az lesz az
utolsó?
Cillei Ulrik kifogástalan öltözékén egyetlen ránc sem
látszódott.
Hunyadi köpenye gyűrött volt, alja sárfoltos. A stájer
nagyúr képe is
sima volt, Hunyadié éppen olyan gyűrött, mint a köpenye.
– Vigasztalódj, kedves János! Hisz ismered a mondást,
akinek nincs
szerencséje a játékban, szerencséje van a szerelemben!
Hunyadi tekintetében vészjósló fény villant, úgyhogy Cillei
jobbnak
látta témát váltani.
– Amennyiben tudsz figyelni szavaimra, vajda uram,
fontold meg,
kérlek, amit az imént ajánlottam! – Felemelte egyik,
mívesen faragott
bástyáját, és meglepő lendülettel a tábla ellenkező
végébe lódította,
vészesen közel Hunyadi királyához. – A balsorsú várnai
csatavesztés után
a hazának békességre van szüksége. Ezt a békességet csak te
meg én
tudjuk garantálni!
A vajda úr szúrós pillantást vetett rá őszülő szemöldöke
alól.
– Békességet?
– Mi mást? Most, hogy király urunk halott…
– Amíg élt, soha nem nevezted király urunknak, Ulrik!
– Az most már mindegy. Hisz halott. És a hazának
békére, rendre van
szüksége.
– Megteremtjük a békét és a rendet nélküled is.
– Ti?
Cillei alig észrevehető gesztussal lépésre biztatta Hunyadit,
de az
sehogy sem tudott a játékra figyelni – minden
gondolatát lekötötték a
veres gróf negédes, ugyanakkor nyilvánvalóan fenyegető szavai.
– Kérlek, nyissad ki az ablakot, püspök uram! – kérte
Vitézt, hogy kis
időt nyerjen, s megoldotta a nyakán a mente kötését. –
Fojtogat itten a
levegő!
Várad frissen kinevezett püspöke már lódult is, kitárta
a nehéz
ablakszárnyakat. Odakintről enyhe, tavaszillatú szellő lengte
be a dohos
szobát. Székesfehérvár felett, az alkonyi égen puha
bárányfellegek
lebegtek álmosan.
– Mind többen látják be, hogy nincs más választásuk:
meg kell
hódolniuk V. Lászlónak, törvényesen megválasztott királyunknak
–
folytatta Cillei. – A lengyel kölyök halála rettenetes
tragédia, de
szerencse a szerencsétlenségben, hogy ezzel talán véget
érhet az átkos
belháborúk sora. Nincsen már két párt, Jankó barátom. Csak egy. A
mi
pártunk!
Hunyadi kelletlenül Vitézre pillantott megint.
A veres grófnak ebben sajnos igaza volt: a hírek szerint a
Dunántúlon
egyre több nemesúr hódolt be Frigyes királynak, és azok is
sorban
esküdtek hűséget a gyermek V. Lászlónak, akik korábban
minden
bizodalmukat a lengyel Ulászlóba és Hunyadiba vetették. Mi
mást
tehettek volna? Ulászló halott, ott maradt valahol Várna
véráztatta
mezején, Hunyadi pedig az életét is alig menthette
menekültében. Serege
java része megsemmisült, hatalma idehaza érthető módon
megingott,
még akkor is, ha a csúf vereséget gyorsan helyrebillentette a
Délvidéken
folytatott villámhadjáratával, és azzal, hogy az előző
esztendőben
megtisztította Havasalföldet a törököktől, no meg Vlad Dracultól.
Várna szétzúzott mindent, amit korábban esztendőkön át
építgetett.
Végzetesen megtépázta hadvezéri nimbuszát.
Vagy mégsem?
– Engedelmet, gróf úr – köszörülte a torkát Vitéz illemtudóan.
– De a
rend és béke helyreállítása hogyan fér meg azzal, hogy
csapataid
gyilkolnak és fosztogatnak Szlavóniában?
Cillei őszintén csodálkozni látszott.
– Gyilkolnak? Fosztogatnak? Biztosíthatom róla püspök uramat,
hogy
ezek a híresztelések teljességgel alaptalanok.
– Alaptalanok? – Hunyadi hatalmasat sújtott az asztalra,
a sakkbábuk
egy pillanatra megemelkedtek a táblán. – Akkor hát
zsoldosaid miért
pusztítják tűzzel-vassal a Thallóczi-birtokokat?
– Amint azt tudod, János úr, őfelsége nemrégiben újra engem
nevezett ki horvát-szlavón bánná. Ezzel tíz év után módomban
áll végre
megint rendet és békességet teremteni ezekben a sokat
szenvedett
tartományokban.
– És bosszút állni a Thallócziakon!
– A törvényes rend ellenében fellépőkkel szemben nem
ismerek
kegyelmet, vajda uram!
– A Thallócziak, mint a törvényes rend ellen fellépők? Gróf
úr kardot
emelt Thallóczi Jovánra, a haza hősére, Nándorfehérvár dicső
védelmezőjére! – jegyezte meg Vitéz. – Ezt vajon
milyen rend nevében
tette?
– A régi érdemek már megfakultak, püspök uram. Új
rend van
épülőben, és mióta világ a világ, az új rend csak
szövetségeseket és
ellenségeket ismer. Ezért vagyunk most itt mi is. Ezért
tárgyalunk a
nádor úr és én titkon… Hogy elejét vegyük a
vérontásnak, hogy véget
vessünk a hazát tépő belső háborúságoknak.
Hunyadi a sakktáblára pillantott. Vesztésre állt, ehhez
kétség sem
fért. Cillei csapdák sorát állította egymás után.
Különösebb stratégia
nélkül, a puszta szórakozás kedvéért ütötte le Jankó
egyik bábuját a
másik után. Most pedig, amikor megelégelte a játszadozást, úgy
döntött,
könyörtelenül véget vet a küzdelemnek.
– Néhány hete országgyűlést tartottunk – Hunyadi nehézkesen
feltápászkodott az asztalkától, és a kitárt ablakhoz
lépett. – Hallottál-e
róla, veres gróf, miben határoztunk?
Cillei hátradőlt székén, és ujjait összeillesztve maga elé
meredt.
– Hogy országgyűlést tartottatok volna? No, azt erősen
kétlem! Király
nélkül maradt pártotok mindenféle törvényes felhatalmazás híján
összeült, és tárgyalt erről, arról. Őfelsége a király
beleegyezése, sőt tudta
nélkül. Sokan nem is merészeltek eljönni…
– Voltunk éppen elegen.
– Egyesek csak ezért jöttek el, hogy lássák, mit ajánlasz
nekik, kedves
vajda uram. S persze olyanok is eljöttek, akik már rég
velünk
egyezkednek. Akik csak arra várnak, hogy átállhassanak a
törvényes
király pártjára.
– Való igaz, éppen elég kémed nyüzsgött itt Fehérváron
– jegyezte
meg Vitéz. – Úgy hát értesültél róla: az országgyűlés
követelte, hogy
Hunyadi vajda úr gyűjtsön sereget, és rohanja le
Ausztriát, leckéztesse
meg Frigyes őfelségét, míg ki nem méltóztatik adni nekünk
a gyermek
királyt és a Szent Koronát.
– Frigyes egy ostoba, önző barom – bólogatott Cillei.
– Ha egy kis
esze lenne, kiadná nektek a kölyköt, és még feltételeket
sem szabna!
– Csakhogy megtagadta az országgyűlés kérését – vetette
közbe
Hunyadi. – Tehát teljességgel lényegtelen, elismerjük-e
törvényes
királyunknak a kölyök Lászlót, vagy sem, hiszen Frigyes
így is, úgy is
fogságban tartja. S ha ki is adná: törvényesnek tán
törvényes volna
uralma, de mit kezdünk egy gyerekkel? Egy siheder nem
vezetheti a
török elleni újabb és újabb háborúkba a nemzetet.
– Te talán igen, vajda uram?
– Én bizonyosan. De az országnak király kell. Én
csupán katona
vagyok.
– Ezért akarjátok behívni a trónra a burgundiai herceg
fiát?
– Burgundia erős szövetségesünk lehetne. Amennyiben Jó Fülöp
herceg úr fia, Károly elfoglalná a magyar trónt,13 a
nyugati segítség sem
késlekedne sokat.
Cillei hitetlenkedve ingatta a fejét.
– Mindig lenyűgözött ez a bennetek, magyarokban élő
gyerekes
naivitás. Ez a bugyuta, makacs hit, hogy a Nyugat
egyszer majd megsegít
benneteket. Burgundia? Ki találta ki ezt a bolondságot? Te,
vajda uram?
– A nádor úr javaslata volt – vetette közbe Vitéz.
– Hédervári öreg, ravasz róka! Nem akarja kiereszteni a
kezéből azt,
amit már megszerzett… Különben pedig Burgundiai Károly is
kölyök.
Tízéves sincs még…
– Elmúlt tizenhárom – javította ki Várad püspöke.
– És mivel jó ideig eltartana, míg megismeri a helyi
viszonyokat,
feltételezem, te lennél helyette a régens, igaz-e vajda
uram? Te tartanád
kezedben az országot?
Hunyadi összevonta szemöldökét.
– Én nem akarok több hatalmat. Katona vagyok, mondtam
már.
– Csakugyan? Akkor püspök úr vajon miért javasolta
az
országgyűlésnek, hogy a trón betöltéséig adjanak néked teljhatalmat?
– A püspök úr és én nem értünk mindenben egyet.
Vitéz idejét látta magyarázattal szolgálni:
– Az országgyűlésben mindenki rendet óhajtott, gróf úr. A
rendet
csak kevesen tudják mostanság szavatolni. Az egyik kétségkívül
Hunyadi
vajda úr.
– Csakhogy a másik én vagyok – húzódott farkasvicsorra
Cillei szája.
– Beszéljünk őszintén, urak! A törvényesen megválasztott
király V.
László. Amennyiben sikerül megegyeznünk Frigyessel a
kiadatásáról,
felnőtté válásáig én leszek Magyarország régense. Kormányozni
fogom az
országot, és ha most meg tudunk egyezni, biztosíthatlak
benneteket, nem
fogjátok megbánni, hogy egyesítjük erőinket. Vessünk véget a
haszontalan viszálynak, mely semmi jót nem hozott egyik pártnak sem.
Becsülöm, hogy kitartottatok Ulászló hűségén, és nagyra
tartom
képességeiteket, de most már egy irányba kellene húznunk, nem
gondoljátok?
– Alkut kínálsz? – Hunyadi a veres gróf savószín
szemébe
mélyesztette tekintetét.
 – Alkut bizony! Az ország káoszba süllyedt. Ulászló
pártja
szétmorzsolódik, maholnap semmi sem marad belőle. De békesség ebből
még nem terem. Az urak új szövetségeseket keresnek, mert
minden
bokorban új ellenség támad. Egymás torkát mardossák,
birtokviszályok,
rablás, fosztogatás mindenhol…
– Ebben te magad jársz az élen! – vetette közbe Hunyadi.
– Én csupán megoltalmazom híveim érdekeit. Kiállok
mellettük,
ahogy te is igyekszel kiállni a tieitek mellett.14
– Így azonban csak tovább folytatódnak az önkényeskedések,
gróf úr!
– jegyezte meg Vitéz. – Az országgyűlés rendkívül
súlyosnak minősítette
horvátországi és szlavóniai jogsértéseidet.
– Őfelsége nevezett ki a két tartomány bánjának, mely
posztokat már
korábban is betölthettem Isten segedelmével. Minden, amit
tettem, jogos
és törvényes volt, és biztosíthatlak felőle, az is lesz!
– Beleavatkoztál a zágrábi püspök kinevezési processzusába!
– emelte
fel a hangját Hunyadi. Az ablak előtt állt,
tarkóját kora tavaszi meleg
cirógatta. Ellenfele még mindig a sakkasztalkánál ült, és félig
lehunyt
szemmel bámulta a táblát.
– Te beszélsz? Aki a barátodat neveztetted ki a
pápával váradi
püspöknek? Hát azt hiszed, neked mindent szabad? Olyasmivel
vádolsz,
amit magad számára megengedhetőnek tartasz.
– Csakhogy a püspöki kinevezések a magyar király
jogai közé
tartoznak – vélte Vitéz. – És Ulászló őfelsége
Csupor Demeter knini
püspököt nevezte ki zágrábi érseknek.
– Én csupán a pápa őszentsége akaratát érvényesítettem, vajda
úr.
Zólyomi Benedeket pedig személyesen őszentsége nevezte ki, mivel nem
tekintette törvényesnek Ulászló koronázását. És ebben igaza is
volt…
– Árulást követtél el, veres gróf! Magad is jól tudod, hogy
a Szentszék
elhamarkodott döntése mennyi bajnak lett okozója. Őfelsége
úgy
rendelkezett, hogy amíg a püspöki kinevezés ügye el nem dől,
Thallóczi
Matkó bán uram kezelje a püspöki javakat!
– Csakhogy Thallóczi Matkó meghalt.
– Megöltétek! – sziszegte Hunyadi, most már alig
visszafojtott
dühvel. – Orvul meggyilkoltátok, aljas férgek!
 – Én csak a kötelességemet teljesítettem! Zólyomi püspök
úr
védtelenül maradt a Thallóczi-zsoldosok zaklatásaival szemben,
ezért
pártfogásomat és védelmemet kérte. Én pedig megadtam neki!
– Húszezer aranyért! – Most már Vitéz is indulatosan
felemelte
hangját. – Húszezer aranyért biztosítottad őt, hogy megkaphatja
a
püspöki széket! Nem a pápától! Nem a magyar királytól!
Hanem tőled!
Az a hiéna Vitovecz azóta dúlja a Thallóczi-birtokokat. Sorra
foglalja el
az Ulászló-párti urak várait. Megszállta a zágrábi püspökség
területét, és
orvul végzett Thallóczi Jován perjellel is.
– Az a vén csataló már rég nem volt perjel. Én
vettem birtokba a
vránai perjelség valamennyi birtokát és várát. Elfoglaltam
Szentgyörgyöt
is, a lázadók fészkét. Véget vetek a Thallócziak
garázdálkodásainak
Horvátországban és Szlavóniában, erről kezeskedem! Új rend épül… Jól
látod, püspök uram! Ulászló halott, és a vajda
úr serege megsemmisült
Várnánál. Idehaza káosz, rablás, fosztogatás. Én rendet
igyekszem
teremteni. Megteszem nélkületek is, sőt ellenetekben is, ha kell.
De alkut
ajánlok. Békét. Megegyezést. Elég nagy és gazdag ez az
ország, urak.
Elférünk benne mind.
Hunyadi remegve közelebb lépett, ám Vitéz azonnal
odaugrott, és
útját állta, mielőtt rávethette volna magát a veres grófra.
– Mi ajánlasz? – sürgette, miközben a vajdát mentéjénél
fogva húzta
vissza.
Cillei halkan kuncogott.
– Ejnye, no! Mint egy morgós, harapós eb! Mikor
először láttalak,
Hunyadi, akkor is fékevesztett vadállatnak tűntél. Emlékszel?
Galambóc
ostromakor… Részeges voltál, halálkereső barom. Újlakiba kötöttél
bele,
aztán véletlenül nem őt döfted halálra… Emlékszel még, ugye?
Hunyadi ökölbe szorította kezét, és tűrte, hogy Vitéz
ellökdösse a
veres gróf közeléből. Ezerszer hallotta már barátjától, hogy meg
kell
tanulnia uralkodnia magán, különben soha nem lehet több
egyszerű
zsoldos kapitánynál. E pillanatban úgy érezte, nem is
akar több lenni:
legszívesebben ott, helyben miszlikbe aprította volna a vigyorgó
Cilleit.
– Emlékszem jól, veres gróf. Pontosan emlékszem mindenre!
– Tanuld meg, hogy a hosszú emlékezet nem szerencsés
uralkodói
erény. Aki ma az ellenséged, holnap tán a
szövetségesed lesz. A
magunkkal hurcolt sérelmek csak bosszantó akadályok a jövő
építésekor.
– Én nem akarok hatalmat. Katona vagyok.
– Nagyszerű. Mert én viszont hatalmat akarok! Ezek szerint
meg
tudunk állapodni, igaz?
– Mit ajánlasz, veres gróf? – ismételte meg a
kérdést türelmetlenül
Vitéz püspök. – Ne vesztegessük egymás idejét hiába.
– Ez a beszéd! Elismerem ugyanis, vajda uram, hogy
ha véled nem
tudok megállapodni, hiába minden. Megállapodtam Habsburg Frigyessel.
Ő nélkülem nem tudja érvényesíteni akaratát Magyarországon.
Megállapodtam Giskrával. Ő északon hiába úr, ha délen én
parancsolok.
Márpedig délen én parancsolok: Karintiában, Stájerországban,
Horvátországban, Szlavóniában és hamarosan Boszniában is.
Magyarország régenseként pedig az egész országra
kiterjed majd a
hatalmam. Azaz mégsem. Ha ugyanis te, vajda uram, a kezedben
tartod
Budát és Nándorfehérvárt, Erdélyt és a Szörényi bánságot meg
az egész
keleti országrészt, akkor a belháború tovább tombol
majd. Már csak
veled kell megállapodnom, láthatod… S hogy hogyan? Húznánk egy
vonalat a térképen: eddig az enyém, innentől a tiéd.
Megtartod, amid
van, én pedig régensként garantálom, hogy folytathatod a
török elleni
háborúidat.
– No és Újlaki? – vetette közbe Vitéz.
– Újlakival már megegyeztem – Cillei arcán kelletlen kifejezés
suhant
át. – Nem volt nehéz, hiszen Miklós barátunk úgy fél
a bosszúdtól, vajda
uram, mint a tűztől.
Hunyadi most zökkent csak ki igazán nyugalmából.
– Az én bosszúmtól?
– Hát persze. Azt hiszem, ez érthető, azok után, amit
a feleségeddel
tett. Kénytelen volt hát aláírni a paktumot.15
Hunyadi mozdulatlanná dermedt; nem akart hinni a fülének.
– Mit mondtál?
– Azt, hogy kénytelen volt aláírni a paktumot.
– A feleségemről… Mit mondtál a feleségemről?
Cillei igyekezett eltüntetni az arcára kiülő elégedett
vigyort –
döbbent kifejezést erőltetett hát vonásaira, majd a fejét
kezdte rázni,
mintha valami meggondolatlan ostobaság csúszott volna ki
elébb a
száján.
– Semmi, felejtsd el, vajda uram… Azt hittem,
tudod… Folytassuk
inkább a játszmát! Mindjárt vége úgyis.
– Mit mondtál a feleségemről? – bömbölte Hunyadi.
Cillei nem felelt, ártatlan képpel kinyúlt a tábla fölé,
habozás nélkül
megragadta egyik futóját, és néhány mezővel följebb
tolta, oda, ahol
Hunyadi királya és királynője mind árvábban álldogált, védelem
nélkül
maradva.
– Sakk, vajda uram! Ezek a püspökök hasznos
jószágok, nem
gondolod?16
Hunyadi ügyet sem vetett a bábukra.
– Mit mondtál a feleségemről?
– Ez még nem matt, János. Viszont igaz: ha ki akarsz
lépni a sakkból,
el fogod veszíteni a királynődet!
Hunyadi tekintete szikrákat szórt. Eljött a pillanat,
amikor Vitéz
rádöbbent, hogy a titkos megbeszélés célja egyáltalán nem a
megegyezés
keresése volt Cillei részéről. Hanem ez… Ez az ártatlannak
tűnő
mondat… Csupán ez a néhány szó…
– Amint mondottam – tűnődött a veres gróf –,
akinek nincsen
szerencséje a játékban, annak szerencséje van a
szerelemben. Ami azt
illeti, irigyellek, vajda uram. Mindig olyan
asszonyra vágytam, aki
annyira önfeláldozó, annyira elszánt, mint a te gyönyörű
Erzsébeted.
– Induljunk, Jankó! – suttogta Vitéz kétségbeesetten, de
látva a
Hunyadi tekintetében izzó tüzet, tudta, hogy már késő.
– Kérlek! Egy
haja szála sem görbülhet!
– A barátodnak igaza van: salvus conductust írtál alá
a nevemre,
Hunyadi János – tűnődött Cillei, még mindig a
sakktáblát fürkészve,
mintha maga is a fenyegetett fehér király menekülési
útját segítene
keresni. – És hidd el, ha tőlem tudod meg az igazságot, csak
szolgálatot
teszek neked. Miért, mit gondoltál? Újlaki önként,
puszta barátságból
adta oda a serege egy részét Erzsébetnek, hogy tégedet
kiszabadítson
Vlad Dracul fogságából? Ennyire naiv volnál?
 Hunyadi arcából kifutott a vér.
– Igaz ez? – kérdezte vészjós hangon. Nem fordult felé,
de szavait
Vitézhez intézte.
– Jobb lenne indulnunk – suttogta a püspök. Hiába.
Hunyadi lépett
egyet előre. Aztán még egyet. Forrongó indulata mintha
valami mély,
eddig ismeretlen megtörtségben olvadt volna fel.
– Jankó! Kérlek!
– Mondd végig! – suttogta Hunyadi. – Ha már elkezdted,
mondd
végig!
– Ugyan, miért éppen én közöljem a hírt veled?
Hisz rajtad kívül
mindenki tudja – vont vállat Cillei. – És el kell
árulnom, irigyellek ezért
a nagyszerű asszonyért! Értem ugyan a feleségem
semmiféle áldozatot
nem hozott volna.
– Miről beszélsz?
– Nem csodálkozol, vajda uram, hogy Újlaki nem
nagyon mer a
szemed elé kerülni mostanság? Retteg, hogy megtudod, mi
történt azon
az éjszakán, ott a váradban… Az éjszakán, amikor asszonyod
sereget kért
tőle, hogy kiszabadíthasson téged. Újlaki megadta, amit Erzsébet
kért, és
nem is szabott túl nagy árat érte. Már persze, ha úgy
vesszük… Kinek
mennyit ér a becsülete…
Hunyadi szédelegve állt a sakkasztal előtt, aztán egyetlen,
erőtlen
mozdulattal lesöpörte a bábukat a tábláról.
– Rendben van, így is be lehet fejezni egy küzdelmet.
Elkerülted a
mattot – jegyezte meg rezignáltan Cillei Ulrik. –
De elvesztetted a
királynődet.
Hunyadi kihúzta magát, s amikor megszólalt, hangja
oly fakó volt,
mintha a sír mélyéről visszhangzott volna.
– Meghallgattalak, veres gróf. Azt reméltem, a békéről
tudunk
tárgyalni. Hogy ne folyjék több magyar vér. Ám a te
ajánlatod felér egy
újabb árulással. Hogy veled osztozkodjak? Soha!
Cillei kelletlenül felpillantott. Ellenfele ilyen hamar
túltette volna
magát az imént hallottakon? Miért beszél most megint
az országos
ügyekről? Hiszen…
– Gondolkodj azért az ajánlatomon, Hunyadi! Jobbat nem
kapsz
senkitől. Nincs sereged. Frigyesnek tömérdek zsoldosa van, és
az én
hadaim is számosak.
– A hadaid csak fosztogatásban jártasak – vetette közbe
Vitéz. –
Valódi háborúban évtizedek óta nem jártak. Ne becsüld le
a vajda urat,
veres gróf!
– Én nem becsülök le senkit. Ha a vajda úr nem
hajlandó
megegyezni, úgy nem lesz megegyezés. Nekem úgy is jó.
Viszont a
következmények a vajda úr lelkét terhelik.
Vitéz elkeseredetten nézett Hunyadira, s mivel el tudta
képzelni, mi
dúl barátja lelkében, szerette volna minél hamarabb
megszabadítani
gyötrelmeitől.
– Indulj innét mihamarabb, veres gróf! Egy óra
még, s nem tudjuk
garantálni biztonságodat.
– Indulok, indulok, te csak ne aggódj, püspök uram!
Pontosan tudom,
hogy az országgyűlés felhatalmazta a vajdát, hogy fegyverrel
térítsen
engem jobb belátásra. Hogy haddal vegye vissza az elfoglalt
Thallóczi-
várakat, birtokokat. Hogy tűzzel-vassal állítsa vissza a
pártotok hatalmát
Horvátországban. Milyen ostobák vagytok! Még ti merészeltek
fenyegetőzni? Ha egyesítem erőimet Habsburg Frigyes erőivel,
a
Dunántúlt napokon belül az uralmam alá hajtom. Északon
Giskra
barátom tisztítja meg a felvidéki vármegyéket a lázadóktól,
és Újlaki
hamarosan igen kellemetlen meglepetésekkel szolgál számotokra a
Duna–Tisza közén. És csak hogy tudd: híreim szerint a
szultáni sereg is
hamarosan megkezdi felvonulását a határon. A gyűrű bezárult,
és eljő a
nap, amikor könyörögni fogtok, hogy ismételjem meg kegyes
ajánlatomat. Csakhogy akkor késő lesz. Az ajánlat egyszeri volt,
és máris
elillant.
– Takarodj! – morogta Hunyadi, és fáradtan a falnak
dőlt. – Ha
legközelebb találkozunk, puszta kézzel szorítom ki belőled
a szuszt, veres
gróf. Megértetted?
Cillei Ulrik tettetett felháborodással tápászkodott talpra.
Megigazította finom szövetű öltözékét, s utolsó pillantást
vetett a
lesöpört bábuk után maradt üres sakktáblára.
– Ne hidd, hogy az elébb cinizmus beszélt belőlem, Hunyadi.
Szívem
mélyén irigyellek asszonyod önfeláldozásáért. Értem soha, senki nem tett
volna ilyet. És azt hiszem, soha nem is fog.
Azzal felvetette fejét, és kimért léptekkel kisietett a
szobából.

7.

Ketten maradtak. A püspök-kancellár és a vajda úr. Csend

telepedett
közéjük, odakintről tisztán lehetett hallani a madarak
vijjogását.
– Ideje indulnunk – mondta nagy sokára Vitéz, és
közelebb lépett a
vajda úrhoz, óvatosan kerülgetve a földre szóródott
sakkbábukat, el ne
tiporjon egyet is. – Sok feladat vár még ránk.
Hunyadi nem felelt.
– Hallod, Jankó? Legalább megpróbáltuk. Meg kellett
próbálnunk,
mielőtt újra a fegyvereké lesz a szó.
– Mindig a fegyverek mondják ki az igazságot.
– Ostobaság! Most már nagyobb felelősséggel tartozol, most már
jóval több vagy, mint egyszerű katona! Ne feledd, mi az,
amiért
küzdünk! Hédervári elkezdte puhítani az urakat: mind többen
egyeznek
bele, hogy királyi kormányzóként átvedd a hatalmat Budán.
Hunyadi csak bámult maga elé.
– Cilleinek sejtelme sincs, milyen jelentős erőket
gyűjtöttünk össze –
folytatta Vitéz. – Attól tartok, komoly meglepetés éri majd…
Hunyadi nem felelt.
– Szedd össze magad, Jankó! Ne törődj vele, miket
hordott itt össze
az átkozott veres gróf. Csak az volt a célja, hogy
éket verjen Újlaki és
teközéd. Ha ti közös akaraton vagytok, néki nem jut babér.
Elemi érdeke
hát, hogy összeveszejtsen benneteket.
– Miért nem mondtad el?
– Tessék?
– Miért nem mondtad el? Soha nem akartam, hogy ilyen áron… Hogy
a becsületem árán… Hogy Erzsébet becsülete árán…
Vitéz nagyot nyelt.
– Nem kell hitelt adni a híreszteléseknek…
– Te ott voltál. Tudnod kell…
 – Nem voltam ott, Jankó! Erzsébet üzenettel Hédervárihoz
menesztett
lóhalálában…
– De tudtad, mi történt… Igaz?
Hunyadi megtörten, szokatlan szelídséggel a hangjában nézett
fel
barátjára.
– Ki vele, Zrednai! Tudtad, mi történt…
Várad frissen kinevezett püspöke zavartan elfordította
tekintetét.
– Hallottam ezt-azt, igen… Rosszindulatú szóbeszédet… De
semmi
olyat, aminek hitelt kellene adnod!
A vajda úr megtörten a fejét rázta.
– Sejthettem volna: Újlaki semmit sem tesz önzetlenül.
Sereget adott
Erzsébet mellé, hogy engem kiszabadítson. Miért tette
ezt? Hisz akkor
lehetett volna csak nyugodt, ha engem holtan tud. Ha meg Dracul
végez
velem, még a kezét sem szennyezi be vérrel. Mégis sereget
adott Erzsébet
mellé… Mi volt az ár? Erről beszél mindenki? Ezt
híresztelik hát
széltében-hosszában?
Vitéz lehajtotta a fejét.
– Én nem tudom…
– Tudod, csak gyáva vagy válaszolni. Megértelek… Így történt hát…
Ez volt az ára…
Hunyadi az ablakhoz támolygott és kipillantott a városra.
Tavaszi
napsütésben fürdő polgárházak, szűk, fénytelen utcák,
sikátorok,
járőröző, fekete vértes Hunyadi-katonák, szájtáti bámészkodók…
– Ezért változott meg Erzsébet… Ezért nem a régi…
Amikor legutóbb látta, előző esztendő Kisasszony havában, hogyan
is
búcsúzott tőle asszonya odahaza?
Néha mindent tűzre vethetünk, mindent, ami a múltra
emlékeztet…
Neked kell tudnod, hogy mit akarsz, hogy számodra mi fontos
és mi nem…
Néha nincs fájdalmasabb az igazságnál, mégis, csak az
igazság adhat erőt
ahhoz, hogy továbblépjünk.
Így mondta…
Hunyadi János, Erdély vajdája, Nándorfehérvár kapitánya
fáradtan
lehunyta a szemét.
Életében először valóban nem érzett elég erőt magában.
Nem volt
kedve semmihez. Megsebezték. Ez idáig úgy hitte, önérzete és
becsülete
Várna véráztatta mezején szenvedett csorbát, s az ellenség
túlereje volt
az, ami bemocskolta.
De mégis ez a másik seb kezd elüszkösödni. A
másik seb, amit
Erzsébet ütött a lelkén.
– Induljunk, Jankó! Szilágyi és Geréb már közelednek Buda
felé az
újonnan verbuvált ezredekkel. Thuz elkészítette a
kimutatásokat és a
fegyvervásárlások lajstromát. Gyorsan kell cselekednünk, különben…
De a vajda nem felelt.
Csak állt ott, meglett hadfiként, kissé tán már görbe háttal,
és bámult
kifelé az ablakon.
Arcán megfeszültek az izmok, a szeme sarkában gyűlő és
a homlokán
redőző ráncok öregemberré tették. Bajsza és halántéka
erősen őszült,
csak keskeny metszésű szeme és szája árulkodott továbbra
is arról a
belső erőről, mely idáig eljuttatta.
– Mind megfizetjük az árat – suttogta megtörten Vitéz a háta
mögött.
– Ha igaz, amit híresztelnek, Erzsébet csak azért
tette, hogy tégedet
megmentsen. Ne ítéld el! Nélküled mink semmik vagyunk!
Szükségünk
volt rád! És szükségünk is van…
Hunyadi megigazította csupa ránc, csupa mocsok ruháját. Hetek óta
úton volt, szervezte az új sereget, lázasan forgatta elméjében
az újabb és
újabb terveket.
– Hagyj magamra, Zrednai! Kérlek!
A püspök elszorult torokkal kihátrált a szobából. Ment, hogy
legalább
egyengesse valamelyest Cillei Ulrik biztonságos távozását
Székesfehérvárról.
Hisz az adott szó mégiscsak adott szó.

8.

Vitéz János, Várad frissen kinevezett püspöke még aznap este

levelet írt
Hunyadra Ferenc deáknak, a várnagynak, hogy bizalmasan,
kettejük
szinte atya-fiúi viszonyára tekintettel kérje, számoljon be néki,
mi történt
azon az éjszakán, mikor Erzsébet nagyasszony rávette
Újlakit seregei
átengedésére.
Mi lehetett az alku tárgya?
Pontosan tudta, hogy mit rebesgetnek az emberek – de
a pletykákat
kizárólag Újlaki piszkos híresztelésének tartotta. Képtelenség,
hogy
Erzsébet belemenjen ilyen mocskos alkuba… Képtelenség? Akkor
is, ha
Jankó élete a tét? Valóban olyan képtelenségnek tűnne akkor?
Tudnia kell az igazságot! Mostanra ugyanis a helyzet igen
elmérgesedett. A szóbeszéd – Cillei szíves közreműködésének
köszönhetően – Hunyadi fülébe jutott, s innentől
kezdve nem várható,
hogy Jankó a feladataira tudjon összpontosítani.
Valamit tennie kell, mégpedig azonnal.
Miután ezt a levelet futárra bízta, sürgősen megírt
egy másikat is.
Ezúttal Szilágyi Erzsébetnek…

9.

Hunyadi János fásultan lovagolt ki a város mellett

táborozó seregtest
megszemlélésére. Nem tartott vele senki, visszautasította Szilágyi
Mihály
ajánlkozását is, pedig sógora szeretett volna melléje
szegődni, mikor
látta, hogy erőst lógatja az orrát a vajda úr. Hiába: Jankó
egyedül akart
maradni, s ezt tudomásul kellett venni.
Ahogy Hunyadi a tavaszi napsütésben végigléptetett a
zsendülő
mezőn, csapatai sátortengere mentén, arcára árnyékot
vetettek az égen
gyülekező felhők. Annál mélyebb, sötétebb árnyékot csak a
szíve táján
érzett. Olyan árnyat, amely – attól tartott –
soha többé el nem oszlik
onnét.
Még ahhoz is kedvetlennek érezte magát, hogy a
történteken
gondolkodjék. Sőt épp gondolkodni nem akart semmiképp. Csak bámult
maga elé, észre sem vette, hogy tisztjei sorban
köszöntötték, néhányan
feléje integettek, a nevén szólogatták, tábortüzeik mellé invitálták,
enni,
inni hívták.
Zord tekintete nem akadt meg olyasmin, amit máskor
mindig
megjegyzett magának: egy-egy hanyagul kikötött lovat,
tisztítatlan
fegyvert, rosszul felvert sátrat, részeg katonát. Felőle
most akár az egész
tábor szabályt szeghetett volna, akkor sem vesz észre semmit.
Más önsajnálatba merült volna, de Hunyadi János
gyűlölte az
önsajnálatot. Igyekezett hát nem gondolni semmire. Hanem
amikor a
távolban megpillantotta az országút szélén veszteglő kocsit,
oldalán a
Cillei-címerrel, csak felvonta a szemöldökét.
Hát ezek meg?
A kocsinak kitörött az egyik kereke, a sodronyban
verejtékező
zsoldosok a tengelyt igyekeztek egy jókora husánggal megemelni,
hogy
hozzáférjenek a csonkhoz. Szentségeltek, köpködtek, s közben
kénytelen-
kelletlen tűrték az út mellett álldogáló Hunyadi-katonák
gúnyos
megjegyzéseit.
– Sietős az utatok, komák?
– Igyekezzetek, mert a veres gróf már árkon-bokron túl jár!
– Tetves német kutyák! Mit rontjátok itt a levegőt?
– Nem féltek-e, cimborák?
A vajda úr ajkán kaján vigyor terült szét.
No, Cillei Ulrik! A kíséreted itt marad nékünk!
Odaléptette lovát a mogorván tüsténkedő zsoldosokhoz.
– Az uratok hol van?
Az egyikük, kesehajú krajnai hadnagy rosszat sejtve
emelte fel
tekintetét; amikor rádöbbent, ki áll előtte lóháton, szeme
elkerekedett, s
önkéntelenül nekihátrált a megdőlt kocsinak.
– Előrelovagolt, nagyuram!
– Sietős volt az útja, igaz-e?
– Sietős, bizony.
– No, hát ti se késlekedjetek sokat, hadnagy uram!
– Odafordult az
egyik tisztjéhez, és közelebb intette. – Parancsolom, fiam, hogy
ezeknek
a nyomorultaknak a haja szála se görbüljék! Személyesen
felelsz a
biztonságukért! Gyenge utóvéddel nem foglalkozunk! Majd a
fősereggel!
A krajnai fellélegzett.
– Köszönöm, nagyuram!
– Ne köszönj semmit! Azonnal az urad után vágtatsz!
Megmondod
Cillei bárónak, hogy a következő hajnallal beáll a hadiállapot
közte és a
magyar nemzet között. Javaslom, igyekezzék haza, mert a
nyomában
leszek, és addig nem nyugszom, amíg meg nem nyuvasztom!
Megértetted?
A hadnagy elsápadt.
– Megértettem, uram!
– Akkor igyekezz! Remélem, nem botlom beléd a harcmezőn,
mert
gondolkodás nélkül kettéhasítlak, ha még egyszer a szemem
elé kerülsz!
Cillei zsoldosa mélyen meghajolt, s már inalt is a
lovához, hogy
teljesítse Hunyadi parancsait.
A vajda úr szigorú pillantást vetett embereire.
– Ti meg, ha kiszórakoztátok magatokat, készüljetek! Hallottátok,
mit
mondtam. Reggel tábort bontunk, és indulunk a Cilleiekre!
A közelben állók izgatottan összesutyorogtak.
– Hallottad? Megyünk Ulrik úr ellen!
– Hajnalban tábort bontunk!
– Háború!
S néhány pillanaton belül valahogy kutya jó kedve
támadt
mindenkinek. Egy emberként rühellették az egész Cillei pereputtyot
– jól
tudták, hogy míg ők a vérüket ontották török földön, mit
művelt a veres
gróf a magyar hátországban. Elszámolnivalójuk volt vele,
s most
egyszeriben elérkezettnek látták az időt a törlesztésre.
Hunyadi végigpillantott az éljenző, egymás vállát lapogató
vitézeken,
s valahol a lelke mélyén elszomorodott.
Nem szerette, ha keresztény ontja keresztény vérét –
no de, a
hétszentségit! Mennyi keresztényi érzület szorult a féreg
Cilleibe?
– Készüljetek! – bömbölte hirtelen feltámadó haragvással.
–
Megmutatjuk a kutya németjének, mi jár annak, ki
háborgatni meri a
magyart!
A haditáborban futótűzként terjedt a hír: a vajda
úr hadiparancsot
adott: készüljetek! Hajnalban indulunk!
Mire visszatért a szállására, Hunyadit mindenütt ünneplő
katonák
fogadták. Ragyogott az arcuk, s Jankó csak most döbbent
rá, hogy
elkerülhetetlen volt valójában a döntés.
– Irány nyugat! Készüljetek! Készüljetek!
Hajnalban Hunyadi János megindította újabb háborúját.
 Második fejezet

CSAPÁS NYUGATRA

1.

TOPHÁNE EDIRNE KÖZELÉBEN, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 850. ESZTENDEJÉBEN, MUHARRAM HÓNAP 14.17

Mohamed szultán abban a pillanatban tudta, hogy mire számíthat

ezen a
napon, amint megpillantotta az érkező Halil ábrázatát.
A nagyvezír
mélyen ülő malacszemei boldog fénnyel csillogtak, ahogy
végigmérte a
frissen kialakított ütegállások sorát. A szikes
lapályt a
felismerhetetlenségig átalakították a tüzérségi állásoknak ásott
árkok és
a vas, ón, réz, salétrom tárolására alkalmas raktárak. Erre a
napra
mindennek készen kellett volna állnia, de az építkezések
szemmel
láthatóan késtek: a Marica partjáig elnyúló faszénégető
boksák mellett
még három befejezendő barakk váza csúfoskodott. Azon túl
deszkák,
megégett facsonkok, szemét, hibás öntvények szürke halmai.
A genovaiak a szultáni sátor előtt álltak, egy
újonnan öntött ágyú
mögött, melyet sebtiben ácsolt, gyalulatlan bakra
szereltek. Az olaszok
verejtékezve ide-oda sündörögtek, és szentségelve osztogatták
parancsaikat szerb és német segédeiknek. Utóbbiak az
ágyú körül
kifeszített kötelekben botladoztak, összezavarodtak az egymásnak
ellentmondó parancsok hallatán. Az ágyú mellett kiborult egy
lőporos
hordó, az ágyúgolyókat tároló ládika oldala kiszakadt,
a golyóbisok
szertegurultak. A genovai mesterek a szentséges Szűzanyát és
Belzebubot
káromolták egyszerre.
Halil nagyvezír mosolygott, s elnézően simogatta frissen
beretvált
arcát.
– Szép munkát végeztek az embereid, felséges szultánom. Jaj
ellenségeinknek, ha ilyen felkészült tüzérséggel néznek majd
szembe a
harcmezőn! Allah növessze hosszúra szakálladat!
Mohamed idegesen ráhunyorgott; sokkal jobban zavarta a
nagyvezír
mögött közeledő, korallzöld köntöst viselő előkelő követ és
a perzsa kádi
jelenléte, mint Halil önelégült pimaszsága.
– Úgy látom, vendégeket is hívtál erre a nagyszerű napra.
Az öregember úgy tett, mintha csak most venné észre
a mögötte
lépdelő, büszke tartású férfiakat.
– Ó, csaknem elfelejtettem, nagyuram! Hasszán Danışmanoğlu
pasa,
seregünk kiváló hadibeszerzője és természetesen szultánunk…
elnézést,
lám, lám, a megszokás… az előző szultánunk személyesen
kinevezett
követe.
– Csakugyan? – Mohamed végigmérte a feltűnően tartózkodó,
alattvalói hódolatnak legapróbb jelét sem mutató öregembert.
–
Csodálkozom. Vajon miért küldött fényes tekintetű atyám
személyes
követet erre az alkalomra? És ha küldött is, miért nem hozzám
küldte?
Halil meghajolt, de amikor felemelte fejét, szemében
ravaszkás fény
csillant.
– Ki tudná azt megmondani, nagyuram? Minden Allah
akaratának
megfelelően történik. Talán atyád szükségesnek tartja, hogy
ily módon
győződjön meg róla, hogy helyes döntéseket hozol-e a
hadsereg
fejlesztését illetően.
– Úgy tudtam, atyám visszavonult, s már nem érdeklik
a birodalom
ügyei – jegyezte meg Mohamed rezignáltan. – Ezek szerint
mindig akad
egy-egy rosszindulatú alattvaló, aki szükségesnek tartja
felhívni a
figyelmét erre-arra. Igaz, Halil?
– Erről sejtelmem sincs, fényes tekintetű szultánom. Atyád
döntéseit
nem kívánom minősíteni, ha megengeded. Mindazonáltal
feltételezem,
nincs ellene kifogásod, hogy személyes követe által Murád
nagyúr első
kézből kapjon beszámolót itáliai tüzéreid minden bizonnyal
lenyűgözőnek bizonyuló bemutatkozásáról. És ha megengeded:
másik
kedves vendégem, a nevezetes Adama kádi segítségével ezt
követően
talán sikeresen eloszlathatunk egynémely kellemetlen szóbeszédet,
melyek immár az egész városban és szerte a
birodalomban terjednek,
sajnálatos módon foltot ejtve becsületeden.
 Mohamed rosszalló pillantást vetett a nagyvezír mellett
álló
vendégekre.
Allahra, hosszúnak ígérkezik ez a nap!
Hasszán Danışmanoğlu pasa atyja leghűbb embereinek
egyike volt,
kérlelhetetlen, megvesztegethetetlen udvaronc. Adama kádiról
kevesebbet tudott, de sokszor hallotta már emlegetni nevét
a szultáni
udvarban: állítólag a perzsa minden titkok tudója volt,
nem maradt
előtte felfedetlen rejtély. A leggazdagabb pasák,
beglerbégek,
tartományurak őt hívták, ha összeesküvéseket kellett leleplezni,
árulók
kilétét felfedni, gyilkosságok elkövetőit megtalálni, rég
eltemetett
rejtélyeket megfejteni.
Adama kádi és Danışmanoğlu pasa – két veszedelmes ember.
Mohamed nagyot nyelt.
Előbb az ágyúk…
A baj az volt, hogy a genovai és velencei gyaurok
munkája már eddig
is egy vagyont emésztett fel, és Edirne-szerte nyílt
titoknak számított,
hogy az előkészületek során egymás után robbantak fel a nagy
nehezen
megöntött vascsövek. Az első három bombardának már hetekkel ezelőtt
el kellett volna készülnie, csakhogy az olaszok minduntalan
találtak
valami kifogást: nem megfelelő a lőpor minősége, a
salétrom
átnedvesedett a helytelen tárolás következtében, az Anatóliából
hozatott
réz nem alkalmas az ágyúöntésre, a rác ráják szándékosan
késleltetik a
munkálatokat…
Zaganos néhány nappal ezelőtt jelentette, hogy a
városban már azt
rebesgetik, azért késlekedik a janicsár dzsemáatok zsoldja, mert
az új
ágyúk öntésére elköltendő összeg a tervezett sokszorosára nőtt.
Ez igaz is volt: a kincstár gyakorlatilag kiürült,
s a genovai kutyák
egyre újabb aranyakat követeltek az építkezések és az
előkészületek
folytatásához. A helyzetet rontotta, hogy Mohamed kisebb
vagyont
fizetett ki a velencei hajóépítő mestereknek, akiknek azt
adta parancsba,
hogy tervezzék meg az új török flotta első nagyobb gályáit.
Halil, mint a
hadsereg főparancsnoka, ellenezte ezeket az általa
haszontalannak
tartott intézkedéseket, és egyelőre sokkal fontosabbnak
tartotta, hogy
legalább a megtépázott hadsereg fegyelmét helyreállíthassa.
Ez pedig a
zsold kifizetése nélkül elképzelhetetlennek tűnt.
Mohamed körbepillantott a hatalmas szultáni sátor előtt
felállított
trónusából.
Mögöttük a díván tagjai, a szultáni udvar
főurai, bírái sorakoztak,
arrébb a városból kitóduló csőcselék, a bámészkodók hada.
Ahogy
végigfuttatta rajtuk tekintetét, egy pillanatra megakadt. A
tömegben
felfedezett néhány lándzsás őrt, akik két különös figurát
fogtak közre.
Egyikük féllábú volt, afféle koldusnak tűnt, a
másikuk sunyi képű
martalócnak. Nem messze tőlük, a kizlar agasi18
alabárdosai közt Mara
hatunt, a hárem első ágyasát pillantotta meg.
Rossz érzése egyre erősödött, szíve szakadatlan
dübörgött, majd
kiugrott helyéről.
– Kezdhetjük, fényes tekintetű szultán?
A lapályon kialakított lőtér szélén a kijelölt
janicsáralakulatok
katonái sorakoztak fel. Szemközt, a Marica kanyarulatánál, egy
ligetes
részbe hatvan-hetven keresztény foglyot tereltek össze egy
kötelekből,
deszkákból elkerített karámba, hogy ne tudjanak kitörni onnét.
Szerencsétleneknek sejtelme sem volt, mi vár rájuk: a
szultáni sátor
közelében felállított vadonatúj ágyú csöve egyenesen rájuk szegeződött,
ám ezt ők egyelőre nem láthatták, hiszen az ágyút hatalmas
szalmabálák
takarták a szemük elől.
– Hol az ördögben késlekedik Zaganos?
A mindig ugrásra kész Ibrahim pasa idegesen tekintgetett
körbe.
– Megkerestessem, uram?
– Tudja, hogy itt lenne a helye! Remélem, megfelelő
indokot hoz
majd fel a távolmaradásra, különben elevenen megnyúzatom.
Halil nagyvezír ezalatt önelégült mosollyal foglalta el helyét
a díván
tagjainak fenntartott szőnyegen – neki is állnia kellett,
mint mindenki
másnak az uralkodó kivételével. Két vendége közrefogta.
– Esetleg kezdhetjük, szultánom? Délután szeretném
megszemlélni a
ruméliai hadtest frissen felállított alakulatait, melyeket
kegyeskedtél a
dunai határszélre meneszteni.
– Várunk még! – felelte Mohamed, s kelletlenül a követ
felé fordult. –
Addig is, míg embereim elkészülnek, hadd kérdezzem meg, hogyan
szolgál atyám egészsége, kedves pasa? Megírta már
azokat a
költeményeket a régen látott manisszai rózsalugasairól?
Hasszán Danışmanoğlu pasa nem felelt, tekintetét mereven
előreszegezte, és a genovaiak által előkészített ágyúkat
bámulta.
Mohamed elsápadt.
Mire vélje ezt a kimértséget?
Valahonnan a lőporraktárak mögül két cifra öltözékű
itáliai
közeledett, az őrzésükre kirendelt janicsárok kíséretében. Amikor
közel
értek a trónushoz, mélyen meghajoltak, kalpagjukkal a földet
söpörve.
– Fényes tekintetű szultán! Szabadjon megjegyeznünk, hogy az
öntvények…
Az ifjú szultán leintette őket.
– Ne most! Nem látjátok, hogy a nemes pasával beszélgetek?
Francesco Draperio és Raffaele Castiglione érzékelték,
hogy
csakugyan nem a legalkalmasabb pillanatban érkeztek, s
illedelmesen
besoroltak a díván gyülekező tagjai mögé. Onnét ugyan nem láttak
szinte
semmit, de a két genovai egyáltalán nem volt biztos benne,
hogy ez baj.
Ami a baljós előjeleket illeti, nem is igazán kívántak
a szultán szeme
előtt maradni sokáig…
– Talán nem hallottad az imént kérdésemet, kedves pasa
–
próbálkozott ismét Mohamed. – Az után érdeklődöm, hogy
szolgál
kegyes atyám egészsége.
Hasszán Danışmanoğlu szigorú tekintettel az uralkodó felé
fordult.
– Megnézhetem az ágyút, uram?
Mohamed meghökkent.
– Az ágyút?
– Látni akarom.
A pasa nem várt beleegyezést, méltóságteljesen feltápászkodott és
a
szitkozódó genovaiakhoz lépett. Azok óvatosan hátrahőköltek és
abbahagyták a fecsegést.
– Hol késik Zaganos? – suttogta a szultán, amíg a
pasa gúnyos
tekintettel végigvizsgálta az itáliaiak ágyúját. – Nem várhatunk
túl
sokáig…
– Hogy iménti kérdésedre választ adjak, szultánom – hajolt
közelebb
fölényes kifejezéssel az arcán Halil –, tudomásom szerint kegyes
atyád a
lehető legjobb egészségnek örvend. Egyedül az Edirnéből
érkező,
fölöttébb aggasztó hírek nyugtalanítják.
– Miféle hírek?
– A hadsereg állapotáról, uram. Természetesen, ami engem
illet,
minden alkalmat megragadok, hogy megnyugtassam a fényes
tekintetű
szultánt… Bocsánat, az előző szultánt. Nem vagyok benne
bizonyos,
uram, hogy sikeresen. Némely szóbeszéd ugyanis… ahogy már az imént
említettem… sajnálatos módon eljutott az ő fülébe is,
holott talán
szerencsésebb lett volna, ha nemes atyádat megkímélik
ezektől a
nyilvánvalóan alaptalan vádaskodásoktól.
Mohamed homlokán verejtékcseppek sorjáztak. Szeme izgatottan
cikázott az ágyút vizsgálgató pasa és a mellette ácsorgó
nagyvezír között.
– A szóbeszéd az csak szóbeszéd. Nem törődünk vele.
– Egyetértek, dicső szultánom! Éppen ezért utólagos
engedelmeddel
úgy rendelkeztem, hogy egyszer s mindenkorra tisztázni kell
téged az
alaptalan gyanúsítgatások alól. Ezért kértem a nevezetes
Adama kádit,
hogy segítsen nekünk.
Mohamed ereiben megfagyott a vér.
– Miként?
– Remek alkalomnak találtam ezt a reményeim szerint sikeresnek
bizonyuló bemutatót arra, hogy az ilyen ügyekben nagy
tekintélynek
örvendő kádi atyád személyes követe elé tárhassa
vizsgálatának
megállapításait.
– Miféle vizsgálatról beszélsz?
– Ahogy már említettem, fényes tekintetű szultán, magam
is
méltánytalannak tartom a sok ártalmas szóbeszédet, amelyeket
immár
birodalomszerte terjesztenek rólad. A mai ünnepélyes alkalmat
találtam
méltónak ahhoz, hogy a lehető leggyorsabban nemes atyád
fülébe
juttathassuk a szóbeszédet Allah akaratából nagy
valószínűséggel cáfoló
vizsgálat pontjait. Egyetértesz, szultánom? Bizonyosan egyetértesz…
Mohamed fagyosan a nagyvezírre mosolygott.
– Miért gyűlölsz engem ennyire, Halil?
– Én nem gyűlölök senkit. A birodalomért élek, uram. Talán
az utolsó
vagyok a régi török családok fiai közül, akik a nagy
Oszmán
hitharcosaiig vezethetik vissza vérvonalukat. Én még szabad
oszmán
harcosnak születtem, nem keresztény rabszolgának… A mi nevünk
egybeforrt a birodaloméval, szultánom. Beláthatod, hogy megillet a
jog,
hogy cselekedjek, ha veszélyben érzem mindazt, amit nemes
atyáddal
együtt felépítettünk.
– Ez árulás!
– Nemsokára kiderül, mi az árulás, és mi nem – hajolt
szinte a földig
az öregember, és tekintetét előrefordította, mintha mostantól
kizárólag
az ágyú és az azt vizsgáló pasa kötné le a figyelmét.
A díván tagjai jól
hallottak minden mondatot, de kínos igyekezettel próbáltak
úgy tenni,
mintha nem értenének egy szót sem belőle.
– Kezdjétek! – parancsolta a szultán, uralkodva hangja
remegésén, és
kihúzta magát a trónuson. – Mutassátok meg, milyenek
lesznek
legyőzhetetlen seregeink új ágyúi!
Francesco Draperio apró kézmozdulatára a genovai
fegyvermesterek
kapkodva tölteni kezdték az ágyút. Amíg ezzel foglalatoskodtak,
Murád
követe méltóságteljes léptekkel visszasétált a szultáni sátor
elé, és
valamit Halil fülébe súgott, mielőtt gondterhelt
képpel besorolt volna
melléje.
Ibrahim pasa, a hű renegát a szultán háta mögé húzódva
feszengett, s
néhány pillanatra, amikor csaknem teljes csend ereszkedett rájuk,
a fogai
csikorgását is tisztán lehetett hallani.
A genovaiak befejezték az ágyú megtöltését, és hátrafelé
pislogva
várták Mohamed parancsát.
Amikor az ágyúcső elől a rác ráják elgörgették a takarásként
használt
szalmakötegeket, a kötél- és deszkakarám felől sikoltozás
támadt. A
keresztény foglyok csak most ébredtek rá, mi célból terelték
be őket oda.
A távolból meghallották az olasz vezényszavakat és az
őrzésükre
kirendelt janicsár parancsnok torokhangú utasításait. A kétoldalt
felsorakozott katonák megfeszítették íjaikat.
– Ezek megölnek! Megölnek minket!
– Meneküljünk!
Ám mielőtt bármit tehettek volna, a janicsárok
egyetlen sortüze
megakasztotta lendületüket; a nyílvesszők suhogva csapódtak
soraikba,
megtizedelve őket. A zűrzavarban szerencsétlenek elbotlottak
egymásban, és rikoltozva, halálfélelemtől megvadulva keresték rémülten
a kiutat.
Azonban nem volt kiút: az ágyú csöve egyenesen rájuk szegeződött.
– Fuoco!19 – harsogta a genovai tüzér, s az ágyú
gyújtólyukához
érintette a parázsló végű rudat.
A szultáni sátor előtt a díván tagjai közül
néhányan
elővigyázatosságból a fülükre tapasztották kezüket, hogy ne
szakítsa át
dobhártyájukat a süvöltő bömbölés.
De ebben a pillanatban nem volt szükség az
elővigyázatosságra.
Ugyanis nem történt semmi. A gyutacs izzott, szikrákat
hányt néhány
pillanatig, aztán a sistergés egy halk pisszenéssel elhalt.
Csend támadt.
A lapály fölött valahol ragadozó madár vijjogott.
Mohamed, az Ottomán Birodalom ifjú szultánja nem mert
oldalra
nézni, nehogy látnia kelljen Halil nagyvezír és
Danışmanoğlu pasa
ábrázatát. Tekintetét mereven előreszegezte, és érezte, hogy szíve
a
torkában dobog, majd kiszakad mellkasából.
– Mi volt ez?
A genovai tűzmester elkerekedett szemekkel hátrafordult, s
tett egy
tétova mozdulatot. Azaz csak tett volna; szét akarta tárni
karjait, de
ebben a minutumban az ágyú fülsiketítő dörejjel szétrobbant.
Vasdarabkák záporoztak szerteszét a gomolygó, rubinvörös
lánggömbből. A korom- és füstfelhő éhesen harapózott minden
irányba,
éjfekete pöffetegei felhabzsoltak mindent, ami az útjukba
került.
Mohamed talpra szökkent – a talaj még mindig remegett
a lába alatt.
– Allah nevére! Mi volt ez?
Mintha kövér esőcseppek doboltak volna a díszes sátor
tetején:
húscafatok és megpörkölődött csontdarabkák hullottak alá a
zsíros
koromfelhőből. Ahol az előbb az ágyú állt, most egy
kisebb kráter
füstölgött. A rác ráják és a német segédek sebesülten,
jajgatva
hempergőztek szerteszét, körülöttük letépett karok, lábak
hevertek,
lüktető vérpermetet szórva a megfeketedett fűre.
 A szultán lehajtotta a fejét.
– Nos, uram, azt hiszem, kidobott pénz volt minden arany,
amit erre
költöttél – jegyezte meg halkan, atyáskodó hangsúllyal Halil
nagyvezír,
miközben ráncos bőrét simogatta a nyakánál. – Kár, hogy nem
hallgattál
rám. Sok vesződségtől és még több költségtől megkímélhettelek
volna,
ha megfogadod tanácsomat, ahogy atyád is tette mindig.
Mohamed gyilkos pillantást vetett rá, és eljátszott a
gondolattal, hogy
azonnal parancsot ad a nagyvezír kivégeztetésére. De tudta:
janicsár
dzsemáatjai még aznap fellázadnának a hír hallatán –
kénytelen nyájas
mosollyal válaszolt hát:
– Minden újdonság vesződséggel jár. Az új tüzérségem
kialakítása és
az új flotta megépítése is. Ha mindig az öreg emberekre
hallgatnék,
Hunyadi előbb-utóbb felülkerekedne rajtunk.
A karám felől velőtrázó sikolyok hallatszottak – a keresztény
foglyok
kihasználva az ágyú felrobbanását, s nem bízva abban, hogy még
egyszer
ilyen szerencséjük lesz, megpróbáltak kitörni a deszkák
és kötelek
szorításából. A kétoldalt felsorakozott janicsárok azonban
gyilkos
sortüzet eresztettek közéjük. Sziszegve csapódtak a
nyílvesszők, a
sikoltozó férfiak, nők és gyerekek egymás után buktak el
– a többiek
rajtuk keresztülgázolva futottak tovább.
Mohamed intett csauszainak, hogy öljék meg mindet.
– Mondd meg felséges atyámnak, pasa – Hasszán Danışmanoğlu
felé
fordult –, hogy a diadalhoz kudarcok egész során át vezet az
út. Atyám
tudni fogja, hogy igazam van.
– A nagyvezír nem azért hívott ide, hogy ezt a
szerencsétlenséget
végignézzem – jelentette ki száraz hangon a küldött. –
Azért vagyok itt,
hogy halljam a nemes kádi vizsgálatának eredményét.
– Nagyszerű! – Halil udvariasan, kissé tán túlságosan
teátrális
érdeklődéssel Adama kádi felé fordult. – Lépj előre, kedves
barátom!
Mohamed gyomrát görcsbe rántotta a félelem.
Igaz lehet? Nem lehet már tenni semmit?
A díván tagjai összesugdostak a hátuk mögött. A
felrobbant ágyú
maradványai még szerteszét füstölögtek, a széttépett emberi
testrészek
még a sátor vásznán, a fűben hevertek, vérpermet és korom
borított be
mindent, de a rettenetes látvány már senkit sem érdekelt.
Torokhangú
karattyolás jelezte, hogy a hallgatóság tökéletesen tisztában
van a
pillanat súlyával, és izgatottan várja a fejleményeket.
– Murád őfelségének tudnia kell, kit is ültetett
valójában a szultáni
trónusra – folytatta Halil. – Kedves barátom, Adama
kádi
tanúvallomásokat gyűjtött a múlt sötét fejezeteire
vonatkozóan.
Reméltem, hogy ezek a sötét fejezetek megmaradhatnak a múlt
ködében,
de sajnos az események arra kényszerítettek, hogy eloszlassam
körülöttük a ködöt…
Mohamed kétségbeesetten kereste a menekülési lehetőségeket. Ha
esetleg lefogatná a nagyvezírt, atyja követét és a perzsát…
No, de milyen
indokkal tenné? És mi lenne aztán? A janicsárok lázadását
nyilvánvalóan
atyja sietős visszatérése és az ő leváltása követné…
– Uram…
Ibrahim pasa megszorította a vállát. Mohamed értetlenül
felpillantott, s látta, hogy hátul, a díván tagjai
és a szájtátiak mögül
kiválik a tömegből Zaganos. A pasa szolgái egy hatalmas
kosarat cipeltek
magukkal, óvatosan egyensúlyozva a sokaságon át.
– Hol az ördögben késtél ilyen sokáig?
– Itt az idő, hogy minden részletre fény derüljön! –
folytatta a sátor
előtt Halil. – Adama kádi elvégezte a munkát, s
mondhatom, példás
ügybuzgalommal gyűjtötte össze a bizonyítékokat, melyek
minden
kétséget kizáróan igazolni fogják, hogy az az ifjú, aki
a szultáni trónon
ül…
Halil egy pillanatra elhallgatott. A díván tagjai, a
ruméliai és az
anatóliai szandzsákbégek, a kincstartók, a tanácsadók, s
kijjebb, a
léhűtők sokasága lélegzet-visszafojtva várta a folytatást.
Csak kevesen
figyeltek a szélső karéjnál megtorpanó Zaganos pasára és
a kosarat
cipelő csauszokra.
A perzsa kilépett a követ elé, és szavait egyenesen hozzá
intézte.
– Engedelmeddel, nagyuram! Az írásos és szóbeli
tanúvallomásokat
most színed előtt… s ekképpen Murád szultán színe
előtt is…
személyesen ismétlik el azok, akik igazolni tudják Mohamed
veliaht
születésének valóságos körülményeit és ifjúkorának egy
gyalázatos
árulását.
Adama kigörgetett egy pergamentekercset, és fennhangon
olvasni
kezdte:
– Tanúként szólítom a könyörületes Allah nevében Ali
Kobadjit, hogy
ismételje el saját szavaival, amit a Koránra tett esküvéssel
már írásba
adott nekünk! Szólítlak, Ali Kobadji! Tanúként szólítom Mara
Brankovicsot, Murád szultánunk első ágyasát, hogy ismételje el
saját
szavaival, amit korábban nekem már elmondott, és tanúként
szólítom
Musztafa bin Alit, Murád szultán néhai janicsárját,
hogy ismételje el
saját szavaival, amit a Koránra tett esküvéssel már írásba adott
nekünk!
Lépjetek elő!
Dermedt csend támadt.
Halil és Adama oda pillantottak, ahol nemrég még a
kádi lándzsás
őrei várakoztak.
Most nem voltak sehol.
A nagyvezír ijedten a kádira emelte tekintetét.
– Tanúként szólítom a könyörületes Allah nevében Ali
Kobadjit! –
ismételte fennhangon Adama, a nyakát nyújtogatva kereste a
tömegben
embereit és az általuk védelmezett két alakot. – Tanúként
szólítom Mara
Brankovicsot és Musztafa bin Alit!
A szájtátiak gúnyosan felmorajlottak.
– Nemes kádi! – lépett előre Zaganos pasa, tökéletesen megválasztva
az alkalmas pillanatot. – Mielőtt folytatnád, és helyrehozhatatlan
károkat
okoznál a szultáni hatalom tekintélyében, kérlek, vess egy
pillantást erre
a kosárkára!
A díván tagjai és a sátor környékén ácsorgó csőcselék
felmordultak.
– Ez itt Adama kádi első tanúja – harsogta Zaganos,
és kiemelt a
kosárból egy fejet. A tömeg immár izgatottan hörgött. – Sajnos
az imént
egy kis baleset érte. Túl közel állt a felrobbant ágyúhoz.
Halil nagyvezír felháborodottan előrelépett, apró malacszemei
villámokat szórtak.
– Ez közönséges gyilkosság!
– Én inkább balszerencsének nevezném – vont vállat
Zaganos. – Hogy
is mondtad az elébb, nemes uram? Minden Allah
akarata szerint
történik. Bizonyára ez is úgy történt.
Adama kádi egyre csak a pasa kezében csüngő fejet
bámulta. Ali
Kobadji szeme még mintha mozgott volna üregében, a
nyakból sűrű,
fekete vér csöpögött a földre.
– És ha már itt tartunk – folytatta Zaganos –,
egészen véletlenül
hasonló baleset érte a másik tanúdat is, Adama.
Szegény Musztafa bin
Ali! Nézzétek, mi lett vele!
A rác janicsár feje rosszabb állapotban volt, arcának nagy
részét
vörös masszává alakította egy jókora pörölycsapás.
– Kérlek, szultánom, példásan büntesd meg a genovai
ágyúöntőket!
Óvatlanságuk most két értékes tanú halálát okozta.
Mohamed elmosolyodott. Hű embere visszamosolygott rá, aztán
egyszerűen elgurította a megperzselődött füvön a két
emberfőt – azok,
mint két kugligolyó bucskáztak a felrobbant ágyú helyén tátongó
gödörbe.
– És még valami, kedves kádi! Képzeld csak, röviddel a
haláluk előtt
a tanúid újabb vallomást tettek. Néhány sor az egész,
ezúttal igazán nem
voltak bőbeszédűek – mutatta Zaganos az övéből
előhúzott két
pergamentekercset. – Visszavontak mindent, amit korábban
megbízód
jóváhagyásával csalárd módon kikényszerítettél belőlük. Azt
állították,
hogy megfenyegetted őket, ha nem vallanak az ifjú szultán
ellen,
halálnak halálával lakolnak!
Halil nagyvezír kimerülten támolygott közelebb Zaganoshoz.
– Hiába, te hitvány eb! Van még egy tanúnk, aki él!
Jöjj, nemes
hatun! Jöjj, és mondd el mindannyiunknak, amit Adama
kádinak már
elmondtál!
A díván tagjai egyszerre fordultak Mara felé. A biridzsi kadin
lesütötte
szemét, és szerecsen őrei kíséretében közelebb lépett. Egy futó
pillantást
vetett Adama kádira, aztán a rezzenéstelen arcú
Hasszán
Danışmanoğlura.
– Itt vagyok, uram!
– Kész vagy tanúskodni, nemes hatun?
– Kész vagyok, uram.
Halil pasa egy kicsit megenyhült, kieresztette a
tüdejéből a
felgyülemlett levegőt.
– Lépj közelebb, leányom! Mindannyian tudjuk, mennyit
szenvedtél
Mohamed veliaht kegyetlenkedéseitől. Itt az idő, hogy az
igazság szavai
által megtisztítsd lelked, és megnyisd az ítélkezés haragjának
útját!
Mohamed dermedten Zaganosra meredt.
És most?
A pasa hirtelen elkomorulva nemet intett fejével:
a biridzsi kadint
mégsem ölheti meg mindenki szeme láttára…
– Beszélj, leányom! – Halil atyáskodón Marára mosolygott,
majd
vádlón szembenézett az ifjú szultánnal. – Mondj el mindent,
amit ennek
a fiúnak a születésével kapcsolatban tudsz. Tárd fel
a súlyos titkot, és
szabadulj meg lelked terhétől! Mondd el, ki ennek a
fiúnak a valódi
nemzőapja!
Mara szembefordult Mohameddel.
– Esküszöm a Koránra és a Bibliára, a könyörületes
Allahra, a
mindenható Istenre, és mindenre, ami szent, hogy ennek a
fiúnak a
valódi nemzőapja… – Elhallgatott, szeme a kíváncsian
előrehajoló
Hasszán Danışmanoğlura rebbent. – Ennek a fiúnak a
nemzőatyja
minden kétséget kizáróan az előző szultán, Murád, ezen
a néven a
második…
Az üdvözült mosoly egyszeriben lehervadt Halil
arcáról. Döbbenten
az első ágyasra bámult, mint aki nem hisz a fülének.
– Nemes hatun! – Adama kádi kétségbeesetten ragadta
meg az
asszony karját. – Miért változtattad meg vallomásodat?
– Mert ez az igazság! És mert a kádi aljas
fenyegetéssel vett rá az
előző vallomásom megtételére! – Mara Brankovics lesütötte szemét.
– De
akkor is ez az igazság! És ezt mindenkinek tudnia kell!
Mohamed megrendülten állt a díván tagjainak karéjában.
Minden
néhány minutum alatt zajlódott le: az ágyú felrobbanása,
a Halil által
megrendezett színjáték, és Zaganos hatásos belépője. És most…
De miért? Miért állt ki mellette Mara hatun?
– Hallhattátok – mondta halkan az ifjú szultán. –
Ez az igazság.
Zaganos!
– Szultánom?
 – Fogjátok le ezt az embert! – most rajta volt a vádló
szerepe, ujjával
egyenesen Adamára mutatott. – A köztiszteletben álló kádi hamis
tanúzásra bírt embereket, hogy az így kicsikart hazugságokat
szultánja
ellen fordítsa! A büntetése: halál!
Mielőtt megmukkanhatott, tiltakozhatott volna, a hű Zaganos
máris
odaugrott a perzsához, és szablyájának egyetlen suhintásával
levágta a
fejét. A kádi fejetlen teste ott állt még néhány
pillanatig, tántorogva,
szédelegve, nyakából szökőkútként spriccelt szerteszét a vér, forró
gejzírrel terítve be Mara hatun hófehér arcát.
Halil rémülten hátrált egy lépést.
– Mindenki térjen vissza a városba! – parancsolta a
szultán. – Ibrahim
pasa!
– Szultánom?
– Tudni akarom, ki bérelte fel ezt az embert a hamis
tanúvallomások
megtételére.
– Meglesz, uram! – mosolygott Ibrahim, szemét le sem
véve a
nagyvezírről. – Azt hiszem, nem lesz különösebben nehéz
dolgom.
A janicsárok terelni, noszogatni kezdték vissza Edirne kapui
felé a
csőcseléket; a díván nemes tagjai kisvártatva követték őket, ki
gyalog, ki
lóháton.
A szultáni sátornál csak az uralkodó és leghűbb emberei
maradtak.
No és persze Murád követe.
– Nemes pasa! – fordult Hasszán Danışmanoğlu felé
Mohamed. –
Sajnálom, hogy feleslegesen utaztál ide.
– Nem utaztam ide feleslegesen – hajtott fejet Murád
követe. – Halil
nagyvezír invitálása ugyan egy végzetes leleplezésről szólt, s
az én uram
azzal bízott meg, hogy hallgassam végig figyelemmel mindazt,
amit
vádként felhoznak a fia ellen. Meg kell mondanom, nagy
megkönnyebbülés számomra, hogy a vádaknak nincs alapja.
Halil megsemmisülten állt a közelben.
– A saját szemeddel láttad, Hasszán! Meggyilkolták a
tanúimat!
– Én csak egy sajnálatos balesetet láttam. Ráadásul Mara hatun
él, és
az én megítélésem szerint egyértelműen fogalmazott.
Fenyegetéssel
csikartátok ki a tanúvallomásokat, ez a napnál világosabb.
 A nagyvezír lehajtotta fejét. Az ifjú Mohamed még soha nem
látott
összetörtebb, reményvesztettebb embert.
– Térj vissza a városba, Halil. Aztán rögvest
jelentkezz a palotában.
Kihallgatásra várlak.
Halil pasa remegve meghajolt.
– Parancsodra, szultánom!
Némán nézték, amint meghajlott háttal elindult vissza,
a város felé.
Csauszai, fegyveres őrei néhány lépés távolságra követték.
– Jelenthetem atyádnak, hogy az Oszmán Birodalomnak új
nagyvezíre van? – kérdezte Hasszán Danışmanoğlu rezzenéstelen
arccal.
Zaganos és Ibrahim önelégülten feszítettek a szultán
mellett, különösen
Zaganos; e pillanatban bizonyos volt benne, hogy életében
új korszak
kezdődik ezen a napon.
– Jelentheted atyámnak, nemes pasa, hogy Halil nagyvezír
a mai
napon megértette, hogy a birodalomnak valóban új szultánja van.
– Meglepsz. Ezek szerint nem végezteted ki?
– Eszem ágában sincs – Mohamed intett testőreinek,
hogy
elővezethetik lovát. – Nem vagyok már gyerek…
Zaganos döbbenten Ibrahimra pillantott.
– Fényes tekintetű szultán, azt akarod mondani, hogy…
– Ne most, Zaganos! Egy óra múlva várlak
mindkettőtöket az
odámban. Sürgős döntéseket kell hoznunk!
A két renegát földig hajolt előtte.
– Ott leszünk, uram!
Mohamed kihúzta magát, és hű embereit faképnél hagyva
Mara
hatun után sietett. A szultán első asszonya kimért léptekkel,
felemelt
fővel haladt testőrei kíséretében, s már csaknem Edirne
külső kapujáig
ért, amikor az uralkodó utolérte.
– Egy pillanatra! – kiáltott utána.
Mara megtorpant, bevárta.
– Miért? – kérdezte kipirult arccal a fiú. – Csupán
erre felelj, kérlek.
Miért?
A biridzsi kadin értetlenül nézett vissza rá.
– Hogyhogy miért?
 – A kezedben voltam! Szétmorzsolhattál volna asszonyi
ujjaiddal.
Megsemmisíthettél volna. Mindenki tudja, hogy ott voltál, hogy
ismered
születésem körülményeit…
Mara arca most rideg maradt, kifejezéstelen.
– Az igazat mondtam, Mohamed. Atyád fia vagy. Ehhez
nem férhet
kétség. Aki azt akarja bebizonyítani, hogy más nemzett téged,
az hazug
és csaló…
– Ha te állítod ezt, neked még el is hitték volna.
– Tudom.
– Rossz voltam hozzád. Megaláztalak… Széttörtem tested,
lelked.
– Gyermek voltál, és még most is az vagy.
– Most bosszút állhattál volna mindenért.
– De nem tettem.
– Hálát remélsz?
Mara Brankovics arcán halovány, szomorkás mosoly suhant át.
– Amit tettem, a saját lelkiismeretem miatt tettem.
– És én soha nem felejtem el, biridzsi kadin – az ifjú
szultán megfogta
Mara törékeny kezét, és megcsókolta. – Amíg élek, soha…
Köszönöm.
Küldd el kívánságaidat Ibrahim pasának. Bármit kérhetsz.
Többet nem
esik bántódásod. Személyes védelmem alatt állsz. Ha
bármikor bármire
szükséged van, szólj.
Mara lesütötte a szemét.
– Így lesz, Mohamed.
Az ifjú fejet hajtott, és már visszapattant volna
nyergébe, amikor a
biridzsi kadin utána kiáltott.
– Kérlek, ne essék bántódása!
– Kinek?
– A titkokat, melyeket Halil pasa ma csaknem felfedett,
már csak
kevesen őrzik magukban. Van, akit nem érhetsz el, de van, akit
igen. Az
anyádra gondolok, Mohamed. A titkoknak ő a legfőbb
tudója. Kérlek, ne
essen ezért bántódása.
Mohamed arcán döbbent kifejezés suhant át.
– Hogy feltételezhetsz ilyet, nemes hatun? Az anyámról
beszélsz…
– Ha igazán hálás vagy nekem, kérlek, ígérd meg!
 Az ifjú szultán csöndesen bólintott.
– A szavamat adom!
Mara Brankovics elmosolyodott.
– Köszönöm. Ennyi nekem elég.
Megfordult, és testőrei kíséretében belépett Edirne kapuján.
Mohamed szultán – Allah Földi helytartója, a világ
Uralkodóinak
Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és
Hitetlenek
Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ
Bajbajutottainak
menedéke, és a Földet Beborító Mindenható Csend Hangja,
Isten
Árnyéka a Földön – tűnődve követte őt.

2.

Halil pasa úgy reszketett színe előtt, akár a nyárfalevél.

Legdíszesebb
köntösét öltötte magára hófehér selyemövvel, fején egyszerű
gázi turbánt
viselt, melyet hatalmas rubin fogott össze homloka felett.
– Fényes tekintetű szultán, nem érdemlek mást, csak
halált. De
kérlek, legalább a gyermekeimnek és családjaimnak kegyelmezz!
Ostoba
voltam és elvakult. Tévedtem.
– Mit tudsz felhozni mentségedre?
A nagyvezír széttárta karját.
– Semmit, uram. Legfeljebb azt, hogy hiszem… hittem
benne, hogy
nem vagy alkalmas az uralkodásra. Hittem azt, hogy Murád
őfelségének
vissza kell térnie a trónra. Veszélyben éreztem a
birodalom sorsát, míg a
te kezedben van a gyeplő.
Mohamed elnézett Halil feje felett, valahová a terem
túlsó végébe,
ahol alabárdos őrei álltak a bejáratnál.
– Nem öletlek meg. Adok még egy esélyt neked, Halil.
A nagyvezír hitetlenkedve bámult fel rá.
– Szultánom… örök életre hálás leszek… Köszönöm! Köszönöm!
– Olvasd el ezt!
A szultán egy pergament nyújtott át neki. Perzsa nyelvű
jelentés volt,
a vidini bég pecsétjével ellátva.
Halil hunyorogva silabizálta a néhány mondatos szöveget.
 – Nem értem…
– Mit nem értesz? Hunyadi összeszedte hadseregét.
– Azt nem értem, uram, miért nyugatnak indult velük?
– Pedig nyilvánvaló. Meg kell torolnia az engürúszok nyugati
szomszédainak garázdálkodásait. Legutóbb keletre csapott,
elsöpörte
Vlad Dracul erőit, most pedig nyugatra csap. Rendet teremt.
A nagyvezír apró malacszemében gyanakvó fény villant.
– Én miért nem kaptam erről jelentést?
– Mert én vagyok a szultán, Halil. Többet kell
tudnom minden
alattvalómnál. Nálad is. Vége azoknak az időknek, amikor
gyerekként
kezelhettél és a hátam mögött intézkedtél. Most már te
vagy az én
kezemben.
Halil lehajtotta fejét.
– Rendelkezz velem, uram!
– Hunyadi nyugat felé tart. Kémeink szerint nem vitte
magával a
főerőit, vagyis a határokat most is őrzik. Amennyiben
hadaink harcra
készen állnának, most mégis lecsaphatnánk rájuk. Hunyadi
távollétében
a védelem szervezete sem lehet túl erős. De nem tudunk
támadni, mert a
janicsárok lázadoznak.
– Mert nem kapták meg a zsoldjukat, fényes tekintetű
szultán! –
fakadt ki felháborodottan a nagyvezír. – Magad is jól tudod,
hiszen… Az
ágyúk… Az új gályák építése… Egy vagyont emésztett fel,
és eddig
semminek nincs eredménye, uram…
– Ezért állsz most itt, előttem, és ezért nem heversz
egy városszéli
trágyahalom tetején, fej nélkül.
– A zsoldot ki kell fizetni, szultánom.
– Igazad van. Ezért holnap kifizeted.
– Tessék, uram?
Mohamed szórakozottan közelebb lépett és letépte az
öregember
turbánjáról a vörös rubinkövet.
– Ez mennyit ér?
– De uram…
– Mennyit ér? Ezer aranyat? Tízezret?
– Sokkal többet!
 – Nagyszerű. Jól mondtad ma: a legrégebbi ottomán családok
egyikének sarja vagy, Halil. Vagyonos ember… sőt ami
azt illeti, tán a
legvagyonosabb Edirnében. Kiszámoltattam Ibrahim pasával, vagyonod
mintegy fele elegendő janicsár alakulataink elmaradt zsoldjának
fedezetére. A másik felét megtarthatod, ha a hadsereget egy héten
belül
harcképes állapotba hozod. Szükségem van rád, Halil. Fiatal
vagyok, túl
fiatal. Tudom, mint ahogy tisztában vagyok azzal is,
hogy
tapasztalatlanságom végzetes lehet. Nem gondolod, hogy mindennek
a
belátása már a bölcsesség első lépcsőfoka?
– Csakugyan az, szultánom.
– Akkor becsüld meg, hogy megkíméltem az életedet. Szükségem
van
a tapasztalatodra és a befolyásodra. A hadsereg nem
szeret engem. De
majd megszeretnek, és ebben segíteni fogsz nekem. Rád hallgatnak.
És te
meggyőzöd őket. Azt akarom, hogy atyám jó kezekben lássa
a
kormányzópálcát. Te eddig mindenben akadályoztál, minden döntésemet
nyíltan becsmérelted, és most összeesküvést szőttél az
eltávolításomra.
Kínhalált érdemelnél ezért, de én megkímélem az életedet. A
vagyonod
fele a janicsárok zsoldjára megy; ám ha híven szolgálsz,
hamarosan
visszaszerzed mindazt, amit most elveszítettél.
Halil szólni akart, aztán ahogy a szultánra pillantott,
ráébredt, hogy
felesleges volna minden további érvelés.
– Tudomásul vettem, uram.
– Ne feledd! Egy heted van, Halil! Mához egy hétre
a hadsereget
menetkész állapotban akarom látni. A te dolgod mostantól
a pénz
kifizetése. A parancsnokság napi feladatait átadod Zaganos
pasának.
– Ahogy óhajtod, fényes tekintetű szultán.
– És soha többet… érted, Halil, soha többet nem
meneszthetsz futárt
atyámhoz tudtom és engedélyem nélkül.
– Tudomásul vettem, uram.
– Távozhatsz.
Az Oszmán Birodalom nagyvezíre földig hajlongva kihátrált
a
teremből. Az alabárdos őrök becsukták utána az ajtót;
Mohamed pedig
megint magára maradt.
Tizenöt esztendősen úgy érezte, meg tud küzdeni
mindennel és
mindenkivel. Bizonyos volt benne, hogy a hadsereg egy héten
belül
indulásra készen áll, a janicsárok erszényében ott csörögnek
majd az
elmaradt járandóság ezüstakcséi, ezért elégedettek lesznek,
és
zsákmányra éhesek, a parancsnokok pedig lelkesen várják,
hogy
megtorolják az engürúszokon a másfél esztendővel ezelőtti
esküszegésüket.
Az oszmánok bosszúra szomjaznak, és Mohamed szultán
lehetőséget
biztosít számukra a bosszúhoz.
De mindenekelőtt…
– Kéretem Zaganos pasát és Ibrahim pasát! –
kiáltotta az ajtónálló
csausznak. Mindenekelőtt gondoskodnia kellett arról, hogy
bizonyos
titkok mindörökre titkok maradjanak.

3.

BRUSA, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 850. ESZTENDEJÉBEN, SAFAR HÓNAP 2.20

Minden nap egyforma, s minden hét, minden hónap. Az

évek is
egyformák. Tavasszal az Égei-tenger felől fúvó szél fűszeres illatokat
hoz
a völgyek közé, a lomhán sodródó bárányfelhők pedig
mintha
rózsaszirmokat könnyeznének. Aztán a rózsaszirmok
elfonnyadnak,
ahogy a test is elfonnyad az esztendőktől felmorzsolva,
meggyűrve. A
nyarak egyformán perzselőek és reménytelenül eseménytelenek. A
levegő vibrál a forróságtól, s az ember elfelejti,
mit is akart, ha akart
egyáltalán valamit – csak ül a rózsalugasok között, ölébe
ejtett kézzel, és
bámul maga elé. Valahol a falakon túl lovak nyerítenek,
birkapásztorok
kolompjai visszhangoznak a sziklák alatt. A falakon belül
minden
mozdulatlan. A fűszálakon katicabogarak másznak, a kert
szökőkútjában
lomhán csobban a víz. Nem történik semmi, a nyár lassan
elfonnyad, az
égen vastag, szürke fellegek gyűlnek. A kert ilyenkor a
legszebb, az
áfonyabokrok levelei vörös színűvé változnak, madarak
húznak el a
magasban, csőrükön alkonyi fény csillan. Néha tollak peregnek
alá,
kecses táncot lejtve, míg puhán a lugas fái közé nem
hullanak. A telek a
legrosszabbak. Eső, hideg, fagyos szelek. Még szürkébb
felhők, zord
csikordulás, a falakon túl fürge léptek alatt ropogó hó
nesze. Idebenn, a
falakon belül is hófehér minden, a bokrok, a fák, a
pavilonok. Fehér és
néma. Mint a halál. Halotti lepel. Az ember csak ül,
vastag takarókba
burkolózva, mintha máris az a bizonyos lepel fedné, ahogy
hólepel fedi
az álomba merült kertet, és csak bámul maga elé, várja,
hogy egy napon
a tompa napsütés elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy az első
olvadó
hófolyam csörgedezése az új élet eljövetelét köszöntse.
Minden
egyforma. Az évszakok jönnek és mennek, az ember elveszíti
a reményét,
hogy valaha megváltozik bármi is.
Nem változik.
Csak a fellegek változnak. Mégis, az ember úgy érzi,
ugyanazok a
felhők vándorolnak végtelen útjukon a magasban, nagyon
messzire
sodródnak, de valamiért mégis visszavágynak. Idelenn csak a
kert szűk
tere, a szökőkút lusta csobaja álmosít. Ölbe ejtett kéz.
Ráncos kezek.
Valaha kecses kezek voltak, karcsú, hófehér ujjak.
Azt az izmos
férfitestet simogatták. Megszámlálhatatlanul sok évvel ezelőtt
– egy
másik világban. Gyakran nézi a kezeit, mintha nem hinné,
hogy igaz
volt, amire emlékezni próbál. Néha nem jut eszébe semmi
azokból a
napokból, csak az illatokat érzi. A szeráj illatát, a
hárem liliomainak, a
balzsamok, a citrusfák illatát. A szerecsen eunuchok verejtékének
bűzét.
Amikor ez eszébe jut, elmosolyodik. Volt ott egy eunuch,
lágy tekintetű,
a keze puha. A nevére nem emlékszik. A szeme barna
volt, és mindig
énekelt, furcsa, lányos hangon. Valami idegen nyelven,
amit nem értett.
A fellegek sodródnak lustán, itt lent a szökőkút csobog,
és mesél.
Néha a szél zokog. Néha együtt zokog a széllel, és ettől
megkönnyebbül.
Az ölbe ejtett kezek remegnek újabban. Nézi őket, és
a fejét töri,
milyenek lehettek régen. Kecses, puha keze volt, erre emlékszik
szívesen.
Szép volt, rémlik egy tükörkép. Álomkép. Hosszú haja volt,
gyönyörű
teste. Mostanában csak ritkán láthatja a testét. Öltözékét
állandóan
hordja, cellája sötét, nem kényelmetlen, de nem is
kényelmes. Havonta
egyszer megfürdetik. Olyankor látja, hogy fonnyad a
valaha
alabástromszépségű test, aszalódik, akár a napon felejtett almagerezd.
Néha arra az izmos hátra emlékezik. És a férfi
mosolyára. Szép,
hófehér foga volt, ragadozómosolya. De ő szerette. Félt tőle,
mégis
gyengéden bújt hozzá. Menedéket keresett, és egy ideig
talált is ott.
Amikor ölelte, a férfi is visszaölelte, a haját
simogatta, szerelmes
szavakat suttogott a fülébe. Megnyugtatták azok a szavak,
pedig egy szót
sem értett belőle. Utóbb sokat törte a fejét,
miket mondhatott neki a
férfi, igyekezett összeszedni a tudását, de már nem volt
biztos a
szavakban.
Ahogy mostanság sem biztos a szavakban. Az ölbe ejtett
kezeket nézi,
és az árnyékok lassan nyúlnak a kertben. Hosszú a
tavasz. Idén nagyon
hosszú. Néha egy gyermek arca rémlik fel előtte, fürge
mozgású, szép
kisfiúarca. A kisfia. Csimpaszkodik belé, az ölébe fúrja
üstökét. Szép
gyermek. Hasonlít valakire, de már nem emlékszik, kire. Amíg
a fiú
ölelte, amíg a fiú bújt hozzá, repültek az évszakok,
mintha kergették
volna a viharszelek. Vihar…
Néha, nagyon ritkán, amikor cellája magányában arra
ébred, hogy
odakünn vihar tépi a fák koronáját és villámok hasítják
a haragos
égboltot, arra riad, hogy hajó ring alatta. A szél nem
zokog, hanem
üvölt. A tenger habos, tajtékos. Egy fekete ruhás férfi
hajol fölé, félti őt,
arca ráncos, mint most a keze. Az apja. Ezt tudja. Az apja
volt. Emlékszik
a keze melegére. A szeretet melegére. Ilyenkor könnyek
gyűlnek a
szemében, és sír. Várja a hajnalt. Néha egy másik
férfit is lát, és
megremeg, az árulás árnyéka telepszik szívére. Félelem,
szűkölő, páni
félelem. Durva kezek, mezítelenség…
Felzaklatják az emlékek. Ezeket nem szereti. Ahogy a
régi várost
sem. A szülőhelyét. Ellenséges hely. Ellenséges ház, gyűlölet.
Megvetés.
A szeráj illatait szerette. Ez a kert is illatos, de
kicsi. Mint egy börtön.
Lassan múlik az idő. A fellegek olykor megrekednek a kert
felett, ahogy
néha a tavaszok is örökké tartanak.
Nézi az ölébe ejtett kezeket. A szavakon töri a
fejét. Nem tudja
összerakni őket. Régen jól beszélt törökül, a szerájban
megtanították. Itt
nincs kivel beszélni. Itt csak a csend van. A csend
pedig alattomosan
kitörli emlékezetéből a szavakat. Néha eszébe jutnak más
szavak, más
nyelveken. Nem tudja, milyen nyelvek ezek. Furcsa szavakra
emlékezik.
Apja szavaira, anyja énekére. Barbár dallam, barbár nyelv.
A fia értette,
mert megtanulta tőle. Ő már elfelejtette. Pedig jó lenne emlékezni
rá. De
nem lehet. A szökőkút csobogása kimossa emlékezetéből a
szavakat. Már
csak képekben emlékezik. Próbál felidézni mondatokat, szerelmes
suttogást, átkozódást, imákat. Nem megy, elfelejtett
mindent. A kezét
nézi. Hull a hó, az árnyékok eltűntek valahová. A falakon
túl kolomp
hallatszik, valahol nevet egy kisfiú.
Kisfiam…
Mosolyog, ha rá gondol.
Drága kisfiam.
Hol vagy?
Miért nem jössz hozzám el? Vártalak. Most is várlak,
amíg élek,
téged várlak. Ugye, nincsen bajod? Ugye, nem bántanak?
A kezeket nézi, az ölébe ejtett kezeket. Valaha
szép kezek voltak,
most haszontalanok. Aszottak. A felhők árnyékában a ráncok
is
mélyebbek. Minden nap egyforma, s minden hét, minden hónap.
Az évek
is egyformák.

4.

A jövevény mosolyog. Előtte térdel, megcsókolja a

kezét. Ugye, ő
küldött, kérdezi tőle. A jövevény bólogat. Szeretetét küldi néked.
Ugye,
jól van? A kisfiam. Ugye, egészséges? Miért nem jött
ő? Miért hagy itt
engem egyedül?
A jövevény hosszan nézi, gyengéden. Szereti ezt a szépen
ráncosodó
arcot. Kedves arc. Megkérdi, mindene megvan-e itt. Lassan
ballag az idő,
feleli. És nem jutnak eszembe a szavak. Ahogy ezt
kimondja, mosolyog,
mert rájön, hogy milyen szépen, folyékonyan beszél. Görögül
beszél, ezt
is tudja, eszébe jut. Milyen szép szavak ezek. Szép görög
szavak. Nagyon
régen használta őket.
A fiad üzeni, nemes hatun, hogy várnak az angyalok.
Az angyalok, mosolyog, és remegő kezeit nézi.
Angyalok. Ángeloi…
Emlékszik rájuk. Régen sokat álmodott angyalokkal. A
kisfiam üzeni.
Várnak rám. Túl a felhőkön? Igen, messze, a felhők
felett, nemes hatun.
Szép álmod lesz, jöjj, igyál egy kortyot. És
iszik. A szeme megtelik
könnyekkel. Az apámnak meleg keze volt, mondja, és jó
emlékezni rá.
Megsimított, amikor féltem. De viharos volt a tenger.
Igen, tudom,
nemes hatun, elült már a vihar. Odakünn ragyog a Nap.
Köszönöm. Iszik
még, és elmúlik a keze remegése. Elálmosodik. A jövevény
melléje ül,
átöleli. Mondd meg a fiamnak, hogy szeretem. Mindig
szerettem. A
jövevény elfordítja a fejét. A fiad nagy ember lesz, nemes hatun.
Büszke
lennél rá, ha látnád. Elmosolyodik. Igen, tudom,
eszembe jutott. Látom
az arcát. Ugye, szép a kisfiam? Bocsáss meg, nemes
hatun! A jövevény
még szorosabban öleli, és őt mind mélyebbre ragadja az álom.
Lelassul a
lélegzete. Forróság ringatja. Látja az angyalokat, bár
lehet, hogy csak a
lusta bárányfelhők torlódnak olyan furcsán egymásra az égen. Kicsi
az ég
a kert felett, neki csak ez a kicsi ég jutott. Azt
kémleli. Ugye, most
megállt az idő? Igen, feleli a jövevény. Takarj be, fázom.
Ez már halotti
lepel? Nem, nemes hatun. Ígérem, gyönyörű síremléked lesz. A
fiad már
faragtatja a kőfaragókkal. Ezt a szót nem ismeri, de már
oly lassú belül
minden, hogy lélegzete is kihagy. A kezét nézi. Karcsú,
hófehér ujjai egy
izmos hátat simogatnak a múltban. Ne félj, biztatja a
férfi, és
megcirógatja az arcát. Ne várj rám, én mindig mást
szerettem. Tudom,
feleli az asszony, soha nem gondoltam, hogy én vagyok a
szíved
választottja. De szerettelek. Elfelejtettem a neved.
Ölelj, kéri a jövevényt, mert nagyon fázik.
Az idő megáll. Semmi sem változik. Csak a fellegek
változnak. Mégis,
az ember úgy érzi, ugyanazok a felhők vándorolnak
végtelen útjukon a
magasban, nagyon messzire sodródnak, de valamiért mégis
visszavágynak. Idelenn csak a kert szűk tere, a szökőkút lusta
csobogása
álmosít.
Isten veled, O Theós mazí sou! Óneiro kaló, i mitéra
mou! Mosolyogva
alszik el, egyszerűen nem vesz levegőt többet, nem is kell
már levegő,
odaát nem kell. Oda csak a gyönyörű, tiszta lelkünket
visszük, anyám.
Lelkünket, ami könnyű, mint a magasból alászálló tollpihe. A
kút vize
csobog, valahol kolomp visszhangzik.
Aludj, álmodj szépeket, anyám!
És Hümai hatun hazatér. Kislány immár, Eszternek hívják,
 egy szép,
nagy házban él, ahol csak egy öregember szereti. A mosolya
az idők
végezetéig melengeti lelkét.
Fiam… Hol a kisfiam?
És már nem felel senki.

5.

VARASD, HORVÁT-SZLAVÓNORSZÁG, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK21 2. NAPJA

Hunyadi páncélosai iszonytató csörtetéssel száguldották be a

sötét
utcákat. Persze az utcák nem maradtak sokáig sötétek, mert
az érkezők
fáklyákat vetettek az épületek nádtetejére. Mire a vajda úr
a csáktornyai
országúton lóhalálában megérkezett alvezéreivel, már egész
Varasd22
lángokban állt. A nád recsegve-ropogva égett, szikrát
vetett a stájer
Alpok felől fúvó éjszakai szélben, millió vörös lángtövist
okádva
szerteszét. Szemet gyönyörködtető látvány volt, szent igaz:
a takaros
szlavóniai házikókat szinte szétvetette a pokoli hő, a mohón
tovaterjedő
tűznyelvek a koromszín égbolt alját nyaldosták.
Hunyadi a főtéren megállásra kényszerítette hátasát. Páncélja
még
mindig feketére volt festve, a várnai gyász jeleként.
Köpenye háta
mögött lobogott, a sisakját díszítő vörös tollforgót vadul
cibálta a szél.
– Zárjátok le a déli kaput! – harsogta harcosainak,
akik a házakból
kicsapó hőhullámokat kerülgetve vágtattak tovább. – Egy
fegyverest se
engedjetek ki a kezetek közül!
Újabb széllökés söpört végig az éjszakában: a
lángoló házakból
szikraeső csapott a magasba, s ördögi táncba kezdett
a fejük felett. A
sikátorokból, a külső utcákból kétségbeesett kiáltások
visszhangoztak.
Hunyadi zsoldosai házról házra járva kikergettek mindenkit, akinek
nem
maradt elég ideje a várba menekülni, s padláson,
pincében,
szalmakazalban, istállóban próbált elrejtőzni. Az üldözőknek nem
volt
szüksége biztatásra: elszánt dühvel vetették magukat
szerencsétlenekre,
kiknek mindössze annyi bűnük volt, hogy a Jóisten
Cillei-alattvalóknak
teremtette őket. Mezítlábas gyermekek, hálóköntösben szemérmüket
takargató asszonyok, öregemberek és férfiak próbáltak egérutat nyerni
a
magyarul, csehül, németül és horvátul szitkozódó, gyilkos
dühvel
közeledő katonák elől. A tűzfényben fürdő utcákon
szétszórt holmi
hevert, az ablakokon bútorok, használati tárgyak záporoztak
kifelé.
Sikoltozás, a pokol-rőt világlásban megerőszakolt nők üvöltése
keveredett a lovak patáinak robajával, a vértek,
fegyvervasak
acélcsörgésével, paripák horkanásával.
– Ide! Ide jöjjetek!
– Ott fut még egy! Kapjátok el!
– Amott gyülekeznek! Rohanjátok le őket!
Hunyadi és a főtérre mellé felzárkózó Szilágyi Mihály
csalódottan
vették tudomásul, hogy a várost védő Cillei-zsoldosok ezúttal
sem
tanúsítottak különösebb ellenállást. A városfalakon egyetlen
rohammal
keresztültörtek, a kun íjászok sortüze megtisztította a
bástyák mögé
kushadó őröktől a palánkokat. A kapu betörése gyerekjáték volt,
főképp
annak a seregnek, amely az előző esztendőket jól
védett török erődök
ostromával, mezei seregek feltartóztatásával töltötte.
– Bemenekült mind a várba! – köpött a porba Szilágyi.
– Sokan maradtak?
– Legalább kétszáz gyalogos és ötven lovas.
Hunyadi a fáklyafényben fürdő várat szemlélte. Jól
megépített
erődítménynek tűnt, a vak is láthatta, hogy nemrégiben
emelték meg
körbástyáit és tornyait.
– Rendeld vissza az íjászokat! – parancsolta. – Nincs
értelme vesződni
a falakkal!
Sógora vállat vont.
– És a környék?
– Lángoljon minden falu! – felelte komoran a vajda.
– Pusztítsatok el
mindent, amit csak láttok! A zsákmányt szekerekre, aztán
irány a
Dunántúl!
Körbepillantott a vérvörös ködben úszó főtéren. A
feldúlt város
pokoli látványt nyújtott a menekülőkkel, a fosztogató
katonákkal, a sötét
zugokban tomboló erőszakkal. A háború szokásos képei
– ezúttal
azonban Hunyadi szíve elszorult a látványtól. Végtére
is Varasd hazai
föld volt: a Szent Korona országainak városa,
Horvát-Szlavónország
határos vármegyéjének központja. Mégis… itt és most ellenséges
terület.
Ahogy a menekülni próbáló férfiakat, nőket és gyermekeket
bámulta,
a vajda úr arra gondolt, hogy ez a város, mint Cillei
valamennyi városa,
tartománya eleddig biztonságos hátországul szolgált a
nyugati magyar
vármegyéket pusztító zsoldos hordáknak. Ezen a főtéren
kótyavetyélték
el a Kanizsa, Győr, Kőszeg környékén harácsolt javakat, itt
senyvedtek a
Cillei fogságába esett Ulászló-párti urak familiárisai,
várva, hogy
rokonaik drága pénzen megváltsák őket.
– Hajnalban tovább indulunk! – vetette oda Szilágyinak,
aztán
visszatáncoltatta lovát a csáktornyai kapu felé vezető útra.
– A
sátramban leszek, Mihály! Senki ne zavarjon!
Sógora bólintott. Maga sem volt éppen jó kedvében. Hunyadi idáig
is
olyan eszeveszett iramot diktált, mintha ki akarna
rohanni a világból.
Székesfehérvárról az előhad vágtatva száguldott egészen a
Szentgyörgyvárig,23 melyet Cillei haramiái a Thallócziaktól
ragadtak el.
S noha ostromhoz szükséges eszközöket nem hoztak magukkal, sem
ágyúkat, sem faltörő katapultákat, a várat szinte
menetből bevették, az
odabent lebzselő Cillei-zsoldosokat kegyetlenül lekaszabolták.
De nem
volt megállás: robogtak tovább a Dráva felé, maguk
előtt kergetve a
fejvesztve menekülőket.
Merthogy a veres gróf katonái veszettül megfutottak
a közelgők
útjából. Hunyadi ezúttal is a legősibb és leghatékonyabb
stratégiát
választotta: gyorsan, kíméletlenül támadott, nem hagyva időt
az
ellenségnek arra, hogy összeszedje magát, s még arra sem,
hogy
lélegzethez jusson. Cillei tudta, hogy Hunyadi támadása
elkerülhetetlen,
mégis, a lerohanás vehemenciája és gyorsasága meglepte.
Csapatainak
java része még valahol Cilli környékén táborozott; mire
Vitovecz
összeszedte és útnak indította őket, Hunyadi nyolcezer fős,24
válogatott
nehézpáncélosokból és kunokból, székelyekből álló hada már át
is
száguldott a határon Csáktornyánál. A horvát-szlavóniai
éjszakát harci
mének patái remegtették meg: amerre a vasba bújt sereg
eldübörgött,
vörös tűztenger kélt mindenütt. Hunyadi futár útján
figyelmeztette a
szlavóniai falvakat: meneküljön előle, ki merre lát, mert
senkinek nem
kegyelmez, aki az útjába kerül.
 Be is tartotta ezen ígéretét. Acélserege lerohanta a határ
menti Cillei-
birtokokat. Falvakat, városokat tett a földdel egyenlővé, kardélre
hányta
a szórványos védelmi állásokban öngyilkos módon ellenállni
próbáló
keveseket, elhordatott minden élelmet, s amit elhordatni nem
tudott, azt
felgyújtatta. A Dráva túlpartján, Varasd vármegyében
három nap alatt
megszállta valamennyi stratégiailag fontos váracskát, várost. Igazi
csatát
senki sem mert állani vele; Cillei zsoldos csapatai
fejvesztve futottak
Pettau és Cilli felé, ahol reményeik szerint nagyobb erősítés
várta őket.
De csalódniuk kellett: Windisch-Feistritz25 megerősített várához
közeledve értesültek róla, hogy Hunyadi vitéz kapitánya és
zászlótartója,
Székely Tamás megkerülte őket, és lángba borította Cilli
környékét
néhány száz kun lovassal.
A veres gróf sasfészkébe szorult és dermedten várta
a híreket,
honnét, kitől kaphatna segítséget.
De segítséget nem kapott sehonnan. Jan Vitovecz halálra
váltan
gyűjtögette a környéken szerteszét futó zsoldosait, hátha
összekapar
közülük annyit, amennyi a vár védelméhez elegendő. Néhány
nap alatt
rendezte is a sorokat, és szűkölve várta, merre
mozdul Hunyadi János
fekete seregével. A Dráva mente napokon át lángolt:
haragos tűztenger
nyelte el a falvakat, városokat. Menekülő parasztok ezrei
futottak nyugat
felé abban a reményben, hogy a magyarok nem hatolnak
tovább
Varasdnál.
De a magyarok épp csak megpihentek ott.
Hunyadi ugyanis parancsba adta csapatainak, hogy Cilli
váráig meg
se álljanak.

6.

HADITÁBOR VARASD MELLETT, HORVÁT-SZLAVÓNORSZÁG, MAGYAR

KIRÁLYSÁG,
A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 2. NAPJA

Szilágyi morogva törölgette képéről a rákenődött kormot. Öles

léptekkel
haladt a tábor kellős közepén, egyenesen a vezér sátra felé,
válasz nélkül
hagyva az unos-untalan ráköszönő katonákat. Körülötte mindenütt
egekig szárnyalt a jókedv, a tüzek mellett diadalittas
énekszó harsant itt
is, ott is. Egymásba kapaszkodva danolt német, magyar,
cseh, lengyel,
ahány nációja csak Hunyadi seregének akadt. Önmagában már ez
is
szokatlannak számított; ebben a seregben nem dívott, hogy
ellenséges
területen ily bőséggel öntözzék gigájukat a zsoldosok. Zsákmány
máskor
is akadt bőséggel, finomabbnál finomabb nedűk, de a vezér
vasfegyelme
nem engedett soha.
Most pedig engedett.
És ez fenemód aggasztotta a jó Szilágyit; olyan
nagyon, hogy maga
egy kortyot sem bírt inni egész este. Ellenőrizte a
felállított őrségeket,
áristomba veretett két kémgyanús kószálót, akik feltűnően sokat
bámészkodtak a város szélén felállított sátrak és
fegyverkazlak
környékén, aztán úgy döntött, beszél sógora fejével. Mióta
Jankót
ismerte – márpedig süldő kölyökkora óta ismerte –, nem
emlékezett rá,
hogy ilyesmi előfordult volna: a vértesek egyik cseh parancsnoka
rálelt a
Cillei-pincére, és örömittas kurjongatások közepette kigörgette a
sátrakhoz a háromcsillagos címerrel ékesített hordókat. Hamarosan
igen
hangos óbégatás, röhögés meg danolászás lett a dologból, s
a példa
ragadósnak bizonyult: mire a lángoló városban a tüzek
valamelyest
alábbhagytak, és a kormolódó ég sötétje egybeolvadt az
aláereszkedő
alkonyi feketeséggel, a magyarok táborában szerteszét dülöngéltek
a
részeg katonák.
– De már ez mégsem járja! – dohogott Kara Mikhál,
s úgy döntött,
rápirít sógorára: máskor oly akkurátusan ellenőrzi katonáit, mostan
meg
rájuk sem hederít.
– Bent van a vajda úr? – kérdezte mogorván a
díszes sátor előtt
ácsorgó őröktől.
– Bent van, s meghagyta, hogy ne zavarja senki se! –
felelte a strázsa.
– Tudom. De ez rám nem vonatkozik.
– Még kegyelmed se engedhetem be.
– S tudod-e, hogy én ki vagyok?
– Tudom, uram, be akkor sem engedem!
Csakhogy Szilágyit nem olyan fából faragták, aki leáll
vitatkozni az
őrökkel. Úgy hessentette félre az útjából az amúgy megtermett
torockói
fanyűvőt, mintha az pehely lett volna csak – s a
fekete tekintetéből
villámló fenyegető kifejezés még a mozdulatnál is veszélyesebb
volt.
Szentségelve lépett a sátorba.
Aztán egy pillanatra azt is elfelejtette, mit akart voltaképpen.
Hunyadi János, Erdély vajdája, Nándorfehérvár kapitánya
kecskelábú
tábori székén ült a sátorcölöp mellett, és kifejezéstelen
tekintettel bámult
maga elé. Mintha elszállt volna belőle az élet, a
tartás, az akarat. Még
mindig úti ruháját viselte, sodronyban, mellvértben,
poros, kormos
köpenyben gubbasztott. Képe éppolyan gyűrött és nyúzott volt,
mint a
ruhája, s ahogy Szilágyi elébe került, szemében vizenyős
ürességet látott.
Ez pedig halálosan megrémítette.
– Te meg mi az ördögöt kuksolsz itt? Odakint részeg
a fél tábor!
Hunyadi nem felelt, rá sem nézett, csak fürkészett
valamit messze,
távol, ahová emberi szem el nem láthat.
– Akarod, hogy véget vessek a mulatságnak?
– A mulatságnak már rég vége, Mihály.
Szilágyi elégedetten bólintott.
– Tehát beszélni nem felejtettél el. Nagyszerű!
– Emlékezni szeretnék elfelejteni.
Sógora meghökkent: a gondolat túl összetett volt ahhoz,
hogy a
mélyére lásson.
– Kutya hétszentségit! – Odahúzott a másik elé egy
kecskelábú széket,
és letelepedett szemben Jankóval. – Nem ismerek olyan
kínt, amit pár
messzely borocska el ne mulasztana!
– Pedig van olyan.
– Ördögöt van! Mi ütött beléd? Mióta elindultunk
Fejérvárról…
Elindultunk? Mióta lóhalálában vágtatunk, csak parancsokat
vakkantgatsz mindenkinek… Mi ütött beléd?
Hunyadi tekintetében rosszalló fény villant.
– Nem azért jöttünk ide, hogy beszélgessünk.
– Tudom. Felperzselünk minden Cillei-birtokot. Rendben van,
rászolgált a beste veres gróf már rég! De Jankó! A
kutya hétszentségit,
mi lesz, ha kifüstöltük őket mindenhonnét? Most még csak hagyján,
most
visz a düh, a benned fortyogó indulat… Mi lesz utána?
– Valami majd csak lesz akkor is.
Szilágyi felpattant, és a sátor végében árválkodó
asztalkához lépett,
ahol ezüstkancsóban bor és néhány fakupa várta. Nem
bajlódott a
fakupákkal, a kancsót húzta meg; a bor vastag patakokban
folyt végig
szakállán, bivalyvastagságú nyakán és vértezetén. Egy húzásra
kiitta az
egészet, aztán elégedetten megtörölte száját.
– Nem szeretek ilyesmiről beszélni. De ne hidd, hogy nem
merem
szóba hozni.
Hunyadi gyanakodva rápillantott.
– Mered?
– Nem félek én tőled… Csak a feleségemtől, de attól
nagyon! –
Mihály hatalmasat csapott sógora vállára. – Tudom én,
mi nyomja a
szíved, Jankó! Én is hallom a mocskos szóbeszédet!
– Világ csúfja lettem – morogta Hunyadi.
– Na és? Mit törődsz vele?
Szilágyi – bátorság ide vagy oda, nehezen szedegette össze
a szavakat
mondandójához. Aztán vett egy nagy levegőt, és csak belekezdett:
– Ismerjük egymást pendelyes kölökkorunk óta, Jankó!
Együtt
cseperedtünk fel, együtt viaskodtunk a törökkel Lazarevics és
Brankovics
udvarában… Olyan voltál nekem mindig, mint édestestvérem.
Együtt
verekedtünk akkor is, Galambócnál, mikor Osvát öcsémet
megölted.
Nem fordultam el tőled, mert tudtam, hogy soha nem akartál
volna
ártani sem neki, sem nekem, sem… Erzsébetnek…
– Ettől nem lesz jobb a kedvem! – figyelmeztette Hunyadi.
– Bánom is én, az se érdekel, ha még rosszabb lesz. Akkor
is ki kell
mondanom: nem teheted ezt!
– Micsodát?
– Odakünn mindenki tőled függ. Ez a sereg. Meg
a sok katona, aki
otthon maradt, aki a határt védelmezi most is, aki
várainkat vigyázza. A
sok család, a familiárisok, a nemzetségek… Erdély, a
határvidék, az
Alföld… Az ország! És ráadásul még én is.
– Még te is?
– Mit csináljak én nélküled? Nem ellenőrzöd az őrséget! Nem
tervezed a hajnali továbbvonulást! Nem foglalkozol semmivel,
legfeljebb
őrjöngve öldökölsz, ha ellenség kerül az utunkba.
– Nem a vezérnek kell az őrséget ellenőrizni. Csináld
ezután te!
– Megtettem, Jankó! És boldogan megteszem máskor is. Csak
ne
hagyj minket magunkra. Te mindig tudod, mit kell tenni.
Mindig van
bátorságod merészet lépni. Én soha nem tudtam, honnan hová
kell
eljutni. Egyszerű kardforgató vagyok: felültettek a
lovamra,
megmutatjátok, merre kell vágtatni, kit kell levágni. Ha te
vezetsz,
tudom, hogy nem érhet baj!
– Mint Várna mezején, mi?
– Ejh, te anyaszomorító! Még ott is! Veled még
menekültünkben is
nagyobb biztonságban érzem magam, mint bárki mással a
legvastagabb
falak védelmében.
Hunyadi keserűen legyintett.
– Nekem a húgod volt a támaszom. Bátorságot adott… általa
minden
értelmet nyert. Segített, mindig támogatott. És ennek vége.
– Miért lenne vége?
– Hallottad a szóbeszédet, nem?
– Hallottam. Szóbeszéd.
– Igazság.
– Akkor igazság. Na és? Élsz. Van remény.
A vajda a fejét csóválta, megtörten, fáradtan.
– Nem mindenáron kell az élet az embernek, Mihály. Becsület
nélkül
mit ér? Hogy nézhet ezután Erzsébet a szemembe? S én
az övébe?
Hogyan lesz ezután? Ha a feleségem nem tudta, hogy ilyen
gyalázatos
áldozat árán nem kell nékem az élet, akkor…
Szilágyi legyintett.
– Én nem tudom, mi történt azon az éjjelen. De egyet
mondhatok
neked, Jankó! Amikor Budai Nagy Antal fellázadt
parasztjai elfogtak,
van annak már csaknem tíz esztendeje is, Erzsébet sietett
a
kiszabadításomra. Soha nem feledem, jószerivel egyedül, védtelenül
besétált a pórok táborába, és megfenyegette a lázadók
vezérét. Az én
húgom, Jankó, a poklok mélyére is aláereszkedik azért,
akit szeret. És ha
kell, kizavarja onnét az ördögöt magát, ha máshogy nem érhet
célt.
 Hunyadi komoran bámult maga elé.
Jól emlékezett arra a napra, amikor Erzsébet bevágtatott
a Tirgovişte
melletti mezőre. A szabadítására jött… Arca véres volt, a vörös
maszkot
könnyek mosta csíkok szabdalták. Szeme azonban ragyogott a
földöntúli
boldogságtól; ölelték, szorongatták egymást a törökkel és
Vlad Dracul
oláhjaival vívott küzdelem kellős közepén.
– A poklok mélyére is… Igen…
– Eh, te istenátka! – dühöngött Szilágyi. – Vitéznek
kellene
győzködnie, nem nekem. Ő ért a szavak csavarásához, nem
én. Azt
csinálsz, amit akarsz! De tudjad, itt nem csak rólad és
a húgomról van
szó! Hanem rólunk is. Elsoroltam már, ki mindenkiről, nem teszem
újra.
Ránk is gondoljál! Az országra meg énrám!
Hunyadi végre elmosolyodott; ha keserűen, fájdalmasan is,
de
mosolygott.
– Ne aggódj a hadjárat miatt, Mihály! Reggelre
összeszedem magam.
Csak néha bizony megfárad az ember, s ilyenkor eltűnődik,
mit is akart
tulajdonképpen. S ha eszébe is ötlik, hogy mit, rögtön
kutatni kezdi,
hogy miért akarta. Kiért is cselekedett oly sokat…
– Az ég szakadjon rád, Jankó, én nem miattad aggódom,
hanem
magam miatt! Mit akarsz? Hozatok még bort! Nincs olyan
bánat, amit
pár messzelynyi ne orvosolna…
– De bizony van.
– Jó, akkor igyunk kétszer annyit! Vagy tudod, mit?
Hozatok rögvest
a sátradba pár tüzes szajhát! Mint régen, emlékszel? Mint
Galambóc
alatt! Jó, ezt nem emlegetem többet… De ne mondd
nekem, hogy nem
hiányoznak azok a kerek seggű, dús csöcsű kis szukák!
Hunyadi halkan nevetett.
– Az régen volt, barátom.
– Ördögöt volt régen! Pár éve csak!
– Bort hozass!
– Bort és szajhákat!
– És ha a feleséged megtudja? – villant a vajda úr
tekintete sógorára.
– Akkor mi lesz?
Szilágyi ezen erősen elgondolkodott.
 – Akkor te hozass szajhákat, és parancsold meg nekem, hogy
öleljem
őket! A sereg vezére vagy, nekem meg engedelmeskednem kell!
– Bort hozass!
Mihály már penderült is a sátor kijáratához.
– Akkor elébb a bort! Parancs, értettem!
Hunyadi egyedül maradt. Hosszan bámult maga elé. Hallotta
ő is,
persze hogy hallotta a tábor rendsértő részegségét, hallotta
a környékbeli
falvak lakóinak sikolyait. Amikor elindultak, még arra
gondolt, ezúttal
nem hagyja, hogy katonái oktalanul gyilkoljanak, fosztogassanak.
De hát
miért ne hagyná? Miért épp ők ne legyenek kegyetlenek,
amikor
mindenki kegyetlen ebben a világban? Törleszteni kell,
s ő törleszteni
fog…
Szilágyi Mihály visszatért; emberei két jókora Cillei-
hordót gurítottak
be a sátorba.
– Ennyire nem vagyok szomjas – jegyezte meg a vajda
úr kelletlenül.
– Sebaj! Majd leszel!
De mielőtt még igazán a pohár fenekére nézhettek volna,
Thuz sietett
elő, részletes földabroszt teregetve ki eléjük az asztalra.
– Ahogy parancsoltad, vajda úr, itt vannak az érintett
területek.
Alaposan áttanulmányoztam a lehetőségeket, és kifaggattam egy
helybéli
papot is, hogy megtudjam, kinek a birtokai fekszenek az utunkban.
– Hozd vissza később ezt a vacakot! – javallotta
Szilágyi. – Amikor
már úgy látod, kijózanodtunk!
– Nem, maradj csak, Thuz! Most akarom látni! –
Hunyadi
feltápászkodott és a térkép fölé hajolt. – Hol van Cilli
vára?
– Itt, vajda uram.
– Nincs közel.
– Székely Tamás uram most dúlja a környékét. Néhány
nap alatt
odaérnénk. Viszont a baj az, hogy Vitovecz a seregével
nyugatra vonult
vissza, és bevette magát Potoly26 várába.
– Az hol van?
– Itt, uram.
– Nincs messze.
– A Dráva mentén kell haladnunk, aztán át a
folyón. Jelentősebb
Cillei-csapatok állomásoznak Vendbesztercében is, itt, uram.
– Ez már Krajna. Cillei fészke. Rájuk megyünk.
– Az a bökkenő, vajda uram, hogy a Dráván túl,
Krajnában és
Stájerben az aprócska birtoktestek egymásba érnek, összevissza
fekszenek. Nem haladhatunk egyenesen előre csak Cillei-birtokokon.
– Akkor úgy haladunk előre, ahogy tudunk.
Thuz János a feje tetejét vakargatta.
– Varasd és Potoly között, meg nyugatabbra kizárólag úgy
mehetünk
tovább, ha Habsburg Frigyes területein is átgázolunk.
– Eszünk ágában sincs átgázolni rajtuk. Áthaladási engedélyt
kérünk,
ahogy illik. Ezt a háborút még nem Frigyes ellen vívjuk.
– Ej, mindössze ezért az apróságért zaklattad a vajda
urat? –
füstölgött Szilágyi, és telelöttyintette Thuz kupáját is. – Igyál,
zsidó! Ne
mondd, hogy sajnálom tőled!
A sáfár a szemeit forgatta.
– Hajnalban stájer területre hatolunk. Vigyázzunk, kinek
a
tyúkszemére lépünk… Gondoltam, jobb, ha szólok…
– Majd óvatosak leszünk – zárta le a vitát
Hunyadi. – És most tedd,
amit a sógorom mondott, Júda. Igyál!
És Thuz ivott. Nem keveset, mégis jócskán elmaradt
a vajda úr és
Szilágyi kapacitásától. Amikor már nem bírt többet inni,
négykézláb
kúszott, mászott ki a sátorból, és erősen fohászkodott
a Mindenhatóhoz,
hogy visszataláljon saját sátrába.
Jankó és Mihály, kik addig kétszer annyit öntöttek
le a gigájukon,
akkor kezdtek csak kissé szédelegni.
Az igazi részegség – és a hajnal – messze volt
még.

7.

CILLI VÁRA, STÁJERORSZÁG,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 3. NAPJA

Esett a hegyek közt, szakadt, s Cillei Ulrik birodalmi gróf,

Cilli és Zagorje
ura úgy érezte, mintha csak azért szakadna, hogy az ő
életét a Jóisten
ezzel is keserítse. A kanyargós ösvényen, amely a várhoz
vezetett,
szekerek csikorogtak, mögöttük kimerült vértes lovasai
ügettek behúzott
nyakkal. Szánalmas látványt nyújtott a megvert, megszeppent
sereg
maradéka, bőrig ázva, a bokáig érő pocsolyákat
kerülgetve. A Savinja
éles kanyarulatánál kiöntött már a víz, ingovánnyá változtatva
a kies
mezőt.
A nagyúr kitartó, tompa szúrást érzett mellkastájon
reggel óta.
Szédült, kezei, lábai zsibbadtak. Úgy érezte, megüti
a guta, s valóban
igen közel állt hozzá – Schrammel doktor délben eret vágott
rajta, aztán
csalánesszenciával és zsályafőzettel itatta, s szigorúan
eltiltotta minden
idegeskedéstől. Cillei ezen úgy felbosszantotta magát, hogy puszta
kézzel
ütlegelte háziorvosát és kikergette szerencsétlent a vár zömök
főépületéből.
Még hogy kerülje az idegeskedést!
Most, mikor Hunyadi János kun kutyái itt vágtatnak a Cilli
környéki
mezőkön? Mikor játszi könnyedséggel széjjelverték a
határvédelemmel
megbízott zsoldosait? Amikor az átkozott erdélyi vajda páncélosai
sorra
gyújtják fel városait, falvait Szlavóniában és a stájer
határvidéken?
Hogyan nyugodhatna, amikor Cilli vára is végveszélybe
kerülhet
bármely órában?
A nagyúr dúlva-fúlva rótta fel s alá az erődítmény
legmagasabb
bástyáján, s vérben forgó szemmel fürkészte a láthatárt.
Hol késnek Vitovecz hétpróbás haramiái? Hol vannak a
Varasd
védelmére rendelt zsoldosok? Miért hagyja mindenki magára a
válságos
órában?
A Windisch-Feistritz felől érkező országútra már hajnalban
jelentéstevőket küldött ki, hogy idejében értesülhessen az
ellenség
közeledtéről. De az úton egyelőre csak a Pettauból,
Wurmbergből,
Marburgból és a horvát határ felől menekülő szlovén és német
parasztok
özönlöttek. Már Hunyadi közeledtének híre is halálra rémítette
őket, hát
még az, hogy Székely Tamás kun portyázói a krajnai-stájer
határt
pusztították végig, boszorkányos gyorsasággal száguldva be
hatalmas
területeket, aminek következtében töméntelen zsákmánnyal
megrakott
szekereket indíthattak a magyar határ felé.
 – Hol az az ördöngös Orbán? Hozzátok azonnal elém!
A várnagy már inalt is, és kisvártatva hozta
magával az ágyúöntő
mestert. Tüzes Orbán alaposan meghízott az utóbbi
esztendőben, mióta
Cilli várának kényszerű vendégszeretetét élvezte. Dohogva, fújtatva
kaptatott fel a meredek, kősziklába vájt lépcsőkön. Odafönn, a
torony
magasában Cillei Ulrik dühöngve várt rá.
– Készen vannak azok az átkozott ágyúk?
Orbán ajka fitymáló vigyorra húzódott.
– Ej, de sürgősek lettek hirtelenjében azok az ágyúk!
Nem-e azt
hajtogattad, gróf uraság, mióta csak fogva tartasz engem, hogy
majd lesz
rá pénz, majd lesz rá pénz! El nem engedtél, de az
ágyúkat megönteni
sem engedted! „Csak maradjál, Tüzes Orbán! Csak maradjál!
Ágyút
ugyan ne öntsél! Merthogy az sokba kerül! Hogy az Isten pénze
se lenne
elég azokra az ágyúkra!” Most meg? Mióta tudod, hogy
Hunyadi jön,
nem győzöd tömködni az aranyakat a zsebembe! „Itt a pénz,
itt a pénz,
Tüzes Orbán! Csak készítsd gyorsan az ágyúkat nekem!” De
gróf uraság!
A keserves úristenit! Még én sem tudok két nap alatt
megönteni hat
ágyút öntőműhely és segédek nélkül!
– Mikorra lesz kész? – nyelte le dühét Cillei,
és igyekezett nyájas
mosolyt erőltetni az arcára. – Kedves mester, azt
kérdezem, mikorra lesz
kész?
– Két hét múlva!
– Csakhogy nekem nincs két hetem! Hunyadi már itt van…
A mester unott képpel vállat vont.
– Nem kellett volna az oroszlán bajszát cibálni, gróf
uraság! Azt
hitted, Hunyadi afféle óvatoskodó legény? Ördögöt! Fellobban
a harag a
szívében, és már üt is! Mostan láthatod! Akkor kell a
védelemre pénzt
költeni, amikor még nincs nagy baj! Nem akkor, amikor jő
az ellenség…
Akkor már annyit ér az, mint halottnak a csók!
A veres gróf majd szétrobbant tomboló dühében. Immár ez a
hitvány
féreg is kioktatja. Csakhogy tudta jól azt is, ágyúk
nélkül még az igen
erős falú, jól védett Cilli sorsa is kockán
foroghat. Főképp, hogy az a
kutya Vitovecz valahol Varasd és Pettau között kóvályog,
nyomában a
hollós vajda gyilkolni kész fekete páncélosaival…
 – Tíz falut kapsz, ha három napon belül
készen lesznek az ágyúk! –
sziszegte Cillei. – És egy várat itt, Krajnában. Mit
szólsz az
ajánlatomhoz? Hat ágyú három nap múlva. Tíz falu…
Tüzes Orbán egy cseppet sem tűnt lelkesnek.
– Száz falut is ígérhetsz, veres gróf, akkor sem tudok csodát
mívelni.
De megteszek minden tőlem telhetőt. Egy feltételem van: most,
azonnal
a nevemre íratod azokat a falvakat a marburgi
káptalan képviselői előtt!
Pecsétes pergamennel, egyházi tanúkkal! Valamint azonnal
rendelkezésemre bocsájtasz ötszáz aranyat és húsz embert, akik
megépítik az ágyúöntő műhelyt. Kell vas, ón, réz, salétrom és
lőpor. A
három nap onnét számít, amikor ezek ideérnek, hozzám.
Cillei vizenyős tekintettel bámult rá; torkán csak valami
hörgő hang
jött ki.
– Azonnal intézkedem!
Tüzes Orbán elégedett mosollyal fordult meg, és indult
lefelé a
meredek lépcsőn. A vár felett hideg alpesi szél fújt,
belekapott a
fegyvermester gyér hajcsimbókjaiba. A veres gróf nézte, ahogy
nyögve,
fújtatva ereszkedik a grádicsokon, hirtelen erős kísértést
érzett, hogy egy
jól irányzott rúgással gyorsítsa lejutását. Szíve szerint megtette
volna, és
úgy vélte, amint elmúlik a veszedelem, meg is
teszi, de még mennyire,
hogy meg! Addig azonban… Magában fohászt rebegett, hogy Orbán
ki
ne törje a nyakát, míg leér a várudvarra, ahová
ezekben a percekben
léptettek be a Varasd mellett szétzilált zsoldosai, a
nyakukat behúzó
menekültekkel egyetemben.
A veres gróf újra nyilalló fájdalmat érzett mellkasában.
– Hogy Belzebub hágja meg! – szédelegve nekitámaszkodott a bástya
fokának, és homlokát a kőnek hajtotta. A kő hideg
volt, megnyugtatta
valamelyest.
Hallotta, hogy zakatol szíve odabenn, és érezte az
ereiben sebesen
áramló vér lüktetését. Még csak az kell, hogy csakugyan
elvigye a
nyavalya… Vagy hogy szívszélhűdést kapjon… Éppen most…
Persze az átkozott ágyúöntőnek igaza volt. Nem kellett volna
cibálni
az oroszlán bajuszát. De hát ki az ördög gondolhatta
volna, hogy
Hunyadi ilyen gyorsan cselekszik majd? Székesfehérváron
provokálni
akarta, ehhez kétség sem férhetett, ki akarta csalogatni
seregével együtt
az erdélyi hegyekből és az al-dunai határvidékről. No, de
nem
számíthatott rá, hogy Hunyadi ilyen boszorkányos
hirtelenséggel lép…
Cilleinek – a számára roppant kielégítően végződött
fehérvári találkozó
után – lóhalálában kellett elhagynia az országot, mert a
vajda úr
vértesei, székely és kun lovasai mindvégig a nyomában
loholtak. Szinte
evést, alvást sem engedélyezett magának, váltott lovakon
száguldott a
Balaton déli partja mentén a szlavóniai határ felé.
Kanizsa környékén
ébredt tudatára, hogy ha utolérik, nem sokat pepecselnek
majd
kihallgatásával, ott helyben felkoncolják. Kanizsa után esett
meg
ugyanis, hogy egy, a busás jutalom reményében előrevágtató
székely
csapat elébe került, majd nyílzáport zúdított rá és
csekély számú
kíséretére. A szűkülő körből csak nagy üggyel-bajjal és nem
kevés
véráldozat árán tudták kivágni magukat, mocsarakon, erdőkön
keresztül
mentve irhájukat.
– Rosszul érzed magad, nagyúr?
Cillei bosszúsan megfordult, csontos ujjaival mellkasát masszírozva.
– Persze hogy rosszul érzem magam, te Isten
barma! Semmi hír
Frigyes zsoldosairól?
Thuz Osvát állt odalenn, jó zágrábi embere, akinek
már oly sokat
köszönhetett eddig is. Szerzetesi csuhában toporgott, s
izgalomtól
ragyogó szemmel bámult fel rá a lépcső aljából, ahol
épp Tüzes Orbán
szuszogott a strázsák kalyibája felé.
– Semmi hír, uram. Reggel újabb levelet írtam Aenas
Sylvius
kancellár úrnak, hogy ne késlekedjenek a csapatok küldésével,
mert igen
nagy a baj. Úgy hírlik, Frigyes őfelsége egyelőre csak
Radkersburgig27
küldött előre vérteseket a megsegítésedre, uram.
– Óvatos a Habsburg kutya! Amint megszabadulok ettől
az átkozott
Hunyaditól, rögvest leszámolok vele is!
Thuz Osvát ájtatos képpel közeledett felfelé a lépcsőn.
– Engedelmeddel, jó uram, egy kisebb összeg fejében
talán
megkérhetnénk Frigyes őfelségét, hogy csapataival állja el
a Dráva
gázlóit, hogy a magyarok ne tudjanak átkelni stájer
területekre.
Birtokaitok szerencsére jóformán egybeérnek, így aztán indokolt Ausztria
hercegének óvatossága.
– Mennyibe kerülne ez nekem?
– Tízezer arany fejében gyors és bizonyosan hathatós
segítséget
kapnánk, uram.
– Tízezer arany…
– Írhatom a levelet?
– Írhatod, pokolfajzat!
Thuz Osvát érezte, hogy ideje kellemesebb témák felé terelnie a
szót:
– Örömömre szolgál, hogy ott érte a döfés a vajdát, ahol
a legjobban
fáj neki.
– Ott bizony, fiam! Csak éppen az a baj, hogy
felbőszítettem vele
ahelyett, hogy legyengítettem volna! Jó tanácsot adtál
volna? Hunyadi
pogány kutyái itt csaholnak a kertek alatt! És ezt
nyilvánvalóan a te
„nagyszerű” ötletednek köszönhetem!
A pap hamiskás mosollyal hajtott fejet, kezeit
összekulcsolva
mellkasa előtt, s igyekezett oly megértő, türelmes
arckifejezést ölteni,
amilyet csak tudott.
– Haragod és csalódottságod érthető, kegyes uram!
Ugyanakkor
szabadjon megjegyeznem, a magyarok országgyűlése felhatalmazta
Hunyadit az ellened indított hadjáratra. Az megindult volna
így is, úgy
is.
– Hogyne! Csakhogy nem ilyen vehemenciával, te „furfangos” zsidó!
– Hunyadi dühödt pusztításának következtében óhatatlanul
szorosabb
lesz szövetséged Habsburg Frigyessel. A vajda úr ugyanis kénytelen
lesz
a Habsburg-területeken átgázolni. Ugye, tudod, hogy ennek
milyen
következményei lesznek? A kis László király nevelése
ügyében csak egy
ilyen erős szövetség segítségével érvényesítheted akaratodat.
Cillei lehunyta szemét.
Tudta, hogy a kikeresztelkedettnek valahol igaza van, és
noha egy
cseppnyi szánalmat, sajnálatot sem érzett a Hunyadi-zsoldosok
által
felprédált falvak, városok lakói iránt, ugyanakkor mégis felsajdult
benne
a megtámadott, nyugalmában háborgatott földesúr haragja.
Eddig az ő
zsoldosai dúlták mások birtokait, jobbára az ő haramiái
rabolták,
fosztották ki az ellenlábas földesurak falvait, gyilkolták le
parasztjait.
Néhány hete még az ő kincstárába ömlesztették a
vérrel szennyezett
Thallóczi-aranyakat, most pedig…
– Elszámítottam magam – nyögte keserűen. – Az az
igazság, hogy
elkényelmesedtem a nagy krajnai nyugalomban. Hunyadi kutyái
ezalatt
vérengző farkasokká váltak a török szomszédságában…
– Nézzük ezt más szemmel, uram. Megírtam Aenas
Sylvius
kancellárnak, hogy Hunyadi vajda most megmutatta igazi arcát.
Krisztus
bajnoka keresztény tartományokat prédál fel? Fosztogat, rabol?
Megnyugodhatsz, uram, a kancellár úr haladéktalanul értesíti a
nyugati
udvarokat az oláh kutya rémtetteiről.
Cillei a papra bámult.
– Ügyes fiú vagy, Osvát! Szeretem az ilyen
tehetséges embereket a
környezetemben tudni.
Thuz meghajolt, szinte már rajongó tekintettel pillantva
a veres
grófra.
– Bizonyos vagyok benne, hogy a hűség feltétlenül megtérül,
kegyes
uram. Utólagos engedelmeddel megszövegeztem egy levelet
őszentségének is, melyben részletesen beszámolsz mindama gaztettekről
és önkényeskedésekről, melyekre Hunyadi János ragadtatta magát békés
keresztény tartományok feldúlásával és kifosztásával. Különösen
részletesen ecseteltem a levélben a zágrábi püspökség ügyében
tett
felbecsülhetetlen szolgálataidat, amiért, úgy vélem, méltán
számíthatsz a
pápa örök hálájára.
– A pápa el lesz ragadtatva! – Cillei Ulrik
makacsul összepréselte
ajkait. – Kár, hogy nem tud küldeni csapatokat, mert most
arra lenne
igazán szükségem.
– Őszentsége el lesz ragadtatva, el bizony, uram!
Különösen, ha
megtudja, hogy Hunyadi vajda úr a keresztes hadjáratra
szánt, és az
itáliai hívők által vérrel-verejtékkel összekuporgatott
egyházi
támogatásokat az utolsó garasig Stájerország, Horvátország
és Krajna
feldúlására költötte. Rablóhadakat fizetett meg, hogy őszentsége hű
szolgáit zaklassa, elűzze, vagy meggyilkolja, templomait kifossza.
A veres gróf egyszeriben elsápadt.
– Mi baj? Eltúloztam talán, uram?
 Cillei nem felelt, csak lassan ingatta a fejét.
– Amennyiben óhajtod, újrafogalmazom az egész levelet. De
úgy
véltem, talán jó lenne…
– Nézd! – suttogta Cillei Ulrik. – Nézd!
A láthatáron jókora porfelhő kélt a mezők távolában.
Thuz Osvát a
szemét erőltetve igyekezett kivenni, mi kelthette azt a
porfelhőt.
A veres gróf pontosan tudta, hogy azon túl hollós
zászlókat csattogtat
a szél. Azok a szörnyetegek lóhalálában vágtattak a
környékbeli falvak
között, egymás után lobbantva lángra őket. Itt vannak!
Itt vannak Cilli
falai alatt!
– Végünk! – suttogta maga elé a veres gróf. – Mindjárt
ideérnek!
A kikeresztelkedett dermedten bámulta a láthatáron kelő
gomolygást.
Valami motoszkált a gondolatai között, de nem volt biztos
benne, hogy
előhozakodhat-e büntetlenül vele.
– Kegyelmes uram, esetleg…
– Mit akarsz?
– Amennyiben el akarjuk kerülni a magyarok támadását…
– Mondd már! Mi jutott az eszedbe?
– Esetleg megkezdhetnénk a tárgyalásokat a tűzszünetről.
Időre van
szükségünk.
– Katonai segítségre van szükségünk!
– Amint azt tudod, uram, fivérem sajnálatos módon
Hunyadi vajda
sáfárja. Természetesen már jó ideje megszakítottam vele
minden
kapcsolatot, de most esetleg… Amennyiben persze nem sajnálnál
bizonyos áldozatokat a megoldás fellelésére…
Cillei megelégelte a mellébeszélést.
– Miféle megoldásról beszélsz?
– Amennyiben Júda fivérem megfelelő ellenszolgáltatásokra
számíthat, esetleg néhány falura, zsíros szántóra
Szlavóniában, talán
megpróbálhatná rábeszélni a gazdáját, hogy fordítsa haragját
ideiglenesen stíriai birtokaid irányába. Amíg ott, Vitovecz
zsoldosaival
elkergetőzik, bele-belekap a Habsburg-birtokokba, addig mi
összeszedhetjük minden erőnket. Cilli vára így elkerülhetné
a végső
megaláztatást…
 A veres gróf a láthatáron vészesen közeledő porfelhőt
bámulta. A
következő pillanatban egy nyílvessző suhant elő a semmiből.
Távoli
lövés volt, a vessző fáradtan hullott alá a külső várfalon
túl, az árokba.
Cillei megborzongott.
– Nincsen most idő a fivéredet keresgetni. Biztosan Hunyadi
oldalán
van Varasd környékén. Itt azonnali megoldás kell!
A várban alig száz, százhúsz zsoldos lézengett. A falak ugyan
erősek
voltak, és egy könnyű lovascsapatnak nem sok esélye volt
azok
megmászására, de a magaslat lábánál húzódó falu teljesen
védtelen
maradt. Ha legalább azok az ágyúk elkészültek volna!
Cilli várában
mindössze egy alig használható mozsár árválkodott, amit még
atyja,
Frigyes gróf használt valamely szomszédja ellen, egy rég
elfelejtett
csetepatéban.
A veres gróf a porfelhőt figyelte; immár a vadul
vágtató kunok
körvonalait is ki tudta venni a sárga gomolyból. Most
megint érezte a
szívét facsaró, mellkasát majd behorpasztó fájdalmat.
– Másféle megoldásra lesz szükség – nyögte. – Ha nincs
hadsereged,
akkor jöhetnek az asszonyok…
– Attól tartok, nem értem, uram!
– A magyarok önmagukat lovagias katonának tartják. Ezt
használjuk
majd ki!
Thuz Osvát értetlenül bámult fel rá.
– Asszonyok?

8.

Erzsébet magányosan töltötte napjait. Atyja úgy rendelkezett,

hogy a
biztonság kedvért nem érintkezhet a szolgálókkal, csak komornája
léphet
be hozzá minden reggel és este, elalvás előtt.
Szobája egész álló nap
zárva maradt, s a törékeny leány hetek óta ki sem
mozdulhatott a
cellából. Egy kényelmes, de kicsi ágy, asztal, rajta egy
feszület és a
Szentírás. Egy mosdótál, egy éjjeliedény és egy aprócska ablak,
melyen a
távoli hegyek, mezők illatait sodorta be cellájába néhanap
az alpesi szél.
És mindenekfelett: vastag, dohos falak. Falak körös-körül.
 Magányos napjai végtelen hosszúságúra nyúltak. A
Szentírást
olvasgatta – mi mást tehetett volna? Néha ideges kiáltozást
hallott a
konyha felől: cselédek nevetgélését, különösképp, ha atyja
nem
tartózkodott odahaza. Fegyvercsörgést, durva zsoldoskáromkodást. A
vár
mindennapos zajait…
Híreket természetesen nem kapott senkitől. Kitől is
kapott volna;
Cillei Ulrik szigorúan meghagyta a várnagynak és Heinrich
atyának,
hogy fővesztés terhe mellett kell őrizniük magányát. A veres gróf
leánya
tehát álmodozott.
Elképzelt egy gyönyörű világot magának, melyben Újlaki
Miklós
felesége lehet. Boldog volt ebben a világban, felnőtt,
érett nő. Sudár
termetű, szelíd szépség, figyelmes, férjét rajongva szerető,
háznépét
istápoló gondos feleség és családanya. Mellette megszelídült
a hajdan oly
duhaj nagyúr, békés lett és fölöttébb jámbor. S ő gyermekek
egész sorát
szülte Miklósnak: szebbnél szebb, eszesebbnél eszesebb
kölyköket,
bűbájos leányokat. A férfi hatalmas birtokait igazgatta, néha
hadba
vonult, hogy családjuk becsületét védelmezze. Máskor a
szerémségi,
valkói határt dúló törökre rontott, és hatalmas
zsákmánnyal, ellenséges
zászlókkal, dicsőséggel tért vissza. Újlak felett mindig
ragyogott a Nap.
Néha kilovagoltak kettesben a környékbeli mezőkre, erdőkbe, és
Miklós
együtt nevetett vele, kívánságait leste, pompás
virágokat szedett
csokorba, azzal kedveskedett neki. Friss vizű,
tündöklő patakban
ölelkeztek, szénaboglyában, aranyló napsütésben szárítkoztak, a
nap
cirógatta bőrüket. Este a vár nagytermének kandallója előtt
ültek, ő a
gyermekekkel játszott, és gyakorta kapta azon Miklóst, hogy
szerelmes
pillantásokkal simogatja. Minden reggel közösen imádkoztak a
vár
kápolnájában, és Isten gyakorta küldött jelet számukra,
hogy tudják:
szereti őket, és segíti minden lépésüket.
Cillei Erzsébet atyja szomorú várának foglyaként ebben a sosem
volt,
mesebeli világában élt. Néha úgy tűnt számára, egy közeli
szobából
mintha anyja zokogását hallaná éjszakánként. Tudta, hogy örök
gyászba
merült, az elmeháborodottság szélén álló anyja
menthetetlenül a
szakadék felé sodródik. Fogoly volt ő is, házi oltára és
férje foglya.
Erzsébet szívből szánta őt. Úgy remélte, hogy jövendő ura,
Miklós egy
napon meggyőzi atyját, hogy engedje édesanyját hozzájuk, Újlakra.
És
akkor ő is velük él majd, csöndesen, szelíd nyugalomban,
boldogságban.
Azt is tudta, hogy egy napon atyja is megbékél:
belátja, hogy sok
mindenben hibázott. Egyre gyakrabban látogatja meg őket, békén játszik
csodaszép unokáival, és öregkorára megenyhül, úrrá lesz vad szívén
a
mindent lebíró szeretet.
Így, lassan csordogáló unalomban, álmodozástól megszépítve teltek
a
napok. A leány székén kuporgott egyre, és a szél
monoton zúgását
hallgatva élte újra és újra a soha nem tapasztalt boldogságot.
Nem
háborgott sorsa miatt, hisz minden kényelmetlenséget
ideiglenesnek
tekintett. Olyan akadálynak, amit az ígéretes jövő felold majd, és
végül
diadalmaskodik a jó a rossz fölött.
Az Újlakon viselt betegsége után lefogyott, arca beesett,
szeme fénye
megtört, s már csak befelé ragyogott. Az ablak résein
besüvítő széltől
mind csillapíthatatlanabb köhögés rázta. Vastag prémekbe
burkolták, de
törékeny kis teste így is örökké átfagyott.
Amikor atyja váratlanul beviharzott a szobájába, először
fel sem
fogta, hogy mi történik. Reggel óta hallotta a falakról
a feszült
kurjongatást, és a folyosóról is ideges kiáltások
visszhangoztak, de
sejtelme sem volt róla, mi történhetett.
– Velem jössz! – zihálta Ulrik gróf mosolyogva. –
Volna egy kis
feladatom számodra, drága, egyetlen leányom!
Erzsébet arca felderült.
– Miklós?
– Milyen Miklós? Ördögöt! Meg kell mentened Cillit! Most!
Azonnal!

9.

GÁZLÓ ORMOSD KÖZELÉBEN, MAGYAR–STÁJER HATÁR,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 3. NAPJA

Hunyadi János vértes lovasai fenyegetőn dübörögtek végig

a Dráva
partján. Székely és kun előőrsei idejében jelentették, hogy
szabad előttük
a terület; csak a zagorjei menekültek torlaszolják el
valamelyest az
országutat. Szilágyi morgolódott, mert véleménye szerint az ilyen
úttorlaszokat néhány kardcsapással meg lehet tisztítani.
Csakhogy a
vajda úr úgy gondolta, elég szenvedést zúdítottak már a környékre.
Bosszús volt, mert ennél sokkal bátrabb ellenséghez szokott.
Jan Vitovecz, Cillei hadvezére oly ügyesen siklott ki
újra és újra a
karmai közül, akár egy angolna. Már Varasdnál sem vállalt
vele csatát:
mikor látta, hogy a magyar sereg sorait lehetetlen megtörni,
zsoldosaival
feladta a várost, egyedül a vár állt őrizet alatt,
és sebesen nyugat felé
inalt, a Dráva mentén. Hunyadi fekete serege pedig
üldözte őket, lángba
borítva mindent.
Vitovecz először Vendbeszterce felé vonult, elfészkelte
magát a
feistritzi erődítményben. Onnét a vajda úr vasas
lovasai ki nem
füstölhették volna, de mivel Székely Tamás száguldói mélyen
behatoltak
a Cillei-birtokokra, Vitovecz – túlerejében bízva –
igyekezett elvágni az
útjukat. Vérteseit csatasorba rendezve összecsapott a támadókkal,
de
még el sem kezdődött igazán a csetepaté, amikor a vend,
osztrák,
szlovén hadfiak megfutottak az őket körbeszáguldó,
nyílzáporral borító
kunoktól.
Hunyadi azt remélte, végre főerőivel is megütközhet a
huszita
zsoldossal, azonban Vitovecz fülét-farkát behúzva menekült a
legközelebbi várba, Pettauba. A környéket viszont védtelenül
hagyta,
töméntelen zsákmányhoz juttatva így a magyarokat.
A zagorjei vidék feldúlása, Trakostyán, Kamenice
meglepetésszerű
elfoglalása után Hunyadi úgy döntött, addig nem nyugszik, amíg
Vitoveczet meg nem leckézteti, és maradék zsoldos hadait
meg nem
semmisíti. Ehhez át kellett úsztatnia serege egy részét
a Dráván.
Türelmesen kivárta, amíg előőrsei leterelik az útról a
jámbor
menekülteket, aztán vad vágtában tovább hajszolta embereit
az
ormosdi28 gázló felé. A parthoz érve azonban jelentették
neki Szilágyi
tisztjei, hogy az átúsztatásra egyedül alkalmas gázlókat
Habsburg Frigyes
nagyszámú vértese vigyázza.
Azok pedig azt a parancsot kapták uruktól, hogy egyetlen
magyart se
engedjenek átkelni a túlsó oldalra.
 10.

Mire Hunyadi is odaért, előőrsei közül néhány tucatnyi

székely már
átúsztatott a folyón, mert elfelejtették megkérdezni a villámló
tekintetű
német vértesektől, hogy átúsztathatnak-e, vagy sem. Lett is ebből
perpatvar, Ausztria hercegének anchensteini29 várnagya magából
kikelve
üvöltözött a Dráva túlsó partján, vagy kétezer vasba
öltözött lovasával
mindjobban elállva az érkezők elől az utat. A partra
vergődő székely
lovasok szablyát ragadtak, a vértesek meg erre előszegezték
lándzsáikat.
Úgy festett, pillanatokon belül egymásnak esnek, s akkor bizony
az alig
száz székelynek rögvest vége van.
– Hát ennek meg mi baja? – csodálkozott Szilágyi
Mihály, mikor az
innenső oldalról meglátta a szálfa németet gesztikulálni
és káromkodni.
– Még beleesik nekem a vízbe, ha így hadonászik.
Thuz János szolgálatkészen beszállt a csónakba, hogy
átevezzen a
várnagyhoz, hátha elmagyarázhatja neki, miféle félreértés
történt.
Hunyadi megállította a lovát, és türelmesen várakozott
ezalatt. A
környéket nézte: a varázslatos stájer táj, a gyönyörű,
tavaszi fényben
fürdő mezők, a csillogó vízpart, a dús erdők és a
jól termő szántók
egészséges gazdagságot sugalltak. A vajda úr arra gondolt,
hogy ilyen
mélyre a török még soha nem jutott el, itt, az
Ausztria hercegének
boldog tartományában élő szerencsések azt sem tudják, mi
fán terem a
rettegés az örökös betörésektől, zaklatásoktól. Honnan is
tudhatták
volna: Cillei és Habsburg Frigyes időnkénti határvillongásaik
során
igyekeztek megkímélni a parasztokat, hiszen a
határvillongásoknak
előbb-utóbb úgyis vége szakad, de vetni, aratni azért csak kell
valakinek.
Hogy bármely ellenség tízezerszám irtsa, rabolja a
lakosságot, azt
errefelé el sem tudták képzelni.
– Mi történt? – kérdezte unottan a vajda úr,
amikor Thuz borús
képpel visszaevezett erre az oldalra.
– A gázlót Frigyes parancsára zárták el – magyarázta
a sáfár. – A
borlini várnagy őrzi a túlpartot, és nem hajlandó átengedni
minket,
uram.
– Tessék? – Szilágyi arcán idegesen rángtak az izmok.
– Mi az, hogy
nem akar minket átengedni?
– Megmondtad, hogy nem áll szándékunkban őfelsége Frigyes király
területeit háborgatni? – kérdezte fáradtan Hunyadi. – Csak át
szeretnénk
kelni, hogy Pettau felé tovább haladhassunk.
– Természetesen közöltem vele. De hajthatatlan. Azt
mondja, nem
hatolhatunk stájer területre, csak abban az esetben, ha előre
kifizetünk
háromezer márka ezüstöt, rendkívüli kártérítésként.
– Hogy mi a kurva anyját akar? – háborgott
Szilágyi. – Háromezer
ezüstöt? Háromezer karót kap a seggébe, ha nem enged át most
rögtön…
De a vajda úr leintette.
– Kérlek, evezz vissza, Júda. Mondd meg a várnagynak, hogy nem
áll
módunkban kifizetni háromezer márka ezüstöt. Cillei Ulrik
seregét
üldözzük, amely itt kelt át tegnap, ennél a gázlónál.
Feltételezem,
Vitovecztől nem követelt háromezer ezüstöt.
– A várnagy szerint itt nem kelt át senki tegnap.
– Személyesen húzom karóba! – jelentette ki Szilágyi. –
Kérlek,
Jankó! Vagy inkább kerékbe töröm! Vagy inkább elevenen
megnyúznám,
ha lehet.
Hunyadi nem volt tréfás kedvében.
– A túlpart már birodalmi terület, Mihály. Vigyáznunk kell
a
Habsburgok jószágaira, nincs más választásunk. Az
országgyűlés azért
küldött ide minket, hogy megleckéztessük Cilleit és haramiáit,
nem
azért, hogy háborúba bonyolódjunk Frigyessel. Júda,
eriggy vissza,
mondd meg a várnagynak, hogy mink itt és most átkelünk, ha a
menny a
földdel egybeér, akkor is. De csak négyezer lovassal. Jelentsed
neki, hogy
a seregem többi része Szlavóniában marad, és
délnek fordul, Zagorje
megtisztítására, Kapronca elfoglalására. Nincs mitől tartania.
Eresszen
csak át a gázlón, és békével vonuljon vissza Borlinba.
Thuz már rohant is, a csónak néhány pillanattal
később a Dráva
közepét hasította.
Amíg a válaszra várt, Hunyadi lekászálódott a
nyeregből, és
komótosan letelepedett a füves folyópartra.
– Adj bort, Mihály!
Serege lassan ereszkedett a gázlóhoz, a partot
hamarosan ellepték a
fekete páncélos lovasok – néhányan a túlparton
felsorakozott németeket
figyelték, mások bölcs előrelátással fegyvereik élét kezdték fenni.
A Nap
magasan tündökölt, s valahogy mintha a fények is
sokkal színesebben
ragyogtak volna körös-körül.
– Kifüstöljük Vitovecz fattyait Potoly várából – sóhajtotta
a vajda,
miután meghúzta a Szilágyitól kapott borostömlőt. –
Aztán tovább
nyomulunk Marburg felé, és felégetjük a várost, onnan
délnek,
Besztercének és Cillinek. Egy héten belül elvégezzük a
ránk bízott
munkát.
Szilágyinak tetszett a terv, tűnődve nézegette kardja
pengéjét.
– Nem lenne egyszerűbb egy csapásra végezni Frigyessel is? Ha
már
egyszer itt vagyunk…
– Hidd el, Mihály, szívesen megtenném… De azt kell tennünk,
amit
parancsba kapunk. Érted?
Sógora ezen nagyon elcsodálkozott.
– Aztán neked most ki parancsol? A király halott, Isten
nyugosztalja a
lelkét, a pápa messze van, a bárók csak messziről
kerülgetik a húsos
tálat. Mostan te vagy az, akinek a parancsát várják
az emberek. És
nemcsak én, hanem mások is. Éppen itt volt az ideje…
Hunyadi bosszúsan legyintett.
– Te is egy követ fújsz Vitézzel. Az ég szerelmére, Mihály,
mi katonák
vagyunk, nem országok sorsáról döntő hatalmasok.
Szilágyi erre szívesen mondott volna valamit, de a
gázló túlsó
oldalán mozgolódás támadt. A csónakot, amivel Thuz átvitette
magát,
elrúgták a parttól, csakhogy üresen. A fövenyen páncélos
katonák
nyüzsögtek, dulakodás, kiáltozás támadt.
– Te Jankó! Ezek a tetvesek elfogták Thuzt!
Hunyadi talpra szökkent. Sejtette, hogy nem lesz könnyű
megalkudni
Frigyes embereivel, de ilyen pimaszságot nem feltételezett róluk.
– Fegyverbe! Fegyverbe mindenki!
A túlparton elszabadult a pokol. Az osztrákok rávetették
magukat a
már ott várakozó székelyekre. Lovak patái dübörögtek,
a vértesek
diadalittas üvöltéssel zúdultak le a Dráva töltéséről a
keskeny parti
sávon várakozó előőrsre. Fegyvervasak csattogtak, dühödt
kiáltások,
káromkodás visszhangzott a víz felett.
– Megmondtam: háromezer karót kap a seggébe! – hörögte
Szilágyi,
és nyeregbe pattant. – Magyarok! Át a túlsó partra!
Támadás!
A fekete páncélosokat nem kellett különösebben nógatni.
Ahogy
Hunyadi intésére felharsantak a harci kürtök, a
négyezer vértes
egyszerre zúdult neki a Drávának.
Ahogy úsztattak a túlsó part felé, a négyezer paripa, és
a sörényükbe
kapaszkodó, nehéz vasba bújt négyezer férfi teljesen
ellepte a vizet. A
lovak feje kiemelkedett a habokból, fújtattak, rúgkapáltak, de
ütemesen,
gyorsan haladtak az aprócska örvények között. Átkelésüket
megkönnyítendő néhány tucatnyi kun íjász sortüzet eresztett
meg a
németek meglehetősen sűrű sorainak. Suhogtak a levegőben,
kopogtak a
túlsó parton a nyílvesszők. Fájdalomkiáltások, halálhörgés…
Hunyadi kedvtelve nézte a kibontakozó ütközetet, és
egyszeriben
azon kapta magát, hogy elvigyorodik. Hát, ez hiányzott neki! Éppen
ez!
Végre nem csak falvakat, városokat gyújthat fel, végre komoly
ellenféllel
szegülhet szembe. Habsburg Frigyes háromezer aranyért akarta
átengedni a Dráva gázlóján…
Habsburg Frigyes ma keservesen megfizet ezért.
– Üssétek őket, fiaim!
– Üssétek!
Szilágyi örömest megvárta: a kötőféken tartotta lovát,
amíg apródjai
odaugrottak hozzá, és felsegítették rá a vezért. A vajda
elhelyezkedett a
nyeregben, s kivonta szablyáját, majd elégedetten
megállapította: a
penge éle még mindig kellőképp éles. Sógora sokatmondó
pillantást
vetett rá.
– Én már csak ilyenkor érzem, hogy élek, Jankó! –
mondta
egyszerűen. – A jóisten bocsássa meg nekem, csak ilyenkor…
Na,
gyerünk, testvérem. Öljük meg őket!
Lerobogtak a Dráva mohos, iszamós töltéséről, és
szilajul
beleugrattak a habokba.
Katonák kurjongattak körülöttük, lovak nyerítettek,
prüszköltek,
ahogy a sodró vízben küszködték át magukat a túlsó part felé.
A túlsó part felé, ahol ekkor kaptattak ki az első
magyar páncélos
sorok, hogy még szügyig a habokban, csuromvizesen vegyék
fel a harcot
Habsburg Frigyes vérteseivel.

11.

MEZŐ CILLI VÁRA ALATT, KRAJNA,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 3. NAPJA

Szentgyörgyi Székely Tamás, a Hunyadi-hadak ifjú, de

már sokat
tapasztalt zászlótartó tisztje elkerekedett szemmel bámulta
a Cilli
várkapuján kilépő két követet. Ilyen követeket még életében nem
látott.
Egyikük egy csontig aszott, tetőtől talpig fekete ruhát
viselő asszony volt,
hatalmas ortodox kereszttel a nyakában. Szeme lázas
fényben égett,
kezeit imára kulcsolta, miközben bizonytalan léptekkel
közeledett a
felvonóhídon. Kézen fogva vezetett egy törékeny kislányt
– vonásaik
feltűnően hasonlítottak egymáséra.
– Eresszétek le a fegyvereket! – parancsolta Székely.
– Ezek csak
asszonyok.
A követek küldését jelző fehér zászló néhány perce
jelent meg a
várfalon, s a kunok parancsnoka bizonyosra vette, hogy
a várbéliek,
vélhetően maga Cillei Ulrik, a környékbeli falvak
megkíméléséről
szeretnének tárgyalni. Az utóbbi néhány napban tucatnyi
hasonló
küldöttség járult a színe elé, de nőket, lányokat,
asszonyokat még soha
senki nem merészelt küldeni hozzá.
– Figyeljétek a falakat!
A kun harcosok arcáról semmit sem lehetett leolvasni, de
fészkelődésükről lerítt, hogy nincs ínyükre a váratlan fordulat.
Amikor a két követ közelebb ért, Székely Tamás
lekászálódott a
nyeregből, és udvariasan meghajolt előttük.
– Cillei nevében érkeztetek?
A fekete ruhás asszony bólintott. Vonásai kemények
voltak, beesett
arca, kiálló pofacsontja egy koponya rémisztő képét idézték.
– Tárgyalni jöttünk – közölte a nő, miközben idegesen
babrált a
nyakában lógó kereszttel. – Brankovics Katalin vagyok,
Szerbia
despotájának leánya.
A zászlótartó mélyebben hajolt meg, aztán megfogta
az asszony
kezét, és csókot lehelt rá.
– Szentgyörgyi Székely Tamás vagyok, asszonyom, Hunyadi
János
erdélyi vajda tisztje.
– És unokaöccse – jegyezte meg Katalin asszony.
A fiú elmosolyodott.
– Így igaz.
– Azért küldött az urad, hogy elpusztíts mindent, ami
az utadba
kerül?
Székely Tamás zavartan bólintott.
– Helyesen teszed – felelte az asszony. – A
férjem ezerszeresen
rászolgált a büntetésre.
Hunyadi tisztje nem hitt a fülének.
– Anyám beteg – szólalt meg a kislány határozott
hangon.
Nyilvánvalóan Katalin asszony és Cillei Ulrik leánya
volt, de hiányzott
belőle mind Katalin asszony nyers elvadultsága, mind Ulrik
gróf
viperanyájassága. A leány szeme őszinte fénnyel csillogott,
hangja nem
remegett egy cseppet sem. – Nagyon kérlek téged,
Székely Tamás,
kíméld meg a környékbeli falvakat. Azok az emberek, akik
lakják őket,
nem tehetnek semmiről. Csupa földönfutó, nyomorult. Nem
hiszem,
hogy katonaembernek különösebb örömet jelent védtelen parasztokat
gyilkolni.
A zászlótartó feszengve kihúzta magát.
– Kisasszonykám, ezt atyáddal kell megbeszélned. Az ő
katonái évek
óta zaklatják, gyilkolják a szomszédos magyar vármegyék
parasztjait.
Atyád zsoldosai feldúlták a velünk szövetséges Thallócziak
városait,
elfoglalták falvait, kardélre hányták katonáit. Orvul
meggyilkolták
Thallóczi Jovánt, Nándorfehérvár hős védőjét. Elébb nála
kellett volna
tiltakoznod, és akkor talán most mi sem lennénk itt.
– Igazad van – felelte Erzsébet határozottan, és
kihúzta kezét anyja
kezéből. – De én még csak gyermek vagyok. Eleddig nem
foglalkoztam
ilyesféle ügyekkel. Most azonban könyörögve kérlek, kíméld meg
a
szerencsétlenek életét.
 Székely Tamás Katalin asszonyra függesztette kérdő tekintetét.
– Te is így véled, hölgyem?
Cillei felesége összepréselte ajkait, szemében dühödt
könnycsepp
ragyogott.
– Mondd meg atyádnak, kisasszonyka – fordult vissza a
zászlótartó a
leányhoz –, hogy most azonnal véget vethet a
vérengzésnek és a
pusztításnak, ha megadja magát nekünk. Az országgyűlés
utasítására
jöttünk ide, hogy megtoroljuk gonosztetteit. Adja meg magát, és
Budán a
magyar urak előtt kell elszámolnia bűneiért. Írásba kell
adnia, hogy
minden jogtalanul elragadott várat, várost, falut, szántót
és erdőt,
mindent visszaszolgáltat jogos tulajdonosának. Ha így cselekszik,
többé
egyetlen krajnai, stájerországi, szlavóniai jobbágyának, zsoldosának
a
haja szála sem görbül, erre szavamat adom!
Cillei Erzsébet arca felderült.
– Ilyen egyszerű volna ez, kedves lovag? De hisz reményeidben
nem
kell csalatkoznod! Biztos vagyok benne, hogy atyám
örömmel teljesíti
kérésedet! Hiszen kizárólag félreértés lehet a dologban. Én
ehhez nem
értek. Ez politika, tudom. Nem nekem való. Az atyám jó ember.
Biztosan
meg fogjátok érteni magatokat vele, hiszen csak jót akar.
Székely Tamás szája kelletlenül megrándult.
– Kisasszonyka… Atyád soha nem adja meg magát nekünk.
– Ha ezzel megmentheti a parasztjait, igenis meg
fogja tenni! –
Erzsébet nevetése váratlanul köhögőrohamba torkollt.
Székely Tamás elkomorult.
– Asszonyom?
Brankovics Katalin a leányára nézett.
– El tudjátok foglalni a várat?
– Ahhoz ostromgépek kellenének. Ágyúk, bombardák. És sokkal több
katona.
Az asszony csalódottan lehajtotta fejét.
– Akkor folytassátok, amit elkezdtetek. A férjem nem fogja
Cilli falai
közül kidugni az orrát, ezt mind a ketten tudjuk. A
leányom ostoba és
semmi sem tud még az életről. Bocsássatok meg neki!
– Nem! – mosolyodott el Székely Tamás, és megcsókolta
Erzsébet
jéghideg kezét. – A leányod egy angyal. Addig jó
neki, amíg meg nem
ismeri az élet kíméletlen valóságát.
– Kérlek, lovag, maradjatok itt – hadarta Erzsébet, ügyet
sem vetve
arra, hogy a feje felett voltaképpen róla beszélnek. – Tudatom
atyámmal
a kérésedet. Nem kell soká várnotok, nemsokára jövök a válasszal!
– Várunk, ameddig kell – ígérte Székely Tamás. –
Utána pedig
tesszük, amit kell.
Brankovics Katalin közelebb hajolt a zászlótartóhoz.
– Csak tűzzel és vassal kényszeríthetitek bármire! És
akkor se
higgyetek neki! Alá fog írni bármit, de ne higgyetek neki!
Végezzetek
vele, amint lehet!
– Ennyire szeretnél özvegy lenni, asszonyom?
A várúr felesége őrülettől csillogó tekintetét az ifjú
lovagéba
mélyesztette.
– Ha nem végeztek vele, magatokra vessetek! Mindenre
képes!
Kitartó, ravasz, és nem ismer semmiféle akadályt… Nagy
szívességet
tesztek a világnak, ha megölitek!
– Erre nincs felhatalmazásunk, asszonyom!
– De igen, van. A Jóistentől, fiam!
Székely Tamás befejezettnek tekintette a tárgyalást,
intett az
embereinek, hogy eresszék vissza a két követet a
felvonóhídra. A kunok
feszengve utat nyitottak az asszonynak és a leánynak.
– Fertályórát várunk, kisasszonykám! Utána lángba borítjuk
a
környéket!
Cillei Erzsébet csak nevetett.
– Arra semmi szükség nem lesz! Atyám örömmel jő, ha megmentheti
a jobbágyait!
– Erre azért ne vegyél mérget, angyalom! – nyögte maga
elé Tamás,
aztán a közelben toporgó hadnagyaihoz fordult. – Fertályóra
pihenő,
fiúk! Utána feldúljuk a környék falvait.
– És a vár?
– A várral nem vesződünk. Majd legközelebb!
Székely Tamás tűnődve figyelte a zömök bástyákat, a fehér
falakat, a
merészen égbe törő tornyokat.
 – Visszajövünk, veres gróf! Ha akarod, ha nem,
visszajövünk még
érted!

12.

A várkapun belépve Cillei Ulrikot pillantották meg: a

vár ura már
türelmetlenül járkált fel s alá, mint egy ketrecbe zárt
tigris.
– Nos? – villant rájuk tekintete, ahogy anya s lánya
áthaladtak a
rácsozat alatt. – Mit mondtak? Megkímélik a falvakat?
– Miért kímélnék? – vetette oda fagyosan a felesége. –
Eszük ágában
sincs.
– Ha azonban velük tartasz Budára, rögvest elvonulnak!
– Erzsébet
odaszaladt apjához, és a nyakába ugrott. – Érted ezt,
apácska? Ennyi az
egész! És Budán kiderül, hogy az egész csak félreértés
volt! Ezek az
emberek azt hiszik, gonoszságokat műveltél. De én tudom,
hogy…
Cillei Ulrik megcsókolta kislánya homlokát, s egy
pillanatra oly
szorosan magához ölelte, hogy Erzsébet csaknem felszisszent.
– Drága életem… Köszönöm!
– Jöjj, apácska! Kivezetlek hozzájuk. A vezetőjük nagyon
kedves
ember.
A veres gróf mosolyogva nézett rá.
– Nem, kicsi szentem. Majd én kimegyek közéjük. Egyedül.
Éppen
eleget tettél már értem. Innentől az én feladatom
megmenteni az
embereket, bármit hozzon is a sors…
Erzsébet odabújt az apjához, és gyengéden megcirógatta
az arcát.
– Imádkozni fogok érted, apám!
Cillei intett, mire Heinrich atya kézen fogta a
leányt, és elvezette a
szobájába.
A nagyúr és asszonya ott maradtak, a várkapunál.
– Mire volt jó ez az egész, te szerencsétlen? –
suttogta Katalin
asszony, és szeme ezúttal villámokat szórt. – Mégis, mit
képzeltél? Hogy
a magyarok majd meghajolnak két nő előtt? Hogy meglágyítja a
szívüket
a leányod csivitelése?
– Egy próbát azért megért – vont vállat
szórakozottan Cillei. – Most
pedig vissza, a szobádba! Zárjátok be! – Alabárdosai már
ugrottak is,
karon ragadták Katalin asszonyt. – És mindenki készüljön fel
a vár
védelmére!
A katonák elinaltak.
De a várat ezúttal nem érte támadás.

13.

Erzsébet halkan, lehunyt szemmel mormolta a Miatyánkot,

de még
szemhéján át is érzékelte a hirtelen égre lobbanó vörös
ködöt.
Szobájában sötét volt már, az aprócska ablakon bevilágló rőt
derengés
mintha a poklok legmélyebb bugyraiból tört volna fel.
A lány nem hitt a szemének. Felpattant és az ablakhoz
rohant.
Sachenfeld, Hohenegg, Trennenberg, St. Georgen – valamennyi
környékbeli falu lángokban állt, de égett Cilli falva
is az erődítmény
lábainál. Az éjszaka életre kelt, haragos recsegés-ropogás,
vad
kurjongatás és sikoly, üvöltés töltötte be a levegőt. A
vörös fénytenger
előterében pokolbéli lovas figurák nyargaltak, dübörgésük
elnyomott
minden zajt.
Cillei Erzsébet szemébe könnyek szöktek.

14.

GÁZLÓ ORMOSD KÖZELÉBEN, MAGYAR–STÁJER HATÁR,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 3. NAPJA

Mámoros érzés átúsztatni a hideg folyón. Hunyadi

paripája rúgkapálva
küszködik az árral, de a gázló lehetővé teszi, hogy
hátsó patáival
időnként elrúgja magát az iszapos medertől. Büszke fejét
kitartja a
vízből, orrlikai kitágulnak, s ahogy fújtat, szeme
kidülled az
erőlködéstől.
Izmai megfeszülnek lovasa lábai között. Hunyadi
kapaszkodik a ló
sörényébe, úgy vonszoltatja magát vele. Ruhája átázott,
bőrvértje és a
testére aggatott páncéldarabok lehúzzák, de a paripa úszik
egyre,
vergődik előre, rántja tovább magával lovasát. Ha
eleresztené, azonnal
elsüllyedne. Őrültségnek tűnik persze, hogy vértben
úsztatnak át a
Dráván, ám nincs más választásuk.
A túlparton csata vár rájuk.
A vajda lehunyja szemét. Habok csapnak az arcába,
mellette
mindenütt páncélos vitézei küszködnek az árral. Duhaj
nógatás,
káromkodás, egy-egy rémült kiáltás visszhangzik a víz
felett. Hunyadi
tudta, hogy nem minden embere éri majd el a túlpartot,
ez az átkelés
súlyos áldozatokkal jár – mégis reméli, hogy nem hiába.
Amott már javában tombol a küzdelem.
A partra vergődő magyar lovasok szinte a vízből
kiemelkedve
akaszkodnak össze a borlini várnagy páncélosaival, akik hiába
élvezik a
helyzeti előnyt, képtelenek feltartóztatni a kisszámú átkelő
egységeket.
Nem szoktak ilyen vérmes ellenfélhez: a magyar
zsoldosok egetrengető
üvöltéssel vetik rá magukat: a legkeményebb harcmezőkön
edzett
vitézek, veteránok játszi könnyedséggel söprik el a
partról az erős
állásokban várakozó vérteseket.
Fegyvervasak csattognak, német, magyar, cseh és szlovén
kiáltások
vegyülnek a kavargásban. A vízből kiemelkedő paripák
oldala párállik,
remegnek a hidegtől, aztán a frissen rájuk fröccsenő
vér forrósága
felfokozza harci ösztönüket. Ahogy mind több és több harcos ér partot
és
avatkozik harcba, úgy záporoznak jégesőként immár a fejszecsapások,
a
buzogányok, suhognak a pallosok, szablyák. Oldalról nyílvesszők
csapódnak a rossz terepviszonyok miatt fel nem fejlődő
németek
oldalába; a kun segédcsapatok könyörtelenül tizedelik ezt az
oldalt,
aztán megkerülik a stájer hadat, és máris zúdítják rájuk
sortüzeiket. Az
átkelőt elálló zsoldosokat megdöbbenti az elemi erejű
düh és lendület,
néhány összeakaszkodó csapás, néhány közibük csapódó
nyílvessző, és
már húzzák is félre lovaikat, térnek ki az újabb csapás
elől.
Csak el, el innét, mihamarabb!
Egyre több magyar lovas kapaszkodik ki a Drávából,
és veti rájuk
magát. Immár üldözik, kergetik őket, befelé a folyó
menti csalitosba, a
bokrok, fák közé; s aki későn ér át az innenső partra,
lassan nem jut neki
ellenfél. Széjjelszórják a stájereket, s mire a négyezer
magyar zsoldos
mind az innenső oldalra ér, a part szilárdan a kezükben
van.
A székely előőrs, amire a várnagy emberei oly
meggondolatlanul
rátörtek, már messze, távolban üldözi az ellenséget Dornau
és Luttenberg
irányába.
Az utat holtak szegélyezik.

15.

Legtöbben északnak menekültek, Radkersburg felé, ám

Szilágyi egy
merész vágtával elébük kanyarodott, és Drávaszentandrást
megkerülve
szemből rohanta le őket. A borlini várnagy itt esett
fogságba: a rettegett
Kara Mikhál – ígéretét betartva – karóba húzatta még
azon a szent
helyen, ahol nyakon csípték. Persze nem volt ott idő
háromezer karóval
pepecselni. Egy is éppen elég volt neki; két napig rángatózott,
szenvedett
a nyomorult, míg végre kilehelte lelkét. A környékbeli szlovén
parasztok
hantolták el.
A maradék, mintegy ezer osztrák és cseh zsoldos Potoly
vára felé
próbált futni, de őket meg Hunyadi maga üldözte, egészen
a pettaui
gázlóig, ahol a helyi várnagy szintén megpróbálta útját
állani. Hasonló
meglepetés várta az erősen szétszakadozó, és Frigyes zsoldosait
kitartóan
üldöző magyarokat a Dráva másik két gázlójánál.
Habsburg Frigyes
marburgi és grazi várnagya – összesen vagy hatezer
lovassal igyekezett
megakadályozni az átkelésüket.
Sikertelenül: Hunyadi vitézei egy nap alatt négy zsoldos
csapatot
futamítottak meg, mindenütt sikeresen átkeltek a Dráván,
elözönlötték
Stájerország falvait, városait.
A vidék mindenütt lángba borult.

16.

Hunyadi János hadjárata Cillei Ulrik ellen alig

néhány hétig tartott. A
magyarok kétszer rohanták meg Potoly várát, de
ostromeszközök nélkül
nem járhattak sikerrel. Wurmbergnél újra átkeltek hát a
megáradt
folyón, és végigperzselték a Mura és a Dráva közét.
Jan Vitovecz, a
Cillei-ház zsoldoskapitánya elérkezettnek látta az időt, hogy
megint
borsot törjön a magyarok orra alá; sikerült a Hunyadi-
hadakat
megkerülve magyar területre futnia, s ott az utánpótlási
vonalakat
kezdte fosztogatni.
Hiba volt: Szilágyi szentségelve, a mennyei hatalmak
ítélőképességét
erősen megkérdőjelezve üldözőbe vette, és Csáktornya mellett
tönkreverte a stájer, szlovén lovagokból, zsoldosokból álló
Cillei-
csapatokat. Hunyadi ezalatt megtisztította Kapronca környékét, aztán
seregét szétosztva a szétforgácsolt ellenséges erők üldözésébe
fogott.
Cillei Ulrik ezalatt a várában gubbasztott és várt.
Várta, hogy a magyarok megunják a hadakozást, és
hazatérjenek.
Hiába várta: a magyarok nem unták meg.
Amikor már Cilli erődjének élelmiszer-ellátása is veszélybe
került,
illetve amikor a birodalmi grófnak megjelentették, hogy
birtokainak több
mint felét kifosztották, jobbágyait elűzték, Cillei maga elé
rendelte Thuz
Osvátot, és utasította, hogy induljon Hunyadi Jánoshoz, s
érdeklődje
meg a békekötés feltételeit.
 Harmadik fejezet

A HOLTAK FOGADÓJA

1.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 14. NAPJA

Vitéz János, a királyi kancellária vezetője, újonnan

kinevezett váradi
püspök még nem tudta szerét ejteni, hogy püspökségét meglátogassa
és
javait akkurátusan számba vehesse, mert az események egyre
Székesfehérvárhoz kötötték. Az országgyűlés rendeletei jelentős
késedelmet szenvedtek, a kinevezett országkapitányok nem tudták
megfékezni a hatalmaskodó nagyurakat, és kudarcot vallottak
a
Felvidéket rettegésben tartó Giskra megzabolázására tett
erőfeszítéseikkel is. Az adót késlekedve szedték be, már ahol
egyáltalán
beszedték. Egyre inkább úgy tűnt, hogy a Vitéz által
megálmodott
nemesi „respublika” teljességgel működésképtelen az urak
széthúzása, az
önös érdekek elharapózása miatt.
Egyedül Hunyadi teljesítette a parancsokat.
Talán túlontúl hatásosan is.
Amikor Vitéz kézhez kapta Thuz János levelét,
melyben a sáfár
részletesen beszámolt a magyar sereg stájerországi beütéseiről
és a
többszöri „félreértésekről”, melyek a had előretörése
közben őfelsége
Habsburg Frigyes osztrák várnagyai és a magyarok közt
estek, a
kancellár csaknem szívszélhűdést kapott. Jankó elsöpörte
útjából a
Habsburg csapatokat? Egy nap alatt négy stájer várnagy zsoldos
seregét
szórta széjjel? Keresztültrappolt Frigyes területein, csak
hogy Cillei
javaihoz férhessen?
Ebből világraszóló botrány lesz!
A püspök-kancellár azonnal magához rendelte unokaöccsét, a
tanulmányaival jelesül haladó Csezmiczei Jánost, és tollba
mondta a
levelet, melyben igyekezett Hunyadi nevében Frigyes bocsánatát
kérni,
és valamiféleképpen megindokolni a sajnálatos átkelési
atrocitásokat. Az
utolsó bekezdés írása közben az ifjú Csezmiczei úgy
elkezdett nevetni,
hogy kicsorduló könnyei a drága pergamenre hullottak, és
elkenték a
tintát; kezdhette elölről az egészet.

János vajda úr nevében Frigyes úrnak, a rómaiak

királyának,
Ausztria és Stájer hercegének stb.

Felséges Fejedelem!
Midőn e napokban felolvasták Méltóságtok levelét, közakarattal
olyan
döntés született, hogy a személyemet ért panaszok dolgában
ne
mulasszak el számot adni Méltóságtoknak jelen soraimmal, miként
ezt
ott személyesen élőszóban megtettem.
Felségtek azt írja, hogy én nemrégiben – miközben
haddal
nyomultam előre Cille grófjainak a földjein –
mindennemű előzetes
figyelmeztetés nélkül, sőt saját kezűleg írt, békés hangú
levelem
ellenére, amelyben szolgálataimat ajánlottam föl Méltóságtoknak,
igen
sok kárt és veszteséget okoztam a stájer
hercegségnek stb. Meg
kívántam hallgatni, felséges Fejedelem, milyen szándékkal mérlegeli
ezeket Felségtek, hogy tágabb lehetőségem legyen a
válaszadásra, és
hogy kellő nyomatékkal és joggal tárhassam föl ezt az egész
ügyet.
Midőn tehát az ég s a föld színe előtt
oly sok kegyetlen és
embertelen erőszakot kellett már elszenvednünk, és ezen
ország báró
urai úgy döntöttek, hogy a kihívásra fegyverrel válaszoljunk
Cille
említett grófjainak, e feladatra kapitányul engem jelöltek
ki – de
kijelentem: nem azzal a szándékkal, hogy akár
Méltóságtok, akár
alattvalói vagy földjei ellenében kihívó magatartást
mutassak vagy
háborút támasszak, hanem amit békés hangú levelemben
kifejeztem,
lelkemben is azt melengettem: hogy tudniillik Méltóságtokat
mindenkor szolgáljam ahelyett, hogy megsérteném. Ezért azután
azok
a károk is, amelyek ezúttal állítólag Felségtek földjeit
és alattvalóit
érték, semmi esetre sem az én törekvésem, az én tervem,
 főként nem
az én előre megfontolt szándékom következtében történtek, hanem az
illető gonosztevők váratlan és erőszakosan kihívó magatartása miatt.
Mert a fegyveres támadás engem ért előbb, én csak azt
követően
támadtam.
Amikor ugyanis Borlin vára mellett seregemmel tábort
ütöttem
(valóban félretéve minden ártó szándékot!), előkelő bajtársaim
követsége révén adtam tudtul a vár Frigk nevű
várnagyának, hogy
semmit sem készülök tenni Méltóságtok vagy alattvalói
elleni ártó
szándékkal, hanem utamnak s fegyvereimnek más a rendeltetése,
s ez
okból azt a kérésemet tolmácsoltattam neki, hogy ellenállásával
ne
gátolja meg békés előrehaladásomat. Ő azonban mindjárt
üzenetem
vétele után a lehető legfölháborítóbb közléssel haragította
magára a
küldötteket azzal a javaslattal, hogy háromezer márka
készpénzért
adja el nekem a biztonságos átvonulást. De mivel nem akadt vevőre,
fegyveresei élén váratlanul végrehajtott ellenséges támadással
hamarosan kihívta maga ellen a békés szándékú emberek fegyvereit,
s
akaratom ellenére rákényszerített, hogy fegyveres erőszakkal nyissak
utat minden irányban.
Ugyanígy midőn Pettau és Marburg városok felé
közeledtem, e
városoknak, valamint Felségtek Grazban állomásozó kapitányának is
hírt adtam békés szándékú előrenyomulásomról, valamint arról, hogy
semmiféle ellenséges cél nem vezet Méltóságtok földjeivel s
alattvalóival szemben. Ők azonban megint csak kezet emeltek
a békés
üzenet ellenében, és seregemből sokakat megöltek, foglyul
ejtettek
vagy kifosztottak, sokszor olyanokat is, akik gyanútlanul
elhagyták
egységüket. Ezenfelül a grazi kapitány lovasaival és
gyalogosaival a
Dráva gázlójánál elém került, és megpróbált meggátolni az átkelésben;
miután elkerülni nem tudtam, akaratom ellenére ütközetbe
bocsátkoztam vele. E sok akadály, ellenségeskedés és kihívás
közepette
bizony elkerülhetetlen volt, hogy Felségtek alattvalóit is
némi
károsodás érje, különösképp ama területeken, amelyek Cille
grófjainak birtokai közé vannak beékelődve. De – miként
már
mondottam – ez nem az én előre megfontolt szándékomnak
vagy az
említett báró urak meghagyásának, hanem a már elmondott okoknak
volt a következménye, amelyekért, úgy hiszem, Felségtek sem
fog
 engem bűnösnek ítélni.
Ismételten kérem Felségteket, ne utasítsa el
szolgálataimat, és
adjon helyt a fentiekben előadott jogos mentségemnek.

Kelt Pesten, az Úr 1446. esztendejében, Szent György

havának
14. napján.30

A kész levelet elolvasva Vitéz maga is úgy vélte, hogy

a szöveg
bocsánatkérésnek nem túlságosan hihető, magyarázatnak pedig
meglehetősen sovány lett. De mit volt mit tenni,
futárral rögvest útnak
indította az üzenetet Bécsbe.

2.

GÁZLÓ ORMOSD KÖZELÉBEN, MAGYAR–STÁJER HATÁR,

A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 14. NAPJA

A gázlónál, ahol alig két héttel korábban Hunyadi szétverte

a borlini
várnagy páncélos seregét, ezúttal mindkét parton a
magyar nemzet
hadilobogóit és a Hunyadi-ház hollós zászlait
csattogtatta a szél. A két
Thuz testvér a Dráva két partjáról figyelte egymást.
Lóháton érkeztek,
János népes fegyveres kísérettel, Osvát mindössze két Cillei-zsoldos élén.
Forró, tavaszi nap melengette a tájat, a partokat őrző
vitézek álmosan
heverészek a fűben. Tudták, hogy a két lovas
fegyverszünetről jött
egyezkedni, s szívük szerint mindkettőt rögvest a folyóba
nyuvasztották
volna, mert igen megtetszett nekik az élet errefelé: a
rablás, a könnyű
zsákmány, a kacér stájer leányok, és a gazdag vidék minden
szépsége.
– Jelezzetek neki, hogy ezen az oldalon várom! –
parancsolta Thuz
János a csajkásoknak. – Ő akar tárgyalni a megadásról, nem
én.
Osvát nemsokára ott áll előtte, s ölelésre tárta karját.
– Fivérem! Drága fivérem! Csakhogy újra látlak!
Hunyadi sáfárjának arcán megrándult egy izom.
– Jobban örültem volna, ha nem ilyen körülmények
között
találkozunk.
 – A Mindenható útjai kifürkészhetetlenek. Drága fivérem!
Tudunk
négyszemközt beszélni valahol?
Thuz János kelletlenül egy közeli sátorra mutatott.
– Ott tárgyalhatunk, de nem négyszemközt. Egy írnok és
egy titkár
jelenlétében kezdjük a megbeszéléseket. Készíttettem étket,
italt.
Bizonyára elfáradtál, testvérem, nem óhajtasz pihenni, mielőtt
belevágunk?
A pap talányos mosoly kíséretében válaszolt:
– Nincs szükségem sem pihenésre, sem ételre, sem italra. És
legfőképpen fültanúkra nincs szükségem, Júda. Kettesben kell
egyezkednünk, mert nagyon fontos ügyről van szó.
– Sajnálom, én csak arról vagyok hajlandó tárgyalni, hogy
Cillei
csapatai milyen feltételekkel teszik le a fegyvert.
– Hogyne! Természetesen! Hiszen én is ezért jöttem,
nem igaz? –
Osvát sanda pillantást vetett a közelben heverésző katonákra. –
Ebben az
esetben jó lenne a tárgyalások előtt beszélnünk néhány szót! Mint
fivér a
fivérrel! Utána jöhet az írnokod és a titkárod, mit bánom én!
Hunyadi sáfárja feszengett.
– Nekem nincs mit beszélnem veled, Osvát.
– Kérlek, testvérem! Fontos hírekkel érkeztem hozzád!
Amaz kelletlenül intett, s előretessékelte Cillei
követét. A sátorban
munkára készen várt rájuk az írnok és a titkár,
őket Thuz egyetlen
kézmozdulattal kiküldte. Amikor ketten maradtak, alaposan
végigmérte
testvérét. Osvát egy nappal sem tűnt idősebbnek, mint
amikor utoljára
találkoztak: kissé távol ülő, szürke szemei ugyanolyan
ravaszul
csillogtak, pengevékony, hajlott orra élesen szelte ketté
alattomos
kifejezést sugárzó arcát.
– Hallgatlak! Nincs sok időnk, a vajda úr Csáktornya
mellett
táborozik, és tűkön ülve várja a Cillei gróf feltétel
nélküli megadásáról
szóló híreket. Másról ugyanis nem lehet szó, csak teljes
kapitulációról és
a megszállt várak késedelem nélküli átadásáról.
A pap kényelmesen elhelyezkedett egy székben, kivett a
tálból egy
piros almát, és jóízűen beleharapott.
– A lehető legkevésbé sem érdekel annak a pojáca
Cilleinek az ügye.
Másért jöttem.
– Sejtettem. Meg akarsz vesztegetni, igaz?
Osvát unottan vállat vont.
– Minek? Hogy egyik barbár nagyúr helyett ezentúl
a másikat
szolgáld? Szerinted van bármi különbség Hunyadi és Cillei
között?
– Már hogyne lenne!
– Igaz, Hunyadi még Cilleinél is korlátoltabb. De a mi
szempontunkból ennek nincs jelentősége.
– A mi szempontunkból?
Osvát elhajította az alig csócsált almacsutkát, majd
maszatos ujjait
csuhájába törölve előkotort egy levelet annak redői közül.
– Ne kérdezd, milyen tekervényes utakon jutott hozzám
ez az üzenet.
A lényeg, hogy eljutott, majd félesztendei kallódást követően.
– Ki küldte?
– A fivérünk, Dávid, Konstantinápolyból.
– A fivérünk? – hökkent meg Thuz. – Miféle fivérünk?
– Amikor a „jó” Hunyadi a gondjaiba vett minket
Pozsony mellett,
egy testvérünket, megszánva sorsunk, magával vette egy Mose
ben
Jahmun nevű ember. Bizonyosan hallottál már róla, híres
kereskedő,
világutazó, uralkodók befolyásos barátja. Dávid testvérünk jó
helyre
került: olyan környezetbe, ahol kibontakoztathatja a hitem
szerint
mindhármunkban meglévő tehetséget.
– És te levelet kaptál tőle?
– Hogyan értesült Dávid arról, hogy Zágrábban vagyok?
És hogy a
fivére vagyok? Jó kérdések, Júda. A Jahmun-ház kiváló
hírhálózatot
működtet Európa-szerte, így ügynökeik könnyedén kinyomozták, hogy
hová kerültem Hunyadi úr pártfogásából. Dávid öcsénk
egyenest a
püspökségre címezte a levelet. Olvasd csak, ha még felismered
a betűket!
Thuz János idegesen járkált fel s alá, a levelet
silabizálva.
– Miért volt ilyen fontos az öcsénknek, hogy a nyomodra
bukkanjon?
Pénzt, időt nem kímélt…
– A Jahmun-háznak tömérdek vagyona van, ne aggódj! Amint
láthatod, héber nyelven írt, arra az esetre, ha
illetéktelen kezekbe
kerülne az üzenet.
 – No és mit akar tőled Dávid? – kérdezte Thuz
ingerülten. Szíve
szerint rátért volna már a fegyverletétel ügyére,
ugyanakkor
tagadhatatlanul izgalmasnak találta a gondolatot, hogy sok
ezer
mérföldre tőlük él egy testvérük, akinek igencsak felvitte Isten
a dolgát.
– Az öcsénk hív minket – felelte mosolyogva Osvát
–
Konstantinápolyba. Mose ben Jahmun nagyon öreg. És ami
ennél is
fontosabb: nincsen örököse. A Mindenható segedelmével Dávid
öcsénk
hamarosan korlátlan vagyon és hatalom birtokosává válik,
olyan
vagyoné, amiről te meg én álmodni sem mertünk soha. Dávid
ügyes fiú.
Megállja a helyét, de a levél tanúsága szerint
szüksége van
segítőtársakra. Segítőkre, akik üzleti érdekeltségeit megfelelően
képviselik a világ különböző szegleteiben: Rómában, Párizsban,
Edirnében, vagy akár Budán… Érted már?
– Nem is ismer minket. Honnan tudhatná, hogy te meg én
megfelelő
társai lennénk?
– Hogy is mondják a magyarok? A vér nem válik
vízzé, Júda. A
testvérei vagyunk. A Mindenható akaratából a családunkat
szerteszét
szórta a szél. Te Hunyadival, én most éppen Cilleivel, Dávid pedig
Mose
ben Jahmunnal próbálja sorsát biztos révbe vezetni. Sem te,
sem én nem
csináltuk rosszul, amit csináltunk, magas posztra juthatnánk
belátható
időn belül, de Dávidot vezérelte a legtöbb szerencse.
Komoly
tapasztalatokra tettünk szert, jól ismerjük a magyarokat,
a cseheket, az
osztrákokat, horvátokat, lengyeleket, te talán a törököket,
bolgárokat is.
Nyelveken beszélünk, és láttunk az életünk során ezt, azt. Dávid
számít
ránk. Olvasd! Azt írja, házat ad nekünk Konstantinápolyban, és
Mose ben
Jahmun halála után üzletrészt biztosít mindkettőnknek.
Thuz János visszaadta a levelet.
– Jó nekem itt.
– Tessék?
– Maradok.
Osvát döbbenten nézett fel rá.
– Ezt nem mondhatod komolyan!
– Jó nekem itt.
– Már hogy a pokolba lenne jó? Keresztények előtt hajlongunk,
és el
kell rejtenünk, kik vagyunk valójában. Nem látod, mi ez a
maskara
rajtam? Nem látod a keresztet a nyakamban?
– Én nem hordok maskarát. Szeretem, amit csinálok.
– Hogyne! – legyintett gúnyos kifejezéssel a pap. –
Biztos vagyok
benne, hogy mély, igaz tiszteletet érzel Hunyadi iránt. De nem
vagy az,
aki valójában vagy! Minden pillanatban, mindenki előtt
megjátszod
magad.
– Miért játszanám meg magam?
– Magyar módra öltözködsz, magyar módra beszélsz,
és úgy látom,
már magyar módra is gondolkodsz. De valójában zsidó vagy.
– Ezt mindenki tudja.
– Akkor miért nem a saját nevedet viseled? Júda a neved,
nem János.
– A nevem Thuz János. Igaz, nem annak születtem,
de ezt a nevet
érzem a magaménak.
Osvát értetlenül pislogott rá, mintha azt találgatná magában,
tréfát
űz-e vele fivére. Aztán hirtelen felpattant, megragadta a sáfár
ruháját, és
jó erősen megrázta.
– És a sok megaláztatás? A gyűlölet? Itt te soha nem
lehetsz több,
mint egy büdös zsidó!
Az egykori Feuer Júda türelmesen lefejtette magáról
testvére kezét,
és hátrébb lépett tőle.
– Hunyadi János vajda sáfárja vagyok. Senki sem mer büdös
zsidónak
nevezni.
– Csak a hátad mögött…
– Mindenkinek be tudom, és be is fogom bizonyítani,
hogy méltó
vagyok a bizalomra. Osvát, én szeretek itt élni. Szeretek
a vajda sáfárja
lenni. Segítem, mert ezerszeresen is megérdemli, hogy segítsem.
És nem
csak azért, mert megmentette az életemet. A vajda úr tisztel
engem. Nem
érdekli, ki minek született, hogy hívták korábban. A vajda
úr maga is
idegen ebben az országban, jól tudod: Havasalföldről
jöttek az elei, és
oláh ebnek meg kun kutyának csúfolják.
Thuz Osvát arcán gyűlöletteljes kifejezés suhant át.
– Behódolsz ezeknek?
– Behódolni? Nem. Arra semmi szükség. Ez ugyanis egy olyan
ország,
Osvát, ahol jó élni. Vitéz kancellár úr és én segíteni fogjuk
Hunyadit, és
együtt olyan birodalmat építünk, amiben nem számít, kinek
születtél,
honnét jöttél. Csak az számít, mihez értesz, miben vagy képes
segíteni a
hazát. Együtt, érted? Hunyadi, a kun-oláh, Vitéz, a
szlavón-magyar, én,
Thuz János, a magyar-zsidó, meg sok cseh, szász,
lengyel, horvát, rác,
itáliai, meg akárhány nemzetsége ennek a tájéknak csak van.
A pap hitetlenkedve rázta a fejét.
– Hagyd már abba, te szerencsétlen! A vajda
csahos ebe vagy!
Semmid sincsen! Ha Hunyadi eldob magától, ott állsz majd üres
kézzel!
A Mindenható akaratából az öcsénk a világ legjobban
jövedelmező
munkájára kért fel minket. Gazdagok leszünk! Olyan gazdagok,
hogy
nem kell többé rejtőzködnünk. Azok lehetünk, akik valójában vagyunk!
Mennünk kell! Induljunk, akár még ma! Hagyjunk itt mindent!
Hunyadit,
Cilleit, ezt az egész, egymással acsarkodó barbár hordát!
Thuz János gondosan összehajtotta a pergament és
visszaadta
Osvátnak.
– A fivéremet meghallgattam. A választ megadtam. Most pedig
közölni fogom Cillei Ulrik gróf úr követével a
feltétel nélküli megadás
pontjait.
– Ez a végleges válaszod?
– Ez.
A pap tűnődve fürkészte az arcát, aztán lassan
elmosolyodott.
– Úgy hát legyen. Semmi baj! De megbánod még ezt, Júda!
Keservesen megbánod!
– A nevem Thuz János. Hunyadi vajda úr sáfárja vagyok,
és elvárom
Cillei gróf úr követétől, hogy tiszteletben tartsa ezt.
Világos?
Osvát gúnyosan meghajolt.
– Ahogy óhajtja, méltóságos sáfár úr! Ahogy óhajtja!
Thuz tapsolt, mire belépett a sátorba az írnok és
a titkár. Üres
pergamen került az írótáblára, és a mind türelmetlenebb
János diktálni
kezdte:
– Cillei Ulrik birodalmi gróf minden további feltétel
és késedelem
nélkül behódol a magyar koronának, az azt képviselő
országgyűlésnek és
Hunyadi János erdélyi vajdának, országkapitánynak. A békekötés
alapját
őfelsége, a megboldogult Jagelló Ulászló király és a
Cillei család között
öt esztendővel ezelőtt megkötött fegyvernyugvás pontjai
képezik. A
Cillei család kötelezi magát, hogy késedelem nélkül
visszaszolgáltat
minden várat, várost, falut, birtokot, jószágot, amit a
törvényeket
megszegve, csalárd módon elorzott a néhai király
őfelsége híveitől.
Kötelezi magát továbbá, hogy megtéríti mindazon károkat,
melyeket
ezen törvénytelenségek elkövetése közben okozott. Cillei Ulrik
birodalmi
gróf feltétel nélkül aláveti magát a magyar
országtanács akaratának és
döntéseinek.
Thuz Osvát nyájas képpel hallgatta a fegyverletétel
pontjait,
egyetlenegyszer sem vágott közbe, s amikor fivére
végzett, még csak
kérdést sem tett fel.
– Megértette követ úr a feltételeket?
– Megbízóm felhatalmazott, hogy elfogadjam Hunyadi vajda úr
bármely feltételeit. A gróf úr természetesen aláírja a
szükséges
szerződést. Egyetlen kérése csupán az, hogy csapataitokkal
mihamarabb
hagyjátok el birtokait, hogy megkezdhesse a romok eltakarítását.
A sáfár csodálkozva végigmérte.
– Elhagyjuk birtokait? Ez sajnos lehetetlen. Néhány
stratégiailag
fontos erősséget és várat kénytelenek leszünk megtartani. A vajda
úr úgy
döntött, Szentgyörgyi Székely Tamásra bízza Horvátország
kormányzását
és a vránai perjelség minden birtokát, Szentgyörgy várát
és a megszállt
Cillei-erődítmények parancsnoklását. A lázadás legkisebb jelére
felhatalmazása van a lehető legerélyesebben lecsapni a haza
ellenségeire.
– Sem a vajda úrnak, sem a magyar országtanácsnak
nincs joga
krajnai és stájerországi területeket megszállva tartani!
– Krajnából és Stájerből kivonjuk csapatainkat, de
megerősítjük a
horvát határt. Ezt jobb, ha a gazdád észben tartja!
A pap újra nyájas kifejezést öltött lárvaarcára, és
sokkal mélyebben
hajolt meg, mint eddig valaha.
– Kérlek, sáfár uram, add át a gróf úr szívből jövő
jókívánságait. Sok
sikert és egészséget kíván néki az előtte tornyosuló feladatok
ellátásához,
és persze bölcsességet, hogy mindig tudja, a Teremtő
hol húzta meg
képességei és tehetsége határait. Mindezek felett a gróf úr
sok
boldogságot kíván a vajda úrnak családi életéhez.
Thuz János tekintetéből villámok lövelltek fivérére.
– Átadom a gróf úr jókívánságait, de ez a néhány
szó még sok Cillei-
alattvaló életébe kerül, követ úr.
– Minél több ártatlan keresztény alattvaló élete szárad a vajda
lelkén,
annál nyilvánvalóbb lesz a Nyugat fejedelmei, őszentsége a
pápa és a
birodalmi rendek számára, ki is valójában az az ember,
aki magát a
kereszténység védőpajzsának, Krisztus bajnokának nevezi.
Az írnok képe vöröslött a dühtől, kezében megremegett a
lúdtoll.
– Ezt is írjam, sáfár úr?
– Nem, ezt nem kell írnod. A tárgyalás véget ért.
Készítsd el a
kivonatot, és hozd be nekem, hogy elolvashassam, mielőtt
lepecsételem.
A követ úr most távozhat, a levél estére elkészül.
Akkor hagyhatja el a
tábort, elébb egy perccel sem.
Osvát kihúzta magát, ujjaival végigsimította a nyakában
csüngő
feszületet, majd áldásképp keresztet rajzolt a levegőbe.
– A mindenható vigyázza a sáfár úr lépteit a
bölcsesség felé vezető
úton.
Kilépett a sátorból; Thuz János egyedül maradt.
Remegett a lába, kavargott a gyomra. Szédült,
jobbnak látta leülni,
mielőtt elvágódik. Lehunyta szemét, halántékát masszírozta, hogy
enyhüljön görcsös fejfájása. Odakint lovak nyerítettek, tán épp
most tért
vissza az egyik őrjárat a Dráva menti falvakból.
Katonák röhögtek, egy
markotányosnő perelt valakivel, a közelben gyakorlatozó
zsoldosok
acélpengéi csilingeltek.
Mikor mehetek innét haza?
Keserűen felnevetett. Haza? Hová haza?
Igyekezett nem gondolni a konstantinápolyi fivér levelére, sem
arra,
amit Osvát mondott. Hallgatta a neszeket. Gondolataiból akkor
riadt,
amikor írnoka meghozta az aláírandó szerződés tervezetét.
Thuz János fáradtan olvasni kezdett.

3.
CILLI VÁRA, STÁJERORSZÁG, AUSZTRIA,
A. D. 1446. SZENT GYÖRGY HAVÁNAK 17. NAPJA

– Ezt írjam alá? – Cillei Ulrik megrázta a pap szeme előtt a

pergament. –
Ezt a szemetet?
Osvát lesütötte a szemét, és arra gondolt, hátha most üti
meg a guta
Cilli és Zagorje urát. Végtére is inkább most, mint
később. Akkor aztán
kereket oldhatna a gondjaira bízott aranyakkal, és kihasználva
a nagyúr
halála miatt óhatatlanul kialakuló zűrzavart, máris Konstantinápoly felé
vehetné az irányt.
De sajnos Cillei Ulrikot – noha rákvörös volt a
képe, és minden
ízében remegett a dühtől – ezúttal sem vitte el az
ördög.
– Attól tartok, nincs más választásunk, uram. Hunyadi
csapatai
bekerítettek minket. Cilli védtelen.
– Védtelen? Csakhogy nemsokára elkészülnek Tüzes Orbán
ágyúi! –
sziszegte a nagyúr. – És előbb-utóbb megérkeznek Frigyes
segélycsapatai
is.
– Frigyes őfelsége a saját sebeit nyalogatja, és
azok után, hogy
Hunyadi sorban megverte a várnagyait, legszívesebben a föld
alá bújna
szégyenében. Sajnos, nem számíthatunk segítségre. Az oláh
kutya
kinevezte az unokaöccsét Horvátország urává.
– Én vagyok a horvát bán! – üvöltötte Cillei. –
Horvátország az
enyém!
– Akkor talán kérje meg a seregei kapitányát,
nagyuram, hogy
kergesse ki belőle Hunyadi hordáit!
Cillei vérben forgó szemekkel félretolta útjából a
papot. Elege volt
belőle is, de haragját nem is rá tartogatta, hanem a
tekintetét feltűnően
kerülő huszitára.
– Vitovecz! Még a szemem elé mersz kerülni?
A cseh tett egy tétova mozdulatot, tán a vállát akarta
megrántani, de
páncélja csörömpölése mintha önmagát is megijesztette volna.
– Jövök védni Cilli vár. Hoztam száz lovas, védni Cilli vár…
– Jöttél védni Cilli vár! – A hórihorgas nagyúr a
zsoldos kapitány fölé
tornyosult. Cingár volt ugyan, most mégis fenyegetőnek tűnt,
árnyéka
beterítette a zömök vezért. – Hát ennyire telik a
nagy tehetségedből,
Jan? Hunyadi világ csúfjává tett! Mindenki rajtam röhög a
Kárpátoktól a
Rajnáig! Hát ezért fizetlek úgy, mint egy Krőzus?
Vitovecz ritkán pironkodott, de most csaknem ugyanolyan
rákvörös
lett a képe, mint Cillei Ulriké. Esztendőkön át
őrizte hadvezéri
nimbuszát, egymás után tanította móresre a környékbeli
urakat vagy
akár Habsburg Frigyes várnagyait – már-már maga is kezdte
elhinni,
hogy legyőzhetetlen. Erre jött Hunyadi, és úgy söpörte el az
útjából, akár
a pelyvát a szélvihar.
– Túlerőben volt ellenfél. Én mondtam, nagyuram, nem elég
zsoldos,
kevés katona, biztos vereség. Te nem fizet több arany.
Ilyen kevés
katona, Jan Vitovecz mit tehet? Semmit tehet. Hunyadi
túlerő. Nagyon
sok túlerő. Zwanzigtausend páncélos, vagy több. Nekem alig
tízezer…
Kevés az. Én mondtam…
Cillei képe farkasvicsorba gyűrődött.
– Túlerő? Miféle túlerő, te Isten barma? Még
Székely Tamás kun
kutyái is megvertek, kétszáz pogány lovas megkergetett Pettau
mellett!
– Adj pénz, nagyúr, állítom fel új armáda, kiváló
obrněný jezdec
armáda.31
Thuz Osvát lenyűgözve hallgatta a vitát. Noha bizonyos volt
benne,
hogy Cilleit nem lehet ilyen könnyen leírni, az igen
valószínűnek tűnt,
hogy a veres gróf talpra állásához esztendők kellenek. Kinek
van most
annyi ideje? Most, amikor itt lapul a levél a csuhája redői
között?
– Szabadjon javasolnom valamit, nagyuram… – maga is meglepődött,
hogy rögvest kimondta, ami az eszébe ötlött: a megoldás,
amit már régen
megfontolhatott volna. – Ha megengeded…
Cillei tekintete előtt sötét felhők suhantak el.
– Elegem van az ötleteidből, zsidó! Azt is neked
köszönhetem, hogy
Hunyadi így feldühödött!
A pap legyintett, mintha valami csekélységről lenne csupán
szó.
– Pedig ha javaslatomat megfogadod, nagyúr, Hunyadi soha
többé
nem dühödik fel semmin…
– Ezt meg hogy érted?
– Nincs más választásunk, uram.
 – Ölessem meg tán? Ez a te világrengető ötleted?
Osvát kitartóan mosolygott.
– Minden gondunkat egy csapásra megoldaná, nagyuram.
– Azt hiszed, te szerencsétlen, hogy nekem ez nem
jutott eddig
eszembe? Azt hiszed, te Krisztus-gyilkos, hogy nem gondoltam
végig
ezerszer, hogyan lehetne? Hogyan kellene?
– Jan Hunyadi őrzik nagyon – helyeselt Vitovecz, már
csak azért is,
mert végre nem az ő fiaskója volt terítéken. – Kiváló
testőrség. Nem
lehető hozzáférni.
– Várj egy kicsit – morogta Cillei.
– Nem lehető. Én mondok.
– Várj csak egy kicsit…
A nagyúr egyszeriben mintha megenyhült volna. Szeméből
egy
csapásra eltűntek a haragos villámok, hogy ismét a rá
oly jellemző
ravasz csillogásnak adjanak helyet.
– Az oláh kutya emberei igen éberek, ez igaz…
Messziről
kiszimatolják, ha merénylőt küldök… próbáltam már, nem is
egyszer. A
közelébe sem tudtak férkőzni.
Osvát és Vitovecz értetlenül bámultak rá.
– És miért? No, szerintetek miért?
Mindketten vállat vontak.
– Hát azért, mert nem gyilkost kell küldeni hozzá, hanem
megmentőt.
Vitovecz szemmel láthatóan nem értette az egészet, ám
Thuz annál
inkább. Óvatosan közelebb hajolt, mintha csak attól
tartana, hogy amit
mond, avatatlan fülekbe jut.
– A bizalom megszerzéséhez időre van szükség, uram.
Évekig is
eltarthat, míg valaki olyan közelségbe kerül Hunyadihoz, hogy a nagyúr
akár az életét is rábízhassa.
– Akkor évekbe telik. Ha évekkel ezelőtt elkezdtük
volna, már a
végén járnánk…
– Ha arra gondol, nagyuram, hogy könyörögjem vissza magam
Hunyadi szolgálatába…
– Te? Megvesztél? – nevetett Cillei. – Soha többé nem bízna
benned.
Már megbocsáss, zsidó, de olyan emberre van szükségem,
aki nálad
sokkal jobban gyűlöli az oláh kutyát.
– Kétlem, hogy létezik ilyen ember, uram.
– Létezik pedig – vetette közbe a huszita. – Én ismer
őt.
– Ugyanarra gondolunk, Jan?
– Uram! – vetette közbe Osvát. – Ha valaki
Hunyadi közelébe
férkőzik, elég, ha a gyanú legcsekélyebb árnyéka rávetül, máris
végeznek
vele. Megkínozzák, és kiszedik belőle, hogy ki a megbízója.
Cillei és Vitovecz most együtt nevettek.
– A mi emberünkből egy szót sem szednek ki, ebben biztos
lehetsz!
Valamiért rossz érzés vett erőt Thuz Osváton.
– Uram… Nem túl kockázatos megoldás ez, különösen, ha figyelembe
vesszük, hogy…
– Hozd ide, Jan! – parancsolta Cillei, és a cseh már
inalt is kifelé a
szobából. – Te pedig ítéld meg magad, megfelel-e a célnak!
Amikor Vitovecz visszaért és betessékelte a kiválasztott
embert, Thuz
Osvát szeme elkerekedett.
És ebben a pillanatban úgy érezte, érdemes lenne
maradni
mindaddig, amíg nem láthatja ennek a végtelenül kockázatos
küldetésnek az eredményét.
Hunyadit holtan látni – ez talán megér még egy kis időt…

4.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK32 1. NAPJA

A vajda úr felriadt a sötétben. Zihált, lélegzete fekete

felhőként párállott
körülötte – a kora nyári éjszaka ellenére szinte téli hideg
vacogtatta. Egy
baldachinos ágy kellős közepén hevert, de sejtelme sem volt
róla, hogy
hol lehet az az ágy.
Egy palotában?
A falak a magasba vesztek, oldalt, a hatalmas
ablakokon át tompa
holdvilág csorgott be, de különös módon alig világított meg
idebent
bármit is.
 Hunyadi felült.
A mellkasát, karjait borító sebek perzselő fájdalommal
kínozták.
Szeme lüktetett, mintha álmában zokogott volna. Rosszat
sejtve
odanyúlt: szeme sarkából vércseppek csorogtak arcára. Megrázta a
fejét,
aztán kikelt az ágyból. Talpa vériszamós volt, a jéghideg
márványpadlón
sötét foltokat hagyott.
Az ablakhoz lépett. Az üveg áthatolhatatlanul
elválasztotta a szoba
síri feketeségét az odakint tomboló rőt tombolástól. Vad,
a pokol
legmélyebb bugyrait idéző kép tárult a vajda úr szeme
elé. Lángolt a
világ a messzeségben, lángolt minden, mintha gigászi
napkorong készült
volna a láthatár, az örök sötétség hona fölé emelkedni. Amott,
a kopár
szirt tetején Galambóc várának jól ismert tornyai fehérlettek
elő a Duna
habjaiból, csakhogy a víz helyett sűrű, izzó vérfolyam
fortyogott a
mederben, fel-felcsapva, vérzuhatagot hányva a falakra. A
magasban
fáklyák lobogtak, a levegőt tüzes nyilak ezrei
világították meg. Jankó
tudta, hogy az ostrom üvöltéseit kellene hallania, de
mégsem hallott
semmit. A sötétben életre kelt holtak támolyogtak a falak
alatt, de nem
volt létrájuk, amivel a magasba hághattak volna. A
fekete sárban
tapicskoltak, egymásnak ütköztek, aztán a sötétben lökdösődtek
egyre
dühödtebben. Néhányan az izzó vérlávafolyamba zuhantak és
semmivé
lettek, mások épp a fortyogó masszából másztak elő,
koponyaképükön
förtelmes vicsorral.
Még messzebb azok a falvak lángoltak, amelyeket Hunyadi
katonái
az elmúlt hetekben gyújtottak fel. Amott, a falvakon túl
irdatlan szikla
lebegett a vörös égbolton. A sziklán egy város
terpeszkedett.
Nándorfehérvár volt az karcsú tornyaival, hosszan kígyózó
falaival. Az
utcák, terek üresen ásítoztak. Sehol egy lélek,
mintha a város felett
lebegő fekete felhő elől mindenki elfutott volna.
Aztán, ahogy nézte a
várost, a felhő lassan oszladozni kezdett, és a magasban
trónoló félhold
ismét az erődítményre szórta ezüst fényhálóját. Morajlott
a föld és a
szikla, ami a várost tartotta, még magasabbra emelkedett.
Felrobajlott a
világ, villámok csapkodtak a felhőn túl, s a szikla,
rajta a várossal egyre
távolabbra, egyre magasabbra jutott, végül eltűnt a Hold mögött.
Hunyadi elfordult az ablaktól, és tapogatózva elindult
a szoba
sötétjében. Az orráig sem látott, mert a távoli tüzek
és a félhold fénye
elolvadt a szoba mérhetetlen feketeségében. Egy ajtó
kilincsére talált,
tétován lenyomta.
A folyosón jobbágyok álldogáltak a két fal mentén, végig.
Mindegyik
kezében egy-egy gyertya pislákolt: szomorúan meredtek maguk
elé, és
mind más nyelven mormolta a Miatyánkot.
Jankó anyaszült mezítelenül kilépett a gyertyát tartó jobbágyok
közé.
Azok illedelmesen levették kucsmájukat, és fejet hajtottak.
– Sajnálom, hogy meg kellett ölnöm benneteket – mondta
Hunyadi. –
De ez háború. Nem ismer kegyelmet.
Egy vén paraszt felnézett rá, és illedelmesen így szólt:
– Soha ne bánja, vajda úr. Nem haragszunk, pedig
szerettünk élni,
Isten a megmondhatója, még a tömérdek szenvedés ellenére is
szerettünk. Csak arra kérjük, vajda uram, amit elkezdett, fejezze be!
Hunyadi mindegyikük arcát megnézte magának. Akadt
köztük egy
főkötős kislány, ő volt az egyetlen, aki szinte gyűlölködve
bámult rá.
– Hat gyermeket kellett volna szülnöm, ha felnövök –
suttogta. – De
megöltek a katonáid! Mi lesz így a hat gyermekemmel? Odaát
maradnak
a meg nem született gyermekek áradó folyójában…
– Legyen nyugodt az álmod, leányom – felelte
Hunyadi –, Isten
oldalán vigaszt lelsz. A meg nem született gyermekek áradó
folyójában
az én halott leányaim is az életről álmodnak.
A folyosó végén újabb ajtó nyílt.
A holtak fogadójának legcsöndesebb terme volt ez. Egy
hatalmas
asztal körül búslakodtak mind az eltávozottak. Olyanok
voltak, mint
mikor még éltek, árnyból szőtt testük körül halovány derengés
fénylett.
Jó kamonci bort iszogattak, és elmúlt életükön elmélkedtek.
Jankó elmosolyodott, leült egy nyurga ifjú mellé.
Szilágyi Osvát – mintha csak rá várt volna, párálló
teste egyszeriben
megtelt fénnyel – felemelte kupáját.
– Ezt rád iszom, drága fivérem. Büszke vagyok rád.
Mindig hittem
benned, és köszönöm, hogy nem haltam meg hiába.
Hunyadi együtt ivott vele, de a bor savanyú volt, mint az
ecet.
Osvát talányosan mosolygott rá a fekete ködben.
 – Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek ott melletted: pusztító
csatában, dévaj mulatságokon, vad vágtákban. Jó lett volna
közelről
megélni a csodát, amit művelsz, Jankó. Erzsébet jól van?
Ugye, vigyázol
rá? Szerettem volna megismerni az unokaöcséimet… derék
legénynek
tűnik mind a kettő.
Hunyadi arra gondolt, Lackó mennyire emlékeztet a néhai Osvátra,
s
arra, az ősök pillantása örökké él a leszármazottakban.
– Mennem kell – felelte a fiú, aztán elkomorult.
– Ugye,
megbocsájtasz? Búcsúzóul csak annyit: amit elkezdtél, fejezd is
be!
Hunyadi elengedte, és Osvát lelke beleveszett a sötét gomolyba.
Ekkor tündöklő szépségű leány jelent meg Jankó
előtt, szomorú
mosollyal, szelíd, szép, szerelmes tekintettel.
– Rád bíztam az életemet, uram, és te vigaszt, menedéket
és perzselő
szeretetet adtál cserébe. Aztán rád bíztam legdrágább
kincsemet, és te,
asszonyoddal édes leányotokként nevelitek. Nincsen szó, ami
kifejezhetné hálámat.
Veronika kísértetszemében rémült fény villant.
– Valakit szerettem, nagyon szerettem, az életem boldogabbik
része
csak addig tartott, amíg őt ismertem. Elszakítottak tőle, és ő
elszakadt az
élettől. Árnyékként követ majd téged, mert gyűlöl, halálod
akarja.
Vigyázz, uram, kérlek, vigyázz, kerüld el végzeted, és mentsd
meg lelkét
az örök kárhozattól!
Jankó szánakozva figyelte, ahogy a törékeny nőalak
szertefoszlik a
semmiben. Helyében egy komor figura öltött testet.
– No, fiam…
Szíve nagyot dobbant, tán ezt a találkozást várta legjobban.
– Apám…
– Szégyellem, hogy nem segíthetlek tovább az utadon. –
Vajk lovag
különös mód öregember képében jelent meg, mintha halála
után is egyre
idősödött volna. Szakálla a térdét verdeste, kun vágású
szeme
könnyektől csillogott. – De végtére is jó munkát
végeztem a
neveléseddel. Pedig azt hittem, elkallódsz a sötétben.
– Bocsásd meg komiszságomat, apám. Rossz voltam,
hálátlan
tehozzád.
 – Édesanyád is itt van, s üzeni: maradj hű, fiam, és
szeresd, ki hozzád
sírig hű marad.
– Ígérem, apám.
Vajk lovag elérzékenyülten nézte őt, gyönyörködött benne.
– Nem hittem volna, hogy egy napon a fiam… az
én drága fiam
Magyarország kormányzója lesz. Felemelkedtél, és még emelkedni fogsz.
Egész a tündöklő csillagokig. És a kis unokám még
magasabbra jut. A
vén regös megjósolta rég. Menj! Amit elkezdtél, fejezd be! Harcold
meg
harcodat, légy állhatatos a sírig, fiam. És add át a te
fiadnak, ki náladnál
is magasabbra emelkedik: a világon élni csak hősként érdemes!
Azzal eloszlott a sötét ködben.
Halk, tiszta női kacagás: a lidércfényben egy tetőtől
talpig páncélba
öltözött asszony állt Jankó előtt. Gyönyörű volt, szőke
haja hínárként
lebegett a semmi tengerében.
– Rég volt, mikor Galambóc sziklájánál a lelked sebeit
gyógyítgattam,
igaz-e, Oláh Jankó?
– Te is itt vársz reám? Nem tudtam, hogy ott
hagytad az
árnyékvilágot, asszonyom.
Rozgonyi Cicelle legyintett, mintha semmiségről lenne szó.
– Ez az élet rendje. Jönnek a nyomomban mások. Én
pedig
magammal viszem szerelmeimet, szívem bánatát. Te is ezt
fogod tenni. A
sírba csak a fájdalmaink emlékét visszük magunkkal; örömünk
és
dicsőségünk örökké él.
A halott amazon közelebb hajolt, mélyen belenézett
Hunyadi
szemébe.
– Vért könnyezel – mondta szánakozva. – És vért ontasz,
míg élsz.
– Mert nem értek máshoz.
– De igen. Uralkodsz életen, halálon túl. A Nap ragyogása
tiéd. Tiszta
és melengető. A kereszt újra felemelkedik. Veled és általad.
A halott asszony mosolya kifakult: a fekete gomolygásból
magányos,
csapzott fiú lépett ki. Fiatalabb volt, mint amikor
meghalt, de testét
éppúgy sebek sokasága borította, mint bátyjáét.
– Fázom – mondta vacogva. – Mióta sírba tettél,
egyre fázom.
Magányos vagyok a kriptában, bátyám.
 Jankó megölelte volna, de tudta, hogy Iván teste
szertefoszlana az
érintésre.
– Várj rám, jó testvér! Nem kell sokáig várnod már,
ígérem, megtérek
tehozzád. És jönnek majd utánam a fiaim, s talán
az ő fiaik. Együtt
álmodunk az örökkévalóságban.
Iván szomorúan lehajtotta a fejét.
– De miről álmodunk, bátya? Hisz oly keveset éltem.
Képzeld, már
nem tudom felidézni kisfiam arcvonásait. A nevére sem
emlékszem.
– Úgy tudom, Vajk a neve, mint atyánknak, Iván.
– Vajk… – a ködalak fájdalomtól meggyötört arca lassan
oszladozni
kezdett. A holtak fogadójának legsötétebb termében
gomolygó lelkek
türelmesen várakoztak körülöttük. – Vigyázz rá, drága
bátyám! Viseld
gondját szegénynek…
Hunyadi arra gondolt, saját fiaira sem képes vigyázni,
nemhogy
öccse gyermekére.
– Ígérem – felelte mégis csöndesen.
– Menj – mosolygott Iván. – Amit elkezdtél, fejezd be
hűséggel,
testvérem.
Az árnyalakok őt nézték, s Jankó úgy érezte,
mintha benne
gyönyörködnének, megtört, csupa seb, csupa zúzódás testében. Szavuk
a
fejében visszhangzott, elmúltak kórusa dalolta bús himnuszát:

Nélküled minden sötétbe hull.

Nélküled örök éj marad,
És a félhold fénye csak.
A kereszt újra felemelkedik.
Veled, és általad
Új fény gyúl,
És ragyog a nap.

Odakünn, az ablakok mögött valóban felkelt a Nap, ezer

sugarát szórta a
világra, csaknem elvakítva őt. Ahogy a szemei elé kapta
a kezét,
Hunyadi János felébredt.
 5.

Csakhogy az ébredéssel újabb szédülés vette kezdetét: a fény

egyszeriben
kihunyt, mintha szélvihar oltotta volna el sok ezer gyertya
fényét – még
a viasz bűzét is érezni vélte orrában. Egyetlen
szál gyertya maradt,
annak fényében egy kápolna rácsozott kapuját látta. Az
oltárnál fekete
ruhás lány imádkozott: arca gyönyörű volt a gyertyafényben,
ismerős,
mégis ismeretlen, örök bús.
– Kiért imádkozol, szép húgom? – kérdezte Jankó boldog
felismeréssel.
A lány félig feléje fordította arcát, és végigmérte.
– Egy férfiért imádkozom, aki a szívemben él.
– Na és, ki lenne az a férfi?
– Éppen olyan, mint te… De annak a férfinek, akiért
imádkozom,
nem a kardjában lakozik az ereje, hanem idebenn… – azzal
megérintette
szíve felett a mellkasát. – Te szívedben gyenge vagy, János.
Én egy olyan
férfiért imádkozom, aki nem sodródik céltalanul, mert másokért él.
Az a
férfi, aki a szívemben él, nagy dolgokra hivatott. Önmagát
kell elébb
legyőznie, s azután legyőzhet már mindent, s mindeneket.
Jankó komoran bólogatott.
– Álomképek, Erzsébet… Álomképek… Nem fogod megtalálni azt a
férfit. És tudod, miért? Mert az a férfi már
meghalt, és lelke örökre
elveszett az éjszakában.
A lány elmosolyodott, s gyengéden megérintette Jankó arcát.
– Félreértesz… Nem azért imádkozom, hogy megtaláljam őt,
hanem
hogy megtalálja önmagát.
– Arra várhatsz, húgom.
– Tudom, hogy így lesz. És akkor majd megtalál engem is.
Hunyadi szíve a torkában dobogott.
– Még mindig hiszel bennem?
– Örökké – mosolygott szelíden a lány. – Mert a
szerelmem örök.
Szerelmem a Nap ragyogása.
Odakünn, a kápolna ablaka mögött valóban felkelt
a Nap, ezer
sugarát szórta a világra, csaknem elvakítva őt. Ahogy a
szemei elé kapta
a kezét, Hunyadi János felébredt.

6.

Egy baldachinos ágy kellős közepén hevert, és most már tudta,

hol van.
A székesfehérvári préposti palotában feküdt, abban a
vendégszobában,
amit az érsek úr bocsájtott rendelkezésére, miután a hadjáratból
megtért.
Felkelt az ágyból, és remegő térdekkel az ablakhoz
lépett.
A város utcáin sokan lebzseltek, árultak valamit, trécseltek,
vagy épp
a fekete páncélos Hunyadi-katonákat lesték. Néhányan a
kapualjakban
sugdolóztak, bizonyára a jövőt faggatták álmosan.
– Ideje volt fölébredni! – kiáltotta valaki a háta
mögött. – Éppen
ideje, Jankó!
Vitéz János kancellár, váradi püspök mosolya tisztábban
ragyogott,
mint a Nap a város felett.

7.

– Ki az ágyból, világ lustája! Ma sok munka vár ránk!

Megérkeztek a
követek Giskrától, és a sáfárod éjjel megírta a
Cillei elleni hadjárat
zsákmányáról szóló jelentést. Nem ártana átnézni, milyen
tetemes
jóvátételt szántunk a kifosztott nyugati és déli vármegyéknek.
Elkészítettem a javaslatot a Thallócziak megsegítésére és
birtokaik
betelepítésére is. Szerintem egyetértesz majd vele, Jankó, jórészt
a Cillei-
féle aranyakból fedezzük a költségeket. Aztán, nézzük csak…
Hédervári
nádor türelmetlenül várja válaszodat az erdélyi sóbányákkal
kapcsolatban. Ez, mondjuk, ráér… Valójában nem a sóbányák
érdeklik,
hanem az, kit támogatnál szíved szerint kormányzóvá választani. Magára
gondol elsősorban, képzelheted.
Hunyadi zúgó fővel ült fel az ágyban, de nem szólt
semmit, csak
bámult maga elé.
– Ami azt illeti, inkább ő legyen kormányzó, semmint
Garai.
Merthogy az meg erőst szervezi a támogatókat, nem árt
észen lenni
majd! S tudod, mi a legfrissebb hír felőle? Háromezer-
ötszáz aranyat
adott kölcsön Habsburg Frigyesnek, hogy újabb zsoldosokat fogadhasson
azok helyett, akiket te oly szorgosan a másvilágra küldtél.
Aztán persze
ott van még a régi nóta: a vén Brankovics is bejelentkezett
a kormányzói
posztra. Ígérgeti fűnek, fának, akivel csak találkozik,
hogy már gyűjti a
rác sereget Magyarország megmentésére. De kinevetik, mindenki
kineveti. Hédervári titokban Újlakit biztatja a kormányzói poszt
elfoglalására, aki a hírek szerint alkalmasnak is tartja magát.
Gondolom,
sejted, mi lenne akkor, ha Miklós…
A vajda rá se hederített, úgyhogy Vitéz zavartalanul hadarta
tovább:
– Újlaki familiárisai azt híresztelik, voltaképpen
Miklósnak
köszönhető a Cilleiek elleni hadjárat gyors sikere. Miért?
Jó kérdés! Hát,
mert ő tette lehetővé, hogy a hátad biztonságban
érezd, amíg Cilleit
ütöd.
A kancellár pillanatnyi szünetet tartott, de minthogy
látta, Hunyadi
továbbra is kifejezéstelen tekintettel bámul maga elé,
ugyanazzal a
lendülettel folytatta.
– De ez még semmi! Néked is levelet küldött a
nádor úr.
Felolvassam? Felolvasom, itt van, ni:

Mennyire szükséges lenne a mostani körülmények közt,

hogy
Podgyebrád példájára egyedül magadra vállald az ország
kormányzását, Johannes. Merthogy a főhatalom kettőnél nem
lehet,
arra a csehek szolgálhatnak tanulságul. Senki más
nem állana
utadban, mint a fennhéjazásáról ismeretes Újlaki Miklós,
aki azért
törekszik Lászlót kizárni az örökségből, hogy magának
kaparintsa
meg a felső hatalmat. Tőle kellene tehát leginkább tartanod.

– Hát nem bájos? Hédervári nem tudja meghazudtolni önmagát. És

hogy
mit akarhat valójában? Rossebb se tudja! Van ennél
nagyobb baj is.
Hírlik, hogy Giskra készül az országgyűlésre, már gyűjti
a huszita kutyáit
Kassa mellett, felfegyverzi őket, és tetemes zsákmányt ígér
azoknak, akik
hozzá csatlakoznak a szomszédos vármegyékből. No, majd kifaggatjuk
a
követét! Aztán meg tegnap jött a hír: Albobrandino di
Zusti aláírta
Velence nevében a török békét Mohamed szultánnal.
Ez várható volt,
Velence kilép az oszmánok elleni háborúból. Elveszítünk
egy másik
szövetségest is: Genova végleg a törökök mellé áll, immár
nyíltan, mert a
vetélytársa többé nem fenyegeti érdekeit.
Hunyadi a kancellár felé fordult, de tekintete elárulta,
hogy
gondolatai valahol egészen másutt járnak.
– Ha most nem néznél ilyen bágyadtan, megkérdeznéd, mi
hír
Drinápolyból. Hát, rossz hírek jöttek onnan is, Jankó! Jelentést
kaptunk
Cyriaco di Arconától, a pápa ügynökétől. Francesco Draperio
kíséretében
elutazott Magnesiába, hogy csatlakozzon a lemondott szultánhoz,
Murádhoz. Jankó, a szultán hírét vette a Cillei
elleni hadjáratodnak.
Murád máris azt fontolgatja, hogy visszaveszi a hatalmat a
fiától. Arcona
szerint mindent attól tett függővé, hogy kit választ
kormányzóvá a
magyar országgyűlés. Ha Garait, Újlakit, Hédervárit, vagy
netán
Brankovicsot, marad Magnesiában békében, és hagyja
Mohamedet
regnálni. Közben a kémeink jelentése szerint Drinápolyban
már
lázadoznak a janicsár egységek.
Hunyadi valamit dörmögött a bajsza alatt, de hogy
mit, azt Vitéz
nem értette.
– Idehaza az országgyűlés mindenképpen határozni fog a
kormányzói
poszt betöltéséről. Persze ha a bárók megakadályozzák, hogy
Hédervári
vagy Újlaki kapja a megbízást, könnyen előfordulhat, hogy Garai
kerül ki
győztesen a küzdelemből.
– Indulunk.
– Tessék?
– Indulunk, Zrednai. Most!
– Hová?
– Fel, Budára. Nyergeltess!
A kancellár már sokszor megtapasztalta barátja váratlan,
s néha nem
is épp átgondolt döntéseit, no meg azok következményeit – de
a sietős
parancstól még neki is tátva maradt a szája.
– Mit akarsz te mostan Budán?
Hunyadi az ablakhoz lépett, és révülten bámulta az
utcai forgatagot.
– Amit elkezdtem, be is kell fejeznem.
A kancellár arcán a hitetlen kifejezés egyszeriben
boldog mosollyá
változott.
– Ez azt jelenti, hogy…
– Azt jelenti, hogy egyikünk sem menekülhet a sorsa elől. Azt
jelenti,
hogy nem maradhatunk azok, akik voltunk, mert az már
kevés. Azt
jelenti, hogy többet kell adnunk magunkból, mert az országnak
többre,
jobbra van szüksége. A legtöbbre, a legjobbra! Mindent oda
kell adnunk
a hazának, Vitéz. Én csak katona vagyok, de van erőm.
Akinek ereje van,
annak hatalma van. Most a hatalom rendet teremthet. De ereje
a
hitványaknak is van, s hatalma is. Nekünk kell hát
többet adni. Sokkal
többet, mert ha nem teremtünk rendet, minden elvész. Lehet-
e hiábavaló
az összes eddigi áldozat, Vitéz? Lehet-e hiábavaló? Én
nem engedem!
Nem hagyom, hogy kárba vesszen oly sok áldozat. Ám egyedül
semmire
sem megyek. Veled több lehetek; segíteni fogsz, s én
neked, mert
nélkülem te is semmi vagy. Az embereink velünk
lesznek. Ezrek,
tízezrek, százezrek… Mostan összefogunk, mint még tán soha.
Mint
Vaskapunál, ahol pusztító haddá kovácsoltunk nemest, parasztot,
polgárt, céhest. Megtettük, mert ha nem tesszük, mindennek vége
lett
volna egy nap alatt! Ha most nem ezt cselekedjük megint,
bizton
elveszünk. De összefogásra csak szilárd erő késztetheti ezt a
szilaj népet.
Megszentelt erő, hit és akarat. Én nem látok nálam nagyobb erőt
ebben
az országban, Vitéz. Nem látok erősebb hitet, elszántabb
akaratot. S ha
nincsen meg másban, nem nékem kötelességem-e megtenni, amit
megkövetel a haza? Nékem, az írástudatlan katonának. Nékem,
a kutya
kun-oláhnak. Testvérem gyilkosának, a bűnösnek, a
hitehagyottnak, s
hitét újra meglelőnek. Ha Isten így akarja, ha engem
rendelt a
kormányzói székbe, hát senki ne mondja, hogy meghátrálok
a feladat
elől! Több leszek, jobb leszek, hogy szolgáljam és védjem ezt
a népet! Az
leszek, aminek lennem kell! S ha feladatomat
elvégeztem becsülettel,
majd megint leszek, mi voltam, egyszerű katona.
A kancellár-püspök tűnődve figyelte barátja arcát: a
cserzett, barna
bőrön lázas fény gyúlt, a szénfekete szemek újra izzottak.
– Készen állsz, Jankó?
– Eljött az idő! Fel, Budára, barátom! Jöjjön, aminek
jönnie kell! Én
vállalom!
 Vitéz Jánost nem kellett kétszer noszogatni. Máris
rohant, s nem
azért, mert félt, barátja esetleg meggondolná magát, hanem azért,
hogy a
koronázóváros apraja-nagyja láthassa mielőbb: Hunyadi János
fényes
serege élén indul tovább, hogy elfogadván Isten rendelését,
a Magyar
Királyság védelmezője és oltalmazója legyen: kardja,
pajzsa, s ítélő
pallosa.

8.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1526. KARÁCSONY HAVÁNAK 9. NAPJA33

– Ez volt az az ágy? Itt, ezen a szent helyen, uram? Éppen itt?

A szép öregember hunyorogva nézte Dénest, s módfelett
szórakoztatta az ifjúból áradó határtalan lelkesedés.
– Hogy egészen őszinte legyek, fiam, ez nem éppen
az az ágy. Az
ugyanis rég nincs meg: megette a szú, felaprították tűzifának,
kandallóba
vetették, vagy kihajították az ablakon, ki tudja, mi lett
vele. De itt… –
mutatott körbe a szobában – …éppen itt álmodta álmát
Hunyadi urunk.
Az ágy is itt állt talán, ezen a szent helyen.
– Talán? – kérdezte kevésbé izgatottan. – Az is lehet,
hogy nem?
– Az is lehet, hogy nem – ismerte be a szép
öregember. – Ide hallgass,
Dénes fiam! Elárulok neked egy nagy titkot! Ha én neked nem
ismerem
el a valót, hanem határozottan állítom, hogy ez volt
az az ágy, és
valamennyi arkangyalra megesküszöm, hogy éppen ezen a helyen
állott,
amikor Hunyadi urunk ama álmot álmodta, te elhiszed azt nekem?
– Én el.
– Miért?
– Mert kegyelmed úgy mesél, hogy minden szavát elhiszem.
– No, látod. S onnantól fogva vallásos áhítattal
bámulnád ezt a
nyavalyás baldachinos ágyat, s úgy érintenéd meg szúrágta
oszlopát,
mintha bizony attól, hogy Hunyadi urunk aludt benne
egyet, ez az ágy
különösebb lenne valamennyi más ágytól.
– Merthogy az is lenne. Különös, és módfelett becses.
Nékem
bizonyosan az, uram.
– Hát akkor hidd azt.
– Hogy ez volt az?
– Pontosan. Mit számít, ez volt-e, vagy egy másik? Néked
nem arra a
bizonyos ágyra van szükséged, hanem csupán annak a tudatára, hogy
ez
az. Arra, hogy megérinthesd, megsimogathasd a molyos
szövetét,
szúrágta oszlopát. S éppen nem az ágy szövete miatt, még
csak nem is a
szúrágta oszlopa miatt érzékenyülsz el, hanem a
tudattól, hogy mindez
Hunyadi urunk becses személyéhez köthető. Márpedig ha
ez így van,
nem teljesen mindegy-e, milyen nyüves ágyat mutatok neked?
Számodra
a tudat a fontos, a becsesség bizonyossága, ami egy
emlék által lesz
becses, nem maga a tárgy által.
Dénes gyanakodva bámulta a szép öregembert.
– Különösen filozofikus kedvedben vagy ma, uram. Nem
tetszik ez
nekem.
Deér-Sólyom István harsányan felnevetett, csak úgy
visszhangzottak
belé a préposti palota szobájának falai.
– Az már szent igaz, fiam! De ne feledjed el,
én a múltnak kútjából
hozom fel néked az emlékezet igazgyöngyeit. Mesélek, szavakat,
mondatokat fűzök egymás után, s noha a legjobb szándékkal
igyekszem
feleleveníteni a letűnt korszak eseményeit, bizonyítani
egyetlen szavam
igazságát sem tudom. Éppúgy nem, mint ahogy azt sem, hogy ez
volt az
az ágy, amiben Hunyadi álmában halottaival beszélt, s
ahol megérett
benne ama bizonyos elhatározás.
A szerzetes haloványan elmosolyodott.
– Érteni vélem, jó uram. Azért hozott ide, hogy nyomatékot
adjon a
szavainak. Mert a szó bizony könnyen elszáll, ha nem köti
az emlékezet
tengerében biztos horgony valamihez. Valamihez, ami megérinthető,
ami
összeköt éveken, évtizedeken át a múlttal.
Az öreg kíváncsian felhúzta szemöldökét.
– Folytasd csak! Tetszik nekem, amit mondasz.
– Most, hogy idehozott a préposti palotába, és megmutatta nekem
ezt
az ágyat, bizonyos lehet benne, hogy soha nem felejtem el
Hunyadi uram
álmát. Lehet, anélkül is emlékeznék rá, amíg élek, de
most, hogy itt
jártam, hogy láttam…
– Van akkor hát jelentősége, hogy ez az ágy valóban az
az ágy volt-e?
Dénes a fejét ingatta makacsul.
– Én azt mondom akkor is, hogy van. Valamiképp mégiscsak
hazugság, ha abban a hitben ringat, hogy ez az az
ágy, holott nem az.
Hogy ez az a szoba, holott talán ebben életében
nem járt kormányzó
urunk.
– A legfontosabb, hogy mindig emlékezz arra a szobára.
És arra az
ágyra. És ha emlékszel rá, emlékezni fogsz az álomképre is,
és mindarra,
amit elmondtam neked vele kapcsolatban.
Az ifjú az ablakhoz lépett, s mint egykor Hunyadi
János, maga is
kibámult az utcára. Közben azon tűnődött, már akkor is
ilyen koszos
volt-e az ónkeretes üvegtábla, mint most.
– Honnan tudja, mit álmodott?
– Tessék?
– Honnan tudja, mit álmodott Hunyadi urunk? Azt még
megértem,
hogy ismeri a cselekedeteit, sőt ismeri a környezetét,
miket mondott,
miket szándékozott tenni. De nem ismerheti az álmait.
Kegyelmed nem
találkozhatott Hunyadi Jánossal. Annyira azért nem öreg…
– Kis híja volt csak, hogy nem találkozhattam vele –
bólogatott az
öreg. – De való igaz, nem tőle tudom.
– Hanem kitől?
– Attól az embertől, aki felébresztette. Akinek elmesélte álma
minden
részletét, töviről, hegyire.
– Vitéz Jánostól?
– Tőle hát. Két ember akadt a világban, aki ismerte
Hunyadi urunk
lelkét, s az álmait. Szilágyi Erzsébet és Vitéz
János. A nagyasszony
sokáig nem bízott bennem, s hidd el, fiam, joggal.
De a püspök úr, a
későbbi esztergomi érsek úgy tekintett rám, mint tulajdon fiára.
– Tehát tőle tudja az álmot.
– Hunyadi, az egyszerű katona emelte fegyvere és önnön
akarata
erejével a püspöki székbe Vitézt, a kancellárt. És Vitéz
kancellár emelte
tudásával, nemzetépítő eszméivel a kormányzói székbe az
egyszerű
katonát. Amit akkor, az álomból ébredve mondott a vajda
úr, azt Vitéz
sebtiben lejegyezte, és hosszú időn át őrizte. Egy
alkalommal aztán
haragosan felolvasta Mátyás királynak ezeket a sorokat, erős
szemrehányásul, de a király felpofozta Vitézt és széttépte
a levelet. Igaz,
ez már egy másik történet, Dénes fiam. Ideje
vacsoráznunk, nem
gondolod?
A szerzetes úgy gondolta, valóban ideje.
Odalenn, a préposti palota konyháján már javában
sütöttek, főztek,
ínycsiklandó illatok terjengtek a folyosón. Úgy hírlett
ugyanis, a király
úr előző napon épségben megérkezett a romos, üszkös Budára.
Az udvar
még itt maradott tagjai – s voltak éppen számosan
– utolsó mulatságot
kívántak rendezni, mielőtt követik urukat, vagy hazatérnek
birtokaikra,
vagy…
Vagy átállnak Habsburg Ferdinánd spanyol herceg, osztrák
főherceg,
frissen megválasztott cseh király táborába.
Merthogy egy hónappal Szapolyai János királlyá koronázása
után
sokan már éppen ezt fontolgatták.

9.

Látszólag igen emelkedett volt a hangulat a palota

dísztermében. Mikor
beléptek, cikornyás rebekszó,34 nyenyere lüktetése, sípok éles
sivalkodása, tompa dobpüfölés hasogatta fülüket. A helyiségben
az
odakünn csikorgó hideg ellenére elviselhetetlen meleg és
emberi
kipárolgás bűze csapta meg őket – a hatalmas kandalló előtt
részeg urak
hevertek, habzó szájjal, az asztal alatt, elhajigált
cipódarabok, félig
lerágott kappancsontok között, bortócsákban fetrengve.
A még állni képes magyar urak oly vidáman járták
duhaj táncukat
egymásba kapaszkodva, kivirult orcával, mintha nem épp egy
letiport,
meggyalázott, földbe taposott ország urai lennének. Vagy talán
éppen
azért, mert egy letiport, meggyalázott, földbe taposott ország
urai voltak,
hát teli torokkal üvöltve próbáltak feledni: egymás pofájába
öntötték a
bort az ezüstserlegekből.
Dénes megszeppenve torpant meg a küszöbön.
– Ez a királyi udvar?
 – Most ez – vont vállat a szép öregember egykedvűen. –
Ez a magyar
király udvara, legalábbis annak egy része.
Azért ő is bosszúsnak mutatkozott. Átlépdelt néhány
földön
fetrengőt, aztán lehuppant a hosszúkás asztal végébe. Dénes
bizonytalanul követte. Nem messze tőlük pár vörös képű úr hajolt
össze;
komoran sugdolóztak, de amikor a két jövevény melléjük
telepedett,
egymást lepisszegve dőltek hátra.
– Hát kegyelmed meg mi az istennyilát keres itt? – kérdezte
egyikük,
egy csimbókos hajú, borvirágos orrú ifjabb ember. – Ki
hívta ebbe a
mulatságba?
– Engem ugyan nem hívott senki! – A szép öregember kivett
a tálból
egy ropogósra sült libacombot, és jóízűen rágcsálni kezdte. –
Jöttem én
magamtól. Éppen annyi jogom van itt lenni, mint tinéktek. Adjatok
bort!
Amazok összesúgtak megint, aztán egy harcsabajszos, széles
homlokú
uraság széles vigyorral kinyújtotta feléje a boroskupát.
– Igazad vagyon, Deér-Sólyom István! Jogod van itt
lenni! Láttam,
hogy alázott meg az a kutya Szerémi káplán! Így
számítson hálára az
ember, nem igaz?
– Vigye el az ördög oda, ahová való! – kiáltotta
az öregember, és
meglöttyintette a kupát, hogy annak tartalma bő sugárban
ömlött le a
garatján. – Orcátlan eb! – Törölgette a bajszát, száját.
– De kutya
gazember a gazdája is! Vigyék el azt is az ördögök,
s maga Belzebub
hágja meg!
A többiek hevesen helyeseltek, s kisvártatva egymással
versengve
lapogatták az öreg hátát, egyszerre hat kupát töltve tele
gyöngyöző
kamoncival.
Dénes nem győzött csodálkozni: hát ez lenne a
magyar király
udvara? Ahol a magyar királyt csak úgy le lehet kutya
gazemberezni?
Kínos feszengésében az öregember szemének villanása térítette jobb
belátásra: csak figyelj! Figyelj jól, fiam!
Deér-Sólyom István jól játszotta szerepét. Szitkokat mormogott,
sorra
lehordta a legalávalóbb gazembereknek a királyi udvar
minden egyes
távollevő tagját Werbőczy Istvánostul, Petar Petkovicsostul,
Homonnai
Drugeth Ferencestül. A körülötte pusmogó, részeg urak
minden újabb
névre felszisszentek, minden egyes szitokra százzal válaszoltak,
az asztalt
csapkodták, hovatovább inkább hasonlítottak vérgőzös összeesküvőkhöz,
semmint hű alattvalókhoz.
A kandalló előtt danoló, dülöngélő férfiak egyike felfigyelt
az asztali
diskurzusra, és fájdalmasan felüvöltött:
– Kutya Katalin vajda! Hát engeded? Hát hagyod? Hogy a
ragya
rohassza meg a szívedet, te!
– Engedi a szutyok! – kontrázta egy másik akadozó
nyelvvel. –
Engedi dúlni a drágalátos rác haramiáit! Azokat engedi!
Csak minket
nem enged, ha a jogos jussunkért nyújtjuk a kezünket!
Az asztaltól felpattant egy zsíros képű, vad tekintetű
férfi, kinek
rákveres arcán haragosan lobogott a kandalló rőt fénye.
– Te csak ne szidjad a rácokat, komám! Ha mink,
rácok, most nem
lennénk, Magyarországnak vége volna!
A táncoló, éneklő urak egy csapásra abbahagyták a
mulatozást, és
egymást túlüvöltve az asztalhoz törleszkedtek, öklüket rázva,
zavaros
káromlásokkal harsogva túl a megszólalót.
– Ejh, te anyaszomorító vadbarom, te! Még védeni mered őket?
– Te is rác vagy, az anyád szentségit!
– Vágjuk ki a szívét!
– Vessük a kutyák elé!
A vad tekintetű férfi szablyája sziszegve villant elő hüvelyéből;
a vad
tekintet baljósabb fénnyel villogott a damaszkuszi acélnál.
– Gyertek, hitvány ebek! Egyszerre gyertek, mind! A beleteken
fogok
taposni! A koponyátokon tiporni!
– Elég! Elég! – kiáltotta egy hájas nagyúr, és szinte
lesodorta lábáról
a rácot. – Radics Bosics vitéz és hűséges híve
a hazának! Ki mer reá
kardot emelni?
Dénes kissé megszeppenve húzta meg magát az
asztalnál; a szerb
nevének említésére a szép öregemberre sandított, de az csak
alig
észrevehető biccentéssel válaszolt.
A dühödt urak ökle lehanyatlott.
– Hát nem mellettünk harcolt-e Deli Radics Mohács mezején?
Nem ő
kergette-e meg a kivonuló, fosztogató törököt Bácsban? Nem ő
jött-e
elsőként segítségünkre a vésznek idején?
Az urak zavartan morgolódtak magukban.
– És a többi rác kutya? Mind a torkunknak estek!
A tömegből az ifjú Török Bálint tülekedett elő.
– Deli Radics velünk van, igaz. No de a többi
hitvány rác! A fekete
ember haramiái vérben fürösztik a birtokainkat! Ne tégy úgy,
Menyhért,
mintha nem tudnád!
– Tudom, Bálint! Az én birtokaimat is dúlják
Valkóban! Az én
magyarjaimat is kardélre hányják Szerémben! De ez az ember
akkor is
igaz barátunk!
Török Bálint megvető pillantást vetett Radics Bosicsra,
a királyi
csajkások kapitányára.35
– Ejh, Radics, az anyád jóistenit!
– Ostobák vagytok, magyarok, szerencsétlenek és tehetetlenek!
–
sziszegte a szerb vitéz, és visszahuppant helyére az
asztalhoz, de
szablyáját nem tette el, jelentőségteljes mozdulattal maga mellé rakta az
asztallapra. – Sírni, átkozódni, hibást keresni, azt
tudtok! De cselekedni?
Az urak megint felzúdultak, közelebb nyomakodtak, ám
Menyhárt
deák, a király egyik kamarása leintette őket.
– Mink cselekednénk, Radics! Hisz jól tudod! Bálint hadat
vitt Cserni
Jovánra, hogy felszabadítsa Szabadkát, de őfelsége megtiltotta
neki,
hogy egy ujjal is hozzáérjen! A fekete ember védelmet élvez,
mink meg
éhen veszünk, mert a rác testvéreid bevették magukat a
magyar
vármegyékbe!
A szerb legyintett.
– Ez engem nem érdekel! Én harcolni akarok király
urunkért! Ti itt
két pofára szidjátok, káromoljátok, pedig egyedül ő
mentheti meg az
országotokat! Csak éppen cselekedni kellene, magyarok, nem a
királyt
szidni, nem mulatozni, nem tivornyázni, s megvárni, míg a
Habsburgok
összeszedik magukat!
Török Bálint részeg kókadozással ült le a szerb mellé.
– Igazad van, az anyád szentségit! De mit tegyünk, ha
Szapolyai nem
engedi? Úgy védelmezi Cserni Jovánt, mintha maga is rác
lenne!
– Az is! Az is! – üvöltözték a többiek. – Rác
király! Tót király!
 Radics Bosics szeme veszedelmes szikrákat hányt.
– Itt ülünk ebben a húgymeleg szobában ahelyett, hogy
harcolnánk!
Itt vedeljük a bort, amit a törökök, meg a német,
cseh zsoldosok
meghagytak! Ostobák vagytok, magyarok, gyávák és tunyák! Mit
ültök
itt?
Megint zúgolódás támadt, lökdösődés, de immár Török Bálint és
Boza
Bence, a király titkára együttesen keltek a rác vitéz
védelmére.
– Amíg mi itt királyválasztósdit játszottunk – emelte fel
mutatóujját a
meglepően józannak tűnő Boza –, Radics testvérünk megindult
tízezer
rác harcossal Pozsony ellen! Ki tartotta vissza? Tán mink?
Mentünk
volna szíves örömest vele, hogy kitakarítsuk az országból a
beste német
maradékát az utolsó szálig! De király urunk
visszarendelte Radicsot!
Frangepán Kristóf is ment volna Ausztriára négyezer horváttal,
hogy
örökre elvegye a Habsburgok kedvét a magyar ügyekbe
való
belepofázástól, de király urunk visszarendelte! Emlékezzetek
csak! A
bolond Bosics háromszor rendelte nyeregbe rác katonáit, hogy
nekimenjen a németnek! Nekiment ő a töröknek is Bácsban!
Nem fél ez
senkitől! Nem érdekelte a túlerő! Nem véletlenül nevezte el
a török Őrült
Bosicsnak! És igaza van: itt ülünk ahelyett, hogy
leszámolnánk a
Habsburg-párti árulókkal, amíg nem késő! Király urunkat
bizonyos
tanácsadói beszélték le róla: várjunk tavaszig, mondogatták.
Hát
tavasszal már késő lesz!
Csorba Ferenc, a király udvarnoka, ki eddig csínján bánt
a Szapolyait
illető szidalmakkal, káromlásokkal, most fennhangon így szólt:
– Forrófejű szerb, te! Mit képzelsz, Ferdinánd hagyná, hogy
pár száz
mezítlábas ráccal elsöpörd válogatott vérteseit? Hát nem tudod,
hogy a
főherceg úr mögött milyen végtelen erők állanak? V. Károly
császár, a fél
világ ura, a Habsburg-család feje, Spanyolország királya, a
tengerentúli
birodalmak fejedelme, ha akarja, egy kézlegyintéssel eltünteti a
föld
színéről a mocskos rácjaidat! Urak! Ideje kijózanodni! Meg kell
békülni a
némettel, mert könnyen két tűz közé kerülhetünk! Ha keletről
a török,
nyugatról a német szorongat minket, nem lesz többé
Magyarország! A
Habsburgok segítsége nélkül soha nem győzhetjük le az oszmánokat,
én
mondom!
 Dénes észrevette, milyen tessék-lássék tiltakozást
váltottak csak ki
Csorba Ferenc szavai. A magyar urak továbbra is
szitkozódtak,
szentségeltek, egymás pofájába fröcsögve vitatkoztak.
Csak Radics Bosics nem törődött velük: mogorván maga
elé vett egy
színültig töltött kupa bort, és időnként nagyot húzott
belőle.
– Csak ülünk, vitatkozunk! Igazi magyar szokás!
– Én holnap indulok megint Szabadkát visszavenni Cserni
Jovántól! –
hajolt közel a füléhez Török Bálint. – Jössz-e velem,
Deli Radics?
– Szerb testvéreim ellen nem harcolok! – A csajkások
kapitánya
elkeseredésében tenyerébe temette lüktető homlokát. – Harcolok
a
törökkel, a némettel, de a sajátjaimmal soha!
Török Bálint szeme dühödten forgott.
– Hát akkor ki segít megtisztítani a birtokaimat a söpredéktől?
– Nem mindenről ő tehet! Cserni Jován a német
tartományokra akart
menni, nem a te birtokaidra – figyelmeztette Radics.
– Szapolyai nem
engedte! Én mentem volna Pozsonyra, sőt egész Csehországra!
Szulejmán
kitakarodott az országból, néhány ezer lovassal a fél
világot uralmunk
alá hajthattuk volna! De most már késő! A csehek
hoztak német
zsoldosokat, Prága már bevehetetlen! Ott Ferdinánd ül biztosan.
És azóta
Pozsony is megerősíttetett. Most aztán főhet a fejünk, magyarok!
A sok
halogatás, a sok remegés! Remegő a királyunk! Remegő
király!
Török Bálint az asztalhoz csapta félig telt kupáját;
a bor az arcába
fröccsent.
– Nékünk remegő király nem kell! Megkeserüli még
ezt Szapolyai!
Azt hiszi, nekünk csak koronás főre van szükségünk?
Bólogató
fajankóra? Ördögöt! Nekünk erő kell, aki megvéd minket! Erő,
ami távol
tartja a törököt meg a németet egyaránt! És most már
titeket, rácokat is!
Radics Bosics búsan legyintett.
– Az a baj, magyarok, hogy elfelejtettétek Hunyadi János
nevét. Ő
tudta a régi igazságot: üss, vagy téged ütnek! Ne halogass, ne
mérlegelj,
indulj azonnal! Ne remegj! Harcolj, és akkor ellenséged remeg
majd! No
de hát tudjuk: Hunyadi is szerb volt!36 A vére vitte
mindig!
Török Bálint morogva talpra vergődött.
– Ha Szapolyai nem véd meg minket, ha saját híveit
ereszti ránk, és
azt hiszi, tétlenül nézzük, ahogy széjjeltépik azt, ami
a török után
megmaradt, hát nagyon téved! Nékünk olyan király kell,
aki
megvédelmezi érdekeinket!
Deli Radics fásultan legyintett.
– Hát akkor szaladjatok csak Ferdinándhoz! Azt hiszitek,
ő segíteni
fog nektek? Kisebb gondja is nagyobb annál, hogy
Magyarországot
védelmezze. Császári bátyja Itáliában harcol, no, az sokkal
fontosabb
hadszíntér számára. De szaladjatok csak hozzá! Nyaljátok a
németek
talpát! Ízesebb lesz bizonyosan a török sarutalpnál!
A magyar főúr arcán megfeszültek az izmok.
– Találkozunk még, Radics Bosics!
– Ha élni akarsz, akkor nem! – morogta a rác, és
nagyot húzott a
kupából.
Török Bálint megigazította öltözékét, aztán dülöngélve
elindult a
kijárat felé. Útközben megpillantotta a szép öregember
mellett kuksoló
Dénest.
– Téged ismerlek, fiú! Velem voltál, mikor Szabadkát
mentünk
megvívni!
– Ott voltam – ismerte el a fiú.
– Akkor gyere! Megyünk megint! Nékem remegő király
nem
parancsol! Visszaveszem, ami az enyém, akár tetszik ez
őfelségének, akár
nem!
Deér-Sólyom István szelíden lefogta a szerzetest.
– A barátom itt marad, Bálint. Máshol lesz reá
szükség. Sajnálom!
A nagyúr legyintett és kisietett a teremből.
Dénes értetlenül pislogott körbe; szíve hevesen zakatolt,
felzaklatta
mindaz, amit látott.
– Hát itt mindenki mindenki ellen van?
– Ismerős helyzet, ugye? Most, amikor a legnagyobb szükség
lenne az
összefogásra, most esik mindenki a másiknak. Nézd csak! Ezek
itt
Szapolyai tanácsnokai. Elvileg a leghűbb emberei… Persze
csak azok
isznak most itt, azok szidják most itt, akiket őfelsége nem
vitt magával
Budára. Ezeket itt hagyta, takarítsák el a romokat. Ezek
most mind
sértett emberek.
 – De uram, a sérelmeik…
– A sérelmeik egy része jogos, a többi meg nem. A baj
az, Dénes fiam,
hogy most nagyon észen kéne lenni. Sérelmek? Hamarosan,
amikor
mindannyian Szulejmán alattvalói leszünk, nem lesznek már sérelmeink.
– De uram… Ezek a tanácsnokok, ezek a kamarások, ezek az
urak itt
mind… árulásra készülnek!
– Nem, fiam, nem mind. Egymást lesik, ki mit mond,
hogyan szidja
Szapolyait. Lesz, aki hajnalban nyargal a király után,
hogy elárulkodja,
ki mit mondott ma róla. Birtokot, megbízást, vagyont
remélnek,
hízelkednek, ármánykodnak. Mások futnak innét Pozsonyba. Ott valami
bizonyosan készül: a Habsburgok próbálják összeszedni magukat,
hogy
kézbe kaparintsák azt a váratlan örökséget, ami Mohácsnál az
ölükbe
hullott. Most még nincsenek felkészülve rá, de meglásd,
hamarosan
készen állnak majd.
– Akkor igazat mondott a rác? Le kellett volna
rohanni Pozsonyt? A
cseheket? Ki kellett volna verni a németpárti söpredéket
az országból,
amíg mód nyílott rá?
– Bizony, igaza van, fiam. De már késő. Bizalmas értesülést
szereztem
róla, hogy V. Károly német-római császár levélben biztosította
a magyar
rendeket arról, hogy megvédi a török fenyegetéstől
fivére, Ferdinánd
alattvalóit. Tudod, mit jelent ez, fiam? Hogy Szapolyai
hívei napokon
belül vészesen megfogyatkoznak majd. Mindenki Pozsonyba settenkedik,
s ott sündörög, hátha jut néki konc, ha már itt,
Székesfehérváron nem
jutott.
Dénes szomorúan lehajtotta a fejét.
– Ez hát a politika, nagyuram. Értem. Kegyelmed is azért
szidja itt
szegény jó János királyunkat?
– Nem azért – mosolygott a szép öregember. – De várjál
türelmesen.
Beszélgess, fiam! Ismerd meg, mit gondolnak ezek az emberek…
Televannak keserűséggel, elégedetlenséggel. Hallgasd meg őket!
Tanulj!
– Mi végre?
– Majd meglátod, Dénes. Szükségem lesz minden tudásodra. És
most
menj! Én is belevegyülök ebbe a díszes kompániába, s
te is tégy így.
Néhány óra múlva beszélnünk kell valakivel…
 A szerzetes engedelmeskedett.
Felhajtott egy kupa bort, aztán szédelegve letelepedett az
egymással
susmorgó nagyurak mögé egy lócára. Innen is jól hallott,
kinyitotta hát
fülét.
Fertályóra múlva pontosan tudta, ki mire készül.

10.

Nem sokkal éjfél előtt, amikor a mulatozó, civakodó urak

már csaknem
mind hazatértek, vagy az emeleti szobákban nyugovóra hajtották
fejüket,
a szép öregember csöndesen félrehúzta Dénest. Egy szobába
vezette, ahol
egy pap várt rájuk – Dénes rögvest felismerte benne
Szerémi György
káplánt.
– Ő az? – kérdezte a káplán.
– Kezességet vállalok a hűségéért. Voltaképpen ő mentette
meg az
életemet a csata után.
– Meglehetősen ártalmatlannak tűnik.
– Éppen ezért megfelelő a feladatra – a szép öregember
egy székbe
nyomta Dénest, és mélyen a szemébe nézett. – Drága
fiam! Úgy hozta az
élet, hogy ismét el kell válnunk egymástól!
A szerzetesnek görcsbe rándult a gyomra.
– De miért, uram?
– Egy feladatot szeretnénk rád bízni, Dénes. Veszedelmes és
roppant
fontos feladatot.
Szerémi közelebb húzott magának egy kecskelábú széket, és
letelepedett rá. Gondterheltnek és kialvatlannak tűnt.
– Mi a neved, fiam?
– Somogyi Dénes, uram.
– Hallom, elveszítetted az egész családodat. Apád paraszt volt?
– Jobbágy, uram. Testvéreim közül néhányat magával vitt a török,
a
többiek meghaltak.
A káplán nagyot sóhajtott.
– Az én apám is jobbágy volt, az még nem jelent
semmit. Deér-
Sólyom uram sok jót mesélt rólad. Elmondta, hogy hónapok
óta
vándoroltok együtt, és hogy ezalatt megbizonyosodott hűségedről.
Gondolkodásod fürgesége és természeted szelíd volta
alkalmassá tesz
arra, amit kérni szeretnénk tőled.
A fiú zavartan pislogott.
– Nem értek én semmihez, uram.
– Nem tanultál fegyverforgatást, mégis Török Bálinttal
mentél, hogy
kiverjétek a rácokat Szabadkáról. Ez elszántságra és
bátorságra vall.
– Sajnos, kudarcot vallottunk, uram.
– Amit kérni szeretnénk, az bizonyos fokú ügyességet,
leleményességet igényel. Figyelned kell, nyitva tartani a
szemed és a
füled.
– Kémkedjek?
– Szükségünk van megbízható, pontos hírekre. Az ellenség már
gyűjti
erőit. Napokon belül fordulhat a kocka.
– A török, uram?
– Dehogy! A török egyelőre kitakarodott az országból.
Itt hagyta
nekünk a romokat, a temetetlen holtakat és a jajgató
özvegyeket,
árvákat. Rendet kell tenni a feldúlt vármegyékben, de
ehhez egységre
van szükség.
A szép öregember a fejét ingatta.
– Hallhattad, Dénes, az urak egy része máris
megelégelte Szapolyai
János királyságát. Akiknek a Szerémségben, Bácsban, Valkóban
van
birtoka, az most mind a Fekete Ember dúlásától retteg, arra
panaszkodik.
Jogos sérelmek ezek, és királyunk tétlenkedik. Igaza van Deli
Radicsnak
is: rá kellett volna rontani Pozsonyra még a tél
elején. De királyunk
tétlenkedik. Félő, Habsburg Ferdinánd nyugatra menekült hívei
nemsokára erősítést kapnak V. Károly császártól, aki a fél
világ ura.
Dénes nagy szemeket meresztett az öregemberre és a káplánra.
– Nem értem… Mit vártok tőlem?
– Reggel Pozsonyba indulsz. Ott gyülekeznek a Habsburg-párti
urak –
magyarázta a káplán. – Mária királyné Komáromba hívta össze őket,
de
odáig nem merészelnek elhatolni, mert Komárom már a mi
kezünkben
van. Ezért kénytelenek Pozsonyban tartani az úgynevezett
országgyűlésüket. Szeretnénk pontosan tudni, kik jelennek meg a
városban, kik lesznek ott a mi híveink közül, kik a
másik tábor részéről.
Tudni szeretnénk mindent. Mit hallani az utcán, miről járja a
szóbeszéd.
Kiket lehet majd látni, és kik próbálnak rejtőzködni. Németül
beszélsz?
– Csak néhány szót, uram.
– Elég baj. Tanulj meg mihamarabb, különben nem látjuk
sok
hasznodat.
– De uram, én…
– Ami azt illeti, Deér-Sólyom uramat akartam Pozsonyba
küldeni –
folytatta Szerémi. – Ennek érdekében még meg is aláztam
sokak füle
hallatára, hogy kellő oka legyen megsértődni, bosszúra
szomjazni. De
félő, hogy Mária hívei nem hisznek majd az ő
köpönyegforgatásában.
Ehhez túlságosan jól ismerik. Téged viszont nem ismer
senki.
Természetesen megfelelő ajánlólevelekkel indulsz útnak. Oláh
Miklós
urat keresd, Mária királyné titkárát, esztergomi főesperest.
– Oláh Miklóst? Csak nem…
– De igen, fiam – mosolygott a szép öregember. – Hunyadi
János úr
húgának unokája, aki jelenleg Habsburg-szolgálatban áll. Régi jó
barátom, a levél hajnalra készen lesz, azt nyújtod majd át.
Gondoskodni
fog rólad, a kancellárián lesz feladatod. Ott alkalmadban
áll majd a
híreket összeszedni, csak figyelned kell.
– És ha kiderül, hogy valójában ki vagyok?
– Hogyan derülne ki, fiam? Senki sem ismer, nincsen
múltad. Lelkes
vagy és igyekvő. Ők csak ennyit látnak belőled. Meg aztán
az urak, akik
odazarándokolnak, hogy Habsburg Ferdinándnak hódoljanak, jórészt
Szapolyai hívei voltak vagy maradtak a lelkük mélyén.
Néhányan csak
látni szeretnék, mit kínálnak a Habsburgok a szolgálataikért. Mások
arra
kíváncsiak, képesek-e a németek megvédeni minket a töröktől
spanyol
segítséggel, birodalmi segítséggel. Érdekek és kíváncsiság…
Dénes maga elé bámult, szíve a torkában dobogott.
– Azt hittem, uram, együtt maradunk. Folytatjuk az
utunkat Budára
vagy Esztergomba… Folytatjuk a történetet, amit elkezdett.
Hiszen
Hunyadi János most lesz csak kormányzó…
A szép öregember talpra vergődött, de lábát szemmel
láthatóan
fájdalom nyúzta.
 – Egy hónapot kell Pozsonyban maradnod, fiam. Utána Budára jössz,
ahol mindenről beszámolsz nekem. A jelentést én írom meg
őfelsége
számára. Ne feledd, amit teszel, az felbecsülhetetlen szolgálat
a hazának.
Nem te leszel az egyetlen kémünk, mert az óvatosság azt
diktálja, minél
több szemünk és fülünk legyen Pozsonyban.
Dénes nagyot nyelt.
– Alkalmasnak tartasz erre a feladatra, uram?
– Az életemet is rád bíznám, ha szükséges lenne, fiam.
Szerémi megveregette Dénes vállát, aztán feltápászkodott,
és bort
töltött mindhármuknak.
– Az utazásodra, fiú! Aztán óvatos legyél ám!
Pozsonyban vadászni
fognak a kémekre, és ne legyenek kétségeid, mindent
megtesznek majd,
hogy lefüleljenek!
A szerzetes komoran bólintott, aztán felhajtotta a bort.
A kamonci
nedű égette a torkát.
– Van egy feltételem, uram! – fordult krákogva a
szép öregember
felé.
– Nocsak!
– Azt már tudom, kicsoda kegyelmed, de ha sikerrel
járok, és
visszatérek épen, egészségesen Pozsonyból, el kell mondania
nékem
valamit, még mielőtt a történettel odaérnénk…
– Mire vagy kíváncsi, fiam?
– Ígérje meg, hogy igazat válaszol, amikor visszajövök,
és felteszem a
kérdésemet!
A káplár unottan vállat vont.
– Ezt olcsón megúszod, István.
– Az nem olyan biztos – sóhajtotta a szép öregember,
és tartotta a
kupáját, hogy Szerémi tüstént töltse tele. – Néha az
igazság kerül a
legtöbbe a világon.

11.

SZÉKESFEHÉRVÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1526. KARÁCSONY HAVA 10. NAPJÁNAK HAJNALA
A préposti palota előtt felnyergelt ló várt Dénesre. A káplán
úrtól vastag
prémes köpenyt kapott, és csizmát, hogy meg ne fagyjon
útközben –
most mégis a vállát csapkodva várta, hogy a szép öregember
elbúcsúzzon
tőle. Az ajánlólevelet csuhája redői közé rejtette, mert
tudta, ettől a
néhány sortól függ küldetésének sikere, s talán az élete
is. Oldalára rövid
pengéjű kardot kötött, hisz az utakat még nem sikerült
megtisztítani a
fosztogatóktól, haramiáktól.
– Készen állsz, fiam? – kérdezte Deér-Sólyom
István, amikor a fiú
szerény csomagját sikerült a nyeregkápára erősítenie.
Lélegzetük fehér
felhőként párállott körülöttük; ketten voltak csak a
kapualjban, a
palotában vendégeskedő urak az igazak álmát aludták.
– Készen állok – didergett Dénes. – Már ha lehet
ilyesmire készen
állani, uram. Imádkozz értem!
– Imádkozom mindennap. Vigyázz magadra, fiú! Nem venném a
szívemre, ha valami bajod esne… Ha valaki felismerne azok közül,
akik
este itt mulatoztak, tagadd le, hogy te voltál az! A
helyedben bajuszt
növesztenék, és talán leberetválnám a hajam erre a néhány
hétre…
– Nem fognak felismerni – mosolygott Dénes, s arra
gondolt, vajh
pelyhedző bajuszának hány hétre volna szüksége, hogy férfias
sűrűségűvé dúsuljék. – Nem hozok szégyent rád, uram!
– Abban biztos vagyok! – A szép öregember megölelte, s
mikor
elengedte magától, a szerzetes úgy látta, könnyek csillognak
a szeme
sarkában. – Egyik fiamat sem szerettem úgy, ahogy
téged, Dénes. Légy
óvatos, és térj vissza Budára mihamarabb!
Amikor az ifjú felpattant a nyeregbe és elindult a
városkapu felé,
egyszeriben havazni kezdett. Nagy pelyhekben hullott, s kisvártatva
fehér lepel borította Székesfehérvár utcáit.
Dénes lovának nyomait hamar belepte a hó.

12.

BARACSKAI HADITÁBOR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 2. NAPJA
Hajnalodott, és Hunyadi vajda arra ébredt, hogy puha
leányujjak
cirógatják boltozatos mellkasát. Elvigyorodott, de csak mert öntudatlan
volt még, s a régi ösztönök bizsergetése hamarabb ébredezett
testében,
mint önnön, ezerszer próbára tett fegyelmezettsége.
Leányujjak?
Kinyitotta a szemét. Sátrában hevert, vastag, hajdani
tivornyák
borbűzét rég magukba szívott medvebundákon. A döngölt
padlón, a
hevenyészve odavetett török szőnyegeken kupák hevertek
szerteszét. A
sátor cölöpjének bogaira akasztott sodronying felett sáfrányszín
női
mellyes csüngött.
Leányujjak?
Oldalra fordította a fejét, de beletelt néhány
szívdobbanásnyi időbe,
míg látása kitisztult annyira, hogy felfogja, mit is lát
valójában. A
medvebundákon mezítelen leányok hevertek kócosan, borzosan
szerteszét. Egyikük, feltűnően fiatalka, a mellkasára hajtotta dús
sörényét, és félig álomba merülve karmolászta, simogatta,
ahol érte. A
leány nyála a nyakába csorgott, s ahogy megmoccant
alatta, édes
dorombolással nyújtózott egyet.
– Hát ti meg kik vagytok…
Amott, az asztalka alatt Szilágyi horkolt istenesen, két
pórleányt
szorítva magához. A leányok szakadt göncökben, Szilágyi félig
pőrén
végezte be az éjszakát, pontosabban sodronyban,
gyolcsingben,
csizmában, csak épp a gatyája nem volt sehol.
Hunyadi sajgó fővel felült; a dús sörényű leány
értetlenül
nyújtózkodott egy nagyot.
– Reggel van?
– Reggel bizony – morogta a vajda úr, s hiába törte
a fejét, nehezen
tudott rájönni, hol áll épp a sátra, s hogy mi
történhetett az éjjel. – Kik
vagytok, szép szentem?
A leány kinyitotta szemét, és elmosolyodott.
– A megmentő angyalai vagyunk nagyuramnak!
– Azok lennétek?
Nyögve felkelt a medvebőrökről, és kitámolygott a sátor
elé. A
haditábor már talpon várta az indulási parancsot; a vajda
úr strázsái
egykedvűen ácsorogtak lándzsájuk nyelére támaszkodva. Jankó
felpillantott az égre: a Nap már igen magasan járt.
– Miért nem költöttetek fel? – krákogta alig kivehetően.
– Szilágyi úr megtiltotta, hogy zavarjuk vajda uramat.
– Mióta parancsol néktek Szilágyi?
– Amióta vajda uram nincs olyan állapotban, hogy parancsolhasson –
felelte a székely vitéz talányosan.
Hunyadi legyintett.
– Nagy a szád, kölyök! Hol a dézsa?
Ott volt az a sátor hátuljánál: Hunyadi – úgy
ahogy volt, anyaszült
mezítelenül – belecsapta üstökét, s hagyta, hogy a hideg
víz magához
térítse.
– A legények nyergeljenek! – parancsolta azután. –
Indulunk tovább,
Budára! Hamarost én is elkészülök, és vágtatok utánuk.
– Valaki beszélni szeretne veled, uram!
– Én viszont nem akarok beszélni senkivel!
Visszaszédelgett a sátrába, és hatalmasat rúgott sógorába.
– Mihály, az anyád úristenit, talpra!
Szilágyi csodálatos mód szökkent fel, mintha egyszerre ezer
szúnyog
csípte volna meg. Nem szédelgett, nem tántorgott,
kardját kereste
bőszen, s vérben forgó szemmel kutatta, honnét jő az
ellenség.
– Itt vagyok, Jankó! Itt vagyok, ne félj!
– Nem félek! – legyintett a vajda úr, és ruháját kezdte
keresni a nagy
összevisszaságban. – Hanem te fogsz, Mihály, ha a
feleséged megtudja,
mit műveltünk!
Szilágyi Mihály, a törökök által Kara Mikhál néven
rettegett vitéz e
pillanatban szánalmas látványt nyújtott csizmában, átizzadt gyolcsban,
sodronyban, lába közt pőre hímtagjával himbálózva. De kard volt
a
kezében, s ahogy a két jobbágyleány felriadt a
szóváltásra, rémülten
felsikoltottak a láttán.
– Kérlek, hallgattasd el őket, Mihály! – intette
Hunyadi, miközben
bort löttyintett magának egy földről felvett kupába. –
És küldd el
valamennyit, ha lehet!
A dús sörényű vadmacska, ki a mellkasát cirógatva ébredt,
dorombolva melléje simult és átölelte.
– Ne küldj még el, uram! Könyörgöm, hadd maradjak veled!
– Virágom, mostan menned kell… Ez egy hadsereg, és
nem tudom,
honnét szalasztott benneteket ez az átokverte barom, de
ideje
visszatérnetek oda, ahonnét jöttetek.
– Szükséged van rám! – suttogta a leány, s Hunyadinak
feltűnt,
milyen érzéki a hangja, s milyen választékos a
modora. – Vigaszt nyújtok
neked, uram, amíg csak óhajtod!
Dús, fekete haj, kislányos, feszes mellek, de igézően
domborodó csípő
és alabástromfehérségű, hosszú combok. Az arca bájos volt,
hatalmas,
mandulavágású szemei könyörgőn a vajdán csüngtek.
– Hogy hívnak?
– Ilona, uram.
– Ide hallgass, Ilonám, szentem! Öreg vagyok én már az
efféle
dévajságokhoz, jobban teszed, ha visszamész az uradhoz, vagy
szeretődhöz, vagy akárkihez, aki mellől az istenbarma sógorom
elcsalt.
– Egy cseppet sem vagy öreg, nagyuram – hízelkedett
a leány. –
Legalábbis az éjjel nem tűntél annak. És nincs kihez
visszamennem;
özvegyasszony vagyok, saját házzal Tordason.
Hunyadi felöltötte gyolcsingét, aztán, ahogy öltözete többi
darabjáért
nyúlt, megint végigmérte a leányt.
– Nincs szükségem szeretőre, Ilona.
– Dehogynem! – A dús sörény ezúttal a vajda úr
nyakát simogatta
ingerlőn, a leányujjak a lüktető homlokot dörzsölték enyhet
adó
érzékiséggel. – Vagy talán nem tetszem neked, uram?
Hunyadi megölelte a leányt, s egy pillanatra belésajdult,
milyen
vékony az a derék, milyen nőies az a domborodó
tompor, de aztán csak
eltolta magától gyengéden.
– Asszonyom van, Ilona, és ha egyszer rám talált
valaha a sötétben,
és kihozott onnan, nem tévelyeghetek vissza. Még a te
kedvedért sem.
Ilona arcán értetlen kifejezés suhant át.
– Én úgy tudtam, már nem élsz asszonyoddal, uram… Úgy
tudtam,
éppen azért vetetted el magadtól, mert csalárd volt és…
– Ha úgy is lenne, nem a te dolgod, leány!
Eriggy, kérlek, míg szépen
mondom! Szép vagy, kedves vagy, bárki áldhatja az
eget, ha melléje
szegődsz egy napon…
– De én rólad álmodtam mindig, nagyuram! Esztendők óta,
azóta a
nap óta, mikor egyszer láttalak Budán, hadjáratból
megtértedben…
Biztosan nem emlékszel rám, csak egy arc voltam számodra a
tömegben,
de én azóta…
– Mihály! – morogta Hunyadi, és intett sógorának.
Szilágyi zavartan köhécselt, és elébb a maga két
jobbágyleányát
taszigálta ki a sátorból, egy-egy aranyat nyomva a
markukba, aztán a
medveszőrméken durmoló másik hármat kezdte ébresztgetni.
– Isten veled, szép Ilona! – mondta Hunyadi, kardját
kötve épp
oldalára. – Mostan menned kell!
– És ha teherbe ejtettél az éjjel? – csattant fel
hirtelenjében a leány, s
immár nyoma sem volt benne a doromboló macskának, helyébe haragos
szörnyeteg meresztgette karmait. – Mit tegyek akkor?
Hunyadi levett ujjáról egy gyűrűt – nem aranyat, ezüst
volt éppen –,
és odahajította neki.
– Ha gyermeket szülsz, ezzel a gyűrűvel jelentkezz Vitéz
püspöknél
Váradon. Tudni fogja, mi a kötelessége!
Ilona dühödten kiviharzott a sátorból, arra sem vette
a fáradságot,
hogy magára öltse pendelyét, mellyesét. Odakünn a strázsák
lelkes
sziszegése, kiáltozása jelezte, hogy a vajda úron kívül senki
sem
taszította volna el magától ezt a teremtést.
Amikor ketten maradtak, Hunyadi megragadta sógora grabancát.
– Mire volt ez jó, te átok?
– Hogyhogy mire? Kieresztettük a gőzt, Jankó!
– Nekem erre nincs szükségem.
– Szükséged van rá, ahogy minden egészséges férfiembernek.
Ezt én
jobban tudom!
– Nem tudsz te semmit, Mihály!
– Én rád bíztam magam, az egész életemet. Néha, egy kis
időre te is
nyugodtan rám bízhatod magad.
Hunyadi türelmesen karon fogta Mihályt, és kivezette a szabadba.
A
sereg egy része már nyergelt, az első lovas egységek ebben a
pillanatban
porzottak el Buda irányába.
– Nézd, Mihály! Szeretlek és tisztellek, mert állhatatos ember vagy
a
magad módján. Ismerjük egymást kölyökkorunk óta, jószerivel
együtt
cseperedtünk fel. Jó lenne, ha te lennél akkor is
mellettem, amikor eljön
a vég.
– Ne mondj már ilyeneket, mert megijedek! – szeppent meg
Szilágyi.
– Remélem, odébb van az még, ne aggódj! – nevetett
Hunyadi. –
Tudom, jót akarsz nekem. De barátom, mindannyian
változunk. Duhaj
férfi voltam ifjúkorunkban, ez igaz. Habzsoltam az életet,
ittam, mit
ittam, vedeltem, verekedtem, kötekedtem, paráználkodtam éjjel
és
nappal, mindenféle fehércseléddel, aki csak egy hajszállal szebbnek
tűnt
a patás ördögnél. Csakhogy most… Sokat gondolkodom
azon, kik
vagyunk, mik vagyunk tulajdonképpen.
– Most már tényleg megijesztesz! – nyögte Szilágyi.
– Pedig ez az igazság. Az ország első hadura vagyok,
keresztény
nagyúr. S hitem szerint kell védelmeznem az egyházat, a hazát…
– Ez a papolás most büntetés a szajhák miatt?
– Csak azt akarom, hogy megérts! Ha valaki, hát te jól
tudod, Mihály,
hogy nem voltam templomba járó ember. Istenes ember sem
voltam,
mert azt hittem, Isten elárult, magamra hagyott, amikor
elvette tőlem
Marát. Mint egy sértett gyermek, akitől elvették a
játékát, megtagadtam
az Urat. Mit választottam helyette? Gyilkolást, ivást, szajhákat…
– Azok voltak a szép idők! – sóhajtotta Szilágyi, aztán
rögvest észbe
is kapott, hisz annak a mámornak tragikus következménye is
lett.
– Az önpusztításból Erzsébet emelt ki – folytatta Jankó
türelmesen. –
Ő adott célt az életemnek, mert hitt bennem akkor is, amikor
már senki
sem hitt. Emlékszel, Mihály, amikor Galambócnál véletlenül
végeztem
Osváttal? Azon az estén apám és Rados nagybátyám a
sátrukban
imádkoztak. Pedig vedelhettek volna, szajhákkal hentereghettek
volna,
ők mégis imádkoztak.
– Az elébb mondtad, hogy nem vagyunk egyformák –
próbálkozott
Szilágyi, mire Jankó leintette.
– Értelmet kerestek az életüknek. Valami magasztosabb
értelmet.
Valamit, amire lehet támaszkodni, ami erőt és vigaszt nyújt…
 Szilágyi elhúzta a száját.
– A húgom mégiscsak vallásost csinált belőled!
– Istent keresem – felelte csöndesen Hunyadi. – De
nem találom a
templomokban. Nem találom a szívemben sem. Lehet, hogy soha
nem is
találom, viszont amit egyszer a fejembe vettem, azt végbe
is viszem.
Ismersz. Nékem Isten megmutatkozott Erzsébet szerelmében,
a fiaim
szeretetében.
– Mennem kellene – vélte Szilágyi. – A katonáim ott
nyargalnak, ni.
Nékem is velük lenne a helyem!
– Még nem fejeztem be! – vigyorgott a vajda úr. –
Én nem kérem,
hogy imádkozzál velem, mint annak idején Rados imádkozott
az
apámmal. Csak azt kérem, hogy segíts! Nem akarok úgy
meghalni, hogy
nem hagyok magam mögött maradandót! Valamit, amiről
tudni fogják,
hogy kerestem Istent, és hogy meg is találtam. Valamit, amit
másokért
tehetek, amiben meglelem Jézus Krisztus vigasztalását.
– Én megígérem, hogy többet nem hozok szajhákat a
sátradba, és
még leitatni sem próbállak, de neked cserébe meg kell
ígérned, hogy
abbahagyod ezt a sok sületlenséget. Mert jól mondtad, Jankó!
Az ország
első hadura vagy, keresztény nagyúr. Templomokat alapítottál
a török
zsákmányból, nem is keveset! Lackót is, Mátyást is
istenfélő magyarnak
neveled, s ez is helyes. Csak egyet el ne feledj, komám!
Mink odakinn, a
harcmezőn buzogánnyal és pallossal osztjuk az áldást. Mink
a halál
kaszájával aratunk, és vérben fürösztjük a világot. Aztán
persze
meggyónunk mindent, attól mink csak gyilkosok vagyunk…
– Tudom – sóhajtotta Hunyadi. – Mégis kell, hogy legyen
megváltás!
– Engem nem érdekel a megváltás – vont vállat komoran
Szilágyi. –
Élek, ahogy élek. Vagyok, aki vagyok. Akinek nem
tetszik, menjen a
pokolba! Aztán… mivel magam is oda kerülök, ez
kétségtelen… majd
mindenkivel személyesen megtárgyalom, mi rosszat gondol
rólam!
Egyeseknek a pokol is szűk lesz, ezt megígérhetem!
A vajda úr elgondolkodott ezen.
– Tényleg a pokolra kerülsz!
– És ha tudni akarod, szoktam én is imádkozni. Félem
az Istent,
Jankó, csak éppen… Az a sok tilalom, meg effélék…
Minden
muszlimmal, akit Mohamedhez küldök a paradicsomba, törlesztek kicsit
a bűneimből. És nem állok túl jól: még elég sok a
behoznivalóm!
– Vágtass a csapatod után, Mihály!
Szilágyi már inalt is, aztán néhány öllel arrébb hátrasandított:
– Azért cudar szemrevaló szukák voltak, nem igaz?
– Nem akarlak látni többet!
Aznap nem is látta már a sógorát, csak másnap,
miután bevonultak
Budára.
Hanem találkozott valaki mással, akire egyáltalán nem számított…

13.

A sereg nagyobb része útra kelt, csupán a

huszita szekeresek, az
utánpótlást, tartalék fegyvereket szállító kocsik maradtak a
táborban.
Hunyadi bágyadtan figyelte készülődésüket, míg legényei a sátor
málházásával foglalatoskodtak. Nem akaródzott mennie,
nyugtalannak
és zavartnak érezte magát. Erejét gyűjtögette, hogy
nyeregbe
emelkedjen, s az út hátralévő részét egyvégtében megtegye.
Vitéz már
este megüzente, hogy Budán a Cillei-házat foglalta le számára
– szintúgy
hadizsákmányul. Mostantól az is Hunyadi-ház lesz, ott várja a
kísérete az
országgyűlésbe érkező vajda urat.
Indulni kellene már…
Jankó azon kapta magát, hogy az ispotályos sátrakat
szemléli. A
hadjárat sebesültjei közül parancsára senkit sem hagytak
hátra: Buda
mellett és Déva közelében is kőépület, orvosi ellátás várt
rájuk. A budai
lábadozó ház közel volt ugyan, ám tudta, néhányan így
sem érnek oda
soha. Az ispotálysátrak mellett a legények sírokat ástak.
A vajda úr elindult feléjük; maga sem tudta, miért,
egyszerűen csak
látni akarta, kiket temetnek.
A síroknál fehér lepelre kiterített katonák hevertek:
sebeiket
tisztességgel lemosták, szemüket lefogták. Nyolcan voltak,
néhány kun
varkocsos harcos, a többi Hunyadi saját bandériumának lovasa
– Jankó
megismerte mindegyiket.
– Sokan pusztultak bele a sebeikbe? – kérdezte az egyik
legényt.
 Az ijedtében lekapta főfedőjét, és alázatos hajlongások
közepette
válaszolt:
– Sebláz, vajda uram, a sebláz! A kirurgus nem
bír véle, mióta
átléptük a határt, negyven embert vesztettünk.
– Látni akarom a sátrakat! – morogta Hunyadi. –
Mennyien vannak
még itt?
– Csaknem százan, uram.
– Van elég orvosunk?
– Csak egy, uram.
A sebesültek sátrait épp bontani kezdték, amikor Jankó
belépett.
Elviselhetetlen bűz csapta meg orrát: genny-, verejték- és
vizeletszag.
– Hány szekeretek van?
– Tíz, vajda uram. A többit magukkal vitték a
pattantyúsok.
Hunyadi végigpillantott a sebesültek sorain. A rudak közé
erősített
bivalybőrökön magatehetetlen katonák hevertek, némelyikük
arcvonásait elviselhetetlen fájdalom torzította el.
– Hol sebesültél meg, fiam? – kérdezte Jankó az
elsőhöz lépve.
Letérdelt a feltűnően fiatal fiú mellé, és tenyerét lázas
homlokára tette.
– Csáktornya alatt – suttogta alig hallhatóan a fiú.
– Kinek a dandárjában harcolsz?
– Szilágyi úréban.
– Derék legény vagy. A családod?
– Özvegy édesanyám, és testvéreim Horogszegen…
– Gondoskodni fogunk róluk, amíg teljesen fel nem épülsz,
ne aggódj!
A kirurgus véres kezét törölgetve sietett elő a
szomszédos sátorból,
örvendezve a váratlan látogatásnak.
– Itt vagyok, uram! Itt vagyok! Miben állhatok a
szolgálatodra?
– Csak végezd a munkádat, barátom! Ezek a fiúk minden
segítséget
megérdemelnek. Szükséged van valamire?
Amaz nem hitt a fülének.
– Szükségem? Kötszerre, amputációhoz szükséges fűrészre, fogókra,
szíjakra, és égetett borra, vajda úr! Legfőképp égetett
borra, hogy
csillapítani tudjuk a fájdalmukat…
Hunyadi bólintott.
 – Megkapod. Parancsba adom Szilágyinak, hogy szerezzen be
mindent, ami kell. A budai ispotály?
– Tele van betegekkel, vajda úr – sütötte le
szemét a kirurgus. – A
városbéli magyarok oly nagyszámban keresik fel…
– Az elsőbbség a katonáké! – emelte fel mutatóujját
Jankó. – Ha
marad hely, jöhet bárki, de elébb a harcosok.
A kirurgus legényei egyenként hordani kezdték a
sebesülteket a
szekerekre – nyögések, jajongás, zihálás kísérte minden
léptüket.
Hunyadi nézte őket; akadt, aki felismerte, és
hirtelen új erőre ébredve
próbált felkönyökölni, akadt, aki csak bágyadtan rámosolygott,
de
legtöbb már csukott szemmel feküdt, és tűrte a
rakodás
megpróbáltatásait.
A vajda úr kilépett a sátorból. Nem messze, a frissen
ásott sírgödrök
mellett egy hatalmas tűzrakás közvetlen közelében kiskölykök
bámészkodtak, nézték, hogyan eresztik alá a fehér
lepelbe csavart
tetemeket. Semmiféle együttérzés nem tükröződött arcukon, egykedvűen
ácsorogtak, guggoltak a hatalmas sír szélén, egyikük, egy
maszatos képű,
keménykötésű kölyök fűszálat rágcsált.
– Mit kerestek itt? – kérdezte tőlük Hunyadi.
A kölykök nem szeppentek meg, vagy mert nem ismerték a vajda
urat, vagy mert nem érdekelte őket, hogy szóba elegyedik velük. Miután
kérdésére nem kapott választ, Hunyadi közelebb lépett.
– Kik vagytok? Kinek a kölykei?
A kirurgus sietett a segítségére.
– Ez a kis szöszke gyerek a nagy mellyű morva
markotányosnő fattya.
Emennek most halt meg az apja, ott rakják sírba éppen, ni.
Nincs hová
mennie… Ez a kis sánta Kanizsa óta bóklászik a
táborral, árva
szegénykém. Emennek a bátyja íjász a székely dandárban, az
otthonukat
pár éve perzselte fel a török. Ez a kis oláh jószág
Ialomiţa óta kísér
minket. De van itt cseh, rác, görög árva, erdei
kóborló, még török
poronty is akad, meg néhány sebesült kölyke…
– Hát gyerekek is jönnek a sereggel? – csodálkozott
a vezér. – Soha
nem láttam őket.
– Mert kegyelmed a seregtesttel menetel, vágtat, száguld.
Mindig
előre néz. Mink a had után ballagunk, jócskán lemaradva. A
halottszállítók, a sebesültes szekerek, a kötszeres kordék, a
sánták,
bénák, a szajhák, üzérek, kupecek. Még a legfényesebb
had utóvédje is
dicstelen és lehangoló, uram.
Hunyadi hallgatott.
Az egyik fiúcskát figyelte, kinek képe oly kormos, mocskos
volt, hogy
vonásait alig lehetett kivenni a vastag réteg alatt.
Mégis…
– Valami baj van, vajda uram?
Hunyadi nemet intett. Eh… Csak egy kölyök. Egy a sok
árva,
nyomorult közül… Se anyja, se apja…
Mégis…
A fiú észrevette, hogy a vezér nem tudja levenni róla a
tekintetét, és
dühödt vicsorral válaszolt.
– Ó, ez csak egy vadember! – mentegetőzött a kirurgus.
– Nem sokat
beszél, magyarul alig, inkább valami istentelen nyelven
karattyol.
Hunyadi közelebb lépett.
Izmos, mokány kis kölyök volt, barna bőrű,
villogó, szénfekete
szemű. A haja hosszú, vállát verdeső, akár a holló
szárnya.
A vonásai…
Nem lehet… Nem lehetséges…
– Mi a neve?
– Nincsen neve – ingatta a fejét a kirurgus. –
Az anyja hozta a
táborba.
– Az anyja?
– Székely Tamás kun íjászai közül való. Istentelen
egy amazon az,
vajda uram! Jó érzésű ember messzire kerülni. Hamarabb
öl, mint
kérdezne. Pedig, Istenemre mondom, igen szemrevaló kis szuka,
olyan
nagyon fogamra való lenne… De csak lenne, mert én
ilyenhez szólni nem
mernék.
– Hol van most ez a kun leány?
– Haldoklik. Odabenn van a szélső sátorban.
Hunyadi közelebb lépett a fiúhoz, de az összerezzent,
kivillantotta
hófehér fogait, és karmait előremeresztve támadóállásba
helyezkedett.
 – Rám ne vesd magad, te kis vadember! – nevetett
Hunyadi, ám
ahogy a fiúcska vonásai elrendeződtek, egyszeriben szívébe
hasított a
felismerés.
Iván…
Öccse gyerekkori vonásait látta, öccse ragyogó, izzó tekintete
nézett
vissza rá a kölyök szeméből.
– Iván…
A fiú oldalt fordította a fejét, és különös, szomorkás
kifejezés jelent
meg arcán.
– Iván… – ismételte mély, szinte már férfias hangon.
Hunyadi fél térdre ereszkedett melléje, és megragadta a két
kis izmos
vállat.
– Mi a neved fiam?
A kölyök haragos tekintettel elhúzódott volna, de Jankó
nem
engedte.
– Mi a neved?
Ebben a pillanatban a kölyök tudatában is derengeni
kezdett valami.
Végigmérte Hunyadit, és tekintete csodálkozva megállapodott annak
arcán, mintha rég nem látott ismerőst csodálna meg.
– Mi a neved?
– Vojk – mondta a fiú torokhangon.
A vajda úr mosolyogva bólintott.
– Vajk.
– Vojk! – erősködött a fiú.
– Jól van, Vojk. De milyen Vojk?
– Holló fia Vojk – felelte haragosan a kölyök, de
tisztán, érthetően,
magyarul.
Hunyadi szíve hatalmasat dobbant.
– Holló fia Vojk…
Csak bámulta azokat a fájdalmas, parázsló szemeket, és
két kezében
érezte a fiú dühödt remegését. Kis vadember… Holló fia Vojk…
– Csak egy árva – jegyezte meg a kirurgus, és próbálta
elhessegetni a
kíváncsian köribük gyűlő siserahadat. – Elzavarjam, nagyuram?
– Tudod, ki vagyok én? – kérdezte Erdély vajdája
a vadembertől.
 Különös módon úgy látta, mintha Vajk szemében ott
csillogna a
válasz bizonyossága. Talán nem így volt, talán tévedett, de ő
mégis így
hitte.
– Hát persze – mondta ünnepélyes hangon. – Hát persze
hogy tudod,
Vajk. Atyád fivére vagyok. Holló fia Jankula. A nagybátyád.
A kirurgus felcsuklott meglepetésében.
– De nagyuram…
– Vezess az anyjához! – parancsolta Hunyadi. – Most!
Kézen fogta a fiút, és maga után vonszolta abba az
irányba, amerre
az orvos mutatta.

14.

A kun amazon nem volt már eszméleténél. Csemeletszegélyű

köpeny
takarta formás testét, hosszú, hollófekete haja arcába
hullott. Mellkasa
zihált, ahogy küszködve kapkodott levegő után, időnként
megrándult,
mintha pokoli fájdalom hasított volna belé. A köpeny a
bal melle fölött
átveresedett a vértől, s a lány homlokán is jókora,
vágott seb
éktelenkedett.
– Itt vagy hát…
Mielőtt Hunyadi visszatarthatta volna, Vajk édesanyja mellé
térdepelt, és fejét az átvérzett mellkasra hajtotta. Énekelni
kezdett, ősi,
torokhangú kun altatódalt.
Jankó gyerekkorában hallotta utoljára ezt az éneket
Matkótól.
Elszorult a szíve.
– Súlyosak a sebei?
– Haldoklik – felelte a vajda mögött hűségesen kutyagoló
kirurgus. –
Elfertőződtek a sebesülések. Pallos csapása érte az arcot
és lándzsadöfés
a mellkas fölötti részt. A karját egy fejszével zúzták
szét.
Hunyadi nézte a keleties vágású szemeket, a gyönyörű,
keményvonalú ajkakat, a lázrózsáktól lángoló arcot, és
arra gondolt, egy
ilyen csodaszép nőnek semmi keresnivalója a harcmezőn.
– Nem tudtam, hogy asszonyok is szolgálnak Székely Tamás
dandárjában…
 – Ó, uram, a kunok közt előfordul… A lovas íjászaik ötöde nő.
A vajda úr felvonta szemöldökét.
– Soha nem figyeltem még fel erre.
A kirurgus fáradtan nevetett.
– Uram, te nem ismered a saját sereged. Bár ez nem
is csoda… A
legrégebb harcosaid, a leghűbb embereid vesznek körül… A
had zöme
olyan férfiakból, és lásd, immár nőkből áll, akikkel
soha nem
találkozol… Csak azokat ismered, akikkel együtt kezdted a
harcot. A
régi, Hunyad megyei vitézeket… Ám tudod-e, uram, hogy a
hollós
zászlók alatt harcolók mily sokan vannak immár?
Jankó nézte a levegőért küszködő amazont.
Ő az, tehát…
Ecsellő…
A déli kun puszták büszke leánya…
Ecsellő…
Bámulta a gyönyörű teremtést, aki öntudatlanul, az érte
szerzett
sebek bódulatában halni készült, s nézte a gyermeket, aki
rezzenéstelen,
koravén arccal énekelt, arcát a véres mellkasra
tapasztva, üveges
tekintetével a messzi távolba meredve…
Ennyi maradt egy családból… Iván családjából. Mert ez a
kölyök
nem fogja megismerni az apját, nem ismerheti, soha nem
játszhat vele,
soha nem hallgathatja a régi dicsőség múló regéit. Mert az
öccse halott.
– Meg tudod menteni?
– Lehetetlen, uram…
Hunyadi elmosolyodott.
– Nincs olyan, hogy lehetetlen. Mióta szolgálsz engem?
A kirurgus elérzékenyülni látszott.
– Vajda uram… Még Vaskapunál szegődtem szolgálatodba… Ott
voltam a Mezid felett aratott diadalnál. Kolozsvárról
siettem zászlaid
alá… Azóta gyógyítom sereged katonáit…
Jankó lehajtotta a fejét.
– Vaskapu óta?
– Igen, uram.
– Ott voltál velem a hosszú hadjáraton? Zlaticánál?
Kunovicánál?
Nisnél?
– Ott voltam! – derült fel az orvos arca. – És ott
voltam Ialomiţánál
is. Ott voltam Várnánál…
Hunyadi megrendülten mérte végig.
– Nem emlékezem az arcodra, barátom!
– Nem is emlékezhetsz. Túl sokan vagyunk már ahhoz,
hogy
mindenkit ismerj, mint rég. De én ismerlek, uram. Mi mind
ismerünk
téged. Láttalak a zlaticai szorosnál, ahogy a halállal
dacolsz. Láttalak
Kunovicánál, ahogy szembeszegülsz a sorssal. Várnánál, ahol
háromszor
fordítottad meg a csata menetét. Én ismerlek, uram. Ott
voltam veled
Csáktornyánál, Pettaunál, Varasdnál, Kaproncánál, és ha Isten
engedi, ott
leszek veled minden eljövendő csatában. Gyógyítom katonáidat,
enyhítem fájdalmukat, s ha kell, temetem őket. Ez az
életem.
Hunyadi elfordította a tekintetét.
Arra gondolt, Vitéznek mindvégig igaza volt. És igaza
volt az átok
Szilágyinak is. És legfőképp Erzsébetnek.
Nem önmagáért, őértük kell megtennie.
– Köszönöm, barátom – oldotta le övéről erszényét. –
Ötven arany
lehet ebben. A tiéd. Kérlek, mentsd meg az életét!
A kirurgus fáradtan az erszényre bámult, aztán önérzetesen
eltolta
magától Hunyadi kezét.
– Tartsd meg, uram! Ötven aranyon sok hordó
égetett bort,
varkapcsokat, fogókat, szekereket vásárolhatsz. Ezt tedd, a
kedvemért.
Ez a leány a teremtő Jóisten kezében van, de mindent
el fogok követni,
hogy életben maradjon. Erre a szavamat adom!
Hunyadi megfogta Ecsellő forró kezét, és megszorította.
– Mióta harcolsz a seregemben, te leány? Egy szavadba került
volna,
és palotába költöztetlek… fejedelmi ruhákba öltöztetlek… Egy
szavadba
került volna csak…
A kirurgus intett a sátor bejáratánál ácsorgó legényeknek.
– Ezt a lányt az én szekeremre rakjátok! Valaki
mindig legyen
mellette! Indulás!
Jankó feltápászkodott Ecsellő mellől, és gyengéden felhúzta
Vajkot
is.
 – A fiú velem jön. A többi kölyökről gondoskodj,
barátom, míg
Budára érve értük küldetek. Senkit sem hagyunk magára…
A kirurgus sóhajtott.
– Ezekkel ugyan ne vesződj, uram… Ezek így élnek, a tábor
peremén,
ellopnak mindent, amire szükségük van, a sereg hulladékán
tengődnek,
de hadjáratban az erejüket megfeszítve tolják a
szekereket, a csatatér
poklában szedik össze a nyílvesszőket, töltik újra a
kéziágyúkat, húzzák,
vonszolják hátra a sebesülteket… Ezek a kölykök a
háború gyermekei,
hiába mosdatod ki őket a koszból, csak ott érzik jól magukat.
Hunyadi nem felelt, egyre Vajk kemény, sokat szenvedett
vonásait
fürkészte.
Hogy is mondta atyja, Vajk lovag? A férfi
magját ide-oda sodorja a
szél. Szerelmes ölelések, boldog föllángolások nyomán gyermekek
születnek távoli földeken, völgyekben, messzi tengerek partján…
Ez a kölyök itt vér a véréből.
Az öccse fia.
Vajk, a Holló gyermeke.
– Velem jössz, Vojk?
– Hová? – kérdezte a fiú, s Hunyadit megdöbbentette a
felnőttes,
mély hang.
– Újabb csatákba – felelte a vajda úr. – Idegen
harcmezőkre.
– Veled megyek – mondta a fiú, és megfogta Jankó kezét.
 Negyedik fejezet

A KORMÁNYZÓ

1.

ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. PÜNKÖSD HAVA37

Elmentek a katonák, elmentek az urak mind egy szálig,

szerte
Erdélyországból, fel, Pest városába, az országgyűlésbe. Kivétel
nélkül
úgy érezték, hogy nagy dolgok vannak készülőben. Valaminek
történnie
kell, valaminek, ami döntő befolyással bír majd életükre, s
tán
gyermekeik, unokáik életére is. Böjtelő hava óta pusmogtak a
Hunyad
megyei, Kolozs megyei, belső-szolnoki, Fehér megyei, tordai
köznemesek
kúriáikban, váraikban, udvarházaikban, egyezkedtek, mérlegeltek, vajh,
mi volna, ha az erdélyi vajda úr csakugyan kézbe
kaparinthatná az
országos főhatalmat. Mind egyetértettek benne, hogy az biz’ jó
volna, s
nem csupán azért, mert személyes ismeretségük így egy
csapásra
felértékelődne, s új lehetőségek egész sorát nyitná
meg előttük és
családtagjaik előtt, hanem azért is, mert a vajda
úron kívül nem bíztak
már senkiben: nem remélték, hogy rajta kívül bárki képes
lenne úrrá
lenni a mind kétségbeejtőbb káoszon. Elég volt már a
fosztogatásokból, a
zűrzavarból, a létbizonytalanságból, a török támadásoktól
való örökös
rettegésből. Valakinek végre rendet kell csinálnia, egyszer
s
mindenkorra…
Aztán megjöttek a hírek Hunyadi Jánosnak a Cillei gróf
elleni villám-
hadjáratáról, annak fényes sikeréről, s arról, miképp
állította vissza a
vajda úr az osztrák-stájer határszélen, Szlavóniában a
magyar Szent
Korona becsületét. Az is igen hízelgett az erdélyi
uraknak, hogy a
magukfajta nemesember immár messzi idegenben is bizonyíthatott.
Szentgyörgyi Székely Tamás kinevezése horvát-dalmát bánná,
valamint a
vránai perjelség birtokai igazgatásának rábízása fényesen
igazolta a
vérmesebbek reményeit, miszerint a nem épp bárói családokból sarjadzó
erdélyi magyar köznemesség is igen magas tisztségbe
emelkedhet, ha
kitartása és ügyessége utat nyit számára, s a hatalom
felsőbb körei nem
zárják be a kapukat az orruk előtt.
Márpedig a vajda úr példája mindőjük előtt fényesen
ragyogott.
Ez az egyszerű, írástudatlan harcos, ez a derék,
hűséges lovag a maga
erejéből emelkedett a hatalom legmagasabb köreibe, nem
hízelkedéssel,
nem ármánykodással, mint a nagy famíliák többsége, hanem
helytállással, vakmerőséggel és állhatatossággal. S mikor
nyílna ennél
jobb lehetőség, ha nem mostan, amikor Hunyadi vajda urat
akár
kormányzóvá is választhatja az országgyűlés?
Ennek esélye pedig napról napra növekedett, ahogy érkeztek a
hírek
a többi országkapitány tehetetlenségéről, kapzsiságáról. De
egyelőre
mégis elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy erdélyi köznemes, még
ha
Erdélyország vajdájának, az országos hadak főparancsnokának
és
Nándorfehérvár kapitányának címeit viseli is, egy napon
felkapaszkodhat
a királyi hatalommal vetekedő kormányzói posztba.
Kormányzó…
Magyarország kormányzója… Nem létezett még ilyen tisztség,
csakhogy most, hogy V. László király gyermekként
ausztriai fogságban,
idegenek gyámságában sínylődött, elkerülhetetlennek tűnt,
hogy erős
kézbe kerüljön az ország gyeplője.
De hogy épp Hunyadi Jánoséba?
Az egymással diskuráló nemesurak egy része csak legyintett:
olyan
világ nem volt, és nem is lesz soha… Mindig a bárók, a
grófi családok, a
kiterjedt uradalmak és népes bandériumok felett rendelkező hatalmasok
döntenek az ilyesfajta kérdésekben. Így lesz az most is: ha
a Cilleiek
szárnyait mostan meg is nyesegették, ott vannak még a
Garaiak, a
Rozgonyiak, a Perényiek, a Bánffyak, a Héderváriak, mind, a
régi, nagy
befolyású családok, meg persze a Habsburg Frigyes zsoldjában
állók, a
rablólovagok, akik fegyverrel, arannyal úgyis elérik, amit
akarnak,
ahogy mindig elérték.
Vagy most mégis történhet másként?
 Az erdélyi köznemesség zöme, mely így vagy úgy
kötődött a
Hunyadi-házhoz vagy atyafiság, vagy familiaritás, birtokszomszédosság
okán, ezekben a hetekben lélegzet-visszafojtva figyelte az
eseményeket.
Először is Vitéz kancellár, váradi püspök úr levelei
kezdtek sorjázni
szépen, országgyűlésbe hívó szózattal, illetve azzal a nyílt
ígérettel, hogy
ha Erdélyország köznemessége, a városok képviselői kellő
számban
jelennek meg Pesten, úgy most az egyszer talán
rákényszeríthetik
akaratukat a bárói családokra. Aztán Szilágyi Mihály
levelei érkeztek a
vidéki udvarházakba, valamivel egyszerűbb üzenettel: Gyertek,
atyafiak!
Itt az idő! Aki nem jő, azért én megyek el személyesen!
Efféle barátságos invitálásnak pedig nehéz ellenállni.
Özönlöttek is
sokan az országutakra, fogatokon, lóháton, kisebb csapatok élén,
s nagy
vidáman megindultak Pestnek. Hanem sokan még mindig
otthon
szűköltek, óvatoskodtak. Úgyse lesz úgy, hogy jó legyen! Úgyis
győzedelmeskedik a nyers erő, az arany hatalma!
Hanem erre egészen váratlanul érkezni kezdtek Szilágyi
Erzsébet
üzenetei a még mindig vacilláló köznemeseknek, az erdélyi
szász
városok szenátusainak, a besztercei, királyföldi uraknak. A
nagyasszony
– lévén, hogy Vitéz kancellártól ezúttal is pontosan
értesült ügyük
állásáról, támogatóikról, és a bizonytalankodókról – ügyesen
sorolta az
érveket, hízelkedett is, némi burkolt fenyegetéssel is élt
a kívánt cél
érdekében. Két fontos szempontot éppen az ő levelei
tettek
nyilvánvalóvá a bizonytalanok számára: egyrészt azt, hogy
katonai erő
dolgában a férje, a vajda úr rendelkezik a
legjelentősebb tartalékokkal,
az ő csapatai lehetnek oly számosak, hogy mind a belső,
mind a külső
ellenséggel szembeszálljanak. És ez igaz volt. Másrészt: pénz,
hatalom
dolgában Hunyadi János volt az egyetlen, aki könnyűszerrel
elérheti,
amit akar. A Brankovics-várakkal, városokkal, falvakkal
kiegészülve a
Hunyadi-birtokok immár méltóképp vetekedhettek a legnagyobb bárói
családok gazdagságával. És ez igaz is volt. Mint ahogy
Hunyadi Jánost
támogatja Vitéz kancellár úr, egész Erdély, a déli
vármegyék, akik
szintén a török támadások útjában állottak. Támogatja a hírek
szerint a
Dunántúl köznemessége és a Felvidék huszita fosztogatásainak
kitett
magyar vármegyék népe. No, s persze a székelyek, kunok,
jászok, az oláh
kenézek, a délvidéki horvát urak. Ez pedig egyben nem kevés.
Ez egyben
talán már elég lehet ahhoz, hogy csoda történjen az országgyűlésben.
Szilágyi Erzsébet levelei sokakat meggyőztek arról, hogy
nincs más
választásuk: szedjék a sátorfájukat, és igyekezzenek fel,
Pestre, hogy ott
legyenek a napon, amikor eldől az ország sorsa.
Ha ott lesznek,
befolyásolhatják az eseményeket. Ha nem, minden marad úgy,
ahogy
volt.

2.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 2. NAPJA

Ferenc deák, Hunyad várnagya azon kapta magát, hogy

alaposan
megcsappantak teendői. Mióta a megyei köznemesség, a
malomvízi,
boldogasszonyfalvai, hátszegi kenézek, a dévai, illyei
atyafiak, meg a
szomszédos vármegyék uracskái mind útra keltek Pest városába,
hirtelen
elcsendesedett a világ. Mindenki vitte a maga kíséretét,
mintha csak
összebeszéltek volna. Az országutakon ötösével, tízesével,
húszasával
vonultak a cifra öltözékű, farkasprém kacagányos lovasok
kopjákkal,
kardokkal, pajzzsal felfegyverkezve, íjjal és tegezzel a háton.
Porzott az
út mindenfelé, énekszótól, dévaj kiáltásoktól
visszhangzottak az erdők,
mezők.
Szilágyi Mihály uram is magához rendelte a nagycsalád
valamennyi
bandériumát, mondván, küszöbön áll az újabb háború a
Habsburgok
ellen. Olybá tűnt, valójában minden eddiginél nagyobb
hadjárat
érlelődik, a szokásos készülődés alapján legalábbis erre lehetett
következtetni. Csak az udvarházak, vámok, sóbányák, várak védelméhez
szükséges erők maradtak a helyükön, mindenki más útra kelt a
királyság
központja felé.
Hunyad vára is elnéptelenedett.
A nagyasszony többnyire szobájába zárkózott, csak ebédre és
vacsorára bújt elő, amit Szánoki Gergely urammal, a kis
Mátyás
nevelőjével költött el. Ilyenkor halkan beszélgettek, de sem
a várnagyot,
sem Violát nem invitálták az asztalhoz. Ezt pedig igen
fájlalta Ferenc
deák, mert így nem nyílt alkalma elmélyültebben szóba
elegyedni
szívének gyönyörűségével. Egyebütt ugyanis nem találta: Viola
mintha
bujkált volna előle, mindig éppen másutt akadt dolga. Ha
ő belépett az
Aranyházba, Viola tüstént kisietett belőle. Ha a
várkápolnában lelte
éppen, Viola már perdült is kifelé, sietett, ki tudja,
hová…
Ferenc deák egészen belebetegedett a leány elutasító szeszélyébe.
Aznap, amikor a hírek szerint Pesten az
országgyűlés megkezdte
munkáját, a várnagy búsan végigjárta a roppant épület
zegzugait, hogy
listát készítsen a felújítandó szárnyakról, bástyákról,
tornyokról.
Terebélyesnek ígérkezett a lista, olybá tűnt, Paolo
Santini mester
kezdheti elölről a rekonstrukciót, bővítheti a várat
megint, pedig alig
néhány esztendeje, hogy befejezte a legutóbbi nagy felújítást.
Ahogy a Zólyomi-szárny egyik rég használaton kívül
levő, poros
szobácskájába benyitott, olyasfajta látvány tárult a szeme elé,
amire nem
számított, de amely látvány egész életében elkísérte azután.
A szoba kőpadlóján mezítelen pár hevert álomba
merülve, vastag
medvebundákon.
Nem is volt más a szobában, a résnyire tárt ablakon
kora nyári meleg
áradt befelé.
Ferenc deák először azt hitte, Fejéregyházi Bálint az,
az adószedő
tiszt, meg valami könnyen elcsábítható cselédlány. Ám
ahogy a
mezítelen férfi összerezzent a kitárt ajtón át besüvítő
szélre, s az érkező
felé fordította arcát, látta már, hogy jószerivel gyerek mind
a kettő –
még akkor is, ha Hunyadi Lackó ugyan alig tizenöt esztendősen,
világot
látott hadfiként jóval idősebbnek tűnt valós koránál.
De többnek tűnt a leány is: Kamonczi Viola, a
nagyasszony kedves
nevelt leánya korát meghazudtoló, kerekded
formákkal
büszkélkedhetett. Kebleinek halmai most az ifjú mellkasához
préselődtek, vékony karjai Lackó nyakát ölelték át.
– Ki vagy? – riadt fel a fiú, és követhetetlenül
gyors mozdulattal
kapott a mellette heverő kard után.
Ferenc deák lehanyatló karral állt az ajtóban.
– Csak én vagyok, úrfi… Csak én!
 Lackó elvigyorodott, álmosan beletúrt a hajába és
visszahanyatlott a
medvebőrökre.
– A szívszélhűdést hozod rám, Ferenc! Nem tudsz kopogni?
Viola is ébredezett, álmosan felemelte fejét, de még
homályosan
látott. Azt azonban így is érzékelte, hogy valaki van a
szobában:
ösztönösen maga elé kapta a kezét, hogy takargassa meztelenségét.
– Ki az? – kérdezte megszeppenten.
– A várnagy! – mondta Lackó, és lefejtette magáról
a leány karjait. –
Mit keresel itt, barátom?
– Én csak összeírom a szobákat. Az állapotukat…
– Akkor igyekezz! Ha nem látnád, épp búcsúzkodom a kedvesemtől.
A kedvesemtől…
A szó tőrként hatolt a deák szívébe. A kedvesemtől…
Hát ez lenne az
élet rendje? Idősebb volt, és hite szerint komolyabb,
megbízhatóbb
ember, mint az úrfi; de hát az úrfi mégiscsak úrfi… Szinte
még kölyök…
És most itt ölelgeti ezt a tündöklő, édes virágszálat…
– Én nem is zavarok… – elfordította a fejét,
mintha csak a kifakult,
repedezett falakat, a sarkokban álló száradt leveleket venné
lajstromba.
Viola arca belepirult a szégyenbe.
– Ferenc…
– Kisasszony, mindenképpen beszélnem kellene véled. Vitéz
kancellár
úr levelében kért, hogy megkérdezzelek…
– A kisasszony most nem ér rá! – nevetett Lackó, és
gyengéden a
leány hajába túrt. Viola zavartan el akarta tolni
magától a kezét, de az
úrfi magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta. A lány
ellenállása
egy csapásra meg is szűnt.
A várnagy nézni sem bírta.
– Az úrfi is útra készül?
– Hajnalban indulok Pestre, ha üzenni akarsz a
kancellár úrnak, hát
írd meg sebesen, Ferenc, mert sietős az utam!
A deák utolsó pillantást vetett a vézna, de női
teljességének bimbózó
szépségében ragyogó Violára. A leányt kéjes boldogsággal
birtokolta ez a
suhanc, ehhez kétség sem férhetett. Az övé volt teste, lelke.
– A várnagyi kamarában leszek – mondta komoran, és
kilépett a
szobából. – Ha indul, úrfi, küldessen értem!
Az ajtó döngve becsapódott; odabentről nevetés harsant.
És Ferenc deák szíve kettéhasadt fájdalmában.

3.

– Tetszel neki – mondta Lackó, és megcirógatta a leány

mezítelen vállát.
– Ugye, tudod?
Viola még mindig rákvörös volt a szégyentől.
– Ferenc deák jó ember – felelte csöndesen. – Csak
arról van szó,
hogy előzékeny és udvarias velem. Semmi többről!
Az úrfi vállat vont.
– Ha te mondod, szentem!
Jól érezte magát ezzel a gyönyörű teremtéssel,
meghatotta mindent
elsöprő, szenvedélyes szeretete és ragaszkodása. Hazatérte után
nem
sokkal Viola átadta neki a soha nem kézbesített leveleket,
melyeket két
évvel korábban, a várnai hadjárat idején írt neki. Ezek a
levelek mindent
elmondtak a feltételt nem ismerő odaadás legmagasabb fokáról.
– Ejh, te lány! Jobban járnál vele, mint velem!
– Az úrfi
feltápászkodott és öltözködni kezdett. Az ablakon át beszűrődő
napsugár
nem csak izmait festette meg fénnyel és árnyékkal, de a
testét borító
sebeket és égésnyomokat is látni engedte.
– Szép vagy! – suttogta a lány, és nem tudta
levenni szemét Lackó
roppant férfiasságáról.
– Egy férfi nem lehet szép – felelte a fiú.
– Te mégis szép vagy, László.
Az ifjú Hunyadi a fejét rázta; gesztenyebarna
fürtjei immár a vállát
verdesték.
– Ide figyelj, szentem! Elég nagy bolondság volt, hogy nékem
adtad
magad! Ugye, tudod?
– A legjobb döntésem volt eddigi életemben! – nyújtózott
a leány, és
beleborzongott a néhány órája átélt gyönyörök emlékébe.
– Amióta
megismertelek, csak arra vártam, hogy neked adjam magam.
Nem
akarok senki mást az életemben.
 – Violám – hajolt le hozzá a fiú. – Mi nem
lehetünk egymáséi soha.
A lány arcán halovány szomorúság suhant át.
– Mi már most is egymáséi vagyunk.
László óvatosan kilesett az ablak résén a vár
udvarára, hogy lássa,
Ferenc deák kilép-e a Zólyomi-szárnyból. Kilépett,
gondolataiba
mélyedve haladt az Aranyház felé, kezében tartva a
felújításra váró
épületrészek lajstromát.
– Szegény fiú! – sóhajtotta. – Pedig illene tehozzád,
szentem.
– Illene, bizony! – Viola odalépett melléje, és hozzásimult;
libabőrös
lett az ablakrésen át süvítő friss széltől. – El is tudnám
képzelni az életet
vele, ha nem téged szeretnélek.
– Gyönyörűségem! – fordította maga felé László. – Nékem
már sok
szeretőm volt, és lesz is még elég. Téged mindenkinél jobban
kedvellek, s
éppen ezért nem akarom, hogy miattam lemondj az élet
valódi
örömeiről. Férjhez kell menned, gyermekeket szülni annak, akit
szeretni
és tisztelni tudsz majd. Ez volna az élet rendje,
nem az, hogy az
árnyékomban élsz, míg meg nem vénülsz.
– Neked adtam a szüzességem. Így akartam, és soha nem
fogom
megbánni! Soha!
– Azt nem tudhatod!
– Hát nem szeretsz, László?
Az ifjú Hunyadit meglepte a kérdés. Hogy nem szereti-e?
Hát persze
hogy szereti! De talán nem úgy, nem olyan hévvel, ahogy szeretnie
illene
– viszonzásul ezért a végtelen ragaszkodásért.
– Szentem, Violám! Itt élsz már velünk néhány esztendeje.
Láthatod,
milyen az asszonyi élet a magamfajta katonaember mellett. Apám
örökké
messzi idegenben jár, hadat visel, táborba száll. Anyám pedig…
Elhallgatott.
– Igen?
A fiú nem válaszolt, elfordította tekintetét. Viola
megsimogatta az
izmos hátat, és gyengéden ráhajtotta fejét a vállára.
– Jaj, mi lelt, szerelmem?
László arcán megfeszültek az izmok. Mióta hazatért, már ő
is hallotta
a rosszindulatú híresztelést anyjáról és Újlakiról. A falu
kocsmájában, a
cselédek szállásán, folyosó kanyarulatában – mindenki erről
suttogott,
mindenki ezt taglalta egyvégtében. Csak nagy sokára enyhült
a
szóbeszéd valamelyest, de néha még felhánytorgatta egy-egy
részeg
béres, rosszmájú cselédlány.
Persze soha nem az ő jelenlétében. Hányszor hallgattak el
a
sutyorgók, mikor feltűnt a várudvaron? Hányszor néztek
össze
sokatmondóan, mikor ő megjelent a színen, zord tekintettel,
sértetten.
– Édesanyád a legszentebb asszony a földkerekségen –
jelentette ki
Viola.
– Hát persze! – A fiú becsukta az ablakot, és
fásultan folytatta az
öltözködést. Elment a kedve mindentől, legszívesebben most
azonnal
lóra pattant volna, hogy vágtathasson egyenest Pestre, az
országgyűlésbe, ahol vad tivornyákon feledhetné azt, amit feledni
nem
lehet. Mióta a szóbeszéd az ő fülébe is eljutott,
egyetlenegyszer sem
beszélt anyjával, apjával. Kerülte őket; inkább kódorgott
a környéken,
inkább járta a vajda úr haditáborait, szervezte az
új huszita szekerek
építését. Keveset tartózkodott a várban, s most, hogy
a kormányzóvá
választás ürügyén atyja magához hívatta Pest városába, úgy
vélte, tán
vissza se tér ide többé.
– Én ott voltam – folytatta Viola. – Tudom, hogy
mi történt. Egyedül
én tudom, senki más.
– Akkor kímélj meg a részletektől! – legyintett Lackó.
– Nem akarok
erről beszélni, megértetted?
– Pedig ideje lenne.
– Szentem! Ha jót akarsz, hallgass! Nem sok időnk
maradt, azt a
keveset pedig szeretném nyugalomban eltölteni, s ha lehet,
éppenséggel
veled.
Viola szelíden engedelmeskedett.
– Mikor látlak megint?
Hunyadi László nem akart hazudni a lánynak, ezért
kimondta azt,
amiről tudta, hogy fájni fog a másiknak.
– Nem akarok visszajönni, Violám. Beszélek apámmal, hadd
maradjak mellette, vagy ha mellette nem is, legalább a
sereggel.
Akárhol, csak ne itt legyek…
 Viola könnyes szemmel bámult rá.
– Soha?
– Azt akarom, hogy apám végre hasznomat lássa.
– Nem mehetek veled?
Lackó elmosolyodott.
– Itt a helyed, szentem. Segítened kell anyámnak… A kis
Mátyás
mellett, a háztartás gondjaival…
– Szerelmem. Amit a nagyasszonyról beszélnek, az hazugság. Ott
voltam azon az éjszakán, a folyosón…
De a fiú gyorsan elhallgattatta egy csókkal, mielőtt
az folytathatta
volna.
– Elég ebből! Hát nem az elébb mondtam, hogy alig
maradt időnk?
Ilyen ostobaságokra akarod elfecsérelni?
Gyengéden megcirógatta a gyereklány feszes kebleit –
Viola lehunyta
a szemét; mellbimbói megkeményedtek a fiú érintésétől.
– Szeretlek! – nyögte keservesen.
Visszahanyatlottak a medvebőrökre; vadul ölelkeztek, ifjú
hévvel,
kétségbeesetten, mintha ez lenne az utolsó lehetőség
életükben, hogy
egymást szerethessék.

4.

Ferenc deák gondterhelten forgatta kezében a frissen

érkezett levelet: a
pecséten a Zrednai-címer ékeskedett, egy oroszlán, s a két
csillag közt a
liliom. Az utóbbi hónapban immár a harmadik üzenet,
s mind
ugyanarról szólt: a várnagy mihamarabb derítse ki, mi
történt azon a
talányos éjszakán Hunyadon.
Hát honnét tudja ő azt?
Nyomozzon tán a nagyasszony után?
Meg is nézhetné magát nyomban: Szilágyi Erzsébet
haladéktalanul
kalodába záratná vagy elcsapatná a várból – rosszabb
esetben a
Kínzóbástya tömlöcébe csukná.
Még hogy nyomozzon…
A várnagy megvakarta a fejét, de hiába töprengett,
sejtelme sem volt
róla, mit válaszoljon az újdonsült püspök úrnak. A
pletykákat maga is
hallotta, csak épp nem törődött velük. Aki ismerte a
nagyasszonyt,
legyintett az egészre. Képtelenség! Szilágyi Erzsébet soha nem
lenne
képes odaadni magát olyan féregnek, mint Újlaki Miklós,
még akkor
sem, ha így menthetné meg férjeurát. Elég sajnálatos, hogy
egyesek
hitelt adnak mindenféle híresztelésnek, mi több, nem
átallják kéjesen
kiszínezni a mocskos részleteket, s így továbbadni a
történetet.
Szégyen…
De hát mit válaszoljon most Vitéz kancellár úrnak?
A várnagy az ablaknál álldogált. A szűk udvar túlsó,
keskenyebbik
végében a Zólyomi-szárny ajtaján ekkor lépett ki
Viola. Az arca piros
volt, szinte szökellt a kövezett udvaron az Aranyház felé,
hajfonatai
repkedtek feje körül.
Ferenc deák pontosan tudta, mitől oly vidám.
Mióta Lackó előkerült, már csak ő létezett a kis
fruska számára. Az
úrfi nyomában járt, követte, akár az árnyéka, míg az le
nem rázta
magáról – szerencse, hogy nem vágtathatott utána, mikor
a fiatalúr
időről időre elhagyta a várat. Bár igaz: oly
hűségesen várta a rácsos
kapunál, mintha belehalna, ha nem ő pillanthatná meg
először közeledni
a távolból.
Viola…
A várnagy a kezében szorongatott levélre pillantott.
Viola ott volt… Mi több, tán ő volt az egyetlen,
aki ott járt azon a
folyosón a nagyasszonyon kívül. Néki pedig kötelessége
mindent
megtudni arról azt átkozott éjszakáról. Mi mást tehetne?
Ki kell
hallgatnia őt is…
Szóra kell bírnia…
Elmosolyodott: immár hivatali kötelessége, hogy beszédbe
elegyedjen
a lánnyal.
Ferenc deák úgy döntött, mégis áldja meg a Jóisten a
kancellár urat,
amiért megbízta ezzel az először tán hálátlannak tűnő feladattal…

5.
Viola ráfüggesztette hatalmas szemét, és haloványan elmosolyodott.
– Most semmit sem mondhatok neked, Ferenc! Kérlek,
értsél meg!
Mennem kell!
A várnagy fontoskodva a kezében tartott pecsétes
levélre pillantott,
és felemelt kézzel jelezte, hogy a „kihallgatás” nem érhet
véget ilyen
hamar.
– Régente őszinte voltál velem, szentem. Régente sokat
beszélgettünk, te meg én. Emlékszel?
A lány újra elmosolyodott.
– Kedvellek, Ferenc, Isten a tanúm, a szívembe
zártalak, amikor
idekerültem a várba. Csak nem akképpen kedvellek, ahogy te
szeretted
volna. Szeretlek, mintha fivérem lennél, jótevőm,
védőangyalom. De
nem mint szívem választottja, nem mint kedvesem.
– Ilyesmiről szó sincs! – A várnagy arcán
megbocsájtó, csaknem
fölényes kifejezés suhant át. – Én csupán szeretném, hogy
segítsd
megoldani ezt a kellemetlen ügyet. A kancellár úr
roppant fontosnak
tartja, hogy eloszlassunk minden gyanút, amely a
nagyasszonnyal
kapcsolatban terjeng… immár országszerte. Nagyasszonyunk
feddhetetlen, ezt mindketten tudjuk. Kérlek, segíts hát,
Violám! Te ott
voltál azon az éjszakán. Szinte gyermek vagy még, de… khm,
tudsz
mindent a férfi és asszony testi kapcsolatáról.
Az ifjú várnagy elvörösödött saját szavaitól.
– Mindent tudok – emelte fel a fejét Viola.
– És nem vagyok már
gyermek… nő vagyok.
Ferenc képéből egyszeriben kiszaladt a hirtelen ébredő pír.
– Láttál minket az úrfival – vont vállat a lány
mentegetőzve. – Tudod
jól, szerelmünket rég elháltuk.
– Nos, igen… – Ferenc deák hirtelenjében valami
azonnal
tanulmányozandót fedezett fel Vitéz kancellár úr levelének
pecsétjén,
mintha csak most vette volna észre, milyen mívesen
vésték abba a
címerbe a veres oroszlánt és a liliomot. – Akkor
tehát pontosan tudod,
miről beszélek. Mert a vádak… A szóbeszéd férfi és nő testi
kapcsolatáról
szól. A fecsegők szerint a nagyasszony azzal vette rá Újlaki
Miklóst, hogy
segítsen kiszabadítani vajda urunkat… Nos, azzal, amivel egy
nő mindig
rendelkezik: tulajdon testével…
Viola haragosan rávillantotta tekintetét.
– Hazugság!
– Szentem, te is hallottad, mi mindent terjesztenek az
alja népek – a
várnagy most a levéllel hadonászott nagy bőszen. – A
szóbeszédet
bizonyára maga Újlaki báró indította el… Alaposan a pohár
fenekére
nézett azon az estén… Én magam vitettem fel neki a
hatodik kupa bort, s
amikor nagyasszonyunk igen késői órán megérkezett…
– Pontosan tudom, mi történt azután – felelte
komolyan a lány. – Ott
voltam, mert titkon elkísértem nagyasszonyunkat.
– Láttad, mi történik?
– Hallgatóztam. De nem láttam semmit.
– Tehát kihallgattad őket – bólintott elégedetten Ferenc
deák. –
Vagyis hallottad, mit akart, mit követelt Újlaki báró úr
nagyasszonyunktól.
– Egy éjszakát. Egy egész éjszakát, amit véle tölt.
A várnagy izgatottan előrehajolt, s már nyúlt is a
tintatartóért,
hegyezett lúdtollért.
– Violám, szentem! Tudnod kell, hogy később óriási
jelentősége lehet
mindannak, amit most mondasz. Megengeded, hogy lejegyezzem a
szavaidat?
A lány idegesen körbepillantott a szobában, mintha egyszeriben
fuldokolni kezdene saját szavainak szorításában.
– Most mennem kell, Ferenc! El kell búcsúznom Lackótól,
s
nagyasszonyunk sem látta színemet órák óta. Később szívesen
visszajövök, és elmondok mindent, amit tudok.
Ferenc deák csalódottan dőlt hátra a székében.
– Jól van, szentem, menj csak! A kancellár úr hálás
lesz a
segítségedért. Amennyiben sikerül tisztára mosni nagyasszonyunk
nevét… Csak annyit mondj, sikerül? Amit hallottál, az
alkalmas arra,
hogy eloszlassuk a rút szóbeszédet?
A lány felháborodottan felpattant.
– Hát te elhiszed, amit fecsegnek?
– Ugyan! Dehogy! – Ferenc deák zavartan tolta hátra
székét. – Soha,
egyetlen pillanatig sem hittem én!
A lány megtorpant az ajtóban, szemét egyszeriben elöntötte a
könny.
– Ferenc! Ki fog hinni nekem?
A deák megint a levélre pillantott, aztán az
asztalkára dobta, és
odalépett Violához, hogy megölelje. A lány azonban ellépett tőle.
– Lesz, aki hinni fog neked, s lesz, aki nem. Úgy
vélem, mostan a
legfontosabb, hogy írásos vallomásod eljusson a kancellár
úrhoz. Ő
fölöttébb bölcs ember, tudni fogja, mit kezdjen vele.
– Én egy senki vagyok! Árva, számkivetett leány,
aki mindent
nagyasszonyunknak és vajda urunknak köszönhet. Újlaki
elhíresztelte,
hogy ágyába csalta úrnőnket. Az ő szavával szemben az
enyém keveset
ér majd.
A deák lesütötte a szemét.
– Tény, hogy nagyasszonyunk megkapta az Újlaki-bandériumot.
Tény, hogy azzal szabadította ki vajda urunkat Vlad Dracul
fogságából.
Nem lesz könnyű dolga Vitéz kancellárnak, amikor ezzel
a pletykával
száll majd szembe.
Viola szinte könyörgő kifejezéssel nézte a deákot.
– Vajda urunk szabadulása óta alig hált ebben a
várban…
Nagyasszonyunk egész nap egyedül búslakodik, ha Mátyás nem lenne…
S még Lackó is bezárja előle szívét…
A várnagy zavartan köhintett.
– Violám, szentem… Féltelek.
– Kitől? Mitől?
– Ejh, hát az úrfitól.
– Róla egy szót sem akarok hallani tőled!
– Márpedig elmondom, amit akarok. Az úrfi nevezetes arról,
hogy
leszakajt minden illatos virágot. Ki nem hagyna egyet
sem. Lehetett
volna több eszed annál, semmint hogy…
– Ferenc! Szeretem őt!
– S ő is szeret-e téged?
Viola elnémult, könnyes szemmel bámulta a deákot, mintha
maga a
kérdés feltevése is a szívét tépte volna darabokra.
– Mennem kell! – jelentette ki aztán nagy sokára.
– Isten veled,
Ferenc!
A várnagy hagyta, induljon csak. Arra gondolt, másnap, de
legkésőbb
két napon belül akkurátusan leírja Viola vallomását arról az éjszakáról.
Úgy tűnik, minden rendben lesz, hiszen a lány nem
kételkedik a
nagyasszony ártatlanságában. Megírja a vallomást, és futárral
rögvest
küldi is Budára Vitéz kancellárnak…
Hátha…
Hátha valóban segít az a néhány sor…
Csakhogy Ferenc deák, Hunyad várnagya sem másnap,
sem két
napon belül, sem élete hátralévő részében nem tudta
írásba foglalni
Kamonczi Viola vallomását.
A lány ugyanis másnap reggelre eltűnt.

6.

Az úrfi ridegen, kurtán búcsúzott a nagyasszonytól. Nem

búcsúzott volna
szíve szerint senkitől, a bájos leányt kivéve; ha rajta múlik,
utolsót vedel
még a várőrség legényeivel és a közeli haditábor
kiképzőtisztjeivel, aztán
hajnalban úgy, ahogy van, részegen lóra pattan, s irány Pest!
Hanem Viola személyesen hozta a nagyasszony
invitálását: indulás
előtt Lackó kénytelen volt tehát megjelenni az Aranyház
épületének
emeleti termében, hogy búcsút vegyen édesanyjától. Az
ajtóban
belebotlott Violába: a lány a kis Mátyást vezette ki a
szabadba. A kölyök
szája be nem állt, egyvégtében karattyolt valamit a
Kárpátokban lakó
medvékről, a Zalasd és a Cserna habjaiban lubickoló
tündérekről, meg a
barlangok mélyén megbúvó fanyűvő óriásokról.
Lackó barackot nyomott a fejére.
– Aztán vigyázz a házra, szép öcsém, amíg távol leszek!
És kíméld az
én szép kedvesemet!
Mátyás bosszúsan a homlokát ráncolta, amiért bátyja
megakasztotta
vég nélküli beszámolóját, de aztán, ahogy Viola mosolyogva a
lépcső felé
terelgette, lelkesen kezdte az egészet elölről.
Hunyadi László pedig belépett a terembe.
Édesanyja fáradtan állt a kandalló előtt, kezét
tördelte, és
aggodalmasan figyelte a peckesen elébe toppanó Lászlót.
Fia immár magasabb volt, mint ő, széles vállú,
barna képű, délceg
férfivé érett. Erzsébetnek el kellett ismernie, délcegebb volt,
mint Jankó
valaha. Nyúlánkabb, kecsesebb volt, nem a vajda úr
zömök, vaskos
izomzatát örökölte. Vonásai is szelídebbnek, harmonikusabbnak
tűntek:
mindent egybevetve külsőre megtestesítette azt a nemes
lovageszményt,
amiről Erzsébet oly sokat olvasott, de látni még nem látta
senkiben.
Ahogy elérzékenyülten végigmérte fiát, arra gondolt, tökéletesen
megérti Viola rajongását. Mégis, elszorult a szíve,
mert nyilvánvalónak
tűnt számára, hogy Lackó még jó ideig nem tud megmaradni egyetlen
nő
mellett, legyen az akár olyan harmatos és üde, mint
Viola. Sajnálta a
lányt, de leginkább önmagát sajnálta.
– Hívattál, anyám! – Lackó érzéketlen, már-már
türelmetlen hangon
szólalt meg, s fejet hajtania sem sikerült illő módon.
Szemében gúnyos
kifejezés villant a teremben meggyújtott többtucatnyi gyertya
fényében.
– Kérlek, fogd rövidre, mert igyekeznem kell!
A nagyasszony arcán egyetlen izom sem rándult.
Végleg elveszítette elsőszülött fiát. Réges-régen történt, amikor
Jankó
elragadta tőle és Matkó gondjaira bízta. Egy érzékeny, mindenre
nyitott
kisfiú indult útnak, s egy kész férfi érkezett haza,
aki most megvetően,
szinte idegenül bámul rá.
– Köszönöm, fiam, hogy jöttél hívásomra. Rövid leszek, ne
aggódj!
Egy levelet nyújtott át Lackónak.
– Amikor megérkezel, ezt rögvest add át édesapádnak Pesten.
Másnak
kezébe ne kerüljön, gondod legyen rá!
– Nem hiszem, hogy édesapámnak lesz ideje és kedve
a leveleidet
olvasgatni!
– Csak add át neki!
– Ahogy parancsolod! – Lackó már fordult volna
kifelé, de anyja
erélyes hangja megállásra késztette.
– Még nem végeztem!
– Igen, asszonyanyám… Mit óhajtasz még?
Szilágyi Erzsébet annyi mindent szeretett volna
mondani, ám
tisztában volt vele, hogy sok mindennel elkésett már. De a
legszükségesebbekre tán még maradt idő: azokra a tanácsokra,
melyek
nélkül nem tudta útnak ereszteni…
– Apád mellett sokat tanulhatsz, fiam! – elfordult
Lackótól, és a
kandallóban lobogó lángokba bámult. – Becsüld meg magad,
és igyekezz
minden tőled telhetőben a segítségére lenni!
– Úgy teszek.
– Nem tudhatjuk, hogyan alakul az országgyűlés sora.
Amennyiben
atyádat a bárók akarata ellenére kormányzóvá választják,
egy csapásra
megszaporodnak majd a szövetségesei. Figyelj rá, fiam, és
ha kell,
figyelmeztesd, hogy óvakodjon a hamis barátoktól.
– Nem hinném én azt, hogy atyám a te tanácsodra szorulna,
anyám.
Már megbocsáss!
– Tévedsz. Atyád mindig meghallgatta a tanácsomat, és majd
minden
alkalommal figyelembe is vette, amit mondtam neki.
– Még azelőtt, hogy oly sikeresen megmentetted őt Újlaki
katonáival?
– Még azelőtt – ismerte el a nagyasszony. – De
ez nem jelenti azt,
hogy nem leselkedik rá most is ugyanannyi veszedelem.
– Most már én leszek ott mellette! – Lackó kihúzta
magát. – És
vigyázok rá.
– Fiam! – Erzsébet tétován közelebb lépett, hogy
megérintse a karját,
de az ifjú ugyanakkora lépést hátrált előle. – Amikor
Budán botrányosan
viselkedtél, nem ítéltelek el érte. Amikor Újlaki asszonyával
henteregtél,
és az egész város a szájára vett, nem ítéltelek el érte. A
fiam voltál akkor
is, és most is az vagy.
– Különös ez a családi évődés az Újlakiakkal –
vont vállat Lackó. –
Úgy hallottam, atyám valaha meghágta Újlaki első feleségét,
én a
másodikat, Újlaki pedig… Nos, fogalmazzunk úgy, atyám nem
csak a
vajdai címben osztozott a báró úrral.
A nagyasszony lehunyta a szemét, és félt kinyitni, mert
attól tartott,
forró könnycseppjei záporozni kezdenek rögvest. Így legalább
elrejthette
még őket egy kis ideig.
– Menj, kisfiam! Tedd büszkévé apádat!
Lászlónak csípős válasz tódult a nyelvére, aztán az
utolsó pillanatban
visszanyelte. Zavartan biccentett inkább, s végigmérte még
egyszer a
megtört asszonyt.
– Isten veled, anyám! Vigyázz Violámra!
A fiú egy pillanatig tétovázott, azon tűnődve, hogyan
tehetné jóvá
mindazt, ami kicsusszant a száján, de aztán csak legyintett.
– Isten veled!
Azzal kiviharzott a teremből.
Szilágyi Erzsébet egyedül maradt. Nekitámaszkodott a
kandalló
párkányának, és érezte, hogy a forróság csaknem ledönti
lábáról,
mégsem volt képes elhátrálni a tűz elől.
Ez a sorsuk… Felnőnek, és oly hamar elszakítják tőlünk
őket… Már
nem az én fiam!
Eszébe jutott Viola, és valami megmagyarázhatatlan rossz
érzés
kerítette hatalmába. Hallotta, amint a várudvaron kiáltások
harsannak,
aztán a felvonóhídon végigdübörgő lovak patáinak robaja
ütötte meg
fülét.
Hunyadi László két lándzsás kíséretében útnak indult
Pest felé.
Hátrahagyta édesanyja fájdalmát, emlékeit, és hátrahagyott egy
magzatot Viola méhében.
De erről sem ő, sem Viola nem tudott még ezen az
éjszakán…

7.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 3. NAPJA

A lány hajnalban szökött ki a várból. Ment a szerelme

után, mert
eltökélte, hogy soha többé nem szakad el tőle: élete utolsó
napjáig vele
fog maradni, ha az ember törvénye szerint nem is, de Isten
parancsolata
alapján bizonyosan. Szinte gyermek volt még, és gyerekesen
gondolkodott, álomvilágban élt – nem csoda hát, ha abban
reménykedett, hogy gyalogszerrel beéri a két lándzsása
kíséretében
vágtató Hunyadi Lászlót.
Az utolsó, aki látta őt, egy fekete ruhás vándor volt,
aki immár hetek
óta zarándokolt, hogy elérje Hunyad várát. A fekete
ruhás ember zord
tekintete akkor fedezte fel a rétek, ligetek alatt futó
leányt, amikor az a
napkelte órájában átgázolt a Csernán, és futva, vacogva
igyekezett az
országút felé.
Az idegen egy pillanatra azt hitte, megcsalják érzékei.
Különös módon leánya képzete támadt fel benne a
nyurga, eleven
teremtés láttán; egy kislányé, akit rég halottnak hitt.
Megrándította
vállát: egyik leány olyan, mint a másik…
Neki már rég nincsen senkije: akit valaha szeretett,
megölték mind.
Megsarkantyúzta lovát, és ügetett tovább Hunyad
irányába. Közel
járt, s úgy sejtette, ezekben a háborús időkben talán
könnyen kap
munkát a vajda úr seregében. Képzett kardforgató volt,
kiváló a
lándzsavetésben, íjazásban, s a vajda úr örökösen híját
látta rátermett
katonáknak.
A fekete ruhás férfi egykedvűen ügetett, s mikor
feltűntek a fák
koronái fölött Hunyad tornyai, elmosolyodott.
Csak egy néma férfi volt, aki gazdát keres magának.
Egy képzett harcos.
Egy gyilkos.

8.

RÁKOS MEZEJE, PEST, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 4. NAPJA

Hédervári Lőrinc nádor eredetileg úgy vélte, ez az

országgyűlés csak
átmeneti lesz: sebtiben összehívott, és a legfontosabb
kérdésekben
gyorsan megegyező tanácskozás. Ugyan létfontosságú ügyekről
döntenek
majd, de tekintettel a mostoha körülményekre, kevesen
vergődnek el
Pest városáig. Hédervári nádor alaposan tévedett ebben. A
tanácskozást
Pünkösd havának utolsó hetére hirdették meg, aztán mire
gyülekezni
kezdtek a vármegyék küldöttei, már jócskán benne jártak
Szent Iván
havában.
Viszont akkor soha nem látott számban özönlöttek a
szélrózsa
minden irányából.
 Jöttek százával, ezrével.
Jöttek északról, a husziták által rettegésben tartott
Gömörből,
Kishontból, Szepesből, Tornából, Abaújból, jöttek a Habsburg
Frigyes
által nyomorgatott nyugati országrészből, Sopron, Vas, Zala,
Moson és
Győr vármegyékből, jöttek a Hunyadi vajda úr által frissen
felszabadított
Dráva menti vidékről, Varasd, Körös vármegyéből, jöttek
a horvát-
dalmát nemesurak is az új dalmát bán, Székely Tamás
ösztökélésére.
Meglepően sokan érkeztek a viszonylag nyugodt vidékekről, Bodrogból,
Bácsból, Torontálból, Temesből, Csanádból. Minden épkézláb
nemesember eljött Bihar vármegyéből, köszönhetően az új
váradi
püspök, az ország szorgalmatos kancellárja, Vitéz János
szervezőerejének. A legtöbben viszont mégiscsak szép Erdélyországból
jöttek: soha ennyi nemesi küldött nem kelt át a Tiszán,
s nem árasztotta
el a pesti síkot, mint az Úr 1446. esztendejében. Az
ilyenkor megszokott
ősi famíliák képviselői mellett olyanok is tömegével érkeztek,
akik eddig
hírből sem ismerték az országgyűlés munkáját. Jöttek, mert
Hunyadi
familiárisai voltak, és Szilágyi Mihály barátságos, mégis
félreérthetetlenül határozott invitálásának nem mondhattak nemet.
Akiknek még ennyi sem lett volna elég, azokat
meggyőzte Szilágyi
Erzsébet nagyasszony okos érvelése. Úgyhogy jöttek, ahogy voltak,
Atilla
szittya nemzetsége, nyakas, makacs magyarok, sokan
kopott gúnyában,
azon az egy szál lovon, amit még magukénak tudhattak. Jöttek
az
elszegényedettek, a vagyonukat a szakadatlan háborúskodásban rég
elvesztők, akiknek csupán folttalan becsületük és éles kardjuk
maradt.
Jöttek, mert először az életükben úgy gondolták, talán változhat
a világ.
Először az életükben úgy történhetnek a dolgok, hogy kissé
nékik is jó
legyen.
Hédervári nádor Szent Iván havának harmadik napján
tudta már,
hogy titkos ármányai ezúttal kudarcot vallottak. Akkor lett volna
esélye
arra, hogy az egybegyűlt bárók őt válasszák kormányzóvá, ha
Garai és
Újlaki támogatói nagyjából egyenlő arányban kerülnek ki a
voksolók
közül. Akkor aztán a többiek megijednek Brankovics
önkéntes
ajánlkozásától, s a bölcs többség a higgadt erőt,
vagyis magát a nádor
urat emeli a kormányzói méltóságba, ahogy azt kezdettől fogva tervezte.
 No, de ez a sok kopott mentés, csimbókos hajú
köznemes… Ezeket
honnét szalasztották? Kik hívták ide őket? No, ugyan ki?
Hédervári Lőrinc nádor nem volt ostoba ember, amikor
látta, hogy az
erdélyi, délvidéki, nyugati köznemesség milyen hatalmas
számban
özönlik Pest alá, pontosan tudta, honnan fúj a szél. Nagyot
sóhajtott, és
sugárzó képet magára erőltetve hívatta Vitéz kancellárt.
– Drága barátom! Fáradozásaink, íme, eredménnyel jártak!
Csodálatos napoknak nézünk elébe, s bizton hihetjük, hogy
új korszak
köszönt szegény, sokat gyötört magyar hazánkra! Hunyadi
uram mikor
jő?
A kancellár bölcs mosollyal válaszolt:
– Nádor uram, soha nem feledjük állhatatos segítségedet, amit
ügyünk érdekében kifejtettél. De a móka csak most kezdődik!
Reggel
érkeztek meg a Garaiak bandériumai a kapuk alá. Rákoson már
állítják a
sátorokat!
Az eredetileg Pestre hirdetett országgyűlést a gyülekvő
tömeg miatt
sebesen Rákosra helyezték át. Mondják, tán az Árpádok
korában
tarkállott ennyi nemesi lak az ősök mezején. Hanem olyan sosem
fordult
elő eddig, hogy a cifra sátorpaloták mellett ilyen rongyos,
pórias sátorok
is szerénykedjenek Rákoson.
– Igen örvendetesnek tartom, hogy ilyen sokan
elzarándokoltak
hozzánk Hunyadi uram barátai és támogatói közül –
okoskodott
Hédervári nádor barátságos hangon. – Csakhogy a mi
felelősségünk az is,
hogy a rendet, biztonságot fenntartsuk. Túl nagy a
feszültség, kedves
püspök uram, amint azt mind a ketten tudjuk. S
ahogy elnézem,
mindenki fegyverrel jő. Mi lesz ennek a vége? Éppen
most, amikor
szomszéd a szomszéddal perlekedik, bárók tépázzák a
bárók birtokait,
rablólovagok gyújtogatnak, és nagy hatalmú szomszédjaink is
mind a
torkunknak estek.
– Buda soha nem volt nagyobb biztonságban – vélte
Vitéz. – A
nemzet hadereje jószerivel teljes egészében itt van. Ha
Várnához a báró
urak seregeinek csak a harmada velünk jő, ma már
Jeruzsálemben
vecsernyéznénk, nádor uram!
– Éppen ez az, püspök úr! Éppen ez az! Nékünk most
az országos
hatalomról kellene dönteni, s ehhez a döntéshez erőre lesz
szükség. Van
megkoronázott királyunk, csak Habsburg Frigyes fogságban tartja
a
Szent Koronával egyetemben. Az országot valakinek vezetnie kell,
különben menthetetlen pusztulás lesz a vége…
– Ez a hatalmas tömeg – mutatott ki az ablakon
sokatmondó pillantás
kíséretében Vitéz – azért jött Rákosra, hogy akaratát
rákényszerítse a
báró urakra, akiknek valójában az az érdekük, hogy a káosz
fennmaradjon. Mondjanak bármit, rendet nékünk kell teremteni.
Én
megköszönöm nádor uramnak, ha mellénk áll. Megköszönöm, mert ezzel
a béke és egyetértés útját járja velünk.
Hédervári mosolya megrezzent.
– Támogatásom a vajda úré. De kétlem, hogy a bárók könnyen
adnák
magukat. Garai és Újlaki jelentős erőkkel érkeztek, és
a hírek szerint
Cillei is képviselteti magát fizetett ügynökein keresztül.
– Újlaki nem fog jönni, erre mérget vehet, nádor
uram. A helyzet
mindezek mellett is egyszerű – vont vállat a kancellár.
– Amennyiben
sikerül Hunyadit kormányzóvá választani, marad esélyünk. Amennyiben
Gara vagy Újlaki lesz a gubernátor, mindennek vége. Akkor már csak
a
csodában reménykedhetünk.
Hédervári Lőrinc elégedetten bólogatott. Amit tudni akart,
megtudta:
Hunyadi sem lehet biztos a dolgában. Akkor pedig…
Akkor pedig van még esély…

9.

Rákos mezején, a gyülekező nemesek sátortengerének kellős

közepén
valóságos haditábor tarkállott. Hunyadi János erdélyi vajda
ötszáz
huszita harci szekere alkotott hézagos kört a tábor
körül, töltött
ágyúkkal ugyan, de felcicomázva, mintha sosem látott
nagy vigasságba
érkeztek volna. Minden szekéren hatalmas zászlókat
csattogtatott a szél;
a veres-ezüst sávos nemzeti, erdélyi, horvátországi,
szlavóniai zászlók
mellett a Hunyadi, a Szilágyi és a szövetséges családok
címeres lobogóit.
A szekérerődön belül ott álltak mind a vajda úr
fennhatósága alá
tartozó nemesi famíliák sátrai.
 Hunyadinak vadonatúj sátorpalota dukált, nagyobb, fényesebb, mint
Ulászló őfelségéé volt a várnai hadjáratban. Ez a csoda
építmény épp
hogy elkészült az országgyűlésre a Cillei-hadjárat zsákmányának
egy erre
a célra félretett részéből – kétszáz székesfehérvári és
budai szabó
szorgoskodott rajta két hónapon keresztül. A végeredményt
mindenki
eljött megcsodálni: ilyen lehetett a pusztákat lebíró
hajdani mongol
kánok, vagy a világhódító Atilla hun király
sátorpalotája. Lángvörös
vásznára körbe címereket szőttek, merevítőoszlopairól selymek és
perzsa
szőttesek csüngtek alá. Magas volt a sátorpalota, valóságos
kupolával,
aminek tetején hatalmas Nap és Hold tündökölt a kun, a
hun és a székely
nemzet közös jelképeként. A brokátokkal díszített
bejáratnál tíz-tíz
feketére festett páncélú vértes állott őrt, a Magyar
Királyság címereit – a
kettős keresztet és az árpádsávokat – tartva pajzsukon.
A vezér főhadiszállása körül az alvezérek sátrai
sorakoztak: Szilágyi
Mihályé, Szentgyörgyi Székely Jánosé és fiáé, az újdonsült
horvát-dalmát
báné, Tamás perjelé. Vingárti Geréb János úr, Vízaknai
Miklós úr,
Zrednai Vitéz János váradi püspök, Thuz János sáfár sátra közvetlenül
a
vajda úré mellett álltak. Farnasi Veres Dénes, Kendeffy
István, Andrási
Bertalan, Csolnokosi Majs, Enyed fia Simon, Dóczi
Mihály, Nagydobai
Csere Márton és a hétpróbás vitézek nemesi lakjai ezen
a körön kívül, a
hadnagyok, seregtisztek sátrai még kijjebb. De ez csak az
urak lakhelye
volt; feljebb, a Rákos-patakhoz közel húzódva ötezer fős
roppant
páncélos sereg táborozott, mintegy jelezve a pesti falakon belül
tárgyaló
bárói párt képviselőinek, hogy Hunyadi vajda úr nem épp
szűkös
vadászkísérettel érkezett az országgyűlésbe.
Az erdélyi köznemesség közvetlenül a Hunyadi-tábor
és a páncélos
sereg közelében keresett magának sátorozóhelyet. A többieknek csak
kijjebb jutott lehetőség, így nem csoda, ha Szent Iván
havának negyedik
napjára kezdett úgy tűnni, kicsi lesz a Rákos mező
az országgyűlésnek.
Az utakon még mindig megállíthatatlanul özönlöttek az urak,
reménykedve, hogy tán még akad egy-egy sátor felverésére
alkalmatos
szeglet az ősi mezőn.
Ahogy ilyenkor lenni szokott, a girbegurba sátorváros
utcácskáin
pecsenyesütők, ideiglenes bormérések ütötték fel tanyáikat: itt egy
szőnyegen, bivalybőrön iszogattak az északi vármegyék kisnemesei,
amott egy kétszintesre ácsolt fapalota tornácán vedeltek az
erdélyi urak,
megint máshol, egy zsákmányolt török sátor árnyékában,
terített
asztalnál ebédeztek az erdélyi szász városok rátarti
küldöttei.
Mindenhonnét öblös nevetés, civakodás, részeg civódás
hangjai
szűrődtek ki: magyar, latin és elvétve német meg tót
karattyolás. S
mindenhonnét hegedűszó, lant, síp és dob zengett, pengett,
danolt. Mert
a magyar urak ehhez különösmód értettek: veszekedni és
mulatni akár
egyszerre is tudtak.
Veszekedésre okot adó beszédtéma pedig akadt most is
bőségesen.
Legtöbben azon háborogtak, hogy Habsburg Frigyestől ismételten üres
kézzel érkeztek haza az országgyűlés követei, a beste német
váltig nem
adja ki a nemzetnek megkoronázott királyát. Immár azok is
a gyermek
Lászlót kívánták trónon látni, akik nemrégiben még fegyverrel
harcoltak
ellene az átkos emlékű belháborúban. Ulászló urunk halott,
de él még a
kölyök király! Hozzuk haza a Szent Koronával együtt!
Piszkos németje,
ha nem engedi, majd elvesszük tőle, de akkor a
rátarti Bécsből csak
füstölgő romok maradnak!
Aztán sokat civakodtak azon is az urak, voltaképpen
miért is kell
hazahozni erővel a kölyök Habsburg Lászlót? Ugyan mire
mennének
vele? Inkább koronázzanak meg ismét olyan méltó és
alkalmas jelöltet,
aki nevezetes férfiú, felkészült és vitéz katona, vagyona
számos, családja
ősi és nemes, s mindenképpen alkalmas arra, hogy Szent
István
trónusába ülhessen. Mert ugyan mire mennének egy német
kölyökkel
megint? Hírlik, V. László királyt úgy nevelik
Bécsújhelyen, mint valami
leányt. Cifra muzsikát húznak a fülébe, elkényeztetik,
fegyverforgatásra
meg sem tanítják, csak táncra meg hajlongásra. Magyarul nem
tud a
lelkem, csak németül meg csehül. Hát milyen magyar király
az, amelyik
nem beszél magyarul?
Megint mások – utóbbiakat csitítva – úgy vélték, véget
kell vetni
most már az örök magyar átoknak, a széthúzásnak, és egyet
kell érteni
abban az egy királyban, aki éppen van. Nincs más, csak Habsburg
László,
de ezt legalább törvényesen koronázták meg, még ha a
Visegrádról
ellopott Szent Koronával is…
 Ha Isten úgy akarta, ő a mi királyunk, legyen
végre ebben
egyetértés…
Legyen béke…
Igen ám, de milyen béke vár az országra?
A többség nem kételkedett benne, hogy akár hazahozzák V.
Lászlót
ausztriai fogságából, akár nem, az országot erős kezekben kell
tudni.
Katonakezekben. Új királyt most nem akart választani senki,
inkább a
megoldást kereste mindenki a szűkös lehetőségek között.
Míg a köznemesség és a városok képviselői hatalmas
számban
gyűltek Rákos mezején, Pest falakkal védett városában a
bárók és a
főpapok ültek tárgyalóasztalhoz, és vették sorra, min
kell sürgősen
változtatni a végső katasztrófa elkerüléséhez.
Meglepő módon ebben szinte mindenki egyetértett.

10.

FERENCES KOLOSTOR, PEST VÁROSA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 5. NAPJA

A kibővített országtanácsnak a budai palotában lett volna

a helye. Ott
válogathattak volna a megfelelő termek közül az
egyezkedésre, de
Hédervári nádor úr elzárkózott attól, hogy a királyi
hatalom színterét
megnyissa a tanács előtt mindaddig, amíg a királyi
hatalom új,
feljogosított képviselőjét meg nem választják. A magyar
főurak és
egyháznagyok így kénytelenek voltak a kora nyári
melegben is a
borzongatóan hideg és barátságtalan pesti ferences
kolostorban
összegyűlni.
Márpedig a ferences atyák nem voltak híresek a
vendégszeretetükről
– sem a boruk, sem a pecsenyéjük nem volt világi
ember ínyére való.
Berzenkedtek is a zászlósurak, kérlelték a nádort, ugyan,
eresztené-e be
őket a Friss Palotába, de Hédervári nem engedett. Erre pedig
személyesen Vitéz kancellár vette rá, mert úgy vélte, a
kényelmetlen
körülmények közt csak nem húzzák sokáig a kényes báró urak,
prelátusok, püspökök és érsekek a várva várt döntés
meghozatalát.
 Igaza is lett.
A díszes kompánia dideregve, vastag prémekbe bugyolálva
bevonult
az auditóriumba, melynek ajtajában a megszeppent gvardián
hajlongott,
sűrű bocsánatkérések közepette a dohos terem miatt.
Kárpótlásként
savanyú bort hozatott, azt kóstolgatták, ízlelgették az urak, s
köpték is ki
egyből a repedezett padlóra.
– Kezdhetnénk, a kénköves pokolba is, mert csontig
fagyok! –
fintorgott a már kora reggel igen kapatos Rozgonyi Simon
püspök. –
Odakinn hétágra süt a Nap, mi meg itt vacogunk!
Vitéz püspök úr az asztalfőn helyet foglaló Hunyadira
pillantott,
aztán mosolyogva intett unokaöccsének, hogy most már kioszthatja
az
egész éjszaka másolt pergameneket. Csezmiczei János fürgén
teljesítette
a parancsot, és kisvártatva minden prelátus előtt ott
állott az
országgyűlés döntéseinek valamennyi passzusa, takaros sorrendbe
fogalmazva. Mindegyik iraton ott díszelgett az országtanács
ünnepélyes
nagypecsétje, rajta a felirat: Sigillum prelatorum, baronum et
nobilium regni
Hungariae.38
– Hát ez meg mi az istennyila? – röffent Garai
László, úgy bökve
arrébb a pergament, mintha Krisztus urunk halálos ítélete
lenne rajta. –
Ki írta ezt? Mikor? Kinek a felhatalmazására?
– Én írtam – hajtott fejet alázatosan Vitéz. –
Utólagos
engedelmetekkel, urak. Úgy gondoltam, mivel mindannyian egyetértünk
abban, hogy a helyzet válságos, szükségtelen a semmitmondó
részletekkel húzni az időt. Mind egyetértünk abban,
hogy őfelsége, V.
László király, a Habsburg-házból törvényesen megválasztott
királya
Magyarországnak.
Garai gyanakodva körbepillantott. Az országtanácsban most
többségben voltak a hajdani Ulászló-párti urak, mégis
mind egyetértőn
bólogattak.
– No, ez derék! Ezt már korábban is megtehettétek
volna! De ti
nemrég még a burgundiai herceg fiát akartátok behívni
magyar
királynak!
– Törvényes királyunk azonban egyrészt gyermek még –
folytatta a
kancellár, ügyet sem vetve a báró epés megjegyzésére –,
másrészt
Habsburg Frigyes fogságában van gyámság alatt, a Szent
Koronával
egyetemben.
Garai elvörösödött a korona említésére.
– Tulajdonképpen mi van ezen a pergamenen?
– Engedelmetekkel elsorolom, mi az, amiben az országtanácsnak
egyet kell értenie. A további döntéseket csak ezek elfogadása után
hozhatjuk meg.
Végigpillantott az urak karéján.
A Hunyadi-pártiak: Hédervári nádor, Rozgonyi Simon egri
püspök,
Pálóczi László ajtónállómester, Pálóczi Simon főlovászmester,
Rozgonyi
György országbíró, s a Czudar fivérek jóindulatúan
bólogattak. A
Habsburg-párti urak azonban leküzdhetetlen gyanakvással méregették
a
latin nyelvű iratot.
Vitéz tudta, hogy nem fognak ellenkezni, voltaképpen
örülnek, ha
sértetlenül elhagyhatják Pestet. Szécsi Dénes esztergomi
érsek, Garai
báró, Kecseti Agmánd Péter váci püspök, Ghattalóczi
Mátyás veszprémi
püspök nem lesznek képesek megakadályozni a pontok
elfogadását.
Nincsen itt sem Cillei, sem Újlaki, sem Giskra. Az igaz,
ha ezek ide
merték volna dugni az orrukat, már biztosan nem élnének.
– Ahogy mondtam, urak, a helyzet válságos. A török már gyűjti
erőit,
Habsburg Frigyes törvényt, rendet nem ismerve megszállja
nyugati
vármegyéinket. Magyarország függetlenségét és a belháborúk,
fosztogatások miatt feldúlt törvényes rendjét szükség esetén
fegyverrel is
meg kell védelmeznünk. Ez azt is jelenti, hogy királyunk
kiskorúsága
idejére erőskezű kormányzói hatalomra van szükségünk, ahogy
azt a
cseh rendek fölöttébb bölcsen elhatározták saját országukban.
V. László
immár megkoronázott cseh király, de gyermekként nem
irányíthatja
Csehország védelmét. Felnőtté válásáig Pogyebrád György úr látja
el a
kormányzói teendőket.
Az urak egyetértőn bólogattak. Legfeljebb abban nem értettek egyet
magukban, kit is kellene a kormányzói székbe emelni.
– Az országgyűlés a kormányzó személyétől függetlenül
egyetért a
következőkben – olvasta a kancellár a pergamenből. –
Vissza kell vonni az
országkapitányok megbízását, mert Hunyadi vajda úr kivételével egyikük
sem
tudta betölteni eredményesen hivatalát.
– Tiltakozom! – Garai László az asztalra csapott. –
Hunyadi vajda úr
bűnös cselekedeteivel felháborodást keltett a művelt nyugati
udvarokban. Frigyes király birtokainak feldúlása, várkapitányainak
megtámadása túlment minden elfogadható határon…
– A vajda úr megfékezte Cillei Ulrik törvénytelen
fosztogatásait, és
helyreállította a rendet Szlavóniában és Horvátországban –
emelte fel a
hangját a kancellár, de nem is ez, hanem Hunyadi
öklének alig
észrevehető megemelkedése késztette elhallgatásra Garait. – A
többi
országkapitány semmivel nem járult hozzá a békességhez és az
állapotok
rendezéséhez.
A Hunyadi-párti urak egyetértőn bólogattak.
– Az országgyűlés döntése értelmében a volt
országkapitányoknak ki kell
vonniuk csapataikat az általuk bármilyen okkal, ürüggyel
megszállt
városokból. A városok védelméről ezentúl önmaguk gondoskodnak.
– Jó, de ez vonatkozzon Hunyadira is!
– Vonatkozik – nézett Garaira metszőn a kancellár. –
Mint ahogy a
következő pont is: a zűrzavaros időkben elfoglalt várakat,
városokat,
birtokokat, egyházi javadalmakat vissza kell szolgáltatni jog
és törvény
szerinti tulajdonosaiknak. Az újonnan, a belháborúk céljából
emelt
erősségeket, várakat a jog és törvény erejével le kell
rombolni. Sem a
birtokfoglalók, sem a várépítők nem távozhatnak az
országgyűlésről, amíg
kötelezettségüknek eleget nem tettek.
– A következő pontokat hogyan értelmezzem? – kérdezte
alig
hallható, reszelős hangon Szécsi Dénes érsek, és a
pergamenre bökött. –
Miféle új tisztviselőkre gondolt püspök úr?
– Az országgyűlésen újonnan megválasztott tisztviselők,
zászlósurak a
fenti pontok végrehajtására teljes felhatalmazást kapnak a
megválasztandó
kormányzótól és az országtanácstól. Hogy a régi tisztviselők
ezt a munkát ne
akadályozzák, az országgyűlésen még azelőtt lemondanak, hogy
az újak
megválasztatnak. Ez így volt már az Ulászló királyunk alatt
tartott
országgyűlésen is. Az országos címekről és tisztekről való
döntés jogát
önként átengedik a báróknak és az országlakosoknak.
– No, éppen ezt nem értem – mosolygott szelíden az
esztergomi
érsek. – A bárók döntési jogköre Isten és
őseink törvénye által
rendeltetett el, ez még rendjén volna. De az
országlakosok? Még jó, hogy
kancellár uram a jobbágyokat nem kívánja megkérdezni, ki
legyen az
uruk.
A nagyurak röhögtek, s Hunyadi elérkezettnek látta az
időt, hogy
szóljon.
– Vitéz püspök úr nagyon helyesen emelte ezt a pontot
a többi közé.
És ha már érsek úr említette őseink szent törvényeit: tudomásom
szerint
őseink szent törvényei nem tesznek különbséget nemesember
és
nemesember között. Minden szabad magyar, ki kardjával,
tudásával
nemességet szerzett, tagja a nemzet közösségének. Nem jól tudom,
érsek
úr?
Vitéz a vajdára mosolygott; e pillanatban roppant
büszke volt
tanítványára.
Szécsi Dénes mormogott valamit az orra alatt, de aztán
csak
legyintett.
– A lényeg, hogy a jelenlegi országnagyok mind lemondanak
tisztségükről, és az országtanács újakat választ helyettük,
igaz?
– Pontosan.
– Akkor ezt kellett volna írnia püspök uramnak, nem az átkos,
nemesi
respublica eszméit terjesztenie a mi körünkben.
– Ha megengeded, jó uram, folytatnám! – jelentette
ki szenvtelen
hangon Vitéz. – A bárók és más nagyurak
magánszövetségeit, amelyek az
országra nézve károsaknak bizonyulnak, érvénytelennek
nyilvánítjuk.
Feloszlatjuk a bárói ligákat, melyek nem a haza
érdekeit szolgálják. A
prelátusok és bárók a közjó érdekében kötelesek támogatni
az
országlakosokat, és egész haderejükkel felkelni a határozatok
megszegőivel
szemben.
– Szent Isten! – szörnyülködött Ghattalóczi püspök. –
Azt akarod
ezzel mondani, kancellár úr, hogy nekünk, egyháznagyoknak, báróknak
kell alkalmazkodnunk a köznemesi csőcselék igényeihez?
Elfeledkezel
róla, hogy magad is püspök vagy, a főrend tagja!
– Püspök vagyok csakugyan, de a kegyelmed által
kisnemesi
csőcseléknek nevezett rendből származom – felelte önérzetesen
Vitéz. –
És ezzel együtt is ugyanúgy a nemzet tagja vagyok, mint
kegyelmed vagy
őfelsége!
– Blaszfémia! – füstölgött Szécsi érsek. – Püspök úr
olyan
veszedelmes útra vezeti az országot, ahonnét nincs visszatérés!
– Csakugyan? No és az az út mennyire veszedelmes, amire
ti vittétek
az országot?
– Elég! – A falak Hunyadi kiáltását visszhangozták.
Mindenki
összerezzent. A vajda úr lassan felemelkedett, és
vészjós tekintettel
végignézett az egybegyűlteken.
– Veszélyben vagyunk. A török ellen is, a német
ellen is meg kell
védeni az országot. Két hatalmas nép, két hatalmas birodalom
akar
felfalni minket, s mi egymást tépázzuk. Megengedhetjük ezt
magunknak?
Ha így folytatjuk, az egyik fenevad bizonyosan végez velünk.
– A német nem az ellenségünk! – jegyezte meg Garai
bán. – Vajda
uram mindenütt ellenségeket lát, ott is, ahol van, ott is, ahol
nincs.
Keresztény nemzet vagyunk, a német is keresztény nemzet,
és segíteni
akar minket, ha hagyjuk.
– Kurva anyját a németnek! – sziszegte Rozgonyi érsek.
– Elnyelni
akar minket, nem segíteni! Ezt jól tudod, Garai, és áruló
vagy, amiért
pénzzel tömöd Habsburg Frigyest!
– Ahogy mondtam, mindkét birodalom a vesztünkre tör –
folytatta
Hunyadi. – Fenn kell tartanunk határaink védelmét, a legkisebb
megingás is végzetes lehet.
– Nem harcolhatunk egyszerre keleten és nyugaton!
– Ha kell, harcolni fogunk északon és délen is
– utasította rendre
Garait a vajda úr. – És ha kell, folytatjuk a harcot,
amíg ellenségeink be
nem látják, hogy nem bánthatják többet a magyart!
– Vajda úr ellenségeket gyűjt barátok helyett! Amennyiben
megbékélnénk a Habsburgokkal, hatalmas szövetségest nyernénk
magunknak.
– Nem alázkodhatunk meg mindig – ingatta a fejét
Jankó. – Az én
katonai filozófiám roppant egyszerű. Ismertek, urak, én nem
könyvből
tanultam a hadviselést, hanem szakadatlan harcok
közepette. Én
békességet csak azokkal ismerek, akik minket békén hagynak.
Akik
bántanak, azok joggal számíthatnak haragomra és bosszúmra.
– Veszedelmes eszköz a bosszú!
– De hasznos.
– Vajda uram felőrli az ország erőit a nagy bosszúállások
közepette!
– Ugyan, Gara! Ha csak azok bandériumai mind mellettem
lettek
volna Várnánál, akik most ennél az asztalnál ülnek… tisztelet
a
kivételnek, urak, akkor már győzedelmesen ünnepelnénk a
török
háborúk befejezését. Ha valamit felőrlök, báró uram, az
csupán a saját
seregem, a saját vagyonom. No meg a szövetségeseimé és a
barátaimé.
– Én mégis kimondom – emelkedett fel az asztaltól Garai
László –,
hogy az országnak bölcs vezetőre volna szüksége, s nem
bosszúálló
katonára, aki személyes sérelmeit torolja meg a haza sérelmei
helyett!
Vitéz elérkezettnek látta az időt, hogy közbelépjen.
– A személyes sérelmek és a nemzet sérelmei sokszor
egybeesnek,
uram. Cillei Ulrik gyalázatos tettei leginkább az ország
és az
országtanács szembeköpésével értek fel. Vlad Dracul
kivégeztetésének
oka honfitársaink elfogása és török kézre játszása volt.
– És ez vár Frigyesre is! – emelte fel mutatóujját
Hunyadi. – Azt
hiszed, Gara, vele kivételezni fogok? Elegem van
abból, hogy míg én a
törökkel harcolok, a hátamban mindenféle férgek rágják a
nemzet
fatörzsét. Mit gondolt Frigyes, meddig tűrjük, hogy nyugati
vármegyéinket fosztogassa?
– Háborúra készülsz ellene? – emelte fel dacosan a
fejét Garai.
– Nyugodtan megírhatod neki! Nem hiszem, hogy meglepetés érné a
hír hallatán!
– Eszelős vagy, Hunyadi János!
– A magamfajta eszelősök fogják megmenteni az édes magyar
hazát!
Az olyanok helyett, akik csak élősködnek rajta, elárulják,
vagyont,
hatalmat oroznak a nevében! Akik idegenek érdekeit szolgálják,
akik
idegen urak szálláscsinálói!
Garai László dühtől vérben forgó szemmel csapott
az asztalra, hogy
odakünn a gvardián azt hitte, mennydörgés hasogatja az eget.
– Már csak azt kellene tudni, Hunyadi János, ki is
itt az idegen!
– Az bizonyosan nem, aki védi ezt a földet ellenük.
 – Ugyan, Oláh Jankó! – Garai szája széle remegett a
dühtől. – Ez egy
nagylelkű ország. Hát nem tele volt mindig idegenekkel?
Zsigmond
királyunk tán nem idegen volt? Éppen ez az idegen hívta be
a te atyádat
Magyarországba, ki maga is idegen volt közöttünk. Az itt ülő
urak
nemzetségei közül talán nem idegen volt valamikor mindegyik? S ugyan
nem lett-e magyar Luxemburgi Zsigmond, s nem lett-e
magyar atyád, s
nem lettünk-e magyarok mi mind? Idegeneket szolgálni… Ugyan… Ki
itt
a magyar, Oláh Jankó? Az újonnan kinevezett váradi püspök
úr talán az?
Én keresem Habsburg Frigyes szövetségét, barátságát, mert nekünk
nem
Kelet, hanem Nyugat az iránymutató fényünk. Szent
István királyunk
eldöntötte ezt. Nyugat, Oláh Jankó, Nyugat! A török ellen
akarsz
harcolni? Én is. Ebben a szobában mind ezt akarjuk. De te
vademberként
épp azokba marsz bele, akik ebben a hatalmas harcban
szövetségeseink
lehetnének!
Hunyadi szótlanul méregette Garait, aztán visszaroskadt a
székébe, és
maga elé meredt.
– Akkor tűrjük, hogy Frigyes zsaroljon, hogy sanyargasson
minket?
Erre felelj, Garai László! Tűrjük jámborul, hogy uralkodjon,
hatalmaskodjon rajtunk, mint alávetett jobbágyaival? Csak mert Szent
István királyunk Nyugat mellett döntött? Hát azt hiszed,
Nyugat nem
hódítani, maga alá gyűrni akar minket?
Garai körbepillantott az országtanács tagjain.
– Ha már választani kell, akkor inkább a Nyugat uralkodjon
rajtunk,
mint a Kelet. A német jólétet képes teremteni. A
török csak pusztítani
tud. A német szervez, a német alkot, a német tudatosan
építkezik, nem
úgy, mint mi. Mi nekibuzdulunk, újra meg újra, aztán
hagyjuk
veszendőbe menni, amit kínkeservesen felépítettünk. Nem halunk
bele,
ha Frigyes a mi makacs, örök lázadó népünket is
birodalmába kebelezi
előbb, vagy utóbb…
Hanem erre már Rozgonyi püspök pattant fel, s nem csak
felpattant,
de már kapott is kardja után.
– Talpnyaló patkány vagy, Gara! Hadd lássam, német vér folyik-e
az
ereidben?
– Egy pillanatra, urak! – Vitéznek közéjük kellett
ugrania, nehogy
vérontás legyen a dologból. – Magam azok pártján
állok, akik nem
alávetett tartományként képzelik nemzetünk jövőjét. Sem Nyugat,
sem
Kelet szolgái nem leszünk. S ha azt hiszed, hogy a
Habsburgoktól érdemi
segítségre számíthatunk a török elleni harchoz, hát… ne legyen
igazam,
báró uram, ez hiú ábránd. A Habsburgnak elemi
érdeke, hogy mi
felőrlődjünk, belegebedjünk a török elleni hiábavaló küzdelembe.
Azt se
bánnák, ha ideig-óráig a szultán gyepűpusztájává válnánk, hogy
egy szép
napon majd nagylelkűen felszabadítsanak és birodalmukba illesszenek
minket. Mert, uram, ez az ország tejjel-mézzel folyó
Kánaán töröknek,
németnek egyaránt. Miért ne lenne az nekünk? Miért
ne harcolnánk
elszántan saját szabadágunkért, jólétünkért? Erőskezű vezetőre
van
szükség, aki jobbra is odasújt, balra is odasújt, ha
kell. Aki rácsap a
német kezére, a török kezére, ha el akarna orozni
egyetlen talpalatnyi
földet is abból, ami a miénk! De rácsap az
oláhéra, a rácéra, a
huszitáéra, s ha kell, a római papok kezére is.
Ezt én mondom, Várad
püspöke! Nem vagyunk épp utolsó nemzete a keresztény
világnak, eddig
ezerszer bebizonyítottuk. Báró úr, tedd a szívedre a kezed,
ha holnap
kormányzóvá választana téged az országgyűlés, és elkezdenéd munkádat,
szövetségre, megalázó feltételekkel kötött alkura törekednél
Habsburg
Frigyessel… mit gondolsz, mit szólna az a sok szittya
magyar, aki most a
falakon túl, Rákos mezején táborozik? Hogy fogadnák a
munkálkodásodat? Mit szólnának a tervedhez?
Garai dühtől felfújt képpel akart válaszolni, csak
épp hirtelenjében
nem tudott mit. Aztán széttárta a karját.
– A bölcs vezető nem hagyja magát a söpredék
igényeitől
befolyásolni.
– Ez a söpredék? A nemzetről beszélsz. Ez a söpredék
a nép, ősi,
büszke, hajlíthatatlan nemzetsége a pusztáknak.
– Szent István is megtörte őket, mert meg kellett törni!
Ez a hőzöngő,
örök elégedetlen szittya horda még mindig jurtákban
lakna, kumiszt
inna, ha a nagy király nem érti meg, hogy a haladás, a
fejlődés Nyugaton
vár ránk!
– Szent Istvánhoz méred magad?
– Csak azt mondom, a hőzöngők mindig visszahúznak. Én
igenis
vállalom, hogy ez a szerencsétlen ország boldogabb, erősebb
és
biztonságosabb lenne Habsburg-kormányzás alatt! Én kimondom,
hogy
mi nem vagyunk képesek magunkat kormányozni, mert ősi átok
sújt
minket: a széthúzás átka! Ennek én véget vetek!
És igen, kimondom:
alávetem az országot Frigyes akaratának, mert a segítsége nélkül
elnyel
minket az oszmán tenger!
– Nem nyel el, míg férfiak állnak a gáton –
morogta fáradtan
Hunyadi; szemmel láthatóan kimerítette a tanácskozás. –
Nincsen
bizodalmad az ősi erényben, Garai! Nincsen bizodalmad népünk
erejében és vad ösztöneiben. Te mindent a Nyugattól vársz.
Előbb-utóbb
lesznek oly bolondok is, akik mindent a Kelettől várnak.
Egymás vérét
ontják majd ahelyett, hogy megértenék végre: csak magunkra
számíthatunk. Nézz ki az ablakon! A falakon túl, amíg a
szem ellát,
tábortüzek ezrei lobognak. Harcra kész nemzet tüzei azok! Olyan nemzet
tüzei, kiknek ősei szabadnak születtek, és akik soha nem
fognak
szolgaságban élni. És én vezetni fogom ezt a
népet! Ha ellenem állsz,
Garai, szétzúzlak, ahogy szétzúztam Cilleit, és ahogy
Frigyest is
szétzúzom! Elég volt a széthúzásból, igaz! De nem a
rabság árán.
Szabadságunk az egyetlen kincsünk. Megtartjuk, míg magyar él
a földön.
Értettél engem, Garai László?
Csönd támadt, az urak egy része lelkesen bólogatott,
az esztergomi
érsek és püspöktársai lesütötték a szemüket.
– Míg László királyunkat ki nem szabadítjuk Habsburg
Frigyes
gyámsága alól – összegezte gyorsan Vitéz a lényeget –, addig
választott
kormányzó vigyázza a királyi hatalom tekintélyét. A
kormányzó
személyéről holnap döntünk. Ma csupán a felsorolt pontokat
kell
elfogadnunk! Hallottátok őket! Meg kell fékeznünk a belső
viszályokat,
ezt várja tőlünk mindenki ebben a hazában.
Az urak egymásra sandítottak.
Rozgonyi Simon, Pálóczi László, Hédervári nádor,
Perényi, a két
Czudar fivér már emelte is fel a kezét.
– Érsek úr? Püspök urak? Melyik pont nem elfogadható számotokra?
– Tulajdonképpen mind méltányos és szükséges – vélte
Kecseti
Agmánd Péter, a váci püspök. – Részemről elfogadhatóak.
 – De csak akkor, ha mindenkire vonatkoznak. A vajda úrra
is!
– Természetesen, érsek úr!
A többi kéz is lassan, tétován a magasba emelkedett. A
legvégén már
csak Garai fújtatott némán, maga elé meredve.
– Báró úr! Ellene vagy-e a pontoknak?
Nem volt ellene, de miközben szavazott, szemmel láthatóan
cifra
dolgokra gondolt.
– Úgy az országtanács ülését berekesztem. Holnap Rákos
mezején
hirdetjük ki döntésünk pontjait, s közösen, a nemesség
megjelent
részével, a városok küldötteivel határozunk őfelsége kiskorúsága
idejére
a kormányzó személyéről.
– Egy pillanat! – tétováskodott Szécsi Dénes. – A
kormányzó
ugyanolyan jogkörökkel rendelkezik majd, mintha király lenne?
– Csaknem, érsek úr, csaknem. Hatalmat adunk a
kezébe, mert a
rendteremtéshez hatalom szükségeltetik.
– Felhívnám a püspök úr figyelmét, hogy a királyi
hatalom Istentől
származik, a királyt helyettesítő hatalom sem származhat
mástól.
– Majd megkérdezem erről a Mindenható véleményét reggeli
imám
közben – felelte mosolyogva Vitéz. – Másfelől pedig,
érsek úr, minden
hatalom a nemzet érdekeit kell, hogy szolgálja, ezért
Isten
jóváhagyásával közvetlenül a nemzettől származhat csupán.
Szittya
őseink a pusztában meghallgatták sámánjaik szavát, aztán,
mint szabad,
büszke harcosokhoz illik, döntöttek nemzetségeik, törzseik
sorsáról. Mi is
ezt fogjuk tenni!
Garai gúnyosan röhögött, kirúgta maga alól a széket.
– Szabadon dönteni? Ha olyannyira magabiztos a vajda úr,
miért
hozta fel Pest alá válogatott bandériumait? Talán nem bízott
a többség
szavában?
Hunyadi most csak bölcsen mosolygott.
– Ha egy szál karddal érkezem, Garai, akkor is
ugyanaz lenne a
köznemesség véleménye. A katonáim csak azért vannak itt, hogy
elvegyem a kedvét azoknak, kik valami csalafintaságon törik
a fejüket.
A Habsburg-párti urak egymásra sandítottak, aztán felálltak mind
az
asztaltól.
 – Várjuk kegyelmeteket az ünnepi lakomán, Rákoson! –
hajolt meg
előttük Vitéz János. – Bizonyosan jobb borral szolgálnak majd
ott, mint a
gvardián!
Ebben az egyben megint teljes volt az egyetértés.
Ahogy kivonultak a hideg, dohos auditóriumból, odakünn
rájuk
ömlött a kora nyári Nap minden heve.
Egyszeriben lekerültek a hermelinpalástok.
A Nap ragyogása kísérte őket szállásaikra.

11.

Hunyadit már a ferences kolostor kapujánál kisebb tömeg

várta. Ott
ácsorogtak egész nap kisnemesek, erdélyi küldöttek, az
északi megyék
harcokban edzett magyarjai. Ahogy kinyílt a kapu, a
csapatot vezető, s
már igen kapatos Szilágyi Mihály képén kaján vigyor jelent
meg.
– Se szajhák, se pajzánkodás! Ígérem! De bor az lesz,
Jankó! Bor az
nagyon sok lesz!
– Vivát, Hunyadi! Vivát, Hunyadi! – szakadt fel a
kiáltás, miközben a
vajda úr kilépett a küszöbön. A mögötte érkező, erősen
hunyorgó Garai
belesápadt a látványba, s jobbnak látta hátramaradni
kissé, hogy
megbizonyosodjon róla: a püspök urak és az érsek úr
háborítatlanul
hagyhatják el a komor épületet.
Az ünneplők ügyet sem vetettek rájuk: őket csak a vajda
úr érdekelte.
Vállra akarták emelni, de Hunyadi zord pillantást vetett
rájuk. Új
apródja, és az apródot mindenhová kísérő Vojk fürgén
hozták is a
gyönyörű almásderest, Mátkát.
– Indulás, barátaim! A mai nap az ünneplésé! Holnap kemény
munka
vár ránk!
Diadalmenetben haladtak kifelé a városkapuig, s csak
a gyalogosan
utánuk cammogó Vitéz tudta, hogy az igazi munka még aznap vár
rájuk.

12.
RÁKOS MEZEJE, PEST VÁROSA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,
A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 5. NAPJA, PÜNKÖSD ELSŐ NAPJA

A sátorrengeteg azalatt is észrevehetően szaporodott, míg

a tanács a
ferences kolostorban ülésezett. Az érkező nemesek boldogan
csatlakoztak
Hunyadi hömpölygő kíséretéhez: butykosaikban, borostömlőikben
lötyögő utolsó csepp borukat magukba döntve konstatálták,
hogy éppen
oda érkeztek, ahová eljutni akartak. Olybá tűnt, a
vajda úr élete
legnagyobb diadalából tér éppen haza, olyan hadjáratból,
melyben
minden létező ellensége felett egyszerre győzedelmeskedett.
A
városfalnál száz fekete páncélos lovas várt rá zárt rendben,
tisztelgésre
emelt pallosokkal. Fejük felett a Hunyadi család
hatalmas, hollós
zászlaját lobogtatta a szél. A nemesek süvegjüket hajigálva
éljeneztek, de
Jankónak feltűnt, hogy a falon túl kapálgató parasztok is
boldog
lelkesültséggel integetnek neki. Hátrapillantott a nyeregből: a
váci és a
veszprémi püspök zavart mosollyal követte, ám Garainak és
Szécsi
érseknek nyomát sem látta.
– Jöjjetek csak, püspök urak! Itt, Rákoson most
találkozhattok a
valódi nemzettel. Nincs mitől tartanotok! Itt, ezen a
mezőn minden
magyar egyenlő!
De hisz épp ettől tartott igazán Kecseti Agmánd
Péter váci és
Ghattalóczi Mátyás veszprémi püspök. Titkon egymásra
sandítottak,
gyors fohászt rebegtek tulajdon életükért, és igyekeztek jó képet
vágni a
dologhoz. Magukban azonban ezerszer is Szécsi érseknek adtak
igazat,
aki ekkorra már valószínűleg Esztergom felé száguldott, no
meg
Garainak, aki budai házába zárkózott be a zaklatások elől, de
lehet, hogy
rég kiszökött onnan is félelmében.
A rákosi országgyűlésre érkezett tömeg délre tizenhat-
húszezresre
növekedett. A nemesek uralkodó fejedelemként fogadták Hunyadit.
Vivátozás, eszeveszett kurjongatás kísérte mindenütt, míg el
nem ért a
huszita wagenburg által őrzött katonai táborhoz. Az apród és
Vojk Mátka
kötőfékjét tartva rohantak mellette; utóbbi ragyogó arccal
bámult fel
nagybátyjára. Orrát egyszeriben sült hús ínycsiklandó illata csapta
meg.
– Nyissátok meg a tábort! – mennydörögte Hunyadi.
 A huszita zsoldosok öt szekér széles kaput
bontottak: az oldalra
állított szekerek sorfalként övezték a bejáratot.
A két püspök döbbenten pillantott egymásra. A katonai
tábor kapun
túli részét hatalmas mulatóhellyé alakították: asztalok, padok
százaival,
melyek közt boroshordók sokasága állott, készen arra, hogy végre
csapra
verjék őket. A vajda úr katonái és familiárisai
fegyelmezetten várták a
tömeget. A pad- és hordórengeteg mögött, a szekerek
vonalán túl Thuz
sáfár vigyázta a száz nyársra húzott ökör sütését.
Rohamra számítottak, vérmes és lendületes rohamra,
mintha az
összegyűlt csődület várat ostromolt volna. De ami a szekerek
félretolása
után következett, sokkal vérmesebb és lendületesebb volt annál,
amit el
tudtak képzelni. A kisnemesi tömeg a látványtól
megittasodva
rohamozta meg a padokat, hogy helyet találjanak maguknak, míg
nem
késő. A következő pillanatban már öntötték is a bort a
kupákba, s
megkezdődött a mulatozás.
Hunyadi mosolyogva intett Szilágyinak, hogy kövesse.
Odatelepedtek az első padhoz, hátba veregették az ott
tanyázó,
pödrött bajszú férfiakat.
– Kik vagytok, testvérek?
– Csortosi Ignác vagyok, vajda uram, Ung megyéből!
Ez itt a
cimborám, Detrekeöwi Majs. Igyék már egyet az egészségünkre!
– Ide hallgass, Ignác! Figyelmezz rám, Majs! Holnap
álljatok ki
mellettem, s aztán mindenkor! Én pedig ígérem, hogy számíthattok
rám!
Azzal felhajtott velük egy fél kupa bort. Szilágyi egész kupával
ivott,
úgy számolta, bírni fogja így is, míg a tömeg végére ér.
A következő asztalnál Hunyadi öt Torda megyei
nemesemberbe
botlott.
– Benneteket ismerlek, barátaim! Vingárti Geréb familiárisai
vagytok,
igaz-e?
– Igaz, vajda uram! Kegyelmed oldalán harcoltunk a
Zlatica-
szorosban! Dénes sógor már Cikádornál véled küzdött.
– Akkor vérünkké váljék a bor! – Jankó felhajtott
velük egy fél
kupával. – Holnap álljatok ki mellettem, fiaim, s aztán
mindenkor! A
balkáni harcmezőkön, s itt Rákoson ugyanazért küzdünk!
 – Azért jöttünk, hogy kegyelmed mellett álljunk! – felelte
elpárásodott szemmel Varjasy István. – Veled maradunk, uram!
Egy asztallal arrébb kapatos vitézek mulattak.
– No, ti honnan jöttetek, legények?
– A Somló hegy alól, vajda uram! – felelte
vígan az egyik kun képű
ifjú. – Noszlopi Szabó Tiborc vagyok, ezek meg itt
Szekér Adriánus és
Vígh-Tóth József. Rozgonyi Rajnáld bandériumának tisztjei
volnánk.
– Akkor jöttök vélem ti is Habsburg Frigyes ellen!
– nevetett
Hunyadi. – Aztán juhfarkat hoztatok-e?
Noszlopi Szabó Tiborc erősen felháborodott ezen a
kérdésen.
– Már hogy a búbánatba ne hoztunk volna, vajda uram!
Hát olyan
emberek élnek Noszlopon, akik üres kézzel jönnek kegyelmedhez?
– Akkor bizony vérünkké váljék a bor! – emelte a
sebtiben juhfarkkal
telelöttyintett kupáját Hunyadi. – Holnap álljatok ki
mellettem, fiaim, s
aztán mindenkor!
A következő társaság szokatlanul búsan ücsörgött, immár a harmadik
kupával hajtva fel.
– Titeket mi lelt, testvérek?
– Vasváriak vagyunk, vajda uram… Frigyes zsoldosai
földig
rombolták udvarházainkat.
– Mikor?
– Pünkösd havának első hetében. Szalónak és Újvár is
megszenvedte
a csapásokat, Győrben megint magyarokat akasztatott az átkozott.
– Mi a neved, fiam?
– Szenyéri Jakab, uram. Feleségem, kisfiam leölték a
német kutyák!
Ez itt az unokaöcsém, Szenyéri Andorás. Néki menyasszonyát
becstelenítették meg a Habsburg-zsoldosok.
– Ide hallgassatok, fiaim! Holnap álljatok ki mellettem,
s aztán
mindenkor! Ígérem, számíthattok rám! Akartok-e Habsburg Frigyesen
bosszút állani?
A búslakodók úgy néztek fel a vajda úrra, mintha
az azt kérdezte
volna tőlük, akarnak-e levegőt venni.
– No, ha akartok, akkor Szilágyi uram lajstromba vesz benneteket!
Az
országgyűlés után rögvest hadjáratot indítok Frigyes ellen.
Ha vélem
jöttök, megtorolhattok mindent!
A Szenyéri fiúk talpra ugrottak.
– Ott leszünk, uram! Ott leszünk!
– Vérünkké váljék a bor!
S ment tovább, asztaltól asztalig, padtól padig. És
mindenkinek
megszorította harcokban kérgesedett kezét, s mindenkivel
ivott. Ivott
bátran, mert tudta, minden korty bor vérré válik
ezen az éjszakán.
Szilágyi ugyan egy idő után kidőlt mellőle, de Hunyadi
vajda úr
derekasan bírta. Mire odaért a vezéri sátorpalotához, mely
előtt
fejedelmi díszben terítették az asztalt, már erősen szédelgett.
– No, vajda uram, készen állasz a választásra?
– Hédervári nádort
sem kellett éppen félteni, beszélni is alig bírt már.
Rozgonyi püspök
rosszabbul járt, ő az asztal alatt durmolt, a
Pálócziak meg a Czudar
fivérek viszont emberesen állták a sarat.
– Készen állok, hogy befejezzem, amit elkezdtem – felelte
Jankó. – S
ti készen álltok-e rá, hogy kiálljatok mellettem?
Hédervári hamiskásan hunyorgott, de válasz helyett csak
kupáját
koccintotta Hunyadiéhoz.
– Váljék egészségünkre!
A vajda úr ivott. Aztán kóválygó fővel
széjjeltekintett a táboron:
újabb tábortüzek ezrei gyúltak, s az ünneplő, mulatozó tömeg
színpompás képe összeolvadt szemei előtt. Folyt a bor,
ínycsiklandó
illatok terjengtek a friss, kora esti levegőben. Amott, a
Rákos partján
lovak ittak, legelésztek. Amerre nézett, férfiak veregették
egymás hátát,
civódtak, vitatkoztak, röhögtek és pöröltek, mintha menyegzőn
lennének.
Menyegző…
Jankó lehunyta a szemét. Hát éppenséggel menyegző…
Hiszen
holnap eljegyzi magát a nemzettel. Eljegyzi egy életre ezzel
a néppel, s
immár nem csak karddal védelmezi őket, hanem királya
minden
hatalmával. Uralkodóként áll a nép élére, ki azonban nem
Isten
akaratából uralkodik, hanem nemzete akaratából.
Fáradtan kinyitotta szemét. Thuz János az újonnan
érkezett
nemeseket invitálta egy közeli asztalhoz, s máris bort
töltött nekik. A
közelben édes-bús muzsikaszó hömpölygött, ahogy a szél játszik
a füzek
ágai közt.
Hunyadi János az asztalra csapta üres kupáját.
– A hétszentségit, búslakodni jöttünk ide, vagy ünnepelni?
A kiáltásra még Rozgonyi Simon püspök úr is
felébredt az asztal
alatt, és kupáját maga elé tartva vergődött talpra.
– Micsoda kérdés ez, vajda uram? – akadozott a nyelve
szegénynek. –
Hát ünnepelni…
A vajda úr intett az ágrólszakadt igriceknek, akik egy
terebélyes tölgy
alatt húzták a nótát.
– Olyat húzzatok, hogy pezsegjen a vérem, kutyaütők!
Az igricek elvigyorodtak, s mert Thuz nem késlekedett
telelöttyinteni
kupáikat, hamarost átérezték maguk is, mitől pezseg a
magyar ember
vére. Belecsaptak a húrokba, belekapaszkodtak a nyenyere
tekerőjébe,
teli tüdőből fútták a sípot, püfölték a dobot. Így
aztán nem csoda, ha
Rozgonyi püspök uram felpattant az asztal tetejére, és
püspöki
ornátusban, nehéz pallossal az oldalán, aranykereszttel a
nyakában
duhaj táncba kezdett, lerugdosva maga elől a sültes tálakat,
kancsókat,
korsókat. Hamar két pendelyes cigánylány is melléje perdült, és
a püspök
úr egyszeriben elfelejtette, hogy püspök úr. Az lett,
ami mindig is volt:
vad, szilaj magyar, aki szeret mulatni – és tud is.
Kecseti Agmánd Péter váci és Ghattalóczi Mátyás
veszprémi püspök
egy darabig megbotránkozva figyelték, de csak addig, míg
Andrási
Bertalan és Szilasi Vince le nem itatta őket is. Mert akkor
csatlakoztak a
különös tánchoz…

13.

A vajdai táborban égig értek a lángok, de odakünn,

a harci szekerek
gigászi körén túl is sebesen fogyott a bor, zengett a
muzsikaszó. Idekinn
folyt a munka neheze: Vitéz püspök, Csezmiczei deák és
a kancellária
majd minden hivatalnoka, a Hunyad megyei familiárisok,
a vajda úr
seregének toborzótisztjei súlyos aranyakkal az erszényükben,
sátorról
sátorra járták a tábort. Odatelepedtek a tüzekhez,
beszédbe elegyedtek a
távoli megyék küldötteivel, megittak velük néhány kupa
bort,
elfogadták, ha étellel kínálták őket, és biztatták az
egybegyűlteket, hogy
másnap legyen bátorságuk Hunyadi vajda úr nevét
kiáltani, amikor
szavazásra kerül a sor. Az óvatosság kedvéért odakészített
aranyak ott
maradtak az erszényekben, mert sehol nem kellett zsebekbe,
izzadt
tenyerekbe csúsztatni őket.
A rákosi országgyűlésre érkezett nemesség egy emberként
óhajtotta
Hunyadi Jánost Magyarország kormányzójává választani.
Akik nem így gondolták, azok vagy el se jöttek, vagy
bölcsebbnek
látták mélyen hallgatni. Ilyenek is akadtak persze szép
számmal: olyan
famíliák tagjai, akik az átkos belháborúban az ellentétes
oldalon
harcoltak, akiknek atyját, fivérét, fiát Cikádornál vágták le
Hunyadi
katonái, vagy akiknek birtokait a harcok során épp azok
dúlták fel,
akiket a sors a másik oldalra sodort. Különösen az
erdélyi szász városok
viseltettek távolságtartással s némi nehezteléssel a vajda
úr toborzóival
szemben. Kolozsvár követei azonban oly kitartó ügyességgel
szervezkedtek, lelkesítettek, hogy kétség sem férhetett hozzá:
Erdély a
szászok fintorgása mellett is egészében a vajdájuk mögött
áll.
Támogatták őt a vármegyei nemesek, a székelyek, az oláh
kenézek, a
polgárok, a céhesek, a deákok, a kereskedők.
Kolozsvár különben is minden reményét a vajda úrba
helyezte. A
Budai Nagy Antal-féle parasztfelkelésben játszott dicstelen szereplése
okán elveszített városi kiváltságok visszaszerzését egyedül
tőle
remélhették. S nem is ok nélkül: a vajda úr
Mátyás fia is a város falai
között látta meg a napvilágot, úgyhogy ígéretet kaptak rá
Vitéz püspök
úrtól, ha a kormányzói tiszt meglesz, Kolozsvár visszakapja városi
jogait
Hunyaditól.
Mire leszállt az este, Rákos mezején meg sem mert szólalni
emberfia,
ha netán nem Hunyadi Jánosra kívánta szavazatát adni.

14.

RÁKOS MEZEJE, PEST VÁROSA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 6. NAPJA, PÜNKÖSD
MÁSODNAPJA

Nem sokkal dél előtt a másnapos, nemrég még nehezen

ébredező tábor
már újra talpon volt. Az éjszakai mulatság nyomait
eltakarították,
mindenki legszebb, legtisztább ruháját öltötte magára. A
gazdagabb
nemesurak párducbőrös mentében, ékköves övben, szablyával az
oldalukon sorakoztak fel, s tiszta fővel, megemelt lélekkel
várták a
ceremónia kezdetét. A vármegyei küldöttek, a városok követei
felelősségük teljes tudatában, ünnepélyes képpel gyülekeztek
a huszita
harci szekerek előtt kialakított téren, a Rákos-patak mentén.
Bort most nem mértek sehol, és a beszélgetés is csak
fojtott hangon
zajlott mindaddig, míg a pesti és budai templomokban
delet nem
kongattak.
Ekkor tűntek fel a városkapu felől az országtanács tagjai
lóháton.
Hunyadi vajda úr érkezett elsőként, nyomában Hédervári
nádorral,
Rozgonyi püspökkel, Pálóczi László ajtónállómesterrel. Az
esztergomi
érsek és a megjelent püspökök a nyomukban ügettek az
alacsonyabb
tisztséget viselő uraktól, hivatalnokoktól kísérve.
Hatalmas állványt ácsoltak a patak partjához, ott várt
az érkezőkre
Vitéz kancellár és Szilágyi Mihály. Az állványt három
oldalról fekete
páncélos Hunyadi-katonák vették körül, tisztes óvatosságra
intve a
közelebb nyomakodó szájtátiakat.
– Garai nincs sehol – jegyezte meg Szilágyi epésen. –
Hirtelen dolga
támadt odahaza.
– Jobb, hogy nem maradt – Vitéz intett unokaöccsének,
hogy
egyenként kísérjék fel a nehéz testű püspököket. – Én nem tudtam
volna
garantálni az életét azután, hogy Frigyes pártjára állt. A
hangulat itt és
most… nem neki kedvez.
Ahogy az országtanács tagjai elfoglalták helyüket az
emelvényen, s
melléjük Hunyadi utasítására felsorakoztak Pozsony, Kassa,
Buda,
Székesfehérvár és Kolozsvár szenátusainak küldöttei, a harangok
egyszeriben elhallgattak.
Rákos mezejére ünnepélyes csend ereszkedett.
A vajda tetőtől talpig ezüstszín páncélt viselt,
újonnan készíttetett,
pompázatos milánói vértet. Hosszú, valaha hollófekete, most
már inkább
őszülő üstöke oroszlánsörényként borult sodronyinge
nyakrészére és
páncélja hátlemezére. Ahogy ott állt, az emelvény
közepén, szúrós,
szigorú tekintetét végighordozta a húszezres tömegen.
A sokaságban a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani.
Különös volt ez a csend, mintha hirtelenjében senki
sem tudná, mit
kell tenni. Pedig volt, aki nagyon is tudta: Vitéz
püspök előrelépett, a
poros deszkák nyikorogtak a csizmája alatt.
– Magyarok! – kiáltotta öblös hangon. – Testvéreim! Imádkozzunk!
Lehunyt szemmel, ég felé tárt karokkal, mély átéléssel mondta
elő az
ősi imádságot.

Mi atyánk, ki vagy mennyekben

Szenteltessék te neved.

A tömeg mély, férfias dörmögéssel, szokatlan áhítattal ismételte.

Jőjön te országod.
Légyen te akaratod,
Miként mennyen
És azonként földön.
Mi testi kenyerönk felett való kenyeret
Adjad mü nekönk ma.
És bocsássad mü nekönk mü vétetönket,
Miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek.
És ne vigy münket késértetbe.
De szabadóch münket gonosztól. Ámen.39

Vitéz lehajtotta fejét. Megint csend lett, talán mélyebb, áthatóbb

csend,
mint eddig.
Ott állt a húszezer ünneplőbe öltözött magyar férfiú,
a nemesi
nemzet csaknem egésze Rákos mezején, s levett
süvegekkel, tiszta,
lelkesült, néhol könnypárás szemmel bámulták az emelvény
közepén
terpeszben álló, fémbe öltözött vezért.
Hunyadi János felemelte fejét. A szél belekapott ősz hajába,
s ahogy
a kora nyári Nap előbukkant egy szürke felleg mögül,
ráncosodó,
napcserzette arcát végigsimította egy kósza fénysugár.
– Magyarok! – kiáltotta ismét Vitéz. – Az
országtanács tegnap
elfogadta, hogy mik legyenek a legsürgetőbb teendők! Ezeket
mindjárt
ismertetni fogom. De előtte szavaznunk kell, testvéreim,
arról, kinek
kezébe tesszük le a királyi hatalmat. Míg megválasztott
uralkodónk,
megboldogult Albert királyunk utószülött fia, László el nem
éri
felnőttkorát, egy általatok megválasztott kormányzó kezébe
tesszük a
királyi hatalmat, hogy védje, oltalmazza az országot, annak
határait,
törvényeit, lakóit, s vezesse seregeinket.
Csend.
Csak a szél zúgott a Rákos felett.
Vitéz János végigpillantott a mezőn. A harci
szekerekre erősített
lobogók haragosan csattogtak, a fák fölött hollók károgtak.
– Magyarok! Kit akartok a Magyar Királyság kormányzójává
választani?
Egy pillanatra úgy tűnt, a tömeg néma marad. De aztán a
következő
szempillantásban húszezer torokból szakadt fel az átható,
mindent
elsöprő erejű üvöltés:
– Hunyadit!
Aztán csend, csak az iménti irdatlan süvöltés visszhangja
zúgott a
fülekben. Ünnepélyes, szívdobogtató csend…
Vitéz János elmosolyodott.
Lám, a nemzet megszólíttatott, és a nemzet
egyértelműen
kinyilvánította akaratát.
– Még egyszer kérdezem, magyarok! – kiáltotta. – Kit
akartok
megválasztani a Magyar Királyság kormányzójának?
– Hunyadit!
Húszezer fős kórus mennydörögte a választ megint
– az ember azt
hihette, meghasadnak a sziklák ettől az átható erőtől.
Vitéz bólintott.
– Utoljára kérdezem, magyarok! Kit akartok megválasztani a
Magyar
Királyság kormányzójának?
– Hunyadit! – bömbölte a húszezer nemes.
 Boldog mormolás, elégedett moraj kelt innen is, onnan
is. Az
emelvényen Szilágyi Mihály megkönnyebbülten nevetett, valamelyik
püspök hálaimát rebegett.
– És most azt kérdezem tőletek, magyarok, van-e köztetek
valaki, aki
mást akar a Magyar Királyság kormányzójának megválasztani?
No, most lett csak igazán csend.
A húszezer férfi idegesen pillantgatott körbe. Egymást
lesték, s
miközben egymást lesték, bizony a szablyák markolatára
csúsztak a
kezek: vajon akad-e bárki a húszezerből, akár csak
egy is, ki másképp
gondolja?
Most merjen megszólalni, aki mer!
Nem mert senki.
Maradt a csend.
Csak a szél süvített Rákos mezeje felett. A
huszita harci szekerekre
erősített lobogók haragosan csattogtak, a fák fölött hollók
károgtak.
Aztán kitört a boldog üvöltés:
– Vivát! Vivát, Hunyadi! Vivát, Hunyadi!
– Éljen Hunyadi!
– Hunyadi! Hunyadi! Hunyadi!

15.

Magyarország kormányzója előrelép a többi zászlósúr közül. E

pillanattól
nem egy velük, nem egy a sok közül, hanem az első. A
legelső úr magyar
földön. Arca ünnepélyes marad, sem örömet, sem megkönnyebbülést
nem lehet róla leolvasni. Vitéz püspök eléje lép, és egy hatalmas
Bibliát
emel fel.
– Esküdj a Szentírásra, Hunyadi János!
Jankó esküre lendíti jobbját.
– Isten téged úgy segéljen…
– Isten engem úgy segéljen! – mennydörgi a kormányzó.
– Boldog Asszony néked irgalmat úgy nyerjen…
– Boldog Asszony nékem irgalmat úgy nyerjen!
– Istennek mind szentjei éretted úgy támadjanak…
 – Istennek mind szentjei érettem úgy támadjanak!
– Istennek szent teste végnapodon üdvösségedre úgy szolgáljon…
Hunyadi mély, áhítatos hangon ismételi:
– Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy szolgáljon!
– Föld tetemedet úgy fogadja…
– Föld tetememet úgy fogadja!
– Onnét harmadnapon úgy ki ne vesse!
– Onnét harmadnapon úgy ki ne vesse!
– Magúl magod úgy ne szakadjon…
– Magúl magom úgy ne szakadjon…
– Ítélet napján Istennek szent színét úgy láthassad…
– Ítélet napján Istennek szent színét úgy láthassam!
– Örök pokolba úgy ne temettessél…
– Örök pokolba úgy ne temettessek!
– Hogy az szerzést az ország szerzésére megíratnak…
– Hogy az szerzést az ország szerzésére megíratnak!
– Erősen és tökéletességgel mind megtartod…
– Erősen és tökéletességgel mind megtartom!
– Semmiben ellene nem teszel és nem tétetsz…
– Semmiben ellene nem teszek és nem tétetek!
– A mindenható Isten téged úgy segéljen!
– A mindenható Isten engem úgy segéljen! Ámen!40
Vitéz átadja a Bibliát Csezmiczei Jánosnak, és újra az
újdonsült
kormányzó felé fordul.
– Esküdet a nemzet egésze előtt tetted, Hunyadi
János. Királyunk
helyett kormányzónk, uralkodónk helyett uralkodónk leszel. Isten
adjon
ehhez erőt, bölcsességet és kitartást!
Hunyadi meghajtja a fejét.
– Köszönöm nektek! Köszönöm mindőtöknek, fiaim!
Kormányzótok
leszek, s ígérem, ezt az országot mindenen át
megvédelmezem! Püspök
úr! Ismertessed az országtanács döntéseit! Urak! Nincs
vesztegetnivaló
időnk. Rögvest sátramba jöjjetek!
A zászlósurak zavartan követik: Hunyadi pompázatos fejedelmi
sátorpalotájáig a tömegen át vezet az út. S a tömeg
úgy nyílik meg
előttük, mint a Vörös-tenger Mózes előtt.

16.

– A döntés immár megszületett – mondta Jankó, és

végigpillantott a
vendégek során. – Kormányzótok vagyok, de törvényeink
értelmében
véletek és általatok kormányzok. Közös munkára lesz tehát
szükség:
határozzátok meg az utat és módot, amely szerint a
kormányzói hivatal
ügyeit és az ország védelmét intézhetem; nehogy a
törvény szabta
határon túllépjek és hatalmamat esküm megsértésével kelleténél tovább
terjesszem ki.
Hédervári nádor ravasz képpel a többiekre nézett.
– Igazán nemes a szándék, kormányzó úr. Köszönjük, s
igényt is
tartunk arra, hogy a fontos kérdésekben kikérd
véleményünket.
Legfontosabb kérdés, hogy hatalmadat miben kell és szükséges
korlátozni. Hiszen végtére is király híján kormányzod az
országot,
mégsem uralkodhatsz királyként. Ebben nyilván mind egyetértünk.
A püspök urak és az esztergomi érsek igen hevesen bólogattak.
– Tudomásul veszem – felelte kurtán Hunyadi. –
Ugyanakkor
ragaszkodom ahhoz, hogy bizonyos ügyekben semmi és senki
ne
korlátozza hatalmamat, hiszen akkor megrekedünk a
tehetetlenség
mocsarában, ahogy eddig is.
– Hogyne, hogyne! – emelte fel gyémántos gyűrűktől
csillogó kezét
Szécsi Dénes érsek. – Azt javaslom tehát, járjunk
el bölcsen és
körültekintően. Nehéz lesz a kormányzói jogkört meghatározni,
hiszen
még soha nem volt szükség hasonló tiszt betöltésére
szegény hazánk
történetében. Ha megengeditek, Esztergomban elkészítem az
elkövetkező
hónapokban Hunyadi úr jogköreinek teljes listáját, hogy
valamikor
karácsony környékén már azok figyelembevételével és maradéktalan
betartásával járhasson el. Addig is természetesen az
országtanács közös
döntése lészen irányadó a fontos kérdésekben.
– Nem! – mondta határozottan Jankó. – Attól a
pillanattól, ahogy ez
a tömeg odakint kimondta a nevem, és eskümet
letettem, én vagyok
Magyarország kormányzója. Semmi szükség arra, érsek
úr, hogy
fáradozzál! Főképp ne töltsed oly becses idődet azzal,
hogy hatalmamat
korlátozzad!
– De mégis csak meg kell határozni, miképp kormányzod az
országot!
– hebegte Szécsi érsek. – Az nem lehet, hogy
beveszed magad a budai
palotába, és úgy viselkedsz, mintha koronázott király
lennél, Johannes
fiam!
– Eszem ágában sincs ilyesmit tenni. Vitéz kancellár, Várad
püspöke
az éjjel már elvégezte a munkát, érsek úr! Osszátok
ki az uraknak a
kormányzói hatalom betöltéséről szóló pontokat!
A sátor vászonfalánál álló apródok, Vojkkal az élen a
kecskelábú
asztalkán sorakozó pergamentekercsekhez ugrottak. Nemsokára minden
zászlósúr, püspök, báró izgatottan silabizálta a gyöngybetűkkel
összeállított törvénycikkeket.
– Csak röviden, urak. A nemzet akaratából a mai
naptól fogva
betöltöm a kormányzói tisztet, de csak addig, amíg a
törvényesen
megkoronázott László királyunkat bécsi fogságából ki nem szabadítjuk
és
trónra nem ültetjük, illetve amíg felnőttkora küszöbéhez érve
át nem
veheti az ország vezetését tőlem. Addig én viselem
Magyarország
kormányzásának minden felelősséget, bizonyos ügyekben az
országtanáccsal közösen.
Az urak hevesen bólogattak.
– Nem király vagyok, hanem a királyt helyettesítő
kormányzó. Örök
birtokot nem adományozhatok. Hűtlenséget, árulást az országtanács
és a
bárók jóváhagyása nélkül nem mondhatok ki és nem oldhatok
fel.
Egyetértetek?
Az urak meglepetten bólogattak.
– Nagyon helyes! Nagyon helyes!
– Munkám segítésére kormányzótanácsot nevezek ki.
– Minek? – vetett ellent Ghattalóczi Mátyás
veszprémi püspök. – Itt
vagyunk mink, az országtanács!
– A kormányzótanács az én munkámat segíti. Más szerepe
lesz,
püspök úr, mint néktek. Két főpapból, négy báróból… köztük
a nádor
úrból és az országbíróból… és hat nemesi küldöttből áll majd.
Én, a
kormányzó a jog szerint köteles vagyok a kormányzótanács
tagjait
meghallgatni, de rajtuk kívül személyes tanácsadóm éppenséggel
annyi
lehet, amennyit jónak látok.
– Ravasz! – nevetett Szécsi érsek. – Ezek szerint
az országtanács nem
köteles tanácsot adni kegyelmednek.
– Nem terhelném vele méltóságtokat – felelte komoran
Hunyadi. –
Ami a királyi domíniumokat illeti: kormányzóként szabad
bejárásom lesz
a magyar királyok és királynék váraiba, birtokaiba, de
az uralkodói
jövedelmek felhasználása tekintetében a döntés a bárókat
illeti, mivel
azoknak teljesebb az ismeretük a királyi jövedelmek
mineműségéről.
A bárók elismerően néztek egymásra.
– Ez felettébb bölcs intézkedés, Johannes – vélte
Kecseti Agmánd
Péter váci püspök. – És meglepően méltányos, kellő önmérsékletre
vall.
– Azt akarom, urak, hogy értsétek és lássátok, én
szolgálni akarom
hazámat, és nem uralkodni kívánok felette.
– Feltételezem, a java még hátravan! – emelte fel
mutatóujját Szécsi
érsek.
– Kormányzóként köteles vagyok személyesen hadba szállni a
seregek
élén, valahányszor csak szükséges…
– Ez neked nem oly megterhelő, Jankó fiam! –
nevetett Rozgonyi
püspök. – Mi van még? Mi lesz a régebben elkobzott, de
aztán
visszaszerzett birtokokkal?
– A koronára háramlott vagy elkobzott birtokokból harminckét
jobbágytelket meg nem haladó adományt szabadon tehetek
annak,
akinek akarok. Ennél nagyobb birtokokat nem szabad felosztani,
hanem
egészben kell megtartani a kincstár részére. Minden adományra,
amit
kormányzóként teszek, természetesen majdan királyi megerősítés
szükségeltetik.
– Miféle elkobzott birtokokról beszélünk voltaképpen? –
kérdezte
idegesen az esztergomi érsek. – Kinek a felhatalmazása
alapján kobozna
el kegyelmed bármiféle birtokot? És vajon kitől?
– Például az oklevél- vagy pénzhamisítóktól. Súlyos, sürgős
ügyekben
jogom van döntést hozni; ha később a király ezt
megmásítja, az már az ő
szíve joga.
– Beszéljünk még egy kicsit a pénzről! – javasolta
Perényi János
tárnokmester. – Ahogy kegyelmedet ismerjük, folytatja
hadjáratait.
Tegnap említette nekünk, hogy meg kívánja leckéztetni Frigyes
őfelségét.
Aztán, gondolom, a török ellen is újabb háborúra
készül. Szóval…
hogyan is alakul ezen hadjáratok költsége? Ki fizeti majd
a sok
háborúskodást? Miből?
– A napnál világosabb – nevetett Hunyadi. –
Kormányzóként
bármikor kivethetek rendkívüli hadiadót.
– S ki szedi be azt?
– Az én embereim.
– Csakhogy ez… – hebegte Szécsi érsek – …ez felháborító!
A hadiadó
beszedése mindig és minden körülmények között a bárók
feladata és
kötelessége volt! Kegyelmed ezt a pénzt akarja a maga céljaira
fordítani?
– A magam céljaira? – Hunyadi szemében vészjós fény
parázslott fel.
– Ide figyelj, Szécsi Dénes! Ti a hadiadót mindig
beszedtétek, igaz? Be
bizony, az utolsó garasig! Csakhogy a felét elloptátok!
A többiből meg
ugyan miféle sereget szereltetek fel? Többnyire semmilyet! Ez
volt a ti
kötelességetek? Eddig az a kevés hadiadó fordíttatott a
hadsereg céljaira,
amit én szedtem be vagy én szedettem be! Úgyhogy erre a
pénzre többet
rá nem teszitek a kezeteket, arról én magam gondoskodom!
– Csak kibújt a szög a zsákból – sóhajtotta Ghattalóczi
püspök. –
Ebből nem lesz békesség, vajda uram!
– Szólíts nyugodtan kormányzó úrnak, püspök uram –
javasolta
rezignáltan Hunyadi. – És biztosíthatom róla kegyelmedet, hogy
lesz
békesség, mert fegyverrel szerzem meg, ha másképp nem lehet.
Aki ezt
belátja időben, nem esik bántódása…
Ghattalóczi, Szécsi és Kecseti Agmánd – a három
főpap egyszerre
vergődtek talpra.
– Éppen eleget hallottunk, kormányzó úr!
– Magam is úgy vélem! Nyugodalmas hazautat, érsek
uram, püspök
urak! Igyekezzetek, mert az adószedőim lehet, gyorsabbak lesznek
tinálatok!
A főpapok kiviharzottak a sátorpalotából; odakinn még
szakadatlan
zúgott a „Vivát, Hunyadi! Vivát, Hunyadi!”.
A kormányzó úr a bent maradottakra pillantott.
 – Folytathatjuk a munkát, urak?
Nem volt ellenvetése senkinek.

17.

DÖMÖSI RÉV, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 6. NAPJA, PÜNKÖSD
MÁSODNAPJA

Garai László lovas bandériumának katonái a Duna mellett

lebzseltek,
pecázgattak, a lábukat áztatták a hűs habokban, míg uruk
egy fogadó
tornácán ücsörögve egyre türelmetlenebbül várta Esztergom
érsekét.
Biztos volt benne, hogy Szécsi Dénes nem bírja
sokáig a rebellis
hangulatú országgyűlést, s abban is, hogy ha bevárja őt,
értékes híreket
kaphat mindarról, ami Rákoson történt távozása után.
Amikor az érsek batárja hatalmas porfelhőt kavarva
feltűnt a budai
úton, Garai önelégülten elvigyorodott.
– Hát ez nem tartott sokáig!
Felhajtotta borát, és intett hűséges familiárisának,
Osztopáni
Perneszy Pál mesternek, hogy hozassa a terítéket az ország
legfőbb
egyházi méltóságának.
Különben igaza lett: Szécsi csakugyan szentségelve,
vörös képpel
kászálódott ki a fogatból.
– Skandallum! Szégyen! Hová jutott ez a szerencsétlen
ország!
– Csigavér, kedves Dénes! Jöjjél, csillapítsad szomjadat,
verjed el
éhségedet!
Az érsek valamelyest megenyhült a bőséges étkek és az
ezüstkupában
gyöngyöző kamonci bor láttán.
– No, vedelni aztán azok is tudnak ám!
– Nincs kétségem felőle, Dénesem. Jöjj, egyél, igyál, utána
mondd el,
mi történt máma!
Az esztergomi érsek úgy is tett, és borba,
sültbe fojtotta hamar
bánatát. Aztán kényelmesen elhelyezkedett Garai mellett
a tornác egy
árnyas szegletében, s míg Perneszy Pál gondoskodott róla,
hogy senki
emberfia ne zavarja őket, töviről hegyire elmesélte a
bárónak, miként
estek a dolgok aznap Rákos mezején.
Garai László hosszan, elgondolkodva bámulta közben a
Duna
csöndesen hömpölygő folyamát a vén füzek alatt.
Nem volt már fiatal, de öreg sem még – épp harminchat
esztendős
múlott. Nagy nemzetség, hatalmas bárói család sarja volt,
atyja nádor,
nagyatyja nádor, anyja Cillei leány, ki az egykori, igaz,
szajhaemlékezetű
magyar királyné, Barbara húga volt, felesége Alexandra
tescheni
hercegnő, I. Piaszt Boleszláv leánya, maga is királyi vér.
S ő elégedjen
meg a semmivel? Tűrje el, hogy egy jöttment oláh lovagocska
kapaszkodjon fel azokba a magasságokba, ahová korábban
csak az ősi
nemzetségek fiainak volt lehetősége eljutni?
Soha!
Éppenséggel maga is királyi magasságokba kell, hogy
emelkedjen,
ideje volna, hogy a Garák hatalmas nemzetsége koronás főt adjon
ennek
az országnak! Igaz, e pillanatban nem álltak jól a
csillagai, de némi
türelemmel és okos szövetségi kapcsolatokkal talán megfordítható lészen
Fortuna szekere…
– No és, kedves Dénesem, azt mondád, Oláh Jankó maga
kívánja
beszedni a hadiadót. Mégis, mit mondott, hogy képzeli?
– Nem maga, hanem az emberei. Igen veszedelmes idea
ez, báró
uram! De egyelőre semmit sem tehetünk ellene!
Garai az esélyeket latolgatta néhány pillanatig, aztán
kedélyesen
hátba veregette az érseket.
– Azt majd meglátjuk, Dénes! Majd meglátjuk! Nincs még
veszve
minden!
Szécsi nem így érezte.
Nem volt már fiatal, de öreg sem – harminchat esztendős
múlott
éppúgy, mint Garai. Nagy nemzetség, hatalmas bárói család
sarja volt,
Lendva hercege; atyja tárnokmester, nagyatyja nádor, anyja Garai
lány,
ő maga a bécsi és bolognai, padovai egyetemen tanult,
kora
legműveltebb, híres egyházi vezetőjeként került az
esztergomi érseki
székbe. Eleddig két királyt koronázott (igaz, egyszerre, egymás
ellenében
uralkodtak). Hatalmas karrier állt előtte, s mivel
kifinomult ízlésű,
nevezetesen szép férfiú volt, az asszonyi szíveket is hamar
megnyerte
magának, ha szükségesnek tűnt. Márpedig sokszor
szükségesnek tűnt,
mint példának okáért szegény Erzsébet királyné esetében…
S ő most elégedjen meg azzal, hogy felkapaszkodott senkik
halásszák
el előle az ígéretes jövőt?
Soha!
– Azt mondjad meg nekem, László, mit tehetünk? Láttad
volna azt az
üvöltő tömeget! Azt a sok acsargó fenevadat!
– No, no! Abban az üvöltő tömegben azért ott
lapulnak a mi
embereink is! Hadd higgye Oláh Jankó, hogy minden tetves
kisnemes az
ő pártján áll! A mieink most csöndben maradtak, igaz.
Egyebet nem
tehettek, ha nem akarták, hogy elevenen falják fel őket a
farkasok. De a
holló most a kígyóval és a kétfejű sassal néz ám
szembe!41
Szécsi maga elé meredt, egyelőre túlságosan friss volt a
megaláztatás
emléke.
– Az még kevés lesz! A kígyó meg a kétfejű sas. Több kell
ide!
– Legnagyobb szövetségeseink egyelőre nem mutathatják magukat.
Lapulniuk kell. Cilleit most taposta a földbe az oláh
kutya, de
könnyelműség lenne még leírni őkelmét. Aztán ott van
még Újlaki
barátunk, akinek bandériumai éppen olyan számosak, mint
Hunyadié.
No és mi a helyzet Giskra huszita haramiáival?
Ugrásra készen állnak
északon! Ugyan, Dénesem! Pártunk erősebb, mint valaha. Hadd
játssza el
az oláh a haza megmentőjének szerepét, ha jólesik neki!
– No de magához vonja a jövedelmeket…
– Nem tudja. A bárók nélkül nem rendelkezhet a
bevételek felett, épp
magad említetted az elébb. Meg aztán, van itt még valami,
amit nem
szabad elfelejtenünk!
– Éspedig?
– Ezerszer inkább Hunyadi álljon a kormányzat élén,
semmint egy
erőskezű király!
– Hunyadi erőskezű, efelől ne legyenek kétségeid.
– De nem király. Ott lesz a nyakában a kormányzótanács,
amiben így
vagy úgy, mi, bárók is képviselni fogjuk magunkat. Aztán ott van
még az
országtanács, aminek hivatalosan Újlaki, Cillei és Giskra
is a tagja, nem
beszélve rólad, s rólam. Kivárjuk, amíg szebb napok
köszöntenek ránk,
Dénesem! Ne aggódjál! Hunyadi addig vigye csak a
seregeit Frigyes
ellen! A Habsburgok majd betörik az orrát! Vagy ha azok
nem, megteszi
az új szultán, aki a hírek szerint erősen gyűjti
már az erőit Hunyadi
ellen!
Szécsi érsek egyáltalán nem tűnt megkönnyebbültnek.
– Csakhogy addig kifosztják a kincstárat! Az oláh kutya
a saját
embereivel veszi körül magát.
– Igaza van, te is ezt tennéd, én is ezt tenném.
– Nékünk viszont mihamarabb szükségünk lenne egy magas
pozícióra. Egy nagyon magas pozícióra, ahonnét szemmel
tarthatnánk
őkelmét!
Garai László egyszeriben elvörösödött. No, hiszen! Vajh, miféle
magas
pozícióra gondolhat most az érsek úr?
– A nádor bizonyosan Hédervári marad – morogta bosszúsan. –
Az ő
kezében lesz továbbra is Buda vára.
– Hát akkor orozd el tőle a nádori széket, László!
– És mégis, hogyan? Ez most lehetetlen volna… Várni kell,
amíg eljő
a mi időnk!
Szécsi érsek vállat vont, és sorolni kezdte, a hírek
szerint kik lesznek
Hunyadi kormányzatának legbensőbb tagjai:
– Oláh Jankó megtartja magának az erdélyi vajdai
címet.
Óvatosságból továbbra is maga mellett hagyja társvajdának
Újlakit, de
csak látszólag, a békesség kedvéért. A valóságban a vajdai
feladatokkal
Bebek Imrét bízza meg. Az alvajdák a saját familiárisai: Vízaknai
Miklós
és Györgyi Bodó Gergely lesznek.
Garai tűnődve bámulta megint a Duna hömpölygését.
– No és a bánok? Kik kapják a horvát területeket?
– Vitéznek sikerült némi önmérsékletre intenie a barátját,
így Cillei
hivatalban maradhat horvát-szlavón bánként, de félő, hogy a
tartományi
jövedelmeket Székely Tamás, a vajda unokaöccse kapja
meg mint
dalmát-horvát bán. A szörényi bán is egy rokona lett:
Csornai Mihály.
– És a macsói bán?
Szécsi érsek képe egyszeriben felderült.
 – No, hát az a legkülönösebb választásuk!
– Miért? Ki kapta Macsót?
– Te.
– Hogyan?
– Te bizony! – nevetett gúnyosan az érsek úr. –
Ehhez mit szólsz,
László barátom?
Garai elsápadt.
– Azt, hogy ennek semmi értelme! Miért hagyott meg
nekem egy
kiskaput? Miért tart a hatalom köreiben?
– Mert korántsem olyan ostoba, mint amilyennek hiszed! A
macsói
bánság Nándorfehérvár mellett a legveszedelmesebb védelmi
övezete az
országnak! Oda pénz kell, katonák kellenek! Macsói bánnak
lenni nem
egyszerű hivatás manapság!
Garai elhűlve állt fel a székből. Eleddig kényelmesen
borozgatott, és
némi kedélyeskedéssel fogadta a vad kisnemesi tömegről szóló
beszámolót. Ez a hír azonban őt is alaposan kihozta a
sodrából.
– Átkozott oláh kutya! Ezt még megkeserüli!
– No, csak, László! Éppen azzal bosszantott fel,
hogy ilyen szép
gesztust tett néked a kormányzó úr?
– Éppen azzal! Nékem ne tegyen az oláh kutya
semmiféle gesztust!
Ezt még nagyon megkeserüli! Esküszöm!
– Az lehet. De egyelőre mehetsz vissza Pestre,
Rákosra, a
tanácskozásra. Macsói bán vagy, ott a helyed az új
kormányban! Eriggy,
László, legalább lesz ott valaki, aki nyitva tudja tartani
a szemét!
Azonban Garai László nem akarta nyitva tartani a
szemét. Hogy
menjen vissza abba a lázongó tűzfészekbe?
Azt már nem!
– Hazatérek a birtokaimra. Most, azonnal! Ha akar tőlem
valamit az
oláh, majd megüzeni; ha kívánsága van, majd megírja!
– Valamit elfelejtesz, barátom! Hunyadi János a mai
naptól olyan,
mintha királyunk lenne. Ha a kormányzó parancsot ád a
macsói bánnak,
akkor az ugrik! Ha a kormányzó magához rendeli a
zászlósurakat, akkor
azok késedelem nélkül mennek hozzá.
Szécsi érsek lassan feltápászkodott és kinyújtóztatta
meggyötört
tagjait.
– László, László, mikor lesz ennek vége?
Garai igyekezett megnyugodni, hisz az elébb éppen maga csitította
az
érsek felajzott idegeit.
– Az átkozott Vitéz áll emögött is! De majd vele is
leszámolunk!
Legyen hát! Most visszamegyek Rákosra, aztán rögvest üzenek
Újlakinak
és Cilleinek! Este már megírtam Frigyesnek is, hogy mire készül
ellene
Hunyadi! Jól van hát! Akkor játsszuk így ezt a játékot,
érsek uram! Én
készen állok rá!
Szécsi Dénes nem volt teljes mértékben meggyőződve erről, ám
nem
mondott rá semmit. Személyes tapasztalatai alapján tudta,
hogy
bárótársai képesek emberfeletti teljesítményre, és ehhez olyan
parázsló
gyűlölet kellett, hogy felfűtse tunya indulataikat, amelyet
csak kevesen
tudtak kiváltani belőlük.
Igaz, Hunyadi János kétségkívül ezen kevesek közé tartozott.
 Ötödik fejezet

A FEHÉR, AZ ARANYVÉRTES
ÉS A FEKETE LOVAG

1.

RÁKOS, DUNA-PART, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVA 7. NAPJÁNAK HAJNALA

Sötét volt még az ég alja, de a hátuk mögött felkelni

készült a Nap.
Szelíd lankájú domb tetején ücsörögtek, és a fekete folyót
bámulták.
A part közelében halászcsónak ringott, a halászok épp
hálójukat
göngyölték megszokott mozdulatokkal, hogy elindulhassanak útjukra.
Amott Rákos kopott viskói sorakoztak, álomba merülve.
– Nézzétek a folyót! – mondta fáradtan Hunyadi.
– Néznénk, ha látnánk! – Szilágyi Mihály morcos volt,
semmi kedvet
nem érzett az általa teljességgel feleslegesnek ítélt
bámészkodáshoz.
Egész este, egész éjjel tárgyaltak, listákat állítottak
össze, igyekeztek a
vezéri sátorban elosztani a legsürgetőbb kormányzati
teendőket.
Követeket hallgattak meg, fogadták a vármegyék képviselőit,
szervezkedtek. Vitéz és Thuz máris kormányzói parancsokat
foglalt
írásba, noha még a kormányzói jogkörök finomítása sem volt
befejezve
egészen.
– Nem baj, Mihály, nézzed csak! Nemsokára derengeni kezd az
ég, és
a Duna életre kél!
Szilágyi vállat vont. A maga részéről azt se bánta
volna, ha a Duna
kilép a medréből és elönti az egész Rákos mezejét, a
húszezer nemest, a
sátrak sokaságát, a borkimérők, pecsenyesütők százait. Unta
már az
egészet. Eleinte jó mókának tűnt az országgyűlés, hisz
találkozhatott rég
nem látott cimboráival, kikkel elfeledett csatákban harcoltak
vállt
vállnak vetve. Együtt ihatott velük, tervezhették még
meg nem vívott
ütközeteiket, szidhatták közös ellenségeiket, és legfőképp közös
szövetségeseiket.
Hanem ez már tényleg túlzás!
Jankó, Vitéz, Thuz egészen komolyan vették ezt a
kormányzóskodást.
Semmi szórakoztatót nem talált a végtelen hosszú
tárgyalásokban, pedig
a jelek szerint ez még csak a kezdet volt. A
kancellár egy elejtett
megjegyzéséből azt a következtetést vonta le, hogy az országgyűlés
még
hetekig eltarthat: levelek százait kell megfogalmazni, városok,
vármegyék, országrészek ügyes-bajos dolgaiban kell igazságot
tenni,
fenyegető, hízelkedő megbeszélések sokaságát kell lefolytatni,
mielőtt
belekezdhetnének végre egy újabb hadjáratba.
Szilágyi Mihály leginkább erre várt: egy újabb hadjáratra.
– Nézem, nézem, de ha fel is kel a Nap, akkor
is csak egy szürke
folyót látok! – zsörtölődött vacogva. – Mi az Isten
csudáját nézzek rajta?
Nem mehetnénk vissza inkább inni kicsit?
Hunyadi a többiekre pillantott.
Öten lovagoltak ki ide, ahol a falu házai már meggyérülnek,
s ahol az
erdő szelíden a Duna partjáig hajol. Vitéz és Thuz
szédelegve
dörzsölgették szemeiket, a kis Vojk által magasba tartott
fáklya hosszú
árnyékot vetett a harmatos fűre. Szilágyi sodronyingben
heveredett
melléjük, a kormányzó úr azonban még mindig páncélban állt
a
magaslaton, és csípőre tett kézzel, megbűvölve fordult vissza
a halovány
fénypászmákban egyszeriben életre kelő Duna felé.
– Ez a folyó az életünk, barátaim. Ez a folyó a
mindenünk…
Szilágyi magában szentségelve lehunyta a szemét.
Sehogy sem
szerette, ha Jankó ilyen hangulatba kerül, mert akkor előbb vagy utóbb
olyasmit kezd mondogatni, aminek se füle, se farka.
Vitéz és Thuz azonban érteni vélték, mire gondol
Magyarország
kormányzója.
– Átfolyik Bécsen… – mondta a kancellár úr. – Ahol
királyunkat
tartja fogságban Habsburg Frigyes.
– Átfolyik Pozsony alatt – sóhajtotta Thuz, és
szülővárosára, az ott
megélt megpróbáltatásokra gondolt. – Esztergomnál… Ott is
ellenséges
területen…
– Átfolyik Visegrád alatt – mordult fel a heverésző
Szilágyi. – Onnét
lopták el a Szent Koronát! Ott kezdődött ez az egész
átkozott cécó!
Hunyadi nevetett.
– Úgy van, Mihály! Aztán ide folyik Buda alá. A
királyi palota alatt
hömpölyög el, ahol mostantól mi vagyunk az urak.
– Én ugyan nem – hárította el Szilágyi, fel sem
pillantva. – Nekem
csak azt mondjátok meg, kit vágjak le, hogy urak maradhassatok!
– Átfolyik az egész Alföldön… Újlakon, ahol rám talált
Erzsébet –
folytatta Hunyadi. – Aztán Nándorfehérváron, az ország
kapuján, ahol
egyszer már megállítottuk a török áradatot… Szendrőn, Keve
és
Galambóc alatt, az ország végső védvonalaként hömpölyög…
– Nikápolynál – figyelmeztette Szilágyi. – Ott is
belehugyoztam már
párszor a Dunába…
– És végül belefolyik a Fekete-tengerbe – zárta le a sort
Vitéz János. –
Annak a partján meg ott állnak Várna falai.
– Ott sok vérünk folyt a földbe – tűnődött
Szilágyi. – Jobban
belegondolva mindenütt… Pozsonynál, Buda alatt, Nándor
Albánál,
Galambócnál, Nikápolynál… Tömérdek vér…
A kormányzó úr teleszívta tüdejét a friss, hajnal előtti
levegővel. Az
ég alja már mintha pirkadt volna, de csak nagy óvatosan,
mintha a Nap
maga sem hinné, hogy szabad-e felkelnie egy ilyen baljóslatú
hajnalon.
– Meg kell erősíteni a védvonalainkat, barátaim. Legszívesebben
ezzel kezdeném. A Duna a mi legerősebb falunk, de nem
bízhatjuk csak
erre a haza védelmét. Nyugaton védtelenek vagyunk.
– Frigyes? – kérdezte rosszat sejtve Vitéz.
– Mielőtt a török ellen fordulok, sorra leszámolunk
minden más
ellenségünkkel. Vlad Dracul már halott, Cilleit megleckéztettük,
most
Frigyes jön. Tudnia kell mindenkinek, hogy nem támadhat ránk,
amíg mi
a közös ellenség, az iszlám ellen küzdünk. Ha
másképp nem tudom a
fejükbe vésni, akkor szablyával vésem bele.
Vitéz a lassan, méltóságteljesen örvénylő Dunát figyelte;
a
halászcsónakok kiúsztak a folyó közepére, a rákosi
viskók közt egyre
több fáklyafény lobbant fel – ébredezett a falu.
 – A pápa őszentsége ki fog átkozni, ha valóban megindítod
a háborút
a Habsburgok ellen! – vélte Thuz János. – Amíg van
esély diplomáciai
megegyezésre…
– Az Vitéz dolga lesz – értett egyet Hunyadi.
– Már elküldte
bocsánatkérő levelemet Bécsbe. A világnak látnia kell, hogy
mindenáron
meg akarunk egyezni. De amint leszámolunk Frigyessel,
meg kell
erősítenünk a védelmi vonalunkat…
– A török mindig azt mondja, nekünk, magyaroknak,
van két
hatalmas védelmezőnk – morogta Szilágyi, fel sem pillantva. –
A Száva a
legvitézebb bán, a Duna pedig a legállhatatosabb nádor, aki
őrzi a
határt.
– Ha visszamegyünk a táborba – tűnődött a kormányzó
úr –,
mutassátok meg a földabroszon, milyen várak védik a
Dunát a tenger
felől.
– A tenger felől? Az nagyon messze van tőlünk.
– A török jelenleg szabadon felhajózhat a Fekete-
tenger felől a
Dunán. Gályái rendre feltűnnek a vizeinken, mostanság újra
egészen
Újlakig elmerészkednek, mint annak idején, Újlaki menyegzőjén.
– Felmerészkednek azok Bátáig is, mert nincsenek hadihajóink!
–
nyögte Szilágyi. – Építeni kellene egy igazi flottát!
Emlékszel Rozgonyi
Cicellére, Jankó? Ha olyan menyecske teremne mostanság a
honban,
nyugodtan rá is bízhatnánk a folyó védelmét!
– Mihálynak igaza van. Kell egy hajóhad, ami őrzi a partvidéket.
De
ez nem elég. Azt is meg kellene valahogy akadályozni,
hogy a török
gályák felhajózzanak a folyón. Egyáltalán, be sem szabad
engedni őket a
Dunára…
– Az a terület, ahol ezt megakadályozhatnánk, nagyon
messze van
ide, Jankó! – figyelmeztette Vitéz. – Egészen a
tenger partjáig kellene
előrevinnünk a védelmi vonalainkat. Messze, túl
Havasalföldön. Azok a
területek most Moldva uralma alá tartoznak. A várak:
Chilia, Licostromo,
feljebb Akkerman…
– Ezek valaha kun erődítések voltak.
– Ma pedig az oláhok kezében vannak, pontosabban
genovai
kereskedőcsaládok kezén. De Jankó! – Vitéz hirtelenjében nagyon
ideges
lett. – Ezek a várak nagyon messze vannak a határtól!
Hunyadi vállat vont.
– Akkor kicsit kijjebb toljuk a határokat, Zrednai! A
Duna bejárata a
tenger felől magyar kézbe kell, hogy kerüljön.
Kijjebb toljuk az első
védelmi vonalunkat, mert a folyó csak így lesz szabadon hajózható!
Vitéz püspök meglepetten Thuzra, majd Szilágyira pillantott.
– Ne adjatok neki többet inni, könyörgöm!
– Ellenkezőleg! – röhögött Kara Mikhál. – Kezd tetszeni
ennek a
holdkórosnak az ötlete! Törjünk megint keresztül
Havasalföldön egy
sereggel! Aztán moldvai területre behatolva elfoglaljuk
Chiliát,
Akkermant, meg amit még kell! Létrehozunk a tengerparton egy magyar
vármegyét, és védjük a partot az utolsó leheletünkig!
– Most én mondom, hogy menjünk vissza inni! – könyörgött
Vitéz. –
Az ég szerelmére, Jankó! Azt sem tudom, hol kezdjünk hozzá
a tengernyi
feladathoz: romokban az államkincstár, szétlopnak az urak mindent,
a
sereget élelmezni, fizetni kell, te épp Ausztria ellen
készülsz hadjáratot
indítani, s máris azon jár az eszed, hogy magyar
védelmi vonalat hozz
létre a krími tatárok és a fekete-tengeri genovai
gyarmatok
szomszédságában? Sok ezer mérföldnyire a magyar határtól?
Hunyadi bűnbánó mosollyal válaszolt:
– Csak előregondolkodtam kicsit… Ne aggódj, Zrednai,
mindent
sorjában teszünk!
– Köszönöm! Csak annyit kérek – Vitéz kancellár
nyögve
feltápászkodott, és felhúzta Thuz Jánost is a harmatos fűből
–, csak
annyit, hogy ma még ne rohand le megint Havasalföldet,
kérlek! Vagy ha
lerohanod, ne egyszerre Ausztriával! Ugye, megoldható ez, Jankó?
– Ördögöt! – Szilágyi átölelte Hunyadi páncélinges
vállát és
hatalmasat csapott az acéllemezes hátára. – Egy pillanatra
megijedtem,
hogy a sógorom védekezésre akar berendezkedni. Valahogy nem
rá
vallana… De ha úgy képzeli a védekezést, hogy sok ezer
mérföldre
előrenyomulunk ellenséges területen, úgy bánja az ördög!
Lassan
megtanulok én is védekező háborúkat folytatni…
Vitéz legyintett rájuk és fásultan a lovához lépett.
– Másfél óra múlva folytatjuk a munkát. Garai bán
visszatért a
táborba, és reggelire várja a kormányzó urat a ferencesek
kolostorában.
Hunyadi utolsó pillantást vetett a Duna szélesen hömpölygő
szalagjára, mely a pirkadatban ezüstkék és szürke árnyalatban
ragyogott.
A túlsó oldalon Felhévíz és Óbuda házai mind
kibontakoztak már a
hajnali ködből.
– Induljunk! Fürödni, és egy keveset aludni szeretnék,
mielőtt
Garaival beszélek.
– Inkább igyunk egyet! – javasolta Szilágyi, de látva
a többiek
rosszalló pillantását, inkább letett a tervéről.
Nem messze tőlük a sátorrengeteg legszélső sátrai
álltak; a nemesek
lassan ébredeztek már.
– Munkára! – Hunyadi megsarkantyúzta Mátkát, és vágtatni
kezdett
visszafelé. Vojk, kis apródja lelkesen száguldott utána.

2.

RÁKOS MEZEJE, PEST, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVA 7. NAPJÁNAK HAJNALA

Sátorpalotájába visszatérve a kormányzó urat kellemes meglepetés

fogadta. A sátor közepén hatalmas dézsa állott, benne
forró víz
gőzölgött. Először nem értette, ki gondoskodott róla, mert
fegyvernökei
és apródjai csak külön parancsra hozhattak ilyesmit a
sátorba.
„Katonaember folyóban, patakban fürdik, nem dézsában, mint
valami
elkényelmesedett várúr”, szokta volt mondogatni, de bizony, most,
hogy
fáradtan, elgémberedett tagokkal lerogyott a kecskelábú székre,
egy
cseppet sem bánta, hogy ezúttal kitalálták gondolatát.
A dézsa mögött egy bőrruhás, fekete hajú leány állt lesütött
szemmel.
– Ecsellő?
Nem hitt a szemének. A kun leány sápadt volt, és alig
állt a lábán, de
makacsul kapaszkodott a dézsa szélébe.
– Készen van a fürdővized, uram.
– Hogy kerülsz te ide?
– Kértem, hogy idejöhessek, tehozzád.
 – És engedték?
A makszondi kun kenézek gyermekének arcán makacs,
kemény
kifejezés suhant át.
– El szoktam érni, amit akarok, uram.
– Magyarország kormányzója vagyok! – sóhajtotta gúnyosan
Hunyadi. – Nem mindenki járulhat a színem elé kéretlenül.
Ki engedett
be?
– A pap.
– Miféle pap?
– A segítőd.
– Vitéz püspök úr?
– Megmondtam neki, hogy az öcséd asszonya voltam.
Tudta, ki
vagyok. Szerette Ivánt.
Jankó megütközve végigmérte a lányt; néhány napja csak, hogy
élet s
halál közt lebegett. És most forró vizet készít neki,
amott az asztalkán
friss sült, cipó, kancsó bor…
– Menten összerogysz, szentem. Ülj le ide!
Ecsellő tiltakozott volna, de csakugyan alig állt a
lábán; Hunyadi
gyengéden leültette a maga helyére a kecskelábú székbe.
– A kirurgus ellátta sebeimet. Nincsen már semmi bajom.
– Mutasd csak magad!
A kormányzó óvatosan hátrahajtotta a bőrruha hátrészét:
alatta
csuromvér volt a leány bőre.
– Még feküdnöd kell. Megerőltetted magad, és elvisz a
sebláz!
– Nem akarok többet feküdni, uram. Életben maradok,
és nekem
ennyi elég. Engedd, hogy szolgáljalak! A fiam, Vojk itt
van, melletted,
tudom, apródodul fogadtad. Kérlek, hadd szolgáljalak én is!
Ígérem,
minden kívánságodat teljesítem! Étket készítek, tisztán
tartom
fegyvereidet, elkísérlek csatába is, védlek, óvlak. Különb
íjász vagyok
bármely férfinél a seregedben. Iván megtanított keresztény
pallossal is
vívni, kiválóan kezelem a tőrt, a buzogányt és a
szablyát. Nincs nálam
jobb dárdavető Székely Tamás úr hadában! Engedd, hogy
melletted
maradjak!
Hunyadi alig tudta nyitva tartani a szemét a
kimerültségtől és a sok
bortól, legszívesebben elterült volna a medvebundákon. De
mindennél
jobban vágyott a fürdőre, a dézsában pedig ingerlőn
gőzölgött a forró
víz.
– Jól van, te lány! Vetkőztess le!
Ecsellő arcán boldog kifejezés suhant át.
– Köszönöm, uram!
– Hívj Jankónak!
A lány megremegett, talán egy régi emlék hatására.
Elfordította a
tekintetét, de Hunyadi tudta, hogy könnycsepp csillan meg a
szeme
sarkában.
– Iván is így hívott engem, emlékszel?
– A férjem szeretett téged, uram. Én is szeretni
foglak.
Hunyadi nem tudta, erre mit mondjon. Még csak az
hiányzik, hogy
egy fiatal leányt fogadjon maga mellé szolgálónak. Egy
pogányt! Egy
pusztai kun amazont…
– Hogy engedhetett be hozzám a püspök úr? Nem
illik, hogy egy
asszony…
– Özvegy vagyok, uram.
– Az öcsém özvegye…
Jankó fáradtan legyintett, és igyekezett nem gondolni arra,
hogy az
ősi kun törzsi szokásjog szerint fivére özvegyét magához
véve
feleségeként kell tekintenie a lányt.
– Biztosan van valakid, Ecsellő, aki hazavár. Egy ilyen
szép
teremtésnek, mint te…
– Szépnek tartasz? Kívánatosnak?
Jankó figyelmét nem kerülte el az amazon szemében
villanó
túlságosan is élénk fény.
– Ami azt illeti…
– Nincsen senkim, uram.
– Jankó.
– Nincsen senkim, Jankó. Sokan próbáltak sátrukba hívni
a férjem
halála után, de nem kívántam egyiküket sem. Iván után…
– Hány éve is? – Hunyadi fásultan számolgatni kezdte;
a szentimrei
csata óta hány esztendő is telt el? Öt? Hat? Kevesebb talán?
Mindenesetre egy örökkévalóságnak tűnt.
– Azóta egyedül élek. Vojk az egyetlen, aki hozzám tartozik.
– Gondoskodom rólatok.
– Harcos vagyok. – Ecsellő meglepően fürge mozdulattal
talpra
szökkent, és Hunyadihoz lépve a vastag páncéllemezeket
kezdte
szakavatott mozdulatokkal lefejteni. – Nem kérek semmit. A
közeledben
akarok lenni, hogy gondoskodjak rólad, és védelmezzelek!
– Krisztusra, te lány! Száz válogatott vértes vigyázza
biztonságomat.
Kun és székely íjászok egész csapata! Tudod, mit
fognak mondani, ha
magam mellé veszlek és szolgálómként tekintelek?
– Tudom – sütötte le szemét a lány. – Itt akarok
maradni melletted,
uram… Jankó!
Hunyadi tűrte, hogy Ecsellő lefejtse róla a páncél
minden egyes
darabját, utána lehúzza róla az átizzadt, elnehezült bőrvértet is.
– Igyekezz! Nem akarom, hogy kihűljön a víz!
– Senki sem fog háborgatni, uram! Megtiltottam nekik,
hogy
zavarjanak, amíg meg nem fürdesz.
– El szoktad érni, amit akarsz, igaz?
A kun amazon elmosolyodott.
– Mindig!
A kormányzó úr sajgó tagokkal áthúzta feje felett
ingét, aztán
kinyújtotta a lábát.
– Húzd le a csizmámat!
Ecsellő leplezetlen pillantással mérte végig Jankó
izmos, de az
öregedés kétségtelen jeleit mutató felsőtestét. Roppant,
boltozatos
mellkas, kissé megereszkedett has… Sebek, hegek sokasága…
Amíg a csizmával vesződött, Jankó is végigmérte a lányt.
Kecses volt,
de izmos, nőies, mégis, minden mozdulatából sugárzott
valami
megfoghatatlan fenyegetés, valami halálos pontosság. Keblei
kicsik
voltak, csípője azonban ingerlőn gömbölyded, ahol annak kellett
lennie.
– Remélem, nem bánod ezt meg, leányom!
– Te biztosan nem fogod… Jankó!
A kormányzó úr lehántotta magáról maradék ruhadarabjait, és
lassan
beleereszkedett a dézsa forró vízbe.
 Lehunyta a szemét.
– Mosd meg a hátam, kérlek!
Ecsellő készségesen engedelmeskedett.
Néhány pillanattal később Magyarország kormányzója
elaludt a
dézsában.

3.

BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. SZENT IVÁN HAVÁNAK 13. NAPJA

Egy héttel Hunyadi János megválasztása után a rákosi

országgyűlésen
Vitéz püspök úr kancelláristái pergamenre körmölték, majd a
sátortábor
minden szegletében kihirdették a határozatokat.
„Magyarország egész köznépe ujjongott, hogy ilyen védelmezőt
kapott,
majd nagy örömében hangos szóval adott hálát Istennek, harangok
és kürtök
szava szállott a levegőben” – írta erről a napról a
krónikás.42
És nem túlzott egy cseppet sem: a futárok már
napokkal korábban
megvitték az ország minden szegletébe az örömhírt: Hunyadi
vajda úr a
király nagykorúságáig viseli a nemzet kormányzásának minden
terhét. A
városokban, falvakban, a vármegyék legeldugottabb szegletében is
boldog ünneplés fogadta a hírt: mindenki azt várta,
hogy Hunyadi
vezetésével minden jobb lesz, minden könnyebb lesz.
Két nappal később az országgyűlés döntéseire hivatkozva
a
kormányzó úr rendkívüli hadiadót vetett ki a Habsburg
Frigyes ellen
indítandó háború céljaira – öt portánként egy aranyat. A
kisnemesség,
amely titkon abban reménykedett, hogy az új hatalom leveszi
válláról a
terhek egy részét, döbbenten tapasztalta, hogy még a
jobbágytalan
kisnemeseknek is adóznia kell: négyen fizetnek egy aranyat,
s bizony azt
a picurka egyet is kíméletlenül behajtják Hunyadi úr
adószedői. A
rendkívüli hadiadó kezelését a kormányzó úr Vitéz János
váradi
püspökre bízta – újabb pofon a bárói rendnek.
És az adószedők egyszeriben ellepték az országot.
Néhány héttel a választás után sokan azt kívánták, a
jöttment oláh
bárcsak meg sem született volna.

4.

Az első hetek megfeszített munkával teltek, aminek java

része Vitéz
kancellárra és Thuz sáfárra hárult. Peres ügyek, Ulászló
idején tett
birtokadományok megerősítései, erőteljes figyelmeztetések, fenyegetések
– tárgyalások egész sora jelezte, hogy Hunyadi igyekszik
behozni a
kancellária lemaradását, mielőtt a hadjáratot megindítaná.
Erdélyben továbbra is haramiák garázdálkodtak: Hunyadi
erélyesen
utasította alvajdáit, Györgyi Bodó Gergelyt és Vízaknai Miklóst,
hogy a
kellő szigorral vessenek véget az áldatlan állapotoknak. Ennél
fogósabb
kérdésnek bizonyult, hogy mi legyen északon Giskra huszita
haramiáival. Jankó titkon még mindig abban bízott,
hogy a csehekkel
sikerül megegyezni, és Giskra csapatait beolvaszthatja végül
mind
szaporodó magánhadseregébe. Ezért óvatos, tapogatózó lépéseket
tett a
nemrég lemondatott országkapitány felé, vajh, milyen
feltételekkel
hosszabbíthatnák meg a fegyverszünetet – már csak azért is, hogy
addig
nyugaton leszámolhasson Frigyes zsoldosaival. Válasz egyelőre
nem
érkezett, de legalább a harcok nem újultak ki a
Felvidéken.
Elég gondot okoztak a belső feszültségek is. Az új
kormányzó ebben a
kérdésben nem ismert kegyelmet: a lehető legszigorúbb
eszközökkel
igyekezett megegyezésre, megbékélésre késztetni mindenkit, aki erre
hajlandónak mutatkozott. Még Szent Iván havában rábírta a
Rozgonyiakat, hogy állapodjanak meg a Kanizsaiakkal, s
kölcsönösen
adják vissza egymásnak elfoglalva bitorolt falvaikat, birtokaikat.
Ezen túl
a Rozgonyiak családi belső viszályának is sikerült
hamarosan véget
vetni. Szent Mihály havára43 írásos passzust adott a család
mindkét ága,
hogy nem fegyverrel, hanem legfeljebb peres úton igyekeznek
rendezni
nézeteltéréseiket. S az ígéret nem csak ígéret maradt:
Hunyadi erős
kézzel vigyázta a törékeny belső békességet. Még a Garaiak
és Kanizsaiak
régóta húzódó vitájában is csaknem sikerült megegyezésre
jutni.
Csaknem… Itt azonban nem bizonyult elégségesnek a kormányzói
akarat
és szigor, mivel az ellenérdekelt felek túlságosan
messzire mentek
egymás sértegetésében. A legfőbb kárvallott ebben a
vitában Garai
László újonnan kinevezett macsói bán kedves húga,
Dorottya volt, akit
nemes egyszerűséggel csak Nagyseggű Dorottyának nevezett az
ország
nemessége, lévén, hogy Dorottya asszony csakugyan terebélyes
tomport
növesztett meglett asszony korára. Ezeket a gigászi
méreteket különösen
első férjura, Kanizsai László soproni főispán szenvedte meg,
akit a
nemesség egyetemlegesen sajnált asszonya vehemens viselkedése
és
túlzott kiterjedése miatt. Kanizsai László hamar itt
is hagyta a földi
árnyékvilágot szégyenében, ám fivére, Kanizsai Imre úr
olyannyira
gyűlölte a sógor Garák egész nemzetségét, hogy
unokaöccse, ifjabb
Kanizsai László nem kis bosszúságára Anyádvalaga néven
alapított neki
falut valahol a zalai rengetegben.44
Ez a gesztus már soknak bizonyult: a Garaiak és
a Kanizsaiak egyik
ága innentől kezdve semmiképpen nem kívánt megbékélni a
másik
Kanizsai ággal, igaz, a fegyveres összetűzéseket egy időre
elnapolták. Az
országban a nyár folyamán és ősszel feltűnő békesség
támadt, és ezt
mindenki Hunyadi kormányzó érdemének tulajdonította. Szent
Mihály
havában aztán váratlanul sikerült megegyezni Giskra lovaggal
is. A
huszita haramia ennek értelmében további három évre
megtarthatta az
amúgy is szilárdan kezén lévő körmöci bánya- és pénzverő
kamarát,
Kassa, Lőcse, Eperjes és Bártfa királyi városokat,
Sáros, Zemplén és
Abaúj megyék kamarahasznát és a harmincadokat, valamint a
zólyomi
várakat. Kötelezték viszont arra, hogy zsoldosait saját
vagyonából
fizesse, valamint, hogy az általa és hívei által
elfoglalva tartott várakat
adja szépen vissza. Ez utóbbi passzusok – előre sejthetően
– persze nem
teljesültek. De legalább átmenetileg csend és nyugalom
támadt északon
is.
Ha az adószedők nem járták volna oly szorgosan a
vidéket, talán még
jókedv is uralkodott volna Magyarországon. Csakhogy az
adószedők
szorgosan jártak, és szokatlan szigorral hajtották be a
rendkívüli
hadiadót.
 Hunyadi János ekkor már a Habsburg Frigyes elleni
háborúra
készült.
 5.

BRUSZA, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 850. ESZTENDEJÉBEN, JUMADA AL-THANI HÓNAP 25.45

A pápa ügynöke gondosan megigazította díszes öltözéke

redőit, és nyájas
kifejezést öltve meghajolt a visszavonultságában élő szultán előtt:
– Fényes tekintetű padisah, félek, a hír, amit hoztam,
nem a
legmegnyugtatóbb számodra.
Murád, ki nem is oly régen az Oszmán Birodalom feje
volt,
szórakozottan pillantott fel az irattekercsből, amit éppen
tanulmányozott. Régi perzsa költők versei voltak azok,
olyan poétáké,
akik még értettek a szavak varázslatához, és akik látását
nem
homályosította el hatalom, félelem és erőszak.
Murád, a lemondott szultán mindent megadott volna, hogy
úgy
tudjon verselni, ahogy a perzsa klasszikusok, hogy
figyelmének minden
apró részletét le tudja kötni egy madár dalának
szépsége, a nyíló
orgonabokrok színei, vagy a tenger morajának ősi vadsága.
Ennél már
csak annak örült volna jobban, ha ezek tökéletességét
rímekbe is tudta
volna szedni.
De sajnos, és ezzel ebben a korban már illett
szembenézni, soha nem
lesz olyan nagy költő, mint a perzsa mesterek, akárhány
verset is ír
unalmas napjaiban.
– Nem a legmegnyugtatóbb hír? Ugyan, kedves barátom, engem
már
nem zaklatnak fel a világi élet hírei. Nézz körül, ebben
a kertben
mindent megtalálok, ami az élet gyönyöreihez szükségeltetik.
Virágzó,
illatos szirmokat, káprázatos színeket, madarak trillázó énekét,
bájos
odaliszkjeim alabástromfehérségű testét.
– Kívánom néked, uram, hogy életed végéig ez a
paradicsomi
gyönyör vegyen körül! – Cyriaco de Ancona, a pápa
ügynöke hamiskás
mosollyal a mellette álló Francesco Draperióra pillantott, aki ugyan
nem
értett oly jól a szavak csűrés-csavarásához, mint társa,
de jelenléte
kétségkívül emelte a titkos találkozó jelentőségét. A
genovai ugyanis
nem kísérte volna el műgyűjtő barátját erre az útra,
ha nem valami
egészen rendkívüli ügyről lenne szó.
– Amitől tartottunk, fényes tekintetű padisah, az
sajnos
bekövetkezett! – tárta szét a karját Ancona, és
vonásaira oly mély
fájdalom ült ki, mintha valóban személyes veszteség érte volna.
Murád a homlokát ráncolta.
– Amikor legutóbb találkoztunk Maniszában, arra gondoltam,
Allah
talán a könnyebbik utat választja nekünk.
– Ebben bíztunk mi is, uram, és abban is, hogy nem kell
zaklatnunk
többet fenséges elvonultságodban. De sajnos az események…
– Azért jöttem Bruszába – Murád elfordult a két
európaitól, és a
szultáni fogadóterem színes üvegablakára szegezte tekintetét
–, hogy
verset írjak egy régi ágyasom emlékének. Hümai hatunnak
hívták, és
képzeld csak el, kedves barátom, már nem emlékszem az
arcára. Igaz,
nem sokáig volt az ágyasom, valamiért nagyon korán
eltávolították a
közelemből. Talán valami gond merült fel a származásával
kapcsolatban,
erre sem emlékszem pontosan. Mégis, ez az asszony szülte
nekem
Mohamedet…
Murád a vendégekre mosolygott.
– Napok óta próbálom megírni ezt a verset hajdani
kedvesem
emlékére, de nem jut eszembe róla semmi. Hajnalban a
sírjához
látogattam. Nagyon szép síremlék. Végtére is egy szultán
édesanyjának a
síremléke, illő is, hogy szép legyen. Mégsem emlékszem rá.
Elmosta
emlékezetemből az arcát, az illatát, a szavait, az
ölelését az idő. Hát nem
különös?
Cyriaco de Ancona zavartan a genovaira sandított.
– Biztosíthatlak, uram, a hír, amit hoztunk, kihat majd fiad
életére és
az egész birodalom létére is.
Murád lehunyta a szemét.
– Hunyadi?
– Igen, fényes tekintetű padisah. Hunyadi.
– Mi történt?
– A magyarok kormányzó urukká választották Hunyadi
Jánost.
– Vagyis ő lett a vezetőjük?
– A valódi királyuk az alemannok fogságában van. És
ráadásul
gyermek még.
– Az én fiam is gyermek, mégis rábíztam az uralkodás
terheit.
– Csakhogy Habsburg László király felséged Mohamed fiánál
is jóval
fiatalabb. Nem alkalmas még az uralkodásra, és ráadásul
Habsburg
Frigyes király személyes gyámságában… tulajdonképpen fogságában
tartja.
Murád elgondolkodva bámulta az üvegablak színes díszeit.
– És a magyaroknak erős vezetőre volt szükségük.
Megválasztották
hát Hunyadi Jánost.
– Így történt, uram. Nemrégen kaptam a futár
üzenetét:
Magyarországon megkezdték a hadsereg felszerelését.
Murád felvonta szemöldökét.
– Ellenünk?
– A hírek egyértelműen arról szólnak, hogy Habsburg Frigyes
ellen.
– Úgy…
– Fenséges szultán, római és genovai barátaink úgy
vélik, hogy
Hunyadi kormányzóvá választásával a törökökkel kötött
békének is
hamarosan vége szakad.
– Nem, nincs közöttünk béke! – figyelmeztette vendégeit
Murád. –
Azt már rég megszegte az engürúsz király.
– Várna óta mégis hallgattak a fegyverek. Nagyjából…
Murád tűnődve bámulta a kezében tartott perzsa
versekből álló
pergamencsomót. Lehet, azokat a poémákat soha nem fogja
megírni.
Most biztosan nem, most sokkal fontosabb dolga akad…
– Köszönöm, kedves barátaim, hogy ide siettetek és
megosztottátok
velem ezt a hírt.
– Mit szándékozol tenni, uram?
Murád megbocsájtó mosolya mögött halovány szomorúság is
bujkált.
– Kedves Cyriaco! De hiszen tudod jól, mit fogok
tenni! Már akkor
tudtad, amikor betetted a lábad a palotámba.
– Ellenkezőleg, nagyuram!
A szultán felállt vánkosairól, és a pergamenfüzért a
sarokba hajította.
– Szívesen adóztam volna még néhány évet a gyönyörök
kertjének, a
madárdalnak és a gondtalan életnek. Ez a hír azonban…
őszintén
szólva… felzaklat, kedves barátaim. A fiam nincs felkészülve arra,
hogy
megütközzön Hunyadi Jánossal. Edirne janicsár egységei a
lázadás
szélére jutottak, és a birodalom minden eresztékében
recseg-ropog. Nincs
sok választásom.
A két európai sokatmondó pillantást váltott.
– Ez azt jelenti, uram, hogy…
– Megírhatjátok Rómába, Genovába nyugodtan… – Murád
megropogtatta csontjait, és álmosan kinyitotta az ablakot.
Odakintről
forró, kora őszi levegő áradt a terembe. – Megírhatjátok,
hogy Murád, az
Oszmán Birodalom hatalomtól visszavonult császára a mai napon
újra
magához veszi a kormányzás pálcáját, és fiát félreállítja
a trónról egy
időre. Háború lesz, úgyhogy feltételezem, Genova
megint jól jár majd.
Nem, kedves barátom, nem kell szabadkoznod, szükségünk lesz az
ágyúkra, amit városod szállít nekünk. Sajnos a fiam
kísérletei kudarcot
vallottak saját tüzérségünk megteremtésére… Megírhatjátok, hogy amíg
Hunyadi János áll Magyarország élén, egyetlen muszlim
sem alhat
biztonságban. Megírhatjátok, hogy Murád, minden igazhitű ura,
a Hit
védelmezője, Isten árnyéka a földön készen áll az újabb
háborúra!

6.

Cyriaco de Ancona még aznap megírta értesüléseit a

szentatyának, s
ugyanezt tette Francesco Draperio is a genovai szenátusnak
szánt
üzenetében. Néhány hét múlva újabb hírekről számolhattak
be: az ifjú
Mohamedet atyja Maniszába küldte elmélkedni a világ
mulandó
dicsőségéről és édesanyja váratlan haláláról.
A Drinápolyba bevonuló Murád szultánt a nép kirobbanó
lelkesedéssel fogadta. Halil pasa, nagyvezír könnyes szemmel várta
őt a
város kapujában, és alázata jeléül mezítláb gyalogolt a
szultán arabs
paripája mellett, egészen a szerájig. Murád körbejárta a
palotát, és némi
undorral – első hivatali feladataként – szentesítette a
Velencei
Köztársasággal megkötött békét és kereskedelmi szerződést.
Néhány nappal később a ruméliai janicsár hadtestek
egységei
lelkesen indultak csatába régi-új szultánjuk nevével ajkukon.
A török
hadak Moreára zúdultak, hogy felszámolják azt a görög ellenállást,
amit
Mohamed vezetésével képtelenek voltak eddig eltaposni. Murád
személyesen állt serege élére: Széreszből Thermopüla felé vezette
a
hadait. A várost a görögök pánikszerűen kiürítették,
Morea nagy része
néhány nap alatt török uralom alá került.
Murád ugyanis úgy vélte, kihasználja az időt, amíg
Hunyadi nyugat
felé sújt le megint.

7.

MÓR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1526. KARÁCSONY HAVÁNAK46 11. NAPJA

Dénes csontig fagyott a csikorgó hidegben. Hiába bugyolálta be

magát a
prémes köpenybe, a könyörtelenül süvítő szél az arcába
hordta a
jégszilánkos havat. Bármerre fordította fejét, a kavargó
förgeteg
minduntalan lélegzetét szegte. Lába kezdett elfagyni, nem érezte
már
kezeit sem, amivel a gyeplőt szorongatta. Különben sem
sokat látott
ebben az átkozott ítéletidőben – tejfehér köd és sivár hómező
vette körül
minden irányban.
Ideje volt megpihenni, ezt jelezte lova mind panaszosabb prüszkölése
is. A fiú érezte, hogy láz hevíti, végtagjai elnehezültek,
minden csontja
sajgott a fájdalomtól. Szerencsére a ködből épp
kibontakoztak Mór szélső
házai; csak kell itt lennie egy fogadónak…
Ahogy közelebb léptetett, az országút mentén rémisztő
alakokat
pillantott meg. Az árokszélen kuporogtak egymáshoz bújva. Dénes
nem
látta őket jól, de ahogy egyikük feléje fordította arcát,
mintha egy
csontváz koponyája bámult volna rá. A szerzetes iszonyodva
nézte,
amint egy aszott, pálcikavékony gyermekkéz nyúl felé az alaktalan
rongycsomóból reszketve, egy csorba tálkát emelve fel. A
halálra
soványodott kölyök mellett mozdulatlan csecsemőtetem hevert, félig
már
belepték a frissen hullott hópihék. Édesanyjuk eszelős
tekintettel
ringatózott a hóban, az arca hamuszürke volt, akár csimbókban
lógó
haja, mely függönyt vont aszott vonásai elé.
 Dénes az erszénye felé tapogatózott, de lova tovább
vitte, fagyott
ujjai amúgy sem lettek volna képesek kikutatni az
ezüstgarasokat.
Néhány öllel arrébb hátrafordult, de a hóförgeteg már falat
emelt közé és
az árokban koldulók közé.
A fogadót megtalálta, s magában hálát rebegett a
Mindenhatóhoz,
amiért idáig segített elvergődnie. Az ítéletidő
Székesfehérvár óta
tombolt, ő mégsem adhatta fel, mert Pozsonyba kellett érnie
idejében,
ahogy a szép öregember és Szerémi püspök meghagyták neki.
Hátasát bekötötte a fogadó melletti istállóba, amelynek
döngölt
padlója tele volt emberekkel, majd a havat taposva
benyitott a rozoga
ácsolatú épület előterébe. Azon nyomban orrba vágta a
szinte
elviselhetetlen bűz és a nyitott tűzhelyből áradó pokoli meleg.
A földön
alvó, vagy épp részeg férfiak, nők hevertek saját mocskukban,
az
összevissza asztaloknál megfáradt utasok próbálták csillapítani
éhségüket, szomjukat.
A tűzhelyen lobogó tűzön kívül semmiféle fény nem
világlott, így a
hodály hátsó traktusai árnyékban maradtak. A háttérben
sejtelmes
emberalakok mocorogtak. Néhány koldus azonnal feléje
botorkált,
átgázolva a padlón csúszó-mászó gyermekeken. Dénes
legszívesebben
azonnal fordult volna ki a fogadóból, de elég volt a
kinti hidegre
gondolnia, s inkább mégis erőt vett magán.
A fogadóst kereste tekintetével, s hamarosan meg is
találta; kezét
koszos kötényébe dörgölve közeledett kissé dülöngélő járással,
gyanakvó
tekintettel.
– Mit akarsz, kölyök?
A szerzetes sóvárogva pillantott egy üres szék felé, és a
rettenetes bűz
ellenére is úgy érezte, képes lenne néhány falatot
és néhány korty bort
leerőltetni a torkán.
– Megszállnék, ha lehet!
– Nem lehet!
– De hiszen ez egy fogadó…
– Nincs hely. Nézz körül! Az út tele menekültekkel.
Minden szobát
kiadtunk már.
– Valahol csak meghúzhatnám magam…
 – Valahol biztosan! De nem itt! Ha van pénzed, legfeljebb
egy kupa
bort kaphatsz!
– Van… Van pénzem, uram!
– Ülj le oda! És húzd meg magad, mert feszült mostanság
a hangulat
errefelé. Cseh zsoldosok iszogatnak a hátsó fertályban, nem
szeretném,
ha bajba kerülnél.
Dénes aggodalmaskodva körbepillantott.
A fogadó ivója apokaliptikus látványt nyújtott, de
zsoldosoknak
egyelőre nyomát sem látta; a vendégek körül
sertepertélő szajhák és
zsebmetszők viszont szemet szúrtak neki.
– Az istállóban sem alhatnék el? Nem lesz velem semmi baj!
A fogadós megvetően végigmérte, aztán legyintett.
– Az istállóban sincs hely. Tele van csavargókkal,
fejenként egy
garasért meghúzhatják magukat a lovak alatt, a
szalmában. Az istálló
végébe meg ferencesek fészkelték be magukat éjszakára egy
koporsóval.
– Egy koporsóval?
– Engem nem érdekel, hogy halott vagy élő foglalja a
helyet. Aki
fizet, meghúzhatja magát nálunk!
Dénes elérkezettnek látta az időt, hogy előhalássza
a tarsolyában
lapuló ezüstök közül az elsőt.
– Tessék! Biztosan akad még egy sarok abban az átkozott
istállóban…
A fogadós hitetlenkedve bámulta a markában csillogó
dénárt, mintha
nem kapiskálná egészen pontosan, mit árválkodik az ott egyedül.
Dénes értette a dolgot, és előkotort neki még egyet.
– A koporsó mellett talán elférsz, fiam! Az
abrakos sarokban… No,
Isten hozott minálunk, hozom a bort!
Dénes gyomra háborgott a förtelmes bűztől, de átlépdelve
a földön
heverő utazókat letelepedett az egyetlen üres székre, amit
az ivóban
látott. Szerencséjére vagy balszerencséjére elég közel volt a
hatalmas
tűzhelyhez, s pillanatokon belül minden porcikája
átmelegedett. Így
végre nem érezte, milyen magas láz hevíti, s rövid
időre a végtagjait
mardosó fájdalomról is elfeledkezhetett.
A bor, amit a fogadós lecsapott eléje egy agyonrágcsált
szélű
fakupában, húgymeleg volt és szinte ihatatlanul ecetes. Dénes
belenyalt,
a gyomra újra háborogni kezdett, kevésen múlt, hogy nem
hányt a
padlóra.
– Enni is kérsz valamit, kölyök?
Dénes remegő kézzel leoldotta magáról úti köpenyét, és
a csupa zsír,
csupa mocsok asztal szélére terítette. A fogadós szeme
elkerekedett az
előbukkanó szerzetesi csuha láttán.
– A hétszázát! Hát te meg pap vagy?
– Bencés szerzetes – mondta alig hallhatóan Dénes. –
És köszönöm,
nem vagyok éhes!
A fogadós szemmel láthatóan megsajnálta, s mivel ezekben
a zavaros
időkben is szorult belé némi együttérzés az anyaszentegyház tagjai
iránt,
közelebb hajolt a fiú füléhez, és belesúgta:
– Menten hozok én neked egy falást abból, amit én is
eszek odabenn
a konyhán. Ne aggódj, nem azt a rághatatlan mócsingot
kapod, amit a
többiek! És gondoskodom róla, hogy jusson hely az istállóban!
Dénes megkönnyebbült valamelyest; nézelődni kezdett, de amit
látott
maga körül, attól megrémült. Bénák, vakok, bélpoklosok
zsúfolódtak
össze a fogadó egyik részén, és hátborzongató vihogások,
horkantások
közepette csámcsogtak valamin, amiről a fiú nem szerette
volna tudni,
hogy miféle állatnak miféle része lehetett eredetileg.
A távolabbi padokon, székeken többnyire hétköznapinak tűnő utasok
szorongtak, beszélgettek, és szegényes vacsorájukat költötték. Az
árnyakba vesző sarkokban zsebmetszők, szajhák lestek
áldozataikra,
amott, a tűzhely túlsó oldalán pedig cseh karattyolás
visszhangzott –
bizonyára az emlegetett zsoldosok. Tán még a mohácsi csatára
érkeztek,
de lekésték az ütközetet, s azóta is itt téblábolnak, soha
meg nem érkező
szerencséjükre várva.
A fogadós tartotta szavát, és kisvártatva valami
kásaféleséget lökött
az asztalára, s hízelkedő mozdulattal jelezte, hogy ez a
ház megtisztelő
gesztusa az egyház újabb képviselőjének, majd elsietett, hogy
szétválasszon néhány verekedő részeget a terem túlsó végében.
Dénes igyekezett nyájas képet vágni az alamizsnához,
de ahogy az
első kanállal a szájához emelte a kását, észrevette, hogy
valami mocorog
a sárgás masszában.
 Lelkiismeret-furdalás nélkül a földre öntötte az
egészet; a földön
csúszó-mászó gyerekek azonban rögvest felnyalták onnan,
mielőtt a fiú
megakadályozhatta volna.
Öklendezve talpra vergődött, de egy erőteljes kéz
visszanyomta a
székbe.
– Hová, hová, barátocskám?
Magas, csontos arcú férfi volt mélyen ülő szemekkel, sűrű,
fekete
szakállal.
– Nem érzem jól magam! Eressz, uram!
– Még kevésbé fogod jól érezni magad, ha
felfigyelnek rád! Errefelé
nyüzsögnek a Habsburgok kémei!
Dénes rosszat sejtve végigmérte az idegent.
– Én csak egy egyszerű szerzetes vagyok…
– Hogyne! Én pedig a római pápa volnék, komám!
Ha ilyen óvatlan
vagy, fiacskám, nem éred el Győrt sem, nemhogy Pozsonyt! A püspök
úr
ajánlólevele megvan még?
A fiú ösztönösen a csuhájába varrt pergamenhez kapott.
– Most már tudom, hová rejtetted! – vigyorgott az idegen.
– Nemcsak
óvatlan vagy, fiacskám, hanem ostoba is. Ha Ferdinánd
kémje lennék,
már csak el kellene vágnom a torkod és elvennem a
levelet, hogy Oláh
Miklós bizalmába férkőzhessek!
Dénes bosszúsan felkapta a kupát, és jókorát kortyolt
az ecetes
borból.
– Talán Szerémi püspök úr küldött utánam, hogy ellenőrizz?
– Dehogy! Öreg barátod kért meg, hogy vigyázzak rád, amíg el
nem
éred Pozsonyt.
– Miféle öreg barátom? – próbálkozott Dénes, de az
idegen gúnyosan
lenézett rá, majd egyszerűen nyakon csapta.
– Deér-Sólyom István, te taknyos! Megkért ugyan, hogy ne
bántsalak,
de megérdemelsz néhány pofont, Istenemre! Azonnal indulj
tovább!
– Ebben az ítéletidőben? Hiszen odakinn mindjárt éjszaka
lesz! Lázas
vagyok, uram, lóra sem tudnék ülni tán…
– A küldetésed mindennél fontosabb! Ha nem sietsz, lemaradsz
Frigyes koronázásáról. Keveseknek adatik meg, hogy két koronázási
ceremóniát is láthassanak életükben, te néhány héten belül
megélheted
mindkettőt.
Dénes elvörösödött.
– A lovam is kimerült… Odakinn hóvihar dühöng. Éjjelre
megszállok
itt, hajnalban indulok tovább, ígérem!
Az idegen óvatosan körbepillantott a teremben, a
fogadó vendégei
látszólag ügyet sem vetettek rájuk.
– Követni foglak, Dénes! Ha letérsz az útról, vagy
ha hagyod ellopni a
püspök úr ajánlólevelét, utolérlek és megöllek!
A szerzetes tűnődve nézte a beesett szemeket és
a csontos arcot.
Valahonnan ismerősnek tűntek ezek a vonások.
– Találkoztunk már valahol?
– Nem, és remélem, nem is fogunk többet soha. Ha
eléred élve
Pozsony külvárosát, én haladéktalanul visszatérek Fehérvárra.
Épp elég
dolgom van másutt is…
– Ki vagy?
– Semmi közöd hozzá!
– Ismerlek valahonnan.
– Engem ugyan nem. Csak apámat…
Az idegen újra meglegyintette Dénes arcát, kiitta
a maradék ecetes
bort, és éppoly váratlanul, ahogy megjelent, eltűnt a fogadó
egyik sötét
szegletében.
A szerzetes elhűlve bámult maga elé néhány pillanatig.
Amikor egy
nyeszlett, beesett mellű szajha szédelgett az asztalához és
üveges
tekintettel rámeredt, Dénes tudta, hogy eljött a távozás ideje.
Félretolta a nőt, és a földön heverőkben botladozva
kiszédelgett a
szabadba.
A hideg a csontjait karistolta, a süvítő szél
pedig fájdalmasan mart
arcába, mintha húsát igyekezne lecibálni koponyájáról. Sötét
volt már,
az égen se csillagok, se Hold nem ragyogott – a távoli
Duna felől fekete
fellegeket sodort az éjszakai szél Mór fölé.
Az istállóban éppen olyan hideg volt, mint odakünn. A kikötött
lovak
alatt, a szeles, oldalfal nélküli tákolmány minden
szegletében emberek
hevertek a szalmán. Egyesek hortyogva az igazak álmát
aludták, mások
csak bámultak maguk elé. Néhányan fojtott hangon
beszélgettek,
lélegzetük fehéren párállott körülöttük.
Dénes csak ekkor jött rá, hogy szőrmegalléros úti köpenye
a
fogadóban maradt. Visszabotorkált érte, de már bottal üthette
nyomát –
csak annyit ért el, hogy az aszott mellű szajha
elérkezettnek látván az
időt nyakába akaszkodott, és a fülébe suttogta:
– Két garasért megdögönyözhetsz, kicsi papocskám!
A szájából dőlő iszonyatos bűz és a bőrén vöröslő
kelések alapján
Dénes egyáltalán nem volt benne biztos, hogy bárkinek kedve
lenne
megdögönyözni szerencsétlent, ám belepirult, amikor emlékei között
egy
villanásnyi időre felrémlettek a bátmonostori kolostor
pincéjében átélt
boldog órák azzal a parasztlánnyal. A csiklandozó
képzetbe
beleborzongott, félretolta útjából a szajhát, és szédelegve
visszatért a
rozzant istállóba, hogy néhány órácskát megpróbáljon aludni.
Első pillantásra úgy tűnt, valóban nincs már hely,
ahová
bevackolhatná magát. Az istálló egyik fala rég kidőlt,
középen ugyan egy
kisebb gödörben tűz lobogott, de sok meleget nem adott.
A török által elpusztított falvaikból, városaikból
elmenekült, s jobb
életet kereső nyomorultak s a közönséges utazók
egymás hegyén-hátán
hevertek összekeveredve a haramiákkal, ágrólszakadt kölykökkel,
akik
ezen a télen szülők nélkül bolyongtak ezrével, tízezrével
a feldúlt
országban.
Dénes figyelmét azonban nem ők kötötték le; megbabonázva
bámulta
az istálló végében, a többiektől kissé félrehúzódva
tanyázó ferences
barátokat és a koporsójukat.
Róluk beszélt hát a fogadós… Szürke, kopott csuhájukban
összebújtak, majd megvette őket az Isten hidege. Az
istálló falánál egy
vaskoporsó hevert, azt védelmezve helyezkedtek el, fél szemmel
folyamatosan a szerteszét heverő embereket figyelve, mintha
ugrásra
készen azt várnák, vajon el akarja-e orozni valaki tőlük
féltett kincsüket.
Nyilván ezért nem hagyták kordéjukon a koporsót, ezért
cipelték be
magukkal ebbe a zsúfolt helyiségbe.
A szerzetesek attól a pillanattól kezdve követték tekintetükkel,
hogy
Dénes belépett. Látták, hogy tétován feléjük közeledik a
földön heverő
férfiak és nők között, s minden izmuk megfeszült, ugrásra
készen várva,
mit akar tőlük a jövevény.
– Isten adjon nyugodást, testvérek! – mosolygott, ahogy
közel ért
hozzájuk. – A fogadós szerint még maradt nékem egy kis
hely…
– Itt ugyan nincsen! Tágulj innen!
Dénes igyekezett a lehető legnyájasabb arckifejezést magára
ölteni.
– Krisztusra kérlek benneteket, legyetek könyörületesek,
testvérek.
Bencés szerzetes vagyok. Csak egy kis helyet kérek, nem
zavarok senkit,
engedjétek, hogy meghúzzam magam!
A ferencesek pusmogni kezdtek egymás között, de továbbra
is
gyanakodva méregették Dénest.
– Biztosan találsz valahol másutt vackot magadnak… Menj
Isten
hírével!
A fiú nem tudta levenni a szemét a vaskoporsóról.
Hét lakat védte.
Szélei megrozsdásodtak, igen régi darabnak tűnt, de ezzel
együtt lerítt
róla, hogy soha nem hevert földben. Az oldalán elmosódott,
valaha
cirádás betűkkel ráfestett latin szöveg díszelgett.
– A koporsó lábánál megalszom szívesen.
A ferencesek egyike, talán a vezetőjük, tagbaszakadt,
széles vállú,
durva arcú fickó talpra vergődött és fenyegetőn megindult a fiú
felé.
– Mit akarsz tőlünk? Ki küldött?
– Nem küldött senki. Dénes a nevem, Somogyi
Dénes. Fehérvárról
tartok Pozsonyba, testvérek.
A csuhások sokatmondó pillantást váltottak egymással.
– Mostanság nem sokan utaznak Fehérvárról Pozsonyba. Te
kihez
tartasz? Csak nem az áruló Habsburg-párti kutyákhoz?
Dénes egy pillanatig mérlegelte, mit mondjon, de aztán úgy
döntött,
az igazságnál nincs jobb magyarázat.
– Oláh Miklós kancellárhoz tartok.
– Mit akarsz tőle?
– Segítségére kívánok lenni. A kancellárián megszaporodott
a munka,
s engem ajánlottak néki.
– Oláh kancellár jó ember – tűnődött a ferencesek vezetője.
– Ismered
tán személyesen?
 – Nem ismerem. Ajánlólevelet viszek, azzal kell őt keresnem.
A szerzetesek megint összenéztek.
– Ki írta az ajánlólevelet?
– Azt nem mondhatom meg… Ti honnan jöttök, testvérek?
Az egyik ferences meggondolatlanul kibökte:
– Újlakról…
A többiek gyilkos pillantásával szembesülve elvörösödött,
és nem
szólalt meg többet. Dénes elraktározta magában, amit
hallott, de ennél
sokkal többre volt kíváncsi.
– No és hová tartotok, testvérek?
A tagbaszakadt férfi halkabbra fogta, mert a közelben
heverésző
utazók némelyike elkezdett hallgatózni.
– Ami azt illeti, mi is Pozsonyba szeretnénk elvergődni.
De
veszedelmes az út, az ember nem tudja, kibe botlik manapság.
Dénes megértően bólogatott.
– Talán tudok nektek segíteni.
– Ugyan miképp?
– Elkísérlek benneteket, ha akarjátok. Pozsonyhoz közel érve
valószínűleg ellenőrzik már az utakat. Az Oláh kancellárhoz
írott
ajánlólevelem benneteket is megvédhet…
– Egy ajánlólevél? De hisz a zsoldosok olvasni sem
tudnak.
– Egyházfiak vagyunk valamennyien. Ha egy menlevél birtokában
egy koporsót kísérünk, azt hiszem, nem keltünk gyanút
semmiféle
zsoldos csapatban. Sok derék magyar urat hantolnak ki
mostanság
Mohács mezejéről, hogy otthon temessék el őket újra… Abban
a
vaskoporsóban feltételezem, egy holttest hever…
A ferencesek vezetője elvigyorodott.
– A nevem Rajnald testvér. Ha találsz helyet
magadnak, Dénes,
heveredj le mellettünk.
A fiú hálásan megrázta Rajnald kezét.
– Igyekszem nem zavarni benneteket, ígérem!
Helyet valóban csak a vaskoporsó lábánál talált, éppen
akkora kis
szegletet, hogy összegömbölyödve elfért a fal mellett. Fejét
a lovak
halomba rakott abrakjának vetette, csizmás lábát a
koporsónak
feszítette.
Elfészkelődött nagy nehezen. Kényelmesnek nem, de még csak
elviselhetőnek sem lehetett nevezni a helyet: prémgalléros
köpenye
nélkül Dénes vacogott, gyomrát éhség és szomjúság
mardosta.
Felfázhatott ideúton, mert hólyagja éles szúrással hasogatott már
órák
óta. Arra gondolt, megpróbál aludni, aztán néhány óra múlva
átvergődik
az istálló padlóján hortyogó vagy álmatlanul forgolódó tömegen,
és
odakint könnyít magán.
De bármilyen kimerült volt is, a gondolat nem hagyta
aludni: vizelési
ingere pillanatról pillanatra erősödött, végül úgy
elhatalmasodott rajta,
hogy másra nem is tudott gondolni.
Mégsem merte megzavarni a közvetlen közelében halkan
beszélgető
ferenceseket, már csak azért sem, mert bármilyen fojtott
hangon
igyekeztek diskurálni, egy-egy szófoszlányt elcsípett magának.
Figyelt, legalábbis igyekezett figyelni, ám a derekát
feszítő döngölt
föld, a talajból felhatoló fagyos hideg, no meg a
vizelési inger mellett
már képtelen volt összpontosítani.
Forgolódni próbált, de mozogni sem nagyon bírt azon a
kis helyen.
Újlak… Újlak… Újlak…
Ez visszhangzott agyában, és lassan, ahogy a fájdalommal
birkózott,
homályos felismerés körvonalazódott zavaros gondolatainak örvényében.
Újlakról… Újlakról jönnek…
Néhány minutának tűnt, amíg aludt, de nem volt biztos benne,
hogy
nem teltek el órák közben. Amikor nyögve feltérdelt és
megtámaszkodott
a koporsóban, úgy érezte, fáradtabb, mint amikor lehunyta a
szemét.
– Mi baj? – kérdezte aggodalmaskodva Rajnald testvér. –
Nem érzed
jól magad?
– Ki kell mennem!
Dénes talpra vergődött, s közben sikerült egészen
közelről
kisilabizálnia a koporsó feliratát:

FID.. DEF…SOR ET AUCT.., ECCLES..E TUTOR, CHR..TI TUBA,

DOCT…AE MAXI… IUDEX47

Rajnald testvér meglepően segítőkésznek mutatkozott: átkarolta

Dénest,
és segített neki átvergődni a padlón heverő testek
között. Odakinn a fiú
dideregve a hóba vizelt; közben éles, hasító fájdalmat
érzett
hólyagjában, ami semmi jóval nem kecsegtetett.
– Ha tüdőgyulladást kapsz, nem érsz élve Pozsonyba! –
Rajnald
testvér a fejét ingatta. – Egész testedben reszketsz, fiam!
– Nem betegedhetek meg! – A szerzetes borzongott, a
szél újult
erővel süvített keresztül csuhája szövedékén. – Fontos
küldetésem van…
– Ahogy nekünk is – Rajnaldban mintha valami mély
együttérzés
támadt volna fel a fiú iránt. – Gyere, Dénes! Gerson
testvérünknek talán
akad még egy kis égetett bora!
Visszabotorkáltak a szellős, sötét istállóba, de a
ferences nem az
abrakhalom és a vaskoporsó közötti sutba fektette vissza
a fiút, hanem
maguk közt készített neki sebtiben fekhelyet szalmából. A többi
szerzetes
még mindig gyanakodva méregette, mire Rajnald leintette őket.
– Ez csak egy szerencsétlen magyar fiú, a légynek sem
ártana. Viszont
nekünk segíthet eljutni Pozsonyba… Gerson! Ide azt a
butykost!
Az a szerzetes, amelyik nem sokkal korábban
elkottyantotta
Dénesnek, hogy Újlakról jöttek, most magában bazsalyogva
elővette a
csuhája alatt rejtegetett itókát.
– Így ni, fiam! Ez majd segíteni fog! Ebből lehajtasz
egy kortyot, és
ma éjjel bizton nem fagysz át!
Dénes kétségbeesetten vette tudomásul, milyen rohamosan fogy
az
ereje. A láz pokoli fájdalmat gyújtott koponyájában,
végtagjai sajogtak,
és lassan levegőt is alig bírt venni, orra eldugult, szája
kiszáradt.
– Mi ez? – gyanakodva tolta el az orra alá tolt butykost.
– Ne aggódj! – Rajnald forró, lüktető halántékára
tette jéghideg
kezét. – Égetett bor. Erős, mint a tűz, de segíteni fog,
meglásd!
Dénes nagy nehezen leerőltetett egy kortyot belőle; a
párlat
végigperzselte nyelőcsövét, aztán lángba borította háborgó
gyomrát.
– Elsőre talán túlságosan is erős… Itt leszünk
melletted, nem
hagyunk kihűlni. Próbálj pihenni néhány órát, fiam!
Ahogy a többiek lassan elrendezkedtek körülötte, Dénes
felfedezett
valamit a gyér tűzfényben. A szerzetesek egytől egyig tőröket
hordtak az
övükbe tűzve. Míves, díszes tőröket…
 – Miféle ferencesek vagytok ti? – hebegte alig hallhatóan,
de Rajnald
meghallotta, és mosolyogva egy koszlott pokrócot terített a
fiúra.
– Manapság a békés szerzeteseknek is fel kell készülniük
mindenre.
Az utak nem biztonságosak. Ebben a koporsóban van rendünk
legféltettebb kincse, amit célba kell juttatnunk… A török…
– A török… – suttogta Dénes. – A török
elfoglalta Újlakot… Mi
történt? Előlük menekültetek, testvérek?
– Elpusztították a templomunkat – felelte az egyik
ferences komoran.
– Az Újlaki-várat felgyújtották, a várost kifosztották,
aki ott maradt,
megölték, megerőszakolták vagy magukkal cipelték rabszolgának… Még
a csecsemőknek és a magatehetetlen öregeknek sem
kegyelmeztek.
A fiú megpróbált az oldalára fordulni, azonban hátába
belemélyedt
az egyik szerzetes csontos térde; kényelmetlen volt, mégis biztos
meleget
sugárzott a többiek testközelsége.
– A koporsó… – A vasládát lezáró hét lakatra
emelte vizenyős
tekintetét. – Aki ebben a koporsóban fekszik…
– Egy csodatévő ferences porhüvelye… – Rajnald gyengéden,
szeretetteli mozdulattal simította végig a rozsdás felületet.
Dénes szíve oly hevesen kalimpált, hogy azt hitte, a
többiek is jól
hallják.
– Testvérek… Én azt hiszem, tudom… Krisztusom, kegyelmezz!
Azt
hiszem, tudom, kinek a maradványait menekítitek a
pogányok haragja
elől… El sem hiszitek… El sem tudjátok képzelni, számomra
milyen
fontos ennek a szent embernek az emléke… Én
Hunyadi urunk tetteit
igyekszem pergamenre vetni… Egy öregember beszéli el… Egy
öregember… Hónapok óta mesél, és én hallgatom. És jól tudom…
hogy
Újlak várában… A ferences templomban… A törökök elől menekítitek
a
drága csontokat…
Rajnald a társaira pillantott.
– Ha megtalálták volna, kiszórják tetemét a
vaskoporsóból,
meggyalázzák, ahogy valamennyi keresztény templomban meggyalázzák
őseink csontjait. Ezek a maradványok rendünk legféltettebb
kincsei…
csodatevő szentünk, megmentőnk, hitünk hős védelmezője…
Dénes szemében lelkes fény gyúlt, ahogy felkönyökölve
körbepillantott a többieken, aztán remegő kézzel
megérintette a
vaskoporsót.
– Isteni jel ez, testvéreim… Most, hogy a szép öregembertől
el kellett
válnom… És a Megváltó kegyelme benneteket sodort utamba…
És az ő
szent maradványait ebben a koporsóban… Istenem… Ki ott állt
Hunyadi
oldalán Nándor Alba falain…
– Halkabban, fiam! – figyelmeztette Rajnald testvér. –
Nem kell
mindenkinek hallania… Pozsonyban, a várban már várják a
szent életű
ember testét… Bornemissza János főispán a várkápolnában
készítteti a
sírboltot a mi Jánosunknak… Hadd nyugodjék békében, távol
a török
dúlásoktól, távol a terjeszkedő pokoltűztől…
Dénes ujjai a latin betűket simogatták.

FID.. DEF…SOR ET AUCT.., ECCLES..E TUTOR

A hit védője és terjesztője, az egyház
védelmezője…

– Hetven esztendeje fekszik ebben a vasládában szegény… Hetven

kerek
esztendeje, hogy megtért a mennyei atya honába… De drága teste
itt van
még velünk…
– Giovanni testvér világéletében csodatévő hírében állott
– sóhajtotta
Rajnald. – Holtakat támasztott fel, sántákat, vakokat, bénákat
gyógyított
meg… Az anyaszentegyház nemrégiben kezdte meg szentté avatási
perét
a Szent Kongregáció színe előtt. Rendünk reményei szerint… ha
nem is
hamarosan… de az anyaszentegyház szentjeinek közösségébe fogadtatik
a neve… Csodatévő teste nem kerülhet a dühöngő
pogány seregek
kezébe…
Dénes csak most értette meg a koporsóhordozó szerzetesek
küldetésének lényegét.
Egy csodatevő, jövendőbeli szent teste… Aranyat ér
minden
csontdarabkája, minden szövetcafat, ami csuhájából megmaradt…
– Segítek eljutni Pozsonyba, testvérek – suttogta lázasan.
–
Bornemissza ispánhoz… Hogy az áldott porhüvely biztonságban
vészelhesse át a sötét esztendőket… Hogy csodákat tehessen
holtában
is…
Rajnald még egy korty égetett bort leerőltetett a fiú
torkán.
 – Aludj, Dénes! Hajnalban indulunk tovább… Aludj…
A fiú azonban beszélt, lüktető homlokkal, lázban fürdő
testtel, s már
maga sem értette, mit mond.
A ferencesek közelebb húzódtak egymáshoz, és halkan imát
mormoltak:

Fölséges és dicsőséges Isten,

ragyogd be szívem sötétségét,
és adj nekem
igaz hitet, biztos reményt és tökéletes szeretetet,
érzéket és értelmet, Uram,
hogy megtegyem a te szent és igaz parancsodat.

Mire befejezték, Dénest már elragadta a hagymázas lázálom.

8.

Arra riadt, hogy jeges szél süvít az istállóba. Dénes dideregve,

rettenetes
fájdalommal ébredt, s ahhoz is alig volt ereje, hogy
felemelkedjen a
szalmáról.
Az istállóban csillagfény derengett, a tűz már rég
kialudt. Mindenki
álomba merült, vagy tán halott volt, mindenesetre mozdulatlan.
A hét lakattal lezárt vaskoporsó viszont nagyon is nyitva
volt, tetején
egy aszott öregember ücsörgött, és a fiút nézte.
– Jobban vagy?
Dénes megismerte őt, pedig soha nem látta korábban –
nem is
láthatta, hisz hetven esztendeje halott volt.
– Mindenem fáj… – nyögte.
– Ohó! – Az öregember meglepően kis termetű volt, görbe
hátú,
vonásai ellenszenvesek, apró, fekete szeme gyanakvóan méregette a
fiút.
Volt egész lényében valami patkányszerű, valami alattomos,
s ez
meglepte Dénest. – A fájdalom jó jel, fiam. A
fájdalom arra utal, hogy
még élsz… Persze, ha ma éjjel meghalnál, akkor is
megpróbálnék
segíteni, hisz tudod, én képes vagyok halottakat feltámasztani…
 – De hát ez képtelenség…
– Úgy van! – felelte az öregember, és apró szemeiben vidám
fényecske parázslott fel. – Hát persze hogy képtelenség! Én
is tudom, de
ez is a legenda része. Azonban a betegek, vakok,
bénák közül soknak
valóban visszaadtam az egészségét, látását, mozgását. Ne
kérdezd
hogyan, visszaadtam. Gyere, érintsd meg a csuhám
szegélyét!
Dénes engedelmeskedett, és közelebb hajolva látta a
csillagfényben,
hogy a csuhát már rég szétrágták a férgek. Alatta
csonttá aszott, szürke
test derengett.
– Gyerünk! Érintsd meg!
A fiú remegő ujjai elérték a foszló szövetet.
– Ennyi éppen elég. Ha Isten is úgy akarja,
egy nap múlva kutya
bajod…
– Ennyi?
– Mégis, mire vártál?
– De hogyan…
– Sejtelmem sincs! – A csúf öregember vihogott, látni
engedte
megfeketedett fogcsonkjait. – Ez is a legenda része…
Dénes megbűvölten bámulta, és hiába próbálta elképzelni, hogy ez
a
szerzetes valaha ott állt Nándorfehérvár falain Hunyadi
mellett,
egyszerűen képtelenségnek tűnt az egész.
– Erre vagy kíváncsi? – kérdezte a csúf öregember. –
Elárvultál, igaz?
Nincs, aki folytassa a történetet!
– Igaz, ami igaz, hiányzik a folytatás. Csakhogy a
szép öregember
soha nem találkozott Hunyadi Jánossal. Te viszont igen, atyám!
– A szép öregember, ahogy te nevezed, éppen azon a
napon fogant,
amikor én meghaltam. Pontosan abban a percben, abban a
pillanatban.
Mindszent hava48 23-án, Szent Severinus érsek ünnepén, vecsernye
után
nem sokkal, este kilenc óra körül. 1456-ban: a csodák
esztendejében,
amikor az üstökös lángja veresre festette az eget, amikor
a sátán seregei
felsorakoztak kapuink előtt… Amikor a félhold árnyéka
kioltani készült
a nap fényét…
Dénes elmosolyodott.
– A csodák esztendejében…
 – Abban a pillanatban, amikor én elhagytam földi porhüvelyem
Újlak
templomában, és lelkem elindult mennyei útjára, nem is
oly messze a
templomtól, ahol meghaltam, feljebb, a Dunán… ez a folyó
ugyanis
valóban az életünk, fiam… szóval feljebb, egy kis faluban
megfogant az
az ember, akit te szép öregemberként ismersz. Engem véle
köt össze a
sors ezáltal, téged a jövő ígérete miatt. A történetek
így kapcsolódnak
egymásba, és alkotnak örök láncot.
– Mesélj nekem Hunyadi Jánosról!
A csúf öregember arcán kelletlen kifejezés suhant át.
– Nem akarlak kiábrándítani, édes fiam, de nem biztos, hogy
mindaz,
amit a szép öregember mesélt neked, a teljes képet
festi fel képzeleted
vásznára arról a bizonyos emberről. Nem vitatva Hunyadi
érdemeit,
felhívnám a figyelmed a lelki tényezőkre, melyeket oly
sokan
lebecsülnek. Óvnálak tőle, édes fiam, hogy te is eltekints a
lényegtől! A
lelki erőt, a hitet ugyanis én vittem abba a
várba! Ide is az van írva a
koporsómra, nézd csak!

A hit védője és terjesztője, az egyház

védelmezője…

– Ez volnék én. És persze… Hunyadi János is bizonyos

értelemben… A
kezeim között halt meg, és sajnos magam sem éltem
túl sokáig távozta
után… Két és fél hónap, tán annyi se, amit megszabott
számomra a
teremtő azután, hogy a pestis elvitte őt… Mit meséljek
neked? Igaz
történetet akarsz hallani? Tőlem megkapod… A holtak minek
hazudnának, nem igaz? Viszont álmodnak. Nem gondoltad volna,
mi?
Pedig mást nem tehetünk, az örökkévalóságot álmokkal töltjük ki.
Három álmomat mesélem el most neked… Hidd el, tudok olyan szépen
mesélni, mint a vén bolond barátod… Sőt talán szebben is!
– Mesélj nekem, János atya! Addig fel se ébredjek, amíg véget
nem ér
történeted!
– Jelen pillanatban élet és halál közt lebegsz, úgyhogy
nincs mitől
tartanod! Nem fogsz felébredni, csak amikor úgy akarom.
Csodát
emlegetnek majd, Giovanni atya újabb csodáját, amely ismét
igazolása
lesz annak, hogy méltó vagyok bekerülni a szentek
közösségébe, de te
meg én tudni fogjuk, hogy ez csak részben igaz…
 – Halljuk a három álmot, atya!
– Álom a fehér, az arany és a fekete lovasról
– mosolygott a csúf
öregember. – Kezdjük hát! Hallottál egy Cittaducale nevű bájos
városkáról Itáliában?
Dénes elmosolyodott.
– Ezt a történetet már ismerem valamelyest.
– Ott találkoztam először Hunyadi Jánossal…

9.

JÁNOS ATYA ELSŐ ÁLMA: A FEHÉR KÖPENYES LOVAG

Újra ott állt Cittaducale főterén, perzselő nyári napsütésben, és

a halottat
bámulta. A lábainál hevert szerencsétlen, kiterítve, kicsavart
végtagokkal. Feje tetején vékony, de súlyos seb
éktelenkedett. Mellette a
földön az összevérezett szekerce, amivel a gyilkos
meglékelte a
koponyáját.
Az inkvizítor elmosolyodott.
Gyönyörűek voltak a színek ebben a városban,
különösen így,
naplemente előtt. Az égbolt ugyanolyan ólomszínbe hajló sötétkék
volt, a
templom fala éppen olyan fényben fehérlett a fellegek
alól kisejlő
napsugarakban, s éppúgy lehetett érezni a levegőben a
közelgő eső
szagát, mint ott… Giovanni atya egy réges-régi álmában.
A halottat ekkorra már kisebb csődület vette körül.
Kíváncsiak
voltak, mihez kezd vele a csodatévő inkvizítor, a
vándor prédikátor,
Isten embere.
Giovanni atya szelíden nézte őket.
Tanítványai melléje gyűltek, és minden rezdülését árgus
szemekkel
lesték: a ferences ezúttal patyolattisztaságú, fehér csuháját
viselte.
– Tégy csodát, atya!
– Támaszd fel szegényt!
– Tégy csodát!
– Tégy csodát!
Capistrano letérdepelt a halott mellé.
 – Mi történt vele? Ki ölte meg?
– A környékbeliek háborúskodnak egymással a legelőkért, atya!
Rieti
és Cantalice városkák veszekednek, és ez a nyomorult ördög
rosszkor
volt rossz helyen! Halálra sújtotta egy cantalicei hentes…
Az atya lehunyta a szemét.
Éppen úgy történt minden, mint abban a régi álomban.
Fel kell
támasztania a halottat, ezt várja tőle mindenki. Krisztus
segedelmével
sikerülnie is kell…
– Tégy csodát, Giovanni atya!
– Add vissza életét!
– Tégy csodát!
Hirtelen csend lett: az egymás hátán tülekedő,
tolakodó városbeliek
lélegzet-visszafojtva lesték, mi fog történni.
Lovak patái kopogtak a főtér kövein: kisebb csapat
közeledett feléjük
az országút irányából.
Capistrano atya imát mormolt a halott lelki üdvéért
és az isteni
engesztelés elnyeréséért.
Még nem végzett, de kinyitotta szemét. Látta, hogy minden
szempár
a háta mögé szegeződik. Elmosolyodott, csorba, barnálló fogai
még
előrölték az ima utolsó szavait.
Nem fordult meg.
– Allora sei venuto a trovarmi!49 – suttogta.
A háta mögött toporgó lovasok értetlenül forgolódtak: ez
vajon nekik
szólt?
– Nem tudtam, mikor küld el hozzám az Úr… –
folytatta szinte
nevetve, áradó örömmel a pap. – Már vártalak nagyon,
Krisztus
lovagja…
Az érkező lovasok vezetője, talpig fekete köpenyt
viselő férfi
érzékelte, hogy a tömeg összesugdos körülötte, mindenki
babonás
áhítattal bámulja őt. Oldalt pislogott, de a mellette
álldogáló, deák
kinézetű ifjú is elsápadt a meglepetéstől, sejtelme sem volt,
mi folyik itt.
– Te vagy a jel, Johannes… – nevetett a fehér
csuhás, és szemét
lehunyva megszorította a halott véres kezét. – S e
jel a bizonyosság… A
végső bizonyosság! Köszönöm, Uram!
 Hirtelen megrándult, torz teste megfeszült, mintha tőrt döftek
volna
belé. A következő pillanatban a rángás átragadt a halott
kezére is, aztán
a vállára, az egész testére…
Már nem a szerzetes rángatta. Maga rángott, súlyos teste
a földön
hánykolódott. Levegő után kapkodva köhögni kezdett… Fullákolt,
vér
bugyborékolt a torkából. A szeme kipattant… És csak
bámult a szürke
égboltra, ahonnét az első kósza esőcsepp homloka közepére
hullott, új
keresztelővízként, az életbe visszatért köszöntéseként…
Végül panaszosan felkiáltott, mire a pap rekedt hangon
válaszolt:
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, megváltója a világnak,
aki nem
hagyja el azokat, akik benne hisznek…
Az atya remegve feltápászkodott a test mellől. A
sebzett koponyájú
férfi öklendezve felkönyökölt, s oly értetlenül bámult körbe,
mintha most
született volna egy egészen ismeretlen világba.
A tömeg zúgott, morajlott a csoda láttán, most már
nem tudták
magukba fojtani rettegésüket, örömüket, borzadásukat. Saját
szemükkel
látták, ahogy a halálra sebzett férfi életre kelt…
Egy asszony odaugrott
hozzá, gyorsan bekötötte a koponyáját, de az még nem
értett semmit,
csak nézett körbe, bámulta a tömeget, aztán tekintete
megakadt a fehér
csuhás papon. Arra meredt reszketeg ajkakkal, s lassan
megragadta az
aszott kezet, s csókot lehelt rá.
A tömeg ujjongott.
A szerzetes fáradtan lehorgasztotta fejét, még mindig háttal
az érkező
lovasoknak. Mintha minden ereje elszállt volna az iménti
mutatvánnyal.
A fekete köpenyes lovas hátán a hideg futkározott
e pillanatban.
Hallott már isteni csodákról, de a halott feltámasztása
mégiscsak a saját
szeme előtt zajlott le.
– Feketét hordasz. Miért? – kérdezte alig hallhatóan a
szerzetes.
Az idegen azt hitte, rosszul hall, az atya amúgy
is különös olasz
tájszólásban beszélt… Aztán ahogy deákjára nézett,
látta, hogy ő jól
értette minden szavát.
Feketében…
– Hisz nem is látsz engem… – hebegte a lovas.
– Honnan tudod,
hogy…?
 – Sok minden van, amit nem a szemünkkel látunk… – Az
atya lassan
megfordult, és mosolyogva közelített az idegen felé. Arca
ráncos, kósza
hajtincsei összevissza hajladoztak a szelíd szélben. Egész
arcában volt
valami kellemetlen, valami ijesztő: csak nagy, fényes
szemei csillogtak
barátságosan.
– Te Krisztus harcosa vagy, Johannes… Nem való tehozzád a
fekete.
Tessék… Ez méltó a küldetésedhez!
Azzal leoldotta fehér köpenyét, és felnyújtotta a
lovasnak. Amaz
tétován elvette a köpenyt: a fehér vászonra vörös keresztet
festett a pap
véres keze, amivel még a haldoklót tartotta az imént.
– Krisztus fehér lovagja… – mosolygott az atya. – Most már
tudom, te
vagy az. Megadatott nékem a jel. Most, hogy már láttalak, könnyebb
lesz
az utam… A te utad viszont még messzire vezet
innen, és ne feledd,
fehér bajnok, egy napon az útjaink találkoznak… akkor
végbevisszük,
aminek teljesítését ránk mérte az ég.
Az idegen értetlenül ráncolta homlokát.
– Egy napon…
– A te fényed üstökös lángolása, Johannes… Reményt ad
majd a
csüggedőknek. Aki látja az éjszakába hasító lángokat, tudni
fogja, hogy
az Úr elküldte bajnokát, hogy elűzze a fenyegető sötétséget.
Amikor az
üstökös lángja veresre festi az eget, Johannes…
Amikor a sátán seregei
felsorakoznak kapuink előtt… Amikor a félhold árnyéka
kioltani készül a
Nap fényét… Akkor… Krisztus fehér lovagja… akkor találkozunk…
Még mindig mosolyogva megveregette a paripa nyakát,
s vén ujjai
egy pillanatra megérintették a nyeregre erősített napkorongot.
– Az Úr lesz teveled, fehér lovag. És vigyáz rád.
Reszketeg léptekkel elindult a templom felé. A holtából
feltámasztott
férfi sajgó koponyáját fogva botorkált utána, a tömeg pedig most már
a
lovagot bámulta dermedten.
Az idegen még mindig a kezében szorította a fehér
köpenyt. A vászon
szinte ragyogott a gyorsan tompuló napsütésben. Amikor
a ritkásan hulló
esőből zápor kerekedett, egy katonája kivette kezéből,
s a már gyűrött,
vérfoltoktól sötétlő fekete helyébe kanyarította ura
vállára.
– Ki volt ez az ember? – kérdezte a lovag, amikor
kihúzta magát.
 – Il Tedesco… a német szerzetes… – a deák szemmel
láthatóan még
nem tért magához meglepetésében. – Csodatévő pap…
Gyorsan gyűlt a víz a főtér kövezetének horpadásaiban. Az
emberek
szerteszaladtak, menedéket keresve a sűrűsödő zápor elől.
A lovag
tekintete a földre tévedt, s hirtelen megpillantotta
esőtől csapkodott
tükörképét egy tócsában. Egy fehérbe, ezüstbe öltözött alak nézett
vissza
rá, kinek sisakját a fellegek mögül újra előtüremkedő Nap
sugarazta.
– Mit mondtál, hogy hívják?
– A Tedesco igazából csak a gúnyneve, azért kapta,
mert az apja
német zsoldoskapitány volt… – hebegte a deák. – A
valódi neve
Capistrano atya. Ferences, a pápa inkvizítora…
– Inkvizítor… – borzadt meg az idegen.
– Inkvizítor és vándor prédikátor… Amerre jár, mindenhová
tízezrek
sereglenek, hogy meghallgassák szavát. Szeretik és rettegik
egyszerre…
Capistrano a fraticellóknak nevezett eretnekek és a zsidók
nagy
ellensége… A kicsapongóké, az istenkáromlóké…
– Tudta a nevem… – suttogta maga elé a lovag. –
És tudta az
üstököst is… Éppen, ahogy álmodtam…
– Indulnunk kell! – morogta vitéze.
– Igen… indulnunk kell…
Ahogy elhagyták Cittaducale szűk utcácskáit, és újra az
országúton
lépdeltek, az eső hirtelen abbamaradt, s egyik pillanatról
a másikra
verőfényes Nap ragyogott fel ismét.
Arany sugarai mintha a fehér lovag alakját
ölelték volna körül,
legalábbis az idegen lovasok mindegyike így látta akkor.

10.

– Hogyan láthatod mások álmait? – kérdezte Dénes. Még

vacogott, bár
belül valamelyest enyhült a láz tombolása. – Ezt a
történetet ismerem:
Hunyadi urunk sokszor elmesélte szeretteinek. Hosszú
éveken át
elfeledte, mert a hadjáratok, az ország gondjai minden
pillanatát
kitöltötték. Aztán amikor eljött a csodák esztendeje,
újra álmodott
mindazzal, amit Cittaducale főterén megélt. És akkor
tudta, hogy eljött
az idő…
– Látom mások álmait, hisz halott vagyok! – vonta meg zörgő
vállait
a csúf öregember. – Másrészt ne feledd, az emberek álmai
sokszor a
jövőről többet elmondanak, mint a múltról. A fehér
lovag megjelenését
már nagyon vártam. Gyermekkorom óta tudtam, hogy mártírhalál
lesz a
részem, de nem Itáliában, hanem a messzi-messzi
Magyarországon…
Készültem erre a küldetésre, fiam, és Isten a tanúm, nem rajtam
múlott,
hogy nem részesültem a mártírhalál kegyes adományában…
– Hunyadit okolod emiatt?
– Igen, őt! – villant haragosan a ferences tekintete. –
Megtagadta
tőlem és híveimtől, hogy életünket áldozzuk a hit oltárán, s
terveinek
puszta eszközévé silányított!
– Hisz éppen így nyerted el a halhatatlanságot, atyám!
– Nem ismered még a teljes történetet! – legyintett
Kapisztrán. –
Előbb hallgasd meg második álmomat, fiú! Látni fogod, hogy
nem oly
egyszerű az inkvizítorok és a mártírok dolga, mint azt
egyesek képzelik!

11.

JÁNOS ATYA MÁSODIK ÁLMA: AZ ARANYVÉRTES LOVAG

Azt hitték, a frissen ásott sírokba élve fogják

eltemetni néhányukat. A
városiak nyögve, szűkölve torpantak meg, mikor látták, hogy
a temető
közepén új gödrök sorakoznak mindenfelé.
Ismerték már az inkvizítort, s tudták, hogy az ő
elméjében a
legvadabb büntetési módozatok is megfogalmazódhatnak. Akár ez is:
élve eltemetni őket… Gyanújukat csak erősítette, hogy nyomukban
kétszáz lándzsás tülekedett, elzárva a menekülés egyetlen
lehetséges
útját, a városba visszavezető ösvényt. A dombtetőn még
kétszáz, állig
felfegyverzett vértes lovas várta őket.
Nem volt hová menekülni, az Újlaki-darabontok közt vagy száz
számszeríjász állott a temető két oldalán felsorakozva,
lezárva a szűk
térséget, felajzott fegyverekkel, melyek nyílvesszeit most
fenyegetőn a
vonakodva közeledő tömegre célozták.
 Innét csak az jut ki élve, akit az inkvizítor élve hagyni
enged…
A kamonciak most már hangosan zúgolódtak, innét-onnét
felháborodott, fenyegető kiáltások harsantak. Hagyják magukat
lemészároltatni? Vagy inkább szálljanak szembe a fegyveresekkel?
Az inkvizítor felmászott egy sírgödör mellé hányt
földkupacra, s
onnét elégedetten tekintett széjjel a reszkető tömegen. Ez
az! Érezte a
félelmüket, érezte a szűkölő rettegést…
– Gyermekeim! Csöndesüljetek el, hogy befogadhassátok Jézus
Krisztus kegyelmét! Jöjjetek közelebb énhozzám!
Az emberek nem akartak közelebb jönni. A
lándzsásoknak kellett
arrébb taszigálni őket, meg-megdöfködve a hátul állókat.
Felsorakozott
hát a megmaradt háromezer kamonci polgár a sírok szélén.
– Az ítélet napja jött ma el! – kiáltotta az inkvizítor,
s arcán mennyei
mosoly terült szét. Karjait az égnek emelte,
szemgolyói kifordultak,
ahogy átadta magát az elragadtatásnak. – A könyörület és a
bűnbocsánat
napja jött ma el! Örvendezzünk!
De a kamonciak nem örvendeztek.
Az első sorokban állók már látták, hogy azok a
gödrök egyáltalán
nem friss sírhányások. Az inkvizítor a régi sírokat
bontatta fel sorban,
egymás után. Hajnal óta százat. A katonák sora
mögött belcsényi
jobbágyok várakoztak nagy rémülettel, kezükben ásó. Velük hantoltatták
ki a sírokat…
– Jöjjetek még közelebb, testvéreim! – zengte az
inkvizítor. – És
örvendjetek, mert megtisztul a ti lelketek az igazság tüze
által.
Örvendjetek, mert az eltévelyedettek, a porladók, az életből
elköltözöttek is megkapják az utolsó esélyt a
megváltásra… Mert
látjátok, drága testvéreim, Krisztus kegyelme nem csak az
élőkre
sugárzik ki ma.
Néhányan dühödten kiáltoztak a tömegben, de hátul a
dárdadöfések
nyomán menten el is hallgattak.
– Megtisztítjuk a temetőt, testvéreim! – mosolygott
biztatóan a
tömegre az inkvizítor. – Én elhiszem nektek, hogy
megbántátok
gyalázatos vétkeiteket! Úgy van az, bizonyára! De mi lesz
holnap?
Holnapután? Élitek életetek, mint eddig?
 A tömeg zavartan sugdosott.
– Én, Krisztus katonája, a hit védelmezője, nem hagyhatom,
hogy
olyan földbe temetkezzetek a bűnbánat gyakorlása után, mely
földben
bűnösök porladnak, megszentségtelenítve az igazak sírjait,
megfertezve
ezt a földet, holtuk után is a gonoszság és
szentségtelenség mérgét hintve
közétek… Nem! Ezt nem engedhetem!
Odalépett a legközelebbi sírgödör széléhez.
– Farkas Gergely, tímár… – kiáltotta. – Tavaly
temettek el téged, s
életed végéig az eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem
részesültél az igaz
hit szentségében halálod előtt. Tisztátalanul éltél és
tisztátalanságban
haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!
Intett, mire két belcsényi jobbágy lehuppant a gödör
aljába, és
piszmogva, undorkodva egy rothadó koporsót emelt ki belőle. A
koporsó
oldala bedőlt már, a teteje beszakadt, s így a
közelben állók jól láthatták
Farkas Gergely oszlóban lévő, fekete koponyáját és az oldalt
kikalimpáló
ruhafoszlányos csontkezet. A koporsót kiborították az
inkvizítor lábai
elé.
A tömeg felhördült.
Kiemelni a holtakat?
Ezt még az inkvizítor se teheti meg! Igaz, sokan
emlékeztek rá, mit
prédikált nem is oly rég Bálint pap: a konstanzi zsinat
parancsára is
kiásatták Angliában a már régóta porladó Wycliff hittudós-
prédikátor
csontjait, s azokat Konstanzba szállították, hogy ott pompás
ceremónia
keretében, a római anyaszentegyház legnagyobb dicsőségére
máglyán
megégessék. Az inkvizíció holtában sem hagyta nyugodni azokat,
akik
ellenszegültek Róma zsarnoki akaratának.
– Zajoli Timót, vincellér… Tavasszal temettek el, s
életed végéig az
eltévelyedett tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit
szentségében
halálod előtt. Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban
haltál. Nem
nyugodhatsz ebben a földben!
A jobbágyok már a következő koporsót emelték ki. Ez
a koporsó még
ép volt, de mikor kiborították a tartalmát, egy felpuffadt,
bűzhödt tetem
zuhant Farkas Gergely feketéllő maradványaira.
A tömeg hátrált volna iszonyában, de a lándzsások nem
engedték.
 – Vízmellékszállási Rozália… Pál cserzővarga leánya. Nem
sokkal
azután temettek el tégedet, hogy engem fegyverrel elűztetek
ebből a
városból. Életed végéig az eltévelyedett tanok rabja
voltál. Nem
részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt.
Tisztátalanul éltél és
tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben a földben!
A két jobbágy lehuppant a következő sírgödörbe, de ekkor
a
tömegből előtülekedett egy testes, vörös képű férfi. Pál
cserzővarga,
hogy látta, mit művelnek leánya koporsójával, egyenest az
inkvizítornak
akart rontani. Az alabárdos hadnagy azonban résen volt,
és egyetlen
ökölcsapásával a földre sújtotta az idős férfit.
– Kezet emelnél Krisztus katonájára? – mosolygott angyali
türelemmel a földkupac tetejéről az inkvizítor. – Magad
is a bűnösök
pártját fogod? Vigyétek!
A darabontok elrángatták a vinnyogó embert, aki még így
is látta,
hogy leánya földi maradványait hogyan borítják a
többiek
összegabalyodott, rothadó tetemeire.
– Tátos Balázs! – folytatta kíméletlenül az inkvizítor.
– Meghaltál
egyévesen, de nem részesültél az igaz hit szentségében
halálod előtt.
Nem nyugodhatsz ebben a földben!
A tömeg ekkor egy emberként moccant előre, hogy megakadályozza
a gyermek koporsójának kiborogatását. Oldalról azonban
számszeríjvesszők sortüze suhogott bele a sokaságba. Üvöltés és
fájdalmas kiáltozás... Néhányan a sírhalmokra rogytak, mások
vérző
sebekkel zuhantak térdre, próbáltak megkapaszkodni társaikban.
A
lázongás elhamvadt, mielőtt újra lángra kaphatott volna.
A hadnagy intésére a katonák megragadták a szélen
rogyadozó
sebesülteket és holtakat, s úgy, ahogy voltak, a
koporsók zúzalékára és
az oszló tetemekre hajigálták őket.
– Ma mind megtisztultok a tűzben! – harsogta az
inkvizítor. –
Megtisztítom ezt a várost! Ha ellenálltok, puszta, üres
házakat hagyok
magam után. Ha megszelídültök, magatokba mélyedtek és könyörögve
kéritek a Mindenható bocsánatát förtelmes bűneitekért, akkor
életben
maradtok.
Odalépett a következő kiásott sírgödörhöz.
 – Bujtos Andorás, kovács! Életed végéig az
eltévelyedett tanok rabja
voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod
előtt.
Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben
a
földben!
– Bácshidegi Antal, templomi szolga! Az átkos Bálint
pap
plébániájának kulcsárja! Életed végéig az eltévelyedett tanok
rabja
voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod
előtt.
Tisztátalanul éltél és tisztátalanságban haltál. Nem nyugodhatsz ebben
a
földben!
– Toma János, éltél négy esztendőt! Nem részesültél az
igaz hit
szentségében…
És így tovább, sírgödörről sírgödörre.
A jobbágyok meg csak hordták ki a porladó, korhadó
koporsókat, s
belőlük a hullákat mind az emelkedő halom tetejére szórták.
– Szabó Mikhál, kalmár! Életed végéig az eltévelyedett
tanok rabja
voltál. Nem részesültél az igaz hit szentségében halálod előtt…
S a halom egyre emelkedett.
– Telke Mária, István jobbágy felesége! Életed végéig
az eltévelyedett
tanok rabja voltál. Nem részesültél az igaz hit
szentségében halálod
előtt…
Nem sokkal később a halottakból, széttört koporsókból
és még
mindig icergő sebesültekből álló kupacra fáklyákat vetettek
a
darabontok.
Az inkvizítor arrébb állt, de így is megcsapta a
hullákból áradó
elviselhetetlen bűz. A még élők fülhasogató sikolya elkísérte
a tömeget
lefelé, a Tatárnyeregről egész a város szélső házaiig.
A sokaságot a darabontok és a vértes lovasok
visszataszigálták a
főtérre.
Már ott is lángoltak a máglyák.

12.

Az inkvizítor felriadt. Odakünn, Kamonc főterén esteledett.

Hangok.
 Kiáltások.
Lódobogás.
Mi ez a lárma?
Odakünn egy aranyozott vértbe öltözött lovag tornyosult ott
nyergében, mint valami földöntúli jelenés. Ragyogó fény a füst
és a halál
szürke-fekete városában.
– Te vagy-e Marchiai Jakab, Őszentsége inkvizítora? –
kérdezte az
arany vitéz mennydörgő hangon.
Az inkvizítor sápadtan tett felé egy lépést.
– Én vagyok…
– Te vagy hát a máglyák meggyújtója? – mutatott az
arany vitéz a
fekete oszlopokra, s az oszlopok tövében a fekete
kupacokra.
– Isten ítéletét hajtom végre – felelte dacosan az
inkvizítor. – Kiirtom
az eltévelyedésnek, a hamisságnak förtelmes gyomját e földből!
Az arany vitéz megrázta fejét.
– Rossz helyen keresed az ellenséget, atyám! Amott,
nem is oly
messze innét, vad pogány sereg dühöng! Ha Isten
felkent embere vagy
valóban, ha keresztényi hitünk tüze ég szívedben, hát oda
menjél! Ne
védtelen asszonyokat és öregembereket égess, hanem vedd
fel a szent
keresztet, emeld a magasba, és szállj szembe az igazi
ellenséggel!
– Az igazi ellenséggel? – Az inkvizítor rosszat sejtve
bámult rá.
– A törökkel! Szent hitünk védelmében!
– Tréfálsz velem? Nem az én hivatásom a kard…
– Isten embere! – mennydörögte az arany vitéz. –
Vedd fel a
kereszted! Mitől félsz?
Az inkvizítor szűkölve körülnézett.
Kamonc főterén ezrek álltak és őt bámulták. Tekintetükben
gyűlölet
izzott. Rongyos, sármocskos arcú parasztok. Beesett arcú, kiálló
bordájú
gyermekek. Menekültek. Földönfutók. A keze mindnek ökölbe
szorulva.
– Mit akarnak ezek tőlem? – hebegte az inkvizítor. –
Miért hoztad ide
őket?
Az arany vitéz kivonta pallosát.
– Vedd fel a keresztet. Indulj! Mi követünk téged!
Az inkvizítor saját katonáit kereste a tér sarkában.
Azokat a
katonákat, akiket Cillei és Újlaki bocsájtott a
rendelkezésére, hogy
szabadon végbevihesse büntető hadjáratát. Hol vannak?
Elrejtőztek
talán?
– Már nincsenek itt! – Vetette oda az arany vitéz. –
Ott vannak, ahol
valóban szükség van rájuk.
– Ki vagy te? – hebegte az inkvizítor.
– Isten katonája – felelte az aranyvértes ember.

13.

Az inkvizítor nem mert hátrapillantani. Tudta, hogy a néma tömeg

követi őt. Ott lépdeltek a nyomában, gyűlölettől izzó tekintetüket
le sem
vették róla. Mintha száz és száz szempár tapadt volna a
tarkójára.
Az inkvizítor mezítláb lépkedett, két kezével magasba
emelve a
keresztet. A tömeg követte.
Előtte szelíd dombhajlat húzódott: a Tarcal-hegy lankáin
engedelmesen hajladoztak a fűszálak az őszi szélben. Az
inkvizítor érezte
a talpa alatt a fű selymét, s beleborzongott a balzsamos
érintésbe.
Hirtelen belésajdult szíve a fájdalomba. Meg fog halni! Néhány
perc
múlva vas járja át a testét, tüzes fájdalommal
döfködik gyenge
mellkasába szablyáikat a törökök, az éles pengék belemetszenek
torkába,
koponyájába… Fájdalom… Istenem…
Ez egészen másfajta fájdalom lesz, mint a ciliciumöv
tüskéi… Mint a
saját hátán csattanó ostorcsapások…
Eleven vas…
Nincs már sok hátra…
Ide hallani dobjaik dübörgését…
Odaát gyülekeznek, túl a dombokon…
Odaát, ahol ez a selymes rét ugyanilyen selymes völgybe
ereszkedik
le… Odaát, ahol a halál arat…
Ott vannak mind… törökök… Vad gyilkosok…
Az inkvizítor megtorpant. Hátrapillantott.
A tömeg is megállt. Őt figyelték.
A szemükből látta, hogy nincs visszaút. Ott lépdelt
mögöttük az
aranyozott vértbe öltözött férfiú.
Nem tehetett mást, visszafordult a domb felé, és rogyadozó
léptekkel
tovább ment. Félhangosan dadogni kezdte a fohászt:

Pater noster, qui es in caelis,

Sanctificetur nomen tuum,
Adveniat regnum tuum,
Fiat voluntas tua,

Kezében remegett a kereszt.

Tovább…
Tovább…
Isten vigyáz rám! Nem hagyja veszni azt, ki érte él…
Mellettem áll, óvja
lépteimet, vigyázza elveszett lelkemet, nem hagyja, nem hagyja,
nem
hagyja, nem hagyja, nem hagyja, nem hagyja…
Nem hagy el engem…
Nem…
Nem…
Az inkvizítor szűkölve lépkedett a domboldalon. Túl a
lankán, a
völgyben, alig néhány tucat ölnyi messzeségben csupán,
török
lovascsapat dübörög felfelé. Mindjárt felérnek a Tarcal
csúcsára.
Mindjárt… Már hallani bősz kiáltásaikat… Már hallani az
acélok
csörgését, a lovak horkanását… Hallani a közeledő halál neszeit…
Ott jönnek, szemben velük… Még nem látni őket, de
közelednek…
Néhány pillanat, és megpillantják őket.
És ők is megpillantják a szánalmas, rongyos tömeget,
élükön egy
fekete csuhás, mezítlábas emberrel, aki keresztet emel a
magasba.
Mindjárt…
Mindjárt…
A halál közeleg…
A halál…
Mindjárt…
Meglátják őket, és üvöltve rájuk vetik magukat. Acsarkodva,
gyilkos
indulattal a testébe mártják hideg vasaikat…
Meg fognak ölni…
 Isten megvéd majd…
Meg fognak ölni…
Isten megvéd!
Meg fogsz halni…
Hol a hited, ember?
Meg fogsz halni…
Az inkvizítor zokogva megállt.

Sicut in caelo et in terra…

Panem nostrum quotidianum da nobis hodiae,
Et dimitte nobis debita nostra,

Nem… nem vagyok képes továbbmenni… Félek… Reszketek… Édes

Istenem, miért hagytál magamra engem? Miért nem adsz nékem erőt?

Sicut et nos dimittimus debitoribus nostris…

Senki vagyok. Féreg vagyok… Nincsen bennem hit! Üres az én

lelkem…
nem merem… nem tudom… Egy tapodtat se tovább…
Hallom őket… Már itt vannak…
Féreg vagyok!
Az inkvizítor elhajította a keresztet, és futni kezdett
visszafelé. Egyre
gyorsabban futott, hátra-hátrapillantva, nem bukkan-e fel máris
egy
török a túlsó oldalról.
Futott, eszét vesztve, páni félelemmel. Az sem érdekelte,
mit művel
vele a tömeg. Meg is ölhetik akár… Csak ne… ne kelljen
szembenéznie
amazokkal!
Velük!
Az ellenséggel… A kegyetlen, idegen ellenséggel, kik
elevenen
nyúzzák meg a keresztény papokat. Akik egyenként tépik le
a
körmeiket… Akik izzó vassal herélik ki isten embereit, akik
a
legförtelemesebb, leggyalázatosabb módon ölik meg őket…
A néma tömeg sorfala előtt megtorpant.
Odavetette magát az arany vértes vitéz lova elé. Zokogott.
Őrjöngött,
artikulálatlan olasz szavakat vinnyogott.
 Hunyadi egy csepp szánalmat sem érzett iránta.
Feltámadt a szél, s a füstfellegektől terhes
égbolt hirtelen tisztulni
kezdett. A bátortalanul átragyogó napsugarak megcsillantak a
dombtetőre felhágó lovascsapat vértjein. A dobpergés erősödött.
Lovak
horkantak, acél csörgött.
Az inkvizítor vinnyogva, Sárkány lábába kapaszkodva lesett hátra.
A dombtetőn vértesek sorakoztak fel, és a fejük felett
hollós zászlót
lobogtatott a szél.

14.

– Kudarcot vallottam, atyám! Vedd el tőlem ezt a

méregpohárt, és
bocsásd meg gyengeségemet!
Giovanni da Capistrano az előtte térdeplő ferences
fejére tette a
kezét, és halk imát rebegett el érte.
– Nincs okod szégyenkezésre, Jacopo! – mondta aztán
szelíden. –
Megtettél mindent, amit ember megtehet! Magasra emelted a
keresztet,
és vad, pogány vidéken próbáltad terjeszteni Krisztus igéjét…
– Csakhogy kudarcot vallottam! – zokogta Marchiai Jakab
megtörten.
– Kérlek, Giovanni atya, higgy nekem! Az a föld maga a
pokol! Az a föld
velejéig romlott, lakói szívükben pogányok. Heretikusok,
istenkáromlók,
gyilkosok országa az… Én próbáltam… Igyekeztem összeszedni
minden
hitemet, hogy dacoljak a sátán akaratával, de ezúttal
kudarcot
vallottam… Bocsáss meg nekem, Giovanni atya!
A ferences mosolyogva felemelte Jakabot, és mélyen a
szemébe
nézett.
– Isten küldetését teljesítetted, barátom! Megíratott, hogy
rendünk
első küldöttje kudarcot vall. Úgy hiszem, ez te voltál…
Megíratott az is,
hogy rendünk második küldötte is kudarcot vall majd egy napon…
S az
is, hogy a harmadik elhívatott teljesíti be Krisztus által
meghatározott,
szent küldetését…
Marchiai Jakab zokogva bámult a patkányszerű arcba,
az apró, sötét
szemekbe.
– Ez is a terv része, Giovanni atya?
 – Minden a terv része! Ne aggódj, Jacopo! Lehet,
én leszek a második
küldött, s az is lehet, hogy a harmadik elhívatott
mártírhalálának
szerepét osztotta rám az Úr. Néked semmi okod
szégyenkezésre.
Betöltötted hivatásod, egyházunk üdvére és épülésére. Pihenj most!
Nemsokára új küldetés vár rád!
Marchiai Jakab a feléje nyújtott csontos, aszott kezet
csókolgatta.
– Köszönöm, Giovanni atya! Köszönöm!
Capistrano azonban szorongva pillantott a falon függő feszületre.
Az Úr talán megbocsájtja, de annyi teendője van
még a földön –
semmiképpen sem akart a második küldött lenni…
– Az az aranyvértes lovas… Valóban azt mondta néked,
hogy ő Isten
katonája?
Marchiai Jakab összerezzent.
– Harag és düh vezérli őt… Vigyázz vele, Giovanni atya,
ha utadba
kerül…
– Utamba kerül, Jacopo, efelől nincsen kétségem. Amikor
az üstökös
lángja veresre festi az eget, amikor a sátán seregei
felsorakoznak kapuink
előtt… Amikor a félhold árnyéka kioltani készül a
Nap fényét… Az
utamba kerül. Bizonyosan…
Marchiai Jakab hálásan szorította inkvizítortársa csontos kezét.
– Emlékszel, Giovanni… Te meg én… gyermekkorunkban ugyanazt
az álmot láttuk… Ugyanazt az álmot álmodtuk. Nem lehet, hogy
véletlen
volt, ugye, nem?
Capistrano kezdetektől fogva tudta, hogy nem véletlen…

15.

Az inkvizítor álmodott.
Mindig ugyanazt álmodta, újra meg újra, mintha nem lett
volna képes
szabadulni azoktól a képektől, azoktól a réges-régi emlékektől.
Álmában most is odahaza járt, Monteprandone városában,
gyermekként, gondtalan, nyíló értelmű ifjúként. Álmában
örökkön a
város körüli, szelíd hajlatú dombok közt vigyázta a
juhnyájat, amit reá
bíztak. Nem tudott szabadulni ettől az emléktől: tikkasztó,
nyári
hőségben egy terebélyes citrus árnyékában ücsörög, s egy
fűszálat
rágcsálva figyeli a nyájat.
Akkor még persze nem Jakabnak hívták. A keresztségben
a
Domonkos nevet kapta. Élénk természetű, talán túlontúl is eleven
kölyök
volt. De a nyájat szerette vigyázni, lelkiismerettel gondozta,
őrizte. Ez
volt az egyetlen tevékenység, amit rábízhattak, semmi más
nem
érdekelte, semmi másban nem mutatott tehetséget. Nem
mintha a nyáj
őrizete különösebb tehetséget igényelt volna – de végtére
is szülei
beletörődtek, hogy Domonkos soha nem viszi semmire, lusta pásztorként
tengetheti majd egész életét.
Talán így is alakult volna, ha…
Ha azon a tikkasztó, forró nyári napon el nem jő a
farkas.
Amikor először eljött, Domonkos épp aludt a citrus
árnyékában, s
mire felriadt, már csak a juhok kétségbeesett bégetését hallotta.
A farkas
ravasz volt, nem tépett szét egyetlen állatot sem, csak
elragadta közülük
a leggyengébbet, s magával vonszolta a sűrű erdőbe.
Domonkos sírva
hajtotta vissza a maradék nyájat a városba, ám hiába
bizonygatta, hogy
farkas ragadta el a juhot, senki nem hitt neki.
Másnap újra kivitte a nyájat, de újra elnyomta az álom,
s újra eljött a
farkas.
Onnantól mindennap egy juhval kevesebb maradt a
nyájban.
Domonkos pedig eltökélte, hogy szembeszáll a farkassal.
Hosszú ágat
vágott magának, s botot faragott belőle. Letelepedett
a fa árnyékába, s
várta a farkast. Tudta, hogy nem sokkal delelő után kell
felbukkannia.
Azonban a buzgóság újra elnyomta, s mire felriadt, egy
újabb juh
tűnt el a nyájból. Odahaza, Monteprandone városában azon az
estén
atyja nagyon megverte. Hazugnak, tolvajnak, mihaszna csirkefogónak
nevezte. A juhok egyszerűen elkóboroltak, mert aludtál!
Nincsen
semmiféle farkas! Te magad vagy a veszedelem! Ha még
egy juhnak
nyoma vész, többé a szemem elé ne merj kerülni!
Domonkos eltökélte, hogy most már bizonyosan leszámol a
farkassal,
agyonveri botjával, s a toportyán tetemével bizonyítja, hogy
mindvégig
igaza volt, s hogy valóban veszedelem fenyegette a nyájat.
Azon a napon tudta, hogy nem aludhat el. Ébren
kell maradnia!
Minden áron!
Reggeltől ott gubbasztott hát a fa tövében, s a
botot szorongatta.
Várta a farkast. Tudta, hogy el fog jönni.
El kell jönnie…
Aztán, bárhogyan is küzdött ellene, a forró nyári
napsütésben
mégiscsak elbóbiskolt. Amikor felriadt, puha, közeledő
léptek neszét
hallotta a bokrokból. Valami lopakodott a nyáj felé.
Domonkos felpattant, s maga elé emelte botját, hogy
lesújtson. A
bokor ágai pedig hirtelen szétnyíltak, s a tisztásra egy árny
lépett ki.
Az inkvizítor mindig eddig álmodta az álmot. Mindig
ekkor riadt fel,
zihálva, verejtékezve.
Majd negyven-ötven esztendő távlatából pedig
egyre
kétségbeesettebben igyekezett visszaemlékezni, hogy valóban farkas
közeledett-e felé azon a tikkasztó nyári napon
Monteprandone lankás
mezein, vagy valami egészen más…

16.

Dénes érezte, hogy közel már a hajnal, de semmi kedve

nem volt
felébredni. Aludni akart, álmodni tovább.
– Azt hiszem, most már életben maradsz – mondta a
csúf öregember
a koporsó széléről. – Nem biztos persze, hogy ezzel jót
tettem veled, ne
is próbálj hálálkodni, fiacskám!
– Feladatom van még a világon – felelte a bencés.
– Meg kell írnom a
nagy történetet. A történetet, amely rólad is szól majd, atyám. Ott
voltál,
részt vettél az apokalipszis első csatájában. És megdicsőültél…
– No, persze! – A csúf öregember gúnyosan legyintett.
– A
magamfajta öreg szerzetesek már messziről kiszagolják a
szentség
balzsamos illatát… Sziénai Bernardin csodatételeinek java részét
nekem
köszönheti, ha éppen tudni akarod. S úgy látom, ezek
a mai fiatalok
azért tesznek meg mindent, hogy az én csodatételeim száma
gyarapodjék… Dicséretes, igazán dicséretes buzgalom. Kár, hogy
manapság a holtak feltámasztásával semmire sem megyünk már.
Elavult
módszernek tartja Szent Péter mai utódja. Tudtál róla?
 – Engem megmentettél a haláltól! – figyelmeztette Dénes.
– Erre akkor legyél igazán büszke, ha élsz a
lehetőséggel. Istenhez
méltó életet tudsz élni? Megírod a nagy történetet? Lefogadom, hogy
az
én szerepemet kisebbíteni fogod majd te is. Ne tagadd, erre
készülsz!
– Te voltál a harmadik elhivatott, atyám?
– Ki más lett volna? – nevetett száraz, színtelen
köhögéssel a csúf
öregember. – Persze rettegtem, hogy én leszek a második
küldött, akire
szintén kudarc vár. Nékem mártírhalált ígért az Úr.
Nem tartotta be az
ígéretét, ami azt illeti…
– S ki volt a második küldött?
A csúf öregember gonosz mosollyal égnek emelte tekintetét.

17.

JÁNOS ATYA HARMADIK ÁLMA: A FEKETE PÁNCÉLOS LOVAG

A vendég a betegágy mellett egy ócska sámlin szorongott,

bár szemmel
láthatóan egyáltalán nem vette ezt zokon. Igaz, öltözéke, díszes
kalpagja
egészen más környezethez illett; püspöki palotákba, fejedelmi
fogadótermekbe, a vatikáni csarnokok legdíszesebbikébe.
Giovanni atya cellája azonban minden volt, csak fényűző
nem. Akár
egy elítélt börtöncellája: hideg és dohos. Nem csoda,
hogy az atya
súlyosan megbetegedett kitartó munkája közben; láz gyötörte,
és néha
már félrebeszélt. Őszentsége ezért küldte el hozzá a
vendéget, hogy
bátorítsa, gyógyulásra serkentse.
– Szükségünk van rád, Giovanni! – mondta nyájasan a
vendég, és az
egyszerű agyagtálkából vett hideg vízzel letörölte a
szerzetes lázas
homlokát. A beteg förtelmes bűzt árasztott, ám Giuliano Cesarini,
a pápa
követe úgy tett, mintha észre sem vette volna,
még csak nem is
fintorgott. – Őszentsége újabb küldetésre szeretne bocsájtani
téged,
testvérem. De előbb meg kell gyógyulnod!
– Hová kell mennem? – kérdezte szaporán dobogó szívvel
Giovanni
atya. – Mehetek már végre Magyarországra? Vagy prédikálnom kell még
Itáliában? Német földön? A zsidók megtérítését várja tőlem
őszentsége?
Vagy a heretikusok megbüntetését?
Cesarini szelíden mosolygott.
– Magyarországra engem küld a szentatya. Békét kell teremtenem az
egymással hadakozó magyar urak ligái között, és rá kell őket
beszélnem
arra, hogy indítsanak keresztes hadjáratot a törökök ellen.
Giovanni atya apró, fekete szemében irigy fény parázslott fel.
– Nekem kell Magyarországra mennem! Nem neked, Giuliano!
Küldetésem van ott! Meg kell keresnem Krisztus fehér lovagját,
hogy
ketten megmentsük a keresztény világot!
Cesarini elnézően mosolygott.
– Őszentsége azt várja tőled, kedves barátom, hogy
felgyógyulásod
után haladéktalanul a husziták közé indulj, prédikálj, igyekezz
őket
meggyőzni tévelygéseikről, s hívd fel figyelmüket mindama
veszedelmekre, melyeket ők zúdítottak a keresztény Európára.
– A husziták közé? – A beteg szerzetes végtelenül csalódottnak
tűnt. –
Én menjek a husziták közé?
– Kellő alázatossággal fogadd őszentsége parancsát, Giovanni atya.
Lelkesítő prédikációid bizonyosan hatással lesznek az átkozott
cseh
heretikusokra.
Capistrano maradék erejét összeszedve felemelkedett a
kényelmetlen
cellaágyról, hogy megpróbáljon közel hajolni vendégéhez.
– Hát nem értitek, hogy nekem kell Magyarországra mennem?
Álmomban Krisztus mártírhalált ígért nekem, a legszebb,
legdicsőségesebb mártírhalált, amit keresztény ember halhat… Nekem
ígérte, Giuliano! És nem neked!
– A dicsvágy is bűn, Giovanni! Ha bocsánatos bűn is, de
mégiscsak
bűn! Krisztus idejében elrendelte mindőnk számára az utat, amit
be kell
járnunk, egyáltalán nem a mi tisztünk válogatni a lehetőségek
közül. Te
a husziták közé indulsz prédikálni, azután a Német
Birodalom
városaiba… Őszentsége nékem szabta meg, hogy Magyarországra
induljak, és álljak a keresztes háború élére!
Capistrano visszahanyatlott az ágyra.
– Te leszel a második, Giuliano…
– Tessék?
 – Menj! – az öregember megpróbált mosolyogni. – Bocsásd
meg az
indulataimat és a türelmetlenségemet, kedves barátom! Beteg
vagyok,
kimerült… Minden jót kívánok néked, járj sikerrel Krisztus
urunk
dicsőségére!
Cesarini megenyhülni látszott, gyorsan talpra szökkent,
mintha alig
várná, hogy kirohanhasson ebből a fojtogató levegőjű cellából.
– Isten veled, Giovanni! Isten veled!
A csúf öregember tudta, hogy soha többé nem látják egymást.

18.

A Chindia-torony kazamatáiban fáklyák tucatjai lobogtak a

falakon,
pokoli rőt fénnyel festve meg a falra láncolt ember
szánalmas alakját. A
kínzókamrába lépve Szilágyi megborzadt; először fel sem ismerte
a férfit.
Nem csoda: az eltelt hetek alatt alaposan lefogyott, arca
beesett, vonásait
szinte eltüntették a tüzes vaskampó billogai. A férfi
mezítelenül
nyöszörgött, csuklóbéklyói alól szivárgó vér és a förtelmes,
nyílt seb
arról tanúskodtak, hogy elfogása óta mindvégig itt őrizték
fogvatartói.
Félig eszméletlenül mocorgott, karjai kicsavarodva, a falhoz
láncolva,
feje előrebukott, de ahogy az újonnan érkezetteket közelebb
lökdösték a
lándzsások, reszketve felemelte megint.
– Bíboros úr! – kiáltott fel Balázs kanonok döbbenten.
– Cesarini
bíboros úr!
Hunyadit, Szilágyi Mihályt, Macedóniai Dancsot és a
kanonokot a
lándzsások felsorakoztatták a kínzókamra közepén. Erdély vajdájának
figyelmét nem kerülte el, hogy mögöttük Dumitraşcu logofát nem
ereszkedett le velük a lépcsőn: megállt odafönn, és ott
hallgatózott.
– Az én drága magyar barátaim! Végre-valahára! – A
kínzókamra
falánál várakozó férfi, aki eddig az árnyak közé
húzódott, most
vigyorogva lépett elő. Mindkét keze véres volt, jobbjában az
áttüzesedett
billog markolatát lóbálta; az izzó vas sziszegve, szikrákat
hányva írt le
egy kört a sötétben. – Kerüljetek csak beljebb bátran! Soha
nem
bocsátanám meg magamnak, ha lemaradnátok a mai örömünnepünkről!
Hunyadi igyekezett megőrizni magabiztosságát és méltóságát, de
tudta, hogy ez egyre nehezebben fog menni.
– Ez az utolsó lehetőség, hogy meggondold magad! – szeme
villámokat szórt a fáklyafényben. – Ha a magad bőrét
nem is, az
ártatlanokét még megmentheted!
– Késő már ehhez, kedves barátom! – Vlad Dracul
közelebb lépett a
bíboroshoz, és szórakozott mozdulattal annak oldalába
nyomta az izzó
billogot. Cesarini már nem tudott üvölteni: megduzzadt,
cserepes ajkait
csak szánalmas nyöszörgés hagyta el, bár teste azért megrándult, ahogy
a
billog mélyen a bőrébe sütötte a vajda sárkányos
jelét. Égett hús bűze
töltötte be a kamrát, elnyomva a bíboros alatt
sötétlő széklethalom
szagát. – Felelősségteljes vezetőként talán kicsit sokat
hezitáltam a
sorsotokat illetően. De az élet mindig mindent megold… Nincs
más
dolgunk, mint idejében felismerni a megnyíló lehetőségeket, és
cselekedni, mielőtt ellenségeink cselekszenek helyettünk…
Intésére a porkolábok megragadták a négy foglyot, és a
Cesarini két
oldalán csüngő bilincsekbe szorították karjaikat.
– Könyörgöm… – suttogta a bíboros, mintha valami mély
álomból
ébredt volna. – Könyörgöm, vajda… kegyelmezz! Kegyelmezz
életemnek!
Vlad Dracul a vállára vetette az izzó billogot, s
még közelebb lépett.
– Mit mondtál?
– Kegyelmezz, uram! Kegyelmezz! Nem tehetek semmiről!
Ártatlan
vagyok!
Hunyadi zord pillantást vetett a mellette vergődő bíborosra.
– Miért nem végzel vele? Mi szükség a kínzásra?
– Tudod, kedves barátom – magyarázta Vlad Dracul
kajánul –, egy
kivégzés is lehet borzasztóan hosszadalmas folyamat.
Főképp errefelé,
ahogy mi szeretjük: a karóba húzás példának okáért nem
tartozik a gyors
és kegyelemteljes eljárások közé. A kínzás egyfajta
ráhangolódásként
szolgál, kérlek, nézd el nekem, mindannyiunknak megvannak a
magunk
esendő szokásai. A tiéd, hogy hősnek képzeled magad. Az
enyém, hogy
kiélvezem, amit csak lehet, az utolsó cseppig.
– Akkor élvezd, mert nem sokáig élvezheted! – Hunyadi
gondolatai
lázasan forogtak, igyekezett kapaszkodót találni szorongatott
helyzetében. – Mert a megtorló hadjárat nem késik már soká…
 Néhány porkoláb újabb serpenyőket és billogvasakat
cipelt be az
ajtón; egy aszott, boszorkányszerű öregasszony a tűzzel
piszmogott.
– Ogme anyó, akarsz kicsit elszórakozni a kedves
vendégeinkkel,
mielőtt a jelemet beleégetem a testükbe?
Az öregasszony vihogott, legalábbis fogatlan, rothadó
száját
vihogásszerű hang hagyta el.
– A bíboros urat, aki mellesleg a nagyvilág számára már
réges-régen
halott, ha tudni akarod, éppenséggel a fejvesztve
menekülő magyar
katonák gyilkolták meg a tutrakáni révnél – folytatta Vlad
Dracul. –
Szóval a bíboros úr ma este egy csinos kis karón
végzi. Bőségesen
kiérdemelte a büntetést az ortodox hívek ellen elkövetett bűntettei
miatt,
valamint, úgy vélem, a keresztes hadjárat kudarcának egy részét
is az ő
nyakába varrhatjuk…
Cesarini nyöszörgött, kínlódva felemelte a fejét, és
véraláfutásos
szemét a vajdára szegezte.
– Nem… nem én voltam… Hunyadi hibája! Az egész Hunyadi
hibája
volt…
Dracul nevetett.
– Ezt beszéld meg Hunyadival! Micsoda szerencse, hogy ő
is itt van
velünk!
A bíboros összerándult: a vén boszorkány odacsoszogott
hozzá, és
egy jókora késsel a kezében méregetni kezdte petyhüdt
férfiasságát.
– Ne aggódj, kedves bíboros! Arra a nevetséges micsodára
már
úgysem lesz szükséged ebben a földi siralomvölgyben! Ogme
anyó
gyűjteményében azonban bizonyosan kitüntett helye lesz.
Cesarini sikítani próbált, mert a vénassszony kése lassan,
komótosan
belevágott ágyékának puha húsába.
– No, azért csak vigyázz vele! – figyelmeztette a boszorkányt
a vajda.
– Ma este még élnie kell, amikor karóba húzzuk!
A vénség vihogva folytatta; kimélyítette a bemetszést,
aztán
szakavatott mozdulattal lemetszette a bíboros heréit.
Cesarini megkínzott testén fájdalmas rángás hullámzott
végig, de a
korábbi kínzások túlságosan sok erejétől megfosztották már; szája
szélén
nyállal keveredett vér habzott az állára és a nyakára.
 Szilágyi Mihály a vajda felé köpött, és csak kevésen
múlott, hogy
nem találta el a Societas Draconis rend fekete köpenyét.
– Te förtelmes féreg! A saját kezemmel nyúzom le az
arcbőrödet, és
tömöm a szádba, esküszöm a Szent Szűzre! A kezeim
közt fogsz
meggebedni!
Hunyadi szeme sarkából az agonizáló Cesarinire pillantott. A
bíboros
már nem volt képes értelmes szavakat kinyögni, feje mellkasára
esett,
mintha kasztrált férfiasságát bámulta volna. Ogme anyó
eközben
magában motyogva valami fojtó bűzű, kénsárga masszával
kente
vastagon be a sebet, majd rongyokból kötést helyezett rá.
– A bíboros úr lesz a ma esti fő látványosság a
piactéren…
Szeretném, ha a népem látná, hogy szigorúan megbüntetjük
a pápista
kutyákat, akik ortodoxokat gyilkolnak ezen a vidéken…
És Giuliano Cesarini, San Angele bíborosának rémálma
iszonyatos
kínok között véget ért…
A második küldött is elbukott.

19.

Dénes a pirkadó ég alját bámulta. Láza elmúlt, de még

fáradtnak érezte
magát – mégis, különös könnyedség uralkodott a lelkén. Mintha
valami
belső, a lelkét nyomasztó súlytól szabadult volna meg
álmában. Először
legalábbis azt hitte, felébredt már, s valóban a pirkadó
ég alját látja az
istálló beomlott falán túl. Ám ahogy hátrafordult
szalma fekhelyén, a
csúf öregembert pillantotta meg. Ott ücsörgött most is a
vaskoporsó
szélén, és őt bámulta elgondolkodva.
– No, mit mondtam? Csodát műveltem megint. Megmentettem
az
életedet, pusztán azáltal, hogy megérintetted a csuhám
szélét. Kár, hogy
ez a csodatételem kettőnk közt marad majd. Jól mutatott volna
abban a
miraculum-regestrumban, melyet Rómában a kongregáció bölcs
egyháztudósai mostanság állítottak össze: in vito és post
mortem…50 A
halálom utáni csodatételeim természetesen jóval
számosabbak, noha
hetven esztendőt éltem, és halálom óta is éppen annyi telt
már el.
– Ez még álom, amiben most vagyunk?
 – Mindig ezek a felesleges kérdések, fiam! Persze hogy álom!
Halott
vagyok, nem? Tudnak a holtak beszélni? No, látod! Álom!
– Szentté fognak avatni, atyám?
– Természetesen szentté fognak avatni! Az egyháznak
szüksége van
példaképekre. Engem is a szentek közösségébe emelnek
majd, bár attól
tartok, jó ideig elhúzódik még ez a felesleges hercehurca. Magunk
között
szólva, fiam, alaposan rá is szolgáltam a szentségre…
ezt már fiatalon
tudtam, és igyekeztem ehhez méltó életet élni.
Dénes lehajtotta a fejét.
– Köszönöm, hogy megmentetted az életemet, János atya!
De én…
már megbocsáss… nem a te történetedre vagyok kíváncsi
igazán, hanem
annak az emberére, akit hol fehér köpenyes lovagnak, hol
aranyvértezetűnek, hol fekete lovasnak nevezel.
– Egek, már megint Hunyadi?
– Miért gyűlölöd őt ennyire?
A csúf öregember vakarózni kezdett a koporsó tetején.
– Nem gyűlölöm. De szánalmasnak tartom, ahogy rajongsz érte.
Nem
látsz tovább az orrodnál? Értsd meg, nincsen győzelem lelki
háttér
nélkül. A te Hunyadid lehet, kiváló katonai
képességekkel rendelkezett
valamikor, bár őszintén szólva erről is megvan a véleményem…
viszont
semmiféle tehetség, képesség nem lehet elegendő a
győzelemhez, ha
nincs szilárd lelki alapja. A nándorfehérvári diadal szilárd
lelki alapját én
adtam. Én! Én! Én! Én, és senki más! A győzelem
napján már éreztem,
hogy a te Jánosod megpróbálja magának tulajdonítani a
diadalt, és
végtelenül gyűlöltem ezért. Isten megbüntetett gyarlóságomért… Amikor
Hunyadi haldoklott, könyörögtem neki, hogy bocsássa meg
hiúságomat
és féktelen becsvágyamat… Megbocsájtott… Tudod, fiam, nekem fontos
a szentté avatás! Ezért éltem, ezért haltam meg, és nem
vagyok hajlandó
senkinek a javára lemondani az örök dicsőségről…
Dénes körbepillantott. A pirkadó fényben a szállásuknak
helyet adó
istálló valószínűtlen látványt nyújtott: a lovak
mozdulatlanul álltak, az
alvók mozdulatlanul aludtak helyükön. Csupán ők ketten voltak
ébren.
– Hunyadi soha nem akart magának halhatatlanságot. Tette
azt,
amiben hitt. Nem kérkedett, nem építette a jövendő
hírnevét. Csak
cselekedett. Jó, vagy alkalomadtán rossz döntéseket hozott, mint
minden
halandó.
A csúf öregember arcán kelletlen kifejezés suhant át.
– Kezdem megbánni, hogy megmentettelek! Mondd csak, miért
baj
az, ha az ember tisztában van az értékeivel? Miért
baj az, ha valaki
jutalmat vár a mennyektől? Van neked arról fogalmad, hogy még éltem,
egészen pontosan haldokoltam Újlakon, amikor Újlaki Miklós
vajda már
parancsot adott rá, hogy a holttestemet megerősített őrség
védje? Igen,
igen, ne nézz olyan kétkedőn rám! Mindenki tudta… engem
is
beleértve… hogy egy napon szentté fognak avatni.
Rendtársaim,
Giovanni da Tagliacozzo, Girolamo da Udine, Geszti
János, Soproni
Péter atyák már haldoklásom közepette megtették a szükséges
intézkedéseket az ereklyegyűjtők távoltartására. Néhány napra
felravataloztak, de utána a hírnevemre féltékeny Carvajal
bíboros
parancsára a testvérek sietősen elföldeltek a kolostor
templomának
falain kívül, az apszis közelében. Tudod, mennyi ideig
nyugodtam ott?
Egy napig sem, fiacskám! Újlaki báró ugyanis csak ekkor
tért haza
Futakról, ahol sikerült meggyőznie a királyt, hogy a
holttestemet ne
vigyék Bécsbe. Pedig ott aztán igen nagy becsben
tartották volna,
képzelheted! No, de ismered Újlaki erőszakosságát, nem?
Ragaszkodott
hozzá, hogy legyen egy saját szentje… Én lettem az a
saját szent – a csúf
öregember elvigyorodott, láttatni engedve ezzel csorba,
megfeketedett
fogait. – Újra örök nyugalomra helyeztetett, ezúttal az
újlaki templom
legszebb kápolnájában! Olyan helyen, ami már illő egy igazi
szenthez!
Apró szemei izgatottan csillogtak.
– Te, fiú! Van fogalmad arról, mennyi pénzt keresett
Újlaki azzal,
hogy a koporsómat mutogatta? A síromhoz bárki odajárulhatott,
ha
lerótta az ehhez szükséges összeget. És kedves fiam, tucatjával,
százával
gyógyultak koporsómat megérintve a gyógyulni vágyók! Neked
meséljem? Magad is megtapasztalhattad!
Dénes határozottan lelkiismeret-furdalást érzett, ugyanakkor még
mindig nyugtalanította ezzel kapcsolatban néhány kérdés.
– Hát éppen ezek a csodás gyógyulások… A vakok,
bénák
meggyógyítása… A holtak feltámasztása… Hogyan lehetséges
mindez,
atyám? Úgy értem, tudom, hogy a Mindenható jóvoltából,
de miért
éppen eme vasláda megérintése által?
– Ebben a hét lakattal lezárt koporsóban én heverek, fiam.
Egyetlen
apró csontdarabkám, egy cafat a csuhámból súlyos aranyakat
ér! Az
anyaszentegyház nemsokára szentté fog avatni! Mátyás király,
Újlaki
Miklós báró, boszniai király, Szilágyi Erzsébet, Bornemissza János
ispán
úr, Garai nádor, s a magyar bárók csaknem
mindegyike többször
sürgették őszentségét, hogy gyorsítsa fel a kanonizációs
eljárást
ügyemben! Százak gyógyultak meg közbenjárásomra. Ezek mind
gondosan feljegyzett esetek, fiam! És te mégis Hunyadiról beszélsz?
Hát
miféle csodát tett ő? Meggyógyított betegeket? Feltámasztott
tán
holtakat? Gondolj csak bele! Kit érdekelt az ő teteme?
Úgy kaparták el
valami tempomban, Erdély mélyén! El is felejtették
rögvest… És nem
csak azért nem avatják szentté, mert nem volt papi személy, hanem
azért
sem, mert bűnös életet élt. Ugyan, azt hiszed, nem tudok
róla, milyen
kicsapongó, milyen tékozló ifjúkora volt? S hogy később
sem
mutatkozott éppen az önmegtartóztatás és a házastársi hűség
mintaképének? Hogy pogány asszonyokkal fajtalankodott? Hogy önző
módon féktelen vagyonhalmozásba kezdett? Hogy céljai érdekében
bizony nem rettent a bűnös utak bejárásától sem? És te róla
akarsz írni?
Capistrano atya értetlenül bámult Dénesre, s mondata végén
ott
visszhangzott a kimondatlan kérdés: Miért nem rólam?
A fiú lehajtotta a fejét.
– Meg akarom tudni az igazságot az életével kapcsolatban.
És János
atya… tisztelettel, de Hunyadi urunk igenis csodát tett.
A csúf öregember lemondóan ingatta fejét.
– Ostoba vagy, menthetetlenül ostoba! De sebaj!
Legközelebb
elmesélem neked az igazságot a nándorfehérvári ütközettel
kapcsolatban. Rendben?
– Ha ugyan lesz legközelebb… Nemsokára fel kell ébrednem…
És
attól tartok, soha többé nem beszélhetek veled, atyám!
Giovanni da Capistrano nagyvonalúan legyintett.
– Az élet tartogat még meglepetéseket, fiam. Hát még a halál!
Ezt Dénesnek is készséggel el kellett ismernie, különösen,
hogy a
csúf, halott öregember épp most hozta vissza a halálból az
életbe.

20.

ORSZÁGÚT GYŐR ELŐTT, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1526. KARÁCSONY HAVÁNAK 12. NAPJA

Dénes arra ébredt, hogy tompa napsugár cirógatja arcát.

Szekér vagy
kordé zörgött, nyikorgott alatta, de a zötykölődésnél sokkal
jobban
kínozta rögvest a hideg.
– Hol vagyok?
– Felébredtél végre! Már aggódtunk!
Ez Rajnald testvér hangja volt. Ahogy Dénes
felkönyökölt, a szél
belekapott üstökébe; a ferencesek kétkerekű kordéján hevert,
közvetlenül a hét lakattal lezárt koporsó mellett. Négy
testvér húzta a
kordét verejtékezve, előregörnyedve küszködtek a csúszós, havas
úttal.
– Mióta… Mikor indultunk el?
– Két napja – nevetett Rajnald testvér. – Nem voltunk
biztosak benne,
hogy túléled, fiam!
Dénes megdörzsölte a szemét.
Ködös, kietlen tájékon haladtak keresztül, az út mentén
kopár fák,
tövises bokrok szürkéje, csenevész moha halovány zöldje
jelentette az
egyetlen üdítő színfoltot a tengernyi fehérséghez képest.
– Véle álmodtam – mondta halkan Dénes, és borzongva
elhúzódott
valamelyest a rozsdás vaskoporsótól. – Ő gyógyított meg!
Rajnald testvér a többiekre pillantott.
– Beszéltél vele? Csakugyan?
– Elmesélte három álmát.
– János atya?
Dénes dideregve bámulta a megfakult betűket:

FID.. DEF…SOR ET AUCT.., ECCLES..E TUTOR, CHR..TI TUBA,

DOCT…AE MAXI… IUDEX
– Ha szentté avatják, sírhelye zarándokhely lesz – mondta
Rajnald
testvér. – Semmiképpen nem hagyhattuk, hogy a török
meggyalázza
szegény testét.
Az egyik szerzetes torokhangon vezetőjük fülébe suttogott
valamit.
Rajnald hátrafelé bökött hüvelykujjával.
– Tudod, ki követ minket Mór óta?
Dénes egy homályos alakot tudott kivenni a ködből;
lassan poroszkált
mögöttük az úton, dacolva a süvítő széllel.
– Rám vigyáz… És most már rátok is, testvérek!
A négy ferences, aki a kordét húzta, egyszeriben
megtorpant.
Egyikük, az, akit Gerson testvérnek neveztek, s aki az
égetett boros
butykost adta, most bosszúsan megtörölte homlokát.
– Most már nyugodtan jöhetsz a saját lábadon! Nem fogunk
téged is
vonszolni! Éppen elég nehéz az is!
Dénes gyorsan lehuppant a kordéról.
– Segítek húzni, testvérek!
Gerson atyának nem volt ellenvetése, a fiú beállt a
helyére, és
nekiveselkedett.
Giovanni da Capistrano atyát – igaz, hetven esztendeje halott
volt –
vaskoporsóstul is alig lehetett megmozdítani.
A szél vigasztalanul süvített a fejük felett, az utat
hóförgeteg rejtette
el előlük.
És Pozsony még nagyon messze volt…
 Hatodik fejezet

BÉCSNEK BÜSZKE VÁRA

1.

STÁJERORSZÁG, KRAJNA, KARINTIA, OSZTRÁK HATÁRVIDÉK,

A. D. 1446. MINDSZENT HAVÁNAK KÖZEPE

A kormányzó úr parancsára újra mozgásba lendült a külön

erre a célra
felállított seregtest, és teljes erejével Habsburg Frigyes
krajnai,
stájerországi és karintiai birtokaira zúdult. A három
tartomány
határvidékén az első napon falvak százai lobbantak
lángra; a szakállas
puskákkal, ágyúkkal a szokásosnál is jobban megerősített
huszita
szekerek pusztító gyorsasággal száguldották be a vidéket,
válogatott
páncélos lovassággal és a zsákmány elszállítására rendelt
társzekerek
százaival kísérve.
Habsburg Frigyest ugyan nem érte váratlanul a támadás,
mégis
magatehetetlenül kellett szemlélnie a magyarok pusztítását. Nem
vont
össze kellő erőket területei védelmére – annak ellenére nem
készült fel,
hogy Hunyadi János már az év eleje óta sürgette a
magyar rendek
követeléseinek teljesítését: Győr visszaszolgáltatását, a nyugati
vármegyék zaklatásának, fosztogatásának befejezését és a
gyermek
László király visszaadását – a Szent Koronával együtt.
Frigyesnek esze ágában sem volt a követeléseket
teljesíteni, talán
azért, mert mindvégig meg volt róla győződve, hogy a magyar
kormányzó nem mer fegyveresen fellépni ellene.
Hát, ebben alaposan tévedett.
A török háborúkban megedződött nehézlovasság és a harci szekerek
megjelenése páni félelmet váltott ki az osztrák tartományok
népe
körében. Az addig békében éldegélő falvak, városok először
tapasztalták
meg, milyen a megtámadott helyében lenni. Eddig csak
azt kellett
elviselniük, hogy a nyugati magyar vármegyék fosztogatására
induló
Habsburg zsoldos csapatok átvonuljanak rajtuk; amit végtére
is
elviseltek, hiszen a tömérdek zsákmányból bőségesen részesedtek maguk
is.
Az Úr 1446. esztendejének késő őszén eljött a megtorlás
ideje.
Frigyes király a magyar támadás hírére rémülten vonta
vissza
csapatait a megerősített várakba, erődítményekbe. Ezek védelmére
rendelte majd valamennyi gyalogosát, páncélos zsoldosait pedig
igyekezett Bécs védelmére összpontosítani. A határvidékről beérkező
jelentések egyelőre zavarosak és ellentmondásosak voltak, csupán
annyit
lehetett belőlük kihámozni, hogy a magyarok több, kisebb
létszámú
csapattal lendültek támadásra, és pusztító dühvel törnek előre
mindenütt.
Ellenállást az osztrák erők szinte sehol nem
tanúsítottak, egyetlen
térséget kivéve. Egy, a Radafalvánál a határt átlépő,
alig ötvenfős
magyar zsoldos csapat Fölöstöm51 és Wilfersdorf
felperzselése és
kifosztása után észak felé fordult, hogy Hartbergig hatolva
minden
útjába kerülő falvat, várost elpusztítson.
Előretörésük közepette azonban belebotlottak Frigyes észak
felé
menekülő páncélos lovasságának hatszáz fős seregébe. Az
Ebersdorf,
Fürstenfeld és Ilz környékéről kivont zsoldosok eladdig
lóhalálában
menekültek a jól védhető északi városok felé. Amint Waltersdorf
mellett
megpillantották a dél felől közeledő porfelhőt, azonnal
szedelőzködni
kezdtek, hogy elillanjanak a magyarok elől. Ám a
Leitersdorfból
menekülő parasztoktól megtudták, hogy mindössze ötven lovas
és hat
huszita szekér tart feléjük. Parancsnokuk, Gustaf von
Glatzenberg úgy
döntött, bevárják a magyarokat és felkoncolják őket.

2.

WALTERSDORF HATÁRÁBAN, STÁJERORSZÁG,

A. D. 1446. MINDSZENT HAVÁNAK 20. NAPJA

Az újabb, immár harmadik támadás minden

eddiginél
veszedelmesebbnek tűnt. Frigyes vértesei ugyanis tüzérséget is
bevetettek: egy kisebb mozsarat vontattak magukkal, amit a
közeli
Hartberg védelmére rendeltek, ám most, hogy az alig ötven
magyar
páncélos csapdába esett, hirtelenjében kapóra jött az ágyú
a wagenburg
szétzúzásához.
Az első roham – alig két órával korábban – váratlanul
érte Hunyadi
zsoldosait. A németek magára hagyták Waltersdorf óbégató
lakóit, és a
szomszédos Sabersdorf felé vezető út mentén, a dimbes-dombos
terület
sűrű erdővel övezett részén állítottak csapdát.
Az ötven lovast és a hat huszita harci szekeret Bacsa
Ignác hadnagy
vezette. Parancsa szerint Hartbergig kellett volna lángba
borítania a
stájer falvakat, s majdan ott bevárni az Őr irányából
érkező ötszáz fős,
Rozgonyi Rajnald által vezetett vértes csapatot, hogy
együttes erővel
vegyék be a várost.
Már csak néhány falu maradt az útjukban, s a
hadiszerencse éppen
itt, Waltersdorfnál hagyta el őket. A települést menetből
felgyújtották,
hagyták lakóit a közeli erdőkbe menekülni, s a
tekintélyes zsákmányt
sebesen szekerekre hányták. Hadnagyuk nem sokkal dél előtt
adott
parancsot az indulásra. Úgy számította, Sabersdorf felprédálása
után
kora estére elérik Hartberg külső falait, s ott
letáboroznak, lajstromba
veszik a kétnapi zsákmányt, aztán másnap nekilátnak a
városka
ostromának.
Csakhogy csapatának java része soha nem érte el Hartberget.
A lesből rájuk rontó német zsoldosok a falu északi
végében zúdultak
le az erdő borította domboldalról, és irtózatos vérengzésbe
kezdtek. A
meglepett magyarok még fel sem ocsúdhattak, mikor kiderült,
hogy
menekülési útvonalaikat is elzárták már a Habsburg-vértesek.
Összekavarodva viaskodtak a porfelhőbe borult úton, a fák
között; olybá
tűnt, mindenütt ellenség dübörög, mindenhonnét német páncélos
lovasok rontanak elő. A tizenkétszeres túlerő megtette a
magáét: a
magyarok egy része fejvesztve menekült kelet felé abban
a reményben,
hogy a sűrű erdőn keresztül a határ, s azon túl az első
falu, Szentelek felé
egérutat nyerhetnek üldözőik elől.
Gustaf von Glatzenberg páncélosai bosszúszomjasan vagdalták,
aprították őket, a csapat java részét könnyedén
szétszórták, letiporták.
Csupán a hat huszita szekér körül alakult ki komolyabb
ellenállás. Bacsa
hadnagy ötven embere közül alig tucatnyi vértes védte
a szekereket,
ezek közé a Torda megyei bandérium könnyűlovasai keveredtek.
Ám a
kör egyre szűkült: a németek megújuló rohamait a
maroknyi csapat
semmiképp meg nem akaszthatta.
Ebben a tusakodásban fordult le holtan a lováról
Bacsa Ignác,
miközben indulásra próbálta késztetni a szekereket. Egy zsoldos
pallosa
kettészelte koponyáját, a prüszkölve forgolódó lovak pillanatok
alatt
összezúzták testét.
Magyar és német kiáltások, jajveszékelés, fegyvervasak
csilingelése
visszhangzott a fák között. Úgy tűnt, Frigyes emberei
gyorsan
lemészárolják a csapdába esett magyarokat, ám ekkor, a
legválságosabb
pillanatban az egyik huszita szekérről eldördült egy ágyúlövés. Az
öblös
mozsár kőgolyója széles, véres ösvényt vágott a páncélosok
sűrűjében. A
zűrzavart kihasználva a magyarok egyik zsoldos tisztjének
sikerült
megindítani mind a hat szekeret. Ezt látva von Glatzenberg megpróbálta
elvágni az útjukat észak felé, de elkésett: a
könnyűlovasok fedezete
mellett halottaikat és sebesültjeiket hátrahagyva Hunyadi
katonái
kínkeservesen kitörtek a gyűrűből.
Messzire azonban nem juthattak: a németek – miután
lemészárolták a
rajtaütés helyszínén maradt sérülteket – utánuk vágtattak, és
keletre, a
dombok közé kergették, majd beérték őket.
Innen már nem volt visszaút…
A menekülőknek egyetlen esélye maradt: elsáncolni
magukat, és a
csodában bízva a végsőkig kitartani. A megmaradt egység
hat szekerét
így aztán tessék-lássék módon félkörbe állították egy magaslat
tetején – a
hátukat a domb túlsó oldalát borító sűrű bokrok, fák
védték. A lovakat
beterelték a félkör közepébe, és felkészültek a rájuk zúduló
rohamra.
Nem kellett sokáig várniuk: a hatszáz vértes
előbukkant az erdőből,
és dühödten vágtatott dombnak felfelé. A jelentéktelennek tűnő
huszita
szekérvárban alig huszonkét lovas és a szekerek legénysége
várta az
elkerülhetetlen pusztulást, de eszük ágában sem volt megadni
 magukat.
Annyi idejük éppen maradt, hogy megtöltsék a houfnicéket,
és lefelé
irányozva sortüzet lőjenek a dübörgő nehézlovasságra. Az a
zsoldos, aki
Bacsa hadnagy halála után átvette az irányítást, most a
szekérvár
közepén osztogatta parancsait. Mivel pedig a túlélők
mindegyike jól
ismerte, zokszó nélkül engedelmeskedtek neki.
– Újra tölts! Gyorsan! Még gyorsabban!
A német zsoldosok felkaptattak a domboldalon, s
megtorpantak a
szekérvár előtt – dühödten forgolódtak habzó pofájú
lovaikkal.
Néhányan közülük megpróbáltak felkapaszkodni a szekerekre,
de a
lőréseken át közvetlen közelről sütötték rájuk a kézi ágyúkat
– ez elvette
kedvüket a hasonló kísérletektől.
Kisvártatva Gustaf von Glatzenberg kapitány is
megérkezett, és
abban bízva, hogy be tudnak törni a szekerek közé,
újabb rohamot
vezényelt. Emberei üvöltve sarkantyúzták meg hátasaikat.
Mindhiába…
A szekérvár – ha szedett-vedett módon is volt
összeállítva – ahhoz
éppen elég erős volt, hogy ennyit kibírjon.
Az első rohamot egy második követte, de a wagenburg
houfnicéi és
kézi ágyúi jól irányzott sortűzzel késztették a németeket
meghátrálásra.
A harmadik roham két órával később indult az
országút irányából; von
Glatzenberg addigra a domb lábához vontatta azt a kisebb
mozsarat,
amit Hartberg védelmére rendeltek.
Az első lövés szétzúzta a körbeállított szekerek egyikének
oldalát.
A zsoldosok diadalittas kurjongatással újra a kaptatónak vágtak.
– Jönnek! Jönnek, Michal!
Odafenn, a domb tetején a parancsnoklást átvevő tiszt
egy pillanatra
elnémult; a mozsár lövedéke által szétroncsolt szekéren éppen
elég nagy
rés támadt ahhoz, hogy a páncélos lovasok beugrathassanak
rajta.
– No, legények! Most kössétek fel a gatyátokat! –
kiáltotta oda a
szomszédos szekerek katonáinak.
– Te csak ne aggódj, Michal! – bömbölte egy megtermett,
csupa izom
férfi, és felhágott a megrongálódott szekér tetejére.
Hatalmas pörölyt
forgatott a feje felett, a roppant fegyver zúgott a
levegőben. – Itt ugyan
be nem tör senki!
Az új parancsnok elvigyorodott.
 – Lehet, hogy az utolsó csatánk lesz, Kinizsi! De
attól még remek
mókának ígérkezik!
A következő pillanatban egy bőrruhába és fekete köpenybe
bugyolált
asszony penderült a romhalmaz innenső végéhez. Védekező
állásba
helyezkedett. Arca rezzenéstelen volt, ahogy feje fölé
emelte hatalmas
kaszáját, melynek acélpengéjén fenyegetőn csillant meg a
napfény.
Michal Matejčik kapitány nem szeretett volna az első néhány
német
zsoldos helyében lenni, akik abban a hitben törnek
át a roncson
pillanatokon belül, hogy idebenn megrettent katonák várják
őket.
Sem Kinizsi István, sem Hajna nem tűntek megrettentnek.
– Tüzelésre felkészülni, Silkow!
A patkányképű sziléziai egykedvűen vállat vont a szekér
belsejében.
– Nem szeretnék az elsők közt lenni, akik ide tolják a
pofájukat!
– Hát nem ezt mondom én is?
Ebben a pillanatban Habsburg Frigyes vértes lovasai
elérték a domb
tetejét, és egymás után ugrattak át a szétroncsolt szekér
romjain.
Az első, akinek ez sikerült, meglehetősen rosszul járt.
Kinizsi István magasból lezúduló irdatlan pörölycsapása péppé
zúzta
sisakos koponyáját, Hajna kaszasuhintása lova mellső lábait szelte
ketté
csontostul. A paripa fájdalmas nyihogás kíséretében omlott össze,
levetve
magáról élettelen lovasát. A következő páncélos már nem tudta
visszafogni lendületét: átugratott a földön rúgkapáló, döglődő
állaton, s
még szerencséje is volt, mert közben sikerült elhajolnia
Kinizsi
pörölycsapása elől. A kasza elől azonban nem: az
alulról felfelé
megsuhintott fegyver az arcát szabta át alaposan. A
zsoldos felüvöltött,
szemére tapasztotta kezét, de lova keresztülvergődött vele a
wagenburg
belsejében felsorakozott lovasok közé. Néhány palloscsapás,
és ő is
holtan terült el a fűben.
– Tűz! Tűz, Silkow!
A réshez legközelebbi harci szekér houfnicéje bömbölve
elsült, s az
ágyúgolyó recsegve-ropogva hasított véres járatot a befelé
tóduló
németek közt.
– Tölts! Újratölts!
Odakint, a résnél eloszlott a füst: a földön
üvöltő sebesültek,
szétroncsolt testű holtak és habzó pofájú,
kétségbeesetten rúgkapáló
lovak hevertek.
Gustaf von Glatzenberg a domb aljáról szitkozódva
figyelte, hogy
verik vissza embereit. Nem bírnak ezzel a maroknyi
magyarral! A
pokolba valamennyivel!
Intett tüzéreinek, hogy ne piszmogjanak már annyit, töltsék
meg újra
a mozsarat. Ha kell, ízzé-porrá löveti ezt az átkozott
wagenburgot!
Ezt persze tudták odafönn is; Matejčik kapitány
sürgősen lezavarta
Kinizsit a roncsról, és mindenkit a védett félkör
belseje felé terelt.
Iszonytató dörrenés: a mozsár dühödten köpte kőgolyóját a
magasba.
A lövedék egy újabb rést roncsolt a szekerek sorában. Még
két lövés, és a
domb aljáról széles út nyílt a szekértábor belseje felé.
– Ide! Ide mindenki! – bömbölte Matejčik, és pallosát
meglóbálva
rohant oda. Aztán hamar rájött, hogy istenkísértés, amit
csinál: kintről
ugyanazon pillanatban érték el a megnyílt kaput a
német zsoldosok,
mint bentről Hunyadi vértesei. A szekerek roncsain, a kidőlt
oldalfalakon
csaptak össze a lovasok fülsiketítő csörömpöléssel, acélcsattogással.
A két
oldalról egymásnak feszülő csapat egy ideig ide-oda
sodródva birkózott
minden talpalatnyi földért, aztán lassan, de biztosan
a támadók
benyomultak a szekérvár belsejébe.
Néhány pillanatig úgy tűnt, a küzdelemnek mindjárt vége,
a
magyarokat felkoncolják ott nyomban, ám a szekerekről
elsütött
houfnicék mennydörgése megzavarta a Habsburg-zsoldosok lovait.
Rúgkapáltak, nyerítettek, egyik levetette hátáról lovasát.
A résben
nagyjából ekkorra akadt el a támadás lendülete. A sok
száz német
egyszerűen nem fért a bejárathoz, ráadásul egyikük hátasa
megbotlott a
felfelé meredező szekérdeszka csonkokban, és hasát
szügyig felhasította
egy kettétört rúd. A mögötte érkezők szentségelve torpantak
meg, a
kiomlott állati beleken csúszkáltak a paták.
– Legények! Ide mindenki!
Matejčik kapitány tudta, hogy csak akkor élik túl ezt a
rohamot, ha
néhány percen belül sikerül kiszorítaniuk a németeket.
A huszonkét
páncélos lovas viszonylag keskeny területen állta útjukat,
így hiába
voltak sokszor annyian, a Habsburg-zsoldosok nem tudták
érvényesíteni
túlerejüket a kedvezőtlen terepviszonyok miatt.
– Egyenként szedjétek le őket!
A kapitány példát mutatott: a rés egyik szélére hágva
megragadott
egy jókora kocsirudat, és megsuhintotta az ellenség sűrű
sorai felé. A
legszélső zsoldos megszédült, de csaknem sikerült nyeregben
maradnia.
Matejčik újra lesújtott, és ezúttal már nem hiába: a német
magatehetetlenül zuhant a lovak lábai alá, a vasalt
paták a mellvértjén
csattogtak néhány pillanat múlva.
– Rajta! Szedjétek le őket!
A ló nélkül maradt magyarok és a harci szekerek
katonái követték
példáját. Kampókkal, lándzsákkal – kinek épp mi akadt a keze ügyébe
–
sorra billentették ki a nyeregből a támadókat. Néhány percen
belül már
csaknem tucatnyian hevertek a porban, páncéljuk súlyától
magatehetetlenségre kárhoztatva. A szerencsésebbek be tudtak
kúszni a
szekerek kerekei közé, hogy a paripák ne tapossák
halálra őket. A
többieket péppé zúzták a forgolódó hátasok.
Így azonban nemsokára megfordultak az erőviszonyok.
Hunyadi
húsz-egynéhány vértese lélegzethez jutott, és minden erejét
összeszedve
– lépésről lépésre – kiszorította a zsoldosokat a
szekértábor belső
köréből.
– Vissza! Vissza! – integetett hevesen Matejčik kapitány.
– Tűnjetek el
a mozsaruk útjából!
De már késő volt… A magyar lovasok is bent
szorultak néhány
pillanatra a résben, csak üggyel-bajjal tudtak megfordulni.
– Vissza a szekerek közé! – harsogta a kapitány.
– Silkow! Fedezd
őket!
A sziléziait nem kellett biztatni: ám a houfnice csak egy
szívdobbanásnyi idővel hamarabb robajlott fel, mint odalent a
mozsár. A
két lövedék süvítve írta le röppályáját, s nem messze
repült el egymástól.
Ezúttal a németek céloztak jobban: a hatalmas kőgolyó
áttörte a harci
szekér lőállását, és ízzé-porrá zúzta a houfnice talapzatát.
Silkow
hátrazuhant, nekicsapódott a szekér hátsó falának; egy
oldaldeszka
csonkja csúnyán megsebezte lábát.
– Segítsetek!
 A houfnice lövedéke ezalatt a lefelé ereszkedő zsoldosok
mellett
zúgott el, és tompa püffenéssel, ártalmatlanul csapódott a
földbe.
– El kellene hallgattatni azt a fránya mozsarat! –
Matejčik kapitány
gyorsan szemügyre vette Silkow sebesülését, majd egy
odarohanó
tűzmesterre bízta a sziléziait. – Most, azonnal!
A magyar vértesek nagy nehezen visszahúzódtak a szekerek
közé;
ziháltak, kimerültek voltak, de a kapitány nem hagyott nekik
szusszanásnyi időt sem.
– Fiúk! Hallgattassátok el azt az ágyút!
A lovasok vezetője felcsapta sisakrostélyát, és értetlenül
bámult a
cseh lovagra.
– Elment az eszed, Matejčik?
– Nézzed, fiam! Most értek le a domb aljára… Ők is
kimerültek! Ha
most lezúdulnátok…
A magyar vértes szeme felcsillant. Négyen
megsebesültek a
tusakodásban, így immár húsznál is kevesebben maradtak –
odalenn a
domb lábánál csaknem hatszáz páncélos gyülekezett. Az ötlet
éppen
ezért oly eszelősnek tűnt, hogy nem lehetett nem megpróbálni…
– Utánam! – bődült fel a vértesek vezetője, és
sisakrostélyát lecsapva
megsarkantyúzta lovát. A többiek zúgolódva bámulták, mit akar,
de
aztán harsány kurjongatások közepette megindultak maguk is.
–
Támadás, legények!
Odalenn Gustaf von Glatzenberg zsoldosai éppen
lekászálódtak
lovaikról, amikor meghallották a dombról lezúduló vértesek
dübörgését.
Nem hittek a szemüknek: az a néhány lovas
halálmegvető bátorsággal
vágtatott lefelé, egyenesen a sűrű tömegnek. Valaki zavartan
felnevetett,
a mozsárágyú felől azonban ideges kiabálás hallatszott.
Glatzenberg először azt hitte, át akarnak törni rajtuk,
hogy egérutat
nyerjenek, aztán felfigyelt a mozsár tűzmestereinek kiáltásaira.
– Az ágyú! Védjétek az ágyút! – próbálta túlharsogni a
dübörgést, de
már későn.
Saját emberei ugyan lassan újra nyeregbe küszködték
magukat,
azonban mielőtt bármit tehettek volna, a magyarok már
ott száguldottak
az ágyú közvetlen közelében. Vagy tucatnyi zsoldos megpróbálta
útjukat
állni, csakhogy azok valósággal keresztültiportak rajtuk,
széles
palloscsapásokkal tisztítva meg útjukat.
– El onnan! El onnan!
A tüzérek rémülten futottak szerteszét. Az élen robogó
páncélos vitéz
kikapta az egyik pattantyús kezéből a fáklyát, és nemes
egyszerűséggel
belehajította a puskaporos hordóba.
Hamarosan eget rengető robajlás hallatszott, s ugyanebben
a
pillanatban izzó tűzrózsa lobbant az égboltra, haragossárga
tűznyelveket
lövellve szerteszét. A mozsárágyút elborították a
lángok, fatalpazata
kimozdult alóla, és a cső belehullott a sistergő,
kénesen bűzlő gödörbe,
ami immár a hordó helyén tátongott.
– Öljétek meg őket!
Gustaf von Glatzenberg maga is nyeregbe pattant, hogy megpróbálja
elvágni a széles kanyarral vissza, a dombtető felé
vágtató magyarok
útját, de ekkor meg odafentről, a wagenburgból
dördültek el sorra a
kisebb öblű houfnicék. A sistergő, pörgő kőgolyók iszonytató
erővel
csapkodtak közibük, úgyhogy a németek jobbnak látták
szétszóródni és
eliszkolni az újabb sortűz elől.
Hunyadi katonái jószerivel sértetlenül kaptattak fel a
dombra és
ugrattak át a szétlőtt szekerek roncsain.

3.

Rájuk esteledett – a magyarok fáklyákat gyújtottak az ostromlott

dombtetőn, hogy lássák, nem lopakodnak felfelé Habsburg Frigyes
zsoldosai az éj leple alatt a domboldalon.
Azoknak azonban esze ágában sem volt felfelé lopakodni.
Ágyújukat
elveszítették, ezért a szekerekben több kárt nem tehettek. Azonban
így is
olyan nyomasztó fölényben voltak a tízegynéhány védővel
szemben,
hogy mindőjük számára nyilvánvaló volt: reggel egyetlen
rohammal
bevehetik a wagenburgot. Legfeljebb attól tartottak, a
kutyaszorítóba
került magyarok éjszaka megszöknek, fegyvereiket, lovaikat
hátrahagyva
elillannak a domb túlsó oldalát borító erdőbe.
Gustaf von Glatzenberg parancsot adott a másik oldal megfigyelésére,
aztán, biztos, ami biztos, kétszáz emberét átvezényelte,
hogy zárják el a
Limbach felé vezető utat.
A németek sötétedés után hatalmas tüzeket raktak. Borukat
iszogatva, eleségüket eszegetve várták, hogy megvirradjon és
bevégezhessék végre munkájukat.
Jól tudták, hogy ebben a hadjáratban Hunyadi
seregével szemben
nem sok babér terem majd számukra, de legalább ezt az
egy magyar
csapatot szerették volna megsemmisíteni az utolsó emberig.
Ahogy
nevetgélve fel-felpillantottak a dombtetőre, a lobogó
fáklyafényben a
szétlőtt szekerek csonkjainak körvonalai derengtek az éjszakában.
Aztán egyszeriben elhallgattak mind. Odafenn ugyanis,
a bekerített
szekértáborból víg énekszó harsant az égnek.

Bújjon el a német rhénusi borával,

Hallgasson az olasz Róma nektárjával,
Hadd igya az frantzia az ő híg löttyét!
Egy hordónk feléri boraik tengerjét!

A németek dermedten egymásra néztek.

Nem úgy tűnt, mintha odafent a halálra készültek volna…

4.

Pedig arra készültek.

Matejčik kapitány elérzékenyülten nézte embereit. Egytől egyig
válogatott gazemberek voltak, az igaz, de mind remek fickó
és kiváló
katona.
Kár értük!
Akadtak köztük magyarok, németek, csehek, rácok, lengyelek,
és
most együtt, teli torokból énekelték a gúnydalt, csapra verve
az utolsó
hordócska bort, amit az egyik huszita szekéren találtak elrejtve
a szalma
alatt. Minek tartogattak volna egy cseppet is, ha
reggel úgyis rájuk
szakad az ég? Mindazonáltal nem búslakodtak: tisztában
voltak vele,
hogy a katonaélet ilyen, mindig is ilyen volt, és
vélhetőleg ilyen is
marad. Elpártolt tőlük a hadiszerencse, és ezek az átkozott
német kurafik
reggel kardélre hányják őket… Hogy az ördög vinné el valamennyit!
– Töltsetek még, cimborák! Ne hagyjunk nekik egy kortyot se!
És a cimborák ittak.

Menjünk innen el, mert itt mégvernek,

Né menjünk addig el, míg hegedülnek
Hozz bort a magyarnak, pálinkát a tótnak,
Sört a nímétnek!

Bort ide, de ne vizeset,

Hogy hiába né fizessek!
Bort iszik az útonjáró,
Akár szegény, akár báró!

A lovasok úgy, ahogy voltak, talpig páncélban töltötték az

éjszakát, s úgy
vélték, életükben többet ez a vasgúnya le sem kerül
már róluk. Ott
ácsorogtak a tűz körül, vígan voltak, egymás hátát
csapkodták, vaskos
tréfákat sütöttek el, úgy tettek, mintha a reggel
várható elsöprő roham és
elkerülhetetlen haláluk pusztán egy kellemetlen közjáték lenne
ebben a
hadjáratban, s utána minden megy tovább, ahogy mindig
szokott.
A kapitány jól ismerte őket. Néhánnyal már Várnánál is
együtt
harcolt, a fiatalabbak nemrégiben csatlakoztak a vajda
úr – azaz most
már a kormányzó úr – seregéhez. Ahogy ott ült, és nézte
az arcukat,
Matejčik arra gondolt, hogy immár ők a családtagjai. A
férfiak a bátyjai,
öccsei, némelyik mintha az apja lenne vagy épp a fia.
Az a néhány nő,
aki a táborokban rendre felbukkant – markotányosok, szajhák,
és persze
Hajna –, a húgai, nővérei, szeretői. Ismerte őket,
tudta, milyen életet
éltek korábban, és tudta, hogy reggelre mind halottak lesznek.
Hajnát nézte, a fekete özvegyet, aki kora alapján akár
az anyja is
lehetett volna. Őt aztán nem kímélte az élet: idős szüleit
és férjét törökök
mészárolták le Székelyföldön; Miska nevű kisfiát elragadták janicsárnak,
két kislányát háremrabszolgának. Csecsemőjét a házfalhoz
csapták, őt
megerőszakolták, megkínozták. Az erőszak következtében teherbe
esett,
de ahogy megszülte fattyát, nyomban meg is fojtotta – hisz
török volt a
szentem. Azért lépett be Hunyadi seregébe, hogy bosszút
álljon: a harci
szekerek oldalán gyűlő, kaszával levágott kontyos emberfők
legalábbis
erről tanúskodtak.
Az asszony észrevette, hogy Matejčik őt bámulja. A
kapitány
felemelte kupáját, jelezvén, hogy ezt az ő egészségére
issza, de Hajna
elfordította a fejét.
Kinizsi annál vidámabban viszonozta a gesztust, csak ő éppen
nem
kupával ivott, hanem egy vaskos tömlőből öntötte gigájára
a bort.
– Vérünkké váljék, Michal!
– Vérünkké váljék, István!
No, ez a szerencsétlen ember… Egyszerű molnárlegény
volt Biharban
fiatal asszonykával, saját malommal, aztán egész
életét megpecsételte,
hogy a Budai Nagy Antal-féle felkelés idején malomárokba
hajította a
váradi püspök adószedőit. Emiatt aztán bujdokolnia
kellett erdőn,
barlangok mélyén, kietlen hegytetőkön, szalmakazlakban, ólak
sarában.
Amíg ő bujdosott, a váradi püspök lándzsásai rajtaütöttek
az otthonán és
felgyújtották malmát. Kislányát és feleségét nem engedték
kijönni a
rozzant épületből: benn égtek mindketten – rettenetes kínok
közt
lehelték ki lelküket. Kinizsi számára aznap véget ért az élet,
legalábbis az
az élet, amit addig ismert. Kegyetlen bosszút állt az
adószedőkön,
egyenként becserkészte őket, és válogatott kínzások közepette
végzett
velük. Ezek után persze menekülnie kellett falujából; beállt
Hunyadi
seregébe, ahol senki nem kérdezte, honnét jött, mit
követett el előző
életében.
Matejčik azt is tudta róla, hogy azóta titokban
feleségül vett egy
ágrólszakadt árva leányt, és gyermeket nemzett neki. Palkó
most lehet
egyéves, odahaza cseperedik Biharban, és soha nem fogja látni az
apját…
– Vérünkké váljék, Silkow!
– Vérünkké váljék, Michal!
A sziléziai rablógyilkos sem volt éppen egy angyal. Egy
jelentéktelennek induló szóváltást követően megölte a boroszlói
bírót,
ezért menekülnie kellett otthonról. Hol ide állt be szolgálni, hol
oda, de
sehol sem tudott hosszú időre megragadni, viszont mindenhol
hozzátett
ezt-azt egyre terebélyesebb bűnlajstromához. Lengyelországban,
Morva-
és Csehországban, az ausztriai főhercegségben halálra ítélték
– mit volt
mit tennie, beállt Hunyadi seregébe, s mivel a
tűzfegyvereket ügyesen
kezelte, bizton számíthatott rá, hogy itt senki sem fogja
arról faggatni,
mit tett előző életében.
No és én?
Matejčik kapitány szorongva kortyolt egyet a borból.
No, erre senki sem kíváncsi… Pedig nyomorúságosabb
történet az
még Kinizsiénél, Hajnáénál és Silkowénál is…
Keserűen még egyet kortyolt a borból, aztán odakiáltott a
tábortűztől
távolabb hasaló őröknek.
– No, ugyan mit csinálnak a német komák?
– Amit mi: isznak!
– Váljék vérükké! Azért csak tartsátok nyitva a szemeteket!
A reggelt
még szeretném megélni!
A legények eközben újabb nótára zendítettek:

Kedves édös pintös serlegöm,

Tebenned van mindön reményöm,
Oltárod előtt könyörgöm,
Ojjat iszom, csak úgy nyöszörgőm.

Három bagla mög égy kalangya,

Nem leszek én senki bolondja,
így jár, aki mindig bort iszik,
Míg a temetőbe nem viszik.
Ha ja temetőbe nem viszik,
Isten ugysé, többet ném iszik.

Matejčik kapitány felpillantott a csillagfényes égboltra: a

Hold ezüst
felhő mögé rejtezett, tompa hálót vetve a dombtetőre, a danolászó vértes
férfiakra, a tűzbe bámuló, halálra készülő katonákra.
– Hogy vannak a sebesültek?
Silkow arcán kelletlen kifejezés suhant át, neki már
alaposan
megártott a benyakalt itóka.
– Kaptak annyi bort, hogy nem óbégatnak. Cachtow
reggelre el fog
vérezni, túl mély a sebe. Kragulya Izsajás túléli, csak éppen
minek?
A cseh kapitány bólintott.
– Jobban járna, ha az is elvérezne!
– Meghagytam annak a félnótás Ercseinek, hogy ha a
németek
betörnek a táborba, vágja el a torkukat. Inkább ő küldje
őket másvilágra,
mint egy tetves Habsburg-kutya!
Matejčik elgondolkodva nézte a sűrű erdőt, amire
a szekértábor
félköre támaszkodott. A fák, bokrok oly sűrűn nőttek, hogy
nemhogy egy
szekér, még egy lovas sem nagyon vergődhetett volna át rajta.
Mégis…
– Silkow!
– Mit akarsz még, kapitány?
– Ha már mindennek vége, próbálj átkecmeregni azon az
erdőn.
Nincs messze a határ, talán élve magyar területre érsz!
– Minek? A domb alján, a túloldalon is hemzsegnek a
németek. Nem
mindegy, hol kaszabolnak halálra? Maradok, ha meg nem
sértelek,
kapitány!
– Akkor tölts még!
– Vérünkké váljék, Michal!
– Vérünkké váljék, Silkow!
A páncélos vitézek a tűz körül egyre emelkedettebb
hangulatba
kerültek.

Életemnek végóráját töltöm a kocsmába,

Az angyalok onnét visznek fényes mennyországba.
Az angyalok is azt mondják odafenn az égbe, hogy:
Uram, ezt a jó borivót vegye kegyelembe!52

Ha most Matejčik azt a parancsot adja nekik, hogy kapjanak

lóra és
zúduljanak neki az odalent táborozó németeknek, bizonyára meg
is
teszik habozás nélkül. A kapitány azonban – a maga
módján legalábbis –
istenfélő ember volt, és hitt a csodákban.
Mert néha történnek csodák – és nem is mindig csak
az istenfélő
emberekkel…
 5.

WALTERSDORF HATÁRÁBAN, STÁJERORSZÁG,

A. D. 1446. MINDSZENT HAVÁNAK 21. NAPJA – HAJNAL

Pirkadat előtt egy órával elszabadult a pokol.

Gustaf von Glatzenberg vértesei nehézkesen, másnapos fővel
nyeregbe szedelőzködtek, és komoran megindultak, hogy
lemészárolják a
dombtetőre szorult magyarokat.
Nem siettek, miért is siettek volna… Úgy tervezték,
még napkelte
előtt végeznek odafönn mindenkivel, aztán folytatják útjukat
Hartberg
felé. A felrobbantott mozsár ügyében bizonyosan szorulni
fognak, ám ha
cserébe beszámolnak Hunyadi egyik fosztogató haramiacsapatának
lemészárlásáról, talán még jutalomban is részesülnek.
Talán…
A hatszáz vértes rövid, véres munkára indult:
néhány fáklya
világította meg a domb alját, ahol szedelőzködtek és támadó
alakzatba
rendeződtek. Odafönn, a szekértáborban sötét volt, alig egy órája,
hogy
elhallgattak végre a borissza magyarok.
Ezek sem fognak soha többé énekelni!
Az első sorok komótosan megindultak felfelé. Ahogy
arra számítani
lehetett, az őrök kiáltásai jelezték, hogy kezdetét vette a
támadás. A
szekerek roncsai közt mozgolódás támadt; bosszús rikoltozás,
fegyvervasak zörgése hallatszott.
Gustaf von Glatzenberg vérszomjas mosollyal vonta ki széles
pallosát.
– Rajta, fiaim! Egy se maradjon életben!
A kaptató csúszós volt a hajnali harmattól, de az első
néhány zsoldos
pár szökelléssel felért a szekérvár széléhez.
– Tűz! – kiáltotta Michal Matejčik. A következő pillanatban
eldördültek a houfnicék, és a sötétben lángoló torkolatok
köpték
kőgolyóbisaikat a lovasok közé. Iszonytató nyerítés, üvöltés,
recsegés-
ropogás…
Öt-hat német fordult le a lováról, s még két hátas
csúszott vissza a
domboldalon rúgkapálva, szertefröccsenő vérében úszva.
 – Újra tölts! Igyekezzetek!
A zsoldosok most már indulatosan sarkantyúzták gyorsabb
menetre
lovaikat; dühödt szitokáradat és hüvelyeikből előcsúszó
kardok, pallosok
sziszegése hallatszott innen is, onnan is.
A réshez érve szemben találták magukat a reménytelenségben
is
elszánt, harcra kész magyarokkal.
– Fejezzük be! – kiáltotta von Glatzenberg az embereinek.
– Aztán
tűnjünk innen, amíg nem késő!
Csakhogy ekkor már késő volt…

6.

Michal Matejčik kapitány gyors, és nem is épp

szabályszerű keresztet
hányt magára, és megcsókolta a szablyája pengéjébe vésett
huszita
kelyhet.
– Isten legyen velünk!
Felszökkent az egyik szekérre, s a magasból
hátrapillantott, hogy
lássa, a magyar vértesek és a könnyűlovasok mind
felkészültek-e az
utolsó összecsapásra. A szeme sarkából különös
fényvillanást észlelt: a
domb túlsó oldalán tűzfény izzott a fák között.
Tűz?
Nem maradt ideje gondolkodni, mert Frigyes zsoldosai
már ott
toporogtak a résnél, és hiába sikerült néhányukat a
houfnicék
lövedékeivel lefordítani a nyeregből, a lentről
vasfolyamként kígyózó
páncélosok dühödt igyekezete egyértelművé tette, hogy az utolsó
ütközet
igenis rövid lesz.
Ekkorra már be is törtek a szekértábor belsejébe: vad
kurjongatások
közepette söpörték el útjukból a kétségbeesetten védekező
magyarokat.
Kardcsapások suhogtak, vérteken csattogtak, vas csúszott vason,
fejszék,
buzogányok csépelték az eleven húst, a fémet, amit csak értek.
– Üssétek őket, fiaim! Üssétek!
Matejčik úgy látta a magasból, hogy egyedül Kinizsi körül
tisztul az
ellenséges gyűrű; az egykori molnárlegény irtózatos csapásokkal
ritkította az ellenséget. Amikor egy német zsoldos megpróbálta
legázolni
lovával, Kinizsi pörölye nemes egyszerűséggel szétzúzta a
hátas
koponyáját. Az állat összerogyott, a nyeregből fülsiketítő
csörömpöléssel
kizuhanó német pedig hiába emelte fel védekezésül
jobbját, karjával
együtt a fejét is péppé zúzta fegyverével.
A résen egyre több német özönlött be, lovaik
haragos fújtatással,
rúgkapálva táncoltak a szekerek és az erdő közti földsávon. Többen
már
el sem fértek volna a dombtetőn, a magyarok maradéka
mind hátrébb
szorult, a fák felé, kimerülten igyekezve hárítani a mind
sűrűbb
kardcsapásokat, kopjaökleléseket.
Matejčik leugrott a szekérről, mert annak végére már
két zsoldos
próbált felkapaszkodni. Ekkor dördült el az utolsó
houfnicelövés,
csaknem megsiketítve a dombtetőn harcolókat. Hogy a lövedék
okozott-e
kárt bárkiben, azt nem látta senki.
– Találkozunk a túlvilágon! – kiáltott az ellenséges
katonák feje felett
vidáman Kinizsi, és meglengette Matejčik felé pörölyét.
– Örömest! – A cseh belevetette magát a harcolók
forgatagába, és
dühödt csapásokkal próbált magának utat törni a
többiekhez, az erdő
irányába. Lovasok forgolódtak előtte, elzárták az útját.
Ám ekkor átható dübörgés ütötte meg a fülét:
mintha egy ősi
szörnyeteg tört volna utat magának a föld mélyéből, iszonytató
bömböléssel.
– Mi a hétszentséges nyavalya… – Kinizsi nem volt éppen
ijedős
ember, de ettől a bömböléstől egyszeriben megfagyott
ereiben a vér. –
Miféle teremtmény süvölt így?
A németek is összerezzentek, fejüket kapkodták, honnan
jöhet a
hang.
Odalent, a domb túloldaláról megint felbömbölt valami,
aztán süvítő
sziszegés hallatszott, és vakító fénycsík szakította fel a
sötétség leplét.
Matejčik háta borsódzott a rémülettől.
Valami lassan mozgott odalent, és tüzet okádott a fákon
túl.
– Nézzétek! Nézzétek! – kiabálták a fák vonalához szorult
magyarok.
– Ott lent! Ott lent!
Paták százai dübörögtek, s a bömbölést egyszeriben emberi
sikolyok
és fémek csikorgása nyomta el.
 – Ott jönnek! Jönnek már!
A föld remegett a lábuk alatt; újabb bömbölés,
süvítő sziszegés,
fájdalmas üvöltések, lódobogás.
A következő pillanatban sárgásvörös tűzcsóva perzselte az
éjszaka
falát.
Üvöltés, sebzett paripák szívszakasztó nyihogása.
A dombtetőn egyszeriben vége szakadt a viaskodásnak.
Magyarok,
németek megrettenve keresték a hang és a különös fény
forrását. A lovak
remegve fújtattak a hajnali hidegben.
– Ott jönnek! Közelednek! – kiáltotta Kinizsi István.
– Nézzétek,
testvérek!
A felharsanó bömbölés, a sziszegés immár a domb innenső
oldaláról
hallatszott, és a németek tábora felől vörös fénycsóva izzott
fel.
Matejčik ezt már szerette volna a saját szemével látni.
Átfurakodott a
zsoldosok lovai között, és visszakapaszkodott a szekérre. Mászás
közben
érzékelte a szeme sarkából, hogy a houfnice mellett Silkow
viaskodik egy
némettel, pontosabban már nem viaskodnak, mindketten dermedten
állnak és a bömbölést hallgatják.
És odalent…
Odalent, a domb alján, ahol vagy háromszáz német
zsoldos
várakozott nyeregben, minden rőt derengésben úszott. Az úton
hatalmas,
sötét árnyak közeledtek lomhán. Az élen haladó árny csikorogva,
nyikorogva érkezett, oldala füstölt, előtte lovak rúgkapáltak.
Ahogy a lomha árny közelebb araszolt, váratlanul süvítve,
sziszegve
hatalmas lángcsóva csapott ki az oldalából. A tűznyelv
végighasított az
éjszakán, és haragosan körbenyaldosta a közelében forgolódó
zsoldosokat. A lovasok üvöltöttek fájdalmukban, a lovak
sörénye
meggyulladt, pokoli félelemtől hajtva ágaskodtak fel. Égett
emberi és
állati hús bűze terjengett – a páncélzat nem védte meg
a zsoldosokat a
vértdarabok eresztékei közt testükbe maró lángoktól.
Gustaf von Glatzenberg katonái halálra váltan próbáltak
eliszkolni a
tűzokádó szörnyeteg útjából. Egymást taposva, hátasaikat nógatva
a
szélrózsa minden irányába szétspricceltek, de a fekete, lomha
árnyak
mögül ekkor irdatlan fémcsörgés kíséretében páncélos lovasok rontottak
elő és vetették rájuk magukat.
Michal Matejčik nem hitt a szemének. A lomha árnyak harci
szekerek
voltak, és legelöl egy olyan szekér nyikorgott, csikorgott,
amilyet a cseh
kapitány még soha nem látott. Felül szokatlan mód nem volt
nyitott:
sisaktoronyra emlékeztető fedél borította; az oldalfalba vágott
lőréseken
oldalanként kék-két kisöblű houfnicecső meredezett kifelé.
– Görögtűz! – vigyorodott el Matejčik. – Az Istennek
hála! Ez
görögtűz!
A harci szekér közelebb nyomult a domb lábánál
összetorlódott
német zsoldosokhoz, és két újabb tűzcsóvát okádott rájuk
a jobb oldali
tűzköpő csövekből. A mögötte érkező járművek hagyományos
huszita
harci szekerek voltak, ezekből houfnicesortüzek csaptak ki, és
haragos
sziszegéssel tizedelték meg az ellenséges sorokat.
A dombtetőn összetorlódott németek jobbnak látták kereket
oldani.
Egymást lökdösve, tiporva igyekeztek a résen keresztül
kijutni a
wagenburg belső köréből, és eltűnni a hajnali pirkadat
jóindulatú árnyai
között.
Az erőviszonyok hihetetlenül gyorsan megfordultak; az
érkező
hadoszlop szekerei és páncélos lovassága valósággal elsöpörte a
németeket a környékről. A görögtüzet okádó harci
szekér még néhány
alkalommal végigsöpört lángcsóváival a közel sodródó
ellenséges sorok
közt, de aztán már nem érte el őket – a vértes
magyar lovasok vad
kurjongatások közepette vetették magukat utánuk.
Pillanatokkal később a domb lábánál csupán néhány
tucatnyi zsoldos
teteme, pár sebesült, s vagy húsz döglődő, rúgkapáló hátas
maradt. Az
érkező harci szekerek megtorpantak, s már csak a
lovasság üldözte
Gustaf von Glatzenberg embereit.
Amikor a tűzokádó kocsi oldalfalából kinyílott az ajtó, és
egy nyurga,
vállig érő, gesztenyebarna hajú ifjú harcos ugrott ki rajta,
kinyújtóztatva
elgémberedett tagjait, a dombról leszédelgő magyarok közül
néhányan
felrikoltottak örömükben.
– Lackó!
Michal Matejčik, Kinizsi István és Hajna egyszerre kiáltották
megint:
– Lackó úrfi!
 Hunyadi László elvigyorodott, aztán csípőre tett
kézzel megrázta a
fejét.
– Hát ti szorultatok oda fel? Úgy látom, az utolsó
pillanatban
érkeztünk!
Matejčik kapitány ért oda hozzá először: hevesen
megölelte, hogy
csak úgy ropogtak belé a fiú csontjai. Ennél rosszabbul járt,
mikor
Kinizsi csapott egy hatalmasat a hátára.
– Igyekezhettetek volna jobban is, úrfi!
– Ha tudom, hogy itt vagytok… Azt hittem, soha nem
látlak
benneteket újra!
– Én már arra is felkészültem lélekben, hogy Kinizsi mellé
temetnek!
– jegyezte meg Hajna, s ahogy a fiút magához
ölelte, egy pillanatra
mintha leolvadt volna arcáról az örökös rideg
közöny. –
Megemberesedtél, Lackó!
A fiú boldog volt, hogy élve látja viszont, s
e pillanatban arra
gondolt, jobban örül Hajnának, mintha most anyját ölelné
hosszú
távollét után.
– Mind jól vagytok? És Silkow?
– Talán fenn maradt a szekereknél. Megsebesült.
– No, hadd lássam gyorsan!

7.

Kiderült, hogy a sziléziainak kutya baja; az előző

napon szerzett sebe
ugyan ijesztően nézett ki, de végtére is lábra tudott
állni, csak éppen
nem akart. Az egyik huszita szekér belsejében az
általa ártalmatlanná
tett német zsoldosok zsebeit kutatta át szorgalmatosan, és épp
hogy csak
odabiccentett Lackónak, mikor az benézett a magas palánkon.
– Az úrfi is előkerült? Jöhetett volna hamarabb is!
– Legközelebb majd igyekszem, Silkow!
A ripityára lőtt wagenburg romjai közt Hunyadi László
elismerőn
fejet hajtott, látva a földön heverő holtakat, lótetemeket,
a roncsokat, a
saját vérükben fetrengő sebesülteket, s a nemrég még itt
tomboló
közelharc egyéb nyomait.
 – Négy támadást vertetek vissza ilyen kevesen?
Szerencsétek, hogy
Rozgonyi Rajnald úr nem Őr mellett kelt át a Lapincson.
Vághegy és
Magashegy közt alig járhatóak az utak, bár mégis azokat
választottuk.
Limbachnál már hallottuk a houfnicék visszhangját!
Az érkező Rozgonyi-csapattal egy nyúzott képű kirurgus
is jött, aki
azonnal elkezdte a sebesültek kötözését. Silkow morgolódva tűrte,
hogy
bekössék a lábát, aztán odabicegett a többiekhez,
hogy hallgassa a
lelkesen magyarázó Lackót.
– Az a parancsunk, hogy menetből próbáljuk bevenni Hartberget
– a
holtak közt telepedtek le a megperzselődött, vériszamós fűbe,
és
körbeadták a fiú által hozott borostömlőt. – Aztán Friedberg
felé kellene
előretörnünk, hogy mielőbb elérjük Neunkirchent.
– Hunyadi úr? – kérdezte a cseh kapitány. – Ő is
részt vesz a
hadjáratban?
– Apám a sárvári haditáborban várja Frigyes
békeajánlatát, de azt
hallani, nemsokára Neunkirchenbe jő maga is. A bandériumokat
Bécs alá
vezényli, ha a Habsburg kutya nem adja ki a Szent
Koronát és László
királyt.
Silkow arca egyszeriben felderült.
– Bécs alá? Ostrom alá vesszük Bécset?
– Ha kell, ostrom alá vesszük.
– Szerintem kell. Megérdemelnék…
– Minden attól függ, mit válaszol a pápa őszentsége apámnak.
– Atyád levelezik a pápával? – csodálkozott Kinizsi
erősen.
– Hunyadi úr már kormányzó – ingatta a fejét Matejčik.
– Az olyan,
mintha király lenne, érted?
Kinizsi arcáról nem éppen azt lehetett leolvasni, hogy érti.
– Lackó apja olyan, mintha király lenne?
– Olyan. Amíg nincs király, addig ő a király,
csak kormányzónak
hívják.
– Akkor Lackó olyan, mint egy királyfi?
Silkow úgy vihogott, mint egy pávatollal csiklandozott bolhás
kutya.
– Királyfi… Még csak az kellene…
– Látom, szétlőtték a szekereteket – intett László
a mozsár által
pozdorjává zúzott kocsi felé. – Nincsen kedvetek új
szekérre szegődni,
barátaim?
Kinizsi nem volt formában ezen a reggelen, legalábbis, ami
a
gondolkodást illeti.
– Miféle szekérre?
Lackó elvigyorodott.
– No, gyertek. Megmutatom!

8.

A görögtüzet okádó harci jármű ott állt most, ahol

nemrégiben Gustaf
von Glatzenberg zsoldosai táboroztak. Némelyik német tartalék fegyvere,
derékalja még mindig ott hevert a fűben elszórva.
– Ez gyönyörű! – álmélkodott Kinizsi, és áhítatos
mozdulattal
végigsimította a jármű oldalát. – És szörnyen ronda…
– Mindkettő! – ismerte el készségesen Lackó. – Atyám egy
régi kedves
katonájával ketten terveztük. Jurek! Jurek! Itt vagy?
A szekér oldalán nyíló ajtón egy erősen kopaszodó,
testes férfi
tuszkolta ki magát. Arca ráncos volt, fél szeme
helyén csak gödör
sötétlett, halántékától az álláig vágás éktelenkedett.
– Jurek Hradski, apám régi katonája – mutatta be Lackó,
és
megveregette az öreg vállát.
– Vladek apja? – kerekedett el Matejčik kapitány
szeme. – Vladek
Hradski atyja volnál, testvérem?
A vén huszita szomorúan bólintott.
– Jurek sok esztendeje odahaza, Csehországban harcolt. Most,
hogy
Pogyebrád úr magához ragadta a hatalmat, visszajött hozzánk,
és újra
apám szolgálatába állt. Sokat meséltem neki a várnai
menekülésünkről, a
görögtűzről, amit a várnaiaktól kaptunk, arról, hogy nagy
hasznát vettük
a kitörési kísérletnél…
– A Békés szántóvetőn… – sóhajtotta Matejčik kapitány.
– Istenem,
mintha száz évvel ezelőtt történt volna!
– Jurekkel megépítettük ezt a borzalmas jószágot – most
Lackón volt
a sor, hogy megveregesse a szekér oldalát. – A
tűzvető csövek
behúzhatók a belsejébe. És ezt nézzétek!
A harci jármű hátulján egy houfnice meredezett kifelé, de nem
csak
úgy, magában; egy zöld pikkelyes sárkányfő szájából nyúlt ki, mintha
a
szörnyeteg a nyelvét nyújtogatná a szekér képzeletbeli
üldözőire.
– A neve Draconis – mondta büszkén Lackó. – A
kerekei kétszer
erősebbek a többi szekérnél. A tengelye szinte
törhetetlen. Ellenség be
nem hatolhat, fel nem mászhat rá… olyan, mint egy kisebb
erőd!
Matejčik elbűvölten bámulta a toronysisakra emlékeztető
tarajos
tetőzetet, melyből – akárha galambdúcok lennének –
lőrések nyíltak
mindkét irányba. A szekeret vontató lovakra vastag
bőrvértet szabtak,
aminek súlya alatt persze szerencsétlenek hamar
elfáradtak, viszont
legalább valamelyest védte őket az ellenséges kardcsapásoktól,
lándzsaszúrásoktól.
– Jóval kisebb, mint a Békés szántóvető volt – ismerte el
Lackó. – De
öten majdcsak elférünk benne. – No, mit szóltok, bajtársaim?
Hajna vállat vont.
– Nincs hová akasszam a török fejeket.
– Ez csakugyan baj – a kormányzó fia gondolkodóba esett.
– Bár ezen
könnyen segíthetünk. Ide, a lőrések alá ütünk
vaskapcsokat, azokra
annyi kontyos főt aggatsz, amennyit csak akarsz!
Hajna lebiggyesztette ajkát.
– Mind a két oldalra?
– Mind a két oldalra.
– Hátulra is?
– Hátulra is.
– Akkor jövök.
Kinizsi aggodalmasan tapogatta a jármű vastag deszkáit,
és azt
latolgatta, vajon elférne-e a belsejében kiegyenesedve.
– Könnyű és gyors szekér ez – magyarázta Lackó.
– A
leggöröngyösebb, legsziklásabb utakat is bírja.
Matejčik kapitány sóvárogva nézte a mesterien
összeillesztett
palánkokat, a sárkányfőből kinyúló houfnicecsövet, az azt védő
vastag
bőrlemezeket.
– Szép jószág ez… Draconis… No, és mondd csak, ki a
kapitánya?
 – Te! – nevetett Lackó. – Ki más lenne? Rozgonyi
Rajnaldnak nem
lesz kifogása ellene, ezért én magam kezeskedem!
A cseh azonban még habozni látszott.
– És a mostani legénysége?
– Hartberg után visszatérnek a sárvári haditáborba. Jurek
irányításával építik máris a következő szekereket.
– No és kinek a seregéhez tartoznánk?
– Rozgonyi Rajnald úr seregébe.
Kinizsi értetlenül pislogott vissza rá.
– Miért nem atyád bandériumában harcolsz? Úgy lenne illő, nem?
Lackó arcán keserű kifejezés suhant át egy pillanatra,
aztán csak
legyintett.
– Apám nem ért meg engem.
– Nem az a kérdés, hogy apád megért-e téged – ingatta
a fejét Kinizsi.
– Mióta világ a világ, az apák nem értik meg
fiaikat. A kérdés az, te
megérted-e őt. Szóval, ki vele, nem volna-e jobb atyád
bandériumába
tartozni?
A fiú nagyot csapott a szekér oldalára.
– Rozgonyi Rajnald úr kiváló katonaember. Fegyelmet tart
a
seregében, sokat követel, ugyanakkor nagylelkű a zsákmány osztásakor.
Nem lenne nála rossz dolgotok.
– A zsold? – kérdezte Silkow.
– A zsolddal elégedettek lesztek. No, ne kéressétek
magatokat! A
sereg megvárja, hogy Frigyes békéért könyörögjön, aztán már
készülünk
is az újabb, török elleni hadjáratra.
Matejčik kapitány a szekér oldalsó bejáratához
lépett, és belesett
rajta.
– Valóban elég szűkös. De megteszi! Részemről rendben:
elszegődöm!
– Én is! – jelentette ki Hajna, és vállára vette a
kaszáját.
– Pontosítanunk kell a zsold összegét – Silkow igyekezett
tárgyilagos
hangnemet megütni, azért nem leplezhette így sem
izgatottságát. –
Bécsben szabad rablást engedélyeznek?
– Kinizsi? – kérdezte Lackó.
Az egykori molnárlegény elvigyorodott.
 – Ha Michal megy, és te is ott leszel, meg Hajna
is… Mi más
választásom lehet?
Hunyadi László elégedetten nagyot húzott a borostömlőből.
– Ez egy igazi sárkány, barátaim! Alig várom, hogy a
török ellen is
megmutathassuk, mit tud!
– Előbb még Bécs! – emelte fel mutatóujját Silkow.
– És a szabad
rablás, ne feledd, úrfi!
A környékbeli erdőkből mostanra ügettek vissza Rozgonyi úr
vértesei
a németek üldözéséből. Egy részüket kíméletlenül levágták,
a többit
megszalasztották. Úgy tűnt, szabad az út Hartbergig.
És azon túl egészen Bécsnek büszke váráig…
Az ausztriai tartományok elleni villámhadjárat azonban
két nap
múlva elakadt. No, nem azért, mert komolyabb ellenállásba
ütköztek
volna Hunyadi János és Rozgonyi Rajnald csapatai, sokkal inkább
azért,
mert a diplomáciai csűrcsavarokhoz oly jól értő Habsburg Frigyes
ezúttal
is ügyesen keverte a kártyákat.

9.

STÁJERORSZÁG, KRAJNA, KARINTIA, OSZTRÁK HATÁRVIDÉK,

A. D. 1446. MINDSZENT HAVÁTÓL KARÁCSONY HAVÁNAK VÉGÉIG

Már a hadjárat megindítása is csaknem kudarcba fulladt.

A rákosi
országgyűlés követei ugyanis újra felkeresték Bécsben a
királyt, hogy
megegyezésre bírják, azonban Frigyes nem csak, hogy
hajlíthatatlan
maradt, válaszával fel is dühítette a magyarokat.
Túl azon, hogy újfent megtagadta a gyermek László
király és az
elorzott Szent Korona visszaadását, még az általa elfoglalt
magyar várak
és Győr városának visszaszolgáltatásáról sem volt hajlandó tárgyalni.

„A koronának a hercegnél, a hercegnek pedig énnálam kell

maradnia.
A magyar várakat előbb nem adhatom vissza, amíg ki
nem fizetitek
Erzsébet adósságait. Egyébiránt a fegyver döntsön ebben az
ügyben…”
Válaszában Frigyes kifejtette azt is, hogy a néhai magyar
királynénak
kölcsönzött pénzt bárki visszafizetheti neki, akár Hunyadi
János is, ha
már oly fontos neki a Szent Korona.
A Rákos mezei országgyűlés nemesei oly erősen felháborodtak
ezen,
hogy rögvest jóváhagyták a kormányzó úr által eltervezett
hadjárat
megindítását, igaz, bizonyos megszorításokkal.
Meghagyták ugyanis, hogy Hunyadi serege Alsó-Ausztriát, mint
a
király ősi törzsterületét lehetőleg kímélje meg, ellentétben
Frigyes
személyes birtokaival, Krajnával, Stájerországgal és Karintiával,
melyeket szabadon feldúlhat és pusztíthat.
Hunyadi János és a hozzá csatlakozó Rozgonyi Rajnald
úr Sárvár
mellett gyűjtötték össze csapataikat a néhány hetesre
tervezett büntető
hadjárathoz. Míg a had egyre népesebb lett, Vitéz
kancellár – a
kormányzó úr nevében – levelet írt őszentségének, Eugenius
pápának,
mintegy magyarázatul, miért rohanják le a magyar
csapatok Frigyes
király tartományait.

Boldogságos Atya!
Erőszakot szenvedünk, noha nem terhel vétek, és kegyetlen
vihar tépi
országunkat. Földünk, mely ez ideig belháborútól hányatott,
Isten
adományaként már-már lecsillapodni készült, s már csak
egyetlen
gond foglalkoztatott bennünket: a hitetlenek Európából való
kiverésének gondja.
Az a fejedelem azonban, akit a keresztény világ
császárának
neveznek, a szorongatottakon üt sebeket, és a
megteremtett békét új
patvarokkal készül megzavarni, noha nem kétséges előtte,
hogy
országunkban semmiféle jog és semmiféle rész meg nem illeti,
különösképp, mivel tudja, hogy megszűnt az az ok, amely
miatt
erőszakos kézzel akart földünkhöz s hazánkhoz nyúlni.
Minthogy
ugyanis ez országban az egész korábbi meghasonlás –
miként
Boldogságtok előtt is ismeretes – két királynak egymást
kizáró
megválasztása folytán támadt, immár szemlátomást nincs
helye a
vitának, miután az egyiket elragadta az isteni ítélet,
a másikat pedig
elfogadtuk egyetértő választás révén.
 Mivel pedig eme választott királyunknak hív alattvalói vagyunk,
s
számára egy szívvel-lélekkel őrizzük meg a nehézség nélkül
fölajánlott
országot, sokféleképp és számos alkalommal kérleltük a
rómaiak
király urát, hogy választott királyunkat az elvitt
koronával együtt
adja vissza országának s trónjának, és hogy az igazságosság
követelményei szerint mondjon le az ország határvidékéről,
városairól
és a többi elfoglalt területről, amelyeket a viszályok
okának
megszűntével tovább nem lett volna szabad visszatartania.
Ő azonban – mint említettük – a megteremtett békét
nem viselvén
jó szívvel mind ez ideig sok-sok huzavonával és sok-sok szóval
áltatott
csak bennünket, és e huzavonák révén sietett újabb sérelmeket
okozni,
foglalásait foglalásokkal gyarapítani, királyi és egyházi
jövedelmeket
bitorolni, s amit még súlyosabbnak tekintünk: újabb terheket
ró ki,
újabb erődítményeket emel, és eltűri, hogy egyházaknak,
kivált a
győri székesegyháznak a falai tövében lovak meg igásállatok számára
istállókat létesítsenek, táncmulatságokat rendezzenek, sőt kárhozatos
üzelmeket folytassanak. Hogy tehát röviden mindent
összefoglaljunk:
a hitetlenek, a pogányok betörései nem okoznak most annyi
kárt
hazánknak, amennyit az említett fejedelem zavarkeltése és nem
várt
fegyveres föllépése.
Mivel tehát, boldogságos Atyánk, a keserű
körülményeknek
méltán haragot kellett kelteniük bennünk, a jogtalan
kihívásra alapos
joggal döntöttünk úgy, hogy fegyvert ragadunk ellene hazánk
védelme
és épségének helyreállítása céljából, amely – mint mondottuk
–
megengedhetetlen zaklatásoktól szenved. Boldogságtokat pedig
odaadóan kérjük, hogy ha e napokat követően azt hallaná,
hogy
fegyveres csapataink netán kezdeményeznének vagy elszenvednének
valamit, ne gondolja, hogy ez más okból történik, mint
amelyet
meglehetősen fájdalmas szavakkal fedtünk föl az imént Boldogságtok
előtt, és amelyért e nagyon is igazságos háborúban a
legyőzetést is, a
győzelmet is szent dolognak ítéltük.
Hűségünket ajánljuk Boldogságtoknak, akit a Magasságbeli
őrizzen meg hosszan tartó békességben szent egyháza kormányánál!
 Kelt az Úr 1446. esztendejében, Mindszent hava 18-án

Eugenius pápa boldogtalan volt a hírek hallatán. A

kereszténység
bajnoka, hitünk védőpajzsa a római királyt, Alsó-Ausztria
főhercegét
szorongatja? Természetesen őszentsége nagyon is tudott
mindama
galádságokról, amiket Frigyes a magyarok ellen elkövetett, ám
számára
sokkal fontosabb volt a Habsburgok és a Szentszék közötti
jó kapcsolatok
megőrzése Hunyadinál.
Vitéz kancellár úr következő levelét Bécs városának polgáraihoz
írta.
Ebben tudatta velük, hogy a hollós sereg nem viseltetik
ellenséges
szándékkal irányukban, és hogy fegyveres fellépésük csupán a
magyarok
jogos követeléseit rendre megtagadó Frigyes személye ellen
irányul.
Magyarország kormányzója arra kérte a levélben a
bécsieket, hogy a
napokon belül meginduló hadjáratban semmiképp ne támogassák
Frigyest, mi több, ha lehetséges, bírják békekötésre és az
elorzott magyar
területek visszaadására urukat.
Frigyes – dörzsölt rókaként – húzni kezdte az időt.
Békeküldöttséget
menesztett Hunyadihoz, ám a küldöttségnek semmiféle
felhatalmazása
nem volt, ezért nem is ült le tárgyalni velük
senki. Ezalatt Frigyes
gyűlésre hívta az osztrák rendeket, és toborzást indított
a magyarok
küszöbönálló támadására hivatkozva. Természetesen újabb és
újabb
panaszleveleket küldött Rómába Aenas Sylvius által.
A jó bécsiek belátónak bizonyultak főhercegükkel szemben.
Válaszul
Hunyadi levelére Johannes Kochheim megírta: úgy látják, uruk
most
nem zárkózik el a barátságos megegyezés elől, s éppen
ezért,
amennyiben Hunyadi úr támadni fog, ők bizony hűségesek
maradnak
Habsburg Frigyeshez, és nem hagyják cserben szeretett
uralkodójukat.
Néhány nap múlva megérkezett Eugenius pápa levele a
magyar
kormányzóhoz, amiben a keresztény egység nevében
felszólította, hogy
mindenáron tartsa fenn a békét Ausztriával.
Erre azonban akkor már semmi esély nem volt.
A Sárvár közelében gyülekező magyar hadakról szóló hírek
ugyanakkor érezhető nyugtalanságot váltottak ki a nyugati
udvarok
képviselőiből. A biztonság kedvéért Hunyadi kormányzó megnyugtató
levelet írt a velencei dózsénak, hogy biztosítsa: a
megindítandó
hadműveletek semmiképpen nem irányulnak Szent Márk
köztársasága
ellen.

Kiváló Fejedelem!
Nem kételkedünk abban, hogy jelenlegi megmozdulásunkról
és
fegyveres előrenyomulásunkról hírek és különféle vélemények
jutnak
majd el Uraságtok fülébe – hogy tudniillik mik a
szándékaink, és mi
tette szükségessé, hogy hadat indítsunk. Hogy azonban e
tény ne
keltsen igazságtalan gyanút, úgy döntöttünk, hogy okait
föltárván
elsősorban kiváló Uraságtokat tájékoztatjuk felőle,
akinek épp
nemrégen vett nyájas és igen nemes lélekre valló
levele közvetítette
számunkra irántunk való egyedülálló baráti érzéseit.
Miután ugyanis isteni adományként nemzetünk immár
békés
egyetértésre jutott, még mindig megvannak a zivatarok
bizonyos
nyomai, amelyeket a rómaiak királya részéről, sőt az ő
kezdeményezésére kellett volna megszüntetni és
fölszámolni. Az
események azonban alaposan rácáfoltak reményeinkre, amennyiben
akadályokat gördítve elénk mind több gáncsot vet ő nekünk,
úgyhogy
békességünk, gyarapodásunk és a hitetlenek visszaverése
érdekében
tett erőfeszítéseink egyre nagyobb nehézségekbe ütköznek.
Mert az
egyetértés legfőképp azon alapul, hogy mindenki megkapja a
magáét.
Ezzel szemben Stájer közelében, de már országunk határain
belül, jó
néhány erősséget, mezővárost és falut tart megszállva, és bitorolja
az
egyházak adóit, holott e viszály emelte válaszfal
ledőlte után többé
már senki nem támaszthat igényt arra, hogy odakintről tartsa
azokat
a kezében.
Legyen tehát Uraságtok meggyőződve afelől, hogy
hadmozdulataink tisztes gond, méltó aggodalom és
igazságos ok
eredőjeként e zivatarok megszüntetését, határaink és hazánk
állapotának megszilárdítását célozzák, mivel – ahogy azt
nyíltan
megírtuk szentséges urunknak, a főpásztornak is – méltatlan
erőszakot szenvedünk. Ne föltételezze Uraságtok, hogy
szándékunk
másra irányul, vagy hogy meg akarjuk szegni a békét,
holott éppen
 annak érdekében teszünk nagy erőfeszítéseket. Most is csupán
a
kihívás hatására indultunk útnak, s a bennünket ért
erőszak késztetett
arra, hogy erőszakot alkalmazzunk. Kiváló Uraságtokat
azonban
különösképpen kérjük, ne adjon hitelt egyeseknek, akik szándékunkat
másképpen magyarázzák, vagy őszinte baráti érzéseinket netán
rossz
színben tüntetik föl, minthogy Uraságtok jóindulatának
megszilárdítására, nem pedig megzavarására törekszünk.

Kelt az Úr 1446. esztendejében, Mindszent hava

28-án

Addigra azonban a magyar hadak már tíz napja

átlépték a határt.
Amikor a kormányzó úr parancsára Szent Lukács ünnepén
megindultak s
pusztító dühvel zúdultak Frigyes király tartományaira,
Hunyadi külön
parancsba adta tisztjeinek, hogy a hadműveletek során a
gyermek László
király családi birtokainak semmiképpen ne essék bántalma. Ugyanakkor
előre is sajnálkozását fejezte ki arra az esetre, ha
valamilyen véletlen
folytán nem sikerülne megkímélni Stájerországban és Krajnában a
Cillei-
birtokokat, melyek, mint azt legutóbbi hadjáratuk során már
tapasztalták, túlságosan sűrűn egybeérnek a Habsburg-birtokokkal.
A hadjárat első heteiben a kormányzó úr és Rozgonyi
Rajnald
csapatai gyors, s pusztító csapásokat mértek a krajnai,
karintiai és
stájerországi Habsburg-területekre. Frigyes erői a jól védhető
várakba
húzódtak vissza, miközben a főherceg dühödten sürgette a
bécsieket és
az osztrák rendeket, hogy adjanak fegyveres és anyagi
támogatást a
magyarok ellen.
Vitéz ekkor újra írt a bécsieknek a kormányzó nevében, és
óva intette
őket a beavatkozástól, különben – jelentette ki határozottan
– nem áll
majd módjában megkímélni városukat.
Újabb válasz érkezett: Az Osztrák Főhercegség népe és
Bécs városa
mindenben Habsburg Frigyesnek engedelmeskedik a továbbiakban is,
és
nem kíván további tárgyalásokba bocsátkozni a magyar
kormányzóval.
Az ausztriai rendek is hamarjában válaszoltak: levelükben azt
ajánlották
a magyaroknak, kezdjenek még egyszer alkudozást őfelségével,
minthogy az uralkodónak részint zálogi, részint kárpótlási
tekintetben
igenis joga van a visszakövetelt magyar várakhoz.
 Így aztán meg kellett változtatni a haditervet is.
Azokban a napokban, amikor Rozgonyi Rajnald bandériumának
néhány egysége Fölöstöm, Hartberg és Friedberg térségében
rajtaütésszerű támadások során felperzselte a vidéket, a
kormányzó úr
úgy döntött, az országgyűlés tilalmát megszegve északon is
átlépi a
határt, és betör Alsó-Ausztriába. Páncélosai másnap
meglepetésszerűen
átkeltek a Lajtán, és kismartoni táborukból végigszáguldották
a
Bécsújhely környéki osztrák városokat, falvakat. Ágyúk és
ostromeszközök hiányában a várakat, megerősített helyeket
elkerülték,
ám minden más települést kifosztottak, lakóit elkergették,
házaikat
felgyújtották.
Frigyes őfelségének a feldúlt és kirabolt alattvalók
megjelentették,
hogy a magyarok egyetlen nap alatt négyszáz falut és
várost borítottak
lángba a főhercegség keleti szegélyében. Egyedül Baden
és Mödling
városát kímélték meg, melyek pénzen megváltották magukat
a dúlástól
és a katonák erőszakoskodásától.
Hunyadi azt feltételezte, hogy Habsburg Frigyes nem tűrheti
sokáig
területei pusztítását, és összegyűjtött erőivel megpróbál
ellenállást
tanúsítani.
Tévedett: Habsburg Frigyes talán jól értett a
diplomáciai
csűrcsavarokhoz, de a hadászathoz nem igazán. Bécsi
palotájában
megbújva tétlenül tűrte népe szenvedését.
Hunyadi eközben a maga vezette bandérium élén elfoglalta
Neunkirchent, és előőrseit a Bécs elleni támadás
előkészítésére küldte
Bécsújhely és Baden megkerülésével. Innen újra levelet
íratott a
bécsieknek, felszólítván őket, szorítsák rá Frigyest, hogy a
magyarok
jogos és törvényes kéréseit haladéktalanul teljesítse. Ugyanis ha
ez nem
történik meg, a fekete páncélos had kíméletlenül folytatja
előrenyomulását egészen Bécs városáig.
Hogy szavainak nyomatékot adjon, egy villámgyors rohammal
bevette Bécsújhely várát. Ennek már a fele sem volt tréfa!
Frigyes eszelős
sietséggel tárgyaló követeket küldött a magyar kormányzó
táborába az
osztrák rendek és Bécs városának követeivel egyetemben, hogy most
már
valóban megkezdhessék az egyeztetéseket a vitatott kérdésekről.
 Hunyadinak az arcizma sem rezdült, amikor meglátta, kiket
küldött
tárgyalni Frigyes király. Schlick Gáspár, Zsigmond egykori
kancellárja
már régóta a Habsburgok szekerét tolta. Einzinger Ulrik,
Rüdiger von
Stahremberg, Georg Wald, a bécsi bíró, és néhány városi
tanácsos mellett
azonban egy jól ismert, hórihorgas alak is felbukkant a
követség sorai
között, nagy ájtatoskodva.
– Cillei Ulrik! – förmedt rá Hunyadi dühödten. –
Hogy mersz a
szemem elé kerülni?
– Jöttem, hogy bölcs tanácsaimmal segítsem kedves jó
barátomat,
Frigyes királyt, s persze hogy lehetőség szerint néked,
másik kedves jó
barátomnak is megfelelő módon szolgálatodra tudjak lenni!
– Cillei
fontoskodva közelebb lépett. – Mindig lenyűgözött a
magyarok
forrófejűsége. Igyekszem most érthetően elmagyarázni neked,
kedves
Johannes, hogy őfelsége miért nem adhatja vissza Győrt és a
többi várat.
Ezek ugyanis zálog címén és adósság fejében kerültek hozzá!
– Ördögöt! – kiáltott fel Hunyadi. – Árulással jutott
hozzá az
átkozott! Követeléseim egyértelműek, Ulrik! Legelébb a már
jó ideje
elfoglalt Győr visszaadását követeltem Frigyestől, mégpedig
Böjtelő
havának második napjáig! Ha óhajtod, Ulrik, a
becsületeddel és
jószágaiddal kezeskedj a követelés teljesítéséhez! De
figyelmeztetlek! Ha
Győrt vissza nem kapjuk, elpusztítom minden horvátországi
birtokodat!
A tárgyaló küldöttség erre időhúzásba kezdett: olyan körmönfont
módon rendezgette az érveket ide-oda, hogy Hunyadi nem tudott
másra
gondolni, mint arra, hogy még mindig nem értették meg egészen
katonás
érveit.
Karácsony havának nyolcadik napján ráborította az
asztalt az
összevissza hablatyoló osztrák követekre, hazakergette őket, és
megkezdte továbbnyomulását Bécs felé. Másnap megszállta Leobersdorf
városát, és huszita harci szekereit előretolta Mödling és
Perchtoldsdorf
határáig. Onnét már jól látszottak Bécsnek büszke tornyai.
A fenyegetett város felkészült az ostromra. Frigyes
legalább
tizenkétezer zsoldost és jelentős tüzérséget vont össze a
falak mögött,
ezekkel Hunyadi hadai nem sokat tudtak volna
kezdeni, hiszen
ostromágyúkat, kővetőket, katapultákat nem hozhattak magukkal.
 Ismét óvatoskodó tárgyalások kezdődtek; a bécsi küldöttek
arra
hivatkoztak, hogy Frigyes őfelsége kinyilvánította békehajlandóságát,
és
tekintettel őfelsége magasztos igazságosságára, Hunyadinak semmi oka
nincsen folytatni ezt az esztelen dúlást. Különben is –
intették meg a
bécsi követek – a magyar kormányzó fontolná meg, voltaképpen
tulajdon
fejedelme birtokait pusztítja, amiért őfelsége később, amikor
erői azt
újra lehetővé teszik, felelősségre is vonhatja majd. Jobb
lesz hát
vigyázni!
Ez a kijelentés súlyos hiba volt.
Még hogy a magyar kormányzónak följebbvaló fejedelme
lenne az
osztrák főherceg? A követek ezután már hiába közölték
Hunyadival,
hogy Frigyes kérésére a pápa őszentsége rendkívüli követet küld
a
nézeteltérés tisztázásának segítésére, annyit ért ez a
hír néki, mint
halottnak a csók.
Meg sem várta, míg a követek elhagyják táborát,
bosszúálló csapatait
azonnal megindította. Perchtoldsdorf és Hochstrass feldúlása és
felgyújtása után vértes lovasait a Bécs környéki vidék
elpusztítására
rendelte. A Duna és a Fischa mindkét oldalát
végigperzselték,
kifosztották. A Hainburg és Fischamend környéki falvakat
földig
rombolták, egy másik száguldó dandár pedig Wienerwald
környékét
prédálta fel.
Hirtelenjében már Frigyesnek is sürgőssé vált a megegyezés:
katonái
sehol nem mertek szembeszállni Hunyadi lángot okádó harci
szekereivel
és dübörgő lovasaival. Megizente hát őfelsége a magyar
kormányzónak,
hogy miként az kérte, jövő év Böjtelő havának második
napjáig szíves
örömest kiüríti Győr városát és visszaadja azt a püspök
úrnak. Egyetlen
felvetése volt csak: a békealkudozások a Szentszék követének
elnöklete
alatt, Bécsben kell, hogy megkezdődjenek, mégpedig haladéktalanul.
Miután Hunyadi seregei szinte mindent elpusztítottak, ami
az
útjukba került, s már csak az erődített várak, városok
álltak ellen, a
kormányzó úr úgy döntött, hogy elfogadja Frigyes békeajánlatát.
Karácsony hava 15. napját írták a kalendáriumba,
amikor az
ideiglenes fegyvernyugvást megkötötték. Hunyadi és Rozgonyi
Rajnald
seregei soha nem látott mennyiségű zsákmánnyal megrakodva, a
nyugati
magyar vármegyék dúlásaiért teljességgel bosszút állva a
hó végén
megkezdték kivonulásukat az osztrák területekről.
Habsburg Frigyes csak akkor merészelt előbújni bécsi
palotájából,
amikor a fekete páncélos sereg átlépte a határt. A
látvány, ami odakinn a
szeme elé tárult, dermesztő volt és vigasztalan. A jelentések
szerint Alsó-
Ausztria, Krajna, Stájerország és Karintia mintegy tízmillió
arany kárt
szenvedtek a néhány hetes hadjárat során. Felgyújtott
házak tízezrei,
lerombolt falvak százai, megölt férfiak, megerőszakolt nők
ezrei jelezték,
hogy Hunyadi János kormányzó nem tűri többé, hogy Habsburg-
zsoldosok zaklassák a nyugati vármegyék magyarságát.
Fegyvernyugvás volt ugyan immár, de béke még nem. Az
országgyűlés Vitéz János kancellárt, váradi püspököt
és Garai László
macsói bánt jelölte ki a tárgyalóküldöttség vezetőinek.
Az alkudozások Bécsben folytatódtak őszentsége,
Eugenius pápa
rendkívüli követének jelenlétében.

10.

DÉVÉNY VÁRA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1446. KARÁCSONY HAVÁNAK 28. NAPJA

Vastag hótakaró rejtette a mezőket, a Duna partjáig

szakadó várfalakat,
a meredek, sziklás kaptatót és az erődítmény zömök
tornyait. Illett is a
sok hó a tájhoz, mert csikorgóan zord, embertelenül hideg tél
köszöntött
a vidékre az 1446-os esztendő végén.
Hunyadi János hadainak egy része itt telelt, az ősi
dévényi vár
lábánál, várva a tavaszt, s azt, hogy eredményesek
lesznek-e a
tárgyalások Bécsben Frigyessel – a vezér csak ebben az esetben
engedte
hazatérni vitézeit. A tavasz bizony még messze volt, de
az sem tűnt épp
közelinek, hogy a Habsburg beadja a derekát. Úgyhogy
maradni kellett
az osztrák határszélen, kellő közelségben Bécshez, ha
úgy adódna,
bármikor fel tudják perzselni megint az egész tartományt.
A kormányzó úr ide telepítette Rozgonyi Rajnald bandériumát
és
azokat a huszita szekeres egységeket, melyek őket
kísérték a hadjárat
során. Ott pihentek a szekerek a vár lábánál, takaros
körbe állítva,
immár napok óta. Itt állott Hunyadi János nevezetes
sátorpalotája is,
ahol a Morva hordalékos vize a várhegy lábánál beleömlik
a hatalmas,
zöldes Dunába.
A kormányzó úr első útja felvezetett a nemrég épült palotába,
s onnét
az Apáca-toronyba, ahonnét szédítő látvány tárult a szeme
elé.
Mikor is járt itt először?
Milánóból hazatértében éppen így… Éppen ilyen megilletődötten.
Akkor szinte senki volt.
Most pedig…
S a látvány is éppen olyan felséges, magával ragadó, mint
akkor, rég.
A távolban Hainburg tornyai bukkantak elő a téli ködből,
emerre, keleti
irányban pedig a végtelennek tetsző kies ország…
A Duna mentén falvak, egész a horizont aljáig, ahol
tán Pozsony
bástyáit sejtette a messzeség. Mezők, szántók, északnak zord
hegyek…
Folyók, patakok, falvak, városok… Barázdált arcú jobbágyok,
mezítlábas
parasztkölykök, szorgos céhmesterek, kuporgató polgárok, a
pusztát
belakó kunok, nomád, zabolázhatatlan lelkű magyarok,
egymással
torzsalkodó nemes famíliák, kalmárok, katonák, papok…
Otthona, hazája…
Az ország…
Az ország, aminek immár első embere –
kormányzója. Az ország,
amiért harcolt, s amiért még harcolni fog, amíg csak emelni
képes karját
s kardját.
Itt állt az ország kapujában, lábai alatt a Porta Hungarica
kövei.
Azokban a hosszú percekben, míg a Nap alábukott a
nyugati hegyek
mögött, s míg a szél békésen cibálta Hunyadi János fehér
köpenyét, rajta
a veres kereszttel, odalenn, a lábai előtt elterülő országban
milliók adtak
hálát, amiért a teremtő Jóisten elküldte hozzájuk
védelmezőjüket.
Hunyadi lehunyta szemét, arcát a szélbe tartotta.
Arra eszmélt, hogy valaki ruganyos léptekkel közeledik az
Apáca-
toronyba vezető keskeny pallón.
Kelletlenül megfordult, aztán meg nem hitt a szemének.
– Lackó?
 – Én vagyok, apám!
– Mit keresel te itt?
A fiú bőrzekét viselt, barna csizmát, széles, férfias
vállát sodrony
fedte. Arca kipirult a rohanástól; gesztenyebarna fürtjei
egy pillanatra
Szilágyi Osvátot idézték számára.
– Most mondták, hogy feljöttél ide, apám! Jó, hogy még itt
talállak!
– Csak egy napra érkeztem, holnap megyek tovább
Budára, fiam.
Beszélni akarok Rajnald úrral!
Hunyadi tétovázott; megölelje a fiát, vagy csak amúgy
katonásan a
jobbját nyújtsa neki? Lackó nem habozott ennyit, ahogy odaért
hozzá a
kicsiny bástya tetejére, valósággal a nyakába borult.
Szorította, mintha
sok-sok év elmaradt ölelését akarná most pótolni.
– Rajnald úr reggel átkelt a Dunán, mert Hainburg
környékén,
Németóvár és Farkasvölgye közt néhány Habsburg-zsoldost
láttak az
előőrseink. Megtisztítja a vidéket, és hamarost visszajő.
– Helyes. Jól teszi.
Hunyadi visszafordult a Duna szalagja felé. Nagyot
szippantott a
tiszta, kora esti levegőből.
– Éppen azon törtem a fejem, mikor álltam itt először…
– S mikor, apám?
– Tizenhárom esztendeje, talán tizennégy… Három év szolgálat után
akkor tértem haza Milánóból. Három év idegenbeli élet… Itt, Dévénynél
megpihentem kicsit. Lovag voltam akkor még csak,
Luxemburgi
Zsigmond udvari vitéze. Egy a sok százból, sok ezerből.
Lackó az apja mellé állt, kezét a hideg
kövekre tette. Valamelyest
magasabb volt már Jankónál.
– Most az ország első embere vagy, apám.
Védelmezője, pajzsa és
pallosa.
Hunyadi fáradtan legyintett.
– Miféle pallos? Miféle pajzs vagyok én? Hisz nem bírunk
Frigyessel,
Lackó. Bécsből ki nem füstölhetjük, a várait akár
éveken keresztül is
védelmezni tudná ellenünk…
– De hisz valamennyi tartományát végigpusztítottuk!
– Az igaz. Szenved is miatta a pórnép, az
egyszerű paraszt. Osztrák
falvak százait töröltük le a földabroszról, de Frigyes
serege és
valamennyi erőssége szinte érintetlen…
– Mert gyávák, apám! Váraikba húzódtak, ki se merik onnét dugni
az
orrukat…
– Egy hadjárat célja soha nem a zsákmányszerzés. Ha az lenne,
ez a
mostani volna életem legsikeresebb hadjárata, Lackó. Ennyi
arannyal,
értékkel, élelemmel nem tértünk még haza gazdagabban. Csakhogy
a cél
soha nem a harácsolás önmagában. Mi Győrt akartuk visszakapni…
– De hisz azt vissza is kapjuk…
– Majd meglátjuk. Frigyes veszedelmes kígyó, fűt-fát
megígér, aztán
nem teljesít semmit abból, amit megfogadott. Győrt
visszakapni, László
királyt visszakapni és a Szent Koronát visszakapni.
Ez a három célunk
volt. A gyermek király itt van velünk? Nincs. A Szent
Korona itt van
velünk? Nincs. És Győr? Még mindig osztrákok ülnek benne!
Lackó a sok végigprédált falura gondolt, a menekülő
jobbágyok, a
városokból elkergetett polgárok ezreire, tízezreire, a feldúlt
otthonokra,
az elpusztított településekre.
– Nem mi akartuk ezt a háborút, apám.
– Nem mi akartuk, de jó lenne tudni, hogy volt-e
valami értelme a
sok vérontásnak, rombolásnak.
– A katonáidon semmi nem múlik…
– Igaz. Hallom, te is derekasan harcolsz Rajnald úr
seregében. Ennek
örülök, Lackó!
– Igyekszem nem szégyent hozni nevedre.
– A hadjárat végeztével szeretném, ha többet lennél
mellettem.
Férfivá értél, ideje, hogy a verekedésnél többet is
eltanulj a katona
életéből.
– Melletted, apám?
– Budán. A királyi udvarban. Tanulnod kell, tapasztalni,
mivel jár az
ország irányítása. A seregek szervezését, élelmezését,
a hadianyag
pótlásának biztosítását. Szeretném, ha belekóstolnál a kancellárián
folyó
munkába, László. Vitéz kancellár mindenben a segítségedre
lesz.
Hónapokat fogsz mellette tölteni, hogy tanulj. Thuz Jánostól
el kell
sajátítanod az adózás, az ország pénzügyeinek intézését.
 Lackó nem hitt a fülének.
– Az ország irányítását? A pénzügyeket? A kancellária
dolgait? Mi
szükség minderre, apám?
– Mert kell a segítséged. Én ugyanis csak a mieinkben bízom.
Csak a
saját embereimben. A fiam vagy, ki másban bízhatnék jobban…
– Édesapám… – László az aláereszkedő sötétségben
fáklyafényekre
figyelt fel a Duna túlsó oldalán: tán Rozgonyi úr
visszatérő lovasai
azok… – Édesapám, hisz alig ismersz engem. Oly keveset
voltál
énvelem… S én teveled. Nem volt időnk megismerni egymást…
– Majd lesz. Soha nem késő… – Hunyadi keserűen
mosolygott. –
Amikor Milánóból hazafelé megálltam itt, és erről a
helyről, hol most
állunk, a tájat fürkésztem, az országot, amely itt
tárul először az utazó
szeme elé, azon gondolkodtam, milyen lehetsz, Lackó…
Kétesztendős
voltál, s én még soha nem láttalak. Édesanyád akkor
szült, amikor én
Visconti herceg úr condottierije voltam messzi idegenben.
Sokszor
elképzeltelek, milyen lehetsz, milyen fiú válik majd belőled…
– S nem csalódtál, édesapám?
A kérdés szemmel láthatóan meglepte Jankót.
– Hogy nem csalódtam-e benned? Édes fiam, apa nem
álmodhat
derekabb fiút tenálad.
Lackó megdermedt ezektől a szavaktól. Csak állt, értetlenül,
s
képtelen volt megszólalni. Hunyadi ebből semmit sem vett
észre, a
túlpartról közeledő lovasokat figyelte.
– Derék fiú vagy. Korán elszakítottalak édesanyádtól,
kitettelek
mindenféle veszedelmeknek, s te túléltél mindent. Világot
láttál, azt
hiszem, többet még nálam is. Ki más léphetne a nyomomba,
mint te?
– A nyomodba, apám? Mint katona?
– Mint magyar zászlósúr. Lássad, Lackó, itt családok
vetekednek a
hatalomért. Nagy, régi, neves családok. Garaiak, Újlakiak,
Cilleiek,
Rozgonyiak, Pálócziak, Perényiek, Kanizsaiak, Bánffyak, meg a
többi.
Csak azok maradnak harcban, amit végső soron a túlélésért vívunk,
akik
nemzedékekre képesek megvetni lábukat a hatalom felső
köreiben. Én
sok mindent elértem, Lackó, amit alulról jött senki békésebb
időkben el
sem érhetne. Egyszerű katonaemberből zászlósúr lettem. Most meg
Magyarország kormányzója! Csak mostanság kezdem felfogni, hogy
micsoda hatalmat, s azzal együtt micsoda felelősséget
jelent ez. De mi
lesz az országgal, a birtokainkkal, a várainkkal,
seregeinkkel,
barátainkkal, az egész családi szövetségünkkel, ha vélem
valami
történne?
Lackó már nem látta atyja arcát az aláereszkedő
sötétségben, de
minden eddiginél erősebben érezte jelenlétét.
– Ha én meghalok, édesanyád egyedül marad Mátyással. És véled
mi
lesz? Alig tizenöt esztendős vagy, fiam, igaz, máris
kész férfi. Viszont
senki sem fogadna el mint Magyarország zászlósurát… Nincsen
rangod,
pusztán a nevem ad tekintélyt néked. Félre ne érts,
tudom, vitézül
harcolsz, és megállod helyed a magad jogán. Ám
általam birodalomnyi
földet kapsz kézhez egy napon, mindent, mit egy életen
át megszereztem
én. Mindezt meg is kell majd védened. Gyarapítanod kell, s
ahhoz tudás
kell, s tapasztalat. Ha nem leszel méltó e feladathoz,
elvesznek tőled
mindent az acsarkodók, a hiéna hadak. Hiába a
sok vár, a falvak, s
városok… Csak az boldogul, ki erővel szerez, s megtart
mindent, ha kell.
Megtartani sokszor nehezebb, mint szerezni, bizony. S néked ahhoz
kell
tehetség, fiam, hogy egybe tartsd, mit én annyi
harcon át felépítettem
nekünk. Készen állasz erre most?
Lackó nem felelt.
– Tanulnod kell. Úgy nőttél fel, hogy alig találkoztunk,
fiam. Ezen
már nem tudunk változtatni. Egész életemet a harcnak
szenteltem,
nékem nem Hunyad volt az igazi otthonom, hanem katonai
sátraim. S
bizton mondhatom, Lackó, kényelmetlen, huzatos sátrakban
töltöttem
életem javát, s nem ebben a pompázatos sátorpalotában,
ami a
kormányzónak kijár. És nem csak az otthon melege
hiányzott sokszor,
hanem ti is, fiam.
– Apám… – kezdte Lackó, csakhogy a kormányzó úr még
nem fejezte
be:
– Azt szeretném, hogy holnap tarts velem, Lackó.
Minden
küzdelmem, minden harcom veszendőbe megy, ha mindaz, amit
kínnal,
keservvel létrehoztam, széthullik a halálom után. Márpedig
széthullik,
László, ha nem fogja valaki össze erős kézzel.
 – Én…
– Te, fiam. Ez a feladat rád vár. Te és Mátyás,
ha a teremtő Jóisten
kellő észt és elszántságot ád néki is, ti ketten megöröklitek
mindazt, amit
létrehoztam. Nem kevés az, fiam. Egy kisebb országnyi terület.
A Magyar
Birodalom legjobban termő földjei, szántói, szőlei, legerősebb
várai.
Városok, falvak sokasága. No és egy egész nemzet
bizodalma, reménye
és szeretete. Ez utóbbi pedig értékesebb a birtokoknál,
váraknál. S néked
ezt a bizodalmat kell majd tovább erősítened.
– Nem akarok az árnyékodban élni – bökte ki nagy nehezen
Lackó, és
örült, hogy az aláereszkedő sötétség jótékonyan elfedi
vonásait, no meg
az arcára kiülő szégyenpírt. – Egész életemben tehozzád
méricskélnének,
a tiédhez hasonlítanák minden cselekedetemet, minden
tettemet.
– S miért baj az? Hiszem, hogy többre viszed, mint
én valaha
vihettem.
– Én? Apám… – Lackó lehajtotta a fejét. – Én
lehet, csak az akarok
lenni, ami mostan vagyok. Katonaember. Aki oda sújt,
ahová mondják,
aki együtt örül, együtt búsul cimboráival.
– Alábecsülöd magad. Kivételes ember vagy, László fiam!
– Ugyan! Olyasmit látsz bennem, édesapám, ami talán
soha nem
voltam, és bizonyosan nem is leszek soha.
Hunyadi felnevetett és meglapogatta fia hátát.
– Az majd kiderül! Én sem láttam magamban semmit, ami
kicsit is
értékes lenne, fiacskám, de szerencsére akadt, aki
látott! S kezdem azt
hinni, igaza volt. No, de most hagyjuk ezt! Ideje
indulnunk, Lackó, ha
nem akarunk leszédülni erről a fenemód keskeny pallóról!
Mihály
nagybátyád szerint valami szörnyűséges harci szekeret
ördöngösködtetek
össze Jurekkel! Mutasd meg! Míg Rozgonyi visszatér, akad még kevés
időm!
Immár vaksötétben botorkáltak vissza a sziklaorom
lábánál húzódó
katonai táborhoz. Lackó egész úton azon gondolkodott, miért nem repes
a szíve mindattól, amit atyja kért tőle.
Hogy kísérje el Budára? Hogy legyen mellette ezentúl
mindig? Hogy
immár tudásának, hatalmának örököseként tekint rá?
Mivel érdemelte ezt ki?
 Amikor ráébredt, hogy voltaképpen semmivel, hacsaknem azzal,
hogy a Jóisten születésekor a Hunyadi nevet adta neki,
kissé
elkedvtelenedett.
Életében először szíve mélyéből azt kívánta, hogy másként
hívják…

11.

– Hát ez egészen gyönyörűséges!

A kormányzó úr szemmel láthatóan le volt nyűgözve. Úgy
simította
végig a Draconis oldalát, mintha valami műalkotás lenne.
Különösen a
szekér oldalából kinyúló, görögtüzet okádó ágyúcsövek nyerték
el a
tetszését, no meg a sisakszerű tető, s a hátul meredező
houfnice.
– Kormányzó uram, tíz ilyen alkalmatossággal áttörhetünk
minden
janicsársorfalon, ami az utunkat állja! – vélte kedélyesen
Kinizsi, aki
szinte belegörnyedt, úgy próbált közel hajolni, el ne
mulassza Hunyadi
egyetlen szavát se. Az azonban csak a fejét ingatta.
– A harci szekerek védekezésre valók. De úgy is
csak wagenburg
alakzatban érnek valamit. Támadásnál is hatásosak, viszont
sérülékenyek, ez már sokszor bebizonyosodott. Még az ilyeneket
is, mint
a Draconis, könnyedén megsemmisíthetik az elébe fogott lovak
miatt.
Azok lábát elmetszik, lándzsát vetnek az oldalukba, és akkor aztán
vége
a száguldásnak. A mozgásképtelen szekér könnyű célpont
még a
gyalogos janicsároknak is, hát még a szpáhiknak!
Lackó kénytelen volt ezzel egyetérteni, noha apja minden szava
kést
forgatott a szívében.
– Ezt mi is tudjuk, de éppen ezért Jurek
megpróbál valamiféle
páncélborítást készíteni a lovaknak. Azokkal talán…
– Még ebben a bőrvértben is csak körülményesen mozognak
–
legyintett a kormányzó. – Bár meg kell hagyni, rövidebb
távolságra,
meglepetésszerű rajtaütésre egy ilyen gyönyörűséges jószág
tökéletesen
alkalmas! – Egy pillanatra elgondolkodott, mintha csak most ötlött
volna
fel egy eszme elméjében. – És nagy hasznát vennénk a távoli
helyőrségek
ellátmányának szállításához. Mondjuk a Fekete-tenger partjához…
Lackó a többiekre pillantott.
 – Apám, ezek az emberek a bajtársaim.
– Ismerem én őket, mint a rossz pénzt! – mosolygott
Hunyadi. – Ez a
rendíthetetlen gránittömb itt Kinizsi István! Régi, jó vitézem!
Az egykori molnárlegény fülig pirult, hát még mikor a
kormányzó úr
megölelte.
– Fiút szült-e Ankó, avagy leányt, István?
– Hát emlékszel, uram?
– Emlékszem hát.
– Fiút szült.
– Akkor Palkó lett, igaz-e?
Kinizsi szemébe könnycsepp szökött.
– Palkó lett a szentem, uram. Hála legyen a
Magasságosnak, erős,
egészséges fiú!
– Azt kívánom, István, hogy egy napon Kinizsi Palkó
a fiam derék
vitéze legyen!
A molnárlegény Lackóra vigyorodott.
– Én lennék a legboldogabb, kormányzó úr!
Hunyadi a cseh kapitányhoz lépett.
– Derék, jó Matejčik! Számolod-e még a napokat, fiam?
– Minden percet, uram.
– Soha nem szabad feladni a reményt, ugye, tudod,
Michal?
A kapitány lehajtotta a fejét.
– Én bizony már sokszor feladtam, szégyenszemre. De az
élet megy
tovább, nem igaz, uram? Szolgállak, amíg lélegzem…
Hunyadi megveregette a vállát.
– Téged is ismerlek! – mondta, mikor Hajna elé ért.
– Meg a
kaszádat!
– Sokat suhogtattam érted, uram – mosolygott az asszony. –
Neved az
imáimba foglalom minden órában.
– Ezt a némbert Lépes György püspök kegyetlenül
megkínozta és
boszorkánnyá nyilvánította. Gyulafehérvár főterén akarta
nyilvánosan
megégettetni, de nem sikerült…
– Mert valaki nem engedte neki! – Hajna hirtelen
megragadta a
kormányzó kezét, és megcsókolta. – Hála legyen neked,
uram! Néked
köszönhetem, hogy azóta háromszáztíz török fejét sikerült learatnom!
– Még kétszer annyit adjon aratnod a Hadak
Istene! – mosolygott
Hunyadi.
Továbblépett, de Silkow nem várta be, jobbnak látta
eloldalogni
előle, mielőtt felismeri őt is.
– Fiaim! Köszönöm néktek mindazt, amit eddig tettetek!
– Jankó
most mindőjükhöz szólt. – De a neheze még csak most jő!
Hátramaradt
az utolsó, nagy hadjárat a szultán ellen! És ezt a
mindent eldöntő, végső
csatát együtt kell megvívni, barátaim!
Lackó felpillantott, s észrevette, hogy a katonák
odasereglenek a
közeli szekerektől, és áhítatosan hallgatják a kormányzó úr
szavait.
Lélegzetük párállott a téli fagyban, arcukra lázas vöröst
festettek a
tábortüzek lángjai.
– Az utolsó, mindent eldöntő hadjáratra készülünk! –
folytatta
Hunyadi immár emelt hangon, hogy a távolabb állók is jól
hallják. – Ez a
hadjárat dönt majd szegény magyar hazánk sorsáról, de nem
csak
mirólunk. Dönt Csehország, Morvaország, az ausztriai
tartományok, a
német fejedelemségek, az itáliai városállamok és a Szentszék
sorsáról is!
Horvátország, Szlavónia, Dalmácia és Bosznia sorsáról! Lengyel
testvéreink sorsáról! Az egész keresztény nemzetközösség jövőjéről! Azok
ott északon és nyugaton még nyugodtan alusznak. Nyugodtan
alusznak,
mert mi itt állunk a vártán! Mi védjük a határokat,
és védeni is fogjuk,
míg magyar él a földön! Nem panaszkodunk, de nem
tűrjük, hogy a
hátunkba támadjanak, hogy koncként prédálják azt, ami ezé a
megnyomorított, háborúktól sújtott népé! Ebben az esztendőben
megleckéztettük Cillei bárót és feldúltuk Habsburg Frigyes
birtokait,
mert elárultak bennünket! Tavaly legyőztük és a pokolba
kergettük Vlad
Dracult, mert elárult minket! És vannak még ellenségeink,
bajtársaim! És
lesznek is mindig! De az igazi ellenségünk, és ezt soha
ne feledjétek, nem
Cillei Ulrik, nem Habsburg Frigyes és nem Vlad Dracul!
És még csak nem
is Giskra meg a többi rablólovag! A mi igazi ellenségünk az
iszlám! Mert
az iszlám mindent felfal, ami az útjába kerül! Nem
ismer könyörületet,
nem ismer megalkuvást! Mert nem csak zsákmányt akar, nem
csupán
rabszolgát, hanem a lelketeket! Az iszlám csak kétféle
embert ismer:
muszlimot és holtat! Nincsen köztes út! Ti itt mind –
pillantott körül a
szótlanul figyelő katonák karéján –, ti mind, magyarok,
németek, csehek,
horvátok, oláhok, rácok, kunok, jászok, lengyelek… ti
mindenekelőtt, s
legfőképpen keresztény katonák vagytok! Jézus Krisztus keresztje
a
lobogónkon; ez a mi közös diadaljelvényünk. Erős a mi
hitünk, erősek
templomaink, és apáink hitét eltökélten átadjuk fiainknak
és
lányainknak! Nem számít, milyen nyelven imádjátok az
Istent, mert mi
mind Krisztus katonái vagyunk!
Egy pillanatra elnémult: a hirtelenjében beállt csendben
csak a
tábortüzek recsegés-ropogását lehetett hallani. Minden szempár
Hunyadira szegeződött.
– Aki ebben nem hisz, az rongy ember! Aki
megtagadja ősei hitét,
elárulja atyái Istenét, az rongy ember! Aki az
ellenség útját egyengeti,
áruló! Aki erőinket gyengíti, az halált érdemel! Nékem
olyan katonák
kellenek, akik akár a tűzbe is követnek engem! Akik az
utolsó
leheletükig harcolnak a keresztért! Mert általatok és véletek
a kereszt
újra felemelkedik! Fiaim! Megvédjük határainkat minden
ellenségtől!
Visszaverünk minden hódítót, és amikor erőink már
elégségesek,
megindítjuk utolsó, szent háborúnkat a kereszt birodalmának
visszaállításáért! Szerbia, Bolgárország, Görögország, Bizánc
maradéka, s
túl a tengeren a Jeruzsálemi Királyság, Krisztus urunk
szülőhelye és
csodatételeinek színtere vár reánk!
Hunyadi felpillantott a dévényi vár ormaira.
– Ez a szikla, fiaim, Magyarország nyugati kapuja!
Itt állunk most
őrt! De ha kell, őrt állunk a déli kapunál, Nándorfehérvárnál!
S ha kell, a
keleti falnál, a Kárpátokban! Ha kell, a messzi tenger
partján állítunk új
falakat! És soha, egy tapodtat sem hátrálunk, fiaim! Egy
tapodtat sem!
A tűzfényben fürdő arcok valami belső tűztől is
hevültek, a
szemekben különös láng lobogott.
– Készüljetek hát, fiaim! Készüljetek!
Ebben a pillanatban kitört az éljenzés elsöprő vihara:
– Vivát, Hunyadi! Vivát, Hunyadi!
– Éljen a kormányzó úr! Soká éljen!
– Vivát!
 A kormányzó utoljára körbepillantott katonáin, aztán elégedett
mosollyal az ajkán megindult sátorpalotája felé. Harcosai lelkesen
köréje
sereglettek, és utat nyitva kísérték egészen a fekete
páncélos őrökig.
A Draconis mellett Lackó és társai sokáig maradtak még
szótlanul.
– Csodálatos apád van! – jegyezte meg Matejčik kapitány. –
Büszke
lehetsz rá! Bár az én apám ilyen lett volna!
Hunyadi László egy fadarabot farigcsált, és egyre csak
a tűzbe
bámult, mintha nem tudná elszakítani tekintetét a
haragosan táncoló
tűznyelvektől.
– Tudod, Michal, néha úgy tűnik, voltaképpen nem is
az én apám.
Néki a sereg a családja, nem én vagyok… Nem mi vagyunk…
A katonák
a fiai, fivérei, atyái… A markotányosok, a szajhák
az asszonyai,
szeretői…
A cseh elfordította tekintetét.
– Ismerem ezt az érzést. Hidd el, jól ismerem.

12.

Hunyadi László egy órával később megjelent a kormányzó

úr parancsára,
hogy vele vacsoráljon. Illő módon megtisztította ruháját és
fegyvereit,
haját varkocsba fonta, ahogy Matkó tanította rég. Amikor
belépett a
roppant sátorpalotába, egy csillogó szemű fiúcska nyújtotta
kezét a
szablyája után.
A fiúcska ismerős volt, pedig még soha nem látta.
– Az unokafivéred! – mutatta be neki Jankó. – Iván
öcsém egyszülött
fia: Vojk.
László a kölyökre mosolygott.
– Nem tudtam, hogy Iván bácsikámnak van fia!
Hunyadi átölelte és magához húzta.
– No, Vojk, ez pedig az én elsőszülött fiam, László! Legyetek
mindig
jó unokatestvérek, ahogy mi jó testvérek voltunk Iván öcsémmel!
Lackó erre nem mondott semmit. Átadta szablyáját a
kölyöknek,
aztán kíváncsian körbepillantott a sátorpalota belsejében.
– Valóban fejedelmi hajlék ez, atyám!
 Ebben a minutumban pillantotta meg a terített asztalnál
tüsténkedő
kun leányzót, ki testhez simuló bőrruhát viselt, felette
fekete köpennyel.
Hosszú, hollószín haja a hátát verdeste.
Lackó kérdőn az apjára pillantott.
– Ez itt Ecsellő – mondta komoran Hunyadi. – Iván
öcsém özvegye.
Most vélem él, gondomat viseli.
Nem kellett többet mondania, Lackó mindent értett
azokból a
szeretetteli pillantásokból, amikkel Ecsellő illette az
apját. Erre nem
számított – tisztában volt vele, hogy atyja, a kormányzó,
a hadak
főparancsnoka kemény katonaember, s mint ilyen, nyilván
nem is él
szerzetesi magányban –, azonban Ecsellő jelenléte és asszonyi
tüsténkedése a sátorpalotában meglepte.
– Én… Én nem tudtam, hogy…
– Egy szót se többet erről! – Hunyadi felvonta
szemöldökét, s
pillantása még egyértelműbb parancsolatot sugárzott felé. –
Ülj
asztalhoz! Beszédem van veled!
Lackó engedelmeskedett.
Egyenes háttal leült, és az asztalt bámulta. Sehogy
sem illett ez a
kényes teríték, az ezüsttálak, az ékköves serlegek, a
csiszolt
kristályüvegek és a faragványos nyelű kések az ő katonaember
apjához,
de még annyira sem ehhez a ruganyos léptű, sugárzó
szépségű kun
amazonhoz. Az egész az ő tiszteletére került az
asztalra, de ettől egy
cseppet sem érezte jobban magát.
– Imádkozzunk! – morogta Hunyadi, miután letelepedett
a fia mellé.
Ecsellő kissé hátrébb ácsorgott, de készségesen imára
kulcsolta ő is
kezeit, akárcsak Vojk a sátor bejáratánál.

Mi atyánk, ki vagy mennyekben

Szenteltessék te neved.

A kormányzó úr mély, öblös baritonja mellett halkan

visszhangzott
Ecsellő és László hangja:

Bezen attamaz kenze kikte

szen lészen szen adon.
És aztán, szinte egyszerre:

Jőjön te országod.
Légyen te akaratod,
Miként mennyen
És azonként földön.
dösön szen küklön
nitziengen gerde ali kikte
bezen akomezne oknemezne
bergezge pitbütör küngön

Hunyadi egy pillanatra elhallgatott, mintha csak most figyelne

fel arra,
hogy a többiek nem magyarul imádkoznak. De aztán csak vállat
vont, és
folytatta:

Mi testi kenyerönk felett való kenyeret

Adjad mü nekönk ma.
És bocsássad mü nekönk mü vétetönket,
Miként es mü bocsátonk nekönk vétetteknek.
És ne vigy münket késértetbe.
De szabadóch münket gonosztól. Ámen.

A kis Vojk időközben odasomfordált az anyjához, és bár úgy

tett, mintha
maga is imádkozna, Lackónak feltűnt, hogy ajkai némán
rebegnek, s a
fiú tekintete üres, ahogy a Miatyánkot mondja.

ill bezen menemezne

neszen bezde jermez berge utrogergene
illme bezne algyamanna
kutkor bezne algyamanna
szen börsön boka csalli
batson igye tengria. Ámen.

A kormányzó úr keresztet vetett, és elégedetten a fiára

pillantott.
– Örülök, hogy velünk vagy ma este, Lackó! Egészen
férfiformává
nőttél, jó rád nézni!
 Lackó nem tudta, erre mit mondjon. Zavarta, hogy a kun
asszony le
sem veszi róla tekintetét; s ahogy erre gondolt, az is eszébe
jutott, hogy
leginkább az zavarja, mennyire nem illik apja mellé ez a nő.
Atyja mellé
az anyja illik, Erzsébet asszony, és senki más…
– Köszönöm, apám! A harc megedzett.
– Gondolkodtál azon, amit mondtam neked? Hogy velem
gyere
Budára? Hogy a segítségemre légy, hogy tanulj, hogy a
helyettesemként…
– Ezt eddig még nem mondtad…
– Mit?
– Helyettesedként?
– A fiam vagy. Elsőszülöttem. Egy napon te öröklöd
minden
vagyonomat, birtokomat, váramat, városomat. Talán a kormányzói címet
is. A seregeket… A kötelességet…
– Jobb lenne, ha előbb megismernél, apám.
– Előbb?
– Mielőtt bármit rám bízol.
– Ki másra bízhatnék bármit is?
– Bárkire, akit ismersz, apám. Vitézre, ki ifjúkorod óta
hű barátod.
Mihály bácsira, ki még régebb óta harcostársad. Bármely
sógorodra,
unokaöcsédre… Székely Jánosra… A fiára, Tamásra, ki
zászlóhordozód
volt, s véled harcolt oly sok csatán…
– Te vagy a fiam.
– Neved viselem, s vér vagyok véredből. De ismersz-e
igazán?
– Ejh, ismerlek-e? Majd megismerlek.
– S ha csalódsz bennem, apám?
– Miért csalódnék? Látlak! Itt ülsz szemben velem, a
szemedbe nézek,
és azt akarom, hogy velem maradj. Öregszem, Lackó. Sokan
elhullottak
mellőlem, túl sokan. Matkó, Kamonyai, Iván öcsém, s még
annyi más hős
lovag… Egyedül vagyok. Kellesz, hiányzol! Ideje, hogy apád
mellett
legyél! Hát te nem akarod?
A fiú lehajtotta a fejét.
– Anyám nevelt. Amióta az eszemet tudom, az ő hangja
szólt hozzám,
az ő óvó tekintete előtt cseperedtem. Te legtöbbször nem voltál
ott, nem
lehettél velünk, apám. Távoli országokban kóboroltál…
– Kóboroltam? Királyom parancsára idegen hadakban ontottam
véremet! Parancsra tettem, mit tennem kellett!
– Bocsáss meg nekem! A lényeg, hogy sokszor nem
voltál velem…
Van róla sejtelmed, apám, milyen hosszú tud lenni egy
kerek esztendő
Hunyad várában? A végtelen telek, perzselő nyarak… De
tudd: nem
hiányzott nékem semmi sem. Anyám megadott mindent, s még többet
is,
mit anya adhat. Aztán mégis elragadtál tőle, mert úgy
vélted, túl sokat
ültem szoknyáján… Véget ért gyermekkorom hirtelen…
– Férfi nevelőre volt szükséged, fiam. Matkó tán nem volt
a
legtürelmesebb, ezt készséggel elismerem…
– Ó, dehogy! Minden, mit tudok, tőle tudom, apám.
Ő tanított meg
hallgatni, amikor hallgatni kell, beszélni, mikor eljött a
beszédnek ideje.
Ő tanított meg harcolni, s nem te, atyám. Várni
türelmesen, élni, inni,
élvezni a kék eget, a folyó selymes vizét, a hús ízét.
Ő volt velem, s ezért
mindig velem marad…
– Szememre hányod, hogy nem én neveltelek?
– Semmit szemedre nem hányok, apám. Katona vagy,
mást nem
tehettél, csak ezt, csak így. De bizony, tudd csak: nem ismersz,
és én nem
ismerlek tégedet.
Hunyadi zavartan hátrasandított Ecsellőre, aztán lesütött
szemmel
maga elé bámult.
László most egyszeriben nagyon öregnek látta: ősz haja
arcába
hullott, szemei alatt az árkok mélyebbnek látszottak,
mint valaha – az
asztal közepén álló gyertyák fényében ráncai is számosabbnak
tűntek.
– Apám, én… azt szeretném, hogy ismerj meg. S ha
megismertél, s
úgy találod, méltó vagyok a bizalmadra… Akkor…
A kun asszony némán az asztalhoz lépett, és középre
rakott egy
színültig megrakott húsos tálat. A friss cipót Vojk hozta.
– Egyél! – parancsolta a kormányzó úr.
– Nem vagyok éhes.
– De hiszen vacsorára hívtalak!
– Már ettem a fegyvertársaimmal.
Jankó hátradőlt a székén.
 – Értem. Nem baj, fiam. Egy kupa bort? Egy kupa bort
csak iszol
atyáddal?
Lackó végre elvigyorodott.
– Ha tudnád, milyen régen vágyom erre!
– No, ez a beszéd! Tartsd a kupádat!
Ittak, aztán egyszerre törölték meg bajszukat; Jankó az
őszülő, két
végén lecsüngőt, Lackó a még csak erősen sarjadzót.
– Jól van! – mondta aztán Hunyadi. – Legyen úgy, ahogy
te akarod,
fiam. Ismerjelek meg előbb! Úgy legyen! De ahhoz bizony,
hogy
megismerjelek, velem kell jönnöd Budára.
Lackó kinyújtotta a kupáját: még egyet kért.
– Veled megyek, apám.
– Úgy, ahogy kértem?
– Úgy, ahogy kérted. Tanulni fogok, figyelni, mindent
megérteni,
amit csak lehet. Megígérem, jó tanuló leszek. De csak akkor
bízz rám
bármit is, ha úgy érzed, rá méltó vagyok. S ne
azért, mert fiadnak
születtem.
– Úgy lesz.
– Ígéred?
– Ígérem.
Hunyadi László kissé meglepve tolta előrébb üres kupáját.
– Akkor erre igyunk áldomást, apám!
Jankó egyetértett vele.
– Az embereid is velünk jönnek Budára! Szükségem lesz
rátok
északon Giskra ellenében.
– Megkérdezem őket.
– Megkérdezed? Parancsba add nekik!
– Ők a barátaim. A Draconis kapitánya Michal Matejčik,
s mind
Rajnald úr bandériumához tartozunk.
– Akkor majd én elrendezem ezt Rajnalddal. Emiatt ne
legyen
gondod!
– Engedd, hogy én tegyem!
Hunyadi hosszan, tűnődve nézte fia arcvonásait.
– Legyen! Holnap délben indulunk tovább!
 Lackó feltápászkodott, udvariasan Ecsellőrre mosolygott, aztán
kihúzta magát.
– Amennyiben csalódsz bennem, engedd, hogy szabadon dönthessek
az életemről, apám. Csak ennyit kérek!
Hunyadi is talpra vergődött, hosszan, kissé szomorúan méregette
fiát,
aztán ennyit mondott:
– Ígérem.
Életében nem bánt meg úgy ígéretet, mint amit ezen az estén
tett.
Lackó katonásan kivonult a sátorpalotából, a bejáratnál
átvette
szablyáját a nagy komolyan apródoskodó Vojktól, s
gondterhelten
visszatámolygott csapata táborához.
A többiek kíváncsian néztek rá.
– Mi történt? Sápadt vagy, kölyök!
Hunyadi László nagy levegőt vett, és beszélni kezdett.
A Draconis
legénysége lélegzet-visszafojtva hallgatta.
 Hetedik fejezet

HUNYADI HERCEG

1.

KONSTANTINÁPOLY VÁROSA,
A. D. 1447. BOLDOGASSZONY HAVÁNAK 28. NAPJA

– A helyzet bizony egyre válságosabb! – vélte a

pápa ügynöke, és
sokatmondó pillantást vetett a tárgyalószoba végében ücsörgő
kalmárra.
– Őszentsége rendkívül súlyosnak ítéli a hadi helyzetet, és
mindjobban
aggódik a keresztény nemzetek jövője miatt. Különösen most,
hogy
Murád szultán ismét kezébe vette az oszmánok gyeplőjét.
Mose ben Jahmun újabban egyre nehezebben tudta
nyitva tartani
vén szemeit. Hiába eresztették le szolgái az
árnyékolókat, hiába
uralkodott a szobában jótékony félhomály, szemét szúrta a
fény, ha épp
nem hunyta le.
– Ami az egyik félnek válságos, az a másiknak
örvendetes. Nem
beszélve a harmadik vagy a negyedik félről. Neked kell
ezt
magyaráznom, kedves barátom?
Cyriaco de Ancona elmosolyodott.
– Kegyetlen tréfája a sorsnak, hogy ezúttal mindannyian
a vesztes
oldalon állhatunk. Te is, a Szentszék is, Genova is.
– Én soha nem állok a vesztes oldalon! –
figyelmeztette a
matuzsálem, és halkan kuncogott, bár az a száraz,
rőzseropogásra
emlékeztető hang akár köhögés is lehetett. A mögötte álló ifjú
zsidó egy
hideg vízzel teli kupát nyújtott feléje. – Köszönöm, Dávid!
– A híreim meglehetősen frissek. Biztosíthatlak, Mose,
még sem a
szentatya, sem a velencei szenátus nem értesült róla.
A vén kalmár fáradtan kinyitotta szemét. Régóta ismerte
az
ügynököt, még kedvelte is a maga módján, most azonban
bosszantotta
fontoskodása, s még inkább, hogy nem egyedül jött. Sokkal
könnyebben
szót érthettek volna, ha vendégét elfelejti magával hozni.
– Megkérdezhetem, mi a genovai nagytanács véleménye a
kialakult
helyzetről?
Francesco Draperiót nem kevésbé feszélyezte a helyzet.
Tisztában
volt vele, hogy Mose ben Jahmun pénze nélkül nem lesz
képes
kimenekíteni a genovaiakat görög földről, ugyanakkor nem
tudhatta, a
vén zsidó jelenleg kinek az érdekeit szolgálja –
természetesen a saját
érdekein túl.
– Genova elsősorban honpolgárait igyekszik biztonságos
menedékbe
juttatni a megtámadott görög területekről – felelte
pillanatnyi habozás
után. – Számunkra most ez mindennél fontosabb. Murád szultán
ugyan
többször is kijelentette, hogy sem genovai, sem velencei
alattvalók nem
kerülhetnek veszélybe katonai lépései miatt, de tartunk tőle,
mindez írott
malaszt marad, ha a háború ilyen vehemensen folytatódik.
– Vehemensen? – Az öreg aszott szája gúnyos mosolyra
görbült. –
Murád leigázza az egész Peloponnészoszt!
A helyzet valóban válságos volt ezekben a hetekben, s
ezt a zsidó
kalmár Arkadiosz negyedbeli palotájában tárgyaló férfiak mind
jól
tudták. Murád szultán seregei még a tél beállta előtt
elérték a görögök
megerősített védelmi vonalát, a Hexamiliont, amely a
Peloponnészosz
félszigetet zárta el előlük Korinthosznál. A falat
Konstantin császár és
Palailogosz Tamás, Morea deszposztésze védelmezte hősiesen. A dühödt
janicsárrohamoknak és a szultán ágyúinak köszönhetően
azonban hamar
sikerült áttörni a védelmi vonalat: nagyjából akkor,
amikor Hunyadi
János csapatai a Bécs környéki falvakat dúlták, Murád erői
a falon
áthatolva elözönlötték a Peloponnészoszt.
Konstantin császár serege fejvesztve menekült a törökök
elől. Murád
hódítói kíméletlenül felperzselték a falon túli vidéket,
elpusztították
Korinthoszt, Sziküónt, Aigiont, és Pátra ostromához fogtak.
A várost
talán még sokáig tarthatták volna a görögök, de szívükön
ekkorra már
úrrá lett a halálos rémület: elhagyták a falakat, és
futottak tovább,
magára hagyva a védtelen lakosságot. Murád serege
kíméletlenül
kifosztotta, majd lerombolta a várost.
 Ezalatt Omar bég hada végigszáguldott a Peloponnészoszon és
lerohanta Lakóniát. Konstantin császár és Tamás deszposztész
megvert,
szétzilált csapatai nem mertek több csatát állni velük:
gyáván futottak
tovább, eldobálták fegyvereiket, vértjeik helyett paraszti
rongyokat
öltöttek, és falvakban bujdokolva reménykedtek, hogy nem ölik meg
őket.
– Itt, Konstantinápolyban, mindenki a végítéletre készül –
sóhajtotta
Mose ben Jahmun. – Spárta lángokban, a Peloponnészosz a
törökök
igáját nyögi. És tudjátok, kedves barátaim, mi az igazán
rémisztő? Hogy
Murád szultán úgy söpörte el az útjából a Hexamiliont,
mintha
fakockákból épült volna, akár valami gyermekjáték! Ugyanaz
a török
sereg, amely nemrég még lázadozott az ifjú Mohamed
ellen, most
megtáltosodva száguldott végig Hellászon!
– No, persze! – legyintett Cyriaco de Ancona. – Halil
pasának, a
fővezírnek bizonyítania kell. Úgy hajszolja a harcosait,
mintha élete,
jövője, sorsa ezen az egy hadjáraton múlna.
– Mit gondolsz, Mose, megállnak a törökök, vagy folytatják
az
előrenyomulásukat nyugat felé?
A zsidó legyintett.
– Hát persze hogy folytatják. Soha nem fognak lemondani arról,
hogy
Konstantinápolyt és Rómát is az iszlám szent helyévé
tegyék.
Jeruzsálemet már azzá tették, és nem látom, akadna-e bárki
is, aki
megállíthatná őket!
Francesco Draperio idegesen köszörülte meg torkát.
– A mi tapasztalataink szerint a törökökkel igenis lehet
alkut kötni.
Nem egyszerű, néha elég sokba kerül, de eddig meg
tudtunk állapodni
velük.
– Eddig! – emelte fel göcsörtös mutatóujját Mose.
– De ne feledd,
hamarosan nem szorulnak rá, hogy Genovával alkudozzanak.
– Miért ne szorulnának rá?
– Barátom! A törökök néhány éven belül felfalják ezt
a várost és
tovább nyomulnak nyugat felé. Magyarország nem lesz képes az
útjukat
állni, ahhoz a magyar urak túlságosan ostobák és
megosztottak. De vajon
a csehek megállítják őket? Ugyan! Ahhoz kevesen
vannak… A
lengyelek? Murád janicsárjai és szpáhijai el fogják
söpörni őket. Az
osztrák tartományok zsoldosai? Ők aztán nagyon meg
lesznek lepve,
amikor először megütköznek a törökökkel. Esélyük sincs! És
egy napon,
nem is oly sokára, kedves barátom, arra fogsz ébredni,
hogy szeretett
szülővárosod, Genova immár török város, és templomain félhold
ragyog,
szószékeiről és tornyairól müezzin rikoltoz hajnalonként. Ahogy
ismerlek
benneteket, genovaiakat, az az egy vigasztal majd, hogy Velence
is erre a
sanyarú sorsra jut.
Draperio a szentatya ügynökére sandított.
– Őszentsége vajon tisztában van azzal, hogy mekkora
veszedelem
fenyegeti Európát?
Cyriaco de Ancona vállat vont.
– Attól tartok, őszentsége megrendült egészségi állapota már nem
teszi lehetővé, hogy hathatós ellenlépéseket tegyen a kialakult
helyzetben. Tudomásom szerint már csak Hunyadiban bízik, csak tőle
reméli az új keresztes hadjárat megindítását.
– Tőle ugyan nem! – mosolygott önelégülten Mose ben
Jahmun. –
Híreim szerint Hunyadi ezekben a hetekben éppen Ausztria
tartományait
dúlja. Murád szultán ennek köszönhetően hajthatta
uralma alá a görög
félsziget egészét. Hunyadi még hónapokon át a nyugati
hadszíntéren lesz
elfoglalva, addig a török játszva megszilárdítja hatalmát délen.
– Ez katasztrófa! – tördelte a kezét Francesco Draperio.
– Sürgősen új
szerződést kell kötnünk a szultánnal!
– Akkor igyekezzetek, barátom! – A vén zsidó hamar
elfáradt
mostanában; különösen a hasztalan szócséplés merítette ki. –
Ugyanis…
noha azt hiszitek, friss hírekkel jöttetek… a legfrissebbeket
még csak
nem is hallottátok.
A pápa ügynöke és a genovai döbbenten néztek rá.
– A legfrissebb híreket?
– Murád néhány napja elhagyta a leigázott Peloponnészoszt.
Hátrahagyott csapatai földig rombolták a Hexamiliont. A
szultán már
úton van Drinápolyba, hatvanezer görög rabszolgát hajtva maga
előtt.
Tudjátok, mit jelent ez, barátaim? Az oszmán hadsereg több
tízezer
keresztény janicsárral gyarapodik heteken belül… Áttérítik őket
az
iszlámra, és fanatikusabb hitharcosok lesznek a született
muszlimoknál.
Nem mintha az oszmán sereg ne lett volna eddig
is a világ legerősebb
hadereje.
– Mit tehetnénk? Konstantin császár nem tervez ellencsapást?
– Ellencsapást? – nevetett keserűen Mose. – A császár
és Palailogosz
Tamás a vereség másnapján elküldték követeiket Murádhoz. Most,
e
percben Konstantinápoly, ez a szerencsétlen, sokat szenvedett város
már
török vazallus. Adófizetésre és a haradzs szolgáltatására
kötelezték
magukat. Nincsen görög hadsereg, barátaim, ami valaha útját
állná az
iszlám terjeszkedésének. Ezzel őszentségének és a genovai
szenátusnak is
szembe kell néznie… A szultán bizonyos területeket
visszaszolgáltatott a
vazallusi eskü fejében Konstantinnak, de parancsba adta, hogy
a
Hexamiliont soha többé nem építheti újjá.
– Azonnal megírom a lesújtó híreket őszentségének! –
suttogta maga
elé Cyriaco de Ancona.
– Én pedig a genovai szenátusnak.
– Írjátok csak, kedves barátaim! – Mose ben Jahmun intett
a mögötte
álló Dávidnak, hogy öntse tele hideg vízzel kupáját. –
Félő azonban,
hogy mindennek vége! Velence és Genova görögországi
birtokai,
kereskedelmi lerakatai ezentúl kizárólag török zászlók alatt
és török
adószedők szigorú felügyelete mellett működhetnek tovább.
– Tartottunk tőle, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik – vélte
Draperio.
– Városom nagytanácsa már előkészített egy tervezetet az új
helyzetre.
– Vagyis? – hajolt előre kíváncsian a zsidó.
– Mielőtt Velence magához térne a meglepetésből,
Genova szeretné
megkaparintani az új területek kereskedelmi jogait.
– Görögországra?
– Ugyan! – Francesco Draperio önkéntelenül halkabbra fogta
hangját.
– A szultán haragja legközelebb kétségkívül Magyarországra zúdul
majd.
Városom még idejében szeretné megszerezni magának a Duna
menti
kikötők kereskedelmi jogait. Végig, a havasalföldi határ
mentén, fel, a
magyar területekig. Úgy számolunk, hogy Belgrád hamarosan török
lesz,
és azután a szultán behatolhat Magyarország belső
részére is. Genova
jogot formál tehát Belgrádra, amely így északi
lerakatunkként
működhetne. Rajtunk keresztül az oszmánok továbbra is szabadon
kereskedhetnek a keresztény országok kalmárjaival és udvaraival.
Mose ben Jahmun elismerően bólogatott.
– Élelmes terv, s ha idejében Murád elé terjesztitek, talán
még alá is
írja számotokra.
– A segítséged kérem ehhez! – hajolt előre
Draperio. – Ugyan
személyesen ismerem a szultánt, de egy ilyen ajánlat a
részemről
túlságosan merész lenne, főképp, ha nem a megfelelő
hangulatban
találná őt.
– Hogyan segítsek?
– Vedd fel a kapcsolatot a szultán itteni ügynökével!
Jóannész
Archmiteosz bejáratos a díván üléseire, amennyiben az ő
közreműködésével megfelelő ajánlatot sikerülne a fényességes Murád elé
tárnunk…
– Miért érné meg nekem segíteni?
– Mert nyolc százalékot kapnál Genova minden hasznából
az új
lerakatok forgalma után. Nyugat felé a budai és
nürnbergi
kereskedőházad, kelet felé az itteni és drinápolyi,
valamint jeruzsálemi
raktáraid segítenék kereskedőink munkáját.
– Tíz százalék! Vagyis egy arany minden tíz után, amit Genova
zsebre
vág… A kalmárházaim és lerakataim használata viszont további
tíz
százalékba kerül a teljes forgalom után.
Draperio magában számolt.
– Öt százalékot tudunk adni.
– Tíz. És noha bízom bennetek, kedves barátom, ragaszkodom hozzá,
hogy Genova kincstárában egy ügynököm állandóan jelen
legyen és
jelentéseket készítsen a kereskedelmi forgalmatok,
fegyvereladásaitok
valós mértékéről.
– Ez nevetséges!
– Csupán elővigyázatossági intézkedés, kedves Francesco.
Gondold
meg! Amennyiben megállapodunk, segítek tető alá hozni egy
minden
eddiginél zsírosabb szerződést a törökökkel. Velence
valószínűleg
kiszorul a görög területekről, de ti maradhattok. Velence
végleg elveszíti
magyarországi és szerbiai befolyását, de ti a Fekete-
tenger felől
megvethetitek a lábatokat a Duna völgyében. Segítek, ha
megfizettek.
Dávid fiam rokonai ott vannak Hunyadi és Cillei gróf
közvetlen
közelében. Amennyiben megfelelő megállapodást tudunk kötni,
könnyen
elérhetjük, hogy a török megszállta magyar területek valamennyi
kereskedelmi joga Genova kezében összpontosuljon.
Cyriaco de Ancona némán hallgatta a párbeszédet, s
közben arra
gondolt, ez a szerződés voltaképpen a szentatya tetszését
és
beleegyezését is elnyerhetné, hiszen Eugenius viszonya mind
rosszabb
lett szülővárosával, Velencével.
– Tízezer aranyat kérek őszentsége beleegyezéséért – közölte
anélkül,
hogy kérdezték volna.
– Az igazat megvallva nincs szükségünk őszentsége beleegyezésére
–
felelte Draperio. – Ám régi barátságunkra tekintettel
városom felajánl
számodra háromezer arany közvetítői jutalékot. Ezzel is
szeretnénk
kifejezni tiszteletünket és hálánkat minden segítségedért, amit
Genova
érdekében kifejtettél.
– Legyen ötezer – vont vállat Cyriacio de Ancona.
– Legyen. – Egymás kezébe csaptak; Mose ben Jahmun
figyelmét nem
kerülte el a pápa ügynökének arcán megránduló apró ideg. Lehet,
hogy
Ancona kissé túl hamar adta be a derekát? Ha most levelet
találna írni a
velencei dózsénak, az sokak számára kellemetlen
következményekkel
járna.
– Holnap beszélek Jóannész Archmiteosszal. – A zsidó
nyögve
feltápászkodott székéből, és intett, hogy vendégei maradjanak
nyugodtan
ülve. – Folytassátok a fiammal! Dávid lejegyez mindent,
ami fontos, és
még az este folyamán megírja a szükséges pergameneket. Mikor
indul a
hajótok?
– Reggel, Mose!
– Addig a vendégeim vagytok, természetesen!
A pápa ügynöke és a genovai tiszteletteljesen meghajtották
fejüket.
– Új idők köszöntenek a világra! – sóhajtotta a
matuzsálem az
ajtóban, mikor hátrafordult, hogy búcsúpillantást vessen
vendégeire. –
Egy biztos: jöhet az iszlám, jöhet bármi, a gazdag mindig
gazdag marad,
a szegény pedig szegény.
 A két férfiú ebben mélységesen egyetértett vele.

2.

BUDA VÁRA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1447. KISASSZONY HAVÁNAK53 2. NAPJA

Hunyadi János, Magyarország kormányzója magányosan állt a

budai
Friss Palota egyik emeleti termében, és az ablakból a Duna
lusta, zöldes
szalagját figyelte. Néhány gálya úszott lassan az
innenső oldali kikötő
felé, kék-fehér bajor lobogók alatt.
Mostanság egyre több ezekhez hasonló kereskedőhajó ereszkedett
le
a Dunán, mind áruval megrakva. S egyre több hajó,
egyre több szekér
indult visszafelé, Bécs, Morvaország, Csehország,
Bajorföld, s a többi
német tartomány felé, dugig magyar árukkal. A kormányzó
úr tűnődve
figyelte a most érkezett gályákat, amint lassan a part menti
mesterséges
öböl mólójához siklottak.
Tavasz óta örvendetesen alakultak a dolgok, legalábbis,
ami a
pénzügyeket illeti. A királyi kincstárba korábban jó esetben
százezer
arany bevétel folyt be az ország teljes területéről. Ebben
az esztendőben
– hála az adószedők megvesztegethetetlenségének és az
államigazgatást
átható katonai szigornak – ez az összeg várhatóan a
duplájára nő majd.
Thuz ugyan még ezt is kevesellte, hiszen úgy számolt,
Magyarországon a
királyi jövedelmeknek el kellene érnie a negyedmillió
aranyforintot
évente. A kétszázezer sem megvetendő summa; nagyobb része
már a
kincstárban csillogott, s nem a bárók zsebében kötött ki, mint
korábban
zálog, adomány, vagy egyszerű foglalás címén.
A bárók újabban nem híztak tovább, az államkincstár
viszont kezdett
magához térni.
Mennyi munka, fáradozás, alkudozás, fenyegetőzés állt az elért
eredmények mögött! Thuz János és Vitéz püspök kerek
egy hónapig ki
sem dugták az orrukat a királyi könyvtárból: hosszú
napokon át
számoltak, tervezgettek, végeláthatatlan lajstromokat állítottak össze
arról, mit mi után kell rendbe tenni, megreformálni
ahhoz, hogy újra
megteljék a kincstár.
Persze minden obulusnak megvolt már a helye…
Hunyadi végre annyit költhetett a hadseregre, amennyit jónak
látott.
A hírek szerint Murád szultán gyors hadjáratban
leigázta a
Peloponnészoszt, irdatlan zsákmánnyal és több tízezer görög
katonával
gazdagítva az oszmán államot és hadsereget. Hunyadi ezalatt
Habsburg
Frigyes tartományait fosztotta ki, tízmillió arannyal gyarapítva
a magyar
kincstárat.
Gyűlt a pénz, mindkét fél kellő elszántsággal
készült az
elkerülhetetlennek tűnő, végső összecsapásra.
A háború irdatlan vagyonokat emésztett fel. Hunyadi minden
előkészülethez pontos tervezetet állíttatott össze embereivel.
Egy
nehézpáncélos havi zsoldja legkevesebb három aranyba
került, de a
harcedzett veterán lovagok akár öt-hét aranyat is elkérhettek
szolgálataikért. Hunyadi János személyesen évente három-
négyezer
nehézpáncélos lovas hadba állítását fizette, jórészt a kezébe
került királyi
jövedelmekből. Vitéz ugyan rendre zúgolódott, hogy az állam működése
nem csak a hadsereg fenntartásából áll, fizetni kell a
kancelláriákat, a
hivatalnokokat, az adószedőket, a toborzótiszteket is, nem
beszélve a
drága kódexek vásárlásáról és a tehetséges fiatalok
taníttatásáról.
Hunyadi azonban tudta, hogy legelébb, és mindenekfelett a
magyar
haderőt kell megerősítenie. Miután Erdélyben alvajdái révén
rendet
teremtett, s véget vetett a királyi sókamarák élén állók
tolvajlásának,
egyszeriben csodálatos módon a királyi sókamarák bevétele
ötvenezer
aranyról százezer aranyra nőtt. Hová tűnt hosszú esztendőkön
át az a
másik ötvenezer arany? A választ mindenki sejtette…
A sókamarák rendbehozatalát, az élükre kinevezett kamarások
ellenőrzését a kormányzó úr Thuz Jánosra bízta. A sáfár
elsőként a
kitermelés növelését határozta meg. Parancsba adta, hogy a sókamarások
igyekezzenek legkevesebb napi egy töményt vágatni az addigi
fél helyett.
Aki nem bírta az iramot, leváltotta, helyébe megbízható
és igyekvő
kamarást nevezett ki. A dési, máramarosi megyés és sókamarai
ispánok
olaszok voltak akkoriban: a firenzei származású Manini
család tagjai –
Giovanni, Papa, Angelo és Odoardo. Az új vezetőség
hatására úgy
megtáltosodtak, hogy az általuk bérelt sóbányákban megkétszereződött
a
termelés. Hunyadi még így sem bízott bennük: a nyakukra
ültette hű
embereit, s kiderült, hogy akár háromszorosára is növelhető az
eredmény. A derék Berekszói Pétert, hű vitézét, ki véle
harcolt Várnánál,
és ki a Habsburg Frigyes elleni ausztriai hadjáratban
súlyosan
megsebesült, sópecsétőri állásba helyezte a dési kamaránál.
Ott többet
egy obulust sem mert lopni senki, mert Berekszói előbb
ütött, s csak
aztán kérdezett.
Szintén Thuz Jánosnak kellett a sószállítmányok biztonságos
célba
juttatását megszervezni. A sáfár kemény eszközökkel elérte ezt
is, holott
korábban nemegyszer bárói, főúri zsoldosok fosztogatták a
királyi
kincstár legfőbb bevételét jelentő só szállítóit.
A szekerekre rakodott sótöményeket ezentúl Szilágyi Mihály
katonái
kísérték, s egyszeriben megszűntek a fosztogatások. Igaz,
Kara Mikhál
kissé önkényesen értelmezte a rablók törvény elé állításának
nemes
feladatát; mint kiderült, törvényes ítélkezés alatt a pallost, a
szablyát, a
lándzsát és a buzogányt értette és nem a bíró elé
citálást. Mint mondta,
ilyesmire nem jut idő, amikor az ember igazán siet.
Márpedig Szilágyi
Mihály sietett, hisz megígérte sógorának, hogy Erdély
országútjait
minden földi halandó számára biztonságossá teszi.
Azzá is tette.
A szállítmányokat jogtalanul megvámoló urakat is alaposan
megleckéztette. A rakamazi vámot, amely a máramarosi
sószállítók
útjában állt, lefoglaltatta Angelo és Odoardo Manini
sókamarásokkal.
Ujhelyi Péter ugyan oklevelekkel bizonyította, hogy a vám
tulajdonjoga
régóta, s törvényesen őt illeti, Thuz János mégis kikötötte, hogy
a királyi
sószállítók szabadon és vámmentesen közlekedhetnek ezentúl a
megerősített új úton. Minden más szállító csak a
göröngyös régi utat
vehette igénybe, s azt is csak vámfizetés ellenében.
A sókamarák megduplázódó jövedelmét Hunyadi szintén a
hadsereg
erősítésére költötte, de gondja volt arra is, hogy a nyomorú
sorban
tengődő sóvágók bérét jelentősen emeljék.54
Ennél nagyobb fejtörést okozott a pénzverő kamarák
jövedelmének
beszedése. A legnagyobb kamara, a körmöci, sajnos még
mindig Giskra
kezében volt, s ez a tény önmagában kereken
huszonkétezer arany
veszteséget jelentett a királyi kincstárnak. Hunyadi kormányzó
úr csak
az erdélyi pénzverdék bérjövedelmeivel rendelkezhetett szabadon.
Vitéz és Thuz pontos listáján évi tizenötezer arany
összegben
szerepeltek a harmincadvámbevételek – ennek kezelését jó
diplomáciai
érzékkel a nádorispánra bízták. A kapuadó – öt
portánként egy arany –
évente negyvenezer forintot jövedelmezett, ami Thuz szerint
gyalázatosan alacsony bevétel, tekintve, hogy Zsigmond királyunk
idején
még kétszer ennyire rúgott ez az összeg. Az ország
déli és keleti részére
rendszeresen betörő török, az északon dühöngő husziták
és a nyugaton
fosztogató osztrákok dúlásának következtében azonban a porták
harmada, csaknem fele elpusztult az országban.
Hunyadi János hosszan figyelte a vár alatti kikötőhöz
simuló bajor
gályákat. A kalmárok, akik az árut szállították, harsány
kiabálások
közepette perlekedtek a vámtisztekkel, akik újabban előre
kérték a
vámot. Addig semmit ki nem rakodhattak, míg a pénz nincs
a kincstári
hivatalnok erszényében!
A kormányzó úr szórakozottan figyelte, hogy a kalmárok végül
beadták derekukat, és dühöngve leszámolták azt a néhány
aranyat, ami
törvény szerint dukált; aztán még dühödtebben tűrték, hogy a
vámtisztek
átkutassák a gályákat, csakugyan az rejtőzik-e a hajók gyomrában,
mint
ami a jegyzéken szerepelt.
Nem várhatta ki a végét, mert a szobába sietősen,
kipirosodott arccal
Vitéz kancellár viharzott be. Fáradt volt, nyúzott, szemmel
láthatóan az
előző éjszakák java részét gyertyafénynél körmölte végig, s
ennek
igazolására hosszú pergament lobogtatott maga előtt.
– Itt van a lajstrom, amit kértél, Jankó!
– Amit te akartál mindenáron megírni, mert én nem kértem,
az
biztos! – fordult felé a kormányzó úr. – No, mutasd!
Való igaz, a váradi püspök szorgalmazta, hogy ebben az
esztendőben
küldjenek itáliai egyetemekre szorgos, tanulni vágyó
ifjakat, akik
pallérozott elmével, felkészülten térhetnek haza, hogy átvegyék
hivatalaikat.
– Guarino da Verona nevezetes ferrarai iskolája tárt
karokkal várja
fiainkat! – Vitéz arca sugárzott a büszkeségtől. – Magam
választottam ki,
újonnan alapított egyetem ez, Jankó, és da Verona nem
csak a retorika
neves professzora, a humanista műveltség nagymestere is, a
stílus, a
szónoklat tudományának utolérhetetlen tudora.
Hunyadi bágyadtan nézett vissza rá.
– Csakugyan?
– Nincs ennél jobb befektetés, Jankó! És te ezt éppen olyan
jól tudod,
mint én! Minden arany, amit a fiaink nevelésére költünk,
százszorosan
megtérül!
– Tudom, tudom, ne papolj már annyit, mert széthasad
a fejem! –
Hunyadi leroskadt egy székre. Az előtte álló asztalkán
pergamenek,
kódexek hevertek. Kedvtelenül belelapozott az egyik kötetbe.
– Egyszer majd engem is taníts meg írni, olvasni, Zrednai!
– Próbáltam már ezerszer! Téged nem lehet tanítani, mert
nem
hagyod! – A püspök úr kiterítette Jankó elé a listát.
– Akarod látni?
– Minek lássam? Nem tudok olvasni!
– Az igaz! – Vitéz gyorsan összetekerte a
pergament. – Köznemesek
fiai indulnak hamarost Ferrarába, tehetséges, eszes fiúk,
akik soha nem
jutnának el oda, ha mi…
– Sokba kerül ez nekünk! – sóhajtotta Hunyadi. –
A te Verona
barátod megkéri a tudás árát!
Vitéz lehuppant mellé a másik székbe.
– Én soha nem jutottam el egyik itáliai egyetemre sem.
Amit
elsajátítottam, amit megtanultam, a magam szorgalmának és
mestereim
jóindulatának köszönhetem.
– Lefogadom, többet tudsz ennél a Verona professzornál…
– Kötve hinném! – mosolygott a püspök úr. – De
itt van az
unokaöcsém, idén őt is kiküldöm Ferrarába. Az apja egyszerű ács
volt,
belőle tudós ember lesz.
– Krisztus urunk is ács fiaként cseperedett fel –
mondta Hunyadi. –
Nincsen abban szégyellnivaló. Hanem, hogy immár nem csak
a bárói
családok fiai tanulhatnak… Zrednai, erre igazán büszke
vagyok…
– Lehetsz is! Új nemzedék jő, művelt, eszes fiatalok
nemzedéke. Erős
az öntudatuk, Jankó, s igaz, magyar emberek mind…
Özönlenek a
hivatalokba, mert megnyitottuk előttük az utat. Huszita
prédikátorok
fiai, akik magyarul hirdetik a Szentírást, vándordeákok,
szegény falusi
papok, elszegényedett vitézek, végvárak bús őrzői, igaz,
szittya magyar
ifjak… Költők lesznek, tudósok, művelt katonák. Mert erre
van leginkább
szükségünk: elhozni Itália fényét Pannóniába, a mi
szilaj, szittya
földünkre.
– Csakhogy addig, míg elhozzák… – Hunyadi lemondóan
legyintett. –
Addig a taníttatásukat nekem kell fizetnem…
– Mit panaszkodsz? Lassan több lesz a hatalmad, mint a
királyé volt!
– No, no! Csak lassan a testtel! A drágalátos báró urak
nem adták
ingyen a beleegyezésüket.
Ez igaz is volt, Vitéz kancellár beleborzongott, ha
csak rágondolt,
mennyi vita, veszekedés előzte meg az újabb országgyűlési
döntést.
Böjtmás havában, nagyjából akkor, amikor Habsburg
Frigyes csapatai
megint a nyugati magyar vármegyék lakosságát kezdték
zaklatni, semmit
sem okulva az előző évi büntető hadjáratból, az
újonnan összehívott
pesti országgyűlés alaposan kibővítette a kormányzó úr
jogköreit. Igaz,
ehhez az kellett, hogy Cillei, Giskra, Újlaki, és a
befolyásuk, uralmuk
alatt álló megyék ne küldjék el követeiket az országgyűlésbe.
Nem küldték; miért is küldték volna?
Így aztán a Rákos mezején újfent összegyűlt
nemesség ellenvetés
nélkül megszavazta, hogy Hunyadi János immár szabadon
rendelkezhessen a királyi jövedelmekkel. Nagy szó volt ez, még
akkor is,
ha ezen tetemes summából a báró urak nyomására jelentős részt
kellett
zsoldosok toborzására nékik átadni. De hát, mondogatta mindig Vitéz
a
vitás ügyeknél: mindennek ára van.
– A kibővített kormányzótanács vár téged – sóhajtotta a
kancellár.
Hunyadi ettől tartott leginkább.
– Nem mondtam, hogy majd széthasad a fejem?
– Jönnöd kell. Te vagy a kormányzó.
Jankó legyintett.
– Mi várható?
Vitéz újabb pergament halászott elő, és okuláréját orrára
csíptetve
azt kezdte silabizálni.
 – Lássuk csak! A nemesi felkelés meghirdetésének
feltételeiről kell
döntenünk.
– Nem akarnak hadba szállni az átkozottak, igaz?
– A báró urak úgy vélik, azért van serege a
kormányzónak, hogy
megvédje őket. A sajátjuk… szerintük legalábbis… nem arra való.
– Szükségem van a hadaikra, Zrednai!
– Bonyolult ügy ez, Jankó! Kormányzóként nem hirdethetsz
általános
vagy részleges nemesi felkelést csupán abban az esetben,
ha a
kormányzói csapatok és a királyi bandériumok nem elegendőek
a
határok védelmére.
Hunyadi felpattant a székből, és dühödten fel s alá
kezdett járkálni.
– Az ég szakadjon rájuk! Hát nem értik, hogy végünk
van, ha arra
várunk, minket támadjon meg a török? Nem értik, hogy
nekünk kell
támadni? Újra és újra, makacsul, kitartóan, míg el nem érjük a
célunkat?
Vitéz széttárta karját.
– Ezek ősi, nemesi kiváltságok, Jankó. A határon túl…
– Tudom, tudom… A határon túl nem kötelesek hadba
szállni
királyuk oldalán… Hát még kormányzójuk oldalán! Megtanultam már
a
leckét. Ez lesz ennek a szerencsétlen országnak a veszte…
Ez a tunyaság,
ez a kishitűség!
– Volna itt egy kiskapu – mondta Vitéz a pergament
olvasgatva.
– Kiskapu?
– Kiskapu mindig van, főképp, mióta mi hozzuk a
törvényeket. Az
országgyűlésen ugyanis elfogadtattunk velük egy új pontot.
Mint
kormányzót, felhatalmaztak téged, hogy nemesi felkelést hirdess,
ha
valaki a rendek közük ellened vagy az ország ellen
támadna.
– És ebben az esetben átléphetem velük a határt?
– Cillei vagy Frigyes ellen jogosan vezetnéd őket a
határon túlra. De
a török ellen…
– Nagyszerű! – füstölgött a kormányzó úr. – Épp a haza
legnagyobb
ellenségeit kell kímélnünk, mert a báró uraknak nem fűlik a
foga a
pogány elleni harchoz! Egymás ellen bezzeg nyugodtan
onthatják
vérüket!
– Meg van kötve a kezünk, Jankó!
 – Elegem van abból, hogy meg van kötve a kezem!
Segíts, Zrednai!
Tudod jól, mire készülök! De így, gúzsba kötve mozdulni sem
tudunk,
nemhogy újabb hadjáratot indítani Murád ellen!
Vitéz lesütötte a szemét; maga is olvasta a kémek
hírei alapján
összeállított jelentést. Eszerint a török az elmúlt egy
évben olyan
ütemben bővítette seregét, mint még soha korábban. Drinápolyban
ágyúöntő műhely létesült, a Márvány-tengeren és a Fekete-
tenger partján
hajóépítő manufaktúrák kezdték meg munkájukat. A megszállt
görög
területekről mintegy tizenötezer janicsárnak alkalmas ifjút
soroztak be,
és felgyorsították az Anatóliából érkező seregtestek
felszerelését is.
Murád erői egy év alatt csaknem megduplázódtak, holott már
korábban
négy-ötszörös túlerőben voltak a magyarokhoz képest.
– Nem akarom a gondjaidat szaporítani, Jankó, de attól
tartok, Garai
bán és Szécsi érsek már fenik rád a fogukat. Sarokba
akarnak szorítani!
– Próbálják csak meg!
– Készülnek valamire, és össze kell szednünk minden erőnket
ahhoz,
hogy lecsillapítsuk őket. Jankó! A kisnemesség, a
középnemesség már
nem támogat minket oly lelkesen, mint egy évvel ezelőtt!
Sokat
panaszkodnak a rendkívüli hadiadó miatt. Mondogatják, nem
Ausztria
ellen kellene hadat viselnünk, hanem a törököt távol tartani a
határtól!
– Mindig a pénz! Mindig csak a pénz! – dühöngött
Hunyadi. – Ebbe
fogok beleháborodni, Zrednai, meglásd! Hát azt hitték ezek a
nyomorultak, hogyha engem kormányzóvá választanak, nékik
nem kell
hozzájárulni a haza védelméhez? Azt hitték, hogyha engem
maguk fölé
emelnek, majd azontúl henyélhetnek a hétszilvafás kertjeikben?
– Akkor sem veszíthetjük el a támogatásukat, Jankó,
mert ők jelentik
hatalmunk legszilárdabb bázisát. A Dunántúlon már így is
elkezdték őket
ellenünk lázítani Újlaki és Garai emberei.
– Elegem van a politikából!
– Nincs semmi baj! Eddig is igyekeztünk kedvezni a
kisnemességnek,
de további lépésekre lenne szükség. Tavasz óta a jobbágytalan
nemesek
nem fizetnek adót, se tizedet, se lucrumot. Ez igen jó döntés
volt. Azt is
jó néven vették, hogy új királyt mostantól a bárók
nem választhatnak
önmagukban, csak a megyék küldötteivel, vagyis a
köznemességgel
egyetértésben.
– Mindenki a saját hasznát lesi, Zrednai… Mindenki…
Ha egyetlen
dénárt elveszel tőlük, hogy a sokak egy dénárjából
sereget építs, hogy
megmenthesd őket és ivadékaikat, akkor azonnal ellened
fordulnak. El
merted venni a dénáromat? Légy örökre átkozott!
Vitéz püspök úr zavartan összegörgette a pergament.
– Induljunk, Jankó! A báró urak már várnak ránk!
– Mindjárt megyek! Csak éppen innom kell még előtte
kicsit, hogy
elviseljem őket!
Vitéz az asztalkán álló korsóra pillantott: alig csillogott már
az alján
néhány csepp.
– Ezzel óvatosan! Hideg főre és éles gondolatokra van
szükség a
kormányzótanácsban!
Hunyadi legurította torkán azt a néhány kortyot,
csupán úgy, a
korsóból, aztán megtörölte csillogó bajuszát.
– Azért tartalak, Zrednai, hogy neked maradjon hideg a fejed és
éles
minden gondolatod. Indulj! Menten megyek én is!
– Még valami! – fordult vissza a kancellár az
ajtóból. – Nem tudom,
meg merjem-e kérdezni…
Jankó tekintete elsötétült.
– Ha Erzsébetről akarsz beszélni, meg se szólalj!
– Én…
– Kifelé!
– Igenis, beszélnünk kell róla! Az ég szerelmére,
Jankó, csak nem
képzeled, hogy…
– Hát nincs elég bajom?
Vitéz kancellár összeszedte minden bátorságát, kihúzta magát,
jöjjön,
aminek jönnie kell, és püspöki öltözetét kisimítva
visszalépett a
kormányzó elé.
– Azóta nem láttad, igaz?
– És nem is fogom.
– Igazságtalan vagy, te, aki arról nevezetes, hogy az
igazságot
mindenek felettinek tekinted!
– Nem akarok erről beszélni! – szökött talpra
Hunyadi, és szeme
villámokat szórt. – Megértetted?
– Erzsébet nem ezt érdemli!
– Én sem ezt érdemlem! Kifelé!
Vitéz lesütötte a szemét.
– Jankó! Erzsébet itt van, Budán. Azért jött, hogy
Lackót lássa, és
hogy… beszéljen veled…
– Dolgom van! Nem érek rá fecsegni se vele, se
mással! Most már
veled sem!
A kancellár nagyot sóhajtott.
– Makacsabb vagy egy öszvérnél, ugye, tudod? A múlt sebei
soha
nem gyógyulnak be, ha mi magunk nem akarjuk, hogy
begyógyuljanak!
De ezért néked is tenned kellene, nem csak belülről emésztened
magad!
– Az ég szerelmére, Zrednai! Mit akarsz még tőlem?
– A kancellár
döbbenten hátrált egy lépést. Soha nem hallotta ilyen
kétségbeesettnek
Jankó hangját, soha nem látta ilyen fájdalmasnak a
tekintetét. –
Kormányzót csináltál belőlem! Reggeltől estig tárgyalok, törvényeket
fontolgatok, adóbevételekről diskurálok… Azt hiszed, való ez
nekem?
Neked való, meg Thuznak! Nekem a haditáborban lenne
a helyem! Én
ahhoz értek! És most még Erzsébettel is gyötörsz megint!
– Erzsébet a feleséged! Gyermekeid anyja! És semmit sem
követett el
ellened!
– Hát én ezt másként látom. És nem csak én, velem együtt
a fél világ.
Vitéz fásultan lehajtotta a fejét.
– Ahogy óhajtod, Jankó! De tudd: hibát követsz el!
– Nem az elsőt, és biztosan nem az utolsót!
– Csakhogy ő mindig hitt benned! Miért nem tudsz
egy kicsit te is
hinni benne?
Hunyadi nem felelt, rezzenéstelen arccal bámulta Vitézt,
mintha nem
értené, mit keres még mindig a szeme előtt.
– Jól van, indulok. Az urak várnak a tanácsteremben.
– Várjanak csak! Vojk! Hol vagy, te átok?
Csend.
– Vojk! Azonnal gyere!
Az ajtóban megjelent a fiú Hunyadi-címeres apródruhában,
rövidre
nyírt hajjal, kipirulva.
– A szemed se áll jól, te! – Jankó meglegyintette a
tarkóját. – Eriggy a
pincébe, Jámbor vincellérhez! Küldjön még fel bort! Kamoncit,
de sokat!
Mit keresel még mindig itt?
Unokaöccse már nyargalt is ki a folyosóra, lefelé a
lépcsőn, a királyi
pincébe, ahol a zord Jámbor vincellér uralkodott.
– Kevesebbet kellene innod! – recsegte Vitéz, de mikor
kiejtette a
szavakat, már tudta, hogy hiába.
– Kifelé! Püspököt csináltam belőled, és nem azért, hogy
állandóan
nékem papolj!
Vitéz fejet hajtott; újabban Hunyadi ezt tőle is
megkövetelte, aztán
fásultan kilépett a szobából. Sejtelme sem volt, hogyan
lehetne
Magyarország kormányzóját jobb belátásra bírni, s egyre
inkább úgy
érezte: sehogy…

3.

A nagyasszony abban a kis szobácskában várt rá, amely

a gyászos
emlékű Albert király idejében Jankó palotabeli szállása
volt. Vitéz
gondoskodott róla, hogy Erzsébet semmiben ne szenvedjen
hiányt; de
ahogy belépett hozzá, csalódottan vette tudomásul, hogy vendége hozzá
sem nyúlt a behordatott sültes tálakhoz, gyümölcsös kosarakhoz.
– Egy falatot sem ettél?
– Nem vagyok éhes.
Erzsébet kedvesen mosolygott, és Vitéznek belesajdult a szíve
ebbe a
mosolyba.
– Hozassak valami mást?
Az asszony közelebb lépett, kezét tördelve, szemében
fájdalmas
bizonyossággal. Szeme beesettebb volt, mint mikor utoljára látta, mégis,
egész lényéből sugárzott valami tündöklő tisztaság, valami
ellenállhatatlanul vonzó szemérmesség.
– Nem akar látni, igaz?
– Most… Most menten kezdődik a kibővített kormányzótanács.
Holnap a pápa követe jő, addig biztosan nem lesz rá
ideje. Ellepnek
minket az országos ügyek…
– És később?
Vitéz elfordította a tekintetét.
– Később biztosan, Erzsébet! Biztosan!
A nagyasszony értette azt is, amit a kancellár ki sem
mondott, csak
gondolt, csak érzett.
Mosolygott most is, fájdalmasan, megbocsátón, türelmesen.
– Értem, János. Köszönöm, hogy legalább megpróbáltad.
– Erzsébet! Meg kell értened! Jankó most olyan szerepben kell, hogy
helytálljon, ami nem neki való. Mégis igyekszik, Isten a tanúm,
igyekszik
minden erejével…
– Nincs semmi baj! Segíts neki, János! Ahogy
eddig, úgy ezután is
vigyázd lépteit, kérlek!
– Erzsébet!
A nagyasszony nyugodt arckifejezéssel, büszke tartással leült
az
ócska, faragott székre, és maga elé bámult. Az asztalon
kicsiny
könyvecske hevert, benne azok az itáliai poémák, melyeket
Vitéz
kancellár gyűjtetett össze írnokaival, és másoltatott ebbe
a kötetbe egy
kerek esztendőn át.
– A könyvek jelentik számomra az életet, János, miket
nékem
küldesz! – A nagyasszony találomra kinyitotta a kötetet. –
Magányomban
csak két vigaszom maradt: Mátyásom, és ezek a gyönyörű,
szívhez szóló
versek.
Vitéz odalépett hozzá, és gyengéden kivette a kezéből
a könyvet,
aztán fennhangon olvasni kezdte ott, ahol éppen kinyílt.

Szerelem! állunk őt ámulva, kit

káprázatul küldött az ég a földre.
Nézd: hogy szitál a szépség fény-esője!
Az angyal ő, ki földünkön lakik.

Nézd ritka köntösét, – hogy elvakít

elefántcsont-disze s aranyja, gyöngye!
Mily andalítva ring e karcsu, gyönge
test, míg csábitja árnyékos csalit!
 S a zöld füvet s ezerszinű virágot
nézd: a vén tölgy alatt mind esdve kéri,
hogy rálépjen, vagy csak érintse lába.

S a szem szikráitól kigyúlni látod

a felhőt, – földön, égen minden élni
s örülni kezd, amerre néz a drága.55

Elmosolyodott, becsukta a könyvet, és visszahelyezte az

asztalkára.
– Gyönyörű!
– Tudod, János, volt idő, amikor ugyanezt éreztem.
Boldog voltam,
mert szívemben mindent kitöltött a szerelem! Sokszor gondolok
rá, vajon
miért nem tudja az ember, mikor tökéletesen boldog,
hogyan kellene,
hogyan tudná megbecsülni minden óráját, minden
szívdobbanását a
boldogságnak? Miért nem tudja, hogy vigyáznia kell rá, mert
úgysem
marad vele? Úgyis elmúlik, mert múlnia kell… Miért
nem tanítja ezt
nekünk senki? Csak élünk, együtt a boldogsággal, abban
a hitben, hogy
örökké velünk marad. És nem is sejtjük, hogy a
reménykedés tavaszát és
a boldogság tündöklő nyarát menthetetlen követi a szív
bánatos ősze és
zord tele, míg a lelket végül a szomorúság vastag hódunnája
takarja be
örökre.
A kancellár nézte az asszony arcát, a rá kiülő angyali
mosolyt, mely a
múltnak szólt, a letűnt messzeségnek, s éppen ezért
oly fájó volt, oly
sajgón szép.
– Boldog, ki átéli a tökéletes szerelmet, Erzsébet!
Emlékezem a
napokra, mikor az én szívemben is úr volt Ámor, s
mikor mindent
megszépített az esztelen vágyakozás. Aztán mindezt
felváltotta az
évtizedeken át kitartó türelmes reménykedés.
Szilágyi Erzsébet megrázta a fejét.
– Bolondok vagyunk, hogy ilyen hiábavalóságokra pazaroljuk a drága
időt, igaz?
– Az élet rövid, Erzsébet, s száguldnak velünk az évek
kíméletlenül.
Lassan húsz esztendeje lesz annak, hogy Újlak várában te
meg én… S
aztán az ifjú Jankó felbukkanásával minden véget ért… Azon a
tündöklő
nyáron elvett téged tőlem…
 – Húsz esztendeje? – Erzsébet megérintette Vitéz kezét. –
S kitart még
a reménykedés?
– A sírig kitart.
– Bolond vagy, János. Csak bölcsnek mutatod magad.
– Az már igaz, s látod, mégis, mindenki elhiszi!
– A püspök úr arca
felderült, talán az asszony érintésétől, talán a
szemében ragyogó, szép
emlékek gyújtotta fénytől. – S éppen, mert elhiszik, most
mind rám
várnak a tanácsteremben. Mennem kell, Erzsébet…
– Igen, menni kell… Az élet szürke szövetét nem csak
álmokból
szövik, igaz-e, kancellár úr? Segíts hát… hol találom a
fiamat?
Várad püspöke nehéz szívvel kinyitotta az ajtót.
– Elkísérlek, ha óhajtod, asszonyom!
– Megköszönöm, János…
De az asszony nem lépett át a küszöbön, tűnődve
fogta az ajtófélfát,
aztán fájdalmas arckifejezéssel Vitézre nézett.
– Azt mondják, a férjem egy pogány asszonnyal él.
A kancellár úr most nem mert Erzsébet szemébe nézni, s
tudta, ha
nem is kérdésként tette fel, az asszony igenis választ vár
tőle.
– Egy kun leánnyal, igen.
– Szép az a lány?
– Szép.
– Fiatal?
– Fiatal.
– Gondját viseli?
– Mennem kell, Erzsébet! A báró urak már bizonyosan
türelmetlenek,
s ha Jankó meg is várathatja őket, én nem tehetem…
Odakünn, a nyugati palotaszárny folyosóján forró nyári
szél söpört
végig. Szilágyi Erzsébet kihúzta magát, és kilépett a
ragyogó napfénybe.

4.

Nem kopogott, de nem udvariatlanságból, hanem mert az ajtó

egyébként
is résnyire nyitva volt. Persze hallhatta volna a
szobából kiszűrődő
nyögéseket, sóhajtozásokat, azonban nem hallotta, mert a palota
dunai
szárnyának udvarán iszonytató csörömpöléssel zsoldosok gyakorlatoztak,
hatalmas pallosokkal, pajzsokkal; ricsajuk minden más zajt
elnyomott.
A nagyasszony megállt a félhomályos szoba küszöbén,
és első
pillanatban nem hitte el, amit lát.
– Hör nicht auf! Bitte!56 – zihálta egy fiatal leány az
ágyban, miközben
lábával valósággal magába húzta a fölötte tornyosuló
izmos, olajosan
barnán csillogó férfitestet.
A fia testét.
A nagyasszony ott állt, a küszöbön, dermedten: a
látvány egyszerre
volt vérforralóan gyönyörű és vérlázítóan gyalázatos.
– Und doch! Mehr!57
Fia barnasága élesen elütött a lány tejfehér bőrétől,
s ahogy
egymásba gabalyodtak, Erzsébet egy pillanatra önmagát és Jankót
látta,
húsz évvel korábbi önmagukat, szerelmük hajnalán.
– Te meg ki az ördög vagy? – riadt váratlanul
Lackó, mikor végre
észrevette, hogy valaki áll az ajtóban.
– Bocsánat! – A nagyasszony pironkodva elfordította a
fejét. – Nem
volt bezárva.
– Anyám? – A fiú értetlenül lehemperedett a lányról,
és maga elé
kapott egy, a földön heverő gyűrött inget. – Hát
te mit keresel itt?
Az ágyban hentergő fehércseléd felült, és tágra
nyílt szemekkel
bámult a nagyasszonyra. Haja szalmasárga volt, arca tele
veres
szeplőkkel.
– Wer ist diese Frau? Kennst du diese Frau?58
– Maradj csöndben! – förmedt rá Lackó, és nemes
egyszerűséggel a
lányra hajított egy lepedőt. – Megvallom őszintén, kedves
anyámasszony, nem vártam máma látogatót!
– Ha elolvastad volna a leveleimet, vártál volna.
Megírtam, hogy
jövök.
– Nincs időm leveleket olvasni!
Szilágyi Erzsébet elfordította tekintetét az ágyban, a
lepedő
szorításából szabadulni próbáló frajláról, és a koszos,
rendetlen szoba
sarkában álló asztalkához lépett. Az asztal alatt
bontatlan levelek
hevertek, boros kupák, egy elszáradt, penészes cipódarab és
egy pár
szakadt csizma társaságában. A nagyasszony lehajolt,
felvett néhány
pergament a földről. Mindegyiken rajta volt még a
hollós pecsét –
bontatlanul.
– Valóban nincs időd… Úgy látom, apádnak sem adtad
át a levelet,
amit tavaly írtam neki…
– Ami azt illeti, apám is meglehetősen elfoglalt ember!
– Lackó
sietősen öltözni kezdett. – Futárt is küldhettél volna,
anyám, ha valóban
oly fontos mondandód akadt!
– Küldhettem volna! – bólogatott Erzsébet, és megállt a
falnál, fiával
szemben. Figyelte, ahogy Lackó sietősen magára kapkodja
nadrágját,
ingjét, bekecsét és csizmáját. A frajla ezalatt kiszabadult
a lepedő alól, és
fújtatva, gyerekes dühvel kipattant az ágyból. Törékeny volt,
szinte
gyermek, apró mellei rezegtek, ahogy a hideg kőre
pattant, mégis, egy
érett nő lendületével pofozta fel a fiút.
Lackó hétrét görnyedt a nevetéstől, pedig erősen csípte
arcát az ütés.
– Sie ist meine Mutter, du Idiot!59
– Lüg nicht, verdammt!60
Lackó a lány fenekére csapott, mire az különös mód
mintha
megenyhült volna. Anyaszült mezítelenül a nagyasszonyhoz lopakodott,
és egészen közelről rábámult. Aztán lassan elmosolyodott,
félénken
megérintette Erzsébet arcát, s hangja immár szelíden
dorombolt.
– Sieht aus wie du!61
Lackó megcsókolta a frajla nyakát, és gyengéden
félretolta anyja
útjából.
– Lass uns für dich, bitte! Ich muss mit meiner Mutter
Sprechen!62
A leány kaján mosollyal felkapta ruháját a földről,
és kisuhant a
folyosóra.
– Hallgatlak, anyám!
Lackó kivette Erzsébet kezéből a bontatlan levelek
kötegét, és
visszahajította őket az asztal alá.
– Ezeknek egészen pontosan ott a helye! Nem szeretném,
hogy
rendezkedni kezdj itt nekem!
– Eszem ágában sincs.
A nagyasszony nagy levegőt vett, és – bár fia nem
kínálta hellyel –
leült az egyik rozoga székre.
– Sok-sok évvel ezelőtt éppen így törtem rá
apádra, mint most rád,
ugyanebben a palotában. Életem talán legszörnyűbb emléke volt
sokáig.
Egy lánnyal üzekedett…
– Miért meséled ezt most nekem?
– Annak a lánynak, ki apáddal hált… szegény nem él
már… volt,
pontosabban van egy leánya.
– Na és?
– A leányát Violának hívják.
Lackó érdeklődéssel fordult anyja felé.
– Csak nem az én Violámról beszélsz?
– Kétlem, hogy a tiéd volna, Hunyadi László.
A fiú elvigyorodott.
– Az a kis bakfis fülig szerelmes belém, ha nem vetted
volna észre.
– Annak a kis bakfisnak egy éve nyoma veszett.
Lackó dermedten bámult a nagyasszonyra.
– Nyoma veszett? Hogyan? Mikor?
– Azon a napon, amikor elindultál apád után, a
levéllel, amit rád
bíztam, Viola utánad szökött. Azóta nem látta senki
Hunyadon, sem a
környékén. Eltűnt, se híre, se hamva…
A fiú arcán őszinte rémületet lehetett látni. Leroskadt
az ágyra, és
kétségbeesetten bámult maga elé.
– Miért nem írtad meg nekem?
A nagyasszony egykedvűen az asztal alatt heverő
pergamenekre
bökött.
– Megírtam.
– De hát mi történt vele? Senki sem látta? Nem lehet,
hogy csak úgy
eltűnt… Valakinek látnia kellett a környéken… Nem veszhetett
el
szegény…
– Ferenc deák heteken át kutatta a környékbeli erdőket,
fiam, s nem
akadt a nyomára. Szerettem volna, hogy tudd, a lány, akinek
mindene te
voltál, nincs többé…
– Az nem lehet…
Erzsébet számára egy pillanatra úgy tűnt, fia döbbenete
az első
őszinte érzelem, amit hosszú esztendők óta láthatott rajta.
És ennek
akkor is örült, ha szíve majd megszakadt az árva leányért.
– Kerestetnünk kell! – hebegte Lackó. – Valahol
csak a nyomára
bukkanunk, anyám… Talán elrabolták… Talán valaki magával ragadta…
– Egy év telt el azóta – mondta halkan Erzsébet,
és megérintette fia
arcát. – Kevés az esély rá, Lackó, hogy valaha
újra látjuk őt. Nagyon
szeretett téged, és szüksége lett volna a segítségedre. De
neked sajnos…
– fásultan feltápászkodott és az ajtóhoz lépett. – Neked
sajnos nincs időd
leveleket olvasgatni…
– Legközelebb kopogj! – jegyezte meg Lackó, villámgyorsan
felöltve
szenvtelen arckifejezését, és visszaheveredett az ágyra. – Akkor
is, ha
esetleg nyitva van az ajtó.
A nagyasszony fájdalmasan bólintott.
– Kopogni fogok…
Kilépett a folyosóra. Titkon arra számított, hogy Lackó
utánakiált,
hogy visszahívja, hogy megragadja a kezét és maradásra
bírja, hogy
legalább beszéljenek, hogy legalább együtt legyenek néhány
percre még:
anya s fia.
De Lackó nem kiáltott utána, nem hívta vissza,
s nem ragadta meg
kezét, hogy maradjon.
Engedte elmenni.
Erzsébet nehéz szívvel indult le, a palota udvarára.

5.

A forró, nyári nap épp delelőn járt.

A kibővített kormányzótanács már javában tartott, mikor Jankó
– igen
sokat késve, kezében borostömlővel – bebotorkált az
ajtón. A hosszú,
fényes márványasztalnál gazdagon díszített mentékben, brokátos
övekkel, ékkő berakásos szablyákkal ékesített bárók,
zászlósurak,
püspökök ültek nagy komoran egymás mellett. Mind egyszerre kapták
fel
a fejüket, s tekintetükben egyformán tükröződött a felháborodás
fénye. A
kormányzótanács csaknem teljes létszámban itt volt már, csupán
két szék
maradt üresen. Hunyadié az asztalfőn, s vele szemben a
nemrég elhunyt
Hédervári nádorispán széke.
– Késtem talán?
A Friss Palota hatalmas ablakain ragyogó napfény áramlott
be, színes
foltokat varázsolva a padló fekete-fehér mozaiklapjaira, és
csillámlón
ringatva a csiszolt üvegekben gyöngyöző boritalt.
Az üres asztalfő jobbján Vitéz szónokolt éppen, heves
gesztusokkal
kísérve mondanivalóját.
– Folytasd csak! – intette a kormányzó úr, mert a
kancellár elakadt,
látva, hogy Jankó erősen dülöngélve indul meg a helye felé. –
Mintha itt
se lennék!
A püspök úr elvörösödött, felpillantott, hogy abbahagyja-e,
aztán
Garai László gúnyos pillantása azonnal jobb belátásra térítette.
– Éppen arról beszéltem, kormányzó uram, hogy az újabb
hadiadó
beszedése elengedhetetlenül szükségessé vált!
– Nagyszerű! – kiáltotta Hunyadi. Leroskadt a székére, a
borostömlőt
maga elé lökte. Karjait lelógatva fáradtan végignézett a
nagyurak
karéján; szeme vöröslött, alatta az árkok ijesztően árnyasak
voltak.
Vitézt most egészen közelről csapta meg a benyakalt
töméntelen ital
bűze.
– Ki nem akar újabb hadiadót fizetni, urak? –
hőbörgött Hunyadi. –
Inkább beszedni kívánnátok, semmint befizetni a kincstárba,
mi? No,
gyerünk, ki vele! Miként legyen?
Garai bán összeszorított öklével az asztalra csapott.
– Hátrább az agarakkal, kormányzó úr!
– Hátrább? – nevetett Hunyadi. – Miféle agarakkal, bán
uram?
Halljam, miféle javaslattal jöttetek?
– Javaslattal, igen! Ha már kérdezed, kormányzó uram,
javasolnám,
hogy vonjad vissza az új hadiadó tervezetét!
– Eszem ágában sincs!
– De pedig vonjad csak vissza! Felesleges pocsékolása az a
pénznek!
Különben, éppen eleget harácsoltál már az elmúlt télen Alsó-
Ausztriában
meg Stájerben! Hát néked az Isten pénze sem elég?
– Ha valaha személyesen is harcoltál volna a török
ellen, Gara,
tudnád, hogy a háború sokba kerül.
 – Sokba bizony! A mi pénzünkbe! De nézzük másként a
dolgot,
Hunyadi János! Beszélgessünk csak, ha már megtisztelted
a
kormányzótanácsot a jelenléteddel! Ugyan számoljál már el
nékünk,
mire jutottál a sok hadakozás után Habsburg Frigyessel! Az
országgyűlés
a te kezedbe helyezte akaratunk érvényesítését. Hol a Szent
Korona? Hol
van a királyunk?
– A koronát csak ne emlegessed! – förmedt rá az
asztalnál magába
süppedő Rozgonyi Simon püspök. – Te hagytad ellopni
Visegrádról!
– De nem én szedtem rendkívüli hadiadót a visszaszerzésére!
– vágott
vissza Garai. – Csapataid végigperzselték a Habsburg-
birtokokat,
öldöstek, fosztogattak mindenhol, Hunyadi János! Hát te
volnál
csakugyan a kereszténység védőpajzsa?
– Garai bán úrnak sajnos igaza van – jegyezte meg fölöttébb
nyájasan
Szécsi érsek, és úgy bólogatott hozzá, mintha fejének
billegése
önmagában növelni tudná szavai súlyát. – Szomorú, hogy
kormányzó
urunk viselkedése kitaszít minket a művelt nyugati népek
közösségéből.
Mert ne legyen kétségetek, urak, ez lesz a vége
annak, amit Hunyadi
János művel: kivetnek maguk közül, koncnak a keleti
oroszlán szája elé
löknek. Én, mint Magyarország főpásztora, nem támogathatom
ezt a
folyamatot. Nékünk Nyugat az irányadó fényünk, mint ahogy
azt Garai
bán legutóbb oly lélekhez szólóan kiemelte volt.
– Frigyes király most is a nyugati vármegyéinket dúlja!
– csattant fel
Hunyadi vérben forgó szemekkel. – Miféle irányadó fényről
beszélsz? A
felgyújtott magyar falvak tűzfényéről?63
– Az erőszak erőszakot szül – hunyta le szemét
fájdalmasan Szécsi. –
Régi igazság ez, kormányzó úr! Sajnálatos: Bécsben, Rómában,
Velencében, Párizsban nyílt titokként kezelik, hogy csapataid sorai közt
elrejtve szép számmal fosztogatták török lovasok is
Ausztria nyomorult
népét.
– Micsodaaaaaa? – szökkent talpra vörös képpel Hunyadi.
– Jómagam nem tudhatom, mi igaz a szóbeszédekből! –
emelte fel
mindkét kezét az esztergomi érsek mentegetőzve. – De
az a bestialitás,
amivel szegény, meggyötört német keresztényekre szabadítottad
seregedet, joggal vethet fel ilyen feltételezéseket is. Aenas
Sylvius,
Frigyes király kancellárja és követe diplomáciai
küldetésben járt
nemrégiben, s minden nyugati udvarban ékesszólóan ecsetelte,
hogy a
magyarok milyen barbár pusztítást tettek Stájerországban,
Karintiában és
a főhercegség területén. Beszámolt arról is, hogy szemtanúk
egybehangzó állítása szerint vezényleted alatt török
martalócok
harcoltak a fosztogatók között.
– Hazugság! – förmedt rá Jankó, s visszahuppant
székébe. – Törökök?
Ki mer ilyen gyalázatost állítani?
– Mondám az előbb: Aenas Sylvius, akit az új pápa
őszentsége épp a
napokban nevezett ki Trieszt püspökévé.
– Az az ember Frigyes ügynöke!
– Csakugyan, kormányzó úr, de a minap Velencében oly meggyőzően
részletezte hadaid kegyetlenkedéseit és dúlásait, hogy a
Köztársaság
pénzügyi segítséget fontolgat Frigyes részére az elszenvedett
veszteségek
pótlására.
– Tudom! – temette tenyerébe vöröslő arcát Hunyadi.
– Az én
követem is épp ott járt, a dózse palotájában. A
saját fülével hallotta,
hogy ócsárol minket Trieszt püspöke.
– Az új pápa…64 csakúgy, mint a megboldogult IV.
Eugenius…
roppant nagyra becsüli Aenas Sylviust! És sajnos a régi
is, az új főpásztor
is Frigyes királyt támogatja ebben a konfliktusban, Hunyadi
uram, s nem
téged!
– Nem engem? Talán nem Magyarországot…
– Te nem vagy Magyarország. Te Hunyadi János vagy, uram!
– A Magyar Királyság kormányzója vagyok! – vergődött
talpra
dühödten Jankó, és mindkét öklével a márványlapra
csapott. – Amit
mondok, az Magyarország szava! Amit teszek, azt
Magyarország
cselekszi! Mikor érted már meg végre?
Szécsi érsek bölcs mosollyal fordult az asztalnál ülő társai
felé.
– Nem először látjuk, urak, hogyan torzítja el azok
szelíd látását és
hallását a hatalom, akik túlontúl mélyről kerülnek túlontúl
magasra,
túlontúl hirtelen.
Hunyadi verejtékezve bámulta a főpapot.
– Sértegess, csak, Szécsi! Sértegess! Megkeserülöd te ezt még!
 Vitéz elérkezettnek látta, hogy ismét közbevágjon, véget
vetve az
elmérgesedő vitának.
– Magad is jól tudod, érsek úr, hogy a pápának
szüksége van a
Habsburgok támogatására a bázeli zsinattal szemben. Cserébe
nyilván
mindenkor támogatni fogja a Habsburgok igényeit… akár velünk
szemben is.
– Püspök úr, ha már ilyen tájékozott vagy a diplomáciai
fortélyokban, talán elárulhatnád, miért nem haladnak oly
jól a
diplomáciai tárgyalások Frigyessel – kérte kaján mosollyal az ajkán Garai
László bán. – Vagy talán nem te volnál a küldöttségünk
vezetője?
– De én vagyok – felelte kelletlenül a kancellár. –
S jól tudjátok, hogy
milyen nehéz zöld ágra vergődni a beste németekkel! Frigyes a
kezében
tartja ifjú királyunkat és Szent Koronánkat. Alkudozással bajosan
vesszük
rá, hogy bármit is engedjen!
– Fegyverrel sem sikerült! – legyintett Ghattalóczi Mátyás
veszprémi
püspök. – Győr még mindig Habsburg-kézen van, s ezen sem
a
kormányzó úr barbár pusztításai, sem Vitéz püspök úr kiváló
diplomáciai
képességei nem tudtak változtatni!
A kancellár sokatmondó pillantást vetett Hunyadira. Az csak
biccentett, és meghúzta a borostömlőt.
– Tájékoztatom a kormányzótanácsot – Vitéz hangja
egy finom
hangsúllyal emelkedettebbé vált –, hogy néhány héttel ezelőtt
újabb,
kétéves fegyverszünetet kötöttem Habsburg Frigyessel.
A bárók meglepetten felhördültek.
– Hol? Mikor?
– Miért nem tudtunk mi erről?
– Beszélj, püspök úr, miféle fegyvernyugvást kötöttél te,
s kinek a
nevében? – érdeklődött epésen Garai László.
– Regede65 várában írtam alá a szerződést a kormányzó
úr nevében
III. Frigyes őfelsége német király, és öccse, VI.
Albert osztrák herceg
követeivel.
A bárók szörnyülködve hallgatták.
– No és? – Garai előrehajolt ültében, jobbját
kinyújtotta, mintha a
tenyerébe várna hullani valami mennyei, érett gyümölcsöt.
– A Szent
Korona? Királyunk? Városaink?
– Sajnos Kőszeg, Sopron, Kismarton és néhány kisebb
város, vár
továbbra is Frigyes kezén marad, mivel ezek jogosan,
zálog címén
jutottak birtokába, még boldogtalan emlékű Erzsébet királynénk
„jóvoltából”. Győr városát azonban őfelsége visszaadja
tárgyalásaink
eredményeként, mivel az árulás, és nem zálog címén
került hozzá. A
többi vitás kérdésről végleges béketárgyalások döntenek majd
Mindenszent havában.
– Újabb tárgyalások? – nevetett Garai gúnyosan. – No,
hiszen! Akkor
végleg keresztet vethetünk a Szent Koronára meg László
királyunkra!
– Amennyiben az újabb tárgyalások kudarcba fulladnának
– emelte
fel a hangját Vitéz –, személyesen őszentsége és a
bíborosi kollégium
dönt majd a vitás kérdésekben.
– No, csak az hiányzik! – kacagott most már Szécsi is.
– Hát nem
most mondtad az elébb, hogy az új pápa is a Habsburgok
szövetségese?
Milyen döntést vársz akkor tőle, mégis? V.
Miklós, mielőtt megkapta
volna a pápai tiarát, maga is lateráni követ volt Frigyes király
mellett.
– Egy követ fújnak ezek! – morogta Rozgonyi püspök. –
Ez az új pápa
a leginkább Habsburg-barát valamennyi közül…
Vitéz zavartan a jegyzeteibe bámult.
– Akkor is folytatnunk kell a tárgyalásokat! Mi mást
tehetnénk?
– Vezethetnék egy újabb hadjáratot! – szólt közbe
Jankó, és nagyot
húzott a borostömlőből.
Szécsi püspök frissen beretvált állát simogatta.
– Hunyadi uram csakugyan vezethetne egy újabb hadjáratot, esetleg
megkérhetné Murád szultánt, hogy küldjön néki segítségül
janicsárokat
meg szpáhikat, azoknál úgysem dúlná kegyetlenebbül a
keresztény
városokat, falvakat senki!
– Még egy szó… – hörögte Hunyadi indulatosan, azonban
Vitéz
leintette.
– Az új pápa csakugyan tett gesztusokat Frigyesnek. De
nem
bizonyos, hogy végül nem sikerül közéjük mégis éket verni…
– Ugyan! – legyintett az érsek. – Azért azt lássad,
püspök uram, hogy
Frigyes őfelsége… látván V. Miklós gesztusait… haladéktalanul
lépéseket
tett, hogy ő is a pápa kedvében járhasson. A zsinatot, amely
a pápaság
leghalálosabb ellensége volt, kitiltotta Bázel városából, s
az így
kénytelen volt Lausanne-ba átköltözködni.
– Helyes! – vélte Vitéz. – A franciák majd
pártját fogják az
ellenpápának!
– Azok ugyan bajosan! Az új pápa máris a francia
királynak
adományozta a zsinati ellenpápa, V. Félix savoyai birtokait.
Hamarosan
nem lesz így ellenpápa a keresztény világban, kedves püspök
úr! S
tudod-e, mit jelent ez? Azt jelenti, hogy Magyarország
végképp
elszigetelődik. Ellenünk lesz mindenki: a pápa, a római
király, a német
fejedelmek, a francia uralkodó, az itáliai városállamok…
Utálni fognak
minket és megvetnek majd! És bizony mondom, rá is
szolgálunk a
megvetésükre!
Vitéz kancellár kétségbeesetten körbepillantott a Hunyadi-párti
főurak körén.
Hát nem szól senki? Nem vet oda senki az érseknek egy
gúnyos, epés,
elmés megjegyzést sem? Székely János? Kórógyi bán? Pelsőczi?
Marczali? Rozgonyi püspök? Rajnald úr? Senki?
Senki bizony… A szövetséges főurak, püspökök maguk elé
bámultak,
fel sem mertek nézni, nehogy találkozzon a pillantásuk
Hunyadi úr
szeme villanásával vagy Garai kihívó tekintetével.
– És a kormányzó úr még újabb rendkívüli hadiadót akarna
kivetni! –
ingatta a fejét a macsói bán, s helyéről felkelve
elsétált a hallgatásba
burkolózott urak mögött. – Frigyes bosszúját most a nyugati
megyék
nyögik! No és Giskra barátunk? Véle elbírtál, kormányzó uram?
Hunyadi lehajtotta a fejét. Pokolian idegenül érezte
magát ebben a
teremben; fárasztotta ez a gonosz szócséplés, melynek
semmi más
értelme nem volt, minthogy gyűlöletet és bizalmatlanságot
szítson
ellene.
– Előbb-utóbb le kell számolnom Giskrával is!
– No, hát éppen ezt vártuk volna eddig is, kormányzó úr! –
ingatta a
fejét Garai. – De tavasszal a drágalátos pártfogoltad,
Szentmiklósi
Pongrác keveredett megint pusztító belháborúba a csehekkel!
– Ő az egyetlen, aki nem húzza be fülét-farkát, mint ti…
 – Csakugyan? – A macsói bán kevélyen Jankó elé
lépett, megállt
előtte nagy terpeszben, kezét hátratette, s úgy hintázott csizmája
sarkán.
– A te Pongrác barátod felperzselte Körmöcbányát, és
irtózatos pusztítást
végzett a bányavidéken.
– Ezzel is a haza ellenségét gyengítette!
– S mit ért el vele? Giskra behívta Lengyelországból
Komorowsky
rablólovagot, és bosszúból kettesben végigtarolták az egész
Szepességet!
A harcok átcsaptak Szabolcs vármegyébe; Rakamaz vidéke
teljesen
elnéptelenedett, még mindig ott hevernek a temetetlen holtak
százai az
utak mentén!
– Aztán csak véget vetettünk a villongásoknak északon –
jegyezte
meg halkan Vitéz, bár sejtette, hogy hiába; még el sem
haraphatta a
mondat végét, Garai arcára újfent diadalittas kifejezés ült
ki.
– Ó, csaknem elfelejtettem, hogy a kancellár úr
csalhatatlan
diplomáciai érzéke és felülmúlhatatlan tárgyalási módszerei milyen
pompás eredményt hoztak!
– Fegyvernyugvást értünk el.
– Fegyvernyugvást? Te így nevezed ezt a gyáva
meghunyászkodást?
Tudjátok, urak, miféle megalázó szerződést írt alá a
kancellár úr
Rimaszombatban a huszita haramiával?
A bárók, püspökök kíváncsian pislogtak a bánra.
– A mi csalhatatlan diplomáciai érzékű kancellárunk
kötelezte magát
a kormányzó és az országgyűlés nevében, hogy karácsonyig
huszonnyolcezer aranyforintot fizet Giskrának az általa
visszaadandó
várak megváltása fejében. Értitek, urak? Huszonnyolcezer aranyat!66
Kecseti Agmánd Péter váci püspök elsötétülő tekintettel
ingatta a
fejét.
– Gyalázat! Árulás!
Vitéz tudta, hogy nem szabad felvennie a kesztyűt, de
ahogy szeme
sarkából a Hunyadit szívvel-lélekkel támogató Rozgonyi Simon
püspökre
sandított, még az ő arcán is mély megvetést látott.
– A kormányzó úr pedig mindezek után további hadiadót vetne
ki! –
dünnyögte Szécsi Dénes. – Egy újabb, eszelős háborúba
hajszolná az
országot, talán megint német barátaink ellen… Aztán
csodálkozhatunk,
urak, hogy a művelt nyugat leprásként tekint majd ránk…
Hunyadi az asztal lapját bámulta, fel sem pillantott.
– Javaslom, ne engedjük a kormányzónak az újabb hadiadó
kivetését!
– harsogta Garai diadalmasan. – És javaslom, rendelkezzünk
a megürült
nádori poszt betöltéséről!
– A nádori méltóságról a következő országgyűlés
hivatott dönteni –
jegyzete meg fáradtan Vitéz.
– Ejh, kormányzó uramnak nem tart sokáig kinevezni bárkit
is a
megürült posztokra. Miért épp a nádorispáni széket
hagyná üresen? –
Garai gúnyosan végigpillantott az urakon. – Csak nem azért,
mert
egyelőre nem talál oda alkalmatos rokont?
Hunyadi arca továbbra is rezzenéstelen maradt, egyre
az asztal
márványerezetét bámulta, ám arcán megfeszültek az izmok.
– Most sajnálom csak, hogy nem vagyok famíliája a
kormányzó
úrnak! – nevetett Garai erőltetett, már-már hisztérikus
kacagással. –
Hiszen akkor már régen én ülnék a nádori székben!
Kínos csend ereszkedett a teremre.
Az urak maguk elé meredtek, Hunyadi sem emelte fel
tekintetét,
mintha nagyon távol jártak volna már a gondolatai.
Vitéz a kezét
tördelte, kereste a szavakat, hogyan terelhetné vissza az
eredeti
kerékvágásba a kormányzótanács vitáját, de sehogy sem
találta a
megoldást.
Meglepetésére a segítség most onnan jött, ahonnét nem
számított rá.
– Ami igaz, az igaz… – kezdte lassan,
megfontoltan Szécsi érsek –,
Hunyadi kormányzó úr sok mindent meggondolatlanul, s hitem
szerint
helytelenül cselekszik. Magam mindig szóvá tettem, s
ezután is szóvá
fogom tenni ezeket a helytelen cselekedeteket, rossz
sugallat szülte
tetteket. Ám… László… amit most mondtál, az voltaképpen nem
igazságos.
– Tessék? – kerekedett el hirtelenjében Garai szeme.
– Nem igazságos. Rokonokat emlegetsz. Való igaz, Hunyadi úr
saját
rokonait, familiárisait ülteti a székekbe, a jól fizető
állásokba. De ezt
számon kérni rajta, kedves kuzin? Oligarchák vagyunk
mind. Ők is, mi
is. Ez az igazság. Rokonok, családok, nemzetségek. Magunk
fajtájának
adjuk a pozíciókat, mióta világ a világ, ha csak
tehetjük. Vagy talán
nem?
Az urak még jobban lehajtották a fejüket.
– Meg aztán, noha nekem nem szívügyem a kormányzó úr
érdekeinek
védelme – folytatta elgondolkodva Szécsi érsek –, legyünk
egyebekben is
igazságosak és méltányosak, urak! Merthogy Hunyadi János
úr szigorú,
kemény rendeleteket hozat, az bizony való igaz. Csakhogy
azokat maga
igazságosan és részrehajlás nélkül betartja és betartatja.
Néhányan elismerően, kíváncsian felemelték a fejüket,
mintha nem
hinnének a fülüknek. Miket beszél Esztergom érseke? Valóban
Hunyadit
dicséri?
– Jól tudjátok, mennyi mindenben nem értek egyet
Johannessel –
folytatta Szécsi lendületesen. – De szeretem és becsülöm
az
igazságosságot. Vannak embereim a kancellárián, rendszeresen
értesülök
a peres ügyekről. Tudjátok ti, hogy Hunyadi János az
elmúlt egy
esztendőben az országot járta, és türelemmel meghallgatta az
elnyomottak, a jogaikban megtiportak ügyes-bajos panaszait?
Tudtok ti
róla, hogy a hatalmaskodások ügyében mindenütt őt keresik, az
ő
igazságos döntéseit várják? Nyitva tartjátok ti a szemeteket,
püspök
urak, bánok?
Rozgonyi Simon a homlokát ráncolta, de nem szólt.
– No, ha nyitott szemmel járnátok, kelnétek az országban,
ahogy én
teszem, tudhatnátok – folytatta Esztergom érseke –, hogy
Hunyadi
Jánosnak néhány hónap alatt nagyobb tekintélye lett mint
igazságtevő,
mint népei bírája, mint amilyen respektusa hadvezérként valaha
volt.67
A kormányzó lassan felemelte fejét, s úgy bámult
Szécsire, mintha az
bolondgombát evett volna.
– Hunyadi János úr az elmúlt egy esztendőben
panaszok százait
hallgatta meg, vizsgálatok százait rendelte el, elégtételt parancsolt,
és az
igazságtevést erővel, hatalommal be is tartatta. Tudtok róla,
hogy a
civakodó urak peres ügyeit kivétel nélkül a nádorispán…
Isten
nyugosztalja szegényt… az országbíró és az országtanács elé
tárta?
Éberen figyelem egy esztendeje: soha nem lépte át
hatáskörét, kínosan
ügyelt arra, hogy betartsa a törvényt. S miközben magam is
kárhoztatom
mindazért, amit Habsburg Frigyes birtokain a zsoldosaival
megcselekedett, idehaza, a határokon belül nincsen nála
törvénytisztelőbb magyar úr! Ő a haza első szolgája…
Néma csend lett ezekre a mondatokra, Garai
László úgy állt ott az
érsek előtt, mintha menten szívszélhűdést akarna kapni.
Pedig Szécsi
még nem fejezte be.
– S hogy kivételezne saját embereivel, familiárisaival? Magam is úgy
hittem, ezt fogja tenni. De bevallom, tévedtem ebben.
Kórógyi János! Itt
ülsz közöttünk! Te aztán igaz, jó barátja vagy Hunyadinak, igaz?
Szegény Kórógyi megilletődötten pislogott körbe.
– Mindenki tudja…
– Úgy van, mindenki tudja. Szegről-végről tán még atyafiak
is
vagytok, országos cimborák, igaz?
– Mindenki tudja…
– Hát az hogy esett, Kórógyi uram, hogy a te
országos cimborád
vizsgálatot rendelt el ellened a Baranya vármegyei
birtokfoglalásaid
miatt?
Az újonnan kinevezett macsói bán elvörösödött az eset
említésére,
szemében még most is sértett fény villant.
– Nem hittem el, hogy ezt teszi velem azok után, hogy…
– Nem hitted el. Először én sem. De aztán a kezembe
került Hunyadi
uram parancsának másolata, amiben utasítja a megyés
ispánt: úgy
végezze a vizsgálatot ellened, hogy a tanúk… akik a báni
joghatóságod
alá tartoznak… minden félelem nélkül, a színtiszta igazságot
vallhassák!
Kórógyi csöndesen szitkozódott.
– Így volt, érsek úr…
– Figyelemmel követtem az ügyet – folytatta Szécsi. –
A tényállás
tisztázása után a megyegyűlés felszólította bán uramat az
elfoglalt birtok
visszaszolgáltatására.
– Felszólított, az igaz, de nem vették figyelembe, hogy…
– Kórógyi uram saját sérelmére hivatkozva vonakodott visszaadni
a
szóban forgó birtokot jogos tulajdonosának – mosolygott
az érsek –, de
Hunyadi János személyes követei valahogy csak meggyőzték róla, hogy
sürgősen engedelmeskedjen.
 A macsói bán füstölögve a szemét forgatta, nagyon
szeretett volna
valahol nagyon messze lenni innét.
– Így volt…
– Hunyadi uram? – fordult az érsek a kormányzó felé.
– Így volt.
Vitéz kicsit kihúzta magát, s miközben úgy dobogott
a szíve az
izgalomtól, mintha menten ki akarna ugrani ketrecéből,
valahol felrótta
elméjébe a riasztó gondolatot is: Szécsi érsek túlságosan
könnyedén
kémkedik a kancellária iratai között…
– Egy eset nem bizonyít semmit! – dohogott Garai, s
ha pillantással
ölni lehetett volna, Szécsi érsek bizonyosan holtan terül el
a fekete-fehér
padlóköveken.
– Én csak azt mondom, legyünk igazságosak, urak! –
emelte fel
gyémántgyűrűktől ékes jobbját a főpap. – S hogy csak egy
eset lenne?
Ugyan! Hunyadi János nemrégiben utasította Komárom és Győr megyék
ispánjait, hogy részrehajlás nélkül, szigorúan vizsgálják ki az
általa
egyébiránt módfelett kedvelt és pártolt győri püspök úr
csapatvezéreit,
akik ellen úgy szólt a vád, hogy elhajtották Gutori
Nagy László
háromszáz marháját. Utánanéztem gondosan: Hunyadi kormányzó úr
írásban kötötte a vizsgálatot végzők lelkére, hogy semmi
szín alatt ne
kedvezzenek a püspök úr embereinek.
Az urak felhördültek, ki szörnyülködésében, ki pedig
lelkesedésében.
– Ki mellett állsz te tulajdonképpen, Dénes? – sziszegte
Garai egészen
közelről az érsek fülébe. – Teljesen megvesztél?
– Hunyadi kormányzó úr, ha kell, saját rokonait,
barátait is perbe
fogja, és el is ítélteti, amennyiben a törvény úgy
kívánja – tárta szét a
karját Szécsi, mintha meg sem hallotta volna Garai szavait,
és egyenként
az urak szemébe nézett. – A saját sógorát, Vingárti
Geréb János urat is
bíróság elé idéztette, mert az egy régebb óta húzódó
birtokperben
fegyverrel fenyegette meg és kergette el az erdélyi káptalan
küldötteit. A
saját sógorát, urak! A saját sógorát! Azt a Vingárti
Geréb Jánost, aki
minden csatájában hűen követte őt, és véle vállat vállnak
vetve küzdött!
Hunyadi uram! Így volt?
– Így volt! – dörmögte a kormányzó.
 – Csak ennyit akartam mondani – ült le a helyére
Szécsi érsek. – Nem
szeretem, ha olyasmivel is vádolunk valakit, amivel igazságosan
nem
vádolhatnánk. Becsülöm, Johannes, amit a belső állapotok
helyreállításáért teszel, ugyanakkor végtelenül károsnak tartom, amit
a
határon túl művelsz, mert ellenünk fordítod az egész nyugati
világot.
A nagy csendben csak Hunyadi székének reccsenését lehetett
hallani,
ahogy egy hajszálnyival hátrébb tolta maga alatt.
– Megköszönöm szavaidat, érsek úr – hajtott fejet a kormányzó.
– És
megkövetlek indulatomért!
A tanács tagjaiból szinte egy emberként szakadt fel a
megkönnyebbült sóhajtás. Garai elérkezettnek látta az időt ahhoz,
hogy
gúnyosan tapsolni kezdjen.
– No, hát ez gyönyörű szónoklat volt, Dénes püspök!
Öröm látni,
milyen gerinces főpapjaink vannak! Olyanok, akik egymás után
két
királyt is képesek megkoronázni!
– Amíg olyan koronaőreink vannak, akik hagyják ellopni
a Szent
Koronát, ez semmiségnek tűnik! – vetette oda az
asztal túlsó végéből
Rozgonyi Simon.
Garai nem felelt, egy végtelennek tűnő pillanatig mintha
azt
fontolgatta volna, mivel vágjon vissza, aztán öles
léptekkel elindult az
ajtó felé. Vitéz kétségbeesetten Hunyadira nézett, de az
legyintett:
menjen csak…
– Urak! – emelte fel a fejét a kancellár. – Sok
mindent hallottunk, van
mit megemésztenünk. Javaslom, most ne hozzunk döntést a
rendkívüli
hadiadóval kapcsolatban. Fontoljuk meg még egyszer a
lehetőségeket!
Hunyadi kifejezéstelen tekintettel bámult a messzeségbe,
homlokán
kövér verejtékcseppek gyöngyöztek. Betegnek tűnt, meggyötörtnek,
olyan embernek, akit menthetetlenül maga alá gyűr a gond, a sok
teher.
Az urak halkan sutyorogtak egymás közt.
– Holnap megérkezik őszentsége, az új pápa személyes
küldötte a
kormányzó úrhoz! – jelentette be Vitéz. – Fogadjuk őt
méltóképpen,
keresztényi szeretettel!
– Úgy fogadjuk, ne aggódj! – legyintett Rozgonyi püspök,
és semmi
jót nem lehetett kihallani a hanghordozásából. – Majd megtanulja
az is,
hol lakik a magyarok istene!
Az urak lassan kisomfordáltak a teremből, hogy
ebédelhessenek
végre.
Csupán Hunyadi és Vitéz maradtak a hosszú márványasztalnál.
A kancellár illedelmesen hallgatott, a kormányzó pedig csak bámult
maga elé egykedvűen, kimerülten.
– Nádort kell választanunk! – mondta Vitéz
rezignáltan, és az
ablakhoz lépve kitárta egyik tábláját. – Mégpedig sürgősen…
– Kit?
– Garait.
Hunyadi lehunyta a szemét.
– Tudtam, hogy őt mondod.
– Cillei nem mer idejönni, és úgy tűnik, Újlaki is
visszavonult a
birtokaira, ki se meri dugni onnét az orrát. Garai
most az ellenpárt
vezéralakja. Vonjuk be jobban a kormányzás feladataiba,
és akkor
talán…
– Ostobaság! – legyintett Hunyadi.
– Lehet, hogy ostobaság, de valamit tennünk kell.
Nevezd ki Garait
nádorrá, és küldd Habsburg Frigyes ellen, mint ahogy
szegény
Hédervárit…68
– Meddig kell még ezt csinálnom? – kérdezte Jankó nyúzottan.
– A nádorválasztás még idén végbemehet…
– Nem arra gondoltam. Ezt az egészet… Meddig kell még
csinálnom
ezt az egészet?
Vitéz hirtelenjében nem tudta, mit mondjon erre.
– Azt mondtad, amit elkezdtél, be is kell fejezned…
– Nem tudtam, mit beszélek, Zrednai… – Hunyadi megragadta
az
asztalon heverő borostömlőt, a szájához emelte, aztán
leejtette a karját. –
Nem figyelmeztettél, hogy ez pokolibb lesz a legpokolibb harcmezőnél!
A kancellár úr kuncogni kezdett magában, aztán egyszeriben
kitört
belőle a nevetés, pukkadozva, szinte hisztérikusan, csak úgy
rázta egész
testében.
– Édes Istenem, Jankó… Harcolni a bolond is tud! Csak
egy jókora
pallos kell hozzá, vagy egy buzogány, vagy egy fejsze, aztán
üssed,
vágjad, nem apád, nem anyád! Azt hitted, ez is olyan könnyű
lesz?
– Könnyű? Nem olyan könnyű az!
Vitéz abbahagyta a nevetést, és nagy komolyan a kormányzó
úr
szemébe nézett. A kiveresedett, fáradt tekintet szinte
segítségkérőn
szegeződött most rá.
– Úrrá leszünk rajta! Nem vagy egyedül, itt vagyunk
veled, Jankó!
Úrrá leszünk mindenen, megoldjuk egyik gondot a másik
után! S most
már én mondom: amit elkezdtünk, csináljuk végig!
Hunyadi lassan bólintott.
– Végigcsináljuk…
– Ez a beszéd!
Jankó feltápászkodott, bizonytalan léptekkel az ablakhoz támolygott.
Szédült, hideg verejték ült ki homlokára, ahogy remegő kézzel
kitárta a
másik ablakszárnyat is, és hagyta, hogy a forró nyári
levegő az arcába
csapjon.
– Magam akarok most lenni, Zrednai!
Várad püspöke meghajolt és elindult kifelé a
tanácsteremből. Az
ajtóból még visszanézett: a kormányzó ott állt, magányosan,
gondolataiba mélyedve, tekintetét valahová az udvar túlsó
szegletébe
szegezve.
Vitéz először érezte úgy, hogy barátja össze fog
omlani a végtelen
súly alatt.

6.

BRUSZA, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 851. ESZTENDEJÉBEN, JUMADA AL-THANI HÓNAP 17.69

Mohamed komoran, fehér gyászruhába öltözve állt anyja síremléke előtt.

Lehajtotta fejét, és némán elmélkedett – egyáltalán nem
esett nehezére
megrendülést színlelni. Nem csak az oszlopsor mögül leselkedő
megfigyelők kedvéért hullatott néhány könnycseppet; szíve
mélyén
sajnálta az emlékeiben élő törékeny asszonyt.
Nem emlékezett már az arcára. Nem emlékezett másra, csak
gyengéd
anyai érintésére. És az énekekre, amiket énekelt. A kun
altatódalokra,
melyek szavait akkor még maradéktalanul értette. Ahogy
ott állt a
szarkofág előtt, minden igyekezetével azon volt, hogy
felidézze a
felhőtlen, boldog emlékű napokat az edirnei szeráj
termeiben, kertjeiben,
amikor még csak anyja volt számára a világ, és rajta kívül
nem létezett
senki más.
Az emlékek valószínűtlenül távolinak tűntek, s Mohamed
különös
mód úgy érezte, mintha valaki más emlékei lennének, aki
csak mesélt
róluk egy álmos, téli estén. Vagy álmodta azokat a
meseszerű képeket,
amelyek most homálylón felderengenek emlékezetében?
Tekintete a szarkofág feliratára siklott, s elmosolyodott.
Amikor a
derék kőfaragó a cifra írásjeleket véste, nem sejthette,
hogy a válide
szultána megnevezés milyen rövid ideig illeti majd meg
a sírban fekvő,
aprócska asszonyt. Néhány hónapig csupán…
A mosoly lehervadt arcáról, s Mohamed legszívesebben
üvöltött
volna magatehetetlen dühében és fájdalmában, ha arra gondolt,
milyen
méltatlanul bántak el vele. Apja másodszor tolta félre a hatalomból,
mert
ő immár másodszor vallott kudarcot.
Lehet, hogy valóban alkalmatlan erre a feladatra? Lehet,
hogy
csakugyan nem képes megbirkózni mindazon kihívásokkal, amelyeket a
birodalom kormányzása jelent? Fiatal még… Nincsen tizenhét.
Mit
várhatnak az emberek egy tizenhét éves kölyöktől?
Csak éppen Mohamed egyáltalán nem tartotta már magát
gyermeknek. Akinek ilyen gyermekkort ad Allah, az régen
felnőttként
tekinthet önmagára. Anyja mellől elszakították, s attól a naptól
kezdve,
hogy sehzádeként, szultáni hercegként nevelték, egyetlen percnyi
nyugta
sem volt.
– Indulhatunk, fényes tekintetű padisah?
Mohamed oldalt fordította fejét: Zaganos és Ibrahim, két
hűséges
embere most is ott ácsorogtak a háttérben, türelmesen,
minden
rezdülését éberen figyelve. Még mindig szultánnak tekintették,
és úgy
vélte, annak is tekintik, amíg világ a világ. Legalább ők
ketten…
– Indulhatunk, barátaim – sóhajtotta, és utoljára még
megérintette a
szarkofágot.
 – Allah vigyázza álmodat, anyám!
Amikor megfordult, és tekintete Zaganosra siklott, csak
annyit
kérdezett tőle:
– Ugye, nem szenvedett sokat?
A pasa mélyen meghajolt előtte.
– Csak elaludt, uram. Álomba merült, és közben a
madarak énekét
hallgatta.
Mohamed hű embere vállára tette a kezét.
– Köszönöm!
Amikor kiléptek a szultáni palota kertjébe, ahol a
madarak daloltak,
Mohamed úgy érezte, készen állt, hogy folytassa a
harcot. Elszántabb
volt, mint valaha.
És magában imádkozott, hogy Allah adjon még egy
esélyt számára,
hogy bizonyíthasson.

7.

– Sakk, fényes tekintetű padisah! Sakk!

Mohamed bosszúsan felpillantott a tábláról, s homlokát
ráncolva oldalra
nézett, az ablakmélyedésben ücsörgő Ibrahimra.
– Nos, barátom! Most aztán bajban vagyunk, nem igaz?
– Még nincs vége a játszmának! – nyögte nagy
nehezen a pasa, és
széttárta karját. – Mint tudjuk, az nevet, aki a végén
nevet, uram!
A sehzáde legyintett.
– Pedig ahogy elnézem, ezt már fújhatjuk!
A játszmát kétségtelenül elveszítette, s csak magát okolhatta
miatta.
Alapvetően jó játékosnak számított, Ahmed Gürani mollah
fontosnak
tartotta, hogy tanítványa elsajátítsa a sakk szabályait. Mint hangoztatta,
nem lehet jó uralkodó, jó hadvezér az, aki nem mestere
a sakknak.
Mohamed meglehetősen gyorsan elsajátította a lépések
legváltozatosabb
kombinációit, jól átlátta a táblát, és hihetetlenül
kreatívnak mutatkozott
a különböző stratégiák alkalmazásában. Játékára az erőszakos
támadás
volt jellemző, viszont ha védekezésbe kényszerült, makacs
elszántsággal
védte bábuit, és veszedelmes ellentámadások révén rendre
győzedelmesen került ki a szorongatott helyzetekből.
De nem ma…
Ezen a forró, nyárvégi napon képtelen volt összpontosítani,
figyelme
minduntalan elkalandozott, így nem csoda, hogy Zaganos játszi
könnyedséggel felőrölte ellenállását.
– Óhajtod, szultánom, hogy abbahagyjuk a játékot? –
kérdezte
előzékenyen a pasa, bár mosolyában ott bujkált a győztes
félreismerhetetlen fölényessége.
Mohamednek nem tetszett ez a mosoly, ezért így válaszolt:
– Játsszuk végig! Ha legyőzöl, minden elismerésem a tiéd,
barátom.
Zaganos sápadtan a táblát bámulta.
– Mi bánt, szultánom? Látom, hogy nem vagy ma lélekben
közöttünk.
Tizenöt lépésben meg szoktál verni, és most, lám, vesztésre
állsz.
– Azon tűnődtem – dünnyögte Mohamed, miközben felemelte egyik
bástyáját, majd rögvest utána vissza is tette a helyére –,
hogy vajon hol
ronthattam el. Mit hibáztam?
A két pasa egyszerre sóhajtott fel.
– Hol hibáztál, uram?
A bruszai szultáni palota legkényelmesebb hálótermében
elviselhetetlenül meleg volt, a szerecsen szolgák hatalmas
pávatollal
legyezték őket, az asztalkán citrommal és mentával ízesített
sörbet
gyöngyözött.
– Éjjel s nappal ezen jár az eszem – folytatta
Mohamed, miközben
szórakozottan oldalra lépett királynőjével. – Meg kellett
volna öletnem
Halil nagyvezírt? Vagy már rögtön az elején új
parancsnokokat kellett
volna kineveznem a janicsárdzsemáatok élére?
Zaganos a válaszon töprengett, Ibrahim pasa ezúttal megelőzte.
– Attól tartok, uram, nem ilyesmin múlott. Természetesen,
ha Halil
nagyvezír nem áll az utunkban, sokkal könnyebb dolgunk lett
volna. Az
új parancsnokok kinevezése is javított volna a helyzeten. De…
– De? – vonta fel szemöldökét Mohamed. – Akkor
mit kellett volna
másként csinálnom?
– Bizonyos dolgokon nem változtathatunk – jelentette ki
Zaganos
jelentőségteljesen, miközben egyik futójával merészen
keresztülszelte a
sakktáblát, és vészesen közel állapodott meg vele Mohamed királyához.
–
Azt hiszem, szultánom, Halil meghunyászkodott már, beadta a
derekát,
és előbb-utóbb a janicsárok lázadásán is úrrá lettünk volna.
– Akkor? Akkor miért taszított le megint atyám
a trónról? –
Mohamed felpattant a kényelmes vánkosról, közben csaknem
felrúgta a
sakktáblát. – Tudom, hogy elege volt a kormányzásból!
Tudom, hogy
egyetlen porcikája sem kívánta már a hatalmat! Akkor
miért? Mit
rontottam el?
Zaganos sunyi pillantást vetett Ibrahimra, aztán olyan ostobán
lépett
az imént még lendületesen támadó futóval, hogy Mohamed
arcán méla
undor jelent meg. Unottan leütötte egyik gyalogjával a
futót, aztán
egyetlen kézmozdulattal lesöpörte az összes bábut a
sakktábláról.
– Látod, Zaganos, te sem mersz legyőzni, pedig most
az egyszer
megtehetted volna! Gyáva vagy, de ezzel sem segítesz rajtam! Én
igenis
képes vagyok tanulni a hibáimból!
Ibrahim bölcs mosoly kíséretében kelt Zaganos segítségére.
– Mi ketten azért vagyunk melletted jóban, rosszban,
mert rád
esküdtünk fel, uram! Akár szultán vagy, akár száműzött, a mi
feladatunk
az, hogy győzelemre segítsünk. S hogy mit rontottál el?
– Te talán tudsz erre válaszolni, Ibrahim?
– Azt hiszem, igen, uram.
Mohamed lehiggadt valamelyest, visszahanyatlott a vánkosokra,
összefűzte mellkasa előtt ujjait, és várakozásteljes pillantással
végigmérte
a pasát.
– Hallgatlak!
– Úgy vélem, uram, fenséges atyád nem azért tért vissza a
hatalomba,
mert hibát követtél el. Minden lépésedről tudott, jóról,
rosszról egyaránt.
Tisztában volt a helyzeteddel, és elégedett volt mindazzal, amit
rövid idő
alatt elértél. Természetesen tudott Halil cselszövéseiről, és
úgy vélte,
felülkerekedsz a nagyvezíren. Tudott a janicsárok
lázadásáról, és úgy
vélte, azzal is meg kell, és meg is fogsz küzdeni. Ezek miatt
esze ágában
sem volt visszatérni a trónra.
– Akkor? Akkor miért? – hajolt előre türelmetlenül
Mohamed.
– Hunyadi miatt.
 – Hunyadi?
– Amikor fenséges atyád hírét vette, hogy az engürúsz hadúr
országa
kormányzója, csaknem királya lett, úgy döntött, nem
kockáztatja a
birodalom sorsát, és segítségedre siet. Ezt tette
legutóbb is, és ezt teszi
most is.
– Egyedül is képes vagyok megbirkózni Hunyadival!
– Még nem! – jelentette ki Ibrahim merészen. – Még nem,
fényes
tekintetű szultánom! Fenséges atyád legalábbis úgy gondolja, ifjú korod
és tapasztalatlanságod kétséges vértezetével nem tudsz megbirkózni
egy
ilyen komoly kihívással. Úgy gondolja, utoljára még minden
tudását a
birodalom szolgálatába állítja, és útját állja Hunyadinak.
Mert Hunyadi
támadni fog, ez kétségtelen. Eszelős őrült, és mint az
eszelős őrülteknek
általában, sokszor szerencséje van. Szét kell zúzni önbizalmát, végleg
le
kell számolni vele, különben az igazhitűek birodalma
végveszélybe
kerülhet.
Mohamed egykedvűen bámulta a padlón szerteszét heverő
sakkbábukat.
– Meg tudok küzdeni vele…
– Mindketten melletted állunk, szultánom – vette át a szót
Zaganos. –
De most a háttérben kell maradnunk. Atyád visszatért a
trónra, és a
janicsárok lázadása egyszeriben véget ért. Atyád visszatért a trónra,
és a
görögök ellenállása egyszeriben megtört. Atyád visszatért
a trónra, és a
birodalom egyszeriben egységbe forrt. Most még tanulnunk kell,
figyelnünk, kijavítanunk a hibáinkat, hogy egy napon, talán nem
is olyan
sokára, még nagyobb tetteket hajthassunk végre, mint amelyek
fenséges
atyád nevéhez fűződnek.
Mohamed a kezét tördelte.
– Te hiszel bennem, Zaganos?
– Rád tettem fel az életemet, szultánom!
– Kitartunk melletted, jóban, rosszban! – Ibrahim
összeszedegette a
szétszóródott bábukat. – Te vagy a legjobb sakkjátékos,
akit valaha
ismertem. Nem engedheted meg magadnak, hogy az életben még
egyszer
veszíts egy olyan gyalázatosan rossz sakkozóval szemben, mint
Zaganos.
A sehzáde fájdalmasan elmosolyodott.
 – Ne feledd: most sem veszítettem!
– Mert inkább meghalnék, de nem hagynám, hogy veszíts! –
hajolt
meg előtte Zaganos.
Mohamed nyögve feltápászkodott a vánkosokról, és megindult
a
szállása felé.
– Gondolkodnom kell mindazon, amit mondtatok, barátaim. Talán
igazatok van. Reggel várlak benneteket a szobámban. Nem
ülhetünk
tétlenül, ölbe tett kézzel, míg atyám éjt nappallá téve
fáradozik a
birodalom egyben tartásán… Tennünk kell valamit! Holnap
indulunk!
Zaganos és Ibrahim ettől tartottak a leginkább.
– Atyád száműzött a fővárosból, uram!
– Nem is térünk vissza Edirnébe!
– Hanem hová megyünk?
Mohamed sejtelmesen elmosolyodott.
– Reggel megtudjátok!

8.

BRUSZA, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 851. ESZTENDEJÉBEN, JUMADA AL-THANI HÓNAP 18.70

Napkelte után Zaganos és Ibrahim a szultán hálótermének

küszöbén
várakoztak. A két lándzsás csausz nem engedte be őket
addig, amíg
odabentről fel nem harsant a sehzáde álmos hangja:
– Összecsomagoltatok az útra?
Mohamed az ágy közepén heverészett, egy karcsú fiú és
egy fiatal nő
között. Az igéző, olajosbarna bőrű, fekete hajú
odaliszk minden
bizonnyal a bruszai hárem virága lehetett, a fiút
azonban Edirnéből
hozta magával az udvartartás. Szép Radu, a herceg kedvenc
ágyasainak
egyike volt, és Mohamed nem kívánt lemondani róla száműzetése
keserű
hónapjaiban sem.
– Készen állunk az útra, szultánom! – hajolt meg
előtte Zaganos. –
Vajon hová vezet ma minket bölcsességed?
– Radu, gyönyörű kedvesem, most menj a barátaimmal, és öltözz
fel
szépen, Kara Iflak hercegéhez illő módon. Az út hosszú és
kimerítő, s azt
akarom, amerre elhaladunk, lássák, hogy az oldalamon lovagolsz!
Radu kelletlenül nyújtózott egyet, esze ágában sem volt
engedelmeskedni, odabújt Mohamedhez és csókot lehelt a
nyakára. A
háremhölgy kötelességének érezte ugyanezt cselekedni.
– Ó, kis doromboló macskáim! Elég volt a léhaságból, indulnunk
kell!
Zaganos lopva Ibrahimra pillantott.
A kis Radu jelenléte többnyire nem zavarta őket, bár most
mindketten érezték, jelentősebb dologról van szó annál, hogy
egy
ágyassal több vagy kevesebb kíséri el őket útjukon.
– Kara Iflak hercegéhez illő módon? Miért szükséges, fényes
tekintetű
szultánom, hogy Radu herceg hazája öltözékét viselje?
– Mert rokonlátogatásba megyünk! – mosolygott Mohamed rájuk,
aztán lehámozta magáról Radu karját, és felkelt az ágyból.
– Azt akarom,
hogy bájos szerelmesem ezúttal férfias benyomást keltsen. Készítsétek
fel
az útra ennek megfelelően!
Zaganos a torkát köszörülte.
– Mégis, hová megyünk, uram?
A sehzáde végighúzta kezét a tartóállványra feszített fehér
gyászruha
zsinórozásán és a finom szövetből készült övön.
– Tokat várába, barátaim.
Zaganos és Ibrahim belesápadtak a hír hallatán.
Tokat várába…
Vlad Dracul másik fiához…

9.

TOKAT ERŐDJE, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 851. ESZTENDEJÉBEN, JUMADA AL-THANI HÓNAP 29.71

Rémálmaiban megint élőholt sztrigojok, márványfehér arcú frumoasalék,

vérszívó strigák, pikkelytestű vilák, démoni szárnyas
teremtmények
gyűltek köréje, és kárörvendő vicsorral sugdolóztak egymással: a
lelkére
alkudtak, gúnyolták és biztatták, ősi nyelvükön bosszúra ösztökélték.
 Napok, hetek óta nem engedték ki börtönéből, már maga
sem
emlékezett rá, miért büntették éppen. Nem is igazán volt
jelentősége,
hisz bármit tett, büntetés lett a vége…
Vlad Draculea, a sárkányos úr fia immár nem volt biztos
benne, hogy
életben marad: megtartják-e őt sötétségben lapuló
szövetségesei,
táplálják, éltetik, és nap mint nap erősítik a lelkét a
kiúttalan
reménytelenségben is, vagy végképp magára hagyják.
Ritkán tért teljesen öntudatához.
Ilyenkor felült a sziklacellájában és a sötétségbe
bámult.
Várta a jelet, várta az ébredést…
Valahol a cella mélyén, ahol sziklajárat nyílt a
semmibe, hideg
áramlat süvített végig, megcirógatva a vajdafi arcát.
– Jöjj, Sötétség Hercege!
Valami moccant a mélyben: a köd gomolygott, s
tekergőző sárkány
képét öltötte fel.
– Légy védelmezőm, poklok bősz Draconisa!
A teremtmény pikkelyei megcsikordultak a köveken; feje Vlad arca
elé suhant, s a hatalmas sárkányszemek egyenesen
belebámultak
szemébe.
Vlad Draculea állta a tekintetét.
– Készen állsz a visszatérésre? – mennydörögte egy
hang a fiú
fejében.
– Készen állok, démonok ura!
A sárkány szeme felizzott.
– Minden nap s minden éjjel készen kell állanod…

10.

– Készen állsz a visszatérésre?

Vlad Draculea kinyitotta a szemét. Sötétség vette körül,
a cellájának
padlóján hevert.
A hang a közelből jött, s ezúttal bizonyosan nem
képzelte, nem
álmodta, ahhoz a hang túlságosan is valóságos, élesen visszhangzó
volt.
Nyögve, kínkeservesen felült.
 – Készen állok…
– Megismered-e, mondd, a hangom?
– Nem… – ismerte be Vlad. – Pedig biztosan hallottam már…
A cella ajtajában egy emberalak állt, két másik mögötte vigyázta
testi
épségét – nem mintha Draculea képes lett volna ártani
bárkinek is ebben
az állapotában.
– Hallottad, bizony! És még sokat fogod hallani
életedben, Dracul-
oglu!
A földön támaszkodó fiú elvigyorodott.
– Mohamed?
– Ha a hegy nem megy Mohamedhez… – nevetett a
sehzáde. –
Mohamed megy a hegyhez…
– Vagy a hegy mélyéhez… – Vlad küszködve feltápászkodott, és
szédelegve a sziklafalnak dőlt, mert úgy érezte, lábai menten
felmondják
a szolgálatot. Hirtelenjében nem tudta, evett-e egyáltalán
az elmúlt
napokban, de abban biztos volt, hogy a sziklabarlang hátsó
traktusában
összegyűlt pocsolyából ivott néhány kortyot.
– Márpedig ha itt vagy, Mohamed… – nyögte meggyötört hangon
–,
akkor az azt jelenti… Atyád ismét letaszított a trónról. Igaz?
A cella ajtajában fény szikrázott fel, ahogy egyik
börtönőre fáklyát
tartott be a sötét üregbe. A rőt derengésben a
sehzáde közelebb lépett
fehér gyászruhájában.
– Már nem vagyok szultán.
– A segítségemet kéred tehát…
– A szövetségemet ajánlom.
– Amikor szultán voltál, más hangon beszéltél velem.
– Azóta megtanultam a leckét.
– Kiviszel innen?
– Még nem tehetem. Apám a szultán, csak az ő parancsa
nyithatja ki
végleg börtönöd kapuját, Dracul-oglu. De ha megállapodunk,
azonnal
írok neki, és mindent megteszek, hogy szabad légy mihamarabb.
– Mit kérsz cserébe?
Vlad közelebb araszolt, s figyelmét nem kerülte el, hogy
Mohamed
mögött fegyvervasakon villant a fáklyafény.
 – Nyugalom! – intette le Zaganost és Ibrahimot a
sehzáde. – Kérni
jöttem, és ehhez bizalom kell… Bízhatok benned, igaz, Vlad?
A vajdafi halkan nevetett.
– Mi értelme lenne, ha megölnélek? Mit nyernék vele?
Mohamed beljebb lépett a cellába, s igyekezett nem
törődni a
förtelmes bűzzel és a sziklapadlót borító mocsokkal.
– Cserébe azt kérem, hogy szabadíts meg az ellenségeimtől.
Csak
ennyit…
– Én kezdettől fogva melletted álltam, Mohamed, emlékezz
rá!
Sokalltad a kegyetlenséget, amivel munkához láttam, de most
már látod,
hogy nem lehet másként.
A sehzáde bólintott.
– Igazad volt.
Vlad szédelgett az éhségtől és a fájdalomtól, s
gondolatai egyelőre
még lomhán moccantak a sok napon, héten át tartó bezártság
miatt. Túl
sok mindent kellett volna most sebesen végiggondolni, túl
sok mindent
kellett volna íziben átértékelni…
– Két ellenséged van – nyögte alig hallhatóan. – Halil és
Hunyadi.
– Hunyadit kormányzóvá választották – jegyezte meg Mohamed.
Az ifjú oláh felpillantott, szemében különös tűz parázslott
fel a
fáklyafényben.
– Hunyadi Magyarország kormányzója? Akkor apámnak már
alaposan meggyűlhetett vele a baja…
A sehzáde arcán gúnyos kifejezés jelent meg.
– Atyádnak már semmi nem jelent gondot a világon, Vlad.
– Hogyan?
– Hunyadi serege tavaly rázúdult Kara Iflak tartományra,
és elűzte a
családodat.
Draculea úgy bámult Mohamedre, mintha egy szavát sem
értené.
– Az engürúszokkal szövetséges bojárok fellázadtak
ellene és
legyőzték őt. Hunyadi megkínozta és kivégeztette apádat és
Mircea
fivéredet.
Vlad minden ízében remegett.
– Apám nincs többé?
 – Te vagy Kara Iflak trónörököse. Te és Radu öcséd…
A Sárkány fia visszaroskadt a sziklapadlóra, s némán
bámult maga
elé. Hosszú, hollófekete haja a szemébe lógott, cserepes
ajkait egyedül
lepergő könnyei nedvesítették.
– Itt van a testvéred – állt félre Mohamed, és maga
elé tessékelte a
Zaganos által gondosan felöltöztetett Radut. A fiú
havasalföldi nemesi
ruhát viselt, ahogy a sehzáde kérte. Gyönyörű ifjú volt, és
jól állt neki a
férfias viselet, a szűk nadrág, a szattyáncsizma és a
vlach kenézek
mentéje, szőrmekucsmája.
– Öcsém! – Vlad szemébe könnycseppek szöktek. –
Testvérem!
Radu szemmel láthatóan megrettent a bűzlő, aszott
testtől, és
hátrálni próbált, de Zaganos visszalökte Vlad elé.
– Én vagyok! Fivéred… Nem ismersz meg?
– Megismerlek – nyögte Radu undorral. – Bűzlesz, mint egy
trágyadomb!
Vlad elvigyorodott.
– Őt is szabadon kell engedned, Mohamed!
– Radu már most is szabad. A saját akaratából maradt
mellettem –
mondta a sehzáde, s hogy szavait erősítse, a fiú
odabújt hozzá.
Draculea elfordította a tekintetét.
– Sokat szenvedett apám és Mircea?
– Hunyadi lenyúzatta az arcbőrüket, és felzabáltatta
velük, mielőtt
élve eltemettette volna őket egy trágyakupac alá.
Vlad felemelte a fejét.
– Ki uralja most Havasalföldet?
– Hunyadi bábja, Dăneşti Dan.
– Ő az enyém. Én fogok végezni vele. Megígéred?
– Felőlem azt teszel vele, amit akarsz.
– És Havasalföld is az enyém!
– A tiéd!
Ez viszont Szép Radunak nem tetszett.
– De hiszen azt ígérted, hogy Kara Iflakot nekem adod!
Mohamed mosolygott.
– Szép szerelmem, az a hely nem neked való, hanem
az olyan
sátánfattyaknak, mint a bátyád! Bízd csak rá a piszkos
munkát, és ne
aggódj a jövő miatt! Most már én sem aggódom annyira…
Vlad Draculea a jobbját nyújtotta Mohamednek.
– Akkor megállapodtunk?
A sehzáde viszolygás nélkül megrázta a kezét.
– Annyi már most is hatalmamban áll, hogy elintézzem: a palotában
lesz szállásod megint. Emberhez méltó ellátást kapsz,
egyenruhát és
fegyvert. A szultán seregének tisztje vagy, és személyes jó
barátom.
Vlad hosszan bámulta csimbókos hajának zuhataga mögül,
és
Mohamed kezdte magát kínosan érezni; mintha egy éhes
vadállat
méregette volna, mintha csak azt fürkészte volna, rávetheti-e
magát,
hogy végezzen vele, vagy még fárasztania kell valamelyest.
A sehzáde hátrált egy lépést.
– Tanultam a hibáimból, Vlad. Megbecsüllek, mint barátomat,
szövetségesemet. Ígérem!
Azzal intett embereinek, hogy kövessék.
Vlad Draculea egyedül maradt a cellában, a teljes
sötétségben, egy
ideig még hallgatta a folyosón távolodó léptek neszét.
Elvigyorodott.
A Sötétség Ura, lám, mégis megsegítette őt.
Fogsága nem tart már soká…

11.

BUDA VÁRA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1447. SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 12. NAPJA

A Friss Palota tróntermében sokan először látták a

királyi trónszéket úgy,
hogy nem koronás fő ült benne. Hunyadi János,
Magyarország
kormányzója egyszerű, főnemesi öltözékben foglalta el a helyét,
barna
csizmában, ékköves szablyával az oldalán, veres keresztes fehér
köpennyel hátán. Őszbe vegyülő, hosszú haját, mely a
vállát verdeste,
homlokán ezüstdiadém fogta össze.
A teremben a zászlósurak, az udvar tagjai, a Budán
tartózkodó bárók,
követek és tehetős kalmárok ácsorogtak kétoldalt, s akár
örömmel, akár
bosszúsággal nyugtázva, de mind egyetértettek abban, hogy a
kormányzó úr fejedelmibb jelenség volt bármelyik királynál, akit valaha
láttak, Luxemburgi Zsigmondot, Habsburg Albertet és az ifjú
Jagelló
Ulászlót is beleértve. Hiába a napcserzette arc, az
őszülő bajusz, az
orrnyeregnél gyűlő mély ráncok, melyek csakugyan veterán
hadfinak
mutatták – férfias, büszke tartása és szigorú tekintete
hatalmat sugárzott,
erőteljes és ellenállást nem tűrő hatalmat.
Pedig Hunyadi János ügyet sem vetett rá, ki minek
látja a királyi
trónuson. Körbepillantott a teremben, szemügyre vette, ki van
jelen,
aztán intett a szertartásmesternek, hogy adjon jelt a
fogadás
megkezdésére.
Közvetlen jobbján Vitéz János kancellár, váradi
püspök, balján
Szilágyi Mihály, seregei kapitánya álltak, mint a birodalom
két
legmegbízhatóbb pillére: a tudás és az erő képviselői.
– Nagytiszteletű Juan de Carvajal, San Angelo bíborosa,
Plasencia
püspöke, őszentsége, V. Miklós pápa rendkívüli és
meghatalmazott
követe Csehországban és Magyarországon!
A két alabárdos őr kitárta a trónterem ajtaját, s azon
felvetett fővel,
nyájas tekintetet arcára varázsolva belépett a bíboros.
Carvajal
meglepően elegáns, ötven felé közeledő férfi volt tekintélyes pocakkal,
s
ehhez mérten pipaszár lábakkal. Ahogy elhaladt a főurak
sorfalai között,
azok orrát különleges rózsavíz illata csapta meg. Nyomában két
lányosan
karcsú, serdülőkorú fiú lépdelt római tunikában, egy kisebb ládát
cipelve
magukkal.
Hunyadi az udvari protokollnak megfelelően felállt, és a
háromfoknyi
lépcsőn a bíboros elé jőve ölelésre tárta karját.
– Atyám!
– Fiam!
Vitéz kenetteljes képpel nézte őket, egyedül
Szilágyi forgatta a
szemeit, mint akinek megvan a véleménye a Szentszék
rendkívüli
követeiről, úgy általában.
– Isten hozott Budán, atyám! Remélem, küldetésed sikerrel
jár!
– Bizonyos vagyok benne fiam, bizonyos vagyok benne –
mosolygott
a bíboros, csikorgó németséggel. – Őszentsége különösen
szívén viseli
szegény magyar hazád sorsát, és álmatlan éjszakáin csak
azon töri a
fejét, hogy valamelyest enyhíthesse néped szenvedését.
Hunyadi meghökkent, de annyit már tanult Vitéztől
diplomáciai
érzékenységről, hogy nem tett semmiféle megjegyzést. Ellenben
átváltott
magyarra, Vitézre bízva a fordítás nehézségeit.
– Bíboros úr! Úgy tudom, utad egyenesen Bécsből vezetett
Budára.
Sikerült-e jobb belátásra bírnod Habsburg Frigyest a béke
ügyében?
Juan Carvajal szemei ravaszul csillogtak, miközben
körbepillantott.
– Kettesben szívesen elmondom, kormányzó úr, mire jutottam. De
ezen a ceremoniális kihallgatáson jobb lenne, ha
ragaszkodnánk a
protokoll diktálta lehetőségekhez.
– Sajnálatos módon nem értek a protokollhoz –
jelentette ki zordan
Hunyadi. – És az időm is kevés. Szóval, ki vele,
bíboros úr! Hoztál
nekünk békét?
– Erre a kérdésre nem tudok egyszerű igennel vagy
nemmel felelni,
uram! Engedd, hogy előbb essünk túl a ceremónián… Azt
viszont
előrebocsájthatom, hogy további tárgyalásokra lesz szükség, még
nagyon
sok, engedményekre is kész tárgyalási fordulóra.
Hunyadi csalódottan Vitézre pillantott. Nem számított
egyébre, és a
kancellár maga is jó előre figyelmeztette: a pápa követe az
időhúzásban
érdekelt, s még inkább abban, hogy a Szentszék további
engedményeket
csikarjon ki magának Frigyestől. A bázeli zsinat
felszámolása és a
husziták elleni erélyes fellépés máris közel hozta egymáshoz
őszentségét
és a királyt.
Vitéz persze jól tudta, hogy Carvajal mozgástere milyen
csekély.
Bizalmasa, Ivanics Pál hetekkel elébb megjelentette számára
Bécsből,
hogy a spanyol bíboros fel sem vetette a békekötés
lehetőségét,
legfeljebb a fegyverszünet meghosszabbítását látta kivitelezhetőnek Bécs
és Buda között. Carvajal ki is jelentette, igaz,
meglehetősen kapatos
állapotban, hogy a lényeg: úgy tessék, mintha történt volna
valami,
mintha eredményesek lettek volna a tárgyalások.
Hunyadi eleresztette a vendég karját, és némi
nehezteléssel a
hangjában így szólt:
 – Nincs időnk, sem érkezésünk tovább tárgyalni, bíboros úr!
Erőszakot és igazságtalanságot szenvedtünk Habsburg Frigyes
által, s a
homályos beszédek, a tárgyalások halogatása, a kifogások,
melyeket a
követek gyakori jövése-menése szaporít, már erőst terhünkre
vannak. Itt
az ideje, hogy végét vessük vagy az igazságtalanságoknak,
vagy a
tárgyalgatásnak.
Carvajal idegesen beletúrt gondosan nyírt hajába.
– Őszentsége azt várja tőled, Johannes, hogy a béke apostola
légy, s
nem a pogány hadak cimborája keresztény földek dúlásában!
Vitéz próbált közbelépni, már későn – Hunyadit a
legcsekélyebb
mértékben sem lehetett az ilyesfajta burkolt fenyegetésekkel
megrendíteni.
– Követem72 a napokban tért vissza őszentségétől, Rómából
– mondta
a kormányzó rezzenéstelen arccal. – Sok szép szót hozott
a szentatyától,
hízelkedő, kedélyes szavakat. Én a szavakkal nem sokra megyek.
Nékem
segítség kell a török ellen. Egyedül küzdök, de nem
csak magunkért
harcolok, hanem a szentatyáért, Rómáért és az egész Nyugatért!
– Én ezt megértem, ám…
Hunyadi közelebb hajolt Carvajalhoz.
– És ha még egyszer bíboros úr úgy mersz említeni, mint
a pogányok
cinkosa, hát a saját kezemmel szorítom ki belőled a
szuszt! Megértettük
egymást?
S Hunyadi máris mosolygott, megveregette Carvajal hátát, kissé
le is
porolta, mintha a budai levegőben valamelyest bepiszkolódott volna.
– Jöjjél, bíboros, integessünk az udvarnak!
S lévén, hogy Carvajal vérbeli diplomata volt, a
következő
pillanatban már valamennyi fogát kivillantva a trónteremben
összegyűltekre mosolygott, s integetett is készségesen,
mintha Hunyadi
csak valami könnyed sziporkát szórt volna imént a
fülébe. Aztán
negédes, szende kifejezést öltve arcára felemelte a kezét.
– Magyar barátaim!
A főurak, püspökök, léhűtők egyszeriben elhallgattak.
– Drága magyar barátaim! – harsogta Carvajal. – Engedjétek
meg,
hogy őszentsége, V. Miklós pápa őszinte és mély
barátságáról,
szeretetéről biztosítsalak benneteket. Főpásztorunk ezekben
a válságos
hetekben a magyarok gondjainak megoldását tartja legfőbb
feladatának.
Tisztában van vele, hogy büszke, nagy hírű nemzetetek boldogulása most
Hunyadi János kormányzó úr bölcsességén, mértékletességén múlik.
Körbepillantott a teremben.
A nagyurak, főpapok feszülten figyelték minden szavát.
– Őszentsége úgy döntött, hogy elismerve dicső népetek
erőfeszítéseit, s különösen kormányzó uratok, Hunyadi János
törökök
elleni hadjáratainak dicső eredményeit…
A bíboros magához intette a két római tunikás fiút,
és az általuk
cipelt ládikából egy széles ezüstláncot vett ki nagy óvatosan.
– Őszentsége, V. Miklós pápa néked, Johannes Hunyadi, hősi
tetteid
elismeréseképpen a hercegi címet adományozza! Üdvöz légy,
Princeps
Hunyadi! Üdvöz légy, Hunyadi herceg!
A teremben meglepett moraj futott végig; miközben
Carvajal a
kormányzó nyakába akasztotta a láncot, elismerő lábdobogás
remegtette
meg a padlót.
A bíboros sugárzó arccal tapsolt, s e pillanatban
minden szempár
Hunyadira szegeződött.
– Ha igazán meg akar tisztelni őszentsége – mondta
komoran a
kormányzó úr a hirtelen beállt csendben –, úgy ne
láncokat küldjön
nekem. S ne küldjön hercegi címet. Én nem vagyok
princeps. Lovag
vagyok, s katona. Magyar hazám kormányzója. Ha
őszentsége igazán
meg akar tisztelni engem, hát tegyen képessé arra, hogy
végrehajthassam
azt, amire reményt ébresztett bennem. Küldjön segítséget!
Hívja
haladéktalanul keresztes háborúba keresztény nemzeteink uralkodóit!
Szép szavakkal már tele a padlás.
Ez utóbbi mondatot Vitéz nem találta tanácsosnak lefordítani,
s nem
épp azért, mert hirtelenjében nem találta a padlás német
megfelelőjét.
Carvajal értette, az is épp elég volt, amit hallott.
A mosoly az arcára fagyott, köben tovább integetett
az udvar
összegyűlt tagjainak.
– Mikor kezdődik a lakoma? – kérdezte latinul Vitéztől.
És a kancellár megmondta neki: nem kell már soká várni…
 Juan de Carvajal, San Angelo bíborosa, Plasencia püspöke,
őszentsége V. Miklós pápa rendkívüli és meghatalmazott követe
már
csak az első fogásra tudott gondolni.

12.

Késő éjjel volt, Hunyadi és Vitéz a kis

tárgyalóteremben dolgoztak.
Néhány mécses halovány fényében silabizálták a követek
jelentéseit – a
pergameneken, számításokon, jegyzeteken kívül csak két,
borral teli
kupa árválkodott az asztalon.
– Ötezer lovas zsoldjára elég lenne? – kérdezte
Hunyadi. Az arca
nyúzott volt, szeme vörös az éjszakázástól és a bortól.
A kancellár magában számolt.
– Ha őszentsége betartja ígéretét, és valóban megadóztatja
a
magyarországi egyházi javadalmasokat, akkor is legfeljebb
három-
négyezer lovas zsoldjára futná a felajánlás.
– Az is valami! – dörmögte a kormányzó. – Ha
őszentsége legalább
ezt az egy ígéretét betartaná…
Vitéz letette a lúdtollat és megdörzsölte arcát; orra
kissé tintás lett
ettől.
– Nem akarlak elkeseríteni, Jankó, de ez a felajánlás…
hogy is
mondjam csak… Csupán frazeológiai eszköz. Nem valós felajánlás
sem a
pénz, sem a zsoldosok nem reálisak…
– De hát azt írta…
A kancellár fásultan felvett az asztalról egy pergament.
– Aztán meg azt írta, hogy a terved az újabb, török elleni
hadjáratra
túlságosan merész. Hogy a jelenlegi nemzetközi helyzetben talán
tanácsosabb lenne jövőre halasztani a háború megindítását…
Hunyadi kinézett az ablakon.
Buda felett még az éjszaka uralkodott, holdfény sem
világlott a
magasban.
– Mit csináljak, Zrednai?
Ezúttal a kancellárnak sem volt ötlete.
– Írjad, Zrednai! Írjad, amit mondok! Nem hagyjuk
annyiban! Írjad a
pápának, amit diktálok!
– De Jankó! Semmi értelme…
– Írjad csak!
Úgyhogy nem volt mit tenni, a kancellár úr sebesen
körmölni
kezdett:

Boldogságos Atya!

Régi ellenségünk szárazon és vízen nagy erővel

készül ellenünk,
táborát határaink közelébe vezeti, utat próbál a támadásra.
Szükséges, hogy sürgősen fegyvert fogván ellenálljunk
hatalmának,
különben ő felkészülten agyonnyom bennünket, készületleneket. Az
ő
részéről mindig fenyeget minket a háború, ha nem
nyíltan, titkon;
gyakran előbb éreztük, mint ahogy észrevettük. Háborús
fenyegetés
kényszerít háborúra.
Isten nevében felkeltünk, nem akarjuk elmulasztani
az alkalmat,
nehogy az ellenség használja ki. Ő színleléssel, halogatással
iparkodik
kijátszani készületeinket, de mi korábbi szándékunkhoz
mostani
szükségünket csatolva elhatároztuk, hogy megindítjuk a
hadjáratot,
annál nagyobb lendülettel támadván, amennyivel nagyobb a
bizalma
és a bátorsága a támadónak a védekezőnél… Most már tenni
kell,
nem beszélni… annyival inkább, mivel, ha elhalasztjuk
a hadjáratot,
később határainkon kell felfognunk az ellenség támadását.
Megkezdtem ezt a szent ügyet, eltökélten, hogy
inkább vasban-
fegyverben halok, semmint tovább nézzem népem
baját. Tudom,
dicsőség vár a győzőre; dicsőség arra is, ki becsülettel hal.
Sok vitéz élet forog itt kockán, ne késlekedjék a segítséggel!

13.

BUDA VÁRA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1447. SZENT MIHÁLY HAVA 13. NAPJÁNAK HAJNALA

Vitéz már rég aludni tért, de Hunyadi képtelen volt

nyugodni. A nap
eseményei zsongtak a fejében, a kimondott s megbánt, és
a büszkén
vállalt mondatok, az elhallgatott igazságok és a jövő
reménytelensége…
Odakünn már hajnalodott. A kormányzó úr az asztal fölé
hajolt és a
kiterített földabroszt bámulta egyre, lüktető szemmel,
kimerülten. Amit
látott, az oly felkavaró, oly nyugtalanító volt, hogy nem tudta
elszakítani
tekintetét a veres és fekete téntákkal térképre vésett
vonalaktól.
Magyarország déli határainál, a Duna, a Száva
vonalán, a Kárpátok
vonulatánál vörös sáv jelezte az Oszmán Birodalom
területeinek
gyepűvidékét.
És attól délre: az iszlám világbirodalom roppant
térsége. Szerbia,
Bolgárország, Görögország csaknem minden földje, Albánia java
része. A
tengerig a kicsiny Konstantinápoly jelentette az egyetlen
szabad
keresztény szigetet az iszlám óceánban.
S túl a tengeren… Anatólia végtelen síkságai, hegyei, a
Szentföld
sokat szenvedett falvai, városai, az arab sivatagok, Alexandria,
Afrika…
Oszmán Birodalom mind.
Nyomasztó fölény… Területben, népességben, hadseregben,
anyagi
forrásokban, erőben… Jankó arra gondolt, mennyivel bátrabbnak érezte
magát, amíg nem ismerte a realitásokat, amíg Vitéz
először meg nem
mutatta neki, milyen szánalmasan védtelennek tűnik
szegény
Magyarország az irtózatos, óriás szomszédja mellett a
földabroszon.
Háború… Háború… Háború…
Szét kell zúzni az ellenséget, bármilyen gigászi is
a birodalma,
bármilyen dermesztő is a túlereje… Szétzúzni, mielőtt az kezd
végzetes,
mindent lebíró hadjáratba a kis Magyarország ellen…
Jankó hirtelenjében arra figyelt fel, hogy valami kaparászik
az ajtón.
Összerezzent, ösztönösen tőre után kapott.
– Ki van ott?
A neszezés abbamaradt, bár csak egy pillanatra. Valami
megint
motozott az ajtó túloldalán, s mintha apró léptek
surrantak volna a
folyosón.
– Mi a hétszentséges…
Hunyadi felpattant, az ajtóhoz ugrott, s feltépte.
– Állj! Ki vagy?
 Egy kisfiú torpant meg a folyosón. Megfordult a
kiáltásra,
megilletődve, azonban egyáltalán nem rémülten. Haját apródosan
rövidre nyírták, szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Hát te meg mit keresel itt, kölyök?
A fiú kihúzta magát.
– Nem tudtam aludni.
– No, látod, én sem tudok…
Jankó megdörzsölte a szemét, és alaposabban megnézte
magának a
fiút. Helyre kis kölyök volt kissé bumfordi orral,
élénken csillogó,
értelmes szemekkel, akaratosságra utaló, keskeny szájjal.
– Valahol láttalak már…
És ebben a szempillantásban Hunyadi János ereiben
megfagyott a
vér.
Édes Istenem!
Szíve hatalmasat dobbant; szinte letaglózva ereszkedett fél
térdre,
hogy megragadja a fiú vállát.
– Te gyerek! Te drága, édes gyerek! Mit keresel te
itt?
A fiúcska nem értette az egészet, homlokát ráncolva
próbált hátrálni
Jankó elől, de az oly görcsösen szorongatta a nyeszlett kis
karocskákat,
hogy a kölyök felszisszent.
– Nem ismersz meg? Nem ismersz meg, kincsem?
A fiú gyanakodva rázta a fejét.
– Eressz el!
– Hát nem ismersz meg, drága fiam?
– Ha nem eresztesz el, leszúrlak a kardommal!
Hunyadi felnevetett.
– Azt el is hiszem! Kérlek, ne szúrj le, kincsem,
ne ölj meg,
Mátyásom!
A fiú gyanakvása csak fokozódott neve hallatán.
– Ismersz engem?
– Ismerlek hát! Az édesapád vagyok, Hunyadi Mátyás!
A kölyök szeme megint elkerekedett: hitte is, meg
nem is, amit
hallott. Ötesztendős volt csupán, három éve, szinte mióta az eszét
tudta,
nem látta apját. Honnan ismerhette volna meg…
 – Drága kisfiam! Be jó, hogy látlak!
Megölelte Mátyást, aki különös melegséget érzett, egyszeriben
megmagyarázhatatlan bizalmat ez iránt a verejtékező,
nagydarab férfi
iránt, akinek furcsán csillogott a szeme, ahogy
megölelte. És különös
módon jólesett az ölelése, olyan ismerősnek tűnt, olyan
otthonosan
melegnek…
– Bocsáss meg neki! Nem akart zavarni!
Hunyadi elengedte a fiút, és meglepetten megfordult.
A folyosón Szilágyi Erzsébet állt hálóköntösben, kezében
gyertyával.
– Rosszul alszik itt Budán, elcsatangol állandóan…
– Te vagy az édesapám? – kérdezte Hunyadi Mátyás, még
mindig
erősen csodálkozva. – Te vagy az ország kormányzója?
– Én bizony, szentem! – Jankó érezte, hogy egy
könnycsepp gördül
végig az arcán. – Én vagyok ennek a palotának az ura!
– Ez az egész palota a tiéd?
– Nem, nem az enyém – nevetett Hunyadi. – A
király úré. De én
vigyázok rá, míg meg nem nő. Gyerek még…
– A király úr gyerek? Mint én?
– Gyerek bizony…
Erzsébet közelebb lépett, megfogta Mátyás kezét, és
óvatosan húzni
kezdte maga után.
– Ne haragudj, Jankó! Nem akartam, hogy zavarjon bárkit
is… Nem
tudom megzabolázni. Túlságosan kíváncsi…
– Nincs semmi baj.
Hunyadi felegyenesedett, még mindig a fiúcska fejét
simogatva.
Térde megreccsent, de mit bánta azt most!
Végigmérte Erzsébetet.
A nagyasszony gyönyörű volt, álmosan, kimerülten állt ott,
hosszú,
szőke haja kócosan, bogosan omlott mezítelen vállára. A
gyertyafényben
azonban még ráncosodó arca is angyali szépségben ragyogott.
– Nem tudtam, hogy még itt vagytok Budán…
– Ma indulunk haza. Nem fogunk zavarni, Jankó. Bocsáss
meg!
A kormányzó zavartan hátrébb lépett.
– Hogy haragudnék, Erzsébet! Örülök, hogy láttalak… Hogy
látlak
mindkettőtöket…
A nagyasszony arca rezzenéstelen maradt.
– Isten veled! Mátyás! Köszönj el édesapádtól!
A kisfiú még mindig értetlenkedve bámult fel Jankóra,
sehogy nem
fért a fejébe, hogy az odahaza oly sokat emlegetett János úr,
ki nem csak
édesapja, de az országnak is ura, most itt áll előtte,
teljes
életnagyságban. Nem ilyennek képzelte, egyáltalán nem. Ez a férfi
itt
túlságosan is hétköznapinak tűnt: izzadt volt, kimerült,
tenyere érdes,
hangja reszelős.
– Isten veled, édesapám! Mikor jössz haza?
– Isten veled, Jankó!
Erzsébet és Mátyás elindultak a folyosón, a nagyasszony
kezében
rebegő gyertyafény gyorsan távolodott.
Hunyadi csak állt ott, és hosszan nézett utánuk.
Maga sem tudta, mennyi idő telt el, amikor a
folyosón kitárult egy
ajtó, és benne megjelent Ecsellő mezítelenül, ruganyosan,
ugrásra
készen.
– Jöjj, aludni, uram!
Hunyadi nehéznek érezte a szívét, pokolian nehéznek.
– Menten hajnalodik! Nem vagy fáradt, uram?
Jankó fáradt volt: életében nem érezte ilyen kimerültnek magát.
 Nyolcadik fejezet

A MAGÁRA HAGYOTT ORSZÁG

1.

POZSONY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1526. KARÁCSONY HAVÁNAK73 15. NAPJA

Dénes soha nem hitte volna, hogy ilyen csikorgó, vad

hidegben, sűrű
hóesésben, sárban, jégben ekkora távolságot meg lehet tenni
mezítláb.
Márpedig meg kellett tenni, mert a hírek szerint
alkonyatkor minden
áldott nap bezárják Pozsony városkapuit, s akkor aztán
a késlekedő
utasok kinn rekednek a farkasordító éjszakában.
– Gyerünk, testvérek! – noszogatta őket Rajnald testvér már
Somorja
után, pedig akkor még igen messze volt a cél. – Ma
estére már a Veres
Medvében melegedhetünk, vagy ha kis szerencsénk lesz, akár odafönn,
a
várban, Bornemissza János úr istápolásában!
A ferencesek fogukat összeszorítva vonszolták tovább a
kordét, nem
panaszkodtak, s nem csak azért, mert amúgy is szavukat szegte
a süvítő,
jeges szél. Dénes ott baktatott mellettük, maga is vállára vette a
hámot, s
magában azon morfondírozott, vajh mi lehet ilyen nehéz egy csodatevő
szerzetes porhüvelyében, még ha vaskoporsóban fekszik is az
áldott
emlékezetű!
A lovát Süly mellett, egy fogadónál kötötte el valaki,
pénzétől pedig
Győr forgatagában szabadította meg egy zsebmetsző. A hó
nem sokkal
azután kezdett kövér pelyhekben hullani, hogy kínkeservesen
túlhaladtak Csöllén – a kordé egyik kereke éppen
akkor fordult ki a
tengelyből, s úgy tűnt, így bizony nem érnek még aznap célt. Órákon
át
javítgatta a csöllei bodnár, míg a maradék útra alkalmasnak
nem tűnt.
Idáig elvergődve Dénes csizmájának levált a talpa, lesoványodott,
csupa
seb lábával minden lépés maga volt a pokol az út
sziklakeménységűvé
fagyott sárgyűrődésein.
Amikor a távolban feltűntek Pozsony tornyai, a fiú úgy
érezte, egy
tapodtat sem képes többet megtenni.
Pedig igazi megpróbáltatásai csak akkor kezdődtek, amikor
nem
sokkal napnyugta előtt elérték a városkaput.

2.

A Lőrinc kapuban vallon zsoldosok álltak őrt – Dénes

még soha nem
látott ilyen messziről jött fegyveres férfiembereket. Kapitányuknak
veres
körszakálla volt és nevetségesnek tetsző, karimás sisakja,
domború
mellvértje. A strázsák igen hegyes pikát szorongattak,
némelyiknek
akkora pallos lógott az övéről, amekkorával egy tinót
is bizonyosan le
lehetett volna fejezni.
– Majd én beszélek! – mondta Dénes vacogva. Amikor
csuhája redői
közül előbányászta a menlevelet, a többiek maguk elé
engedték
készségesen; a kellő erély tanúsításának reményében
Rajnald testvér is
vele tartott.
– Adjon Isten szép estét, vitéz urak! – köszöntötte
a kapuőröket
Dénes. Minden ízében remegett, úgy átfagyott, mint még soha
életében.
– Bebocsátást kérnénk, ha lehet!
Az egyik vallon, aki a kapu mellett támasztotta
hátát a falnak,
unottan almát rágcsált, s még csak rá sem nézett az
érkezőkre. A többiek
a vasrácsozat szerkezetét vizsgálgatták, nem fagyott-e le
a csörlőre
tekeredett láncköteg.
– Bemennénk, ha lehet! – ismételte Dénes.
A strázsa a ferencesek felé hajította az almacsutkát, s
arcán kelletlen
kifejezés suhant át. Valószínűleg egy szót sem értett
abból, amit a
szerzetes magyarul mondott, de hogy nem is érdekelte, mit akar,
az
egészen biztosnak tűnt.
Rajnald vállat vont, és intett a többieknek, hogy húzzák
át a kordét a
vasrácsozat alatt.
Azok nyögve, minden erejüket megfeszítve engedelmeskedtek;
a
kétkerekű imbolyogva, nyikorogva meglódult. Hanem ezt már nem
tűrhette a vallon; szitkozódva, szentségelve a papokra
szegezte pikáját.
– Halt! Halt!
Az egyik ferences, aki jól beszélt németül,
előretülekedett, és heves
gesztikulálások közepette magyarázni kezdte, hogy semmi mást nem
akarnak, csak bejutni a városba, és szállást keresni az
egyik fogadóban.
A zsoldos azonban mondókája felénél durván félbeszakította
és
visszalökte a kordé felé.
– Raus!
Rajnald a homlokát ráncolta.
– Eressz be, barátom! Papok vagyunk! Szerzetesek! Nem látod?
A nyakában függő keresztet mutogatta, de a strázsát ez
egy cseppet
sem hatotta meg. Köpött egyet a kordé felé, s már fordult
volna arrébb,
de Dénes az orra alá dugta a menlevelet.
– Lássad, Oláh Miklós kancellár úrhoz kell eljutnunk! A
kancellár
úrhoz! Nem érted?
A zsoldos kitépte a pergament a fiú kezéből, ráköpött,
aztán a sárba
hajította.
Dénes elvörösödve hajolt le érte; a menlevél
kellős közepén máris
fekete folt terjengett.
– Hát nem tiszteled a keresztet? – Rajnald még közelebb
nyomakodott, ám a következő pillanatban a vallon
pikájának tűéles
hegye szegeződött a mellkasának. A katona kiabált
valamit orrhangon,
az arcára kiülő mély gyűlölet azonban ékesebben beszélt minden
szónál.
– Itt ugyan be nem jutunk! – sóhajtotta Dénes.
– Ha itt nem, akkor sehol. Habsburg-zsoldosok őrzik
valamennyi
bejáratot – ingatta a fejét Rajnald testvér.
A kapu innenső oldalán ágrólszakadt utazók vacogtak –
őket sem
engedték át a vallonok.
– Mire vártok, jóemberek? – fordult hozzájuk Gerson
testvér.
– Hátha erre jár valamelyik magyar úr – felelte egyikük,
egy
rongyokba burkolózott öregember. – Benn melegszenek mind a
városban, Mária királyné szoknyája mellett…
– Nincs közöttük már egy magyar sem! – sóhajtotta egy
fogatlan
vénasszony. – Német itt már mindenki ebben a városban!
 – Odafönn a várban még a mieink ülnek! –
mutatta egy suhanc a
falak fölé nyúló, ködbe vesző várfalakat. – Bornemissza
János úr azt át
nem adja a Habsburg-kutyáknak!
Dénes és Rajnald eleget hallottak. A kint téblábolók közül
néhányan
kíváncsian, a hidegtől reszketve a kordét és a hét
lakattal lezárt
vaskoporsót nézegették, közben lépésről lépésre közelebb araszoltak.
– Testvérek? Mit hoztatok azon a kordén?
– Ez csak nem egy koporsó?
– Kit visztek ebben a koporsóban?
Rajnald ajánlatosabbnak látta, ha gyorsan eltűnnek a kapu
környékéről.
Maga is beállt a kordé elé, és haragos biztatással
nekilódult. A
szerzetesek előrefeszültek, s a kordé nagy nehezen megindult
megint.
A sötétség gyorsan ereszkedett alá Pozsony városára.

3.

POZSONY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1526. KARÁCSONY HAVÁNAK 16. NAPJA

Odakünn éjszakáztak egy romos pajtában, a Zerge-hegyen.

Másnap
reggel a nyugati oldalról, a Vödric kapun át jutottak
be a városba, nem
kis szerencsével. Ugyanis ahogy ott tébláboltak a kapu
környékén, épp
arra szekerezett a királyné udvartartását felügyelő Baksa
Máté. Lisztet
hozott Zohorból Lengyel János udvarmester parancsára.
Őt állították
meg a halálra fagyott szerzetesek; Baksa uram tudott
olvasni, és
megismerte az ajánlólevél alján fityegő pecsétet is
Szerémi György
püspök címerével.
– Itt az áll, hogy te, fiam, Oláh kancellár úrhoz tartasz…
– Hozzá.
– S ki van ebben a koporsóban?
– Azt nem árulhatom el, de kegyelmed méltó jutalomra számíthat,
ha
segít bejutni a városba.
– Nem kell nékem jutalom. Én már annak örülök, ha
becsületes
magyar szót hallok. No, jöjjetek, testvérek! Beviszlek benneteket!
Baksa Máté ennek jegyében szólította meg a Vödric kaput
védő
osztrák zsoldosokat; rövid vita után azok unottan be is
engedték az egész
kompániát lisztes zsákostul, vaskoporsóstul.
– Hol találjuk a kancellár urat? – kérdezte megkönnyebbülten
Dénes,
amikor már odabent voltak a falak mögött.
– Ott lesz az valahol, Mária királyné asszony körül.
Az Auer-házban
szállásolták el őket, de ilyenkor, reggel, ne zavarjad
a kancellár urat.
Hosszan imádkozik, aztán egész nap leveleket ír a királyné
ügyében.
– Éppen levélírásban kell segítkeznem neki. A várba
hogy lehet
feljutni?
– A várba? – kerekedett el Baksa Máté szeme. – Oda
aztán eszedbe ne
jusson bebocsájtást kérni, mert az a vén, eszelős
Bornemissza úgyse
engedne be.
– Aztán miért nem?
– Bezárkózott az oda a megboldogult király úr kincseivel.
Azokkal,
amiket éjnek évadján Mária királyné és ő hoztak
el Budáról, gályákon
menekültükben. Bornemissza kemény ember, nem ad az a
kincsekből egy
vasat se az udvartartásnak. Majd az új, törvényesen megválasztott
király
megkapja valamennyit! Ezt mondogatja, és újabban már Mária
üzeneteire se válaszol a vén kecske.
Rajnald testvér a vaskoporsóra tette a kezét.
– S ez a sok vallon meg osztrák zsoldos?
Baksa Máté keserűen legyintett.
– Német város ez, hogy egye meg a fene! Német
minden ízében!
Német katonaság vigyázza, németek lakják, s mióta királynénk
idehozta
a német pereputtyát, lassan nem is látják itt szívesen
a magyar embert.
– No és a magyar urak?
– Aki ide elkísérte a királynét, az bizony mind olyan
magyar, aki
németet szeretne látni a trónuson! Azt készítik itt elő,
azon van
mindenki, hogy behívják Habsburg Ferdinándot…
Dénes idegenkedve nézte a takaros polgárházakat, a feltűnően
tiszta
utcákat és a kisebb csoportokba összeverődött
pozsonyiakat. Mind
gyanakodva méregették a jövevényeket, mintha pestist hordoznának
vagy tolvajlani jöttek volna, esetleg még nagyobb galádságon
törnék a
fejüket.
– Itt mindenki az újabb német zsoldosokat várja
– folytatta
szomorúan Baksa Máté. – Azt híresztelik, jönnek is
már nagy számban
Bécsből, Brabantból, tán még Itáliából is, hogy megvédjék
Pozsonyt a
várható támadástól.
– Miféle támadástól?
– Hát Szapolyaitól. A magyaroktól. Mondják, a vajda úr
ide rendelte
valamennyi rác haramiáját, még a fekete cárt is, aki hozza a
gyilkosait,
hogy elkergessék a németeket. Félnek ezek itt, meghiggyed,
fiam. Ha
meg nem jő Szapolyai, hogy felszabadítson minket, félő,
előbb-utóbb
elég német zsoldosuk lesz már, s akkor bizony mondom,
ők támadnak
maguk, hogy kiverjék az országból Szapolyait. Így vagy úgy,
édes
mindegy, de biztosan háború lesz megint. Nem elég baj
nekünk, hogy a
török feldúlta ezt a gyönyörű hazát…
Dénes lehorgasztott fővel baktatott a tiszttartó mellett.
– Talán lehet még tenni valamit…
– Aligha! Csúnya világ köszönt ránk, édes fiam! Az én pécsi
házamat
elpusztította Szolimán, a feleségem halott, a fiamról semmit
sem tudok…
Ha tehetném, ha maradt volna bárkim is a világban,
akivel
újrakezdhetném, itt hagynám ezt a várost… De hová mehetnék
én már
egyedül? No, fiam! Ez az a ház, ahol Mária királynét
elszállásolták. Itt
megtalálod Oláh kancellárt is. Járj Isten hírével…
Dénes motyogott valamit maga elé búcsúzóul, aztán némán figyelte,
ahogy a lisztet szállító szekér lassan bekanyarodik az
Auer-ház kapuján.
– Most hogyan tovább? – kérdezte fojtott hangon
Rajnald testvér. –
Velünk jössz, Dénes?
– A várba? Hallottátok, nem? Oda most elég nehéz bejutni.
– Nekünk pedig be kell jutnunk! A koporsót
biztonságban akarom
tudni, s ez csak a várban lehetséges, Bornemissza várnagy
őrizete alatt!
A fiú a lehetőségeket mérlegelte. Szerémi püspök és
a szép
öregember azért küldték, hogy jelentkezzen Oláh Miklós
kancellárnál, és
tartsa nyitva a szemét a királyné környezetében. A
ferencesek az Újlak
várából elmenekített Kapisztrán János maradványait hozták
Pozsonyba.
Maradjon az eredeti tervénél, vagy velük tartson inkább?
Mindkét lehetőség vonzónak, izgalmasnak tűnt.
A sors azonban úgy hozta, hogy nem neki kellett
döntenie.
Egyszeriben kiabálás ütötte meg a fülüket, s nyomban
utána
fegyvercsörgés visszhangzott a szűk utcácskák között. Magyar
és német
káromkodás, zihálás, kardcsengés, lábdobogás…
Az átfagyott ferencesek megrettenve egymásra néztek.
Ahol fegyvervasak csörögnek, ott bizony vér is folyik…
– Tűnjünk el innét, amíg nem késő! – suttogta Gerson
testvér. – Már
nagyon közel vagyunk a célunkhoz!
A többiek oltalmazón a vaskoporsó köré gyűltek, és
riadtan pislogtak
körbe, merről várható támadás.
– A Duna felől jő a hang – mondta Dénes. –
Megnézem, mi történik
ott!
Választ sem várva előrerohant.
Odalenn aztán hatalmas ribillió fogadta. A Duna
partján egy
deszkaszín állt, pontosabban alig állt már, erőst
rogyadozott, mert az
egyik oldalát elhordták. Volt ott egy öreg, rézszínű sugárágyú,
oldalára
fordulva. Az ágyúhoz kötelet erősítettek, amit két ló vont
volna, ha a
kötelet el nem vágja valaki.
Kicsit arrébb katonák viaskodtak egymással; vagy ötven német
zsoldos gyilkolt néhány ágrólszakadt, magyar ruhás fegyverest.
Dénes közelebb akart nyomakodni, de már kisebb tömeg
gyűlt a
küzdők köré. A környékbeli házakból kiszaladó iparosok, céhesek,
pékek,
cserzővargák tolakodtak ott, hogy lássák, mi történik.
Volt mit látni…
A szörnyű túlerő ellenére az a néhány magyar
derekasan
vagdalkozott egy kút mellett, kardélre hányva sorban vagy
féltucatnyi
németet. Hanem a sokaság csak legyűrte őket – egymás
után végeztek
szegényekkel, alaposan összekaszabolva a képüket. A
fájdalomkiáltások
lassan elhaltak, s a diadalmas zsoldosok dühödten szurkálták,
döfködték
most már a földön heverő holtakat.
– Elég! – kiabálták nekik a szájtáti pozsonyiak.
– Nem él már egyik
sem!
 A németek parancsnoka vérben forgó szemekkel pillantott
körbe,
lerázva pengéjéről a vért.
– Van itt még közülük valaki?
Két fehér kötényes pékinas egy soványka fiút lökdösött a
katonák elé.
– Ez is magyar! A Sebestyén várnagy fia!
A kapitány megragadta a fiú grabancát, és megrázta, hogy
szerencsétlen csak úgy nyekkent, feje előre-hátra himbálózott.
– Mocskos kutya! Mész te is az apád után!
A gyerek sírva fakadt, vinnyogott, de szavait
elnyomta a zsoldosok
röhögése.
Hanem most már Dénes is tudni szerette volna, mi történik.
Közelebb
furakodott, hogy jobban lásson, azonban alig ért beljebb a
tömegben,
mikor csak azt látta, hogy a zsoldosok kapitánya megragadja a
fiút és
belehajítja a kútba.
A katonák még vidámabban nyerítettek.
– Igyatok, magyarok! Vizet még úgyse ittatok életetekben!
A kút mélyéből szörnyű sikoly, bugyborékolás hallatszott;
nem egy
ember, legalább három-négy haláltusájának visszhangjai.
– Belefulladnak! – borzadt el Dénes; egy tapodtat sem
tudott már
közelebb jutni a sokaságtól. Mellette egy kopasz
hentesmester
nyújtogatta a nyakát.
– De hát mit vétettek szegények?
– Felbosszantották Johannes Lamberg kapitányt – felelte
komoran a
kopasz. – Te meg miféle pap vagy?
– Bencés szerzetes – felelte Dénes.
– Magyar?
– Az! – villant haragosan a fiú szeme, s izmai
megfeszültek.
– Halkabban csak! Mostan nem ajánlatos magyar szóval
hangosan
élni Pozsony utcáin.
– Kik ezek? – intett Dénes a kút környékén heverő
holtakra.
– Bornemissza János kincstartó várőrségének katonái.
Szerencsétlen
ördögök. A vén kecske küldte le őket, hogy vontassák
fel a várba azt a
csatakígyót, ott, ni! Merthogy a németek panaszolták, hogy
hajóik igen
fenyegetve érzik magukat az ágyú torkában. Nem csoda!
Bornemissza
uram állandóan a sugárágyú mellett tartott őrségben egy
legényt égő
kanóccal, ha támadás érné a város ellen a Dunáról,
ne legyen rest
rögvest odapörkölni!
Dénes már nem is hallotta az utolsó szavakat, mert a
kútból
szívszakasztó sikoly harsant: a várnagy fia könyörgött az
életéért.
– Vedeljetek, piszkos magyarok! – röhögtek a zsoldosok, és
a
leöldösött magyarok sisakjait hajigálták a kút mélyén vergődőkre.
– Mária királyné katonái – suttogta a hentes. – Már
többször
összeverekedtek Bornemissza uram magyar őrségével. Hát, most
vérontásba torkollt a gyűlölködés. Sebestyén várnagyot hajították
először
a kútba, aztán elkezdődött a vérontás.
– De hát miért?
Néhány céhes legény fenyegetőn méregette őket, a
hentes jobbnak
látta megragadni Dénes csuháját, és odébb terelni, távolabb
a
csődülettől.
– Mondtam, nem ajánlatos mostan magyarul diskurálni –
suttogta
aztán. – Teljesen megveszett ez a város… Hogy hívnak,
fiú?
– Dénes vagyok.
– Én is – vigyorodott el a hentes. – Märzenburg Dénes.
A szerzetes borzongva hallgatta a kútból egyre elhalóbb
sikoltozást,
nyeldeklést.
– Ne törődj vele. Rajtuk már úgysem segíthetsz.
Dénes lehajtotta a fejét; végtelenül fáradtnak, kimerültnek
érezte
magát, lába, keze elfagyott, s minden porcikája reszketett
az átéltek
hatására.
– Min… Min kaptak össze a katonák?
– Sebestyén várnagy fel akarta vontatni az ágyút a
várba, ahogy
Bornemissza uram meghagyta neki. Csakhogy Lamberg kapitány emberei
beléjük kötöttek, mondván, az ágyút a magyarok tőlük
lopták.
Összeszólalkoztak, és rögvest a kútba hajították a
várnagyot meg két
emberét, s a fiát. A többieket… láttad magad is…
lekaszabolták…
Dénes borzadva kilesett a hentes széles válla mögül.
A kút környékén
mintha már tisztult volna a tömeg; néhány járókelő
a földön heverő
halottakat köpdöste, rugdosta.
 – Egy gyereket a kútba fojtani… Miért tűri ezt a
királyné? Hisz
Bornemissza János úrnak köszönheti, hogy egyáltalán sikerült
elmenekülnie Budáról a magyarok haragja elől.
– Az lehet. De ez német város lett újabban. Bornemissza uram
pedig
igazi szittya hevületű ember. Ha megtudja, hogy legyilkolták
a katonáit,
mérhetetlen haragra gerjed, bár tenni persze most nem sokat
tud. Ez
immár Pressburg,74 és hemzseg az osztrák zsoldosoktól.
Märzenburg mester lemondóan legyintett, s még messzibb
terelte a
fiút a vérengzés helyszínétől.
– Mezítláb jöttél, te szerencsétlen? Honnét szalasztottak?
Elfeketedett
a lábad a fagytól…
– Oláh Miklós kancellárhoz küldtek.
– Az Auer-házban lakik a királynéval és az
udvartartás néhány
tagjával. Egyedül érkeztél?
Dénes a nemrég magukra hagyott ferences barátokra
gondolt, de
aztán mégis csak annyit felelt:
– Egyedül, mint az ujjam!
– Gyere, fiam, így nem eresztenek a strázsák az Auer-
ház közelébe
sem. Nálunk átmelegedhetsz, és kapsz egy kopott sarut is. Éhes
vagy-e?
Dénes kérdőn, aggodalmasan a hentesre nézett.
– Ne aggódj, kölyök! Szívvel-lélekkel magyar vagyok, még
ha a
nevem német is. No, gyere! Itt már úgysem tehetünk semmit!
Elindultak a Szent Márton-templom felé vezető utcán,
de nem
jutottak messzire. Hátuk mögött, a kút környékén ismét
dulakodás
támadt.
– Tűnjünk el innen! – morogta a hentesmester, és
megragadta Dénes
karját.
A fiú – talán valami hatodik érzék sugallatára
– a legközelebbi
sarokhoz érve visszafordult.
Nem kellett volna…
Amit látott, attól meghűlt ereiben a vér.
Az iménti vérengzésben részt vett német zsoldosok
most a szürke
csuhás ferenceseket lökdösték a kút körül. Azok megpróbálták
védeni a
kordéjukat, amelyen…
 – Krisztus a mennyben!
A hét lakattal lezárt vaskoporsó megbillent, miközben az
egyik
zsoldos nekilökte Gerson testvért.
– Jaj, ne! – Dénes vissza akart rohanni a
kúthoz, de Märzenburg
mester elkapta a nyakát, s oly szorosan tartotta, hogy
Dénes alól
csaknem kiszaladtak a lábai.
– Megvesztél, te? Hová iszkolsz, eszelős?
– Eressz!
– Meg akarod öletni magad? Ezeknek itt most annyi
is elég, hogy
magyarul beszélsz…
A fiú vergődött a hatalmas hentes kézben, aztán hamar
belátta, hogy
ki nem szabadulhat onnét.
– De hát látod, mit művelnek!
– Látom, és nem akarok meghalni! Ismered tán őket?
Dénes nem felelt, mert amit látott, az a szavát
szegte. A németek
röhögve leborították a koporsót a kordéról. Rajnald
testvér, Gerson és a
többiek kétségbeesetten próbálták megakadályozni, azonban a
zsoldosok
könnyedén halomra ölték őket.
– Neeeeeee!
Kettejüknek sikerült kereket oldania, a többi
felszakított hasfallal,
átvágott torokkal és kettéhasított koponyával hevert a kordé
körül.
– Jaj, kegyelmes Úristen! Ne!
A röhögő németek leverték a lakatokat a koporsóról. A
zár felpattant,
és a fedél csikorogva feltárta a koporsó tartalmát. A
zsoldosok
undorodva, pfujolva hátráltak egy lépést, talán arra
számítottak, hogy
valamiféle kincseket rejt a nehéz fémláda, ám abban
pontosan az volt,
aminek egy koporsóban lennie kellett.
– Odamegyek! Ezt nem tehetik! Azok egy szent csontjai!
– Én a helyedben maradnék! – tartotta jó erősen a
hentesmester. –
Ezek most darabokra szaggatnak, ha közéjük veted magad!
Dénes szemét elöntötte a könny.
A németek visítva röhögtek, kivettek a koporsóból egy
aszott
koponyát, és belehajították a kútba. Odalent valaki
kétségbeesetten
könyörgött, mindhiába. A koponyát újabb emberi testrészek
követték:
foszladozó szövetbe burkolt alkarcsont, egy bordakosárdarab,
lábszárcsontok.
– Ez legyen mind a tiétek, magyarok!
Végül a zsoldosok megragadták a koporsót, és tartalmát
– a néhai
Giovanni da Capistrano atya földi maradványait – egyszerűen
beleszórták a kútba a mélyben fulladozó, életükért rimánkodó
magyarokra.
Dénes elernyedt Märzenburg mester karjaiban; ez volt az a
pillanat,
amikor lélekben feladta a küzdelmet. Aléltan összecsuklott,
ha a hentes
nem tartja, ott terül el a sármocskos pozsonyi köveken.
Az utolsó, amit elhomályosuló tudatával még felfogott, az
volt, hogy
az üres koporsóba belehajítják az egyik még agonizáló ferences
testét –
talán épp Rajnald testvérét –, és nagy erőlködések közepette
azt is
belebillentik a kútba.
A súlyos vasláda iszonytató csattanással ért le –
onnantól semmiféle
sikolyt, rimánkodást nem lehetett hallani a mélyből.

4.

Egy fehér falú szobában tért magához; a hentesmester és egy

terebélyes
asszonyság hajoltak föléje aggodalmas képpel.
– Hívtam orvost – sóhajtotta megkönnyebbülten Märzenburg
Dénes,
és megtörölte gyöngyöző homlokát. – A lábad pocsék
állapotban van,
fiam! Lehet, hogy le kell vágni… Teljesen elfagyott!
A fiú megpróbált felülni az ágyban, de nem sikerült neki,
egy
cseppnyi erőt sem érzett tagjaiban. Lába, keze iszonytatóan
sajgott.
– Mennem kell… Jelentkeznem kell Oláh kancellárnál…
Feladatom
van…
Felpillantott házigazdáira, akik úgy bámultak rá, mintha egy
szót
sem értenének gagyogásából. A terebélyes asszonyság kérdezett
valamit
urától németül, mire az csak vállat vont.
– Ide hallgass, Dénes fiam! Már értesítettem a
kancelláriát, hogy itt
vagy. A csuhád rongyai közt megtaláltam az ajánlólevelet…
nem
olvasható egészen, de az Auer-házban sikerült kisilabizálni,
hogy ki
vagy, s mi járatban jöttél Pozsonyba. Amint talpra tudsz állni,
várnak.
A fiú bólintott.
A szobában elviselhetetlennek tűnő meleg volt, legalábbis
ő úgy
érezte; valójában csak a láz hevítette és fagysérülései
lángoltak
elviselhetetlen fájdalommal.
– Köszönöm… Köszönöm néked, hogy megmentettél…
– Ne köszönd, fiú! – legyintett a hentesmester. –
Lehet, azok jártak
jobban, akik odalenn maradtak abban az átkozott kútban…
Abból se
iszik soha többet senki. Fischer polgármester már intézkedett
róla, hogy
bontsák le, falazzák be.
– A szent életű Kapisztránói János atya… csontjai… maradványai…
– Jó helyen vannak ott lenn! – Märzenburg mester
nyögve
feltápászkodott az ágy széléről. – Nyugodalmat találnak a
pozsonyi utca
mélyén.
Dénes visszahanyatlott a vánkosára, lehunyta a szemét.
Abban a pillanatban már aludt is.

5.

A szép öregemberrel szeretett volna álmodni, de sehol

nem lelte őt az
álmok birodalmában. Beszélni kívánt vele, hallgatni szerette
volna
tovább, hiszen a történet lassan elfogyott; indulás előtt
épp ott tartottak,
hogy Hunyadi János kormányzó megindította rigómezei hadjáratát.
Ki meséli tovább a nagy históriát?
Álmában sírni kezdett forró, magányos könnyekkel.
Arra riadt, hogy valaki őt figyeli.
Felült; az ablakban a csúf öregember ücsörgött, pipaszárlábait
lóbálva, halotti leplét fázósan maga köré kanyarítva.
– Sokat vártál rám? – kérdezte reszelős hangon, s apró,
patkányszerű
szemében kaján fény villant. – Vagy azt hitted, végleg
megszabadultál
tőlem?
Dénes álla leesett a csodálkozástól.
– De hát… a kút… a koporsó…
– Azok csak csontok voltak, por és néhány marék féregrágta
szövet –
legyintett Capistrano atya. – Én magam hetven éve
halott vagyok.
Elfelejtetted talán?
– Miért jöttél vissza? – vacogta Dénes. – Mit akarsz
még tőlem?
– Ugyan, mi másért jöttem volna? – a ferences
csorba fogai őrölve
forgatták a szavakat fekete szájüregében. – Folytatni
akarom a
történetet! Te talán nem erre vágysz leginkább?
Dénes lehunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta,
reménykedett
benne, hogy a látomás eltűnik.
De nem tűnt: Giovanni da Capistrano atya továbbra is
ott ücsörgött
az ablakpárkányon, szórakozottan lóbálva csupa csont, bőr,
göcsört
lábait.
– Mindenekelőtt beszélnem kell neked arról a bizonyos
nagy
hadjáratról, fiam! Ahhoz, hogy megértsd az általad oly
érdemtelenül, s
ostobán rajongott Hunyadi János valódi lelkületét, mesélni fogok
neked
arról, mi is történt valójában Rigómező véráztatta földjén…
Dénes tudta, hogy nincs menekvés.
Lehunyta szemét.
És a csúf öregember mesélni kezdett.

6.

BUDAI VÁR, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1448 ELSŐ FELE

Hunyadi János újabb háborúra készült, s ez módfelett

nyugtalanította
Vitéz kancellárt. Épp most, amikor az ország ügyei
végre rendeződni
kezdenek? Most, amikor a királyi kincstár bevételei
szépen szaporodni
látszanak, amikor a békesség és a prosperitás – eme
két ritka vendég –
úgy tűnik, hosszasan Magyarhonban időznek?
Várad püspöke szíve szerint tovább gazdagította volna
a kincstárat,
szilárdította volna a törvényességet, s voltak éppen elképzelései
a belső
nyugalom erősítésére is. Mert azért teljes békességről még nem
lehetett
beszélni.
Guti Országh Mihály főkincstartó és Rozgonyi Sebestyén
pozsonyi
ispán Nagyszombat városáért folytatott háborúja hosszú évek óta
bontotta a nyugalmat. Mindketten zálog címén tartották
jogosnak
követeléseiket, s mivel mindennaposak voltak a
fosztogatások és a
gyújtogatások egymás birtokai ellen, az országtanácsnak
kellett döntést
hozni; az meg Hunyadi sugalmazására Rozgonyi Sebestyént
iktatta be a
város birtokába.
Csakhogy Guti Országh Mihályt sem olyan fából faragták, hogy
csak
úgy beleegyezzék egy számára kedvezőtlen döntésbe: az
országtanács
küldötteit, kik a rossz hírt véle közölni szándékoztak, kis
híján vízbe
fojtatta. Úgy féltek tőle ezek után, hogy még bíróság elé
sem merték
idézni.
Ebből az esetből is kitűnt, hogy nem minden vitás
ügyet sikerült
megnyugtatóan lezárni, s éppen ezért akarta volna Vitéz, hogy
egy ideig
még a belső állapotokkal foglalkozzanak ahelyett, hogy a
török ellen
indulnának megint egy olyan hadjárattal, amely felemészti
a magyar
állam minden felhalmozott vagyonát, s melynek végkimenetele
– bár
Hunyadi valószínűleg megnyuvasztotta volna, ha ilyet hall
tőle –
bizonytalannak tűnt.
A kormányzó úr azonban makacsul, mi több, lelkesen
készítette
újabb és újabb terveit a végsőnek szánt, nagy hadjáratra.
Egyetemes,
európai keresztes háborúról álmodozott, olyan hadjáratról, mely
egyszer
s mindenkorra kiűzi a muszlimokat a keresztény
területekről, magyar
vezetés alatt visszaállítja Szerbia, Bolgárország
függetlenségét,
visszahódítja Konstantinápoly elveszett görög és anatóliai
területeit, s
végül felszabadítja Jeruzsálemet.
Csak akkor élhet biztonságban a magyar, ha a törököt
visszakergetik
az ázsiai hegyek közé, ahonnét nemzedékekkel korábban
hódítani
kezdték a világot…
A belső politikai ügyek is csak annyiban érdekelték
Jankót,
amennyiben a nagy célt szolgálni tudták. Amikor előző nyáron
a Veglia75
szigeti horvát nagyúr, Frangepán Márton hűséget fogadott
néki,76 vele is
csak szövetségeseinek számát látta gyarapodni, s nem
igazán gondolt a
horvátországi viszályok pillanatnyi állapotával.
A kancellár úr javaslatára Hunyadi különös gonddal ügyelt
a városok
kéréseire, igényeire. Mindenáron meg akarta nyerni magának őket,
s ez
javarészt sikerült is. Pozsony városa például oly nagyra
becsülte a
kormányzó úr támogatását, hogy a néki járó köteles ajándék
mellett egy
aranyozott szíjakkal font puzdrát küldött barátsága jeléül.
Thuz János különösen szívén viselte, hogy a háborús
állapotok miatt
megrekedt kereskedelmi kapcsolatokat újra felvirágoztassa. Ha nincs
kereskedés, lassan csordogál az arany. Márpedig a hadsereg
építéséhez
gyorsan özönlő aranyfolyamra lett volna szükség. Jankó
készséggel
meghozta a szükséges döntéseket: keletre is, nyugatra is
újra kell
indítani, meg kell pezsdíteni a kereskedelmet. Hadd gazdagodjanak
a
városok, zsírosodjanak polgárai!
Felszólította a brassóiakat, tanácskozzák meg a szebeni
szenátussal és
a havasalföldi vajda embereivel annak módozatait, miképp lehetne
az új
magyarországi pénzérmék forgalmát Havasalföldre is kiterjeszteni.
Nyugat felé is lépéseket tettek: Hunyadi parancsba adta a
nyugati
vármegyék ispánjainak, hogy újra engedjék szabadon közlekedni és
kereskedni az ausztriai kalmárokat. Cserébe Bécs tanácsa úgy
döntött,
hogy kölcsönösségi alapon szabad kereskedést biztosít
Szeben
polgárainak, majd sorban, egymás után a többi erdélyi szász
városnak is.
A kisebb-nagyobb torzsalkodások mellett is szépen folytak
be az adók
a kincstárba. A sókamarák soha nem látott pénzt fialtak, a
megélénkülő
kereskedelem pedig hónapok alatt érezhetően növelte a
vámbevételeket.
Nemhiába írta Vitéz kancellár a pápának az esztendő
derekán:

Életünk és vagyonunk nagyobb veszedelmeiből megszabadulva olyan

korba jutottunk, amelyben a rokonok minap keletkezett
hatalma
erőiből kifogyva elcsendesült, örültem, hogy szabadságunk végre
ilyen
rendet kapott.

Hunyadi a békesség és a napról napra jobban

érzékelhető belső
nyugalom ellenére is kitartóan szervezte a maga újabb
hadjáratát.
Amikor Vitéz boldogan jelentette neki, hogy nagy nehezen
sikerült
megbékíteni Guti Országh Mihályt és Rozgonyi Sebestyént,
mégpedig
akképpen, hogy fele-fele arányban iktatták be őket Nagyszombat
birtokába, Hunyadi csöndesen csak annyit mondott:
 – Kiváló hír, Zrednai! Akkor hát mindkettejük bandériumai
jöhetnek
velem a török ellen háborúba!
Vitéz egészen tehetetlennek és elkeseredettnek érezte magát.
– Indítsunk talán később háborút! Miért baj, ha
néhány esztendeig
gyarapodik az ország, ha élvezzük mind a béke áldásait?
– Bolond vagy te, Vitéz! – legyintett Jankó. –
Önáltatás, ha azt
hiszed, a török majd ül békességben. Tudjuk, hogy Murád
visszavette a
kormányzást a fiától, s azt is, milyen ördögi
gyorsasággal igázta le a
görög területeket! Nem lesz itt békesség! Csak az a kérdés,
ők támadnak,
vagy mi. Én azt mondom, támadjunk mi!
– Mindig azt mondod…
– Akkor úgy is lesz! – vigyorgott Jankó. – Számoljad
a pénzt,
Zrednai! Számoljad, mert sok kell a seregre! Ötvenezer harcossal
indulok
útnak, már a nyáron!
Várad püspöke magában fohászkodni kezdett a Mindenhatóhoz,
hogy
adja vissza barátja józanságát.
Ami a józanságot illeti, való igaz, mióta nem az
idegőrlő
tárgyalásokkal, vitákkal volt elfoglalva a kormányzó úr, azóta alig
ivott
néhány kortyot.
Mióta a háborúra készült megint, egész megjött a
jókedve.

7.

Vitéz kancellár úr napestig körmölte a leveleket Európa

udvaraiba, hogy
katonai segítséget szerezzen a nagy hadjárathoz. Hiába
próbálta
rábeszélni Jankót, hogy értse meg végre, a Nyugatnak esze ágában
sincs
leszámolni az iszlám fenyegetéssel, a kormányzó úr ezt
képtelen volt
felfogni.
– Lehet, hogy Várnánál kudarcba fulladt az összefogás szent
eszméje,
de újra és újra próbálkozni kell! – mondogatta Hunyadi. – Ha
szükséges,
olyan királyt ültetek Magyarország trónjára, aki szavatolni tudja
a
függetlenségünket! Addig nem nyugszom, amíg nem számolok le a
török
veszéllyel!
Az előjelek nem tűntek éppen kedvezőnek, de ez
Jankó kedvét
cseppnyire sem szegte. Várta a nyugati hatalmak válaszát
a hadjáratba
hívó szózatra.
Az esztendő tavaszán Raguza tanácsa reagált elsőként
a
felszólítására, és kereken kétezer aranyat ajánlott fel a
nyárra tervezett
török elleni hadjáratra. Hozzátették ugyan a derék
raguzaiak, hogy az
összeg akkor fizetendő, amikor a magyar hadsereg átlépi
a Dunát.
Kétezer arany… Nem sok, szinte semmire sem elég. S
mi a helyzet az
itáliai városállamokkal?
Hunyadi hónapokon keresztül várta Milánó, Velence,
Genova
válaszát és felajánlását a nagy hadjárat céljaira. Vitéz ugyan
pedzegette
már neki, hogy tudomása szerint az olaszoknak esze ágában
sincs
háborút indítani az oszmánok ellen, de Hunyadi ezt is
teljességgel
elképzelhetetlennek tartotta.
Pedig ekkorra már a nagyobb itáliai városok mind
kiléptek a
háborúból. V. Miklós pápa kénytelen volt engedélyezni a
genovaiak
számára, hogy újra kereskedhessenek az egyiptomiakkal és a török
megszállta városokkal, tekintet nélkül a fennálló pápai
és egyéb
korlátozásokra – vas, fegyver, és más tiltott árukat
kivéve. Ez a
beleegyezés voltaképpen egyet jelentett azzal, hogy Genova
újra
kereskedhet a Portával – őszentsége, hogy mentse becsületét,
kikötötte,
hogy kereskedés közben keresztények nem beszélgethetnek
hitetlenekkel, és lehetőleg ne vegyenek részt „tévelygéseikben”.
Mikor ennek Budán hírét vették, Vitéz rezignáltan megjegyezte, hogy
a keresztény világ előző főpásztora, IV. Eugenius még
pápai átokkal
fenyegetett meg mindenkit, akik fegyverrel, vagy más módon segítették
a muszlim ellenséget.
A genovai nagytanács köszönte szépen a pápai
engedélyt, melyet
valójában már hónapokkal korábban kicsikartak maguknak Francesco
Draperio és Mose ben Jahmun révén. Hunyadi lelkes
megkeresésére
sajnálattal azt válaszolták, hogy pillanatnyilag nem tudnak
katonai és
pénzügyi segítséget nyújtani; azt meg végképp nem kötötték a
magyar
kormányzó orrára, hogy titokban aláírt szerződésük immár
a törökök
által megszállni tervezett magyar területek kereskedelmi jogait
is
érintette.
 Hunyadi következő reménysége Velence volt. Csakhogy a signoria
a
várnai hadjárat után szintén kilépett a háborúból, és
alázatosan
bocsánatot kért a szultántól, kérlelve, engedje, hogy ügynökei
újból
kereskedelmi megállapodást köthessenek a Portával. A
magyar
kormányzó sürgető levelére azt válaszolták, hogy a Szentszék
még
mindig adós a Waleran de Wavrin admirális által
vezetett flotta
gályáinak árával. Ezzel már alaposan felbosszantották Hunyadit,
hát
még, amikor kiderült: Velence háborút indított az albániai
kikötők
megszerzéséért. Szkutari, Antivari patríciusaival szövetkezve, Murád
szultánnal szövetségben zsoldosaik hátba támadták a török ellen
harcoló
Szkander bég csapatait.
Milánóból válasz sem érkezett.
Hunyadi ekkor már sejthette volna, hogy a Nyugat ezúttal
is cserben
hagyja, de még nem adta fel a reményt. Hetekig várta
a burgundiai
fejedelem válaszát, ám az megírta neki, hogy a hercegség
nem tervez
újabb katonai műveleteket a törökök ellen sem
szárazföldön, sem
tengeren.
Ugyanilyen értelmű felelet jött a francia udvarból is,
hiába próbálták
királyuk, a „Győzedelmes” melléknevet viselő VII. Károly
kapzsiságát
felébreszteni, páratlan kereskedelmi lehetőségeket kínálva a
török elleni
győzelem esetén.
Hunyadi hosszú időn át abban bízott, hogy az
országgyűlés tiltását
tudatosan megszegve olyan uralkodót ültethet Magyarország
trónjára,
aki képes anyagi, katonai segítséget nyújtani Murád ellen.
Merész kezdeményezés volt ez, különösen, hogy nem messze a
határtól nevelték V. László királyt, aki csak arra várt, hogy
felnőtté válva
átvegye királyságát.
Vitéz sokáig azt hitte, Jankó elképzelései
kivitelezhetetlenek. Aztán
egy napon azon kapta magát, hogy sorra írja a
leveleket V. Alfonz
kasztíliai és aragón királyi hercegnek, Aragónia, Valencia,
Szardínia és
Mallorca, Szicília és Nápoly királyának, Barcelona grófjának.
Hunyadi őt akarta behívni magyar királynak.
Nagylelkű Alfonz77 megnyerése nem volt éppen rossz
gondolat.
Itáliai, spanyolországi birtokai, mérhetetlen gazdagsága, s
az a tény,
hogy családi öröksége révén olyan görögországi birtokokkal
is
rendelkezett, melyeket Murád szultán nemrégiben foglalt el,
alkalmas és
mindenekelőtt érdekelt jelöltté tették. Nápoly uralkodójaként
még az
Anjou-örökség végett hagyományos címei közt szerepelt a Magyarország
királya is, ami persze eleddig semmiféle tartalommal nem bírt.
Alfonz királyról mindenki tudta Európa-szerte, hogy élénken
érdeklődik a Balkán-félsziget török uralom alatt szenvedő népei,
területei
iránt.
Hunyadi úgy gondolta, a legjobb az lesz, ha behívják
őt a magyar
trónra. Levelezésük követek fogadásában és indításában teljesedett ki.
Az
aragóniai király meghatalmazottja, Bernardo Lepiz gróf igen
hamar
megegyezett a kormányzó úrral.
Hunyadi terve a következő volt:
V. Alfonzot a rendek magyar királlyá koronázzák,
s ő lesz a
megindítandó keresztes háború fővezére – természetesen, ha
nem óhajt,
nem kell személyesen részt vennie a harcokban, maradjon
csak
nyugodtan Nápoly, Szicília vagy Aragónia napsütötte ege alatt,
viszont
pénzt, azt ne felejtsen el küldeni.
Egészen pontosan százezer aranyat, mert ennyi szükséges
tizenhatezer zsoldos azonnali felszerelésére. A követ úr
azzal is
egyetértett, hogy ezt a tekintélyes summát két részletben fogja
Hunyadi
megkapni: tavasszal az elsőt, Szent Iván havában a
másodikat. Az
aragóniai király pénzén felszerelt tizenhatezer fős sereg
mellé Hunyadi
ugyanennyit állít hadrendbe a királyi jövedelmekből felszerelve és
saját
bandériumából átcsoportosítva. Havasalföldnek tízezer lovassal kell
részt
vennie a hadjáratban. Ez összesen negyvenkétezer harcos!
Ekkora sereg
még nem kerekedett fel a török ellen, pedig még figyelembe sem
vették
az albán Szkander bég, vagy a rác despota, Gyorgye
Brankovics esetleg
csatlakozó hadait. Esetleg… Utóbbiban Hunyadi nem bízott, de
hát nem
is bízhatott azok után, hogy elvette, és immár sajátjaként kezelte
a vén
szerb uralkodó minden magyarországi birtokát.
De a rácok segítsége nélkül is, negyvenkétezer
katonával Hunyadi
szentül hitte, hogy fel tudja szabadítani a Balkánt, és végleg
kikergetheti
a törököt Európából.
 A tárgyalásokon úgy tűnt, Bernardo Lepiz követ úr egy cseppet
sem
aggályoskodott a százezer arany hallatán, hiszen abban
mindketten
egyetértettek, hogy a tömérdek hadizsákmányból bőségesen megtérül
majd a befektetett összeg. Szerbia, Görögország, Bulgária
és a
konstantinápolyi területek felszabadítása mesés zsákmánnyal
kecsegtetett. Alfonz őfelsége így gyakorlatilag ingyen
juthat egy
hatalmas birodalomhoz, s onnantól Nyugat és Kelet
egyaránt koronája
alatt egyesülhetne. Azt viszont a követ úr kikötötte, hogy még
a Balkán
megszállása előtt sort kell keríteni Alfonz magyar királlyá
koronázására,
s ennek megfelelően vissza kell szerezni Habsburg
Frigyestől a Szent
Koronát.
Jankó ezzel is mélyen egyetértett.
Hunyadi a tervek szerint Alfonz uralkodása alatt is
kormányzó
maradna, s tevékenységének fő területe a török alól
felszabadított
területek irányítása lenne – e területek magyar fennhatóság
alá kell,
hogy kerüljenek. Hogy ígéreteit és vállalásait komolyan
gondolja,
közölte a követtel, hogy elsőszülött fiát, Hunyadi Lászlót
kezesként kész
az aragóniai udvarba küldeni.
Bernardo Lepiz gróf azzal búcsúzott a kormányzótól, hogy a
százezer
arany első fele néhány héten belül megérkezik. A
kötelezvény az
összegről még Mindszentek havában meg is jött a távoli
Aragóniából, de
sajnos azzal a kikötéssel, hogy a pénzt Hunyadinak szét kell
osztania az
ország bárói között, hogy valamennyien hűséggel legyenek a
király iránt.
A kormányzó úr azonban tudta, ha a pénzt szétosztja,
abból csak
keveset költenek zsoldosok toborzására.
Ezekben a hetekben úgy tűnt, mégis sikerül megegyezni az
aragóniai
királlyal. Annak fattya, Aragóniai Ferdinánd is élénken
érdeklődött a
keresztes hadjárat iránt, hiszen mégiscsak az ő öröksége
lesz egy napon
ez a kontinensnyi birodalom.
Hunyadi vele is üzenetet váltott.

A kiváló Fejedelemnek, Ferdinánd Úrnak, Aragónia és a

két Szicília
királya fiának, Calabria elsőszülött Hercegének és a
Farón78 inneni
Szicíliai Királyság általános Helytartójának, tiszteletreméltó
Uramnak
 – Magasságod szolgája, Hunyadi János, Magyarország kormányzója
és az erdélyi részek vajdája stb.

Kiváló Fejedelem!
Magasságtok kitüntető levelét és az abban fölajánlott
jóindulatot
megkülönböztetett hálával és tisztelettel fogadtam, mint amely
készséges vággyal töltött el, hogy a Magasságtok
iránti köteles
szolgálatot ne csak magamra vállaljam, hanem hálás és buzgó
lélekkel
teljesítsem is. Szíveskedjék tehát Magasságtok, amennyiben
hasznukat
veheti, szolgálataimat elfogadni, odaadó készségemet pedig
parancsaival ösztökélni és táplálni. A többiről a nemes
Bernardo Lepiz
úr, a király őfelségének követe és familiárisa számolhat
majd be az én
nevemben.

Kelt Budán, az Úr 1448. esztendejében, Pünkösd hava

28-án

Ki gondolta volna még akkor, hogy ennek a gondtalan

életű aragóniai
fattyúnak a lánya, Beatrix, és Hunyadi kormányzó másodszülött
fia egy
szép napon királyként és királynéként uralják majd egész Pannóniát?
Egyelőre csupán levelek jöttek, levelek mentek,
követek jöttek,
követek mentek, s minden alkalommal ígéretek sokasága
erősítette meg,
hogy Aragónia, Valencia, Szardínia, Mallorca, Szicília és Nápoly
királyának, Barcelona grófjának feltett szándéka pénzt küldeni, és
a nagy
hadjárat után királyságát elfoglalni.
A nagy hadjárat megindítása azonban kizárólag Hunyadira maradt.
És a pénz sem akaródzott megérkezni. A tárgyalások,
alkudozások
folytatódtak persze, de az lassan bizonyossá vált, hogy
V. Alfonz
visszarettent a vállalástól, és mindjobban belebonyolódott az
itáliai
belharcokba.
Máskor a hosszú út viszontagságai késleltették Hunyadi
és Aragóniai
Alfonz követeinek mozgását. Bernardo Lepiz – midőn
uralkodója a
kormányzó úrnak három gyönyörű arabs mént és gyönyörű
lószerszámokat küldött ajándékba – hosszan Horvátországban volt
kénytelen rostokolni, mert az utakon rablók garázdálkodtak. Hogy,
hogy
nem, a követ végül Cillei egyik kastélyában kapott menedéket, ahol
éjjel
Thuz Osvát sikeresen felnyitotta a király levelét, így
annak tartalmáról
Cillei, néhány héttel később pedig Murád szultán is
tudomást szerzett.
Lepiz grófért végül Székely Tamás bán, vránai
perjel küldött
johannita lovagokat, hogy erős fegyveres kíséret mellett
folytathassa
útját Budára.
Hunyadi mindent megpróbált, hogy Alfonz királyt ígéretei
beváltására szorítsa. Elküldte hozzá Frangepán Istvánt, aki azzal a
rossz
hírrel tért vissza Nápolyból, hogy a király újabb
feltételeket szabott a
nagy vállalkozás megindításához. Hunyadi ezeket a
feltételeket is
elfogadta, csak épp a késésen sajnálkozott, jelezve, hogy ő
bizony már
teljesen készen áll az óhajtott útra.
Vitéz által a következő üzenetet küldte Alfonz őfelségének:

Felséges Fejedelem!
A nemes Bernardónak, Felségtek familiárisának távoztával végre
megérkezett hozzám a nagyságos István gróf úr, bizonyos
pontokat
hozván arra az ismert ügyre vonatkozólag, amely Isten
után kivált
Felségtek dicsőségét öregbíti, és amelyet országunk, főleg
azonban
katolikus hitünk szempontjából is rendkívül hasznosnak
ítéltem. Bár
megkésve érkezett, mégis örömömre szolgált, hiszen ő
ismertetett meg
azzal a nagy jelentőségű, szilárd és fejedelmi rangotokhoz
méltó
tervvel az illető ügy végrehajtására vonatkozólag, amelynél
célravezetőbbet sem kívánni, sem megfogalmazni soha nem
lehetett
volna. Elolvastam tehát azokat a pontokat, és semmi kivetnivalót
nem
találtam bennük – az időbeli elcsúszást nem számítva:
mert nem
kételkedtem, hogy minden egyéb rendben fog haladni. Ami
kicsúszott
a kezünkből, vissza kell szerezni – csak maradjon meg a
korábbi
szándék! Hogy pedig milyen rendben s mely eszközökkel
hajtsuk
végre, azt világosan kifejtettem István grófnak, aki
Felségteket levél
vagy futárok útján mindenről kimerítően tájékoztathatja. Erről
most
fölöslegesnek látom többet szólni, mert őbenne mint
üzenetvivőben és
közvetítőben megbízom.
Én egyébként Isten vezetésével és támogatásával már készülődöm,
hogy tovább haladjak a rég óhajtott úton. E
hatalmas vállalkozást
 megindítani az én feladatom volt – folytatása és befejezése
azonban a
felsőbb hatalmaknak van fönntartva. Felségtek birtokában van az ügy
eléggé megbízható alapjainak: szükséges tehát úgy cselekednie
a
jövőben, ahogy azt Isten iránti engedelmessége és önnön
dicsősége
szempontjából a legcélszerűbbnek tartja.
Ha már reményt keltettél, segíts is, hogy a
halogatástól el ne
lankadjon az ügy, amelyben hasznosabbnak ítélem a
kitartást, mint a
pillanatnyi fellángolást, főleg pedig azt, hogy valóban
munkálkodjunk,
ne csak látszatra…

Felségtek kegyelmébe ajánlom magamat.

Kelt Budán, az Úr 1448. esztendejében, Szent Iván
havának
24. napján

És megint csak vártak, várták a választ. Hovatovább úgy

tűnt, az egész
esztendő várakozással telik majd, mindhiába.

8.

Hunyadi háborúba készült, s a nyugati hatalmak

érdektelensége sem
szegte kedvét. Egészen magára talált, kivirult, nap mint
nap lázasan
szervezett, fegyvereket rendelt, új harci szekerek építését
adta
parancsba, készíttette az ágyúkat, folyamatosan szerelte fel
a királyi
bandériumokat és perlekedett a magyar urakkal, hogy ki mennyi
katonát
adjon a nagy hadjárathoz.
Az 1448-as esztendő első hónapjait Erdélyben töltötte.
Boldogasszony havának elején Sepsiszentgyörgyön, a végén
meg
Udvarhelyen tartott törvényszéket, meghallgatta a székelyek
panaszait,
és igyekezett orvosolni őket. Böjtelő havában Tordán bíráskodott,
aztán
átszáguldott nyugatra, hogy szemügyre vegye az ausztriai
határt. Úgy
ítélte meg, rendben van, az azóta nádori székbe emelkedett
Garai László
csapatai – a stratégiai pontokon kiegészülve Hunyadi
zsoldosaival –
ideig-óráig biztosítani tudják a nyugati vármegyék békéjét.
Tavaszra sikerült felvenni a kapcsolatot az albán
hegyek közt
szabadságharcot folytató Szkander béggel, akivel Hunyadi még
a hosszú
hadjárat alatt találkozott. Az albán vezér
felajánlotta segítségét a török
kiűzéséhez: ő volt az egyetlen, aki tartotta is a szavát.
A kormányzó sejtette már, hogy csak saját erőire és a
török rabiga
alatt senyvedő népek felkelésére számíthat. Ami a belső
erőket illeti,
tavasszal meghirdette az általános nemesi felkelést, annak
tudatában,
hogy a bárók közül sokan meg fogják tagadni az
engedelmességet, régi
kiváltságukra hivatkozva, miszerint nem kötelesek a határon
túl
hadakozni. Ezt is figyelembe véve a nyugati vármegyék nagyurai
és
familiárisaik felmentést kaptak, főként azért, hogy vigyázzák,
őrizzék
Habsburg Frigyes zsoldosaitól a határvidéket.79 A kormányzó
erélyesen
megsürgette a tárgyalásokat a római királlyal, hogy legalább
a hátát
biztonságban tudja a hadjárat idejére.
Hunyadi adószedői az egész országot körbejárták, hogy a
rendkívüli
hadiadót beszedjék. Olyannyira sürgőssé vált a sereg
felszerelése,
megerősítése, hogy a kormányzó úr még az aradi káptalant
is
felszólította, hogy területükön segítsék a hadiadó gyűjtését.80
Hunyadi egyre jobban magára talált. Háborúra készült, és
végre úgy
érezte, ez életének legfőbb értelme.

9.

TÖRCSVÁR, ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1448. SZENT JAKAB HAVÁNAK81 19. NAPJA

Nagy volt a sürgés-forgás a Kárpátok lábánál meghúzódó

cifra,
soktornyos, sokbástyás szász erődítményben; Hunyadi kormányzó a nyár
derekán magához rendelte két oláh szövetségesét.
Dăneşti Dan, a magyarok által trónra ültetett
havasalföldi vajda
fényes kísérettel érkezett csakúgy, mint a hatalmát odahaza
csak nemrég
megszilárdító Péter moldvai fejedelem. Olybá tűnt,
mintha két
dúsgazdag, nagy hatalmú uralkodó jött volna vizitbe a
szomszédjához és
hűbérurához, de a vendéglátók jól tudták, ez igen távol áll
a valóságtól.
A törcsvári erődítmény dísztermében Hunyadi mégis úgy
fogadta
őket, mint szövetségeseit, régi, kedves cimboráit, akikkel
mindig
felhőtlen volt a viszonya.
Teljes harci díszben pompázott, és szinte kicsattant az
erőtől és
magabiztosságtól.
– Isten hozott, Dan! Isten hozott, Péter fiam! Jöjjetek, jöjjetek!
Kevés
az időnk, este indulok vissza Budára!
A két vajda ruganyos léptekkel odasietett a kormányzóhoz,
és
megcsókolták a kezét.
– Iancu vajda!
– Kegyes urunk!
Hunyadi megölelte és hellyel kínálta őket maga mellett.
– Amint tudjátok, nyár végén megindulunk Murád ellen!
Ez lesz a
végső hadjárat, a legvégső, fiaim! Minden erőnkre szükség
van, különben
sem Havaselve, sem Moldva, sem Magyarország nem lehet soha
többé
biztonságban!
– Rendelkezz velünk, uram! – hajtott fejet Dăneşti
Dan. Jól tudta,
hatalmát egyedül ennek az embernek köszönheti, s ha
a törökök újra
megerősödnek, megindulnak észak felé, őt azonnal
elkergetik, és a
helyére ültetik Vlad Draculeát, az öreg Dracul vajda fiát.
– Zrednai, olvasd! – intette kancellárját Jankó. –
Gyors
előkészületekre kérlek benneteket, fiaim, és
engedelmes
parancsvégrehajtásra. A Nyugat ismét cserben hagyott, csak
magunkra
számíthatunk!
Dan és Péter nem leplezhették rémült pillantásukat.
– Ejh, mi ebben a meglepő? Csak én, vén bolond, reménykedtem
még
mindig abban, hogy most másként lehet… Olvasd, Zrednai!
Várad püspöke az orrára tolta okuláréját, és a kiterített
pergamenről
silabizálta a tudnivalókat.
– A hadjárat fővezére természetesen Hunyadi kormányzó lesz.
Carvajal pápai követ megírta, hogy nem kíván úgy járni, mint
Cesarini,
vagyis nem jő velünk.
– Vigye el az ördög oda, ahová való! – dörmögte Jankó.
– Dan vajda, tőled tízezer lovas felszerelését
kérjük. Nyolcezret a
magad parancsnoklata alatt elhozol Keve várához. Ott gyülekezik a
had
Kisasszony havának közepén. Kétezer lovasod egy megbízható
embered
vezetésével Szent Mihály havának elején átkel a
Dunán, és feldúlja
Nikápoly környékét, hogy a török hátát is nyugtalanítsuk
majd
valamelyest.
Dan sápadtan bólintott, s arra gondolt, hogy a fészkes
fenébe szed
össze Havasalföldön tízezer megbízható lovast, akik nem döfnek
tőrt a
hátába az első adandó alkalommal.
– Érted, Dan? Kisasszony havának közepén Keve alatt kell
lenned!
– Igyekezni fogok, uram!
Vitéz bólintott, s pontosan tudta, hogy a havasalföldi
seregtest
jelentős késéssel érkezik majd meg, ha megérkezik egyáltalán.
Márpedig
az oláhok tízezer katonája nélkül kevés lesz a sereg
Murád ellen, mint
ahogy elkeserítően kevés volt Várnánál is.
– Én ezer lovast sem tudok adni – ingatta a fejét jó
előre Péter vajda,
mielőtt rá került volna a sor. – Moldvában még dúlnak
a harcok, uram.
Hárman ácsingóznak a trónomra: Roman, Alexăndrel és Bogdan
vajda is
a véremet akarják, s egy rézgarasért eladnák Moldvát
a törököknek! A
lengyel király is az ellenségeimet támogatja, és a
tatárokat lázítja a
határszélen.
Hunyadi a kancellárra pillantott.
– Magam is így gondoltam, Péter. Tudom, hogy minden
erődre
szükség van, hogy életben maradj, és vigyázd érdekeinket a
Kárpátoktól
keletre. Tőled éppen ezért mást kérek!
Várad püspöke kelletlenül kiterítette a földabroszt eléjük.
– A kormányzó úr úgy döntött, hogy átveszi Moldvától a
Duna-
torkolatot vigyázó Chilia erődítményét. Holnap elindul egy
megerősített
csapat, hogy átvegye a várat.
Péter elképedt a hír hallatán.
– Chilia… De hisz az nagyon messze van Magyarországtól!
– Chilia mától magyar terület! – zárta le a
vitát Hunyadi. – A
környékre magyar telepeseket viszek, katonacsaládokat. Azt
akarom,
hogy a Dunán egyetlen ellenséges gálya se legyen képes a
tudtunk nélkül
felhatolni.
– De kormányzó urunk! – tiltakozott kétségbeesetten Dan
vajda. –
Chilia nem moldvai terület, hanem havasalföldi. Tőlem kell
kérned!
– Kérni? – mosolygott zordan Hunyadi János. – Én
Chiliát nem
kérem, hanem elveszem tőletek. Most. Nekem aztán
édes mindegy,
melyikőtöktől.
Dan és Péter egymásra sandítottak.
– Kiürítjük a várat – mondta halkan a moldvai
vajda. – Mikor
érkeznek a csapataid?
– Három hét múlva, barátaim!
– A genovaiak nem lesznek boldogok… A kereskedelmi
szerződéseik…
– Mostantól nem érvényesek – vont vállat Jankó. – Új
parancsnokot
nevezek ki a chiliai körzet élére, akinek az lesz
az elsődleges feladata,
hogy a genovaiakkal, az Arany Horda törzseivel, a
lengyelekkel, a
ruszokkal és az oláhokkal is értesse meg mihamarabb, hogy
Chilia
mostantól a Magyar Királyság meghosszabbított karja, külső
őrhelye.
A két vajda nem tűnt túlságosan boldognak, de nem adtak
hangot
aggályaiknak.
Hunyadi felpattant, megölelte őket, és már tessékelte is
kifelé
mindkettőt.
– Igyekezzetek, fiaim! Azonnal lássatok munkához, mert
kifutunk az
időből!
Miután a két oláh fejedelem zavartan kioldalgott, a
kormányzó úr
Vitéz felé fordult.
– Dan elhozza a lovasait, de biztosan késni fog.
– És Brankovics? Legszívesebben kitépné a szívedet,
amiért
földönfutóvá tetted!
– A despota komoly fejtörést okoz nekem – ismerte
be Hunyadi. –
Nem fog segíteni, sőt ellenünkre lesz! Ennél nagyobb baj,
hogy miatta
nem tud sereget küldeni a bosnyák király sem. Cillei
és Brankovics
folyamatosan zaklatják az országát, nehogy csapatokat adhasson
mellém.82 Betörnek Albániába, végigpusztítják a Drina mentét…
Velence
pedig csak szítja az ellentéteket…
Vitézt nagyon rossz érzés kerítette hatalmába.
– Jankó! Az oláhokban nem bízhatunk! A rácok ellenünk
lesznek, a
bosnyákok nem segíthetnek… Biztos vagy benne, hogy az
albánok
képesek lesznek csatlakozni hozzád?
Hunyadi vállat vont.
– Azt mondod, hogy megint magunk maradtunk? Lehet,
Zrednai! De
akkor is nekivágunk a hadjáratnak! Máskor sem lesz alkalmasabb
időpont a támadásra. No, jöjj, írjunk levelet őszentségének!
A kancellár úr felnyögött.
– Minek?
– Írjad csak!

János kormányzó nevében Miklós pápa úrnak, Jenő utódának,

amelyben megköszöni kegyes jóakaratát, és segítséget kér a
törökök
ellen.

Boldogságos Atyám és félve tisztelendő Uram!

Az apostoli bőkezűséghez és az adományozó személyéhez méltó kegyet
megkaptam az alkalmas szolga és megbízott révén: a
méltóságot,
megtiszteltetést, nevet és rangot jelentő nagy és fényes
kitüntetéseket –
amelyek kedvesek ugyan számomra, de várakozásomnak nem felelnek
meg. És mivel nem remélt, ingyenes ajándékként
fogadom, még
kegyesebb jótéteménynek tekintem az apostoli jóakaratnak
ezt az
adományát, amely vágyaimat önként megelőzve bizakodásomat
még
tovább fokozhatja. Ezt a jóindulatot, Boldogságos
Atyám, ezekben a
dolgokban különösen nagyra értékelem, és szívem teljes
bőségéből
adok ezért és ennek okán hálát, mert különösképp
erre készülök
támaszkodni, hogy akár kizárólag, akár elsősorban ez csábítson azok
elnyeréséért fáradoznom, amelyeket fölajánlott. S bár e
vonatkozásban soha a magam hírnevét a keresztény világnál
többre
becsülni nem akarom, mégis, ha a fáradságot,
virrasztást, gondot és
munkát még fokozni lehet, önmagammal versengve törekszem arra,
hogy a rólam alkotott jó véleményt tőlem telhetőleg
megszilárdítsam
és hasznossá tegyem, s nem hagyom, hogy ez ügyben
buzgalmam
előbb hagyjon el, mint reményem.
Van tehát Boldogságtoknak készséges szolgája a
személyemben,
aki ennek a tervnek nemcsak kivitelezője, hanem előharcosa
is kíván
 lenni, úgyhogy most már támogatóra van szükség, nem ösztönzőre.
Ennek okáért ha Szentségtek engem – vagy inkább
bennem közös
vallásunkat – meg kíván tisztelni, és ha fontosabbnak
tartja, hogy a
nékem adományozott kitüntetések hozzám tapadjanak,
semmint
lehulljanak: aki reményeimet föltüzelte, adjon segítséget
a
végrehajtáshoz, hogy kitűnjék, Boldogságtok nemcsak
fejedelemnek
szólított, hanem azzá is tett! Mert a Szentszéken
kívül mások
segítségét is óhajthatom ugyan ehhez az ügyhöz, de
aligha
remélhetem. Ebből pedig az következik, hogy ha bármi szép eredmény
születik belőle, az bizony engem hálára fog kötelezni,
míg
Szentségteket örök dicsőségre emeli. Én pedig megígérem, hogy
amilyen elszántan fogok bele, úgy is folytatom a
harcot nevünk és
természetünk ellenségeivel szemben, és ha ennek során az isteni
kegy
megadja a kezdeteknek megfelelő befejezést is, annak
legédesebb
gyümölcse a bosszú lesz! Már csak az kell, hogy
én megindítsam,
Boldogságtok pedig támogassa vállalkozásomat és buzgalmamat,
mivelhogy „arról tudom, kedved telik-e bennem: hogy
ellenségem nem
vígad felettem”.
Mindenről bővebb beszámolóval és felajánlással fog
szolgálni az
én nevemben tisztelendő atyám, Miklós dékán, e feladat
megbízottja,
akinek a tájékoztatása előtt inkább meg szoktam
hajolni, semmint
korlátokat szabnék neki.
Őrizze meg a Magasságbeli Szentségteket kívánságaink
szerint jó
egészségben a mi megsegítésünkre és szent egyháza
kormányzására!

– Felesleges elküldeni ezt a levelet – mondta Vitéz,

amikor befejezte a
körmölést. – A pápa nem tud, és nem is akar segítséget
küldeni.
– Tudom. De legalább gyötörje csak a lelkiismeret-furdalás!
–
nevetett Jankó. – Magunk maradtunk, megint, mint eddig oly
sokszor…
A kancellár kipillantott az ablakon; a Kárpátok zord
vonulatai mintha
ködbe burkolóztak volna.
– Mondd csak, gondoltál már valaha arra, Jankó, hogy
békét köss a
törökkel?
– Tessék?
 – Az oszmánok sokkal erősebbek nálunk, ezt mindketten
tudjuk. Azt
is tudjuk, hogy a Nyugat nem fog segítséget nyújtani sem
most, sem
máskor. Gondolkodtál már azon, voltaképpen miért
védelmezzük őket?
Miért tűrjük, hogy magunkra hagyjanak a legnagyobb vésznek
idején?
– Mégis, mi az ördögre gondolsz? – szörnyedt el
Hunyadi.
– Én csak… Arra, Jankó, hogy… Miért őrlődünk, miért pusztulunk a
török elleni háborúk sorában? Megérdemli Habsburg Frigyes vagy
Cillei
Ulrik, hogy helyette mi harcoljunk a muszlimok ellen?
Megérdemlik a
huszita haramiák, a német fejedelemségek, hogy beledögöljünk
helyettük
a hősi harcba? Megérdemlik az oláhok, a rácok, hogy
védő kart
nyújtsunk nekik, holott ők annyiszor árulnak el minket,
amennyiszer
csak tudnak…
A kormányzó arcán megfeszültek az izmok.
– Nem. Nem érdemlik meg…
– Hát akkor…
– De nem is azért tesszük, amit teszünk, mert
megérdemlik. –
Hunyadi végigsimította a kiterített földabroszt. – Hanem
azért, mert
emberségünk, igaz, keresztény hitünk ezt követeli tőlünk.
Vitéz döbbenten bámult barátja arcába.
– Tudod, mennyi vér folyik el hiába ezért az
emberségért, igaz,
keresztény hitért?
– Tudom.
– Miért nem tudsz egy kicsit diplomata lenni?
Ármánykodó, áruló
diplomata, aki úgy másítja a szavát, ahogy a szél fúj?
Miért kell ilyen
egyenesnek lenned?
– Ilyen vagyok, és kész! – nevetett Jankó. –
És távol sem olyan
egyenes, mint gondolnád…
Vitéz összehajtogatta a földabroszt.
– Meg tudlak győzni a hadjárat késleltetéséről?
Hunyadi nem válaszolt.
Ezt a hadjáratot semmiféle földi hatalom nem
akadályozhatta már
meg.
 10.

BUDA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1448. KISASSZONY HAVA

A kormányzó utolsó esélye Szkander bég maradt. A derék

albán vezér az
elmúlt esztendőkben sikeresen dacolt Murád csapataival,
sorra verte
vissza az ellenállás eltiprására küldött seregeket, és
fokozatosan elérte,
hogy az egymással is szakadatlan harcot folytató albán
törzsek
felismerjék, csak együtt, összefogva képesek megálljt parancsolni
a
muszlim terjeszkedésnek.
Szkander bég számára Hunyadi ajánlata a közös hadjáratra
a lehető
legjobbkor érkezett. Nyugaton a velencei terjeszkedés kötötte
le erőit:
Antivari és Szkutari kikötőiért mind véresebb összecsapások
zajlottak.
Keletről Murád újabb hadsereget küldött, hogy eltiporja az
albán
ellenállást. A legnagyobb várakat a törökök ostrom alá
vonták;
Szvetigradot árulás következtében elfoglalták, s a nyár
folyamán
hozzáláttak Szkander bég fészkének, Krója várának vívásához is.
Látva, hogy az albánok két tűz közé szorultak, Gyorgye
Brankovics
rác despota azonnal felajánlotta szolgálatait Murád
szultánnak, aki erre
igényt is tartott. Megindult a versenyfutás; az oszmánok
bíztak benne,
hogy szerb segítséggel eltaposhatják az albánokat, még mielőtt
Hunyadi
összegyűjthetné seregét.
Szkander bég nehéz helyzetében harcba hívta a déli albán
törzseket,
és igyekezett folyamatosan tartani a kapcsolatot Hunyadi
Jánossal.
Miközben Európa gazdag, hatalmas sereggel rendelkező
uralkodói
mind hátat fordítottak a keresztes hadjárat eszméjének,
egy Isten háta
mögött tengődő albán népvezér, és egy magyar főúr
életük legnagyobb
lépésére készültek: meg akarták fordítani a történelem menetét.
Amikor Murád szultánnak nyilvánvalóvá vált, hogy Szkander bég és
Hunyadi egyesíthetik ellene seregeiket, azonnal felhagyott
Krója
ostromával, visszavonta csapatai jelentős részét a szkipetárok
hegyei
közül. Haderejével Szófiáig hátrált, hogy ott készüljön az
elkerülhetetlen
összecsapásra; innen küldte szét hadba hívó parancsait az
anatóliai és
ruméliai beglerbégeknek s valamennyi oszmán hadúrnak.83
Még az örök lázongó Karamán-oglu is küldött sereget,
hogy
bizonyítsa hűségét az igazhitűek reménységének, Isten árnyékának
a
földön, sőt a Kis-Ázsia roppant pusztáin szétszórtan élő
nomád turgud
tatárok is menesztettek csapatokat a keresztényekkel való végső
leszámolás reményében.
Nyár végére az egész Balkán a közelgő háború
lázában égett. Az
albán hegyek közt hátrahagyott török erőket Szkander bég
meglepetésszerű támadásokkal szétszórta, és hogy hátát
biztosíthassa,
Velencével pedig ideiglenes fegyverszünetet kötött.

11.

BUDA VÁRA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1448. SZENT MIHÁLY HAVÁNAK ELSŐ FELE

Buda bástyáin és a királyi palotán majd esztendeje a

Hunyadiak hollós
zászlaját lobogtatta a szél. A kormányzó bandériuma őrizte
a várat,
szakítva az addigi hagyományokkal – ugyanis, mióta világ
a világ, a
királyi palota őrizete mindig a nádorispán feladata volt.
Az öreg
Hédervári Lőrinc halála után azonban hiába választották
Garai Lászlót
nádorrá, az országgyűlés úgy döntött, hogy ezentúl Hunyadi
János
csapatai vigyázzák Buda rendjét.
Garai dühöngött, de hát mit tehetett volna?
Ezekben a hetekben, amikor egyre érkeztek az
ország északi és
dunántúli részéből berendelt csapatok, már mindenki sejtette, hogy
Magyarország kormányzója soha nem látott méretű sereget
állított össze
a török kiűzésére.
Folyt még ugyan a szervezés, a késlekedők hadiadójának
begyűjtése,
a fegyverek vásárlása, a harci szekerek felszerelése. Vitéz
nem győzte
írni a sürgető leveleket; hol a pozsonyiakat kérte,
küldenék mihamarabb
a már régebben előkészített szekereket és mozsarakat, hol
pedig az
elmaradt támogatásokat igyekezett rendezni. Odoardo Manini
sókamarást például azzal zaklatta, hogy sürgősen szedje be
a pénzt,
mellyel Bánffy István és familiárisai a megvásárolt só
után tartoztak, s az
összeget a Désen tárolt ezer lópatkóval, patkószegekkel
s csavarokkal
együtt sürgősen küldje utána Keve várába.
A sereg nagy nehezen megindult dél felé; a kormányzó
úr fiát,
Hunyadi Lászlót bízta meg azzal, hogy távollétében
vigyázza a királyi
palotát. Lackó hiába dühöngött tehát, maradnia kellett.

12.

KEVE VÁRA, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1448. SZENT MIHÁLY HAVÁNAK KÖZEPE

Aztán írni kellett még Juan Carvajal bíborosnak: tegyen meg

mindent
annak érdekében, hogy amíg a magyarok a Balkán felszabadítására
indulnak, Habsburg Frigyes ne szegje meg a tűzszünetet,
s ne támadja
hátba az országot.
A kevei haditáborából azt üzente Hunyadi a bíboros úrnak,
hogy az
ügyet az országtanács elé utalja, vágya a béke:
végérvényes vagy
időleges, mindegy, de mindenekfelett becsületes legyen. A
kormányzó úr
a hadjárat megindítása előtti utolsó levelében még
utasította az
országtanácsot, hogy távollétében folytassák a béketárgyalásokat
Frigyes
képviselőivel.
Keve várához egyébiránt Vitéz is elkísérte, hogy az utolsó
pillanatban
megpróbálja lebeszélni a hadjáratról.
– A helyzet reménytelen – lobogtatta Jankó szeme
előtt a frissen
érkezett kémjelentést, mely szerint Brankovics despota Murád
támogatásával a háta mögött ostrom alá vette Szrebernik
várát. A
bosnyák király igyekszik tartani az erődöt, de segítséget
így már biztosan
nem tud adni Hunyadinak. – Az ég szerelmére, Jankó! Csapdába
vezeted
a sereget!
– Mit írt Brankovics?
– Azt, hogy lélekben veled van, támogat is a maga
módján, csak
éppen segíteni nem tud. A kémeink szerint gyűjti a
seregét, hogy az
utánpótlási vonalainkra csaphasson le.
 – Hát látod, Vitéz! Nem tudunk mi összefogni!
Egymás torkát
harapjuk át inkább, semmint hogy egyesítsük erőinket. A
féltékenység, a
zsigeri gyűlölködés… A rác a bosnyákot tépi meg az
albánt. Az albán
élet-halál harca közepette is üti a rácot, s ránehezedik
Velence súlyos
árnyéka. A rác retteg, nehogy magyar uralkodjon rajta,
inkább önként
hajtja a fejét török rabigába. Az oláh hol ide, hol oda
csapódik, naponta
árulja el szövetségeseit. A szultán meg röhög rajtunk,
Vitéz, és igaza is
van. Már megint csak mink vagyunk fegyverben, már megint
csak a
magyar küzd oroszlánként a törökkel!
Mindezek mellett a havasalföldi lovasok is egyre
késtek. A helyzet
kezdett elkeserítővé válni, ahogy Hunyadi széttekintett
Keve várából,
annak a vágyott, hatalmas seregnek csak a szánalmas töredékét
látta,
amivel eséllyel indulhatott volna Murád megtörésére.
A pápa is mindent megtett, hogy lebeszélje a kormányzót a
hadjárat
megindítására.
Szent Miklós havának 8. napján Hunyadi újabb
levelet íratott a
szentatyának, igyekezve elhallgatni fájdalmas csalódását és kétségeit:

„Magam is eleget óhajtanék tenni szentatyám akaratának,

csakhogy
ősi ellenségünk, a török császár hatalmas szárazföldi
és folyami
haderővel szállta meg a határ menti övezetet, és
már több ízben
megkísérelte a betörést. Határszéli betörései szólítottak
fegyverbe
bennünket, s hogy a bajokat mulasztással ne tetézzük,
eltökéltük,
hogy elébe vágunk ellenségünknek, semmint megkéssünk,
s ő vágjon
elénk…
Nem kisebb feladatra vállalkozom, mint a törököt a
Balkánról
kiűzni – még ha e hadjárat háborúba bonyolíthat egész
Ázsiával. Ez
sokkal nagyobb vállalkozás, hogy országunk a maga erejéből
belevághatna, de azért én belevágok. Mostanra ugyanis,
szentséges
atyánk, csaknem az összes akadályt elhárítottuk, amit a
belviszály
dühe jelentett, és ezzel megnövekedett hazánk védelmének
reménye és
vágya.
Eddig gátolt a belső széthúzás, mely erőnk
virágát elpusztítva
olyan állapotba juttatott, hogy látszólag már sem bajainkat, sem
azok
 orvosságát nem tudtuk elviselni. E nép maga emésztette fel
hatalmas
erőit: már semmitől sem félt jobban, mint saját katonáitól
és
fegyvereitől. Most pedig… elintézvén csaknem mindent, ami a
belháborúk maradványaként akadályul hatott, nagyobb a
reményünk,
nagyobb a bátorságunk hazánk megvédelmezésére.”

Hunyadi elgondolkodva bámulta a Keve mögötti síkon

gyülekező
sereget. Bár sem az aragóniai aranyak nem érkeztek meg, sem
a pápai
segítség, mégis sikerült egy csaknem harmincezer fős hadat
összegyűjtenie – jelentősebb haderőt, mint amit a hosszú
hadjáratra vagy
a várnaira magával vitt.
Saját bandériumán kívül itt volt két sógora, alvezére, Szilágyi
Mihály,
és Székely János bán összes csapata, Thallóczi Frank,
Kórógyi János bán,
Pelsőczi Imre, Marczali Imre, Rozgonyi Rajnald és
Szécsi Tamás
bandériuma.
Hozott csapatokat Losonczi Benedek, Lendvai Bánffy István
és Csáky
György, de itt voltak a székely, kun könnyűlovasok, a
frissen felfogadott
német, cseh és lengyel páncélosok. Az erdélyi szászok
kézipuskásokat
küldtek.
Kevénél huszonkét-huszonnégyezer harcos gyűlt össze Szent
Mihály
havának derekára, és a hírek szerint már úton volt
Dăneşti Dan hat-
nyolcezer lovasa.
Idejében elkészült a kétezer harci szekér is,
mindegyiken két kézi
pajzsos gyalogos és egy pattantyús utazott. A járművekre
zarobotanágyúkat szereltek, s úgy általában, nagyon sok tűzfegyvert
vittek magukkal – a kémek jelentése szerint ugyanis
a törökök is
puskákkal szerelték fel a janicsárok egy részét, és sok ágyút
öntöttek
tavasszal – német és genovai ágyúöntők segítségével.
Keve mezején Hunyadi egész álló nap gyakorlatoztatta
szekerészeit, a
különböző formációkat, a villámgyors körbeállítást, a
wagenburg
formációból az oszlopokra tagozódást, a folyón való átkelést,
az íjász
gyalogosok, kocsik, tűzgépek fedezete melletti hídfőállás létesítését.
Hunyadi izgatottan, s a baljós előjelek ellenére is
bizakodva készült a
hadjárat megindítására.
 Egész életét végiggondolta, meggyónt, s felkészült arra,
hogy vagy
győztesként tér vissza, vagy sehogy.
Indulás előtt utolsó levelet íratott őszentségének:

„Boldogságos Atyám és félve tisztelendő Uram!

Ha jól emlékszem, csaknem száz éve már, hogy a törökök

támadó
fegyverei Európa határaira törtek, megsértve Istent és
embert.
Hamarosan leigázták, s egyik vereséget a másik után
mérve rájuk,
dölyfös csúfsággal romba, gyászba, szolgaságba döntötték,
vallásukban megrontották, pogány szokásokra, erkölcsökre,
törvényekre, ocsmány nyelvük használatára kényszerítették
Görögországot, Macedóniát, majd Albániát és sok más földet, melyek
puszta említése szánalmat ébreszt. Semmit sem hagytak épen,
szent
vagy világi dolgot, mondom, semmit, aminek tűzzel-
vassal, rabigával,
rémuralommal ártani lehet. Gyalázatba döntöttek mindent,
amihez
közel értek. Erőszakosságuk vihara elérte lassan
összes
szomszédjainkat. Újabban már szinte Európa szívéig, végül
ennek az
országnak, Hazánknak határáig hatolt. Csodálná, atyám, aki
tudná,
hogyan volt képes ez a mi hazánk ennyi s oly
súlyos szenvedés
eltűrésére inkább, mint elhárítására. Vélem, ha hite meg
nem tartja,
erői nem tartották volna meg.
Hatvannál több esztendeje, úgyszólván szakadatlan viseljük
a
harcok dühét, magunk gondján, magunk: egyetlen nemzet
fegyvereire
utalva. Itt állunk, immár kimerülten a sok harctól, vereségtől,
gyásztól
és fájdalomtól. Halálnak halálával pusztulunk. Mennyi
rémségre
emlékezünk! Láttuk gyakran az ellenség táborát a
várfalakról; az égő
háztetőket; sírással, futással, szükséggel telve mindeneket;
azután a
feldúlt földeket, gyászoló házakat, testvéreink holttestét martalékul
az
ellenség kezében, a győzők gúnyolódását, az ellenséges
rabigát,
nyomorúságos életre hajszolt hadifoglyok menetének gyalázatát.
Rövidre fogva, többet szenvedtünk, mint egyszerű
hadiállapotban.
Nekünk, kik megmaradtunk, s emlékezünk a szabadságra, alig
maradt
egyebünk, mint fegyverünk s bátorságunk. Gyakran jártunk
a
végveszély szélén, s nem tudom, a sors reánk, vagy
foglyainkra rakott-
e súlyosabb bilincseket és terheket. De bármilyen nehéz
mindez,
inkább akartuk elviselni, mint a szolgaságot; mindig
súlyosabbnak
éreztük a hit kárát, mint az anyagiakét. Hát nem elég
ennyi jogos
fájdalom? Hiszen nincs olyan kegyetlenség, amit rajtunk
el ne
követtek volna, és sohasem elég; akár győzünk, akár vesztünk,
mindig
itt az ellenség; gyűlölete, mellyel ellenünk harcol, még
nagyobb, mint
hatalma.
Most is készül az ellenség. Szárazon és tengeren, nagy
zsoldon
tartott roppant seregével, inkább kiirtásunkra, mint
legyőzésünkre tör.
Szomszédjainkat támadja, háborúra ingerel. Elhatároztuk, hogy
inkább mi támadunk a várt ellenségre, semhogy késlekedvén
megtámadtassunk; elindítjuk inkább, nehogy szenvedőn kelljen
tűrnünk a háborút. Elég volt; látni annyi igába
hajtott férfit,
meggyalázott nőt, fejekkel telerakott szekeret, bilincsbe vert rabok
gyalázatos elárverezését, vallásunknak ezt az évente ismétlődő
megcsúfolását. Elég, mondom, a kegyes hiszékenységből, ég
ostoraként
tűrni a szerencsétlen országok, keresztény nevünknek sírhelyeinek
szenvedését, hol az emberek, akik annyi nagy hajótörés után
még
megmaradtak, már csak nyögnek, nem élnek…
Számban, kincsekben hatalmasak, kikkel fegyvereinket
összemérjük. Attól tartok, a törökkel kezdett háborút
egész Ázsiával
kell lefolytatnunk. A kitartásban van egyetlen bizodalmunk,
hogy
elhárítsuk a szolgasorsot a keresztényekről. Most vagy nem
kellett
volna ajánlani s elkezdeni a háborút; vagy ha már elkezdtük,
viseljük,
és végezzük az ügy nagyságához méltóan. El is végezzük,
ha
megszorítjuk az ellenséget és nem tágítunk előbb, mígnem
kiűzvén
Európából, reménységünk beteljesül. Nem csekély az ok, mely
kitartásra ösztönöz ebben a háborúban. Ellenségeink, kik
annyiszor
támadtak ránk, sohasem fogják abbahagyni támadásaikat, ha le
nem
verjük őket. Velük nincs, nem is lehet tartós
béke. Tehát szilárdan
helyt kell állni, gonddal végezvén kötelességünket. Mi helyt is
állunk,
ha boldogságod segítséget ad hozzá. Ha egyszerre
cselekszünk, rövid
lesz a dolog, csak ne lohasszuk le reménységünket
megszakításokkal,
halogatásokkal. Itt van ez a sereg, méltó a zsoldra;
olyan
 harcosokból, kik nem időnként, hanem állandóan fegyverben élnek,
s
égnek a vágytól, hogy megbosszulják otthoni gyászaikat örök
ellenségükön, a keresztény név engesztelhetetlen ellenfelén.
Ne
halassza tehát a segítséget: Európa megszabadítása
székének díszére,
dicsőségére válnék.

Kelt hadi előnyomulásom közben, Rácország, másképp

Szerbia
földjén, a Duna gázlójánál, melyet köznyelven Kövesnek
mondanak,
Szent Mihály havának 17. napján, az Úr 1448.
esztendejében.”

13.

JAHMUN-PALOTA, KONSTANTINÁPOLY,
A. D. 1448. SZENT MIHÁLY HAVÁNAK 30. NAPJA

Alkonyodott, s a palotája tetőteraszán hűsölő Mose ben

Jahmun úgy
érezte, ez a pompázatos naplemente egyben a város végső
búcsúja is
dicső történelmétől.
Gyönyörű, vörös derengésben úszott az ég alja, minden falat,
palotát,
templomot megfestve ezzel a valószínűtlenül eleven fénnyel;
az
Aranyszarv-öböl felszínén miriád hullámon csillogott a nyugaton
alábukó Nap rőt tüze.
– Soha nem láttam még ennél szebbet! – sóhajtotta a
matuzsálem.
Agg korára már sem étel, sem ital, sem asszony ölelése, de
még a szent
iratok tanulmányozása sem nyújtott számára igazi örömöt.
Ám
gyönyörködni ebben a fenséges szín- és fényorgiában… – Jöjj,
Dávid, ülj
le mellém! Egész nap dolgoztál, rád fér néhány perc elmélkedés!
A fiatal zsidó hálásan letelepedett mellé a terasz
kőpadjára, és kifújta
a tüdejében felgyülemlett levegőt.
– Még sok dolgom van, apám!
– A munka megvár! Ha nem vagyunk már képesek
időnként
rácsodálkozni, mennyi szépség vesz körül bennünket, akkor igazán
nincs
értelme sem vagyonnak, sem hatalomnak. Csak ülj itt, mellettem, Dávid,
és nézd az alkony csodáját!
 A fiú engedelmesen körbebámult: Konstantinápoly háztetői, a
mázas
cserepeken ragyogó fények, a theodosiusi falak hosszan elnyúló
szalagja,
a templomok csúcsát díszítő aranykeresztek ragyogása valóban
lélegzetelállító látványt nyújtott. Thuz Dávid hirtelenjében arra
gondolt,
hogy még soha nem járta be ennek a városnak – az otthonának
– utcáit,
negyedeit. A környező tömbökön, a zsidó negyed palotáin
és a császári
udvar hivatalain és a kikötői vámépületeken kívül alig
ismert valamit
Konstantinápolyban. Számára a Jahmun-ház jelentette a
biztonságot, a
hazát, a jövőt; amint ki kellett tennie a lábát innen,
elbizonytalanodott.
Néha attól tartott, az utcán mások is látják,
mennyire remeg, milyen
idegenül érzi magát közöttük, ezért rendre mogorva, zord
arckifejezést
öltött, és úgy szaporázta lépteit, hogy minél hamarabb
visszatérhessen a
palotába.
– Ez az alkony az utolsók egyike – mondta az
öreg. – Lassan
elbúcsúzik a történelem ettől a várostól.
– A törökök miatt?
– Néhány év múlva ez muszlim metropolisz lesz,
Dávid. Nincsen
esélye, az oszmánok bekerítették, körbenőtték, és lassan
megfojtják,
ahogy a kígyó fojtja meg és emészti fel teljesen
áldozatát, amit előbb
bekebelezett.
Dávid egykedvűen nézte a távolban ringó gályákat.
– Ez nekünk jó vagy rossz?
– Micsoda? – villant az öregember szeme. – Hogy
Konstantinápoly
megszűnik létezni abban a formában, ahogy ezerszáz esztendeje
létezik?
Azt gondolná az ember, hogy tanulságos és talán kicsit
felemelő is
végignézni, ahogy a történelem formálja a világot, de valójában
minden
változás mocskos és szánalmas a maga módján. Ez a
város, ez a
tündöklő, gyönyörű város belefullad majd saját vérébe, s
halálhörgése
messzire elhallatszik.
– És velünk mi lesz?
– Ó, igen… Mi itt maradunk, fiam. Itt maradunk, és éljük tovább
az
életünket. Persze sok minden megváltozik; nem császárunk lesz,
hanem
szultánunk. Az utcákon a kofákkal nem görögül kell majd
perlekednünk,
hanem törökül. A Hagia Sophia kupoláján nem kereszt
ragyog majd,
hanem félhold. S hogy jó-e ez, vagy rossz? Nekünk se nem
jó, se nem
rossz mindaz, ami erre a sokat szenvedett városra vár. Mi
megéljük
majd, talán meg is szenvedjük a változást, mert tűzzel és
lávafolyammal
jő majd el, de a hamvaiból természetesen Konstantinápoly is
újjáéled. Mi
akkor is itt leszünk, ha nem ezen a tetőteraszon, de
reményeim szerint
egy másikon. Vagy ha én már nem, te bizonyosan… A
lényeg, hogy
túléljük, és felülkerekedjünk, akár a gálya a legviharosabb
tengeren.
Dávidnak nem tetszett ez a különös jövendölés: neki
a megszokott
bizonyosság kellett, a bizonytalannak, a változásnak még a
gondolatára
is kirázta a hideg.
– Még meg lehetne akadályozni, igaz?
– Mit, fiam? A város pusztulását? Kötve hinném…
Konstantinápoly
megérett a tűzre, túlélte önmagát, már a puszta
létezése nevetséges. A
Római Birodalmat rég elnyelte a múlt sötét kútja, de ez
a város még
sokáig dacolt az idő sodrával.
A fiú a kezében szorongatott pergamenekre pillantott.
– Óhajtod megnézni az ügynökségeink jelentéseit, atyám?
Mose ben Jahmun unottan legyintett.
– Engem ezek a jelentések már nem érdekelnek.
– Kitört a háború.
– Igen, tudom. Hunyadi serege átlépte a Dunát. Ma
délután hallottam
róla a kikötőben. Nem kell ennek túlzottan nagy jelentőséget
tulajdonítani, Dávid. A magyarok ismét maguk maradtak,
és ismét
feláldozzák magukat a Nyugat oltárán.
– És ha Hunyadi legyőzi a szultánt?
A matuzsálem csodálkozva a fiúra bámult, némi
rosszallással a
tekintetében, mintha azt akarná kérdezni, hogyan
feltételezhet ilyen
szamárságot.
– Az Oszmán Birodalom ma a világ legerősebb hatalma.
Még
évszázadokig nem lehet legyőzni, és ha egy kis szerencséjük
lesz, addigra
uralmuk alá hajtják nem csak Konstantinápolyt, de Rómát
és az egész
Nyugatot. Hunyadi ebben a történetben csak egy szerény lábjegyzet
lesz.
Egy hősies, ostoba figurája a sorsnak, aki azt hiszi,
meg tudja változtatni
a megváltoztathatatlant.
 Dávid összetekerte a pergament.
– Napokon belül özönleni fognak a hírek Hunyadi
seregének
előretörési irányáról.
– Én most megmondom neked, fiam: délre haladnak majd,
Szerbián
keresztül. Mindenki tudja, hogy Szkander bég csapataival
akarnak
egyesülni, hogy közösen gyűrjék le Murádot.
– Nincs esélyük?
Mose ben Jahmun szárazon nevetett, megfáradt, vén szeme
megtelt a
naplemente utolsó, rőt csillámaival.
– Soha nem volt esélyük, fiam.
Dávid feltápászkodott, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait.
– Jöjj be a házba, apám. Hűvösödik.
– Mindjárt… Csak még egy kicsit… hadd szívjam magamba a
múlt
leheletét… Menten megyek…
Mielőtt azonban a fiú eltűnhetett volna az
árnyékolóval fedett
ajtóban, Mose visszafordult felé.
– Dávid… Érkezett valami hír a fivéreidről? Válaszoltak
már neked?
– Ami azt illeti, ma érkezett válasz, apám. De nem attól
a fivéremtől,
akire számítottam…
– Nocsak! – a matuzsálem érdeklődve felkelt a kőpadról,
és belekarolt
Dávidba. – Ez azt jelenti, hogy Hunyadi sáfárja írt neked,
igaz?
– Valami olyasmit kér tőlem, amiről nem tudom,
teljesíthetem-e.
– Ha nehéz a döntés, én szívesen segítek, fiam. No, jöjj,
mondd, mit
írt?
Beléptek a palotába, s Dávid beszélni kezdett.
Hátuk mögött a Nap alábukott a nyugati láthatáron.

14.

NIŠ KÖZELÉBEN, SZERBIA,

A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 4. NAPJA

Lángolt körülöttük minden. Égig érő, haragos tűznyelvek nyaldosták

a
fekete fellegek hasát, bűzös, zsíros füstbodrokat
eregetve a csillagos
égbolt felé. A sereg meglepően gyorsan haladt dél
felé, s útközben oly
dühvel pusztította végig a Nišava völgyét, feljebb Kruševácot,
a Szendrő
környéki falvakat, csaknem minden szerb települést,
mintha a hadjárat
nem a török, hanem a rác despota megbüntetésére indult
volna.
Hunyadi tomboló dühét az váltotta ki, hogy nem sokkal a
Dunán való
átkelés után kézhez kapta Brankovics üzenetét, miszerint oly
csekély
haddal, amekkorával a magyarok útra keltek, lehetetlen kiűzni
a szultánt
a Balkánról, ezért ő maga békét kötött Muráddal. A szerbek
árulása azt is
jelentette, hogy ellenséges területen kellett végighaladniuk, s
Hunyadi
ennek megfelelően járt el. Utóvédjeit már Szendrő után elkezdték
zaklatni a despota lovasai. Az elfogott rác tisztek
szerint Brankovics
néhány nappal korábban összehívta a szerb nemzetségfőket,
és közölte
velük, hogy Hunyadi serege nem a török ellen fogott
fegyvert, hanem az
átkozott római pápa katolikus tévelygéseit jött tűzzel-vassal
terjeszteni,
ezért minden szerbnek kötelessége a betolakodók ellen fegyvert
ragadni.
Lám, mondta Brankovics, a nyár folyamán a moldvai
Chilia is magyar
erőd lett, s Hunyadi máris ferences templomot építtet
benne, a helyi
ortodoxok nem kis felháborodására. A nemzetségfők kételkedtek
ugyan
abban, hogy Hunyadi ellenük törne, de despotájuk meggyőzte
őket: a
magyarokkal szemben a szultán legalább meghagyja az ortodox
szerb
népet vallásában – akkor inkább melléje kell, hogy álljanak.
A rác szabadcsapatok rajtaütései ezek után megszaporodtak.
Hunyadi Kruševácnál kapott hírt arról, hogy Brankovics
kémjeinek
jelentései naponta jutnak el a szultán szófiai táborába.
Murád minden
hadmozdulatukról értesült, nyilván az sem maradhatott előtte
titokban,
hogy kétezer huszita harci szekérrel és jelentős tűzerővel
közeledik a
poros balkáni országutakon.
De ezen már kár volt sopánkodni, a kormányzó
magatehetetlen
dühében felprédálta a despota valamennyi birtokát, falvát,
városát.
Kijelentette, hogy a hadjárat végeztével elűzi az országból
Brankovicsot,
s ha kezébe kerül, karóba húzza Buda főterén.
Ezekért a szavaiért később keservesen nagy árat fizetett…
 15.

NIŠI HADITÁBOR, SZERBIA,

A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 5. NAPJA

Komor képpel gyűltek a kormányzó veres sátorpalotájába a magyar

had
alvezérei. Eleddig meglepően fegyelmezetten, gyorsan meneteltek végig
Szerbián, ám most, hogy lassan elérték a bolgár
határt, bármelyik nap
beleütközhettek a török előőrsökbe: innentől mindenre fel
kellett
készülniük.
– Jöjjetek, meddig várjak még rátok?
Hunyadi oly jókedvűen fogadta őket, mintha holmi
könnyed esti
lakomára invitálta volna a kompániát. Szilágyi Mihály,
Székely János
bán, Dăneşti Dan,84 Thallóczi Frank meg a többiek
csodálkozva
huppantak le a nagy vezéri asztal köré.
– Mit lógatjátok az orrotokat? – kérdezte Hunyadi az
asztalfőn. –
Vojk, hozzad a bort!
A kölyök már lódult is, szakavatott mozdulattal sorra töltötte
tele az
urak kupáját.
– Barátaim! – emelkedett fel a kormányzó úr, magasba
tartva
serlegét. – Isten adjon nekünk hadiszerencsét!
– Vérünkké váljék a bor!
– Vérünkké váljék!
Amikor mindannyian felhajtották a kamonci nedűt, a
tekintetek a
vezér felé fordultak. Arra vártak már napok óta, hogy Hunyadi
ismertesse velük a hadjárat útvonalát és pontos céljait. Eddig
legfeljebb
csak találgathattak; néhányan úgy vélték, ugyanazon az útvonalon
haladnak majd kelet felé, mint a hosszú hadjáratban: Niš után
egyenest
Szeredőce85 felé veszik útjukat, s ezúttal, amennyiben sikerül
áttörni a
Balkán hágóin, talán elérik Drinápolyt, a török fővárost.
– Barátaim! – Hunyadi intésére Vojk kiterítette az
asztalra a
földabroszt. – Közel járunk már a bolgár határhoz,
de ezúttal nem
keletnek tartunk tovább!
Az alvezérek nem voltak meglepve.
 – Hajnalban tábort bontunk, és a lehető legrövidebb
úton, a lehető
leggyorsabban dél felé folytatjuk utunkat. A hadjárat céljai
a következők:
először egyesíteni kell seregünket Szkander bég csapataival
valahol
Rigómező környékén. Másodszor: az albán hadakkal kiegészülve,
együttes erővel, erőltetett menetben tovább haladni dél felé.
– Még tovább, dél felé? – csuklott fel meglepetésében
Szilágyi
Mihály. – Úgy sosem találkozunk a törökkel!
– Már hogyne találkoznánk! – nevetett Jankó. – De
Murád arra
számít, hogy vagy Szeredőce mellett, vagy az albánokkal
kiegészülve,
valahol Rigómező környékén fogunk vele megütközni. Csakhogy
a mi
valódi célunk Szaloniki felszabadítása!
Szilágyi most már nem értette az egészet. Mi az, hogy
Szaloniki
felszabadítása? Hát hol van az a Szaloniki?
Hunyadi már mutatta is.
– Itt van, Mihály.
Szilágyi elhűlten méregette a távolságot.
– Odáig akarsz eljutni?
– A telet Szalonikiben töltjük. Ez a legfontosabb
kikötő az Égei-
tengeren, s mint tudjátok, csaknem húsz esztendeje, hogy Murád
elfoglalta. Útközben megszabadítjuk Epiroszt és Macedóniát a
muszlim
igától.
– De mi az ördögöt csinálunk mi ott?
– Szalonikit a legnagyobb keresztény kikötővé tesszük. Tavasszal
oda
futhatnak be a hadjárat folytatására érkező velencei,
genovai, burgundiai
hajók utánpótlást, fegyvereket szállítva. Nyár elején
Szalonikiből
kerekedünk fel, és az Égei-tenger partja mentén menetelve
meg sem
állunk Drinápolyig.
Az urak dermedten bámulták a földabroszt.
– Voltaképpen mikor ér véget a hadjárat, kormányzó úr?
– kérdezte
Székely János bán.
– Leghamarabb három év múlva – vont vállat Hunyadi. – A
megszállt
területeken keresztény királyságokat hozunk létre, megosztozva
Szkander béggel és a nyugati hatalmakkal a dicsőségen.
Eltökéltem,
urak, hogy immár nem hátrálok. Ez a terv a végleges terv.
Készüljetek fel
a kimerítő menetelésre és a kemény harcra!
Az urak még mindig nem tértek magukhoz a
meglepetéstől.
Legtöbben úgy számítottak, tél elejére hazatérhetnek
Magyarországra, de
legalább a karácsonyt valami nyugodalmas helyen tölthetik.
Arra
legrosszabb álmukban sem gondoltak, hogy a kormányzó ilyen
hihetetlen távolságra kívánja vezetni a hadsereget.
– Mindenkitől elvárom, hogy a lehető legnagyobb fegyelmet tartsa
a
csapatai közt. Ahogy albánok lakta területre érünk,
nem tűrök
fosztogatást, erőszakot. Szkander bég felszabadítóként,
szövetségesként
vár minket. Azt akarom, hogy az albán nép így is tekintsen
ránk!
Az urak komoran bólogattak.
– Ne lógassátok az orrotokat! Mégis, mire számítottatok, hová
vezetlek benneteket?
Szilágyi hatalmasat csapott az asztalra.
– Ez már igaz! Ha Szalonikibe megyünk, akkor oda
megyünk!
Felőlem egész Jeruzsálemig vezethetsz, én megyek! Bort
ide még,
kölyök!
Vojk sebtiben telelöttyintette a nagyúr kupáját.
– Isten adjon nekünk hadiszerencsét!
– Vérünkké váljék a bor!
És az urak ittak, aztán megint csak ittak.
Hunyadi felhőtlen
hangulata lassan átragadt rájuk is, így aztán, mire éjfél
lett, a magyar
had vezérei már igen kapatosan mulatoztak. Nem is tért
nyugovóra
közülük senki, egész hajnalig, amikor Hunyadi kiadta
a parancsot a
táborbontásra.

16.

SZÓFIAI HADITÁBOR, TÖRÖK BIRODALOM,

A HIDZSRA 852. ÉVÉBEN, SHA’BAN HÓNAP 6.86

Murád szultán – Allah földi helytartója, a világ

Uralkodóinak
Uralkodója, Királyok Királya, Élet-Halál Ura, az Igazhitűek és
Hitetlenek
Királya, Kelet és Nyugat Császára, az Egész Világ
Bajbajutottainak
menedéke és a Földet beborító Mindenható Csend Hangja, Isten
árnyéka
a földön – méltóságteljes testtartással hallgatta a rác
despota követét.
– Fenséges szultán! A magyarok igen gyorsan közelednek dél
felé.
Elhagyták már Prokupljét, és nemsokára a Toplica völgyébe érnek.
Murád a mellette ülő Mohamed veliahtra pillantott.
– Egyesülni akarnak Szkander bég csapataival. A napnál
is
világosabb…
– Azt hitte talán, hogy megtéveszthet minket? – Az
ifjú trónörökös
hitetlenkedve rázta a fejét. – Nem feltételezhette
komolyan, hogy
elhisszük neki: Szófia felé tart…
– Hunyadinál sohasem lehet tudni. Semmiképpen nem
lehettünk
biztosak, merre vezeti a seregét. Őszintén szólva annyira
kézenfekvő volt
a déli útirány, hogy mindvégig azt hittem, a megtévesztésnek
induló
hadmozdulatról kiderül, valóban kelet felé akar áttörni.
– Fényes tekintetű szultán! – hajlongott a rác követ.
– Ha
megengeded!
– Mit akarsz még?
– Az uralkodóm, Brankovics despota délnek vezeti seregét,
hogy
elválassza Hunyadi csapatait az albánoktól.
– Ezek szerint uralkodód pontosan tudja, hol táboroznak az
albánok…
A követ elvigyorodott.
– A despota mindent megtesz, hogy Hunyadi bevégezze végre
földi
pályafutását. Nem fogjuk megengedni, hogy a magyarok
elérjék
Szkander bég területeit.
– Amennyiben ez sikerül, életem végéig hálás leszek
uralkodódnak.
– Nagyuram! Még valamit!
– Ki vele!
– A magyarok egyenesen délnek tartanak, Pristina irányába.
Mi
megakadályozzuk, hogy egyesüljenek az albánokkal, te pedig,
fényes
tekintetű szultán, amennyiben magad is bölcs ötletnek
tartod,
könnyűszerrel elzárhatod visszavonulásának útját észak felől.
Murád egykedvűen szemlélte a követet.
– Kerítsem be? Kiváló ötlet! Százhúszezer hitharcosom
áll készen,87
hogy megsemmisítse az engürúszok seregét, könnyedén megtehetem,
hogy útját álljam mindkét irányból. Mekkora most Hunyadi
hadereje?
– Harmincezer katona, fényes tekintetű szultán, de ennek a
harmada
hitvány oláh haramia.
– Az én gyönyörű Marám atyja kiváló ötletet
adott, tolmácsold neki
hálás köszönetemet. Hűsége meghat, én, s a fiam mindig
szem előtt
fogjuk tartani uralkodód érdekeit.
A követ mélyen meghajolt, majd török módra kihátrált a szobából.
Amikor ketten maradtak, Mohamed figyelmesen atyjára
szegezte
tekintetét.
– Allah kegyes volt velünk. Az engürúszok ismét a
vesztükbe
menetelnek!
Murád elgondolkodva bámult ki a vár ablakán, s arcán
egyáltalán
nem tükröződött, egyetért-e fiával, vagy sem.
– Várjuk ki a végét, fiam! Hunyadi mindig képes
kellemetlen
meglepetéseket okozni. Várnánál hiába voltunk hatalmas
túlerőben, kis
híján legyűrt minket. Az az ember egy démon! Addig
nem
nyugodhatunk, míg holtan nem látjuk a lábaink előtt
kiterítve!
Mohamed nem felelt, ellenvetéseit inkább megtartotta
magának.
Tanult a múlt hibáiból, s eltökélte, hogy ezúttal betartja
a szabályokat.
Elmosolyodott, s meghajtotta fejét atyja előtt.
– Szerencsés vagyok, uram, hogy Isten árnyékának árnyékában
meghúzódhatok, és tanulhatok tőle!
Murád kelletlen fintorral elfordult fiától.
Néhány perccel később parancsot adott a százhúszezres
török
seregnek a táborbontásra. Ha Hunyadi erőltetett menetben délnek
vezeti
hadait, ő is képes lesz meglepően hamar útját állni, bekeríteni,
és…
Megsemmisíteni…
Allah kegyelméből eljött a mindent eldöntő ütközet ideje…

17.

RIGÓMEZŐ (KOSOVO POLJE), TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 16. NAPJA
Hunyadi jóval napkelte előtt ébredt. Megmosakodott a
sátorpalotája
melletti dézsában, aztán lassan öltözködni kezdett. Miközben
Vojk és
apródja némán adogatták öltözéke, páncélja darabjait, az ébredező
tábor
neszeit hallgatta.
Lovak prüszköltek, kondérok kongtak, álmos férfiak
káromkodtak,
nevetgéltek. Fegyvervasak csörögtek, a távolban egy szilaj
markotányosnő röhögött. Nyikorgás, szekerek tengelyének recsegése,
kutyák veszett ugatása jelezte, hogy a keresztény haditábor
lassan talpon
van már, készen az újabb megpróbáltatásokra.
Amikor Vojk és az apród végeztek munkájukkal, s
Hunyadi ott állt
tetőtől talpig páncélban, egy pillanatra megpihent. Ivott egy
kupa friss
patakvizet, aztán letérdepelt imádkozni.
Újabban minden reggel, s minden este imádkozott.
Magában, némán fohászkodott a harmincezer emberért, akik
rábízták
életüket. A győzelemért, amit már nagyon kiérdemeltek annyi
kudarc
után. A jövőért, amit reményei szerint ezzel a hadjárattal
biztosíthatnak
maguknak.
Még nem fejezte be az imát, amikor észrevette,
hogy Ecsellő ott áll
mögötte, és őt nézi.
Feltápászkodott és a lányra mosolygott.
– Aludj még, kedves! Pihenned kell!
– Eleget aludtam! – A kun amazon a nyaka köré fonta
karjait; a vért
nyaklemeze hideg volt, de mit bánta azt! – Elkísérlek!
– Arról szó sem lehet! – Jankó gyengéden megsimította
Ecsellő
domborodó hasát. – Néked most már reá is vigyáznod kell,
kedves!
A lány bosszúsan dorombolt, szerette is meg nem is, ha
kényeztetik.
Hadjáratban nem szerette.
– Semmi hasznomat nem veszed így!
– Bolond vagy! Már az is bolondság volt, hogy utánam
szöktél, ilyen
előrehaladott állapotban…
– Itt a helyem melletted, Jankó.
– Egy csatatér kellős közepén? Merthogy szentem, itt, ahol
táborozunk, hamarosan töméntelen vér fog folyni…
– A törökök felbukkantak már?
 Hunyadi arcán fájdalmas kifejezés suhant át.
– Mennem kell, kedves!
Ecsellő már ismerte annyira a férfit, hogy tudja: valami
nagyon nincs
rendjén. Fázósan összehúzta testén szövetruháját. Érezte, hogy
a baba
hatalmasat rúg; uramisten, csak nem akar éppen ma megszületni?
– Mikor látlak megint?
Hunyadi mélyen a szemébe nézett.
– Nem tudom, szentem. Remélem, mihamarabb! Addig is,
tudjad:
ötven vértes vigyázza a sátrat, nem kell aggódnod!
Ecsellő elmosolyodott.
– Nem magamat féltem, Jankó!
A kormányzó úr megcsókolta a lányt, aztán sisakját felvéve
kilépett a
sátorpalotából.
Odakinn Szilágyi Mihály és Székely János várták aggodalmas
képpel,
páncélban toporogva.
– Itt vannak? – kérdezte Jankó.
– Itt bizony.
– Sokan?
A két derék hadfi némán egymásra nézett.
– Ne kíméljetek! Sokan?
– Százhúszezren, Jankó.
Hunyadi meghökkent ugyan, de igyekezett úrrá lenni keze
remegésén.
– Csak? Annyival délig elbánunk!

18.

A magyar sereg hihetetlenül gyorsan, alig húsz nap alatt

tette meg a
határtól Rigómezőig tartó hosszú utat poggyásszal, felszereléssel
– s ebbe
még a Kruševác, Niš kitérő is belefért.88
Az előreküldött felderítők csalódottan jelentették, hogy
egyelőre
nyoma sincs Szkander bég albán csapatainak. Folytatniuk
kellett hát az
előrenyomulást, még délebbre. Prokuplje, Kuršumlija érintésével
hömpölygött a harmincezres magyar sereg hegyeken, völgyeken
át.
Egyik hadoszlopa nyugatra került, s ottani átvonultuk emlékét
őrzi a
Jankova Klissurában – Jankó szorosában – található
templom, amit a
helyiek szerint a magyarok egyetlen éjszaka építettek
Hunyadi Jankó
parancsára a Blatosnica partján.
A keresztény sereg szervezetten továbbvonult délre, Prepolacon
át a
Toplica völgyébe, majd a Lab-patak völgyébe.
Így értek el Mindszent havának derekán arra a
hosszan elnyúló
fennsíkra, melyet a szerbek Kosovo Poljénak, azaz Rigómezőnek
hívtak.
S a sors különös szeszélyéből kifolyólag Hunyadi csapata
éppen azon
a területen ütött tábort, ahol 1389-ben a törökök tönkreverték
a szerbek
egyesített seregét. Az oszmánok számára szent hely volt ez, itt
nyugodott
ugyanis I. Murád szultán, akivel a győzedelmes csata
után egy szerb
merénylő végzett.
Amikor Hunyadi serege letáborozott a Sitnica innenső
oldalán, nem
messze Pristinától és a csaknem hatvan esztendeje
megvívott rigómezei
ütközet dicső szultánjának síremlékétől, Murád seregei
már régen a
hátukba kerültek: a kuršumlijai útelágazásnál erőltetett
menetben
felzárkóztak a dél felé hömpölygő magyarok mögé, és
elvágták a
visszaútjukat.
A szultán főhada két napon keresztül vonult még,
megkerülte
Hunyadi erőit, és roppant mozgékonyan Pristinától délre, a
Sitnica túlsó
partján elfoglalta az ottani magaslatokat. Azt a török
főparancsnokok
rögvest látták, hogy Hunyadi megerősített állásai kiválóan
védhetőek. A
két sereg közt óriási térség nyílt,89 alkalmas az ütközet
megvívására. Az
erőviszonyok hihetetlenül kedvezőek voltak a muszlimoknak,
a terep
viszont egyelőre még a magyaroknak jelentett előnyt.

19.

RIGÓMEZŐ (KOSOVO POLJE), TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, REGGEL

Hunyadi aggodalmasan szemlélte a messzeségben porzó

utakat. A
felderítők egytől egyig rossz hírekkel tértek vissza: Murád
főserege jóval
nagyobbnak bizonyult, mint amire legpesszimistább elképzeléseikben
számítottak, ráadásul ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a
török
megszállta a visszafelé vezető utakat.
A magyar had csapdába került, s ezt a bajt csak
tetézte, hogy
Szkander bég albánjainak híre-hamva sem volt, csupán a
délről
felhúzódó török rendfenntartó erők csatlakoztak nagy számban a
szultán
fő seregéhez. A legfrissebb jelentés szerint az albánok
feltételezhető
felvonulási útját nagyobb török és szerb seregtest zárta el.
Hunyadi János alaposan megszemlélte a terepet, aztán
gyors
haditanácsot hívott össze sátorpalotájában.
– Helyzetünk nem túl rózsás – kezdte komoran. –
Brankovicsnak
köszönhetően a hátunkba kerültek, és percről percre
csökken az
esélyünk, hogy egyesüljünk az albánokkal. Vissza nem
vonulhatunk,
úgyhogy csak két lehetőségünk maradt, urak!
Végigtekintett a páncélos, zord tekintetű férfiakon.
– Csatát indítunk és megpróbáljuk szétverni őket,
mielőtt észhez
térnek…
– Ezek nagyon is észnél vannak, Jankó! – legyintett
Szilágyi Mihály. –
Alaposan felkészültek a pogány kutyák! Itt van a teljes
török hadsereg!
– A másik lehetőség sem egyszerűbb: a kétezer harci szekér
és a terep
adta lehetőségeket kihasználva elsáncoljuk magunkat itt, a
dombon, és
várunk, amíg Szkander bég meg nem érkezik. Együtt majd csak
kitörünk
szorongatott helyzetünkből!
– Ha táborba zárkózunk – mondta nagy óvatosan Székely
János bán
–, akkor vissza kell húzódnunk erről a helyről a Lab-patak
partjáig, hogy
a lovakat itatni tudjuk. Így viszont elveszítjük a
Murád-sírdomb adta
magaslati előnyöket.
Hunyadinak ez nagyon nem tetszett.
– Kell nekem az a domb! Az a patak semmitől
sem fog megvédeni
minket! Szekérvárba zárkózni: lassú halál! Én nem védekezni
szeretnék,
hanem támadni!
A sátorba ebben a pillanatban verejtékező futár
tántorgott be, de
kapkodnia kellett a levegő után, hogy el tudja
nyögni a hírt. Az újabb
rossz hírt…
 – Kormányzó úr! A törökök megpróbálnak kicsalogatni
minket a
Murád-domb védelméből! Portyázóik átkelnek a Lab-patakon, és
akadályozzák az itatásunkat! Föntebb meg lecsaptak a
takarmányos
szekereinkre!
Hunyadi lehajtotta a fejét.
– Vagyis nagyjából ugyanazt akarjuk mindketten – mosolygott
bágyadtan Hunyadi. – Hogy kezdeményezzünk mi, hagyjuk el a
domb
magaslatait, és támadjunk egyenest nekik!
– De hiszen ez öngyilkosság! – szörnyedt el Dan
vajda. – Ha
elhagyjuk a sáncainkat, egyenként mészárolnak le minket!
Elment az
eszetek, magyarok? Nem látjátok, milyen sokan vannak?
– Általában nem számláljuk az ellenséget – vont vállat Jankó.
– Csak
a csata végén a holtakat.
– Most majd Murád számlálja a mi tetemeinket! – az oláh
füstölögve
kirúgta maga alól a széket. – Legyen eszetek, barátaim!
Harmincezer
keresztény vitéz élete múlik most rajtunk!
– Dan vajdának annyiban igaza van, hogy most a domb
sáncai
jelentik az egyetlen biztonságos pontot a fennsíkon –
mormolta Székely
János bán. – Jankó, kérlek, várjunk! Várjunk egy kicsit!
Ha Murád
támadást indít, összehasonlíthatatlanul jobbak a pozícióink a
dombon!
Hunyadi körbepillantott a csapatvezérek arcán. Saját
emberei
bármire készen álltak, a többiek viszont szemmel
láthatóan a jelenlegi
táborban maradás mellett voltak.
– Várunk! – egyezett bele megadóan. – Abból még nem lehet
baj, ez
igaz. A meglepetés ereje már úgyis elveszett. Kövessetek!

20.

RIGÓMEZŐ (KOSOVO POLJE), TÖRÖK BIRODALOM,

A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA, DÉLUTÁN

A két sereg oly távol volt egymástól, hogy utóbb egyik

fél sem tudta
megfejteni, pontosan mi is történt. A magyarok arra gyanakodtak,
hogy
Murád ki akarta csalni a sírdomb védett állásaiból őket,
s ezért kósza
akindzsiket küldött a bosszantásukra. A törökök ezzel
szemben azt
tapasztalták, hogy a mindkét oldalon fegyverben álló, fel
s alá
nyargalászó, dicsőségvágytól megittasult ifjak akaszkodtak
össze a
kiterjedt sík közepe táján. Utóbbi lehetett a valós ok:
Pristina házikóitól
nyugatra egyszer csak hatalmas porfelhő támadt, és mindkét
sereg
meghallotta az ádáz fegyvercsörgést.
– Kezdődik? – nyújtogatta aggodalmasan a nyakát Dan
vajda. – Mi
folyik ott?
– Ki akarnak csalni a dombról – vélte Hunyadi. –
Várunk! Az ágyúkat
azonban töltsétek meg, és ha felbukkanna az ellenség,
pörköljetek
közéjük!
A középtájon folyó csatározást elfojtandó Murád egy ezerfős akindzsi
csapatot küldött ki, kergesse vissza a nyughatatlan vérű
magyarokat,
vagy ha ezt nem tudja, csalja ki őket egészen az
állásaikból.
Feldübörögtek a paripák patái, megremegett a föld,
ahogy a Sitnica
túlsó partjáról megindult az ezer lovas. Fröcskölve átkeltek a
folyón, és
Pristina felé száguldva nekirontottak a középen csatározóknak.
A magyar vitézek látták, hogy ennek fele sem tréfa,
vágtattak is
vissza igen sebesen, hogy ne söpörje el őket a túlerő.
Hunyadi elégedetten bólogatott.
– Ha a mieink már biztonságban vannak, minden
ágyúval tűz!
Nemsokára felbömböltek a bombardák, a houfnicék, a
kézipuskák:
olyan elementális erejű sortűz záporozott a közeledő lovasokra,
amilyet
egyetlen török sereg sem tapasztalt soha.
Áthatolhatatlannak tűnő
füstfelhő burjánzott a domb körül, azon túlról csak fájdalmas
üvöltés
visszhangját hozta a szél.
Hunyadi elvigyorodott.
– Csak megérte elhozni ezt a rengeteg ágyút!
Szilágyinak különösen tetszett a látvány, csípőre tett kézzel
bámulta,
ahogy az eloszló füstfelhőn túl veszettül vágtatnak vissza az
akindzsik a
Sitnicán túlra.
– Nézd, hogy szaporázzák! Most már legalább tudják, hogy nem
üres
kézzel jöttünk istenhozzádot mondani a szultán őfelségének!
Hunyadi figyelte a visszafelé porzó törököket.
 – Várunk, barátaim! Mindenki húzódjon vissza a sáncok
mögé!
Időközben kiderült, hogy északról, a Lab-patakon túlról
is rájuk
zúdult egy puhatolózó támadás, de azt is könnyűszerrel
visszaverték.
Hunyadi úgy ítélte meg, Murád egyelőre nem próbálkozik
újabb
bosszantásokkal.
– A sírdomb tetején leszek! – vetette oda
Szilágyinak. – Megnézem
magamnak Murád emlékkövét!
A kőtömb hatalmas szarkofágot mintázott, rajta perzsa
és török
feliratokkal.
Jankó megállt az emlékmű előtt, és lehajtott fejjel
imádkozni kezdett.
Még a feléig se jutott az imának, amikor Székely
János és néhány igen
vidám embere kapaszkodtak fel a domb oldalán. Hunyadi már
csaknem
rájuk ripakodott, hogy miért nem hagyják békén, amikor meglátta,
hogy
egy sebesült, megkötözött szpáhi tisztet lökdösnek maguk előtt.
– Hát ezt a jómadarat hol fogtátok?
– A Lab túlsó oldalán, Jankó! Hoztuk nyelvnek!
Hunyadi legyintett.
– Ugyan mit tudna mondani, amit ne látnánk a saját szemünkkel
is?
Azért hallgassátok ki, aztán vezessétek körbe a táborban, hogy
mindent
alaposan szemügyre vehessen.
– Tessék? – kerekedett el Székely János szeme. –
Még hogy mi
magunk mutassuk meg neki a tábort?
– Utána pedig engedjétek szabadon. Mesélje csak el Murádnak,
mennyi tűzfegyverünk van.
A bán vállat vont.
– Biztos, hogy ez jó ötlet, Jankó?
– Biztos. Tegyétek, amit parancsoltam!
Hunyadi arra számított, hogy a nagyszámú, jól felszerelt szekér,
a
tűzfegyverek mennyisége és minősége újdonságként hat majd a
szpáhi
tisztre. De amikor körbevezették, a török csak lenézően
mosolygott.
– Miért mutatjátok meg nekem ezt a halom ócskavasat?
Brankovicstól pontosan tudjuk, mennyi ágyútok és
kézipuskátok van.
Tudjátok meg, hitetlenek, az én uramnak, a fényes
tekintetű Murád
szultánnak sokkal több puskája van, és ágyúból is többet
sikerült
idevontatnunk!
Székely János bajsza lekonyult ennek hallatán.
– Hiszi a hóhér!
A szpáhi vigyorogva válaszolta:
– Majd holnap meglátjátok, gyaurok! Megtapasztaljátok a
dzsihád
öklének erejét, midőn lesújt rátok a mennyek villáma!
– Dobjátok ki a táborból – parancsolta Székely János
kedveszegetten.
– Megjelentem a kormányzó úrnak, miket hordott itt
összevissza ez a
kontyos!

21.

A szpáhi kapott egy lovat, azzal visszanyargalt a

Sitnica túlsó partjára, és
jelentette Murád szultánnak, hogy mit látott.
Nem sokkal később lángba borultak a környező
falvak, és a török
sereg elkezdett tábort bontani. A Sitnica innenső partján
száguldozó
akindzsik fejvesztve úsztattak át, s nyargaltak tovább dél felé
a túlsó
parton.
– Elvonulnak! – ujjongott Szilágyi a domb tetején. –
Látjátok,
barátaim? Mégiscsak megrettenti őket ez a tűzerő! Isten
áldja meg a
fegyverkovácsokat! Isten áldja az ágyúöntőket! Legyen
áldott minden
huszita kovácsmester, aki minket szolgál!
Hunyadi elgondolkodva figyelte a törökök sietős mozdulatait.
– Készüljetek, fiaim! Hamarosan támadunk!
A csapatvezérek torkában gombóc gyűlt.
Igaz lenne, hogy ilyen könnyen megrettent az ellenség?
Lehetséges
volna, hogy valóban nem készültek fel ekkora tűzerőre?
– Mind a harmincnyolc zászlóalj: nyeregbe! – mennydörögte
Hunyadi
János, Magyarország kormányzója. – Lehet, hogy csak
megtévesztés, de
felülkerekedünk rajtuk! Elsöpörjük őket a túlsó partról!
Fegyverbe!
Fegyverbe mindenki!

22.
Késő délután volt, kósza októberi napfény simogatta a
fűszálakat a
rigómezei sík felett. Dübörgött a föld, hullámzott a mező a
török paripák
patáinak százezreitől nyögve. Legalább hatvanezer anatóliai és
ruméliai
szpáhi vágtatott hátra, el a harcmezőtől, mintha
olyasmi jutott volna a
tudomásukra, amitől elemi rettegés lett úrrá rajtuk.
Szóltak a török kürtök, nyavalyogtak a cifra
sípjaik, visszavonulót
dübörögtek a szultáni dobok. Hatalmas porfelhő kélt a
messzeségben,
ahogy Isten árnyékának serege, alakulat alakulat után elhagyta
a
harcmező szélét, és felfelé araszolt a Sitnicán túli
dombokra.
– Nyeregbe! – adta ki a parancsot Hunyadi. – Isten
legyen velünk,
fiaim, és a mi fegyvereinkkel!
– Istenért, a hazáért, előre! – kiáltották a
csapatvezérek.
Jankó utoljára még visszafordult a vörös vezéri
sátorpalota felé, s
látta, hogy Vojk rohan felé eszeveszetten.
Rosszat sejtve bevárta.
– Mi baj, fiam?
– Megindult a szülés! – zihálta a kölyök, s
hétrét görnyedt a
kimerültségtől.
– Talán a győzelmem tanúja lesz, mire világra jő! –
mosolygott
Hunyadi, és megsimította Vojk fejét. – Eriggy vissza,
és vigyázz
édesanyádra! Hamarost visszatérünk!
Lehúzta sisakrostélyát, és szembenézett az ellenséggel.
A következő pillanatban feldübörögtek a magyar hadsereg
lovainak
patái is.
Kezdetét vette a rigómezei ütközet…

Vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan. Talpig vasban,

fémkesztyűs
kezében csatapallossal. Sisakja nyílásán át a messzeségben
még alig
látszanak kibontakozni a török vonalak a folyó mögött.
Hunyadi János vágtat, száguld embereivel, a sereg
java részével. A
föld csaknem beszakad alattuk, tomboló robajlás remegteti a
mezőt.
Kürtök rivallanak, hátul csatadobokat püfölnek veszettül.
Támadás!
Támadás!
 Hunyadi vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan. Hogy nem érzi
a
veszélyt? Nem sejti-e a csapdát? Dehogynem érzi. Sejti
bizony. Ám sok
esztendő tétlensége, szócséplése számára itt, ezen a
baljós fennsíkon
most véget ér.
Mindenek ellenére is…
A hétpoklok összes ördöge ellenében is, át fog törni
az ellenség
sorain!
Hisz magában.
Hisz az embereiben.
A fiaiban.
Az isteni gondviselésben.
Ha Murád csapdát állít neki, majd maga esik bele; ez a nap
meghozza
a magyar fegyverek számára a nem várt diadalt.
Mindenek ellenére, csak azért is, csak azért is…
– Isten velünk! Előre!
– Fújjátok a kürtöket, hangosabban! Előre!
– Előre!
Hunyadi János vágtat, mámoros örömmel, felszabadultan.
 EPILÓGUS

1.

HUNYAD VÁRA, ERDÉLY, MAGYAR KIRÁLYSÁG,

A. D. 1448. MINDSZENT HAVÁNAK 17. NAPJA

A nagyasszony elgondolkodva figyelte a Cserna túlpartján

lovagolni
tanuló Mátyást. A fiú módfelett ügyesnek bizonyult, úgy ülte
meg nyereg
nélkül a szürke pejt, mintha annak hátára termett volna.
Mátyás körbeügette a vezetőszárat tartó, fekete ruhás
embert, és
időnként felkacagott. Roppantul élvezte a szabad levegőt
és a
testmozgást – ami nem ment csodaszámba, hiszen Szánoki uram
latinleckéi és históriaórái már alaposan megfeküdték a gyomrát.
Szilágyi Erzsébetnek egyrészt repesett a szíve,
másrészt valami
szorongatta is a torkát, ahogy a fekete ruhás férfit és
a fiát nézte. Titusz
megbízható embernek bizonyult, imádta Mátyást, és szívesen
tanítgatta
íjazni, kardot forgatni, lovagolni. Mégis, lappangott valami
ebben a
néma, örökké szomorú férfiben, ami nem hagyta nyugodni a
nagyasszonyt.
– Szóljak Mátyás úrfinak, hogy jöjjék vacsorálni? –
állt meg az
ajtóban Ferenc deák. – Menten kongatnak a kápolnában.
– Várj még! – felelte a nagyasszony. Nem tudta
levenni szemét a
fiáról, akit rég látott ennyire felszabadultnak és könnyednek.
– Neked mi
a véleményed Tituszról, várnagy uram?
Ferenc deák a feje búbját vakargatta.
– Mi lenne? Mindenki kedveli, asszonyom: segítőkész,
lelkes, és
azonnal ott van, ahol munka gyűlik. Az őrségben is
hasznát látom, a
kiképzésben is. Remek katona, de nem árulja el, hol és ki
képezte ilyen
ügyes vitézzé.
Hát éppen ez volt, ami aggasztotta a nagyasszonyt.
 – Kérlek, Ferenc, tartsd rajta a szemed, jó? A
kedvemért!
A várnagy csodálkozott erősen.
– Valami baj van vele?
– Nem tudom… Csak egy megérzés… Egy rossz megérzés… Nem
akarom a másik fiamat is elveszíteni, Ferenc! Érted?
A várnagy mosolyogva bólintott.
Ezek az asszonyok néha nagyon aggodalmasok tudnak
lenni,
különösen, ha kölykeikről van szó. Hiszen hát mindenki úgy félti
Mátyás
úrfit, mint a szeme fényét.
Mi baja lehetne?
Itt, Hunyad várában megbízható emberek közt van.

2.

– Még! Még! – kiabálta Hunyadi Mátyás, és nagyokat

kacagott hozzá. –
Gyorsabban! Gyorsabban, Titusz!
A fekete ruhás vitéz mosolygott, de mosolya oly
zord volt, mintha
ríni készülne épp. A fiú már megszokta ezt, s noha kezdetben
tartott a
fekete embertől, mostanra nagyon megszerette a néma férfit.
Titusz intett, hogy elég, és a vezetőszárat mind
szorosabbra húzta,
hogy a pej szűkülő körei lelassítsák.
Mátyás ügyesen lehuppant az állat hátáról, és elterült
a fűben.
Valahol a Kárpátok felől megdördült az ég, eső előszele
söpört végig a
mezőn.
– Ágyúznak? – kérdezte Mátyás.
Titusz nemet intett.
– Tudtad, hogy az édesapám messzi idegenben harcol most
is? Lehet,
hogy az ő ágyúinak dörejét hozza a szél.
– Kizárt dolog – mosolygott Kamonczi Titusz.
Mátyás először fel sem fogta, hogy a fekete ruhás
megszólalt, beletelt
néhány pillanatba, mire eljutott tudatáig, hogy a mély,
zengő hang a
férfié.
– Te… Te tudsz beszélni? – hebegte döbbenten.
Titusz elmosolyodott, s ezúttal mosolya még nyugtalanítóbbra
sikerült, mint valaha.
– Tudok. De legyen ez a mi kettőnk titka,
Hunyadi Mátyás. Rendben?
– Nem mondom el senkinek! – emelte esküre a kezét
a fiú nagy
komolyan. – És miért színleled, hogy néma vagy? Mindenki
azt hiszi,
hogy nem tudsz beszélni…
– Majd megtudod, Hunyadi Mátyás! Majd megtudod! – A
fekete
ember mosolya immár nyugtalanító vicsorba torzult. –
Hamarosan
megtudod!
 FÜGGELÉK

I.

DRAMATIS PERSONAE

A regényben szereplő karakterek döntő többsége létező személy

volt. Az
itt következő felsorolás elsősorban a regény szereplőit sorolja
fel,
természetes hát, ha köztük fiktív vagy létező, azonban a
valóságostól
eltérő, más tulajdonságokkal bíró karaktereket is találunk.
A teljes egészében fiktív szereplőket dőlt betűvel
szedtük. Ugyancsak
dőlt betűvel olvashatják azokat az információkat a
szereplőkről, melyek
történelmi tényekkel nem bizonyíthatóak.

A HUNYADIAK, ROKONSÁGUK, FAMILIÁRISAIK

Hunyadi János
Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia. Ősei havasalföldi kun
kenézek
voltak, rokonságban a fejedelmi Basarab-családdal. Pályafutása
során
előbb szörényi bán volt, később erdélyi vajda (1441–46),
nándorfehérvári kapitány, temesi ispán, majd Magyarország
kormányzója (1446).
Ifjúkorában Stefan Lazarevics szerb despota apródjaként
szolgált
Nándorfehérvárott, majd Zsigmond hívására tért haza, és
többek között
Ozorai Pipó és a Csáki família szolgálatában állott. A
galambóci ostromot
követően rövid időre az Újlakiak udvarában találjuk, majd
a király
zsoldjában lovagként Budán. 1431-től 33-ig a milánói
Filippo Maria
Visconti herceg seregének condottierije a Velence ellen vívott
háborúban.
Részt vett Zsigmond magyar király császárrá koronázási
ceremóniáján
Rómában. Hazatérte után az uralkodó a csehországi és
észak-
magyarországi hadszíntérre vezényelte a husziták elleni
harcokba. A
királyi tanácsban is helyet kapott. 1439-től szörényi bán.
Habsburg
Albert király halála után a lengyel Jagelló Ulászló
megválasztásáért
harcolt Albert utószülött gyermeke, László király ellenében.
Ulászló
bizalmasaként legyőzte az ellenpárt seregét Cikádornál,
aminek
jutalmaként Újlaki Miklóssal közösen erdélyi vajda és temesi
ispán lett.
1441-ben vereséget mért a Szerbiában fosztogató törökökre, majd
Szendrőnél megverte Iszhák béget. 1442-ben kora tavasszal
jelentős
török erők törtek Erdélyre. Mezid bég először legyőzte Hunyadi
sebtiben
összegyűjtött kisszámú erőit Marosszentimrénél, ám ezt követően
Szeben
mellett, a Vaskapu-szurdoknál a vajda a fegyverbe
szólított parasztok
segítségével megsemmisítette a török hadakat. Ugyanebben az
évben
Havasalföldön is legyőzte a törököt, melyet ezúttal Seháb
ed-Dihn
beglerbég vezetett.
1443. július 22-én Hunyadi vezetésével indult meg
a balkáni
hadjárat, mely célul tűzte ki a törökök Európából való
kiűzését. A
csaknem fél éven át tartó, ezért többnyire „hosszú
hadjáratként”
emlegetett katonai vállalkozás során a magyar sereg
jelentős szerb és
bolgár területeket szabadított fel, több csatában verte meg a
törököket. A
Zlatica-hágónál azonban Hunyadi erői nem tudtak áttörni, ezért
kénytelenek voltak visszavonulni. A hazaút alatt még
többször mért
vereséget Hunyadi az őt üldöző oszmán hadakra.
1444-ben a pápa által megszervezett nemzetközi
szövetségben, az
utolsó európai keresztes hadjárat vezéreként Hunyadi János
mintegy 18–
20 000 fős sereget vezetett a Balkánra. A cél ezúttal
is a török kiűzése
volt a kontinensről.
A vesztes várnai csata után hosszas viszontagságokat
követően tért
haza; előtte Havasalföldön Vlad Dracul vajda vetette
fogságba.
Magyarországra visszatérve az országgyűlés a rend fenntartására
hivatott
hét kapitány közé választotta. 1445 nyarán Zsarnó mellett
szétvert egy
fosztogató török sereget. A nyár végén az al-dunai
hadjáratra indult,
melyen a Waleran de Wavrin admirális vezette keresztény
flotta és Vlad
Dracul is részt vettek. Utóbbit néhány hónappal
később letaszította a
havasalföldi trónról, és helyébe saját vajdajelöltjét ültette.
Hunyadit 1446 nyarán a Rákos mezei országgyűlés
kormányzóvá
választotta. Ebben az esztendőben hadjáratot folytatott
Cillei Ulrik és
Habsburg Frigyes ausztriai tartományai ellen is.
1448 szeptemberében indult mintegy harmincezres sereg élén
újabb
hadjáratára Murád szultán ellen.

Horogszegi Szilágyi Erzsébet

Hunyadi János felesége, Szilágyi László bácsi ispán
és Belléni Katalin
leánya. 1410 körül születhetett, valószínűleg Horogszegen.
Családja a
Garázda nemzetséghez tartozik, így távolabbi rokonságban állt
Vitéz
János későbbi esztergomi érsekkel és Janus Pannonius költővel
is.
Bátyja, Szilágyi Mihály, a Hunyadi család tagja,
Hunyadi híres
hadvezére. Másik fivére, Osvát Galambóc 1428-as ostrománál
Hunyadi
János kezétől lelte halálát. 1428 körül mehetett nőül
Hunyadi Jánoshoz,
akinek két fiút szült, Lászlót és Mátyást.

Hunyadi László (Lackó)

Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. Gyermekkorát Hunyadon
töltötte,
javarészt atyja távollétében, később a kun Matkó felügyelete alatt
a Temes-
szigeten. Nándorfehérvár 1440-es ostroma után esztendőkön át
barangolt a
török területeken. A hosszú hadjárat idején érkezett haza
Magyarországra.

Hunyadi Mátyás
Hunyadi János és Szilágyi Erzsébet fia. 1443-ban született
Kolozsváron.
Atyja halála után 1457-től magyar király.

Hunyadi Iván
Hunyadi János öccse, Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzsébet
fia. Bátyja
oldalán harcolt az 1430-as évek második felében, és az
1440-es évek első
felében. Ő is szörényi báni címet viselt, karrierje
bátyjáéval együtt
emelkedett. Az 1442-es marosszentimrei ütközetben veszítette életét.

Hunyadi Vajk
Both fia Csorba fia, Hunyadi János atyja. Ő kapta
Zsigmond királytól
Hunyad várát 1409-ben.

Hunyadi Vajk
Hunyadi Vajk és Morzsinai Erzse fia, János és Iván öccse.
Gyermekként
meghalt.

Hunyadi Vajk
Hunyadi Iván és Ecsellő fia. 1446 után Hunyadi János neveli.

Horogszegi Szilágyi Mihály

Szilágyi Erzsébet bátyja, Szilágyi László bácsi ispán és
Belléni Katalin fia,
Hunyadi harcostársa egész életén át, hadainak, bandériumainak
vezetője.
A törökök Kara Mikhálként, a szerbek, horvátok Cserni
Mihalként
(Fekete Mihály) is ismerték. Hunyadi János életében nem
töltött be
magasabb tisztséget.

Báthori Margit
Báthori István országbíró és Rutkai Borbála lánya,
horogszegi Szilágyi
Mihály hitvese.

Horogszegi Szilágyi Ilona Jusztinia

Horogszegi Szilágyi Mihály és Báthori Margit leánya. (A
történelmi valóság
szerint valószínűbb, hogy Szilágyi Osvát lánya volt.)

Zrednai Vitéz János

Zrednamelléki Gelét fia Dénes és Garázda Borbála fia,
Hunyadi János
barátja. A királyi kancellária írnoka, később a
királyi titkos kancellária
protonotáriusa, zágrábi őrkanonok, majd váradi püspök, végül
esztergomi érsek. A Hunyadi fiúk, László és Mátyás
nevelője, a
humanista kultúra lelkes híve és terjesztője. 1445 végétől
váradi püspök.

Hunyadi Klára
Hunyadi János húga, Dengelegi Pongrácz György felesége,
a későbbi
Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda édesanyja.

Hunyadi Erzsébet
Hunyadi János húga, Szentgyörgyi Székely János
felesége. Az ő fiuk,
Szentgyörgyi Székely Tamás Hunyadi zászlóhordozója, majd 1450 és
1462
között várnai perjel, a magyarországi johanniták vezetője.
Hunyadi Mária
Hunyadi János húga, Argyesi Manzilla, havasalföldi bojár felesége.
Férjét
a Hunyadi-párti urak végezték ki politikai okból. Unokája,
Oláh Miklós,
neves humanista történész, esztergomi érsek.

Dengelegi Pongrácz György

Káta nembéli nemes család leszármazottja, felesége Hunyadi János
húga,
Klára volt. A Hunyadi família oszlopos tagja, a vajda
hadjáratainak egyik
jeles vezére. Sógora megtette alvajdának, a korábbi alvajdával,
Vízaknai
Miklóssal együtt. Az ő familiárisa volt Egyed fia Nagy
Simon, talmácsi
várnagy, Mátyás király későbbi híres hadvezére. Az 1444-ben
megvívott
várnai ütközetben esett el.

Szentgyörgyi Székely Tamás

Székely János és Hunyadi Erzsébet fia, Hunyadi
bandériumának
zászlótartója, később magyar főúr. 1445 után horvát-szlavón
bán, 1450
és 1462 között vránai (aurániai) perjel, a magyarországi
johannita
lovagok vezetője.

Szentgyörgyi Székely János

Ismert még Banovics Szekula, Székely János bán néven is.
Székely Tamás
zászlótartó apja. Felesége Hunyadi Erzsébet volt. Hunyadi
oldalán
küzdött a vajda legtöbb hadjáratában.

Dengelegi Pongrácz János

Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára fia. Mátyás
idején három
alkalommal is betöltötte az erdélyi vajda tisztségét,
emellett szörényi
bán, temesi ispán és királyi asztalnokmester is. Bátyja
halálát
megbosszulandó 1463-ban ostrom alá akarta venni Kolozsvárt
is, de
unokatestvére, Mátyás király lebeszélte erről. 1476-os
halála pontosan
egybeesett Mátyás és Aragóniai Beatrix esküvőjével, és ez
alkalomból
udvari gyászt rendeltek el.

Dengelegi Pongrácz László

Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára fia, a
későbbi erdélyi
vajda, Péter bátyja. Egyetemi tanulmányait követően a
kolozsmonostori
bencés apátság kormányzója. A kolozsvári polgárok egy vitás
birtokügy
miatt 1463-ban megölték.

Dengelegi Pongrácz Borbála

Dengelegi Pongrácz György és Hunyadi Klára leánya, a
későbbi erdélyi
vajda, Péter húga. Férje Rozgonyi Sebestyén királyi
főlovászmester,
erdélyi vajda, valamint pozsonyi ispán volt.

Dengelegi Pongrácz András

Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda fia. Királyi pohárnokmester
volt,
1464-ben veszítette életét a boszniai háborúban.

Dengelegi Pongrácz Katalin

Dengelegi Pongrácz János erdélyi vajda lánya. Férje Újlaki
Lőrinc, Újlaki
Miklós fia volt.

Rozgonyi Sebestyén
Királyi főlovászmester, erdélyi vajda, valamint pozsonyi
ispán. Felesége
Dengelegi Pongrácz Borbála volt.

Rozgonyi László
Rozgonyi Sebestyén erdélyi vajda és Dengelegi Pongrácz
Borbála fia.
1481-ben nándorfehérvári kapitány.

Vingárti Geréb János

A Hunyadi família oszlopos tagja, 1458 és 1459 között
erdélyi alvajda. A
Kacsics nembéli nemesi család leszármazottja. Az Anjou
királyok idején
lettek szász gerébek, innen a család neve is. A XIV. század
elején Küküllő
megye délnyugati részén, Zsitvén, Balkácson voltak birtokosok,
de
később, kikopva ezen birtokaikból, a megye távolabbi részeibe
húzódtak.
Kiterjedt rokonságuk, ismeretségük jelentette a Hunyadi-párt
egyik
legstabilabb oszlopát Erdélyben. Geréb János felesége
horogszegi
Szilágyi Zsófia, Szilágyi Erzsébet húga volt. Rokonságukba
tartoztak a
Harinnai Farkasok, a Farnasi Veresek, a Peresek, a
Gerendiek, a
Kecsetiek, az Agmándiak, a Szilvásiak.
 1441. május 14-én Hunyadi neki adományozta Tárnok Demeter több
Fejér megyei birtokrészét is Újfalu, Bece, Nádverem
településeken, holott
ezeket korábban Kamonyai Simonnak szánta.
Részt vett Hunyadi döntő ütközeteiben, s a vajda,
később a
kormányzó feltétlen párthívei közé tartozott. Utóbb Hunyadi
görgényi
várnagya lett, valamint a székely perek intézésével megbízott
bírója.

Horogszegi Szilágyi Zsófia

Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin
leánya, Vingárti Geréb
János felesége. Nővére a kormányzó, Hunyadi János felesége volt.

Vingárti Geréb István

Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.

Vingárti Geréb Lőrinc

Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia
– gyermekként
meghalt.

Vingárti Geréb Péter

Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia. Mátyás
az 1471-es
összeesküvés idején rábízta a Felvidék katonai
kormányzatát, 1478–79
között bárói rangra emelte, és kinevezte erdélyi
vajdának. 1486–89
között ajtónállómester. 1489-ben a király felmentette a
tisztségei alól,
ezért fivérével, Mátyással 1490 után szembefordultak Corvin Jánossal.
1500-tól haláláig, 1503-ig az ország nádora volt.

Vingárti Geréb Mátyás

Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.
Horvát-szlavón
bán volt 1483–89 között. A király 1489-ben őt is
felmentette tisztségei
alól, ami oda vezetett, hogy a király unokatestvérei
szembefordultak
Corvin Jánossal.

Vingárti Geréb László

Vingárti Geréb János és horogszegi Szilágyi Zsófia fia.
Erdélyi püspök
(1475–1501), majd kalocsai érsek (†1501–1502).
Horogszegi Szilágyi Orsolya
Szilágyi László bácsi ispán és Belléni Katalin
leánya. Férje Rozgonyi
János erdélyi vajda, később országbíró volt. Házasságából két
fiú és egy
leány született. Szilágyi Orsolya vélhetően még Mátyás trónra
lépése
előtt elhunyt, két fiuk pedig korán meghalt.

Rozgonyi János
Horogszegi Szilágyi Orsolya férje. Többször töltötte be az
erdélyi vajdai
címet, később országbírói rangra emelkedett.

Rozgonyi Apollónia
Rozgonyi János és Horogszegi Szilágyi Orsolya leánya. Férje
Csáki
Ferenc székely ispán, majd bihari ispán volt.

Oláh István
Hunyadi Mária és a havasalföldi vajdai családból
származó Argyesi
Manzilla fia. A Hunyadi család híve és támogatója,
Szászváros
királybírája, az erdélyi sóbányák, a sókamara vezető
tisztviselője.
Testvére, Máté szintén szászvárosi királybíró volt.

Oláh Máté
Hunyadi Mária és a havasalföldi vajdai családból
származó Argyesi
Manzilla fia. A Hunyadi család híve és támogatója,
szászvárosi
királybíró, István fivére.

Oláh Miklós (latinul Nicolaus Olahus)

Nagyszeben, 1493. január 10. – Pozsony, 1568. január
15. Humanista
történész, esztergomi érsek, Hont vármegye főispánja, királyi
helytartó,
Németalföld régense. Oláh István és Huszár Borbála fia. Apai
nagyatyja a
havasalföldi vajdai családból származó Argyesi Manzilla,
nagyanyja
Hunyadi Mária. Édesanyja, Huszár Borbála szintén a
Hunyadiakkal
rokon famíliákkal, a Bogáthiakkal és Gerendiekkel volt
családi
kapcsolatban.

Vízaknai Miklós
Hunyadi-párti főúr, már Hunyadi vajdaságát megelőzően is
erdélyi
alvajda. Ő felelt az erdélyi sókitermelés és
kereskedelem biztonságáért.
Élete végéig kitartott Hunyadi hűségén, intézte az erdélyi
vajdaság
ügyeit. 1447-ben az országnak tett hű szolgálataiért
birtokadományban
részesült.

Thuz János
Pozsonyi születésű zsidó, Feuer Júda néven látta meg a napvilágot.
A huszita
háborúk idején került Hunyadi környezetébe,
kikeresztelkedett, birtokainak
sáfárja lett. Később Laki Thuz János néven magyar főúr, horvát
bán.

Thuz Osvát
Thuz János testvérbátyja, Vitéz János neveltje, később
Laki Thuz Osvát
néven zágrábi püspök.

Thuz Dávid
Thuz János és Osvát öccse, Konstantinápolyban nevelkedett
Mose ben
Jahmun házában.

Filipesi Albert
Itáliai születésű, Hunyadi János íródeákja. Anyja a Bihar megyei
Tordai
család tagja volt, atyja olasz zsoldos.
Nándorfehérvár 1440-es ostroma
után másfél évig török fogságban tolmács.

Kamonyai Simon
Hunyadi János vazallusa, fegyvertársa, Vajk vitéz barátja.
Ő felelt a
Hunyadi fiúk katonai neveléséért. A krónikák szerint az
1442 tavaszán
vívott vaskapui ütközetben Hunyadi vértjét magára öltve
vállalta a
biztos halált a vezér életben maradásáért cserébe.
Hőstette nemcsak
Hunyadi életét mentette meg, de ezáltal a győzelmet is
elhozta a
magyarok számára.

Kamonyai Miklós
Vélhetően Kamonyai Simon unokaöccse. 1452-ben gyulai várnagy.

Matkó
Az ulas kunok utolsó, Erdély földjére szakadt bégje,
Turgony és Orgond
vezérek leszármazottja. Hunyadi Vajk és János, majd László
nevelője. Idős
korára Hunyadi engedélyezte számára, hogy a Temes-szigeten
telepedjen le.
Itt, mostoha körülmények között nevelte az ifjú Hunyadi
Lászlót.
Nándorfehérvár 1440-es ostroma után Lászlóval éveken át
Törökországban
kóboroltak. Hazatérte után 1444-ben halt meg Hunyadon.

Ecsellő
A makszondi kun törzsek kenézének leánya, Hunyadi Iván nomád
szertartással, tehát nem törvényesen elvett felesége,
gyermekének, Vajknak
édesanyja. 1446-tól Hunyadi Jánost kíséri el hadjárataiba.

Farnasi Veres Dénes

Befolyásos, vagyonos erdélyi család vezető alakja. Kiterjedt
birtokokkal
rendelkeztek, főképp Kolozs és Torda megyékben. Előbbiben
harminc
helység volt a nevükön. Rokonságukba tartoztak a
Gyerőmonostori
Kemények, a Tuzsoni Bolgárok, a Nagyvölgyiek, a Peresek,
a Gerendiek.
1437-ben a parasztfelkelők elleni nemesi had egyik
hangadója, a
parasztokkal folytatott béketárgyalások nemesi résztvevője.
Albert király halála után Erzsébet királyné küküllővári
várnagya.
1440 áprilisában Erzsébet királynétól birtokadományt kap
várnagyi
szolgálataiért. 1441 elején Ulászló király hűtlennek
nyilvánítja, mivel
kétségtelenül a királyné pártján áll. 1441 tavaszán Hunyadi
fegyverrel és
meggyőzéssel kényszeríti Ulászló, illetve a saját
pártjára. Ennek
következtében 1441 áprilisában Ulászló visszavonja azon
birtokadományait, melyeket Farnasi Veres Dénes és rokona, Nagyvölgyi
László, illetve feleségeik birtokaira (összesen 17 falu)
korábban tett
másoknak, mivel meggyőződött feltétlen hűségükről, Nagyvölgyi
László
például jó szolgálatokat tett neki a koronázás óta.
Hunyadi ennek ellenére rögtön az erdélyi vajdai címének
átvételekor
megszállta Farnasi Veres Dénes három faluját: Harit,
a Kolozs megyei
Ölyvest és a Fejér megyei Buzásbocsárdot, sőt mint a
károsult
panaszolta, még a királynétól hozott felmentő levelekkel sem
törődött.
(Hunyadi később Ölyvest visszaadta Farnasi Veres Dénesnek,
Bocsárd
ellenében viszont a két Fülpöst engedte át a Veres-
Kecseti atyafiságnak).
Ezek után Farnasi Veres Dénes részt vett és hősiesen
harcolt a
marosszentimrei és a Vaskapu-szurdoki csatákban.
1443 tavaszán – a hosszú hadjárat előkészítésekor –
egy rokonával,
Gerendi Lászlóval együtt Hunyadi kíséretében Budán volt
elfoglalva, s
éppen ezért közmegegyezéssel elhalasztották birtokosztályra vonatkozó
egymás közti tárgyalásaikat.
Ulászló király 1444. január 25-én, Nándorfehérvárban
kelt
okleveléből kiderül, hogy Farnasi Veres Dénes folyamatosan részt vett
a
vajda törökellenes harcaiban. „Több csatában, melyet vajdánk
a vad
törökkel mindig győzedelmesen vívott, mindenkor a vajda
oldalán vett részt,
legutóbb, a hosszú hadjáraton annak minden egyes
csatájában János vajda
zászlóját hordozta… s eközben két sebet kapott.” Vitézi
tetteiért mind a
királytól, mind Hunyaditól több birtokadományban részesült.

Monoszlai Csupor Ákos

Királyi palotáshadnagy, Hunyadi János parancsnoka és jótevője.

Kendeffy István
A Hunyadiak familiárisa. Hátszeg környéki birtokos családjának
több
tagja Hunyadi hű tisztje volt.

Rusori Ioan (Medveölő Ioan)

Hunyadi hű katonája, a későbbi hadjáratok egyik hőse.

Andrási (Andrássy) Bertalan

Szentgyörgyi várnagy, Hunyadi páncélos lovasságának alvezére.
Részt
vett az 1441-es szerbiai harcokban, majd az 1442-es
marosszentimrei,
majd vaskapui ütközetekben. Az ugyanezen év őszén megvívott
havasalföldi (jalomicai) csatában súlyos sebet kapott,
és egyes
feljegyzések szerint ebben az összecsapásban fojtotta meg
Musztafa török
vezért. 1448-ban, a második rigómezei csatában is Hunyadi
oldalán
küzdött, és itt kapott halálos sebet.

Mészáros István
Hunyad várnagya.

Csolnokosi Jariszló
Hunyad megyei oláh kenéz, Hunyadi Vajk özvegyének, Erzse
asszonynak
a későbbi férje.

Csolnokosi Majs
Hunyadi hű vitéze.

Kacskakezű Ioan
A Csolnokosi rokonság tagja, Jariszló unokaöccse.

Enyed fia Nagy Simon

Talmácsi várnagy, Hunyadi híres kun származású hadvezére.
Mátyás
király későbbi híres hadvezére.

Dóczi Mihály
Korábban a Thallócziak familiárisa volt, majd 1440 után,
amikor
Hunyadi átvette Nándorfehérvárat, a család familiárisa lett. A
beszedett
hadiadókkal sáfárkodott.

Enesei Mihály
Hunyadi adószedője.

Nagydobai Csere Márton

Hunyadi vitéze, Szilágyi Mihály révén távoli rokona.

Csornai Mihály
Hunyadi híve és Hunyad megyei rokona, szörényi bán.

Györgyi Bodó Gergely

Hunyadi familiárisa. 1443-ban tolnai adószedő. 1444-től
erdélyi
társvajda, 1451-ben Hunyadi budai várnagya.

Szepesi László
1448-ban Hunyadi budai várnagya Szobi Jánossal együtt.

Szobi János
1448-ban Hunyadi budai várnagya Szepesi Lászlóval együtt.
Szilasi Vince
Hunyadi követe 1445-ben a burgundiai és franciaországi
udvarokban.
Közvetítette Hunyadi segélykérését a török elleni
háborúhoz, de „szép
szavakon kívül egyebet nem kapott”.

Hunyadi Ferenc deák

Hunyadi várnagya Vajdahunyadon.

Fejéregyházi Bálint
Hunyadi familiárisa, adóbeszedő tiszt.

Berekszói Péter
A török- és Habsburg-ellenes harcok hőse. 1448-ban
Hunyadi címert
adományoz neki. Várnánál a janicsárokkal vívott csatában
súlyos sebet
kapott, majd Ausztriában újabb sebet szerzett. Megrokkant,
így lett
sópecsétőr az erdélyi dési sókamaránál.

Tüzes Orbán
1438-ban Hunyadi szolgálatába állt szászsebesi ágyúöntő mester.
Az 1438-as
Tábor-hegyi ostromnál az általa szerkesztett katapulta lövései
megsemmisítették a cseh–lengyel sereg szekereinek egy részét.
Nándorfehérvár
1440-es ostrománál ő tervezte meg a török sereg egy
részét megsemmisítő
ellenaknát.

Csortosi Ignác
Ung megyei kisnemes, részt vett az 1446-os országgyűlésen.

Detrekeöwi Majs
Ung megyei kisnemes, részt vett az 1446-os országgyűlésen.

Varjasy Isván
Torda megyei nemesember, részt vett az 1446-os országgyűlésen.

Noszlopi Szabó Tiborc

Noszlopi nemesember, Rozgonyi Rajnald bandériumának tisztje, részt
vett az
1446-os országgyűlésen.
Szekér Adriánus
Noszlopi nemesember, Rozgonyi Rajnald bandériumának tisztje, részt
vett az
1446-os országgyűlésen.

Vígh-Tóth József
Noszlopi nemesember, Rozgonyi Rajnald bandériumának tisztje, részt
vett az
1446-os országgyűlésen.

Szenyéri Jakab
Vasvári nemesember, részt vett az 1446-os országgyűlésen.

Szenyéri Andorás
Vasvári nemesember, részt vett az 1446-os országgyűlésen.

A BÉKÉS SZÁNTÓVETŐ LEGÉNYSÉGE

Silkow
Sziléziai rablógyilkos. Megölte a boroszlói bírót, ezért
menekülnie kellett.
Lengyelországban, Csehországban, Felső-Ausztriában halálra ítélték.
A
tűzfegyverek kezelője.

Kinizsi István
Bihari molnár, aki az 1437-es parasztfelkelés idején
behajította a
malomárokba a váradi püspök adószedőit, ezért el
kellett bujdokolnia.
Rajtaütöttek a házukon és felgyújtották, kislánya és
felesége benn égett.
Kinizsi kegyetlen bosszút állt az adószedőkön. Fia, Kinizsi
Pál 1445-ben
született.

Hajna
Családját lemészárolták a törökök; kisfiát janicsárnak
vitték, leányát
rabszolgának. Szüleit és férjét felkoncolták. A levágott
török fejeket a szekér
hátuljára fűzi a hajuknál fogva.

Pero Petar
Nándorfehérvár környéki rác sajkás volt, a törökök 1440-
ben kivágták a
nyelvét. Ő ül a bakon, pajzsok között, ő viseli
gondját a lovaknak, azokhoz
más nem nyúlhat.

Michal Matejčik
Cseh huszita lovag, a Békés szántóvető parancsnoka.

HUNYADI RÉGI, HŰ FAMILIRÁIS VITÉZEI

Kecseti Izsór, Harinnai Farkas Tamás, Sipők Miksa.

Szakács Ádám,
Kothvicz Majkó, Tordosi Domokos, Kiséllyédi Tót András, Gyóni
István.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES, FAMILIÁRIS CSALÁDOK

A Harinnai Farkas, Bogáti, Peres, Gerendi, Kecseti,

Agmándi, Szilvási,
Nagyvölgyi, Farnasi Veres, Gyerőmonostori Kemény, Tuzsoni
Bolgár,
Nagyvölgyi, Szentiványi-Székely, Héderfájai, Hidvégi, Csernátoni, Harai,
Hosszúmezei, Kémeri, Szentgyörgyi, Belényesi, Fekető, Pakosi
családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES TEMES, KRASSÓ, SZÖRÉNY ÉS HUNYAD

MEGYEI OLÁH KENÉZEK

Fejérvizi család, Bajesdi Ungor Miklós és családja,

Temeseli, Csulai,
Demsusi, Farkadini, Borbátvizi, Szacsali, Branyicskai, Russori,
Szálláspataki, Barcsai családok.

HUNYADIVAL SZÖVETSÉGES KELET-MAGYARORSZÁGI FAMÍLIÁK

Pestyéni András
1444-ben Ulászló adományoz neki három Hunyad megyei oláh falut.

Pestyéni Mihály
Hunyadi aulicusa.

Pestyéni János
1451-ben Hunyadi máramarosi megye- és sókamarai ispánja.

Kállai Lőkös János

Hunyadi familiárisa, az 1453-as országtanács kinevezi
szabolcsi
főispánnak. Korábban Gyorgye Brankovics bizalmi embere volt,
magyarországi birtokainak ügyintézője.

Giovanni Manini, Papa Manini, Odoardo Manini

Dési, máramarosi sókamarások; 1424–1458-ig töltik be
hivatalukat.
Hunyadi a szolgálatába fogadta őket, de saját
bizalmi embereit ültette
melléjük, hogy a sókamarai bevételeket biztosítsa.

AZ URALKODÓCSALÁDOK ÉS ROKONSÁGAIK

Jagelló Ulászló
I. Ulászló (lengyelül: Władysław III Warneńczyk) 1424
októberében
született Krakkóban. III. Ulászló néven lengyel király. 1440. január
1-jén
a budai országgyűlés I. Ulászló néven választotta magyar
királlyá.
Címei lengyelül: Z Bożej Łaski król Polski, Węgier, Dalmacji,
Chorwacji,
Raszki, Bułgarii, Slawonii, ziemi krakowskiej, sandomierskiej,
łęczyckiej,
sieradzkiej, Kujaw, pan i dziedzic Pomorza i Rusi,
najwyższy książę Litwy.

Luxemburgi Erzsébet
Luxemburgi Zsigmond magyar király és Cillei Barbara
leánya, Habsburg
Albert felesége. Férje halála után utószülött László fia
érdekeiben hadban
áll Jagelló Ulászlóval. Amikor 1443-ban megbékél Ulászlóval,
titokzatos
módon halálát leli Győrött.

Habsburg Albert
Luxemburgi Erzsébet férje, 1438. január 1-től magyar
király. Meghalt
1439-ben, Neszmély mellett.

Habsburg (Utószülött) László

Hivatalosan Habsburg Albert magyar király és Luxemburgi
Erzsébet
királyné gyermeke, valódi nemzőatyja azonban (regényünk szerint)
Cillei
Ulrik. Születése után néhány héttel Székesfehérváron
megkoronázzák az
ellopott Szent Koronával. Később Frigyes német király
rendelkezik
nevelése felől.

Habsburg Frigyes
Stájer herceg, karintiai herceg, karniolai herceg. Vas
Ernest osztrák
herceg, Alsó-Ausztria, Belső-Ausztria urának és felesége,
Masoviai
Cymburgis fiaként látta meg a napvilágot. 1435-ben húszévesen
Frigyes
vette át atyja örökségét. Elzarándokolt Jeruzsálembe, ahol az
Üdvözítő
sírjánál lovaggá üttetett. 1440-től német király.
Folyamatosan hadban
állt a magyar királlyá koronázott Jagelló Ulászlóval.

Habsburg Anna (Annácska)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya (regényünk
szerint a vér
szerinti apja Újlaki Miklós). Neveltetését később Frigyes
német király
irányította.

Habsburg Erzsébet (Lisabetha)

Habsburg Albert és Luxemburgi Erzsébet leánya. Neveltetését
Frigyes
német király irányította.

MAGYAR FŐURAK ÉS ROKONAIK

Újlaki Miklós
Magyarország bárója, Újlaki László bán és Stiborici
Jachna fia. Később
macsói bán, erdélyi vajda, nándorfehérvári kapitány, majd
Bosznia
királya. (Neve német nyelvterületen Nicolaus von Freistadsky
de Vlag,
vagy von der Freinstadt Waidamiclosch, horvát nyelvterületen
Nicola
Iloicki.)

Csáki Borbála
Az erdélyi Csáki család oldalági leszármazottja, Újlaki
Miklós első
felesége.

Rozgonyi Mária
Újlaki Miklós második felesége. Rozgonyi István örökös
temesi ispán és
Szentgyörgyi Cicelle nevelt leánya.

Cillei Ulrik
Magyarország bárója, stájer főúr, Cillei Frigyes és
Modrusi Frangepán
Erzsébet grófnő fia, Cillei Barbara királynő unokaöccse.

Garai László
Magyar főúr, Garai Miklós nádor fia, macsói bán,
anyja, Cillei Anna
révén a Cillei-liga oszlopos tagja, a királyné, Erzsébet
nagybátyja.

Rozgonyi István
Magyar főúr, pozsonyi és temesi főispán.

Rozgonyiné Szentgyörgyi Cicelle

Rozgonyi István felesége, a galambóci ostrom asszonyhőse,
a király
megmentője. Keresztanyja Újlaki Miklósnak.

Rozgonyi Simon
Rozgonyi István fivére, előbb veszprémi (1428–1439), majd egri
püspök
(1440–1444). Vetélytársa, Széchy Dénes esztergomi érsekké
kinevezése
után az Erzsébet-ellenes főúri liga egyik vezéralakja. 1441–
44 között
főkancellár. A várnai csatában hal meg 1444-ben.

Rozgonyi György
Magyar főúr, országbíró, pozsonyi főispán.

Rozgonyi Sebestyén
Hunyadi erdélyi tisztje, 1454-ben volt familiárisával, Temesközi
Bálinttal, és Szilvai Miklóssal együtt Hunyadi erdélyi
kapitányai.

Rozgonyi János
Magyar főúr, 1449-től erdélyi vajda Újlaki Miklóssal, és
székely ispán a
testvéreivel, Renolddal és Osváttal.

Rozgonyi Rajnald (Renold)

Magyar főúr, 1449-től székely ispán a testvéreivel, Jánossal
és Osváttal.

Rozgonyi Osvát
Magyar főúr, 1449-től székely ispán a testvéreivel,
Jánossal és
Rajnalddal.

Guthi Országh Mihály

Paraszti származású főúr, 1438 és 1439 között asztalnokmester
Bánffy
Pállal együtt.

Pálóczi György
Esztergomi érsek (1423–1439), Garai Miklós halála után
rövid ideig a
nádori teendőket is ellátta.

Pálóczi Simon
Magyar főúr, főlovászmester.

Losonczi Bánffy Pál

Pohárnokmester, 1444-ben az egyik királyi dandár parancsnoka a
várnai
csatamezőn.

Szécsi Dénes
Nyitrai püspök (1438–1439), majd egri püspök (1439–1440),
majd
Esztergomi érsek (1440–1465).

Ghattalóczi Mátyás
Váci püspök (1438–1439), majd veszprémi püspök (1440–1457),
Erzsébet királyné kancellárja, volt királyi kancellár.

Buondelmonte János
Kalocsai érsek (1425–1435) és (1438–1447).

Benedek
Győri püspök (1439–1440).

Albeni Henrik
Pécsi püspök (1421–1444).

Korcsulai (Curzolai) János

Váradi püspök (1435–1440).

De Dominis János
Zenggi püspök (1440-ig), majd váradi püspök (1441–1444).
A várnai
csatában esett el.

Himfi Péter
Csanádi püspök (1438–1457), részt vett az 1444-es várnai
csatában.

Kecseti Agmánd Péter

Váci püspök (1440–1450).

Piacenzai Jakab
Szerémi püspök (1419–1457).

Lévai Cseh Péter

Magyar főúr, lovászmester, macsói bán, később Erdély
társvajdája a
Budai Nagy Antal-felkelés idején.

Hédervári Lőrinc
Magyar főúr, nádor.

Hédervári Imre
Magyar főúr, macsói bán.

Hédervári László
Magyar főúr, egri püspök 1449-ben.

Thallóczi Frank
Raguzai származású magyar főúr, Matkó és Jován fivére, szörényi
bán. A
Kurzola (ma Korcsula, Horvátország) szigetéről származó „Raguzai”
Lukács fia, Thallóczi Matkó, Péter és Jován testvére,
rokonai Curzolai
János váradi, Curzolai Ábel zágrábi püspök. Bátyja, Matkó
révén 1431-
ben jutott a család a névadó Tallóc birtokába,
akivel 1429–40:
nándorfehérvári kapitány, 1429–39: kevei és krassói ispán,
kevei
várnagy, 1432-ben csanádi ispán. 1433. május 15. és
1436. december
17. között a kalocsai érsekség kormányzója. 1436–39-ig
szörényi bán,
1438–39 között máramarosi ispán, 1444–46 között dalmát–
horvát és
szlavón bán. 1444. november 10-én részt vett a várnai csatában,
ahol a
báni bandérium vezére volt. 1445-ben a váradi püspökség
kormányzója,
1448-tól országnagy. A rigómezei csatában esett el.

Tallóci Péter (Petko)

Dalmát–horvát bán. „Raguzai” Lukács fia, Thallóczi Matkó, Frank
és
János testvére. Neje Kusalyi Jakcs Ilona. Rokonai Curzolai János
váradi,
Curzolai Ábel zágrábi püspök. 1435-ben bátyjával, Matkóval részt
vett a
Frangepánok elleni hadjáratban. 1436. február 12-től 1438. május
18-ig
a zágrábi püspökség kormányzója, 1437–52 között dalmát–
horvát bán.
1452/53 táján halt meg.

Váraskeszi Lépes Lóránd

Erdélyi alvajda több vajda idején, az 1437-es
parasztfelkelés egyik
leverője. György püspök testvére.

Kusalyi Jakcs Mihály

Székely ispán, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője.

Losonczi Dezső
Erdélyi főúr, az erdélyi parasztfelkelés egyik leverője,
később Erdély
vajdája.

Schlick Gáspár (Caspar Schlick)

Német birodalmi főkancellár, magyar főúr, Zsigmond király német-
római
császár hű udvari embere, személyes jó barátja. Később
Albert király
kancellárja, majd Frigyes német király bizalmi embere.

Kórógyi János
Magyar főúr, macsói bán, országbíró, 1439–1440. A Keled nemzetságből
származó Kórógyi család egyik őse nemzeti hagyomány
szerint részes
volt Szent Gellért megöletésében 1046-ban. Ősi fészkük az
Eszéktől délre
eső Kórógy (most Kologyvár). Korábban a Garaiakkal és
Marótiakkal
kapcsolatban álló délvidéki nagybirtokos család.
Atyja Kórógyi Fülöp, anyja Jolsvai Rátóti Ilona;
felesége Garai Bánfi
Erzsébet. Kórógyi János 1447. március 30-án tett
bevallása szerint
Hunyadi sok jót tett vele, ezért, valamint hogy
barátságukat erősbítse,
neki adja bács megyei veresegyházi birtokát. Kiskorú fiával,
Kórógyi
Gáspárral bandériuma élén Hunyadin kívül az egyedül jelen
levő
főnemes, aki részt vett a nándorfehérvári győzelemben.
Hunyadi János
erről így írt V. Lászlónak szóló jelentésében: „Tudja meg
felséged, hogy
velünk csak a keresztes nép volt és Kórógyi János.” A
Kórógyi család
utolsó tagja, György 1526. augusztus 29-én áldozta
életét a hazáért
sokakkal egyetemben Mohács mezején.

Perényi János
Magyar főúr, tárnokmester 1438–1458.

Szentmiklósi Pongrácz
A túróci királyként is emlegetett felvidéki tartományúr, ki
a huszitákkal
cimborálva kegyetlenkedett az északi vármegyékben.

HUSZITÁK, HUSZITÁKBÓL LETT ZSOLDOSKAPITÁNYOK

Jan Giskra
Cseh–morva, s részben magyar származású hadvezér. Ifjúkorában
Velence zsoldjában katonáskodott, később a husziták
kapitányaként
harcolt Zsigmond seregei ellen. Lipany után átpártolt
Zsigmondhoz.
Később Erzsébet királyné hű zsoldoskapitánya, felvidéki önkényúr.

Jan Vitovecz
Huszita kapitány, Lipany után szegődött a Cilleiek
szolgálatába. A
Délvidéken, Szlavóniában hamar hírnévre tett szert gátlástalan
módszerei miatt. Samobornál legyőzte Ulászló magyar király
hadait.

Axamit
Giskra hadnagya, később a Szepesség kormányzója.

Talafus
Giskra hadnagya, később Kassa kormányzója.

Jan Sunkowski (Smykowsky) Zdiara

Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban még
Albert király
zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló csapatai ellen
vívott Győr
környéki harcokban.

Henryk Zeczene (Czeczko) Pokomericzi

Cillei szolgálatában álló cseh zsoldosvezér. Korábban még
Albert király
zsoldjában állott. Részt vett az Ulászló csapatai ellen
vívott Győr
környéki harcokban.

KAMONCI, SZILSZEGI, CSERÖGI, SZERÉMSÉGI SZEREPLŐK

Kamonczi Titusz
Újlaki jobbágyaként született, de hamar árvaságra jutott.
Dugovics Mihály
nevelte fel Kamoncon. Az Újlaki-adószedők az esküvője napján
rabolták el
menyasszonyával együtt. Onnantól a Cilleiek katonája. Ismert
Néma Titusz
néven is.

Váradi Veronika
A cserögi molnárné leánya. Valódi apja az idős Újlaki
báró volt. A Kamonczi
Titusszal kötött esküvője napján rabolták el. Később
Erzsébet királyleány
udvarhölgye, Anna hercegnő nevelője.

Kamonczi Viola
Kamonczi Titusz és Váradi Veronika házasságon kívül
született leánya. A
bánmonostori apácák nevelték.

Eufrozina
A bánmonostori apácakolostor rendfőnök asszonya.
A RÁC DESPOTA ÉS FAMÍLIÁJA

Brankovics György
Rácország (Szerbia) despotája, Brankovics Mara (Murád szultán
felesége)
és Brankovics Katalin (Cillei Ulrik felesége) atyja.

Brankovics Mara (Mara hatun)

Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Murád szultán
felesége.

Brankovics Katalin
Brankovics György, Szerbia despotájának lánya, Cillei
Ulrik,
Magyarország bárójának felesége.

Brankovics Grigor
Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es
ostroma
után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak.

Brankovics Stefán
Brankovics György, Szerbia despotájának fia. Szendrő 1439-es
ostroma
után a szultán megvakíttatta és Drinápolyba vitette fogolynak.

Brankovics Lázár
Brankovics György, Szerbia despotájának legkisebb fia. Szendrő
1439-es
ostroma után atyjával Magyarországra menekült.

TÖRÖK SZEREPLŐK

II. Murád
A Török Birodalom szultánja, II. Mohamed atyja.

II. Mohamed (Mehmed)

Murád szultán és Hümai hatun (Eszter) fia, később a
török birodalom
szultánja.

Aleaddin Ali
Murád szultán és a tekkei emír lányának fia, trónörökös.
Ali bég, Evrenosz fia
Murád 1430-ban nevezte ki a ruméliai sereg szipeszalarjává
(csapatvezér). Ohri szandzsákbégje, majd az 1438-as Erdély elleni
török
hadjárat egyik vezére. Sikertelenül ostromolt több szász várost.

Eszter (Hümai hatun)

Mose ben Jahmun konstantinápolyi zsidó kereskedő és egy
rabszolganő
leánya, Murád szultán ágyasa.

Adama kádi (Tersatto grófja)

Perzsa származású török hivatalnok, nyomozások, különleges
megbízások
teljesítője. A Halil pasa megbízásából végzett kutatása
kiváltotta Mohamed
szultán rosszallását, ezért végeztetett vele.

Ali Kobadji
Görög származású török kalmár.

Musztafa bin Ali

Szerb származású janicsár tiszt, részt vett Nándorfehérvár 1440-
es
ostromában.

Halil nagyvezír
Murád szultán hadainak főparancsnoka.

Karamán-Oğlu Ibrahim
A szövetséges karamán törzsek emírje.

Mahmud Cselebi
A szultán sógora, Halil pasa nagyvezír fivére. Hunyadi
foglyul ejtette a
hosszú hadjáratban. Később hatalmas váltságdíj fejében
engedték
szabadon.

Iskender bég (Kasztrióta György)

Gjon Kastrioti neves albán arisztokrata fia. Atyja
felkelésének bukása
után, 1423-ban esett török fogságba kilencéves korában. Török
tisztet
neveltek belőle, de Hunyadi ellen nem akart harcolni. A
nisavai ütközet
alatt háromszáz albán lovassal megszökött és hazatért Albániába.

Ilyas Efendi
Szerb származású iszlám mollah, Mohamed sehzáde nevelője.

Ahmed Gürani
Legendás hírű mollah, Mohamed sehzáde nevelője.

Zaganos pasa
Mohamed veliaht bizalmi embere.

Ibrahim pasa
Mohamed veliaht bizalmi embere.

Mahmud Kassaboğlu pasa

Halil pasa futárja Murád szultánhoz.

Hasszán Danıșmanoğlu
Murád hadibeszerzője a várnai csata előtt.

ITÁLIAI, EGYHÁZI SZEMÉLYEK

IV. Eugenius (IV. Jenő)

Pápa, Zsigmond király római császárrá koronázója.

V. Miklós
Pápa, IV. Eugeniust követte a pápai trónon.

Juan de Carvajal
San Angelo bíborosa, Plasencia püspöke, V. Miklós pápa
rendkívüli és
meghatalmazott követe Csehországban és Magyarországon.

Marchiai Jakab
Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

Giovanni Capistrano (Kapisztrán Szent János)

Itáliai ferences szerzetes, inkvizítor, vándorprédikátor.

HAVASALFÖLDI FEJEDELMI CSALÁDOK

Vlad Dracul (Tepes), Karós Vlad

Öreg Mircse (Mircea cel Mare), Havaselve fejedelmének fia,
a Basarab-
dinasztia leszármazottja, 1436-tól Havaselve fejedelme. Hazájában
kegyetlen rémuralmat vezetett be, kíméletlenül leszámolt politikai
ellenfeleivel. Egyszerre próbálta távol tartani országától az
iszlámhívő
törököket és a római katolikus magyarokat. Mivel politikáját alapvetően
a török érdekek kiszolgálására építette, a magyar
csapatok 1442
tavaszán, Hunyadi János vaskapui győzelme után elűzték
trónjáról.
Később visszatért, és a várnai csatából menekülő Hunyadi
Jánost 1444-
ben fogságba ejtette. A Hunyadi által támogatott Dan
(Vladislav) vajda
bojárjai végezték ki brutálisan, fiával, Mirceával együtt.

Vlad Draculea (Vladuţ)

Vlad Dracul és egy erdélyi nemesasszony fia, később
Havaselve
fejedelme. A vaskapui csata után a magyarbarát II.
Basarab elűzte a
Dracul családot Havasalföldről, a kis Vlad és öccse, Radu
a szultán
foglyaként kerültek a birodalomba. Vlad hamarosan Mohamed
trónörökös bizalmába férkőzött. Később Tokat várában őrizték
fogolyként.

Mircea
Vlad Dracul vajda elsőszülött fia. Mezid bég 1442-es veresége után
apja
rövid időre kinevezte ugyan Havasalföld vajdájává, de egy
percig sem
rendelkezett valódi hatalommal. 1444-ben négyezer havasalföldi
lovassal
részt vett Hunyadi várnai hadjáratában. A Hunyadi által
támogatott Dan
(Vladislav) vajda bojárjai végezték ki brutálisan, apjával,
Dracul
vajdával együtt.

Radu (Szép Radu – Radu cel Frumos)

Vlad Dracul vajda és Cneajna hercegnő fia. Amikor a
magyarbarát II.
Basarab elűzte a Dracul családot Havasalföld trónjáról,
Radu és a kis
Vlad a szultán foglyaként kerültek a birodalomba. Radu
Aleaddin Ali
herceg, majd Mohamed szultán szeretője lett.

Cneajna hercegnő
Vlad Dracul vajda felesége, a moldvai Musat
uralkodócsalád
leszármazottja. Kettejük frigyéből született Szép Radu, a később
III. Radu
néven uralkodó havasalföldi vajda.

II. Basarab (Dan Basarab)

Havasalföld magyarbarátnak titulált vajdája. Vlad Dracul elűzése
után
Hunyadi helyezte vissza a trónra 1442 tavaszán. 1443 végén
azonban
Dracul vajda visszatért a tartományba, és török csapatok élén
elűzte.

Argyesi Manzilla herceg

II. Basarab vajda fia. Felesége Hunyadi Mária volt, aki két
fiúgyermeket
szült neki. A Hunyadi ellen elkövetett árulása miatt
a magyarok
kivégezték.

Stoian Basarab
Magyar nevén Oláh István. Argyesi Manzilla herceg és
Hunyadi Mária
fia. Az ő fiaként látta meg a napvilágot később a
nevezetes historikus,
Oláh Miklós.

Péter vajda
Moldva vajdája.

TOVÁBBI SZEREPLŐK

Cyriaco de Ancona
Itáliai tudós, utazó, régész. A mediterráneum ókori
örökségének
felfedezője, a pápa ügynöke, diplomatája. Személyes leírásai
komoly
támpontot adnak a várnai hadjárat megismeréséhez.

EGYÉB SZEREPLŐK
Mose ben Jahmun
Konstantinápolyi zsidó kalmár, a bizánci császár titkos
követe. Kiváló
kapcsolatokat ápolt a szultáni udvarral is, gyakran adott
el a Balkánról,
Magyarországról származó értékes katonai információkat a
portának. Az ő
rabszolgasorba kényszerült lányától született Murádnak Mohamed nevű
fia, a
későbbi szultán.

Újlaki Imre
Cikádori (bátaszéki) apát, Újlaki Miklós féltestvére.

Zrednai Borbála
Vitéz János húga, Janus Pannonius édesanyja.

Janus Pannonius
Vitéz János unokaöccse. Csezmiczei János néven látott napvilágot.

Gustaf von Glatzenberg

Habsburg Frigyes zsoldos kapitánya.

Johannes Kochheim
Bécs városának képviselője.

A KERETTÖRTÉNET SZEREPLŐI

Dénes
Bátmonostori szerzetes. Somogyi Dénes néven született 1508
körül. Atyja
bízta az apátság gondjaira, ám a mohácsi csatát követően
Dénes elhagyta a
rendet, és Deér-Sólyom Istvánnal tartott. Az agg főúr maga
mellé vette, s
később gondoskodott németországi taníttatásáról is.

Deér-Sólyom István
Úrmező és Móriczhida ura, a néhai Mátyás király hű
kísérője. 1457-ben
született Kölkeden. Kora ifjúkorában került Mátyás udvarába,
neki
köszönhette felemelkedését. Később Corvin János híve.
Csaknem
hetvenesztendősen részt vett a mohácsi csatában, súlyosan
megsebesült. A
kölkedi parasztok Bátmonostorba vitték. Itt kezdte elbeszélni
a Hunyadiak
történetét Dénesnek.

Enyingi Török Bálint

Magyar főnemes, hadvezér (1502–1550). Enyingi Török Imre
nándorfehérvári bán és Parlaghy Krisztina fia. Apja halála után
már
tizenkilenc éves korában nándorfehérvári bán. 1521-ben a török
elfoglalta Belgrádot. A kudarcért sokan őt okolták, menekülnie
kellett.
1523-ban feleségül vette a királyné legkedvesebb
udvarhölgyét, báró
Pemmflinger Katalint. A mohácsi csatában a királyi testőrség
egyik
parancsnokaként vett részt. Nem sokkal az ütközet után
hatvanhét
lovassal megtámadta a Szabadkát elfoglaló szerb fosztogatókat.

Pemmflinger Katalin
Enyingi Török Bálint úr hitvese, Mária királyné kedves
udvarhölgye.

Szapolyai János (Zápolya János)

Erdélyi vajda, 1526. november 11-től haláláig I. János
néven
Magyarország választott királya. Az 1505. évi rákosi országgyűlés
óta a
köznemesi párt uralkodójelöltje. 1511-től erdélyi vajda. Dózsa
György
felkelésének leverése fűződik nevéhez. 1522-ben ő segítette
trónra
Havasalföldön Radu de la Afumatit, aki hűséget esküdött rajta
keresztül
a magyar királynak. 1526-ban I. Szulejmán közeledésének hírére
elindult
csapataival Mohács felé, de a csatatérre nem érkezett meg.
Serege, mely
egyes becslések szerint negyvenezer főt számlált, Szegednél
vesztegelt,
Szapolyai országgyűlést hívott össze, majd november 1-jén
bevonult
Budára. A székesfehérvári országgyűlés 1526. november 10-én
Jánost
királlyá választotta, s november 11-én meg is koronázták.

Werbőczy István
Jogtudós, királyi ítélőmester, királyi személynök, majd
Magyarország
nádora.

Szerémi György
Kamonci születésű jobbágycsaládból származott, atyja Corvin
János
szolgálatában állt. A Corvinok birtokán, Gyulán tanult, ahol
kórusvezető,
majd papi felszentelése után káplán lett. 1520-ban a
királyi udvarba
került. 1521-ben Báthori András, 1522-ben Bánffy Jakab
káplánjaként a
Délvidéken élt. A mohácsi csata után csatlakozott Szapolyai
János
pártjához.

Batthyány Ferenc (horvátul Franjo Bacan)

Magyar főúr, horvát bán. Az udvarban együtt nevelkedett
II. Lajossal.
1514-ben a Dózsa György-féle parasztfelkelés leverésében
vett részt. A
mohácsi ütközetben a magyar jobbszárny parancsnoka volt és
egy
négyezer fős dandárt irányított. A mohácsi vész után részt vett
Szapolyai
János királlyá koronázásán Székesfehérvárott.

Perényi Péter
Perényi Imre nádor és Báthori Magdolna fia. Koronaőr,
Szapolyai
királlyá koronázása után erdélyi vajdai címet kap.

Petar Petrovics
Gazdag délvidéki úr, Szapolyai János rokona.

Homonnai Drugeth Ferenc

Magyar főúr, Szapolyai János nővérének fia.

Drágffy Gáspár
Oláh származású magyar földesúr, a Tiszántúl egyik legnagyobb
birtokosa, Szapolyai János rokona.

Bodó Ferenc
Szapolyai János párthíve és szószólója.

Frangepán Kristóf
Horvát-szlavón bán Szapolyai alatt. A mohácsi csatából
elkésett, de az
ütközet után többször lecsapott a törökökre.

Kanizsai Dorottya
Perényi nádor özvegye. A mohácsi csata után háromszáz
jobbágyával ő
temetette el a magyar hősöket. Nevelt fia, Perényi Péter
Szapolyai első
„kormányában” erdélyi vajdai címet kapott.

Bornemissza János
Kincstartó, Mária királyné kísérője a mohácsi csata után.

Czettritz Ulrik
Királyi kamarás II. Lajos udvarában. A mohácsi
csatavesztést követően
együtt menekült a királlyal, és szemtanúja volt halálának. Tagja
volt a
Lajos tetemét kereső csapatnak.

Sárffy Ferenc
Győri várkapitány, ő vezette a Lajos király holttestét
felkutató csapatot a
mohácsi síkra.

Patonnai Gábris
Szapolyai tőzsére, egy ideig budai kincstárnoka.

Cserni Jován (Fekete Ember, más néven fekete cár)

Szerb népfelkelő, korábban Szapolyai János lovásza. A
hagyomány
szerint Lippán vagy a Délvidéken született. Paraszti sorból
nőtt ki, de
magáról azt állította, hogy szerb fejedelmek leszármazottja. A
mohácsi
csata után Szapolyai Jánostól, korábbi urától kért engedélyt, hogy
a
kihalt bácskai területekre szerb betelepülőket vigyen.
Az engedélyt
megkapta, azonban Cserni Jován a hazatérő magyar menekültek
körében
végbevitt tömegmészárlásai miatt kegyvesztett lett. Hosszan
tartó rác
felkelését Szapolyai hívei katonai erővel verték le.

Radics Bosics
Szerb katona, Mohács előtt átállt a magyarokhoz, és
a csatát követően
Szapolyai János udvarában szolgált. Sürgette királyánál Pozsony
lerohanását és a Habsburg-párti urak kiűzését.

Csorba Ferenc
Szapolyai János udvarnoka.
Rajnald testvér
A Dénest elkísérő, és Kapisztrán János maradványait
Pozsonyba vivő
ferences szerzetesek vezetője.

Gerson testvér
A Dénest elkísérő, és Kapisztrán János maradványait
Pozsonyba vivő
ferences szerzetesek egyike.

Lengyel János
Az özvegy Mária királyné udvarmestere.

Baksa Máté
Mária királyné udvari tisztje Pozsonyban.

Märzenburg Dénes
Hentesmester Pozsonyban.

Johannes Lamberg
Mária királyné zsoldos kapitánya Pozsonyban.
 II.

KRONOLÓGIA

1445

November 29.: Hunyadi újabb levele a pápának. Támogatást

kér
őszentségétől, különben minden erőfeszítés hiábavalónak bizonyul
majd.

November–december: Hunyadi követe Szilasi Vince Burgundiába

és a
francia udvarba utazik. „Szép szavakon kívül egyebet nem
hozott…” VII.
Valois Károly, a francia király mentegeti magát
„drága és igen kedvelt
barátja”, Hunyadi János előtt. Fájlalja, hogy a törökök
zaklatják
Magyarországot, segítene is szívesen, de nem teheti, hiszen
ősi
ellenségével, az angol királlyal – Lancaster VI. Henrikkel
való háborúja
miatt nem tud segíteni.

1445 vége–1446 eleje: Cillei Ulrik – aki tíz éves megszakítás

után újra
szlavón báni címet visel – hadjárata Horvátországban és
Szlavóniában.
Zsoldosai kegyetlenül eltiporják az ellenpárt urait. Fontos
várakat foglal
el, ellenfeleit megfélemlíti.

December: Thallóczi Matkó meghal. Cillei a Thallócziak területeire

veti
magát, Vitovecz Jánost küldi ellenfelei birtokait dúlni.
A zsoldosvezér
megszállja a zágrábi püspökség területeit, az öreg Thallóczi
Jovánt,
Matkó bán öccsét nyílt csatában megveri. Cillei birtokba
veszi a vránai
perjelség várait és a Thallócziak Szentgyörgy nevű erősségét is.

December 17.: Az országnagyok zsámbéki tanácskozásán

országgyűlést
tűznek ki 1446. február 9-re Székesfehérvárra.

December 19.: Guti Országh Mihály főkincstartó és Rozgonyi

Sebestyén
pozsonyi ispán megegyezése Nagyszombat birtoklásáról. A város két évig
marad Országh birtokában, azután felesben fogják birtokolni.
Haláluk
esetére Országh az őt illető részt testvérére,
Jánosra, míg Rozgonyi
nővéreire és György országbíróra ruházza át. Ha a
király, vagy az
„ország” visszaváltja tőlük a várost, a váltságösszeget
egyenlően osztják
fel egymás között. Sőt mindazon birtokokat, adományokat,
örökségeket,
várakat, adókat, jövedelmeket, melyeket ezek után kapnak,
egyenlően
osztják fel egymás között.

December 20.: Rozgonyi Sebestyén a pozsonyi káptalan előtt

megesküszik, hogy előző napi esküje nem érvényes, azt erőszak
hatására
tette.

1445 utolsó napja: Megérkezik a pápa által írott

váradi püspöki
kinevezés Vitéz János részére.

1446

Január 6.: Cillei‒Újlaki-paktum születik. Kölcsönös segítségnyújtási

szerződés ez mindenki ellen, kivéve a magyar királyt,
feltéve, ha
igazságosan jár el velük.

Február: Hunyadi újabb levelet írat a pápának és a

katolikus
fejedelmeknek. „Már csak az van hátra, hogy meg is kapjam
az ígért
támogatást.”

Február: Albobrandino di Zusti aláírja Velence nevében

a török békét
Mohamed szultánnal Drinápolyban.

Március: Hunyadi összehívja az országgyűlést, hogy meghallgassák

a
Bécsben járt követek jelentését. A felháborodott nemesek
háborút
sürgetnek III. Frigyes tartományai ellen. Az országgyűlés
felhatalmazza
Hunyadit, hogy országos főkapitányként torolja meg Cillei
szlavóniai és
horvátországi dúlásait, hatalmaskodásait. „A jogtalanul elfoglalt
birtokokat
hűtlenség büntetése mellett Szent György napjáig vissza kell
adni.”
Március 14.: Az országgyűlés határozatainak kihirdetése.

Március 25.: IV. Eugenius pápa a római Szentlélek Kórház

fenntartására
újjászervezi a Szentlélek Társulatot. Teljes búcsút
engedélyez
mindazoknak, akik a társaságba belépnek, s ez alkalommal három
aranyforintot, majd pedig évente egy garast a kórház
pénztárába
befizetnek. A Szentlélek Társulatnak számos magyar tagja is lesz.

Április 17.: Cyriaco di Ancona és barátja, Francesco

Draperio találkozik
a Magnesiában élő visszavonult Muráddal.

Április: Hunyadi János hadjárata Cillei Ulrik ellen.

Elfoglalja
Szentgyörgyöt, Varasdot felégeti. Horvátországban fegyverszünetre
szorítja Vitoveczet. Ezalatt Székely Tamás Cilli vidékét pusztítja.
A fegyverszünet néhány nap alatt letelik, Hunyadi
előretör
Stájerországban. Négyezer lovassal átúsztatja a megáradt Drávát,
hogy
kifüstölje Pettau várából Vitoveczet. Csapatai egy része
beüt Frigyes
király birtokaira is. Utóbbi parancsba adja várnagyainak, hogy
csak pénz
fejében engedjék Hunyadit a Dráván átkelni, amennyiben Cillei
birtokait
akarják fosztogatni. A borlini várnagy Pettaunál rátámad
Hunyadi
utóvédjére, és háromezer márkát követel tőle az átkelésért.
Hunyadi
fegyverrel nyit utat magának és seregének. Ugyanígy járt pettaui,
a
marburgi és grazi várnagy is, akik csapatait Hunyadi
egymás után
szétszórja a Dráva menti átkelőknél. Hunyadi zsoldosai
végigdúlják a
Dráva és Mura közét, Csáktornya környékét. Elfoglalja Kaproncát. A
két
Cillei gróf, Frigyes és Ulrik kénytelen békét
kérni, majd behódolni a
magyar koronának.

Május 5.: Cyriaco di Ancona és barátja, Francesco Draperio

csatlakoznak
Murádhoz, aki 4000 katona élén Drinápoly felé vonul Magnesiából,
Halil
pasa könyörgésének eleget téve, hogy visszavegye a
hatalmat fiától,
Mohamedtől.

Június: Hunyadi és Hédervári Lőrinc nádor országgyűlést hív

össze. Az
elfogadott pontok:
 Kormányzót kell választani.
A kapitányságokat meg kell szüntetni.
A volt kapitányok vonják ki csapataikat a városokból,
azok
maguk gondoskodnak ezentúl védelmükről.
A háborús időkben elfoglalt várakat, városokat, birtokokat,
egyházi javadalmakat vissza kell adni, az újonnan emelt
várakat
le kell rombolni. Sem a birtokfoglalók, sem a várépítők
nem
távozhatnak az országgyűlésről, amíg kötelezettségüknek
eleget
nem tettek.
A régi tisztviselők, hogy a fentiek végrehajtását
kevéssé
akadályozhassák, az országgyűlésen lemondanak tisztségeikről, és
azokat a többi báró és országlakos rendelkezésére bocsátják.
Mindazokat a határozatokat, melyeket a tanácskozások során
a
béke érdekében és az ország javára hoznak, meg kell
tartani.
A bárók és mások szövetségeit, amelyek az
országra nézve
károsak, érvénytelennek nyilvánítják. A prelátusok és bárók
a
közjó érdekében kötelesek támogatni az országlakosokat, és
egész
haderejükkel felkelni a határozatok megszegőivel szemben.

Június 13.: Kihirdetik az országgyűlés határozatait.

Június 15.: Az országtanács megerősíti Szentmiklósi Pongrácot

Szakolca
várának birtokában, és rendkívüli hadiadót vet ki a
Frigyes ellen
indítandó háború céljaira: öt portánként egy aranyat. A
jobbágytalan
nemesek is adózzanak, négyen fizetve egy aranyat. Az adót
mindet
Hunyadi kezéhez kell eljuttatni, hogy „az ország békés
állapotáról és
alkalmas védelméről gondoskodjék”.

A nyár folyamán: Nyugtalanító hírek érkeznek Havasalföldről,

ahol
érezhetően erősödik a török nyomás. Úgy hírlik, Vlad
Dracul átengedi
őket, hogy Erdélyre támadjanak. Vlad Dracul több ezer keresztényt ad
át
a törököknek rabszolgaként. Őket Hunyadi legutóbbi, al-dunai
hadjárata
során szabadították fel.
Hunyadi utasítja az erdélyi alvajdákat, hogy vessenek véget
a szász
kereskedőket érő rablótámadásoknak.
Június 21.: Az országtanács közvetítésével a Rozgonyiak
megegyeznek a
Kanizsaiakkal, visszaadják utóbbiak elfoglalva tartott birtokait.

Augusztus: Murád szultán Bruszában időzik.

Szeptember: A Rozgonyiak rendezik egymás között családi

viszályaikat,
„jó emberek” közvetítésével felosztják egymás között
birtokaikat. Ezek
után is voltak viták, de csak peres úton próbálták ezeket
rendezni, a nyílt
háborúskodásoknak Hunyadi erős kézzel véget vetett.

Szeptember 13.: Az országnagyok Budán megállapodnak Giskrával.

Ennek megfelelően december 25-től további három évig a
kezén
tarthatja a körmöci bánya- és pénzverőkamarát, Kassa, Lőcse,
Eperjes és
Bártfa királyi városokat, Sáros, Zemplén és Abaúj megyék
kamarahasznát
és a harmincadokat, valamint a zólyomi várakat. Kötelezik
viszont, hogy
zsoldosait fizesse, az általa és hívei által elfoglalva
tartott várakat adja
vissza, és az Albert király halála óta emelt
erődítményeket rontsa le.

Szeptember: Hunyadi utasítja a hatóságokat és a birtokosokat,

hogy ne
akadályozzák a nyitrai püspök birtokaira települni szándékozó
jobbágyokat szándékukban.
Murád szultán visszatér Drinápolyba, ahol Halil pasa a
janicsárok
élén átadja neki a hatalmat. Mohamedet a miniszterek, agák
többsége
alkalmatlannak tartja az uralkodásra. Mohamedet atyja
Magnesiába
küldi.
Murád szultán parancsot ad a Morea elleni hadjáratra.
Visszautasítja
Konstantin császár követelését, miszerint Konstantinápoly
fennhatósága
terjedjen ki Thermopylaera is. Hadat vezet Serresből
Thermopylaeba,
melyet kiürítenek a görögök.

Október: Hunyadi az országtanács nevében több levelet írat

a
bécsieknek, tanácskozásra szólítva fel őket, és segítségüket kérve
ahhoz,
hogy Frigyest békére és a magyar területek visszaadására
késztessék.
Frigyes nem enged, gyűlésre hívja az osztrák rendeket,
toborzást indít a
magyarok várható támadására hivatkozva. Panaszt tesz a pápánál.
Október eleje: A pápa levélben szólítja fel Hunyadit a
béke
fenntartására Habsburg Frigyessel.

Október 18.: Hunyadi válasza a pápának. Ebben

megindokolja a
hadjárat megindítását Frigyes ellen. Vállalja, hogy keresztény
országról
lévén szó csak a lehető legkisebb károkat okozza, és a
béke első jelére
visszavonul.

Október: Hunyadi levele a velencei signoriának:

hadműveletei Frigyes
ellen irányulnak, és nem Velence ellen. A német király
veszélyezteti „az
egyetértést és az egységet, melyet nemzetünk elért, s ezzel
akadályozza, hogy
egységesen a török ellen forduljunk…”

November eleje: Hunyadi újra ír a bécsieknek, felszólítja

őket, ne
támogassák Frigyest, mert ő nem a bécsiek ellen, hanem
Frigyes ellen
fogott fegyvert. A bécsiek a Frigyes-párti főpapok
tanácsára elutasító
hangon válaszolnak Hunyadinak.

November közepe: Hunyadi megindítja a hadműveleteket Frigyes

ellen,
aki továbbra is zaklatja a nyugati országrészt, Győrt
elfoglalva tartja,
bitorolja a királyi jövedelmeket. Hunyadi serege mellett
a Rozgonyiak
bandériumai is részt vesznek a hadjáratban. Stájerországot,
Karintiát,
Krajnát pusztító dühvel (crudeli cum severitate) feldúlják,
közben
ügyelnek rá, hogy Bécset és a gyermek László területeit
ne érje
bántalom. Frigyes erői a várakba húzódnak vissza, közben
a király
dühödten sürgeti a bécsieket és az osztrák rendeket, hogy
adjanak
fegyveres segítséget. Hunyadi újra ír a bécsieknek, és
inti őket a
beavatkozástól, különben nem áll módjában megkímélni városukat. A
bécsiek békeközvetítőként lépnek fel. Követeik és Frigyes,
valamint az
osztrák rendek követei megjelennek Hunyadi táborában.
Hunyadi
követelése: a fegyverszünet fejében Frigyes azonnal adja
vissza Győrt,
melyet nem zálog címén, nem is egyéb ürüggyel, hanem
nyilvánvaló
árulás következtében szállt meg.

November: Murád szultán seregei elérik a Hexamiliont,

mely a
Peloponnészosz félszigetet zárja le a törökök elől.
Dühödt ostrom;
Konstantin császár és Palailogosz Tamás csapatai kétségbeesetten védik
a
falat.

December 8.: Frigyes idáig húzza a tárgyalásokat,

közben újra a
pápához folyamodik támogatásért.

December 10.: Hunyadi feldúlja a Fischa menti tartományokat.

December 10.: Murád szultán csapatai lerohanják a

Hexamiliont.
Konstantin császár bizánci csapatai fejvesztve menekülnek. A
törökök
felperzselik a vidéket, elpusztítják Korinthoszt, Sicyont
és Aigiont a
Patras felé vezető útjukon. Patras erődje kitart, de
a környék népe
elmenekül a törökök elől. Murád csapatai kifosztják a várost.
Omar bég
lerohanja Lakóniát. Konstantin és Tamás katonái kerülik a
további
összecsapásokat.

December 12.: Nyugtalanító hírek érkeznek a török

mozgolódásáról
Havasalföldön. Vitéz azt írja, Dracul fegyveresen
csatlakozott a
törökökhöz. Török‒oláh csapatok beütöttek már Erdélybe. (Hunyadinak
egy 1448. augusztusi rendelete úgy fogalmaz, hogy a „törökök
minapi
behatolásakor (tempore introilus saevissimorum Turcarum proxime
praeteriti) – az ekkor megsemmisült oklevelek másolásáról intézkedik.

December 15.: Hunyadi rövid lejáratú fegyverszünetet köt III.

Frigyessel, és hazatér. Az országtanács követséget jelöl ki
a Frigyessel
folytatott tárgyalásokra Vitéz János és Garai László részvételével.
A pápa
bejelenti, hogy küldöttje békeközvetítőként vesz részt a
megbeszéléseken. A béke fejében Frigyesnek vissza kell adnia
Győrt
1447. február 2-ig.

December második fele: Hunyadi kivonja csapatait, és

azokat
egyenesen Havasalföld ellen vezeti. Hunyadi követeket küld
V. Alfonz
aragóniai királyhoz a magyar trón betöltéséről.
1447

Január eleje: A velencei államtanács tájékoztatja

Hunyadit Patras
elestéről.

Január: Hunyadi sereget vezet Vlad Dracul ellen, mert „az

elmúlt nyáron
a törökkel szövetségben végrehajtott vállalkozása során
megközelítőleg 4000
keresztényt taszított ismét rabszolgaságba.” Hunyadi kiszorítja a
Havasalföldön táborozó kisebb török sereget, amely nem
mer vele
megütközni. Közeledtének hírére Dracul menekülne, de a
magyarok által
a helyére ültetett vajda, Dan megütközik vele. A
bojárok többsége a
magyar fegyverektől tartva átáll Dan oldalára. Dracult
és Mirceát Dan
elfogatja a bojárjaival, és kegyetlenül kivégezteti őket.

Az év első fele: Murád szultán elhagyja a leigázott,

felperzselt
Peloponnészosz félszigetet. Csapatai lerombolják a
Hexamiliont, és 60
000 görög rabszolgával útra kelnek Drinápoly felé. A
török sereg több
tízezer görög harcossal gyarapodik. Konstantin császár és
Palailogosz
Tamás követei Thébában találkoznak Murád szultánnal, és
vazallusként
adófizetésre és a haradzs megfizetésére kötelezik magukat.
Murád
bizonyos területeket ennek fejében visszaszolgáltat nekik,
de a
hexamiliont soha többé nem építhetik újjá.

Február: Tárgyalások kezdődnek III. Frigyessel, aki vonakodik teljesíteni

a békefeltételeket. Vitéz János püspök vezeti a
népes küldöttséget.
Frigyes sem az unokaöccsét, sem a Szent Koronát nem
hajlandó
visszaadni.

Február: Hunyadi a lengyel rendeknek írott levelében írja, hogy

Frigyes
és a Német Birodalom hajdan barátságot színleltek, de valójában
akkor is
éreztették „velükszületett, szinte természetes ellenségeskedésüket.
Később
elrabolták, s nem adták vissza az uralkodói jelvényeket,
viszályokat szítottak,
támadásokat indítottak, várakat foglaltak el, a magyar
követeknek, kik
ezekre magyarázatot kértek, csak üres szavakat mondtak. Ezért
vagyunk
kénytelenek most fegyverre kelni ellenük…”
Február 23.: IV. Eugenius pápa halála Rómában.

Március 6.: Pápaválasztás: V. Miklós néven Tommaso

Paruntucelli
teológust, pápai diplomatát választják pápává.

Március: Aenas Sylvius rábeszéli III. Frigyest és a német

egyháznagyokat, hogy ismerjék el V. Miklóst. Cserébe az új
pápától a
Trieszt püspöke címet kapja.

Március: Osztrák csapatok betörnek a nyugati határszéli

megyékbe.

Március 12.: Pesten kezdetét veszi az országgyűlés.

Cillei, Giskra és a
befolyásuk alatt álló megyék nem küldtek követeket. A
rendek
meghallgatják, mire jutott a kormányzó: elégedettek Vlad
Dracul
eltávolításával, és dühösek Habsburg Frigyesre. Az országgyűlés
kibővíti
Hunyadi kormányzói hatáskörét:
Szabadon rendelkezhet a királyi jövedelmekkel.
A kormányzó a királyi jövedelmekből zsoldot és
zsoldostoborzó
megbízásokat oszt a báróknak és főpapoknak.
Megerősítik, hogy megszűntek a kapitányságok – a
végrehajtó
hatalom teljes egészen a kormányzó kezében
összpontosul.
A kormányzó vagy a bán általános vagy részleges nemesi
felkelést
nem hirdethet csak akkor, ha a kormányzói csapatok és
a
bandériumok nem elegendőek a határok védelmére.
A nemesek kiváltságaik értelmében még ilyen kivételes
helyzetben sem kötelesek a határokon túl harcolni,
viszont:
Felhatalmazzák a kormányzót, hogy nemesi felkelést
hirdessen,
ha valaki a rendek közül ellene vagy az ország
ellen támadna.
A hatalmaskodókat fővesztésre ítélheti akkor is, ha nem
jelennek
meg a tárgyaláson.
A bíráskodás színtere a megyei közgyűlés, a nemesség
egyeteme
(univerzitása) – a nemesség közgyűlése megbélyegzi a
lázadókat
támogatókat – akár bárókat is, majd a kormányzónak
jelentve az
köteles az illető báró birtokait lefoglalni.
Hűtlenséget mondanak ki azon egyháziakra, akik
tisztségüket
 közvetlenül a pápától, az országlakosok megkerülésével
kérik.
A papi tizedet természetben és csalás nélkül kell
beszedni.
Évenkénti országgyűlést kell tartani pünkösd napján, ahol
a húsz
teleknél nagyobb birtokú megyei nemesek fejenként
tartoznak
megjelenni.
Az országgyűlés időtartamára a kormányzó és az
összes
tisztségviselők leteszik hivatalaikat.
Új királyt a bárók nem választanak maguk, hanem csak a
megyék
küldötteivel egyetértően. „Fejedelem keresése céljából”
hűtlenség
terhe mellett senkinek sem szabad külföldiekkel
tárgyalnia az
országlakosok tudta nélkül.
Adót (tizedet és lucrumot) a jobbágytalan nemesek sem
fizetnek.
A pénz értékéről, formájáról az országgyűlés dönt.
Az új váltópénz verésének lebonyolításához megfelelő városi
embereket kell választani, akik működésükért felelősséggel
tartoznak az országgyűlésnek. Kötelezni kell őket, hogy ne merjék
rontani a pénzt hatalmas urakra való tekintettel.
Hűtlennek nyilvánítják azt a familiárist, ki ura várát
másnak adja.

Március 25.: Az országgyűlési határozatok kihirdetése. Az

országgyűlés
még néhány napig együtt maradt, kifejezetten abból
a célból, hogy a
városok kéréseit meghallgassák. Pozsony küldöttei hosszan
bizonygatják,
hogy Hunyadi mellett állnak és nem Frigyes oldalán.

Április: Raguza tanácsa Hunyadi előzetes felszólítására 2000

aranyat
ajánl fel a nyárra tervezett török elleni hadjáratra.
Az összeg akkor
fizetendő, amikor a hadsereg átlépi a Dunát.

Tavasz: Alsólendvai Bánffy István a kormányzó

megbízásából
Szombathely várából irányítja a Dunántúl védelmét Frigyes
betörései
ellen.

Tavasz: A Felvidéken Giskra háborúba keveredik Szentmiklósi

Pongráccal. Utóbbi felégeti Körmöcbányát, és hatalmas károkat
okoz a
környéken. Válaszul Giskra összefog a korábban lengyel
zsoldban állt
Komorowskyval, és végigpusztítja a Szepességet. A harcok,
pusztítások
átcsapnak Szabolcsba, Rakamaz környéke elnéptelenedik.

Június: Az országtanács megbízza Guti Országh Mihályt és

Szentmiklósi
Pongráczot, hogy szükség esetén fegyverrel védjék meg Kapler
János
keszői várnagy hatalmaskodásaival szemben Pozsonyt.

Június 1.: Újabb, kétéves fegyverszünet a stájerországi

Radkersburgban
III. Frigyes német királlyal és öccsével, VI. Albert
osztrák herceggel.
Sopron, Kőszeg, Kismarton továbbra is a kezükön marad,
de le kell
mondaniuk az árulással birtokukba jutott Győrről. A többi
vitás
kérdésről a végleges béketárgyalások döntenek, ennek kudarca esetén
a
pápa és a bíborosi kollégium dönt majd.

Július 14.: Bécs tanácsa kölcsönös alapon szabad kereskedést

biztosít
Szeben polgárainak.

Július 21.: Hunyadi megállapodik Giskrával Rimaszombaton. Az

1446.
szeptember 13-i szerződésben foglaltakon kívül a kormányzó
kötelezi
magát, hogy karácsonyig 28 000 aranyforintot fizet a
Giskra által
átadandó várak megváltásáért.

Augusztus: Hunyadi utasítást ad, az ausztriai kereskedőket

engedjék
szabadon közlekedni.

Augusztus 15.: Frangepán Márton hűséget fogad Hunyadinak,

Magyarország kormányzójának.

Augusztus 3.: V. Miklós pápa megbízza új követét, Juan de

Carvajal
bíborost a magyarok és Frigyes közti béke közvetítésére.

Szeptember: Az országtanács megfenyegeti Kapler János

kapitányt,
hogy ha folytatja hatalmaskodásait, arra kényszeríti a
tanácsot, hogy
„más alkalmas módot gondoljon ki a város szabadságának védelmére”.
A
pozsonyi kereskedőket hagyja békén, de másokat ne
engedjen át a
vámon.
 Hunyadi teremt rendet Pozsony, Guti Országh Mihály,
Szentmiklósi
Pongrácz, Rozgonyi Sebestyén, Bazini György vitáiban,
konfliktusaiban.
A háttérben természetesen a Habsburg-párti és Habsburg-ellenes
pártérdekek állnak.
Országgyűlés. Garai László macsói bán, az ellenpárt egyik vezére
lesz
a nádor. Buda várát azonban Hunyadinak adják át, holott addig
mindig a
nádor kezelésében volt.

November: Hunyadi rendelete, melyben az erdélyi tiszteknek

meghagyja, hogy a szász székekbe telepedett jobbágyokat ne
merjék
visszatelepíteni. Akit erővel visszavittek, azt engedjék el.
Egyben
felhatalmazza a szászokat, hogy jogaik megsértése esetén „bármi
módon”
védekezzenek.
Giskra a „kapitánysága kezdete óta tanúsított érdemeikért”
felmenti a
bártfaiakat a somosi vám fizetése alól.
Hunyadi újabb tárgyalásokat folytat V. Alfonzzal a
magyar trón
betöltéséről.

November 6.: Aragóniai Alfonz kötelezvényt állít ki 100

000 aranyról,
de kiköti, hogy a pénzt Hunyadinak szét kell osztania az
ország bárói
között, hogy valamennyien hűséggel legyenek a király iránt.

1448

Január 9.: Hunyadi Sepsiszentgyörgyön tart törvényszéket.

Január 22.: Hunyadi Udvarhelyen tart törvényszéket.

Február 15.: Hunyadi Tordán tart törvényszéket.

Február 29.: Hunyadi Tordán címereslevelet ad volt gyalogos

vitéze,
Berekszói Péter mester, „a haza hű bajnoka és védelmezője”
részére.

Február: V. Miklós pápa engedélyezi az önálló magyar

obszerváns
ferences rendtartomány felállítását.
Március: Hunyadi felszólítja a brassóiakat, tanácskozzák
meg a
havasalföldiekkel és a szebeniekkel annak módozatait, miképp
lehetne az
új magyarországi pénzérmék forgalmát Havasalföldre is
kiterjeszteni.

Tavasz: Hunyadi általános nemesi felkelést hirdet. A

nyugati megyék
nagyurai és familiárisai felmentést kapnak, főleg Frigyes
sakkban tartása
miatt.
Hunyadi megújítja szövetségét Szkander béggel. Az albán
vezér
segítséget ígér a következő hadjárathoz.

Április: Hunyadi újabb követet küld Aragóniai Alfonz

udvarába:
Frangepán Istvánt. Alfonz új feltételeit Hunyadi elfogadja, csak
a „késést
hibáztatja”, jelezve, hogy ő már „indulni készül az
óhajtott útra”.

Május: Hunyadi adószedői gőzerővel hajtják be a rendkívüli

hadiadót.

Május 12.: Bölcsényi Mihály személyében megválasztják a

magyarországi obszerváns ferences rendtartomány első provinciálisát.

Május 22.: Hunyadi felszólítja az aradi káptalant, hogy

segítsék a
hadiadó beszedését.

Május 30.: Hunyadi levele a pápának: „Készséges szolgája

vagyok tehát
szentatyámnak: nemcsak puszta végrehajtója, hanem előharcosa leszek
ennek
a tervnek, úgyhogy most már segítő kívántatik, nem serkentő…”

Nyár: A pápa arra kéri Hunyadit, halassza el hadjáratát a jövő

esztendőre.

Június: Hunyadi erélyesen megsürgeti a tárgyalások folytatását

Frigyessel. Ezek elhúzódása veszélyezteti a török elleni hadjárat
sikerét.
Hunyadi megtiltja, hogy az óbudai apácák Vastorok nevű
birtokára
települt kunokat visszakényszerítsék régebbi lakóhelyükre.

Június 25.: Juan de Carvajal spanyol bíboros, pápai követ az

obszerváns
ferenceseknek adja át a minoriták esztergomi és sárospataki
kolostorait.
Július: Hunyadi kéri a pozsonyiakat, küldjék hozzá a
már régebben
előkészített szekereket és mozsarakat.

Július: Dan havasalföldi és Péter moldvai vajda

Hunyadihoz utazik
Erdélybe, hogy egyeztessen a küszöbönálló hadjáratról. Hunyadi
tízezer
lovast kér Dantól. Péter átadja Hunyadinak a fontos
Duna-torkolati
Chilia erődjét, melyet hosszú ideig magyar fegyveresek
őriznek.

Nyár: A szultán az albániai Krója várát ostromolja. Brankovics

felajánlja
szolgálatait Murád szultánnak. Szkander bég szorosabbra
vonja a
köteléket a déli albán törzsekkel, és keresi a kapcsolatot
Hunyadival.

Július vége: Murád szultán abbahagyja albániai

hadmozdulatait, és
felkészül a Hunyadival való összecsapásra. Szófiába vonul
vissza, innen
leveleket küld szét, harcba szólítva az anatóliai és ruméliai
seregeket.

Augusztus: Hunyadi utasítja Odoardo Manini sókamarást, hogy

sürgősen szedje be a pénzt, mellyel Bánffy István
és familiárisai a só után
tartoznak (nem fizetés esetén lefoglaltatja Bánffy birtokait),
s az összeget
a Désen tárolt ezer lópatkóval, patkószegekkel s
csavarokkal együtt
sürgősen küldje utána Keve várába.

Szeptember: Brankovics megpróbálja elfoglalni Szrebernik várát a

bosnyák királytól. Ettől még levélben értesíti Hunyadit, hogy
támogatja,
de nem tud katonát adni a háború céljaira.
Carvajal bíboros megírja Hunyadinak, hogy segít
közvetíteni a
Frigyessel kötendő fegyverszünet meghosszabbításában. Kevei
haditáborából a kormányzó azt válaszolja Carvajalnak, hogy az
ügyet az
országtanács elé utalja.
Hunyadi levelet küld Brankovicsnak, vázolva haditerve részleteit,
felkérve őt a hadjáratban való részvételre. Ez a hadjárat
szabadítja meg
végleg a töröktől Szerbiát…

Szeptember 28.: Hunyadi seregei Kevénél átkelnek a Dunán

és szerb
területen törnek előre.
Október 17.: Rigómezőnél felsorakozik egymással szemben
Hunyadi és
Murád szultán serege.

A KERETTÖRTÉNET KRONOLÓGIÁJA

1526

Augusztus 29.: A mohácsi csata.

Augusztus 30.: Estefelé megérkezik Budára a vereség híre.

Mária
királyné gályákkal menekül, s magával viszi a kincstár
egy részét
Pozsonyba. Pécs városát megtámadják, kifosztják a törökök. A
várba
nem tudnak behatolni.

Augusztus 31.: Czettrich Ulrik kamarás utoléri Mária

királyné hajóját
Neszmélynél, és beszámol neki Lajos király haláláról, aminek
szemtanúja
volt.

Szeptember 1.: Báthori István nádor és Batthyányi Ferenc a

Mecsekben
megtámadja és kifosztja a menekülő pécsi püspökség kincseit
szállító
szekereket. A királyné hajóit Esztergomnál Kun Pál várnagy
megtámadja
és kirabolja. Az udvarhölgyek egy részét megerőszakolják.

Szeptember 2.: Frangepán Kristóf horvát–szlavón bán seregei

váratlan
rajtaütéssel hátba támadják és megsemmisítik a
Székesfehérvár
környékén fosztogató egyik török sereget.

Szeptember 3.: A menekülő Mária királyné megérkezik Pozsonyba.

Szeptember 5.: Szulejmán serege tábort bont Mohácsnál, és

elindul
észak felé.

Szeptember 6.: Habsburg Ferdinánd Innsbruckban értesül a

magyarok
mohácsi csatavesztéséről. Arról győzködi a protestáns német
rendeket,
hogy támogassák tervezett török elleni hadjáratát, valójában
az így
összegyűlt pénzből a bátyját, V. Károlyt indul megsegíteni
sereggel
Észak-Itáliába.

Szeptember 8.: A török előőrsök felbukkannak Buda környékén.

Kifosztják és felégetik a pálosok szentlőrinci és a
ciszterciták pilisi
monostorát.

Szeptember 9.: Ferdinánd hírt kap II. Lajos haláláról.

Szeptember 12.: Szulejmán hadai bevonulnak az őrizetlenül

hagyott
Budára.

Szeptember 13. után: A török csapatok Győrig dúlják

és pusztítják a
Dunántúlt.

Szeptember 13–25.: A török minden irányba rabló

hadjáratokat indít
Budáról. Székesfehérvár, Miskolc, Muhi vonaláig jutottak.

Szeptember 15.: A török háromnapos ostrom után beveszi és

elpusztítja
a pilismaróti szekérvárat. A feljegyzések szerint
huszonötezer magyar
lelte halálát az öldöklésben.

Szeptember 17.: Fazio de Savoya velencei hírszerző jelenti

a velencei
tanácsnak, hogy Mohácsnál Lajos király elesett, lova menekülés
közben
ingoványba süllyedt.

Szeptember 19.: A török sereg az általa veretett

hajóhídon megkezdi
átvonulását a pesti oldalra.

Szeptember 20.: Mária királyné testvére, Ferdinánd osztrák

főherceg
Innsbruckban bejelenti trónigényét Magyarországra. Főtitkárát, Nádasdy
Tamást bízza meg, hogy járjon el ügyében.

Szeptember 23.: Frangepán Kristóf horvát-szlavón bán alig ötszáz

lovassal újabb sikeres rajtaütést hajt végre egy török
sereg ellen
Székesfehérvár előtt. A Frangepán Kristóf által összehívott
szlavón rendi
gyűlés Kaproncán védelmezőjének és kormányzójának választja
Frangepánt, és felszólítják, hogy seregét vezesse a Dráva–Száva
közébe.
Csatlakozik Zala, Somogy, Baranya és Pozsega vármegye is,
Frangepán
oltalma alá helyezve magát.

Szeptember 25–26.: Szulejmán felgyújtatta Pest városát, s

megindul
seregével dél felé. A Corvina Könyvtár egy részét, a
templomok arany,
ezüst kegytárgyait, a budai palota szobrait, valamint a
Hunyadi János
által Nándorfehérvárnál zsákmányolt török ágyúkat hajóra
rakatja és
elviteti. A gyors kivonulási parancs miatt a Mátrában
fosztogató,
hátramaradt török sereget a lakosság a jászok
segítségével megtámadja
és megfutamítja.

Október eleje: A nagyvezír csapatai elfoglalják Szegedet a

szinte puszta
kézzel védekező lakóitól. A török elpusztítja Baját,
Kalocsát,
Bodrogmonostort, Czoborszentmihályt (Zombor). Szabadka sikeresen
védekezik. Radics Bosics rác sajkásai és Perényi Péter magyar
lovasai sok
törököt ölnek meg a környéken. Bács vára is megpróbál ellenállni,
de a
törökök beveszik és felgyújtják a várost. Bodrogvár is
megsemmisül.

Október 6.: A tételi fennsíkon és Palona mocsarainál

is egy-egy
megerősített szekérvárat semmisítenek meg a törökök. A
muszlim
krónikások elismerőn szólnak a magyarok halálmegvető
bátorságáról.
Elesik a janicsár aga és sok török tiszt is. A
törökök a mocsár nádasát
gyújtják fel, elevenen égnek el.

Október 8.: A török megostromolja a Pétervárad közelében

hevenyészett
sáncok mögött védekező magyarokat. Nyolc nap harc után
az Alapy
György vezette védő hadat lekaszabolják.

Október 10.: A török Nándorfehérvárnál átkel a

Dunán, és jórészt
kivonul az országból, csak a szerémségi várak egy részében hagy
őrséget.

Október 10. körül: Mária királyné megbízásából Győrből

elindul Sárffy
Ferenc győri kapitány, Czettrich Ulrik királyi kamarás és
tizenkét lovas,
hogy felkutassák Lajos király tetemét.
Október 14. körül: Sárffy kapitány és Czettrich megtalálják
a Csele-
patak árterében az elhantolt Lajos királyt. A holttesttel
elindulnak
Székesfehérvárra.

Október 14.: A tokaji várban összeül a Szapolyai-párti

rendek
országgyűlése. Habsburg Ferdinánd (V. Károly öccse) ausztriai
főherceg
és húga, Mária özvegy magyar királyné megbeszéléseket
folytatnak
Hamburgban. Az 1515-ös házassági szerződésre hivatkozva követelik
a
magyar koronát.

Október 15.: Tokajban megjelenik Cserni Jován, a Fekete

Ember, hogy
engedélyt kérjen szerbek letelepítésére az elhagyatott,
felperzselt Bács
megyébe. Szapolyai írásos engedélyt ad. Cserni Jován
hatszáz fős
testőrséget szervez, tizenkétezer fős martalóc sereget állít
fel. Először a
Temesköz magyarságára veti magát, és tűzzel-vassal pusztítja
őket, majd
a Duna–Tisza közére zúdul hordáival. Egyedül Lugas és
Sebes áll ellen
keleten.

Október közepe: Szapolyai parancsára Marjai Lukács szászsebesi

kapitány betör a Szörényi török területekre, és
érzékeny veszteségeket
okoz a szultáni sereg utánpótlási vonalaiban.

Október 17.: Szapolyai János erdélyi vajda és a

Tokajban összegyűlt
rendek királyválasztó országgyűlést hirdetnek november 5-re
Székesfehérvárra.

Október 19.: Czettrich Ulrik és Sárffy kapitány

Székesfehérváron
hagyják Lajos király maradványait, és tovább indulnak
Győrből
Pozsonyba, jelentést tenni az özvegy királynénak.

Október 23.: Ferdinánd ausztriai főherceget a cseh rendek

királlyá
választják.

Október 24. után: Mária királyné és Báthori István (október

9-i hamis
keltezéssel) országgyűlést hirdetnek november 25-re Komáromba.
Október 27.: Szapolyai vajda kétszáz lovasa előrenyomul
az üres,
elhagyatott Budára.

Október 28.: Szapolyai és hívei megindulnak Tokajból.

Október 29.: Szapolyai serege Szerencsen, az apátságnál táborozik.

Október 30.: Szapolyai serege Egernél táborozik Várday Pál

püspök
udvarában.

Október 31.: Szapolyai serege Hatvanban táborozik.

Október vége: Ferdinánd és Mária elküldi Székesfehérvárra

Tahy
Jánost, a vránai perjelség kormányzóját azzal, hogy a
város ne engedje
be Szapolyait és híveit. Felszólítják arra is őket, hogy
fogadjanak be egy
kétszáz fős cseh őrséget. Székesfehérvár elutasítja a kérést.

November eleje: Enyingi Török Bálint hírét veszi,

hogy Cserni Jován
szerb martalócai bevették magukat Szabadkára, az ő birtokába,
ott
iszonyatos vérengzést vittek végbe a magyarok közt. Hatvanhét
lovassal
megindul Enyingről, hogy elkergesse a rácokat, de csaknem
minden
embere ott marad halva a város határában.

November 1.: Szapolyai és kísérete bevonul az üres, kifosztott,

felégetett
Budára. Dermesztő látvány fogadja őket.

November 8.: Szapolyai és kísérete elindul Székesfehérvárra.

Ráskay
Gáspár lovasai elfoglalják Komáromot és Gútát.

November 9.: Székesfehérváron eltemetik II. Lajos király maradványait

a székesegyház kriptájában.

November 10.: A székesfehérvári országgyűlésen elkergetik Habsburg

Ferdinánd követét, aki bejelenti ura igényét a magyar
trónra. Werbőczy
kortesbeszéde dárdára tűzve az 1505-ös rákosi végzés
pátense: csak
magyar királyt választanak. A megjelent rendek Szapolyai
János erdélyi
vajdát választják királlyá.

November 11.: Szapolyai Jánost magyar királlyá koronázza

Podmaniczky István nyitrai püspök és Várday Pál egri
püspök.

November 11–15.: Szapolyai János király megszervezi

kormányát.
Kancellár: Werbőczy István jogtudós; erdélyi vajda: Perényi
Péter temesi
főispán (1527-ben Ferdinánd oldalára áll); horvát–szlavón–dalmát
bán:
Frangepán Kristóf (megh. 1527); esztergomi érsek: Várday
Pál volt egri
püspök (1527-ben Ferdinánd pártjára áll.)
 III.

CSALÁDFÁK
 BIBLIOGRÁFIA

Akták és levelek Erdély- és Magyarország Moldvával és

Havasalföldével
való viszonyához = Acta et epistolae relationarum
Transylvanie
Hungariaeque cum Moldavia et Valachia. Kolozsvár – Budapest,
Stephanum, 1914. XII., 342. p.

Andrásfalvi-Faragó Zoltán: Öt íjász. Salgótarján, Dióhéj

műhely, é. n.

Andrić, Stanko: Kapisztrán Szent János csodái.

Magyar
Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Bp. 2009.

Asena, Orhan: Hürrem szultána. (Igazságos Szulejmán szultán).

Ankara:
A Török Kulturális Minisztérium Kiadványai/1992.

Augustyn, Michael: Vlad Dracula – The Dragon Prince. New

York,
Universe, 2009.

Babinger, Franz: Mehmed the Conqueror and His Time.

Princeton:
Bollingen Series XCVI Princeton University Press, 1992.

Baddeley. Gavin–Woods Paul: Vlad the Impaler. Son of the Devil,

Hero
of the People. London, Ian Allan Publishing, 2010.

Balogh F. András (közreadó): A Drakula-történetek

kezdetei. Bp.:
Littera Nove, 2008.

Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (1526–1528). Bp.:

Magvető,
1983. (Gyorsuló Idő sorozat)

Bedécs Gyula: Magyar emlékek és látnivalók. Szerbia

a Vajdasággal,
Bosznia és Hercegovina. Szombathely, B. K. L. Kiadó,
2006.
René marquis de Bellaval: Gauvain Quiéret: Seignerur de
Dreuil, et sa
famille. Paris, J. –B. Dumoulin Éditeur, 1866.

Benda Kálmán–Fügedi Erik: A magyar korona regénye. Bp.:

Magvető,
1979.

Bertényi Iván: A címertan reneszánsza. Tanulmányok. Bp.:

Argumentum, 2010.

Bertényi Iván: A magyar korona története. Bp.: Kossuth K.,

1978.

Bessenyei György: Hunyadi. Bp.: V. ker. Berzsenyi Dániel R.

Gimnázium, 1929.

Bessenyei József: A Héttorony foglya – Török Bálint.

Bp.: Helikon K.
1986. (Labirintus könyvek)

Bíró András: Liliomok, hollók, félholdak. Bp.: Kairosz K., 1999.

Black, Jeremy: Hadvezérek – A harcmező urai. Bp.: Totem

Kiadó,
2009.

Bonfini, Antonio: A magyar történelem tizedei. = Rerum

Hungaricarum
decades. Bp.: Balassi Kiadó, 1995.

Bonfiglio Dosio, Giorgetta (a cura di). Ragioni antique

spettanti
all’arte del mare et fabriche de vasselli. Manoscritto nautico
del XV
secolo. Comitato Pubblicazione delle Fonti relative alla
Storia di
Venezia, Venezia, 1987

Bottyán János: A magyar Biblia évszázada. Bp.: Református

Zsinati
Iroda Sajtóosztálya, 1982.

Brodarics István: Igaz leírása a magyaroknak a törökökkel

Mohácsnál vívott csatájáról. Bp.: Magvető, 1983. (Gondolkodó
magyarok)
Brodarics-emlékkönyv. Egy különleges pártváltás a mohácsi csata után.
Sz.: Kenyó Ildikó. Bp.: Magyar Országos Levéltár, 2011.

Burány Nándor: Keselyűlegelő. Nándorfehérvár megvédésének igaz

története. Újvidék, Forum K., 1979.

Burány Nándor: Kamanci Balázs. Újvidék: Fórum, 1977.

484. p.
(Jugoszláviai magyar regények)

Burány Nándor: Megtorlás. Újvidék: Fórum, 1984.

Buzás Gergely (szerk.): A visegrádi királyi palota kápolnája

és
északkeleti épülete. (Visegrád régészeti monográfia 1.) Visegrád:
Mátyás Király Múzeum, 1994.

Buzás Gergely (szerk.): Visegrád. Altum Castrum: A Visegrádi

Mátyás
Király Múzeum füzetei 5. Visegrád: 2005.

Cibula, Václav: Prágai regék. Bratislava: Madách; Bp.: Móra,

1979.

Crowley Roger: City of Fortune. How Venice Won and Lost

Naval
Empire. London: Faber and Faber, 2011.

Crowley Roger: Tengeri birodalmak. A kereszténység és az

iszlám harca
a Földközi-tenger feletti uralomért (1521–1580). Park Könyvkiadó,
Bp.:
2013.

Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak

korában, 5. kötet. Bp.: Magyar Tudományos Akadémia, 1913.

Cseh Valentin: Nándorfehérvár ostroma 1456. Keszthely: Compactor

K., 2007.

Csillag a holló árnyékában. Vitéz János és a

humanizmus kezdetei
Magyarországon. Az OSZK kiállítása. Bp.: Országos Széchényi Könyvtár,
2008.
Csoma József: A magyar heraldika korszakai. Gödöllő–Máriabesnyő:
Attractor, 2008. 134. p. Reprint.

Csomor Lajos: Magyarország Szent Koronája. Vaja: Vay Ádám Múzeum

Baráti Köre, é. n.

Csorba Csaba: Erdélyi várak. Várak, várkastélyok,

erődített városok,
templomvárak. Debrecen, T. K. K. 2010.

Csorba Csaba: Esztergom hadi krónikája. Bp.: Zrínyi K. 1983.

Cvetkova, Bisztra: A várnai csata. Bp.: Gondolat, 1988.

Czuczor Gergely: Hunyadi János és három más történet.

Bp.:
Unikornis, 2002. 371. p. (A magyar próza klasszikusai. 93)

Darkó Jenő: A magyar huszárság eredete. Máriabesenyő–Gödöllő:

2010.

Darkó Jenő: Népességi mozgalmak Erdélyben és környékén a

középkorban. Máriabesnyő – Gödöllő: Attraktor, 2010.

Darvas József: A törökverő. Bp.: Szépirod. K., 1973.

De Lange, Nicholas: A zsidó világ atlasza. Bp.:

Helikon, Magyar
Könyvklub, 1996. (Képes atlasz)

Decsényi Gyula: Olaszországi történelmi kutatások. Századok. 1892.

26. p. 467–475.

Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők. Az úgynevezett

Vajdaság
kihasításának elhallgatott titkai és borzalmai 1268–1868. 1.
köt.
Fejezetek a rácjárások történetéből. Tataháza: Szerzői kiad.,
2009.

Demény Lajos: Parasztfelkelés Erdélyben 1437–1438-ban. Bp.:

Gondolat, 1987. (Közös dolgaink)
Dienes Dénes: A kereszténység Magyarországon 1526 előtt.
2. átdolg.
kiad. Sárospatak: Sárospataki Ref. Koll. Theológiai Akadémiája, 2001.

Dougherty, Martin J.: Középkori harcosok. Fegyverek és harci

technikák 1000–1500. Bp.: Ventus Libro K., 2010.

A Duna helyszínrajza Dévénytől Orsováig. Térképmellékletekkel.

Bp.: M. Kir. Országos Vízépítési Igazgatóság vízrajzi osztályának
felvételei alapján, 1918.

Dümmerth Dezső: A két Hunyadi. Bp.: Panoráma, 1985. 277.

p.
(Utazások a múltban és jelenben)

Dvoráková, Daniela: A lovag és királya. Pozsony: Kalligram K.,

2009.

Eickhoff, Ekkehard: Velence, Bécs és a törökök. A nagy

átalakulás
Délkelet-Európában (1645–1700). Bp.: Európa Könyvkiadó, 2010.

Elekes Lajos: Hunyadi. Bp.: Akadémia K., 1952.

Elekes Lajos: Hunyadi hadserege. Bp.: Magyar Történelmi

Társaság,
1951.

Elekes Lajos: A Hunyadi-kérdés. In: Mátyás király-emlékkönyv

születésének 500. évfordulóján. 1. köt. Bp.: Franklin Társulat,
1940.

Engel Pál: Honor, vár, ispánság. Válogatott tanulmányok. Bp.:

Osiris,
2003.

Engel Pál–Kristó Gyula: Magyarország története 1301–1457. Bp.:

Tankönyvk., 1989.

Erdély és a Részek térképe és helységnévtára: Készült

Lipszky János
1806-ban megjelent műve alapján. Szerk. Herner János.
Szeged: JATE,
1987. Reprint.

Erdélyi László: A magyar lovagkor társadalma és művelődése

1205–
1526. Gödöllő–Máriabesnyő: Attraktor, 2005. Reprint.

Erdődy János: A szárnyas oroszlán. Bp.: Athenaeum Ny., 1967.

(Kozmosz könyvek)

Erősítsd testvéreidet! Magyar vonatkozású pápai üzenetek 1456-ból

és
1956-ból. Bp.: Szent István Társulat, 2006.

Európa védelmében. Kapisztrán Szent János és a

nándorfehérvári
diadal emlékezete. HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum. Line
Design, Bp.
2013.

Faroqhi, Suraiya: Subjects of the Sultan. Culture and Daily

Life in the
Ottoman Empire. London–New York: I. B. Tauris, 2011.

Farkas Jenő, Sz.: Drakula vajda históriája. Bp.: Akadémiai K., 1989.

Fehér M. Jenő: Középkori magyar inkvizíció. Bp.: Gede

Testvérek,
1999.

Fényes Elek: A török birodalom leírása. Heckenast

Gusztáv kiadása,
Pest, 1854

Fodor Pál: Szülejmán szultántól Jókai Mórig. Tanulmányok az

oszmán–török hatalom szerkezetéről és a magyar–török
érintkezésekről.
MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Történettudományi Intézet,
Bp. 2014.

Földi Pál: Hunyadi János a hadvezér. Bp.: Anno, 2004.

Földi Pál: Janicsárok szép napjai. Bp.: Anno, 2007.

Fraknói Vilmos: Egyháznagyok a magyar középkorból. Bp.:

Révai,
1932. Bp.: Élet, 1916. (Bibliotheca vitae)

Fraknói Vilmos: Vitéz János esztergomi érsek. Bp.: Szent

István
Társulat, 1879. (Házi könyvtár. 30.)
Fráter Lénárt: Hunyadi magyar származása oklevelekben. Bp.:
1937.

Freeley, John: A szultánok magánélete. Bp.: General

Press, 2006.
(Különleges könyvek)

Freeley, John: The Grand Turk. Sultan Mehmet II. London –

New York,
2009.

Fügedi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia

mobilitása. Bp.:
Központi Statisztikai Hivatal Könyvtára. 1970.

Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok: A középkori

magyar
arisztokrácia fejlődése. Bp.: Magvető, 1986.

Fügedi Erik (ford.) Kimondhatatlan nyomorúság. Két emlékirat a

15–
16. századi oszmán fogságról. Bp.: Európa K., 1976.

Fügedi Erik: Uram, királyom. A XV. századi Magyarország

hatalmasai.
Bp.: Sas K., 2004.

Fülöp Árpád: Hunyadi. Hősköltemény 48 énekben. Bp.: Arany

János
Ny., 1943.

Gaál Mózes: Hunyadiak. Történelmi elbeszélések a régi időkből.

Bp.:
Stampfel K., 1906.

Gajdács Pál: A Hunyadiak. Költői elbeszélés. Bp.: Kultúra, 1918.

Generál Tibor: Allah serege. Az oszmán-török haderő

kialakulása és
fénykora. Bp.: Zrínyi K., 1987.

Generál Tibor: Kelet Pompadourjai. Nőuralom az

Oszmán
Birodalomban. Bp.: Tinta K., 2000.

Generál Tibor: Mohácstól Mekkáig. Történelmi lektűr. Bp.: Tinta

K.
2005.
Gerevich László–Kosáry Domokos: Budapest története, 2. köt.
Budapest
története a későbbi középkorban és a török hódoltság
idején. Bp.:
Akadémiai K., 1975.

Gerő László: Mátyás király budai palotája. Kiskőrös: De

Csejte, 1994.
(Középkori Magyarország)

Goodwinm Godfrey: The Janissaries. London: Saqi Essentials, 2006.

Granasztói György: A középkori magyar város. Bp.: Gondolat,

1980.
(Magyar história)

Gulácsi Irén: Fekete vőlegények. Bp.: Kentaur könyvek, 1986.

Gyárfás István: A jász-kunok története I–IV. Kecskemét: Szilády

Károly,
1870.

Hajdan volt Magyarország. Jelen és múlt. Főszerk.:

Halmos Ferenc.
Bp.: Gesta, 2000.

„Halandó, ezeket megmondjad!” Magyar nyelvű imádságok a

XV–XVI.
századból. Válogatta és a szöveget gondozta Dömötör Adrienne,
Haader
Lea. Bp.: Tinta K., 2012.

Hankó Ildikó: A magyar királysírok sorsa. (Géza

fejedelemtől
Szapolyai Jánosig) Bp.: 1987.

Harris Jonathan: The End of Byzantium. Yale University Press,

New
Haven and London, 2010.

Hegedűs Géza: Az erdőntúli veszedelem. Bp.: Móra, 1962.

Hegedűs Géza: Megkondulnak a harangok. Bp. Szépirod. K.,

1962.
(Kincses könyvek)

Héjj Miklós: A visegrádi királyi palota. Bp.: Corvina, 1970.

Held, Joseph: Hunyadi: Legend and reality. New York: Columbia
Univ.
Press, 1985. (East European Monographs, Boulder)

Heltai Gáspár: Krónika az magyaroknak dolgairól. Bp.: Helikon,

1981.
(Bibliotheca historica)

Hogyan éltek elődeink? Beszélgetések a magyar művelődés

nagy
korszakairól (Benda Kálmán et al.) Bp.: Gondolat, 1980.

Hóman Bálint–Szekfű Gyula: Magyar történet. 2. bőv. kiad.

Bp.:
Egyetemi Ny., 1936.

Horváth Henrik: Zsigmond király és kora. Zsigmond

király halálának
500. évfordulóján. Bp.: Székesfőváros, 1937.

Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar

humanizmus. Bp.: Akad. K., 1988. (Az Akadémiai Kiadó reprint sorozata)

Hóvári János: A rettegett Drakula: Vlad Tepes. In:

Koronás portrék.
Bp.: Kozmosz, 1987.

Humphreys, C. C.: Vlad – The Last Confession. London, Orion

Books,
2009.

Hunyadi énekek. Bp.: Katonai K., 1956.

Hunyady József: A fekete lovag. Bp.: Móra, 1976.

Hunyady József: Hollós vitéz. Bp.: Zrínyi, 1957.

Hunyady József: Oroszlán és gödölye. Bp.: Kossuth, 1970.

Ipolyi Arnold: A magyar Szent Korona története. Bp.:

Magyar
Tudományos Akadémia, 1886.

Imber, Colin: The Crusade of Varna 1443–45. (Crusade

Text sin
Translation) Ashgate, Burlington, 2006
Iván László: A visegrádi vár története. A kezdetektől 1685-ig.
Visegrád:
2004.

Jankovich Júlia: Budavári kapuk, falak. Bp.: Magvető, 1973.

Jászay Magda: Velence és Magyarország.– Egy szomszédság

küzdelmetes története. Bp.: Gondolat, 1990.

Jefferson, John: The Holy Wars if King Wladislas and Sultan Murad.
(The Ottoman-Christian Conflict from 1438–1444). Brill, Leiden–Boston,
2012.

Jenkins, Robert Charles: The Last Crusader or the Life and

Times of
Cardinal Julian, of the House of Cesarini. – A
Historical Sketch –
Kessenger Legacy Reprints; Original: London, Richard Bentley,
New
Burlington Street, 1861.

Jósika Miklós: A tudós leánya. Bp.: Heckenast, 1855. I–III.

köt.

Julier Ferenc: Magyar hadvezérek. Bp.: Stádium, 1930.

Kadare, Ismail: A fellegvár. Bp.: Zrínyi K., 1982.

Kalmár János, dr.: Régi magyar fegyverek. Bp.: Natura, 1971.

Karczag Ákos–Szabó Tibor: Erdély, Partium és a Bánság

erődített
helyei. Várak, várkastélyok, városfalak, barlangvárak,
sáncok és
erődítmények a honfoglalástól a 19. századig. Bp.: Semmelweis
K. 2010.

Katona Tamás (szerk.): A korona kilenc évszázada. Történelmi

források
a magyar koronáról. Bp.: Európa K., 1979.

Katus László: Európa története a középkorban. Kronosz

Kiadó, Pécs,
2014.

Kaufmann, J. E.–Kaufmann H. W.: Középkori várak. Debrecen, 2004.

Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól. Bp.: Magvető,
1983. (Gondolkodó magyarok)

Kéri Katalin: Allah dicsősége. Bevezetés az iszlám középkori

nevelés- és
művelődéstörténetébe. Pécs: Pannónia könyvek, 2010.

Kilényi Mária: Könnyek és korona. Bp.: Magyar Téka

Kiss-Béry Miklós: Mária, Zsigmond és Albert. Magyar

királyok és
uralkodók 11. kötet. Bp.: Duna International, 2011.

Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok. Bp.: Panoráma, 1988.

(Utazások
a múltban és jelenben)

Kiss Gábor (szerk.) Török hadak Magyarországon. 1526–1566. Kortárs

török történetírók naplórészletei. Panoráma K., 1984.

Kiss Károly: Hunyadi János utolsó hadjárata Bolgár és

Szerbországban 1454-ben, s Nándorfejérvár fölmentése a török
táboritásaitól 1456. (reprint) Pest, 1857. London:
British Library,
Historical Print Editions, 2013.

Klusch, Horst: Az erdélyi szászok betelepedéséről. Kolozsvár:

Kriterion, 2009.

Komjáthy István: Hunyadi. Elbeszélő költemény. Bp.: Ifjúsági K.

1951.

Konstam, Angus–Bryan, Tony: Renaissance War Galley 1470–

1590.
London: Osprey Publishing, 2002.

Korpás Zoltán: V. Károly és Magyarország. Bp.: Századvég

k., 2008

Kós Károly: Budai Nagy Antal históriája/ Varjúnemzetség.

Bukarest:
Új Magyar K., 1955.

Kottanner Jánosné: A korona elrablása. Kottanner Jánosné

emlékiratai
1439–1440. Bp.: Magyar Helikon, 1979.
Kovács Péter, E.: Hétköznapi élet Mátyás király korában.
Bp.:
Corvina, 2008.

Kovács Péter, E.: A Hunyadi-család. In: Hunyadi Mátyás:

Emlékkönyv
Mátyás király halálának 500. évfordulójára. Szerk. Rázsó
Gyula. Bp.:
Zrínyi K., 1990.

Kovács Péter, E.–Szovák Kornél (szerk.): Infima Aetas

Pannonica.
Stidies in late medieval Hungarian History. Bp.: Corvina, 2009.

Kovai Lőrinc: Tűzkehely. Bp.: Szépirod. K., 1965.

Kovai Lőrinc: Vaskapu. Bp.: Móra F. K., 1971.

Kőnig Frigyes: Várak és erődítmények a Kárpát-medencében.

Bp.:
Helikon, 2002.

Kővári László: A magyar családi s közéleti viseletek

és szokások a
nemzeti fejedelmek korából. Ráth Mór, Bp.: 1860.

Kubinyi András: Buda története 1541-ig. Bp.: TIT Budapesti

Szervezetének Történelmi Szakosztálya, 1969.

Kubinyi András: Vitéz János a jó humanista és rossz politikus.

In: A
magyar történelem vitatott személyiségei. 2. Bp.: Kossuth, 2002.

Kulcsár Péter: Kapisztrán János. Bp.: Gondolat, 1987. (Magyar

história.
Életrajzok)

Kulcsár Zsuzsanna: Így éltek a lovagkorban. Nyugat-Európa

a XI–XV.
században. Bp.: Gondolat, 1967.

Lampérth Géza: Hunyadiak. Bp.: 1926.

László János: Magyar várak. Bp.: Anno K., 2008.

Lázár Gyula: Az ozmán birodalom fénykora és hanyatlása.

Máriabesnyő–Gödöllő: Attraktor, 2011.

Lewis, Bernard: Isztambul és az oszmán civilizáció. Bp.:

Gondolat,
1981.

Magyar kódex. 2. Lovagkor és reneszánsz.

Magyarország
művelődéstörténete 1301–1526. Bp.: Kossuth K., 1999.

A magyar nemzet története. Szerk. Szilágyi Sándor 3.

köt. Az Anjou-
ház és örökösei 1301–1439. Bp.: Athenaeum, 1895.

Magyarország történeti kronológiája. I. A kezdetektől 1526-

ig. Bp.:
Akadémia K., 1986.

Magyar Zoltán: Hunyad megyei népballadák. Marosvásárhely,

Mentor
K. 2009.

Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387–

1437. Bp.: Gondolat, 1984.

Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban

a 10-
től a 13. századig. Bp.: Európa, 1989.

McNally, R. T.–Florescu, R.: In search of Dracula: true

history of
Dracula and vampire legends. Greenwich, Conn: New York
Graphic
Society, 1972.

Medium regni. Középkori magyar királyi székhelyek.

Szerk. Buzás
Gergely. Bp.: Nap Kiadó, 1996.

Mihailovič, Konstantin: Memoirs of a Janissary. Princeton:

Markus
Wiener Publishers, 2011.

Miller, Elizabeth: Dracula. New York: Parkstone Press, 2000.

Miskolczi Gyula: Hunyadi János török hadjáratai.

Hadtörténeti
Közlemények. 1914. 14. évf. 3–4. sz.
Moczar, Diane: Islam at the Gates. – How the Christendom
Defeated the
Ottoman Turks –Sophia Institute Press, Manchester, New
Hampshire,
2008.

Mohács. Szerk. Szabó János. Bp.: Osiris, 2006. (Nemzet és

emlékezet)

Mohács emlékezete. A mohácsi csatára vonatkozó

legfontosabb
magyar, nyugati és török források. Bp.: Helikon, 1976.

Mohács tanulmányok. Sz.: Rúzsás Lajos és Szakály

Ferenc. Bp.:
Akadémiai k., 1986.

Möller István: A vajdahunyadi vár építési korai. Bp.:

Franklin Ny.,
1913.

Mureşanu, Camil: Iancu de Hunedoara = John Hunyadi

defender of
Christendom. Iaşi – Oxford Portland: The Center for
Romanian Studies,
2001.

Müncheni kódex 1466. A négy evangélium szövege és

szótára. Bp.:
Európa, 1985.

Nagy Géza–Nemes Mihály–Tompos Lilla: A magyar viseletek

története.
Bp.: Mercurius, 2002.

Nagy Iván: Magyarország családai czimerekkel és

nemzedékrendi
táblákkal. Pest: Friebeisz István, 1857. 1–13. köt.

Nemeskürty István: A Hunyadiak. In: Mi magyarok: Történelmünk

ezerszáz éve. Bp.: Dovin, 1989.

Nemeskürty István: Ez történt Mohács után. 3. kiad.

Bp.: Magvető,
1975.

Németh Zsolt: A Szent Korona. Szombathely, BKL Kiadó,

2007.

Newark, Timothy: Medieval Warfare. London: Jupiter Books,

1979.
Nicolle, David–McBride, Angus: Armies of the Ottoman Turks
1300–
1774. London: Osprey Publishing, 1983.

Nicolle, David: Cross and Cresent in the Balkans. The

Ottoman
Conquest of Southeastern Europe Barnsley: Pen&Sword Military,
2010.

Nicolle, David: Nicopolis 1396. – The Last Crusade.

London: Osprey
Publishing, 1999.

Nicolle, David–McBride, Angus: Hungary and the fall of

Eastern
Europe 1000–1568. London: Osprey Publishing, 1988.

Nicole, David–Hook, Christa: The Janissaries. Oxford:

Osprey
Publishing, 1995.

Nicolle, David–Rothero, Christopher: The Venetian Empire 1200–

1670.
London: Osprey Publishing, 1989.

Djuvara, Neagu–Oltean, Radu: Mircea cel Mare. (zis „Cel

Bătrân”) și
luptele sale cu turcii. Humanitas Junior, București, 2010.

Ordas István: A fekete cár. Bp.: Móra K. 1974.

Ordas István: Tomori, büszke vezér. Bp.: Móra K. 1981.

Oszvald Arisztid: Hunyadi ifjúsága. Történelmi Értekezések 1916.

10.
sz.

Özer, Mustafa: The Ottoman Imperial Palace in Edirne.

(Saray-ı
CedÎd-i Âmire) Bagçeșehir University Press, 2014.

Palacký, František: A huszitizmus története. Bp.: Európa, 1984.

Passuth László: Tört királytükör. Bp.: Szépirod. K., 1974.

Pálffy Géza: A Magyar Királyság és a Habsburg

Monarchia a 16.
században. Bp.: História, MTA történettudományi Intézete, 2011.
Pálosfalvi Tamás: Nikápolytól Mohácsig. 1396–1526. Bp.: Zrínyi,
2005.

Pálosfalvi Tamás: A Hunyadiak kora 1437–1490. Magyarország

története 7. kötet. Bp.: Kossuth, 2009.

Paviot, Jacques: La politique navale des ducs de Bourgogne:

1384–
1482. Press Universitaires de Lille, 1995

Penzer, N. M.: The Harem. Inside the Grand Seraglio

of the Turkish
Sultans

Dover Publications, Inc. Mineola, New York, 2005.

Perjés Géza: Mohács. Bp.: Magvető, 1979.

Piccolomini, Aenas Silvius: Pápa vagy zsinat? Válogatott

levelek. Bp.:
Magyar Helikon, 1980.

Pivárcsi István: Drakula gróf és társai. Nagy vámpírkönyv.

Bp.:
Palatinus, 2003.

Pór Antal: Hunyadi János. Élet- és korrajz. Bp.: Szent

István Társulat,
1873. (Házi könyvtár 14.)

Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes millenniumi arcképcsarnok.

100
portré a magyar történelemből. Bp.: Rubicon: Aquila, 1999.

Rácz Árpád (szerk.): Nagy képes milleniumi hadtörténet. Ezer

év a
hadak útján. Bp.: Rubicon: Aquila, 2000.

Radvánszky Béla: Magyar családélet és háztartás a XVI. és

XVII.
században. Bp.: Helikon, 1986.

Razin, E. A.: A hadművészet története. Bp. Zrínyi, 1964.

Régi magyar öltözködés. Viseletek dokumentumok és források

tükrében. Összeáll. Benyóné Mojzsis Dóra. Bp.: Magvető, 1988.
(Magyar
hírmondó)

Rex Invictissimus. Hadsereg és hadszervezet a Mátyás kori

Magyarországon. Szerk. Veszprémy László. Bp.: Zrínyi, 2008. 255.
p.

Ruffy Péter: Koronánk könyve. Bp.: Móra K. 1981.

Ságvári György: Magyar uniformisok. A honfoglalástól

napjainkig. Bp.:
Kossuth K.–Hadtörténelmi Intézet és Múzeum, 2010.

Sebestyén Károly: A magyar zsidók története a vegyes

házból
származó királyok alatt. (1301–1526) Kohn Sándor könyve
nyomán.
In: A zsidók egyetemes története. Szerk. Szabolcsi Miksa.
Bp.: Phönix,
1908.

Selmeczi László: Őseink nyomában. A magyarországi kunok

Olas
nemzetsége és Kolbaz-széke 1243/46–1686. Kisújszállás, 2013.

Spufford, Peter: Hatalom és haszon. Kereskedők a középkori

Európában. Bp.: Scolar K., 2007.

Stanko Andrić: Kapisztrán Szent János csodái. Bp.:

Magyar
Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, 2009.

Szabó János, B.: A honfoglalóktól a huszárokig. A

középkori magyar
könnyűlovasság. Bp.: Argumentum, 2010.

Szabó János, B.: A mohácsi csata. Bp.: Corvina, 2006.

Steier, Lajos: There in no czech culture in Upper

Hungary. Bp.:
Wodianer and Sons, 1920.

Száz rejtély a magyar történelemből. Főszerk. Halmos

Ferenc. Bp.:
Gesta, 1999.

Székely György: Népek, rendek, dinasztiák. Tanulmányok

Közép- és
Kelet-Európa hadtörténetéből. Bp.: Argumentum, 2010.

Szendrei László: Erdélyi vajdák és fejedelmek. Nyíregyháza:

Pro-Book,
2009.

Szentmihályi Szabó Péter: Kapisztrán és Hunyadi. Bp.:

Szépirod. K.,
2007.

Szerémi György: Magyarország romlásáról. Bp.: Szépirod. K.,

1979.
(Olcsó könyvtár)

Szombathy Viktor: Csehszlovákia. Bp.: Panoráma, 1981.

Szőcs Tibor: Egy „legendás” hős: Dugovics Titusz története.

Hadtörténeti Közlemények. 2009. 122. évf. 1. sz.

Szőnyi Miklós: Fekete szivárvány. Hunyadi János

regényes életrajza.
Magánkiadás, é. n.

Szűcs Jenő: Hunyadi János. Bp.: Hazafias Népfront Országos

Tanácsa,
1956.

Tar Lőrinc pokoljárása. Középkori magyar víziók. Vál. V.

Kovács
Sándor. Bp.: Szépirod. K., 1985. (Magyar ritkaságok)

Tarczai György: Magyar legendák. Bp.: Laude, 2000. Reprint.

Tardy Lajos: Régi magyar követjárások Keleten. Bp.: Akadémiai,

1971.

Teke Zsuzsa: Hunyadi János és kora. Bp.: Gondolat, 1980.

Teke Zsuzsa: Velencei–magyar kereskedelmi kapcsolatok a XIII–

XV.
században. Bp.: Akadémiai K., 1979. (Értekezés a történeti tudományok
köréből. 86)

Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. I. Pest: Emich

és
Eisenfels, 1952. XXVIII.
Tercüman, Mahmud: Magyarország története. Tárih-i Üngürüsz
vagyis Üngürüsz története. Madzsar Tárihi. Ford. Blaskovics
József. II.
Nagy Szitty Történelmi Világkongresszus. Szerk. Geönczeöl Gyula

Thúróczy János: A magyarok krónikája. Ford.: Horváth

János. Bp.:
Helikon, 1986. Reprint

Török hadak Magyarországon 1526–1566. Kortárs török

történetírók
naplórészletei. Bp.: Panoráma, 1985.

Török József: A tizenötödik század magyar egyháztörténete.

Bp.:
Mikes K., 2006.

Történelmi atlasz. Bp.: Magyar Földrajzi Intézet, 1931.

Turnbull, Stephen: The Ottoman Empire 1326–1699. Oxford:

Osperey
Publ., 2003.

Turnbull, Stepen–McBride, Angus: The Hussite Wars. Oxford:

Osperey
Publ., 2004.

Vajay Szabolcs: „Győztünk Mohácsnál”. Bp.: Háttér, 2003.

Váralljai Csocsány Jenő: A magyar monarchia és az

európai
reneszánsz. Pomáz: Kráter Műhely Egyesület, 2005.

Dr. Várkonyi Tibor: Négy király, egy szultán. Bp.: Tarsoly

Kiadó, 2014.

Venetianer Lajos: A magyar zsidóság története a

honfoglalástól a
világháború kitöréséig. Bp.: Könyvért, 1986. (Tudománytár)

Veszprémy László: Lovagvilág Magyarországon. Lovagok,

keresztesek, hadmérnökök a középkori Magyarországon. Bp.:
Argumentum, 2008.

Villalón, Christóbal De: Törökországi utazás. Bp.: Európa, 1984.

Wells, Florian Stone: The Sword and the Shield of
the Realm.
Sapientus (USA), 2008.

Zay ferenc: Az Lándorfejírvár elveszésének oka e vót és

így esött.
Bp.: Magyar Helikon, 1980.

Zolnay László: Buda középkori zsidósága. Bp.: TIT, 1968.

Zolnay László: A budai vár. Bp.: Gondolat, 1981.

(Gondolat
zsebkönyvek)

Zolnay László: Az elátkozott Buda – Buda aranykora. Bp.:

Magvető,
1982.

Zolnay László: Fény és árnyék a középkori Magyarországon.

Bp.:
Kozmosz, 1983. (Az én világom)

Zolnay László: Kincses Magyarország. Középkori művelődésünk

történetéből. Bp.: Magvető, 1978.

Zolnay László: A középkori Buda királyi várpalotája és

gótikus
szobrai. Bp.: Budapesti Történeti Múzeum, 1984.

Zolnay László: A középkori Esztergom. Bp.: Gondolat, 1983.

Zolnay László: Mozaikok a magyar újkorból. Bp.: Kozmosz,

1986. (Az
én világom)

Zolnay László: Ünnep és hétköznap Budán. Bp.: Gondolat, 1975.

 JEGYZETEK

Hunyadi János

Középkori latin: Ioannes Corvinus, vagy Ioannes de Hunyad

Horvátul: Janko v. Ivan Hunjadi
Németül: Johann Hunyadi
Románul: Iancu v. Ioan de Hunedoara
Szerbül: Сибињанин Јанко, Угрин Јанко војвода, Јанкула
војвода,
Мађар Јанко од Ердељ крајине
Szlovákul: Ján Huňady
Törökül: Hunyadi Yanoş

A hónapok régi katolikus keresztény elnevezése

Január: Boldogasszony hava

Február: Böjtelő hava
Március: Böjtmás hava
Április: Szent György hava
Május: Pünkösd hava
Június: Szent Iván hava
Július: Szent Jakab hava
Augusztus: Kisasszony hava
Szeptember: Szent Mihály hava
Október: Mindszent hava
November: Szent András hava
December: Karácsony hava

HUNYADI JÁNOS KORMÁNYZÓI ESKÜJE

A kormányzói eskü szövege egyike egyik legkorábbi magyar

nyelvemlékeinknek. Az úgynevezett Kollár-féle első kódex
törvénygyűjteményben található, amely Szent István korától
II. Ulászló
1514. évi dekrétumáig tartalmaz bizonyos törvényszövegeket.
Nyilvánvalóan az 1514 utáni néhány évre tehető keletkezésének
dátuma.
Elnevezését egykori tulajdonosáról, Kollár Ádámról (1718–1783)
kapta,
aki 1773-tól a bécsi udvari könyvtár igazgatója volt. Ebben a
kötetben, a
178. oldalon található Hunyadi János kormányzóvá
választásának
magyar nyelvű(!) esküszövege, melyet 1446. június 6-án, a
Rákos mezei
országgyűlésen mondott el.

Isten téged úgy segéljen, Bódog Aszzony neked irgalmat úgy

nyerjen,
Istennek mind szenti éretted úgy támadjanak, Istennek szent
teste te
vég napodon idvösségedre úgy méltóljék, föld tetemedet úgy
fogadja,
onnat harmadnapon úgy ki ne vesse, magol magod úgy ne
zakadjon,
ítélet napján Istennek ő szent színét úgy láthassad, örök
pokolba úgy
ne temettessél, hogy az szerzést ez registromba, kit ez
ország
szerzésére meg írtanak volna, azt erősen és
tökéletességgel mind
megtartod, semmit ellene nem tész sem tétetsz.

Nem igazolható természetesen, hogy Hunyadi János kormányzóvá

választási eskütételét mikor jegyezték le, illetve, hogy a
Kollár-kódexbe
milyen forrásból került bemásolásra. A szöveg kisebb
eltérésekkel
megtalálható egy olyan eskümintában is, amelyet a 14. század
közepétől
használtak a nádori közgyűlésen. Az esküt az alispánnak,
a
szolgabíráknak és a megyei nemesség által megválasztott
tizenkét
alkalmi esküdtnek kellett letennie. Egykorú kéziratban ez a
minta sem
maradt fenn, legkorábbi lejegyzését 1565-ből ismerjük A
szankció
formulát valószínűleg a középkor végén is ismerték. II.
Ulászló 1498. évi
dekrétumának 2. artikulusa elrendelte, hogy a királynak és
az
országgyűlésnek a királyi törvényszékre két főpapi, két bárói
és tizenhat
nemesi ülnököt kell választania, a 4. cikk pedig bírói
eskü letételére
kötelezte az ülnököket. A kutatás szerint ez az esküminta
olvasható az
1544 és 1567 között keletkezett Ilosvay-kódexben (OSzK, Fol. Lat.
4023,
f. 236v), az 1498. évi dekrétum után (Kertész Balázs
kutatása alapján).
Hunyadi János gondosan ügyelt arra, hogy minden
intézkedését,
minden döntését csak mint „ideiglenesen” kormányzó úrként tegye.
„Mi,
Hunyadi János, a dicső László úrnak Magyarország választott
királyának,
néhai Albert úr Magyarország királya szülöttének nevében
és
személyében ugyanazon ország kormányzója. – Regni Hungariae
gubernator.”

A latin megfogalmazás szerint:

„Nos Johannes de Hwnyad nomi(n)e et in persona

serenissimi
principis d(omi)ni Ladislai electi infantis regis
Hungar(ie) eiusdem
regni gubernator (e)t c(etera) | memor(ie) c(om)mendamus
tenor(e)
p(rese)ntium significan(tes) quib(us) incumbit universis, quod nos
in
litteris serenissimi principis d(omi)ni Wladislai Hung(a)r(ie)
Polonie
regis et c(etera) | domini n(ost)ri gr(ati)osissimi
pendent(is) sigilli
ip(s)ius d(omi)ni Wladislai regis (e)t c(etera) (e)t magnifici
d(omi)ni
Laur(entii) de Hedrehwara Hungar(ie) p(re)fati palatini (e)t
c(etera)
roboratis nobis p(er).
(Az 1446. július 2-án kelt oklevél eredetije az
országos
levéltárban.)

A VLAD DRACUL ELLENI HADJÁRAT

A kötet végén olvasható kronológiából kitetszik, hogy Hunyadi 1447

év
elején indított hadjáratot Vlad Dracul ellen. A
regénysorozat írása
közben ezt a katonai műveletet összevontam a korábbi al-
dunai hadjárat
eseményeivel, hogy dramaturgiailag azok egy egységben
szerepelhessenek. S bár a történelmi források nem mindenben
egyértelműek, nagy a valószínűsége, hogy Dracul elkergetésére
és
bestiális meggyilkolására csak a Cillei Ulrik és Habsburg
Frigyes elleni
hadjáratok megvívása után került sor.

KAPISZTRÁN SZENT JÁNOS MARADVÁNYAI

A regény kerettörténetében szereplő motívum – Kapisztrán

János
vaskoporsójának megmentése – csak részben fiktív elem. A
történészeknek fogalma sincs, hogy mi történt a
maradványokkal. Amit
biztosan tudunk: Kapisztrán porhüvelye az újlaki templomban
nyugodott
hetven esztendeig. 1526-ban, a mohácsi csata előtt nem sokkal
foglalták
el a törökök Újlakot. A települést kifosztották,
felgyújtották, az épületek
java részét lerombolták. Az újlakiak elmenekültek. A
csodatevő szerzetes
koporsóját egyes feltételezések szerint a törökök gyalázták
meg, ők
szórták szét a csontokat. A következőkben Stankó Andrić
kiváló
tanulmányából idézünk: „Szájhagyományon alapul az a történet,
melyet
Josephus Frimanus jegyzett le 1699-ben: »Úgy hírlik, a
bálványimádó
mohamedánok megszerezték a szent testét, és gyalázatosan
a szent
épület kútjába vetették, majd, hogy szégyenletes haszonra
tegyenek
szert, kihúzták, s nevetséges összegért eladták az ereklyét
az ortodox
szerzeteseknek.«”
Eszerint Kapisztrán földi maradványait a Tarcal-hegyi Hopovó
szerb
ortodox kolostor szerzetesei más név alatt tisztelték. Emiatt egy
túlbuzgó
Habsburg-kapitány kis híján megostromolta a kolostort. Wadding
szerint
az ereklyét nem tudták elmenekíteni a török elől,
akik viszont
megőrizték a testet, és nem adták ki senkinek, nehogy
csodatevő erejét a
keresztények ellenük fordítsák. Istvánffy Miklós Historiae de
rebus
Ungaricis című művében azt írja, hogy Kapisztrán ereklyéit Újlak
eleste
előtt átvitték az észak-magyarországi Nagyszőlősre, melynek
ferences
közönsége a kálvinista pusztítások idején szétszóródott és
az ereklyét a
kolostor kútjába vetették. Más források szerint az ereklyéket
az erdélyi
Beszterce kolostorában Decapolita Gergely bizánci szent
ereklyéiként
tisztelték.
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Munkám során folyamatos segítséget kapok ismerősöktől és

ismeretlenektől egyaránt. Elsősorban és mindenekfelett feleségemnek,
Rákász Juditnak tartozom köszönettel, aki kezdetektől
alakítója,
formálója és első szerkesztője ennek a mind kiterjedtebb
történetfolyamnak. A kutatómunkában, háttérmunkában, fordításban
nyújtott nélkülözhetetlen segítséget Nagy Atilla Tas, dr. Szeberényi
Gyula Tamás, Róna Tamás, Bökös Borbála.
Biztatásukért, az általuk nyújtott inspirációért köszönetet
mondok dr.
Csengery Attilának, Bihari Zoltánnak, Szakács Árpádnak, Fazekas
Attilának, Bíró Szabolcsnak, Gergely Attilának, Szép Tivadarnak, Bónizs
Róbertnek, Toót-Holló Tamásnak, Nemes Istvánnak, Kertész Róbertnek
és a szolnoki kontingens valamennyi tagjának. Természetesen a
Gold
Book csapatának, a családi örömökben bővelkedő 2017-es
esztendő
lezárásaként az egész Mocsári családnak, különösen a kis
Viktóriának. És
szerkesztőmnek, Békési Józsefnek, aki hozzám hasonlóan sokszor
a
billentyűzet mellett éjszakázik.
És mint mindig, köszönet jár a Juhász, a Gaál, a
Kazy és a Csengery
család minden tagjának, különösen az ifjabb nemzedéknek,
akik még
sokat tanulhatnak a múltból. Kiemelten is Csengery Áronnak,
akivel, ha
a történelemről beszélgetek, úgy érzem, van értelme ilyen
regényeket
írni.
„Ha valahol penig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek,
hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok,
és kérlek titöket, énnéköm megbocsássatok.
Ha penig azt értöm, hogy az én munkám
jónak és kellemetösnek tetszik tinéktök,
ezután is ajánlom énmagamat,
míg az Úristen éltet ez világba”

Tinódi Lantos Sebestyén krónikája

1 1446. március 12.

2 Aenosz kikötője: más írásmód szerint Ainos, Aenus

(Aἶvoջ). Bizánci
kikötőváros a Márvány-tenger partján.
3 Topháne: ágyúöntő műhely.

4 1446. március 13.

5 „Hatmérföldes fal”: a Peloponnészoszi-félszigetet Görögország

többi
részétől elválasztó fal Korinthosz közelében.
6 Március.

7 Timeo Danaos et dona ferentes. (Félek a görögöktől,

még ha ajándékot

hoznak is) – az elhíresült mondat Vergilius: Aeneiséből

származik.
8 1446. március 27.

9 Dar-ul-dzsihad: Nándorfehérvár török neve – ma Belgrád.

10 1446. március 29.

11 A legfelsőbb bíró.

12 Vitéz János püspöki kinevezése 1445 utolsó napján érkezett

meg
Budára. A pápa ezzel elfogadta Hunyadi kérését és határozott
javaslatát
a váradi püspökség betöltésére vonatkozóan.
13 Az 1446-os székesfehérvári országgyűlésen Hédervári Lőrinc nádor
valóban felvetette Burgundiai Károly magyar trónra való
meghívását.
Burgundia, Brabant, Galdern, Limburg, Alsó-Lotaringia és Luxemburg
hercege, Namur őrgrófja, Artois, Charolais, Flandria, Hainault,
Holland,
Zeeland és Zutphen grófja ekkoriban még serdülőkorban volt.
14 A kialakult kaotikus helyzetre jellemző, hogy az országgyűlés
Hunyadi

nyomására pártfogásába vette Szentmiklósi Pongráczot, akinek

szakolcai
várát Giskra és a Szentgyörgyi grófok III. Frigyes
megbízásából ostrom
alá vették. Szentmiklósi Pongrácz megígérte, hogy visszaadja
azokat a
várakat, melyeket előző évben Frigyestől és híveitől vett
el. Erről és az
országgyűlés pártoló döntéséről értesülve Frigyes megszüntette
az
ostromot. Aenas Sylvius gúnyosan írja a magyarországi
viszonyokról:
„Viszálykodnak egymás közt, és egyre jobban megosztva,
napról napra
szegényebbek és nyomorultabbak lesznek, bár zsidók módjára
Megváltót
várnak.”
15 A Cillei–Újlaki-paktumot 1446. január 6-án írták alá a
felek. A
kölcsönös segítségnyújtási szerződést minden harmadik fél ellenében
kötötték meg, kivéve a magyar királyt. Utóbbi kitétel
akkor nem
érvényes, ha a király igazságtalanul találna eljárni velük
szemben. Újlaki
nehezen döntött a paktum megkötéséről, mert birtokai
növelésének
útjában nyugat felé Cillei, kelet felé Hunyadi
akadályozta. A kisebbik
rosszat igyekezett hát választani.
16 A futó másképp püspök: a bábut néha ma is
püspöksüveggel
ábrázolják, faragják.
17 1446. április 10.

18 Kizlar agasi: a háremőrség feje.

19 Tűz!

20 1446. április 28.

21 Április.

22 Varasd: Ma Varaždin, Horvátország. A Dráva partján épült

várost
1397-ben adományozta Luxemburgi Zsigmond magyar király
Cillei
Hermann-nak. Fia, Ulrik 1440-ben épített megerősített kővárat
a korábbi
ispáni földvár helyén.
23 Szentgyörgyvár: Másként: Szentgyörgy, Gyótaszentgyörgy vagy
Gyurgyevác. Horvátul Đurđevac, németül: Sankt Georgen – ma
város
Kapronca-Körös megyében, Horvátországban.
24 A Cillei elleni hadjárat katonáinak létszámát a feljegyzések
– szokásos

módon ellentmondásosan közlik. A több helyen is szereplő

tizenötezer
fős sereg mindenesetre túlzásnak tűnik, lévén, hogy a hadi
cselekmények
minden kétséget kizáróan a kor villámháborúját idézik olyan
hadműveletekkel, melyek elsősorban kisebb létszámú, ám annál
gyorsabb lovas egységekkel vihetők végbe.
25 Windisch-Feistritz: magyarul Beszterce, Vendbeszrece, a Cilleiek
stájerországi erődje. Ma Slovenska Bistrica, Szlovénia.
26 Potoly, németül Pettau. Ma Ptuj, Szlovénia.

27 Radkersburg, avagy Bad Radkersburg, régi magyar nevén Regede.

Ma

határváros Ausztria és Szlovénia között.

28 Ormosd: szlovénül Ormož, németül Friedau, vendül Ormošd.
Város és

község a Dráva átkelője mellett. Ma a szlovén–horvát

határ szlovén
oldalán található.
29 Anchenstein: magyarul Borlin vára, ma Grad Borl (Szlovénia).

30 A levélrészlet csaknem szó szerinti idézet. (Vitéz

Zrednai János, Epist.

XIV.)
31 Páncélos lovas hadsereg.

32 Június.

33 A kerettörténet dátumozása az előző kötetben tévesen jelent

meg, nem

1527. Karácsony havában, hanem 1526. november végén,

december
elején játszódtak annak eseményei.
34 Rebek: Középkori eredetű, húros, vonós hangszer. Teste
kicsi,
körteformájú, amihez zömök nyak és többnyire sarló
alakú, oldalsó
állású hangolókulcsok kapcsolódnak.
35 Radics Bosics idejében hírt hozott a török támadás
előkészületeiről, és

híven szolgálta Lajos királyt, most pedig Szapolyait.

36 A szerbek úgy vélték, Hunyadi János valójában a szerb
despota
törvénytelen fia volt, Szibinyáni Jánk néven született egy
szebeni
polgárlány gyermekeként.
37 Május.
38 A Magyar Királyság főpapjainak, báróinak és nemeseinek
pecsétje.

39 A Miatyánk szövegváltozata az 1466-ban, vagyis Hunyadi János

kormányzóvá választása után alig húsz évvel később készült
Müncheni
kódexből való, ahonnan a négy evangélium legkorábbi magyar
fordítása
is ismeretes.
40 Hunyadi János esküszövegének forrásáról lásd a Jegyzeteket.

41 Garai László a családi címerekre utal. A holló

természetesen a
Hunyadiak címerében látható, az országalmába harapó tekergőző
kígyó
a Garai család, a kétfejű koronás sas a Szécsi család
címerében található.
42 Thuróczi János krónikájából: „Cuncta Hungarici regni
plebs, tali fulta

protectore, magnam mox dissoluta in exultationem, alta voce Deo

laudes
reddebat, campanarumque et taburum sonus vicinum per aërem
ferebatur.”
43 Szeptember.

44 Anyádvalaga: a falu nevének korabeli írásmódja Anyadwaloga.

A fent

említett történet és a mögötte húzódó családi viszály

valós alapokon
nyugszik.
45 1446. szeptember 16.

46 December.

47 A teljes felirat: FIDEI DEFENSOR ET AUCTOR, ECCLESIAE

TUTOR,

CHRISTI TUBA, DOCTRINAE MAXIMUS IUDEX. Fordítása: A hit

védője
és terjesztője, az egyház védelmezője, Krisztus harsonája,
a keresztény
tanítás főbírája.
48 Október.

49 Eljöttél hát hozzám!

50 In vito és post mortem: a szentté avatott egyházfiak

csodatételeit
szigorúan elkülönítették az alapján, hogy melyeket cselekedték
még
életükben, és mely csodatételek kötődnek ereklyéikhez,
maradványaik
haláluk utáni jelenlétéhez.
51 Fölöstöm: a stájerországi Fürstenfeld magyar neve.

52 A dalok szövegei Bodor Anikó Bordalok, ivónóták, mulatók

című
tanulmányából származnak.
53 Augusztus.

54 A máramarosi sóvágók béremelését például 1448 tavaszán hagyta

jóvá

a kormányzó.
55 Francesco Petrarca: 159. szonett. Képes Géza fordítása.

56 Ne hagyd abba, kérlek!

57 Még! Még tovább!

58 Ki ez a nő? Ismered?

59 Ő az anyám, te bolond!

60 Ne hazudj, átkozott!

61 Hasonlít rád!

62 Hagyj minket magunkra, kérlek! Beszélnem kell anyámmal!

63 Alsólendvai Bánffy István a kormányzó megbízásából

Szombathely
várából irányította ezen év tavaszán és nyarán a
Dunántúl védelmét
Frigyes betörései ellen – nem sok sikerrel.
64 IV. Eugenius pápa 1447. február 23-án hunyt el Rómában.
Március 6-

án V. Miklósként választották pápává a sarzanai születésű

Tommaso
Parentucelli nevű teológust, Bologna püspökét, pápai diplomatát.
Az új
pápa legitimizációja a bázeli zsinat által választott
ellenpápával, V.
Félixszel szemben Aenas Sylvius érdeme volt, aki
sikeresen beszélte rá
Habsburg Frigyest és a német egyháznagyokat, hogy ismerjék
el V.
Miklóst. Cserébe az új pápától a Trieszt püspöke címet
kapta.
65 Regede: a stájerországi Radkersburg magyar neve.

66 A rimaszombati megegyezés összességében azt a célt szolgálta,

hogy

északon szüneteljenek a villongások, belháborúk. A szerződés

értelmében
Giskra megtarthatta a kezén lévő várakat, három évig
továbbra is
birtokolhatta a körmöci, kassai kamarák, a pozsonyi
harmincad,
valamint a Sáros, Abaúj és Zemplén megyei lucrum
jövedelmét „övéi
zsoldjának fizetésére”. Három év letelte után azonban köteles
volt ezeket
visszaadni. Ezen felül haladéktalanul vissza kellett
szolgáltatnia Lipóc,
Szécs, Jászó várakat, Tapolcsány városát, valamint Berzevicét
a
tulajdonosaiknak. Ezek megváltására kárpótlásul 16 000 aranyat
kapott,
s további 12 000 aranyat két részletben lovak és ökrök
vásárlására.
Mindezek fejében Giskra kötelezettséget vállalt, hogy egész
haderejével
felkel az ország belsejében mutatkozó ellenségek ellen.
67 Bonfini krónikája így fogalmazta meg ezt: „Az országot járja,
és akár

üljön, akár álljon, akár lovagoljon, ha kérték, mindjárt

szolgáltatott
igazságot.”
68 Hédervári Lőrinc nádor halála előtt nem sokkal kapta meg
Hunyaditól

Moson megye ispáni címét azzal a reménnyel, hogy

bandériumai
segítségével talán sikerül visszaszerezni a Habsburg-hívek
kezére jutott
területeket. Hogy ehhez megfelelő anyagi bázissal is
rendelkezzen,
Hédervári egy esztendőre megkapta a királyság összes harmincad
bevételét. A nyár elején azonban Hédervári meghalt.
69 1447. augusztus 29.

70 1447. augusztus 30.

71 1447. szeptember 10.

72 Hunyadi római követe ezen a küldetésen Lasoczki Miklós

krakkói
dékán volt, Ulászló király korábbi híve.
73 December.

74 Pressburg: Pozsony német neve.

75 Veglia szigete: ma Krk szigete.

76 Frangepán Márton hűséglevelének részlete: „Az országnak, és

a
koronának, mint annak hű tagja, híven fogok szolgálni, továbbá teljes
és igaz
testvérséget fogadok Hunyadi úr iránt, kötelezve magam,
hogy a jövőben
minden ellenségével szemben egész erőmmel megsegítem, fenntartva
a korona
jogait.”
77 Spanyol uralkodói neve: Alfonso el Magnámino de Aragon.

78 Faró: A Messinai-szoros régi neve.

79 A
győri püspök például 1448. április 1-jén kért Vas,
Zala, Sopron
megyék hatóságától felmentést emberei részére. A bárók,
nagyurak
nagyobb része végül nem mozgósította hadait Hunyadi hívására.
80 Boldogasszony 29. napján az aradi káptalan válaszában
tanúsította
Fejéregyházi János és Bálint jelentése alapján, hogy ők Apáca
és Udvari
helységek jobbágyaitól már Böjtelő havának 6. napján
felvettek száz
aranyforint rendkívüli adót.
81 Július.

82 Gyorgye Brankovics dinasztikus alapon jogot formált

Zétára, a
Balsicsok hajdani tartományaira, melyek átnyúltak Albánia
északi
területeire is. Ezek birtoklásáért egyre élesebb küzdelem folyt
Brankovics
és Szkander bég között, míg Zéta más részeiért a dinasztikus
jogot
formáló bosnyák király és Brankovics között dúlt a harc.
Cillei szintén
magának követelte a Bosnyák Királyságot. Ellenségektől
körülvéve a
bosnyák király nem tudott segítséget nyújtani Hunyadinak.
83 A török névtelen krónikás így ír a mozgósításról:
„Murád szultán
azonnal kijött Arnaud-országból és Szófiában állapodott meg, honnan
a világ
minden része felé leveleket küldve harcba hívta az anatolii
és rumilii sereget,
tízezer aszábot, s más vitézeket a birodalomból. S mivel
az hirdettetett ki,
hogy szent háború és általános felkelés lesz, a népből is
igen nagy sereg gyűlt
össze Murád szultán mellé. Ágyúkat, puskákat, íjakat, pajzsokat
s mindenféle
harci eszközöket és fegyvereket, amik szükségesek voltak,
elkészítettek. E
hadjáratban Mohamed szultán is részt vett.”
84 A
havasalföldi csapatok, ha jelentős késéssel is, de
csatlakoztak a
magyar sereghez. Dăneşti Dan hat-nyolcezer lovasa
Szörényvárnál lépte
át a határt, és szerb területen érte utol Hunyadi főerejét.
85 Szeredőce: Szófia régi magyar neve.

86 1448. október 4.

87 A történészek, s még inkább a korabeli krónikások

véleménye szokásos

módon jelentős eltéréseket mutat a Rigómező felé tartó

török erők
nagyságáról. A becslések a hatvanezer főtől a kétszázezerig
terjednek.
88 A távolság mintegy 300 kilométer.

89 Körülbelül négy-öt kilométer.