A

^ ^ TÖRTÉNELEM
^ ^
 A TÖRTÉNELEM
SEGÉDTUDOMÁNYAI
A TÖRTÉNETTUDOMÁNY KÉZIKÖNYVE
I.
 A TÖRTÉNELEM
SEGÉDTUDOMÁNYAI
Szerkesztene BERTÉNYI IVÁN

OSIRIS KIADÓ Budapest, 2006

 SZERZŐK

Bafe Borbála
Basics Beatrix
Bertényi Iván
Bogdán István
Borsodi Csaba
Drasfeóczy István
Engel Pál
Érszegi Géza
Gedai István
Kristó Gyula
Kubinyi András
Mafefe Ferenc
Pandula Attila
R.Várbonyi Ágnes
Solymosi László
Szögi László
Torbágyi Melinda

M inden jog fenntartva. Bármilyen másoláshoz,

sokszorosításhoz, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tároláshoz
a kiadó előzetes írásbeli engedélye szükséges.

© Osiris Kiadó, 2001

© Szerzők, 2001

Osiris Kiadó, Budapest

unvw.osiriskiado.hu
Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének a tagja.

A kiadásért felel Gyurgyák János

Szöveggondozó Tábori Zoltán
Műszaki szerkesztő Szigligeti Mária
A nyomdai előkészítés az Osiris Kft. munkája
Tördelő Fodor Gábor
Nyomta és kötötte a D ürer Nyomda Kft.
Felelős vezető Kovács János ügyvezető igazgató

ISBN 963 389 505 7

ISSN 1218-9855
 TARTALOM

ELŐSZÓ 7
GENEALÓGIA (Panduia Attila) 11
ARCHONTOLÓGIA (Engel Pál) 27
PROZOPOGRÁFIA (Engel Pál) 33
TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA (Basics Beatrix) 35
TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA (R. V árbonyi Ágnes) 44
TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ (Bab Borbála) 66
KRONOLÓGIA (Szögi László) 83
PALEOGRÁFIA (Érszegi Géza) 95
EPIGRÁFIA (Kubinyi András) 126
PAPIROLÓGIA (Bogdán István) 140
OKLEVÉLTAN (Solymosi László) 153
IRATTAN (Borsodi Csaba) 169
FILOLÓGIA (Kristó Gyula - Mabb Ferenc) 187
PÉNZTÖRTÉNET (Gedai Istv án -T o rb ág y i M elinda) 201
CÍMERTAN (Bertényi Iván) 216
PECSÉTTAN (Bertényi Iván) 241
INSZIGNIOLÓGIA (Panduia Attila) 264
NYELVTUDOMÁNY .(Kristó Gyula) 276
METROLÓGIA (Bogdán István) 286
EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK (Drasbóczy István) 303
 ELŐSZŐ

A Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmánya 1920 őszén elhatározta, hogy két részben meg­
jelenteti a Magyar történettudomány kézikönyvét. A terv szerint a vállalkozás két részre oszlott, az
első a Bevezetés a magyar történettudományba címet viselte volna. Ezt a munkát háromkötetesnek
szánták, amelyek közül az első a történettudomány elméletét és forrásait volt hivatva tárgyalni,
a második a történet segédtudományait, a harmadik a magyar történet résztudományait. A
második rész a Magyar történelem kézikönyve címet kapta. (Hála a kijelölt két szerző kiválóságá­
nak, ez a mű is a téma többkötetes reprezentatív szintézisévé terebélyesedett.)
Minthogy az egész vállalkozás tervezetét nyilvánosságra hozták, tudjuk, hogy a következő
évtizedekben a kor vezető történészeivé vált historikusok csakúgy helyet kaptak a tervezett
szerzői gárdában, mint azok, akik később kevésbé termékenynek bizonyultak, vagy halványabb
tudományos teljesítményt nyújtottak.
Maga a vállalkozás az elképzelt formában végül nem valósult meg. Hogy a népes szerzőgár­
da egyidejűleg dolgozhasson, illetve a munkával késedelmeskedők ne hátráltassák a mások által
már megírt részek publikálását, az első rész három kötetét elkezdték fejezetenként megjelen­
tetni. így, bár végül a munka egésze torzóban maradt, főként az első két kötetből mégis több,
önálló munkaként szintúgy haszonnal forgatható füzet is napvilágot látott.
Az Osiris Kiadó úgy döntött, hogy az ezredfordulón megvalósítja ezt a régi tervet. A törté­
nettudomány az 1920-as évek óta természetesen hatalmasat fejlődött. Legkülönbözőbb részte­
rületein hazánkban is számtalan publikáció jelent meg. Ezért a most induló régi-új vállalkozás
nem, illetve csak részben követi az 1920-ban tervbe vett kézikönyv különböző szempontokat
vegyítő felosztását. A legfontosabb különbség, hogy nem mutatjuk be az egyes korszakok, il­
letve térségek különböző forrásait. A közelmúltban született számos forráspublikáció a fon­
tosabb kútfőinket elemző kísérő tanulmányokkal és jegyzetapparátussal már hozzáférhető,
nemzeti történelmünk legjelentősebb (válogatott) forrásainak magyar nyelvű közlésére pedig
az Osiris Kiadó külön sorozatot indított.
Jelen vállalkozásunk egészében véve A történettudomány kézikönyve címet viseli, de elsődlege­
sen a magyar történelem műveléséhez szükséges ismeretanyagot tárja az olvasó elé. Szerzői
természetesen tisztában vannak azzal, hogy a magyar horizont nem zárulhat le hazánk határa­
inál, s a magyarság immár hosszú ideje európai népként éli meg a saját történelmét. Historiku­
saink elsődlegesen mindig a magyar történetet művelték, s ha természetszerűen figyelemmel
voltak (és vannak) is földgolyónknak a modern korban látványosan bekövetkezett „szűkülésé­
re”, az általuk feldolgozott kérdéskörök vizsgálatánál aligha tartották szem előtt a távoli régiók
(például Indonézia vagy Dél-Afrika) történetének a speciális szempontjait. Lévén azonban
Magyarország az európai keresztény kultúrkör része, a most induló vállalkozás mindhárom
kötetének a szerzői az európai fejlődés egészét szem előtt tartva írták, illetve írják meg a gond­
jukra bízott fejezeteket.
Ajelen vállalkozást három kötetre tervezzük. Az olvasó által kézben tartott első kötet a tör­
 ELŐSZÓ

ténelem segédtudományait öleli fel. A második kötet a bizonyos elméleti kérdéseket tárgyaló
és a források őrzésével foglalkozó társtudományokat (például levéltártan, muzeológia stb.)
mutatja be, míg a harmadik kötetben azoknak a (jobb híján egyelőre rész- vagy rokontudomá­
nyoknak nevezett) diszciplínáknak az ismertetésére számíthat az olvasó, amelyek önmaguk­
ban is művelt tudományok, de eredményeik nem kis mértékben érdeklik a történettudomány
művelőit is (például jogtörténet, irodalomtörténet stb.). Külön kötetben tervezzük a magyar
történettudomány történetének publikálását.

A történettudomány kézikönyve első kötetében a történelem segédtudományaival ismerkedhet meg

az olvasó. Maga a „segédtudomány” megnevezés régóta erősen vitatott. AXVIII. századtól kezdték
az akkori felfogás szerinti három fő tényezővel, az emberrel, a hellyel és az idővel foglalkozó
három diszciplínát, a genealógiát, a geográfiát és a kronológiát a történelem segédtudományai­
nak tekinteni. Az említett háromhoz azután további tudományszakok is csatlakoztak, de a hely
és az idő kiemelése tartósnak bizonyult: a Charles Samaran irányításával 1960-ban készült His-
toire et ses methodes (A történelem és módszerei) a történettudomány módszertanába ágyazva tár­
gyalj a a történelem segédtudományait, de vizsgálódásai élére változatlanul a helyet és az időt
állítja, miként az Ahasver Brandt nevével fémjelzett Werkzeug des Historikers (A történész m un­
kaeszköze) újabb és újabb kiadásai is kitartottak a hagyományos felfogás és a „történelem se­
gédtudományai” (vagy „történeti segédtudományok”) megnevezés mellett. Hazánkban az 1980-
as évek közepén született úttörő vállalkozás, amely Kállay István szerkesztésében a magyar
történelem művelése szempontjából legfontosabb húsz ide vonható diszciplínát foglalta össze
a szakemberekés az egyetemi hallgatók számára, szintén „A történelem segédtudományai” cí­
m et viselte (1985, második kiadás 1986). Minthogy más munkák is használják ezt (illetve az
egyenértelmű „történelmi segédtudományok”) kifejezést (például Gárdonyi Albert: A történel­
mi segédtudományok története. Budapest, 1926; Magyar Történettudomány Kézikönyve. II. köt. 1. füzet;
Muszka Erzsébet:/! történelem éssegédtudományai oktatása egyetemünkön, í 740-1848. Budapest, 1974;
Fejezetek az Eötvös Lóránd Tudományegyetem történetéből. 1. stb.), mi is megőriztük ezt a hagyomá­
nyos megnevezést annak ellenére, hogy - amint jól tudj uk - jó néhány problémát felvet. M in­
denekelőtt kissé lekicsinylő „segéd” minősítéssel fémjelezni azokat a diszciplínákat, amelyek
esetleg már több száz éves m últra tekintenek vissza, ennek megfelelően hatalmas szakirodal­
m uk van, önállósulva már régóta művelődéstörténetünk egy-egy fontos szektorát gondozzák,
s művelőik teljesen megalapozott véleménye szerint sokkal „előkelőbb” megnevezésre tart­
hatnak igényt. Ráadásul a „segédtudomány” elnevezés bizonyos értelemben parttalan is. Amint
a jelen munka egyéb segédtudományokat tárgyaló fejezetéből kitűnik, egyes esetekben a tör­
ténettudománytól oly távol álló szakterületek is (például az atomfizika) fontos segítséget tud­
nak nyújtani a történelemtudománynak vagy valamely résztudománynak (például a régészet­
nek), amelyek kutatói távolról sem a történelem segítségét tűzték ki célul, amikor szaktudo­
mányuk művelésébe fogtak. Ahogyan a gyilkos után nyomozó detektív a legkülönbözőbb típusú
(és így gyakorlatilag rendszerbe foglalhatatlan) nyomok, bűnjelek segítségét veszi igénybe
munkájában, adandó alkalommal egész „távoli” tudományok is segíthetnek a történésznek (ha
m ondjuk egy gleccser alján több száz vagy több ezer éve jégbe fagyott hullát, annak öltözékét,
szerszámait kutatja). így a „segédtudomány” műszó valóban parttalanná válik, hiszen eseten­
ként minden tudomány lehet valamely másik tudomány segédtudománya. Persze ajelen kötet­
ben értelemszerűen csak azokat a segédtudományokat tárgyaljuk, amelyek a leggyakrabban sze­
repelnek a historikust segítő szerepkörben, s tisztában vagyunk az általunk választott szakszó
 ELŐSZÓ 9

nem kifogástalan voltával. Ráadásul a kötetünkben tárgyalt segédtudományok közül nem egy
van, amelyek ugyanilyen joggal besorolhatók lennének a történelem társ-, rész- vagy rokontu­
dományai megnevezés alá is. Aligha véletlen, hogy a történeti segédtudományról szóló jelen
kötetünk szerzői közt is van olyan, aki témája tárgyalása során hangot ad annak a felfogásának,
hogy az általa feldolgozott diszciplína nem segédtudomány. (A szerkesztés során tiszteletben
tartottuk és változatlan formában közöljük az erről szóló fejtegetést.)
A „segédtudomány” megnevezést lekicsinylőnek vagy más okok miatt számukra el nem
fogadhatónak tartó kutatók megpróbáltak más szakszavakat keresni e diszciplínák megneve­
zésre. Wilhelm Bauer csak a paleográfiát és a kronológiát tekintette segédtudománynak, a töb­
bi ide vonható diszciplína megnevezésre a „forrástudomány” (Quellenwissenschaft) kifeje­
zést honosította meg. A forrástudomány szakszó meghonosításával hazánkban is kísérletez­
tek, a Levéltári Közlemények tudományos folyóirat évenként közölt bibliográfiájában régóta
alkalmazza. Használata azonban legalább annyi problémát vet fel, mint a hagyományos megne­
vezés, hiszen az egész történettudomány a források elemzésén áll vagy bukik, azaz az egész
történettudomány forrástudomány. H a pedig abban az értelemben próbáljuk felfogni a „for­
rástudomány” megnevezést, hogy ez a diszciplína az egyes forrásokat nem a történelmi m últ
megismerésében játszott szerepük oldaláról, azaz bizonyos történelemtől „elzárt” szerepkör­
ben próbálja vizsgálni, zsákutcába jutunk, hiszen az egyes források nem elemezhetők sikerrel,
ha elzárjuk őket attól a kortól, amelyben keletkeztek. Hiszen nemegyszer az a feladata a kuta­
tónak, hogy meghatározza valamely forrás létrejöttének az idejét. Mindezeken túlmenően több
olyan segédtudomány van, amely elsődlegesen nem a forrásokat vizsgálja. A már Bauemél is
kiemelt kronológia az időszámítást kutatj a, a genealógia vizsgálatának a középpontjában a koició
(azaz a két különböző nemű személy közti, utódok létrehozását eredményező kapcsolat) fel­
derítése áll, miként a nyelvtudományi vizsgálatok is elsősorban a beszélt (történeti nyelvészet
esetében az egykor beszélt) nyelv szabályszerűségeinek a feltárására vonatkoznak.
A forrástudomány megnevezése mellett (főleg a tudományszervezés során) megpróbálták a
segédtudományokra a természettudományokban nagyobb sikerrel használt alaptudomány
megnevezést is alkalmazni. A történelmi szakirodalomban azonban ez sem honosodott meg.
Ennek megfelelően tudomásul vesszük ugyan, hogy egyesek más megnevezésekkel kísérle­
teznek, a magunk részéről mégis megmaradunk az Európa vezető országaiban m indenütt
meghonosodott és használatos, s hazai tudományosságunkban is már régóta gyökeret vert tör­
téneti segédtudományok megnevezés mellett.
Amint már utaltunk rá, még két évtizede sincs, hogy a Kállay István szerkesztésében össze­
állított történeti segédtudományi kézikönyv megjelent. A nem nagy időbeli távolságból kö­
vetkezik, hogyjelen kötetünk szerzőgárdája nagyrészt azonos az 1980-as évek közepén napvi­
lágot látott kötetével, sőt a mindkét helyen szereplő szerzők többsége nemrég megírt m unká­
ját fejlesztette természetszerűen tovább kötetünk számára. A „megcélzott” olvasóközönség is
nagyjából hasonló, hiszen a tudomány művelői mellett érdeklődőként most is elsősorban az
egyetemi hallgatók egyre népesebb táborára számítunk. Figyelemmel az azóta eltelt időszak
fejlődésére, az 1980-as évek közepén közölt segédtudományok sorát a prozopográfiával, a tör­
téneti ökológiával, az irattannal és a filológiával bővítettük, míg néhány a történelmi m últ
megismerése szempontjából kevésbé fontosnak ítélt, az 1985-ös és 1986-os kiadásban önálló
fejezetet (és így természetesen részletesebb kifejtést) kapott segédtudományt rövidebben
összefoglalva az egyéb segédtudományok sorában mutatunk be. így a falerisztika (kitüntetés­
tan) és a vexillológia (zászlótan) iránt behatóbban érdeklődőknek aztjavasoljuk, hogy a Kállay
István szerkesztésében az 1980-as évek közepén m egjelenti történelem segédtudományai kötetet
lapozzák fel.
10 ELŐSZÓ

A segédtudom ányok b e m u ta tá sá t az em b er-h ely -id ő hagyom ányos felosztást követve a ge­
nealógiával kezdjük. E zt követi az archontológia, prozopográfia és a tö rté n e ti ikonográfia. A
tájat, a környezetet felm érő tö rté n e ti ökológia, tö rté n eti földrajz u tán az idővel, időszámítással
foglalkozó kronológia következik. E zt követi az írással, illetve a kü lö n b ö ző anyagokra írt írások­
kal foglalkozó paleográfia és epigráfia, valam int az íráso k anyagát k u ta tó papirológia, m ajd a
k ü lö n b ö z ő történeti fo rrástíp u so k a t elem ző több i segédtudom ány.
M ik é n t a kötetben taglalt tu d o m á n y o k köre, a m u n k án k b an használt term inológia, a közölt
seg éd tu d o m án y o k tárgyalási so rre n d je is a lehetséges szám os m egoldás egyike, s m in t ilyen,
vitatható. A lényeg azonban m in d e n k ép p e n az, hogy az érdeklődő kutatók, egyetem i hallgatók
egy haszn álh ató kézikönyv első k ö te tét vehetik m o st kézhez, s e k ö te tet h am aro san két újabb
követi, am elyekben további tu d o m á n y o k kutatási eredm ényei lesznek röviden, tö m ö ren m eg­
fogalm azva olvashatók.
L ectori salutem !
A szerkesztő
 P andula Attila

GENEALÓGIA

A genealógia, azaz eredet- vagy származástan (családtörténet) a családfák kutatásának tudom á­

nya. Az emberek közötti leszármazáson alapuló rokonsági kapcsolatokkal foglalkozó, az egész
társadalmat átfogó klasszikus történelmi segédtudomány.
A genealógiai ismeretek, a hagyományok számontartása, felhasználása ősi időkre nyúlik vissza.
Különféle vallásokban fontos a geneológia alkalmazása. A mitológiában ugyancsak találkozha­
tunk ezzel a témával.
Ősei mindenkinek vannak. M indig fontosak voltak a vélt-illetve valós-ősök, atőlük való
származás felkutatása, bemutatása. Kezdetben elsődlegesen uralkodók, illetve az előkelők csa­
ládi kapcsolatait rögzítették. Ez később egyre általánosabb lett. A genealógia együtt fejlődött a
társadalommal, alkalmazkodott az egyes osztályok, rétegek mozgásához.
Tudományos művelés mellett a genealógia sokszor gyakorlati - „alkalmazott tudom ány” —
jellegű is volt. Legtöbbször az öröklési jog praktikumában alkalmazták a genealógiát.
A genealógiát sokszor kizárólag a nemesség kutatásával azonosították, s mint olyant öncé­
lúnak minősítették. Emiatt azután egyes radikális társadalmi változások nyomán erőteljesen
a háttérbe is szorították művelését, illetve szükségtelen, „áltudományos”jellegét hangsúlyozták.
Bár sokszor valóban a nemesség vizsgálata volt előtérben, s a genealógiát káros irányzatok is
felhasználták, nem szabad elfeledkeznünk a polgárság, az értelmiség, sőt a parasztság vagy a
munkásság genealógiájának elemzéséről sem. A birtoktörténeti-helytörténeti kutatásoknál
elengedhetetlen a genealógia alkalmazása.
Tágabb értelmezésben mindenképpen idetartoznak a történelmi biográfiák, illetve a tágabb-
szűkebb társadalomtörténeti kutatási eredmények is. A genealógiát sokszor, sokféleképpen
fogták fel a különböző szakemberek; jelenleg is többféle megközelítése ismeretes. így a klasszi­
kus felfogás mellett beszélhetünk például történeti irányzatról, orvosi (orvosgenetikai) irányzatról,
de előfordul a kérdés néprajzi (etnográfiai) jellegű vizsgálata is. N em érdektelen megemlíteni,
hogy a genealógia bázisán fej lődtek ki az elmúlt évtizedekben olyan fontos tudományágak, mint
a történeti demográfia, illetve a történeti szociológia.
Hangsúlyozandó, hogy a genealógia az utóbbi években egyre inkább megújuló, a m odern
tudományos elvárásoknak megfelelően átalakuló, széles körben felhasznált tudománnyá vált.
Művelése, az iránta megnyilvánuló érdeklődés a korábbi évtizedek visszaesése után igen el-
terjedtnek, széles körűnek mondható. Többé-kevésbé magas szinten foglalkoznak a témakör­
rel világszerte.
A kedvtelésként művelt családtörténeti kutatás nemzetközi összehasonlításban is számot­
tevően elterjedt.
12 Pandula Attila

A GENEALÓGIA TÖRTÉNETÉBŐL

Az egyes törzsek, később népek vezetői, uralkodói már az ősi időkben is sokszor keresték
eredetüket a mitológiában, vallásban. Ez szolgálta uralkodói (dinasztikus) igényeik alátámasz­
tását, illetve tekintélyük növelését.
Az ókori görögöknél az ősatya állt a középpontban. Gyakori volt, hogy az előkelők magukat
héroszoktól származtatták, őseiket a trójai háborúig vezették vissza. Az időről időre előtérbe
kerülő egyes új személyiségek, családok igyekeztek a hagyományos uralkodó osztály családi
eredetéhez hasonló méltó származást kreálni.
A rómaiak őseik különféle érdemeit átvitték az egész nemzetségre. Síremlékeik különbö­
ző feliratain nagy számban maradtak fenn genealógiai adatok. Itt már jelentkezett a polgári
genealógia is. A római polgárok - különösen a patríciusok - sokáig csak egymás közt házasod­
tak, mást, idegent nem engedtek maguk közé. Az egyenjogúság elnyerése után az addigi kívül­
állók nem tudták hosszú nemzedéksorokkal dokumentálni származásukat. Emiatt genealógi­
ai hamisítványokat készítettek. A görög kultúra hatására a rómaiaknál is divatos lett a mitoló­
giai ősök keresése.
Augustus császár tiltotta meg a vérrokonok házasságkötését. Az ókori római genealógiai
viszonyokra igen jellemző volt az örökbefogadás (sokszor teljesen más családokból szárma­
zóké is). Az örökbefogadottak átvették az örökbefogadók őseit. Gyakori volt a valódi, illetve
az örökbefogadott személyek közös nyilvántartása.
A leszármazási táblák ősének a római scala (stemma) tekintendő, amely kereszt alakú volt, s a
vizsgált személyt középen ábrázolták.
A germán népeknél mindig a vérrokonságon alapuló genealógia volt a középpontban. A csa­
lád korai ábrázolása az emberi test formájában történt, s a leszármazókat a testrészek szerint
nevezték. így például „Busen” az egyenes ági rokon, „Magen” az oldalági rokonok megjelení­
tésénél. Egyes germán néptörzsek (gótok, burgundok, angolszászok) vonatkozásában már az
V-VI. századból ismertesek használható genealógiai források.
A genealógia gyakorlati alkalmazása körébe tartozott az ősbizonyítás, illetve őspróba, mivel ez
a hűbériség viszonyai között, de a lovagi tornákon is sokszor kapott szerepet. A nemességet
utánzandó a késő középkortól gyakori volt a polgári ősigazolás, melyet a városokban ipar tanu­
lásához, polgárjog elnyeréséhez stb. követeltek meg.
A genealógia fejlődése Európa különböző országaiban a reneszánsz idején indult meg. Ér­
dekesség, hogy az egyetemeken történő oktatása a későbbiekben is mind a bölcsész, mind pedig
ajogi fakultásokon egyaránt elterjedt (ez utóbbi esetekben az általános gyakorlati felhasználás­
ra tekintettel). A XVI. századtól kezdődően publikálnak különféle nyelveken - kezdetben
elsősorban latinul - genealógiai műveket. Legelőször az uralkodóházak, később pedig a főne­
messég, nemesség, sőt a polgárság-értelmiség családtörténetéről is. Áttekintve a genealógiai
szakirodalmat, hagyományosan jól elkülönülnek az angol, francia, illetve német nyelven (az
adott nyelvterületeken) kiadott genealógiai munkák. Ezek hatása a későbbiekben is nyomon
követhető az egyes államokban kialakuló genealógiai irodalomban. Magyarországon mindvé­
gig a ném et nyelvterület genealógiai irodalmának túlsúlya dominált, a többi terület eredmé­
nyei kevésbé.
Az újkori német genealógia első nagy egyénisége Suntheim (1440-1513), aki a Babenbergek
és a Habsburgok leszármazását kutatta.
Az első, aki a genealógiát és a köztörténetet összekapcsolta, Reiner Reiceccius von Steinheim
professzor volt. Az első elméleti genealógia szerzője Rudolf Telgmann volt (.Ahnenzahl, deren
 GENEALÓGIA 13

Ursprung, wie auch vormaligen und heutigen Nutzen [1733]). Fontos genealógus volt Johann Chris­
toph Gatterer (1727-1799). Fő műve: Ahris der Genealogie (1788).
AXVIII-XIX. század fordulóján a genealógia láthatóan háttérbe szorult. Ismételt fellendü­
lése az 1820-as évektől kezdődött. A széles körben publikált szakirodalomból kiemelkedők a
korban kiadott genealógiai lexikon- (kézikönyv-) sorozatok, életrajzi lexikonok (például
Adelslexikon, 1822; Adels-Schemetismus 1824; Heinrich Kuetsche: Neues allgemeines DeutschesAdels-
Lexicon. I-EX 1824; Constant Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaisertums Österreich, 1856-
1889).
1764-től kezdődően jelent meg folyamatosan, egyre kiterjedtebb tematikát felölelően és
terjedelemben egy alapvető kézikönyvsorozat, az úgynevezett Gothai almanach, amely utódki-
advány-sorozat formájában napjainkban is él.
AXIX. század második felétől újra felvirágzott a genealógia művelése. A kor igen jellegzetes
szakmai szervezetei a Berlinben 1869-ben létrehozott Herold és az 1870-ben Bécsben életre
hívott Adler heraldikai és genealógiai társaságok. A tárgykör magas színvonalú művelése, pub­
likációs tevékenység stb. terén napjainkig sok köszönhető ezeknek az ezt követően más
országokban is mintának tekintett szervezeteknek.
1898-ban jelent m eg Ottokar Lorenz alapvető kézikönyve (Lehrbuch dergesamten wissenschaft­
lichen Genealogie). Forst Bataglia 1948-ban adta ki Wissenschaftliche Genealogie című könyvét. Eckhart
Henning és Wolfgang Ribbe 1972-ben jelentetett meg e tárgykörben alapvető kézikönyvet
(Handbuch der Genealogie).
AXX. században a történeti segédtudományok (így elsősorban a genealógia és a heraldika)
tárgykörének továbbfejlesztése, új irányzatok előtérbe kerülése, a módszertan alakulása stb.
területén fontos szerepe van az 1929 óta (Barcelona) kétévente megtartott nemzetközi heraldikai
ésgenealógiai kongresszusnak. Az itt elhangzott előadások általában kötetben is megjelennek. (A
19. kongresszust 1990-ben Magyarországon, Keszthelyen tartották.) Az 1998-as kongresszust
Luxemburgban rendezték meg.
N em érdektelen megjegyezni, hogy Közép-Európa más területein is művelték a genealógi­
át. Különösen a cseh és a lengyel genealógia tekint vissza nagy múltra. Az utóbbi években Szlová­
kiában is szélesebb körben foglalkoznak ezzel a történeti segédtudománnyal. Kívánatos len­
ne, ha ezen országok kutatási eredményei - melyek magyar vonatkozásúak is - nálunk is is­
mertebbek lennének.

A MAGYAR GENEALÓGIÁRÓL

Magyarországon az első nyomtatott genealógiaijellegű munka Budai Ezsaiás lexikona. AXVII.

századra jellemzőek az egyes főúri családokról kiadott idealizált családtörténetek (például
Tropheum NobilissimaeAntiquissimaeDomusEstorasianae, 1700). AXVIIL század elején megemlí­
tendő Mikola László tevékenysége (például Históriagenealogico Transylvaniae, 1731).
AXVIII. század utolsó harmadában jelentek meg olyan genealógiai művek Magyarországon,
amelyek adatait már a későbbi szerzők is hasznosították (például Wagner Károly: Collectanea
genealogica-historica Familiarium Hungáriáé, 1778; Lehoczky András: Stemmatographia nobiliumfami-
liarum Regni Hungáriáé, 1796-1798).
AXIX. század első felében viszonylag kis számban jelentek meg Magyarországon genealó­
giai munkák (például Kayser Mihály: Compendium historiaefamiliaeMáriássy... 1803; Kubinyi Péter:
Genealógiafamília de FelsőKubin, 1814). A korban meginduló helytörténeti szakirodalomban is
több jeles genealógiai vonatkozású kötet jelent meg (például Mocsáry Antal: Nemes Nógrád
vármegyének Históriai, GeographiaiésStatistikaiEsmertetée.l-TV. 1820-1826).
14 Pandula Attila

Napjainkig használatos alapvető családtörténeti kézikönyvsorozat szerzője volt Nagy Iván

(1824—1898) a mintegy 12 000 nemesi családot érintő, 108 ősnemzetségre összpontosító köny­
vével {Magyarországcsaládi czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal, I— XIII. 1857-1868).
A XIX. század második felétől kezdődően tömegesen jelentek meg genealógiai művek
Magyarországon. Ezek között megtalálhatók megyei nemességet feldolgozó regionális köte­
tek is. Előfordulnak egyes családok történetét bemutató munkák, a tárgykörbe tartozó okmány­
tárak. A kiadott anyag színvonala egyenetlen: a kötetek egy része nagyon magas nívójú tudomá­
nyos monográfia, más részük- talán többségük - kisebb értékű, alacsonyabb színvonalú.
Ebben a körben nem ritkák az egyes családtagok által összeállított, erősen elfogult kiad­
ványok sem. A korabeli szakirodalom döntő része a nemességgel foglalkozik, jóval kisebb
számban jelentek meg más társadalmi osztályokra - így elsősorban a polgárságra-vonatkozó
publikációk. A szakirodalomnak ez a csoportja természetesen az egykori ország területeinek
családjaira vonatkozik. Az ezekben a kötetekben feldolgozott forrásanyag azóta-sajnos —nagy­
részt elpusztult, illetve alig-alig elérhető, kutatható (például Eble Gábor különböző munkái
a Károlyi családról; Görgey Albert: A toporczi ésgörgői Görgey nemzetség, 1909; Szabó László: A
sárvár-felsővidékigr. Széchenyi-család története. I—III. 1911-1926; Vajda Emil [szerk.]:H vargyasiDá-
niel család... 1894; Zarándi A. Gáspár: Huba vére, Szemere, 1910).
1883-ban alakult meg a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság, amely ugyanettől az évtől
kezdődően adta ki a történelem segédtudományai tárgykörben alapvető, egyik fő témájaként
genealógiát közlő Turult. (1950-ben megszűnt. Mindkettőnekjelentős szerep jutott a témakör
magyarországi művelésében. E vonatkozásban talán leginkább Fejérpataky László, illetve Áldásy
Antal nevei emelhetők ki.
További fontos szakfolyóiratok voltak a korban a „Nagy Iván”Családtörténeti Értesítő (Buda­
pest, 1899-1901), illetve a Genealógiai Füzetek (Kolozsvár, 1903-1912).
Az adott időszakban megjelent segédkönyvek közül kiemelendő Illésyjános - Petkó Béla:
A királyi könyvek, 1895.
A családtörténeti kutatásnál is fontos segédkönyv több korabeli lexikon (például Szinyei
József: Magyar írók élete és munkái. I-XTV 1891-1914).
1888-tól jelent meg a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Magyar Nemzetségi Zseb­
könyve (Főrangú), 1905-től Nemesek része.
Nagy Iván munkája folytatásának tekinthető az ugyancsak napjainkig alapvető kézikönyv­
ként használt Kempelen Béla (1874—1952) Magyar nemes családok című könyvsorozata (I— XI.
1911—1932). Nem javította megfelelően Nagy hibáit, de a nála is közölt családokat részben
továbbvezette. Jelentősen megnövelte viszont a közölt családok számát; ez mintegy 40 000.
A két világháború közötti időszakban folytatódott (talán esetenként a korábbinál alacsonyabb
színvonalon) a családtörténeti publikációk kiadása. Daróczy Zoltán jelentette meg/1 nemesi
évkönyvet (I— XIII. 1923-1935). Kempelen Béla több fontos munkát adott ki ebben az időszak­
ban {Magyarfőrangú családok, 1931; Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. I—III. 1937-1939;
Nemes családok, polgárcsaládok, 1940). Gergőjózsef segédkönyveket publikált {Am. kir. Belügymi­
niszter által igazolt nemesek, \938\ A királyi könyvek, 1940).
Az ebben a korban kiadott szakfolyóirat aMagyar Családtörténeti Szemle (Budapest, 1935-1944).
Bár a korszakban kiadott művek döntő része a nemességgel foglalkozott, felvetődött más
társadalmi osztályok családtörténetének a feldolgozása is, például Szentpétery Imre (1878-
1950) ilyen irányú munkássága. Esetenként publikáltak a parasztság genealógiájával kapcsola­
tos írásokat is. Az 1940-es években pedig a korábban szinte egyedüli, klasszikus felfogás mel­
lett felmerültek egyes korszerű genealógiai felfogások, így például orvostudományi vonatko-
zásúak is.
 GENEALÓGIA 15

A második világháború után rövid ideig még tartott az egyes korszerű családtörténeti kuta­
tási irányok felé fordulás. Szentpétery Im re a parasztcsaládok kutatásának előtérbe állítására
tett kísérletet, és megjelentjuhász Lászlónak (Családfa, 1946) az adott időszakban igen korsze­
rű összeállítása, nemsokára azonban bekövetkezett a genealógia (illetve más történeti segéd-
tudományok) erőteljes visszafejlesztése Magyarországon.
M indebben nyilvánulóan szerepe volt a genealógia bizonyos kompromittáltságának a ko­
rábbi származásigazolások miatt, illetve annak, hogy a radikális társadalmi változások során a
családtörténetben csak a letűnt uralkodó osztályokkal foglalkozó, megtartásra érdemtelen, ret-
rográd tudományt láttak.
N em sikerült fenntartani a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot, s a Turult sem.
Ezeket 1950-ben szüntették meg.
Érdekes módon a családtörténet művelésének egyfajta folytonosságát a levéltárakba került
családi archívumok rendezésekor elkészített levéltári repertóriumok jelentették. (Például Pap
Gáborné: A Bethlen család levéltára, 1979; Zimányi Vera: A herceg Battyhyány család levéltára, 1962.)
Bizonyos folyamatosságot jelentettek a szocialista korszakban egyes középkorral foglalko­
zó történészek, így Füredi Erik, Kubinyi András jelentős genealógia vonatkozású publikációi.
Házi Jenő a polgárság vizsgálata területén adott ki fontos műveket.
A genealógiai merev elutasítása idővel enyhült. Az 1970-es évektől kezdődően már széle­
sebb körben szerepeltek idetartozó témák konferenciákon, jelentek meg különböző publiká­
ciók, elsősorban helytörténeti vonatkozásokban közölt genealógiákkal.
1983-ban sikerült újra létrehozni a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaságot. E vonatkozás­
ban, illetve a témakör ismételt előtérbe állítása, támogatása terén alapvető szerepe volt Kállay
Istvánnak.
Az 1980-as évek második felétől kezdődően ismételten megindult Magyarországon a gene­
alógiai munkák publikálása, illetve a szélesebb kutatómunka. 1992-ben újraindult a Turul.

A GENEALÓGIA ÉS MÁS TÖRTÉNELMI SEGÉDTUDOMÁNYOK

A genealógia nagyon sok esetben kapcsolódik más történelmi segédtudományokhoz (rokon-

tudományokhoz). Adott esetben nem is m indig választhatók teljesen szét az azonos forráso­
kat, egymás módszereit, eredményeit hasznosító, nem ritkán egymásból kifejlődött tudomány-
területek. E tárgykörben is eredményes lehet a komplexitásra törekvés.
A genealógia a következő segédtudományokkal (rokon tudományokkal) van szoros kap­
csolatban: történeti földrajz, kronológia, diplomatika, paleográfia, heraldika, falerisztika, n u ­
mizmatika, archontológia, történeti statisztika, történeti demográfia, kormányzattörténet (jog­
történet), onomasztika, történelmi metrológia, pszichografológia, epigráfia, etnográfia, törté­
neti ikonográfia.

A GENEALÓGIA FORRÁSAI

A genealógia forrása lehet minden anyag, amely leszármazás bizonyítására alkalmas adatokat
tartalmaz. Ez igen sokrétű, széles forrásbázis. A következő főbb csoportjai említhetőek:
I. szájhagyomány,
II. írott forrásanyag,
III. nyomtatott források,
IV epigráfiai emlékek,
16 Pandula Attila

V funerális emlékek,
VI. tárgyi emlékek,
VII. történeti ikonográfiái emlékek.

I. A szájhagyomány. Általában a nagyszülőkig terjed, azon túl rendkívül bizonytalan forrásfajta.

Különösen fontos lehet a polgári, paraszti, munkás genealógiai kutatások kiindulásánál.

II. Az írott forrásanyag rendkívül sokrétű, összességében s az egyes társadalmi csoportok vo­
natkozásában egyaránt.
Az elbeszélő történetifonások általában uralkodóházak, illetve a legjelentősebb történelmi csalá­
dok genealógiájával kapcsolatos adatokat tartalmaznak.
Az önéletrajz, az emlékirat általában igen szubjektív műfaj. Gyakori a saját szerep kedvezőbb
színben való bemutatása, s így esetenként torzít. Sokszor politikai, illetve más tényezők hatása
figyelhető meg benne. Ez természetesen a vonatkozó genealógiai részletekre is igaz. E cso­
portba tartozó források viszont tartalmazhatnak egy sor más helyen nem rögzített, családtör­
téneti vonatkozású, értékes adatot is.
A halotti beszédek (laudatio, Lobpredigt), sajátos irodalmi műfaj. Általános, hogy a halott eré­
nyeit emelik ki, személyét a valóságosnál kedvezőbb színben tüntetik fel. Rögzíthetnek azon­
ban számos másképpen nem dokumentálható genealógiai adatot is.
Egyházi anyakönyvek a legáltalánosabban használt genealógiai források. Vezetésüket a katoli­
kus egyházban a tridenti egyetemes zsinat (1545-1564) rendelte el kötelező erővel. Magyaror­
szág vonatkozásában többé-kevésbé folyamatos anyakönyvi sorozatok csak a XVII. század vége,
XVIII. század eleje közötti idők óta maradtak fenn. Általában születési, házassági, halotti anyaköny­
veket vezettek a római-, a görög katolikus, a református, az evangélikus, görögkeleti, az izraeli­
ta, baptista, a nazarénus, unitárius egyházak. Az anyakönyvek az egész társadalom vonatkozásá­
ban tartalmaznak alapvető genealógiai adatokat. Magyarországon 1894-től van állami anyakönyve­
zés. A z anyakönyvek sajátos változatai az egyetemi, iskolai stb. anyakönyvek. Fontosak lehetnek az
anyakönyvi másolatok is.
Családifeljegyzések. így családi krónikák, születési, eljegyzési, házassági, halálozási adatokkal,
hasonló bejegyzések Bibliák, régi könyvek szennylapjain. A társadalom alsóbb rétegeit tekint­
ve is fontos a forráscsoport.
Geneológiai táblázatok. A legrégibb ilyen jellegű anyagok a XV-XVI. századból maradtak fenn.
Elsősorban a nemesség vonatkozásában fontos forrás, de nagyszámban ismeretesek polgári és
paraszti genealógiai táblázatok. Ez utóbbiak leginkább öröklési ügyek dokumentumaiként
születtek.
Címerkérőfolyamodvány, címereslevél. A nemesség genealógiai kutatásának forrásai.
Megyei nemességigazolási iratok.
Házasságkötéssel kapcsolatban keletkezett iratok, például eljegyzési, házassági szerződések, mó-
ringlevelek, házassági akadály alól mentesítő (egyházi, állami) iratok. Ilyen jellegű dokumentumok a
társadalom egésze vonatkozásában ismeretesek.
Örökléssel kapcsolatos iratok, például végrendeletek, hagyatékijegyzőkönyvek. Ajobbágyság ku­
tatása szempontjából is fontos forráscsoport.
Bírósági (peres) iratok. Elsősorban birtok, hagyatéki, gyámsági, bontó perekben mindig csatol­
tak őstáblázatokat. Ajobbágyság vonatkozásában is gazdag idetartozó anyag maradt fenn.
Névváltoztatási (névmagyarosítási) iratok. A z egész társadalomra kiterjedő forráscsoport a XIX
század közepétől aXX. század közepéig tartó időszakból. Genealógiai szempontból igen fon­
tos - adott esetben a kutatást egyáltalán továbbvivő - forráscsoport.
 GENEALÓGIA 17

Összeírások. Sokrétű, különösen a regionális, helyi stb. névanyag vizsgálata szempontjából

fontos forrásfajta. Említhetők például a nemesi összeírások, adóösszeírások. Ez utóbbiak az
adózó népesség (jobbágyság) genealógiai kutatásának fontos anyaga.
Katonaiforrások. Katonai minősítések, törzskönyvek, kitüntetési ügyek, állítási jegyzékek,
ezrednévsorok, katonai kaució, árvaügy stb. A katonatisztek, illetve a katonaviselt személyek
széles körének kutatásához felhasználható forráscsoport.
Polgárjegyzékek, polgárkönyvek. A városi polgárság kutatásának alapvető forrásai.
Céhes nyilvántartások, így céhtagok felvétele, összeírása, jegyzékei. A városi polgárság, illetve
iparosok családtörténeti vonatkozásainak forrásanyaga.
Gazdasági szervek iratai, például törzslapok, névsorok, fizetési jegyzékek, pénztári naplók.
Elsősorban munkás genealógiák készítésénél felhasználható források.
Személyijellegű iratok: igazolványok, tagsági könyvek, bizonyítványok, diploma, index, útle­
vél, munkakönyv, cselédkönyv. Az egész társadalomra jellemző, két-három nemzedékig a csa­
ládoknál is fellelhető, genealógiai kutatás kiindulásához igen jól felhasználható dokum entu­
mok.
Orvosijellegű iratok, mondjuk betegekkel kapcsolatban keletkezett iratok, kórházi zárójelen­
tések.
Kitüntetésekkel kapcsolatos iratok. Például felterjesztések, adománylevelek, viselési engedé­
lyek stb.
Telekkönyvek. A feudalizmus korában léteztek városi és uradalmi telekkönyvek, általánosan
azonban 1855-től, az állami telekkönyv bevezetésétől használták. Igen fontos lehet a névanyag,
illetve az ingatlanok birtokosai változásainak vizsgálatakor.
Rendőrijelentkezési regiszterek, címjegyzékek. Elsősorban a városi lakosság genealógiája kutatásá­
hoz használhatók fel.
Genealógusok, illetve genealógiával hivatásszerűenfoglalkozó irodák (vállalkozások) irathagyatékai-,
anyaggyűjtései sokrétű anyagokat tartalmaznak különösen a nemességet és a polgárságot illetően.

III. Nyomtatottforrások. Elsősorban aprónyomtatványok. így születési, keresztelési, eljegyzési,

házassági, gyászjelentések. Halotti beszédek. Évfordulókra, névnapokra, érettségire, diploma-
osztásra stb. vonatkozó meghívók. (Nyomtatásban megjelentetett) birtok, gyámsági, öröklési
perek. Névjegyek.

IV Epigráfiai emlékek. A régebbi korokban, de az újabb időkben is szokásos különféle épülete­

ken feliratok, emléktáblák stb. elhelyezése. Közöttük gyakoriak a személyre szóló, évszámos
feliratok. Sokszor vonatkoznak e feliratok építtetőre, átalakítóra, tulajdonosra stb. Ezek gene­
alógiai szempontból fontos adatokat hordozhatnak, elsősorban az uralkodóházak, a nemesség,
polgárság, de akár a parasztság szempontjából is. Ilyenek találhatók például templomokban
(emléktáblák, domborművek, feliratok, pasztofóriumok stb.), várakon, városi erődítménye­
ken, kastélyokon, udvarházakon, polgárházakon, palotákon, parasztházakon stb.

V Funerális emlékek. Síremlékek, sírkövek (epitáfiumok, epitáfiumcímerek) stb. Egészen a XX. szá­
zadig gyakoriak ezen az emlékcsoporton a genealógiai adatok sokaságát tartalmazó hosszabb
feliratok.
Ide sorolandók még a halotti címerek, halotti zászlók is. (Ezek nagy része is genealógiai adatokat
tartalmazó feliratokkal van ellátva.)
18 Pandula Attila

VI. Tárgyi emlékek. A legkülönbözőbb tárgytípusok hordozhatnak genealógiai vonatkozású ada­

tokat. A készíttetőre, a tulajdonosra, a megajándékozottra stb. vonatkozó feliratok (évszámok,
címerek) megtalálhatók például fegyvereken, egyházi kegytárgyakon, használati eszközökön,
műszereken, órákon, bútorokon, emléktárgyakon.

VII. Történeti ikonográfiái emlékek. Ezek sorában a legkülönbözőbb technikával készült művészi
alkotások említhetők (festmények, falfestmények, grafikai, sokszorosított grafikai, szobrászati,
numizmatikai, iparművészeti stb. alkotások). Genealógiai vonatkozása leginkább a portrék­
nak (csoportképeknek) van.
Afénykép az egész társadalomra nézve létező fontos genealógiai forrás. A genealógiai kutatás
adott esetben nem nélkülözhetifilmfelvételek felhasználását sem.

GENEALÓGIAI ALAPFOGALMAK

Ős (avus, Ahn) a régen élt felmenő rokon, akitől valaki vagy valamely család származik.
Nemzetség (gens) az egy közös őstől származó, azonos nevű ivadékok sora. A legkorábbi idők­
ben a közös anyától való leszármazás, a későbbi társadalmi fejlődés során a közös apától való
leszármazás számított.
Család (família) apából, anyából és gyermekekből álló társadalmi közösség. Gyakran hasz­
nálatos a magyar genealógiai gyakorlatban a nemzetség helyett. (Például családülés.)
A családülés (concursus familiaes, Familientag) a felnőtt férfi család-(nemzetség) tagok gyű­
lése a közös dolgok intézésére.
Nemzedék (generáció) az egy időben élő, megközelítően azonos korú emberek összessége.
Az egymást felváltó utódok (életének) időszaka.
íz a nemzedéken belül, az ugyanazon leszármazási ágon szereplő nemzedék (így harmadíz,
negyedíz).
Ág (linea, Linie) leszármazási vonalatjelent (például anyai, apai, férfi, női, oldal-, ifjabb stb.).
Cognomen. Mellékelnevezés. Egy családon belül az ágak szerinti megkülönböztetést, hason­
nevű családok esetében a különböző származást jelöli. Olykor örökletessé is válható formát
nyert. Váltakozó használat tette indokolttá az alias (kettős vagy ingadozó névhasználat esetén a
vagylagosság kifejezése) aliter (másként) kötéssel történő kettős jelölést.
Koició (coitio, Koition) két különböző nemű személy közötti kapcsolat, utódok létrehozása
céljából.
Filiáció (filiatio, Kindschaft) két egymástól származó személy között fennálló viszony.
Agnáció (agnatio, Agnation) közös ősatyától leszármaztatott, férfi ágú vérrokonság. Jelentős
szerepe volt az öröklési jogban.
Megkülönböztettek elsőszülött fiút (primogenitura), a család legidősebb férfitagját (senior),
a majorescót, az ízben legközelebb állót, illetve az egy szinten állók közül a legöregebb fiút, aki
gyakran az elsőszülött volt. Ezeknek a megkülönböztetéseknek legnagyobb szerepe a hitbizo-
mányok (fideicommissum) esetében volt, ahol sajátos öröklési formák léteztek, például primo­
genitura, seniorátus. Leggyakrabban a majorátus, az ízben legközelebb álló, illetve az egy szin­
te állók közül a legöregebb fiú lett a hitbizományos.
Kognáción (cognatio) tágabb értelemben az egész apai és anyai ági vérrokonságon alapuló
családot értjük.
Vérrokonság (consanguineitas, Blutverwandschaft) a közös őstől leszármazókat foglalja ma­
gában. Köztük megkülönböztetünk egyenes ági (linea directa, gerade Linie) vérrokonokat (pél­
 GENEALÓGIA 19

dául nagyapa, fiú, unoka), illetve oldalági (linea collateralis, Seitenlinie) vérrokonokat (nagybá­
csi, unokatestvér stb.), akik egy közös őstől származnak, de nincsenek leszármazó és leszár-
mazotti kapcsolatban egymással.
A közös őstől való leszármazottaknál megkülönböztetünk idősebb ágat, ahová az idősebb test­
vér, és ijjabb ágat, ahová a fiatalabb testvér leszármazottai tartoznak.
Descendesek a közös őstől leszármazottak. Ascendensek a közös ősök azokhoz viszonyítva, akik
tőlük leszármaztak.
Rokonságifokozat (gradus, Grad) két vérrokon közötti genealógiai távolságot jelent.
Az egyenes ági vérrokonság számítása m inden jogrendszerben egyforma volt, például apa­
fiú első fokú, nagyapa-unoka másodfokú vérrokonok.
Az oldalági vérrokonság számításánál eltérések vannak. A rómaijog, illetne a maijoggyakorlat sze­
rint a rokonsági fok olyan, mint amennyi a két vonalon szereplő személyek száma, leszámítva
a közös őst. Eszerint a testvérek másodfokú, az unokaöcs és a nagybácsi harmadfokú, az uno­
katestvérek negyedfokú vérrokonok.
A római katolikus kánonjog és 2.germánjog az ugyanazon nemzedékhez tartozó leszármazottak
egymás közötti vérrokonságának fokát a közös őstől való egyenes ági vérrokonsági fokozattal
fejezi ki. Eszerint a testvérek első-, az unokatestvérek másodfokú vérrokonok. N em ugyanah­
hoz a nemzedékhez tartozó vérrokonoknál a közös őstől távolabbi vonalon álló vérrokonnak
a közös őstől számított foka fejezi ki a vérrokonsági fokot. Eszerint a nagybácsi és az unokaöcs
másodfokú, a nagybácsi és az unokaöcs fia harmadfokú vérrokonok.
Örökbefogadás (adoptio). Szülő és gyermek közötti vérségi leszármazás természetes kapcso­
latát utánképző jogintézmény. Esetleg a természetes születésű gyermekjogi helyzetének bur­
kolt rendezése. Nemesség, címer átruházása esetén királyi kegyelemre volt szükség.
Sógorság (affinitás, Schwagerschaft). A házasfél és házastársának vérrokonai közötti önálló
rokoni kapcsolat.
Óspróba (Ahnenprobe). A négyes, nyolcas, tizenhatos stb. őspróbával az apai és az anyai ágon
való nemesi származást bizonyították. Ez szükséges volt a kamarási cím elnyeréséhez, egyes
lovagrendekbe, női szerzetesrendekbe stb. való felvételhez, udvari tisztségek elnyeréséhez.
Ósvesztés (Ahncnverlust),ősazonosság (Ahnengleichheit), implex.
Mindenkinek két szülője, négy nagyszülője, nyolc dédszülője stb. van. Az ősök száma nem ­
zedékenként megkétszereződik. Ez azonban csak elméletileg van így. Az ősök egy része azo­
nos, egy személy több helyen is szerepel. Az implexkutatás elsősorban az uralkodóházak, il­
letve a nemesség genealógiája kutatásánál hozott érdekes eredményeket. Az uralkodóházak
esetében igen gyakori az ősazonosság.
Azonban adott esetben az egész társadalomban megfigyelhető ez a tendencia, egyes társadal­
mi osztályokhoz tartozók, egyes foglalkozási ágakat reprezentálok, egy területen, településen
élők, azonos nemzetiséghez, valláshoz tartozók stb. relatív szűk körön belül házasodtak.
Célszerű előbb a felmenők implexének megállapítása, a lemenők implexe ebből követke­
zik. Minél több leszármazó van, annál nagyobb a lehetősége a következő nemzedékekben kötött
rokonházasságoknak. Ha egy nemzedékrendben 50 azonos ős van, akkor az ősök számának nyu­
galmi helyzetéről (Stillstand der Ahnenzahl), több mint 50 azonos ős esetén Replexrő\ beszélünk.
Ragadványnév. Egy-egy személyes ismérvből, tulajdonságból állandó jelzővé, olykor család­
névvé is váló megjelölés (lásd Jámbor, Szőke, Tar). Utalhat mesterségre is, m int Ács, Köteles.
Az aliter vagy dictus kötéssel a korábbi név is említésre kerülhet.
Névtan. A régi időkben egynevűség volt. A magyar vezetéknevek kialakulása az Anjou-kor-
ban kezdődött, s a kétnevűség hosszú folyamat eredményeként vált általánossá. Ez a fejlődés
társadalmi osztályonként is eltérő volt, s nem volt mentes regionális sajátosságoktól sem.
20 Pandula Attila

Öröklődő családnevek a nemességnél aXIV-XV, a városi polgárságnál a XV, ajobbágyságnál a

XVI-XVII. századokban alakultak ki.
Vezetéknevek apai ágon való öröklése csak 1787-től volt kötelező.
Névváltoztatás, illetve névmagyarosítás. Ezt a kérdést először 1787-ben szabályozták, ekkor a
névváltoztatást királyi engedélyhez kötötték. Az 1814-es királyi rendelet hatósági engedélyhez
kötötte a névváltoztatást, s csak fontos ok alapján engedélyezte azt. 1848-tól belügyminiszteri
engedéllyel lehetett nevet változtatni.
1835-1956 között mintegy 300 000-re teszik a családnév-változtatásokat Magyarországon.
Ez döntő részben névmagyarosítástjelentett. Hazafias szándékú, illetve előnyösebb társadal­
mi helyzet elnyerését célzó, adott esetben előírt, kényszerített névmagyarosítások egyaránt
ismeretesek. A névmagyarosítás erősen hullámzó képet mutatott. Tömeges méreteket öltött
1848-1849-ben, a dualizmus idején, különösen a századfordulón, a két világháború közötti
időszakban, az 1940-es évek második felében stb.
A néwáltoztatásokjelentős része a zsidóságXVIII. század végén bevezetett, német hangzású
neveinek megváltoztatását jelentette. Gyakori volt a németség, szlovákság stb. körében is.
A névváltoztatásokra fokozott figyelmet kell fordítani a genealógiai kutatás során, a nem
megfelelően vizsgált családok esetében ez a kérdés egy bizonyos ponton túl lehetetlenné teszi
a kutatást.

GENEALÓGIAI JELEK, ÁBRÁK, TÁBLÁZATOK

A genealógiai események, tények rögzítésére, bemutatására többé-kevésbé egységes jelrend­

szert alkalmaznak.

régi új

férfi □ A □
nő O o
ismeretlen
nem ű
—
A
születés Y *
ry~ Y N
keresztelés
l
eljegyzés
O
házasság X oo
elválás CD
halál k t
elesett X
eltemetve A 1 1
 GENEALÓGIA 21

Ha egy családban (mint régen általános szokás volt), ugyanaz a keresztnév többször fordul
elő, akkor azt római számmal, ponttal jelöljük, például I. Ferenc, II. Ferenc, III. Ferenc.
A többszöri házasság jele 00 és római számok: például 0 0 II. De lehet 00 II/l. (az egyik há­
zasfél második, a másik első házasságának esetében).
Nagyszámban használnak, kevésbé egységesen,genealógiai rövidítéseket. Például nat. (= natus),
civ. (= cívis), ux. (= uxor), gén. (= genuit), matr. (= matrimonium), aet. (= aetetis), vid. (=
vidua), nép. (= nepos vagy nepotes), pronep. (= pronepos vagy pronepotes), bürg. (= bürgerli­
che) stb.
A genealógiai ábrázolás alapformái a táblázat és az ősjegyzék. M indig az adott esetben legcél­
szerűbbet kell alkalmazni.
A táblázat könnyen áttekinthető, de térbelileg korlátozott. Különféle változatai lehetnek asze­
rint, hogy a felmenőket, a lemenőket, a vérrokonokat vagy a sógorságot kívánják bemutatni.
Afelmenők az utódoktól az ősök felé vezető ág, a természetes szülők, nagyszülők, dédszülők,
ükszülők, szépszülők, többi ősök.
A vizsgált személy (rómaiaknál ego, ma Probandus, Probanda (Proband) mindig alul he­
lyezkedik el. Ő t követi sorban az első nemzedék, a szülők, mindig oly módon, hogy a bal
oldalon mindig a férfit ábrázolják (szemből nézve).
Ha egy-egy őstáblára nem fér mindenki fel, akkor kiegészítő táblázatokat készítünk. (Például
az V generáció 32 őséről egyenként új táblázatot kezdünk.)
Régen gyakori volt a felmenők fa formájában való ábrázolása: az ősfa, illetve ennek változata,
a címerekkel illusztráltfa.
Ősök elhelyezhetők félkör (szivárvány) vagy kör alakban is. Ebben az esetben a vizsgált
személy középen foglal helyet.
A lemenők az ősöktől az utódokig vezető ág. Leszármazási táblázat egy személy (házaspár) utó­
dait mutatja be. A leggyakrabban alkalmazott táblázat a genealógiában. Az ősatya mindig a táb­
lázat felső részén, a vizsgált személy annak alsó részén helyezkedik el. Mindig felülről lefelé
halad. Az ábrázolt nemzedékszámtól függ, hogy szükséges-e kiegészítő táblázatok készítése.
Igen gyakran családfa formájában ábrázolják a leszármazást (abor gentilitia, Stammbaum).
Ebben az esetben lentről felfelé haladnak. Lent az ősatya vagy a szülők találhatók. A nemzedé­
kek törzsek, a további leszármazók ágak, levelek formájában kerülnek ábrázolásra. Különféle
fák használatosak az ábrázolt család kiterjedésétől függően a családfák készítésénél. Norm ál
kiterjedésű család esetén a hársfa, hiányos kiterjedésnél a nyárfa (ez a leggyakoribb), szerteága­
zó (nyugtalan) kiterjedésnél a vörös berkenye ajánlatos.
A leszármazás ábrázolható félkör vagy kör alakban is. Ebben az esetben az ősatya áll a közép­
pontban.
Vérrokonsági táblázat összeállítása bonyolult feladat. Csak aXX. századtól ismeretes. Elsőd­
legesen orvostudományi, öröklésbiológiai, (esetleg) kriminológiai célokból.
Az ilyen táblázat lehet kombinált ős- és leszármazási tábla, ahol középen helyezkedik el a
vizsgált személy. Ábrázolható az összes rokonság. Ebben az esetben csak négy generáció m u­
tatható be. A négy dédszülőt beírjuk a négy sarokra. Őket a nagyszülőkkel (stilizált) zárójellel
kötjük össze. M indenütt feltüntetendők a testvérek és a gyermekek. Több változata is ismert.
Az adatok nagy száma miatt minden esetben kiegészítő jegyzékeket kell készítenünk.
A sógorsági táblázat összeállítása igen nehéz feladat. Ennek létezik szűkebb és tágabb érte­
lemben vett változata. A szűkebb értelemben vett esetben vérrokonsági táblázatba írják be a
beházasodott személyeket. A vizsgált személy és testvérei középen vannak. A vérrokonokat
gyűrűben írjuk köréjük, majd házastársaik következnek. Tekintettel a nagy adatgazdagságra,
célszerű itt is jegyzék készítése.
22 Pandula Attila

A tágabb értelemben vett sógorsági táblázatba az érintkezési pontokat vesszük be, ahol a
családok egymással érintkeznek. A sógorsági táblázatok, jegyzékek nagyon jól használhatók
társadalmi rétegek, népességi csoportok vizsgálatára.
Az ősjegyzék (Ahnenliste) esetében majd minden adat felvehető. így az előnevek, ragadvány­
nevek, névvariánsok, a születés, a keresztelés, az eljegyzés, a házasságkötés, a halál helye, ideje;
avallás, foglalkozás (hivatás), címek, birtokok (ingatlantulajdon) stb. Az ősjegyzékek szerepe
a m odern genealógiai kutatásban megnőtt.
Akiindulás egy alaptörzstáblázat, ezt ősjegyzék (ősjegyzékek) követnek. Ez a módszere pél­
dául a gothai almanachnak is. Az ősjegyzékek többféleképpen készülhetnek, így generációk,
ágak szerinti, genealógiai, ábécé-, földrajzi, társadalmi sorrend is követhető. Tematikai vizsgá­
latnál ezek a legfontosabbak. Sokszor készítik el jeles személyek ősjegyzékét.
A lemenőkjegyzékének két változata ismert: aszakadatlan és a megszakított.
A szakadatlan jegyzék m inden személy után azonnal feltünteti a leszármazókat, minden
generációt egy kicsit jobbra írva.
Például:
Motvay János
Mihály
János
htván
András
János
Pál
József
Imre
György stb.

A megszakított jegyzék a kiscsaládok szerint halad, feltünteti a szülőket és a gyermekeket. A

gyermekeknél csak hivatkoznak az általuk később alapított kiscsaládokra. Az adatgyűjtés szaka­
szában ez a legideálisabb. Sok nemzedék bemutatása esetén ágak szerint megszakított jegyzé­
kek készítendők, az ágak szakadatlan jegyzék alakjában külön közlendők. Például:
Vásárhelyi György
SzalkayErzse
István (Pinczés Bora), Mátyás (Téglási Bekk Mária)
Vásárhelyi István
Pinczés Bora
József, Sámuel, Ferenc (Erdős Júlia)
Vásárhelyi Ferenc
ErdősJúlia
József, Áron, Sámuel, István stb.

Ősszámozás. A táblázatokban, jegyzékekben szereplő személyeket számozni szokták. Ez a gya­

korlat a XVII. századra megy vissza. A modern számozás bevezetése Kekulé (1898) nevéhez
fűződik. Ennek alapja, hogy minden személyt kettős számmal jelölnek; a generáció római,
maga a személy arab számot kap. Például II/2. az apa, II/3. az anya jelölése.
A férfiak mindig páros, a nők pedig páratlan számot kapnak. Implex esetében az ős számát az
egyezési helyre visszük át.
Az utódszámozás nem folyamatos, mert nem lehet előre tudni, hogy egy-egy generáció hány
 GENEALÓGIA 23

személyből áll majd. Az utódszámozásnál több rendszer ismert. Az egyik esetben a szülőktől
(I.) római számokkal jelölnek, a másiknál m inden generációt arab 1-gyel, vagy a latin-görög
ábécé betűivel jelölik. Használatos a decimális számozás is.
Sok lehetősége van a rokonsági táblázatok számozásának. Hasznos módszer például, ha minden
család egy-egy betűt kap (A, B, C stb.).
A vérrokonsági táblázatok számozása bonyolult. Mondj uk ha az apa a 2-es számot kapj a, akkor az
ő idősebb fivére 2a, ifjabb fivére 2b, gyermeke 2c. A generációkat jobbról balra római számok­
kal lehet jelölni.

Irodalom

(Csupán egyes fontosabb összefoglaló művek, jellem ző szakirodalmi típusok stb. a teljesség igénye nél­
kül.)
Andorka Rudolf - Harcsa István - Kulcsár Rózsa: A társadalmi mobilitás történeti tendenciái. Budapest,
1975. Statisztikai Időszaki Közlemények 343. k.
Andorka Rudolf: A gyermekszám alakulásának társadalmi tényezői paraszti közösségekben (XVIII-
XIX. század). Ethnographia, XCII. évf. 1 (1981) 94—110. o.
Andorka Rudolf: A családrekonstmkciós vizsgálat módszerei. Budapest, 1988. KSH Népcsségtudomá-
nyi Kutató Intézet - Történeti Demográfiai Füzetek 4.
Baán Kálmán (Kóczy T. László - Gazda István): Magyar családtörténeti és címertani irodalom (Reprint).
Budapest, 1984. Tudománytár sorozat.
Bácskai Vera: Városok és városi társadalom Magyarországon a XIX. század elején. Budapest, 1988.
Bácskai Vera: A vállalkozók előfutárai (Nagykereskedők a reformkori Pesten). Budapest, 1989. M ikrotör-
ténclcm sorozat.
Bánó Attila: Régi magyar családok, mai sorsok. Budapest, 1998.
Beké Margit: A Prímási Levéltár nemesi és címeres emlékei. Esztergom, 1995.
Bcrtényi Iván: A történeti segédtudományok fejlődése Magyarországon 1951-1991 között (I). Turul,
LXVI. évf. 4 (1993).
Botikova, Marta: Struktúra a párnát’ rodiny v nasom historickom pricstorc. Hlas, V cvf 2 (1995) 10-
14. o.
Bottló Béla: Genealógia. In Borsa Iván - Bottló Béla —Ila Bálint: Történeti segédtudományi alapismeretek.
II. (Kézirat) Budapest, 1963,59-86. o. Levéltári Szakmai Továbbképzés - Felsőfok 5.
Brajkovic, Vlasta: Wappen-, Wappenbrief- und Genealogiensammlung. Kroatisches Historisches M u ­
seum. Zagreb, 1995.
Buzási Enikő: Régi magyar arcképek. Budapest, 1988.
Buzási Enikő (szerk.): Főúri ősgalériák, családi arcképek. Budapest, 1988.
Csillag András: PulitzerJózsef makói származásáról. Makó, 1985. A makói m úzeum füzetei 46.
Diaconescu, Marius - Drágán, Ion (szerk.): Nobilimea romanescá din Transilvania. Az erdélyi román
nemesség. Satu Maré, 1997.
Engel Pál: Nemesi társadalom a középkori Magyarországon. Budapest, 1998. Társadalom- és művelő­
déstörténeti tanulmányok 25.
Entz Géza - Kovács András: A kolozsvári Farkas utcai templom címerei. Budapcst-Kolozsvár, 1995.
Faggyas István: A Sajó és a Szuka vidékének kisnemessége. Debrecen, 1988. G öm ör Néprajza XVI.
Frank-Döfering, Peter: Adels-Lexikon des Österreichischen Kaiserthums, 1804-1918. W ien- Frciburg-
Bascl, 1989.
Fügcdi Erik: A 15. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Budapest, 1970. Történeti Statisztikai Kö­
tetek.
Fügcdi Erik: Középkori rokonsági terminológiánk kérdéséhez. Ethnographia, XCI. évf. 3—4 (1980)
361-371. o.
24 Pandula Attila

Fügcdi Erik: A köznemesi klán szolidaritása a 13-14. században. Századok, 5 (1984) 950-973. o.
Galavics Géza: Barokk családfák cs genealógiák. In Buzási Enikő (szerk.): Főúri ősgalériák, családi arc­
képek. Budapest, 1988, 22-25. o.
Glatz, Anton: Portrét 17-19. storocia na Slovensku. Bratislava, 1990.
G udenus János - Szentirmay László: Összetört címerek. Budapest, 1989.
G udenus János: A magyarországifőneinesség XX. századi genealógiája. I (A-J), II (K-O), III (P-S), IV
(SZ-ZS), V (Kiegészítő). Budapest, 1990-2000.
G udem us János: Ö rm ény eredetű magyar nemesi családok genealógiája. Budapest, 2000.
H aberm ann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgárcsaládok történetéhez. Szeged, 1992. Tanulmá­
nyok Csongrád megye történetéből. XDC
Házi Jenő: Soproni polgárcsaládok, 1535-1848. I—II. Budapest, 1982.
Herepei János: A házsongárdi temető régi sírkövei. Budapest, 1988.
H erter, Balduin: Z ur Familienforschung unter den Siebenbürger Sachsen. Siebenbiirgische Familien­
forschung, I. évf. 1 (1984) 15-20. o.
H. Szabó Lajos: Negyvennyolcas emlékművek, honvéd sírok Pápán és környékén. Pápa, 1994. Pápai füze­
tek 11.
Kállay István: A családülés. Levéltári Közlemények, 43. évf. 1 (1972) 3-32. o.
Kállay István: A családi hitbizományok Magyarországon. Levéltári Közlemények, L. évf. 1 (1979) 69-
91.0.
Kállay István: A magyarországi nagybirtok kormányzata. 1711-1848. Budapest, 1980. A M ÓL Kiadvá­
nyai II1/5.
Kállay István: Genealógia. In Kállay István (szerk.): A történelemsegédtudományai. Budapest, 1986,102—
123. o.
Keintzel-Schön, Fritz: Die siebenbürgisch-sächsischen Familiennamen. Köln-W ien-(Bucuresti), 1976.
Studia Transylvanica Bd. 3.
Kempelcn Béla: Magyar nemes családok. I-XI. Budapest, 1911-1932.
Kempelcn Béla: Magyarfőrangú családok. Budapest, 1931.
Kempelcn Béla: Magyarországi zsidó és zsidó eredetű családok. I—III. Budapest, 1937-1939.
Kempelcn Béla: Nemes családok, polgárcsaládok. Budapest, 1940.
Kozákova, Zdenka: N icktoré psychologické aspekty oralneho vyskum v genealógii. FHas, V évf 2
(1995) 24-26. o.
Kozma István: Családnév-változtatás és történelem (1894—1956). Századok, 131. évf. 2 (1997) 382-
452. o.
Kőváry László: Erdély nevezetesebb családai. Kolozsvár, 1854.
Kubinyi András: Spanyol zsidók a középkori Budán. In Magyar Zsidó oklevéltár. XIII. Budapest, 1969,
5-44. o.
Kubinyi András: A magyar genealógiai kutatás. Levéltári Közlemények, LXI. évf. 2 (1970) 213—221. o.
Kubinyi András: Epigráfia. In Kállay István (szerk.): A történelem segédtudományai. Budapest, 1986,
43-60, különösen 46-50. o.
Moess Alfréd: Pest megye és Pest-Buda zsidóságának demográfiája, 1749-1846. Budapest, 1968. A ma­
gyarországi zsidó hitközségek monográfiái 2.
N agy Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XIII. Budapest, 1857-1868.
Nyulásziné Straub Éva: Ú tm utató a genealógiai és családtörténeti kutatáshoz a Magyar Országos
Levéltárban. Levéltári Közlemények, 66. évf. 1-2 (1995) 167-181. o.
Pandula Attila: Studium pomocnych vied historickych na Univcrzita Lóránda Eötvös v Budapesti.
FHas, VII. évf. 2 (1997) 22-24. o.
Péter Katalin (szerk.): Gyermek a kora újkori Magyarországon. Budapest, 1996. Társadalom- és m űve­
lődéstörténeti tanulmányok 19.
Radváni, Hadrián: Slovcnská matrikarska terminológia zazaciatku 18. storocia. FHas, II. évf. 1-2 (1992)
26-30. o.
SiSmis, Milan: Ústra pramene a techniky gcncalogického vyskuum. FHas, V évf 2 (1995) 4—10. o.
 GENEALÓGIA 25

Stulrajterova, Katarina (szcrk.): Najstarsie rody na Slovensku. Martin, 1994.

Sugárné Koncsck Aranka: Jász történelmi arcképcsarnok. Jászberény, 1995. Jászsági füzetek 23.
Szakály Ferenc: A Nagyiván (Kísérőtanulmány). Budapest, 1987.
Tötösy de Zepetek, Steven: A zepetneki Tötösy család adattára. Szeged-Edmonton, 1993.
Ucniková, Danuta: Historicity portrét na Slovensku. Martin-Bratislava, 1980. Fontes Tomus V.
Vajay Szabolcs: Ordinis Satud lonnis in Hungária. Thesaurus ac corpus. FI. n., 1987.
Vajay Szabolcs: A Gothai Almanach nyomában. A GHdA-sorozat (1951-1992) magyar érdekű anya­
gának felmerése. Turul, LXV évf (1951-1992) 31-41. o.
Wick Béla: Kassa régi temetői, templomai, kriptái és síremlékei. Kosice, 1928.
Wick Béla: Kassa régi síremlékei, XIV-XVIII. század. Kosice, 1933.

Függelék

1. ábra
Az őstábla modemformája

i--
" pL
o

Ó
-n
-o

:Tö"ó<
<í> "ö"" OC) ^ 6
2. ábra
Leszármazási tábla
26 Pandula Attila

dédapa

nagyapa

nagybátya | nagybátya
nagynéne ----------> apa, anya <---------- nagynéne

fivér Én ---- nővér

— nnokaöcs — unokaöcs
fiú, leány — unokahúg
— unokahúg

unoka

dédunoka

3. ábra
Származási tábla a rokonsági viszonyok jellegénekfeltüntetésével
 Engel Pál

ARCHONTOLÓGIA

Az archontológia betű szerint olyan „tudományt”jelent, amelynek tárgya az archontes. A görög

szójelentése: uralkodók, vezetők; latinra legjobban a regentes szóval fordítható. Az archontológia
formai jelentése tehát: „az uralkodók/vezetők tudománya”.
Valójában az archontológia szó a történettudomány műszava, és kétféle értelemben haszná­
latos. Elsősorban olyan listákat (névsorokat, névsor jellegű szöveges összeállításokat) neve­
zünk így, amelyek időrendben tartalmazzák egy adott tisztség (hivatal, méltóság) összes viselőjét, természe­
tesen tisztségviselésük dátumhatáraival együtt. Jelölheti továbbá a szó azt a (történetkutatói)
tevékenységet is, amely ilyen listák összeállítására irányul. Az alábbiakban, hogy a félreértése­
ket elkerüljük, archontológián csakis ezt a tevékenységet magát fogjuk érteni, míg az ennek
során elkészült összeállításokat archontológiai segédletnek, névsornak vagy listának nevez­
zük.
Az archontológiát olykor - elsősorban jól hangzó neve miatt - a történeti segédtudomány­
ok közé számítják. Ez azonban nem indokolt, mert alapvetően különbözik tőlük. Ami a leg­
fontosabb: nincs olyan eleve adott tárgya, mint a valódi segédtudományoknak (oklevél, kódex,
írás, felirat, pecsét, címer). Épp ellenkezőleg: az archontológia tárgya maga a tevékenység so­
rán keletkezik. Nincs továbbá sajátos szókincse sem (mint például a heraldikának), sem sajá­
tos módszertana (m int a paleográfiának). Helyesebb ezért az archontológiát nem segédtudo­
mánynak tekinteni, hanem olyan tudományos tevékenységnek, amelynek célja bizonyos típusú tör­
ténettudományi segédletek összeállítása.
Fontosságából ez a megállapítás mit sem von le. Archontológiai segédletekre a történész­
nek úgyszólván mindennap szüksége van, foglalkozzék bármilyen korszakkal és területtel. E
segédletek elkészítése látszólag egyszerű: össze kell gyűjteni azokat a forrásadatokat, amelyekből
egy-egy tisztségviselőinek listája összeállítható. A források mennyisége és jellege azonban,
mint tudjuk, korszakonként és országonként nagyon különböző, ezért a gyűjtés során felme­
rülő problémák is mások. Elvben a feladat ugyanaz, ha a készítendő lista a római provinciák
helytartóit, aXIII-XVII. századi Franciaország sénéchaljait, a magyarországi nádorokat vagy a
XDÍ-XX századi Olaszország kormányainak tagjait foglalja magában. A felhasználandó forrá­
sok azonban távolról sem egyformák, ezért mindegyik esetben speciális képzettségre - ezen
belül az illető források és sajátosságaik alapos ismeretére - van szükség. Az alábbiakban a ma­
gyarországi történészképzés igényeinek megfelelően csak azokról az archontológiai ismere­
tekről lesz szó, amelyek a magyar történelemhez és azon belül elsősorban a középkorhoz kapcsolódnak.
Egyfelől mert az archontológiai segédletek iránti igény - éppúgy m int a történeti segédtudo­
mányok eredményei iránt általában - a középkor kutatása során jóval gyakrabban merül fel,
m int a későbbi korokéban. Másfelől mert a magyar középkor archontológiai segédleteinek
összeállítása során olyan sajátos problémákjelentkeznek, amelyek a későbbi századok kutatá-
sábanjórészt ismeretlenek.
Az archontológia célja, hogy használható segédletekkel könnyítse meg egy történeti téma -
28 Engel Pál

esetünkben a magyar történelem —kutatóinak mindennapi munkáját. Azt tehát, hogy milyen
segédletek készülnek, a kutatók igénye szabja meg. Az igény alakította úgy, hogy az archontológiai
kutatás - és nemcsak Magyarországon - elsősorban a mindenkori politikai elitet alkotó szemé­
lyekre terjed ki, azaz egy ország vezető hivatalviselőiről, legfontosabb (egyházi és világi) mél­
tóságairól szolgáltat névsorokat. Ezek ismerete mellőzhetetlen a szűkebben vett történettudomány mű­
veléséhez, de gyakran mutatkozik irántuk igény a rokon tudományokban is (főleg a régészetben
és a művészettörténetben). Az ilyen széles körben igényelt listák készítése tekinthető az
archontológia tárgyának.
Egy-egy kutatónak a munkája során természetesen rengeteg másféle hasonló listára is szük­
sége lehet. Egy megye vagy egy város történetének kutatásakor többnyire nélkülözhetetlen a
tisztikar, illetve a magisztrátus névsorának ismerete. Annak, aki egy vállalat történetével fog­
lalkozik, szintén kívánatos listát készítenie az igazgatókról, főkönyvelőkről, sőt az osztályve­
zetőkről is. Mindeme listák összeállítása azonban speciális kutatóifeladat, mindig egy-egy sző­
kébb kutatói program része, és nem sorolható az archontológia tárgykörébe, m ert ennek fel­
adata az, hogy általános - az egész ország történetével kapcsolatban jelentkező - kutatói igényt
elégítsen ki.

A középkori Magyarország archontológiájának összeállításában a legfontosabb forrástípus az

úgynevezett méltóságsor (series dignitatum). Általánosságban így nevezzük a tisztségviselők ama
névsorát, amelyet egy oklevélbe illesztettek. Királyi és káptalani kiadványokban találkozunk
vele, m indig az oklevél záradékában (eschatocollumában), annak is a legvégén, a dátum után. A
káptalani kiadványok rendszerint csak a káptalan tisztségviselőit tüntetik fel (egyedül az egri
káptalan oklevelei tartalmaznak ennél többet), míg a királyi oklevelek az ország egyházi és
világi főméltóságait. Tárgyunknak megfelelően az alábbiakban ez utóbbiakról, a királyi okle­
velek méltóságsoráról lesz szó.
A méltóságsor a magyarországi okleveles gyakorlat sajátos fejleménye, vagyis ebben a for­
mában másutt ismeretlen. Külsőleg emlékeztet a más országokban elterjedt úgynevezett tanú­
névsorra (német: Zeugenliste). A tanúnévsor azonban mindig azokat a személyeket sorolja fel,
akikjelen voltak az oklevél kiállításakor, és ezáltal tanúsítják annak hitelét. A méltóságsor ezzel
szemben olyan személyek nevét tartalmazza, akik az oklevél kiállításakor -jelenlétükre való
tekintet nélkül - hivatalban voltak, azaz egy adott hivatalt (tisztséget) éppen akkor viseltek.
Méltóságsor mindig - a káptalani kiadványok esetében is - olyan oklevélben található,
amelyet ünnepélyes (privilegiális) alakban bocsátottak ki, és függő pecséttel erősítettek meg.
A dátum ot ilyenkor, m int az oklevéltanból tudjuk, a római naptár szerint adták meg. Királyi
oklevelek esetében a függőpecsét mindig a kettős felségpecsét (sigillum duplex). (Az egyetlen
kivétel Albert király 1438. évi oklevele. Albert, mivel nem használt nagypecsétet, az oklevélre
titkos pecsétjét függesztette.)
Privilegiális alakban olyan döntéseket - birtokadományokat vagy egyéb kiváltságokat - fog­
laltak írásba, amelyek örök érvényűnek és megkérdőjelezhetetlennek számítottak. Arról, hogy
a méltóságsornak mi volt ebben a szerepe, megoszlanak a vélemények. Vannak, akik szerint
pusztán „korjelölő” funkciója volt: az oklevél hitelességét volt hivatva növelni, és a hamisítá­
sok megnehezítésére szolgált. Más nézet szerint - mi ezt tartjuk valószínűbbnek - elsősorban
közjogi jelentőséggel bírt: az országnagyok névsora azt jelképezte, hogy az oklevél tartalma az
ő hozzájárulásukkal született. Ugyanazt fejezte ki tehát írott formában, amit a kettős pecsét
tárgyi jelképként. Ahogyan a felségpecsét két oldala az uralkodó és az „ország” —a királyi taná­
csot alkotó országnagyok—együttes akaratát jelenítette meg, ugyanúgy tükrözte azt az uralko­
dó neve alatt kibocsátott oklevél a főméltóságok névsorával megtoldva.
 ARCHONTOLÓGIA 29

A királyi méltóságsor a korábbi tanúnévsorból alakult ki, mégpedig III. Béla uralkodása
idején, egyidejűleg a királyi oklevéladás formalizálódásával és ugrásszerű megnövekedésével.
A legkorábbi névsor 1181-ből maradt fenn, és 1197-től kezdve már évről évre találkozunk vele.
Ettől kezdve több-kevesebb folyamatossággal az újkorig használatban maradt, és a középkor
végéig az archontológia legfontosabb, olykor egyedüli forrását jelenti. Számos országos fő­
méltóság betöltőinek névsora csakis a méltóságsorokból állítható össze viszonylagos teljes­
séggel. A forrástípus jelentősége 1490 után csökken, és 1526 után meg is szűnik, m ert ekkor
már más jellegű és pontosabb források állnak - mégpedig nagy tömegben - a kutató rendelke­
zésére.
Jellegéből következően a méltóságsor az ország mindenkori vezető méltóságait foglalta
magába: mind az egyháziakat (főpapok, praelati), mind a világiakat (bárók, barones). Eredetileg
belőlük állt a királyi tanács. A tanács a XV század folyamán kibővült olyan tagokkal is, akik nem
viseltek országos méltóságot: előbb (a Hunyadi-korban) a főnemesi családok vezető tagjaival,
akik ezóta bárónak számítottak; később (aJagelló-korban) az országgyűlés által választott köz­
nemesekkel. A méltóságsor azonban ekkorra már formalizálódott, és a hagyománynak megfe­
lelően mindvégig csak a tisztségviselő személyeket —Werbőczy megfogalmazása szerint „az
ország igazi báróit” (veri barones regni) - sorolta fel.
A méltóságsor mindig két részből állt. Elsőként a prelátusokat nevezték meg, minthogy az
egyházi személyek a keresztény közfelfogás szerint rangban megelőzték a világiakat. A névsor
- noha a mindennapokban olykor más egyházi méltóságokat is a prelátusok közé számítottak
- kizárólag az ország hivatalban levő érsekeire és püspökeire terjedt ki, rájuk viszont teljes
számban, sőt (1221 óta) rendszeresen feltüntették az üresedésben levő (vacans) székeket is.
1358 óta, amikor Nagy Lajos meghódította Dalmáciát, a horvát és dalmát főpapok is helyet
kaptak a névsorban, és ez utóbbiakat sokáig feltüntették 1420 után is, amikor Dalmácia tényle­
gesen már nem tartozott a magyar korona fennhatósága alá.
Az egyháziak után következett a világi főméltóságok névsora, amely koronként változott,
attól függően, hogy kiket számítottak közéjük. Legrégibb és állandó tagjai - egyben az ország
legelőkelőbbnek tekintett főméltóságai - a nádor, az országbíró (II. András koráig udvarispán
címmel), az erdélyi vajda és a (szlavón) bán. II. András idején a névsor új tisztségviselőkkel
egészült ki: előbb a királyi tárnokmesterrel (1214), majd a lovászmester, asztalnokmester és
pohárnokmester udvari méltóságaival (1220-21). A negyedik udvari méltóság, az ajtónállómes-
teré, amely nemsokára a legfontosabbá vált, csak Nagy Lajos idején létesült, és 1350 óta tüntet­
ték fel a méltóságsorban. 1270-től a Szörényi bánt is szokás volt megnevezni, de ez a tisztség
igen gyakran nem volt betöltve. 1358-tól, Dalmácia meghódításától külön horvát-dalmát bán
is szerepelt, de 1476-ban Mátyás a méltóságot egyesítette a szlavón bánéval. (A címe ezóta dal­
mát, horvát és szlavón bán.) N em mindvégig ugyan, de hosszabb időn át más bárók is folyama­
tosan tagjai voltak a méltóságsoroknak: a királyné udvartartásának fejei közül a királynéi ud­
varispán (udvarbíró, 1198-1354) és a királynéi tárnokmester (1270-1354), továbbá a macsói
bán (1323-1479). Alkalmilag egyéb méltóságokis fel-felmerülnek, az 1270-es években példá­
ul találkozunk ozorai, sói és kucsói bánokkal. Kezdetben, a XII. század végétől I. Károly ko­
ráig nagyon sok megyésispánt is megneveztek a főméltóságok között; a legfontosabb megyé­
két elég rendszeresen, másokét csak alkalmilag, és számos megyéét egyszer sem. Az 1320-as
években ez a szokás megszűnt, ettől fogva egyedül a pozsonyi ispán maradt benn a méltóság­
sorban, mellette 1454-től kezdve többnyire, később állandóan ott találjuk a temesi ispánt is.
Egészben véve egy-egy méltóságsor nagyjából 25-30 személy nevét foglalta magában, mintegy
fele-fele részben egyháziakét, illetve világiakét. A világi hivatalok üresedését az Anjouk korá­
tól volt szokás feltüntetni (a nádorét 1327-től, a többiét csak I. Lajos korától). Megjegyzendő,
30 Engel Pál

hogy voltak olyan országos méltóságok, amelyeknek viselőjét bárónak tekintették, de a méltó­
ságsorokban sohasem említették meg. Ilyenek voltak a székely ispán, a kincstartó (1407-39
között főkincstartó címmel), valamint a királyné fent nem említett udvari méltóságai (lovász­
mestere, pohárnokmestere, asztalnokmestere és ajtónállómestere). Ez utóbbiakat egyedül Mária
királynő 1388-1393 között társuralkodói minőségében kibocsátott privilégiumai nevezikmeg
(a királyi udvar megfelelő méltóságainak helyén).
Bár a méltóságsorok a középkori magyar archontológia kivételes értékű forrásai, felhaszná­
lásuk több szempontból kritikát igényel.
Mindenekelőtt az oklevél kelte kezelendő óvatossággal. A római datálás kizárólag privilegiális
oklevelekben volt használatos, és mivel nem volt egyszerű, láthatóan sok kancelláriai alkalma­
zott számára okozott gondot. Legtöbbször érthetően a Kalendae számításában hibáztak, példá­
ul ajanuári dátumot a helyes Kai. Dec. helyett gyakran Kal. Jan. alakban írták, s emellett előfor­
dulnak nem létező dátumok is (például VI. N on. Nov.). Különös szerencse kell hozzá, hogy
az effajta tévedést több évszázad múltán tetten érhessük. (Mondjuk olyankor, ha a privilégi­
umban átírt oklevél kelte későbbi, mint az átíró oklevélé, vagy ha a dátum nem felel meg az
uralkodási évnek.) Ehhez képest a bizonyítható tévedések száma meglepően nagy. Megkoc­
káztatható, hogy voltak évek, főleg talán Zsigmond idején, amikor a kancelláriában senki sem
volt tisztában a római datálás helyes alkalmazásával. Ezért ha a legcsekélyebb kétely m erül fel
az iránt, hogy az oklevél dátuma helyes-e, számolnunk kell vele, hogy valószínűleg téves.
További hibák forrása, hogy a kancellária m inden jel szerint belső segédletek alapján dolgo­
zott, magyarán listái voltak a hivatalban levő főméltóságokról. Úgy tapasztaljuk, hogy ezeket
általában megbízhatóan vezették és folyamatosan javították, azonban nem mindig. Az 1410-es
években kiadott privilégiumok például a hanyagság számos jelét mutatják. Némelyik ekkori
méltóságsor annyira elavult segédlet alapján készült, hogy elhalt személy szerepel benne hiva­
talban levőként.
Tekintetbe kell végül vennünk, hogy a privilégiumok méltóságsorai a legjobb esetben is
csak arról tájékoztatnak, hogy a kancellária ismeretei szerint ki volt egy adott időpontban egy tiszt­
ségviselője. Előfordulhatott, hogy nem, vagy csak késve szerzett tudomást a beállt változásról.
Más forrásból tudjuk, hogy Zsigmond 1417-ben Konstanzban új udvari méltóságokat nevezett
ki, erről azonban a magyarországi kancellária ajelek szerint nem értesült, mert a méltóságso­
rokban egészen a király hazatértéig (1419) a leváltott személyek nevét szerepeltette. Azt az
időeltolódást is tekintetbe kell vennünk, amely szükségképp fennállt egy hivatalra történt
kinevezés és annak tényleges elfoglalása között, különösen akkor, ha ehhez távoli helyszínre
kellett utazni. A méltóságsorok szerint például a horvát bánság élén 1380. október 2. és 11.
között személycsere volt, amin a királyi udvarban történt kinevezést kell értenünk. Horvát
forrásból tudjuk, hogy az új bán csak december 19-én érkezett Zárába, és elődje 25-én távozott
el onnan. Az effajta időbeli eltérések különösen nagyok a püspökök archontológiájában, mert
a főpapok kánonjogilag érvényes kinevezése (illetve áthelyezése egyik székről a másikba) a
pápai udvarban történt, és legalább egy, de inkább több hónapba telt, amíg ennek híre eljutott
a kancelláriába. Ezért a magyarországi érsekek és püspökök hivatalviseléséről két - dátumai­
ban jelentősen különböző - archontológia állítható össze, attól függően, hogy a méltóságso­
rok avagy a pápai kancellária adatait vesszük figyelembe. (Azt a politikatörténeti körülményt
most figyelmen kívül hagyjuk, hogy az a személy, akit a magyar király, illetve a pápa püspöknek
tekintett, nem mindig volt azonos.)
A magyar középkorból becslésünk szerint közel 1500 olyan oklevél maradt ránk, amely
méltóságsort tartalmaz, átlagosan tehát minden évre jutna négy-öt. Sajnos az eloszlásuk távol­
ról sem egyenletes. Vannak évek, amelyekből több tucatot ismerünk, például 1323-ból és 1406-
 ARCHONTOLÓGIA 31

ból, amikor I. Károly, illetve Zsigmond privilegiális alakban erősítette meg minden korábbi
adománylevelét. Vannak hosszabb-rövidebb időszakok, amikor a zavaros politikai viszonyok
úgy hozták, hogy függőpecsétes privilégiumok egyáltalán nem keletkeztek, mert felségpecsét
sem létezett (1301-10,1402-04,1438-39,1445-52); vagy létezett ugyan, de szabályszerű mél­
tóságsorral ellátott privilégium kibocsátása politikai okokból nem volt időszerű (1282-90,1310—
22,1440-44). S végül konszolidált időkben is akadtak évek, amikor a kancelláriából vagy nem
került ki privilégium, vagy olyan kevés, hogy egyetlenegy sem maradt ránk (például 1344,1372,
1433). Ennek folytán a főméltóságok névsora pusztán a méltóságsorokból csak bizonyos -
időnként jelentős - hézagokkal állítható össze. Azokban az időszakokban viszont, ahol az
oklevelek mennyisége kielégítő, a névsorok viszonylag pontosak. 1240 óta a királyi privilégi­
umok napi kelettel is el voltak látva, és 1323-tól kezdve a tisztségváltozások ideje többnyire
néhány hónap, néhány hét, sőt kivételesen néhány nap közé szorítható.
A méltóságsorok mellett az archontológiának szerencsére vannak egyéb forrásai is. Első­
sorban a világi főméltóságok saját kiadványai említendők, különösen azoké, akik országos vagy
területi bírói jogkört gyakoroltak. A nádorok és országbírák nevében kelt oklevelek száma
ezrekben mérhető, de nem volt jelentéktelen az erdélyi vajdák, a szlavón, horvát és macsói
bánok oklevéladó tevékenysége sem. Segítségükkel nagyon sokban pontosítható e fontos
méltóságok viselőinek archontológiája. A tárnokmester bírói kiadványainak száma ezekhez
képest elenyésző, más bárók pedig csak elvétve adtak ki oklevelet.
Noha látszólag nincs megbízhatóbb archontológiai forrás, mint egy országbíró saját kiadvá­
nya, az oklevélkritika még ilyenkor sem mellőzhető. Elsősorban azt kell tudnunk, hogy a főbírák
nevében kelt kiadványok zömét nem ők maguk bocsátották ki, hanem a nevükben eljáró bírói
helyetteseik. Archontológiai szempontból ez többnyire mellékes, m ert a hivatalviselés idő­
tartamát nem érinti, de mégis tudnunk kell. Másképp nem fogjuk megérteni, hogy a Niká-
polynál 1396-ban fogságba esettjolsvai Leusták nádor miképp maradhatott még hónapokon át
hivatalban és tarthatott nádori közgyűlést Somogy megye részére 1397 tavaszán. Más típusú,
extrém példaként említhető egy birtokain éldegélő főúr, Kórógyi Fülöp esete, aki 1431-32-
ben két oklevélben, amelyet saját jobbágyai ügyében bocsátott ki, királyi tárnokmesternek
címezte magát. Mivel biztosan lehet tudni, hogy ezt a méltóságot ekkoriban (1419-33) Berzevici
Péter viselte, az adat - látszólagos autenticitása ellenére - archontológiai szempontból érték­
telen. Az önkényes címhasználat okát azonban - nagyzási hóbort? aggkori elbutulás? - csak
találgatni tudjuk.
A legpontosabb archontológiai adatokkal természetesen akkor rendelkeznénk, ha ismer­
nénk a tisztségviselők kinevezésének (és leváltásának) időpontját. Sajnos a középkorból alig
van ilyen tartalmú oklevelünk. Eleinte, valószínűleg még az Anjou-korban is, szóban történ­
tek a kinevezések, és ha netán nem, akkor sem volt szokás a kinevező iratot megőrizni. A leg­
korábbi, amelyet ismerünk, Perényi Péter országbíróé 1415-ből, ezt követi Berzevici Péter
tárnokmesteri (1419) és Hédervári Lőrinc nádori (1437) kinevezése. Később, 1526-ig is csak
néhány hasonló maradt fenn. Az újkorban már ez a típusú irat válik az archontológia legfonto­
sabb forrásává.
A méltóságsorokon, bárói kiadványokon és néhány kinevező okiraton túl a középkori
archontológia csupán elszórt forrásokra van utalva. Főméltóságokkal mindazonáltal nagyon is
gyakran találkozunk a legváltozatosabb írott forrásokban és a legkülönbözőbb összefüggések­
ben. Leginkább a javukra kiállított királyi adománylevelek említendők, mert ezekben külö­
nös gonddal volt szokás felsorolni az adományos hivatalait. Értékes adatokat meríthetünk a
királyi oklevelek kancelláriai jegyzeteiből, m ert a relátor nem ritkán volt valamely főméltó­
ság. A felhasználható források száma azonban kimeríthetetlen. Rozgonyi János országbíró ha­
32 Engel Pál

lálának dátumáról (1471) egy regensburgi feljegyzésből értesülünk, Kinizsi Pál országbíróét
(1494) pedig Ernuszt Zsigmond számadáskönyve említi.
Archontológiai összeállításokra a történésznek, mint említettük, nap m int nap szüksége lehet
a legkülönbözőbb okokból. Két különösen gyakori alkalmazási területüket mégis érdemes
kiemelni.
M indenekelőtt nélkülözhetetlenek a levéltári források kritikájához: hibásan keltezett vagy
keltezetlen dokumentumok keltének megállapításához, továbbá hamisítványok leleplezésé­
hez. Lássunk mindegyikre egy példát.
Egy 1408. augusztus 13-án (Nagyboldogasszony előtti hétfőn) kelt oklevél kibocsátója Pelsőci
István macsói bán.1A méltóságsorokból megállapítható, hogy ekkor (1403—09) Marótijános
viselte a macsói báni méltóságot, más adatokból pedig az tűnik ki, hogy Pelsőci 1447-48 kö­
zött viselte ugyanezt. Nyilvánvaló tehát, hogy az oklevél dátumát, noha eredetiben maradt ránk,
elírták (kimaradt 40), és a helyes kelet 1448. augusztus 14.
Egy ismeretlen év Invocavit vasárnapján egy András nevű szakács a Temes megyei Egerszegről
levélben fordult urához, akit a címzésben „egykori bánnak, most pozsonyi ispánnak” neve­
zett.2Egyetlen személyt ismerünk, akire ráillik a címzés: Himfi Benedekvolt bolgár bánt, aki
a méltóságsorok szerint 1379. február 11. és 1380. október 2. között viselte a pozsonyi ispán
méltóságát. A levél tehát 1380. február 11-én (esetleg 1379. február 27-én) kelt.
I. Károly egy 1312. évi privilégiumának tanúi között Budizlaus esztergomi érsek szerepel,
holott ilyen nevű magyar érsek nem volt, akkoriban (1305-21) Tamás viselte ezt a méltóságot.3
Az oklevél külseje semmi gyanúra nem ad okot, mégis nyilvánvalóan hamis, hiszen elképzel­
hetetlen, hogy a királyi kancel láriában rosszul tudták vagy akár csak elírták volna az ország első
egyházi méltóságának nevét.
Az archontológia másik gyakori alkalmazási területe a politikai történet. Magyarország kö­
zépkora közismerten szegény elbeszélő forrásokban, és a belpolitikai fejlemények szinte egy­
általán nem ismerhetők meg belőlük. Ezekre a történészek egyéb forrásokból, különösen pedig
a fő tisztségek személyi változásaiból próbálnak következtetni. Elsőként Pauler Gyula igye­
kezett rekonstruálni ezen a m ódon a XIII. század belharcainak történetét, Hóman Bálint pe­
dig az Anjou- és Zsigmond-korral kapcsolatban tett ugyanerre kísérletet. Ahhoz azonban, hogy
az archontológiai adatokat valódi értékük szerint tudjuk felhasználni, jóval többre van szük­
ség, mint a főméltóságok puszta névsorára. Magukról a szereplőkről kell megpróbálnunk minél
több információt szerezni, ez pedig már átvezet bennünket egy másik területre: a prozopográfia
témakörébe.

1A zichi és vásonkeői gróf Zichy-család idősb ágának okmánytára. V. köt. Szerk. Nagy Imre. Budapest, 1888. 561.
o.; vö. Zsigmond-kori oklevéltár. 11/2. köt. Szcrk. Mályusz Elemér. Budapest, 1958. 6291. sz.
2 Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai levéltár (Dl.) 47872.
3 Anjou-kori okmánytár. I. köt. Szerk. Nagy Imre. Budapest, 1888. 280. o.; vö. A njou-kori oklevéltár. III. 1311—
1314. Szerk. Kristó Gyula. Budapest-Szeged, 1994. 414. sz.
 Engel Pál

PROZOPOGRÁFIA

A prozopográfia a történettudomány viszonylag új, XX. századi műszava. A görögprosópon,

„személy” szó rejlik benne, és körülbelüli értelme „személyek leírása”. Történeti segédtudo­
mánynak még kevésbé tekinthető, mint az archontológia, mert más értelemben használják.
N em tevékenységet jelöl, hanem egyfelől egy kutatói módszert, másfelől annak eredményét.
A prozopográfia nem más, mint személyi adattár, a módszer lényege pedig személyekre
vonatkozó adatok összegyűjtése és elrendezése. Rokon tehát a történeti biográfiával, ezért olykor
biográfiai módszernek is nevezik. A biográfiától mégis célszerű megkülönböztetni, m ert a
prozopográfiai adatgyűjtésnek más a tárgya, más a célja és más az eredménye.
A biográfia a történeti műfajok egyike. Tárgya egy bizonyos személy életének és működésének
sokoldalú, lehetőleg teljes körű és narratív ábrázolása. Elkészítése - feltéve, hogy szakszerű,
nem pedig népszerű vagy regényes életrajzról van szó - történetírói feladat, és az eredmény a
történeti műnek egy sajátos típusa. Ez többé-kevésbé érvényes még az életrajzi lexikonok szó­
cikkeire is, habár a prozopográfiához ezek állnak a legközelebb.
A prozopográfiai kutatás eredménye azonban semmiféle értelemben nem történetírói al­
kotás, hanem - és ennyiben rokon az archontológiával - puszta adattár, és mint ilyen, a törté­
nész munkájának eszköze. Nyersanyag, amelyet a történész a továbbiakban fel kíván használni.
A tárgya sohasem egy személy, hanem mindig személyek meghatározott köre. Ezt a kört a történész
választja ki egy, esetleg több ismérv alapján, amely(ek) valamennyi személyre nézve közös(ek).
Az ismérv maga a kutatás céljától függ, és úgyszólván tetszőleges lehet; szinte annyiféle, ahány
történeti kutatási tárgy létezik. Prozopográfiai összeállítás, legalábbis elvben, egyformán ké­
szíthető a történelem nagyon fontos és egyáltalán nem fontos szereplőiről, az országos főmél­
tóságoktól le az egyetemi hallgatókig és azokon túl. Hogy valójában kikről és milyen részle­
tességű adattár készül, azt a kutatói szándék mellett a forrásanyag mennyisége és minősége
dönti el. Nagyon fontos viszont, hogy az adatgyűjtés abban az értelemben teljes legyen, hogy
válogatás nélkül kitetjedjen minden olyan személyre, aki a megjelölt körön belül van, vagyis akire érvényes a
kiválasztás kritériuma. Ha például azokról a személyekről kívánunk prozopográfiai adattárat
készíteni, akik 1458 és 1541 között a budai káptalan tagjai voltak,4akkor az adatgyűjtésnek min­
den kanonokra ki kell terjednie, nem csupán azokra, akiket az adatgyűjtő valami okból érde­
kesnek talál. Különbözik a prozopográfia az életrajztól abban is, hogy az adatgyűjtés ritkán teljes
körű (noha erre is akad példa), és rendszerint csak bizonyos típusú adatokra szorítkozik. Az
említett példánál maradva az adatgyűjtő kíváncsi lehet például a káptalan tagjainak származásá­
ra, iskolai végzettségére, hivatali pályafutására, de nem feltétlenül kíváncsi, hogy mekkora volt
a kanonoki jövedelmük, még akkor sem, ha adatot talál rá. A módszer lényegéhez tartozik vi-

4 Köblös József: A z egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában (A budai, fehérvári, győri cs pozsonyi káp­
talan adattárával). Budapest, 1994.
34 Engel Pál

szont, hogy a kiválasztott adatfajtákat minden személyre nézve kötelezőösszegyűjteni - már amennyiben
léteznek. Hogy melyek ezek, az - a források szabta korlátok között - attól függ, hogy a kutató
mit akar megtudni akiválasztott személyekről. Nincs semmiféle olyan követelmény, amely
előírná, hogy egy prozopográfiai adattárnak a személyek nevén túl milyen adatokat kell feltét­
lenül tartalmaznia.
A prozopográfiai módszer abból a felismerésből született, hogy bizonyos történeti kérdé­
sek pontosabban megválaszolhatók egy célszerűen összeállított személyi adattár alapján, m int
anélkül; továbbá, hogy vannak olyan kérdések, amelyekre prozopográfiai vizsgálat nélkül sem­
miféle választ nem kapunk. Személyi adattárak először az ókortudomány területén készültek,
a középkorkutatásban az 1920-as években tűntek fel, és használatuk széles körben csak az utóbbi
évtizedekben terjedt el. Magyarországon prozopográfiai elemzést, amennyire tudjuk, első­
ként Mályusz Elemér és Kubinyi András végzett egymástól függetlenül (1957); Mályusz egy
meghatározott politikatörténeti probléma megoldásához egy nagyobb tanulmány keretén be­
lül,5Kubinyi pedig egy intézmény működésének beható vizsgálatához.6 Széles körű társada­
lomtörténeti alkalmazására korai példa Bónis György munkája a középkori jogászrétegről.7
Ma már a módszer általánosnak mondható mind a társadalomtörténetben, mind a politikai
történetben, és terjedőben van egyéb szakterületeken is.

Irodalom

AXIII. századi magyar főméltóságok archontológiáját Wcrtncr Mór állította össze több dolgozatban (nádor:
TT. 1894.1-14. Turul, 16 (1898) 73-78,113-125. o.; országbíró: Turul, 19 (1901) 7-26, 54—73. o.; bán:
Századok, 43 (1909) 378-415. o. stb.). Az erdélyi vajdákról a legjobb névsor Francisc Pali: Voicvozii,
vicevoicvozii, principii si guvematorii Transilvaniei. In Documenteprivind istoria Romaniei. I. Bucurcsti,
1956, 497-504. o. Az 1458-1500 közötti világi méltóságok archontológiája megtalálható Fügedi: i. m.
105-124. o. Az 1500-1848 közti időszakra egyelőre nem rendelkezünk átfogó és forrásadatokon alapuló
archontológiai összeállítással.
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457. I—II. Budapest, 1996.
Fallcnbüchl Zoltán: Archontológia. In A történelemsegédtudományai. Szcrk. Kállay István. 2., bőv. kiad.
Budapest, 1986.
Fügedi F.rik: A XV. századi magyar arisztokrácia mobilitása. Budapest, 1970. 1-36. o.
Stone, Lawrence: Prosopography. Daedalus, 100 (1971) 46-79. o.
Tellenbach, Gerd: Zur Bedeutung der Personenforschungfür die Erkenntnis desfrüheren Mittelalters. Freiburg
i. Br., 1957.

5 Mályusz Elemér: A magyar rendi állam H unyadi korában. Századok 91. (1957) 46—123, 529-602. o.
6 Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. Tanulmányok Budapest múltjából 12.
(1957) 25-49. o.
7 Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971.
 TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA

A történeti ikonográfia kifejezés viszonylag új keletű. Vayer Lajos 1938-ban a Szentpétery-

emlékkönyvben m egjelenti történeti művek illusztrálása című tanulmányában így fogalmaz, ami­
kor írott és képi forrás együttes alkalmazásának szükségességéről ír: „...az írott és ábrázolt
források együttes feldolgozása a mai történettudomány követelményét képezi. E követelmény
felismerése teremtette meg a művészettörténeti ikonográfia történeti alkalmazásával a legmo­
dernebb történeti segéd-, helyesebben résztudományt, a történeti ikonográfiát, mely az ábrá­
zolt források anyagának felkutatásával, összegyűjtésével és feldolgozásával lehetővé teszi az írott
és ábrázolt források együttes kiaknázásán alapuló szemléletes történeti rekonstrukciót.”
Az ikonográfia m int a művészettörténet-tudomány egyik módszere a műalkotások formá­
ihoz kapcsolódó tartalmakkal foglalkozik. Marosi Ernő egyetemi jegyzetében (Bevezetés a mű­
vészettörténetbe. Budapest, 1965,202-216. o.) bőséges szakirodalom felsorolása mellett írja meg
az ikonográfia kialakulását, történetét, alkalmazási területeit. A görög eredetű szó maga kép­
írást, képleírást jelent, a művészettörténeti témák, témakörök kutatására alkalmas módszert.
Marosi Ernőt idézve: „Az ikonográfia területe történetileg ott kezdődik, ahol megkülönböz­
tethető a műalkotások tartalma azok gyakorlati jelentőségétől. ” Az ikonográfia a teológiától és
az irodalomtudománytól elválva lett a művészettörténet tartalmi oldalával foglalkozó önálló
tudomány. Nagyon korán megjelent a műalkotások ikonográfiái megközelítése, tartalmi ér­
telmezése, rendszerezése. A módszer tudományos önállósodása a XIX. század folyamán kö­
vetkezett be, a forráskritika jelentőségének a pozitivizmus korszakában való fokozódásával.
Megjelent az ikonográfiái típus fogalma, vizsgálták a műalkotások ikonográfiái programját, s
egyre több ikonográfiái lexikont, kézikönyvet publikáltak.
Egy ilyen módszer speciális alkalmazása lenne a történeti ikonográfia. De vajon hogyan le­
het a művészettörténet-tudományban használatos megközelítési m ódot „történetileg” hasz­
nálni? Vayer Lajos tanulmányának megírását konkrét probléma ösztönözte: a képi források
mellőzése a történettudományban, illetve azok nem megfelelő használata, a képi források hi­
telességének kérdése. A kulcsszó itt a hitelesség, hiszen a XIX. században vált nagyon fontossá
a történeti hitelesség kérdése. AVayer-írás is említi, hogy a műalkotásoknak-esztétikai érté­
kük mellett - történeti forrásértékük is lehet. N em ő volt az első, aki ezt megfogalmazta. Már
az 1860-as években a Magyar Nemzeti M úzeum képtárának rendszerezése során fölmerült ez
a gondolat.
1863-ban országos bizottságjött létre a gyűjtemények rendezésére. A korábbi elrendezést
meg kívánták változtatni, s számos javaslat született új, más felosztású gyűjtemények kialakítá­
sára. A József nádor által létrehozott és támogatott, róla elnevezett Nemzeti Képcsarnok a
negyvenes évektől egyre gyarapodott, s az első hazai nyilvános képtár lett a Nemzeti M úzeum
épületében. 1857-ben egy kisebb teremben LIabsburg-galériát hoztak létre, 1866-ban a Képtár
hét csarnoknak nevezett teremből állott, melyek közül az elsőben és az utolsóban volt portré­
galéria. Az előbbiben kiemelkedő történelmi személyiségek - többek között az alapítók -
36 Basics Beatrix

képmásai, míg az utolsóban híres művészek arcképei sorakoztak. Az egyik legkorábbi, m ű­

vészről elnevezett terem a Markó-csarnok volt, ahol a festő 1853-as pesti látogatása után állí­
tották ki műveit, a terem közepén elhelyezett mellszobrával együtt. Hasonló elrendezésű volt
a Zichy-, valamint a Munkácsy-terem. Az újrarendezéskor a gyűjtemények felosztása is meg­
változott. Bizonyos képzőművészeti alkotások a Képtárba, míg mások a Régiségtárba soroltat­
tak. Ez volt az elsőjele annak, hogy a műveket esztétikai-, illetve forrásértékük szerint válogat­
ták szét. 1871-ben megszületett az Országos Képtár, 1884-ben pedig a Történelmi Képcsar­
nok. Ez utóbbi ügyében 1882-ben megjelent írásában Szathmáry Karoly történész az épülő
Országházat szemelte ki helyszínnek. Szathmáryjavaslatának megvitatására bizottságjött lét­
re, melynek tagjai egyebek között Pulszky Ferenc és fia, Pulszky Károly voltak. Szathmáry
elképzelésével szemben a képzőművészeti anyagot két nagy csoportra választották szét: a tör­
ténelem forrásául szolgáló művek kerültek a Történelmi Képcsarnokba, míg a művészi-esz­
tétikai értékük szempontjából kiemelkedőnek ítélt darabok az Országos Képtárba, majd a
Szépművészeti Múzeumba.
A nemzeti pantheonnak már a múzeum létrehozását is befolyásoló, folyamatosan és erőtel­
jesen jelentkező eszméje nem fért meg az egykori nagy magángyűjteményekből kialakuló nem­
zeti képtárak, a múlt században megformálódó jelentős képzőművészeti gyűjtemények gya­
korlatával. A történelmi képcsarnokok, a hősök és kiemelkedő személyiségek portrégalériái
esetében ugyan fontos volt, hogy az arcképeket a legjobb művészek fessék vagy formázzák, de
még ennél is fontosabb volt maguknak a személyiségeknek különböző és váltakozó elképze­
lések szerinti kiválogatása. E válogatás szempontjait igyekezett írásba foglalni az az 1882-ben
készített tervezet, melyben a XIX. századi hazai festészet egyik legnagyobb mestere, Barabás
Miklós Szathmáryval együtt fejtegeti, miért lenne elengedhetetlenül fontos a Történelmi
Képcsarnok felállítása. Trefort Ágoston kultuszminiszter 1883-as leirata, melyben Pulszky
Károlyt bízza meg hivatalosan a Történelmi Képcsarnok tervének kidolgozásával, már az ala­
pítás első momentuma, s a képviselőház a szükséges anyagiakat is megszavazta. Az uralkodó a
helyszínt, a Várkert-bazárt biztosította.
Az 1886. januári megnyitón Pulszky Károly következő mondatai a gyűjtemény sajátos jelle­
gét hangsúlyozzák, s egyben létrehozatalának indoklásául szolgálnak: „A Történelmi Képcsar­
nok feladata nem az, hogy a m últ szereplőit megjutalmazza vagy elítélje, hanem hogy a múltról
igaz ismeretekhez jusson, számot adjon úgy a külső viszonyokról és alapokról, melyekben a
nemzetek élete megnyilatkozott, mint a körülményekről és okokról, melyek e változásokat
előidézték. E gyűjteményben tehát a múlt alakjait nem tisztán egyéni érdemeik szerint kell
befogadni, hanem mindazon képeket, melyek őket hitelesen ismertetik... Viszont e meghatá­
rozásból folyik az intézetnek a rokon gyűjteményektől való különbözősége. O tt a művészi
érték a mérvadó, ezt itt háttérbe szorítja az ábrázolt tárgy hitelessége és jelentősége.” (Dr.
Peregrinyjános: A Magyar Nemzeti Múzeum képtárának leíró katalógusa. Budapest, 1900.)
Ismét a hitelesség az a kifejezés, mely a gyűjtemény szempontjából a legfontosabb, s való­
ban, a létrejövő Történelmi Képcsarnok műtárgyai, festmények, grafikák s még szobrok is (bár
ezek gyűjtése időszakonként szünetelt) a művészettörténeti ikonográfia módszerének meg­
felelő tematikus elrendezésben, csoportosításban lettek kiállítva, raktározva s tovább gyűjtve.
Ahogy Pulszky Károly hangsúlyozta, az itt őrzött művek elsősorban dokumentatív forrásérté­
kük miatt fontosak, nem elsősorban művészeti gyűjteményként funkcionál az intézmény. Ez
azonban nem jelentette azt, hogy csupán a fenti szempontokból értékesek a műtárgyai. A régi
katalógusokból kiderül, hogy a kiállított anyag kezdetben még nem nagyon tért el a szokásos
képtárbemutatótól, sem az elrendezést, sem a válogatás szempontjait tekintve.
Az első világháború után a Magyar Tudományos Akadémia harmadik emeleti képtárterme­
 TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA 37

iben megnyíló újrarendezett kiállítás katalógusának bevezetőjében Petrovics Elek, a Szépmű­

vészeti M úzeum igazgatója így ír: .elsősorban a magyar nemzeti élet kiválóságainak foglal­
nak. .. helyet. Anélkül persze, hogy gyűjteményünk teljes és rendszeres sorozata lenne a legki­
válóbbak képmásainak. (...) N em tervszerű Pantheonj aj éleseinknek a Történelmi Képcsar­
nok, inkább festett, rajzolt és metszett történelmi okmányok gyűjteménye, amelyek azonban
mégsem puszta történeti adalékok szemünkben, hanem egyúttal felidézik a múlt sok küzdel­
mét, szenvedését és dicsőségét... A gyűjtemény hatásának növelésére szükségesnek véltük sza­
porítani azoknak a műveknek a számát, amelyek történelmi érdekességükön felül művészi
hatásukkal is vonzzák a nézőt. Több ilyen művet is hozattunk át tehát a Szépművészeti M úze­
umból. .. A kiállított tárgyak megválogatásában különös gondunk volt a történeti hitelre. Csak
egykorú ábrázolásokat állítottunk ki, vagy pedig olyanokat, amelyekről feltehető, hogy szer­
zőjük még eleven hagyományra támaszkodott.” (Országos Magyar Szépművészeti Múzeum.
A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa. Budapest, 1922.)
A kiállítás megrendezésének a képes történeti források hitelességét illető fenti elvei lénye­
gükben azonosak a Vayer által megfogalmazottakkal. Meg kell azonban vizsgálnunk, milyen
művek, műcsoportok, műfajok lehetnek ezek a hiteles történeti források a képzőművészet­
ben.
Már a Történelmi Képcsarnok létrejöttekor kialakult az ott őrzött műtárgyak csoportosítá-
si rendszere. Ennek elsődleges szempontja a forrásként való használatuk megkönnyítése volt.
Az alfabetikus sorrendben tárolt portrék és városképek mellett az időrendben elhelyezett
eseményábrázolások a leggyakrabban használt képi források. De legalább ilyen fontosak a
különböző (népi, katonai, polgári) viseletképek, az életképek, divatképek.
Rajtuk kívül kisebb műtárgycsoportot alkotnak a különböző allegorikus ábrázolástípusok,
emléklapok stb. Ezek alkalmazása többrétű lehet: nemcsak írott történeti feldolgozások il­
lusztrációs segédeszközei lehetnek, olyan formákban is gyakran közölték ezeket, melyek a
művészettörténeti és a történeti feldolgozás határesetei: uralkodóportrék sorozatai, városkép­
sorozatok, viseletalbumok, melyekben kép és szöveg ugyanolyan fontossággal bír, és kiegé­
szítik egymást. S végül nem szabad elfeledkeznünk a gyakorlati felhasználás egyre jelentőseb­
bé váló területéről, a kiállításról. E műfajban különösen érzékletesen jelentkeznek a hiteles­
ség kívánalma folytán felmerülő problémák, s az a sajátos kapcsolat, mely a forrásként használt
tárgyak, képzőművészeti alkotások és a történészi elvek között fennáll.
Az ikonografikus feldolgozások sorát a történeti ikonográfia kifejezést először alkalmazó
Vayer Lajos művei nyitják meg: 1942-ben két alapvető fontosságú, módszertanilag példamuta­
tó munkája jelenik meg, a Magyar uralkodók című kisalbum és a Széchenyi képe című tanulmány
a Magyarságtudomány című lapban. Az előbbi m ű az első kísérlet arra, hogy a magyar uralkodók
hiteles portréit egybegyűjtve láthassa a közönség. A kezdő kép Szent István arcmása a koroná­
zási palástról, míg az utolsó portré Horthy Miklósról Boldizsár István olajképe 1939-ből.
Műfajukat és technikájukat tekintve igen változatos ábrázolásokat láthatunk: miniatúra, pe­
csét, érem, szobor, fa- és rézmetszet, olajkép jelenik meg egymás után, attól függően, hogy az
illető uralkodóról melyik fennmaradt portré hiteles. A tanulmány még ezeket a műveket is
fenntartással kezeli a hitelesség szempontjából, árnyaltan elemezve a körülményeket, melyek
azt kérdésessé tehetik.
A Széchenyi képe csakúgy, mint a Magyar Történeti Társulat által Kossuth Lajos születésének
százötvenedik évfordulója alkalmából megjelentetett emlékkönyv tanulmánya (Kossuth Lajos
alakja az egykorú művészetben. Budapest, 1952) egy történelmi személyiség összes hiteles ábrázo­
lását kívánja bemutatni. Módszerét tekintve tanulságos megoldás, hogy az egyes alkotások
említésénél idézi a korabeli leírásokat a szerző - melyek persze gyakran ugyanúgy kevéssé
38 Basics Beatrix

megbízhatóak, mint a képzőművészeti alkotások, nem lévén mentesek torzításoktól vagy ép­
pen a megszépítéstől. Olyan személyiségek esetében, mint Kossuth vagy Széchenyi, akikről
rengeteg ábrázolás született, különösen érdekes ezek összegyűjtése, hiszen nemcsak arcmás­
ok kerülhetnek ide, de csoportképek, események is, valamint allegorikus ábrázolások, em ­
léklapok. Az 1891-ben rendezett forradalom és szabadságharc emlékkiállításon a még élő
Kossuthról több mint háromszáz ábrázolást mutattak be. A tanulmány csak a kiemelkedő tör­
ténelmi személyiségek még életükben elkészített arcmásaival foglalkozik, de tudjuk, hogy ezek
között is több olyan található, mely egy híres és népszerű darab másolata, változata, utánérzése.
A Kossuth-ikonográfia végén, mintegy záró gondolatként említi a szerző a karikatúrákat és
fényképeket mint az ikonográfiához tartozó, de még feldolgozatlan emlékegyüttest. E két írá­
sában Vayer Lajos kialakította az ilyen típusú feldolgozások szerkezetét, s rögzített néhány
elengedhetetlen követelményt, melyek közül a legfontosabb, hogy a közölt ábrázolások m ind­
egyike még az ábrázolt életében keletkezzen.
A fenti típusú ikonográfiái feldolgozások sorajelent meg ezután, s továbbra is kedvelt meg­
oldás maradt az egy-egy kiemelkedő történelmi személyiség ábrázolásait feldolgozó munka.
Ilyen Rózsa György Kazinczy Ferenc a művészetben című tanulmánya {Művészettörténeti Értesítő [1957]
174—192. o.), Fejős Imre Kossuth fényképeit feldolgozó írása a már említett Vayer-tanulmány
kiegészítéseként (Kossuth Lajosfényképei. Folia Archeologica VIII. 197-203. o.), de Vayerural-
kodóalbuma is példaként szolgált, nevezetesen Cennerné Wilhelmb Gizella erdélyi fejedel­
mi arcképsorozatokat tárgyaló tanulmányához (Magyarországi reneszánsz és barokk. Művészettörté­
neti tanulmányok. Szerk. Galavics Géza. Budapest, 1975,279-312. o.). Másfajta feldolgozások is
készültek azonban, megmutatván, hogy a portréikonográfia csak egy feldolgozási mód a sok
közül. 1962-ben jelent meg Cennerné Wilhelmb Gizella műve, Magyarország történetének képes­
könyve, melynek első kötete a honfoglalástól 1849-ig mutatja be azoknak az ábrázolásoknak a
sorát, melyek a magyar történelemmel foglalkoznak. Itt nem az ábrázolás műfaja a meghatáro­
zó, hanem a magyar történelemnek azon eseménye, mellyel kapcsolatos, melynek illusztráci­
ójaként szolgál. Az „egy kép - egy szöveg” azóta is kedvelt és alkalmazott megoldás, hiszen ily
m ódon a képi forrás és az írott szöveg együtt jelenik meg. A forrásként használt képzőművé­
szeti ábrázolások itt is igen változatosak: grafikák, festmények, falképek, de iparművészeti
alkotások és szobrok is láthatóak a kötetben. A kiválasztás a szerző személyes felelőssége, hi­
szen az egy-egy eseményhez kapcsolódó ábrázolás hosszú időre befolyásolja nemcsak a kö­
zönség, de a szakma tudatát is, s az eseményekhez hosszú ideig kötődhet makacsul a hozzájuk
társított kép. Ez különösen akkor okozhat problémát, ha az ábrázolás hitelessége a kutatások
során kérdésessé válik. A bevezetőben megfogalmazott szándék szerint ugyan a kötet „azokat
a hiteles, egykorú vagy közel egykorú képes ábrázolásokat adja közre, melyek a magyar nép és
a történeti Magyarország politikai keretei között vele együtt élő népek múltját szemléletesen
elevenítik meg”, ám ugyanakkor a szerző megjegyzi, hogy az ábrázolások „igen különböző céllal
készült, s különböző történeti hitelű és esztétikai értékű képzőművészeti alkotások. Csak egy
részük szolgálta eredetileg is a történeti eseményeknek s azok szereplőinek megörökítését.
Más részük szimbolikus vagy dekoratív ábrázolás, a valóság visszaadásának igénye nélkül. A
XIV századig minden ikonográfiái emlékünk ilyen, s azután is igen sok...; annak ellenére,
hogy képeink képzőművészeti alkotások reprodukciói, nem vezettek esztétikai szempontok,
m ég kevésbé törekedhettünk arra, hogy a magyar képzőművészet legjelesebb alkotásait m u­
tassuk be. Nem egy kiemelkedő művészi alkotásnak nincs közvetlen történeti mondanivaló­
ja, viszont néha egy-egy igénytelen és töredékes népművészeti emlék a történeti múlt egyéb­
ként teljesen sötét foltjaira vet világosságot. De sajnos azért a hiányért, hogy kötetünk alapján
nem tekinthető át a magyar képzőművészeti fejlődés, azzal sem tudunk kárpótlást nyújtani,
 TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA 39

hogy tökéletes történelmi dokumentációt adunk. A ránk maradt képes ábrázolások nem úgy
oszlanak meg, hogy a magyar történelemnek akár csak legfontosabb mozzanatait is mind meg­
örökítenék.”
Cennerné Wilhelmb Gizella szövegében az ilyen jellegű kiadványokat érintő több kérdés
is felvetődik. Az esztétikai érték kontra történelmi hitelesség dilemma az első ilyen, mely
szinte mindig előkerül a gondolat XIX. századi első említését követően. A másik, hasonlóan
gyakori —elsősorban magyar történeti szempontú —probléma, hogy nem mindig születik fon­
tos történelmi eseményről ábrázolás. Ennek érthető oka van: egy művészt befolyásolhat ter­
mészetesen a megbízó a témaválasztásban, ami gyakran meg is történt a művészettörténetben,
de általában inkább a művészi szempontok vezérlik műve létrehozásában, nem művészeten
kívüli elvek. Egy-egy történeti eseményről olykor nemhogy magas esztétikai színvonalú ábrá­
zolás nincsen, de előfordul, hogy semmilyen sem létezik, vagy például a középkori történel­
m ünk esetében csak jóval későbbi. A képeskönyv második kötetében már nagyon sok fotó
található, bár az „egy illusztráció-egy szöveg” szerkezet megmarad, mégis jelzi a technikának
az ikonografikus feldolgozásokban betöltött fontos szerepét. (Kiss Sándor: Magyarország törté­
netének képeskönyve. 1849-1945. II. Budapest, 1969.)
Nagyon jellemzően példázza az ikonográfia módszerét alkalmazó művészettörténészek és
a történészek által írt és szerkesztett képi forrásválogatások közötti különbséget a fenti képes­
könyvek és a Magyarország története képekben című kötet összehasonlítása (Budapest, 1971. írta és
összeállította Kosáry Domokos, Pamlényi Ervin, Siklós András, Szabad György, Szűcs Jenő,
R. Várkonyi Agnes). Míg az előbbiekben minden olyan adat szerepel a képi forrásoknál (a m ű
pontos címe, leltári száma, őrzési helye, mérete, anyaga és technikája), mely nélkül nem hasz­
nálható a kötet, az utóbbi esetében a források alapadatai közül csak az őrzési hely szerepel, de
az sem pontosan. Vannak tehát tanulságai az ikonografikus feldolgozások céljából történő tör-
ténészi-művészettörténészi együttmunkálkodásnak. Ilyen művek megjelentetésének és cél­
szerű használatának szigorúak a technikai feltételei. Míg a két képeskönyvben a kép és szöveg
egyenrangú, a közölt adatok révén forrásként működő illusztráció a szöveggel együtt tájékoz­
tat, a Magyarország története képekben című kötetben a képek csupán a történészi koncepció il­
lusztrálásai, a szükséges adatok hiányában tudományos információt nem szolgáltatnak, nem
képi források, csak díszítőelemek.
Van persze olyan történész-művészettörténész páros által készített közös munka, mely
megbirkózik az ikonográfiái feldolgozás technikai feladataival. Rózsa György és Spira György
Negyvennyolc a kortársak szemével (Budapest, 1971) című kötete, ahogy alcíme is utal rá, képeket,
nyomtatványokat és iratokat közöl forrásként. Ezek együtt mint a forradalom és szabadságharc
eseménytörténetének dokumentumai szerepelnek, közöttük vannak a korszak legkiválóbb
művészeitől származó remekművek, de névtelen folyóirat-illusztrátorok munkái is megtalál­
hatóak mellettük. Itt kiválóan érvényesül az ikonográfia azon elve, hogy a művek elsősorban
dokumentatív értékük szempontjából használhatóak, bár művészi becsük sem elhanyagolha­
tó. Sőt Rózsa György képválogatása egyértelműen arra törekedett, hogy abban az esetben, ha
egyazon eseményről vagy személyiségről több ábrázolás is rendelkezésére állt, a művészi-esz­
tétikai szempontból kiválóbbat közölje. A képi források dokumentálása hiánytalan ugyan, bár
elrendezésük, s ennek következtében kezelésük olykor kissé nehézkes. A kötet így is a műfaj
egyik legfontosabb alapműve mindmáig.
Szemben a Negyvennyolc a kortársak szemével című munkával, ahol egy nagy fontosságú törté­
nelmi eseménnyel kapcsolatos ábrázolások ikonografikus feldolgozása történik meg, az ilyen
jellegű kiadványok tematikailag korlátozódhatnak egy bizonyos ábrázolástípusra is. Portré­
ikonográfiákról már esett említés, s az alapművek mellett a Magyar Nemzeti M úzeum kiadá­
40 Basics Beatrix

sában és gyűjteményeinek feldolgozásával megjelentek olyan ikonográfiái kiadványok, melyek

a kiemelkedő történelmi személyiségek arcképeinek ikonográfiáját kibővítve egyfajta emlék­
album formában kívánnak ikonografikus feldolgozást adni. 1998-ban jelent meg Körmöczi
Katalin szerkesztésében a Batthyány Lajos grófelső' magyar miniszterelnök emlékezete című kötet,
melyben az életutat bemutató tanulmányokat M olnár András és Urbán Aladár írta. Batthyány
Lajos emléktárgyait Aczél Eszter gyűjtötte össze, az arckép-ikonográfiát pedig Rózsa György
készítette el. Újfajta megoldás ez a szerkezet, mely célszerűen ötvözi a történészi és művé­
szettörténészi munkát, bár másféle formában, m int az előzőekben említettek. A források adat­
közlése azonban ugyanúgy hiánytalan, mint m inden olyan kiadványban, amely a használható­
ságra és teljességre törekszik.
C ennerné Wilhelmb Gizella - sajnos már csak halála után megjelent —munkája A Zrínyi
család ikonográfiája (Budapest, 1997). Itt a korábbi portréikonográfiák gyakorlatához képest el­
térés az, hogy a kortársábrázolások mellett a hitelesség szempontjainak nem megfelelő, tör­
téneti forrásként nem használható, viszont a kép teljességéhez kétségtelen szükséges, művé­
szettörténeti szempontból nagy fontossággal bíró későbbi művek is megtalálhatók. Az adat­
közlés itt a művekre vonatkozó irodalom felsorolásával gazdagodott, ez persze nem csak itt
fordul elő.
A portrék mellett a városképek mint fontos történelmi források ikonografikus feldolgozá­
sai szintén nélkülözhetetlenek, s ezek egyik alapvető munkája Rózsa György Budapest régi látké­
p e i- 1493-1800 című kötete (Budapest, 1963). A klasszikus művészettörténeti ikonográfiák
rendszerezésének megfelelően, egységes szempontok szerint csoportosítva gyűjti össze a pest­
budai és óbudai látképeket, melyek között számos eseményábrázolás is szerepel. A sokszoro­
sított grafikák, festmények és rajzok sorában az elveszett, lappangó vagy csak az irodalomban
ismert látképeket is közli, s a képi források a sokoldalú adatközlés eredményeképpen valóban
forrásként használhatók. A minden szempontra kiterjedő mutatók csak tovább bővítik a fel­
használhatóság körét. Nagy kár, hogy az igen gazdagXIX. századi pest-budai városképanyag
feldolgozatlan maradt.
Rózsa György egy másik munkája, Magyar történelemábrázolás a 17. században (Budapest, 1973)
már az ikonográfiái feldolgozások sajátos változatát jelenti. A magyar történelem egy periódu­
sára vonatkozó képi forrásokat közli, beleértve azok művészettörténeti feldolgozását is a sti-
láris fejlődés, a tematikai változások végigkövetésével egy évszázadon belül.
A felsorolt munkákjól érzékeltetik, hogy a Vayer Lajos 1938-as írásának megjelente óta el­
telt hatvan évben milyen jelentős ikonográfiái feldolgozások születtek. Mindazonáltal a tanul­
mányban megfogalmazott problémák közül több mindmáig megoldatlan maradt. Az egyik
legfontosabb maga a történeti ikonográfia mibenlétének pontos megfogalmazása, módszere­
inek és alkalmazásának körülhatárolása.
1984-ben a Történelmi Képcsarnok alapításának százéves évfordulója alkalmából a gyűjte­
m ény kurátorai előadásokat tartottak a szakmai és az érdeklődő közönség előtt. Az előadások
írásban is megjelentek a Művészettörténeti Értesítő' 1-2. (1984) számában. Rózsa György a Törté­
nelmi Képcsarnok és a magyar történettudomány kapcsolatával foglalkozik. Vayer Lajos már
említett tanulmányát tekinti gondolatmenete kiindulópontjának, s megpróbálja továbbvezet­
ni. Kérdésfelvetése a cím ben is megfogalmazódik: segítette-e és miben a magyar történettu­
dományt a Történelmi Képcsarnok gyűjteménye? Következtetése az, hogy egy ilyen gyűjte­
mény, ha nem is nélkülözhetetlen a történetírás szempontjából, használata nagymértékben
megkönnyíti a történészek munkáját. A történetírás két kedvelt témakörének, a Rákóczi-sza-
badságharcnak és az 1848-49-es forradalom és szabadságharcnak az irodalmát megvizsgálván a
leggyakrabban használt képi forrásokat gyűjti egybe és mutatja be. Tanulságos azoknak a családi
 TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA 41

jellegű magángyűjteményeknek a felsorolása (Esterházy, Teleki, Károlyi, Erdődy, Berchtold),

melyek történeti forrásokként használható műveket tartalmaznak, különösen azok, amelyek
kimondottan ilyen céllal jöttek létre (Jankovics Miklós, Bubics Zsigmond, Enea Lanfranconi,
Apponyi Sándor, Ernst Lajos, Szinnyei József gyűjteményei, vagy olyan speciális, egy témakör­
re összpontosító kollekciók, mint Thaly Kálmáné a kuruc korról vagy Kreith Béla grófé a
szabadságharcra vonatkozóan).
Cennerné Wilhelmb Gizella a magyar történelem képes forrásait választotta témájául. Vayer
Lajos írására visszautalván emlékeztet a hitelesség kérdésére. A történelmi események, sze­
mélyek és az azokat bemutató ábrázolások viszonya hasonló a tanulmány írásának idején for­
málódó műemlék-helyreállítási elvhez: csak az számít hitelesnek, ami az adott kor terméke.
Ezt a megállapítást követvén azonban rögtön csapdába kerülünk: bármilyen forrás, amely nem
egyidejű az eseményekkel, már nem lehet hiteles. így az ábrázoltról csak a még életében ké­
szült portrék, az eseményekről történésük idején született ábrázolások lehetnek hitelesek.
Külön probléma az épület- és városképek, tájképek esete - különösen ez utóbbiaknál kényes
kérdés a hitelesség feltételeinek meghatározása. Cennerné Wilhelm Gizella tanulmányában a
gondolkodás és értékelés szempontjai megfordultak, s nemhogy nem kérdőjeleződik meg
a műtárgyak már említett szempontú szétválasztása, hanem paradox módon úgy tűnik, mintha
a „legkorábbi történeti ikonográfiái emlékeink” egyenesen m int történeti ikonográfiái emlé­
kek születtek volna, nem pedig mint „egyszerű” műalkotások. Vajon a Történelmi Képcsar­
nokban őrzött műtárgyak egykor azzal a céllal jöttek létre, hogy majdan egy Magyar Történel­
mi Képcsarnoknak nevezett gyűjtemény darabjai legyenek? Nyilvánvalóan nem erről van szó.
Mégis úgy tűnik, lehet műtárgyakat a hitelesség, a dokumentatív érték szerint válogatni és il­
lusztrációs célra fölhasználni. Mindez azonban nem áll eredendően ellentétben az adott m ű­
tárgyak minőségével, esztétikai értékével. Sőt valószínűleg jobb eredménnyel lehet a fenti
célokat megvalósítani magas művészi színvonalú műtárgyakkal, amint ezt Rózsa György és
Spira György közös munkája, a Negyvennyolc a kortársak szemével a gyakorlatban is bizonyítja.
A Történelmi Képcsarnok különlegessége nem a gyűjteményt létrehozó elképzelés ered­
ménye. Már az 1894-es kiállítási vezető érzékelteti, hogy bármennyire is közel van időben az
akkori kiállítás az alapításhoz, az alapító idea már itt sem érvényesül. A szoros időrendben
bemutatott műtárgyanyag követi a történelmi személyiségek egymásutánját, a történelmi ese­
mények sorát, s láthatjuk a hozzájuk kapcsolódó festményeket, grafikákat, szobrokat, kőfarag-
ványokat, érméket. A műtárgyak ilyen m ódon kiállítva valóban nem a hagyományos értelem­
ben vett képzőművészeti tárlat tárgyai, hiszen ez esetben fontosabb illusztratív-dokumentatív
értékük, de ugyanakkor nem hanyagolható el esztétikai, művészi becsük sem. Valójában a láto­
gatónak eszébe sem juthatott e két szempontot különválasztani: ő műtárgyakat lát, melyek nem
„csak” mint műtárgyak fontosak számára, ahogy ezt Petrovics Elek is megfogalmazta beveze­
tőjében 1922-ben.
S mi a helyzet a hitelesség követelményével? Az már az 1894-es kiállításon sem érvényesült,
s nem is érvényesülhetett. A hitelesség elveit szigorúan követve a gyűjtemény jelentős része
„használhatatlan” lenne. Ez a feltétel háttérbe szorulhat az ikonográfia szempontja mellett. Ily
m ódon hasznosulhat nem az esztétikai érték alábecsülése vagy mellőzése, hanem a tematikai
meghatározottság, az ikonográfiái szempontú gyűjtés, feldolgozás és bemutatás. Bár a gyűjtő­
kör Pulszky-féle definíciója a hitelességet hangsúlyozza, ez oly m ódon valósult meg a gyakor­
latban és érvényesül ma is, hogy minden olyan ábrázolás fontos a gyűjtemény számára, ami
a magyar történelemmel kapcsolatos. így kerülhettek ide például Peter Flötner fametszetei a
hét vezérről vagy a tatárjárásról, Matthaus Merian rézmetszetei a magyar történelem korábbi,
illetve számára kortársi eseményeiről. A kollekció minden területén érzékelhető a folyama­
42 Basics Beatrix

tosság. Ugyanaz a személy, helyszín, esemény látható évszázadok ábrázolásain, s ezeken jól
követhetőek a variációk, a téma átalakulásai csakúgy, m int a stílusváltozások eredményezte
formai-kompozíciós eltérések. Ezért tekinthető a gyűjtemény ikonográfiái szempontúnak, s
éppen emiatt fontos a történettudomány számára. Talán a legjellemzőbbek e tekintetben a
portrésorozatok. AXV század végi Thuróczy-krónika portréi historizálóak, csakúgy, mint az 1664-
es Nádasdy-féle Mausoleum arcképei, abban az értelemben, ahogy korábbi korok uralkodóit
ábrázolják tudatosan m int történelmi személyiségeket. A korábbi művek felhasználása folya­
matos, a kiadványok és ábrázolások sora egymásból és egymásra épül.
A módszert és műveket, valamint a Történelmi Képcsarnok speciális, ikonográfiái szem­
pontú gyűjteményét végigtekintve felvetődik a kérdés: mi is a Vayer Lajos megfogalmazta „leg­
m odernebb történeti segéd-, helyesebben résztudomány”, a történeti ikonográfia, a „művé­
szettörténeti ikonográfia történeti alkalmazása”. M int a művészettörténet-tudomány módszere
alapvetően műalkotások tartalmi értelmezésére, tartalmi alapon történő rendszerezésére hasz­
nálatos. Ahogyan a művészettörténet mint a társadalomtudomány része a történettudományok
rendszerének, úgy a módszer maga is alkalmazható azon a területen.
Az ikonográfia módszere, ha történeti ikonográfiának nevezzük is, műalkotásokkal foglal­
kozik, olyan műalkotásokkal, amelyeket hitelességük folytán történeti forrásként használhat a
történettudomány. Az ikonografikus feldolgozás technikájának alkalmazása, a pontos adatköz­
lés és az ikonográfiái rendszerezés teszi lehetővé akár önálló ikonográfiái m unkák létrejöttét,
vagy pedig ikonografikus feldolgozások használatát történeti munkák részeként. Mindkét
megoldás ugyanazt segíti elő: egy-egy történelmi korszak, esemény, személyiség minél pon­
tosabb, árnyaltabb, hitelesebb bemutatását.

Irodalom

A Magyar Történelmi Képcsarnok katalógusa. Pctrovics Elek bevezetőjével. Budapest, 1922. Országos Magyar
Szépművészeti Múzeum.
A magyar történelem képeskönyve. Bevezette Gerevich Tibor. Összeállította G enthon István. Budapest,
1935.
Balogh Jolán: Mátyás király arcképei. In Mátyás király emlékkönyv. I. Budapest, 1940, 435-548. o.
Basics Beatrix: A történelemábrázolás módjai és a Történelmi Képcsarnok gyűjteménye. Művészettör­
téneti Értesítő, I—II (1984).
Basics Beatrix: Pulszky Ferenc és a Magyar Történelmi Képcsarnok. Magyar Múzeumok, 4 (1997) 19-
21. o.
Basics Beatrix: A hiteles vagy a szép műtárgy - egy gyűjtemény és sorsa. Ars Hungarica, 1-2 (1997)
421-425. o.
Batthyány Lajosgrófelső magyar miniszterelnök emlékezete. Szcrk. Körmöczi Katalin. írta Molnár And­
rás, U rbán Aladár, Aczél Eszter, Rózsa György. Budapest, 1998.
Bubics Zsigmond: A magyarországi várak és városoknak a Magyar Nemzeti Múzeum Könyvtárában létező
fa- és rézmetszetei. Budapest, 1880.
Cennerné Wilhelmb Gizella: Magyarország történetének képeskönyve. 896-1848. Budapest, 1962.
C ennerné W ilhelmb Gizella: Erdélyi fejedelmi arcképsorozatok. Magyarországi reneszánsz és barokk.
Művészettörténeti tanulmányok. Szerk. Galavics Géza. Budapest, 1975, 279-312. o.
Cennerné Wilhelmb Gizella: Thököly Imre és szabadságharca az egykorú grafikában. In Köpeczi Béla:
Magyarország és a kereszténység ellenségei. Budapest, 1976.
Cennerné Wilhelmb Gizella: A Zrínyi család ikonográfiája. Budapest, 1977.
Fejős Imre: Kossuth Lajosfényképei. Budapest, 1956, 197-203. o. Folia Archeologica VIII.
Fejős Imre: A Magyar T örténelm i Képcsarnok75 éve. Művészettörténeti Értesítő, II (1959) 285-289. o.
 TÖRTÉNETI IKONOGRÁFIA 43

Főúri ősgalériák, családi arcképek a Magyar Történelmi Képcsarnokból. Katalógus. Szcrk. Buzási Enikő.
Budapest, 1988.
Galavics Géza: A Rákóczi szabadságharc és az egykorú képzőművészet. Rákóczi-tanulmányok. Szcrk.
Köpeczi Béla - H opp Lajos - R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1976, 465-510.
Galavics Géza: Kössünk kardot az pogány ellen (Török háborúk és a képzőművészet). Budapest, 1986.
Kiss Sándor: Magyarország történetének képeskönyve. 1849-1945. II. Budapest, 1969.
Lépőid Antal: Szent István király ikonográfiája. In Szent István emlékkönyv. III. Budapest, 1938,111-
154. o.
Magyarország története képekben. Irta és összeállította Kosáry Domokos, Pamlényi Ervin, Siklós András,
Szabad György, Szűcs Jenő, R. Várkonyi Ágnes. Budapest, 1971.
Marosi Ernő: Bevezetés a művészettörténetbe. Egyetemi jegyzet. Budapest, 1975.
Dr. Pcregriny János: A Magyar Nemzeti Múzeum Képtárának leíró katalógusa. Budapest, 1900.
Rózsa György: Kazinczy Ferenc a művészetben. Művészettörténeti Értesítő, I (1957) 174-192. o.
Rózsa György: Budapest régi látképei (1493-1800). Budapest, 1963.
Rózsa György: Magyar történetábrázolás a 17. században. Budapest, 1973.
Rózsa György - Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. Budapest, 1973.
Százéves a Magyar Történelmi Képcsarnok 1884—1984. Rózsa György: A Történelmi Képcsarnok és a
magyar történettudomány.
Vayer Lajos: A történeti művek illusztrálása. In Szentpétery-emlékkönyv. Budapest, 1938.
Vaycr Lajos: Magyar uralkodók. Budapest, 1942.
Vayer Lajos: Széchenyi képe. Magyarságtudomány, 1942.
Vaycr Lajos: Kossuth Lajos alakja az egykorú magyar művészetben. Budapest, 1952.
 R. V á rk o n y i Á g n es

TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA

A történeti ökológia a természet és a társadalom évezredes együttélésének, kölcsönhatásának

hosszú távú folyamatait vizsgáló, a természettudományok és a társadalomtudományok ered­
m ényeit történetileg szintetizálva értelmező tudomány. Célja, hogy a különböző civilizációs
szinteken a természeti környezet meghatározó trendjeit, a társadalom természetkezelési gya­
korlatait, a kultúrákba kódolt természetvédelmi rendszereket és a fenntartható fejlődés fejle­
m ényeit szerves működésében tárja fel. Tudományos történeti alapvetéssel járuljon hozzá a
humánökológiai látásmód és a korszerű környezetet az élet alapvető feltételének tekintő szem­
lélet meghonosításához.

KIALAKULÁSA

A történeti ökológia (Environmental History) mint önálló tudomány 1986-ban nyert legitimizációt
a berni kilencedik Nemzetközi Gazdaságtörténeti Kongresszuson. Előzményei azonban évszázados múltra
tekintenek vissza. Az ipari forradalom következményeivel összefüggésben fogalmi készleté­
nek elemei feltűnnek a professzionális tudományok különböző szakágazataiban s a polgári
államok erdő- és tájvédelmi törvényeit kikényszerítő tudományos vitákban. Szemléleti alap­
jai századunk folyamán a természeti környezetet vizsgáló tudományok és a társadalomtörténet
keretei között kristályosodtak ki. Létjogosultságát a környezet történetével foglalkozó tudo­
mányos művek sora alapozta meg, nem függetlenül a környezeti viszonyok rohamos romlásá­
nak közérzetet és egészséget romboló következményeitől, s az átélt természeti katasztrófák
(savas esők, őserdőirtások, felmelegedés, Csernobil) s a természetrombolás következménye­
ivel számoló felelősség ösztönző hatásától. A történeti ökológia az elmúlt évtized alatt dina­
mikusan fejlődött, világszerte egyetemi tanszékei, folyóiratai létesültek, és kikristályosodtak
módszerei, elméleti követelményei, kialakultak szakágazatai, létrejöttek tudományos iskolái.
Magyarországon a történeti ökológia művelése jelentős előzmények után tudományos in­
tézetekben és egyetemi tanszékeken indult meg az 1980-as évek végén és az 1990-es évek ele­
jén. Egyetemi szintű tanítása az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán négy tan­
szék —a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék, a Középkori Egyetemestörténeti Tanszék, az
Ókortudományi Tanszék és a Művelődéstörténeti Tanszék - összefogásával indult meg (1987). Három
éve a Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszék keretei között a Humánökológiai Program
keretébe illesztett történeti ökológiai oktatás honosított meg PhD szintjén kidolgozott témá­
kat. A történeti ökológia összefüggéseiben a BTK különböző tanszékein - a Középkori, az
Egyetemestörténeti, a Régészeti s a Művelődéstörténeti Tanszéken - folyik a tanrendbe illesztett szak­
szempontú történeti ökológiai munka. Történeti ökológia szeminárium m űködik a szegedi
József Attila Tudományegyetemen. Több természettudományi tanszék ökológiai és környezetvé­
delmi programjába ugyancsak beillesztette a történeti ökológiát. A Soproni Egyetem Környezetvé­
delmi Tanszékén 1998 elejétől kötelező tantárgy. Megkezdte az előkészületeket, hogy kötelező
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 45

tantárgyként vezesse be a Miskolci Egyetem Segédtudományi Tanszéke és aJanus Pannonius Egyetem

Pedagógiai Tanszéke is. Tanár- és tanítóképző főiskolákon ugyancsak folyik különböző formák­
ban történeti ökológiai oktatás. Az utóbbi években már több kutatóhelyen foglalkoznak törté­
neti ökológiával. A Budapest Történeti M úzeum a kerttörténet, az Egri Dobó István Múzeum
a környezet és végvár témakörökben rendezett jelentős, újabb kutatásokat elindító konferen­
ciákat, a visegrádi Mátyás Király M úzeum és a sárospataki Rákóczi M úzeum a történeti kertek
természeti rekonstrukcióival módszertanilagjárult hozzá a hazai történeti ökológiai látásmód
tudományos kifejlesztéséhez.

CÉLKITŰZÉS, M ÓDSZER, ELMÉLET

A történeti ökológia az ember és a természet szerves együttélését vizsgálja a különböző kor­

szakokban és a hosszú távú folyamatok hatásaiban. Az ökológia a fizikai és az élő organizmu­
sok rendszerét, ökoszisztémáját vizsgáló tudomány.
A történeti ökológia az embert az ökoszisztéma szerves részének tekintve a társadalom és a
környezet bonyolult kölcsönhatását rendszerezetten értelmezi. Feltárja, hogy miként élt együtt és hatott
egymásra a természet és a társadalom a történeti idő különböző korszakaiban. Számol a termé­
szeti tényezők objektív folyamataival és a társadalmi együttesek életmódját, termelési rend­
szerét meghatározó, az egyén higiéniai viszonyait, pszichikai körülményeit és önkorlátozó
készségét befolyásoló szubjektív hatásaival. Feltárja az adott civilizációs szinten a területek
eltartóképessége, az energiaforrások felhasználása, a népességszám alakulása és a termelési
viszonyok közötti összefüggéseket, a természeti, ökológiai katasztrófák okait és következmé­
nyeit, a természet kezelésének és védelmének módszereit. Azt vizsgálja, miként határozta meg
a táj az embert és alakította az ember a tájat. Hogyan épülnek be az élmények, a természeti
tapasztalatok és a tudományos természetismeretek a kultúrákba, kezdve az ember megjelené­
sétől az ókori folyó m enti és mediterrán kultúrákon, a középkoron és a kora újkoron át, hogy
kialakítsák az önkorlátozás mechanizmusait és a fenntartható fejlődés különböző módozatait.
Módszerét tekintve, célkitűzéséből következően a történeti ökológia szintetizáló tudomány a termé­
szet- és a társadalomtudományok s a különböző tudományok egyre inkább differenciálódó
szakágazatai között. Szigorúan történeti megalapozottságot követelő tudomány. N em nélkü­
lözheti a földrajztudomány, botanika, természettudomány, biológia, filozófia, nyelvészet, iro­
dalomtudomány, művészettörténet, néprajztudomány szempontjait. Számolnia kell a modern
agrártudományok, természettudományok eredményeivel. Felhasználja és sajátos célkitűzései
szerint alkalmazza a legkülönbözőbb szakágazatok, így a demográfia, a gazdaságtörténet, agrár-,
ipar-, erdészettörténet, a településtörténet, várostörténet, hadtörténet, a heraldika, a régészet,
a történeti földrajz, a klímatörténet, geomorfológia, vallástörténet, iskola-, neveléstörténet, az
anyagi és szellemi kultúra, a művelődésfilozófia, a sokféle államelmélet eredményeit. Szük­
sége van a földtudományok, földtörténet, növényföldrajz, a dendrokronológia, a biogeográfia,
bányászattörténet, technikatörténet, tudománytörténet, tájtörténet, etnogeobotanika, etno-
medicina, a környezeti medicina, a geomorfológia információira és nélkülözhetetlen tájékoz­
tatásokat nyer a világképek, szimbólumok, képi és gondolati toposzok, orvoslástörténet, ker­
tészet- és tájépítés-történet eredményeiből. Egyaránt alkalmaz mikro- és makrovizsgálatokat,
törekszik települések, tájak, régiók komplex megközelítésére. Figyelemmel kíséri a term é­
szeti környezet antropogén változásait. Kialakultak vagy alakulóban vannak szakágazatai, így az
ökoteológia, a környezeti régészet, dendrológia, környezetvédelem-történet. Alapvető köve­
telményként alkalmazza a komparatív, a korrelációs és a statisztikai vizsgálatokat. Eljárásai közé
46 R. Várkonyi Ágnes

tartozik a pollenanalízis, a gleccserkutatás, a helynéwizsgálat, az évgyűrűmérés, az informáci­

ós rendszerek vizsgálata. Felhasználja az őstörténet, ókor, középkor, kora újkor és legújabb
kor, a kapitalizmus struktúrájának megfelelő történeti kutatási módszereket és követelmé­
nyeket, ugyanakkor sajátos eljárásaival behatolhat a történelemnek a különböző szakágazatok
és korszakváltások határvidékén fekvő területeire. Ilyenek például a természetvédő mítoszok,
vallási parancsok továbbélésének folyamatai, a természetvédelemnek a termelési eljárásokba
kódolt és továbbhagyományozott formái.
A történeti ökológiaperiodizációs elveiről eltérő felfogások alakultak ki aszerint, hogy az objektív
természeti folyamatokra (éghajlat), az energiaforrásokra (Nap, víz, kőszén, olaj), energiaá­
ramlási rendszerekre (szoláris és fosszilis energia), vagy a társadalom természetfelfogására,
természetkezelési eljárásaira helyezik a hangsúlyt. Az ember megjelenésétől a mindenkori je ­
lenig terjedő időt az objektív természeti körülmények, a termelési rendszerek, a természetis­
m eret fejlődése, a technikai beavatkozások módjai és a természetkezelés civilizációs rendsze­
rében bekövetkezett változások osztják kezdetben hosszabb, több ezer éves, majd egyre rövi-
debb periódusokra.
A történeti ökológia természeti és társadalmi folyamatokat vizsgál s mint minden tudomány,
egyetemesjellegű, nem ismer országhatárokat. A természet és társadalom együttélésének megjele­
nési formái, az ember és a természet együttműködésének tapasztalatai, kezelési szabályai,
döntési mechanizmusai, környezetgazdálkodási stratégiái azonban országos keretek között,
az anyanyelvek, a nemzetgazdaságok, a nemzeti tudományok, az irodalmak és művészetek
közegében nyernek megfogalmazást, és ebben az értelemben a történeti ökológia egyetemes nem­
zeti tudomány. Ugyanakkor a természeti értékek m int nemzeti értékek mindig egyetemes kate­
góriákban kapják meg általános értelmezésüket. Bár nem nélkülözheti a leíró jelleget, a törté­
neti ökológia módszerére az elemző feltárás érvényesítése jellemző. így például a természeti
katasztrófák értelmezésében alapvető követelménye, hogy feltárja a közvetlen és a közvetett
okokat és kölcsönhatásokat, s a kivédhetetlen katasztrófák következményeit mérséklő társa­
dalmi mechanizmusok működését. Comenius például aXVII. század első felében már beha­
tóan tárgyalta a társadalom pánikcselekvéseit, és ezek okai között kimutatta a tárgyszerű infor­
máció hiányát. Az árvizeket az éghajlat, erdőirtások, vízszabályozások és vízhasznosítások, a
településszerkezet összefüggéseiben a társadalom szervezőképessége, technikai felkészültsé­
ge és szociális viszonyai szempontjait is figyelve minősíti. Vizsgálatait többnyire régiókban,
ökológiai és civilizációs rendszerekben végzi.
Szemlélete, mint az a dinamikusan fejlődő tudományokra általában jellemző, nagyobb elmé­
leti keretekben alakult ki. Irányultsága széles körű. Érvényesíti az organikus rendszerelmélet
és a holisztikus szemlélet követelményeit. Rendszerezett áttekintést nyújtva az antikvitás, a
kereszténység, a reneszánsz, a felvilágosodás, a romantika és a pozitivizmus természetszemlé­
letéről, történeti struktúrákban fogja át a környezetkezelés, környezetépítés, tájélmény, ter­
mészeti szimbólumok, művészeti látomások világát. Kritikusan elveti a mechanikus, ideolo­
gikus természetszemléleteket, amelyek a fejlődést az embernek a természet felett aratott győ­
zelmeként értelmezik oly módon, hogy a társadalom felülkerekedik a természet erőin. Vitatja
a természet kisajátításának újkori nézeteit. Tudományos bizonyító erővel tájékoztat az érdek-
csoportok, korosztályok, aktuálpolitikai célok, gazdasági szükségletek igényeit a természet
megőrzésének követelményei ellenében érvényesítő nézetek következményeiről és arról, hogy
a történelem folyamán a társadalom mindig igényei és a környezet adottságai között az egyen­
súly kialakítására, megőrzésére törekedett. A társadalmi igény és a természeti erőforrások egyen­
súlyának felbomlásából következő kihívásokra minden időkben kialakította az adott civilizációs szin­
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 47

teken az önmaga továbbélését és a környezet önmegújító képességeifenntartását biztosító válaszokat. Érték­

rendjében a természet az emberiség közös tulajdona, a múlt öröksége és ajövő biztosításának
feltétele. Egyes nemzetek, államhatalmak, multinacionális gazdasági csoportok nem foglal­
hatják le maguknak. Mivel hosszú távúfolyamatokat vizsgál, modellértékű diagnózisokat nyújthat
a gigantomániás természetátalakító építkezések környezetpusztító hatásairól, a kirekesztő,
öncélúságot gerjesztő hatalmi ideológiák tudománytalan természetértelmezéseinek következ­
ményeiről, a rövid távú gazdasági csoportérdekek primátusságát hangsúlyozó elméletek kisa­
játító mechanizmusairól. A természettel együttműködést kialakító társadalom bonyolult és
sokrétű követelményeit hangsúlyozva kiemeli - többek között - a kultúrának közvetlenül és
közvetett módon a gazdasági fejlődésben is betöltött jelentőségét. Hasznosít minden forrást,
ha feltárása korszerű kritikával történt. Az újabb vulgárneopozitivista eljárásoktól azonban
elhatárolja magát, mivel azok mechanikusan merev rovatokba illesztik a múlt jelenségeit, s az
anyagi kultúrával az azokat meghatározó szellemi értéket is kizárják a kultúra fogalmából.
A történeti ökológia irányelveit a tudomány autonómiája szabja meg, s mint ilyen szolgálhat
érvanyaggal a környezeti kérdésekben döntést hozó különböző testületeknek, amint arra
Hollandiában a délnyugati tengerparton a Rajna, Maas, Schelde torkolatában felépített merev
gát ellen az Oosterschelde-öböl megmentése érdekében felvonultatott tudományos érvek
példája szolgált. A tengerbetörések és szökőárak (1288,1404,1570,1953) s a vízáradások csator­
nákban történt levezetésének több évszázados múltját feltárva, továbbá az édes- és a sósvíz
ölelkezéséből származó tízezeréves gazdag élővilágot reprezentálva elérték, hogy az eredeti­
leg tervezett és háromnegyedében már felépített merevgátat lebontották, és a csúcstechnika -
elektronika, automatika - szintjén valósítottak m eg évezredes természethasználati gyakorla­
tot (1958-1986). A történeti ökológia szigorú elvi követelménye a tudományosság szintjén
bemutatni a természet és társadalom kölcsönhatását, amint az működött.
Összességében a történeti ökológia szemlélete rendkívül tágas és nyitott. A természeti erőforrások
és a társadalom önfenntartási követelményei között történeti koronként kialakult működési
zavarok és egyensúlyi állapotok tárgyszerű megállapítását, a régi évszázadokban a természeti
környezet antropogén változásainak, az ember és a természet együttműködési módszereinek
tudományosan igazolható, tárgyszerű, kritikai megállapítását tekinti céljának.
Historiográfiája nagyrészt az elődök és úttörők munkásságát, továbbá különböző szakágazata­
inak kialakulását öleli fel. Genezisének részben a reneszánsz idejét, aXVT-XVII. század tudo­
mányos-technikai forradalmát, részben pedig az ipari forradalom kibontakozását és hatását
tekintik. Előzményei a XIX. századi természet- és társadalomtudományok szakágazataiban, a
természeti környezetet m int településrendszert és társadalomszerveződést meghatározó té­
nyezőnek tekintő társadalomtudományi, erdészettudományi művekben, a mítoszkutatás ered­
ményeit összegező alkotásokban, általában az ökológiai gondolkozás fejlődésében mutatha­
tók ki. A történeti ökológia tudományának dinamikus fejlődésére jellemző, hogy megjelen­
nek a történetét áttekintő feldolgozások. „A föld igen gyorsan alkalmatlanná fog válni méltatlan
lakói eltartására” - állapította meg a XIX. század közepén G. R Marsh, összefoglalva észak­
amerikai tapasztalatait.
Magyarországon a történeti földrajz, a klímatörténet, a természetföldrajz és a társadalom-
történeti szemlélet úttörő művelői gyűjtötték össze alapvető forrásanyagát és fogalmazták meg
igen korán a természeti környezet, a társadalom, az államhatalmi döntések összefüggésének,
kölcsönhatásánakjelentőségét. BÉL Mátyás, HELL Miksa, SZÉCHENYI István, KITAIBEL
Pál, HUNFALVYJános, RÓMER Flóris, W ENZEL Gusztáv, TAGÁNYI Károly, HERMAN
Ottó, TAKÁTS Sándor, LÓCZYLajos, GYŐRFFYIstván, M ENDÖ L Tibor, KAÁN Károly,
48 R. Várkonyi Á gnes

RÉTHLY Antal, TELEKI Pál, SZABÓ T. Attila, JUHÁSZ-NAGY Pál és még sokan mások
járultak hozzá eredményeikkel, gondolataikkal különböző szakterületeken a társadalom és a
környezet kölcsönhatásának jobb megértéséhez.
Forrásai: a történeti ökológia lényegéből következően rendkívül széles forrásanyaggal dol­
gozik. Felöleli a hagyomány, a nyelv, a helynévanyag, az írott dokumentumok, tárgyi emlékek,
épületek, irodalmi és művészeti alkotások együttesét. Fontos információkkal szolgálnak az
egykorú természettudományi művek. Caius PLINIUS Secundus (Kr. u. 23-79) már kipusz­
tult fákról és növényegyüttesekről tájékoztat. AXIII. századból a domonkosrendi ALBERTUS
M AGN US (1200 k.-1280), a kor legnagyobb botanikusa De vegetabilibus című művében meg­
állapítja, hogy a finom pázsitfű megnyugtatja a szemet, a tiszta vizű forrás, ajó illatú növények
gyönyörködtetnek, és az északi szél megóvja az ember szellemi és testi egészségét. A XVI.
században Georgius AGRICOLA (1494—1555) a bányászat tudományának megalapítója, aki a
magyarországi viszonyokat isjól ismerte, s műve, a De re metallica 1556-1657 között összesen 21
kiadásban jelent meg, mai kifejezéssel élve a fenntartható fejlődés gondolatát fogalmazta meg.
Kifejtette, hogy a bányászat természetkárosító hatásai a természet minél alaposabb megisme­
résével előzhetők meg. AXV-XVII. század folyamán megjelenő különböző Herbáriumok össze­
foglalják a növények hatásainak, gyógyító alkalmazásának sok évszázados, még a történelem
előtti időkbe visszavezethető és különböző kultúrákban hasonló tapasztalatait. A kertészeti
m unkák a különböző korok természetszemléletéről is tájékoztatnak. A középkori természeti
viszonyokról, növény- és állatvilágról közölnek felbecsülhetetlen értékű információkat az
oklevelek, királyi adománylevelek, határjárás-leírások, birtokmegosztó levelek, tanúvallatási
jegyzőkönyvek, címerek, térképek, országleírások, a környezeti régészeti ásatások botanikai,
zoológiái és talajminta-anyagai, s a miniatúrák, oltárképek, falfestmények virágszimbolikái.
Kimeríthetetlen tájékoztatással szolgálnak a levéltárak: urbáriumok, vármegyei jegyzőköny­
vek, záloglevelek, szerződések, testamentumok.
A történeti ökológia nem nélkülözheti a szaktudományok forrásfeltáró és forráskritikai
eredményeit. Ugyanakkor sajátos nézőpontjával és módszereivel elérheti a hagyományosforrások
addig számba nem vett rétegeit is. Ilyenek például a népesség száma és a természeti környezet eltar­
tó erejét meghatározó tényezők közötti összefüggések, a különböző korszakok tájváltozásai­
nak absztrakciói. Az irodalmi, művészeti alkotásokban megvilágítja a kultúra önkorlátozó rétegeit,
a természetélmények továbbélésének dokumentumait. A nemzeti kultúrákban feltárja és for­
rás szinten vizsgálja az egyetemes gondolati alaprétegek szerkezeti sajátosságait. Felhasználja
azokat az eredményeket, amelyeket a paleoklimatológia összetett vizsgálati módszerekkel ala­
kított ki. Az esős és száraz időszakokra meglehetős pontossággal következtethetnek az ősi bar­
langrajzokból, az adott térség egykori faunájára és flórájára a pollenanalízis, a növények virágporá­
nak vizsgálata, a hőmérsékleti trendekre a szénizotóp, a dendrológiai és agleccservizsgálatok nyújtanak
tájékoztatást. A fák évgyűrűinek vizsgálati eredményeiből a hőmérséklet-változások kronoló­
giájára nyerhetők információk. A gleccserek kiterjedésének vizsgálatával az éghajlati folyama­
tok kiterjedése és dinamizmusa jól bemérhető. A történeti ökológia ezeket az eredményeket
olyan történeti jellegű más forrásokkal egészíti ki, mint például az aszályok, a felfokozott fa­
igények, a menekülthullámok dokumentumai, s kimutatja a különböző provenienciájú és jel­
legű források közös sávjait a valóság egymással összefüggő rétegeiről. Az éghajlat hosszú távú
folyamat, több évszázadon át érvényes, az időjárás viszont a mindennapos viszonyok alakulá­
sáról tájékoztat. M indkettő vizsgálata a közvetlen és közvetett források feltárásának, kritikájá­
nak és értelmezésének egészen új területét nyitotta meg. Ökológiai tájékoztatással szolgálhat
az ásatásokkal előkerült kerámiadarab, vagy a társadalom értékrendjéről tájékoztat a különbö­
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 49

ző virágok szimbolikája a középkori oltárképeken. A megcsonkított és kiszáradt fák a XVII.

századi csatákat, várakat ábrázoló metszeteken viszont nem feltétlenül aszályról, hanem a há­
ború természeti szimbólumokban történt értelmezésének gyakorlatáról tájékoztatnak.

A TÖRTÉNETI Ö K O LÓ G IA ÉS A TÖRTÉNELEM

A történeti ökológia önálló tudományszak, a hum án- és a természettudományok történetileg

megalapozott szintetikus diszciplínája. Ebben a minőségében szolgál a történettudomány szá­
mára elengedhetetlen segítségül, m int más szakágazatok is, például a történeti földrajz. Az
ökológia szempontjai és eredményei a történettudományban átfogó jelleggel három nézőpont­
ból érvényesíthetők.
1. A természet mint a történeti vizsgálatok tárgya, a természet m int a történelem szereplője.
2. A természeti viszonyok mint a történeti eseményeket, folyamatokat meghatározó ténye­
zők.
3. A kultúra, tág értelemben felölelve a vallások és művészetek világát, a tudományt, a kü­
lönböző rítusokat, a népi és az elit kultúra szerteágazó területeit, a természet és a társadalom
kapcsolatában értékeket őrző és értékeket teremtő, tapasztalatokat tároló, igényeket, viselke­
dési szabályokat, katasztrófákat értelmező és megoldásokat ajánló tényező.
A természet minta történelem új szereplője a történettudomány számára a konstans tényezők, a föld­
rajzi elhelyezkedés, éghajlat, domborzati viszonyok, növénytakaró, talajadottságok, vízrajz és
a táj beható vizsgálatát kívánja. Ma már aligha van igényes történeti munka, amely ne venné
figyelembe és ne írná le azt a környezetet, ahol a társadalom, az ország, a közösség, a család vagy
az egyén él. Már a megtelepedésben is a környezet meghatározó jelentőségét hangsúlyozta
HAJNAL István 1939-ben. Az utóbbi évtizedekben a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó
szerzők, Emanuel LA ROY LADURIE, Georege DUBY, Fernand BRAUDEL a történeti tér
természeti leírásával kezdik műveiket. Ugyanakkor a történészek újabb forrásokat vonnak be
vizsgálataikba, hogy a korábbiaknál részletesebb, pontosabb, tárgyszerűbb információkat sze­
rezzenek az adott korszakban és a hosszú távú folyamatokban a környezeti tényezők változá­
sáról.
A természeti körülmények meghatározó ereje régi viták tárgya. Hogy menynyiben szabják meg a
népek, országok történetét, mennyiben függ a nemzetek karaktere az éghajlattól, a fejlődés a
természeti kincsektől, gazdaságföldrajzi adottságoktól, arról a XIX. századi történetírásban
eltérő vélemények alakultak ki. A mechanikus környezeti determinizmus ugyan meghaladott
irányzatnak számít; a környezetfejlődést és társadalmi szerveződést meghatározó jelentőségé­
ről a modern társadalomtörténetben is különböző vélemények élnek. Kevéssé veszi még fi­
gyelembe a történettudomány differenciált szempontjait és a kultúra szerepét az energiaáram­
lás típusaival meghatározott társadalmi szerveződés különben átfogó modellje:

szoláris rendszer = vadászó-gyűjtögetőtársadalom; módosított szoláris rendszer = agrártársadalmak;

fosszilis energiára alapozott rendszer = ipari társadalmak

A gazdaságifejlődés környezetmeghatározó szerepét hangsúlyozó felfogás a következő sémában

foglalható össze:
Környezeti adottságok
/ /
Technikai színvonal«----- ►
Magatartáformák, társadalomszerkezet
50 R. V árkonyi Ágnes

A z anyagi és a szellemi kultúra a természethasználatban kifejlesztett módszereket és önkorláto­

zó megoldásokat tárolja és örökíti tovább. Megfogalmazza a szükségleteket és az azok elérésé­
hez szükséges akciókat. Információkkal szolgál és jelzi a kockázatokat, végül visszakapcsolási
módozatokkal - etikai, vészjelző, szokásrendi és túlélési kódokkal - az új egyensúly kialakí­
tására ösztönző eljárásokkal szolgál. Modellszerű működése a következő:

szükséglet és akció —>információk a kockázatokról —>visszakapcsolás —>

új egyensúly —>afenntarthatófejlődés

Gyakorlati működése például a társadalom és az erdők viszonyában korszakonként nagyon

változó. Változó a társadalom faanyagszükséglete az élet puszta fenntartásától az ipar és keres­
kedelem szükségleteiig. Változó a kockázatokról szerzett információk minősége is az ókor
természetismeretétől a legújabb kor magas szintű tudományos tájékozottságáig. Eltérő vissza­
kapcsolási mechanizmusokat tartalmaz a közösség szervezettségi szintje és a rendelkezésére
álló megoldások szerint. Közös azonban a kultúrába tárolt tapasztalatok és parancsok önkor­
látozójellege. Az új egyensúly kialakítása nagyon különböző lehet aszerint, hogy például né­
hány száz fős csoportról van szó a történelem előtti időkből, vagy fejlett öntözési kultúrával
energiaváltoztatásra képes,jól szervezett társadalomról. A fenntartható fejlődés biztosítása mint
tapasztalati parancs benne rejlik például a székelyfalutörvények erdővédőszabályaiban. Elvi szinten a
bányászatról írva Georgius Agricola ugyanezt fogalmazta meg kora, a reneszánsz magas szintű
tudományának gondolatrendszerében. Az erdők megtartásának a fa iránti kereslet, a piaci igé­
nyek növekedésével, a rendszeres fakereskedelemmel, az erdővagyonból a folyamatos értékesí­
téssel összeegyeztetett, a kor tudományos szintjén ellenőrzött gyakorlatát a kora újkor évszá­
zadaiban magas szintű gazdasági és matematikai alapokon az erdőgazdálkodás úttörői alakították
ki. Eszmei szinten pedig a különböző kultúrákban a fa, az életfa képzete, a kereszténység ke­
resztfája s a humanisták hársfája az élet megőrzésének, folytathatóságának a szimbóluma.
A Kárpát-medence történeti ökológiája rendszerezett kidolgozásra vár. Az eddig elkészült áttekin­
tések és a részletkutatások eredményei azonban alapvetően segítik Magyarország történeté­
nekjobb megismerését. Hasonló módon fontos információkkal szolgálnak a területén valaha
kialakult és a területén ma is létező államalakulatok, így a Római Birodalom, az Oszmán Bi­
rodalom, a Habsburg Birodalom, Horvátország, Szlavónia, Csehszlovákia, Szlovákia, Szov­
jetunió, Ukrajna, Románia, Szerbia, Jugoszlávia történetéhez.
A Kárpát-medence ökológiai egység. Emberi megtelepülésre különlegesen alkalmas kör­
nyezet. Rövid áttekintésünk nyolc évszázadon át csakjelzéseket nyújthat Magyarország kö­
zépkori és kora újkori történetének ökológiai összefüggéseiről. Természetesen jelzi a vitatott
kérdéseket, és mivel egyetemi hallgatók tájékoztatására készül, nagy hangsúllyal utal a megol­
dandó feladatokra.
A Kárpát-medence domborzati viszonyai - a Kárpátok koszorúja, az Alpok nyúlványai, délről a
Dinári-hegységek, a medencében a Középhegységek, az Erdélyi választóhegység, domb és
halomvidékei - és medencéi - a Kisalföld, az Alföld, az Erdélyi medence - , valamint vízrajza
—a Duna, Tisza, Dráva, Száva vízrendszere, mellékfolyóikkal, ártereikkel —,továbbá talajviszo­
nyai, változatos növény- és állatvilága révén nagy népességbefogadó képességekkel rendelkező sajátos
ökoszisztémát alkot.
A Kárpát-medence az őskortól a honfoglalásig népek sokaságának átmenetileg vagy hosszabb
időre életlehetőséget biztosító terület volt. Ez együtt járt a növénytakaró némi változásával.
Bizonyos, hogy már a Kárpát-medence kevéssé ismert őslakói: a kelták és a szarmaták nagyban
irtották-valószínűleg égetéssel - az itteni erdőket. A római korban a Dunántúlon és az Alföld
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 51

peremvidékén pusztultak az erdők, az utak, erődök és a települési viszonyok meghatározók

lettek. A római Traianus-oszlop domborművének egyik részletén a Vaskapunál a Duna felett
kőpilléren nyugvó 101-106 között épített fahíd látható, ennek a hídnak az ábrázolásából az
ökológusok a Duna az idő szerinti tartósan alacsony vízállására, azaz kevéssé csapadékos időre
következtetnek. A népvándorlás kora, a különböző pásztornépek uralma nem múlt el nyom­
talanul, de az egymást váltó népek nem avatkozhattak be a vízrajzi viszonyokba, mivel módjuk
sem volt rá, nem változtattak kis kiterjedésű és rövid életű településeikkel a földfelszínen sem;
összességében a Kárpát-medence természeti viszonyait a népvándorlás népei lényegében érin­
tetlenül hagyták.
A honfoglaló magyarságra és az itt élő, majd később bevándorolt népekre egyaránt érvényes
HAJNAL István megállapítása: „A »letelepedés« sem »gazdasági kérdés«, oka mélyebben rej­
lik. A tagozott együttes nem a pillanat ingerei szerint igazodik a természethez, vagy »szokja
meg« környezetét, hanem formákkal fejezi ki viszonyulását hozzá. Már nem a földet, fát, virá­
got látja, hanem bennük önmaga s mások élményeit. Ezért érzi magát otthon a környezetben.
Az alkalmi búvóhely keresése helyett a természet rendjében az emberi lét tényeire ismer rá.
Kapcsolódik hozzájuk, de már emberi függetlenséggel; sajátos eljárásmódokat fejleszt ki en­
nek szolgálatára, beleértve a hasznos megmunkálást is. A településnek a környezetre rávésett
formája a társadalomstruktúrának egyik legszilárdabb, legtartósabb hordozója.”
Az újabb kutatások számos vitát váltottak ki, amelyeket majd újabb kutatások tisztázhatnak,
abban azonban megegyeznek, hogy a honfoglalás sikerét több ökológiai körülmény is segítet­
te. Az éghajlat, az a tény, hogy őstörténetéből a magyarság számottevő természetismereti ta­
pasztalatokat hozott magával és a magyar Alföldön mint a mérsékelt övi sztyeppterület legnyu­
gatibb nyúlványán az állataival együtt érkező, a földművelést, szőlőtermesztést, vízgazdálko­
dást ismerő és a Kárpát-medence folyóvölgyeit megszálló honfoglaló magyarság megfelelő
természeti környezetet talált.
A Kárpát-medencében 900-1000 táján a csapadékosabb viszonyok között a honfoglaló ma­
gyarság anyagi kultúrája, szervezettsége, életmódja és a természeti adottságokhoz való nagyfokú alkalmazko­
dókészsége nagymértékben segítette a viszonylagosan gyors megtelepedést. A kereszténység fel­
vételével úgy tehette magáévá a kereszténység természetértelmezését, hogy azt ősvallásánakgazdag nö­
vény- és állatszimbolikája, az étéfa, víz,föld képzetei adaptálták. A magyar királyság keretei között a
honfoglalás előtti időkben már itt élő népek, a szlávok s az avar és onugor maradékok, majd a
betelepülő szászok, németek, olaszok, románok, vallon telepesek ugyancsak gazdag term é­
szetkezelési eljárásokkal éltek. A szerzetesek, a bencések, a ciszterciek, aferencesek a Nyugatról és
Itáliából hozott természeti ismereteiket, növényt, oltványt, ju h o t és technológiát a Kárpát­
medence természeti viszonyaihoz alkalmazkodva hasznosították és fejlesztették tovább.
A történészek és a talajtan, a földrajztudományok művelőinek hosszú vitája után a vegetáció­
rekonstrukciós vizsgálatok segítségével megállapítást nyert, hogy a Kárpát-medence középső,
a mai Magyarországnak megfelelő területének erdősültsége a honfoglalás idején mintegy 60
százalékos lehetett, bár a zárt erdők és a ligetes puszták tényleges arányait nem ismerjük.

A középkor évszázadaiban Magyarországon általában az egész Európára jellemző természetkeze­

lési eljárásokjellemzőek, nagymérvű alkalmazkodással a helyi földrajzi, éghajlati adottságok­
hoz, összefüggésben a kialakuló társadalmi-jogi viszonyokkal. Az ország benépesülése több
évszázados folyamat. A XV század végén a Kárpát-medence lakossága számáról becsléseink van­
nak. A történészek véleménye eltérő. A tatárjárás előtt a népességet 1,5-2,2 millióra, aXV szá­
zad végén 3,5—4 millióra, az újabb kutatások szerint 3-3,3 millióra teszik. Ezeket a számokat
majd még össze kell vetni a Kárpát-medence eltartóképességével. Bizonyos, hogy egész Euró­
52 R . V árkonyi Ágnes

pában a halandóság magas, a várható élettartam alacsony volt. Miért álltak meg a középkori
nagy járványok Magyarország határán? Még az 1963-ban a francia-magyar megbeszélésen fel­
vetett kérdésre több feltevés készült, de kimerítő válasz még nem született.
A magyar királyság településhálózata több évszázad folyamán alakult ki, és aXIV-XV századra
szilárdult meg. A népesség döntő többsége - valószínűleg nagyobb arányban, miként Európa
lakosságának mintegy 80 százaléka - vidéken élt, mezőgazdasággal foglalkozott. Az okleveles
dokumentumok, a régészeti terepbejárások alapján megállapítást nyert, hogy az ország telepü­
lésszerkezete a táji adottságok, természeti kincsek, bányászat, ipar, kereskedelem és az agrár­
történeti követelmények szerint alakult ki. A városok és mezővárosok lélekszáma eltérő, a
falvaké kicsi; lakóik a folyók, patakok, vízfolyások mellett, kedvező domborzati viszonyokkal
és a termelési követelményekkel számolva alakították ki belső rendjüket.
A középkori Magyarország történetének egyik legnagyobb megrázkódtatásáról, a tatárjárásról
szólva az egykorú források és a történeti feldolgozások egyaránt hangsúlyozzák az időjárás
meghatározó jelentőségét, azt, hogy 1241/42 szigorú tele, a befagyott Duna a tatároknak kedve­
zett. Viszont a hosszú időn át vitatott kérdésben, abban, hogy milyen mértékű volt az országpusztu­
lása, az ökológiai szempontok új összefüggésekre mutatnak. A második világháború után kiala­
kult és mára megalapozást nyert az a nézet, hogy a tatárj árás pusztítása nagy volt, de nem végze­
tes, a lakosság regenerálódott, Magyarország nemzetközi viszonyai gyorsan stabilizálódtak és
megindult a megújulás folyamata, melyben az ország természeti viszonyainak, a népesség
alkalmazkodókészségének is nagy részük volt, ám leginkább mégiscsak annak, hogy IV Béla
és tanácsadói testületé ki tudta használni a természeti, környezeti adottságok lehetőségeit.
A népességnövekedéséből következően aXII-XIII. században - miként egész Európában
- erdőirtással gyarapították a termőterületet, erdőkből kiszakítva létesítettek új telephelyeket. A
helynevek, az erdőtelkes irtásfalvak arra utalnak, hogy a művelt terület az erdők rovására növe­
kedett. Az erdőóvók, erdőispánságok a korai erdővédelem dokumentumai, s erdőtelepítésre is
vannak adatok. II. Géza király 1157. évi, a nánai és kakati sóvámokat az esztergomi Szent Adal­
bert egyház számára történt adománylevelének kikötése a szarvasok számára leteendő kősóról
m inden bizonnyal a vadvédelem egyik első ismert és számon tartott dokumentuma. A fbldbir-
toklás jogi szabályaival összefüggésben jelenik meg a vadászati jog, és becsülhető meg az erdők
rendkívül gazdag vadállománya.
Szembesülve és számolva is az erdőterület kiirtásával nyert termőterület növelésének hatá­
raival a XII. század folyamán térnek át Európában az úgynevezett nehézeke és annak aszimmet­
rikus ekevassal ellátott változatának, az úgynevezettfordítóekének a használatára, amely a talaj
intenzívebb és mélyebb megforgatását, tápértékénekjobb kinyerését tette lehetővé. Feltétele­
it a szügyhám alkalmazása, a háziasított állattartás hosszabb idejű fejlődése és a nehézeke szerkeze­
tének technikai tökéletesítése teremtette meg. Az európai középkori „agráforradalom”e legfon­
tosabb eszköze, a fenntartható fejlődés lehetőségét az adott agrártermelés szintjén megvalósí­
tó gyakorlat először Nyugat-Magyarországonjelent meg, és aXIII. század közepétől különböző
vidékeken elterjedve alakult ki. Következményeivel a két- és háromnyomásos rendszer és a
szabályozott talajjavítás a XIX. századig általános volt.
A Kárpát-medence vízrajza a középkor évszázadaiban kevéssé változott, tudatos emberi
beavatkozásokkal azonban számolnunk kell. A folyók hatalmas árterei, a mellékágak szigetei,
a tavak, halastavak, mocsarak, lápok világa az emberek együttélésének sokféle megoldását ala­
kította ki. Az ártérifokos vízgazdálkodás az áradások szétterítésével és gyors lefolyásának biztosí­
tásával növelte a rétek és gyümölcsösök termékenységét. Szolgálta a halászat igényeit, amennyi­
ben a „fokokon” át a kishalak visszajutottak a mederbe, a nagyobb halak pedig fennakadtak és
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 53

lehalászhatok lettek. Közvetett úton a fokos vízgazdálkodással a part menti lakosság évszáza­
dokon át alkalmazkodott a folyóhoz, kivédte az áradásokat, növelte a tavak halbőségét.
A folyók mellett és a nagy esésű patakokban gazdag hegyvidékeken malmok sokasága szolgált
vízi energiával. A bőséges vízi energia biztosította a bányák és kohók működését. A kontinen­
tális éghajlati adottságok miatt viszont a telek és a száraz nyarak okozta gondokat lóhajtású
malomszerkezetekkel és úgynevezett embertaposó malmokkal hidalták át. A nemesfémbá­
nyászat és a rézbányászat faigényét a bányavárosok - a német gyakorlatnak megfelelően - a
bányapolgárok házaihoz tartozó közvetlen környék erdőrészeiből elégítették ki a kor techni­
kai szintjén. Ugyancsak a XIII. századra alakult ki a Gömör-Szepesi-érchegység területén a
vasércbányászat és a nyersvastermelés súlypontja. Erdély gazdag lelőhelyein a bányászat kevés
befektetést kívánt, királyi monopólium volt, a sóbányászathoz élénk sókereskedelem kapcso­
lódott, a szállítás a folyókon, a Tiszán és a Maroson történt.
A középkori Magyarország állattartó kultúrájáról csaknem másfél évszázada folynak viták.
Az új kutatási módszerek, forrásvizsgálatok újabb eredményei két vonatkozásban hangsúlyoz­
nak ökológiailagjelentős és további vizsgálatokban hasznosítható megfigyeléseket. A honfog­
laló magyarság változatos állattartó kultúrával érkezett a Kárpát-medencébe, s az újabb régé­
szeti és paleozoológiai vizsgálatok szerint a fejlődésben igen nagyjelentősége volt a környeze­
ti viszonyok kihasználásának. így például az úgynevezett erdei- és réti sertéstartás az ökológiai
adottságokat használta ki. Az oszteológiai vizsgálatok szerint a lóállomány keleti eredetű, a
köznép állatállományának mintegy 25 százalékát tette ki, s már aXIII. században piaci irányú
lótenyésztésre utaló adatok is kerültek feltárásra. A szarvasmarhafajták és tenyésztésük körül
folyó viták ellenére általában úgy tartják, hogy az ország a XIV-XV században a tenyészállat
kiválasztásán alapuló állattenyésztéssel, a szürkemarha tenyésztésével egyidejűleg kapcsoló­
dik be fokozatosan a nemzetközi kereskedelembe. További vizsgálatok fogják majd tisztázni a
kereskedelem szervezettségének ökológiai feltételeit, a természetismeret hasznosítását töb­
bek között az úthálózat és ellátottsága, a tájak összeköttetéseinek változásában.
A középkor évszázadaiban a természet fokozott igénybevételének követelményeit új ter­
melési eljárásokkal és hatékonyabb termelési módokkal egyenlítették ki és ellensúlyozták. A
városok védték erdcikct. A higiéniai viszonyok újabban nagy erővel folyó kutatásai hangsúlyozzák
a városok vízellátását. AXV században fejlett vízvezetékrendszer volt a budai várban, és példá­
ul Besztercebánya vízellátása külön figyelmet érdemel. A tisztántartás, a szemételhordás kü­
lönböző mértékben ugyan, de nagy igyekezettel történt, amint azt többek között Sopron, Kassa
és az erdélyi szász városok példája tanúsítja. Régi vitakérdés eldöntését ígéri a környezeti ré­
gészet, amennyiben a falvak kutakkal való ellátására irányítja a figyelmet.
A középkor természeti képei az egyházi és a világi irodalomban nagy változatosságban jelennek
meg. Az egyházi szertartások, psalmusok, benedictusok, könyörgések, a misekönyvek, nap­
tártöredékek a természet ritmusáról, a természeti jelenségek szimbolikus értelmezéséről tu­
dósítanak. A víz az újjászületés szimbóluma. A Stabat Mater s az ÓmagyarMária-siralom soraiban
a könny a megváltás és a kölcsönös részvét, a virág a gyermek jelképeit sűríti magában. Szent
Erzsébet csodája a rózsának az antikvitás óta élő kettős jelentését hordozza: erősíti a lelket, a
hősök, mártírok jutalma, de rendszeresen használják vérzéscsillapításra és fejfájás ellen.
A címerrajzok természeti - növényi és állati - szimbolikája kiterjedt területét öleli fel a reális
és a gondolati világnak. Az első legkorábbról ismert festett magyarországi címereslevélen, 1405-
ből, a daru felemelt lábával követ tart, az ábra a korai bestiáriumok szimbolikájára vezethető
vissza, az őrdaru képzetével az éberséget példázza és hosszú évszázadokon át élt tovább példá­
ul a Festetics család címerében. A legelőkelőbb címerállat, a bátorságot és erőt sugárzó orosz-
54 R. Várkonyi Ágnes

Ián ugyancsak elvont képzet, m int általában a stilizált állatképek, többnyire kevés közük van a
konkrét természeti környezethez. Természethű ábrázolás az 1509-ből származó Kanizsai-cí­
m er sasmadárláb ábrázolása.
Akertkultúrát a Közép-Duna-medence ősi időkbe visszanyúló és a római korban már jelen­
tős hagyományait folytató honfoglaló magyarság a magával hozott és a betelepülők tapasztala­
taival gazdagított tudással fejlesztette tovább. Amíg a veteményes-, gyümölcsös- és szőlősker­
tek az éghajlati és talajviszonyok kedvező területein, valamint Flandria, Németalföld kertkul­
túráján kívül Európa országaiban a megművelt terület viszonylag kis részét tették ki (Angliában
1-2 százalék), addig a Kárpát-medencében gazdag gyümölcs- és kertkultúra figyelhető meg.
Az államalapítás után a kertkultúrát a szerzetesrendek fejlesztették tovább. Az első ismert
kolostorkert a pannonhalmi bencés szerzetesek kertje. Kolostorkerteket rekonstruáltak Vi-
segrádon és Sárospatakon. Gyógynövények és az egyházi év rituális virágai virítottak a ma még
kevéssé ismert városi és falusi kertekben. A várkertekről, Mátyás király reneszánsz díszkert­
jéről Bonfini és Oláh Miklós leírásai tudósítanak.

A K ORA ÚJKOR

Magyarország ökológiai viszonyai a XVT-XVIII. század folyamán nagyon sokat változtak. A

változás egész Európára jellemző. Szokás ezt az időszakot ökológiailag kritikus korszaknak is
nevezni. Magyarországon mindez a hatalmi viszonyok szélsőséges alakulása között történik:
a mohácsi csatavesztés és az oszmán hódítás következtében a régi államegység széttört. Az ország
politikai térképe többször változott. A Kárpát-medence területén másfél évszázadon át három
hatalom keretei között, a Magyar Királyságban, az Erdélyi Fejedelemségben és az Oszmán
Birodalom hatalmába került területeken folyik az élet, majd, az országegységet nem teljesen
visszaállítva, a terület nagy része 1711 után évszázados érvényességgel a Habsburg Birodalom
államszervezetébe került.
Az egész Európán kisebb-nagyobb ingadozásokkal lényegében a XVIII. század közepéig
uralkodó hűvösebb éghajlat, a „kis jégkorszak” következtében a Kárpát-medencének a XIII. szá­
zadig lényegében nem változó, majd szárazabbá váló éghajlata a XV századvégétől kezdve hi­
degebbre fordult. Általában hosszú hideg telek, rövid nyarak követték egymást, a tavasz későn
kezdődött és korán köszöntött be az ősz. A Kárpát-medence sajátos ökoszisztémája, a vizek és
az erdők bőségéből adódó páratartalom s a domborzati viszonyok azonban tájegységenként
változóan módosították az általános lehűlés időjárási viszonyait. Az időjárás kedvezőtlenül
befolyásolta nem egy országos jelentőségű hadi esemény kimenetelét. Például 1686-ban az
országos szárazság okozott komoly gondokat a Buda visszafoglalása körüli hadműveletekben
- főleg a lovak takarmányozásában—a Szent Liga csapatainak. 1709 és 1710 telén a fákat repesz-
tő és a folyókat medrükig befagyasztó hideg hatott bénítólag. A XVIII. század második felére
jellem ző általános felmelegedés és más tényezők összejátszása következtében rendszeresen
nagy árvizek, majd az 1770-es évektől kezdve országos és elhúzódó aszályok követték egymást.
A három évszázadban a népességszám alakulása ugyancsak szélsőséges ingadozást mutat. Az
állandósult újléptékű háborúk, az elhúzódó hadiállapotok népességpusztító következményei
tagadhatatlanok, s még a XVIII. század középső harmadában is, amikor az ország földjét nem
dúlta háború, az állandó hadseregben a nyugati hadszínterekre vitt katonák révén a férfilakos­
ság rendszeres megcsapolásával kell számolni. AXVI-XVII. század folyamán területenként
nagy különbségekkel, de a lakosság végső soron megőrizte a XV század végi lélekszámát. Bár
a kutatók véleménye megoszlik, hogy a török megszállta területek visszafoglalása és az ugyan­
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 55

csak súlyos emberveszteségeket okozó háborúk, a spanyol örökösödési háború és a Rákóczi-

szabadságharc után az ország lakossága hozzávetőlegesen 3,5-4,5 millió között lehetett. Etni­
kai összetételében azonban változott. A királyság, főleg pedig a fejedelemség aXVI-XVII. szá­
zad folyamán - a háborús atrocitások éveit kivéve - általában befogadó területnek számított. A
hódoltságba, az ország középső harmadába a Balkánról húzódtak fel különböző népcsoport­
ok. A Habsburg Birodalom hatalmi szférájába került ország lélekszáma a nagyszabású spontán
és szervezett telepítések következtében 1790-ben 9,5 millió. A betelepülők új természetismere­
tének, termelési kultúrájának, egészségi viszonyainak ökológiai feltételeivel és következmé­
nyeivel behatóbban és nagyon töredékesen az utóbbi években kezdtek foglalkozni a kutatók.
Európa nyugati országaiban aXVII-XVIII. században zárul le a pestisjárványok pusztító ideje:
Londonban 1665, Nyugat-Európa országaiban 1720 az utolsó pestisjárvány éve. Magyarorszá­
gon a XVI-XVII. század folyamán m inden generáció végigélt részleges járványt; főleg, mint
Nyugaton is, a városokban és a hadsereg járta helyeken okoztak nagy veszteségeket. Az 1709-
1710. évi országos pestist vitathatóan, de több érvvel indokolhatóan északról és nyugatról hoz­
ták, az 1739-44. évi, minden addiginál nagyobb pusztításokat okozó országosjárványtpediga
Balkánról hurcolták be.
A településhálózat szerkezete aXVI-XVIII. század folyamán a török megszállta területeken meg­
bomlott - bár a falvak mezővárosokba költözése már a XV-XVI. század fordulóján kimutatha­
tó. A hadműveleti területekről nemegyszer szervezetten eltelepített lakosság később vissza­
tért, az adószedők jelzései szerint puszta falvak pedig valójában az árterek, mocsarak, lápok
védett világába húzódtak, hogy ott vészeljék át az anyagi erejüket meghaladó megpróbáltatáso­
kat. A karlócai béke (1699) tárgyalásaiban pedig a „deserta” kifejezés a két hatalom közötti vé­
delmi, esetleg lakatlan területek létesítésének ma még kevéssé ismert eljárására figyelmeztet.
A településhálózat módosulása a három terület határán megerősödő mezővárosok, az új típusú
erődvárosok, Győr, Kolozsvár és bizonyos mértékig Kassa alakulásában figyelhető meg. En­
nek környezetalakító hatása is volt, miként a három országrész határán az ország egyik legné­
pesebb városává fejlődő vásárváros, Debrecen hatalmas határával, erdőtulajdonával a XVIII.
században is meghatározó tényező lett.
Vitathatatlan tény, hogy a népsűrűség az ország területén szélsőségesen egyenetlenné vált.
Ugyanakkor becsülni sem lehet, hogy az állandósult háborúk idején s a nagy hadjáratokban
mennyi embert, összesen két, három állam haderejét, sőt több tízezer főnyi nemzetközi had­
erőt kellett - kiszolgáló személyzetükkel együtt - a lakosságnak eltartania (1593-1606,1663-
1664,1683-1699). A hadjáratok természeti környezetet pusztító hatásairól részleges kutatási
eredményekkel rendelkezünk. Valószínűnek látszik, hogy bármily pusztítást vittek is véghez,
és különösen a visszafoglaló háború idején m inden mértéket meghaladóan kellett igénybe
venniük az erdőket, a természet regenerálóképessége megmaradt. Az Alföld pusztásodását nem
a török korszak okozta. A XVIII. századi népességnövekedésnek a településhálózatra gyako­
rolt hatásáról csak egyes tájegységekre vonatkozó kutatások adnak képet.
Mélyrehatóbb változást okozott a földfelszínben és a vízrajzi-vízgazdálkodási viszonyok­
ban a XVI-XVII. század folyamán a végvárrendszer kiépítésééfenntartása. A Kárpát-medence hajla­
tában Horvátországtól Erdély határaiig félkörívben húzódó végvári vonal erejét rendszerjelle­
ge biztosította. Ez a védelmi rendszer a természeti adottságokat kihasználva a síkvidék és a
hegyvidék találkozásánál épült ki. Kihasználták a természetes vizek védelmében rejlő lehetőségeket. A
várak folyók partján, kanyarulatokban, vizek összefolyásánál, folyó- és pataktorkolatokban,
esetleg mocsarak, tavak mögött épültek ki. A várépítő olasz, német és holland hadmérnökök
hidrológiai tudásának és a helyiek tapasztalatainak felhasználásával pedig csatornák, árkok,
zsiliprendszerek segítségével szabályozható és több védelmi pontot is összekötő hatalmas
56 R. V árkonyi Á gnes

vízvédelmi együttest alakítottak ki, amely európai viszonylatban is elismerésre méltó volt, bár
a kor legjobb színvonalán álló tervek maradéktalan kivitelezésére nem volt elég pénz. További
kutatásoknak kell majd eldöntenie, hogy az új védelmi rendszer m ennyiben bontotta meg a
középkori fejlett vízkezelési és vízgazdálkodási rendszereket.
Szigetvár 1566. évi ostroma az újabb kutatási eredmények szerint azt bizonyítja, hogy a törö­
köknek kiváló szakembereik voltak a vízi akadályok technikai leküzdésére. Mennyiben tar­
tották meg a törökök az elfoglalt várak vízvédelmi rendszerét? Szórványadatokat ismerünk,
ezek nem elégségesek általánosító értékítéletekre. Elgondolkoztató viszont, hogy a közel száz
évig a török birtokában lévő Eger váráról 1687-ben készített rajzán Giacomo de Rossi még
feltüntette a kettős vizesárokrendszert. M indennek következtében széles, nagy vízfelületek
láncolatát alkotó sáv alakult ki, s ez m inden bizonnyal hatott a mikroklímára. Elelyenként a
megfelelő gondozás hiánya miatt már korábban is számolni kellett a visszafoglaló háborúk
idején súlyos gondokat okozó mocsarasodással. Az ország visszafoglalása után több terv szüle­
tett a végvárak vízvédelmi rendszerének hasznosításáról, többek között haltenyésztésre igye­
keztek felhasználni. Végül legtöbbjüket betemették vagy hagyták elposványosodni, s amíg
például Hollandiában ma is épségben őrizték meg a várakkal együtt védelmi csatorna- és árok­
rendszerüket (Narden, Bourtange), Magyarországon Tata körül látható valami az egykori víz­
tükörből.
A Kárpát-medence vízrajzi viszonyaiban döntő változást aXVIII. századi vízszabályozási mun­
kálatok hoztak. A kor fejlett mérnöki tudományával elkészített tervek és végrehajtott munkála­
tok három célt szolgáltak. Egyrészt a kormányzat gazdaságpolitikájának megfelelően termőte­
rületet kívántak nyerni a mocsarak lecsapolásával és a hatalmas árterek vízmentesítésével.
Másrészt mivel az ország úthálózata egyenetlen, helyenként teljesen fejletlen volt, a vízi úton
lebonyolítható nagyobb volumenű szállítás érdekében kellett a folyókat hajózhatóvá tenni.
Harmadrészt pedig a bonyolult vízviszonyokkal elzárt területek elérhetőségének, az áradások
kivédésének szándéka vezette a nagyszabású vízrendészeti elgondolásokat. Mennyiben szol­
gálta az egészségügyi reformsorozat céljait a mocsárlecsapolások terve? További kutatásoknak
kell eldönteni. Azt viszont már tisztázta a kutatás, hogy az évszázados Duna menti vízgazdál­
kodást - a fokokkal szabályozott árvízlevezetés gyakorlatát a folyó merev gátakkal történő el­
zárásával - gabonatermő területek létesítése érdekében szüntették meg.
Főleg az elégtelen anyagi lehetőségek miatt nem valósultak meg a tervek maradéktalanul.
Kevés olyan időtálló és befejezett megoldás született, mint a század végén a Dunát és a Tiszát
összekötő Ferenc-csatorna. Pénzhiány mentette meg a Balatont és a Velencei-tavat a különben
mérnökileg mintaszerűen elkészített és a királynő és a vármegyék által aláírt lecsapolási terv
végrehajtásától s ezzel a beláthatatlanul súlyos természetpusztító következményektől. A fo­
lyók mentén élő lakosság mindenütt tiltakozott a szabályozások ellen. Évszázados életlehető­
ségeiktől fosztották meg őket, és tapasztalati alapon előre jelezték a súlyos következménye­
ket. A Helytartótanácshoz befutó panaszok, majd jelentések a folyó viszonyaihoz kevéssé al­
kalmazkodó merev és szűk gátak miatt arról tudósítanak, hogy az áradást nem tartóztatják fel,
viszont a víz visszafolyását megakadályozzák, a folyók mente posványos területekké válik, ahol
kipusztulnak a gyümölcsösök és ahonnan elköltözik a lakosság. Orczy Lőrinc a vízlecsapolá-
sok súlyos következményeit ismerte fel, amikor a vízi élővilág, többek között a teknősök ki­
pusztulásáról szólt, és hangsúlyozta, hogy az átfogó, következetes rendezés helyett a helyi szük­
ségmegoldások több kárt, m int hasznot okoznak.
Az erdők igénybevétele mindhárom évszázadban növekedett. Az ország erdővel borított te­
rülete országrészenként eltérő mértékben, de erősen csökkent. Avízrajzi viszonyok változá­
sához hasonlóan aXVIII. század végére átalakult az ország erdőtakarója is.
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 57

A várak térbelátásának biztosítása helyi erdőirtással járhatott együtt, ugyanakkor a határvé­

delmet erdősítéssel, az egyes várak között a védelmi sávban lévő erdők gondozásával, óvásával
igyekeztek erősíteni. Az erdő a végvár támasza, hátvédje volt, amely az épületanyagot, tüzelőt
és élelmet biztosította. A váruradalmakhoz jelentős erdők tartoztak, kívánatos erdővédelmi
eljárásokról azonban kevés tudomásunk van. A végvárrendszer kiépítése és működtetése ha­
talmas mennyiségű fát igényelt. A háborúk, főleg a visszafoglaló háborúk ostromai és a százez­
res főnyi hadsereg ellátása, étkeztetése, a hadiszerek, ostromeszközök kiállítása az ország er­
deiből történt.
Az általános európai fejlődés, a háborúk igényei és az ország természeti adottságai következ­
tében megnövekedett a bányászat - főleg a réz-, vas-, sóbányászat s a korai ipar - jelentősége.
A mész- és téglaégetés, a XVI-XVII. században még kis számban feltűnő üvegofficínák és pa­
pírmalmok rengeteg fát igényeltek. A hamuzsírégetés, puskaporgyártás, a különböző hadi
műhelyek, szertárak, officinák ugyancsak növekvő faigényről tájékoztatnak. AXVTII. század
első felében a kincstár támogatta az angol piacra szállító hamuzsírfőzést. Raktárak, sütőházak,
a hadiipart szolgáló malmok ugyancsak rengeteg fát emésztettek. Az igények a hadügyi forra­
dalom következményeinek magyarországi jelentkezésével a 15 éves háborúban ugrásszerűen
növekedtek, később is, a Rákóczi-szabadságharc idején is sokasodtak. Majd az állandó hadse­
reg bevezetésével minőségileg változtak meg.
A kora új kor első két évszázadában folyamatosan növekedett az erdőkre települt és a mezőgazda­
ságra épülő ipar. Becslések alapján megállapítható, hogy a szerszámfakészítők, a faszénégetők,
szőlővidékeken a kádárok, szőlőkarót metszők, kocsigyártók stb. m inden addigi mértéket
felülmúlóan vették igénybe az erdőket. Óriási változást hozott a bútoripartól kezdve a tüzelő­
fapiac ellátásáig afűrészmalmok megjelenése. A bányászatban teret hódító bérleti rendszer pedig
gyors haszonra törekedett; a Fuggerekbányabérletét aXVI. század elején súlyos erdőpusztulás
kísérte. AXVIII. században nemcsak a megugró ipari termelés, vasgyártás, bányaművelés miatt
pusztultak az erdők. A telepítések természetszerűleg erdőirtással jártak, és a kétszeresére nö­
vekedett lakosság, a városok egyre több tüzelőt igényeltek.
Az agrárgazdaság fejlődése sok vonatkozásban az erdők rovására történt. A belső piac szük­
ségleteinek, a hadsereg élelem- és takarmányigényének kielégítésére új követelményekkel
szolgált. A kialakuló majorsági gazdálkodásban a trágyázás és takarmányozás számottevő kö­
vetkezményekkel járt. Mivel országgyűlések, háborúk idején a széna ára megnőtt, érthető, hogy
például a Nádasdyak sárvári uradalmának rétjei kétezer magyar holdat tettek ki. AXVI-XVTI.
században alakul ki a tömegétkeztetés bizonyos formája, a hadsereg, a várkatonaság számára
üzemszerűen sütött napi több száz kenyéradag rendszeres előállításának gyakorlata. Fejlődött
a zöldségfélék termesztése és fogyasztása, előtérbe kerülnek az ipari növények, növekszik a
komlóskertekjelentősége és megjelenik a dohány. A kukorica és később a burgonya termelé­
sének következményei a népességélelmezés és a megművelt területek arányai szempontjából
további vizsgálatokra várnak.
Az állattartó kultúrában bekövetkezett két nagy változás környezeti hatása ugyancsak szá­
mottevő. A külföldi piacokra hajtott sok tízezer szarvasmarha tenyésztése, ellátása és útszük-
ségleteinek itató-, pihenőhelyek biztosítása - kivált az Alföldön - a környezeti lehetőségeket
kihasználó, de hosszabb távra tekintő gazdaságos természetkezelési eljárások kialakítását kí­
vánta meg. Az igás állatok iránti kereslet megnőtt. Nemcsak a bor-, a só- és rézkereskedelem
tette próbára a Lengyelországba és a Nyugatra futó utakon a szállítás teljesítőképességét, a kár­
becslőjegyzőkönyvek tömegéből azt is megtudjuk, hogy a török, a magyar és a császári kato­
naság hosszúfuvaijai a hadi események mellett mennyiben járultak hozzá a lóállomány pusztu­
lásához. A főúri és a fejedelmi ménesek súlyos veszteségekkel vészelték át a háborúk évtizede-
58 R. Várkonyi Ágnes

it. AWesselényieknek a XVII. század közepén alapított ménese minden megpróbáltatás elle­
nére kontinuus elődje a reformkorban híres zsibói ménesnek. Az arányaiban megnövekedett
kisállattartás nagyrészt az erdőből élt. Nógrád vármegye nem az egyetlen, ahol aXVIIL század
folyamán sertések ezreit hizlalták fel a makkosokban. Növénytakarót átalakító hatással járt,
hogy a korábban transzhumáló juhtenyésztés leszállt a dombhátakra és a völgyekbe, uradalmak
és parasztgazdaságok fontos jövedelmi forrása lett, a legelők az erdők rovására terjeszkedtek.
Mindazonáltal aXVII-XVIII. században egész Európában egyre nagyobb gondokat okozó
fahiány a Kárpát-medencében hosszú ideig még kevéssé volt észlelhető. N em csupán a dom ­
borzati viszonyok, az erdők viszonylagos bősége miatt többé-kevésbé mérséklőén hatott az
erdővédelem is.
Jól követhető, ahogy az erdők fokozott igénybevételéről tanúskodó változásokat védelmi in­
tézkedések kísérik. Miksa császár és magyar király 1565-ben kiadott erdőrendtartása és 1573-ban
kibocsátott bányarendtartása a bányaerdők védelmét írta elő. A bányavárosok az egész korszakban
különböző rendelkezésekkel védték erdeiket. Előírták a fajta szerinti fahasználatot, és például
megtiltották, hogy a szénégetők kecskéket tartsanak. Rendszeres állás lesz az erdőóvói tiszt­
ség. Középkori erdővédelmi hagyományaiknak megfelelően a városok szabályrendeletekkel
védték erdeiket, mint Sopron (1541), Kassa (1563), Rozsnyó (1574), Nagybánya (1592), Mára-
marossziget (1652). Debrecen még szabad királyi városi kiváltságának elnyerése előtt, 1642-
ben kiadott erdővédő rendelkezést. Jellemző, hogy a XVII. század közepén egy kamarai tanácsos,
amikor átadja tapasztalatait, utódját a sószállítás fapusztító következményeinek kivédésére inti.
A magánföldesurakkal kötött kincstári szerződések erdővédelmi pontjai mutatják, hogy meny­
nyire tisztában voltak a növényzet óvásának szükségességével. A hadiipar a fa fajta szerinti és
minőségi kiválasztásával a racionális felhasználást segítette.
A kincstári, az egyházi és a magánföldesúri erdőkXVI-XVII. századi védelme, összefüggés­
ben a vadászattal, még rendszerezett áttekintést kíván. A vármegyék többször hoztak részleges
erdővédő és a fakereskedést szabályozó határozatokat.A szász nemzet 1546-ban adott ki erdeit
védő intézkedést.
A székelyfalutörvények több évszázadon át működő folyamatos közösségi erdővédelemről adnak
tájékoztatást. A székely közösségek ősi szokásrendi tapasztalataikra hivatkozva 1561-1848 kö­
zött folyamatosan írásba foglalt falutörvényeik tanúsága szerint magas színvonalú gazdálkodási
rendszerrel biztosították hatalmas közösségi erdőségeik védelmét és regenerációs képességét. A nö­
vendékerdőket, eresztvényeket és az értékes szálerdőket, az avasokat kivették a használatból.
Kemény szankciókkal tiltották az erdők rongálását, a falopást, a faaszalást, az erdőégetés veszé­
lyével járó tűzgyújtást. Ugyanakkor a különböző fafajtákat értékük szerint hasznosítva biztosí­
tották az ipar, az állattartás és a népességnövekedésből következő közösségi és egyéni igények
kielégítését. Felelősséggel jelentették ki generációról generációra, hogy erdővagyonukat elő­
deiktől kapták megőrzésre unokáik, utódaik számára.
A székely falutörvények erdőgazdálkodása komplex környezetvédelmi rendszerbe illesz­
kedett. Védték vizeik tisztaságát, előírták a falvakon átfolyó patakok rendszeres tisztítását. Szigo­
rúan óvták vizeiket az ipari szennyezéstől. A tímárok, mészárosok, festékesek, kenderáztatók
sokaságának kemény büntetés terhe mellett megtiltották, hogy használt vizeiket élővizekbe
eresszék. „Folyóvizünk, amelyből él ünk. . —indokolták meg a vizeket óvó szigorú rendel­
kezésüket.
Ezek a regionális, helyi erdővédő rendelkezések a XVIII. század folyamán azonban egyre
inkább elégtelennek bizonyultak. Bekövetkezett a Kárpát-medence első visszafordíthatatlan
ökológiai katasztrófája: az erdélyi Mezőség a hirtelen túlnépesedés, a termelési váltás, vagyis a
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 59

juhtenyésztés monokultúrája s a különben is gyér erdő teljes kipusztítása miatt változott kopár
holdbéli tájjá.
AXVIII. század második felében a vármegyék, egyes városok és nagybirtokosokjelezték a
szembetűnő erdőpusztulás riasztó tüneteit, és központi intézkedéseket kívántak. Hadik And­
rás az erdélyi erdőkvédelm ét kérte memorandumában (1768).
Európa nyugatabbra fekvő országaiban a demográfiai robbanás és az ipar, kereskedelem
megnövekedett igényei miatt pusztuló erdők fenntartható fejlődését két úton igyekeztek el­
érni. Egyrészt új energiaforrást tártak fel, új technikát vezettek be. A szén és a gőzgép erdők
sokaságát m entette meg. Másrészt kialakították a racionális erdőgazdálkodás rendszerét. Magya­
rországon az energiaváltás elmaradt. A racionális erdőgazdálkodás bevezetésére megkésve és
visszafogott hatékonysággal került sor. Mária Terézia visszaadta a bányaerdőket a bányaváros­
oknak (1747), majd 1769 végén kiadta az erdőgazdálkodást országosan szabályozó erdőrendtartá­
sát. Erdélyben helyi viszonyokhoz igazítva 1781-ben vezetik be a központi erdőrendtartást, s
1791-ben a felvilágosult abszolutizmus szellemében létrejön a központi erdőtörvény, majd több
törvény is igyekezett biztosítani az erdők felmérésével, az országos erdőfelügyelet rendszeré­
vel az erdők hosszú távon történő használatát. Hatékonyabban érvényesíteni ezeket a követel­
ményeket csak a kincstári erdőkben és megfelelő szakembergárda kiképzésével lehetett. A
határőrvidék erdősítésére nagy költséggel és óriási veszteségekkel történtek kísérletek. A szá­
zad végére kezdi meg hódító útját az új faj, az akác.
Mivel a letarolt hegyoldalakon lezúduló vizet nem fogta vissza az erdők természetes víz­
fenntartó rendszere, az átgondolatlan, helyi érdekekhez igazodó folyószabályozásokkal együtt
ez oda vezetett, hogy a XVIII. század utolsó harmadában egyre gyakoribbá váltak az árvizek és
pusztító áradások
A Kárpát-medence természeti értékeit mindhárom évszázadban számon tartották, sokat foglal­
koztak vele, és ha megkésve és vontatottan, de tudományos számbavétele is ezekben az évszá­
zadokban fejlődött ki.
A XVI. század első felében, nem függetlenül a készülő nemzetközi törökellenes koalíció
tervétől OLÁH Miklós (1493-1568) humanista államférfi, utóbb esztergomi érsek, még mint
az özvegy Mária királyné kancellárja írta le a Hungáriában (1536-1538) Magyarország gazdag
természeti értékeit. A három részre széttört országot sűrűn látogató külföldiek - diplomaták,
utazók, tudósok, katonák - egyaránt úgy találták, hogy Magyarországot a természet mesés gaz­
dagsággal, termékeny földekkel, halakban bő folyókkal és értékes bányákkal áldotta meg. Noha
három évszázad alatt az utazók érdeklődésének iránya szembetűnően változik, s a háborúk
következményeit, aXVIII. században pedig a szélsőségeket, a nyugati világgal összehasonlítva
a különbségeket egyre inkább feljegyzik, általában elragadtatással írnak Magyarország táji szépsé­
geiről, aföld termékenységéről ésgazdag növényvilágáról.
A Kárpát-medence hévizeit m int egészségőrző értéket már a középkorban számon tartot­
ták. Georg W ernher De admirandis Hungáriáé aquis (Magyarország csodálatos vizeiről) címmel
1549-ben Baselban megjelent könyve fél évszázad alatt hat kiadást ért meg, egész Európában
elterjedt, és aXVIII. században is keresett volt. Időközben a fürdőkultúra soha addig nem ta­
pasztalt virágkorát éli. A Csáky család 1609. évi magyar nyelvű urbáriuma szerint Pöstyén für­
dő lakói rendszeresen tartottak fizetővendégeket, „kik be iönnek az hövizbe”. A trencsényi,
varasdi, erdélyi fürdők a politikusok tanácskozási helyéül szolgáltak, a balfi fürdő Sopron vá­
rosjövedelmét növelte. A főurak családjai ugyancsak rendszeresen látogatták a királyság kü­
lönböző fürdőit. II. Rákóczi Ferenc a vihnyei fürdőkben a sebesült katonák rehabilitációs bázisát
kívánta kiépíteni.
60 R. V árkonyi Á gnes

A Kárpát-medence növény- és virágkultúrájára az európai gyakorlatjellemző. Az őshonos növé­

nyek mellett többek között Mátyás reneszánsz udvarának kultúrát sugárzó hatására gonddal
honosítanak meg itáliai és távolabbi égtájakról,földrészekről származó növényeket. Átvesznek sokat
a törökök növénykultúrájából és megismerik az Újvilág növényeit. A tapasztalati növényismeretet
kíséri a tudományos ismeret, ami vissza is áramlik a tömegismeret szintjeire. Virágok, füvek, gyö­
kerek gyógyító hatásával évszázadokon át éltek laikus gyógyítók, borbélyok és orvosok. Mélius
Juhász Péter (1536-1572) Herbarium. Azfáknak, füvektiek nevekről, természetekről és hasznairól című,
1578-ban Kolozsvárott megjelent könyve kora tudományos szintjén ismerteti a Kárpát-me­
dence növényeit is. A Batthyány Boldizsár (?—1590) németújvári humanista udvarának ven­
dégszeretetét élvező németalföldi botanikus, Carolus Clusius Charles de Lécluse (1526-1609)
könyvet adott ki Magyarországon az osztrák örökös tartományokban és más szomszédos or­
szágokban megfigyelt ritkább növényfajokról (Rariorum aliquotstirpiumper Pannoniam, Austriam...
Antwerpen, 1583). Beythe András (1564-1599) Németújvárott 1595-ben megjelent Fives köny­
ve Clusius magyar növényfaji névjegyzékét is felhasználva írja le a növények természetét és
hasznait. A Kárpát-medence növényeinek első ábrázolása - például a cserszömörce, a pacsir­
tafű —Clusius művében jelent meg. Természethű képek illusztrálják Pécsi Lukács S. J. er­
kölcsbotanikai művét (Nagyszombat, 1591).
A korszerű természetismeret szervezett intézményes kereteit csak a nagyszombati egyetem ala­
pítása (1635) után terem thetik meg. Ez a folyamat, bár kiemelkedő tudósok működtek a XVI-
II. századi Magyarországon, nemzetközi jelentőségben a Selmecbányái akadémiához és az or­
voskar megalapításával (1769) korszerűsített, majd a Budára, s onnan Pestre költöztetett egyetem
munkájához kapcsolódva bontakozik ki.
Atermészet rendszerbe foglalt ismeretét magyarul Apáczai Csere János (1625-1659) Magyar
Etieyclopaediája. (Utrecht, 1653) nyújtotta. Erdély tudományos életének kiemelkedő személyi­
sége az egyetemi tanulmányait Baselban bevégző Pápai Páriz Ferenc (1649-1716) orvos híres
műve a Pax Corporis, a gyógyítási ismereteket magyarul összefoglaló kézikönyv gyógynövények
sokaságát írta le. AXVIII. században 11 kiadását tartják nyilván a kutatók. Magyarország term é­
szetismeretét korszerű színvonalon szolgálták a visszafoglaló háborúk idején tevékenykedő
Ferdinando Marsigli (1658-1730) hadmérnök munkái. A Dunáról írt alapvető műve (Danubialis
operisprodromus. I-VI. Hagae-Amstelodami, 1726) páratlan leírás a halfajtákról, a víz élővilágá­
ról, a part menti növényekről, fokokról, általában a folyó életéről. Bél Mátyás munkája, M a­
gyarország természeti-földrajzi-történeti leírása nemzetközi mértékkel mérve ugyancsak ki­
emelkedő alkotás. Az Adparatus ad históriám Hungáriáé... (Posonii, 1735-1736) számunkra azért
fontos, mert az ország természeti viszonyait páratlan részletességgel ismertetve számos öko­
lógiai megfigyeléséről is tudósít. Például elismeréssel ír a Csallóközről szólva az elődök faül­
tető erényeiről.
Magyarország kertkultúrája a kora újkor évszázadaiban lépéshátránnyal, mennyiségileg szegé­
nyesebben, de minőségi igényeiben a korabeli európai fejlődést követte. A három részre sza­
kadt országban a királyság főúri udvaraihoz, köznemesi udvarházaihoz különböző kertek tar­
toztak. Forrásaink a reprezentatív kertek és haszonkertek gazdag változatairól tudósítanak.
Egyetem, főiskola oktatási és tudományos célokat szolgáló része volt a botanikus kert. A váro­
si orvosok orvosi kertje a gyógyítást szolgálta. Várak, kastélyok, udvarházak, uradalmak termé­
szetes kiegészítője a gyümölcsös-, veteményes- és a vadaskert.
A reprezentatív célokat szolgáló uralkodói kertek budai hagyománya 1541-ben megszakadt.
A magyar királyi címet is viselő Habsburg uralkodók kertjei az udvari élet, birodalmi, dinasz­
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 61

tikus ünnepségek, a nyári felüdülés és diplomáciai reprezentáció vagy félhivatalos találkozások szín­
helyéül is szolgáltak. Az erdélyi fejedelemség állami önállósága megőrzésének érdekében Bécs-
ben járó Bethlen M iklóst például I. József főherceg a császári kertben fogadta. Az erdélyi fe­
jedelm ek gazdag kertkultúráját fejlesztette tovább Apafi Mihály radnóti kertjével.
A királyság főméltóságai protokolláris kötelességüknek is tartották, hogy központi kasté­
lyaik fényét rendezett kerttel emeljék. A XVI-XVII. századi reneszánsz kertekre a szimmetrikus
elrendezés jellemző. Leghíresebb Lippay György pozsonyi kertje. A korábbi kezdeményezé­
sek folytatásaként az 1650-1660-as években kiépült érseki kert szökőkútjaival, melegházaival,
labirintusával és szobraival a barokk kertépítőstílus korai példája. A különleges növényekkel ékes
kert politikai találkozások színtere volt, nemzetközi hírét külföldi látogatók leírása, Lippay
János Posoni kert című (1664) kertészeti munkája és az 1740 táján készült, Augsburgban kiadott
metszet terjesztette. Gyerekek gondozására bízott elkerített kiskertről első ismert adatunk
Zrínyi Ilona kertje. Sárospataki, munkácsi, makovicai kertjei emlékét idézte vissza II. Rákó­
czi Ferenc Rodostón a híres Hortus Hungaricusszl.
AXVIII. század folyamán épültek ki Magyarországon afranciakertek. Nemzetközi példákat
követnek, művészeti-építészeti együttesek. Forrásaik a külföldi mintakönyvek, az építtetők
nyugati kapcsolatai, az itáliai hatás mellett érezhető Bécs gazdag kertkultúrájának befolyása, a
Versailles-t másoló Schönbrunn s a Savoyai-kert példája. Mindazonáltal régi magyar hagyo­
mányokra épültek. Eszterházy Pál kismartoni kertje aXVII. század végén már a XVIII. századi
nagyszabású kertépítészet előhírnöke. Azt is kifejezte, hogy a török megszállás okozta törés
ellenére sem szakadt m eg a folyamatosság. A leghíresebb a „magyar Versáila”, Esterházy M ik­
lós herceg Fertődön nagy gonddal és költséggel létesített kertje hatalmas méreteivel, tavaival,
mesterséges medencéivel és szökőkútjaival a franciakért minden jellegzetességét összefoglal­
ta. Afranciakertek gyorsan elterjedtek a bécsi befolyástól magát távol tartó erdélyi nemesség körében
is. A költő Amadé László franciakertjéről aXVIII. század közepén készült metszet egy közép­
nemesi birtokközpont együttesébe illesztett ritka szép ábrázolás. A század végén a nyugat­
magyarországi elit státusszimbóluma a tájkert, a természet „esetleges és szétszórt szépségeit a
tájképi együttesbe”jól képzett tervezők és kertészek munkájával szervező angolkert. A Pestre
költözött Egyetem botanikus kertjét 1784 után az egyetem kémiai-botanikai tanszékének vezető­
je, W interl Jakab József (1739-1809) Magyarország növénytársulásait reprezentáló fajokkal
rendezte be s kiadta az első botanikuskert-jegyzéket (Index horti Botanici Universitatis Hungaricae,
quaePestini est [Pest, 1788]). Afalusi temetőkertek szigorú rendje a középkor virágszimbólumainak
emlékeit őrizte meg.
A kert „a legtisztább emberi gyönyörűség” - írta Bacon (1561-1626), s a kora újkor három
évszázadában a magyarországi kertek is a természethez fűződő gazdag képzetvilágot tükrözték.
A három évszázad magyar irodalma, Balassi, Zrínyi, Gyöngyösi, Bessenyei, Csokonai költé­
szete egyetemes gondolati gazdagságban fejezte ki a reneszánsz, majd a barokk és a felvilágoso­
dás változó világképeit, az ember és a természet szakadatlanul újraértelmezett és egymásrautalt­
ságában mégis változatlan viszonyát. A hum anizm us újdonsága volt, hogy az országot tájaival
kezdték jelképezni. A magyar királyság címerében a négy ezüst sávot egy 1502-ben keletkezett
királyi oklevél azonosította először a Duna, Tisza, Dráva és a Száva folyókkal, a kettős kereszt
talapzatául szolgáló hármas halmot aXVIII. század heraldikusai tekintették általában a Mátra,
Tátra, Fátra szimbolikus ábrázolásának. Táj és történelem egybeépült az egymást váltó generá­
ciók tudatában: ROZSNYAI Dávid aXVII. század közepén Nándorfehérvár látványában egy­
szerre csodálta természeti szépségét és „Hunyadyjó apánk” nevét felidéző történelmi neveze­
62 R. Várkonyi Á gnes

tességét. 1772-ben HELL Miksa (1720-1792) csillagász Anonymus alapján készített metszetet
a Kárpát-medence honfoglalás kori erdőségeiről, és a térkép felső sarkában ábrázolta Árpád
pajzsra emelésénekjelenetét.
Fél évszázad múltán Széchenyi úgy látta, hogy Magyarország természeti viszonyai „köztu­
domás szerint mindinkább sorvadásnak indul eleibe”.

Irodalom

(A tanulmány gondolatmenetét követő egységekben)

Pfister, Christian: B a d -H o m b u rg -birthplace o f the European Association for Environmental History.

In Environmental History Newsletter. Nr. 1. 1989; vö. Environment et história. Annales, 1974; Fehn, K.:
Wirtschaftsentwicklung und Umweltbeeinflussung (14-20Jh.). Wiesbaden, 1983; Pounds, Norm an G. J.:
Europa történetiföldrajza. Ford. Boros Attila. Szerk. Havassy Péter. Budapest, 1997; R. Várkonyi Ágnes -
Kosa László: A legfiatalabb tudomány In: Európa híres kertje. Történeti ökológiai tanulmányok Magyarország­
ról Szerk. R. Várkonyi Á. - Kosa L. Közr. Várkonyi G. Budapest, 1993, 7-23. o.
Buckle, H. Th.: History of Civilisation in England. I—II. London, 1857-1861; Bachofen, J. J.: Das
Mutterrecht. Eine Untersuchung über die Gynaikokratie der alten Welt nach ihrer religiösen und rechtlichen Natur.
Stuttgart, 1861; Versuch über die Grabensymbolik (1859). Der Bar in den Religionen des Altertums (1863). In
A mítosz és az ősi társadalom. Válogatott írások. Budapest, 1978; J. G. Frazer: The Golden Bough. Rövidített
magyar kiadás: A z Aranyág. Ford. Bodrogi T. - Bónis Gy. Budapest, 1995; P Vidal de la Blanche: Tableau
de lagéographie de la France. Paris, 1903; Febvre, L.: La Terre et Involution humaine. Paris, 1922.
Hobel, A. H.: Die historische Entwicklung des Umweltschutzes. In Gesellschaft und Politik. 1986,23-
28. o.; Jones, E. L.: The European Miracle. Environments, Economies and Geopolitics in the History ofEurope
andAsia. Cambridge, 1982; Kopacka, L: Economy o f the Czechoslovak Socialist Republic: the Historico-
Ecological Aspects and the Global Ecology Problem. In Historicka Ecologie - Historical Ecology. 1988,
321-388. o.; Sz. Jónás Ilona: Természet és technika a középkori Európában. In Európa híres kertje, 1993;
R. Várkonyi Ágnes: A történeti ökológia. In Pannon Enciklopédia, Magyarországföldje. Szerk Karátson
Dávid. Budapest, 1997.
Lowenthal, D.: George Perkins March. N ew York, 1958; Wall, D.: Green History, a reader in environmental
literaturephilosophy and politics. London, 1994; Teleki P.\A földrajzigondolat története. Budapest, 1917;Rab
János: Az etnogeobotanika - mint a történeti ökológiai segédtudomány (Szakirodalmi áttekintés és
gyergyói esettanulmány). In Európa híres kertje, 1993.
Rácz Lajos: A Kárpát-medence történeti ökológiája a kora újkor idején. In A Kárpát-medence történeti
földrajza. Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1996; A Kárpát-medence történeti ökológiája a közép­
kor és az újkor idején. In A táj változásai a honfoglalás óta a Kárpát-medencében. Szerk. Füleky György.
Gödöllő, 1997, 87-107. o.
Kristó Gyula: Történeti földrajz. In A történelemsegédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986;
R. Várkonyi Ágnes: Egy pozitivista történész a bencés rendben. - Rómer Flóris (1815-1889). In Mons
Sacer 996-1996. (Pannonhalma 1000 éve). II. Szerk. Takács Imre. A történeti tanulmányok társszerkesz­
tője Szovák K ornél-M onostori Martina. Pannonhalma, 1996,290-308. o.; uő: Az ökológiai látásmód
forrásai Hajnal István történetírásában. In Miscellaneafontiurn históriáé Europeae. Emlékkönyv H. Balázs
Éva történészprofesszor 80. születésnapjára. Szerk. Kalmár János Budapest, 1997, ELTE Bölcsészettudományi
Kar, 416-420. o.; H ajdú Zoltán: Táj és állam. A földrajzi táj és a politikai területszervezés kölcsönhatá­
sának értelmezése a két világháború közötti magyar földrajztudományban. In A táj változásai... 9-20. o.
Schua, L. R.: Wasser. Lebenselement und Umwelt. Die Geschichte des Gewasserschutzes in ihremEntwiclungs-
gang dargestellt und dokumentiert. Freiburg-M ünchen, 1981; Sz. Jónás Ilona: A vízről, középkori írások
nyomán. In R. VárkonyiAgnes Emlékkönyv. Szerk Tusor Péter. Munkatársak Thoroczkay G ábor- Rihmer
Zoltán. Budapest, 1998; Kellenbenz, Herbert: Wirtschaftsentwicklung und Umweltbeeinflussung (14-20.
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 63

Jahrhundert) Wiesbaden, 1982; Opic J .: Renaissance Origins o f the Environmental Crisi. In Environmental
Review, 11 (1987) 2-17. o.; Pfister, Christian: Fluctuations climatiqucs ct prix céréalicrs en Europe du
XVICauXXc siede. In Annales (1988) 25-53. o.
Rácz Lajos: A középkor és a koraújkor éghajlattörténctéről.dgra'rtörténeíi Szemle, 1-4 (1989); Éghaj­
lati változások a középkori és a koraújkori Európában. In Európa híres kertje, 1993; Draskóczy István:
Történeti éghajlattan. In Történeti segédtudományok, 306-315. o.
Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV-XV1I. század. A mindennapi élet struk­
túrái. Ford. Pödör László. Budapest, 1985; Walter, Francois: Környezetünk mint a történettudomány új tár­
gya. Ford. Kürti György. Liget, 3 (1990); LIajnal István: Történelem és szociológia. Századok (1939) 139.
o.; R.Várkonyi Agnes: Történeti ökológia és a művelődés históriája. In Európa híres kertje; LaRoy Laduric:
Montaillou, egy okszitánfalu életrajza (1294—1324). Ford. Jászay Gabriella. Budapest, 1997.
Csánki Dezső: Magyarország történetiföldrajza a Hunyadiak korában. I-V Budapest, 1890-1913; Györfíy
György: A z Árpád-kori Magyarország történetiföldrajza. I—III. Budapest, 1963, 1977, 1987; Frisnyák Sán­
dor: Magyarország történetiföldrajza. Budapest, 1992; Bak Borbála-Izsák Éva: Történeti földrajz. InPűrt-
non Enciklopédia, 1997; Bak Borbála: Magyarország történeti topográfiája. Budapest, 1997.
Somogyi Sándor: A honfoglalás földrajzi környezete. Magyar Tudomány, 11 (1988); uő: Flazánk víz­
rajza a honfoglalás idején és változásainak tájrajzi vonatkozásai. In A táj változásai, 1997; Györffy György
-Z ó ly o m i Bálint: A Kárpát-medence és Etelköz képe egy évezreddel ezelőtt. In Kovács L. (szerk.): Hon­
foglalás és régézet. Budapest, 1994; Gcrzanics Annamária: Tájhasználati sajátosságok a magyarok Kárpát-
medencében történő megtelepedésének folyamatában. I n d táj változásai, 1997; Kaán Károly: Erdők és
vizek az Alföld kérdésében. Budapest, 1939; Bartha Dénes: Hungarian Forestfrom the Point of View of
Environmental History. Hungarian Agricultural Research, 1995, 4. o.; uő: Erdőterület csökkenések, fafaj
változások a Kárpát-medencében. In Táj és történelem, i. m.
Szabó István: A magyarság életrajza. Budapest, 1941. Reprint 1991; Éry Kinga: Újabb összehasonlító
vizsgálatok a Kárpát-medence 6-12. századi népességének embertanához. Veszprém, 1982; Solymosi László:
Az Ernust-féle számadáskönyv és a középkorvégi népcsségszám. Történelmi Szemle, 38 (1985) Fügedi
Erik: A középkori Magyarország történeti demográfiája. Budapest, 1992; Kubinyi András: Egy H ont megyei
mezővárosiasodó falu népessége a középkor végén. Studia Miskolcziensia, I. Miskolc, 1994.
Mendöl Tibor: Általános településföldrajz. Budapest, 1963; Bolla Ilona: A jobbágytelek kialakulásának
kérdéséhez. Ann. Univ. Scicnc. Budapest, Sect. Hist. III. 1961; Szabó István: A falurendszer kialakulása
Magyarországon (10-15. század). Budapest, 1966; Maksay Ferenc: A magyarfalu középkori településrendje.
Budapest, 1971; Gerics József - Ladányi Erzsébet: A magyarországi birtokjog kérdései a középkorban.
Levéltári Szemle, 41 (1991); Ladányi Erzsébet: Irányzatok, kérdésfeltevések a középkor városának kutatá­
sában. In Perlekedő évszázadok. Für Lajos Emlékkönyv. Szerk. H orn Ildikó. Budapest, 1993, ELTE BTK
Középkori és K oraújkori Magyar Történeti Tanszék; Pálóczy Horváth András: A középkori települése­
ink kutatása és a környezeti régészet. In Táj és történelem, i. m.
Wenzel Gusztáv: Magyarország mezőgazdaságának története. Budapest, 1887; Bclénycsy Márta: A föld­
művelés Magyarországon a 14. században. Századok, 90 (1956); Pach Zs. Pál: Nyugat-európai és magyar-
országi agrárfejlődés a 15-17. században. Budapest, 1963; Szabó István: A magyar mezőgazdaság élete a 14.
századtól az 1530-as évekig. Budapest, 1975; Égető Melinda: Középkori szőlőművelésünk történetéhez.
Ethnographia (1980); Solymosi László: A szőlő utáni adózás első korszaka. Agrártörténeti Szemle, 32 (1990);
Csorna Zsigmond: A középkori magyarországi szőlőhegyek arculatának kialakulása és a szőlő- borter­
melés kettős gyökere. In A táj változásai, 1997; Andrásfalvy Bertalan: A magyarsággyümölcsészete. D ok­
tori disszertáció; Sz. Jónás Ilona: Középkori gyümölcskertek. In Táj és történelem, i. m.; Csőre Pál: A
magyarországi erdőgazdálkodás története. Középkor. Budapest, 1980; uő: A magyar vadászat története. Buda­
pest, 1994; Paládi-Kovács Attila: A magyarországi állattartó kultúra korszakai; Bertényi Iván: A környező
táj állatvilágának megjelenése a középkori magyar címerekben. In Táj és történelem, i. m.; Hajnal István:
Agépkorszak kialakulása (1944). Technika és művelődés. Tanulmányok. Válogatta, sajtó alá rendezte, a be­
vezető tanulmányt, ajegyzeteket és az összekötő szövegeket írta Glatz Ferenc. Budapest, 1993; Balassa
Iván: A z eke és a szántás története Magyarországon. Budapest, 1973; Bertényi Iván: Magyarország nem zet­
közi helyzete a tatárjárás után. In Linger Mátyás emlékkönyv. Szerk. E. Kovács Péter - Kalmár János - V
64 R. Várkonyi Ágnes

M olnár László. Budapest, 1991; Szűcs Jenő: A z utolsóÁrpádok. A kötetet sajtó alá rendezte, a bevezetőt
és a jegyzeteket írta Engel Pál. Budapest, 1993,177-184. o.
Glaser Lajos: Az Alföld régi vízrajza és települései. Földrajzi Közlemények, LXVII (1939); Andrásfalvy
Bertalan: A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi gazdálkodása és vízhasználatai a szabályozások
előtt. Budapest, 1973; uő: Duna-mente népének ártérigazdálkodása Tolna és Baranya megyében az ártnentesítés
befejezéséig. Szekszárd, 1975.
Paulinyi Oszkár: A sórcgále kialakulása Magyarországon. Századok, 58 (1924); A vállalkozás kezdeti
formái afeudális kori nemesére bányászatban. Budapest, 1966.
H oppál M ihály-Istvánovics M árton (szerk.): Mítosz és történelem. Budapest, 1978; Bertényi Iván: A
környező táj állatvilágának megjelenése a középkori magyar címerekben. In Táj éstörténelem, i. m.; Vizkelcty
András: A kert a középkori irodalomban. Pannonhalmi Szemle, III/2 (1995).
Rácz Lajos: Éghajlatingadozások a Kárpát-medencében 1540-1779 között. Egy történeti ökológiai modell
alapvonalai. Doktori disszertáció. Szeged, 1989; A Kárpát-medence éghajlattörténete a kora újkor idején (1490-
1800). Kecskemét, 1993.
Dávid Zoltán: A házak száma és a népesség XVI-XVIII. századi forrásainkban. Történeti Statisztikai
Közlemények, III—IV (1958); Dányi Dezső - Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás (1784—
1787). Budapest, 1960; Dávid Géza: A simontomyai szandzsák a 16. században. Budapest, 1982; Ágoston
Gábor: Demográfiai és etnikai viszonyok a 16. századi Magyarországon, In A Kárpát-medence etnikai és
demográfiai viszonyai a honfoglalástól a török kiűzéséig. Szerk. Font Márta. Pécs, 1998; T. Mercy Klára:
D unántúl népei a reformkor küszöbén egy hadm érnök szemével. In Európa vonzásában. Emlékkönyv
Kosáry Domokos 80. születésnapjára. Szerk. Glatz Ferenc. Budapest, 1993.
Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. I—II. Budapest, 1990; Gccsényi
Lajos: A 16-17. századi magyarországi városfejlődés kérdéséhez. In UngerMátyás Emlékkönyv, 1991; Szakály
Ferenc: Magyar birtokadományozás a török hódoltságban. In Európa vonzásában, 1993.
Teleki Pál véleményét idézi Makkai László, in Magyarország története. Főszerk. Pach Zs. Pál. III./2. köt.
Budapest, 1985; R. Várkonyi Ágnes: Környezet és végvár (Végvárrendszer történeti ökológiai kérdései a
16-17. századi Magyarországon); Végvárak és régiók a XVI-XVII. században. Szerk. Petercsák Tivadar -
Szabó Jolán. Eger, 1993. StudiaAgrensia, 14. 7-28. o.; Kclenikjózsef: A kanizsai védelmi övezet és termé­
szetföldrajzi adottságai aXVI. század 70-es éveinek végén. Végvár és környezet. Szerk. Petercsák Tivadar
- P e tő Ernő. Eher, 1995. Studia Agriensia, 15 (1995) 163-174. o.; Ihring Dénes: A magyar vízszabályozás
története. Budapest, 1973; Takáts Sándor: A Dunai hajózás a XVI-XVII. században. Magyar Gazdaságtör­
téneti Szemle, 7 (1900); Petrovic, Nikola: Hajózás ésgazdálkodás a Közép-Duna-medencében a merkantiliz­
mus korában. A Duna-Tisza-csatoma építése ésfáradozások a Közép-Duna-medence és az Adriai-tenger össze­
köttetésére a XVIII. század végén. Beograd-Novi Sad, 1982, Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadé­
mia Történelm i Intézet; Károlyi Zsigmond - N em es Gerzson: Szolnok és a Közép-Tiszavidék vízügyi
múltja. I. A z ősi ártérigazdálkodás és a vízügyi munkálatok kezdetei. Budapest, 1975; Gellén Zsolt: A Felső-
Rábavidék környezete a XVII. században; Soós Kálmán: „Az kirohanó Tiszának árja”- Árvízvédelem a Tisza
mentén Ung, Szabolcs és Zemplém megyék találkozásánál a XVIII. században. M indkettő in Dunka S. -
Fejér L. - Vágás l.:A verejtékes honfoglalás. A Tisza-szabályozás története. Budapest, 1996. Vö. R. Várkonyi
Ágnes: A kultúra „kettős spirálja”. Liget, 3 (1999).
Magyar Eszter: A feudalizmuskori erdőgazdálkodás az alsó-magyarországi bányavárosokban (1255-1747).
Budapest, 1983; Hcckcnast Gusztáv: Magyarország vasércbányászata és vastermelése 1526-tól a 18. század
végéig. Miskolc, 1988; Petercsák Tivadar: Az erdő az Északi-középhegység paraszti gazdálkodásában (XVI-
II-XX. század). Debrecen, 1992; Kincses Katalin: „Magas, szálas erdőség”; Orosz Sándor: Erdőgazdálkodás
Erdélyben. Mindkét tanulmány Táj és történelem, i. m. Praznovszky Mihály: Mocsáry Antal huszonhárom
kérdése. Köszöntés. Szerk. Szvircsek Ferenc. Salgótarján, 1998; Cs. Sebestyén Kálmán \A Salgótarján körüli
erdők, uo.
Wellmann Imre: A magyar mezőgazdaság a XVIII. században. Budapest, 1979; Búza János: „Pusztán
hagyott” puszták a XVII. század második felében. In Ünnepi tanulmányok Sinkovics István 70. születés­
napjára. Szerk. Bertényi Iván. Budapest, 1980, Eötvös Lóránd Tudományegyetem; Péch Antal bánya­
igazgatósági anyaggyűjtéséből vö. Várkonyi Ágnes: „Folyóvizünk, amelyből élü n k ...” (Történeti öko­
 TÖRTÉNETI ÖKOLÓGIA 65

lógia). Valóság, 32 (1989) és in Pelikán afiaival. Budapest, 1992, Liget Alapítvány; PálffyGéza: A főkapi­
tányi hadiipari műhely kiépülése Kassán és nyersanyagellátó forrásai. In Végvár és régió, 195-197. o.;
Im rch István: A természeti környezet oltalmazása a székely rendtartásokban. Európa híres kertje, 1993.
Sugár István: Az egri gyógyfürdő és fürdőkultúra története. Orvostörténeti Közlemények, 34 (1964);
Várkonyi Gábor: Hévizek cs fürdők a 17. századi Magyarországon. In Európa híres kertje, 105-121. o.;
Takáts László: Hadigondozás a Rákóczi-szabadságharc idején. Honvédorvos, XXIII. évf 4 (1971).
Kádár Zoltán - Prisztcr Szaniszló: Az élővilág megismerésének kezdetei hazánkban. Budapest, 1992;
Hídvégi Máté: Füveskönyvek. In Tenyeremre rajzoltalak. Budapest, 1998; R. Várkonyi Ágnes: Bél M á­
tyást olvasva: Közép-Európa esélyeiről. In Europica varietas - Hungarica varietas. Budapest, 1994.
Rapaics Raymund: Magyar kertek. Kertművészet Magyarországon. Budapest, é. n. (1940); Kertművészet
a régi magyar kertészetifolyóiratokban, 1857-1944. Repertórium. Összeállította Alföldi Gábor - Zolnai
Dóra. Budapest, 1997; S. Lauter Éva: Főúri kertekés reprezentáció a 17. században. ín Európa híres kertje,
1993; Stirling János: Magyar reneszánsz kertművészet a XVI-XVII. században. Budapest, 1996; Jósvainé
Dankó Katalin: Patak kertjei. In R. Várkonyi Agnes Emlékkönyv, 1998; Zádor Anna: Az angol kert M a­
gyarországon. Építés-építészettudomány. V köt. 1-2. sz.; Ő rsi Károly: Királyi kastély a tájban. In A táj
változásai, 1997; Galavics Géza: A költő Amadé László kertje. In R. Várkonyi Emlékkönyv, 1998; Kunt
Ernő: A temetők népművészete. Budapest, 1983.
Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Budapest, 1980; Bertényi Iván: Kis
magyar címertan. Budapest, 1983; Vörös Imre: Természetszemlélet afelvilágosodás kori magyar irodalomban.
Budapest, 1991; Kosa László: Természeti környezet és a tájat alakító ember. Liget, 1 (1991);Erdősi Péter:
Reneszánsz természetfelfogás és udvari kultúra. In Táj és történelem, i. m.; R. Várkonyi Ágnes: Látvány
cs gondolat. Zrínyi Syrena kötetének természetszimbólumaihoz. Zádor Anna kilencvenedik születés­
napjára. Művészettörténeti Értesítő, 43 (1994) 1-2.; Táj m int világkép (Létélmény: a téli táj). In A tűzvész
tanúi. 1995, Liget M űhely Alapítvány; Herczeg Ágnes: A reneszánsz természetszemlélet és a tájkép
Magyarországon. In A táj változásai, 1997; Konkolyné Gyúró Éva: A táj eszméje. A tájszemlélet tükrö­
ződése a költészetben. In A táj változásai, 1997.
 Bab Borbála

TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ

A történeti földrajz elméleti kérdéseivel foglalkozó kutatók a XX. század eleje óta - legyenek
akár történészek, akár geográfusok - a tudományág kutatási területéről, feladatairól, fogalmá­
ról szólva a meghatározás nehézségeit, ellentmondásait, a feladatok tisztázatlanságait hangoz­
tatják. A magyar szakirodalom napjainkban is kitér a történeti földrajz kutatási területeinek
különböző értelmezésére, értelmezési gondjaira. A kutatásra hivatottak körének kijelölésekor,
a szakkérdéseknek történészek és földrajztudósok közötti megosztásakor, az egyik, illetve a
másik csoport feladatai elhatárolásakor több alkalommal is egymásnak ellentmondó vélem é­
nyeket jelentettek, jelentetnek meg. A geográfusok hosszú évtizedeken keresztül a történeti
földrajz önállóságát is kétségbe vonták. Tárgyának behatárolásakor pedig vagy a földrajztudósok
saját koruk földrajzi kutatásáról vallott nézeteiket vetítették a múltba, vagy az „eredeti szerző”
nevét gyakran meg sem említve - olykor változatlan formában, olykor némi stilisztikai m ódo­
sítással - lényegében újra és újra a Gyötfy György által megfogalmazottaknak adtak hangot.
A felsorolt nehézségek az első pillanatban érthetetlennek tűnhetnek. A tudományos igényű,
a forrásgyűjtésen, a forráskritikán alapuló történetírás megjelenésétől kezdve ugyanis a törté­
neti események, a m últ jelenségei egyik rendező elvének, a térnek ismeretét az alapvető tájé­
kozottságok között tartották számon.
Petavius, aXVI. század végén, aXVII. század első felében élt híres jezsuita hittudós és krono-
lógus igen szemléletes képpel arra utalt, hogy „a történelemnek két szeme van - az idő és a
tér”. B. Hederich 1711-ben a kor felfogásának megfelelően a történelem három tényezőjét, az
időt, a helyet és az embert, illetve az említettekkel kapcsolatos történeti segédtudományokat,
azaz a kronológiát, a geográfiát és a genealógiát mint a legjelentősebbeket tárgyalta. Bél Mátyás
forráskiadványának, az Adparatusnsk 1735-ben megjelentetett előszavában is a tér és az idő fon­
tosságára utalva indokolta a közölt források sorrendjét: „Azt láttam pedig a leghelyesebbnek,
ha először Oláh Miklós Hungáriáéit nyújtom át, hogy e terület [azaz Magyarország] jellegével
előbb legyen tisztában az olvasó, mint hogy rászánná magát az itteni események megismerésé­
re. .. .Mert úgy áll a dolog az egész történelemmel, hogy a földrajz és a kronológia fénye nélkül
vak vagy legalábbis vakoskodik.”
Mivel a történeti események, valamint a „hely”, a „tér” kapcsolatának fontossága, az erre
vonatkozó kérdések történeti segédtudomány keretei között való vizsgálata már aXVTII. szá­
zad első felére egyértelművé vált, a máig tartó vitás kérdések, az ellentmondások okát nyilván­
valóan egyéb körülményekben kell keresni.
A tisztázatlanságnak, az olykor zavaros fogalomhasználatnak egyik oka lehet az, ha a történe­
ti események térben való elhelyezését, a lokalizálást - tévesen - már történeti földrajznak
minősítik. A másik ok azzal a felismeréssel állhat kapcsolatban, amely a XIX. század geográfu­
sainak, történészeinek álláspontjaként fogalmazódott meg. A felismerés képviselői a term é­
szeti körülményeknek az egyes népekre, azok életére, történelmére gyakorolt hatását hangsú­
lyozták. Az utóbbi szempont szerinti megközelítés esetén a szerzők a földrajzi viszonyok tár­
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 67

gyalását vagy a történeti eseményektől elszigetelten végzik, vagy egy térhez szorosabban kötő­
dőjelenség történetével foglalkoznak. így valójában sokkal inkább vagy két tudománynak, az
önálló történelemnek és az önálló földrajznak egymásmellettiségéről, vagy egy történeti szak­
kérdés feldolgozásáról beszélhetünk, mintsem a saját kutatási feladatokat, célokat maga elé
tűző történeti földrajzról. Végül a meghatározással kapcsolatos nehézségek oka a történeti
földrajz interdiszciplinaritásából és tárgyának viszonylag bizonytalanul, lassan kialakult meg­
határozásából is fakad.

TÖRTÉNELEM A „FÖLDRAJZ FÉNYÉBEN"

Azt a mára közhelyszerű megállapítást, hogy nem elegendő a történeti események időpontjá­
val tisztában lenni, hanem azok helyét is ismerni kell, elméleti szinten a történettudomány
kialakulásához köthetjük. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az elmélet megjelenése előtt
a „gyakorlatban”, azaz a ma történeti forrásként használt, ránk maradt dokumentumokban a
szerzők ne szóltak volna például egy nép viselt dolgaival vagy akár az egész világ eseményeivel
kapcsolatban arról, hogy azok hol történtek. Elég a történeti földrajz szempontjából az Árpád­
kor egyik igen becses forrására, Anonymus Gettójára gondolni, amelyből szemléletes képet kap­
hatunk a Kárpát-medencéről a honfoglalás történetének elbeszélése háttereként. Annak tisz­
tázása természetesen, hogy az ismertetett földrajzi viszonyok melyik korra érvényesek, már a
forráskritika feladata. Szükség esetén az oklevelet, az iratot lejegyzők is kitértek arra, hogy
akár ajogügyletek, akár a mindennapok eseményei milyen földrajzi helyeket érintettek, illet­
ve hogy hol játszódtak. Ezeket a dokumentumokat a történeti földrajzi kutatások napjainkban
a természeti viszonyok, a társadalom és a gazdaság megismeréséhez forrásként használják.
Az írott források mellett a Magyarországot ábrázoló térképeknek már a „műfaja” is kínálta
azt, hogy a szerzők bemutassák, a korban bizonyos, fontosnak ítélt történeti események hol
játszódtak. A térképek készítői külön jelek alkalmazásával gyakran ábrázolták elsősorban a
fontosabb hadi események helyét, még olyan esetekben is, ha „mappájuk” elsődlegesen nem
ebből a célból készült. A csaták már feltűnnek Magyarország első térképén is. A Lázár deák
nevével jelzett lapon szöveges leírás és az ütközet ábrázolása mutatja be a mohácsi csatát, vala­
m int Galambóc és Szendrő ostromát. A háborús eseményekre a kivont kard mellett feltünte­
tett évszám hívja fel a figyelmet az országról 1689-ben készült, az utazók megsegítésére szol­
gáló első „zsebatlaszban”, a Parvus atlas Hungariae-ban. De szerepel utalás két keresztbe fektetett
kard melletti évszámmal a török alóli felszabadító háborúk eseményeire még a XIX. század
elején is, LipszkyJános térképén.
A XVIII. század második felében és a XIX. század elején megjelennek a történelmi térké­
pek, az első hat Tomka-SzászkyJános történeti földrajzi munkája mellékleteként, majd Hell
Miksánál Anonymus adatainak térképi ábrázolásaként.
A történelem eseményeinek helyhez kötése, történjen kellő topográfiai ismeretek alapján
szövegesen, a kartográfia eszközeivel vagy a kettő együttes alkalmazásával, még nem meríti ki
a történeti földrajz fogalmát. A topográfiai jártasság, a történeti események színhelyeinek kellő
ismerete a történész számára azonban nemcsak a múltról alkotott teljesebb kép kialakítását
teszi lehetővé, hanem elengedhetetlen eszközt is jelent az igényes történeti földrajzi munka
során a szükséges térképi rekonstrukció elkészítésénél.
68 Bak Borbála

A FÖLDRAJZI KÖRNYEZET ÉS A TÖRTÉNETI ESEMÉNYEK

A történeti földrajzról szólva nem ritkán említik azt a hatást, amelyet a természeti környezet
gyakorol akár egy kisebb, akár egy nagyobb népcsoport napi életére vagy egy ország politikai
helyzetére. A geográfiai adottságok befolyásoló jellegével foglalkozó m unkák egy része két­
ségtelenül közel áll a történeti földrajzzal foglalkozók feldolgozásaihoz, illetve a történeti
földrajz sem tekinthet el tárgya egy-egy kérdésénél a környezeti hatások figyelembevételétől.
E nnek következtében a földrajzi környezet és a múlt jelenségei kapcsolatával foglalkozó ku­
tatások esetében könnyen alakul ki fogalmi bizonytalanság és zavar, mint ahogyan azt a topog­
ráfiánál az előzőekben láttuk.
Az elhatárolás ez esetben nehezebb, mert minden alkalommal mérlegelni kell azt az olykor
a szerzők által sem kellően tisztázott kérdést, hogy a kutatás mennyiben minősíthető a már
önállóvá vált történeti földrajz feladatai megoldásának. A földrajzi környezet meghatározó
voltának hangsúlyozása, a történeti feldolgozásokban olvasható tárgyalásának mélysége, de még
a történeti munkán belüli helye, szerepe is befolyásolja a megítélést. A természet hatásának
jelentőségéről vallott nézetek mind a földrajz-, mind a történettudományban szélsőséges vé­
leményeket is eredményeztek, és a geográfiai fatalistáktól a földrajzi környezet hatását elha-
nyagolókig vagy az azt elhallgatókig különböző árnyalatokjöttek létre.
A természet és a történelem kölcsönhatásáról szóló első rendszeres összefoglalást 1817-ben
K. Ritter adta közre. Munkájában kifejtette, hogy „a természetnek a népekre gyakorolt hatása
elismert tény, és minden idők óta a népek, államok és az emberiség történetének kutatásában
jelentősége volt. [...] A természet mindenütt csak lassan hat és sokkal inkább elrejtve, mint
észrevehetően... Viszonyai és befolyásai m indenütt mélyebbek, m int amilyennek látszanak,
és egyszerűbbek, m int ahogyan első sokféleségükben hinnénk. Csodálatosan messze terjed­
nek és sokfélék következményeikben.”
Ezekben a nézetekben száz évvel később A. Hettner elsősorban azt találta üdvözlendőnek,
hogy a száraz államismeret helyébe a tájak természetét állítják. Teleki Pál 1917-ben ugyan utalt
arra, hogy K Ri/íer nézetei a geográfiai fatalizmus kiindulópontjául szolgálhattak, de érdeme­
ként emelte ki, hogy a felfogás a természet lassú, m indenütt meglevő befolyását hangsúlyozza
azzal a korábbi nézettel szemben, amely a földrajzi hatást csak a rendkívüli eseményeknél te­
kintette fontosnak. Teleki úgy gondolta, hogy 1817 után a történészek többé nem hagyhatják
figyelmen kívül m unkájuk során a földrajzi elvet.
A földrajz és a történelem kapcsolatáról a geográfusok természetesen a későbbiekben is ál­
lást foglaltak. A társadalomföldrajzi kutatásokban meghatározó szerepet játszott és a földrajzi
determinizmusig eljutott F. Ratzel elsősorban a statisztikai, a demográfiai számsorokból az
embernek a Földön való elterjedésére vont le következtetéseket. A természet jelenségei által
befolyásolt, meghatározó alapelvnek az elterjedést tekintette, és nemcsak a tényeket, hanem az
eszméket is lokalizálni igyekezett. Az emberföldrajz terén F. Richthofen elsősorban a települési
és a közlekedési földrajz kérdései felé fordult. A demográfia mellett foglalkozott az antropo­
lógiával, az állatok és az emberek vándorlásával is.
A francia földrajztudományban P. Vidal de La Blache a történelem és a földrajz kapcsolatát ta­
nulmányozva a tájban érvényesülő egyre több tényező összességét tekintette lényegesnek.
Véleménye szerint a földrajz az „összes faktorok együtthatásából építi fel a történelmi esemé­
nyek környezetét”. Ezeknek a „faktoroknak” a sorában a terep, a helyszín, a víz, a növényzet és
az időben utolsóként megjelenő ember együttes fontosságát hangsúlyozta. Az általa felsorolta­
kat tanítványa,/. Brunhes tovább finomítva kiegészítette a tér, a távolság és a szintkülönbség
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 69

befolyásoló hatásával. Igyjutott el az emberföldrajz általa megfogalmazott két alapelvéhez, a

„változatosság a térben” és „változékonyság az időben” gondolatához.
A geográfusok által megfogalmazott elvek a történettudományban fokozatosan nyertek tért,
és a kutató történész személyétől meghatározottan, a kutatás területeitől függő mértékben,
eltérő módon és mélységben hatottak. A földrajzi szempontok szakirodalmunkban napjainkig
is jó esetben az összefoglaló munkák „bevezető fejezeteként” vagy csak egyes témák tárgyalá­
sakor, mintegy keretkéntjelennek meg.
A természeti viszonyok ismertetésének „bevezető” szerepet Magyarországon először 1878-
ban Salamon Ferenc Budapest történetének feldolgozásakor szánt.
A két világháború között megjelent, Domanovszky Sándor szerkesztette Magyar művelődéstör­
ténetben nem a kötetek élén, hanem a településformák, a települési rend történetét feldolgo­
zó fejezetekben találjuk a földrajzi viszonyok ismertetését. A szerzők ebben a munkában a ta­
nulm ányok címében jelzettnél többre, a vizsgált korszak tájrekonstrukciójára is vállalkoztak.
Az 1970-es, 80-as évek nagy összefoglalásában, az úgynevezett „tízkötetes akadémiai M a­
gyarország története” első kötetében - a Salamon Ferenc által alkalmazott megoldás mintáj ára -
az őshaza földrajzi viszonyainak, majd a Kárpát-medence honfoglalás körüli időszakának re­
konstruált természeti képe bemutatása után a történeti kérdések tárgyalására kerül sor. A kö­
vetkező kötetekben azonban esetlegessé válik, hogy hol és milyen más kérdéssel kapcsolatban
találjuk egy-egy korszak természeti viszonyainak és a történeti események kölcsönhatásának
tárgyalását. Találkozhatunk például egy fejezeten belül a török kor emberföldrajzának, a né­
pesség etnikai összetételének, a demográfiai változások, a gazdaságföldrajz jellemzőinek be­
mutatásával. A felsorolt „szempontok” a későbbiekben vagy együtt, vagy önállóan, olykor a
településhálózat térbeli megoszlásának vagy a közlekedési földrajz kérdéseinek tárgyalása so­
rán kerülnek előadásra. Az említett témakörök azonban nem m erítik ki a történeti földrajz
fogalmát. Az egyes fejezetek sokkal inkább a geográfia egy-egy szakágának történeti szempon­
tú megközelítését nyújtják, vagy olyan történeti kérdéseket tárgyalnak, amelyek a közvetlen
földrajzi környezetre utalás nélkül nem lennének érthetőek.

A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ KIALAKULÁSA. ÖNÁLLÓ TUDOMÁNYÁGGÁ VÁLÁSA

A történeti földrajzzal kapcsolatban felmerülő bizonytalanság, véleménykülönbség harmadik

oka a geográfia egyes speciális kutatási területei elkülönülésének és a történeti földrajz önálló
tudományággá válásának folyamatában rejlik. Magának a földrajznak az önállósodása, egyetemi
oktatásának kialakulása Európában csak a XIX. század végétől számítható, és a geográfia termé­
szettudományok, illetve társadalomtudományok közé sorolása a XX. század elején is vita tár­
gya volt. Magyarországon a X IX század második felére tehető a mai értelemben vett földrajz­
tudománymegjelenése. 1870-ben kezdte meg ugyanis a HunfalvyJános vezetésével megszerve­
zett első egyetemi földrajzi tanszékünk működését. A speciális kutatási területek kialakulását
jól jellem zi, hogy például a gazdaságföldrajzról, annak későbbi magyarországi megteremtője,
Teleki Pál az 1917-benAföldrajzigondolat története címmel közreadott akadémiai székfoglalójában
még a következőket írja: hogy „mi is az a gazdasági földrajz... azt még senki sem tudja”.
Ugyanebben a munkájában Teleki a történeti földrajzról aztjegyzi meg, hogy „a történeti föld­
rajz - amelynek tárgya sokkal kevésbé áll az érdeklődés előterében, m int a gazdaságié -, tisztán
tudományos körökre szorítkozott. Kifejlődésében még hátrább van a gazdaságinál.” Kutatási
területével kapcsolatban pedig S. Günther, A. HettnerésK. Kretschmer XX. század elején vallott
70 Bak Borbála

nézeteihez hasonlóan azt hangsúlyozza, hogy „középhelyet foglal el a történelem és a földrajz

között”.
Ez a „középhely” máig megosztja a történeti földrajzzal foglalkozó kutatókat abban a kér­
désben, hogy művelői a földrajztudományban isjártas történészek legyenek-e, vagy pedig föld­
rajztudósok. A történeti földrajz kutatását történészek feladatának gondolta például a X K század
második felében nagy hatást elért francia E. Recluse és a főként a XX. század első harmadában
m űködött német A Hettner, illetve Magyarországon Gyötffy György. A történészekkel szemben
a történeti földrajzi kutatásokat a geográfusok feladatának tekintette Teleki Pál, és tekintik nap­
jainkban Somogyi Sándor és Frisnyák Sándor. Hazai történeti földrajzunk eredményeit, teendőit
számba véve 1938-ban Bulla Béla ésMendöl Tibor a kutatások bizonyos, elsősorban adatgyűjtő és
adatfeltáró kérdéseit a történészekre, míg másokat, főként az adatok földrajzi szempontú érté­
kelését a geográfusokra gondolták bízni.
A történeti földrajz önálló tudományágként való felfogását a XX. század magyar geográfusai,
így például Bulla Béla, Fodor Ferenc, Mendöl Tibor és Teleki Pál elutasították, és azt a társadalom-,
valamint a gazdaságföldrajz részének tekintették. Fodor Ferenc ugyan a modern földrajzi kutatá­
sokban nélkülözhetetlennek tartotta a történeti földrajzot, ez azonban szerinte „mindig csak
egy fejezete lehet valamely táj leíró földrajzának”. A felfogást Somogyi Sándor 1988-ban kifejtett
véleménye módosította, mely szerint a történeti földrajz önálló tudományágnak tekintendő.

A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ TÁRGYA

A történeti földrajz tárgyát meghatározó kutatók közül a geográfusok véleményét természete­

sen meghatározza saját koruk földrajzi viszonyainak vizsgálatára vonatkozó felfogásuk, ame­
lyet a történeti földrajzról szólva rendszerint a múltba vetítenek. így például Teleki Pál 1917-
ben a kérdésről kifejti, hogy „a történeti földrajznak... az egyes tájak és országok... elmúlt
időkben való földrajzi képét kellene rekonstruálnia - olyanformán, am int a földrajz maga a
Földnekjelen képét adja, fejlődéséből magyarázva”. A táj leírását a földrajz a „tájfaktoroknak
leírása és értékelése” alapján adja. A történeti földrajz akkor jár el helyesen, ha a múltjelensé-
geit minden vonatkozásukkal be tudja állítani a természetes környezetbe, és ehhez „minél több
faktort, minél több jelenséget a táj életével” össze tud kapcsolni.
1938-ban Bulla Béla a történeti földrajzról szóló elméleti alapvetésében a geográfia húsz év­
vel későbbi álláspontját képviselve annak feladatát a földfelszín szintetikus magyarázatában, a
táj, a kultúrtáj korbeli állapotának hű leírásában jelöli meg. Ennek megfelelően a történeti földrajz
feladata megalkotni az elm últ korok kultúrtájainak szintetikus magyarázó képét, amelynek
középpontjába a települések változását kell majd állítani. Mendöl Tibor-Teleki véleményéhez
hasonlóan - ugyancsak az elm últ korok tájváltozásait, az egykori „tájállapot rekonstruálását”
tekintette a történeti földrajzos munkája lényegének.
1988-ban Somogyi Sándor a történeti földrajzon belül a természetföldrajz jelentőségét hang­
súlyozta. A történeti földrajzot olyan tudományágként határozta meg, amely „a táj egykori álla­
potáról ad hű és megbízható, a tájalkotó tényezők időben és térben változó kapcsolatának fel­
ismerésén és magyarázatán alapuló leírást”. Frisnyák Sándor napjainkban a történeti földrajz „tér­
beli keretét” (város, vármegye, régió stb.) és „időkeresztmetszeteinek témaköreit” (például az
etnikumok tagozódása, az infrastruktúra stb.) tartja feltárandónak és földrajzi szintézisbe fog-
lalandónak.
A földrajzról szóló, P. Vidal de La Blache 1908-ban megfogalmazott véleménye szerint a föld­
rajzos közvetlenül megfigyeli a természetet, és ennek alapján „a tájak magyarázata, interpretá­
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 71

ciója egyike legfőbb feladatainak”. Az elmúlt korok „tájállapotának” bemutatását, interpretáci­

óját - akár a tájalkotó természetföldrajzi elemek együttesére, akár a kultúrtájra gondolunk—a
közvetlen megfigyelés nem teszi lehetővé.
Az ebből adódó nehézségre és a földrajztudósok, valamint a történészek együttműködésé­
nek szükségességére a geográfusok közül Mendöl Tibor hívta fel a figyelmet, amikor a történeti
források földrajzos ismeretekkel, de a történészek által alkalmazott módszerekkel történő
„megszólaltatására” utalt. Az általa kidolgozott munkaprogram első lépéseként a történeti for­
rásokat - amelyeket esetleg publikálni sem szükséges —adattárban kívánta összegyűjteni. Ez
szolgált volna alapjául a topográfiai rekonstrukciónak, amelynek elkészítése az egykori vízraj­
zot, a természetes növénytakarót, az utakat, a lakott helyeket (telepeket), a művelt földek hely­
zetét rögzítette volna. A topográfiai adatokat térképekre szándékozta vetíteni. A munkának
ebben a második szakaszában Mendöl Tibor a különböző szakterületek képviselőinek együtt­
működését, a legváltozatosabb kutatómódszerek alkalmazását tartotta szükségesnek. Programja
végső lépéseként következett volna a táj múltbeli állapotának magyarázó leírása, amelyet föld­
rajzos feladatként, a történészek számára kisebb érdeklődésre számot tartó munkának ítélt. Az
együttműködésen alapuló, 1938-ban megfogalmazott, nagyszabású munkaprogram nem való­
sult meg, és jelenleg is külön szálakon folynak a történeti földrajzi kutatások.
A történészek, ha a történeti földrajz fogalmának meghatározását érintik vagy történeti föld­
rajzi m unkát készítenek, a földrajztudósok többségével ellentétben a feladatok, a témakör
behatárolása során központi helyen a történeti források szerepével, a források koronként vál­
tozó körének jelentőségével, a különféle forrástípusok segítségével nyerhető eltérő ismere­
tekkel foglalkoznak. Gyötffy György volt az, aki 1945 után történészként a történeti földrajz tár­
gyát és elméleti kérdéseit is tárgyalta. A z Árpád-kori Magyarország történetifóldrajza című nagyszabású
munkája I. kötetének előszavában a történeti földrajz tárgyát olyan módon határozta meg, hogy
azt a történészek, a geográfusok egy jelentős része ma is elfogadja. Véleménye szerint a tör­
téneti földrajz tárgya „egy terület adott történeti korban fennállott természeti, gazdasági és tár­
sadalmi viszonyainak földrajzi szempontból rendszerezett leírása történeti források alapján”.
A gyakorlati munka során Gyötffy a vizsgált terület alapegységeként a vármegyét választotta.
A megyei monográfiák, a megyetörténeti kutatások helyett Teleki a század elején a történelmi
nevű, táji jellem zők alapján elnevezett földrajzi tájak, organikus egységek vizsgálatát gondolta
fontosnak. Gyötffy György választása azonban egyrészt indokolható azzal, hogy az általa kutatott
korszakban, az Árpád-korban a királyi vármegye megalakulása, majd nemesi vármegyévé szer­
veződése történeti szempontból kétségtelenül az egyik alapvető kérdés volt, másrészt m un­
kája végcéljának a vármegyék történeti földrajzából összeállítható, az egész ország területére
vonatkozó történeti földrajzi összefoglalás megírását tekintette. A megyék sorrendjét követő
feldolgozás Gyötffy Györgynek azt a célkitűzését is segíti, miszerint a szerző olyan kézikönyvet
kívánt készíteni, amelyet a földrajzkutatók mellett a nyelvészek, a néprajzosok, a régészek, a
művészettörténészek és a helytörténészek is könnyen tudnak kezelni, mindennapi munká­
jukban használni.
A meghatározásban felsorolt „természeti, gazdasági, társadalmi viszonyok” még pontosab­
ban értelmezhetőek, ha az egyes területi egységek történeti földrajzi feldolgozásait tekintjük
át. A vizsgált kérdések egy részét már Csánki Dezsőnek a XIX. században készült történeti föld­
rajza, valamint a két világháború között Gyötffy István településföldrajzi munkái, illetve a Mályusz
Elemér szerkesztette táj- és település-, valamint népiségtörténeti sorozat kötetei is érintették.
Gyötffy György valamennyi szempont együttes és részletes feldolgozására vállalkozott. Rend­
kívül igényes programját az egyes vármegyék anyagában az általános megfogalmazásnál jóval
árnyaltabban dolgozta ki. Az egykori természeti viszonyok bemutatása, a tájak Árpád-korban
72 Bak Borbála

használt elnevezésének tisztázása mellett munkájában ugyanis sor kerül a népességváltozásá­

nak, etnikai viszonyainak, a honfoglalás helyi történetének, a kialakuló birtokrendszernek, a
gazdálkodásnak, a megye társadalmi viszonyainak, az úthálózatnak, a közigazgatási egységek
kialakulásának, határváltozásainak és a vármegyékben levő városok és egyéb települések tör­
ténetének bemutatására. így a történeti források segítségével valóban a lehetséges legtöbb szem­
pont vizsgálata biztosítja egy-egy területi egység történeti földrajzának megismerését.
Somogyi Sándor - aki a magyar őstörténet színterének és a Kárpát-medencének a történeti
korok előtti korszakát és a Kárpát-medence honfoglalás kori földrajzi viszonyait is kutatta - az
olykor szinonimaként használt paleogeográfia és történeti földrajz fogalmak pontos és helyes
használatára több munkáj ában is felhívta a figyelmet. Véleménye szerint a két tudományág közül
„a paleogeográfia a tájak természeti viszonyainak a földtani korszakokban emberi beavatkozás­
tól mentes, tehát csak a természeti erők hatására végbement változásaival foglalkozik”, míg a
történeti földrajz időben a m últ azon korszakait vizsgálja, amelyekben a tájban „már ott élt és
hatott az emberi társadalom is”.

M AGYARORSZÁG TÖRTÉNETI FÖLDRAJZÁNAK FORRÁSAI

Azokat a forrásokat, amelyek segítségével a Kárpát-medence honfoglalás kori történeti föld­

rajza rekonstruálható, nagyrészt a történelem rokontudományai szolgáltatják. A korszakkal
foglalkozó Somogyi Sándor és az Árpád-kort feltáró, de időben a honfoglalásig, illetve még a
római korig is visszanyúló Gyöíjfy György a régészet, a növényföldrajz, a talajtan kutatási ered­
m ényeit is felhasználta az írott források hiányzó adatainak pótlására.
A történeti földrajz által kutatott korokra alapvetően az írásbeliség dokumentumai szolgál­
nak felvilágosítással. A Györffy György által tanulmányozott és felhasznált, az Árpád-korra és a
XTV század első harmadára vonatkozó írott források az 1526 előtti valamennyi fontosabb tör­
téneti forrástípust képviselik. így a Mohácsot megelőző bármely korszak történeti földrajzá­
nak feldolgozásához nélkülözhetetlenek az oklevelek, amelyeknek különösen a határjárást
tartalmazó részei szolgáltatnak számos, az egykori természeti táj rekonstruálásához is segítsé­
get nyújtó adatot. Az oklevelek mellett ugyancsak fontos forrásként kell megemlíteni az elbe­
szélő forrásokat, amelyek közül az arab, a héber, az orosz és a bizánci szerzők munkái elsősor­
ban még a honfoglalást megelőző korszak bemutatásához és a párhuzamok kutatásához szol­
gálnak adatokkal. A nyugati és a magyarországi szerzők történeti feljegyzései már a honfoglalást
követő korszak kútfői. A különféle lajstromok, összeírások sorából kiemelkedik adatgazdag­
sága és szinte az ország egész területét lefedő volta miatt az 1332-1337 közötti évekből fenn­
maradt pápai tizedjegyzék. Az 1526 előtti Magyarország történeti földrajzával foglalkozó tör­
ténészek szinte kivétel nélkül felhasználják ezt az első országos összeírásnak tekinthető, az
önálló jövedelemmel rendelkező egyházakat feltüntető forrást. Gyötjfy figyelme még a felira­
tokra, a feliratos kövekre, valamint a pecsétek köriratára is kiterjedt.
A reneszánsz, a humanizmus korában új „műfajok” gazdagítják a már említett források sorát.
Ekkor tűnnek fel azok az országleírások, amelyeket szerzőik vagy az uralkodók gazdagságá­
nak, vagy az ország történelme földrajzi keretének bemutatására adnak elő (Petrus Ransanus),
vagy az ország egy-egyjelentős eseményéhez fűznek (Brodarics István).
A Mohács utáni korszakban a magyarországi eseményeket Nyugat-Európában folyamato­
san figyelemmel kísérték. A török támadásoknak kitett ország értékeiről adott tájékoztatást
Oláh Miklós a Németalföldön írt Hungária című munkájában. A Magyarországot kereskedelmi
céllal, katonai, politikai megbízással, majd a XVII. századtól kezdve egy ismeretlen terület
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 73

megismerése végett felkereső utazók útleírásaikban foglalták össze benyomásaikat, számoltak

be az itt látott érdekességekről, az egyes „tartományokról”, azok városairól, falvairól.
AXVI. századtól kezdve a korábbi források mellett számos újabb, a mindennapi életet sza­
bályozó, azt tükröző dokumentum maradt fenn, amelyek közül m ind rendszeresebbé és így
egyre jelentősebbekké válnak az adózással kapcsolatban keletkezett összeírások. A települé­
sek névváltozataira, a lakóhelyek adófizető közösségének tagjaira szolgáltatnak adatokat az ál­
lami rendes és rendkívüli adók lajstromai, valamint az egyházi adó beszedésével kapcsolatban
keletkezett dézsmajegyzékek, illetve az ország Oszmán Birodalomhoz tartozó területein a
török defterek. A tájak, a települések természeti viszonyainak jellegétől is jelentősen függő
gazdálkodás bemutatását esetenként a haszonvételeket és szolgáltatásokat is feltüntető urbári­
um ok és contractusok segítik feltárni.
AXVIII. században a török kiűzését követő évek megváltozott politikai viszonyai, a felsza­
badító háborúk után meginduló újjáépítés mind a központi kormányzatban, mind a régi és az
új birtokosok körében felkeltette az érdeklődést az ország állapota iránt. Az új berendezkedés
lehetőségeiről tájékozódni kívánók haszonnal forgathatták a természeti adottságok, jelensé­
gek megfigyeléseit, leírásait, a topográfiai jellem zőket összefoglaló honismereti, államisme­
reti irodalmat. A szerzők között éppen úgy ott voltak a hazai jezsuiták, mint a ném et egyete­
m eken tanult protestánsok, valamint a fölszabadító háborúk idején Magyarországon járt ide­
gen utazók és a katonatisztek is. A földrajzi leírásokat, etnográfiai érdekességeket is tartalmazó
államismereti munkákat Európa-szerte a fejedelmek, az államférfiak nevelésében is hasznos
olvasmányok közé sorolták. A felvilágosodás idején az államismereti munkák egyre gazdagabb
adatokkal, tartalmukban egyre árnyaltabbakká válva a kialakuló állam tudomány m űveikéntje-
lentek meg. Anyaguk a honismereti, államismereti összefoglalásokat a leíró statisztika adatai­
val bővítették. Az ország földraj zi adottságai mellett rendszerezett formában bemutatták a vizs­
gált terület politikai, gazdasági, történeti vonatkozásait is.
A magyarországi államismereti iskola legkiválóbb képviselője Bél Mátyás volt, aki Notitia című
munkájához gyűjtött anyagának csak töredékét tudta nyomtatásban közreadni. A kilenc Dunán
inneni és a dunántúliak közül Moson vármegyét bemutató kötetei az általános földrajzi és
politikai viszonyok leírása mellett az ismertetett vármegyék történetéről, az ott élő népekről,
a vármegyében használatos nyelvekről is részletesen szólnak, kitérve a mezőgazdaság, a pa­
rasztság, a jelentősebb városok ismertetésére is.
AXVIII. század végén a honismereti irodalmat az ország egészét (például K. G. Windisch)
vagy egy-egy nagyobb területét, a Bánságot, Erdélyt, Szlavóniát és a Szerémséget (F. Griselini,
Benkőjózsef F. W. v. Taube) bemutató honismertető leírások képviselik. KorabinszkyJános Mátyás,
Vályi András munkássága eredményeként földrajzi-gazdasági lexikon, helytörténeti lexikon,
helységnévtár jelent meg. Az új adatok közlésére törekvő, új műfajt képviselő munkák az alap­
vető ismeretekben való gyors tájékozódást kívánták szolgálni.
A Magyarországot, annak egyes részeit ismertető leírások között külön említendő az az
egységes szempontok alapján, az Udvari Haditanács 1764. évi rendeletére készült országleírás,
Landesbeschreibung, amely szigorúan titkos volt, és a legfelső katonai vezetés céljait szolgálta. A
táblázatos formában összeállított leírás az első katonai felmérés térképszelvényeihez készült.
A Magyarországra vonatkozó munkák 1766-1785 között folytak, és az eredményt - a térképe­
ken kívül - hét kötetben rögzítették. A Landesbeschreibung nemcsak a településeket, lakott he­
lyeket, erődített várakat említi, hanem a táblázat előírásainak megfelelően ezek egymástól való
távolságát, épületeiket is. Részletes leírást adnak a természeti környezetről és az úthálózatról,
valamint a katonai szempontból fontos adatokról is.
A leíró jellegű munkák mellett olyan rendkívül fontos összeírásokat is a XVIII. század for-
74 Bak Borbála

rásai között tarthatunk számon, amelyek központi, állami utasításra készültek, és amelyek
segítségével a központi kormányszékek az alattvalók mind szélesebb köréről, mindennapjaik
mind több vonatkozásáról törekedtek áttekintést nyerni. Elég például az ország igen jelentős
hányadára kiterjedt, Mária Terézia uralkodása idején elrendelt, m inden községben egységes
szempontok szerint végrehajtott úrbérrendezés rendkívül gazdag iratanyagára gondolni. De
készültek összeírások például az ország egy-egy részének helységeiről, a birtokosokról, a te­
lepülések többségétől eltérő jogállású lakosokról, a cigányokról, a különböző felekezetekhez
tartozó hívekről, iskoláikról, a plébániák helyzetéről.
II. József 1784-ben kibocsátott utasításával vette kezdetét az az első általános magyarországi
népszámlálás, amelynek adatai számos történeti kérdés tisztázásához, így a történeti földrajzi
kutatásokhoz is forrásként szolgálnak. A népszámlálás során a munkálatok 1788. évi felfüg­
gesztéséig olyan iratok keletkeztek, amelyek az országos áttekintés mellett a vármegyékre, az
egyes községekre, városokra vonatkozóan bizonyos esetekben házankénti, lakásonkénti, de
még családonkénti adatokkal is szolgálnak. A II. József-kori népszámlálás előrevetíti a X IX
századtól rendszeressé váló és a század második felében már matematikai statisztikai módsze­
rekkel feldolgozott, rendszeresen ismétlődő, egységes szempontok alapján, országos m ére­
tekben végzett népszámlálások sorát. Ennek a korszaknak, a korszak egyik legfontosabb for­
ráscsoportjának feldolgozására Ila Bálint a korábbi időszakokra kidolgozott és megfelelőnek
bizonyult módszereket már nem tartja alkalmasnak. Az új módszerek következtében azonban
véleménye —és az elkészült munkák tanúsága —szerint műfajváltás következik be, és aXVIII.
század végét, a XIX. századot bemutató feldolgozások már nem is tekinthetőek történeti föld­
rajzoknak.
A szöveges források mellett szólni kell a térképekről és a képes ábrázolásokról is. A térké­
pek a történeti földrajznak nemcsak fontos forrásai, hanem bizonyos esetekben segédeszkö­
zei, kutatásának „módszerei” is lehetnek. A térképek ugyanis a leírások adatainak - miként ezt
Teleki Pál hangsúlyozta - elterjedését és elhelyezkedését tüntetik fel.
Magyarország első térképeként az 1528-ban kiadott Lázár-féle térképet tartjuk számon. Mind
a XVI., mind a XVII. században ugyan több térkép is megjelent az országról, egy-egy terület
történeti földrajzi feldolgozásakor a topográfiai rekonstrukció elkészítéséhez mégis csak a már
tudományos módszerekkel, a XVIII. századtól kezdve készített térképeket használhatjuk.
Magyarországon Mikoviny Sámuel volt az első, aki Bél Mátyás Notitiájához készített megyei tér­
képei mellett 1732-ben és 1735-ben a modern értelemben vett helyes térképkészítés elméle­
tét is összefoglalta. Mikoviny térképeinek csak egy része került nyomtatott formában kiadásra,
többségük kéziratos formában maradt fenn. Az 1700-as években a vármegyék mind gyakrab­
ban bíztak meg geometrákat, hogy elkészíttessék megyéjük térképét. A vármegyék mellett a
XVIII. századtól ajelentősebb, főként a gazdálkodásukat modernizálni szándékozó arisztok­
rata családok és az egyházak is egyre gyakrabban igényelték birtokaik felmérését. A geometrák
munkájának eredményeként számos kéziratos és napjaink felé haladva egyre több nyomtatott
térképet őriznek a levéltárak, valamint az egyéb közgyűjtemények.
Az érdeklődőknek, a birtokosoknak és az igazgatásnak szánt térképek mellett a XVIII. szá­
zadban készültek titkos, katonai célú munkák is. Egyik legjelentősebb közülük az 1764—1787
között befejezett első katonai felmérés, azaz a Habsburg Birodalomról készítettJosephinische
Aufnahme anyaga. A felvétel Magyarország területére vonatkozó felméréseit 1766-1785 között
készítették. Az elhúzódó munkálatokat rövidesen, 1806-1869 között követte a második kato­
nai felmérés, amelynek Magyarországra vonatkozó térképeit 1829-ben kezdték el készíteni.
1867-ben bocsátotta ki a közös Hadügyminisztérium azt a rendeletet, amelynek értelmében
az Osztrák-Magyar Monarchia területén 1869-ben megkezdődtek az újabb, a harmadik kato­
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 75

nai felmérés munkálatai. A történeti Magyarország területén 1880-1884 között végezték az ún.
FerencJózsef-ifelmérést. Az ekkor készített térképek nemcsak a XIX. századra vonatkozóan mi­
nősülnek elsődleges forrásoknak és segédeszközöknek, hanem az 1950-es évekig készített
levezetett, kiegészített változatai jóvoltából szinte napjainkig nélkülözhetetlenek a lokalizálá-
si feladatok megoldása során.
Az érdeklődőknek és a kormányzatnak szánt szaporodó számú térképek között kiemelke­
dőjelentőségű a XIX. század elején megjelent, LipszkyJános nevével jelzett, Magyarország egé­
szét bemutató kilenc térképlap. Az említett térképek mindegyike a történeti földrajzi kutatá­
sok forrásaiként és a lokalizálás segédeszközeiként egyaránt nélkülözhetetlen.
A képes ábrázolásokat a XVI. századtól kezdve kell számon tartanunk, elsősorban m int az
erődített helyek, ajelentősebb települések földrajzi környezetének, épületeinek rekonstruá­
lására szolgáló forrásokat. A metszetekkel díszített röplapok főként aXVI-XVII. század for­
dulójától a török elleni háborúk eseményeit m utatták be a nyugat-európai érdeklődőknek. A
metszetek, rajzok egy része térképszerűen ábrázolt környezetbe helyezi a hadjáratok, ostro­
mok eseményeit. A veduták gyakran az országjelentősebb városait, várait akarták közismertté
tenni. Az ábrázolások jól mutatják a természetföldrajzi viszonyokat, és gyakran a település
környékének gazdálkodására, úthálózatára, lakói viseletére is engednek következtetni. Ez a
forrástípus azonban mindig felveti azt a kérdést, hogy a metszetek, rajzok készítői közvetlen
megfigyelés alapján valóban hiteles környezetet ábrázolnak-e, vagy munkájuk torzított átvéte­
le egy-egy vár alaprajzának, a helyszínen járt elődjük munkájának, vagy esetleg teljesen a kép­
zelet szülötte-e.

A TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ Ö SSZ E FO G L A L Ó MUNKÁI

A történeti források feltárásán alapuló történeti földrajzról szólva ugyan láttuk azt, hogy Teleki
Pál még 1917-ben is a kutatások kezdetleges voltára, a tudományág kialakulatlanságára utalt, a
XX. század eleji hazai tudományosság mégsem tekinthető e téren minden előzmény nélküli­
nek. A kezdetek a történeti források közreadásával, kutatásával állnak szoros kapcsolatban. És
bár az is igaz, hogy legalább egy forrás kínálta adatokat már aXVTII. század közepén megkísé­
reltek történeti földrajzi szempontból feldolgozni, a jelenlegi részkutatások eredményeit el­
ismerve mégis azt kell megállapítani, hogy máig sincs a történeti Magyarország egészére tér­
ben, illetve az ország történetének egész időszakát tekintve teljes, minden igényt kielégítő,
összefoglaló feldolgozásunk. Történeti földrajzunk egyes részkérdéseinek „monografikus”
tárgyalását leggyakrabban kézikönyvek fejezeteiként, bevezetéseiként vehetjük kézbe.
Az egyetemes tudományosság történeti földrajz tárgyköréből közreadott munkáit áttekint­
ve is az látszik, hogy a szerzők időben, vagy kutatásaik témájában különböző megszorításokkal
kényszerülnek dolgozni. A történeti földrajzzal kapcsolatban megfogalmazott elméleti elvá­
rások ugyanis olyan feladatok elé állítják a szerzőket, amely elvárásoknak teljes egészében le­
hetetlennek látszik megfelelni, és így a nagy összefoglalások elkészítése egyetlen m űben szin­
te megoldhatatlannak bizonyul.
A hazai történeti földrajzi összefoglalások kezdete aXVIII. századra nyúlik vissza. Bél Mátyás
tanítványaJ. G. Schwandtner Bécsben 1746-1748-ban Scriptores terűm Hungariccimm veteresacgenuini
címmel közreadott forráskiadványában elsőként közölte Anonymus Gestáíját is. Ennek szövege
alapján az ugyancsak Bél Mátyás köréhez tartozó Tomka-SzászkyJános már 1750-ben megkísérel­
te rekonstruálni Magyarország középkori történeti földrajzát, amely majd 1781-benjelent meg
nyomtatásban. Tomka-Szászky néhány évvel később vázlattervet - Conspectus introductionis in notitiam
regni Hungáriáégeographicam historicam - is készített Magyarország történeti földrajzáról. Az első
76 Bak Borbála

kísérlet egy forrásra, Anonymusra. épült, és így természetesen korban is be volt határolva. A tör­
téneti földrajzi rekonstrukció azonban a Gesta adatait még térképen is bemutatta, és ezzel olyan
módszertani példát képvisel, amelynek követése napjainkig alapvető követelmény maradt a
tudományos igényű történeti földrajzi munkák íróival szemben.
Tomka-Szászky összefoglalása után mintegy száz évvel TelekiJózsefmunkássága eredménye­
ként jelent meg ismét a mai tudományos felfogás értelmében is történeti földrajznak minősít­
hető feldolgozás. Teleki több évtizedes munkával adta közre befejezetlenül maradt nagyszabású
összefoglalását Hunyadiak kora Magyarországon címmel. Műve hatodik kötete első részében,
amelyet már TelekiJózseJTial&h után Szabó Károly rendezett sajtó alá és jelentetett meg 1863-ban,
a vármegyék településeinek adattári része mellett a Hunyadi-kori Magyarország történeti föld­
rajzát is összefoglalta. A kötetnek ez a bevezetésként szereplő, mintegy 23 oldalnyi terjedelmű
része máig az egyetlen olyan történeti földrajzi munkánk, amely legalább egy történeti kor­
szakra, a Hunyadiak korára vonatkozóan áttekintést ad az ország egészéről.
Teleki saját kora leíró statisztikai munkái példájára az összefoglalást nem történeti földrajz­
nak, hanem MagyarországXV századi „statistikájának” nevezi, amelynek „földirati részében”
vizsgálja az ország „földjét” és „statistikai részében” a lakosokat. Áttekintést ad Magyarország
határairól, kiterjedéséről, termékeiről, ismerteti folyóit, tavait, gyógyvizeit, szigeteit, és utal a
vármegyék számának alakulására. Az összefoglalás megírásának nehézségeiről szólva Telekije l­
zi, hogy az általa választott „. ..tárgy valóban igen érdekes, de több mint egy tekintetben ké­
nyes, annak illő felfejtése sok nehézségekkel, nem kevés akadályokkal összekötött”. A nehéz­
ségek okait felsorolva elmondja, hogy „új ösvényt kell törni”, sok hiányt kell pótolni akkor, ha
munkája során egy még soha komolyan nem kutatott kérdéssel akar foglalkozni. Teleki céljairól
a kötetet sajtó alá rendező és a szerző mellett öt éven keresztül dolgozó Szabó Károly is rövid
összefoglalást adott. Szerinte a „.. .hazánkközépkori földrajzának... röviden írt... minél hűbb
képét” adva Teleki alapot akart biztosítani, segítséget akart nyújtani az egyes vármegyék, váro­
sok, vidékek monográfiáinak megírásához is.
A Hunyadi-kori Magyarország vármegyéinek történeti földrajzi feldolgozását a Teleki által
kidolgozott elveket követve a Magyar Tudományos Akadémia megbízása alapján Csánki Dezső\
Fekete Nagy Antal és Bakács István folytatták. GyöiJJy György a korszak „előzményeként” az Árpád-
kori Magyarország történeti földrajzának napjainkban is még folyamatban levő megírására vál­
lalkozott. Az említett szerzők közül azonban - bár a cél a XV századi, illetve az Árpád-kori
Magyarország adott szempontú feldolgozása volt - senki sem vállalta az ország egészének össze­
foglaló történeti földrajzi feldolgozását. Gyöíjfy György az általa vizsgált terület valamennyi
vármegyéje történetének áttekintése után, Telekivel ellentétben nem bevezetésként, hanem
mintegy munkája lezárásaként tervezte megírni az egész ország történeti földrajzát.
A két világháború között a Település- és népiségtörténeti értekezések, a Magyarság és nemzetiség című
sorozatok köteteiben, valamint a sorozatokon kívül közreadott monográfiákban egy-egy me­
gye település-, birtoklás-, népesedéstörténete mellett a terület történeti földrajzi összefogla­
lásai is megjelentek. A sort 1922-ben Mályusz Elemér Turóc vármegyéről írt munkája kezdte, és
a harmincas évektől egymást követve jelentek meg a Szepességről (Fekete Nagy Antal), Ugocsa
(Szabó István), ’N yitn(FügediErik), Fehér (Iczkovits Emma), Kolozs (Balázs Éva), Szatmár (Maksay
Ferenc), Bihar (Jakó Zsigmond) és Máramaros megyékről (Bélay Vilmos) a feldolgozások. Ila Bálint
1932-ben kapott megbízást arra, hogy Gömörnek a megtelepedéstől 1773-ig terjedő történeti
földrajzát foglalja össze. A megye áttekintő ismertetését tartalmazó kötete csak 1976-ban jelent
meg, az adattári rész első kötete viszont már 1944-ben kiadásra került.
A történeti források segítségével egy-egy korszak természeti, gazdasági, társadalmi viszo­
nyainak földrajzi szempontú bemutatására vállalkozó történészeink csak a választott kisebb
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 77

területi egységek, a vármegyék kereteit túl nem lépő összefoglalásokat írták meg eddig. A már
elkészült megyei történeti földrajzok többsége csak a középkort dolgozza fel, és csupán né­
hány munka terjeszti időbeni kereteit a XVIII. századig, annak utolsó harmadáig. A monogra­
fikus feldolgozások láttán úgy tűnik, hogy Telekijózsefa múlt század közepe táján helyesen ítél­
te meg ajövőt, amikor a történeti földrajzi kutatások nehézségeiről szólva azt írta, hogy „... még
a késő maradék sem fog bírni egy idomos, minden egyes részeiben kidolgozott tökéletes
egésszel”.
A geográfusok feldolgozásai, amelyek főként a két világháború között, majd az utóbbi két
évtizedben jelentek meg, a tudományág által megfogalmazott összetett követelményekből
rendszerint egy-egy mozzanatot (például természeti tájbeosztás, földrajzi régiók, etnikai kap­
csolatok, település-, közlekedés-, növény-, gazdaságföldrajz) ragadnak ki. így például Cholnoky
Jenő 1935-ben megjelent Hazánk és népünk egy évezreden át című munkájával bár összefoglaló átte­
kintést kívánt adni, de a történeti földrajz fogalmának sem tartalmában, sem alkalmazott m ód­
szereivel nem felelt meg igazán. Településföldrajzi megközelítésre szűkítve feldolgozása tár­
gyát, Gyöiffy István 1942-ben adta közre a Magyar nép - magyarfold című kötetét. Somogyi Sándor
kutatásaival főként a természetföldrajzi viszonyok rekonstrukcióját tekinti feladatának. Frisnyák
Sándor tanárképző főiskolai előadásai, amelyek súlypontja aXVIII-XIX. századra kerül, jelle­
güket tekintve főként a statisztikai adatokkal, földrajzi modellekkel, diagramokkal alátámasz­
tott gazdaság-, illetve társadalomföldrajzi-gazdaságtörténeti megközelítéssel jellemezhetők.
Amennyiben egy ország történeti földrajzának elkészülte a fentiekben áttekintett nehézsé­
gek miatt napjainkig várat magára, nem csodálható, hogy nagyobb régiók, illetve egész Európa
történeti földrajzát bemutató művet csak kivételes teljesítményként, a témát térben, időben
jelentős, kényszerű módosításokkal szűkítve vehetünk kézbe. A francia és az angol nyelvterü­
let három irányzatot képviselő alábbi három szerzője munkásságával mintegy példát szolgáltat
a megoldás egy-egy lehetőségére.
A francia történészek közül F. Braudel 1923-ban kezdett II. Fülöp földközi-tengeri külpoli­
tikájával foglalkozni. A hagyományosnak indult feldolgozást azonban az Annafa-képviselte
felfogás, M. Bloch és L. Febvre hatására nem a régi formákat követve bontotta ki, hanem a koráb­
biaktól teljesen eltérő megoldást talált. A történeti tárgyú tanulmányok, az etnográfusok, föld­
rajzosok, botanikusok, geológusok, technikatörténészek cikkeinek áttanulmányozása mellett
levéltári kutatásokat kezdett, és az eredeti források bevonásával, új szempontok alapján köze­
lítette meg a feldolgozni kívánt témát.
A tágan értelmezett mediterrán világXVI. századi történetének bemutatása során munkájá­
nak első részében olyan, a korábbiaktól teljesen eltérő felfogásban érvényesítette a földrajzi
megközelítést, amelynek eredményeként „a történelem síkokra bontásához” és a „történelmi
időn belül egy földrajzi... idő megkülönböztetéséhez”jutott el. F. Braudel munkájában „az ember
és környezete kapcsolatának története” nem a történeti munkák korábbi, hagyományos, csu­
pán a bevezetésekben előadott és a későbbi mondanivalóval szerves kapcsolatot nem találó
földrajzi „háttér”. A legfontosabb feladat egyrészt „a tér és idő (történelem és földrajz)” dialek­
tikájának érvényesítésében rejlett, másrészt abban, hogy „hogyan lehet egyszerre megragadni a
gyorsan változó... előtérben levő történelmet és a mélyben zajló ... csöndes történelmet”. Ezt
az utóbbit, amelyet F. Braudel „mozdulatlan történelemnek”, „időtlen történelemnek” nevez,
az ember és környezete, az ember és az élettelen dolgok kapcsolata mutathatja meg.
A F. Braudel munkájában eszközzé váló földrajz az emberi tényezőket vizsgáló „földrajzi szem­
léletet” érvényesíti. A földrajzi szemlélet az, amelynek „segítségével feltárulnak a leglassabban
változó strukturális adottságok, és a dolgok a leghosszabb időtartam perspektívájában rende­
ződnek el”. A forráskutatás rendkívüli gazdagságán alapuló feldolgozás eredményeként az egyes
78 Bak Borbála

kérdések kifejtése során a „mozdulatlan történelem” is rendkívül élettelivé és a maga valósá­

gában „mozgalmassá” válik. A természetföldrajzi jellemzőket, az évszakok változásait, a medi­
terrán világ térségeit lakóikkal, demográfiai viszonyaikkal, betegségeikkel, az általuk folyta­
tott gazdálkodással, településeikkel egységben ismerhetjük meg.
Az angol nyelvterület történeti földrajzot kutató tudósai közül C. 77 Smith az 1800 előtti
Nyugat-Európával foglalkozott az 1967-ben - természetesen nem előzmények nélkül - meg­
jelent munkájában. C. 77 Smith Nyugat-Európa fogalmát meghatározva vizsgálódását Skandi­
náviára, a német területekre, Itáliára, az Ibériai-félszigetre, Franciaországra és Németalföldre
terjesztette ki. F. Braudellel ellentétben az önálló levéltári kutatásokat mellőzte, de a vonatkozó
szakirodalom, az abban közreadott források legteljesebb körű gyűjtését feladatának tekintette.
Felfogása nemcsak a vizsgálat alá vont dokum entum ok esetében m utat eltérést, hanem törté­
neti földrajzi szemléletében is. Elfogadja azt a felfogást, amely szerint a földrajzi feltételek is­
mertetésével általában az állandóság, a stabilitás hangsúlyozható. Vannak azonban a történelem
során olyan korszakok és olyan folyamatok, amelyek a földrajzi körülményekben bennefoglalt
változást állítják előtérbe. C. 77 Smith ezt „a földrajzi változást”, „a térbeli változást” tekintette
vizsgálódása fő területének. A változást hordozó folyamatok és korszakok közül a gyarmatosí­
tásokat, a költözést, a migrációt, a lakosság koncentrációját vagy szétszóródását eredményező
mozgásokat, az újítások elterjedését, a város és környéke közötti kapcsolatokat, a mezőgazda­
ság és az ipar földrajzi térhez való kötöttségét, a kereskedelem és az ipar térbeli hatásait kísérte
figyelemmel. Vizsgálódásának súlypontját a demográfiai és a településhálózatban megragadha­
tó változásokra helyezte, amelyek dinamikáját számos, összehasonlítást is lehetővé tevő tér­
képpel érzékelteti, és amelyek térben való megjelenése a szöveghez szervesen kapcsolódó képes
ábrázolások, „illusztrációk” jóvoltából is érthetőbbé válik.
1973-tól több változatban is megjelent N .J .G . Pounds: Európa történetifóldrajza, amely már
címe alapján is mind térben, mind időben az előző szerzők összefoglalásainak meghaladását
sejteti. A célkitűzés megvalósításának - a nehézségek már eddig is érzékelt sora ismeretében
- azonban csak úgy lehetett esélye, ha N.J. G. Pounds valamilyen kiutat talál a rendkívül nagy
anyag áttekinthetővé tételére. A megoldás az anyag kettős elrendezésében kínálkozott. A szer­
ző hét, általa „kritikusnak” nevezett időmetszetet (athéni demokrácia, római császárság, Nagy
Károly kora, XIV század eleje, a reneszánsz, az ipari forradalom előestéje és hatásai, aXX. szá­
zad első évtizede) választott, amelyekben Európa „horizontális” képét rajzolja meg, kitérve
m inden korszakban legalább öt-hat „központi” témakörre (politikai szervezet, népesség, te­
lepülések - városok, a mezőgazdaság, az iparágak és a kereskedelem). A „horizontális képe­
ket” mindig egy-egy „vertikális” fejezet követi, ezek a köztes időszak változásait mutatják be,
a központi témakörökkel közel azonos szempontok alapján. Valamennyi fejezet valamennyi
témaköre a szerzőnek azt a célját szolgálja, hogy bemutassa, „miként változott... az emberi
tevékenység térbelisége”.
A rendkívül terjedelmes téma feldolgozásához a feszesen megállapított keretek esélyt lát­
szanak biztosítani. A formák kitöltése azonban mégsem mondható mindig kellően sikerült­
nek. Úgy tűnik, N .J. G. Pounds nem tudta elkerülni azt a buktatót, amelyre F. Braudel hívta fel
a figyelmet. A nagy szintézis élére ugyanis bevezetésként kerül az a természeti környezetről
szóló rész, amely az éghajlat, a földfelszíni viszonyok, a növényzet, a talaj és a vízhálózat ismer­
tetésével az „önállósult hátteret” adja. Mind 77Braudel, mind C. 77 Smith felfogásától eltérő módon
a „horizontális” és a „vertikális” fejezetek élére politikai földrajzi, valójában rövid történeti
áttekintést is illeszt. Az ezt követő, az emberi „tevékenységi köröket” áttekintő részek a terje­
delem szűkös lehetőségei között gyakran válnak vagy túl általánossá, vagy az általánostól eltérő
különlegességek ismertetésévé. A „központi témakörök” feldolgozása során pedig nemegy­
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 79

szer érezhető, hogy valójában múltba vetített település-, népesség-, gazdaság- vagy közlekedés-
földrajzi áttekintést tanulmányozunk. N .J. G. Pounds már csak a választott téma terjedelme
következtében is - F. Braudel módszerétől eltérően - a levéltári kutatástól eltekintett. Össze­
foglaló áttekintése elsődlegesen az 1920-as évektől jelentős angol kutatásokra és az angolra
fordított szakirodalomra épül.

MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETI FÖLDRAJZÁNAK KÉZIKÖNYVEI, ADATTÁRAI

Magyarország történeti földrajzának szintézisével, mint láttuk, történészeink, geográfusaink

egyaránt adósak. Amennyiben az egyes települések adatait tartalmazó kézikönyvek, adattárak
sorát nézzük, a kép kedvezőbb, de nem hiánytalan. AXVIII. század végétől napjainkig folyó
kutatásokat e téren kizárólag történészek végezték, akik a történeti források adatait különböző
részletességgel összegyűjtve segítséget adnak egy-egy település történeti földrajzi adatainak
feltárásához. A már említett szerzők egyes történeti földrajzi munkái a vármegyék összefogla­
ló leírását követően, eltérő rendezési elveket követve, a megyék településeire vonatkozó ada­
tokat, majd pedig a települések történetét közlik. A történeti földrajz követelményeinek meg­
felelően a településekkel kapcsolatos adatok, a történeti rész tartalmazza a földrajzi szempon­
tú leírást, a természeti környezetre, a gazdaságra és a társadalomra vonatkozó legfontosabb
ismereteket. És mivel a kézikönyvek időben - szinte kivétel nélkül - 1526 előtti korszakot
dolgoznak fel, a gazdaság és a társadalom adatai főként a mezőgazdaságra és a birtoklás, a birto­
kosok történetére vonatkoznak. Ahol azonban a helyi adottságok indokolták, megtalálhatóak
a bányászatra, a kereskedelemre, a polgárságra vonatkozó ismertetések is.
Az egyes vármegyék településeinek szöveges leírása mellett minden esetben döntő kérdés,
hogy megtörtént-e az egyes adatok lokalizálása, kartográfiai ábrázolása. A kézikönyvek hasz­
nálhatóságát ugyanis nagyban befolyásolják a rekonstruált térképmellékletek.
Történeti földrajzi szakirodalmunk első kézikönyvének összeállítására Kovachich Márton
György tett kísérletet. 1800 körül fogott hozzá Árpád-kori történeti földrajzi szótára összeállí­
tásához. Kovachich az elbeszélő források, az oklevelek és a Váradi Regestrum adatai alapján az Ár­
pád-kor végéig, 1310-ig felkutatható földrajzi nevek ábécérendes jegyzékét tervezte elkészíte­
ni. A földrajzi nevek mellett előfordulásuk évét és bizonyos esetekben a helységek megyéjét,
valamint a forrásjelzetet tartotta szükségesnek közölni. Munkája csupán terv, illetve kéziratos
töredék maradt. A Lexicon antiquaegeographiae Hungáriáé... című összeállításában Kovachich az elvi
bevezetés és a feldolgozandó források jegyzéke mellett 183 félfólió terjedelemben anyaggyűj­
tésének kezdeteit foglalta össze.
Kovachich történeti földrajzi szótára után TelekiJózsefa már említett Hunyadiak kora Magyaror­
szágon című műve hatodik kötetét szentelte Magyarország „XV századi statistikájának”, azaz
történeti földrajzának. Teleki munkája nemcsak összefoglaló igénnyel megírt bevezetése miatt
jelentős, hanem azért is, mivel az adattári rész általa kialakított szerkezete követett példa lett.
A későbbi kézikönyvekben csak a terjedelem keretei bővültek az egyre teljesebbé váló forrás-
adatokjóvoltából. Teleki az országot földrajzi egységekre osztva, egy-egy nagyobb területen belül
vármegyei keretekben vizsgálta a különböző településeket. Az egyes megyéket ismertető rö­
vid áttekintéseket a megyék területén található várak (erősségek, kastélyok), városok és mező­
városok, majd a helységek követik ábécérendben felsorolva. A települések után a megyei bir­
tokosokat és a főispáni tisztet viselt személyeket sorolja fel. Forrásaira - főként Fejér György:
Codex diplomaticusín, valamint a saját monográfiájához gyűjtött oklevelekre - és az azokban
előforduló betűhíven közölt névalakokra lábjegyzetekben hivatkozik. A kötet 11 dunántúli és
80 Bak Borbála

10 északnyugati vármegyét, valamint a Duna bal partjára átnyúló „Solt vármegyét” dolgozza fel.
M unkájában nem egy olyan megye is van - például Pozsony, Nyitra, Zólyom vármegyék -,
amelyeknek történeti földrajzi feldolgozása máig sem készült el az itt találhatónál bővebb for­
mában.
A Magyar Tudományos Akadémia, mint a történeti földrajzra vonatkozó kéziratok végren­
deleti örököse, TelekiJózsefmunkájának befejezését 1863 után is szorgalmazta. 1886-ban Csánki
Dezsőt bízták meg a feladat elvégzésével. Az Akadémia döntése a m ár elkészült Teleki-Szabó
Károly-féle VI. kötet átdolgozását is szükségesnek ítélte. Ezenkívül további három kötetben a
Tisza menti, a Duna vidéki, illetve az erdélyi, a szlavóniai, a horvátországi vármegyéket tervez­
ték feldolgozni. Külön kötetbe került volna a keresést könnyítő egyesített mutató, valamint a
feldolgozott adatok alapján a XV századi Magyarország rekonstrukcióval elkészített térképe.
Csánki 1890-1913 között négy kötetet adott közre. Az előzményekhez való kapcsolódást
nemcsak a mű címe -Magyarország történelmiföldrajza a Hunyadiak korában -juttatta kifejezésre,
hanem valamennyi kötetének Telekit követő szerkezete is. Az I. kötetben 26 középső és észak­
keleti vármegyét dolgozott fel. A kötet anyaga Teleki munkájához viszonyítva szinte teljesen új
területet érintett, csupán Nógrád vármegye az, amelyik már szerepelt az előzményben is. Csánki
a II. kötetet 12 „déli”, a harmadikat 8 „dunántúli” vármegyének szentelte. Az V kötetben négy
erdélyi vármegye - Kolozs, Torda, Küküllő és Hunyad - teljes Mohács előtti anyagának köz­
readására vállalkozott. Csánki Dezső munkájában előrehaladva m ind igényesebben, mind több
adatot közölve dolgozta fel a megyék története mellett az adattári részben szereplő várak, te­
lepülések történeti földrajzát. Az egyes helységeket, a Telekinél kialakított csoportoknak meg­
felelően, betűhív névalakkal, szövegkörnyezetben közölte. Az évkör jelölése mellett minde­
n ü tt feltünteti a lelőhelyre utaló jelzeteket is. Csánki külön érdeme, hogy munkája során fő­
ként addig még nyomtatásban meg nem jelentetett levéltári forrásanyagot dolgozott fel, az
Országos Levéltár, a vidéki és a családi levéltárak, valamint a Magyar Nemzeti M úzeum okle­
veleit. Művét a Magyar Tudományos Akadémia már 1901-ben, az első három kötet megjelené­
se után nagyjutalmával értékelte.
Csánki Dezső akadémiai székfoglaló előadásának témája a Hunyadi-kori Szlavónia egyik leg­
nagyobb megyéjének, Kőrös vármegyénekXV századi történeti földrajza volt. Szövegét 1893-
ban terjedelmes adattári résszel, nyomtatott formában, önálló kötetben jelentette meg. Bars
vármegye feldolgozásának csak töredékét, a várak adattári részét közölte abban a tanulmányá­
ban, amelyet a Ktebelsberg Emlékkönyv részére állított össze.
A Telekinél csak vázlatosan vagy egyáltalán fel nem dolgozott megyék történeti földrajzát
részben a sorozaton kívüli munkákban, részben a sorozathoz kapcsolódva, de már későbben
és így nem Csánki feldolgozásában adták közre.
1941-ben, még a Hunyadiak kora Magyarországon (IX. a) köteteként jelent meg Fekete Nagy Antal
történész munkája. A feldolgozás egyetlen megye, Trencsén vármegye részletesen feldolgo­
zott anyagát tartalmazza. A Csánki-féle munka folytatásaként Hont vármegye egész Mohács előtti
története, településeinek adattára is önálló kötetben jelent meg Bakács István feldolgozásaként.
Ha Bálint Gömör vármegye településeinek kézikönyvét - a korszakhatár 1773-ig történt kiter­
jesztése következtében - három kötetben jelentette meg.
A Magyar Tudományos Akadémia tervének megvalósítása a Hunyadi-kori Magyarország
történeti földrajzának teljessé tételére csak részben sikerült. A megyék történeti földrajzának
feldolgozásai, a megyék településeire, birtokosaira, főispánjaira vonatkozó adattári részekkel
m ind teljesebb forrásfeltárás alapján 1890-től kezdve 1971-igkisebb-nagyobb megszakítások­
kal jelentek meg. A kötetek az ország egyes részeivel, főként a déli területekkel, kutatási ne­
hézségek miatt egyáltalán nem foglalkoztak. A sorozat legnagyobb hiányának azonban talán
 TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 81

nem is ez mondható. A legfőbb gondot az jelenti, hogy a Csánki Dezső által feldolgozott terü­
letekről nem készültek térképek, az adatok topográfiai rekonstrukciója elmaradt. Szerencsés
kivétel csak a sorozaton kívül közreadott Kőrös vármegye, valamint Fekete Nagy Antal, Bakács
István és lla Bálint munkája.
ACsánkiníl kialakított adattári rész néhány változtatás következtében Györffy György m un­
kájában, A z Árpád-kori Magyarország történetiföldrajzában egyszerűbben használható. Györffy már a
vármegyék feldolgozásánál is a területi beosztás elve helyett a közigazgatási egységek nevének
ábécérendjében halad. A megyék történeti földrajzának összefoglaló tárgyalását a helységek
adattári része követi, amelyben a települések „minőségük” alapján nem kerülnek külön cso­
portokba, hanem jogállásuktól függetlenül, egyetlen betűsoros rendben követik egymást. A
forrásadatok G y ö k n él is betűhíven, a határjárások például részletesen is közölve, kronologi­
kus rendben következnek, a lelőhelyre történő utalással. Az „idézetek” után a települések tör­
ténetének rövid összefoglalása olvasható. Gyöiffy György feldolgozott adatait térképre is vetí­
tette. így az eddig elkészült kötetekkel olyan kézikönyvet használhatunk, amelynek szinte
valamennyi adata lokalizálva, topográfiailag is rekonstruálva van. Györffy térképeken mutatja
be az egyes vármegyék kialakulását, a főbb birtokok határait, a birtokosok vármegyén belüli
elhelyezkedését, ajelentősebb városok rekonstruált alaprajzát, valamint a vármegyék XIV szá­
zad elejére kialakult állapotát, településhálózatát.
A természetföldrajz elemeinek egyik adattári feldolgozása Ortvay Tivadar nevéhez köthető.
A Kárpát-medence legnagyobb változást mutató elemének, a vízrajznak lexikon jellegű feldol­
gozását a nyomtatásban közreadott forrásanyag alapján 1883-ban jelentette meg. Mivel a vízhá­
lózatra vonatkozó, 1300 előtt említett adatokat nem a földrajzi környezetbe ágyazottan mutatja
be, az ábécérendbe sorolt víznevek alapján a régi vízrajz nemigen rekonstruálható.
N em történeti földrajzi indíttatással, hanem elsősorban saját kora viszonyainak gyakorlati
célú bemutatására készült a XVIII. század végén Vályi András leíró statisztikai helységnévtára.
Ebben ugyan esetlegesen, de néhány alkalommal mégis megtalálhatjuk a helységek ismerteté­
se mellett egy-egy természeti táj rövid jellemzését is.
Történeti földrajzi irodalmunk, kézikönyveink sora nemcsak akkor tűnik befejezetlennek,
amikor áttekintjük ennek a már ugyan folyamatosan mintegy 150 éve kutatott, de önállónak
igencsak újonnan elismert tudományágnak nyomtatásban közreadott dokumentumait. Az iga­
zi hiányokat akkor érezzük, amikor akár geográfusként, akár történészként, régészként, nép­
rajzosként, nyelvészként egy vármegye, egy település történetéről, történeti földrajzi viszo­
nyairól akarunk megtudni adatokat, és a keresett közigazgatási egységnek, természeti tájnak,
helységnek nem leljük nyomát. Csak bízni lehet abban, hogy mind a nagylélegzetű, m onu­
mentális összefoglalások, mind a rendkívüli szorgalommal összeállított és tiszteletet paran­
csoló adattárak újabb erőfeszítésekre, a hiányok pótlására sarkallnak földrajzost, történészt
egyaránt.

Irodalom

Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Budapest, 1971.

Braudel, Fernand: A Földközi-tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában. 1. köt. Ford. R. Szilágyi Éva.
Budapest, 1996. (Jegyzeteiben bőséges forrás- és nemzetközi szakirodalmi hivatkozásokkal.)
Bulla Béla: Hazai történeti földrajzunk múltja, jelene és feladatai. In Emlékkönyv Szentpétery Imre
születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 73-106. o.
Csánki Dezső: Bars vármegye várai a XTV-XV. században. In EmlékkönyvgrófKlebelsberg Kunó negyed-
százados kultúrpolitikai működése emlékére. Budapest, 1925, 283-294. o.
82 Bak Borbála

Csánki Dezső: Kőrösmegye a X V században. Budapest, 1893.

Csánki Dezső: Magyarország történelmiföldrajza a Hunyadiak korában. I. köt. Budapest, 1890; II. köt.
Budapest, 1894; III. köt. Budapest, 1897; V köt. Budapest, 1913. /H unyadiak kora Magyarországon.
vi., m , vili., ix. c /
Csendes László: Térképhistória. Történelem a térképek tükrében. Budapest, 1980. Gyorsuló idő.
Fekete Nagy Antal: Magyarország történelmiföldrajza a Hunyadiak korában. TV. köt. Trcncsén várme­
gye. Budapest, 1941. /Hunyadiak kora Magyarországon. IX. a./
Frisnyák Sándor: Magyarország történetiföldrajza. Budapest, 1990. (Tanárképző főiskolai tankönyv.)
Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történetiföldrajza. I. köt. Budapest, 1963 cs 1966; II. köt.
Budapest, 1987; III. köt. Budapest, 1987; IV köt. Budapest, 1998. (Részletes forrásjegyzékkel és bibliog­
ráfiával.)
Ila Bálint: Gömör megye. I. köt. Budapest, 1976; II. köt. Budapest, 1944; III. köt. Budapest, 1946; IV
köt. 1968.
A Kárpát-medence történetiföldrajza. Szcrk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1996.
Klinghammer István-Pápay G yula-T örökZ solt :Kartográfiatörténet. Budapest, 1995. (Bibliográfiával.)
Kristó Gyula: Történeti földrajz. In A történelemsegédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986,
296-306. o.
Mendöl Tibor: Településtörténet, településföldrajz, történeti földrajz. In Emlékkönyv Szentpétery Imre
születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 312-334. o.
Ortvay Tivadar: Magyarország régi vízrajza a XlII-ik század végéig. I—II. köt. Budapest, 1882.
Pounds, Norm an J. G.: Európa történetiföldrajza. Ford. Boros Attila. Budapest, 1997. Osiris tanköny­
vek. (Főként az angol nyelvű szakirodalom-jegyzékével.)
Smith, Clifford T.: An Historical Geography of Western Europe before 1800. London, 1967. (Jegyzetei­
ben bőséges hivatkozás a nemzetközi szakirodalomra.)
Somogyi Sándor: A magyar honfoglalás földrajzi környezete. In A Kárpát-medence történetiföldrajza.
Szerk. Frisnyák Sándor. Nyíregyháza, 1996, 7-17. o.
Somogyi Sándor: Történeti földrajzi bevezető. In Magyarország története. Előzmények és magyar történet
1242-ig. 1. köt. Főszerk. Székely György. Budapest, 1984, 25-68. o.
Stegena Lajos: Térképtörténet. Budapest, 1980. (Bibliográfiával.)
Teleki József: Hunyadiak kora Magyarországon. VI. köt. 1. rész. (A szoros értelemben vett Magyaror­
szág leírása.) Sajtó alá rend., kiég. Szabó Károly. Pest, 1863.
Teleki Pál: Aföldrajzi gondolat története. Budapest, 1996. (A kiadás alapja: Teleki Pál: Aföldrajzi gondolat
története. Budapest, 1917.)
Vályi András: Magyarországnak leírása. 1-3. köt. Buda, 1796-1799.
 Szögi László

KRONOLÓGIA

BEVEZETÉS

Az időszámítással foglalkozó történeti segédtudomány - a kronológia - a legfontosabbak közé

tartozik, hiszen a történelmi események időrendiségével tisztában lenni minimális követel­
mény mindenki számára, aki a történelmi múlt feltárásával foglalkozik. Sőt a kronológia talán
a legősibb segédtudomány is, amellyel a legősibb kultúráktól kezdve foglalkozik az emberi­
ség. Nemcsak a legismertebb időbeli mértékegységeket (év, hónap, hét, nap, óra, perc) hasz­
náljuk nap mint nap, hanem számos kronológiai fogalom került a hétköznapi életben haszná­
latba anélkül, hogy sokan ismernék e fogalmak valódi tartalmát. A magyar nyelv egyik találó
kifejezése, hogy az értelmes, belevaló, ügyes ember „érti a csíziót”. Kevesen tudják, hogy e
kifejezés a minden családban egykor szinte kötelezően megtalálható kalendáriumból ered. Az
év első napja, január 1. egyházi ünnepe a „Circumcisio Domini”, vagyis az Ú r körülmetélésé­
nek emléknapja. Az az ember, aki olvasni tudta a kalendáriumot, azaz értette a (magyarított)
csíziót, az korában okos, értékes embernek számított. Hasonlóképpen kronológiafogalmakat
használ az is, aki például karácsony táján meglátogatja családját, vagy éppen pünkösd utánra
tervez egy kirándulást. Közülük sokan már nem ismerik az adott egyházi ünnep tartalmát, de
időmeghatározó fogalomként természetesen használják. Hasonlóképpen beszél a nagyszülő a
Horthy-korszakról, az azt követő nemzedék a Rákosi-korról vagy a Kádár-rendszerről, és
politikai véleményüktől függetlenül mindegyikük évszámokkal pontosan körülhatárolható
kronológiai fogalmakat emleget.

A K R O N O L Ó G IA FOGALM A ÉS AZ IDŐSZÁMÍTÁS ELEMEI

Az emberiség történetének kezdete óta az idő mérésére leginkább alkalmas módszernek a csil­
lagászatijelenségek megfigyelése látszott, és máig ehhez kapcsolódnak legfontosabb kronoló­
giai fogalmaink. A z év hosszát a Föld Nap körüli forgása határozza meg, amelynek periodici­
tását az évszakok - persze a földrajzi fekvés által determinált m ódon —bekövetkező változása
mutatja. A napév hossza 365 nap 5 óra 48 perc 46 másodperc. A hónapot ugyanakkor a földi em­
ber szempontjából másik legfontosabb jól látható égitest, a Hold mozgása határozza meg. A
Holdnak a Föld körül megtett fordulata 29 nap 12 óra 44 perc 3 másodpercig tart, és az újhold
és a holdtölte ciklikus váltakozása jellemzi. Az időtartam egyébként a női biológiai ciklussal is
megközelítően azonos, tehát az emberiség számára igen jól érzékelhető időmérési egység. A
harmadik alapvető kronológiafogalmat, a napot a Föld saját tengelye körüli forgása határozza
meg, és folyamatosan érzékelhető a nappalok és éjszakák változásával. Ennek hosszát sokféle­
képpen lehetne meghatározni, de már a sumérok alkalmazták a 60-as számrendszert, és a napot
24 órára, illetve 360 időegységre osztották fel. Egy óra végül is 60 percre tagolható, és ezt a
rendszert használjuk ma is.
A fentiekből jól látható hogy az időszámítás egyik lehetséges módja a napéven alapuló „solaris”
84 Szögi László

rendszer, a másik a Hold mozgásából számított „lunaris” rendszer. A holdhónap 12-szerese

azonban csak mintegy 354 napot ad ki, ezért igen nehéz a tiszta napév és a holdhónapok össze­
hangolása. Tisztán lunáris rendszerben számolták az időt kezdetben a rómaiak, majd később
az arabok és a törökök is.
Solaris rendszerben számoltak az ókori Egyiptomban, és innen került át a rendszer Rómá­
ba, m ajd terjedt el az egész keresztény civilizációban. A lunisolaris időszámítás a két rendszer
összehangolására tett kísérletet. Ezt használták Babilonban, a zsidóság körében, a helleniszti­
kus Görögországban, de a Távol-Keleten is. A két rendszer egyeztetése elkerülhetetlenül szö­
kőhónapok beiktatását igényli a naptárba, így meghatározott ciklusonként meghatározott szá­
m ú hónappal kellett növelni a naptári időszámítást. Nyolc év alatt például 3 holdhónappal kell
növelni a hónapok számát. Ennél pontosabb egyeztetést tesz lehetővé a 19 éves ciklus, de pél­
dául a távol-keleti időszámítási rendszerek ennél sokkal hosszabb ciklusokkal is számolnak.
Jelen ismertetésben kizárólag a magyar történelemben előforduló időszámítási rendsze­
rekről és kronológiai fogalmakról kívánunk tájékoztatást adni.

A JULIANUSI ÉS A GREGORIÁNUS NAPTÁR

M a használt időszámítási rendszerünk alapvetően a római naptáron alapszik, így annak isme­
rete számunkra is nélkülözhetetlen. Julius Caesar előtt a hagyományos római időszámítás
meglehetősen zavaros volt, nagy az eltérés a naptár által számított idő és a valós csillagászati
jelenségek között. Caesar Kr. e. 46-ban rendelettel reformálta meg a római időszámítást. A
reform kidolgozására a fejlett csillagászati hagyományokkal rendelkező Alexandriából szár­
m azó Szoszigenész egyiptomi csillagászt kérte fel. Szoszigenész a napév és a holdév közötti
különbség kiküszöbölése érdekében a 46-os évbe további két rendkívüli hónapot iktatott, így
ez az év kivételesen 445 napból állt. E naptárreform lényege a 365 és egynegyed napból álló
solaris évszámítás bevezetése volt, azzal a megoldással, hogy az egynegyed napok összesítésé­
ből négyévenként bevezette a szökőnapok és a szökőévek rendszerét. A Caesarról elnevezett
julianusi naptárt Kr. e. 45. január 1-jétől kezdték használni. A szökőnapot február 23. utánra
iktatták be, valójában ezzel a szökőévben 29 naposra növelve a február hónapot. Ezt az évet
annus bissextilisnek nevezték a római nap elnevezésből következően, hiszen március 1. előtt
ebben az évben kétszer számították a hatodik napot. A szökőnap elnevezése ennek alapján dies
bissextus. Ajulianusi naptár éve igen jó megközelítéssel felelt meg a csillagászati év tényleges
hosszának, de így is évente 11 perc 12 másodperc különbség adódott, ami eleve magában hor­
dozta egy későbbi újabb reform szükségességét. A középkorban már igen korán felismerték a
julianusi naptár hibáit, és kiváló tudósok sora tett javaslatot változtatásra, ezek keresztülvitele
azonban - tekintettel az egész keresztény világban való elterjedtségére - nagy türelmet és nem­
zetközi egyeztetést igényelt. AXIII. században az angol Roger Bacon már naptárreform-tervet
készített. Foglalkozott a kérdéssel az 1439-es bázeli zsinat, Nicolaus Cusanus püspökjavasla­
tára. IV Sixtus pápa a magyarországi működéséről is ismert tudós csillagászt, Regiomontanust
bízta meg a reform részleteinek kidolgozásával, majd 1515-ben X. Leó pápa Kopernikuszra
akarta bízni a kérdés megoldását. Az évszázados késlekedés után XIII. Gergely pápa 1578-ban
m ár egészen konkrét tervek kidolgozására adott utasítást, amelyeket két csillagász, Aloysius
Lilius a perugiai egyetemről és az angol Christophonus Clavius dolgozott ki. A terveket egy
pápai bizottságjavaslata alapján 1582. október 4-én léptették életbe.
Elsőként a naptár és a csillagászati év közötti elcsúszást korrigálták, ezért 1582. október 4.
után azonnal 15. következett. A további hibalehetőség kiküszöbölése érdekében megrefor­
 KRONOLÓGIA 85

málták a szökőévek rendszerét. A naptári és tropikus év közötti időeltérés mintegy 128 év alatt
tesz ki egy napot. Mivel ez nem kerek évszám, 400 évenként lényegében három napot jelent a
differencia. Következésképpen ha négyszáz évenként három szökőnapot elhagyunk, a naptár
már igen jó megközelítéssel fedi a valóságot. XIII. Gergely pápa tehát úgy rendelkezett, hogy
az évszázadok végén csak a 400-zal maradék nélkül oszthatók lesznek szökőévek, a többi há­
rom századvég nem. Ennek megfelelően az 1700,1800 és 1900-as év nem volt szökőév, de 2000
az lesz.
A Gergely-naptár bevezetésére a vallási küzdelmek korában, a reformáció és a katolikus
megújulás időszakában került sor. A vallási ellentétek e lényegében tudományos kérdésben is
éreztették hatásukat, így a katolikus európai országokban szinte azonnal bevezették az új idő­
számítási rendszert, a protestánsok körében azonban csaknem két évszázadig tartott a Ger­
gely-naptár elfogadása. Ennek ismerete különösen fontos, hiszen XVI-XVIII. századi protes­
táns államokból való források esetében tudnunk kell, milyen naptárt használtak, különben
tévesen oldjuk fel az ott használatos dátumot. Itáliában, Spanyolországban, Portugáliában és
gyakorlatilag Lengyelországban a XVI. század végéig bevezették az új naptárt. Magyarországon
az 1588. évi országgyűlés 28. törvénycikke iktatta törvénybe a Gergely-naptár használatát. 1590-
ben az erdélyi országgyűlés is elfogadta. A bevezetés persze itt sem m ent zökkenők nélkül,
hiszen az 1599. évi országgyűlésen a 45. törvénycikk újra büntetésekkel próbálta az ónaptár
használatát tiltani. Németországban a katolikus rendek már 1584-ben elfogadták az új naptárt,
a protestánsok azonban a XVII. század végéig kitartottak a régi naptár mellett. Az evangélikus
rendek még 1699-ben is csupán a l l napi különbség kiküszöbölését mondták ki, de a teljes
reformot még akkor sem fogadták el. A ném et evangélikusok csak 1775-ben fogadták el a
Gergely-naptár féle húsvétszámítást és ezzel az egész rendszert. Ehhez a döntéshez csatlako­
zott az ugyancsak evangélikus Dánia is. Angliában 1753-ban tértek át a Gergely-naptár haszná­
latára, s ez az országban még akkor is ellenkezéseket váltott ki. A katolicizmustól igen erősen
elzárkózó Svédországban csak 1844-ben vezették be az új naptárt. Az ortodox görögkeleti egy­
ház a mai napig is a régijulianusi naptárt használja, és ünnepli emiatt később a különböző ke­
resztény egyházi ünnepeket. Oroszországban csak a bolsevik forradalom győzelme után, 1918
februárjában vezették be az új időszámítási rendszert.

EGYÉB NAPTÁRREFORM OK

Az időszámítás, az év, hónap, hét és napok rendszerének minél logikusabb rendbe való helye­
zésére az évszázadok során többször tettek kísérletet. Állandó kifogásként merül fel a hóna­
pok eltérő hosszúsága, a hét rendszerének az időszámítás többi elemétől való teljes független­
sége és általában az év belső felépítésének folyamatos változása, amely elkerülhetetlenné tesz
évenként új naptárak kiadását. A számtalan új- és legújabb kori reformterv közül a francia for­
radalom naptárreformja érdemel említést. A keresztény hagyományokkal egyházellenessége
miatt szakítani kívánó konvent egy matematikusokból és csillagászokból álló bizottságot ala­
kított az új naptár kidolgozására, és 1793. október 5-én életbe léptette az új időszámítást. Kez­
detének 1792. szeptember 22-ét, a köztársaság kikiáltásának napját tette meg, ami egyben az
őszi napéjegyenlőség időpontjára esett. Innen számítva az év 360 napja 12 egyenlő hosszúságú,
30 napos hónapra volt felosztva, méghozzá úgy, hogy 3-3 egyforma végződéssel egy-egy évsza­
kot takarjon, jelentésében is az évszakok természeti jelenségeire utalva. E hónapnevek a kö­
vetkezők (szeptember 22-től kezdve):
86 Szögi László

1. Vendémiaire (szüreti) 7. Germinal (sarjadás)

2. Brumaire (ködös)
3. Frimaire (fagyos)
4. Nivőse (havas)
5. Pluviőse (esős)
6. Ventőse (szeles)
8. Floreal (virágzás)
9. Prairial (mezei munkák)
10. Messidor (aratás)
11. Thermidor (hőség)
12. Fructidor (gyümölcsérés)

A hónapokat - megszüntetve a hét használatát - három tíznapos dekádra osztották fel, amelye­
ken belül a napokat sorszámnevekkel jelölték. A 10. napok, azaz a dekádok, valamint az év
végéhez csatolt öt kiegészítő nap (epagomenes) (szeptember 17. és 21. között) ünnepnapok­
nak számítottak, csakúgy m int a négyévenként itt is megjelenő szökőnap, amelyet a köztársa­
ság ünnepének neveztek el. A tízes számrendszer érvényesítése érdekében megszüntették a
nap 24 órás rendszerét, és a nappalt és az éjszakát 10-10 időegységre osztották fel. A francia
forradalmi naptár, amely rendkívül szigorú logikával készült, de valójában az emberiség évez­
redek során kialakult időritmusával alapvetően ellenkezett, nem sokáig maradt fenn. N apóle­
onjavaslatára 1806. január 1-jén Franciaország visszatért a Gergely-naptár használatára. A pári­
zsi kom m ün idején ugyan tettek kísérletet felújítására, de ez a francia történelemben is epizód
maradt csupán.
Századunkban több terv született új időszámítási rend, főleg a hónapok és hetek egységes és
állandó rendszereinek kidolgozására, például 13 darab 28 napos hónap + 1 vagy 2 toldaléknap­
ból álló évrendszer kidolgozására. Hasonlóképpen terv készült egyenlő hosszúságú negyedé­
vekből (31+30+30 napos hónapokból) álló évstruktúra kialakítására, amelyhez itt is toldalékna-
pokjárulnának, de komoly formában egyik tervről sem tárgyaltak. Ismerve a naptárreformok
bevezetésének viszontagságos történetét, bármilyen újabb változás világméretű elfogadtatása
igen nehéz feladat lesz.

AZ ÉVSZÁMÍTÁS

A kronológia egyik legfontosabb elemének, az év számításának csak az európai gyakorlatban is

számos formája ismert. Az éra az időszámításnak azt a módját jelenti, amikor egy meghatáro­
zott kezdőponthoz viszonyítjuk az eltelt időt, és e kiinduláshoz képest adjuk meg az eltelt
esztendők számát. M inden civilizáció más-más eseményhez kötötte saját időszámítását, ezért
igen eltérő érákkal találkozhatunk az európai gyakorlatban.
A görög történetíró, Timaiosz a Kr. e. IV században javasolta az egész görög világban külö­
nös tiszteletnek örvendő olimpiák első ismert időpontját az időszámítás kezdőpontjában, így
lett a Kr. e. 776 a görög időszámítás kezdete.
Rómában a történetírók már a Kr. e. 3. századtól próbálták az eseményeket a város alapításá­
nak időpontjához viszonyítani (ab űrbe condita). Kr. e. 100-ban Terentius Varró álláspontját
fogadták el, aki szerint Kr. e. 754. április 21-én állapították meg Róma határait. Ezt az időszámí­
tást a továbbiakban is inkább a római történetírók használták, de kedvelt volt az újkor hum a­
nistái között is.
N em Európában terjedt el, de érdemes megemlíteni a Szeleukida-érát, amely a Nagy Sán-
dor-féle birodalom felbomlása után a Közel-Keleten volt használatban. Kiindulópontja I.
Szeleukosz Nikator, a birodalomalapító uralkodásához kötődik, és Kr. e. 312-311 forduló­
pontjára esik. Ezt az időszámítást használták például a zsidók is Krisztus életében, egészen a
VIII. századig.
A zsidó időszámítás, amely kezdőpontnak a világ teremtését tette, a Kr. u. Ill—IV században
 KRONOLÓGIA 87

kezdett elterjedni. A számítás alapját a Bibliában említett évszámok összesítése és értelmezés

képezte, és az V századra a Talmud már pontosan meghatározta a világ teremtésének időpont­
ját, méghozzá Kr. e. 3761. október 6-át. Ez a zsidó világéra máig alapja a vallásos zsidóság által
használt zsinagógái évnek.
A VI. századi Európában és az Európán kívüli keresztény világban is használatos volt az aera
martyrum, azaz a Diocletianus császár trónra lépésétől kezdődő időszámítás. Ez Kr. u. 284.
augusztus 29-re esett. A monofizita kopt keresztények Egyiptomban és Etiópiában még ma is
használják ezt az évszámítási rendszert.
Napjaink elterjedt és általánossá vált évszámítási rendszere a keresztény éra (aera vulgaris),
amely Krisztus születésétől kezdi az időszámítást. 525-ben dolgozta ki e rendszert Dionysius
Exiguus római apát, elsősorban húsvéttáblázatok készítésére. Dionysius módszerét követte
világkrónikájában az angol Beda Venerabilis, és e számítás a Karolingok idején már Európa
nagy részén elfogadottá vált. Dionysius Exiguus mai ismerteink szerint rosszul határozta meg
Krisztus születésének idejét, amely 5-7 évvel korábban történhetett az általa számítottnál. Közép-
és Kelet-Európa államai ezt az időszámítást vették át. Az oklevelek Anno Domini vagy ab
incarnatione D om ini kifejezései utalnak a keresztény éra évszámítási rendszerére.
Európa délnyugati félszigetén, a későbbi Portugáliában, Kasztíliában és Aragóniában a pire­
neusi éra volt használatban egészen aXV századig. Ennek kezdőpontja a Kr. e. 38. január 1. E
rendszer az V századtól kezdve volt használatos, többek között sevillai Isidorus alkalmazta
történeti munkáiban.
Bizáncban a VII. századtól kezdve terjedt el a Kelet-Európábán később évszázadokon át al­
kalmazott úgynevezett világteremtés vagy bizánci éra, amely az időszámítás kezdetét a Kr. e.
5509. szeptember 1-jére tette. Abizánci éra eredetét többféleképpen magyarázzák. Egyrészt a
chiliazmus elvéből kiindulva számították ki a világ teremtésének lehetséges időpontját, más­
részt - s ez a valószínűbb - részletes kronológiaszámításokon alapulva határoztak meg egy
minden szempontból előnyös kezdőpontot. A hasonló elveken alapuló alexandriai éra ennek
egy másik változata. Kezdőpontja Kr. e. 5493. augusztus 29. A bizánci éra a görögkeleti egyhá­
zon keresztül terjedt el Oroszországban és a szláv népek körében. A cári Oroszországban Nagy
Péter 1699. december 15-én rendelte el a bizánci helyett a keresztény éra bevezetését.
Európának a török hódoltság alá eső területein, így hazánkban is alkalmazták a mohamedán
időszámítást, amely kezdőpontnak a hidzsrát, azaz Mohamed Mekkából Medinába való köl­
tözését tekintette: Kr. u. 622. július 16.

A STÍLUS

Az évszámítás másik döntő eleme, hogy az évek periodicitása milyen kezdőponttal érvénye­
sül, azaz mely napra esik az újév. Mai évbeosztásunk sorrendjében haladva az alábbi fontosabb,
Európában használatos évkezdeteket kell megemlítenünk.

Január 1. (stilus com m unis v. circumcisionis)

Eredetileg Rómában a téli napforduló utáni újhold ünnepeként és az új konzulok választásá­
nak napjaként volt ismert.
Julius Caesar után Rómában az év kezdete, de ezt a keresztény Európa sokáig nem vette át.
Nyugat- és Közép-Európában a XUI-XIV század folyamán lett általánosan elfogadott évkez­
det.
88 Szögi László

Március 1.
A Meroving- és Karoling-kori Frank Birodalomban, valamint a velencei köztársaságban egé­
szen a XVIII. század végéig használatos évkezdet.
Március 15.
Rómában ez a nap volt a konzuli évek kezdete.
Március 25. (stilus annuntiationis)
Itáliából kiindulva a késői középkorban Nyugat-Európa számos országában volt elteijedve, és
eljutott Dalmáciába is.
Két változata ismert: a firenzei (calculus florentinus), amely esetében március 25. és de­
cember 31. között azonos számú az éve a stilus communisszal.
A másik a pisai (calculus pisanus), amely esetében január 1. és március 24. között azonos
számú az éve a stilus cummunisszal.
Húsvéti évkezdet (március 25. és április 25. között) (stilus paschalis)
N em kapcsolható meghatározott naphoz, éppen a húsvét időpontjának állandó változása mi­
att. Inkább csak a XII-XV századi Franciaországban volt használatos.
Szeptember 1.
A bizánci császárságban és az ortodox kereszténységhez tartozó délkelet-európai országokban
volt elterjedve. Bizánci hatásra rövidebb ideig Dél-Itáliában is alkalmazták.
Zsidó évkezdet (szeptember 6. és október 5. között)
A zsidó időszámítás szerint az újév az őszi napéjegyenlőséghez legközelebb eső újhold nap­
ja. Ennek megfelelően előtte és utána is lehet. A zsidó vallási időszámításban ma is használják.
December 25. (stilus nativitatis)
A keresztény Nyugat- és Közép-Európában a karácsonyi évkezdet kezdetben szinte teljesen
általánosan használatban volt. Egyházi forrásokban nálunkaXVI. századig általános. Európa-
szerte aXIV-XV században ezt váltja fel a január 1-jei évkezdés. Ilyen dátumok feloldásánál
fontos tekintettel lenni arra, hogy december 25. és 31. között már a jelenleginél eggyel na­
gyobb évszámot alkalmaznak a történetírók vagy oklevelet kibocsátók.

A török hódoltság idején nálunk is használatos mohamedán időszámítás - m int em lítettük -

tisztán lunáris jellegű, 354 napos, tehát az újévek időpontjának átszámolása a mi időszámítá­
sunkra meglehetősen nehézkes. A török időszámítás újéve a keresztény naptárban folyamato­
san körbejár, tehát m inden évben máshová esik. Az átszámításra többek között Szentpétery
Im re Clironológiájában részletes táblázatok találhatók.

EGYÉB ÉVSZÁMÍTÁSI RENDSZEREK

A fent ismertetett és különböző korokban használatos évszámítási rendszerek mellett a történe­

lem kezdetétől fogva ismert és kedvelt datálási mód volt az uralkodói évek használata. A keleti
despotikus társadalmak előszeretettel alkalmazták ezt a rendszert. Ismeretes a görög történe­
lemből például Athénban az arkhónok szerinti időszámítás, vagy Rómából a konzuli évek
rendszere egészen 537-ig. A középkori Európában az uralkodói év (annus regni, pápák eseté­
ben annus pontificatus) alkalmazása igen gyakori. Ezek átszámításánál elsősorban a kezdőpon­
tot kell ismernünk. Az epochális nap az uralkodás tényleges kezdetének napja, és általában ez
sem a naptári évkezdettel, sem az ünnepélyes megkoronázással nem, vagy csak nagyon ritkán
esett egybe. Az uralkodók általában az epochális naphoz datálták uralkodási éveiket, és az első
év akár néhány napos is lehetett, ha az epochális nap mondjuk a naptári évvégéhez esett közel.
 KRONOLÓGIA 89

Az európai gyakorlatban, így Magyarországon is fontos figyelembevenni, hogy az ifjabb kirá­

lyok sokszor még elődjük életében megkezdték saját uralkodási éveik számítását. A koronázás
néha csak évekkel később követte a tényleges uralkodás megkezdését. (Például Mátyás király
a szent koronával csak 1464-ben koronáztatott meg, jóllehet 1458 óta volt uralkodó). Előfor­
dult olyan különleges helyzet is, mint IV Ferdinándé, akit apja életében, 1647-ben magyar ki­
rállyá koronáztak ugyan, de a tényleges uralkodást sohasem kezdte meg, hiszen elődje később
halt meg, mint ő maga. Ebben az esetben IV Ferdinándnak nincs epochális napja.
Az uralkodói év használata mellett egyéb párhuzamos - Kristó Gyula által hitelesítőnek
nevezett - datálási rendszereket alkalmaztak a középkorban.
Az indictio egy 15 éves perióduson belül mutatja meg az adott év helyét. Eredete feltehetően
az Egyiptomban 15 évenként tartott adókivetésre nyúlik vissza. Ezt a rendszert Diocletianus
312-ben az egész birodalomra kiterjesztette. Mivel a Kr. e. 3. évet egy ilyen indictiós ciklus
kezdetének tekintették, ezért egy adott év indictiós száma az

X+3
15

képlettel számítható ki, ahol az indictiós szám a maradékkal egyenlő.

Az átszámításra különböző táblázatok állnak rendelkezésre. Ha egy uralkodó uralkodási ideje
meghaladja a 15 évet, akkor életében többször is előfordulhat ugyanaz az indictiós szám. Az
indictiós év kezdete nem mindig esik egybe a naptári év kezdetével, ezt természetesen az át­
számításoknál mindig figyelembe kell venni. A görög indictio kezdete szeptember 1-jére esett,
a Beda-féle indictio szeptember 24-re, m íg a pápai kancellária által használt december 24-re,
későbbjanuár 1-jére.
Az epacta alexandriai eredetű időszámítási elem, és azt adja meg, hogy március 22-én (a H ús­
vét legkorábbi lehetséges időpontjában) a hold hány napos. A szám a holdhónapnak megfele­
lően 0 és 28 között változhat. Az epacta szerinti évszámításhoz szeptember 1-jén van a váltás,
utána m ár a következő évre eső epactaszámmal datáltak.
Aconcurrens hasonlóan a húsvéthoz kapcsolódva azt adja meg, hogy az adott év március 24-éje
a hét melyik napjára esik. Az 1-től 7-ig terjedő számok közül az 1-es vasárnapot jelöl, s a hét
többi napjai emelkedő rendben kapják m eg számaikat.
A vasárnapi betű (littera Dominicalis) azt adja meg, hogy ha az év365 napját január 1-jétől fo­
lyamatosan az ABC első hét betűjével jelöljük meg (A-tól G-ig), akkor melyik betű felel meg
az év első vasárnapjának. Nem szökőévben mindig ugyanaz a betű esik vasárnapra, szökőévnek
azonban két vasárnapi betűje van, az egyik február 24. előtt, a másik e nap után.
Az aranyszám (numerus aureus) alkalmazása azon alapul, hogy az eltelt napévek mindegyike
egy 19 éves cikluson belül valamelyik évnek felel meg. Ha az évszámhoz egyet adunk, és 19-
cel osztjuk, maradékként kapjuk meg az adott év aranyszámát (0 maradék 19-nek felel meg).

A HÓNAPOK

A középkori időszámítás a hónapok elnevezését az ókori római naptárból vette át, és a legtöbb
európai népnél, így a magyarban is e hónapnevek honosodtak meg. A szláv népek többségénél
azonban részben vagy egészben megmaradtak a régi szláv nyelvű elnevezések. A magyar nyel­
vű hónapneveket aXVII-XIX. században elsősorban a magánírásbeliségben gyakran alkalmaz­
ták. E hónapnevek a következők:
90 Szögi László

Január - Boldogasszony hava Július - Szentjakab hava

Február - Böjtelő hava
Március - Böjtmás hava
Április - Szent György hava
Május - Pünkösd hava
Június - Szent Iván hava
Augusztus - Kisasszony hava
Szeptember - Szent Mihály hava
Október - M indszent hava
November - Szent András hava
December - Karácsony hava

A róm ai hagyomány szerint az eredeti naptár csak 10 hónapból állt, s még Romulus alkotta
meg. Az első hónapot Mars istenről martiusnak nevezték el. A második Venus istennő etruszk
nevét (Apru) kapta, így lett április. A harmadik hónapot az idősek tiszteletére maiusnak, a negye­
diket a fiatalabbak kedvéért (iuniores) júniusnak nevezték el. (Más magyarázat szerint Maia
istennő és Juno tiszteletére szentelt hónapokról van szó). A továbbiakban a hónapok csak sor­
számneveket kaptak. így lett quintilis, sextilis, September, October, november, december az
utolsó hat hónap elnevezése. Ugyancsak a hagyomány szerint már a második római király, Numa
Pompilius egészítette ki az évet két újabb hónappal. így került az év elejére januarius. Ajövő és
a m últ felé forduló kétarcú Janus isten hava egyben az év kapuját (ianua), kezdetétjelentette. A
februarius kezdetben az évvégére került a hálaadás, az engesztelő ünnepek (februa) időszaka­
ként. E hónap került át a decemvirek idején mai helyére, és így kialakult a római naptár máig
ismert rendszere. A Quintilis hónapotjulius Caesar meggyilkolása után júliusnak, Kr. e. 8-ban
pedig a sextilis hónapot Augustusnak nevezték el.
A zsidó időszámításban az év 12 holdhónapból áll, amelyhez szökőévben egy további csat­
lakozik. A zsidó hónapnevek az őszi újévtől kezdődően a következők: Tisri, Hesván, Kiszlév,
Tévét, Svát, Ádár (szökőévben a másodikÁdár hónap neve Veádár), Niszán, Ijár, Szíván, Tamuz,
Áv és Elül.

A HÉT

A hét csillagászati jelenségektől és a többi időmérési egységtől legfüggetlenebb kronológiai

fogalom, amely az évtől és a hónapoktól függetlenül szakadatlan sorozatban követi egymást. A
hét fogalma a zsidó vallás teremtéstörténetére vezethető vissza, amikor a teremtés hat napja
után az Ú r a hetediken megpihent. E hetedik nap a sabbat, tehát a munkaszünet és a pihenés
napja, s mint ilyen, az Ú r megszentelt ünnepe. Az Ószövetség naptári rendszerében a hetes
számnak amúgy is különleges jelentősége volt, és ez az ókorban jól illeszkedett az akkori geo­
centrikus világkép szerinti hét bolygóval kapcsolatos elképzelésekhez. A korábbi asztrológiai
hiedelmek alapján a hét napjait egy-egy bolygó védelme alá helyezték, és a hét napjait róluk
nevezték el. Ennek megfelelően az antikvitásban a hét napjait vasárnaptól kezdve a következő­
képpen nevezték el:
Dies Solis (Nap)
Dies Lunae (Hold)
Dies Martis (Mars)
Dies Mercurii (Merkúr)
Dies Jovis (Jupiter)
Dies Veneris (Vénusz)
Dies Saturnii (Szaturnusz)
A középkorban a hét napjait sorszámokkal jelölték, de a vasárnap és a szombat külön elne­
vezést is kapott. így vasárnaptól kezdve a nevek: feria prima, amely gyakorlatilag a Dies Domi­
nica formában jelentkezik
 KRONOLÓGIA 91

feria secunda
feria tertia
feria quarta
feria quinta
feria sexta
feria septima, de helyette legtöbbször Sabbatum.
A héthez, de az egyházi ünnepekhez is kapcsolódó fogalmak a határnapok, amelyek közül az
octava egy adott nap után nyolcadnapotjelenti, vagyis a következő hét ugyanazon napját. A quindena
hasonlóképpen a tizenötödnapot az ünnepek előtti napot vigíliának, az ünnep utáni napot a
kronológia crastinusnak nevezi.

ANAPOKDATÁLÁSA

A római időszámításban a hónap napjait az úgynevezett főnapokhoz viszonyították, és így ad­

ták meg pontos helyüket a naptárban. A hónap első napját a holdsarló megjelenésekor hirdet­
ték ki. A nap neve a kalare (kikiáltani) igéből: Kalenda. A másik főnap a holdtölte, ez az Idus,
amely a hónap 13. vagy 15. napjára esett. Akettő között volt a Nona az első holdnegyedjelzé-
sére, ez volt a hónap 5. vagy 7. napja. A főnapokat megelőző napokat Pridie, Kalendae, Nona
vagy Idus névvel illeték. E fogalmakkal a datálás mindig úgy történt, hogy a datálandó napot
követő főnaphoz viszonyítva jelezték a nap helyét a hónapon belül úgy, hogy a kettő közötti
napok számát adták meg, beleértve a datálandó napot és a főnapot is. Tudni kell, hogy az úgy­
nevezett IM M O hónapokban, tehát március, május jú liu s és októberben a N ona és az Idus a
későbbi dátumra, tehát 7-re és 15-re esik, az összes többi hónapban 5-re, illetve 13-ra.
A középkori és kora újkori datálás legismertebb formája a keresztény egyházi ünnepeket
használta fel a napok pontos meghatározásához. E formában a datálandó naphoz közel eső fon­
tos egyházi ünneptől, annak oktávájától vagy akár guindenájától való távolságát adták meg úgy,
hogy végül az adott hét pontos napja is meghatározott legyen.
A datálásoknál sokszor az Introitus missae formulát is alkalmazták, amikor például az egy­
házi év egyes vasárnapján elm ondott mise bevezető zsoltárának első szavával határoztak meg
egy napot.
Az egyházi év főbb ünnepei vagy mindig állandó időpontra estek (festa immobilia), vagy
meghatározott rendszer szerint mozogtak a naptárban. Ez utóbbiak változó ünnepek (festa
mobilia).
Állandó ünnepek között említhetjük elsősorban a karácsonyt (Nativitas Domini), decem­
ber 25-ét, Krisztus születésének ünnepét, karácsony nyolcadát, vagyis az újév napját (Circum-
cisio Domini) január 1-jén és vízkereszt ünnepét (Epifánia), Isten megjelenése, vagy más ne­
vén háromkirályok ünnepét (január 6-án). Az állandó ünnepekjellegzetes típusa a szentek em­
léknapjáé, melyek közül nagyon sok általánosan ismertté vált, és a hétköznapi életben, például
a mezőgazdasági munkák tervezésénél határnapnak számít szinte napjainkig (így Szent György
napja április 24., Szent Péter és Pál napja június 29., Szent Mihály napja szeptember 29.)
Az állandó napra eső ünnepek közül kiemelt jelentőségűek voltak és a katolikus vidékeken
maradtak is a Mária-ünnepek, amelyekhez szintén gyakran datálták a napokat. Az ismertebb
közép- és újkori Mária-ünnepek a naptárban elfoglalt sorrendjük szerint a következők:
január 23., Mária eljegyzése (Sponsalia Mariae)
február 23., Gyertyaszentelő Boldogasszony (Purificatio Mariae vagy Presentatio Domini)
(a szülés után 40 nappal tartandó tisztulási szertartás)
92 Szögi László

március 25., Gyümölcsoltó Boldogasszony (Annuntiatio Mariae, vagy Conceptio Christi)

(az angyali üdvözlet)
július 2., Sarlós Boldogasszony (Visitatio Mariae) (Mária látogatása Erzsébetnél)
július 16., Kármelhegyi Boldogasszony (Maria de Monte Karmeli)
augusztus 5., Havas Boldogasszony (Nivis Mariae)
augusztus 15., Nagyboldogasszony (Assumptio v. Ascensio Mariae) (Mária halála és menny-
bemenetele)
szeptember 8., Kisboldogasszony vagy Kisasszony napja (Nativitas Mariae) (Mária születése)
szeptember 12., Mária neve napja (újkori ünnep, csak 1683 után vezetik be)
szeptember 24., Fogolykiváltó Boldogasszony (Mariae de Mércédé)
október 7., Olvasós Boldogasszony (Regina rosarii) (rózsafüzér királynője)
november 21., Mária bemutatása vagy Boldogasszony emlékezete (Praesentatio vagy Oblatio
Mariae)
december 8., Eketiltó (Földtiltó) Boldogasszony (Conceptio Mariae) (szeplőtelen fogan­
tatás)

A változó ünnepek között az advent (eljövetel) időszakát a karácsonyhoz kötjük. Az advent

négy vasárnapot magában foglaló, a karácsonyra felkészülő időszak az egyházi év elején. Az
Advent hosszát az határozza meg, hogy a karácsony a hét mely napjára esik. Advent első vasár­
napja egyben az egyházi év kezdete is.
A többi változó ünnep a húsvéthoz, Jézus Krisztus feltámadásának ünnepéhez kötődik. A
húsvét kezdetben a zsidó Pészah ünnepéhez kapcsolódott, amely Niszán havának 15. napjára
esett, azonban még a II. században megkezdődött a húsvét ünnepének a zsidó Pészah tói való
függetlenedése és időpontjának pontos meghatározása. A hosszú vitát Kr. u. 325-ben a niceai
első egyetemes zsinat döntötte el, amely határozatában kimondta, hogy húsvét napja minden
évben a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapra esik. Ennek leg­
korábbi lehetséges dátuma március 22., legkésőbbi pedig április 25. Következésképpen 35 féle
lehetséges helye lehet a változó ünnepeknek a naptárban, amelyeket a kronológiai kéziköny­
vek foglalnak táblázatokba. A húsvét időpontjától függnek az úgynevezett böjtbevezető vasár­
napok a nagyböjt kezdete előtti három héten. Elnevezésüket a VI. század elején kapták meg.
N evük nem a húsvéttól való távolságukra utal, a kora középkori Róma böjtjeinek emlékét
idézik. Hetvenedvasárnap (Septuagesima) három héttel van a nagyböjt kezdete előtt. Introi-
tusa szerint Circum dederunt me vasárnapja.
Hatvanadvasárnap (Sexagesima) két héttel áll a nagyböjt kezdete előtt. Introitusa szerint
Exsurge vasárnapja.
Ötvenedvasárnap (Quinquagesima) a nagyböjt kezdete előtti utolsó vasárnap. Introitusa
szerint Esto mihi vasárnapja.
Szokás szerint a farsang időszakát a nagyböjt kezdete zárja. Ezért a nagyböjt előtti utolsó
napot, amikor még húst lehetett fogyasztani, emlékezetes napnak tekintették. Ez a húshagyó
kedd (Carnisprivium), amelyen még egy utolsó karnevál (came vale = a hús elbúcsúztatása)
volt tartható.
A nagyböjt, a szent negyven nap az egyház felkészülése a húsvétra, amely a karácsony mellett
a legnagyobb keresztény egyházi ünnepnek tekintendő. A nagyböjt kezdete 46 nappal van hús­
vét előtt, de ebben hat vasárnap is található.
A nagyböjt legelső napja a hamvazószerda (Dies Cinerum), amelyen a hamvazás szertartását
aX. században rendelte el II. Orbán pápa, a halandóságra emlékeztetvén.
 KRONOLÓGIA 93

A húsvét előtti 6. vasárnap (Quadragesima), más szóval nagyböjt első vasárnapja, introitusa
szerint Invocavit.
A húsvét előtti 5. vasárnap (secunda Quadragesima) nagyböjt második vasárnapja, introitusa
szerint Reminiscere.
A húsvét előtti 4. vasárnap (tertio Quadragesima) nagyböjt harmadik vasárnapja, introitusa
szerint Oculi.
Nagyböjt negyedik vasárnapja, azaz a húsvét előtti 3. vasárnap jelenti a nagyböjt közepét
(quarta, vagy mediae Quadragesima). Introitusa szerint ezt nevezik Laetare vasárnapjának,
amikor a nagyböjtben egyébként kötelező lila liturgikus szín erre az egy alkalomra rózsaszí­
nűre változik.
Feketevasárnap nagyböjt ötödik vasárnapja (quinta Quadragesima), két héttel húsvét előtt.
Szenvedés vasárnapjának is nevezik. Introitusa szerint ezjudica me vasárnapja.
Virágvasárnap, vagy más néven pálmák vasárnapja (Dominica Palmarum) egy héttel van húsvét
előtt. Ez Jézus jeruzsálemi bevonulásának emléknapja, egyben a nagyhét (Hebdomada Magna)
kezdete.
A nagyhét három kiemelt napjához a kronológiában is szívesen datáltak. Nagycsütörtök (Cena
D om ini), népiesebb nevén zöldcsütörtök, az utolsó vacsora emlékünnepe ősi, az V századtól
kezdve ismert ünnep.
Nagypéntek (Parasceve vagy Passió dominica) Jézus megfeszítésének és kereszthalálának
emléknapja.
Nagyszombat (vigilia Paschae) egyben húsvét előestéje.
Húsvétvasárnap (Pascha vagy Dominica Resurrectionis) a feltámadás ünnepe.
A húsvét utáni, pünkösdig terjedő időszak hat vasárnapjának introitusuk szerint külön elne­
vezésük van. Közülük az első:
Fehérvasárnap (Dominica in albis vagy introitusa alapján Quasi modo).
Áldozócsütörtök (Ascensio Domini) a húsvét utáni 40. nap. Jézus mennybemenetelének
ünnepe.
Pünkösdvasárnap (Pentecoste) nevében is a naptárban elfoglalt helyére utal, hiszen ötven
nappal van húsvét után. Ez a Szentlélek eljövetelének, kiáradásának s egyben az egyház alapítá­
sának ünnepe.
Szentháromság vasárnapja (Dominica Trinitatis) a pünkösd utáni első vasárnap.
Űrnapja (Corporis Christi) a pünkösd utáni második csütörtökre esik, és az oltáriszentség
ünnepe. Viszonylag késői ünnep, csak 1264-ben rendelte el kötelező megtartását IV Orbán pápa.
N em a húsvéttól függő, de a közép- és újkorban egyaránt használatosak voltak az úgyneve­
zett kántorböjti napok (Quattuor tempóra).
Ezek az évnegyedes (rossz magyarítással: kántor) böjti napok Rómában már az V században
szokásban voltak, feltehetően pogány ünnepeket pótlandó, amelyeket korábban a gabona, a
szőlő és az olajmag aratása idején tartottak. Ezek voltak a nyári, őszi és téli böjti napok, melyek­
hez a VI. században márciusban, azaz a vetés hónapjában még egy böjti nap került. VII. Gergely
pápa 1078-ban tette a kántorböjt napjait a négy évszak kezdetére. Ennek megfelelően a tavaszi
kántorböjti napok a hamvazószerda utáni hét szerda, péntek, szombatja. A nyári kántorböjt a
pünkösd utáni hét szerda, péntek és szombatja. Az őszi a Szent Kereszt felmagasztalása (Exaltatio
crucis, szeptember 14.) ünnepe utáni hét szerda, péntek, szombatja. Végül a téli kántorböjt
advent harmadik hetének szerda, péntek, szombatjára esik.
A napok datálásának ma használt módja, vagyis a hónapok napjainak folyamatos sorszámozá­
sa ugyan m ár az ókorban ismert volt, de szélesebb körben csak az újkor századaitól kezdve
alkalmazták.
94 Szögi László

Irodalom

Szentpétery Imre: A kronológia kézikönyve. A Chronologia és az Oklevéltani naptár összevont, javított cs

bővített kiadása. Sajtó alá rendezte Gazda István. Kiegészítette Érszegi Géza, Raj Tamás, Szögi László.
Budapest, 1985.
H ahn István: Naptári rendszerek és időszámítás. Budapest, 1983. /Gondolat zsebkönyvek./
Filep László - Bereznai Gyula: A számírás története. Budapest, 1982. /Gondolat zsebkönyvek./
Kristó Gyula: Kronológia. In A történelem segédtudományai. Szcrk. Kállay István. Budapest, 1986, 76-
78. o.
H ajdú R - Kristó Gy. —Róna-Tas A. (szcrk.): Bevezetés a magyar őstörténet kutatásánakforrásaiba. III.
Budapest, 1980, Tankönyvkiadó.
F. K. Ginzel: Handbuch der mathematischen und technischen Chronologie. Das Zeitrechnungswesen der Völker.
I—III. Leipzig, 1906-1914. (Reimpr. 1958.)
 Érszegi Géza

PALEOGRÁFIA

BEVEZETÉS

A paleográfia (palaioV = régi és grafw = vésni, írni) az a történeti segédtudomány, amely a régi írások
történetével, olvasásával, átírásával, jellegzetes vonásaiknak összegzésével, társadalmi és föld­
rajzi elterjedésükkel foglalkozik. N oha annyiféle paleográfia van, ahányféle írást használtak a
történelem folyamán, mégis csak agörög és a latinpaleográfia lett önálló segédtudománnyá. A görög
és a latin írásnak azonban nem minden emlékével, csakis a viasztáblára, papiruszra, hártyára, papír­
ra íróvesszőve1 (stilus), náddal (calamus) és tollal (penna) írt emlékeivel foglalkozik apaleográfia.
Az ezeken a nyelveken kőbe, ércbe,fába stb. vésett írásokkal afelirattan (epigráfia), a viaszba,fémbe
apecséttan (sphragistica), a pénzre nyomott írásokkal a pénztörténet (numizmatika) foglalkozik.
Az előbbiek csoportjába tartozó írások két nagy csoportra oszthatók: a kódexek írására és az
oklevelek írására. Mivel a történeti emlékek túlnyomó része latin nyelvű oklevelek formájában
maradt ránk, ezért különös tekintettel vagyunk ezekre.
Apaleográfia története azonos bölcsőben kezdődött, mint az oklevéltané: a bencésekés a bollandisták
harcából. A paleográfia első ízben önállóan Bemard de Montfaucon (1655-1741) bencés szerzetes
Paleographia Graeca sive de ortu etprogressu litterarum című művében 1708-banjelentkezik. A szerző
főleg kódexek sorával vázolta az írás fejlődését. AMabillon és a Montfaucon által közzétett anyag
indította útjára apaleográfiát. Az ő alapvetésük után az olasz Scipione Maffei (1675-1755) az 1727-
ben megjelent Istoria diplomatica című művében bebizonyította, hogy egyetlen latin írás volt,
amely három formában (maiuscula, minuscula, cursiva) jelent meg a történelem folyamán. A
Nouveau Traité egyaránt fontos lépcsője volt az oklevéltannak és apaleográfiának. A paleográfiában új
osztályozást vezetett be (capitalis, uncialis, cursiva), és bevonta a vizsgálódásába azt is, hogy az
illető írás milyen íróanyagra íródott. Karl T. C. Schönemann göttingeni egyetemi tanár választotta
szét első ízben apaleográfiai és oklevéltant kutatásokat. Wilhelm Wattenbach (1819-1897) összegezte
tudományos szinten apaleográfiát. Ludwig Traube (1861-1907) pedig sokat tett az írások keltezé­
sének és származási helyének tisztázására. 1821-ben alapították Párizsban a ma is eredménye­
sen működő Ecole des Chartes-t, amely a maurinus bencés hagyományok folytatója. Az oklevéltan
és apaleográfia szétválasztása kétségtelenül elősegítette e tudományág önálló fejődését, de ezál­
tal a paleográfia szinte csak a kódexírás területére szorult vissza. Ezért nagyjelentőségű Hajnal
István (1892-1956) munkássága, aki a hivatalos írásbeliségben alkalmazott használati írás kuta­
tását helyezte előtérbe az íráshasználat társadalmi vetületeit vizsgálva. Az ő működésével ter­
jedt ki a kutatási terület az írás társadalmi funkciójának vizsgálatára. Az újonnan megjelenő/m/c-
ográfiák (például G. Battelli, B. Bischoff) rendre érvényesítik előadásukban az íráshasználat tár­
sadalmi szerepét.
A legrégibb íróanyagok egyike apapimsz, amelyet a Nílus deltájában levő mocsarak három
méterre is megnövő cserjéjéből (Cyperus papyrus) készítették oly módon, hogy a növény szárát
vékony szeletekre vágták, megvizezett táblára rakták egymás mellé, s erre keresztbe is fektet­
tek szeleteket, majd az egészet összepréselték. Az így készült lapokat finomították, és miután
egymáshoz ragasztották szalagszerűen, tekercset alkotott. A tekercsekből pedig az írás terje­
96 Érszegi Géza

delm ének megfelelő darabokat vágtak le. Egy-egy ilyen darabot tomusnuk ( = vágni), illetve
volumennek ( = tekercs) neveztek. Apapirusznak csak az egyik oldalára írtak, ahol a rostok víz­
szintesen húzódtak és mintegy vezették az író kezét sorról sorra. A papiruszt az ókortól a X.
század közepéig használták, de előfordul erre az anyagra írott oklevél a XI. században is. Az
arab hódítás következtében megszűnt az egyiptomi papiruszimport Európába, kénytelenek
voltak áttérni másik íróanyagra, a hártyára (pergamen). 7/. Eumenész (Kr. e. 195-158), Pergamon
(innen a hártya neve) uralkodója használta fel először az állatbőrt írásra. A hártyajuh-, kecske-
vagy borjúbőrből készült. Európában a X század derekától használják. Kétféle minőségű hártyát
készítettek. Az úgynevezett déli hártyának csak az egyik oldala (húsoldal) volt gondosan kidol­
gozva, krétázva, a másik (szőroldal) azonban sárgás maradt. Az ún. északi hártyát az jellemzi,
hogy mindkét oldalán egyforma finomságúra készítették ki. Míg a déli hártyát merevsége miatt
a papirusz mintájára tekercsben tartották, az északi hártyát vékonysága révén hajtogathatták. A déli
hártya inkább Dél-Európában - ahol korábban papiruszt használtak- terjedt el, az északi hártya
pedig Eszak-Európában. Előfordult azonban, hogy Itáliában is finoman kikészített hártyát
használtak, például a pápai udvarban a hrévék írására. Az antik Róma legegyszerűbb íróanyaga a
viasztábla (tabula cerata) volt. A fatáblára vékonyan felvitt viaszréteg ideális íróanyag volt, hi­
szen nemcsak könnyen lehetett rá írni (vésni), de könnyen le is lehetett törölni a szöveget. A
viasztáblára való íráshoz használt íróeszköz a stilus volt, amelynek az egyik vége hegyes (ezzel
írtak), a másik vége lapos volt (ezzel töröltek —vö. stilum saepe verte). Az összefűzött fatáb­
lákat nevezték codexnek. A legmodernebb íróanyag a papír. Kínában használták először és onnan
az arabok közvetítésével érkezett Európába a IX. században. Szélesebb körben azonban csak a
XII—XIII. század fordulójától kezdik használni, sőt Magyarországon csak a XIV század elejé­
től. A nem örökérvényű okleveleket írták rá. Míg a korábbi íróanyagok kevéssé tudnak hozzá­
járulni egy-egy forrás keltezéséhez, addig a papír a készítésekor használt márkajelek vagy vízje­
lek (filigránok) révén finom abb keltezést is lehetővé tesz. A viasztáblára való íráshoz a stílust, a
papiruszra, hártyára és papírra való íráshoz calamust (nád), pennát (toll) használtak. Festékanyagul
(atramentum) a középkorban vasgálicot (F eS 04), gubacsot használtak, amelyet borban vagy
ecetben feloldottak és azt gumival vagy korommal színezték.
Az írást betűk (litterae) alkotják. A latin írás /wn^okatjelölő betűi lehetnek nagybetűk (maiusculae)
és kisbetűk (minusculae).
A nagybetűk két párhuzamos vonal közé helyezkedők:

ABCDEFGHIKLMNOPORSTVXTZ
A kisbetűk négy párhuzamos vonalon helyezhetők el:

ä fr c fle fp h ijk lm n o p q r s tv x y -Z
A nagybetűk függőleges, jobbra vagy balra dűlő vonalait szárnak (hasta) nevezzük:

ABDEFHIKLM
A kisbetűk függőleges és dűlő vonalainak láb (pes) a nevük:

m n
 PALEOGRÁFIA 97

A lábakat vagy szárakat összekötő vízszintes egyenes a keresztvonal (linea transversa).

A szárak kettőzésével jö n létre a hurok:

AHT
-P\
A betűk összekötését segédvonallal, kötéssel (ligatúra) és kapcsolással (nexus) végezték. A segédvo­
nal az egyes feeíwkhöz nem tartozó, csak a betűk kötése érdekében rajzolt vonal. A kötéssel kap­
csolt betűkét úgy írják le, hogy közben nem emelik fel az íróeszközt:

C t ft
Betűkapcsolásról akkor beszélünk, ha egy szárat két betű rajzolására is felhasználunk:

A keresztvonal különleges fajtája a hajszálvonal, amely bizonyos írásoknál a betűk lábait, illetve
szárait köti össze:
m

Azt, hogy a betűk alkotóvonalait és a betűket miként illesztik egymáshoz, kivitelezésnek (trac-
tatio) nevezik. Az egyes betűket nem egyetlen vonással, hanem több vonallal rajzolják meg. A
vonalak sorrendje a nagybetűs korai kódexíráson (capitalis libraria) figyelhető meg:

f £ $ f f é

# i tr* < 0 ‘ €

4
& $ T
Az azonos írásfajtát kivitelező írnokok (seriptores) egymástól való elkülönítését a kézre (manus)
jellemző sajátosságok felismerése teszi lehetővé. Az azonosan kivitelezett, de több kézre valló
írások elemzése alapján különíthetők el az íróműhelyek (scriptorium). Egy kéz írása többféle
írásképet (ductus) eredményezhet. Az íráskép a betűsornak az alapvonallal lezárt szövegéből (an-
gulus) és a betűvonalak vastagságából, vagyis abból alakul ki, hogy milyen súllyal (pondus)
nyomta rá az írnok az íróeszközt az íróanyagra. A tudatosan szépre formált írást szépírásnak, kal­
ligráfiának hívják. A főleg kódexírásnál használt könnyen ésjól olvasható írás a könyvírás (textualis);
az inkább az okleveleknél használt, viszonylag gyorsan kivitelezhető írás afolyóírás (cursiva).
98 Érszegi Géza

Természetesen mind a kódexek, mind az oklevelek írása lehet könyvírás is ésfolyóírás is. A könyvírás
és afolyóírás variációja is létezik (cursiva textualis, bastarda). Az írnokok által letisztázott (scribere)
szövegek megfogalmazása (notera) ajegyzők (notarii) feladata volt.
A jegyző, hogy munkáját könnyen és gyorsan tudja végezni, a betűket elnagyoltan formálta meg,
és bizonyos betűkapcsolatokat vagy gyakran előforduló szavakat csak egyezményes jelekkel
jelölt.
A középkori írás meglehetősen sok rövidítést (abbreviatio) tartalmaz.
A legrégibb rövidítési forma az elhagyásos rövidítés (abbreviatio per suspensionem).
Legegyszerűbb formája ennek a sight, vagyis amikor a leírandó szónak csak az első betűjét írják
le:
M(aiestas) V(estra).

Gyakoribb azonban, hogy csak néhány betűt hagynak el:

an = ante
inch = nichil
Sitit = autem
d = de

Az összevonásos rövidítés (abbreviatio per contractionen) úgy jön létre, hogy a szavak belsejében
betűket hagynak el. Nagyon gyakori, hogy az r, m, n betűket hagyják el az általukjelölt mással­
hangzók kiejtését megkönnyítő magánhangzókkal együtt:

aia = anima
mse = mense
spualis = spirituális

D e bármely más betűt is el lehet hagyni:

pössio = possessio
ecctia = ecclesia
ipa = ipsa
IHS = Iesus
xpi = Christi

Sajátos rövidítési mód afelülírt betűkkel (littera supraposita) jelzett rövidítés:

m = mihi
s — sibi
é = ergo
g = igitur

Vannak egyezményesjelek (abbreviatio per signa conventionalia), amelyek lehetnek meghatáro­

zott betűkhöz kötöttek és betűformát nem mutatók.
 PALEOGRÁFIA 99

Az előbbieket főleg a p és a q betűknél alkalmazzák:

pvius = praevius exgtus = expertus cpmptus = promptus q = que

pmus = primus gatus = paratus cppia = propria q = quem
ptum = pratum gus = purus <pge = propere q = quam
pdens = prudens gum g = parumper qapis = propriis q = quod
ps = primis gicl’ = periculis <ggat = properat q° = quo

Az utóbbiak közül két állandó jelentésű jel van; az egyik: 9, amely a szó elején és a szó végén is
mástjelent.

9venit = convenit
sumpt9 = sumptus

A másik leginkább egy 4-re hasonlító jel, amely állandó jelentése: rum.

filia4 = filiarum
magist4 = magistrum

Természetesen egy szóban több rövidítés is lehet.

ÍRÁSTÖRTÉNET

A latin írás legrégibb emlékei csupa nagybetűs, úgynevezett capitalis írással íródtak. A capitalis írás
jellegzetessége, hogy valamennyi betűje egy négyzetbe szorítható (quadrata).
Ennek a kőbe véshető írásnak a papiruszra. calamusszaX írott változata a capitalis rustica (1. és 3.
példa), amelynek a betűi gömbölyűbbek, mint a feliratos betűk. Szögletes, de szép betűformát
mutat a capitalis elegáns (4. példa). A mindennapok írása a capitalis (vagy maiuscula) cursiva (2. és 5—
6. példa). Ezt az írást a II—VIII. században használták. A capitalis rustica tovább gömbölyített vál­
tozata az uncialis, amely ugyancsak a II-VIII. században volt használatos (7-9. példa).
E szép ésjól olvasható írás mellett szükség volt a mindennapi életben olyan írásra is, amely
gyorsan leírható. E célra jö tt létre a római folyóírás, a cursiva vagy minuscula Rontana. Ez az írás
főleg papiruszon és viasztáblákon maradt fenn. Betűi szembeötlően egyszerű, főleg egyenes
vonalakból állnak. Használhatósága miatt sokáig élt ez az írásforma; a XIII. században tiltani
kellett a használatát. Két formája volt: egy régebbi és egy új (12-13. példa).
Az utóbbiban már megjelentek a kisbetűk. Az uncialis és afolyóírás egymásra hatásának követ­
kezménye lett a semiuncialis írás, amely ugyancsak a VIII. századigélt (10-11. példa).
Az ezt követő íráskorszak nem ismeri az egységes írást. Európa részekre szakadt, és az írás­
használat is mutatta ezt; az írásformák eltávolodtak egymástól. Aizijjeíeken (Angliában és Íror­
szágban) használt írást az insularis (szigeti) írásnak nevezzük (18-19. példa). Dél-Itáliában a
betteventán (Beneventana) néven (17. példa), illetve Eszak-Itáliában praecarolina néven ismerik (14.
példa), Hispániában a vizigót (visigotica seu Toletana) írás a neve (15. példa). Gallia területén a
meroving (merovingica) írás volt uralkodó (16. példa). A Frank Birodalom virágzása idején Nagy
Károly (800-814) udvarában az ókori emlékek újjáélesztése, reneszánsza révén az írásbeliség is
újjászületett. Ez a Karoling-reneszánsznak nevezett korszak Európának egységes írást adott, a karoling
minusculát (20., 32., 33. példa).
100 Érszegi Géza

Ezt egyaránt használták könyv- és oklevélírásra a IX. századtól a XIII. századig. Egyik válto­
zata a díszített karoling minuscula, amely főleg a császári oklevelek írása volt (31. példa). A külön­
böző iskoláknak megvolt a saját változata is ebben az egységes írásban (21. példa). Akaroling
minusculát azután a 12-13. század fordulóján felváltotta 3.gótikus minuscula (22-25 példa). Agótikus
írásnak két fő típusa alakult ki: agotica textualis vagy libraria, a könyvírás (34. példa) és agotica
cursiva, azaz a folyóírás (35. példa). A gótikus folyóírásnak van egy gömbölyűbb változata, agotica
cancelleresca (26. példa), m íg másutt a hegyesebb változat él, amit bastarda vagy fattyúírás néven
ismerünk (27. példa). Agótikus írás, noha az addigi írások közül a legolvashatóbb és a legkönnyeb­
ben elsajátítható volt, nem tudott annyira elterjedni mintegy háromszáz éves fennállása alatt,
m int amennyire az őt felváltó humanista írás. A humanista írás tulajdonképpen agótikus írás előd­
jére, a karoling minusculán vezethető vissza. Az Itáliában aXTV-XV században kiformálódó hu­
manista írás ugyanis egy tévedésnek köszönheti létét. Mivel a legtöbb klasszikus szerző (auctor)
műve a Karoling-reneszánsz idején karoling minusculával másolt kéziratban maradt ránk, a hum a­
nisták azt hitték, hogy az volt a klasszikus Róma írása. A humanista írás a könyvírásban (humanista
rotunda vagy textualis), afolyóírásban (36. példa) és a kancelláriai (cancelleresca) írásban (29.
példa) élt. A középkor végén természetesen nem lett azonnal egyeduralkodó a humanista írás.
Gyakori agótikus és a humanista írásnak a keveredése, sőt a német nyelvterületen az elsőgótikus
írással nyomtatott könyvek hatására a mindennapi élet írása is agótikus maradt (30. példa), míg
Európa más területein a nyomtatás révén is a humanista írás foglalta el a helyet minden más írás
elől. A humanista cursiva voltaképpen a humanista könyvírásból alakult oly módon, hogy annak
álló betűit jobbra döntötték, és számtalan ligatúra használatával lehetővé tették a betűknek m i­
nél kevesebb vonalból történő megrajzolását. Egyik változata (Italica) lesz a könyvnyomtatás
történetének egyik legelegánsabb betűje. Ez a híres velencei nyomdásznak, Aldus Manutiusnak
köszönhető.
A magyarországi írás rokon az egyidős európai írásokkal. A viszonylag kevés korai kódex
írása éppúgy a karoling minuscula írása, mint a korai okleveleké. Erőteljesen a császári iroda díszí­
tett karoling minusculája (31. példa) jelenik meg a Pannonhalmi oklevél írásában (1001/XIII. szá­
zad eleje). Az írás megkülönböztetett szerepét nemcsak a szaporodó okleveles anyag (33. pél­
da), hanem az is bizonyítja, hogy egyrészt Kálmán király törvényének betűje szól a m inden­
napok írásbeliségéről, másrészt azonban - szükség esetén - a mindennapok ügyletei írásba
foglalásának (cartula sigillata) nyoma is megmaradt, sőt például a Tihanyi alapítólevél (1055)
aláíróiban (32. példa) felismerhetjük azt a clericus réteget, amely az ispánok szolgálatába szegő­
dik. A külföldi egyetemekre is eljutó magyar diákok oklevélírása eleinte még agótikus könyv­
íráshoz áll közelebb (XII. század vége), hamarosan azonban elmozdulás tapasztalható agótikus
folyóírás használata felé (XIII. század), hogy azután az legyen a mérvadó a különböző kancellá­
riákban akár az udvarban, akár a hiteleshelyeken (35. példa).
A különböző írásfajták egymáshoz való viszonyát az alábbi ábrával lehet érzékeltetni:
capitalis
capitalis libraria capitalis cursiva
(capitalis rustica) (capitalis elegáns

gotica.
-humanista
 PALEOGRÁFIA 101

A számokat a középkorban a XII. századig kizárólag római számokkal jelölték. Gyakori azon­
ban, hogy nem maiuscula, hanem minuscula betűket használnak a római számok írásához, és az
utolsó egyest lehúzzák:
viij = 8

A felet többnyire az egyes szárának megfelezésével jelölték:

Ili = 2 1/2

A nagyobb összegeket nem a megfelelő mennyiségű betű leírásával, hanem a kitevőben írt
szorzóval jelezték:
IIC = 200
V"' = 5000

A pápai oklevelek alján az oklevél díját (taxa) kisebb összeg esetén (1-4) megfelelő számú
vonalakkal, pontokkal, nagyobb összegjelölésénél (5 felett) többnyire egymás fölé tett betűk­
kel fejezték ki:

V= 7
C
C = 300
C

Európa-szerte aXIII. századtól használják az arab számokat. Nálunk csakaXV században kez­
dik használni. Az akkori arab számok azonban még némileg eltértek a maiaktól:

>1 "
l 1 t ..... f i T X [ X * 1 3 -1
*
*x. t 52 | * * I ^ 1
3 . e r- 3 1 3 4 | 6 |

> - 4 r —..... —m * i 3 1 5 ! 6 |

S 1 3 ■4 1 S 1
• i
1 * Ö j I ! 4 . * 1 .
A ; o r ' « 7 6 8 9 1
r 9 —
Á CsT""* A S 1 6 1 7 9 1
9 j
a A ( 9 4 6 | 7 1
%
• ! * . x o 3 S . |
L s J
102 Érszegi Géza

NYELV ÉS STÍLUS

A középkori kódexek és oklevelek nyelve többnyire a latin. AXIL századtól indul meg a népnyelv
beáramlása az írott emlékekbe. Először a latin leánynyelvekjelennek meg, majd a német is. A
magyar nyelv viszonylag későn, csakaXV századtól használatos. A középkori latin nyelv a Ka­
roling-reneszánsz hatására szerencsésen visszacsatolódott a klasszikus latinhoz. Ha elő-előfor-
dulnak is a Karoling-kort megelőző durva nyelvi formák a középkori /űímságban, ezek valójá­
ban hibák és nem jellem zők az általában jól megformált középkori teínságra. A közép latin fő
szabályait tekintve azonos elveken épült fel, m int a klasszikus latin, annak mintegy továbbfej­
lődött változata.
A legrégibb szövegekben az írás (capitalis) folyamatos volt; nem tagolták még szavakra sem.
Az első lépés a szavak egymástól való elválasztása, volt. Noha a szavak egymástól való elkülöní­
tése szóközökkel a középkorban már természetes, mégis gyakori, hogy bizonyos szóösszeté­
teleket egybeírnak, m int például eiusmodi, eiuscemodi, ineternum = in aeternum, locumte-
nens, sibipsi = sibi ipsi.
Az első központosítási (interpunctio) jelek a ritmikus prózában jelennek meg, ahol egy-egy rit­
mikus egység lezárását ponttal vagy vesszővel jelölték. A pápai kancellária aXIII. századig apon­
tot (punctum) a mai vessző helyett használta, s csak a következő évszázadban veszi fel a pont, a
vessző és a kettőspont a mai jelentését. A kérdőjel és afelkiáltójel azonban a humanisták találmánya a
kerek zárójellel együtt.
Ami a középlatin helyesírást (orthographia) illeti, az írás erősen igazodott a kiejtéshez, el­
tűnnek a kettőshangzók (diphthongi). Eleinte ugyan még jelölik vagy klasszikus m ódon (ae),
vagy más megkülönböztetett jellel: (e caudata), utóbb azonban végképp eltűnnek a kettőshang­
zók jelölései, s csak a humanista írásban jelennek meg újra.

ae > > e = praecedens > > precedens

oe > > e = oboedientia > > obediencia
oe >> o = dioecesis > > diocesis.

Az u és v betű között nem tesznek az írásban különbséget, és az uv kezdetű szavaknál gyakori

aw

u > > v = über > > vber, ut > > vt

v > > u = sive > > siue, vei > > uel
vu > > w = vulgo > > wlgo
uv > > w = uva > > wa

A kiejtésnek megfelelően a ti + magánhangzó szótagban a t betűt c betűnek írják:

t > > c = ratio > > racia, sőt: totius > > tocius

M eg kell azonban jegyezni, hogy agótikus minusculóban nem lehet vagy nagyon nehéz megkü­
lönböztetni a t és c betűket, ugyanis m indkét betűt két vonallal írták.
Szabályszerűnek mondható, hogy analógiás alapon egyes orrhangokat (nasales) tartalmazó
szavakba felesleges (inetymologicus) p betűt szúrnak, vagy éppen a szükséges p betűt elhagy­
ják:
 PALEOGRÁFIA 103

attentare > > attemptare, damnum > > dampnum, redemptor > > redentor

Bizonytalan gyakran a h írása. Gyakori, hogy feleslegesen kiírják, vagy elhagyják:

hortus > > ortus

carus > > charus

Hasonlóképpen az f és a ph felcserélése is előfordul, ámbár nem szabályszerű:

paraphernalis > > parafernalis (sőt: parefarnalis)

feudum > > pheudum

A k betűt felcserélik a c betűvel egyes görög vagy görög eredetűnek érzett szavakban:

Kalendae > > Calende

carus > > karus

Az i és y betűk használatában a következő variációk figyelhetők meg:

i > > y = immo > > ymo

ii > > = Maii > > May

Az egyes görög vagy görög eredetűnek vélt szavakban:

sincerus > > syncerus

Dionysius > > Dyonisius

Általános, ha az s betűvel kezdődő szavak elé ex kerül, a szóból eltűnik az s:

exsisto > > existo

A közép latin nyelv szóanyagát illetően háromféle újítás figyelhető meg. A klasszikus latinban is
meglévő szavak új jelentést kapnak:

saecularis = száz évi > > világi

Klasszikusban is meglévő szavakat tovább képeznek:

pagus > > paganus > > paganismus

conventus > > conventualis

Új más nyelvekből való szavakat latinosítanak:

jobbágy > > iobagio

bírság > > birsagium
104 Érszegi Géza

Az esettanban általában betartják a klasszikus szabályokat, ahol azonban lehet, a határozókat

praepositióval fejezik ki:

anno > > in anno

nom ine > > in nomine

A suus pronomen possessivumnak az is, ea, idpronomen determinatiuummal, valamint a sepronomen

reflexivum dativusának (sibi) az is, ea, id dativusával (ei) való felcserélése mindennapi eset:

suus > > eius, eorum

eius, eorum > > suus
sibi > > ei, eis
ei, eis > > sibi

Az igenevek használata rendkívül kiterjedt. Különösen gyakori aparticipium coniunctum és az abla-

tivus absolutus. Ez utóbbinál általános, hogy bővítményes: articulo obligationis interposito.
A z ablativus absolutus mancus szinte sohasem fordul elő, mivel a sum ige hiányzó participium
impeifectuma helyett az exsistoét használja:

Ladislao custode, Andrea cantore, Stephano lectore exsistentibus.

Ugyanakkor gyakori az accusativus cum infmitivót kívánó szerkezet helyett a mellékmondat, amely­
nek a leggyakoribb kötőszava: quod, quomodo, quatenus.
A z igeragozásban szívesen él a körülírt formával; főleg apetfectumpassivi alakok helyett használ
participium petfectum passivit és asum, illetve az ezzel egyenértékűként kezelt, a sum hiányos alak­
jainak a pótlására is használt exsisto igét:

vexati essent > > vexati exstitissent.

A középlatin nyelv stílusára a XII. század végéig a rímes próza nyomja rá a bélyegét. Megszer­
kesztésénél arra törekedtek, hogy a lehetőleg egyenlő hosszúságú szófűzések rímes végződést
kapjanak:

Solent scriptis inseri facta mortalium,

N e tractu temporis revocentur in dubium,
U t quod oblitterare posset tempores diuturnitas,
Ad memóriám hom inum sigilli autentici revocet auctoritas...

Vagy:

Felix igitur Hungária,

Cui sunt dona data varia,
Omnibus enim horis
Gaudeat de m unere sui litteratoris...
 PALEOGRÁFIA 105

AXIII. századtól kezdve újjáéledt az antik örökség, s a ritmikus próza foglalja el a rímes próza
helyét. A prózaritmus - miként a rímek - többnyire a mondatok, szófűzések végén jelentkeztek.
A prózaritmus (cursus) leggyakoribb formái:

Cursus planus: spondeus után az utolsó helyen háromtagú szó áll, amely szónak az utolsó
előtti szótagján van a hangsúlya:
-/— cúram habére.
Cursus tardus: spondeus után az utolsó helyen négy szótagú szó áll, amely szónak a hátulról a
harmadik szótagja hangsúlyos:
- / — fiúmén reclúdere.
Cursus velox: dactylus után az utolsó helyen négytagú szó áll, amely szónak az utolsó előtti
szótagja hangsúlyos:
—/ — vólumus perveníre.
Cursus trispondaicus: spondeus után négytagú szó áll, amely szónak az utolsó előtti szótagján
van a hangsúly:
- / — significáre curavérunt.

A FORRÁSKIADÁS

Többnyire egyetlen példányban fennmaradt forrásokat nyomdai úton sokszorosítva teszik köz­
zé. Ezt a folyamatotforrásközlésnek nevezik. Aforrásközlés lehetfényképes (facsimile = fac + simile
= csinálj hasonlót) vagy szöveges. A szövegesforrásközlés mindigaforrás közlőjének bizonyos
értelmezésével (interpretatio) jár együtt. Attól függően, hogy a közlő mennyire kívánja értel­
mezni aforrásít közlés közben, beszélhetünk betűhű, betűszerinti, szöveghű és regesztában történő
forrásközlésről.
Aforrásközlés akkor betűhű, aforrás szövegét a közlő pontosan aforrásban található betűkkel Jelek­
kel, központozással, egybe- és különírással teszi közzé.
Betű szerintiforrásközlésről beszélünk, ha aforrás szövegét ugyan pontosan aforrásban található
betűknek megfelelő mai betűkkel, aforrásnak megfelelő központozással, egybe- és különírással tesszük
közzé, de aforrásban található (rövidítési)jeleket feloldjuk, és a feloldást zárójelbe tesszük vagy
más nyomdai betűtípussal szedetjük, a siglákat pedig zárójelben feloldjuk.
A szöveghűforrásközlés megőrzi aforrás következetességeit, de nem követi aforrás következet­
lenségeit (hibáit). A nagy- és kisbetűket, valamint a központozást, a bekezdésekre tagolást a klasszi­
kus szövegek kiadásában használatos ortográfia szerint alkalmazza. A rövidítéseket feloldja, de a
feloldást nem jelöli, csak a siglák esetén; ezeket zárójelben közli. Hogy a szöveghűforrásközlés
mennyire megy el a középkori szövegek közlésében a klasszikus szövegkiadásban alkalma­
zott módszer irányában, az a közlőtől függ.
Végülforrásközlésnek minősül, ha aforrás rövid tartalmát a forrás eredeti nyelvén, illetve bármi­
lyen más nyelven teszik közzé (regeszta).
Amennyiben egyazon szöveg többforrásban maradt fenn, akkor ezeket a szövegeket lábjegyzet­
ben össze kell vetni (collatio textuum). Ha a szövegnek megvan az eredetije (originale) vagy
őspéldánya (archetypus), akkor annak a szövegét közük, s a későbbi másolatok eltéréseit csak
lábjegyzetben hozzák. Ha egy szövegnek nincs eredetije, akkor a meglévő példányokból kísérlik
meg az eredeti rekonstruálását, az eltérő változatok (varia lectio) lábjegyzetben olvashatók.
A lábjegyzetelést kétféleképpen szokták megoldani: sorszámok kai, illetve szám- és betűjelekkel.
Sorszámok használata esetén vagy a forrás eredeti sorainak a számával idézik ajegyzetelést kívánó
részt, vagy az eredeti sorok számától eltérően a lapszélen megszámozzák a sorokat és azok szolgál­
106 Érszegi Géza

nak ajegyzetelendő részek idézésére. Számok, illetve betűk használata esetén az ábécé kisbetű­
ivel ^filológiai jegyzetet kívánó szavakat jelölik, 5Zíímokkal pedig a tárgyi észrevételeket igénylő
szavakat.
Bizonyos gyakrabban előforduló eseteket mind afőszövegben, m ind a lábjegyzetben jelekkel
szoktak közölni.

() = siglák vagy más rövidítések feloldásának jelzése

[] = az íróanyag hibája vagy károsodása miatt (lyuk, vízfolt) nem olvasható szövegrészek
jelzése
> = a szövegből az író hibájából kimaradt, de szükséges szöveg pótlása.
{ } = tévedésből feleslegesen bekerült szöveg törlése
... = a kivonatos közlés esetén a szöveg kihagyását jelöli
*** = a szövegből hiányzó (lacuna, hiatus) s a kiadó által ki nem egészített rész jele
] = szövegváltozat jele
+ vagy add. = a szöveghez valamelyik forrás hozzátesz
—vagy om. vagy > > = a szövegből valamelyik forrást elhagy

A szövegben előforduló jelek és rajzok jelölése a kiadásokban:

xx
xx = a hosszabbított írás (seriptura longior) jelölése
XX

BV = bene valete
C = Chrismon
M = monogramma
M F = monogramma firmatum
M PR - manu propria
R = rota
SR = signum recognitionis

Az írni tudáson természetesen nem pusztán a másolás technikáját elsajátító írnok tudását értjük,
hanem az író-olvasó rétegnek azt a tudását, amely magában foglalja nemcsak a betűk kivitele­
zésének képességét, hanem az önállófogalmazást, sőt az ügyintézést. A kancelláriai munka és az
önállóan alkotott irodalmi m ű azonban természetesen lehetett egy és ugyanazon ember tevé­
kenységének eredménye is. Hiszen a külföldi egyetemen tanult P mester (Anonymus), aki III.
Béla király kancelláriáéinakjegyzője volt, egyaránt értett a kancellária i munkához és ahhoz, hogy
irodalmi formában páratlan önállósággal megírja a magyarok eredetét (Gesta Hungarorum). A
későbbi korból elég talán a krónikaíró Tótsolymosi ApródJánost vagy a Hunyadiak kancelláriájában
tevékenykedő VitézJánost, Ianus Pannoniust említeni. Am az ő sorukba tartoznak a királyi kancel­
lária azon tagjai is, akik ha nem is jutottak el a krónikaírásig, képesek lettek volna rá, mint azt az
oklevelek erre legalkalmasabb részében, a narratióban bizonyították.
Ahogy Európa-szerte, az írni tudás nálunk is alapvetően az egyházhoz és az uralkodói kancel­
láriához kötődött. AXIII. századig még kizárólag az egyházi pályán lehetett írni-olvasni tudó
emberrel (clericus) találkozni, a XIV századtól kezdve azonban megjelennek a világi értelmi­
ség első hírnökei (litteratus), hogy végül ne csak a kancelláriában, hanem az irodalom területén is
helyet foglaljanak. Ilyen volt ThuróczyJános, aki az udvari kancelláriai tevékenysége mellett ké­
 PALEOGRÁFIA 107

pes v o lt krónikát írni, am elyben k itű n ő e n je llem ezte m agát a celer et ingeniosus notariorum calamus
kitétellel. H isz en az értelmiségieknek n em csak a gyors technikájára, de az értelm es szellemi mun­
kájára is szüksége van a társadalomnak.

Példák

í. CAPITALIS RUSTICA (I. század)

2. CAPITALIS CURSIVA (I. század)

3. CAPITALIS RUSTICA (V század)

108 É rszegi G éza

4. CAPITALIS ELEGÁNS (IV század)

J. MA1USCULA CURSIVA (41-54)

6. C5ÍPITALIS CURSIVA (57)

 PALEOGRÁFIA 109

7. UNCIALIS (IV. század)

8. UNCIALIS (VI-VII. század)

9. UNCIALIS (VIII. század)

1 10 Érszegi Géza

10. SEMIUNCIALIS (509-510)

11. SEMIUNCIALIS (VI. század)

12. MINUSCULA CURSIVA (VII. század)

13. MINUSCULA SEMICURS1VA (Vili. század)

14. PRAECAROLINA ITALIANA (VIII-IX. század)

15. VISIGOTICA (954)

16. MEROVINGICA (VIII. század)

1 12 Érszegi G éza

17. BENEVENTANA (1087 körül)

18. MA1USCULA ANGLOSAXON1CA (VIII. század)

19. MINUSCULA ANGLOSAXONICA (VIII-IX. század)

 PALEOGRÁFIA 11 3

20. MINUSCULA CAROLINA (IX. század)

2Í. MINUSCULA ROMANA (XI. század)

22. GOTICA BONONIENSIS (XIV. század)

23. GOTICA PARISIENSIS (XIV. század)

1 14 Érszegi G éza

24. GOTICA OXONIENSIS (Í203)

25. GOTICA GERMANICA (XV. század)

26. GOTICA CANCELLERESCA ITALIANA (XIV. század)

 PALEOGRÁFIA 1 15

27. BASTARDA GALL1CA (XV század)

2& HUMANISTA ROTUNDA (XV század)

29. HUM ANISTA CURSIVA (XV. század)

116 Érszegi G éza

30. GÓT (NÉMET) ÍROTT ÉS NYOMTATOTT BETŰK (XLX-XX. század)

 PALEOGRÁFIA 117

31. MINUSCULA CAROLINA

32. MINUSCULA CAROLINA

33. GOTICA LIBRARIA

118 Érszegi Géza

34. GOTICA CURSIVA

35. HUMANISTA CURSIVA

36. GOTICA CURSIVA

 PALEOGRÁFIA 119

Példákjegyzéke

1. CAPITALIS RUSTICA
Popidium iuvenem | acdilem Crescens scio te cupere
79 előtt, falfirka Pompcjibcn, Battclli, Lczioni, 53. o.
2. CAPITALIS CURSIVA (nagybetűs folyóírás)
Coclius cum Rufio | et Eburiolo ct Fausto
79 előtt, falfirka Pompejibcn, Battelli, Lezioni, 53. o.
3. CAPITALIS RUSTICA
improbus ingluviem rfanisque...] |postquam cxusta palus... | exsilit in siccum et fla[mmantia]...
V század, kódex, Battelli, Lezioni, 59. o.
4. CAPITALIS ELEGÁNS
alta petens pclagoquc a[lius]... | tum ferri rigor atquc afrgutac]... | nam primi cuneis sei [ndebant]...
IV század, kódex, Battelli, Lezioni, 60. o.
5. MAIUSCULA CURSIVA
tenuisse caussam péti tori expcdia[t]... | ne proccdant (javítva intercedantról) artes male ag[entibus]...
| vobis videtur patres conscripti decernamus u t...
41 és 54 között, papirusz, Battelli, Lezioni, 67. o.
6. CAPITALIS CURSIVA
quinquaginta duó num | mos in fullonicam | ex reliquis anni unius
57-ből, viasztábla, Battelli, Lezioni, 71. o.
7. UNCIALIS
Vae autem pracg | nantibus et lactan | tibus in illis diebus | et orate ne hieme
IV század, kódex, Battelli, Lezioni, 74. o.
8. UNCIALIS
Paulus libro singulari de adsignatione li | bertorum senatus consulto quo cautum | est ne tutor pupillám
vei filio suo vei sibi nu | ptum collocet etiam nepos significatur
VI-VII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 77. o.
9. UNCIALIS
quarto filio Dei trium | num erus augeretur | fiámmá verő forna | cis tam diu ieiunavit
VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 19. o.
10. SEMIUNCIALIS
proferrem non queror quia... [igno] | ro sed tamen quacrclla fam[osa]... | iussos a te episcopos non
esse... [condem] | nare nullus audebat etiam ...
509-510 között, kódex, Battelli, Lezioni, 82. o.
11. SEMIUNCIALIS
Pascitur Helias tempore famis a corbis... | ct ad vesperam carnes et M anichaei... | bris Christum cui
quodam m odosalutem ... | túr peccatores fdem primicias spiri[tus]...
VI. század, kódex, Battelli, Lezioni, 86. o.
12. M IN U SCU LA CURSIVA
Petrus vir clarissimus comes uhicchartulae... | sex unciarum principalium... [subs] | tantiae muvilem
et inmuvilem...
VII. század, papirusz, Battclli, Lezioni, 89. o.
13. M IN U SCU LA SEMICURSIVA
.. .arum votivasollemnitatc so[let]... [qu] | od remanet et suavius sapere... | de magno convivio quae
supersu[nt]...
VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 94. o.
14. PRAECAROLINA ITALIAN A
Si quis qué confcruntur ec | clesiae voluerit foris ecclesia | accipcre aut dare sine con | cessum episcopi
aut eius cui
VIII-IX. század, kódex, Battelli, Lezioni, 120. o.
120 Érszegi Géza

15. VISIGOTICA
solis profanatoribus et pro | fanationibus cunctis | obvius existens solis | contradiccntibus vcritati
954-ből, kódex, Battelli, Lezioni, 150. o.
16. MEROVINGICA
sancte in parte Israhclitica extin... [per] | emptis hostibus nostris ita u t n o n ... | qui respiret in nobis
sed solus in nobis...
VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 164. o.
17. BENEVENTANA
aliquot dies in sui presentiam reductos [in sartagi] | ne ferrea iussit torreri picém adipem [et ceram]
|desuper ministris infundentibus et cum ibi [laudem] |om nipotenti Deo dicerent Athanasius
sac[erdős]
1087 körül, kódex, Battelli, Lezioni, 135. o.
18. MAIUSCULA ANGLOSAXONICA
Exeuntes autem invenerunt | hominem Cyreneum nomi | ne Sim onem hunc anga | riaverunt ut
tolleret
VIII. század, kódex, Battelli, Lezioni, 178. o.
19. M IN USCU LA ANGLOSAXONICA
Si quis autem eorum qui preesse noscuntur aeccl[esiae]... | aut pracsbitcr aut diaconus post hanc
defi[nitionem]... [temptave] | rit ad Subversionen! populorum et aecclesiaru [m ]... | seorsum colligere
et cum Iudaeis pascha caelebrfare]...
VIII-IX. század, kódex, Battelli, Lezioni, 178. o.
20. M IN U SCU LA CA ROLIN A
eodem rccepit nec aut colli aut flumini satis fi [dens] | munit in hoc altcrno pavorc certamina aliq [ot]
I nec Numida Hispano eques par fűit ncx iaculator [ve] | loeitate pari roborc animi viriumquc ali-
quan[tulum]
DC század, kódex, Battelli, Lezioni, 191. o.
21. M IN USCU LA R O M A N A
usu rememoramini tunc apprehendat illos fráter qui sollicitu | dinem gerat super eos et extra capitulum
ducat atque in ccclesia | collocet hoc faciat usque in tertium diem in quo abbas agat | missam et post
paccm velamentum cum adiutoribus auferat et | com munionem tribuat deinde capitulo vel locis
omnibus sofeientur]
XI. század, kódex, Battelli, Lezioni, 210. o.
22. G O T IC A B O N O N IE N SIS
baptisma namque sive ab hercti | co sive etiam a layco ministra | turn fuerit dum m odo in unitate
Icatholicc fidci accipiatur non ca | rebit cffectu alia vero sacramenta ut sacri
Lapszélen: corrccta | finitur XXXVI < < p e c ia > > | s< P 5 > ccu n < P 2 5 5 > d c < < partis
XIV század, kódex, Battelli, Lezioni, 224. o.
23. GOTICAPARISIENSIS
cum dicit tunc idem dicetur bis idest tunc quidem crat | causa et causatum eiusdem cum ergo secundum
predicta scibile | non dicatur relativum nisi quia scicntia realiter refertur | ad ipsum ideo licet scibile
possit esse scicntia scientia tarnen nullo...
Lapszclen: VI* pecia
XIV század, kódex, Battelli, Lezioni, 225. o.
24. GOTICA O X O N IEN SIS
rectum secundum contrarios movetur m otus contrarius et | secundum locum est qui est sursum ci
qui est dcorsum et qui | est ante ei qui est retro et qui est ad sinistram ci qui est ad dextr | am loci cnim
contrarietates hce sunt qui autem est unus et | continuus motus prius diffinitum est quia qui est
unum
1203-ból, kódex, Battelli, Lezioni, 228. o.
 PALEOGRÁFIA 121

25. G O TICA GERMANICA

Legitur in libro Lcvitici duodecimo capitulo | quod mulicr pariens primogenitum ipsum | redimerc
debcbat öve paupercs autem que ovcm | habere non potcrant duos turturcs aut colum | bas pro puero
offerrc dcbebant ct hoc pro sua
XV század, kódex, Battelli, Lezioni, 229. o.)
26. G O TICA CANCELLERESCAITALIANA
Ego Marinus Sanuto dictus Torxellus de Véne | tiis gratia Dei previa introitum habui ad sanctissimum
pa | trcm nostrum dom inum pápám cuius sanctitati duos libros super Terre | Sanctc recupcrationc et
conservatione fidclium presen tavi quorum | unus coopcrtus erat dc rubeo alter verő de croceo eidem ...
XIV század, kódex, Battelli, Lezioni, 232. o.
27. BASTARDA GALLICA
Clarum M ontcm ad istius terre liberationem cruce fuc [runt]... | quo quidem anno turmatim ct non
simul per... | propter hospiciorum structuram et sic continue per Grc[ciam ]... | semper terram suam
tanquam leones ad predam vcrs[sus]...[civi] |tatem istam sanctam Ihcrusalcm velocius viam
ccpcr[unt]...
XV század, kódex, Battelli, Lezioni, 233. o.
28. HUM ANISTA R O T U N D A
[diiudijcavit intcrvallaramorum amplitudinis ratio... |u m b r< F ”EE_Times”> e< F 2 5 5 > cuiusque
arboris quoniam has quoque... | breves sunt quanvis magnarum arborum ramos... | ut in malis pirisque
caedem enormes cerasis lau[ris]... | umbrarum proprictas iuglandium gravis c t...
XV század, kódex, Battelli, Lezioni, 247. o.
29. HUM ANISTA CURSIVA
quam suo principi sc obligasset sed in decrctali nostra mutue po | tius obligationes ccmuntur ct imperialis
sublimitas in | decenter obligationum nexibus subigitur verisimilius tamen | est pacta convcnta fuissee
post bellum de pacis vei foederum | conditionibus sonat vox pacta inter summ os principes
XV század, kódex, Battelli, Lezioni, 248. o.
30. G Ó T (NÉMET) ÍR O T T ÉS NYOM TATOTT BETŰK
XDC-XX. század fordulója, kis- és nagybetűk
31. M IN U SCU LA CAROLINA
4- Signum Bencdicti archiepiscopi + Signum Mauri cpiscopi. + Signum. Clcmcnti<s>. cpiscopi. +
Signum Lazari abbatis. | 4- Signum Gilconi® comitis. 4- Signum Zache<i> comitis palatii. 4- Signum
Woiteh | comitis. 4- Signum Nicolai cpiscopi.
| ANDREAS, REX
| 4- Signum Lutouic comitis. 4- Signum Ernei comitis. 4- Signum Viti comitis. 4- Signum | Martini
comitis. 4- Signum Hehe comitis. 4- Signum Andrec comitis. 4- Signum Fanccl comitis. | 4- Signum
N ane agasonis. 4- Signum Cupan iudicis. 4- S(ignum) Preca infertoris. 4- Signum Celu minister.
| Anno salutiferc incarnationis unici numinis celi septcmplicis uniuerseque creationis Millcsimo L.V
feliciter. | regnante prefato uictoriosissimo. principe, anno regni sui. VTIIL ct cum co nobilissimo duce
B(ela) conscriptum est hoc | privilégium a beatissimo presule Nicolao qui tune temporis vicém
procurabat notarii in curia regali consignatumquc manu regis | iam sepe prescripti presentibus testibus.
1055-ből hártya, I. András király Tihanyi oklevele - (részlet) Bencés Főapátsági Levéltár Pannonhal­
ma. Mczey: A latin írás, 211. o.
32. M IN U SCU LA CAROLINA
Anno dominicc incarnationis millcsimo C.VIIII. prccipicnte eristianissimo rege columbano rcnouatum
est hoc priuilegium de monasterio | bezpremiensium monialium. Causa autem renouationis hec fűit.
C um totum priuilegium sancti stephani de omnibus pertinentiis eius | dem monasterii ccra sigillo
eius insignita. esset inuolutum et ineuitabili necessitate quarundam litigationum fuiásct apertum.
causis que | cmerserant. cxtinctis et cxinanita fide ucteris priuilegii oportuit nouum fieri, quod ea
continerct qué monasterium illud | sine omni controuersia illő tempore obtinuit. quando ipsum
priuilegium prcceptum est renouari. Et héc sunt ea que inuenta sunt esse ipsius | ccclcsic sine omni
contradictionc. simone quinque ccclcsiarum cpiscopo iussu regis ct consensu bezpremensis episcopi
122 Érszegi Géza

diligcntcr perscrutantc. ct ucritatem | rei christianissimo regi columbano referente. Villa Zaarbcrin
cum LIIII" mansionibus sed terra ad ipsam uillam pertinens est com m unis ct silua | ipsius uillé
habitatoribus. Uillam zamtou iuxta danubium dedit prius sanctus stephanus cum triginta mansionibus
ct postca dedit in dedica | done écclesié. uiginti mansioncs in cadcm uilla. Sunt etiam in cadem uilla
X IIcimpiscatores. Tota torra ipsius uille dom inium abbatisse est. Totum telő | ncum fori eiusdem uillé
et naulum portus cum septem naueleris monasterii sunt. dedit etiam insulam in sild et preter ipsam
insulam dedit predium in | ipso portu sild ad opus pccudum. sed torra est communis. Et in ipso portu
sild habeN T piscationcm sturionum. Tercia uilla est mama. | quarta scondur. quinta kinessa. sexta
citim. In istis Ilii" uillis mama. scondur. kinessa. citim. non est terra communis nee licet alicui ha | bitare,
nisi quem abbatissa admiserit. Septima uilla est serious sed terra com m unis est cum populo quin-
queecclcsiensis episcopi. Octaua uilla est podruc. | in qua uilla habet filius podruc com munem terram
cum populo abbatisse. N ona uilla est grinccar cuius terra communis est. Ex omnibus istis uillis non
habet abbatissa scruientes cum cquis, nisi solum modo L X et tres mansioncs carpentariorum ct duas
m a sioncs fabrorum ct unum torna | torem et unum lagenarum custodcm. Cctcri omnes sunt uel
uinitores uel aratores. Et in uilla polosinic habet abbatissa unum uinitorem cum | uinea sua. Preter
héc dedit sanctus rex in portu modocea. piscationcm husonum ad opus m onialium sanctc marie
seruientium . Vctus autem | priuilegium iuxta linguam auctoris monasterii. grece scriptum ideo
adnotauimus ut ex concordia ucteris ct noui cognosccretur | certitudo ucritatis. licet iuxta inues-
tigacioncm quinqueecclesicnsis episcopi apposita sint quedam in nouo. qué non inueniuntur in ueteri.
et | que sancté écclesié accrcucrunt in processu temporis. Quicunquc autem aliquid de his qué in hoc
priuuilcgio contincntur prcsumpscrit | minucre. malcdictioni iusti iudicis dei ct sancte maRié et
om nium apostolorum et om nium fidelium dei sicut in ueteri priuilegio scriptum est | subiaccat et
legem regni de peruasione écclesié dei persoluat.
1009-ből, hártya, Kálmán király veszprémvölgyi megerősítő oklevele (részlet) Magyar Országos Le­
véltár. Érszegi: Szent István, 8-9. o.
33. G O TIC A LIBRARIA
CCXXXVI Quia te tamquam precipuum sacrosancte. .Strigoniensi archiepiscopo | Romane ecclesie
m enbrum ct uenerabilcm fratrem diligimus ct totis in christo uisccribus | amplexamur. tuis dcsideriis
grato concurrentes assensu. petitiones tuas ea qua | dccuit affcctione rccepimus. et eamm tenorc plenius
considerato. quantum cum | Dco potuimus. curauimus executioni mandarc. ct deuotionis tue fe-
ruorcm. quem ad Románam ecclesiam. et nos specialitcr habere dinosccris studiosius com | mendantes.
tam priuilegia ecclesie tibi commisse canonice a prcdecessoribus nostris | indulta, quam etiam in-
dulgentias. vei alio quelibet regalia scripta, saluis | Romane ecclesie privilegiis ct indulgentiis auctoritate
apostolica illibata. pre | cipimus et inconcussa manere. Nulli ergo. et c(ctcra). Datum, et c(etcra). ii
N onas Iunii. fratri Iohanni
1198-ból, hártya, III. Ince pápa iktatókönyvc (részlet) Vatikáni Titkos Levéltár
34. G O TIC A CURSIVA
ABC
Ladizlaus prepositus ct conventus fratrum ordinis premonstratensis de Saag omnibus | Chri(sti)
fidclibus tam presentibus quam futuris presens scriptum inspecturis salutcm in | om nium salvatorc.
Ad vniuersorum noticiam tenorc presencium volumus pervenire. quod
1287-ből, hártya, László sági premontrei prépost és konven tjének oklevele, Chirographum, cztjclzik
az oklevél felső szelén a kettévágott ABC betűk (részlet) Magyar Országos Levéltár
35. HUM ANISTA CURSIVA
Ad priuationem beneficiorum suorum (Nisi comparauerit) procedat. Age vt soles | diligenter. summám
illarum pecuniarum Ad term inum nobis om nino mittas. Ncque sit vlla | ratio, qué excuset. Sollicitcs
Amicos tuos Q ui vti premisimus habebunt A nobis loco | pignoris vasa argentea. Data Thasnadini
feria Quinta Proxima Post Stanislai | martiris Anno domini 1514. | Franciscus de Varda | Electus
TransiluanieNsis etc.
1514-ből, papír, Várdai Ferenc erdélyi püspök levele (részlet) Magyar Országos Levéltár
 PALEOGRÁFIA 123

36. G O TICA CURSIVA

Szundcr des warmmpad halben zw bcsetczcn sey wir bericht daz eh | vormalz von der kammcr
aufgehalten ist worden. D arum b n(amhaftigc) h(crrschafftcn) bithcn wir | cwer h(errschafften) szo
es euch wol geraten dunckt vnszer mainunng den herrenn von der | schebnitz zuschrcibcn ydoch
was ewer n(amhaftige) h(crrschafftcn) mitzambt yn bcschlieszcn | wollen wir auch dabey bleiben
vnd wolth vns das widerumb | schriftlichen geben zu uorschten da m ith wir sich hynfür auch wisten
bey was wir bleibn soltcn da m ith was e(wer) h(errschafften) lieb ist Geben | am Montag vor Mathei
apostoli 1514 | Richter vnd Rathman | der Stadt Newnzol
1514-ből, papír, Besztercebánya város levele (részlet) Magyar Országos Levéltár

Irodalom

A Magyar Történelmi Társulat forráskiadási szabályzatai. Századok, 53-54 (1919-1920). Melléklet.

A Tihanyi alapítólevél. Latin szöveg és utószó Érszegi Géza. Szómagyarázat Éva Berta - Érszegi Géza.
Budapest, 1993.
Barta István: Középkori közjcgyzőségcinck történetéhez. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születése
hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 31-46. o.
Bartoniek Emma: Magyar történeti forráskiadványok. In A magyar történettudomány kézikönyve. I. 3/
b. Budapest, 1929.
Battelli, Giulio: Listituzione della Scuola di Paleográfia presso l’Archivio Vaticano e l’insegnamento di Isidoro
Carini. Cento anni di cammino a cura di Terzo Natalini. Citta del Vaticano, 1986, 53. o.
Battelli, Giulio: Lezioni di paleográfia. Citta del Vaticano, 1949.
Battelli, Iulius: Acta pontificum. Exempla seripturarum, edita consilio et opera procuratorum Bibliothecae et
Tabularii Vaticani,fasc. III. Editio sccunda aucta, apud Bibliothccam Vaticanam, 1965, 5-6. o.
Bischoff Bernhard: Paläographie des römischenAltertums und des abendländischen Mittelalters (Grundlagen
der Germanistik; 24). Berlin, 1979.
Bock, Friedrich: Die Geheimschrift in der Kanzlei Johanns XXII. Eine diplomatische Studie. Römische
Quartalschriftfür christliche Altertumskunde und Kirchengeschichte, 42 (1934), 279-309. o.
Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971.
Bónis György: A kúriai irodák munkája a XIV cs XV században. Levéltári Közlemények, 35 (1964)
197-246. o.
Bónis György: A sasadi tizedper közjegyzői a XV század derekán. Levéltári Közlemények, 40 (1973)
103-113. o.
Bónis György: Az Ars Notaria m int retorikai és jogi tankönyv. Filológiai Közlöny (1963) 373-388. o.
Boüard, Alain de: Manuel de diplomatiquefran^aise et pontificale. Diplomatique générale avec un album de
54 planches en phototypie. Paris, 1929. L’acte privé. Paris, 1948.
Bresslau, Harry: Handbuch der Urkundenlehrefür Deutschland und Italien. I—II/l. Leipzig, 1912-1914;
U/2. Hrsg. Hans-Walter Klcwitz. Berlin-Leipzig, 1931.
Bertholz. Bertold: Lateinische Paläographie. Grundriss der Geschichtswissenschaft, VI. Leipzig-Ber­
lin, 1912.
Cappelli, Adriano: Lexicon abbreviaturarum - Dizionario di abbreviature latiné ed italiane. Milano, 1973..
Cremaschi, Giovanni: Guida alio studio del latino medievale. Padova, 1959.
Di Capua, Francesco: II ritmo prosaico nelle lettere dei papi e nei documenti della cancelleria rontana dal IV
al XIV secolo. I—III. Roma, 1937-1946.
Die archivalischen Quellen. Eine Einführung in ihre Benutzung. Hrsg, von Friedrich Beck und Eckart
Henning. Veröffentlichungen des Brandenburgischen Landeshauptarchivs. Hrsg, von Friedrich Beck. Band
29. Weimar, 1994.
Eckhart Ferenc: Magyar alkotmány- ésjogtörténet. Budapest, 1946.
Emploi dessignes critiques de l’apparat dans les éditions savantes de textesgrecs et latins conseils et recommandations
par]. Bidez etA. B. Drachmám. Edition nouvellc par A. Dclatte et A. Severyns. Bruxelles-Paris, 1938.
 124 Érszegi Géza

Érszegi Géza: Magyarországi források két évszázad pápai oklevéladásához. In Magyar Egyháztörténeti
Évkönyv - Annales históriáé ecclesiae Hungaricae 1. Kumorovitz Lajos Bernát emlékére. Szerk. Bcrtényi Iván
- Dóka Klára. Budapest, 1994, 47-56. o.
Érszegi Géza: Oklevéltan. A történelemsegédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986,12-28. o.
Érszegi Géza: Paleográfia. A történelemsegédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986,29—42. o.
Érszegi Géza: Sponsus. Mályusz Elemér Emlékkönyv. Szerk. H. Balázs Éva - Fügcdi Erik - Maksay
Ferenc. Budapest, 1984, 97-106. o.
Érszegi Géza: Szent István görögnyelvű okleveléről. Levéltári Szemle, 38. évf. 3 (1988) 3-13. o.
Érszegi Géza: Szent István pannonhalmi oklevele (Oklevéltani-filológiai kommentár). Mons Sacer
996-1996. In Pannonhalma 1000 éve. Szerk. Takács Imre. Pannonhalma, 1996, I. o. 46-89, 597. o.
Fälschungen im Mittelalter. Internationaler Kongress der M onum ents Gcrmaniae Flistorica. M ünchen,
15-18. Monumenta Germaniae Historica, Schriften, 33/1-5. Hannover, 1988.
Fejérpataky László - Aldásy Antal: Pápai oklevelek. In A magyar történettudomány kézikönyve. II/4.
Budapest, 1926.
Fink, Karl August: U ntersuchungen über die päpstlichen Breven des 15. Jahrhunderts. Römische
Quartalschriftfür christliche Altertumskunde und Kirchengeschichte, 43 (1935) 55-86. o.
Fink, Karl August: Vorläufiges zu den „ältesten" Brevenregistern. Palaeographica dilomatica et archivistica.
Studi di onorc di Giulio Battclli (Storia c letteratura, Raccolta di studi e testi, 140). Roma, 1979,145-
149. o.
Fragmenta codicum ub bibliothecis Hungáriáé. Fragments Latina codicum in Bibliotheca Universitatis
Budapcstincnsis 1/1. Gragmcnta Latina codicum in Bibliotheca Scminarii Cleri Hungáriáé Centralis V
2. Rcccnsuit Ladislaus Mezcy. Mittclatcrlichc lateinische Handschrittcn-Fragm cnte in Esztergom.
Fragmenta et codices in bibliothecis Hungáriáé II. Hrsg. András Vizkelcty. Budapest, 1983-1993.
Giry, Arthur: Manuel de diplomatique. Paris, 1894.
Graphische Symbole in mittelalaterlichen Urkunden. Beiträge zur diplomatischen Semiotik. Historische
Hilfswissenschaften. Bd. 3. Hrsg, von Peter Rück. Sigmaringen, 1996.
Györffy György: Egy XI. századi magyarországi palimpszeszt. Levéltári Közlemények, 39 (1968), 3-8. o.
Hajnal István: L enseignement de l’écriture aux universités médiévales. Deuxiéme édition revné, corrigée
ct augmcntée des manuserits posthumes de l’auteur avec un album de fac-similés par László Mezey.
Budapest, 1959.
Heinemaycr, Walter: Studien zur Gcshichtc der gotischen Urkundenschrift. Archivfür Diplomatik
Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde, 1 (1955) 330-381. o.; 2 (1956) 250-323. o.; 5-6 (1959-1960)
308-429. o.
Horváth János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest, 1954.
Istványi Géza: A középlatin filológia külföldön cs Magyarországon. In Emlékkönyv Szentpétery Imre
születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938, 183-206. o.
Jakó Zsigmond - Radu Manolescu: A latin írás története. Budapest, 1987.
Kniczsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, 1952.
Kódexek a középkori Magyarországon. 1985. nov. 12.-1986. febr. 28. Budapest, 1985.
Középkori leveleink 1541-ig. Szerk. Hegedűs Attila - Papp Lajos. Az előkészítő munkák résztvevői: E.
Abafíy Erzsébet, Bak Borbála, Draskóczy István, Érszegi Géza, É. Sin Ágota, Fülep Katalin, Gericsné
Ladányi Erzsébet, W Schiller Judit. A munkálatokat Bcnkő Loránd irányította. Régi magyar levéltár. I.
Budapest, 1991.
Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon aXII. század közepén. Levél­
tári Közlemények, 46 (1975) 59-121. o.
Kumorovitz L. Bernát - Gcrics Józscf-Kubinyi András - Mezcy László: Historische Hilfswissenschaften
und Vcrwaltungsgcschichtc in Ungarn 1945-1964. Mitteilungen des Institutsfür Österreichische Geschichts­
forschung, 73 (1965), 382-398. o.
Kumorovitz L. Bernát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI-XII. század).
Századok (1963), 1-31. o.
 PALEOGRÁFIA 125
Kumorovitz L. Bcrnát: A zselicszcntjakabi alapítólevél 1061-ból. Tanulmányok Budapest múltjából, 16
(1964) 43-83. o.
Kumorovitz L. Bcrnát: Szent László vásár-törvénye és Kálmán király pecsétes cartulája. Athleta patriae.
In Tanulmányok Szent László történetéhez. Hungária sacra I. Budapest, 1980, 83-109. o.
Lasala, Fernando de: Esercizi di paleográfia latina. Trascrizioni, commenti e távok. Roma, 1999.
Lexicon Latinitatis inedii aeví Hungáriáé (A magyarországi középkori latinság szótára). Ed. Boronkai
Iván et al. Budapest, 1987.
Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. Budapest, 1973. / Iroda­
lomtörténeti Füzetek, 79./
Mczey László: A hiteleshely a közhitűseg fejlődésében és III. Béla szerepe. In Memoria saeculorum
Hungáriáé. I. Szerk. Horváth János - Székely György. Budapest, 1974, 315-332. o.
Mczey László: A latin írás magyarországi történetéből. Magyar Könyvszemle, 82 (1966) 1-9,205-216,
285-304. o.
Mezey László: Paleográfia. A latin írás története. Könyv- és oklevélpaleográfiai áttekintés. Egyetemi jegyzet.
Budapest, 1964.
Monumenta rusticorum in Hungária rebellium anno MDXIV. Maiorcm partém collcgit Antonius Fekete
Nagy. Ediderunt Victor Kenéz et Ladislaus Solymosi atque in volumen redegit Geisa Érszegi. Budapest,
1979.
N orberg Dag: Manuel pratique de latin médiévalé. Paris, 1968; Manuela di latino medievak. Firenze, 1974.
Paläographie 1981. Colloquium des Comité International de Paléographie M ünchen, 15.-18. September
1981. Referate. Herausgegeben von Gabriel Silagi. M ünchener Beiträge zur Mediävistik und Renaissance-
Forschung 32. M ünchen, 1982.
Plezia, Marian: L’origine de la théorie du ’cursus’ rythmique auXIP siécle. Archívum Latinitatis medii
aevi, 39 (1972) 5-22. o.
Repertorium fontium históriáé medii aevi. Romae, 1962.
Santifallcr, Leo: Beiträge zur Geschichte der Beschreibstoffe im Mitterlalterl. Untersuchungen (Mitteilungen
des Instituts für Österreichische Geschichtsforschung, Ergänzungsband’ 16/1). Graz-Köln, 1953.
Steffens, Franz: Lateinische Paläographie. H undert Tafeln in Lichtdruck m it gegenüberstehender
Transscription nebst Erläuterungen und einer systematischen Darstellung der Entwicklung der latei­
nischen Schrift. Freiburg, 1903.
Szentpétery Imre: Magyar oklevéltan. In A magyar történettudomány kézikönyve. IX/3. Budapest, 1930.
 Kubinyi András

EPIGRÁFIA

Az epigráfia - magyarul felirattan - egyike a történelmi segédtudományok legkorábban kiala­

kult ágának. A klasszikus ókor feliratai gyűjtésével már évszázadok óta foglalkoznak, és így
epigráfián a régebbi kézikönyvek szinte kizárólag az ókori feliratok kutatásával foglalkozó
tudományágat értettek. Ezzel szemben a középkori feliratos emlékek vizsgálatának sokáig nem
akadt módszeres kutatója. Az előbbi mondatban a súlypont a „módszeres” szón van: hiszen
feliratos emlékeket m ár a középkorban is másoltak, igaz, gyakran csak kuriózumként. A fel­
iratok készítésének esetleges szabályszerűségeivel, a felhasznált betűtípusok elemzésével azon­
ban nem nagyon törődtek, így egy feliratos em lék hitelességének kritikáját csak nagyon eset­
leges módon lehetett elvégezni.
Mielőtt néhány szóban ismertetnénk a középkori epigráfia tudományágánakjelenlegi hely­
zetét, először rövid áttekintésünk tárgyát kell definiálnunk. N em foglalkozunk az antik epig­
ráfiával, ennek kutatása a klasszikus régészet, illetve az ókortudomány feladata. Mi a magyar
államalapítás korától kezdve foglalkozunk a feliratos emlékekkel addig az időszakig, amíg az
epigráfia korábban érvényesülő szabályai, különösen a rövidítési rendszerek még ismertek
voltak. Ez az időszak tehát többé-kevésbé fedi a magyarországi feudalizmus korszakát, bár a
súlyt aXVI. század vége előtti időszakra fektetjük. Mit értünk azonban feliratos emlékeken? A
középkori epigráfia első kézikönyvének szerzője, R. M. Kloos erre a kérdésre így válaszol:
„feliratos emlékeken olyan különböző anyagokra—kőre, fára, fémre, bőrre, szövetre, zománcra,
üvegre, mozaikra stb. - írt szövegeket értünk, amelyeket nem az írástanításhoz és a kancellá­
riai szervezethez tartozó eszközökkel és módszerekkel készítettek”. (Itt jegyzem meg, hogy
a külföldi epigráfiai irodalom - Kloos is - csak a „felirat” szót használja, mi viszont ezt a „fel­
iratos emlék” kifejezéssel helyettesítjük, hiszen a felirat szónak bővebb jelentése is van.) A
fenti definíció világosan utal arra, hogy feliratos emlékeket általában nem írnak szokásos írás­
hordozóra (papír, hártya), és a készítésükhöz szükséges eszközök is eltérnek az íróeszközök­
től (például egy sírkő feliratának elkészítéséhez véső szükséges). A szokásos íróeszközökkel,
szokványos íráshordozóra írt szövegekkel a paleográfia, magyarul írástörténet foglalkozik. Az
epigráfia és a paleográfia között a dolog természetéből következve szoros kölcsönhatás áll fenn,
vannak továbbá határesetek, ahol nehéz eldönteni, hogy melyik tudományág az illetékes. (Pél­
dául a már a középkorban is ismert „itt járt” típusú feliratok esetében, ahol az íróeszköz nem
egyszer a szokásos, az írástípus is oklevélírás, ellenben az íráshordozó kő vagy más anyag. Ilyen
például Kevy Szaniszló zászlótartó és szabó „itt volt” kezdetű felirata a budai középkori kirá­
lyi palota egyik ablakkeretkövén.) A paleográfián kívül az epigráfia még két tudományággal áll
szoros kapcsolatban: a pecséttannal és az éremtannal. Mint ismeretes, mind a pecséteken, mind
a pénzeken (érmeken) találunk feliratokat, amelyek a Kloos-féle definíció szerint vitán felül
a feliratos emlékek közé tartoznak. Mégis, sem Kloos, sem a középkori epigráfia többi kuta­
tója nem foglalkozik a pénzekkel, illetve pecsétekkel. Ennek gyakorlati oka van: a num izm a­
tikának és a szfragisztikának része a pénzek, illetve pecsétek feliratainak kutatása. Elvileg hely-
 EPIGRÁFIA 127

télén, ha az epigráfusok nem foglalkoznak a pecsétek és pénzek (érmek) felirataival. Az eze­

ken alkalmazott betűtípusok szoros rokonságban állnak a korabeli feliratos emlékek betűivel,
íráshordozójuk fém, és különösen a pecsétek esetében a feliratok többnyire jól keltezhetők,
így kitűnő datáló eszközként használhatók fel. A feliratos emlékek amúgy is túl széles köre
azonban gyakorlatilag megnehezíti a pecsét-, illetve pénzfeliratok bevonását a kutatásba. így
tehát elfogadható az az álláspont, hogy a középkori epigráfia kutatója ezeket csak analógiaként,
illetve kontrollként használja fel.
Már az eddigiekből is kitűnik, hogy a középkori epigráfia a fenti m ódon időben és tárgyban
leszűkített feliratos emlékekkel foglalkozik, éspedig nem csupán az epigráfiai írások fejlő­
déstörténetével, illetve típusaival, hanem az íráshordozókkal és a felirattípusokkal is. A kö­
zépkori epigráfia - a klasszikushoz hasonlóan —a feliratos emlékek közléséből fejlődött ki. A
már említett kuriózumszerű gyűjtéstől eltekintve a középkori feliratok tudományos publiká­
ciója legkorábban Franciaországban vált általánossá, bár a második világháborúig szisztemati­
kus gyűjtésre nem került sor. Még a leggyakoribb eset az volt, ha valamely műtárgy leírásával
kapcsolatban a rajta olvasható feliratos emléket is közölték. A magyar kutatásra szinte napjain­
kig ez volt a jellemző, elsősorban a középkori sírkők publikációi során adtak ki feliratos
emlékeket. így említhetjük meg Csorna és Csergheő ilyetén munkásságát, vagy a kassai, illetve
a budai sírkövek kiadását. Az európai középkori epigráfia emlékeinek módszeres gyűjtése és
közlése, azaz történeti forrásként való felhasználhatóvá tétele azonban a második világháború
előtti Németországból indult el. Különös m ódon az ötletet egy germanista nyelvésznek, F.
Panzernek köszönhetjük, aki a feliratok nyelvészeti forrásértékét ismerte fel. Ennek eredm é­
nyeként a ném et akadémiák 1942 óta adják ki korpuszszerűen Németország és Ausztria kö­
zépkori feliratait. Ebből a Die Deutschen Inschriften (Ném et feliratok, de nemcsak a német, ha­
nem a latin nyelvűeket is közlik) címet viselő sorozatból 1977-ig 16 kötet jelent meg. Ennek
eredményeként Panzer maga már 1952-ben rövid összefoglalást állított össze a közép- és új­
kori felirattanról, nem véletlenül egy nyelvészeti kézikönyv keretében. De ugyanezen vállal­
kozás tette lehetővé az első önálló közép- és újkori epigráfiai kézikönyv, Kloos már említett
munkájának létrejöttét. Manapság külföldön egyre inkább a feliratos emlékek korpuszszerű
forrásközlésére kerül sor, így Németország után Franciaországban is, ahol 1974 ótajelennek
meg a Corpus des inscriptions de la Frame médiévale (A középkori Franciaország feliratainak korpu­
sza) kötetei. Sajnos Magyarországon e téren gyakorlatilag semmi sem történt. A műtárgyköz­
léssel kapcsolatos feliratpublikációk lényegében kimerítik a középkori epigráfia terén vég­
zett kutatásokat. Egyedül Kolba Judit pecsét- és éremfeliratokkal foglalkozó munkásságát le­
het az epigráfiához sorolni, ez azonban a fentiek alapján részben a szfragisztikához teendő.
A felirattan elhanyagolása a medievisztika részéről annál inkább sajnálatos jelenség hazánk­
ban, hogy ezáltal egy jelentős forráscsoporttal leszünk szegényebbek. A sírkövek feliratai fon­
tos életrajzi adatokat nyújtanak, az építési feliratok történeti adatokat tartalmaznak, sőt okle-
véljellegű szövegek is maradhattak fenn feliratos emlékként. Igaz, látszólag nem is olyan szo­
morú a kép. Az eddig ismert és az ásatások során folyamatosan előkerülő ép feliratok zöme
publikálva van, vagy pedig megtalálói publikálják, ami már nem mondható el minden esetben
a töredékekről. A baj másutt van. Epigráfiai képzettség hiányában sem a keltezetlen feliratos
emlékek helyes keltezése, sem a szövegek hibátlan olvasata nincs biztosítva. Számos példát
idézhetnénk az eddigi irodalomból hibás keltezésekre vagy olvasatokra. A feliratos emlékek
forráskritikája sem megfelelő.
Arra természetesen e rövid összefoglalás sem támaszthat igényt, hogy a középkori feliratos
emlékek tanulmányozásának valamennyi problémáját ismertesse, csupán néhány kérdést vet­
het fel. Itt a feliratok nyelvéből kell kiindulnunk. Feliratos emlékeink túlnyomó többsége a
128 Kubinyi A ndrás

középkorban latinul íródott. Latinságuk a középkori latin, amely egyes felirattípusok, így a
sírfeliratok esetében általában többé-kevésbé szilárd formulákat alkalmazott. Viszonylag ko­
rán, a XV század második felében jelenik meg a humanista latinság, amely hosszabb ideig pár­
huzamosan együtt él a középkorival. Feltűnő viszont, hogy a német nyelvű feliratos emlékek
városaink német anyanyelvű polgárságánál sem terjedtek el kizárólagos módon. Természete­
sen nem hiányoznak, megjelenésük a XTV századra tehető. (Korai német nyelvű felirat a téve­
sen Ábelnek nevezett művészsírkő Budáról.) Ezzel szemben a magyar nyelvű feliratok csak a
XVI. századtól tűnnek fel. (Az egyik legkorábbi egy magyar nyelvű keltezés 1538-ból Kevy
Szaniszló már fent említett budai feliratán. Közölve: Budapest története. II. köt. Budapest, 1973,
224. o.) Különös viszont, hogy pecséteken - ha elvétve is - már a XTV századtól találunk ma­
gyar nyelvű feliratokat. Nagy számban maradtak fenn viszont zsidó sírkövek azokban a váro­
sokban, ahol zsidók is éltek. Mivel ezeket héber betűkkel írták, ezek kutatása ném a középko­
ri epigráfia feladata. Hasonlóan nem foglalkozhatunk aXVI. századtól előforduló cirill betűs
szerb és arab betűs török feliratokkal. M indkettő megjelenése a török hódítással függ össze.
Végül elvétve görög írás is előfordul, azonban többnyire csak egyes szavak, illetve betűk ese­
tében. (Például X PC = Krisztus.)
Számnevek esetében általában a római számokat használták, azonban különösen a XV szá­
zad végétől nem szokatlan az arab szám sem a feliratos emlékeken. (Természetesen a paleog­
ráfiából ismert arab számjegyekről van szó, nem a ma használatosokról. így például a 4-es szám
kettévágott nyolcas: a 8-as számjegy alsó körének csak a felső fele maradt meg.) N em ritka a
vegyes, római és arab számjegyek együttes használata sem. Ennek ellenére a római számok —
nyilván szépségük, monumentalitásuk következtében - még hosszú ideig uralkodó helyzetet
foglalnak el a feliratos emlékek között.
A középkori epigráfiában az íráshordozók széles körével kell számolnunk, és így az íróesz­
közök száma is nagy és sokrétű. A kettő ugyanis összefügg egymással, ahogy erre már beveze­
tőnkben is utaltunk. Ezek részletezése helyett a feliratok elhelyezése és tartalma alapján tipo­
logizáljuk epigráfiai emlékeinket, ezzel máris utalhatunk az íráshordozó anyagára is.

I. FELIRATOS EMLÉKEK ÉPÜLETEK FALAIN. ÉPÜLETEKBEN

1. TEM PLO M O K O N ÉS TEM PLOM OKBAN Ide a feliratos emlékek széles skálája tar­
tozik, mi ide soroljuk mindazt a templomokban előkerülő középkori szöveges emléket, amely
a mi hazai viszonyaink között régészeti-műemléki kutatási módszerekkel kerül elő. Ezek
lehetnek teljességre való törekvés nélkül a következők: egyházi szövegek, egyházi és városi
kiváltságlevelek (ilyen hazánkban nemigen van), történeti szövegek, évkönyvek, krónikák (ilye­
nek voltak és részben vannak Brassóban és Lőcsén), építtetésre, felszentelésre vonatkozó ada­
tok (például az előbbire Ernuszt Zsigmond pécsi püspök emléktáblája), oltárkövek, dom bor­
művek (például az aracsi kő), pasztofóriumok (szentségházak) (Pest stb.).

2. VARAKON, VÁROSFALAKON Építés idejére, építtetőre gyakran hivatkoznak a felirat­

ok. (Például Szalónak várán Paumkircher András emléktáblája.) Külföldön városfalakon oly­
kor utalnak arra, hogy kinek kell megvédenie, például Boppardban.

3. VÁROSHÁZÁKON, BÖRTÖNÖK BEN Az európai középkori epigráfiában elég gya­

kori típus, és elsősorban igazságszolgáltatásra utaló feliratokat készítettek. Ide sorolható az
állítólag a budai városházáról származó XIII. századi felirat, amely a városba költöző hospeseket
 EPIGRÁFIA 129

biztosítja bán tatlanságukról. A börtönfeliratok egyik altípusa nemcsak városi, hanem várbeli
börtönökben is gyakran megtalálható: az ott raboskodók maguk nevét megörökítő felirataira
gondolunk. (Például a budai vár Csonka tornyában olvasható feliratok.)

4. LAKÓÉPÜLETEKEN Leggyakrabban persze a feudális urak városi házain, palotáin, a re­

neszánsz-kori kastélyokon stb. találhatók, de nem hiányoznak polgári házakról sem, igaz, ott
- legalábbis nálunk - ritkák. Parasztházakon hazánkban csak a feudalizmus végén helyeztek el
olykor feliratokat. A feliratok részben hasonlítanak a templomokon és várakon találhatókra,
így például az építtetésre utalnak, egyházias szövegek, verses emlékek is előfordulhatnak. A
XV század végétől kezdve nálunk is előfordulnak a reneszánsz kandallópárkányokra írt olykor
jelm ondat- (devise) szerű szövegek. Ablak- és ajtókereteken ugyancsak a XV század végétől
nem szokatlan a tulajdonos nevének feltüntetése sem. (Például Budán Beriszló Péter veszp­
rémi püspök és Freiberger Wolfgang budai bíró házán.) Ide sorolhatjuk a már említett „itt járt”
típusú feliratokat is. A különbség csak az, hogy míg az előbbi szövegeket a tulajdonos megbí­
zásából, rendszerint nagy műgonddal az epigráfiában szokásos írással és íróeszközzel (például
véső) írták, az „itt járt” típus gyakran oklevélírású és normál íróeszközzel készült, ha nem is
mindig.

II. SÍRFELIRATOK, HALÁLOZÁSSAL K APCSOLATOS FELIRATOS EMLÉKEK

1. SÍRKÖVEK A kereszténység a halottak szentelt földbe való temetését követelte meg. Ez

történhetett templomokban vagy kolostorokban, de a templom (kolostor) melletti temető­
ben, a gyakran fallal is körülvett cinteremben is. (Cimiterium = temető.) Középkori temetőink­
ből nemigen maradt fenn feliratos emlék, ha volt is, az feltehetően fára volt írva, és elpusztult.
Más a helyzet a templomokban vagy a kolostorok kerengőiben, káptalan termében stb. elhelye­
zett sírok esetében. Itt egyrészt a halott iránti megemlékezésből, másrészt talán azért is, hogy
ne temessenek mást oda, a sír fölé a padlóba sírkövet raktak. Egy másik esetben a halott fölé
tumbaszerű, a földből kiemelkedő síremléket állítottak. A halott nevére utaló feliratok vi­
szonylag későik, a XII. századtól lesznek elterjedtebbek. A sírkövek egyéb ábrázolásairól, cí­
merekről, a halott képmásáról stb. most nem emlékezünk meg. A felirat szövege általában utal
arra, hogy ki nyugszik ott, vagy kinek a sírja, gyakran utal a halott életben viselt rangjára, eset­
leges családi kapcsolatokra (például kinek a gyermeke, szülője vagy házastársa), és arra, hogy
mikor halt meg. Az alapszöveg egy meghatározott helyen és időben rendesen formulaszerű,
mint ahogy néhány különlegesebb rövidítési jelet is általánosan igénybe vettek. (Például a
halálozást jelentő „obiit” szót egy ferdén áthúzott nagy O betűvel rövidítették.) A reneszánsz
korban hazánkban nem szokatlan a sírkövön a néhány latin disztichonból álló sírvers sem,
ennek egyik korai példája Wémeri Zsigmond zágrábi püspök, királyi kincstartó 1500-ban ké­
szült budai sírkövén olvasható. A feliratot tumbák esetén általában úgy helyezték el, hogy a
síremléket körüljárva lehessen elolvasni. Sírkőlapoknál ugyancsak gyakori volt a sírkő szélén
körülfutó felirat, ezt azonban leginkább úgy olvashatták, mint hogyha a sírkőlap közepén áll­
nának: a betűk alsó része csatlakozott a sírkő mezejéhez. N em volt szokatlan a sírkőlap keske­
nyebb oldalaival párhuzamos szöveg sem, vagy a sírkő ábrázolása (például címer) alul, vagy
felül. M int már említettük, a sírkőfeliratok fontos történelmi forrást képeznek, feliratos
emlékeink legnagyobb és a régészeti kutatásokjóvoltából állandóan növekvő számú csoport­
ját alkotják, ezért foglalkoztunk velük részletesebben.
130 Kubinyi A ndrás

2. H A LO TT SZEMÉLYEKRE UTALÓ EGYÉB FELIRATTÍPUSOK Az előző felirattí­

pusunk gyakorlati céllal függ össze: a halott sírját borító kő megjelölésével. így tehát eredeti­
leg maga a sírkő volt a lényegesebb, nem a halott nevének feltüntetése. A halottról felirattal
megemlékezni azonban anélkül is lehetett, hogy a szöveget a sírra vésték volna. Ennek az eu­
rópai területen számos példáját lehetne idézni az egyszerű megemlékező lapocskáktól kezdve
a képzőművészeti alkotások sorába tartozó és általában festett epitáfiumokon keresztül a ha­
lotti pajzsokig. Ez utóbbiak a halott címerét, nevét és gyakran halálozási napját tartalmazták, és
a templomokban függesztették ki őket; például N ürnberg nagy templomaiban ma is ott függ­
nek a középkor végi halotti pajzsok. Csak puszta említésként beszélhetünk még a ném etor­
szági halotti deszkákról, a gyilkosság helyén felállított feliratos kőkeresztekről stb.

III. ESZK Ö ZÖ K Ö N , HASZNÁLATI TÁRGYAKON TALÁLHATÓ FELIRATOK

A) TEMPLOMI, ILLETŐLEG EGYHÁZI KEGYSZEREK, HASZNÁLATI TÁRGYAK

1. Harangok Nagy irodalma van a harangoknak, ezeken többnyire mindig van felirat. Számos
kutató vagy önálló csoportként, vagy épülettartozékként fogja fel. A harangokat bronzból ön­
tötték, a feliratok a XII. századtól találhatók rajta. A harang neve, vallásos vagy varázscélú szö­
vegek fordulnak elő, így a nagyon gyakori „vivos voco, mortuos plango, fulgura frango” szö­
veg. (Hívom az élőket, siratom a holtakat, megtöröm a villámokat.)

2. Keresztelőkutak Különösen gyakoriak a bronzból készült keresztelőkutakon a feliratok.

Egyházi jellegű és a keresztkút céljára utaló szövegen kívül nemegyszer a készítője nevét tar­
talmazzák. (Például az 1475-ös besztercebányai keresztelőkút.)

3. Szorosan vett egyházi kegyszerek. Miseruhák Ezeknek is széles köre létezett, most csak egy pél­
dát említünk, a legrégibb magyar középkori emléket, a koronázási palástot, amelyet felirata
tanúsága szerint Szent István király és Gizella királyné készíttetett a székesfehérvári egyház
számára. Ez eredetileg miseruha volt, és a készítésre, illetve tulajdonosára utaló szövegen kí­
vül az ott ábrázolt szentek nevét is feltüntették a paláston.

4. Oltárképek, freskók Gyakran találunk olykor szalagokon, amelyek az ábrázolt szentek stb.
szájából indulnak ki, olyan feliratokat, amelyek a képen látható eseményre vonatkoznak. Más­
kor írásban megnevezik az ábrázolt személyt, nemegyszer a donátort (a kép készíttetőjét) vagy
a művészt. Megjegyezzük, hogy a freskókat tulajdonképpen az 1.1. csoportba, a templomi fel­
iratos emlékek közé kellene sorolnunk, kapcsolatuk azonban az oltárképekkel - amelyek ma
leginkább nem eredeti helyükön, hanem múzeumokban találhatók—az azonos témaábrázolás
miatt nyilvánvaló, ezért talán helyesebb velük itt foglalkozni.

5. Templomi bútorok Itt példaképp a stallumokat emelhetjük ki, azaz a kegyuraknak, illetve a
papságnak az ülőhelyeit a szentélyben. A nyírbátori stallumon például a készíttető Báthory
család tagjainak és a készítő mesternek a nevét, a bártfain a stallumon ábrázolt címerek megne­
vezését írták fel.

B) HÁZI ESZKÖZÖK 1. Öltözethez tartozó tárgyakfeliratai A legkülönbözőbb tárgyakon ta­

lálunk feliratokat, vagy legalábbis egyes betűk ábrázolását. Ezeknek tekintélyes része, ha nem
túlnyomó többségük tömegáru volt, gyakran külföldről jö tt be kereskedelmi úton. Ilyen tö­
 EPIGRÁFIA 131

megáruk voltak még a ruházathoz tartozókon kívül a házieszközök, a fegyverek stb. Kloos
epigráfiai kézikönyve ezeket együttvéve „szériaszerű tömeggyártásban készült feliratokként”
tárgyalja. Ez tulajdonképpen helyes is, de ez esetben külön csoportként kellene felvenni a
kétségkívül jelentéktelenebb mennyiségű egyedi árukat is: egy főúr öltözékén az ugyanolyan
jellegű tárgy egyedi, míg ajobbágyén szériában készült volt. Ezt előrebocsátva lássuk az öltö­
zethez tartozó tárgyakat. Idetartoznak a gombok, csatok, övék, övdíszek, pártadíszek, boglá­
rok, egyéb ékszerek, gyűrűk. Hogy csak egy példát említsünk, Szabó Kálmán 1938-ban közölt
anyagában, ahol a Kecskemét környéki falusi ásatások eredményét dolgozta fel, elég nagy szám­
ban találunk feliratokkal, vagy legalábbis betűkkel ellátott öltözékhez tartozó tárgyakat. Egyes
feliratok értelmetlenek, mások között igen gyakori a MARIA szó vagy az M betű (például
csatokon), a nagyszámú gyűrűkön is gyakori a csak egy betű feltüntetése (például M, I, L, T,
S); részben talán itt is Szűz Máriára utaltak. Egy ruhadísz körül, amely egy férfit és egy nőt
ábrázol, akik egy karikagyűrűt tartanak, az „Omnia amor vincit” (mindent legyőz a szerelem)
felirat olvasható. Ezek a zömében XTV-XV századi leletek többsége valóban a szériaszerű tö­
meggyártás körébe tartozik, öntőmintákkal vagy verőtövek segítségével sokszorosították a
tárgyakat, és velük együtt a feliratokat. Nyilván egyedi áru viszont Agnes királynénak, III. András
özvegyének a sarneni apátságban őrzött ruháját borító szép számú betűdísz.

2. Házieszközök Ez a csoport összefügg az előzővel, ugyanúgy többségében szériaszerű tö­

megáruként készült tárgyakból áll, amelyeket feliratokkal láttak el. Réz-, bronz-, ón- és kerá­
miaedényeken, poharakon, olykor nemesfémből készülteken is, valamint kályhacsempéken,
késeken stb. találunk különféle feliratokat. A feliratok utalhatnak a tulajdonosra, a készítőre,
tartalmazhatnak vallásos vagy egyéb szöveget, megmagyarázhatják az ábrázolást (például a
Iacob... feliratú kályhacsempe) stb. Ide sorolhatjuk a Nyugaton gyakori „Minnekästchen”-
nek nevezett ékszeres, illetve pipereeszköz tartódobozok gyakran a szerelemmel kapcsolatos
feliratait is.

3. Világi ábrázolásit képek Világi tárgyú freskók, valamint a középkor vége óta egyre jelentőseb­
bé váló portréfestészet emlékein hasonlójellegű feliratos emlékekkel találkozunk, mint az
egyháziakon. Portrék esetében olykor megadják az ábrázolt személy, illetve személyek neveit.

4. Szőnyegek, kárpitok Ezek elég korai időre mennek vissza, ha Magyarországon kevés maradt
is fenn. Példaként említhetjük a bayeux-i kárpitot, amely Hódító Vilmos angliai háborúját, az
angolszász királyság pusztulását ábrázolja, de a hímzéseken bemutatott eseményeket felirat­
okkal is magyarázza. Itt is elsősorban az ábrázolás magyarázatául van szükség feliratra, például
a lovagregények eseményeit ismertető kárpitokon, szőnyegeken.

5. Műszerek Tudományos műszereken, órákon, planetáriumokon is gyakran találhatók fel­

iratok. Ezek általában technikai adatokat tartalmaznak, amelyek a műszerrel függnek össze, de
utalhatnak a tulajdonosra is. Ilkus M árton budai plébános Krakkóban őrzött astrolabiumán
címerén kívül az évszám (1486) és a Martini plebani felirat olvasható. Egyes kutatók (Lhotsky)
ebbe a csoportba sorolják a könyvtári feliratokat is.

C) FEGYVEREK Fegyvereken ősidők óta voltak feliratok. Kardokra, illetve egyéb támadó­
fegyverekre igen gyakran tausírozás által írják rá a szöveget. (Véséssel vagy maratással írják fel
a szavakat, majd nemesfémet kalapálnak bele.) Az öntött ágyúkon is található a tulajdonosnak,
vagy esetleg magának az ágyúnak a neve. Számszeríjakon is találunk neveket. Leggyakrabban a
132 Kubinyi A ndrás

támadófegyvereken, főleg a kardokon jelm ondat, a tulajdonos, esetleg a készítő neve, olykor
babonás szöveg található. Védőfegyverek közül különösen a pajzsok kerülnek számításba. Bőrre
vagy fára a tulajdonos címerén kívül ugyancsak nemegyszer jelmondat, esetleg a tulajdonos
nevének kezdőbetűje stb. kerülhet.

A feliratos emlékek egy lehetséges felosztási módját mutattuk be, amely nem tartalmazza, nem
is tartalmazhatja valamennyi olyan tárgyat stb., amelyeken feliratot helyeztek el. Más felosztási
m ódok is vannak, gyakorlatilag m inden epigráfus eltérő m ódon osztályoz. Mégis az általunk
adott felosztási mód arra hívja fel a figyelmet, hogy milyen széles körű volt a feliratok alkalma­
zása és milyen sokféle íráshordozóval kell számolnunk. Arra azonban mindenképp utalnunk
kell, hogy azonos időszakban az íráshordozó különbsége által meghatározott, alapjában nem
jelentős eltéréseket leszámítva a legkülönbözőbb fajta feliratos emlékek azonos betűtípuso­
kat alkalmaztak. (Itt természetesen nem vesszük figyelembe az írásstílus változását, például
áttérést a gótikus maiuscula használatáról a minusculákra, vagy a humanista korszak reneszánsz
capitalisának bevezetését.) A lényeg, hogy a paleográfia ismert felosztása könyvírásra és hasz­
nálati (oklevél) írásra nem talál megfelelőre az epigráfiában. A középkorban feliratos emléke­
ken általában a korabeli könyvíráshoz hasonló betűtípusokat alkalmaztak. (Az elenyészően ritka
oklevélírásos szövegektől, m int például az „itt járt” típustól, itt eltekintünk.) Nagyobb a prob­
léma a feliratos emlékek írásstílus-változásának kutatásánál. Erről azonban majd alább szó­
lunk.
Fenti felosztásunk a feliratos emlék elhelyezéséből indult ki, lehetséges azonban olyan is,
amely a felirat tartalmát veszi alapul. Ennél csak az a probléma, hogy a leggyakoribb ezek közül
(a tulajdonosra, készítőre utaló feliratos emlékek) gyakorlatilag valamennyi íráshordozón és a
legkülönbözőbb elhelyezésben előfordulnak. Ezért a tartalom szerinti felosztás kevesebb
eredménnyel kecsegtet. Hogy ennek ellenére említjük ezt, az azért van, hogy néhány történeti
szempontból is jelentős feliratos emlékre jobban felhívhassuk a figyelmet. Az egyik ajelmon-
dat, a devise-jellegű felirat. Valamely személy vagy család általában rövid és kifejező, néha azon­
ban hosszabb szöveget saját jelmondatának tekintett, és azt a legkülönbözőbb helyen, épüle­
ten, épületrészen, képen, fegyveren stb. elhelyezte. Ezeknek ismerete olykor eszmetörténeti,
de leggyakrabban mégis forráskritikai segítséget nyújt a további kutatáshoz. Magyar viszony­
latban egy példát említünk: ilyen például a Perényiek siklósi várából való, a XVI. század első
feléből származó kandallópárkányokon olvasható, és kissé módosított zsoltárszöveget tartal­
mazó MISIT DEVS MISERICORDIAM SVAM kezdetű szöveg. (Vö. Kubinyi: Művészettör­
téneti Értesítő, 30 [1981] 70,71. o.) Egy másik, különösen érdekes feliratos emléktípus a szilárd
anyagba vésett, tehát feliratjellegű oklevélszöveg. Ez Németországban a XII. század elejétől
tűnik fel; elsősorban városok, kereskedők vagy zsidók, és csak másodsorban egyházi testü­
letek javára állítottak ki ilyen okleveleket. A német tudomány úgy véli, hogy ilyen esetben
m indig készült hártyaoklevél is, a kőbe vésett oklevélnek mégis hitelt tulajdonítottak. Erre
magyar példa is van: Béla király Adelehardus hospes fia keresztelése alkalmából történt föld-
adományát a Bács megyei Bulkeszin előkerült téglába vésve találták (1179). Más tartalmi jel­
legzetességekre a fenti felosztásban már felhívtuk a figyelmet, bár számukat bőven lehetne
szaporítani.
A középkori magyar epigráfiának ma a legnagyobb problémája a szövegek keltezése. Leg­
több feliratos em lékünk régészeti módszerekkel kerül elő, számuk állandóan növekszik. A
baj ott van, hogy túlnyomó többségük keltezetlen, pontos datálásuk pedig olykor lényeges
régészeti, művészettörténeti, esetleg történeti következtetésekre vezethetne. A kőbe, téglába
vésett feliratok nagy része (sírkövek, építési stb. feliratok) eredetileg keltezve volt ugyan, de
 EPIGRÁFIA 133

mivel ránk csak töredékként jutottak, ma általában hiányzik a kelet. A házieszközökön, öltö­
zettartozékokon stb. feltüntetett szövegek, gyakran csak betűk pedig viszonylag ritkán voltak
évszámmal ellátva. Lényeges lenne tehát tudni, hogy milyen mértékben lehet a betűk formája
alapján egy szöveget vagy annak töredékét keltezni. Itt azonban más probléma is van. Már fent
utaltunk arra, hogy az általában jól keltezhető pecsétek feliratait fel lehet használni más felira­
tos emlékek keltezésére is. Ez nagy általánosságban valóban így van, van azonban bizonyos
eltérés is. A pecsét feliratai általában konzervatívabbak, így például a hazai kőemlékeinkben az
1360-as évektől kezdenek elterjedni a gótikus minusculáris feliratok, még ha a maiusculáris
írások egyelőre nem tűnnek is el véglegesen. Ezzel szemben a pecséteken néhány évtizeddel
később indul meg hasonló fejlődés. Még korábban látjuk a minusculákat a freskókon, például
a szepeshelyi Károly király koronázását ábrázoló 1317-ből való freskón. Itt nyilván a freskó
megszabta más íróeszköz okozta különbség váltotta ki a „modernebb” betűtípus alkalmazását.
Egyéb példák idézése helyett a fentieket abban foglalhatjuk össze, hogy bár feliratos emléke­
inken gyakorlatilag kizárólag a könyvírásból levezethető betűtípust alkalmaztak, ezek stílus­
változása nem azonos időben következett be. Az írásstílus átalakulása függött az íróeszköztől,
íráshordozótól és felirattípustól egyaránt. Ezért epigráfiai kutatásunk egyik fő feladatának azt
tekintem, hogy a különböző íráshordozók, felirattípusok stb. esetében külön-külön megbíz­
hatóan keltezhető szövegek alapján ábécék készüljenek, és a jelentős stílusváltozások esetén
külön-külön megkell adni az új (például a gótikus minuscula) első jelentkezését, túlnyomó
többségűvé válását, és az azt megelőző stílus utolsó hiteles előfordulását (az előbbi példa ese­
tén a gótikus maiusculáét). Ez az alapvető lépés ahhoz, hogy egy stíluskorszakon belül is vala­
milyen formában keltezhessük keltezetlen emlékeinket.
M indezeket előre kellett bocsátanunk ahhoz, hogy megkísérelhessük valamiféle időrendi
sorrend felállítását felirataink között. Itt most az íráshordozót vettük alapul: a kőbe, téglába
vésett feliratokkal foglalkozunk. Először néhány, már eddig is használt, de eddig még meg nem
magyarázott szakkifejezés jelentését ismertetjük. Maiusculának hívjuk a nagybetűt, minus-
culának a kisbetűt. A kettő között az a különbség, hogy míg az előzőt két, az utóbbit négy sorba
lehet elhelyezni (legalábbis egyes betűit). Fontos még a capitalis megnevezése is. Ez a római
írásból származik, lényegében a mai nagybetűknek felel meg. Unciálisnak nevezzük azt a be­
tűformát, amely a római kurzív (azaz folyóírás) betűiből fejlődött ki, általában megtartja a két­
soros elrendezést, és általában kerekebb formákból áll.
Az epigrafikus rövidítés szabályai lényegében azonosak a paleográfiában használtakkal. A
rövidítéseket az alábbi nagyobb csoportokba oszthatjuk: 1. a szó egy részének elhagyása (a szó
eleje, esetleg csak egy betű marad meg), ez a suspensio. Példa: BM = bonae memoriae. CARIP
= cuius anima requiescat in pace. 2. Kihagyások, ezt gyakran ragozzák (contractio). Példák:
PSB = presbiter, M GR = magister, N R = noster stb. 3. Felülírt, körbeírt, egybeírt, egymásba
metszett betűk. Az egybeírt betűket ligatúráknak nevezzük. Egy példa:

L .7 V R /M I I HI D A 0 |8 i

Fenti példánkban valamennyi betű ki van írva, azonban rövidítési célból körbe, egybeírt és
egymásba metszett betűket alkalmaztak. Olvasata: et Lavrencio archidiacono. (XI. század
második fele.) 4. Egyes szótagok és szavak rövidítésére alkalmazott rövidítési jelek. Ide tar­
toznak a paleográfiából ismert rövidítések, így a per, prae, pro, a szóvégi -us, a szókezdő con-
, a szóvégi -rum, a -quod, a -quia stb. jelzésére. Epigráfiai rövidítés a ferdén átvágott O, mint az
obiit, meghalt szó helyettesítése, ahogy erre már fent utaltunk. A rövidítést mindigjelölni kell.
Az epigráfiai szakirodalom a kb. 1000-rel kezdődő és a XII. század közepéig tartó időszakot
134 Kubinyi A ndrás

nevezi a románkori feliratok korszakának. Ez a stílus erősen szoros jellegű. Betűik zöme
capitalis, inkább szögletes alakú, unciális formák ritkák, a szöveg szorossága következtében
igen gyakori a ligatúrák alkalmazása, általában a fenti említett 3. pont alatt jelzett rövidítési
m ódok szokásosak. Bonyolítja a helyzetet, de ez a későbbi epigráfiai korszakokra ugyanígy áll,
hogy ugyanabban a szövegben sem egyöntetű a betűhasználat. Például ugyanabban a szöveg­
ben, amelyben az im ént felrajzolt unciálisok előfordulnak, megtaláljuk azok capitalis alakját
is, tehát a D, E, H, M betűket. Nálunkjellegzetes példája ennek a stílusnak a királyi pecsétek
felirata, például még III. Béla nagypecsétjén is a tipikus rövidítési szokásokjól kimutathatók.
Pedig ez már valamivel későbbi kor.
AXIL század közepétől a XIII. század elejéig terjedő korszakot szokták a korai gótikus fel­
iratok időszakának nevezni. Ez tulajdonképpen átmeneti korszak. A szűk, szögletes formák
feloldódnak nagyobb szélesség és világosságban. További unciális betűformák terjednek el:

n c i í i n

Természetesen a capitalis formáik: A, M, N , T sem tűnnek el, hasonlóképp a ritkán korábban

is feltűnő másik unciális m betűhöz. Tehát párhuzamosan több unciális forma is élhet egymás
mellett. Lényeges az is, hogy az egyes betűk lezárják magukat egymástól, minden egyes betű
saját műalkotásként érvényesül, ami - ha nem is teljesen - nagyon lecsökkenti a ligatúrákat, és
lényegében teljesen eltünteti a körbeírt és egymásba metszett betűk általi rövidítéseket. Elég
gyatra minőségű a m ár idézett III. Béla-kori téglaoklevél (a király hetedik évéből, azaz 1178
vagy 1179). Csak két unciális „e” és „h” betű fordul elő, különben teljesen capitalissal íródott.
A betűk zöme még keskeny, de van már szélesedő is, hiányzanak a korábban annyira megszo­
kott rövidítések.
A korai gótikus feliratoknál megfigyelhető tendenciák általánosságban a XIII. század első
harmadának végére érnek meg olyan mértékben, hogy a tulajdonképpeni gótikus maiusculáris
írásról beszélni lehessen. Egyik lényeges jellemzője a különböző nyílt betűknek lezárása. Ez
az unciális „e” betűnél jelenik meg először, ezt követi a „c”, az „f ”, az „m”.

a a p m.
A következőjellegzetesség a betűk szélesedése. AXIII. század folyamán a betűk szélessége és
magassága közti arány eléri az 1:1-et, míg a XIV században m egint keskenyednek a betűk, a
szélesség és magasság aránya 1:2. Újabb változások következnek be a XIV századvégén, majd
a XV században, de mivel ez a kor már a gótikus minuscula korszaka, a csak kevés példával
adatolható késői gótikus maiusculákkal nem foglalkozunk. M egint csak fel kell hívni a figyel­
m et arra, hogy tiszta formák nincsenek, különböző capitalis és unciális betűformák élnek
egymás mellett ugyanazon feliraton. Úgy tűnik, hogy szinte a változatossággal akartak esztéti­
kai élményt nyújtani. Jellemző példái ennek a gerendi templom XIII. század végi feliratai, ahol
ugyanaz a betű megtalálható capitalisban, egymástól eltérő unciálisban, és ezeken belül is vál­
takozik a nyílt és a zárt forma. A hazai kőbe vésett feliratos emlékeinknél a XIV század utolsó
harmadában tűnik el a gótikus maiusculáris típus. Az utolsók közé tartoznak a kassai székes-
egyház bizonyos sírkövei. Ezek már valamivel keskenyebbek, a betűk szárai nemegyszer haj­
lítottak, a szár vége olykor díszített.
Az új, ami aXLV század második felére annyira jellemző, a gótikus minuszkuláris felirat.
Bár kialakulása a XI—XII. század fordulójára tehető, epigráfiai felhasználásának kezdetét Si­
m on de Bucy érsek 1304-es párizsi sírjához kötik. Németországban Peter von Aspelt mainzi
érsek sírkövén tűnik fel először ( f 1320). (Persze itt a kőbe vésett feliratokról van szó, mint
 EPIGRÁFIA 13 5

láttuk, freskókon korábban is feltűnhet.) Hazai megjelenésének pontos ideje további kutatást
igényel. Ajelek szerint hirtelen tűnik fel, és szinte azonnal elsöpri a maiusculáris felirattípust.
Egy-két példa: Siegfried pannonhalmi apát 1365-ös sírköve még maiusculáris, utódának, Czudar
Lászlónak sírköve már minusculáris betűkkel íródott (1372). Azonban már előtte, 1371-ből
több minusculákkal írt feliratos emléket ismerünk, így Bebek György tornagörgői és János
királyi festő budai sírkövét. Az első -jelenlegi tudomásunk szerint - egy 1366-ból származó
budai töredék. A budai sírkőanyagban az 1370-es évek szép számú minusculáris írású felirattal
vannak képviselve. (Tornaijános 1356-ra datált sírköve viszont hibás keltezés következtében
foglal helyet a XIV század emlékei között.) A gótikus minuscula hazai diadala tehát a XIV szá­
zad utolsó harmadára tehető. Azt már fent láttuk, hogy a pecsétek csak később követik ezt a
fejlődést.
A gótikus minuscula kora tulajdonképpen nagyon hosszú időszakot ölel fel, hiszen —ha
erős módosításokkal - ném et nyelvterületen a XX. század közepéig az úgynevezett gót írás
volt szokásos. A XVI. század elejéig azonban nemcsak német nyelvű feliratok esetében is el
volt terjedve, igaz, a XV század közepétől egyre jobban tért hódított a reneszánsz capitalis.
Nyilvánvalóan fejlődött az írás a gótikus minuscula diadala óta, és valóban, egy XIV század végi
és egy XV század végi minusculáris felirat ránézésre is megkülönböztethető. Ennek ellenére
ma még nem lehet fejlődési szabályokat kimutatni, legfeljebb bizonyos megfigyeléseket em ­
líthetünk. A probléma ugyanis többsíkú. Azt a külföldi epigráfiai szakirodalom is megállapí­
totta már, hogy ma még nem lehet stílus és forma alapján a gótikus minusculás feliratos emlé­
keket feldolgozni, ugyanis igen jelentős regionális különbségek mutathatók ki. Ebből viszont
az következik, hogy a külföldi fejlődés nem vehető alapul. Itt tehát sokkal fontosabb lenne a
hazai fejlődést jól datálható feliratos emlékek alapján összeállítani, bár ma azt sem tudjuk, hogy
beszélhetünk-e Magyarországon belül regionális különbségekről. Bonyolíthatja ezt az is, hogy
mindig kell idegen, olykor külföldi mesterrel számolni, aki saját területe stílusát alkalmazta.
Másik probléma, amire talán ritkábban hívja fel az epigráfiai irodalom a figyelmet, hogy a be­
tűformákat a készítés technikája is módosítja. Itt most nem az íráshordozó különbségéből eredő
természetes eltérésekre gondolunk, hanem ugyanazon íráshordozónál is más betűformát ered­
ményezhet az eltérő írástechnika. Kőemlékek esetében két főbb csoportot különböztethe­
tünk meg írástechnikájuk alapján: a vésett és a domborított betűket. Az előbbi esetében az írást
nagyon megkönnyítette az egyenes vonalakból összetevődő gótikus minusculák alkalmazása.
A kőfaragó különböző irányú egyenes mélyedéseket vésett a kőbe. Ez a szöveget ránézésre
kissé szálkás jellegűvé teszi. Bonyolítja és az olvasást nehezíti, hogy a szálak egymástól távol
esnek, és akkor sincsenek összekötve, ha azokat ugyanennél az írásnál más íráshordozó és író­
eszköz használatakor normális esetben összekötnék. így tehát az egyes betűt alkotó szárak
egymástól olyan messze esnek, m int a szomszéd betű szárai, azoktól semmi sem választja el
őket. Egyes betűk ezért csak a szöveg értelme alapján különböztethetők meg egymástól. Ezek
az i, m, n, v és az ugyancsak v-nek írt u. Az „unum” (egyet) szó például kilenc egymás mellé írt
egyforma függőleges szárból áll, és egy szár híján azonos a „vinum” (bor) szóval. Más nehéz­
ségek is vannak. Nemritkán összetéveszthetők a „c”, a „t”, és olykor az „r”, sőt az „e” betűk is.
Igaz, a „t” esetében gyakran alkalmaznak a betű függőleges szárát átmetsző, vagy azt jobbról
érintő keresztszárat, ez azonban olykor majdnem eléri a függőleges szár tetejét, és így a „c”-hez
válik hasonlóvá. A „c” és az „e” egyes kőfaragóknál alig különböztethető meg. Az „r” betűt
nemegyszer úgy vésték, hogy a függőleges szár felső jobb oldala mellett egy pontot véstek,
amely erőteljesebb vésőcsapás esetén megfelel a „c”, vagy az „e” felsőjobb oldali szárának. Az
„u” és a „v” betűt, mint már említettük, gyakran egyformán u-nak írták. Előfordul olykor a
különálló „v” betű is, ami néha szintén összetéveszthető az előbbiekkel.
136 K ubinyi A ndrás

A gótikus minusculák kőemléki használata a vésett betűkkel kezdődik, de nem sokkal ké­
sőbb, a XV század elejétől elterjed a domborított típus is. A vésett betűk ugyan nem tűnnek el,
de egy ideig a domborítottak nagyobb súlyra tesznek szert. Itt is vannak olvasati problémák.
M íg az előbbinél a betűk szárai szinte önálló életet élnek, addig a dom borított betűknél pon­
tosan az ellenkező következik be. Itt összeérnek a betűszárak, de nem csupán a betűn belül, de
a szomszédos betűknél is. Problémát itt is az „i”, „m”, „n”, „u”, „v” betűk okoznak. A többi
betűt viszont nehezebb összekeverni. A domborítás nehezebb munka, de pontosabb és főként
esztétikusabb írásra alkalmas. Szükségképpen gyakoribbak a ligatúrák, például a „c”, „t”, „f”
betűkjobb oldali keresztszárát összekötik az „i”, „r” vagy „t” bal oldali felső csúcsával. Még
gyakoribb a két „p” betű esetén, hogy a második betű bal oldali szára azonos lesz az első betű
jobb oldalával, a kettőt pedig közös keresztszár köti össze. Ilyet tapasztalunk a „d” és az „a”
egymás mellé írása esetén is: a „d”jobb oldala és az „a” bal, rövid oldala azonos. Olyan szabályt
lehet ebből megállapítani, hogy ha két betűnek egymással szemben álló íve van, akkor ezek
egymást részben fedik. Mivel ennél az írásnál az ívek egyenes vonásban törnek, a szomszédos
betűk függőlegessé vált vonásai azonosak.
M ég egy problémát kell hangsúlyoznunk. A gótikus minuscula kisbetű, szemben a teljesen
nagybetűkből álló maiusculáris írással, ami viszont felveti annak a szükségességét, hogy oly­
kor egyes kezdőbetűket ki lehessen emelni, magyarul nagybetűket alkalmazni. A nagybetű lehet
a maiusculáris írás valamelyik betűje, de kifejleszthetnek a minusculából is egy nagybetűfor­
mát, verzálist. A korai minusculáris feliratos emlékek a paleográfia textúrának nevezett minus-
culájából fejlődtek ki, a középkor végi fraktúr írás viszont a XV század második felétől a felira­
tos emlékek verzálisait (nagybetűit) határozta meg. Általában a XV század második felének
gótikus minusculája (főleg a domborított forma) gyakran vékony szálacskákkal díszített (erre
példa csíra formájában Gergelylaki Buzlai Bertalan 1469-es budafelhévízi sírköve). Itt említ­
jü k meg az „s” betű különös esetét, ami a gótikus minuscula egész korszakára jellemző. A kez­
dő és a szóvégi „s” a maiusculáris „S”-ből származik, verzálisként is alkalmazzák. A szó köze­
pén viszont a minusculáris „c” betűhöz teljesen hasonlító, de annál valamivel magasabb „s”
betűt írtak.
Ezzel egy újabb problémát érintettünk: hiszen, miként már volt róla szó, a minuscula elvi­
leg négy sor közé szorított betű. A valóságban a gótikus minuscula bevezetésekor is igyekez­
tek a kétsoros elrendezést megtartani, azaz a felső, illetve az alsó sorból kilógó szárakat nagyon
rövidre vésték ki. A kétsoros elrendezésből felül kiemelkedő betűka „b”, a „d”, az „f”, a „h”,
a„ k ”,a z „ l”, a hosszú „s”. Alul a „p” és a „q” lóg ki a sorból. Gyakran azonban olyan rövidek a
szárak, vagy a betűt más elrendezésben szorították be a két sor közé, hogy nehéz megállapítani
a négysoros rendszer meglétét.
Teljesen új korszakot hozott a reneszánsz capitalis bevezetése. Megjelenése az Alpesektől
északra az 1430-as évekre tehető. Magyarországon Mátyás korából már ismerünk példáit. Lé­
nyegében aXI-XII. századi betűformák éledtek fel újra, és kétségkívül hatást gyakorolt a ró­
mai régiségek és ezen keresztül a római feliratok iránti érdeklődés. Ennek az első időben közel
egy századon át a gótikus minusculákkal párhuzamosan használt és igen hosszú életű írásstí­
lusnak hazai története talán az előbbieknél is kevésbé ismert. Jelentősebb elterjedésre a XV
század vége felé tett szert, de Mátyás idejéből is nem egy példát lehetne már rá idézni. Mátyás
először 1464-es aranybulláján alkalmazta, de a nyolcvanas években vésett pecsétéin már mind
capitalis körirat olvasható. Úgy tűnik, itt a pecsétek elég rövid idő múlva követték a kőemlé­
kek betűstílusát. Bár a századvégi feliratos emlékeinken úgyszólván tisztán találjuk meg a
capitalis betűket, nem szokatlan a vegyes betűformákat felhasználó szöveg sem. Ilyen például
Ernuszt Zsigmond pécsi püspök 1488-as évszámmal ellátott felirata, ahol több gótikus betű is
 EPIGRÁFIA 137

található (A, D, G). Báthori András 1520. évi madonnáján idegen betű a D, G, és a különben
reneszánsz capitalis E betű mellett találunk a görög epszilonnak megfelelőt is. A korabeli külföldi
reneszánsz capitalis szövegeknél általában ugyanezen betűk azok, amelyek keverednek a sza­
bályossal. Mégis az 1490-es évektől ritka a nem teljesen capitalis szöveg. (A reneszánsz írásos
szövegeknél, hiszen a gótikus minuscula még nem tűnt el.)
A capitalis új megjelenése - és nyugodtan mondhatjuk, diadalútja —magával hozta azokat a
rövidítési rendszereket, amelyek aXI-XII. században voltak szokásosak, így a körbe és egybe­
írt betűk használatát, amely gyakran megfejtendő rejtvénnyé teszi a feliratot. Ezenkívül az an­
tik hagyományokjobb megismerése a klasszikus római epigráfia rövidítési rendszerének szé­
lesebb körű felhasználásához, továbbá olykor azon feliratok utánzásához vezetett.

ÍRÁSJELEK, INTERPUNCTIÓK KÉRDÉSE

Egész korszakunkban, a koraitól a XVI. századig jellemző, hogy a mai értelemben vett írásje­
lek közül a betűk feletti pontok (ez elsősorban az „i” betűre és ném et szöveg esetében az „u”-
ra vonatkozik) szinte teljesen hiányoznak. Ezzel szemben nagyjelentőségű a kihagyásokat (azaz
rövidítést) jelentő jel. Sajnos ennek fejlődéstörténete sem ismert. Úgy tűnik, hogy általában
egy vízszintes vesszőt helyeztek el a szöveg felett, de - különösen a reneszánsz írások idején
- előfordul olyan vízszintes vessző is, amelyből felfelé egy kis félkör válik ki. Egyéb rövidítési
jelek közül megkell em lítenünk a szóvégi -us rövidítését. Ez a paleográfiában lényegében az
arab 9-es számjegynek felel meg. Nos, feliratos emlékeink is alkalmaznak egy ehhez hasonló
jelet, azonban úgy látszik, hogy ennek formájában nincs egy korszakon belül sem egyöntetű­
ség. Előfordul egy „u” betű, ahol a rövidítendő „s”-t a betű jobb szárának felső végétől minimá­
lisan magasabbra vésett egyetlen pontjelképezi. A szavakat, illetve mondatokat elválasztójelek
alkalmazása viszonylag késői időre esik. AXIL századi feliratainknál még nem szokatlan a tel­
jesen folyamatos szöveg: a szavak betűkihagyás vagy bármiféle jel nélkül következnek szoro­
san egymás után. AXIII. századtól ez a szövegelrendezés már ritkábbá válik. A szavak folyama­
tossága ugyan majdnem teljesen megmarad, azonban két szó közéjelet helyeznek el, és így
jelzik, hogy új szó következik. Előfordul ugyan az is, hogy elég nagy tér marad a két szó közt,
és ebbe kerül ajel, gyakoribb azonban az, hogy ez az intervallum csak fél normál betű nagysá­
gú. Mivel a szavak egymástól való megkülönböztetésére törekedtek, a mondatok, illetve m on­
datrészek elválasztására nem alkalmaztak külön jelet, hacsak nem a gótikus minusculáknál
verzálist. (Azaz az új mondat nagybetűvel kezdődik.) A szavak egymástól elválasztójele általá­
ban a pont, amelyet a sor közepén (azaz a betűk közepével egy vonalban) helyeztek el. A XV
század elejétől kezdve ezt gyakran felváltja egy kicirkalmazott, olykor §-nak látszó jel. Rene­
szánsz írásoknál néha a kettőspont is előfordul. M indezt persze a részletesebb kutatások
módosíthatják, de nagy általánosságban valószínűleg érvényes marad.

A FELIRATOS EMLÉKEK KIADÁSA

Igen fontos feladat lenne, hogy nálunk is közöljék le korpuszszerűen a feliratos emlékeket
mint fontos történelmi forrásokat. Ettől függetlenül a közlések egyöntetűségére kellene töre­
kedni. Régészek, művészettörténészek gyakran adnak feliratos emlékeket közre, ezekre gon­
dolunk elsősorban. Javaslatként Kloos kézikönyve kiadási szabályzatának rövidített változatát
ismertetem. A leglényegesebb a közlendő írás részletes leírása. Különben a közlésnél:
138 K ubinyi A ndrás

1. A felirat szövegét a kísérő szövegtől ki kell emelni. Itt a kurzív szedés alkalmazható.
Macskakörmös kiemelés nem használható.
2. A maiusculákat nagy-, a minusculákat kisbetűkkel kell szedni. Maiusculáris írásokban
olykor előforduló minusculákat nagybetűvel kell visszaadni. Ezzel szemben a minusculás
feliratok initialéit, valamint egyéb nagybetűit (például mondat vagy név előtt) ugyancsak nagy­
betűvel szedetjük. Ami viszont a régebbi kiadási szokásoktól eltér: m inden esetben a ma szo­
kásos latin betűket használjunk fel a kiadásnál, tehát nem gót betűket a gótikus minusculáknál.
Arra szolgál a szöveg leírása, hogy a betűformákra utaljon.
3. A közlés betűhív: azaz helyesírási eltérések, nyilvánvaló tolihibák sem javítandók, csak a
leírásban kell utalni rá. M eg kell tartani az U, a V és W eredeti írásmódját. A számnevek rago­
zásának rövidítésére használt, a betű fölé írt (római számról van szó) betűt nem fölé, hanem a
betű mellé, de kissé feljebb szedjük: például M °C C C 0LXX0III° - az 1373(-ik évben). A li­
gatúrákat, be- és körülírt betűket feloldjukjelzés nélkül. (A leírásban utalunk rá.)
4. A rövidítéseket kerek zárójelben kell feloldani.
5. A közlendő szöveg sorvégződését függőleges vonással jelöljük.
6. A szóelválasztójeleket ponttal adjuk vissza, bármilyen jelet is alkalmaztak. (De a beveze­
tésben az is leírandó!)
7. A szövegkezdő keresztet egyenlő szárú kereszttel adjuk vissza.
8. Az eredeti hiányait szögletes zárójellel tüntetjük fel. Ha ki tudjuk egészíteni a szöveget, az
kerül a zárójel közé, a kiegészíthetetlent pontokkal jelöljük. Annyi pontot kell írni, amennyi
az elpusztult szöveg nagyságára utalhat.
9. Bizonytalan olvasatokat helyes alápontozni.
10. Ha eredetileg szabadon hagytak helyet és ezt utólag töltötték meg szöveggel (például az
előre elkészült sírkőn a halálozási időponttal), akkor csúcsos zárójelbe teendő.

2: z
 EPIGRÁFIA 139

A betűmintákforrásai

(A rajzokat Kuczogi Zsuzsa készítette)

1. 1178-1179. Béla király adományáról feljegyzés. MagyarMűvelődéstörténet. I. köt. Szcrk. Dománovszky

Sándor. Budapest, é. n. 194. o.
2.1290. A gerendi templom felirata. Entz Géza: Középkori építészetünk munkaszervezetének kérdé­
séhez. Archeológiái Értesítő, 79 (1952) XXVI. tábla. 1. kép.
3.1375. Katalin kassai polgárnő sírköve. MagyarMűvelődéstörténet. I. k. 205. o. Az eddigiek maiusculáris
feliratok voltak, a következők minusculárisak. 1375. és 1404. bevésett, 1412. és 1469. kidomborított
betűs. Valamennyit a Radocsay-jegyzék száma alatt idézzük, ott van az őrzési hely, valamint az eddigi
kiadások bibliográfiája leközölve. Dénes Radocsay: Les principaux monumentsfunéraires médiévaux conservés
a Budapest. Mélanges offerts a Szabolcs de Vajay. Braga, 1971, 461-486. o. Valamennyi sírkő budai.
4. Miklós fia Tamás stb. sírköve. 1375. Radocsay: 27. sz.
5. 1404. Meisseni (de Misna) Frenczlin sírköve. Uo. 62. sz.
6.1412. Mehlmcister H enrik sírköve. Uo. 63. sz.
7. 1469. Gergelylaki (Buzlai) Bertalan sírköve. Uo. 74. sz.

Irodalom

Panzer, Friedrich: Inschriftenkunde. Deutsche Philologie im Aufriss. I. köt. Szerk. W. Stammler. 268-314.
hasáb
Lhotsky, Alfonz: Quellenkunde zur mittelalterlichen Geschichte Österreichs. Graz-Köln, 1963, 65-72. o.
M. Kloos, Rudolf: Einführung in die Epigraphik des Mittelalters und derfrühen Neuzeit. Darmstadt, 1980.
(Részletes bibliográfiával.)
Váradi Zoltán: Gótikus minusculafeliratok a Dunántúlról. IPF Kiskönyvtár, IV kötet, Szekszárd, 1999.
159. o.
 B o g d á n István

PAPIROLÓGIA

Az emberiség sok m indent felhasznált - követ, cserepet, csontot, fémet, viaszt, bőrt, szövetet
- , hogy megörökítse a beszédet, gondolatot, amíg eljutott a papírig. Az írás azonban csak akkor
vált a kultúra széles körű fejlesztőjévé, amikor hordozója a papír lett. Ugyanakkor a papír más
vonatkozásban is növekvőjelentőségű lett: az ipar számos ágazatában felhasználták. A papír -
ez a növényi rostnemez - tehát a kultúra és a civilizáció nélkülözhetetlen alapanyaga. Előállí­
tásának történetében két korszakot különböztetünk meg: a kézi, vagyis a papírkészítés, és a
gépi, azaz a papírgyártás korszakát.
A papírkészítés fejlődési szakaszai: 1. a kínai - kelet-ázsiai időszak, Kr. u. 105-751. Jellem­
zője: a közvetlen felhasznált rostnövény, a kézi erővel végzett, enyhe kémiai hatással segített
rostosítás, lapképzés bambusz vagy textil merítőszitával, végül a keményítő használata. 2. az
arab időszak, 751—1276. Jellemző változás: a rongy nyersanyag. 3. az európai papírmalom -
zúzóm ű időszak, 1276-1670. Jellemző változás: rostosítás vízierővel (zúzómű), lapképzés
fémhuzalos-vízjeles merítőszitával, végül az állati enyv. 4. a papírmalom - hollandi időszak,
1670—1799. Jellemző változás: a rostosítás forgó őrlőberendezéssel (hollandi) is.
A papírgyártás fontosabb időszaka: 1. a papírgyártó gép - rongypapír időszak, 1799-1845.
Jellem ző változás: gépi lapképzés (papírgyártó gép), gyantaenyvezés. 2. a papírgyártó gép -
cellulózpapír időszak, 1845-től napjainkig. Jellemtő változás: a facsiszolat, illetve a cellulóz a
fő nyersanyag, a növények kémiai feltárása, a teljes gépesítés, a folyamatos technológia.

A PAPÍRKÉSZÍTÉS KORA

A papír és készítésének feltalálása, illetve elterjesztése Caj Lunnak, H o Ti kínai császár magas
rangú hivatalnokának a nevéhez fűződik. Kr. u. 105-ben aztjavasolta császárának, hogy a nehéz
bambusztábla és a drága selyem helyett könnyű, olcsó papírra írjanak, és tervezetében ismer­
tette a papír készítésének módját is. A császár elfogadta ajavaslatot, elrendelte megvalósítását,
s ezzel a papír megindult hódító útjára. Tudni kell azonban, hogy korábban is használtak az
íráshoz egy papírszerű lapot, de az selyemhulladékból készült, ezt vízben szétzúzták és lapot
képeztek belőle. Caj Lun tehát nem új technológiát indított útnak, hanem új nyersanyagot adott
a régi gyakorlatnak: növényi rostot, s ez a mai napig a papír legfőbb nyersanyaga. A papír hasz­
nálata gyorsan terjedt Kínában. 610-ben Koreán keresztül megismerték ajapánok is, s rövide­
sen megkezdték készítését is.

A KÍNAI PAPÍRKÉSZÍTÉS A nyersanyag: eperfaháncs, bambuszrost, kínafű, egyéb rostnö­

vények és hulladékok (öreg kötél, rongy).
Rostosítás: kémiai hatással: áztatás, főzés; mechanikai hatással: zúzás (deszkán kalapáccsal,
mozsárban).
 PAPIROLÓGIA 141

Lapképzés: kádban, vízzel hígított pépből bambusz vagy textil merítőszitával, majd rakosás.
Sajtolás: deszkák között kősúlyokkal.
Szárítás: levegőn vagy fűtött falon.
Felületi kezelés: rizskeményítő bevonat és simítás.
Színezés: felületi festés: sáfránnyal sárga, berzsenyfával vörös papír.

Nyugat felé az arabok útján terjedt el a papír. 751-ben, háborúskodás során a kalifátushoz kínai
hadifoglyok kerültek. Voltak köztük papírkészítők is, akiket Szamarkandba letelepítettek és
mesterségük gyakorlására kényszerítettek.
Szamarkand hamarosan a papírkészítés központja lett és tovább terjesztette az új mestersé­
get. 794-ben már Bagdadban is több műhely működött. A következő századokban papírkészí­
tő műhelyeket létesítettek Szíria, Palesztina, Perzsia, India arab uralom alatt lévő városaiban
is. Amikor a kalifátus elfoglalta Egyiptomot, a hódító kardot ide is követte a papír. A X század­
ban El-Fajjúmban és Kairóban létesült papírkészítő műhely, majd tovább kísérve az iszlám útját,
1100 körül már a marokkói Fezben is dolgoztak a papírkészítők.

AZ ARAB PAPÍRKÉSZÍTÉS Nyersanyag: len- és vászonhulladék (rongy), kender és pamut.

Előkészítés: nyersanyag-osztályozás.
Rostosítás: meszes vízben főzés vagy rothasztás, ezt követően zúzás kőmozsárban.
Lapképzés: kádban, vízzel hígított pépből növényi (nád) merítőszitával merítenek, ezt követi
a deszkára rakosás.
Szárítás: levegőn, falon.
Felületi kezelés: búzakeményítő fürdőbe mártás - szárítás - deszkák között sajtolás - simí­
tás üveggel vagy achátkővel —enyvezés búzakeményítővel vagy tragantmézgával.
Színezés: felületi festéssel: cinóberrel piros, berzsenyfával vörös, indigóval, kobalttal kék,
sáfránnyal sárga színre.
Készáru: író- és csomagolópapír (1035). Alakszabványosítás (XII. század). Kialakítják a ke­
reskedelmi mértéket (rizsma).

Az arab-mór kultúra a papír ismeretét elterjesztette Európában is. Hispániában 860 körül, Itá­
liában 1100 körül már használták a papírt.
A hispániai mór uralkodók, hogy a kész papírnak Fezből tengeri úton való szállítását kikü­
szöböljék, papírkészítő műhelyeket létesítettek: az elsőt Valencia mellett Xativában 1100 kö­
rül. A keresztény spanyol területen csak 1260 körül indult meg a papírkészítés.
Itáliába az egyiptomi műhelyekből Szicílián (1101) keresztül szállították a papírt, és 1109-
ben már Levantében is használják. Terjedését elősegítette, hogy a papirusz készítése 950 körül
megszűnt, mert a növény Egyiptomban kipusztult, szicíliai másodvirágzása pedig rövid életű
volt, s keveset is termesztettek. Az első itáliai papírkészítő műhely 1276-ban Fabrianóban kezdte
meg működését.

AZ EURÓPAI PAPÍRKÉSZÍTÉS Az arab módszerhez viszonyítva a fejlődést a XII-XIV

században a következőkjellemzik:
Rostosítás: megalkotják a zúzóművet, s így a papírmalmot, az egész korszakjellegzetes üze­
mét.
Lapképzés: kialakítják a fém(réz)huzalos merítőszitát és a vízjelet (erről bővebben később).
A legkorábbi vízjel: 1282, Bologna.
Víztelenítés: csavarsajtóval és nemezzel.
142 Bogdán István

Szárítás: lécen, kötélen (a szárítópadlás kialakítása).

Felületi kezelés: állati enyv, bemártással (1337).

A papírszükséglet aXV-XVI. században az írás elterjedése (közigazgatás, gazdasági élet), vala­

m int a nyomtatás feltalálása (1440, Gutenberg) és elterjedése következtébenjelentősen növe­
kedett. A papírkészítés módszerei is tovább fejlődnek. Jelentős a súlyok használata (1540).
Újabb papírfajtákat kezdenek készíteni: kobalttal színezett kék papírt (1550), vékony papírt
(1570), lemezpapírt (1580), színezett rizskeményítővel díszített papírt (1595). Kínából tapéta­
papírt (1550), Perzsiából márványpapírt (1590) hoztak be. AXVI. században a papírt már civi­
lizációs és műszaki célra is felhasználták (csomagolás, ablakfedés, lámpabura, puskatöltés stb.).

A MAGYARORSZÁGI PAPÍRKÉSZÍTÉS KEZDETE A papírt az Anjou-udvar közvetíté­

sével ismertük meg. Első papír oklevelünk kelte 1310. A papír használata az 1330-as évek ele­
jé n lesz gyakoribb, ez idő után elterjedése rohamos (tartóssága bebizonyosodott).
A magyar kancelláriák papírszükségletüket kereskedők útján külföldről elégítették ki. A
hazai papírkészítés csak aXVI. században indult meg. Igényét az írás elterjedésén kívül a kiala­
kuló hazai nyomdaipar növelte.
Az első magyarországi papírmalomra vonatkozó adatunk, sajnos, pusztulásról szól: 1530-ban
a lőcsei papírmalom leég. Valószínű, hogy ez a malom az 1520-as években kezdte működését.
AXVI. században a következő papírmalmokat létesítették még: 1546-ban a brassóit, 1563-
ban a kolozsvárit, 1573-ban a nagyszebenit és aXVI. század legvégén a lipótszentmihályit. E
papírmalmok berendezése, a papírkészítés technológiája és az előállított papír általában azo­
nos volt a külföldiekével.
A papírszükséglet emelkedését aXVII-XVIII. században az ügyiratok és a könyvek mennyi­
ségének növekedésén kívül az újság (XVII. század) és a folyóirat (XVIII. század) megjelenése
tovább fokozta, és a rokonipar fejlődése (az acéltoll feltalálása, 1780) minőségi változást is ered­
ményezett.

PAPÍRMALOM, TECH N O LÓ G IA , KÉSZÁRU AXIII-XVIII. SZÁZADBAN A papír­

malom energiaigényes foszlató, őrlő munkájához zúzómű, (hollandi) vízierő felhasználása
szükséges, rendszerint 3-7 ezer köbméteres, földszintes vagy egyemeletes, magastetős (szárí­
tópadlás) épület. A vizet zsilip- és csatornarendszer vezeti a 3-4 méter átmérőjű, 70 centiméter
széles kerekekhez, amelyek ékek, emeltyűk, fa fogaskerekek és fogasdobok útján működtetik
a gépeket. A gyártásvizet csőhálózatban vezetik, aXVIII. századvégétől már szivattyút is hasz­
nálnak. A papírmalomban rongyraktár, feldolgozó-, merítő- és nemezelőműhely, enyvkony-
ha, szárítópadlás, papírraktár, öltöző- és mellékhelyiségek vannak, gyakorta lakás is.
Általában a következő technológiát alkalmazták.
A nyersanyag előkészítés során a rongyválogatást, -tisztítást (porolás, mosás) és -vágást a
mésztejes kezelés vagy rothasztás követte.
Segédanyagként oltott mészből mésztejet készítettek, enyvet főztek és enyvesvizet állítot­
tak elő timsóval.
1 rizsma papírhoz 14 kg rongyot, illetve 1 kg papírhoz 2,33 kg rongyot, a rongyhoz 20 száza­
lék meszet (a lúgozáshoz 4 százalék hamuzsírt), az enyvfőzéshez 42 százalék birkalábszárat (21
százalék enyvet), 0,4 százalék timsót használtak.
A félanyag készítéshez a pépet a zúzóba hordták és a meszezett anyagot 36 óráig, a rothasztott
anyagot 12 óra hosszat zúzták vagy a hollandiban 3-4 óráig őrölték, majd az anyagszekrénybe
hordták, ahol 24 órás átfordításokkal 2-4 hétig állasztották. A kész anyagot ugyancsak a zúzóba
 PAP1ROLÓGIA 143

hordták, 12-14 óra hosszat zúzták vagy a hollandiban 5-7 órát őrölték, az utolsó órában mésszel,
anyagában színezésénél színezékkel (kékfa, indigó), és ismét az anyagszekrénybe hordták.
A merítőkádban vízzel hígított, kevert pépből a merítőszitával egy ívnyit kiemeltek, a lapot
rázással víztelenítették és rostkuszálták, majd nemezre borították. A duzmát (181 ívet 182 ne­
mez között) a kádsajtóba tették, 3-4 percnyi sajtolás után kivették, az íveket leszedték a ne­
mezről, fehér duzmába rakták, ebből nyolc-tizet a rakodósajtóba tettek, ahol 8-10 órán át saj­
tolták. A közönséges papírt már szárították, a finomabbat még három-négyszer sajtolták. A
papírkészítés (lapképzés) napi normája 1 merítőkádra (3 fő) 6 rizsma (36 kg) papír volt 14 órás
munkaidővel.
A papírt 2-4 ívenként kötélre vagy lécre akasztva szárították. A maximális napi teljesítmény
(XVIII. század) 37 000 ív volt. Az írópapírt ezután enyves vízbe mártással enyvezték, majd
megszárították. A nyomópapírt nem enyvezték.
Az ívek felületét még simítókővel dörzsölték vagy súlyokkal ütögették, ívenként négyszer-
ötször. A XVIII. századtól kezdve mindkettőt fokozatosan kiszorította a sokszoros sajtolás.
Ezt követte a selejtválogatás (a selejt általában 10 százalék volt), a hajtogatás és a bálázás. A szo­
kásos kereskedelmi mértékek: 1 konc = 24 író- vagy 25 ív nyomópapír; 1 rizsma = 20 konc,
1 bála = 10 rizsma.
Az évi átlagtermelés 250 tizennégy órás munkanap mellett 20 kalapácsos zúzóművel, 1
merítőkáddal, 10 fő összlétszám esetén bruttó 1650 rizsma = 9900 kg, nettó 1500 rizsma =
9000 kg papír.
A készárunak több különböző (alak, vastagság, minőség, fajta szerinti) megnevezése volt, a
vízjel értelme is ezeknek megfelelően módosult. A rizsma tömegének átlaga ez időszakban 6
kg. A négyzetmétersúlyt nem mérték, utólagos mérés szerint egyenetlenek voltak, a vastagsá­
gokhoz hasonlóan. Az alak 34X44 - 54 X76 cm között 15-20 féle lehetett, az átlag 34 X44 - 38 X48
cm között volt. Egy malomban általában két minőséget (vastag vagy erős, közönséges vagy
vékony, szép vagy finom megnevezéssel), ritkábban hármat (közepes) készítettek: író-, nyo­
mó-, csomagoló-, lemez- és különleges papírfajtákat.

A MAGYAR PAPÍRKÉSZÍTÉS AXVII-XVIII. SZÁZADBAN AXVII. században 20 újabb

papírmalom csatlakozott a többihez, de a kedvezőtlen körülmények miatt nehezen tudtak
folyamatosan termelni. Csak az 1720-as években, a háborúskodások végeztével indult meg
egyenletesen és gyorsulóan a fejlődés, és ekkor 65 újabb papírmalom kezdte meg működését.
Mindösszesen azonban körülbelül csak 40 m űködött folyamatosan, mégis egyre inkább ki­
szorították az osztrák papírt. A század vége felé a szükségletnek már csak egynegyedét kellett
behozatalból kielégíteni.
A papírkészítők sikeres működését nehezítette, hogy többnyire bérlők vagy alkalmazottak
voltak; a mennyiségi, de főleg a minőségi termelést pedig, hogy kevés volt a megfelelő rongy,
különösen ajó papírhoz szükséges finom lenvászon, s még e kevésből is Ausztriának szállítot­
tunk.
A hazai papírmalmok többsége 15-20 kalapácsos volt, és 1 merítőkáddal üzemelt. Technikai
berendezésük mind fajta, mind darabszám tekintetében csak a legszükségesebbekre szorítko­
zott (a hollandit csak a XVIII. század második felében vezették be). A technológia a külföldit
követte, de jelentős lemaradással. Az egyes papírmalmok átlagos létszáma aXVII. században 6,
a XVIII. században 8 fő.
A papírmalmok az átlagos napi hat rizsmás termelési mennyiséget csak folyamatos term e­
léssel érték el. Az éves termelés változó volt, a XVIII. század második felében 50-2500 rizsma
144 Bogdán István

között ingadozott papírmalmonként. A kor évi átlaga körülbelül 700 rizsma, vagyis mintegy
4200 kg papír.
AXVIII. század második felében a hazai termelés körülbelül 28 000 rizsma, vagyis körülbe­
lül 168 000 kg, a behozatal körülbelül 10 000 rizsma (60 000 kg), a papírfogyasztásunk tehát 38
000 rizsma, vagyis 228 000 kg. Egy fő évi átlagfogyasztása nagyjából 2 ív (körülbelül 24 g).
A hazai papír a külföldihez hasonlított, de minőségileg gyengébb, és az egyes malmok ter­
mékei között nagy ingadozást tapasztalunk.

A PAPÍRGYÁRTÁS KIALAKULÁSA

A papírgyártó gép feltalálásával (1798-1799) megindult a papíriparnak a XVII-XIX. századon

átívelő átalakulása. E századot azonban a kettősség jellemzi. A kifejlődő gépi gyártás mellett
m ég tovább él és csak fokozatosan szűnik meg a papírkészítés. A zúzóművel előállított rongy­
anyag a szükségletet már nem fedezte, ezért új, azt helyettesítő nyersanyagra lett szükség. Csak
amikor megtalálták, következett be az ennek megfelelő gépesítés. Az ipar teljes átalakulása
csak a század végére fejeződött be.
A papírgyártó gép feltalálója Nicolas-Louis Robert, Didót párizsi nyomdász essonnes-i pa­
pírmalmának vezetője volt. A különféle termelési nehézségek arra késztették, hogy a lapkép­
zés gépi megoldásával kísérletezzen. Kutatásai eredményeként Didót anyagi támogatásával el­
készítette modelljét, amelyre 1798-ban, a végtelen papír készítésére pedig 1799-ben szabadal­
m at kapott. Ejogát azonban 1800-ban eladta Didot-nak, aki révén Angliába került a találmány,
és ott tökéletesítették. A Fourdinier testvérek a szitaszakaszt, Donkin a szárítóhenger problémá­
ját oldották meg, és ezzel kialakították a mai papírgyártó gépet. Előállítását kezdetben Anglia
monopolizálta. A síkszitás gépet gyártó Donkin cég 1851-ig 191 darabot készített, amelyből
83-at Angliában, a többit Európa néhány országában szerelték fel.
A nyersanyagproblémát a fa felhasználása oldotta meg, miután 1845-ben Keller feltalálta a
facsiszolatot, és amikor a kémiai eljárások bevezetésével a cellulóz-, illetve félcellulózgyártást
kialakították. 1851-ben Burgess és Watt lúggal távolítjákel a lignint a fából és állítanak elő cel­
lulózt, Mellier pedig (körülbelül egyidejűleg) szalmából. Ezt követi H oughton nyomás alatti
feltárása 1857-ben, majd Dahl 1884-ben a korszerű szulfátcellulóz-gyártás alapjait kísérletezi
ki és első ízben regenerál. A szulfitcellulóz-gyártás kialakításában Tilghmann, Mitscheilch,
Ritter, Kellner jelentik a fejlődés útját.
A fa a nyersanyaghiányt mennyiségileg megoldotta, de minőségileg bizonyos visszaesés
mutatkozott, mert a fa féltermék nem volt egyenértékű a ronggyal. Rontotta a papír minőségét
az is, hogy a kutatások során felhasználhatónak vélt különféle nyersanyagok nem feleltek meg
a várakozásnak, mégis használták ezeket. Jellemző, hogy az 1890-es években 950 féle papír­
nyersanyagot ismertek már, de ezeknek csak a 2 százaléka volt ténylegesen megfelelő.

TEC H N O L Ó G IA AXIX. század vége felé a féltermékgyártás különválik a papírgyártástól:

a rongy- és hulladékpapír-feldolgozás megmarad a papírgyárban, a facsiszolat- és cellulózgyártás
önállósul, független üzem m é lesz, ugyanakkor a papírgyárakban is megindul egy specializáló-
dási folyamat.

FÉLTERMEKGYÁRTÁS Rongyfélanyag: 1860-tól általában nyomáson mésztejjel, majd lúg­

gal főzik. A munkamenet: tisztítás, osztályozás, vágás, főzés forgó gömbfőzőben, mosás, fosz-
latás, tisztítás, fehérítés, állasztás.
 PAPIROLÓGIA 145

Facsiszolat: kézi, majd gépi hántolás, göcstelenítés, barna facsiszolat esetén gőzölés (1867),
majd szakaszos csiszolás, durva, finom osztályozás, besűrítés.
Cellulóz-, félcellulózgyártás: az egyes eljárásoknál (kezdetben fekvő-, majd állófőzőben) a
feltáróanyag változó koncentrációjú oldatával, több bar nyomásos főzéssel tártak fel, amit mosás,
durva, finom osztályozás, fehérítés, besűrítés, illetve szárítás, tekercselés követett.

PAPÍRGYÁRTÁS Nedves anyag esetében tépőgéppel, száraz esetében (hulladékpapír is)

görgőjárattal, feloldó hollandival, később Jordán-malommal elkészítik az anyagot, anyagában
enyveznek (1806-ban Illigelőször használ gyantaenyvezést), a töltést, színezést a hollandiban
végzik. A hígított anyagot homok-, csomófogón át felvezetik a papírgyártó gépre. A hengerszi­
tás gépen (lemezgép is) a kádban forgó hengerszitáról végtelen nemez viszi a lapot a rakosó-
préshez, külön folyadéknyomásos sajtón préselik, majd kezdetben levegőn, később géppel
szárítják. A síkszitás gép szitaszakaszán a lapképzést, présszakaszán az elő-, a szárítószakaszán
a végleges víztelenítést, az elősimítást és a tekercselést végzik.

KÉSZÁRU A század elején még főképpen merített papírt használnak, amelyet folyamatosan
felvált a géppapír. 1874 körül új mértékre térnek át: az 1000 íves rizsmára (új rizsma). Aszázad
végén kialakul a fajtákra jellemző mértékrend, típus, négyzetmétersúly. Az alak főképp 32 X 42
- 63 X 96 (ritkábban 70 X 105) cm között változik. A méterrendszer bevezetése után kialakuló
sorozatokból fejlődnek ki később az egységes, de még nem szabványos mértékek. A hagyomá­
nyos fajták mellett jelentősen sokasodik a különleges papírok száma.

A HAZAI PAPÍRGYÁRTÁS A XIX. SZÁZADBAN A hazai papírgyártást az ipar általános

fejlődése és a kialakuló kapitalizmus kedvezően befolyásolta.
Az 1830-as évekig 75 újabb papírmalom kezdte meg a termelést. A történelmi Magyarorszá­
gon az első papírgyárat, a fiumeit 1827-ben létesítették, de az általános átállás a gépi gyártásra
csak az 1840-es években indult meg (elsőnek 1842-ben a nagyszlabosi papírmalomból lesz
gyár). Megindult a féltermékgyárak létesítése is. 1845-ben alapítják az első szalmacellulózgyárat
(Prázsmár), 1870-ben az első facsiszolatgyárat (Javorina), 1882-ben az első facellulózgyárat
(Pelsőc). Az átállás, illetve a korszerű papírgyártás kialakulása az 1880-as évekre befejeződött.
Az 1840-es években útjára induló papírfeldolgozó iparunk az 1890-es években érte el ezt a
szintet. 1889-ben a Technológiai Iparmúzeumban megkezdődött az intézményesített papír­
vizsgálat (minőségellenőrzés) is. 1900-ban rendelet kötelezte a hazai papírgyárakat a védjegy­
ként bejegyzett vízjel használatára.
A fejlődés azonban viszonylagos. AXVIII. század második felének, az 1840., 1880. és 1898.
évek termelésének, behozatalának (csaknem kizárólag Ausztriából), illetve kivitelének, az
összfogyasztásnak és az egy főre jutó évi átlagfogyasztásnak adatait összehasonlítva megállapít­
ható, hogy papíriparunk fejlődése a fogyasztás növekedésével nem volt arányban, nem tudta
azt kielégíteni. A fogyasztók ellátását az önálló papírkereskedők a század elején (Pesten) kez­
dik átvenni az üzemektől és más kereskedőktől, de csak az 1840-es években nő a számuk, majd
1890 körül (Budapesten) éri el a megfelelő szintet. Az egy főre ju tó évi átlagfogyasztás 1840
körül 0,08,1883-ban 1,3,1898-ban 3,6 kg papír volt.
146 B ogdán István

A PAPÍRGYÁRTÁS FEJLŐDÉSE

A papírgyártás technológiája a lényegét tekintve a XIX. század óta nem változott a mai napig, de
az ipar egészénekXX. századi fejlődése következtében jelentősen korszerűsödött. Jellemzői:
a villamos energia alkalmazása a gépek meghajtásában, a nem fás növények kiterjedtebb, a kü­
lönféle segédanyagoknak pedig széles körű használata (a vegyipar és a műanyagipar fejlődésé­
nek eredményeként), a gépek kapacitásnövekedése (például a papírgyártó gép szélessége 1,5-
2 méterről 8-10 méterre, sebessége az átlagos 50 méter/percről esetenként 1000-1500 méter/
percre növekedett), valamint a teljes folyamatgépesítés, automatizálás. Mindezek eredménye­
ként a gép termelése a napi 10 tonnáról a napi 1000 tonnára növekedett, a világ papír (karton)
termelése pedig így alakult: 1913-ban 11,1928-ban 2 2 ,1951-ben 44,1961-ben 7 8 ,1971-ben 131,
1976-ban 154 millió tonna. Jelentős eredmény volt az alak szabványosítása, amely 1911-ben
kezdődött, s 1934-ben a Nemzetközi Szabványosítási Tanács (ISA) szabványával fejeződött be.
Lényege: a téglalap alapegységből a hosszoldal felezésével jönnek létre a kisebb alakok. Példá­
ul az egyszerűbb alakok alapsorozat (AU—A/10) 841 X1189 —26-37 mm között csökkenve 11
formátumot ad. A papírfajták is megsokasodtak. Az 1970-es években így alakult a sor: írógép­
papír 14-féle, nyomó 25, csomagoló 37, műszaki 15, különleges 29, egészségügyi 5-féle, a kar­
tonoknál író-nyomó 15-féle, csomagoló 7, műszaki 33-féle. A féleségek aránya (54-féle író­
nyomó szemben a 126-féle műszaki, civilizációs papírfajtával) is mutatja azt, amit a felhaszná­
lás szerinti megoszlás is: a termelés, illetve a fogyasztás jelentős növekedésében a kulturális
igénynek jelentéktelen szerepe van.

A MAGYAR PAPÍRIPAR A XX. SZÁZADBAN A századforduló osztrák versenyét a papír­

ipar állami támogatása egyensúlyozta valamelyest, de csak az 1907. évi iparfejlesztési törvény
adott komolyabb fejlődési lehetőséget. 1913-ra a papírgyárak és feldolgozó üzemek száma 54-
ről 92-re nőtt, a termelési érték pedig 17 millióról 50 millió koronára. Az első világháborút
követő békeszerződés szabta új földrajzi határok azonban papír- és félanyagyárainkat az orszá­
gon kívül rekesztették, csak egy gyár, a diósgyőri maradt a miénk. E végzetes helyzetből csak
lassan sikerült kiemelkedni. A második világháborúig fokozatos indulással 6 újabb papírgyár
kapcsolódott a termelésbe, de a fogyasztásnak csak körülbelül a harmadát tudták fedezni, a
többit behozatalból kellett, amikor az egy főre jutó évi átlagfogyasztás az 1921. évi 8,6 kg-ról
1938-ra 10,04 kg-ra növekedett. A második világháború alatt a papíripar jelentősen károsodott:
kapacitása 20 százalékát elveszítette. A termelést most is a diósgyőri gyár kezdte meg, azt kö­
vette fokozatosan a többi. Termelésüket 1945. december 1-jétől az Iparügyi Minisztérium Pa­
píripari Irodája, 1946. augusztus 1-jétől az Anyag-és Árhivatal, az 1948. évi államosítással előbb
az Iparügyi Minisztérium, 1950-től kezdve a Könnyűipari Minisztérium Papíripari Igazgató­
sága irányította, 1963-ban aztán ezt a m unkát az akkor létesített Papíripari Vállalat vette át. A
meglévő üzemek tervszerű fejlesztésével és az 1956-ban építeni kezdett Dunaújvárosi Papír-
és Szalmacellulózgyár megindulásával elértük azt, hogy az 1948. évi 56 000 tonna papírterme­
lés 1977-re 424 000 tonnára növekedett, s ezzel a hazai szükségletnek mintegy kétharmadát
fedezhettük, amikor az egy főre eső évi átlagfogyasztás az 1961. évi 20,7 kg-ról 1978-ra 60,0 kg-
ra növekedett. De a mennyiségnek körülbelül 70 százalékát a műszaki-civilizációs szükséglet
igényelte, csak 30 százalék az egyéb, és ennek is körülbelül 80 százaléka a közigazgatás szük­
séglete, csak 20 százaléka a kultúráé. Vagyis a fogyasztási sor ez: műszaki-civilizáció 70, köz-
igazgatás 24, kultúra 6 százalék a fenti mennyiségből.
 PAPIROLÓGIA 147

PAPÍRISMERET

A sokféle papírfajta közül értelemszerűen csak az író-nyomó papírt ismertetjük itt a korszak­
oknak megfelelő tagolásban.
A papírkészítés korszaka, a kezdetektől 1840-ig.
Irópapír. Az e célra kiválogatott rongyból az ismertetett eljárással készült, 1820-tól kezdve
velin szitán is (lásd később). Enyvezett, simított vagy többszörösen sajtolt. Súlya 35-86 g/m2
között, alak és minőség szerint változott. Alakja 28x38 cm-től 44x55 cm-ig terjedt. Minősége
közönséges vagy finom volt, vastagsága vastag, közepes, vékony. Színe fehér, sárgás, a XVIII.
század közepétől ritkábban szürkés, zöldeskék. Felülete sima, a közönségesé kissé érdes. Át­
világításkor általában egyenletes; kisebb rostcsomók, -szálak láthatók benne. Mindig vízjeles.
Konc vagy rizsma (480 ív) formában került forgalomba (aXVI-XVII. században konconként,
ritkábban ívenként is). A kotta- és rajzpapírnak használt írópapírt (a kottapapírt aXVIII. szá­
zad közepétől külön is készítették) többször enyvezték és simították. Alakjuk 56x 60 - 54 X 75
cm között változott. Négyzetmétersúlyuk nehezebb, 130 g/m2is.
Nyomópapír. 1820-tól velin szitán is készült. Nyersanyaga, technológiája az előbbié, de
jobban rothasztották. Általában nem enyvezett, keveset simított vagy sajtolt. Súlya 47-118 g/m2
között változott, alakja a nyomdai szükséglet szerint vastag, közepes, vékony. Színe sárgás, szür­
késfehér, ritkábban - főleg kis példányszámú nyomtatványoknál, s inkább a XVIII. század
közepétől - kék volt. Felülete kissé érdes. Átlátszósága alig tér el az írópapírétól. Vízjeles.
Rizsmánként (500 ív), ritkábban bálánként forgalmazták.
A papírgyártás kialakulásának kora, 1840-1900.
Ez időszakban a m erített papír és a géppapír egyidejűleg él. Az előbbinél a velin fejlődik, a
bordázott fokozatosan kiszorul, illetve a géppapírnál a század végén visszatér utánzóit formá­
ban. (A továbbiakban a kettő együtt szerepel.)
Irópapír. Nyersanyaga rongy, 1870 után facsiszolat, 1880 után cellulóz is. Ismertetett techno­
lógiával készült. Két általános típusa volt: irodai és levél. Mindkettő enyvezett, simított, 50-
100 g/m2. Irodai alak: 34x 42 - 54x 76 cm, levélalak: az általános alak negyede, nyolcada. M ind­
kettő minősége lehet: közönséges, finom, finomabb, legfinomabb. Színűk fehér, szürke, kék.
Felületük simított, fényezett. Átvilágítás: egyenletes, ritkán felhős, rostcsomó, -szál szabad
szemmel ritkán látható. A merített papír mindig vízjeles, a géppapír csak a század vége felé.
Mérték: rizsma, db, kg. Irodai papírt használtak a gépíráshoz is (1870-től). Hasonló a kotta- és
rajzpapír is, de erősebb, jobban enyvezett, simított. Az utóbbi vagy darabszám (44 X61-62X81
cm alakban) vagy 1-1,5 m széles, körülbelül ló m hosszú tekercsben került forgalomba.
Nyomópapír. Nyersanyag, technológia m int az írónál. Két általános típus: könyv- és újság­
nyomó. Az előbbi esetleg enyvezett, az utóbbi sosem, 30-120 g/m2. A merített papírnál a velint
vagy a kettős velint használták. A géppapírnál a század vége felé a könyvnyomóban sok a töltő­
anyag, a műnyom ón még kétoldalas krétaporos mázolás is volt. Alak: amíg rizsmánként for­
galmazták, m int az írópapíré, kis, közép, nagy tagolással (újságnyomónál általános az 58 X 84
cm), a géppapír elterjedése után tekercs. Közönséges j ó , finom minőségben készült. Színe
fehér, szürkés, ritkábban kékes. Felület: könyvnyomónál jól simított is, újságnyomónál gépsima.
Átvilágítása mint az írópapíré, vízjele szintén, de a géppapírnál ritkább, az újságnyomónál pe­
dig mindig hiányzik a vízjel. Mérték: rizsma, tekercs, kg.
A papírgyártás kora, XX. század.
Irópapír. Sokféle fajtája szerint a fatartalomtól a fehérített rongycellulózig változik az anya­
ga. N em töltött, jól enyvezett, a tiszta átnézettől a felhősig változhat, gépsima, simított, fénye­
zett lehet, fehér, sárgás színű. Jól írható, radírozható. 1945 előtt vízjeles volt, kézzel merítve is
148 Bogdán István

készült, utánzott merítéssel az egész korban. Tömege 30—120 g/m2között fajtától függően vál­
tozik, általában 70-90 g/m2. Alakja változó, általában a szabványosítás előtt 840 X1040 - 450 X 520
mm, utána 841X1189 - 210 x 297 mm (A0-A4). - Hangjegypapír fatartalmú-famentes anyagú,
jól őrölt j ó i enyvezett, gyakran töltött, 70-120 güri2tömegű. 1945 előtt vízjeles. - Rajzpapír.
Anyaga fatartalomtól rongycellulózig fajta szerint változó. Jól őrölt, általában enyvezett. Gép­
sima. Fehér. Tömege 50-220 g/m2között fajta szerint változik. 1945 előtt vízjeles.
Nyomópapír. Anyaga a fajta szerint a facsiszolattól a fehérített rongycellulózig változik (az
újságnyomó gyakorta 80 százalék facsiszolat volt, különösen az első világháború utáni évek­
ben). Keveset őrölt, általában nem enyvezett, sok töltőanyaggal készült, gépsima simított felü­
letű, fehér, sárgás, szürkés színű. Tömege fajta szerint 40-120 (kivételesen 120-600) g/m2kö­
zött változik. Alakja a szabványosítás előtt vágott (általában 850 X 1260 mm) vagy tekercselt (az
újságnyomó mindig), szabványosítás után kivételesen vágott, általában tekercselt (az újságnyo­
m ó 420-1680 mm széles, 700-1000 mm átmérőjű). 1945 előtt vízjeles.

VÍZJEL-VÍZJELKUTATÁS Avízjel egy a papír sok megkülönböztetőjele között, a merí­

tett papír jellemzője, m ert a merítőszita szerves része. Tehát előbb ezt kell megismerni.
A merítőszita két fő részből áll. Az egyik a téglalap alakú fakeret, ennek felső részén illesz­
kedő, levehető keretrésszel (fedő). E keret nagysága a készítendő papírfajták ívnagyságától
függően - általában 340x440 - 570x750 m m között - változott. A másik főrész az e keretre
feszített réz huzalháló: a bordázat. Ez a keret szélességével párhuzamosan, a szegély kivételé­
vel egyforma távolságra, általában 15-40 m m -enként (a szegélynél általában 10 m m -re) kife­
szített, egyforma, általában 0-1,5 mm átmérőjű huzalok (a merevítők) és a keret hosszúságával
párhuzamosan, egyforma távolságra, általában 0,4-1,0 mm-enként kifeszített, egyforma, általá­
ban 0,4-10 mm átmérőjű huzalok (bordák) szőttese. E szitával a vízzel hígított pépből annyit
merítettek ki, hogy a készülő papír vastagságának megfelelően azon elterülhessen. A szita szé­
lein a fedő tartotta vissza a rostokat, de némelyike alácsúszott, s innen származik e papírra
jellemző szélfodor. A szita rázásával a pépet elterítették, víztelenítették, egyúttal rostjait össze­
kuszálták: nemezelték. A szita huzalközein azonban a rostok besüllyedtek, így vastagodtak, a
huzalokon viszont ritkábban helyezkedtek, tehát vékonyodtak. Ennek megfelelően a szita le­
nyomata, a bordázat ott maradt a papíron. Átvilágítás nélkül is könnyen felismerhető, s ugyan-
csakjellemzi a merített papírt. Minden papírfajtához két szitát (szitapár) készítettek, amelyek
a kézi munka következményeként nem lehettek tökéletesen egyformák. Amikor a szita elko­
pott, javítgatták, majd újat készítettek helyette, amelyik szintén nem lehetett a korábbi tökéle­
tes mása. Vagyis: egyazon papírfajta szitája sem lehetett azonos egyazon papírmalomban, nem ­
hogy többnél. így a merítőszita, illetve lenyomata, a bordázat nemcsak egy korszakra vagy te­
rületre, hanem az egyes papírmalomra, papírkészítőre és egyes papírfajtájára is jellemző. A
bordázat pontos adatai alapján tehát a papír készítésének helye és időköre is megállapítható -
ha van hozzá már összehasonlító alap (lásd később).
A merített papírnak van egy sajátos fajtája, amelyiknél a bordázat nem látszik, átvilágítása
egyenletesen felhős. Éppen ez volt a célja az úgynevezett velinszita megalkotásának (1767). Ez
kettős rétegű, s a felső réteg nem fonott, hanem apró lyukú szövött szita, ezen a rostok egyen­
letesen helyezkednek el. Ezért a velinpapír csak ívszéléről (s esetleg vízjeléről) ismerhető fel
—s egyúttal készítési évköréről -, átvilágítása olyan, m int a géppapíré, amelyik hamarosan ki is
szorította.
A papírgép (végtelenített) szitája szintén sűrűn szövött, így egészen apró lyukú fémszövet,
lenyomata nem látszik meg a papíron. S mivel tekercsben készült, az ívet m inden oldalon
vágni kellett, erről is felismerhető. A m erített papír iránt keletkezett későbbi igény azonban
 PAPIROLÓGIA 149

megalkotta az úgynevezett utánzott m erített papírt, amelyiknél a papírgyártó gép szitaszaka­

szának a végén (e kívánalom esetében) elhelyezett eguttőr (1827, nálunk 1860) a hengerpalást­
ra feszített huzalhálóval nyomja bele a már csak díszítési célt szolgáló bordázatot a félig kész
papír felső (a szitaoldallal ellenkező) oldalába. Felismerni arról is, hogy lenyomata egyenle­
tes, és közte a papír egyenletesen felhős.
A vízjel a merítőszita bordázatára erősített 0,4-1,0 mm átmérőjű huzalból alakítottjel, rajta
szintén vékonyan helyezkednek a rostok, átvilágítása éppen olyan, mint a bordázaté. Eredetét
és lényegét tekintve mesterjel (de nem volt védjegy). Tárgyával és elemeivel megjelöli a pa­
pírt, mert korral és területtel, illetve papírmalommal, papírkészítővel, merítőszitával, így
papírfajtával változik, illetve változhat. A vízjel valamilyen gondolat kifejezése, ez a vízjel tár­
gya, amelyet egyszerű vagy összetett elemeivel fejez ki. Ezek az elemek: jel (rendszerint sík­
mértani), szám (arab vagy római, rendszerint sorszám), betű (nagy- és kisbetű, verzál és kur­
zív a monogramon át a szövegig), figura (az élő és élettelen természet, az ember és használati
eszközei, stilizáltan vagy reálisan ábrázolva). Az elemek szerepelhetnek önállóan vagy csopor­
tosítva.
A tárgy kifejezése, az elemek megválasztása, összetevése a társadalmi fejlődéssel, illetve a
papírkészítéssel, azon belül a vízjelkészítés technikájának alakulásával az idők folyamán sza­
bályozódon. Fejlődéstörténete rokon az íráséval, kialakul a „sorvezetés”, a „betűvezetés” - tehát
„vízjelírásról” is beszélhetünk - , és fejlődik a stílus, vagyis a vízjelszerkesztés is.
Az írástudatlan időszak egyszerű jelet (vonalat, kört), majd közérthető képet (címert) alkal­
maz, aXVII. században megjelenik mellette a betű, majd a szöveg használata, aXVIII. század­
ban pedig a számé is, s a XIX. század elejére teljes az írás, valamennyi elem együtt szerepel.
A sorvezetés hamar kialakul: állandósul a vízjel helye. AXVII. század közepéig általában a
bal konc (fél ív) közepén, a későbbiekben a másik koncon és ívközépen is lehet, a XVIII. szá­
zadban már ívszéleken is alkalmazzák.
A betűvezetés: aXIII. század kezdetleges jelképe reális ábra, majd fokozatosan művészi rajz
lesz. A betű alkalmazása után kialakult a nagybetű (maiuscula) - mint monogram vagy szókez­
dő (iniciálé) - és a kisbetű (minuscula) - m int szöveg használata -, aXVIII-XIX. század for­
dulóján pedig megjelenik a levél (kurzív) betű is. A számoknál a római mellett megjelenik az
arab is, majd sorszám lesz, a XVIII. században évszám is.
A stílus, vagyis a szerkesztés így fejlődik: aXVII. századig általában a bal konc közepén van
a vízjel, amelyik a malomtól a papírig összefoglaló szimbólum. AXVII. század második felé­
ben kifejlődik a fő- és a mellékjel. Az előbbi általában a bal konc közepén van, és a malom
szimbólumával (esetleg a tulajdonos címerével) megnevezi a malmot. A mellékjel többnyire
ajobb konc közepén helyezkedik el, vagy a papírkészítőt nevezi meg annak monogramjával,
vagy a papírfajtát (alakot), rendszerint nemzetközileg egységes jellel (például lovaspostás), vagy
ped ig - ritkábban - római számmal. AXVIII. században a malom vízjele alá kerül a papírkészí­
tő monogramja, m int főjel, a mellékjel pedig a papírfajtajelölése lesz. E század közepén a pa­
pírkészítő már kiírja a vezetéknevét és a papír elnevezését is, gyakran e kettő lesz a vízjel. A
XVIII-XIX. század fordulójától a malom nevét is kiírják. AXIX. század elején a fő- vagy mel­
lékjelnél megjelenhet a készítés évszáma is, valamint a sarokjel a papírfajta (alak) megnevezé­
sére (rendszerint sorszám).
A mondottak természetesen csak általában érvényesek. Malmonként, papírkészítőnként
egyéniesedik a stílus, de a vízjel tárgya, eleme, írása, stílusa alapján már bizonyos időhatár közé
sorolható a vizsgált papír vízjele.
A velinpapír vízjele azonos az előbbivel, bordázata azonban a mondottak értelmében nincs.
E papírnál kivételes esetekben alkalmazták az árnyékolt vízjelet is.
150 Bogdán István

A géppapír vízjele már nem szerves része annak, kezdetben nem is alkalmazták. A tulajdon­
jelölés igénye később ismét használtatja. Az említett eguttőr hengerpalástjára erősített vízjel­
huzallal nyomja bele a papírba, mint a bordázatot (azzal együtt, gyakrabban anélkül). Ez még
valódi vízjel, mert a papírral egy időben készül. Különbözik tőle az utánzóit vízjel. Ezt a már
kész, ív alakú papíron sajtolással állítják elő: a benyomódás helyén a rost, illetve a papír töm öt-
tebb (nem pedig vékonyabb, mint a merített, s erről felismerhető), áttetszőbb lesz. A valódi
vízjel részben megtartja a régi funkciót: mesterjegy, illetve most már cégjelzés, s hazánkban
1900-ban továbblép: a hazai papírgyárak által kötelezően bejegyzett és alkalmazott védjegy is
lett. De emellett alkalmazzák különleges papírok (bankjegy, bélyeg stb.) megjelölésére, eset­
leg bordázattal. Az utánzott vízjelet általában a felhasználó (például minisztérium) kívánságára
készítették. Ezt hazánkban általában az első világháborúig, a valódi vízjelet 1945-ig rendszere­
sen, folyamatosan használták, 1945 után a géppapír vízjele nálunk már csak esetleges.
A bordázat a vízjellel azonban csak az egyik papírjellemző. A másik az anyag: a használt nyers-
és segédanyag, az átvilágítás, a felület, a szín, a rugalmasság, vagyis a technológiai jellemző. A
papírkészítés ismeretében, némi gyakorlattal, egyszerű érzékszervi úton is megszerezhető e
tájékoztatás. Kiegészíti a harmadikjellemző: a mérték. Egyszerű eszközökkel: mértékes vo­
nalzóval, papírmérleggel megállapítható a papír nagysága, mérete, a vastagsága, a súlya, s rajtuk
keresztül a papírfajta. (A nagyság mérésénél a vágott szélű papír esetében meg kell állapítani,
hogy az ív vagy csak annak és hányad része az.)
A papírt tehát e három jellemző együttes adata határozza meg, velük lehet csak a papír készí­
tésének helyét és idejét megállapítani, bármely célból szükséges ez. És nyilvánvaló: ez adato­
kat össze kell gyűjteni és nyilván kell tartani, vagyis papíradat-gyűjteményt létesíteni. Ebből
azonban a felhasználás adata - hol, ki, mikor - sem hiányozhat. Ez több tényező függvényeként
változhat. Kezdetben 20 év különbség sem ritka, de még aXIX. század közepén is lehet 2-3 év
különbség. Területileg pedig kezdetben nincs országhatár, fél Európát bejáró kereskedők for­
galmazzák a papírt, később már jobbára az országon belül maradt, sokszor kis tájhoz kötődik,
de nálunk a szükséges behozatal miatt a külföldivel keveredik.
Megkell mondani: a készítés és felhasználás ismertetett adatait tartalmazó papíradat-gyűj-
tem ény létesítésének szükségességét alig vallják. A felhasználás adatán kívül (esetleg kiegé­
szítve néhány, de egyenként választott és változó módon gyűjtött adattal) közkeletűen megelé­
gednek a vízjellel. Ezért nevezik e tevékenységet vízjelgyűjtésnek, vízjelkutatásnak, a munka
eredményét vízjelgyűjteménynek (esetleg publikálva is).
Első fázisa a tényleges gyűjtés, vagyis másolatkészítés. Gyűjthető eredetiben, pauszmásolással,
fényképezéssel, fénymásolással, xeroxozással, izotópos vagy betaradiografikus eljárással. Bár­
melyikkel végzik, az eredeti nagyság és az egybevágóság megtartása az eredményes használat­
hoz elengedhetetlen. A gyűjtött vízjeleket aztán valamilyen szempont (általában valamelyik
elem, ábra) szerint rendezik, s ennek alapján keresik meg az összehasonlításhoz, amelyet rend­
szerint a másolatok egymásra fektetésével végeznek.
A vízjelkutatás célja sokféle: a kelet, eredetiség meghatározástól kezdve a művészettörténe­
ten át a hobbiig változik. De csak az utóbbit elégítheti becsülettel. Hitelességet, bizonyossá­
got kívánó tudományos igényt kielégítő információt csak a papíradat-gyűjtemény, vagyis a tár­
gyalt papírjellemzők: anyag, méret j e l és a felhasználási adatok együttese adhat. M ég a tudo­
mányos célt valló vízjelkutatók közismert és használt publikációi (Briquet, Gerardy, Piccard
stb.) is csak esetlegességet, bizonytalan feltételezést szolgáltathatnak (hazai vonatkozásban még
ezt sem), nemcsak vízjelcentrikusságuk miatt, hanem mert a gyűjtőkör és a forrás szempont­
jából nem törekedtek teljességre.
 PAPIROLÓGIA 151

Apapíradat-gyűjtemény minden munkáját egységes rendszer szervezi, és alapmunkájában

teljességre törekszik.
Az adatgyűjtés fázisában a mit, honnan, miként kérdéseket kell megválaszolni. A mit, vagyis
a gyűjtőkör lehet: 1. egy papírfajta, 2. több papírfajta, 3. minden papírfajta, 4. egy papírmalom,
papírgyár = üzem, 5. több üzem, 6. m inden üzem, mindegyiknél hazai-külföldi szűkítéssel-
bővítéssel, a 4-6-nál az 1-3 tagolásával. A honnan kérdésnél a gyűjtőterületet, a könyvtári, le­
véltári forrást kell pontosan meghatározni, s annak egészét átnézni a profil szempontjából, il­
letve a profil szerint m inden lehetséges forrást fel kell dolgozni. A mikéntnél az említett módok
közül választott vízjelmásolással minden egyes forrásadatról egyedi felvételi lapot, később tí­
pusösszesítőt kell készíteni.
A rendszerezés (osztályozás) szempontjából a profil és a cél, a használat szabja meg, mecha­
nikus vagy szisztematikus legyen. A papírtörténész számára a papírmalom az alap, azon belül
a merítőszita, illetve papírfajta sorol, a vízjelábrára a pár szavas utaló igazít. A vízjelcentrikus
szemléletnél a vízjel az alap, rendje lehet mechanikus, szisztematikus s e kettő keveréke. A
gyakorlat szerint ahány vízjelkutató, annyi rendszer. S mivel az ábrázolást meg kell nevezni, a
nyelvhez kötöttség és a terminológiai különbség nehezíti a használatot. Ráadásul a nagyobb
gyűjteményeknél a rendszer bonyolultabb, s a variációk fokozzák a nehézséget.
A használat módja a gyűjtemény milyenségének, egyediségének vagy sokszorosságának függ­
vénye. Az egyedi csak helyben, a gyűjtőnél használható, s ez erősen korlátoz. (Ilyen az általam
elkezdett, de már régen abbahagyott papíradat-gyűjtemény.) Ezért törekedtek már aXDC. szá­
zad óta a vízjelgyűjtemények publikálására. Ilyen hazai vonatkozásban Szőnyi kis munkája, a
külföldiek közül Briquet művét és a Monumenta sorozatot érdemes említeni, bár magyar vonat­
kozásban alig használhatóak (elsősorban forráselégtelenségük miatt). És nem szabad elfelejteni:
a publikáció használhatóságának alapfeltétele a vízjel méretazonossága és egybevágósága, milli­
méter nagyságrendű eltérés elég a téves következtetésre. Tovább: a publikációk többsége a bor­
dázat adatait nem vagy rosszul közli, s az egyéb jellemzők közül kivételes, ha az ívnagyságot
megadják. Papíradat-gyűjtemény publikáció pedig nincs. Következőleg: a vízjelgyűjtemény
publikációk tudományos értékű használhatóságában kételkedni kell, papírtörténet-kutatói
értékük pedig keveset ér, hiszen nem technikatörténetileg és nem összefüggésében (papírjel­
lemzők) vizsgálják a témát.

BEFEJEZÉS

Majd 2000 éves útja során a papír egyrejelentősebb szerephez jutott, s ma ott tartunk, hogyha
egy varázslat váratlanul m inden papírt megsemmisítene, megállna az élet. Apapír ma létszük­
ségleti cikk. A levéltáros, könyvtáros számára m ég több: hivatása tárgyának, az iratoknak, köny­
veknek anyaga. Joggal m ondhatjuk tehát Plinius szavait némileg módosítva: „A papírnak kö­
szönhetjük, hogy emberként tudunk élni és értékes gondolatainkat az utókorra hagyhatjuk.”

Irodalom

Bogdán István: Vízjelek cs vízjelkutatás. Levéltári Híradó, 8 (1956) 27-35. o.

- Papíripari találmányok 1750-1830. Papír és Nyomdatechnika, 8 (1956) 125-129. o.
- 19. századi vízjeleink. Papíripar, 1 (1957) 23-30. o.
- Papíripari találmányok a 19. század második felében. Uo. 2 (1958) 34-38. o.; 3 (1959) 27-31. o.
-A z első magyar papírmalmok. Uo. 3 (1959) 67-73. o.
152 B ogdán István

- A vízjelkutatás problémái. Levéltári Közlemények, 30 (1959) 89-108. o.

- A papíralakok változása a 14. századtól a szabványosításig. Papíripar, 6 (1962) 237-246. o.
—A merített papír a 14. századtól a 19. század első feléig. Uo. 7 (1963) 110-115. o.
- A magyarországi papíripar története, 1530-1900. Budapest, 1963.
- Papírmalmaink átalakítása papírgyárakká. Papíripar, 1 (1963) 193-196. o.
- A „vízjelírás” fejlődése. Uo. 8 (1964) 170-178. o.
- A 16-19. századi anyag-előkészítő gépekés módszerek néhány műszaki adata. Uo. 9 (1965) 152-
156. o.
- Papírkereskedclmünk a 14-17. században. Századok, 99 (1965) 871-881. o.
- Papírmalmaink műszaki felszerelése. Technikatörténeti Szemle, 3 (1965) 231-249. o.
- U tánzott vízjeleink a századfordulón. Papíripar, 12 (1968) 29-34. o.
- Papírellátásunk és papírkereskcdelmünk a 18-19. században. Levéltári Közlemények, 39(1968) 9-27. o.
- A vízjel mint védjegy. Papíripar, 14 (1970) 64—70. o.
—A papírvizsgálat kezdetei Magyarországon. U o. 15 (1971) 150-159. o. (Zsoldos Bencével.)
- Papírfcldolgozó iparunka 19. században. U o. 17 (1973) 23-31., 167-170. o.
-Vízjellel az irathamisítás ellen. Uo. 18 (1974) 30-36. o.
- A papírkészítők címere. Uo. 22 (1978) 149-153. o.
- Rizsmajegy és rizsmacímke. Uo. 24 (1980) 150-155. o.
- Papirosgyártás. Budapest, 1948.
Fcrdinandy Gcjza: Papirosgyártás, papirosáruismeret és papirosvizsgálat. Budapest, 1930-1941.
Gcrardy, Theo: Sammein, ordnen und katalogisieren von Wasserzeichen. Papiergeschichte, 9 (1959) 1—
12. o.
- Ordnungsprincipien einer Wassercrzeichensammlung. 1PH Information, 8 (1974) 5-20. o.
Keim, Karl: Das Papier. Stuttgart, 1956.
Labarre, E. J.: Dictionary and Encyclopaedia of Paper and Papermaking. 2. e. Amsterdam, 1952.
A magyar papírgyárak bejegyzett védjegyei. Budapest, 1905.
A magyar papíripar 20 éve. 1948-1968. Budapest, 1968.
Malkin, I. T : Isztorija bumagi. Moszkva, 1940.
Monumenta Chartae Papyraceae Históriám Illustrantia. V 1-14. Hilversum, 1950-1977.
Mosin, V - Traljic. S.: Vodeni zakoni 13 i 14 rijeku. V 1-2. Zagreb, 1957.
Nyersanyag és papírgyártás. Szerk. Katona Kálmán. Budapest, 1954.
Papíripari kézikönyv. Szerk. Vámos György. Budapest, 1980.
Piccard, G.: Wasserzcichenkunde als historische Hilfswissenschaft. ArchivalischeZeitschrift, 52 (1956)
62-115. o.
- Finbuch 1-4. der Wasserzeichenkartei Piccard. Stuttgart, 1961-1977.
Schulte, Alfred: Wir machen die Sachen, die nimmer ver vergehen. Wiesbaden, 1955.
Szőny I. László: 14. századbeli papíros-okleveleink vízjegyei. Budapest, 1908.
Weiss, K T : Hanbuch der Wasserzeichenkunde. Leipzig, 1962.
 S olym osi László

OKLEVÉLTAN

A diplomatika elnevezés a görög eredetű latin diploma szóból származik, s ahogy magyar meg­
felelője, az oklevéltan, e sajátos tudomány legfőbb tárgyára, az oklevélre utal. A Nemzetközi
Diplomatikai Bizottság kézikönyve szerint „a diplomatika az a tudomány, amely az oklevelek
fennmaradását, formáját és kiállításának folyamatát tanulmányozza. Feladata, hogy kritikát gya­
koroljon, megítélje az oklevelek hitelét, értékelje szövegük minőségét, a formulákból feltárja
a történész számára hasznosítható összes tartalmilag lényeges elemet, datálja és végül közzéte­
gye azokat.” A diplomatika rendkívül széles kutatási területet fog át, szerepe az oklevéladás
menetének és intézményeinek bemutatásától a keltezetlen oklevelek kormeghatározásán át
egészen az oklevelek kritikai kiadásáig terjed.
Az oklevél - Szentpétery Imre definícióját követve - olyan irat, amely valamely jogi tényt
rögzít, annak bizonyságául szolgál, és meghatározott külső és belső formáknak megfelelően
van kiállítva. Röviden: az oklevél meghatározott szabályok szerint kiállított jogbiztosító irat.
Az írott forrásanyagjelentős részének természetesen nincs jogi tartalma és következménye: az
Itáliában tanuló magyar diák levele (missilis), amelyben a tehetős nagybácsitól pénz kért, példá­
ul nem tartozik a fenti értelemben vett oklevelek közé. A levéltári forrásanyagra épülő diplo­
matika természetesen ezekkel is foglalkozik, sőt az oklevéladással összefüggő iratokat sem
mellőzi. Mivel a legtöbb oklevél a középkorban készült, a diplomatika alapvetően ezt a kor­
szakot vizsgálja. Az újkori forrásanyagot az irattan tanulmányozza.

AZ OKLEVÉL FENNMARADÁSA

Az oklevél sokféle elnevezése közül a hazai gyakorlatban leggyakoribb a litterae, a littera szó
(magyarul: betű) többes számú alakja. A diplomatikai kutatás kiindulópontja az oklevél fenn­
maradásának vizsgálata, vagyis annak feltárása, hogy a forrás miként hagyományozódott az utó­
korra. A legszerencsésebb esetben az oklevél eredetiben maradt ránk. Az eredeti oklevél azt az
állapotot őrzi, amelyet a kiállításakor nyert el. Természetesen azóta kisebb-nagyobb változá­
sok érhették (utóbb pecséttel látták el, tartalmi kivonatot, levéltári jelzetet írtak a hátlapjára,
foltosodott, megcsonkult stb.), de ettől még eredeti állapota tanulmányozható. Előfordult, hogy
az oklevelet több példányban állították ki. A királyi szerviensek, a későbbi nemesek.kiváltsá-
gait tartalmazó Aranybullát - mint szövegéből tudjuk - 1222-ben hét példányban készítették
el. De nemcsak a legfontosabb ügyekről, hanem gyakran a kisebb jelentőségűekről is több
példányban adtak ki oklevelet. A két vagy több példányban kiállított és sajátos módon hitele­
sített oklevelet chirographutnnak hívták. Ez úgy készült, hogy az ügyfelek számától vagy igényé­
től függően az oklevél szövegét kétszer vagy többször egymás alá vagy mellé írták egyetlen
pergamenlapra, és az egyes szövegek közé a kézírás, kézirat jelentésű görög chirographum szót,
valamely grafikus szimbólumot, esetleg néhány szavas legendát vagy az ábécé több-kevesebb
154 Solym osi László

Borsó ispán 1220 táján kiadott ehirographumának két összeillő' példánya

 OKLEVÉLTAN 155

betűjét rajzolták, majd ezen keresztül egyenes, hullámos, illetve cikcakkvonalban vágták szét
a pergament. Az egyik példányt nyilvános helyen őrizték, hogy vita esetén a vele összeillő
példányt hitelesítse. Ez az oklevéltípus Magyarországon a XII. században terjedt el. A legko­
rábbi eredeti chirographum 1134-ből származik. Széles körű alkalmazását a magánjogügyle­
tek írásba foglalását végző egyházi testületek (káptalanok és konventek) m int hiteleshelyek
biztosították. Okleveleik kezdetben pecsét nélkül, később pecséttel ebben a formában ké­
szültek: a XIII. század derekáig szinte valamennyi kiadványuk chirographum volt, melyet az
ábécé-legenda jellemzett (litterae per alphabetum intercisae). A tömegessé váló oklevéladás és az
oklevelek őrzésének új formája háttérbe szorította ezt az eljárást, de az ünnepélyes oklevele­
ket olykor még a középkor végén is ebben a formában állították ki. A hiteleshelyi levéltárban
őrzött példány nemcsak hitelesítette a másik példányt, hanem annak pótlására is alkalmas volt:
bármikor átírást lehetett készíttetni róla. Az egyházi testületek hiteleshelyi tevékenységének
tulajdonítható, hogy Magyarországon ez az oklevéltípus nem maradt kuriózum, mint Csehor­
szágban, az osztrák hercegségben vagy másutt.
A források többsége n em eredetiben, hanem másolatban maradt ránk. Az eredetihez legkö­
zelebb a fotómásolat, afénykép áll. A második világháború során és az azt követő években, majd
1956 őszén, a Magyar Országos Levéltár égésekor számos oklevél megsemmisült. Szerencsé­
re egy részük (köztük az 1061. évi zselicszentjakabi és az 1121. évi almádi alapítólevél másola­
ta) filmen, illetve fényképen megmaradt. A fényképpel rokonítható az utánzat, amely bizonyos
mértékben visszaadja az eredeti oklevél külső ismertetőjeleit. A pannonhalmi apátság alapító-
levele jelenlegi formájában például megőrizte Szent István eredeti oklevelének az írásképét.
A hagyományos (írott) másolat lehet hiteles (copia authentica) vagy egyszerű másolat (copia
simplex). Az előbbi esetben a másolat készítője szavatolta az átírt oklevél (transsumptum, trans-
scriptum) hitelét. Magyarországon az 1210 táján jelentkező általános gyakorlat (insertio) szerint
az átírt oklevél szövegét az átíró oklevél keretszövege fogja közre. Az esetek kis hányadában
azonban a keretszöveg elejét vagy végét elhagyták. Leggyakrabban az átíró oklevél befejező része
maradt el: ilyenkor az átírás az átírt oklevél szövegével ért véget. Az átírás olykor a korábbi
oklevél tartalmának a megerősítésével is együtt járt.
A másolat aszerint, hogy a forrás szövegét miképpen adja vissza, lehet teljes vagy részleges.
Az első esetben az oklevél szövegét teljesen (in extenso) magában foglalja. Máskor viszont erre
nincsen szükség. A birtokperben bemutatott oklevelet többnyire tartalmi átírásban közli az
ítéletlevél. Sőt ha a bem utatott oklevél sok birtokról szól, csak kivonatot ad róla, az érintett
birtokra vonatkozó részt idézi belőle. A kevésbé fontos - például az ügyfelet képviselő ügy­
véd megbízatását igazoló —oklevelekből még kivonat sem készül, mindössze említés utal a
létükre.
A másolatok egy része nem egyedi darabként, hanem valamely másolatgyűjtemény része­
ként maradt fenn. Egy-egy intézmény fontos okleveleinek másolatait a chartularium tartalmaz­
za. E típus legkorábbi magyarországi példája a pannonhalmi apátságban található. Uros apát a
tatárjárás előtt az apátság levéltárának 60 értékes oklevelét másoltatta le. A 150 oldalas gyűjte­
ményt később egybekötötték, és a kötetet a kötés színéről Vörös könyvnek (Liber ruber) nevez­
ték el. A registmm valamely oklevéladó által kibocsátott oklevelek másolatait foglalja magában.
A regisztrumvezetésben élenjáró pápai udvar mintájára Magyarországon először a hiteleshelyek
készítettek a XIII. században regisztrumot. A kartulárium alapvetően az oklevél őrzését, a
regisztrum pedig emellett az ellenőrzés és az újbóli kiadás lehetőségét biztosította, az okleve­
leket típusok szerinti tematikus csoportosításban tartalmazó formuláskönyv (formularium) vi­
szont egészen más gyakorlati célt szolgált. Azoknak nyújtott nagy segítséget, akik az oklevelek
megfogalmazását végezték. M unkájuk arra szorítkozott, hogy a szükséges típus (adásvétel,
156 Solym osi László

birtokcsere stb.) kikeresése után a mintát a szükséges adatokkal aktualizálják. A legkorábbi

hazai formuláskönyv aXIV századból maradt ránk. Ugyancsak gyakorlati, de egészen más szem­
pontok késztették a gazdag levéltárral rendelkező intézményeket arra, hogy tekintélyes anya­
gukról jegyzéket, leltárt (inventarium) készítsenek. Ezek az összeállítások az oklevelek igen rövid
tartalmi ismertetésével a tájékozódást könnyítették meg a hatalmas anyagban. A legrégebbi
ebben a műfajban a veszprémi püspökség 1352. évi jegyzéke. Fejlettebb ennél az 1400 táján
készült pannonhalmi leltár, amely az oklevél pontos őrzési helyét meghatározó levéltári jelze­
tet is feltüntette. Végül az oklevelek fennmaradásában jelentős részük volt azoknak a tudós
másolatgyűjteményeknek, amelyeket történészek állítottak össze. Ebben a munkában főleg a
XVIII. századi jezsuita történetírók (Hevenesi Gábor, Kaprinai István) jeleskedtek.
XV századi megjelenése után a könyvnyomtatás hamarosan az oklevélszövegek megőrzésé­
ben is jelentős szerepet vállalt. Elég csak arra utalni, hogy a váradi káptalan 1208 és 1235 között
készültjegyzőkönyvének, a 389 bejegyzést tartalmazó Váradi Regisztrumnak páratlan értékű szö­
vegét az 1550. évi kolozsvári kiadás, Beriszló Péternek pedig az 1515. évi veszprémi zsinati
határozatokhoz írt oklevelét a határozatok 1517. évi bécsi kiadása rögzítette és mentette meg a
pusztulástól.
Egy-egy oklevél természetesen többféleképpen (eredetiben, teljes szövegű, illetve tartalmi
átírásban, kivonatban stb.) is fennmaradhatott. A köztük levő kapcsolatot, összefüggést, a szö-
veghagyományozódás útját a leszármazási ábra (stemma) szemlélteti.
A hagyományos és egyéb másolatok legnagyobb jelentősége abban áll, hogy az oklevelek
szövegének megsokszorozódása jelentős mértékben megnövelte az esélyt a fennmaradásra.
Lényegükből adódó fogyatékosságuk viszont, hogy nem teszik lehetővé az eredeti oklevél külső
ismertetőjeleinek a vizsgálatát, mivel arra csak a fénykép és az utánzat ad módot, az összes töb­
bi inkább eltakarja, sőt mintegy leplezi az eredeti formát. M indezt az oklevélhamisítók is jól
tudták, és kihasználták az ebből származó előnyt. Legfőbb gondjuk az volt, hogy a hamisít­
ványról hiteles átírást készíttessenek. Ezáltal eltüntették a hamisítás alapos vizsgálattal felfe­
dezhető külső nyomait, vagyis a forrás szövegére korlátozták az oklevélkritika lehetőségeit.
Valóságtartalma szerint az oklevél lehet valódi vagy hamis. A hamisítás sajátos módja az interpo­
láció, amely a kiindulásul felhasznált korábbi oklevélszöveg bővítését, kiegészítését jelenti. A
Veszprém völgyi apácák 1290 táján Könyves Kálmán király 1109. évi oklevelét úgy másolták le,
hogy szövegét két ponton - egyházi kiváltságukat, illetve birtokállományukat illetően - bőví­
tették. Egyfelől rögzítették, hogy nem a területileg illetékes veszprémi püspök, hanem az esz­
tergomi érsekjoghatósága alá tartoznak, másfelől megtoldották és kiegészítették a birtoklistát.
Végül a valódi oklevélről leszedték Könyves Kálmán pecsétjét, és a hamisítványra illesztették.
Az eljárás olyan jól sikerült, hogy a valódi oklevél fennmaradása ellenére is egészen a XX. szá­
zad elejéig félrevezették a kutatást. A megtévesztésben jelentős része volt annak, hogy a bíró­
ságok előtt sohasem a valódi oklevelet mutatták be, hanem mindig a hamissal, sőt inkább an­
nak átírásával bizonyítottak, mindig azt íratták át, illetve erősíttették meg. A hamisítás durvább
formája apalimpszeszt volt. Készítése során a pecséttel ellátott oklevél anyagáról az írást leva­
karták, pontosabban (miként a görög eredetű elnevezés utal rá) ledörzsölték, és helyére új
szöveget írtak. Mivel a durva beavatkozás nyomai nehezen voltak eltüntethetők, ritkán folya­
modtak ehhez a megoldáshoz. Magyarországon mindössze egyetlen palimpszesztről van tu ­
domásunk. AXIV század derekán I. Béla király oklevelének felhasználásával ily módon készí­
tettékel az 1055. évi tihanyi alapítólevél hamis (bővebb) változatát. Néha az is előfordult, hogy
fiktív (nem létező vagy feltételezett) oklevelet hamisítottak. Ilyen volt a Szilveszter-bulla.
Politikai célzattal 1630 táján VII. Gergely pápa leveleinek és Hartvik püspök Szent Istvánról
írt legendájának a felhasználásával m inden bizonnyal Marnavich Tomkó János szerkesztette
 OKLEVÉLTAN 157

meg azt az oklevelet, amely szerint II. Szilveszter pápa 1000-ben Szent István királyt és utódait
többek között felhatalmazta a magyarországi egyház kormányzására. H a a kritikai vizsgálódás
során az oklevél külső megjelenési formáját vagy egyes részeinek tartalmát illetően kételyek
merültek fel, de a hamisítás egyértelműen nem volt bizonyítható, mindaddig gyanús vagy ké­
tes hitelű oklevélről beszélünk, míg nyomós érvek el nem döntik a kérdést.
A diplomatikai és a történeti hitelesség nem feltétlenül esik egybe. A diplomatikai szem­
pontból teljesen kifogástalan oklevél valótlanságot, és fordítva: a diplomatikai hamisítvány valós
tényt is tartalmazhat. A hamis oklevelek igen gyakran a hamisítás korának történeti valóságát
tükrözik. A Veszprém völgyi apácák 1290 táján, amikor 1109. évi oklevelüket interpolálták,
ténylegesen az esztergomi érsekjoghatósága alatt álltak.

KÜLSŐ ISMERTETŐJELEK

Az oklevél kiállítását meghatározó külső és belső formák az oklevél külső megjelenésében és

szövegének megfogalmazásában érvényesülnek. Ezeket a sajátosságokat összefoglalóan a kül­
ső, illetve belső ismertetőjelek alkotják. A külső ismertetőjelek közé tartozik az oklevél anyaga,
alakja, szövegképe, írása, megerősítésének módja. Mindezek rendes körülmények között csak
az eredeti oklevél fennmaradása esetén tanulmányozhatók.
Az oklevél szövegét papiruszra, pergamenre vagy rongypapírra írták. A Nílus-parti papi­
ruszsásból készült papiruszt legtovább - a XI. század közepéig - a pápai udvar használta. A
törékeny és a levegő páratartalmát nehezen tű rő papiruszt a frank királyság területén 677-től,
német földön a VIII. századtól, a pápai udvarban pedig 967-től kezdve fokozatosan kiszorította
a többnyire ju h - vagy borjúbőrből készített pergamen vagy más néven íróhártya. Kétféle per­
gament ismerünk: az északi vagy német hártya két oldala közt nem volt különbség, viszont a
déli vagy itáliai hártyának azt az oldalát, amelyre az oklevél szövegét szánták, a hátoldalhoz
képest finoman kikészítették és kifehérítették. A jól megkülönböztethető déli hártyát első­
sorban a pápai udvar használta. A pergamen mellett aXIII. században megjelent a kender- vagy
lenszövetből gyártott papír. Szerepe egyre nőtt, de nem szorította ki a hártyát. Az örökjogot-
birtokadományt, nemesítést stb. - biztosító okleveleket még az újkorban is pergamenre írták.
Magyarországon, ahol az írásbeliség kezdete óta pergament használtak, aXTV század elején
jelent m eg a papíroklevél.
Az oklevél rendszerint téglalap alakú. AXI—XII. században az álló helyzetű, rövidsoros tí­
pus (charta transversa) volt divatban, egyébként pedig a fekvő formátum (charta non transversa) volt
az elterjedtebb. Az oklevél nagyságát döntően a szöveg terjedelme határozta meg, de a betűtí­
pus, a margó szélessége és a sortávolság is befolyásolta. Ezektől függően a méret igen változa­
tosan alakult. Hol keskeny hártyacsíkra, hol tekintélyes méretű anyagra írták a szöveget. Ha
nem volt kellő nagyságú hártya vagy papír, két vagy több darabból varrással vagy ragasztással
állították elő a kívánt méretet. Zala megyében 1512-ben a gonosztevők neveinek felsorolása és
bűnlajstroma 43 centiméter széles és 106 centim éter hosszú papíroklevelet igényelt. A nagy
terjedelem és az értékes tartalom olykor könyv alakú oklevél kiállításához vezetett. Az aradi
prépostság birtokait 1177-ben könyv alakú oklevélben (ad módúm libri) írták össze, és III. Bé­
lának ezt az oklevelét Imre király is ugyanilyen formában erősítette meg. Az ilyen esetben a
lapok m indkét oldalára írtak.
Az oklevél szövegképe a szöveg elrendezésének formáját és módját jeleníti meg. Az írnok
általában azonos betűtípust használt, de néha eltért ettől, megnyújtotta a betűk szárát, megnö­
velte a méretét. A nyújtott betű (litterae elongatae), illetve a hosszabbított vagy nagyobbított írás
158 Solym osi László

II. Ince pápa 1131. évi ünnepélyes privilégiuma

 OKLEVÉLTAN 159

(scriptum longior) alkalmazása többnyire a szöveg első sorát érintette, vagy annak is csak egy ré­
szére, az elején álló invokációra terjedt ki. Ritkábban a szöveg más helyein is használtak eltérő
betűtípust. Amikor II. Ulászló király megújította az egri káptalan pecsétjét, annak köriratát
1511. évi oklevele csupa nagybetűvel írta le. Az írnokok gyakran arra törekedtek, hogy az ok­
levél utolsó sora is teljes sor legyen. Ha ez másként nem ment, az utolsó sorban nagyobb szó­
vagy betűközt alkalmaztak, megszélesítették a betűket, vagy egyéb írásjelekkel töltötték ki a
hiányzó részt.
A szövegkép szembetűnő látványos elemei a grafikus szimbólumok. Az oklevélszöveg élén
a fohászt kifejező jelképes invokációt Krisztus-jelképek: a kereszt, a Krisztus görög nevének
X (Khí) és P (Rhó) kezdőbetűiből összeállított Krisztus-monogram vagy a N ém et Lajos ki­
rály Hebarhard nevű jegyzője (később kancellárja) által 860 táján bevezetett C alakú chrismon
testesítette meg. A szöveg végén a hitelesítés eszközeként az oklevéladó monogramja, az ok­
levél kiállítását ellenőrző személyek sajátos jele (signum recognitionis), továbbá az oklevéladó, az
írnok vagy a tanúk saját kezűleg vagy az írnok által rajzolt keresztje kaphatott helyet. Ebben az
esetben a kereszt m int szakrális jel garantálta ajogügyletet.
Az ünnepélyes pápai privilégiumok szövegét az antik hagyományt őrző bene valetejókívánság
zárta, melyet kereszt előzött meg. AXI. század derekán azonban jelentős változás következett
be. IX Leó pápa (1048/49-1054) a keresztet sajátos kör (Vota) formájú jellé bővítette, a bene valete
formulát pedig monogrammá alakította át. A rota két koncentrikus körből és a belső körbe
rajzolt egyenlő szárú keresztből állt. A négy körcikk Leó pápa nevét és címét, a körgyűrű pedig
jelmondatát (Misericordia Domini plena est terra) foglalta magába. Az utódok mindkét újítást meg­
őrizték, a m onogram és az aktuális pápa nevét és jelmondatát tartalmazó rota századokra az
ünnepélyes pápai privilégiumokjellemzője maradt. II. Paszkál pápa idejétől fogva (1099-1118)
a négy körcikk közül a két felsőbe Szent Péter és Szent Pál nevét, az alsó kettőbe a pápa neve
és címe mellé sorszámát is beírták, a körgyűrűbe pedig a belső kör keresztjének felső szárát
meghosszabbítva kis keresztet rajzoltak.
A grafikus szimbólumok gyakori típusa a közjegyzők okleveleinek végén látható kézjegy
(signum manuale). Mivel a pápai és császári közjegyzőknek nem volt pecsétjük, kiadványaikat
sajátos m ódon az oklevélre rajzolt egyedi kézjegyükkel erősítették meg, amely rendszerint a
nevüket is tartalmazta.
A szövegképet a grafikus szimbólumok mellett a díszítő elemek teszik változatossá. A dí­
szítés a XIII. század elejétől kezdve egyre gazdagabbá, bonyolultabbá, cifrábbá vált. Az oklevél
első betűjét, a kiemelni kívánt mondatok, szakaszok vagy szavak kezdőbetűit, sőt olykor az
uralkodó nevének valamennyi betűjét nagyobb méretűre rajzolták és finom, kalligrafikus vo­
nalakkal, gazdag növényi ornamensekkel díszítették, az iniciálék ornamensei közé néha kis
emberi vagy állati figurákat (drőlerie) rajzoltak. Mivel a díszítés az oklevélírás utolsó munkafá­
zisát jelentette, gyakran előfordult, hogy valamilyen okból (a félnek sürgős volt az oklevél) a
tervezett iniciálé nem készült el, s a helye végérvényesen üresen maradt. Az íráshoz hasonlóan
a díszítéshez is fekete tintát használtak, de kivételes esetekben a piros is előfordul. Magyaror­
szágon egyedül a pannonhalmi apát és a konvent 1241. évi chirographumának átmetszett betűit
és az apátság említett kartuláriumának iniciáléit rajzolták fekete és piros tintával. A kódexek
díszítésmódja, a miniatúrafestészet a középkor végén hatott jelentősebben az oklevelek, első­
sorban a címereslevelek (litterae annales) kiállítására. Magyarországon 1405-től kezdve a címer­
adományozásról szóló királyi oklevelek a címert sokszor nemcsak leírták, hanem a szöveg
élén vagy a szövegbe ágyazottan gótikus, majd reneszánsz stílusban meg is festették. Amikor
Somogy vármegye 1498-ban a vármegyék közt elsőként címert kapott a királytól, a címert
ábrázolták is. Címerkép elvétve más tartalmú oklevélben is előfordult. Vetési Albert veszpré­
160 Solymosi László

mi püspök 1476. évi oklevelét a főpap aranyozott, festett címerével díszítették, szövegét pedig
aranyozott iniciáléval kezdték.
A szövegképhez tartoznak az oklevél kiállításával összefüggő kancelláriai jegyzetek, ame­
lyek az oklevél szövege felett vagy alatt, illetve a rányomott pecsét alatt, a felhajtáson, továbbá
a hátlapon láthatók. Alkalmazásuk Magyarországon a királyi okleveleken a XIV században vált
rendszeressé.
Az oklevél írásával külön tudomány, az írástörténet (paleográfia) foglalkozik. Eredményeire
támaszkodva a diplomatika is vizsgálja az oklevél írását. A keltezetlen oklevelek datálásánál az
első fogódzót az íráskép adja. Segítségével viszonylagos pontossággal meghatározható az okle­
vél keletkezésének a kora. Az írás-összehasonlítás révén pedig megállapítható, hogy az okle­
velet egy vagy több személy (kéz) írta, és adott időszakban hány írnokot foglalkoztatott egy-
egy oklevél-kibocsátó intézmény. Az is feltárható, milyen intézményi kapcsolatok, hatások

A pannonhalmi alapítólevél grafikus szimbólumai:

C alakú chrismon Krisztus-monogrammal, Szent István király monogramja
 OKLEVÉLTAN 161

léteztek. Harry Bresslau az írásképek összevetése alapján jutott arra a következtetésre, hogy a
pannonhalmi alapítólevelet III. O ttó császár kancelláriájának Heribert C (Heribert kancellár
C betűvel megkülönböztetett, ismeretlen nevű) jegyzője fogalmazta és írta, miután a császár
halála után a magyar király udvarába került. Hajnal István IV Béla király okleveleinek írásképét
vizsgálva határozta m eg az állandó és az alkalmi írnokok számát, és ennek alapján következte­
tett a királyi kancellária fejlettségére, szervezettségére.
Az oklevél megerősítésének módja: a chirographálás, a pecsételés vagy a két eljárás együttes
alkalmazása érzékletes nyomot hagyott az oklevélen. A chirographálás során félbevágott, gya­
korta díszített betűk, kettémetszett grafikus szimbólumok a maguk csonkaságában jól látha­
tók az oklevél szélén. H a az intercidált elemek a chirographum két szélét szegélyezik, okle­
velünk legalább három példányban készült, és „középső” példánya maradt ránk. A pecsétekkel
külön tudomány, a pecséttan (sigillographia vagy sphragistica) foglalkozik. A diplomatika szem­
pontjából is fontos azonban az oklevél- és pecséttípus szoros kapcsolatát, illetve a pecsét al­
kalmazásának főbb következményeit ismerni.
A privilégium vagy privilegiális oklevél (litteraeprivilegiales) megerősítése függőpecséttel tör­
tént. Ez ajellegzetes típus az oklevél-kiállítás módja szerint lehetett ünnepélyes (litteraesolemnes)
vagy egyszerű oklevél. Az előbbit az utóbbitól döntően a gondosabb kivitel, az oklevél beve­
zető és befejező szakaszában az alkotórészek lehető legteljesebb megléte, a grafikus szimbó­
lumok alkalmazása különböztette meg. Az örökjogot biztosító privilégiummal szemben az
ideiglenesjogotvagy tényt igazoló oklevélnek nyílt vagy másképpen pátens (litterae apertae, litterae
patentes), illetve zárt típusa (litterae clausae) létezett. A nyílt oklevelet a szöveg alá vagy a hátoldalra
nyomott pecséttel erősítették meg. A zárt oklevelet az összehajtás után zárópecséttel zárták le,
és szükség esetén kívül címzéssel látták el. A címzett természetesen csak a pecsét feltörése
után ismerhette m eg az oklevél tartalmát. H a az ilyen oklevelet a felbontás után ismét le akar­
ták zárni, a felbontó személy megkülönböztetésül csak pecsétje egyik részét használta erre a
célra: pecsétnyomója felső felét (caput sigilli) nyomta a viaszba.
A függőpecsét alkalmazása rendszerint együtt járt a hártya alsó részének felhajtásával. A fel­
hajtás (plica vagyplicatura) révén megkettőződött a pergamen, és így a dupla anyagon átvezetett
hártyacsíkon vagy fonálsodraton függő pecsét nehezebben szakadt ki az oklevél anyagából.
Az oklevelet gyakran két vagy több pecséttel is megerősítették. Kuriózumnak számított
viszont, ha két oklevelet közös pecséttel kapcsoltak egybe. A pecséthasználatnak ezt a módját
a transfixum igényelte. Ez a fogalom olyan irategyüttest jelent, amely két (vagy több) oklevél
egymásra helyezésével keletkezett úgy, hogy az okleveleket az egyetlen közös pecsét szalagjai
vagy zsinórjai fűzték össze, hogy az egyik a másik igazolásául szolgáljon. Magyarországon egyedül
a székesfehérvári káptalan készített transfixumot.

BELSŐ ISMERTETŐJELEK

A belső ismertetőjelek a külsőkkel szemben m inden oklevélen tanulmányozhatók, akár eredeti­

ben, akár másolatban maradtak ránk. Az oklevél megfogalmazásában mutatkozó belső ismer­
tetőjelek a szöveg felépítése, nyelve és stílusa. Az oklevél ideális esetben három fő részből áll:
bevezetés (protocollum), tárgyalás (contextus) és befejezés (eschatocollum). A kezdő és a záró rész a
formulák adta szűk keretek miatt jóval kötöttebb, mint a középrész, amely az oklevél tárgyától
függően sokkal változatosabb és eredetibb megfogalmazást mutat. Az egyes részekben az alko­
tóelemek száma és sorrendje változhatott, vagyis bizonyos alkotóelemeket elhagyhattak, illet­
ve felcserélhettek egymással. Az ideális oklevél a következő elemekre tagolódik:
162 Solymosi László

A protocollum és egyben az oklevél fohásszal, Isten, Jézus vagy a Szentháromság segítségül

hívásával (invocatio) kezdődik. Az eredetében Szent Pálra (Kol 3,17) visszavezethető keresz­
tény fohász lehet jelképes (invocatio symbolica) vagy szóbeli (invocatio verbális). Mindkettő külön-
külön és együtt is előfordulhat. A jelképes invokációt az említett Krisztus-szimbólumok: a
kereszt, a Krisztus-monogram és a Hebarhard-féle C alakú chrismon alkotta. A magyarországi
okleveles gyakorlat is alkalmazta ezeket ajelképeket, de használatuk jelentéktelen volt. A ver­
bális invokáció rendszerint in nomine fordulattal kezdődött, és igen gyakran a Szentháromságra
utalt (in nomine sanctae et individuae Trinitatis, in nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti). A legrégebbi in
nomine típusú invokáció a VII. századból ismert. Római kurzív írásmódja és erős rövidítése
miatt inkább grafikus szimbólum volt. Eredeti értelmét (in Dei nomine) a IX. században már
nem ismerték, és Hebarhard ebből formálta meg C alakú chrismonját. A szimbolikus invoká­
ció használata a XIII. században megszűnt, a szóbelié pedig erősen háttérbe szorult, jobbára
csak a közjegyzői oklevelekben és a végrendeletekben maradt meg.
A protocollum legfontosabb eleme az intitulatio, az oklevéladó nevének és címének (tisztsé­
geinek) közlése. Az oklevéladó az a természetes vagyjogi személy (egyén vagy testület), aki­
nek a nevében vagy megbízásából az oklevelet kiállították. Az oklevéladó aszerint, hogy mi
volt a viszonya az oklevél tárgyához, három személy lehetett. Igen gyakran ő volt, akitől ajog­
ügylet, ajogi cselekmény származott (auctor). Jóval ritkábban a kedvezményezett, a jogügylet
haszonélvezője és egyben az oklevélnyerő fél (destinatarius) volt az oklevéladó. Végül sokszor
ajogi cselekmény szempontjából kívülálló, az érdekelt felek által felkért harmadik személy
szerepel oklevéladóként. Az intitulatio teijedelme a címlista hosszúságától függött. Egy-egy király
címében az uralma alatt álló országok és egyéb méltóságok felsorolása, egy-egy főpap külön­
féle tisztségeinek számbavétele olykor több soron át tartott. Ezért a nem ünnepélyes okleve­
lekben többségüket elhagyták. Az intitulatio szerves tartozékaként gyakran előfordul a Szent
Páltól (lKor 15,10) eredeztethetőjámborsági formula (formula devotionis), amely tömören (Dei
gratia, divina miseratione) az oklevéladó titulusának és főként hatalmának nem közönséges erede­
tét érzékeltette. Az alázatossági formula (formula humilitatis) az intitulációban kétféle módon
jelent meg. Többnyire az oklevéladó tényleges titulusát szerény fordulattal helyettesítette. A
pápák Nagy Szent Gergely pápa óta (590-604) okleveleikben aservus servorum Dei (Isten szolgá­
inak a szolgája) címet használták. Hozzájuk hasonlóan a főpapok olykor a humilis minister (alá­
zatos szolga) megjelöléssel éltek. A tatárjárás előtt Róbert veszprémi püspök és Uros pannon­
halmi apát is néha ezt a formulát alkalmazta püspöki, illetve apáti címe helyett. Máskor a titu­
lus megmaradt, de a szerénykedő dictus jelzővel egészítették ki. Ezzel az oklevéladó azt fejezte
ki, nem ő maga, hanem mások mondják róla, hogy voltaképpen kicsoda. Ez a fordulat magyar-
országi oklevélben is megtalálható, legismertebb változatát (P. dictus magister = mesternek
mondott R) Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője hagyta ránk.
A címzés (inscriptio) arról tájékoztat, kihez szól az oklevél. A címzés lehet általános, kollek­
tív és személyes. Az első mindenkihez fordul: Krisztus valamennyi hívőjéhez (universis Christi
fidelibus), vagy mindazokhoz, akikhez az oklevél élj ut (omnibus, ad quospresens scriptumpervenerit).
A kollektív inscriptio meghatározott társadalmi csoportot vagy csoportokat szólít meg, míg a
személyes címzés természetes vagyjogi személyt nevez meg, rendszerint konkrét névvel és
titulussal együtt. A zárt oklevél címzése gyakran a hátlapra kerül, s a szövegben helyette csak a
megszólítás olvasható.
Az oklevél bevezető részét az üdvözlés (salutatio) zárja le. Ez a formula állhat egyetlen szó­
ból, de bővebb változatban (salutem in omnium Salvatore) is előfordul. A pápai és főpapi okleve­
lekben rendszerint áldással egészül ki (salutem et apostolicam benedictionem, salutem et paternam
benedictionem). Máskor kívánság társul hozzá (salutem etgaudium). Az üdvözlést főleg az ünnepé-
 OKLEVÉLTAN 163

lyes pápai oklevelekben az örökkévalósági formula (inperpetuum) helyettesíti. Az oklevéladó

ezzel azt fejezi ki, hogy intézkedését örök érvényűnek tekinti.
Az oklevél középső része, a contextus az arengával kezdődik. Az elnevezés szinonimáival együtt
(exordium, prooemium) erre a bevezető funkcióra utal. Lényege az írásba foglalás, illetve az okle­
vélben szereplő jogi cselekmény vagyjogi tény általános, elvi megalapozása. Szövege az euró­
pai hagyományra, az antik és a keresztény örökségre támaszkodik. Erkölcsi, egyházi, jogi
motívumait ebből a kincsből meríti, számos elemet idéz belőle. Politikai, propagandisztikus
célokat is tartalmazhat. Ez a legegyetemesebb oklevélrész, az eszmetörténet elsőrendű forrá­
sa, az oktatás és a formuláskönyvek révén jó néhány típusa az egész latin Európát bejárta.
Az arenga csak közvetve kapcsolódott az oklevélhez. A kapcsolódás többnyire rendkívül ál­
talános, sokszor az oklevéladás fontosságának hangsúlyozásával, gyakran az írásbeliség funkci­
óját a véges emlékezettel szembeállítva indokolta meg az adott tény oklevélbe foglalását. III.
Béla király 1181. évi oklevelének nevezetes arengája is ebbe a típusba tartozik: Mivel az emberi
emlékezetfogyatékossága miatt afeledés az idők múlásával könnyen belopódzik az elmúlt dolgok emlékezetébe,
illőmuidazt írásbafoglalni és megerősíteni, amiről ajogi személyek között szerződés született, hogy ez mind az
írás ereje, mind az alkalmasféifiak tanúbizonysága következtében sértetlenül ésszilárdan megmaradjon. Más­
kor az arenga és az oklevél tartalma tematikusán kapcsolódott egymáshoz, hol lazább, hol szo­
rosabb összefüggés volt köztük. Az oklevelek tárgyának gazdag változatossága szerint az arengák
is sokfélék lehettek. A szolgafelszabadítást tartalmazó oklevél arengája az emberi szabadság
eredetéről, az egykori egyenlőségről elmélkedett, a hospes- és városprivilégiumoké pedig arról,
hogy az alattvalók kiváltságolása növeli a népesség számát és egyben a király dicsőségét. A vég­
rendelet arengája a földi élet és a túlvilági boldogulás összefüggését idézte fel. II. András király
1208. évi adománylevelének arengája a tematikus kapcsolódáson túl az akkori királyi politika
lényegét is érzékeltette:Jóllehet a királyifenség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, sőt az ural­
kodó szánjára az adományozás legfőbb mértéke az, hogy nincs mértéke, mégis különösgondossággal kellfigyelni
az érdemeketszerzett emberekre, nehogy bárki isfáradozásajutalmazásakoréppen abban csalódjék, aki bőkezűsé­
gének adományait a külföldiekre is kiterjeszti. Bizonyos esetekben a túl általános megfogalmazás az
arenga gyakori alkalmazását tette lehetővé. A pápák igen sokszor kérelmeket bíráltak el, kéré­
seket teljesítettek vagy utasítottak el. Ezért szinte témától függetlenül használhatták a iustis
petentium desideriis kezdetű arengát: Illő, hogy a kérelmezőkjogos kívánságaihoz szíves egyetértésünket ad­
juk, és óhajaikat, amennyiben az ésszerűség ösvényéről nem térnek le, hathatósan teljesítsük. AXIL századi
pápai oklevelekben ez volt a legkedveltebb arengatípus, a XIII. században pedig a rangsorban
az előkelő második helyet foglalta el.
Apromulgatio vagy notificatio (közzététel) formulában az oklevéladó azokat nevezi meg, akik­
nek tudomására kívánja hozni az oklevél tartalmát: ad universorum notitiam tenorepresentium volumus
pervenire. A címzéshez hasonlóan lehet általános vagy személyes. Bizonyos változata (notum sit
omnibus) igen alkalmas arra, hogy oklevelet kezdjenek vele. Sokszor azonban hiányzik az ok­
levélből. A pápai udvarban egyáltalán nem használták. Helyette az eapropter (ezért) vagy más
(proinde) kötőszó, illetve szókapcsolat (hincest, quod) köti össze az arengát az oklevél elbeszélő
részével.
A narratio (elbeszélés) azokat az előzményeket, körülményeket foglalja magában, amelyek a
jogi cselekmény vagy tény létrejöttéhez vezettek. Gyakran utal az ügyben szóban vagy írásban
beterjesztett kérésre, vagy számba veszi a kedvezményezett érdemeit: lényegében indokolja
az ezután következő oklevélrész tartalmát. Erzsébet királyné azzal magyarázta 1284. évi bir­
tokadományát, hogy régi fogadalmát teljesítette: amikor ugyanis koronázása után először lé­
pett be az esztergomi székesegyházba, Szent Adalbert vértanú iránti tiszteletből felajánlást tett,
hogy illő birtokhoz juttatja az egyházat. Az igen eltérő hosszúságú és változatos tematikájú el­
164 Solymosi László

beszélések közül magyar szempontból különösen fontosak a királyi adománylevelekben ta­

lálhatók. Ezekben az oklevelekben a narratio hosszabb-rövidebb terjedelemben összefoglalta
azokat a tetteket, szolgálatokat, erényeket (hűség, bátorság, tisztesség), amelyek a királyi jutal­
mazást kiváltották. A papok döntően diplomáciai tevékenységükkel, a világiak pedig hadi ese­
ményekben való önfeláldozó részvételükkel szolgálták meg a királyi adományt. A narratio élet-
rajz, pályakép keretében történeti eseményeket mond el évszámok nélkül. Mályusz Elemér
kutatásai szerint a XIII. századtól kezdve a magyar királyi kancelláriában megfogalmazott ok­
levelek terjedelmes életrajzai, hősdicsőítő elbeszélései az európai okleveles gyakorlatban
egyedülállóak. A narratiók m int a kancelláriai krónikaírás termékei szerencsésen kiegészítik
a szegényes magyar krónikairodalmat. Már a középkori krónikások (aXTV században Küküllei
János, aXV században pedig Thuróczy János) forrásként használták az oklevelek elbeszéléseit.
A narratiók azóta is a történetírás nélkülözhetetlen forrásai esemény-, család- és eszmetörté­
neti szempontból egyaránt.
Ezzel elérkeztünk ahhoz a részhez, ami miatt az oklevelet megfogalmazták. A dispositio (ren­
delkezés) az oklevél legfontosabb elemeként a jogi cselekményt vagy tényt rögzítette. M on­
danivalója tartalmi szempontból meghatározta az oklevél típusát. Eszerint az oklevél többek
között lehetett adománylevél, birtokba iktató, határjáró oklevél, záloglevél, nemesítő oklevél,
címereslevél, perbehívó, perhalasztó, levelesítő oklevél, ítéletlevél, városprivilégium, védle­
vél, telepítőlevél, végrendelet, ügyvédvalló oklevél.
Az oklevél rendelkező részéhez gyakorta valamilyen clausula (záradék) társult. A gazdag vá­
lasztékból csak néhány fontosabbra utalunk. Az adománylevélben apertinentia-formula részle­
tesen felsorolta a birtok tartozékait. Magyarországon a királyi adományról kiadott pátens ok­
levél megszokott fordulata arról biztosította a kedvezményezett személyt, hogy pátens okle­
velét privilegiális formában is kiállítják, amennyiben a kancelláriában bemutatja. A parancslevél
gyakori záradéka (praesentibusperlectis exhibenti restitutis) azt fejezte ki, hogy elolvasása után bemu­
tatójának vissza kell adni. Az adásvételt rögzítő oklevélben rendszerint helyet kapott a római
jogi eredetű szavatossági formula (formula evictionis), amely Magyarországon 1230 tájától kezdő­
dően biztosította a vevőt, hogy az eladó anyagi felelősséget vállal arra az esetre, ha valaki pert
indítana a megvásárolt birtokért. A közismert salvo iure nostro etalieno formula (clausula reservationis)
kizárta azt a lehetőséget, hogy ajogügylet mások jogait sértse. A főleg pápai oklevelekben gya­
kori tiltó záradék (clausula prohibition) tilalmazta, hogy bárki fellépjen az oklevélben foglaltak­
kal szemben: Nulli ergo omnino hominum liceat hancpaginam nostrae confirmationis infringere vei ei ausu
temerario contraire. A bérleti szerződés formulája (restitutio itt duplum) azzal ösztönzött pontos fi­
zetésre, hogy a határidő elmulasztása esetén kétszeres bérleti díj megfizetésére kötelezett.
A sanctio (büntetés), amely önálló oklevélrészként, de sajátos záradékként is felfogható, azt
fogalmazza meg, m i vár arra, aki az oklevél rendelkezéseit nem tartja be. A kilátásba helyezett
büntetés e világi (temporalis) vagy természetfeletti (spirituális) lehetett. Az előbbi rendszerint
pénzbírságot jelentett. II. András király 1209. évi oklevele szerint az ilyenkor szokásos bünte­
tés tíz aranymárkára rúgott. Ezzel szemben az utóbbi típus fenyegetéssel, átokkal kívánta óvni
az oklevél tartalmát. A zselicszentjakabi alapítólevél többek közt azzal fenyegetett, hogy a
Krisztust eláruló Júdás sorsában osztozik, vagyis elkárhozik az, aki a monostort birtokaitól
megfosztja. Az ünnepélyes pápai okleveleket a büntetés (sanctio negativa) és ajutalmazás (sanctio
positiva) együttes alkalmazásajellemezte. Eszerint az oklevél tartalmának elfogadója az utolsó
ítéletkor számíthatott rá, hogy megkapja méltó jutalmát. A magyar okleveles gyakorlatban ez a
kettősség felettébb ritka volt, mindössze egyetlen püspöki oklevélben fordul elő.
Az oklevél középső egységét a corroboratio (megerősítés) zárta le. Ez a rész a hitelesítés esz­
közéről, a megerősítés módjáról tájékoztatott. Rendszerint azt közölte, hogy pecséttel látták
 OKLEVÉLTAN 165

el az oklevelet. Olykor utalt a pecsét minőségére, anyagára is. Ritkábban azt is megörökítette,
hogy a pecsét mellett chirographálták az oklevelet, vagyis sajátos m ódon két vagy több pél­
dányban állították ki. Kivételesen azt is feljegyezték, hogy az egyes példányokat hol helyezték
el, kinek az őrizetére bízták.
Az oklevél befejező részének élén az aláírások (subscriptiones) állnak. Az oklevéladó személy,
a tanúk és a kancelláriai tisztségviselők részint saját kezű aláírásukkal, részint a már említett
grafikus szimbólumok (uralkodói monogram, rota, kereszt) segítségével fejezték ki egyetér­
tésüket az oklevélben foglaltakkal. A magyarországi okleveles gyakorlat e téren igen szegé­
nyes. Mindössze a pannonhalmi és a tihanyi alapítólevél tartalmaz uralkodói monogramot, az
előbbi Szent Istvánét, az utóbbi pedig I. András királyét, és egyedül a tihanyi oklevélben látha­
tók a nevek előtt keresztek. A magyar királyi oklevelekben a XII. század végétől kezdődően
megtalálható datum per manus formula arra szolgált, hogy megnevezze azt a személyt (kancellárt
vagy alkancellárt), aki felelős volt az oklevél kiállításáért.
A keltezés (datatio) az oklevél igen fontos eleme. A hely, az év és a nap megjelölése alkotja a
teljes keltezést. Gyakorta valamelyik hiányzik közülük. Az oklevél keltezése többnyire az
oklevél kiállításának az időpontját (datum) adja meg. Ezzel szemben ritkán az is előfordul, hogy
az oklevélben foglalt cselekmény létrejöttének idejét (actum) közli. Az ünnepélyes pápai okle­
velekben az évszámot gyakran a pápai uralkodás éve (annuspontificatus) helyettesíti. Ennek m in­
tájára az évszám mellett az uralkodói oklevelekben is megjelenik és Magyarországon 1207-től
állandósul az uralkodás éve (annus regni). Ebben a gyakorlatban olykor a főpapok is követik a
pápát. A napi keltezés többnyire a római, illetve a liturgikus vagy egyházi naptár szerint tör­
tént. A keltezéssel részleteiben a kronológia, gyakorlati célból pedig az oklevéltani naptár
foglalkozik. A privilegiális oklevelekben a keltezéshez szorosan kapcsolódik a korjelölő
méltóságsor, amely a főbb egyházi és világi tisztségviselőket nevezi meg függetlenül attól, hogy
jelen voltak-e vagy sem, megteremtve ezzel az archontológiai kutatások bázisát.
Az oklevelet záró fohász vagy kívánság (apprecatio) fejezi be. Rendszerint egy szóból (amen
vagyfeliciter) áll. AXIII. század elejétől elmarad az oklevelekből.
Az oklevelek nyelve a kora középkorban két területet kivéve a latin volt. A bizánci régióban
a görög, a későbbi Anglia területén pedig az angolszász nyelvet használták. Magyarországra a
térítés során a görög és a latin rítusú kereszténység egyaránt hatott, és az egyházszakadás után
egészen a XIII. század elejéig görög monostorok is léteztek az országban. A meghatározó azon­
ban a latin kereszténység volt. Ezért az okleveleket is latin nyelven írták, legfeljebb kivétele­
sen készült görög oklevél —az utóbbiak közül szövegében egyedül Szent István Veszprém
völgyi oklevele maradt ránk. Miközben a francia királyságban és ném et területen a XIII. szá­
zadban egyre inkább teret nyert az anyanyelv használata, nálunk a latin dominanciája a közép­
korban és azon túl is évszázadokra megmaradt. Vulgáris szavak, szórványemlékek ugyan már a
legkorábbi oklevelekben előfordulnak, de csak a XV század végétől kezdve fogalmaztak oly­
kor-olykor levelet vagy végrendeletet magyar nyelven. Más volt a helyzet a német polgárság
lakta városokban. Itt a XIV század második felétől kezdődően terjedt el az anyanyelvű írásbe­
liség, de az is jobbára a város belső életére korlátozódott, külső kapcsolataikban ezek a városok
is inkább a latin nyelvet használták.
Az oklevelek nyelve a klasszikus latintól szóhasználatban, írásmódjában és nyelvtanilag egy­
aránt eltért. Szókészletét az egyházjogi és a római jogi terminológiajelentősen meghatározta.
A középlatin nyelv stílusát a rímes, majd a ritmikus próza jellemezte. Igen gyakori volt az is­
métlődés, a rokon értelmű szavak halmozása. Erről tanúskodik az adománylevelek elmarad­
hatatlan fordulata (dedimus, donavimus et contulimus, immo damus, donamus et conferimus), a szinoni­
mák sajátos összekapcsolása (populism iobagiones, census sive terragium, resetbonum).
166 Solymosi László

A formuláskönyvek használata elkényelmesítette és egyben korlátozta az oklevelek megfo­

galmazóit. Egyéniségük három oklevélrészben bontakozhatott ki igazán: az arengában, a narra-
tióban és a dispositióban. Az arenga esetében az önállóság igen gyakran csak a megfelelőnek
ítélt minta kiválasztására, esetleg kisebb-nagyobb átformálására szorítkozott. A másik két ok­
levélrész viszont az élet sokszínűségének megfelelően tág teret adott az egyéni megformá­
lásra. Különösen állt ez a királyi adománylevelek elbeszélő részére. Ezekben az elbeszélések­
ben található a legelkoptatottabb közhely (audaciter et viriliter), amely a hős küzdelmének me­
rész és férfias voltát érzékeltette. Bennük ismétlődik az oroszlán-toposz: a hős egy oroszlán
bátorságával, dühével és erejével küzd, harcol az ellenséggel. Az író nem az ötletszegénység,
hanem az ismétlődés okozta élvezet és a tipizálás öröme miatt alkalmazta a sablonokat, ame­
lyek terjedését az oklevelek ritmikus fogalmazása is segítette. A közhelyek, a sztereotip jele­
netek ellenére a királyi adománylevelek elbeszéléseinek megfogalmazója nem egy esetben
krónikaírói erényeket m utat, s a m ű olykor irodalmi ambíciókról árulkodik.

Irodalom

Barta István: Középkori közjegyzőségcink történetéhez. In Emlékkönyv Szentpétery Imre születésehatvanadik

évfordulójának ünnepére. Budapest, 1938.
Bertényi Iván: Az országbírói intézmény története a XIV. században. Budapest, 1976.
Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Budapest, 1971.
Bónis György: A kúriai irodák munkája a XIV és XV században. Levéltári Közlemények, 35 (1964).
Borsa Iván: AMagyar Országos Levéltár Mohács előtti gyűjteményei 1882-1982. Levéltári Közletné-
nyek, 53 (1982).
Bouard, Alain de: Manuel de diplomatiquefran^aise et pontificate. I.: Diplomatique générale avec un album
de 54 planches en phototypie. Paris, 1929; II.: Uacte privé avec un album de 34 planches en phototypie. Paris,
1948.
Bresslau, Harry: Handbuch der Urkundenlehrefür Deutschland und Italien. I—II. Bd. 1.: Leipzig, 1889;
Bd. 7J\:. Leipzig, 1915; Bd. 2/2.: hg. v. Hans-Walter Klewitz. Leipzig, 1931; (mit Register, bcarb v. H .-
K. Schulze) Berlin, 1960. (Reprint: 1958,1969.)
Die Diplomatik der Bischofsurkunde vor 1250. La Diplomatique épiscopale avant 1250. Referate zum
VIII. Internationalen Kongreß für Diplomatik. Hg. v. Christoph H aidacher-W erner Köflcr. Innsbruck,
1995.
Eckhart, Franz: Die glaubwürdigen O rte U ngarns im Mittelalter. In MIOG Ergänzungsbd. 9. H eft
2. Innsbruck, 1914.
Érszegi Géza: Magyarországi források két évszázad pápai oklevéladásához. In Magyar Egyháztörténeti
Évkönyv. Annales Históriáé Ecclesiae Hungaricae. Szerk. Bertényi Iván - Dóka Klára. Budapest, 1994.
Fejérpataky László: A királyi kanczellária az Árpádok korában. Budapest, 1885.
Fcjérpataky László - Aldásy Antal: Pápai oklevelek. Budapest, 1926. /A Magyar Történettudomány
Kézikönyve II/4./
Fichtenau, Heinrich: Arenga. Spätantike und Mittelalter im Spiegel von Urkundenformeln. Graz-Köln,
1957./M IÖ G Ergänzungsbd. 18./
Fichtenau, Heinrich: Das Urkundenwesen in Österreich vom 8. bis zum frühen 13. Jahrhundert. W icn-
Köln-Graz, 1971./M IÖ G Ergänzungsbd. 23./
Gerics József: Az írásbeli petíciók bevezetéséről szóló krónikahely magyarázatához. In uő: Egyház,
állam és gondolkodás Magyarországon a középkorban. Budapest, 1995.
Giry, Arthur: Manuel de diplomatique. Paris, 1894. (Reprint: Génévé, 1975.)
Graphische Symbole in mittelalterlichen Urkunden. Beiträge zur diplomatischen Semiotik. Hg. v. Peter Rück.
Sigmaringen, 1996. /H istorische Hilfswissenschaften Bd. 37
G uoth Kálmán: A z okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Budapest, 1933.
 OKLEVÉLTAN 167

Guyotjeannin, O liv ie r- Pyckc, Jacques - Tock, BcnoTt-Michel: Diplomatique médiévale (s. 1.). 1993.
/L’Atclier du médiéviste 2 /
Györffy György: Egy XI. századi magyarországi palimpszcszt. Levéltári Közlemények, 39 (1968).
Györffy György: A magyar krónikák adata a III. Béla-kori petícióról. In Középkori kútfőink kritikus
kérdései. Szerk. Horváth János - Székely György. Budapest, 1974.
Györffy György: Gyulafehérvár kezdetei, neve és káptalanjának registruma. Századok, 117 (1983).
Hajnal István: IV Béla király kanczelláriájáról. Turul, 32 (1914).
Hajnal István: írástörténet az írásbeliségfelújulása korából. Budapest, 1921.
Istványi Géza: A középlatin filológia problémája Magyarországon. Századok, 74 (1940).
Középkori históriák oklevelekben (1002-1410). A szövegeket válogatta, az előszót és a jegyzeteket írta
Kristó Gyula. Szeged, 1992./Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 1./
Kubinyi András: írástudás és értelmiségi foglalkozásúak a Jagelló-korban. In Magyar Herold. Forrás-
közlő, családtörténeti és címertani évkönyv. I. Szerk. Kállay István. Budapest, 1984.
Kubinyi András: Királyi kancellária és udvari kápolna Magyarországon a XII. század közepén. Levél­
tári Közlemények, 46 (1975).
Kubinyi András: A királyi kincstartók oklevéladó működése Mátyástól Mohácsig. Levéltári Közlemé­
nyek, 28 (1958).
Kubinyi András: A királyi várospolitika tükröződése a magyar királyi oklevelek arengáiban. In Eszme-
történeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely György. Budapest, 1984.
Kubinyi András: Bárók a királyi tanácsban Mátyás és II. Ulászló idejében. Századok, 122 (1988).
Kumorovitz L. Bcrnát: A középkori magyar „magánjogi” írásbeliség első korszaka (XI-XII. század).
Századok, 97 (1963).
Kumorovitz L. Bernát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Budapest, 1993.
Kumorovitz L. Bcrnát: Osztályok, címek, rangok és hatáskörök alakulása I. Lajos király kancelláriá­
jában. In Eszmetörténeti tanulmányok, i. m.
Kumorovitz L. Bernát: A leleszi konvent oklcvéladó működése 1569-ig. Turul, 42 (1928).
Kurcz, Agnes: Arenga und Narratio ungarischer U rkunden des 13. Jahrhunderts. Mitteilungen des
Institutsfür österreichische Geschichtsforschung, 70 (1962).
Kurcz Agnes: Az Anjou-kori oklevelek narratiója. Irodalomtörténeti Közlemények, 70 (1966).
Kurcz Agnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13-14. században. Budapest, 1988.
Ladányi Erzsébet: Az Euzidinus-oklevél hitelességének kérdéséhez. Levátári Közlemények, 48-49 (1978).
Mályusz Elemér: Királyi kancellária és krónikaírás a középkori Magyarországon. Budapest, 1973. /Iroda­
lomtörténeti füzetek 7 9 /
Marsina, Richard: A XIII. század derekán kelt oklevelek diplomatikai és írástani vizsgálata. Levéltári
Közlemények, 61 (1990).
Medieval studies. An Introduction. Edited byJoannesM. Powell. Syracuse, 1992, University Press. (Második
kiadás: Syracuse-New York, 1992.)
MonsSacer. 996-1996. Pannonhalma ezeréve. I. Szerk. Takács Im re-Szovák Kornél-M onostori Martina.
Pannonhalma, 1996. (Érszegi Géza, Sarbak Gábor, Solymosi László és Szovák Kornél vonatkozó tanul­
mánya.)
Papsturkunde und europäisches Urkundenwesen. Studien zu ihrerformalen und rechtliche Kohärenz vom 11.
bis 15.Jahrhundert. Hg. v. Peter Herde und Hermann Jakobs. (Archiv für Diplomatik. Schriftgeschichte,
Siegel- und Wappenkunde. Beiheft 7.) Köln-Weimar-Wicn, 1999, Böhlau.
Percnyi József: A francia iskolák hatása a magyar okleveles gyakorlat kialakulására. Budapest, 1938.
Pergament. Geschichte - Struktur - Restaurierung - Herstellung heute. Hg. v. Peter Rück. Sigmaringen,
1991./Historische Hilfswissenschaften Bd. 2 /
Redlich, Oswald: Die Privaturkunden des Mittelalters. M ünchen-Berlin, 1911. (Reprint: München,
1969.)
Solymosi László: A hiteleshelyi pecséthasználat kezdeteihez. In Magyar Herold, i. m.
Solymosi László: A pápai kancellária hatása a magyarországi oklevéladásra a 13. század közepéig. Tör­
ténelmi Szemle, 39 (1997).
168 Solymosi László

Solymosi László: A székesfehérvári káptalan hitcleshelyi működésének főbb sajátosságai az Árpád­

korban. In A székesfehérvári Boldogasszony bazilika történetijelentősége. Szcrk. Farkas Gábor. Székesfehér­
vár, 1996.
Solymosi László: Árpád-kori okleveleink grafikus szimbólumai. Aetas, 3—4 (1991).
Szcntpétery Imre: A harmadik személy szerepe a középkori oklevelek kiállításában. Levéltári Közlemé­
nyek, 35 (1964).
Szcntpétery Imre: A kancelláriai jegyzetek Anjou-kori okleveles gyakorlatunkban. In Károlyi Árpád
Emlékkönyv. Budapest, 1933.
Szcntpétery Imre: Magyar oklevéltan. Budapest, 1930. /A Magyar Történettudomány Kézikönyve 11/3./
Szilágyi Loránd: írásbeli supplicatiok a középkori magyar administratioban. Levéltári Közlemények, 10
(1932).
Vocabulaire International de la Diplomatique. Ed. M a Milagros Cárcel Ortí. Valencia, 1994.

Fontosabbfolyóiratok

Archivfür Diplomatik (1955—)

Archivfür Urkundenforschung (1908-1944)
BibUothéque de l'Ecole des chartes (1839-)
Levéltári Közlemények (1923-)
Mitteilungen des Institutsfür österreichische Geschichtsforschung (1880-)
 B orsodi C saba

IRATTAN

Az egyes iratok vizsgálatával foglalkozó történeti segédtudományt irattannak nevezzük. Az

irattan vizsgálatának tárgya az irat.

MIT NEVEZÜNK IRATNAK?

A legegyszerűbb, legtágabb és legkézenfekvőbb meghatározás szerint az irat az írás terméke.

Az írás - Wellmann Imre meghatározása szerint - „az elröppenő gondolat foglyul ejtése, az irat
a megőrző tevékenység eredménye”. Ebben az értelemben iratnak minősíthető a könyv, az
újság, a sírkő stb. Ezeket és a hasonlójellegű írásos emlékeket, valamint az úgynevezett kézira­
tokat azonban kizárjuk az irat fogalmából, és így szűkebb értelemben csak az irattárijellegű iratokat
tekintjük iratnak. Irattárnak (regisztratúrának) valamely szerv vagy személy működése során,
illetve életében keletkezett és rendeltetésszerűen nála maradó iratok összességét nevezzük.
Irattári jellegű iratnak azt az írásterméket tekinthetjük, amelyet valamely személyhez vagy
szervezethez írtak, ő a címzettje, illetve valamely személy vagy szerv saját belső használatára
készítette meghatározott céllal. Az irattári jelleg ismérve az, hogy az irat birtoklására eredetileg va­
lamely meghatározott szerv vagy személyjogosult. Azt a tevékenységet, amely során iratok keletkez­
nek, iratképzésnek (irattárképzésnek, regisztratúraképzésnek) nevezzük, az iratokat létrehozót
pedig iratképzőnek. A klasszikus iratfogalom mellé az 1995-ben megalkotott LXVI. törvény a
köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről új iratfogalmakat veze­
tett be. A fenti törvény szerint „3. § c) irat: minden olyan szöveg, számadatsor, térkép, tervrajz
és v ázlat-a megjelentetés szándékával készült könyvjellegű kézirat kivételével -, amely vala­
mely szerv működésével, illetőleg tevékenységével kapcsolatban bármilyen anyagon, alakban,
bármely eszköz felhasználásával és bármely eljárással keletkezett”. Az új meghatározás tehát
kiterjesztette az irat fogalmát az úgynevezett m odern adathordozókon keletkezett informáci­
ókra is. Ezek elsősorban a számítógépes adathordozókon keletkezett iratok. Ezek irattanával
jelenleg nem kívánok foglalkozni, hiszen még rendkívül kevés tapasztalat áll rendelkezésünkre.
A levéltári törvény bevezetett két másik új fogalmat is, a közirat és magánirat fogalmát. A törvény
szerint „3. § d) közirat: a keletkezés idejétől és az őrzés helyétől függetlenül m inden olyan
irat, amely közfeladatot ellátó szerv irattári anyagába tartozik vagy tartozott”. Továbbá „3. § e)
magánirat: a nem közfeladatot ellátó szerv irattári anyagába tartozó, valamint a természetes
személyek tulajdonában levő irat”.
E fogalmakat a klasszikus irattan is ismerte, de más kontextusban és más meghatározásban.
Az irattan egyes fejezeteinek tárgyalása során az új meghatározásokat is beillesztjük az irattan
fogalmi rendszerébe.
A keletkezett iratokat az elmúlt évszázadok során folyamatosan kutatták. Az irattannak en­
nek megfelelően két ága van:
170 Borsodi Csaba

a) középkori irattan
b) újkori irattan
A középkorból (Magyarországon 1526 előtt) zömében oklevelek maradtak ránk, míg az új­
korból (Magyarországon az 1526 utáni időkből) akták.
A középkori iratok zömét alkotó oklevelek kutatásával külön történeti segédtudomány fog­
lalkozik- a diplomatika (oklevéltan). Az irattan kutatási területe Magyarországon túlnyomó rész­
ben az 1526 után keletkezett iratokra terjed ki.
Az 1526-os esztendő Magyarországon a hivatalszervezetben és az irattermelésben is döntő
fordulatot hozott. A korábbi formák fellazultak, az úgynevezett tömeges irattermelés időszaka
következett, és az okleveleket felváltották az ügyiratok vagy akták.
A hagyományos jogi szempontokat figyelembe vevő osztályozás szerint az iratokat
a) forma,
b) jelleg,
c) az ügyvitelben elfoglalt helye alapján lehet felosztani.
Formájuk alapján az iratok lehetnek:
I. oklevelek,
II. levelek,
III. akták vagy ügyiratok.

I. OKLEVELEK

Az oklevél jogi jelentőségű tényről szóló, meghatározott formák szerint kiállított írásos bizo­
nyítvány. Az oklevél maradandó érvényű, önmagában álló irat. A kiállítás formája alapján meg­
különböztethetünk nyitott és zárt okleveleket. Abenne foglalt jogi tény alapján léteznek kegy­
nyilvánító, kormányzati és bíráskodással kapcsolatos oklevelek. Az okleveleket meghatáro­
zott formák szerint állították ki. Ezek az úgynevezett belső ismertetőjegyek.
Okleveleket természetesen 1526 után is kiállítottak, de ezek nem meghatározóak az iratter­
melésben. Ünnepélyes formában ma is készítenek ilyen típusú iratokat.

II. LEVELEK

A levél jogi jelleget nélkülöző, olyan írásos küldemény, amelyjogot nem támaszt, nem bizo­
nyít, hanem csupán a címzett értesítésére szolgál. Nincs belső formákhoz kötve, de bizonyos ele­
m ek mégis állandósultak, m int például a megszólítás, üdvözlés, dátum. A levél hitelességét az
aláírás bizonyítja. A pecsét - amennyiben található rajta - a hitelesítés mellett a bizalmasságot
is őrzi. A levél személyes kapcsolatokat hordoz, személyes irányokat ad meg, intim, bizalmas
természetű. A levél írója és a címzett mások kizárásával érintkezik egymással, a fogalmazója és
kiállítója egy és ugyanazon személy. Szervek, hivatalok általában nem írnak egymásnak levelet,
ez már aktának minősül. Az a levél, amelynek címzettje és küldője között függőségi viszony áll
fenn, már hivatalos színezetet ölt. A levelek értéke a történeti kutatás számára nagyon nagy, a
személyes élet színtereit világíthatja meg, színesíti és teljesebbé teheti egy-egy korszakról al­
kotott történeti képünket.
 IRATTAN 171

III. AKTÁK VAGY ÜGYIRATOK

Az akta szó a római közigazgatás szóhasználatához vezet vissza. A római közigazgatásban e fo­
galmon az állam központi és tartományi hatóságainak kiadott és beérkezett ügyiratokról veze­
tett lajstromait értették. A szó a középkorban nem volt használatos, 1600 körül tűnik fel az
európai közigazgatási gyakorlatban, mindenekelőtt a bírói tárgyalások gyűjteményeinek meg­
jelölésére.
Az aktákat is jellemzi bizonyos formai követelmény, bár nem olyan szigorúan, mint az ok­
leveleket. Az aktának is van bevezető része, amely általában tartalmazza a címzést, van érdemi
része, amely magában foglalja a rendelkező részt, és van befejező része, dátummal, aláírással,
pecséttel. Az akta és az oklevél között a formai különbségek gyakran elmosódnak.
Van azonban egy lényeges különbség, amely az aktát megkülönbözteti az oklevéltől, még­
pedig az, hogy az akta célja nem a bizonyítás, az akta legtöbbször nem befejezése egyjogi tény­
nek, hanem csak közöl valamit. A legtöbb esetben előkészít jogügyleteket vagy egyéb ügyeket,
lefolytatja, esetleg közzéteszi az adott esetet. Ebben az értelmezésben az akta csak eszköze a
cél elérésének, és jelentősége elmúló. Az egy ügyre tartozó ügyiratdarabok sokszor nem ön­
magukban álló iratok, kiegészítésre szorulhatnak, egymáshoz tartozók lehetnek, az egész ügy
csak így válhat teljesen érthetővé. A középkor végén az akta és az oklevél együttesen jelenik
meg az irattermelésben, fokozatosan azonban az akták válnak meghatározó jellegűvé.
Magyarországon ez a folyamat a Mohács utáni korszakban kezdődik meg, ezt a korszakot az
akták (ügyiratok) korának is nevezhetjük. A tömeges irattermelésben az akta az irattári köte­
lékben nyerte el valódi jelentőségét, ez jelentette azt az irategyüttest (regisztratúrát), amelyben
az egyes iratok megőrzésének és kutatásának értelme és haszna lehetett.
Az újkori irattan - az oklevéltannal ellentétben - , amikor az egyes iratok formai és tartalmi
ismertetőjegyeit vizsgálja, a változatok számtalan sokaságával áll szemben. Szinte lehetetlen
minden iratfajtát minden területen és minden országban feltérképezni, ezért az irattan bizo­
nyos területekre és korszakokra koncentrálódik. Elsősorban az iratképzők oldaláról, azoknakjel-
lege szerint osztályozza az iratokat. Ebben a megközelítésben - némileg a mai magyar levéltári
törvény is ezt használja - az alábbi irattípusok léteznek: közületek iratai, hivatalos, esetleg
köziratok és magániratok, ezeket nem hivatalos vagy félhivatalos iratoknak is nevezhetjük.
A hivatalos vagy köziratok tovább csoportosíthatók kormányzati, gazdasági, igazgatási, egy­
házi stb. iratokra. A magániratok is tovább oszthatók iratfajtákra, ilyen csoportok lehetnek
például a családi iratok, személyi iratok stb.
Az irattan az újkori iratanyag vizsgálatánál három alapvető módszert alkalmaz, és ennek alapján
három ágát lehet megkülönböztetni:
a) szisztematikus irattan, ez a módszer az iratot küldők és címzettjeik egymáshoz való viszonya
alapján vizsgálja és rendszerezi az iratokat (alá- és fölérendeltség),
b) analitikus irattan, ez a módszer az iratok formáit és szerkezetét elemezi,
c) genetikus irattan, ez a módszer az iratok létrejöttét, valamint annak szervezeteit követi nyo­
mon, és a körülmények vizsgálata alapján von le következtetéseket az iratról.

SZISZTEMATIKUS VAGY RENDSZEREZŐ IRATTAN

Az iratismeret egyik legfontosabb ismertetőjele az iratot küldő és az irat címzettje közötti

viszony. Ez a viszony lehet felettes és alárendelt közötti, alárendeltnek a feletteséhez írott irata
vagy egyenlő felek közötti iratforgalom. Ennek megfelelően beszélhetünkfólérendeltséget, alá­
172 Borsodi Csaba

rendeltséget és mellérendeltséget kifejező iratokról. Az esetekben nem az a döntő fontosságú, hogy ez

a viszony az iratból formailag azonnal szembetűnik-e, hanem hogy az irat révén a fölérendelt­
ségnek a címzettnél kihatása van-e.

A FÖLÉRENDELTSÉGET KIFEJEZŐ IRATFAJTÁK Az ebbe a csoportba tartozó iratok

általában az uralkodó és hatóságai által, illetve a kormányzati szervek által kiadott iratok. A
legtöbb esetben ezek valamilyen parancsot vagy utasítást közölhetnek, engedélyezhetnek,
közhírré tehetnek valamit, de mögöttük mindig megtalálható egy úgynevezett rendező akarat,
amely befolyásolja a címzett helyzetét.
Az ilyen típusú iratok fajtái a következők:

Az uralkodók által kiadott iratok

A szentesített törvények. Kuriális (hivatalos) stílusú kiadványok A kora újkorban és az újkorban a fenti
iratokat a középkori okleveleknek megfelelő formában állították ki. Hivatalos írásmódban,
úgynevezett kuriális formában készültek az uralkodók kancelláriájában. A kora újkorban ne­
vezik az egyes különleges törvényeket edictumnak, mandátumnak, publicandumnak. Ebbe a
kategóriába tartoznak a kancelláriákban, majd minisztériumokban kiállított kinevezések -
amelyeket magasabb állami alkalmazottak kaptak -, valamint az úgynevezett kegyes elhatáro­
zásból fakadó okiratok. Ezek közé tartoznak a kiváltságok, rangemelések, törvényesítések,
házassági felmentvények, oltalomlevelek. Egyes szerzők ezeket az iratfajtákat kancelláriai iratok­
nak is nevezik. A kiállítási helyük általában a kancellária, a kiállításhoz szükséges akaratnyilvá­
nítás az uralkodóknak van fenntartva.

A leirat Az uralkodók elhatározásából készült irat, amelyet az uralkodó ad ki közigazgatási és

igazságszolgáltatási hivatalaihoz, kormányához. Maga a fogalom a pápai kúriában keletkezett,
és hosszú évszázadokon keresztül megmaradt az európai gyakorlatban. A magyar gyakorlatban
a királyi hatóságok (Magyar Királyi Udvari Kancellária, Magyar Királyi Kamara, Magyar Kirá­
lyi Helytartótanács, Magyar Királyi Kúria) alsóbb szervekhez intézett rendeletéit leirat for­
májában adták ki. A rendelkezések nem a hatóságok, hanem az uralkodó nevében keltek. A
leirat általában külön eseteket szabályoz, de lehetett elvont természetű is, ezáltal helyettesít­
hetett egy rendeletet vagy különleges esetben egy törvényt is. A leirat tartalma általában titkos
volt. A formáját egyszerűsítették, már kevésbé hasonlított az okleveles formához, mellőzték a
korábban megszokott hosszadalmas címzést, és természetesen nem kap kihirdetési záradékot
sem.
Ez az irattípus is a kancelláriai irat formáit hordozza magában.
Egyéb kancelláriai irat formájában kiállított irattípusok például az uralkodó által helyben
hagyott ítéletek, a diplomáciai iratok közül az ügyvivőknek adott felhatalmazások, a nagykö­
veteknek adott megbízólevelek és visszahívólevelek (kreditív és rekreditív).
A kancelláriai irat m ellett fokozatosan elterjedt az egyszerűsített iratfajta, amely már nem
hordozta magában oly mértékben az okleveles és ünnepélyes formákat. Ez volt az úgynevezett
határozat vagy decretum.

A határozat Ez az irattípus harmadik személyben (stilo relativo = előadói írásmód) fogalmazott

felsőbb hatósági utasítás. Eredete a császári Rómára vezethető vissza, a római joggal együtt vette
át a közép- és kora újkor. A korábban általában igazságügyi és kegyelmi kérvényekre született
 IRATTAN 173

válaszhatározatok az abszolutizmus korában a kancelláriák általánosan használt, tipikus iratfaj­

tájává váltak. Az elterjedésüknek praktikus oka volt. Ebben az irattípusban többé már nem az
uralkodó szól mint oklevéladó, hanem róla beszélnek harmadik személyben. Ez az iratfajta
egyszerűbb megfogalmazású, mentes az ünnepélyességtől. Ez a modo decreti (határozatfor­
ma). Ilyen módban adták ki többek között a szolgálati utasításokat, hivatali instrukciókat.
A harmadik irattípus, amivel a felsőbb rangú fél parancsot közvetít az alsóbb rangú felé: a
kézirat.

A kézirat A z uralkodói irattípusok azon fajtája, amelynek ismertetőjele az egyszerű forma, ez

azonban, ellentétben a határozattal, nem az ügy céljából történik, hanem a levél bizalmas jelle­
géből következik. A kézirat hivatalos levél, de neve megtévesztő. Az uralkodók nem saját ke­
zűleg írt leveléről, hanem hivatalosan írt levélről van szó, de az irat megszerkesztésének és
hangneménekjellege adja sajátosságait. A kézirat általában formátumában is eltér a korábban
megismert iratoktól. A kézirat általában fólió formátumú. A kézirat egy sajátos formája az úgy­
nevezett kabinetrendelet, amely a porosz hivatalszervezetben alakult ki és vált általánossá. Az
osztrák-magyar gyakorlatban kialakult sajátos forma a „legfelső kézirat”, amelyet az uralkodó
adott ki legfelső szintű kormányhivatalainak. Ez a típus átmenet a kézirat és a kancelláriai típu­
sú irat között. Magán viseli mindkettő sajátosságait.
A kézirathoz hasonló levél formában kiadott iratok közé tartozik az uralkodói akaratot ki­
fejező, de azért a parancs jelleget nélkülöző manifesztum (nyilatkozat, kiáltvány) és az ezzel közeli
rokonságban álló proklamáció (kiáltvány, szózat). M indkét forma a Habsburg-országokban is
elterjedt. Ünnepélyes formában, de a személyes uralkodói jellegét megőrizve olyan esetek­
ben adták ki, amikor a birodalom népeivel akarták tudatni, hogy az uralkodó milyen változá­
sokat akar végrehajtani. A változásokról szóló rendelkezések, amelyek már parancs jellegűek,
később születnek meg.

A hatóságok iratfajtái

A fölérendeltséget kifejező iratok második csoportját a hatóságok által kiadott iratok alkotják.
A különböző hivatalok és törvényszékek önállóan is adtak ki leiratokat, határozatokat és hoztak
ítéleteket az uralkodók tényleges részvétele és a rájuk való hivatkozás nélkül. Ezek a rendele­
tek, intézkedések, határozatok többes vagy egyes szám első személyben kerültek kiállításra
attól függően, hogy az iratot kiállító hatóság milyen módon volt megszervezve.
Ha a hatóság kollegiális testületként működött, akkor többes szám első személyben, ha
úgynevezett bürokratikus elnöki rendszerben, akkor egyes szám első személyben. Az úgyne­
vezett „mi” írásmódban egy testület kollektív módon hozza meg döntését, az úgynevezett „én”
írásmódban pedig egy autokrata módon rendelkező főnök vagy egy emberből álló hatóság. A
hatóságok által kiállított önálló határozatok (decretumok) típusuknak megfelelően harmadik
személyben megfogalmazott akaratnyilvánítások, annak a hivatalnak a megnevezésével, amely­
ben az irat született. A kiadott iratok szerkezetükben az uralkodói iratokra hasonlítanak. A
modern kori államigazgatás is megőrizte ezeket az irattípusokat. Ebbe a kategóriába tartoznak
ma is a különböző kormányzati szervek rendeletéi, leiratai, határozatai.

AZ ALÁRENDELTSÉGET KIFEJEZŐ IRATFAJTÁK Egy alárendelt hivatalnak vagy sze­

mélynek a magasabb rangú hivatalhoz vagy személyhez intézett irományára vonatkozóan az
általános irattípus ajelentés.
174 Borsodi Csaba

Ajelentés sajátos formában megírt iratfajta. A kora újkorban és az újkorban már az irat for­
májában szembetűnik ajelentést készítő és a címzett közötti rangküiönbség. Az uralkodónak
írott jelentések esetén az uralkodó megszólítása után hosszú üres térköz marad a címzettel
szembeni tisztelet és a tőle való távolság kifejezésére, és csak ezt követi a tényleges szöveg.
Az alárendeltséget mégjobban jelzi-jellemzi az ilyen iratokban található úgynevezett devo-
tiovonal (hódolati vonal vagy vonás). A devotiovonal sokszor egy fél oldalt is elfoglal, az irat
szövegének utolsó sora és az aláírás között szerepel. Avonal hosszúságajelképezi ajelentést
tevő és ajelentést kapó közötti rangkülönbség nagyságát. Ajelentés m int forma az idők folya­
m án bizonyos sajátosságokat vett fel. Az államigazgatás fejlődése során, amint az egyes hivata­
lok megszilárdultak és rendszeressé váltak az ebben a stílusban írt iratok, kialakult egy új for­
ma is. A közigazgatási jelentéseket fraktúr (félbehajtott ív) formában készítik el, ez lehetővé
tette, hogy ajelentést kapó széljegyzeteket fűzzön hozzá, megjelennek a rovatok, a mellékle­
tek. A mellékleteket betűkkel jelölik meg. Fokozatosan kialakult a ma is használható jelentés­
formula. Természetesen a jelentésformának is több változata lehet. Ismerünk a korábbi száza­
dokból alázatosjelentést, véleményes jelentést, közvetlen és közvetett jelentést, igazolójelen­
tést stb. Ezek a típusok tartalmukban és esetenként az irat megvalósítási formájában térnek el
egymástól.
Az alárendeltséget kifejező iratok további fajtái: az emlékirat, a megkeresés, a kérés, a kére­
lem, a beadvány, a panasz és a felterjesztés.
A kérvény és a kérelem magánszemélyeknek a magasabb rangúakhoz vagy hivatalokhoz
magánügyben írott levele.
A megkeresés alacsonyabb rangú hivataloknak magasabb rangú hivatalhoz írott levele. Ez a
típusú irat azonos rangú szervek levelezésében is előfordul.
A beadvány kevésbé személyes hangú kérelem, amely egy adott ügyben szolgál a magasabb
rangú hivatal felé, valamilyen intézkedést kérve.
A panasz olyan irattípus, amely arra szolgál, hogy az alárendelt hivatal vagy magánszemély
egy általa nem megfelelőnek tartott intézkedés ellen protestáljon egy fölérendelt hivatalnál
vagy uralkodónál.
A felterjesztés általános irattípus, amit akkor készítenek alárendelt hivatalok vagy magán-
személyek, ha egy meghatározott ügyben véleményt kívánnak nyilvánítani, illetve annak saját
elképzeléseik szerinti megoldását kívánják előmozdítani.

A MELLÉRENDELTSÉGET KIFEJEZŐ IRATFAJTÁK Azokat az iratfajtákat soroljuk ebbe

a kategóriába, amelyeket azonos jogállással rendelkező magánszemélyek vagy hivatalok intéz­
nek egymáshoz. Az idetartozó iratfajtákat is több részletben kell tárgyalnunk. A kora újkorban
és az újkorban az uralkodók egymás közötti érintkezésének módja a „hivatalos levél” vagy
„kézirat”. Ebben az iratfajtában történik a családi események, részvétnyilvánítások stb. közlé­
se. A kézirat- vagy hivataloslevél-formula azonban nemcsak ebben a vonatkozásban ismert,
hanem ezt a formulát használták a diplomáciai érintkezésben is, ahol sajátos irattípusok ala­
kultak ki. Ez többek között a kölcsönös követek megbízólevele (creditiv vagy accreditiv),
illetve visszahívólevele.
Ugyancsak a diplomáciában használatos az egyenrangú felek közötti levelezésben a diplo­
máciai ,jegyzék” m int irattípus. AXVIII. századi Franciaországban alakult ki és terjedt el Eu-
rópa-szerte. Fokozatosan kiszorította a korábban használatos emlékirat (promemoria) kifeje­
zést. Hivataloslevél-írásmódban, harmadik személyben írták. A megszólítás nélküli, többnyi­
re név szerinti aláírásokat nélkülöző, hatósági bélyegzővel ellátott, általában kevésbé fontos
ügyek elintézésére szolgáló jegyzék a „szóbeli jegyzék”.
 IRATTAN 175

A diplomáciában használatos iratok közé tartoztak még a „szerződések”. Ezek is az egyenlő

felek között létrejött megegyezések, amelyeket ünnepélyes formákban állítanak ki.
Az „egyezmények” általában a csekélyebb jelentőségű szerződések. Az államok közötti egy­
szerű megállapodásokat .jegyzőkönyv” formájában állították ki, amelyeket általában a tárgyaló
megbízottak aláírásukkal zártak le, ez esetben nem történt meg a megerősítésük (ratifikálá­
suk).
A diplomáciai iratok sajátos típusa az egyezség (agreement). Eredete az angol alkotmánytör­
ténetre nyúlik vissza, az 1647-ben létrejött „Agreement o f the People”-ből származik. A diplo­
máciába az úgynevezett „Gentlemen’s Agreement” összetételben került be, és a hallgatólagos
megegyezést jelenti - amelyet azonban illik mindenkinek betartani -, nem pedig írásbeli
megállapodást.
Az állam és a katolikus egyház között létrejött szerződések jogi és formai értelemben is
különböznek a többi szerződéstől. A létrejött szerződés neve a „konkordátum”.
A nem diplomáciai jellegű mellérendelt iratok legismertebb faja a megkeresés, korábbi évszá­
zadokban használt kifejezésekkel élve megkereső, kérelmező levél, megkeresvény. Ez az irat­
fajta az azonos jogállású hivatalok közötti levelezés legismertebb típusa. Minden ünnepélyes­
séget nélkülöz, a konkrét ügyre koncentrál, és azt kívánja legjobban szolgálni. íródhat többes
szám első személyben, de íródhat levél formájában egyes szám első személyben is. Az iratfor­
galomban ezt a típusú iratot átiratnak is nevezik.

A BELSŐ ÜGYVITELI IRATFAJTÁK Az eddig felsorolt iratfajták valamennyien abba a

kategóriába tartoznak, amelyek egy személy vagy egyes szervek, hivatalok közötti érintkezés
során j öttek létre. Nevezhetj ük összefoglalóan hivatalos iratoknak is őket. Ezek mellett azon­
ban van az iratoknak egy nagyon nagy csoportja, amely nem osztható be ezekbe a kategóriákba.
Ezeknek az iratoknak nincs címzettje, nincs küldője, céljuk az, hogy a hivatal vagy szerv saját
feladatainak megoldását segítse, ügyvitelét megkönnyítse. Ezeknek az iratoknak a nagy cso­
portját belsőügyviteli iratoknak nevezzük. Ebbe a csoportba tartoznak a következő iratfajták:

Ügyviteli könyvek Olyan belső ügyviteli irat, amely könyv alakban készül, és formájában kü­
lönböző. A különböző ügyekre vagy iratokra vonatkozó, folyamatosan vezetett feljegyzé­
sekből áll, feljegyzések és iratok egész sorozatát tartalmazza. Egyik altípusa a .jegyzőkönyv”.

A jegyzőkönyv Olyan feljegyzés, amely egyetlen ügyben, egyetlen alkalommal készült. Ilyen
lehet például a tárgyalási (nem csak bírósági tárgyalási) jegyzőkönyv, tanúkihallgatási stb. jegy­
zőkönyv.
Az ügyviteli könyvek közé sorolható jegyzőkönyv azonban nem ilyen típusú jegyzőkönyv,
hanem ezen feljegyzések rendszeres, folyamatos egymásutánjából keletkezett. Idetartozik az
ülésjegyzőkönyv (protocollum sessionale), amely rendszeresen ülésező testület (vármegye gyűlé­
se, önkormányzati testületek ülései, egyetemek esetében egyetemi tanács üléseinek jegyző­
könyve stb.) ülésein tárgyalt ügyekre vonatkozó feljegyzéseket, annak napirendjét, az esetle­
ges felszólalások, hozzászólások tartalmát, az ott hozott határozatokat tartalmazza. Ez az irat­
típus rendkívül széles területen elterjedt, és használták a kora újkortól kezdődően nemcsak az
államigazgatás, de az egyházigazgatás terén is, minden olyan területen, ahol testületi ügyinté­
zés található.
Ajegyzőkönyvek (protocollumok) sajátos típusa a korai középkortól elterjedt tulajdonképpen
másolati könyv, amely azonban a kora újkorban és az újkorban is fennmaradt. Ezt elsősorban
arra használták, hogy az illető szervhez, közösséghez érkezett vagy általuk kiadott iratok egész
176 Borsodi Csaba

szövegét vagy tartalmát bemásolják. Alkalmazták ezt a protocollumformát a királyi udvarban,

például az úgynevezett királyi könyvek (libri regii) esetében, amelybe többek között a rang- és
címeradományozásokat is bevezették, de találhatunk ilyeneket a városi, megyei ügyintézés­
ben, és megtalálhatók a szerzetesrendek irattáraiban is.
A protocollumok csoportjába tartoznak az iktatókönyvek (protocollum exhibitorum). Az ikta­
tókönyv valamely iratképző szerv vagy személy jegyzőkönyve, nyilvántartása az általa intézett
ügyekről, az ügyek intézésének fázisairól. Ennek a jegyzőkönyvtípusnak a formája szinte vál­
tozatlan több évszázad óta, és legfontosabb feladata az ügyvitel segítése. Az iktatókönyvnek
tartalmaznia kell az adott irat rövid leírását, iktatószámát, az elintézés módját és idejét, az irat
további sorsát, lehetővé kell tennie az adott ügyre vonatkozó iratok megtalálását.
A modern technika elterjedése a jegyzőkönyvkészítésben is új korszakot eredményezett.
Az utóbbi évtizedekben a hangrögzítés, majd a videotechnika bevezetésével lehetővé vált a
korábbiaknál pontosabb jegyzőkönyvek készítése, hiszen ezek a módszerek az egyes testüle­
tek üléseinek minden apró részletét képesek rögzíteni.
Belső ügyviteli iratoknak tekinthetők az olyan típusú iratok is, amelyek ugyan bizonyos
értelemben felső utasításra készülnek, de nem tekinthetők alá- vagy fölérendeltséget kifejező
iratoknak. Ilyenek a különféle összeírások:
—a dicajegyzékek: ajobbágyportákról behajtott rovásadó évi elszámolásai,
—a regesta decimarum: az egyházi tized beszedéséről készült jegyzék,
—az urbárium: a jobbágyoknak földesúr iránti kötelezettségeinek összeírása.
A belső ügyviteli iratok közé tartoztak továbbá a különböző birtok- és népesség-összeírá­
sok, a hagyatéki leltártól a vagyonleltárig bármilyen leltárak, aXVIII. század végétől kialakult
telekkönyvek. Ezeknek az iratoknak a nagy része eredetileg csak az illető szervezet vagy sze­
mély működését volt hivatva szolgálni, emellett azonban az egyes emberek igényeit megpró­
bálta kielégíteni. Ilyenek a születési, házassági, halálozási anyakönyvek, de bizonyos mértékig
a telekkönyvek is. E csoportba sorolható még sok, úgynevezett nyilvántartás is.
A belső ügyviteli iratok csoportjába tartoznak a különböző gazdálkodással összefüggő ira­
tok, m int a számadások, gazdasági beszámolók, pénzügyi elszámolások, anyagelszámolások,
megrendelések stb. A gazdaság fejlődése során rendkívül sokféle irattípus alakult ki, amelye­
ket szinte lehetetlen számba venni, a különböző gazdasági működési formák okán is.
Sajátos forma alakult ki az ügyintézésben, amikor a belső ügyviteli iratok készítésében
megjelent az úgynevezett előadóív. Azok a hatóságok, amelyek áttértek ennek a használatára, a
beérkezett és esetenként a kimenő levelek borítójaként használják az előadói ívet. A mindig az
illető szervnél maradó előadói ív az ügyintézés minden mozzanatát megőrzi az utókor számá­
ra, hiszen megtalálható rajta az üggyel kapcsolatos m inden információ.

AZ ANALITIKUS IRATTAN

Az analitikus irattan az egyes iratok külső és belső tulajdonságait vizsgálja. Az iratok tulajdon­
ságai az elmúlt évszázadok során folyamatosan változtak, ezért ezek vizsgálata alapján is követ­
keztethetünk az iratok keletkezésének olyan adataira, amelyek esetleg az iratból nem derül­
nek ki. Ez lehet a keletkezés kora, az irat küldője stb.

A KÜLSŐ ISMERTETŐJEGYEK Mindenki számára legszembetűnőbb az irat formája és

terjedelme. Ha az okleveles gyakorlat korátvizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy az oklevél a leg­
változatosabb formájú lehet, mindig az oklevél szövegének terjedelméhez alkalmazkodik, nincs
 IRATTAN 177

standard mérete. AXVI-XV1I. századtól kezdve azonban ez megváltozik. A papírgyártás kiala­

kulása és fejlődése azt eredményezte, hogy papírmalmok által készített úgynevezett merített
papír egységes m éretű lett.
Egy papírívet középen kettéhajtottak, és ebből jött létre a fólió alak. A kialakult papírív tehát
két oldalból állott, és mindkét oldalnak van egy első és egy hátsó oldala. A gyakorlat szerint az
iratot akkor is az egész ívre írták, ha a második lapja üres maradt. Az üres lapokat nem vágták
le, egyes szerzők szerint a tiszteletadás okából. Abban az esetben, ha az ívet nem egyszer, ha­
nem kétszer hajtották össze, akkor negyedrét alak vagy más néven levélforma jött létre. AXVIII.
és a XIX. század során újabb, az eddiginél nagyobb, úgynevezett B méretű papírok használata
vált szokássá. Ezek a papírok nem mindig azonos méretűek, és vastagságuk meghaladta a ma
használatos papírét. Ez a papírméret-nagyobbodás a levélformátumú papírokat is érintette. A
XX. század hozott újabb változást a papírméretekben: megszűnt az iratoknak fólió méretű ívekre
írása. A papírgyártásban új technológiákat vezettek be, ami lehetővé tette a különálló lapok
gyártását. A ma használatos úgynevezett irodai papír szabványmérete A/4 esetén 210 X297 mm,
A/5 esetén 148 X 210 mm. Ettől eltérő szabványt használnak az angolszász területeken. A külö­
nösen értékes iratok esetében fokozatosan elterjedt a vízjeles papírok és a különleges minősé­
gű papírok használata.
Abban az esetben, ha az irat szövege egyetlen papírívre nem fért rá, akkor több ívet hajtottak
egymásba, ezek összefűzéséből jö tt létre a füzet. Ha az irat mennyisége meghaladta egy füzet
terjedelmét, akkor kötetbe kötötték az íveket. Korlátlan mennyiségű ívet azonban nem lehe­
tett bekötni. Németországban például 250 lapban szabták meg az iratköteg nagyságát, vagy súlyra
határozták meg. Egy 1874-es rendelkezés 1 kg-ban maximálta a köteg súlyát. Előfordult, bár a
kora újkorban már csak ritkán, hogy az egyes lapokat egymás alá ragasztott lapokra írták, majd
összetekercselték. A modern irattermelésben már az előre elkészített tárolóeszközök lehető­
vé teszik az iratok összefűzését, gondos védett tárolását, ami a korábbi századokban nem volt
lehetséges.
A külső ismertetőjelek közé tartozik az iratok írásmódja és íróanyaga. Az egyes irattípusok
más és más írásmódban készültek. Ejtettünk már szót az úgynevezett devotiovonalról az ala­
csonyabb rangúak által magasabb rangúaknak írt levélben. Megfigyelhető ugyanakkor, hogy a
magasabb rangú által alacsonyabb rangúhoz írott levélben az aláírás azonnal a szöveg végén van
szinte kihagyás nélkül. Az egyes iratoknál - főleg belső ügyiratoknál - a fólióívet hosszanti
irányban középen megtörik, hogy ajegyzeteket a fogalmazványok mellé lehessen írni.
kőanyagként hosszú ideig - egyes iratfajtáknál a XX. században is —tintát használtak, leg­
gyakrabban az úgynevezett csergubacs vagy gallus tintát, amelyet aztán a XIX. századtól felvál­
tanak a modernebb tintafajták. A XIX. század végén és a XX. században aztán megjelenik az
írógép és e század végén a számítástechnika elterjedésével a printer (nyomtató). A tinta kor­
szakában a lúdtoll, majd az acéltoll volt az íróeszköz - utóbbi a XIX. századtól. A gyengébben
olvasható golyóstoll aXX. század terméke. Az irattermelés és a nyomdatechnika fejlődésével
egyre jobban elterjedtek az előre nyomtatott formulákkal megjelenő iratok és kötetek. Ezek
sajátos vegyes, nyomtatott és írott irattípust eredményeztek.
Az ismertetőjegyek közé tartozik az irat megpecsételésének a módja.
Az újkorban függő pecséttel csak a pergamenre írt ünnepélyes leveleket pecsételték meg. A
pecsét anyaga a méhviasz, a pecsét anyagát fém- vagy fatok védi a rongálódástól. Az úgynevezett
pecsétviasz vagy spanyolviasz a XVI. században kezdi kiszorítani a méhviaszt, és a XX. század
közepéig volt használatban. A rúdban használható pecsétviasz melegítés hatására vált képlé­
kennyé, és így lehetett a typariumot belenyomni. A hivatalok a XIX. század közepéig nem
használtak borítékot. A magánszemélyek már a XVIII. századtól használták az irat titkosságá­
178 Borsodi Csaba

nak megőrzésére. Az iratot legtöbbször összehajtották, és a hajtásnál pecséttel zárták le. Ebben
az esetben a címzést a hátlapra írták. A XX. századig szokásban volt a borítékok rányomott
pecséttel történő lezárása is. Az iratok megpecsételését a XIX. század végétől fokozatosan az
iratok bélyegzése váltotta fel. Ma is ez a szokás, de tévesen hivatalos pecsétről beszélünk ak­
kor is, ha az illető hivatal körbélyegzőjével festékanyagot nyomunk az iratra.
Az iratok külső ismertetőjegyei az úgynevezett akta-korszakban is meghatározók lehetnek
egyes iratok korának, keletkezésének meghatározásában. Egy X X századi papírra írt XIX. szá­
zadi iratról hamar kideríthető a hamisítás. De ez a X X században keletkezett iratoknál is alkal­
mazható.

AZ IRAT BELSŐ ISMERTETŐJEGYEI Az iratokban felfedezhető a középkori oklevelek

egyes szerkezeti elemeinek bizonyos továbbélése a kora újkorban és az újkorban. Az uralko­
dói iratokban - elsősorban a szorosabb értelemben vett oklevelekben - megmaradt a küldő
nevének és címének okleveles formája, az uralkodói többes, a „mi” formula. A megmaradó
címfelsorolás sok esetben tényleges jogokat is takar, például II. Rákóczi Ferenc iratai eseté­
ben. A fejlődés folyamán természetesen ezek a nagy felsorolások megszűntek, de továbbélé­
sük a mai gyakorlatban is megmaradt. H a egy mai hivatalos iratot veszünk szemügyre, ezt a
funkciót az úgynevezett fejléc tartalmazza, sokszor előre nyomtatott formában. A fejléc itt is
tartalmazza a küldő nevét és címét.
Egyes iratokban előfordulhat promulgatio, de ez elsősorban csak az ünnepélyes iratokban,
például egy-egy pátensben. Sokkal jellemzőbb és meghatározóbb a címzett nevének és címe­
inek megfogalmazása. Erre a kora újkortól a legújabb korig nagy hangsúlyt fektetnek. A cím­
nek a címzettet megillető megfogalmazásúnak kell lennie. A modern irattermelésben erre már
kevesebb hangsúly esik. A kora újkorban és az újkorban fontos szerep jutott a megszólításnak.
Ez lehetett nagyon egyszerű üdvözlő formula, például Isten áldja meg kigyelmeteket, de ab­
ban az esetben, ha a címzettnek magasabb rangja, beosztása volt a küldőnél, akkor a megszólí­
tás a társadalmi helyzetnek felelt meg. Az egyes hivatalokban pontos adatok voltak arra, hogy ki
méltóságos, ki kegyelmes stb. Súlyos problémát okozhatott, ha nem a megfelelő formulát
használta az iratot készítő. A X X század második felében ennek, legalábbis a hazai gyakorlat­
ban sokáig nem volt jelentősége. Udvariassági formulaként esetleg újra meghonosodhat.
Az ügyiratnak, akárcsak a középkori oklevélnek megmaradt az érdemi része, amely a ren­
delkezések lényegét tartalmazza. Ebben a részben megindokolják azt, hogy m iért állították ki
az ügyiratot, és milyen rendelkezést, kérést stb. fogalmaznak meg. A rendelkező részt követi
rendeletek, parancsok esetében az esetleges szankció, a rendelkezést megszegők számára ki­
látásba helyezett büntetés megfogalmazása. Ez természetesen egy egyszerű irat esetében nem
található meg, furcsa lenne, ha egy belső hivatali iraton szankció alkalmazását helyeznék kilá­
tásba, mondjuk egy kérelem esetében.
Az iratok esetében is megtalálható a hitelesítési formula, de ez a modern kori iratokban igen
ritkán fordul elő.
Az iratok szerves része a dátum vagy keltezés. Ez a korábbi korszakok cirkalmas dátumfor­
mulája után leegyszerűsödött a kiállítás helyének és idejének rövid ismertetésére.
Az iratok nagy többségét az akták korában egyszerűen aláírják, de előfordulhat, hogy beve­
zető udvariassági formulát is alkalmaznak. Többször előfordul a manu propria (saját kezűleg)
megerősítő formula. Ez a forma a későbbi korokban más jelentéstartalmat vesz fel, és a távol
lévő vezető helyett alkalmazzák az s. k. kifejezést, ez a típus vagy kevésbé jelentős körlevelek
kiadásánál fedezhető fel, vagy hivatalos formulákban. A modern korban a személyes aláírás
egy-egy irat fontosságát isjelentheti. A ma használatos hivatalos iratoknál bevezetődött az úgy­
 IRATTAN 179

nevezett cégszerű aláírás fogalma, amelyjogérvényes aláírást takar. Ehhez természetesen hite­
lesítés szükséges, amelyet az erre kijelölt hivatalok, bíróságok adhatnak meg.
Az iratok az úgynevezett akta-korszakban módosult, lazább formákban követik a középkor­
ban kialakult okleveles formákat; hasonló, de nem olyan szigorú szabályok szerint készülnek.
A formuláknak az iratok esetében is vannak kormeghatározó funkcióik. Az egyes formák egyes
korokat jellemeznek, ezért az esetleges hamisítás felismerésében is van jelentőségük.

GENETIKUS IRATTAN

A genetikus irattan az iratoknak az ügyvitelben elfoglalt helye alapján vizsgálja az iratokat. Azt
a folyamatot kíséri figyelemmel, amelyben létrejönnek az iratok. Ennek alapján válnak meg-
magyarázhatóvá és érthetővé az iratokon található feljegyzések, és értelmezhetők az iratok mint
az írásos ügyvitel darabjainak a végtermékei. A folyamat végigkísérése egyben lehetővé teszi
annak a szervezetnek a tanulmányozását is, amely azt az iratot létrehozza.
Ezen vizsgálatok körébe tartozik, m int ügyviteli iratfogalom, a beadvány, a kiadmány, a fo-
galmazat, a tisztázat, az eredeti, a másolat, a másodlat, a hiteles irat és a hamisítvány.

A BEADVÁNY Azt az iratot nevezzük beadványnak, amely valamely szervhez, hivatalhoz

vagy személyhez érkezik, és azt hozzá intézték. A legtöbb esetben aláírással ellátott tisztázat.

A KIADMÁNY Azt az iratot nevezzük kiadmánynak, amelyet valamely szerv vagy személy
elküld. A kiadmány egyben az arra hivatott személy vagy a hivatal vezetője által aláírt tisztázat.
Mind a beadványnak, mind pedig a kiadmánynak a rendeltetésszerű helye az, ahová küldték,
és nem az, ahol keletkezett. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy akár a kiadmánynak, akár
a beadványnak nincs meg a másolata vagy másodlata.

A FOGALMAZVANY VAGY FOGALMAZAT Azt az iratot nevezzük fogalmazványnak,

amelyet azzal a céllal készítenek, hogy alapjául szolgáljon egy másik irat (beadvány vagy kiad­
mány) elkészítéséhez. A fogalmazvány tipikusan belső ügyviteli irat, rendeltetésszerű helye
ott van, ahol keletkezik. Abban az esetben, ha valamely kiadmánynak nem készül fogalmazvá­
nya, akkor általában egy másodpéldányt tartanak meg fogalmazványként. Ilyen esetekben a
másodpéldány (megtartott tisztázat) valamiben azért különbözik a kiadványtól, többnyire az
aláírásokban: csak kézjegy van rajta, vagy nincsen megpecsételve. A fogalmazvány olyan irat,
amelyen a végső formák kialakításának folyamatában több változás történik: munkapéldány, de
sok esetben olyan információkat hordoz, amelyek a végső kiadmányhoz is adatokat szolgál­
tatnak
AXX. század utolsó évtizedeiben elterjedt számítógépes irattermelés korában a fogalmaz­
vány szinte teljesen megszűnt. A számítógép adta lehetőségek nem teszik szükségessé a fogal­
mazványok meglétét. A gyakorlatban a kiadott irat másodpéldánya tölti be a fogalmazvány sze­
repét.

A TISZTAZAT A tisztázat valamely iratnak a végleges formája a kiadást végző cég, személy,
hivatal arra jogosult tisztviselőjének aláírásával, és ha van, bélyegzőjével ellátva.

AZ EREDETI IRAT Eredeti iratnak az irat időben első, keletkezési időpontjában létrejött
példányát nevezik.
180 Borsodi Csaba

A MÁSODLAT VAGY MÁSODPÉLDÁNY Az irat a keletkezés időpontjában nemcsak egy,

hanem több példányban is létrejöhet, több eredetije is lehet. Ez különösen a számítógépes
irattermelés korában szinte természetes. Az ilyen egy időpontban keletkezett eredeti iratokat
másodlatoknak vagy másodpéldányoknak nevezzük.

A MÁSOLAT A másolat az iratnak időben későbbi, az irat keletkezésének időpontja után

létrejött példánya. A másolatnak többféle változatát, fajtáját különböztetjük meg. Az átírt irat
olyan másolat, amely egy későbbi iratnak, az úgynevezett átíró iratnak a szövegébe van beágyazva.
A másolat készítésének ez a módja Magyarországon a középkorban volt leginkább elterjedve.
Ez a mód abban az időszakban a hiteles másolatok készítésének általánosan elfogadott m ód­
szere volt. Ebben az esetben a lemásolt oklevél szövegét (transsumptum vagy átírt irat, oklevél)
belefoglalták az új oklevélbe, amely az átírás körülményeit is tartalmazta és igazolta.
Afacsimile vagy hasonmás a lemásolt irattal mindenben egyező másolat. A korábbi századokban
fáradságos munkával készült, aXIX-XX. században azonban a technika fejlődésével ez egysze­
rűbbé vált. Idetartozik a fénykép, a korábban xeroxmásolatnak nevezett másolat. A m odern
másológépek elterjedésével sokféle technikával készülhet a hasonmás.
A szöveghű másolat az a típusú másolat, amely az iratnak csak a szövegét adja vissza hűen, de
eredeti formáját nem.
A betűhív másolat az olyan szöveghű másolat, amely a lemásolt irat szövegét minden változ­
tatás nélkül adja vissza. Az irat eredeti formáját a betűhív másolatnak sem kell megőriznie.
A teljes másolat a másolt irat egész szövegét kihagyás nélkül adja közre vagy rögzíti.
A kivonatos másolat a másolatoknak az a típusa, amelyet a lemásolt iratnak csak egyes részei­
ről készítenek.
Egyszerű másolatnak nevezzük azt a másolatot, amelyet nem hitelesítettek.
Hiteles másolat az, amelyet hitelesítési záradékkal láttak el. A hitelesítési záradékban az arra
feljogosított szerv azt bizonyítja, hogy a másolat milyen és hol található iratról készült, vala­
m int hogy milyen mértékben egyezik meg a lemásolt irattal. Hiteles másolatot általában ok­
iratokról készítenek akkor, ha az eredeti iratot az irat birtokosa nem akarja kiadni a kezéből.
Egykorú másolat akkor jön létre, ha a másolat azonos időben vagy nem sokkal az eredeti irat
után készült.
Kései másolatról akkor beszélünk, ha a másolat egy későbbi korban keletkezett.
Hiteles iratnak azt az iratot tekintjük, amelyet az írt vagy íratott, akinek a nevében szól. A
hiteles irat is tartalmazhat azonban valótlan vagy téves adatot, az irattani hitelesség ugyanis nem
azonos a történelmi hitelességgel.
Hamisított iratnak vagy hamisítványnak tekintünk minden olyan iratot, amelyet nem az írt
vagy íratott, akinek a nevében szól az irat. Az irat hitelességét vagy hamisságát a forráskritiká­
nak kell eldöntenie.

A MAGYARORSZÁGI IRATKEZELÉS ÉS IRATTÁRI RENDSZEREK

A magyarországi középkori iratkezelés és irattárak kialakulása arra az időre esik, mikor az írás­
beli ügyintézés rendszeressé, folyamatossá vált. Hazánkban ez a korszak a XIV századra tehe­
tő, amikor jogbiztosításra szolgáló oklevelek mellett elkezdték megőrizni azokat az iratokat
is, amelyek az ügyvitelre vonatkoztak. Ezek elsősorban könyvek voltak. A gyakorlatban azok
az iratok, amelyeket nem másoltak be valamilyen másolati könyvbe, megsemmisültek. Ilyen
könyvek voltak a magyar királyi kancellárián vezetett királyi könyvek. Ebbe a kancellárián
 [RATTAN 181

kiállított és a király által kiadott kiváltságlevelek és oklevelek szövegét másolták be. Ezt azért
tették, hogy a kancellárián hiteles bizonyság maradjon róluk. A kancellárián kívül erre az időre
tehető, hogy nagyobb szabad királyi városaink ügyviteli könyveket kezdenek vezetni. Ajog-
biztosító okleveleket a különböző szervezetek irattáraiban őrizték, az ügyviteli könyveket a
kancelláriákban, mivel azokra még a napi munkában szükségük volt. A könyveket, amelyekbe
az iratokat bemásolták, általában regisztrumnak, lajstromnak, a lajstromozót regisztrátornak, a
helyet regisztratúrának nevezték. A regisztratúra fogalma a későbbiek során magába foglalta az
irattár mellett az ott őrzött iratanyagot is. Az iratkezelés fej lődésével együtt változott a vezetett
könyvek száma és szerepe is. Külön könyvekbe másolták be a kiadott leveleket és a beérkezett
leveleket. Fokozatosan bevezetődött az a gyakorlat, hogy az egyes másolatok és feljegyzések
szövege időrendben követi egymást, tulajdonképpen egy tagolatlan iratsorozatjött létre. Tago­
latlan iratsorozatnak azt a regisztratúra jellegű irategyüttest nevezzük, amelyben az egyes ira­
tok m inden csoportosítás nélkül, egyszerűen mechanikus rendben követik egymást.
AXV század jelentős változást hozott a magyar irattermelésben, amelynek okát a közigazga­
tásban és a gazdaság fejlődésében kereshetjük. A korszak a tömeges írásbeliség megjelenésé­
nek a kora, amelyet elősegített a drága pergamen helyett megjelenő papír. A megnövekedett
iratforgalom nem tette már lehetővé az iratok teljes szövegének könyvekbe másolását, hanem
csak kivonatokat készítettek, és egyre inkább gyakorlattá vált, hogy megőrizték az érkezett
beadványokat. Érdekes gyakorlat alakult ki egyes hiteleshelyeken. A hozzájuk érkezett man­
dátumok hátlapjára vagy margójára rávezették az arra adott választ, így tulajdonképpen akarat­
lanul is szinte ügyiratokat, aktákat hoztak létre. Egy sorozatban találhatók meg itt a beadványok
és a kimenő iratok fogalmazatai is.
A Mohács utáni korszakjelentős változást hozott a magyar hivatalszervezetben is. A Habs­
burg uralkodók új kollegiális formában működő szervezeteket állítottak fel, amelyek iratter­
melése lényegesen nagyobb volt, m int a korábbi hivataloké. A Mohács után létrejött hivatalok
közül a Magyar Kamara, később Magyar Királyi Kamara volt a legjobban szervezett és legna­
gyobb iratforgalmat lebonyolító szervezet. A kamara iratkezelése m intaként szolgált a többi
hivatal számára is. Akamara működésétől 1528-ig, majd 1531-től kezdve megőrizte iratainak
fogalmazatait. Ezeket az előírásoknak megfelelően egységes formátum ú lapokra készítették,
és egyetlen időrendi sorozatban őrizték. Külön sorozatot alkottak a kamarához érkezett ural­
kodói, udvari rendeletek, amelyek fontosságát az isjelezte, hogy regisztrumkönyvekbe is be­
vezették őket. Az irattár tagoltságát mutatta az is, hogy már külön sorozatban tartották a fonto­
sabbnak ítélt levelezőpartnerek iratait. Ugyancsak külön sorozatot képeztek a jelentések és a
kérelmek is. A kamarához hasonlóan működtette iratkezelését a többi magyarországi hatóság
is. A gyakorlat az volt, hogy levelezőpartnerek szerinti sorozatokat hoztak létre, az iratokat
összekapcsolás nélkül őrizték, többnyire csomókban elhelyezve egy-egy hónap iratanyagát.
Az iratokat nem fólióformában, hanem úgynevezett fraktúrformában kezelték. A fraktúr úgy
alakítható ki, hogy középen hosszában összehajtották az iratokat. Ez a forma lehetővé tette azt
is, hogy az egy ügyre vonatkozó iratokat egymásba helyezzék, és az ügy befejezése után irattá­
rozáskor együtt is hagyják. A módszer azt eredményezte, hogy viszonylag korán létrejött az
ügyirat anélkül, hogy ezt megfogalmazták volna. A magyar hivatalok közül a kancelláriában és
a királyi kúriában is követték ezt a gyakorlatot. Az ügyirat - amelynek kialakulását most ele­
meztük - a regisztratúraképzőnél valamely egyetlen ügy során keletkezett és rendeltetéssze­
rűen nála maradó iratok összességétjelenti. Hazánkban az ügyiratok azonban a XVIII. század
közepéig csak ritkán fordulnak elő. A tárgyi szempontú sorozatok készítése - amely szüksé­
gessé teszi az ügyiratok kialakítását—csak a XVIII. század második felében válik általános gya­
korlattá. Az addig kialakított sorozatok általában egyoldalú vagy unilaterális sorozatok, ame­
182 Borsodi Csaba

lyekben a régi könyvregisztratúrák tradíciója él tovább. Ez a gyakorlat aXVT-XVII. században

m ég megfelelt az iratforgalomnak. M ég nem keletkezett akkora mennyiségű irat és nem ala­
kult ki tartalmuk olyan mértékű differenciálódása, ami gátolta volna az irattárak munkáját. Az
új rendszerre való áttérést a Habsburg Birodalmon belüli változások eredményezték.

A „NOVA MANIPULATIO" KORA

Magyarországon az 1760-as évek második felétől változott meg az iratkezelés és az irattározás

addigi módja. Ekkor került bevezetésre a kormányszékeknél az új ügykezelésnek, az úgyneve­
zett „nova manipulatió”-nak a gyakorlata. Ez az új ügykezelési gyakorlat egészen a kormány­
székek 1848-ban történt megszűnéséig fennmaradt. Mit jelentett ez a változás?
Ekkor történt meg az áttérés az iratok formai szempontú rendszerezéséről a tárgyi alapú
rendszerezésre. Ebben a rendszerben nem az volt a fontos tehát, hogy az egy ügyre vonatkozó
iratokat az ügy befejezése után, az irattározás során szétszedjék, és különböző alaki sorozatok­
ba sorolják be. Az vált meghatározóvá, hogy az ügyre vonatkozó iratokat együtt tartsák, és tar­
talm uk szerint képezzenek belőlük irattári egységeket. Ezt hazánkban először a legfontosabb
kormányszékek közül a Magyar Királyi Helytartótanács gyakorlatában vezették be 1764-ben.
A helytartótanácsi bizottságok ügykörének megfelelő tárgyi sorozatokat alakítottak ki, úgyne­
vezett bilaterális sorozatokjöttek létre, ahol a beadvány és az elintézésfogalmazat együtt talál­
ható. A gyakorlat azt eredményezte, hogy az ügy elintézésének az útját is nyomon lehetett
követni. A „nova manipulatio” a kormányszékeknél az iktatás bevezetését is elrendelte. Ennek
célja, hogy az iktatókönyvek bejegyzései alapján lehetővé váljon az ellenőrzés, és gyorsabbá az
ügyek intézése. Ez a kormányszékeknél az egyszerű sorszámos iktatás kötelezővé tételét je­
lentette, vagyis a beadványt és az elintézést azonos iktatószámmal látták el. Az iktatás a bilate­
rális sorozatok általános bevezetését is lehetővé tette. Az iktatószámok szerinti iktatásnak és
az irattározásnak kétféle módszerét alkalmazták a kormányszékeken.
Az egyik az egyszerű számrendszer. Ebben a módszerben minden irat kapott egy iktatószá­
m ot, de nem került sor ügyágazatok szerinti bontásra. Az iratok egyetlen nagy bilaterális soro­
zatot alkottak. Az irattár használatát az egységesen vezetett személynév-, helynév- és tárgymu­
tató tette lehetővé.
A másik az ügyágazatok szerinti rendszer. Ezt a rendszert a kamaránál alkalmazták. Az ikta­
tókönyvben az egyes ügyágazatok számára számkontingenseket tartottak fenn. Eszerint tár­
gyalták meg az ügyeket, eszerint is irattározták őket, és ügyágazatok szerinti sorozatok alakul­
tak ki, ezeken belül pedig időrend. A rendszer lényege az iratok tárgy szerinti osztályozása. A
rendszeren belül itt is egyben tartották a beadványokat és az elintézés résziratait.
II. József uralkodása alatt továbbfejlesztették az iratkezelést. Ez azt jelentette, hogy a tárgy­
osztályokon belül tovább csoportosították az iratokat, az egyszerű sorozatok helyett tárgyilag
tagolt sorozatokat hoztak létre. Ez a reform azt is eredményezte, hogy az iratok iktatási rend­
szere és az irattározási rendszer szétvált. A szétválás természetesen új irattári segédletek készí­
tését tette szükségessé. Az új rend bevezetésére 1785-ben került sor. Ekkortól 1848-ig a hazai
közigazgatásban ez a gyakorlat is meghonosodott, és két válfaja alakult ki: tárgyosztályok egye­
di kútfők irataival, és tárgyosztályok általános és egyedi kútfők irataival.

TÁRGYOSZTÁLYOK, EGYEDI KÚTFŐK IRATAIVAL A helytartótanács-amelyet a re­

form leginkább érintett - a kialakított tárgyosztályokon (departamentumokon) belül az iratokat
egyedi ügyek szerint lajstromozta és rakta le. M inden departamentum számára külön lajst­
 IRATTAN 183

romkönyvet vezettek, és abban minden egyedi ügy számára úgynevezett kútfőt (fons) létesítet­
tek. A kútfőn belül új fogalmat vezettek be: a tétel fogalmát. A tétel (positio) egy beadványt és
beadványhoz tartozó kiadvány fogalmazatát foglalja magában.

TÁRGYOSZTÁLYOK, ÁLTALÁNOS ÉS EGYEDI KÚTFŐK IRATAIVAL Az 1810-esévek-

től vezették be ezt a rendszert a kamara és a helytartótanács irattárában is. Az egyedi kútfők
(fontes speckles) használatáról áttértek az általános kútfők (fontesgenerales) használatára. Az általá­
nos kútfők a departamentumon belül egy-egy kisebb tárgyi alosztály iratait fogták össze. Az új
rendszer azt eredményezte - bevezetésére is ezért került sor -, hogy áttekinthetőbbé, egysze­
rűbbé vált az irattár. Az eddigi 500-600 kútfő évente átlag 25-30-ra csökkent. A rendszert a hely­
tartótanács nem tartotta be következetesen, m ert egyes ügyek számára fenntartotta az egyedi
kútfőket is. Ezekben az esetekben általános kútfőket nem nyitottak, csak egyedieket. Az álta­
lános kútfőkben az iratokat egyszerű időrendben irattározták, az egyes ügyek iratpárjai más
ügyek iratpárjaival keveredtek. Ez a rendszer a tárgyi osztályok és ügyiratok kategóriáit nem
egymásban elhelyezkedő tagolási egységként, hanem egymás mellett, egyedi és általános kút­
főkként alkalmazta. A rendszeren belül az ügyiratok egysége teljesen megszűnik.
A „nova manipulatio” rendszerét II. József - az igazgatási reformok megszállottja - a tör­
vényhatóságokra is ki kívánta terjeszteni. A megyék iratainak rendszerezése és őrzése Mária
Terézia uralkodásának idején vált általános gyakorlattá. Az uralkodó kötelezte a megyéket ira­
taik lajstromozására és mutatókkal történő ellátására. Ez azonban nem jelentette azt, hogy a
megyék nagy többségében szervezett és rendezett állapotokjöttek volna létre. II. József 1785-
ben kötelezte a vármegyéket irataik iktatására, tárgyi sorozatok és azokon belül tárgyi kútfők
kialakítására. A vármegyék azonban a rendeletet nem hajtották végre, mintegy nemzeti ellen­
állásként megtagadták az egyébként hasznos újítás bevezetését. Az uralkodó halála után pedig
visszatértek a régi gyakorlathoz, egyszerű sorozatokat készítettek.
A városi irattárak a vármegyékhez hasonlóan jártak el az új rendszerbevezetése ellen.

A POLGÁRI KORSZAK IRATKEZELÉSE

A ’48-as forradalom megszüntette az addig működött kormányszékeket, és létrehozta a mi­

nisztériumot. Az eddigi kollegiális felelősség helyett az egyszemélyű felelősség elve jutott ér­
vényre. A forradalom és szabadságharc rövid ideje alatt azonban nem jutott idő ügykezelési
reform bevezetésére. Az újfajta ügykezelést ezért hazánkban az önkényuralom időszakában
vezették be, és ennek hatása egészen az úgynevezett szocialista korszakig megmaradt.
Az 1850. évi úgynevezett „hivatalos ügykezelési utasítás” kötelezővé tette az irattári terv
készítését, és irataikat ennek megfelelően irattározzák. Az utasítás - Magyarországon először
- mellékletében irattári tervmintát tett közzé. Ez azt jelentett, hogy megkísérelte tárgyak sze­
rint egységesen rendszerezni a hatóságok iratait. A minta alapja az állami apparátus szerkezete.
A minta huszonegy irattári tárgyosztályt és ezeken belül tárgyi alosztályt tartalmazott. Az al­
osztályokon belül ügyiratokat kellett kialakítani és azokat az alapszámok növekvő rendjében
irattározni. Az utasítás egy új rendszert, az alapszámos ügyiratrendszert honosította meg ha­
zánkban. A rendszer logikusan felépített irattári tervet alkalmazott, mindenfajta iratot be lehe­
tett sorolni, a tárgyi alosztályokon belül következetesen kialakította az egyedi ügyek iratait. Ez
a korábbi rendszereknél mindenképpen előnyösebb és áttekinthetőbb volt.
Az új rendszer alapegysége az ügyirat lett. Kialakítása az ügy intézése alatt végrehajtott irat­
váltások során történt meg. Minden olyan ügyben, amelyben egynél több iratváltásra került
184 Borsodi Csaba

sor, az irattárnak az újonnan beérkezett irathoz hozzá kellett kapcsolnia a korábbi iratokat. Ez
az iratok szerelése. Az új iratváltást az előző utóiratának, az előzőt az utóbbi előiratának nevez­
zük. Az új rendszer egy új segédletet is létrehozott: az irattári sorkönyvet. Ebben tüntették fel
azt, hogy az egyes iktatószámokhoz milyen tárgyosztály-, alosztályjelzet, valamint milyen alap­
szám járul. Az alapszám az illető ügyben folyó évben történt első levélváltás iktatószáma. Ha
azonban egy ügy több évre húzódik el, akkor az új évben keletkezett első irat iktatószáma lett
az új alapszám. Az előző évi sorszámkönyvben annál az iktatószámnál, amelyik az alapszám
volt, utalnak az új alapszámra, hogy az irat visszakereshető legyen. A rendszeren belül az ügy­
irat végleges helye az ügy lezárásának évében az az évi legkisebb iktatószám mint végleges alap­
szám. A korszakban azonban voltak olyan szervek, amelyek nem ezt az évenként rögzített alap­
számrendszert alkalmazták, hanem egy mozgó alapszámrendszert. Ennek az előzővel szem­
ben az a lényege, hogy az ügyiratot mindig a legfrissebb utóirat iktatószáma alatt tartották nyilván,
és az ügyzáró irat iktatószámán irattározták. A hátránya ennek a rendszernek az, hogy az iratot
csak hosszú levezetés után lehet megtalálni.
A dualizmus korszakának első felében az iratkezelés általános szabályozására - bár készül­
tek tervezetek - nem került sor. Végül hosszú előkészítés után 1902-ben sikerült a közigazga­
tási eljárás egyszerűsítésről szóló 1901. XX. törvénycikket életbe léptetni, amely a minisztéri­
um ok esetében decentralizált iratkezelést vezetett be. A törvény lehetővé tette, hogy a várme­
gyei iratkezelést is szabályozzák. A belügyminiszter 1903. január 1-jén léptette életbe avármegyei
ügyviteli szabályzatot (VISZ). Ez a vármegyék számára kétféle irattározási rendszer közötti
választás lehetőségét adta meg.

AZ ALAPSZÁMOS RENDSZER Ennek a lényege, hogy az ugyanarra az ügyre vonatkozó

m inden ügyiratot ahhoz a számhoz kell kapcsolni, azon a számon (alapszám) kell nyilvántar­
tani, amely szám abban az évben az első iktatószáma az adott ügyben érkezett első beadvány­
nak. Az ügyiratot ugyanezen szám alatt kell irattározni. Több évre elnyúló ügynél évente új
alapszámot kell adni.

AZ OSZTÁLY- VAGY KÚTFŐRENDSZER Ebben a rendszerben az iratokat az irattárban

az alapszámos iktatáson túlmenőleg megfelelő kútfőkben tartalmuk szerint csoportosítják. Ezt
a rendszert is lehetővé teszi a rendelet, de külön belügyminiszteri jóváhagyást írt elő.
A szabályzat két segédlet vezetését írta elő: az irattári sorkönyvét és az irattári irományjegy­
zékét. Közülük az irományjegyzékjelentett újat. Ez az ügy iratait egybefogó borítóív, első lap­
ján az alapszámmal és az ügyiratba tartozó iratok iktatószámainakjegyzékével. A legtöbb eset­
ben az ügyirat tárgyát is feltüntették rajta.
Az 1903-ban bevezetett rendszer az egész polgári korszakban fennmaradt Magyarországon.
Apró módosítások, finomítások történtek rajta, de alapvetően nem változott meg.
A közigazgatásban használatos iratkezeléstől lényegesen eltér a gazdasági életben alkalma­
zott iratkezelés. Ezt nem kötik olyan erősen szabályok, mint a közigazgatást. Alapvetően az a
fontos, hogy könnyen áttekinthető és az illető cég működése szempontjából legjobban hasz­
nálható legyen. Ezért itt az úgynevezett dossziérendszer valósult meg. A gyárak, vállalatok, cégek
számára az üzleti partnerek voltak a legfontosabbak, ezért általában az egy partnerre vonatkozó
iratokat egy dossziéban őrizték. Ezeket a dossziékat a könnyebb keresés kedvéért betűrendbe
sorolták. Ez az irattározási rendszer az úgynevezett szocialista vállalatok esetében és az úgyne­
vezett szocialista korszakban nem maradt meg.
 IRATTAN 185

A SZOCIALISTA KOR IRATKEZELÉSE

A szocialista kor kezdetén Magyarországon meg kívánták változtatni az államigazgatás terén

kialakult ügykezelési rendszereket. Ennek az egyik próbálkozása az 1949 és 1951 között ér­
vényben volt közigazgatási számrendszer. A kidolgozója Botár Olivér.
A rendszerben az iratkezelés alapja az egységes iktatási és irattári terv, többnyire négytagú
jelzőszámokkal. A rendszer leképezte az akkori államszerkezet belső tagolását, és ahhoz iga­
zította az ügyfajtákat. Ezt jól mutatják az úgynevezett közigazgatási osztályok címei:
0. 000.Alkotmány-, közjog, államigazgatás és külügy
1.000 Vallás, tudomány, művészet
2.000 Igazságügy
3.000 Szociális gondoskodás és egészségügy
4.000 Állambiztonság, honvédelem
5.000 Közbiztonság, közrend és rendészeti igazgatás
6.000 Pénzügyek, nemzetgazdaság
7.000 Kereskedelem és szövetkezetügy
8.000 Földmívelés, mezőgazdaság, őstermelés
9.000 Ipar, bányászat
10.000 Állami gazdálkodás ellenőrzése, anyagelosztás és ármegállapítás
A rendszeren belül az első vagy a második számjegy együtt jelöli az osztályokat, a harmadik
számjegy az alosztályokat, a negyedik pedig az ügycsoportot. A rendszerben az iktatókönyv
megszűnt, a tárgyak szerinti iktatást vezették be. Minden, az illető szervnél előforduló ügy­
csoport számára úgynevezett ügynyilvántartó lapot nyitottak, ezeken iktatták az egyes ügyek
iratait az ügyet kezdő iratok beérkezésének sorrendjében. Egy sorszám alatt négy iratváltás
volt lehetséges. Ha ennél több volt, akkor úgynevezett iratjegyzéket készítettek, és azon folytat­
ták az iktatást, alszámok alatt. Az eddigi leírásból is kiderül, hogy sikerült egy nagyon bonyo­
lult rendszert megvalósítani, ami az addigi gyakorlattól gyökeresen eltért. Mivel a bonyolult­
sága miatt erőteljesen lassította az ügyek intézését, 1951-ben a rendszert átalakították. Létrejött
az úgynevezett csoportszámos iratkezelés, amelyet a bíróságok és az ügyészségek kivételével
minden államhatalmi és államigazgatási szervnél bevezettek. A csoportszámok háromjegyűek
voltak, de a tárgyi csoportok tovább bonthatók. A tíz úgynevezett főcsoport a következő volt:
1. Államhatalmi és államigazgatási (költségvetési) szervek és vállalatok (gazdálkodó egy­
ségek) általános ügyei: szervezés, működés és felügyelet
2. Tervügyek
3. Pénzügy
4. Bányászat, kohászat, nehézipar
5. Könnyűipar, helyi ipar, építésigazgatás
6. Mezőgazdaság
7. Közlekedés, hírközlés, belkereskedelem, élelmezés
8. Szociális, egészségügyi és kulturális ügyek
9. Rendészet, igazságügy
10. Nemzetközi együttműködés, honvédelem
Az iktatás a közigazgatási számrendszerhez hasonlóan történt, azzal az eltéréssel, hogy a
nyilvántartó lapokon az ügyirat minden iratpárjának alszámot adtak. A csoportszámokon belü­
li sorszámok alatt az alszámokat következetesen alkalmazták. Az irattárakban az iratokat a cso­
portszámok rendjében helyezték el. A rendszer működése elsősorban az irattárakban dolgo­
zók nem megfelelő képzése és a létszámuk erőteljes csökkenése miatt nehézkes volt, és ezért
186 Borsodi Csaba

1956-ban megszüntették az országosan egységes iratkezelést, és ágazati hatáskörbe utalták. A

legtöbb helyen a tárgy szerinti iktatást megszüntették. A nagy többség visszatért az úgyneve­
zett naplószerű iktatási rendszerhez. Ez az egyszerű sorszámos iktatás visszatérését jelentette,
más esetekben viszont kialakítottak egy gyűjtőszámos rendszert. Gyűjtőszámot ott alkalmaz­
tak, ahol nagyszámú egyfordulós ügy keletkezett. Ezeket gyűjtőszámon iktatták, azon belül
alszámokat alkalmaztak. Az 1957-től alkalmazott iktatási rendszereket országosan nem egysé­
gesítették. Az iratkezelés szabályozása az 1960-as évekvégén a 27/1969.12. törvényerejű rende­
lethez kiadott 30/1969. sz. kormányrendeletben és az azt módosító 29/1973. MT-rendeletben
történt meg. Ez ágazati szinten minta iratkezelési szabályzatok kidolgozását rendelte el. Ezek
a szabályzatok az új levéltári törvény megjelenéséig - 1995. évi LXVI. te. - funkcionáltak. A
törvény előírásai szerint a minisztériumok és országos hatáskörű szervek számára a kormány
a Magyar Országos Levéltár véleményének kikérésével egységes iratkezelési szabályzatot ad
ki. A törvény ennek határidejét 1998. december 31-ében határozta meg.

Irodalom

Mcisner, Heinrich O tto: Aktenkunde. Ein Handbuchfiir Archivbenutzer mit besonderer Berücksichtigung.
Brandcnburg-Prcusens—Berlin, 1935.
Meisncr, Heinrich O ttó: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. Leipzig, 1952. Fordítás: Budapest,
1954, LOK.
Levéltári ismeretek kézikönyve. Szcrk. Endrényi Ferenc. Budapest, 1980. A vonatkozó fejezet Sashegyi
Oszkár munkája.
Ember Győző: Levéltári terminológiai lexikon. Budapest, 1982.
 K ristó G y u la - M akk F e re n c

FILOLÓGIA

A filológia fogalmának többféle értelme van: egyesek nyelvészetnek, mások irodalomtudo­

mánynak, ismét mások történettudománynak tekintik. Ma legelterjedtebb az a felfogás, amely
szerint a filológiának legfontosabb része a szövegkritika és a szövegkiadás (e kettőt együtt szö­
vegfilológiának, illetve textológiának is szokás nevezni). Számos jeles szakember vallja azt,
hogy az előbbi - szűkebb - értelmezéshez képest egy tágabb értelmezés a filológia részének
tartja a szövegmagyarázatot és a szövegértelmezést is. Abban általános az egyetértés, hogy a fi­
lológiának - akár önálló diszciplínának, akár segédtudománynak minősítjük is - alapja és anyaga
az írott szöveg.
A filológia görög eredetű összetett szó, amelynek eredeti jelentése: „a szó szeretete”, „a be­
széd szeretete”, „a beszélni szeretés”. Az antikvitásban afilológus szó (amely afilológia főnévvel
együtt először Platónnál fordul elő) általában a tudományokban jártas személyt, a tulajdon­
képpeni tudóst jelölte, aki mindenféle beszélt és írott szöveghez értett. A reneszánsz idején
vette fel azt ajelentést, amely szerint afilológus az írott szövegek tudós ismerője, kutatója, s ma
is ez az értelme.
Mi az alábbiakban a filológiát a történelemtudomány - azon belül is főként a magyar közép­
kor - szempontjából tárgyaljuk. A szűk terjedelem miatt csupán a legfontosabb fogalmakra,
módszerekre és alapvető kérdésekre tudunk tekintettel lenni.

SZÖVEGKRITIKA

Első kérdésünk, hogy mi a szövegkritika. A szövegkritika az a tudományos eljárás, amelynek fő

célja a lehető leghitelesebb szöveg helyreállítása, illetve megállapítása, amely a legjobban meg­
közelíti az eredeti szerzői szöveget. A történész számára ez azért alapvető jelentőségű, m ert a
historikus tevékenysége csak hiteles forrásszövegre épülhet. Itt vetődik fel a kérdés, hogy miért
van szükség szövegkritikára.
Az írott szövegek napjainkig terjedő történetének két nagy korszaka van: az egyik a kézira­
tosság, a másik a nyomtatás kora. Gutenberg találmánya ugyanis vízválasztó az írások sorsának
alakulásában.
A könyvnyomtatás feltalálása nyomán az egyes művek igen jelentős - legalább néhány száz -
példányban kerültek kiadásra, s a legviharosabb időszakban is, ritka kivételektől eltekintve,
egy-két példány mindig fennmaradt, s ezek általában a hiteles szöveget nyújtják a kutatóknak.
Azaz a könyvnyomtatás jóvoltából a kiadott szerzői szövegek túlnyomó része ránk maradt.
Egészen más a helyzet az antikvitásban és a középkorban keletkezett írott szövegekkel kap­
csolatban. Az e korszakokban készült írásoknak a döntő többsége elveszett, hiszen a kézírásos
sokszorosítás (másolás) sokkal kevesebb példányt állított elő. Jellemző, hogy a görög-római
antikvitás nagy írói közül egyetlenegynek sem jutott ránk eredeti (autográf) kézirata (ma-
188 Kristó Gyula - Makk Ferenc

nuseriptum), s a középkorból is elenyészően kis számban rendelkezünk szerzői kézirattal. A

ránk maradt kéziratok általában többszörös másolások eredményei csupán, amelyek az egyko­
ri írásos anyagnak a kisebbik részét őrizték meg. Számítások szerint Arisztotelész vagy Tacitus
írásos munkáinak mindössze fele-harmada jutott el hozzánk. Több antik és középkori szerző
m űve viszont elveszett, s igen gyakran csak a másoknál található utalások, idézetek és egyéb
töredékek (fragmentumok) őrzik emléküket. Érdekes esetek azok, amikor az elveszett eredeti
szöveg valamilyen (latin, görög, arab, örmény, szír stb.) fordításban részben vagy egészében
olvasható. Az antik írások másolatai - néhány szövegtől eltekintve - a Karoling-korra mennek
vissza. Kivételnek számít például Vergilius vagy Livius, akiknek a IV századból vannak máso­
latai, ugyanúgy a Biblia is, amelynek legrégebbi kéziratai az V—VI. századokból valók.
Az évszázadok alatt a másolások során a szövegek különböző okokból módosultak, változ­
tak a másolók, illetve a kiadók hibáiból eredően. De a kéziratok szövege azáltal is kisebb-
nagyobb mértékben károsodott, hogy sokszor az íráshordozók (papirusz, pergamen, papír stb.)
maguk is megsérültek (nedvesedés, tűz stb. következtében). A szövegkritika feladata, hogy a
szöveghibákat, szövegromlásokat megkeresve és kijavítva a lehető leghitelesebb, a lehető leg­
jobb szöveget megállapítsa, illetve rekonstruálja. Itt feltétlenül érdemes utalni arra, hogy a
szövegkritikának s ezáltal a filológiának is a létrejötte mindenekelőtt az alexandriai tudósok­
nak köszönhető. Az alexandrinusok a Kr. e. III. századtól kezdve a klasszikus görög auktorok
—főleg Homérosz —szövegeit kezdték kutatni, s igyekeztek összegyűjteni, megállapítani és
letisztázni a legrégibb kéziratokat, eközben pedig értelmezték, magyarázták az archaikus és a
gyanús helyeket. M ódszereik a római és a bizánci világ közvetítésével a középkoron át - fő­
ként a humanista tudósok (például Erasmus) munkássága révén - a mai napig átöröklődtek, és
a modern filológia számára is példaként szolgálnak. Egyébként a görög-latin ókor szövegeit
vizsgáló klasszika-filológia hatására és m intájárajöttek létre a modern filológia egyes szakte­
rületei (romanisztika, szlavisztika, germanisztika, bulgarisztika, hungarológia stb.)
A modern szövegkritikusok fő feladata tulajdonképpen a hibák (errores) keresése, hogy azu­
tán ezek kiküszöbölésével helyreállítsák a valószínű hiteles szöveget. A szövegmódosulások,
szövegváltozások (úgynevezett hibák) forrása gyakorlatilag nagyon sokféle lehet. A legfőbb
típusos hibaforrások a következők.

A) A VÁLTOZÁSOK A SZERZŐTŐL SZÁRMAZNAK Előfordul, hogy maga a szerző

módosítja a szöveget, de a későbbiek során e módosulások egyaránt továbböröklődnek, s hat­
nak is egymásra a különböző kéziratok. A költő Ovidius a Metamorphoses (Átváltozások) című
művét másolatokban m ár a véglegesítés előtt megkapták és elolvasták a poéta barátai. A végle­
gesítés eredményeképpen Ovidius még változtatott a szövegen, de mind az ideiglenes, mind
pedig a végleges változatok szövegei továbbhagyományozódtak. Ma nagyon nehéz elválasztani
ezeket egymástól és helyreállítani a végleges kézirat, illetve kiadás textusát. Isidorus Hispa-
lensis néhány év különbséggel kétszer is megírta krónikáját, egyik sem maradt ránk eredeti­
ben, csak másolatokban, s a kétféle szöveg egymástól való elválasztása nem egyszerű feladat a
filológus számára.

B) A VÁLTOZÁSOK N EM A SZERZŐTŐL SZÁRMAZNAK A változások, módosulások

azonban általában nem a szerző(k)től, hanem a másoló(k)tól s a kiadó(k)tól erednek az évszá­
zadok során, s ezek kisebb-nagyobb mértékben a szöveg értelmét is módosították, esetenként
teljesen értelmetlenné tették. Természetszerűleg a többszörös másolások, átírások következ­
tében a legtöbb szövegmódosulás a másolóktól származik. De számos esetben a kiadók is vál­
toztattak a kézirat(ok) szövegén. így járt el például Meursius is, aki 1611-ben elsőként adta ki
 FILOLÓGIA 189

Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár De administrando imperio című művét (továbbiak­

ban: DAI). Meursius tévedései, rossz olvasatai és tudatos javításai azután nagyrészt bekerültek
a későbbi (XVIII-XIX. századi) kiadások szövegébe is.
1. Igen gyakoriak a helyesírási (ortográfiái) hibák. Ez különösen az írástípus megváltozása­
kor adódik. Jellemző példa lehet erre az úgynevezett Karoling-reneszánsz, amidőn a V III-IX
századtól a maiusculáról áttértek a minuscula-írásra. Például az egymáshoz hasonló maiuscula
C és G betűk minusculára való átírása (c, g) gyakran fordítva történt (betűtévesztés). Különö­
sen sok hiba forrása, ha interpunctiók híján rossz központozással látták el a szöveget (például
téves elválasztás).
A középkorban - mivel a c és a t betűk lényegében azonosak voltak - rendkívül gyakori hiba,
hogy e két betűt összetévesztették, főleg ha ismeretlen személynévről vagy fogalomról volt
szó. így például Thuróczyjános krónikájának mindkét kiadásában (46. fejezet) Hadolch alakot
találunk, jóllehet a helyes alaknak í-t kellett volna tartalmaznia a c helyén, lévén Hadolt nevű
személyről szó. A XIV századi krónikakompozíció Salamon-kori eseményeinek leírásában
(119. fejezet) tiszai átkelőhelyként fordul elő egy helynév, amelyet a szövegváltozatok Thoroyd,
Chotoid, Toroyd, Cothoyd stb. formában hagyományoztak ránk. Ez egyszerre szolgál példaként a
c ~ í és az r ~ t váltakozásra. Az eltérő írásformák is magyarázzák, hogy e földrajzi nevet teljes
egyértelműséggel ma sem tudjuk beazonosítani. Ugyancsak gyakori tévesztés forrása, amikor
un vagy nu betűk álltak egymás mellett, s ezeket a betűk szára alapján im, illetve mi betűkapcso­
latoknak is lehetett olvasni. Erre példa, hogy Thuróczy krónikájában (72. fejezet) a Musun (azaz
Moson) helynév a brünni kiadásban Musim formában, a Hernuch személynév (80. fejezet) pedig
mind a brünni, mind az augsburgi kiadásban Hermich alakban szerepel. Sokszor az in betűkap­
csolatot olvasták m betűnek, például a Thuróczy-krónika mindkét kiadásában (4. fejezet) a
Heinburg név Hemburg alakban szerepel.
2. A középkorban a paleográfiai rövidítések téves feloldása is számos hibát okozott. Tipi­
kusnak tekinthető például az úgynevezett „p”-s rövidítések p, p, g, <p) összetévesztése, illetve
rossz feloldása.
A Thuróczy-krónika 79. fejezetében olvasati hibaként pro elöljáró szerepel pre helyett. AXTV
századi krónikakompozíció szövegét őrző legtöbb kódexviszont a 107. fejezetben pre praepo-
sitiót hoz, egyedül a Thuróczy-kódex (nem tévesztendő össze a Thuróczy-krónikával!) tar­
talmazza a tökéletes értelmet biztosító pro alakot. A Kézai-krónika számos kéziratában (59.
fejezet) lelhetünk téves per ius olvasatra, egyetlen szöveghagyományban olvasható a helyes parvis
forma. AXTV századi krónikakompozíció csaknem valamennyi szövegvariánsa (92. fejezet)
perditione alakot hoz, csupán az Acephalus-kódexben maradt fenn a nyelvtanilag helyes értel­
met adó pro pace alak.
3. Gyakori tévedés a dittográfia, illetve a haplográfia, azaz amikor a másoló egy szövegrészt
megkettőz, illetve amikor ennek ellentéteként két azonos szövegrészt egyszer ír csak le.
A megkettőzésre szolgál példával a Thuróczy-krónika (126. fejezet), ahol egy 1339. évi ese­
mény kapcsán arról olvashatunk, hogy Kázmér lengyel \árí\y ad Karolum regem [cum episcopis]
Hungarie cum episcopis et baronibus regni sui érkezett. Ebben a szövegben a [ ] -ek közé tett szavak
feleslegesek, hiszen indokolatlanul kettéválasztják az összetartozó regem Hungarie kifejezést,
ugyanakkor a cum episcopis szintagma néhány szóval utóbb a helyén szerepel.
4. Vizuális hibaforrás az is, amikor a másoló szeme ugrik olvasás közben, és ennek nyomán
betű(ke)t, szava(ka)t, sor(oka)t hagy ki.
Erre az esetre jó példát nyújt aXTV századi krónikakompozíció egyik szövegváltozatát köz­
lő Római-kódex, amikor a Szent István koráról szóló részt másolva (69. fejezet) a kurzívval
szedett szavakat kihagyta: Flevit autem sanctus rex Stephanus et universa Hungária inconsolabiliter
190 Kristó Gyula —Makk Ferenc

planctu magnó valde. Tanta verő doloris acerbitatesanctus rex Stephanus exacerbatus in gravissimam incidit
infirmitatem. A kihagyásnak vitán felül állóan az volt az oka, hogy amikor a szöveg leírója elju­
tott az idézetben előbb szereplő sanctus rex Stephanus szavakig, ott szeme megugrott, és a rövid­
del utóbb ismét előforduló sanctus rex Stephanus kifejezést követő szavakkal folytatta a másolást.
5. A szöveg banalizációjának nevezik azt, amikor a másoló az általa nehezen értett szöveget
önkényesen megváltoztatja azért, hogy könnyebben érthető legyen, például a ritka, szokatlan,
archaikus szavakat, fordulatokat a saját korában szokásos, ismert alakokkal helyettesíti (lásd
később: lectio difficilior).
A szláv nyelvű Metód-legenda ma ismert szövegében arról olvashatunk, hogy Metód a 880-
as évek első felében az „ugor királlyal (kőről’/,)" találkozott. A kőről’/, szó nyilvánvaló anakroniz­
mus; akkor kerülhetett be a szöveg korhű méltóságneve (vojevoda, vladyka stb.) helyére, amikor
a magyaroknak már valóban királyuk volt, vagyis a XI. század elejét követően. Az óorosz nyel­
vű másoló tehát aktualizálta a szöveget. Ugyanilyen anakronizmus aXIV századi krónikakom­
pozíció II. Béla-kori eseményeket elmondó részében (160. fejezet) az aradi vérengzésnek
congregatiogenerálisként való megnevezése. Mivel congregatiogenerálisokat aXIII. század közepe
után tartottak, alapos a gyanú, hogy ekkor került be a krónika szövegébe az akkor korszerűnek
(de az esemény időpontjában teljességgel korszerűtlennek) számító szakkifejezés.
Szerencsés esetben az is ránk maradt a szöveghagyományban, hogy mi állt a megváltoztatott,
korszerűsített term inus helyén az eredetibb változatban. A Szent István-törvények szövegét
őrző egyes kódexek (50. fejezet) arról írnak, hogy mi történik, ha a vitéz megöli ispánját: si
miles suum comitem intetfecerit. Más kódexek szövegváltozata szerint a serviens öli meg ispánját: si...
serviens suum comitem intetfecerit. Ez esetben a másoló a milest cserélte fel - feltételezés szerint - a
XIII. század elején az akkor már korszerűbbsetviensre. Természetesen arra is van számos példa,
amikor a ritkán használatos szavakat a másolók értelmezték vagy egyenesen más, közismer­
tebb szavakkal helyettesítették. AXIV századi krónikakompozíció a Vata-felkelés résztvevő­
iről megjegyezte (82. fejezet), hogy lóhúst kezdtek enni: ceperunt comedere equinaspulpas. Apulpa
kevéssé gyakran használt latin szó, az állati test húsos és zsíros részét jelenti, azaz végső fokon
húst, ugyanúgy, mint a caro szó. A Dubnici Krónika másolója szükségét érezte, hogy apulpa szót
megmagyarázza, s a szöveget ekként folytatta: azaz nyers húst (id est crudas carnes); tehát apulpat
meghagyta, de acaroval értelmezte. A nagyobbik Gellért-legenda (15. fejezet) viszont a pulpa
szót kicserélte a caro szóra, s ezt írta: ceperunt comedere equinas carnes.
6. Lapszéli (marginális) vagy sorközi (interlineáris) glossza (szómagyarázat), marginális
kommentár (hosszabb magyarázat), illetve lapszéli lemma (rövid tartalmi utalás) is tévedés­
ből bekerülhet a szövegbe. A korábbi másoló ezeket általában nem tekintette a szöveg részé­
nek, csupán magyarázat, értelmezés céljából írta le, a következő másoló (vagy kiadó) már a
szöveg részeinek tartotta ezeket, s ezért bemásolta a szövegbe is. Gyakorlatilag mindezek ki­
mutathatók például a DAI szöveghagyományának alakulásában is. E glosszák, kommentárok,
lemmák kiszűrése csak a textus kritikai kiadásában történt meg (1949-ben, illetve 1967-ben).
Leginkább a címekkel kapcsolatban szokott gondot okozni annak megállapítása, hogy az
eredeti szöveg is tartalmazott-e már címeket, vagy pedig csak a másolóktól valók, s azokat más,
még későbbi másolók az eredeti szöveg részének hitték és továbbörökítették. A Kézai-króni-
ka szöveghagyományában nincsenek fejezetcímek, mindössze a fejezeteknél terjedelmesebb
könyveket (liber) vezetik be címek. Ezzel szemben a Kézai-krónika bizonyos részeit is magá­
ban foglaló XIV századi krónikakompozíció viszonylag nagy gyakorisággal ad fejezetcímeket,
még ott is, ahol a forrásul szolgáló Kézai-krónikában nem volt. De aXIV századi krónikakom­
pozíció nem mindegyik szövegváltozatában találjuk meg e címeket, csak a későbbi időben
szerkesztett krónikacsalád tagjaiban. Ez meglehetős valószínűséggel elárulja, hogy a címek nem
 FILOLÓGIA 191

egykorúak azokkal a szövegekkel, amelyeknek az élén állnak. Hogy a kézirat szövegénél ké­
sőbbi, lapszéli lemma milyen bizonytalanságokat okoz a kutatásban, jó példa Gellért püspök
XI. század közepén keletkezett Deliberatio... című művének Batthyány Ignác által 1790-ben
közzétett kiadása. Ennek margóján Tempora Ovonis describuntur (Tudósítás Aba idejéről) meg­
jegyzés található. A kiadás alapján nem lehetett megállapítani, hogy ez a néhány szó az eredeti
szövegállomány része-e, avagy csak a kiadó szövegmagyarázati kísérlete. Az előbbire engedett
következtetni a XI. században korszerű Ovo alak használata Aba neveként. A mű Münchenben
őrzött egyetlen kódexének (codex uniats) megfelelő helyét megtekintve lehetett csak eldönte­
ni, hogy itt Batthyány Ignác értelmezésével és megtévesztő archaizálásával van dolgunk, ugyanis
a kéziratban a marginális jegyzet nincs meg.
7. Későbbi másolók (főleg humanisták) látván a szövegromlást (például lacunát = szöveg­
hiányt), javítani igyekeztek azt, s ha ez a korrekció rosszul sikerült, akkor ez újabb szövegvál­
tozatot, további hibát eredményezett.
Olykor - érdekes esetként - a vélt szövegromlás .javítása” szolgált hiba kiindulópontjául. A
XIV századi krónikakompozíció egyik korábbi szöveghagyománya Lél és Bulcsú haláláról szólva
(60. fejezet) tett említést a Lech folyóról (ex um partefluvius —ßuvio Lili). Az eredeti szövegben
a part és a folyó között nincs genitivusi viszony, de már a Kézai-krónikához képest (amely a
XIV századi krónikakompozíció egyik előző szövegével azonos forrásból merített) romlott
formát találunk, ugyanis a Kézai-krónikában még helyesen afluvium Lyh szókapcsolat olvasha­
tó. AXIV századi krónikakompozíció korábbi szövegváltozatában viszont a Lech (Lieh) neve
m ír Lilire romlott. A krónikaszerkesztmény későbbi szöveghagyományt őrző ősszövege afluvius
—ßuvio Lili kifejezés helyett afluvioli alakot tartalmazza, vagyis a folyócska jelentésfiJlMvto/tü
köznév genitivusi alakját. Azzal, hogy a másoló birtokviszonyt tételezett fel a part és a folyó
között, a romlottnak vélt (de valójában nem romlott) alakot .javította”, de ennek az volt az ára,
hogy a Lilivé torzult Lech folyónév itt immár végleg eltűnt, mintegy beolvadt aßuviolus szóba.
A korrekció tehát még nyelvtanilag sem volt szükségszerű, tartalmilag a .javítás” viszont kife­
jezetten romlást eredményezett.
8. Idézésnél olykor pontatlanul idézik más szerző szövegét, s így újabb hibaforrás jön létre.
A középkorban viszonylag ritkán hivatkoznak a valóságos forráshelyre; az esetek túlnyomó
részében csak gondos vizsgálódással lehet megállapítani, hogy egyáltalán szövegátvétel tör­
tént. így is érvényes azonban a megállapítás: az egymás után következő másolatok egyre in­
kább rontanak a forrás eredeti szövegén. Jó példa erre Anonymus azon helye (53. fejezet), amely
Isidorus Hispalensis művéből való: dissidentium Utes contentionesque sopirent. Az Anonymust köz­
vetlenül használó Kézai (7. fejezet) nem idézett pontosan, így az isidorusi szöveg megcson­
kult: dissidentium Utes sopiret. A Kézai-krónikából merítő XIV századi krónikakompozíció (7.
fejezet) pedig még tovább rontott a szövegen azzal, hogy szórendcserét hajtott végre: Utessopiret
dissidentium.
9. A keresztény másolók gyakran változtatnak az antik, illetve a középkori pogány és eretnek
szövegeken. Az obszcén szavakat elhagyják vagy megszépítik. Érdekes példa lehet erre az, hogy
Hérodotosz művének azon fejezetét (1.199.), amelyben a babiloni és a ciprusi templomokban
űzött prostitúcióról van szó, több kódexmásoló szemérmességből egyszerűen kihagyta a szö­
vegből.
Szövegeket gyakran „tüntettek el”, nem ideológiai, hanem praktikus okokból: vagy azért,
mert az íróanyag, a pergamen drága volt, és a funkcióját vesztett pergamenkódexet újra felhasz­
nálták (codex reseriptus), vagy pedig a sok hiba indokolta ugyanannak a pergamenlapnak a másod­
szori felhasználását. Az eredeti szöveget a pergamenről törléssel (rasura) távolították el, és fö­
léje új szöveg került. Eztpalimpszesztnek nevezik. Livius legrégibb kézirati szövege IV századi
192 Kristó Gyula - Makk Ferenc

palimpsestus kódexben maradt ránk, a kivakarás után e fölé írták a IX. században Szent Gergely
pápa erkölcsi műveit.
A magyar középkor kutatásában kivált két palimpszeszt iránt nyilvánult meg nagyobb figye­
lem, mindkettőre történeti okokból, azért, m ert ma már ismeretlen, újszerű információkat
tartalmazó közlést sejtettek a másodlagosan odakerült írás alatt. Az egyik ilyen palimpszeszt az
Anonymus-kódex la lapja. Itt az a gyanú kísértett, hogy a levakart szöveg rejti a szerző nevét. A
m ár 1925-ben megejtett átvilágítás a feltevést nem igazolta, kiderült, hogy az la oldal számos
hibával terhelten a ma lb oldalon levő szöveget tartalmazta. Újabban elvégzett ultraibolya
megvilágítás során készült fotók ezt a véleményt megerősítették, de teljes olvasati képet az
oldal egészéről továbbra sem sikerült nyerni. A másik nevezetes palimpszeszt a pannonhalmi
levéltárban őrzött 1055. évi hiteles tihanyi oklevél hamis párja. Itt az m erült fel, mintha a leva­
kart szöveget görög betűkkel írták volna. Bár a durva levakarásos eredeti szöveg túlnyomó
részét az ultraibolya megvilágítás sem tette olvashatóvá, annyi azért kiderült, hogy latin nyelvű
szöveget tartalmazott (tartalmára pedig későbbi oklevelek vetnek fényt).
Ezek a példákjól mutatják, hogy a szövegváltozatok részben a szándékos változtatások, rész­
ben pedig a nem szándékos, a véletlen (például figyelmetlenségből adódó) szövegmódosulá­
sok körébe tartoznak.
A szövegkritikusnak, amikor az eredeti (originális) szöveg minél tökéletesebb helyreállítá­
sára törekszik, az illető textus teljes hagyományának a felhasználásával kell dolgoznia. Ez a tel­
jes szöveghagyomány két részből áll: 1. direkt (közvetlen vagy fő) hagyomány (kódexek, papi­
ruszok, feliratok, amelyek vagy nagy részben vagy egészében tartalmazzák a szövegeket); 2.
indirekt (közvetett vagy mellék-) hagyomány (például idézetek, utalások, kommentárok, ame­
lyek csak szövegtöredékeket tartalmaznak). A direkt hagyomány részleges szövegközlésére
példa lehet aXIV századból való, magyarországi Acephalus-kódex, amelynek a legeleje (a feje)
hiányzik. Egyébként a szövegvizsgálatok során először a direkt hagyomány feldolgozása törté­
nik meg, majd ezt követi az indirekt tradíció hasznosítása a kétféle szövegtradíció összevetése
révén.
A szövegkritika alapvető szakaszai, lépései elvileg a következők: 1. recensio; 2. examinatio; 3.
emendatio; 4. constitutio textus. Az egész munkálat során e fázisok nem válnak el élesen egymástól,
hanem szükségszerűen összekapcsolódnak és összeolvadnak egymással.
A recensio a teljes szöveghagyomány számbavételével és összegyűjtésével veszi kezdetét. Ez­
után kerül sor az egyes kéziratok összeolvasására, összevetésére (coIlatio).A kollacionálás alkal­
mával kötelező m inden eltérő szöveghely, olvasat (lectio) megállapítása. E szöveghelyek adják a
variánsokat, amelyeknek tényleges értékét (helyes vagy téves voltát) majd az examinatio fogja
megállapítani. Ezek közül választják ki azokat a hibákat (errores), amelyek eligazító jelzés érté­
kű hibáknak (errores significativi) minősülnek. Ezek általában kétségtelenül tényleges jellegze­
tes szövegváltozatok (szöveghelyek), amelyeknek hiba volta vitán felüli, teljesen biztos. Ilye­
nek a lacunák (szöveghiányok), az értelmetlen szóvégek, a nyilvánvaló tévedések (például
bizánci szó használata Homérosz textusában), az értelmetlen interpolációk, a téves szórend­
változtatások. Ezeknek döntő szerepük van a kéziratok közötti filiációs, rokonsági (geneti­
kus) kapcsolatok megállapításában. A kéziratok összefüggéseinek meghatározásában alapvető
jelentőségűek az úgynevezett elválasztóhibák (erroresseparatiui) és összekötőhibák (errores coniunc-
tivi). Ezek segítségével a rendelkezésünkre álló kéziratok egymáshoz kapcsolódása révén lét­
rejön egy stemma (a kéziratok családfája). N ézzük meg ezt egy adott példán.
Van öt kéziratunk (A, B, C, D, E). Elvileg sokféle összefüggés lehetséges közöttük; hogy
ténylegesen milyen kapcsolatban állnak egymással, azt a szignifikáns hibák kritikai vizsgálata,
mérlegelése (examanitiója) határozza meg. (A stemmán a latin nagybetű a ránk maradt, meglevő
 FILOLÓGIA 193

kéziratot, a latin kisbetű a ránk nem maradt, kikövetkeztetett kéziratot jelzi.) Egyik variáció a
következő:

E stemma esetében arról van szó, hogy mind az öt kézirat közös előzménye az A kódex, amely-
nekjellegzetes hibái a másik négy kéziratban is megtalálhatók, hiszen ezek kötik össze őket.
Ugyanakkor B, C és D olyan - elválasztó - hibákat is hoznak, amelyek nincsenek meg A-ban,
s ez mutatja, hogy B-t, C -t és D -t másolták A-ról, és nem fordítva. Emellett B, C és D egymás­
hoz viszonyítva is adnak olyan hibákat, amelyek egymástól választják el őket, ami azt jelenti,
hogy nem egymásról történt a másolás. Végül az E kézirat nemcsak a valamennyi ükre jellemző
közös hibákat tartalmazza, hanem a D kódex saját (külön) hibáit is. Ezjelzi azt, hogy E-t D-ről
másolták (nem a többi valamelyikéről), s nem D -t E-ről. Példánk esetében az A kézirat m inő­
sül archetypusmk, amely (mint codex optimus) közvetlenül közös forrása az összes többi ránk
maradt manuscriptumnak.
Ilyenkor - természetesen az archetypuson kívül - a többi (B, C, D, E) kézirat (mint codices
descripti) a további vizsgálatból kizárandó (eliminatio codicum descriptorum), mivel önálló hagyo­
mányértékük nincs. H a azonban a B, C, D és E kéziratokban olyan közös hibák is lennének,
amelyek A-ban nem találhatók meg, akkor ez azt jelentené, hogy az A és a többi meglevő kéz­
irat között valaha volt egy közbülső, mára már elveszett kézirat, s a ránk maradt manuscriptumók
A-tól eltérő közös hibái erre a - jogosan - feltételezett kéziratra m ennek vissza, s ily módon
az A nem közvetlenül, hanem közvetve, áttételesen tekinthető a ránk maradt kéziratok arche-
typusánzk. Ennek stemmája az alábbi képet mutatja:

Gyakran fordul elő, hogy az archetypus szövege nem maradt ránk, hanem a meglevő manuscrip-
tumokból kell kikövetkeztetni.
Ö t kézirat esetében egy lehetséges stemma az alábbi ábrát adja:

A közös hibák, amelyek mind az öt tnanuscriptumban megtalálhatók, mutatják, hogy e kéziratok

rokonok, s így összetartoznak. A filiáció szerint A, B és C - a közös hibák mellett - egymáshoz
194 Kristó Gyula - Makk Ferenc

képest (A B-hez B C-hez, C pedig A-hoz viszonyítva) saját külön hibákat tartalmaznak, s ily
m ódon nem egymásról másolták őket. Ugyanakkor D - a közös hibák mellett - hozza A saját
hibáit (ez jelzi, hogy A-ról másolták D-t), míg E - a közös hibákkal együtt - a C kézirat saját
hibáit is mutatja (azaz E-t C-ről másolták). A kéziratok közül a D és az E viszont a jelzett hi­
bákon kívül külön-külön még saját hibákkal is rendelkeznek (amelyek elválasztják őket egy­
mástól).
Az a szövegének megállapítása az A, B és C kéziratok segítségével történik: e kéziratok egyéb­
ként az a archetypus mellett úgynevezett hyparchetypusmk számítanak, ezek a tényleges, igazi va­
riánshordozók, míg D és E - mint codices descripti - a további vizsgálatból mellőzendők. Az a
kikövetkeztetett szövegének döntő többségét az a textus adja, amely m indhárom (A, B, C)
kódexben azonos, közös. A kritikus helyeken azonban vizsgálatra (examination) van szükség. A
három kódex szövegéből az a szövegéhez fog tartozni minden olyan hely, amely két kódex
szövegében közös (lehetőségek: A = B, B = C, A = C). Az első esetben a C, a másodikban az
A, a harmadikban pedig a B szövegének olvasata a vizsgált hely szempontjából elesik, s ezért
kiküszöbölendő olvasatoknak számítanak (eliminatio lectionum singularium). Nehezebb a szöveg­
kritikus helyzete, amikor a vizsgált helyeken mindhárom kézirat más és más olvasatot hoz,
ilyenkor mindhárom szöveghely egyedi, magányos olvasatnak számít, amelyek közül belső
kritériumokon alapuló vizsgálat, mérlegelés (examinatio) alapján kell dönteni.
Belsőérvek és kritériumok alkalmazásánál különösen az usus seribendi és a lectio difficilior vizsgálatára
kell nagyon ügyelni. Az usus seribendi (= nyelvhasználat) szempontjából ismerni kell a szerző
nyelvtani, stilisztikai, lexikai, verselési stb. sajátosságait. Abból az alapelvből kiindulva, hogy a
stílus maga az ember, közismert, hogy m inden írónak, auktornak megvan a maga jellegzetes
nyelvi, grammatikai, szókincsbeli, stilisztikai fordulatrendszere, sajátos nyelvhasználata. En­
nek alapos ismerete segítséget nyújt ahhoz, hogy az adott esetben az eltérő szöveghelyek közül
azt az olvasatot válasszuk ki, amely a szerzői nyelvhasználatnak legjobban megfelel. Az alapos
kritikai vizsgálat, mérlegelés csak gondos, nagyfokú filológiai pontosság (akríbia) révén vé­
gezhető el.
Az usus seribendi természetesen nem csupán a szövegkiadásban ju t szerephez, hanem a szö­
veghagyományban különvált, de eredetileg azonos szerzőtől származó szövegek egységes
fogalmazatának bizonyítására is alkalmas, s ez is filológiai feladat. M int ismeretes, Szent István
királyról három legenda maradt ránk, a nagyobbik, a kisebbik és a Hartvik-féle. E legutóbbi
szövegének tekintélyes része a nagyobbik és a kisebbik legenda felhasználásával készült. A
nagyobbik legenda szövege nyilvánvalóan csonka, hiszen anélkül ér véget, ráadásul mondat
közben, hogy István meghalna, csodákról sem esik benne szó. Ugyanakkor a Hartvik-legenda,
amely e ponton éppen a nagyobbik legendát használja forrásként, mindenféle tartalmi-logikai
és nyelvtani törés nélkül folytatja a szöveget, szól István elhunytáról és a csodákról. Nos, a
nagyobbik István-legenda szövegének, illetve a Hartvik-legenda záró részének stílusvizsgála­
ta (az azonos kézre valló stílussajátosságok nagy száma) eléggé meggyőzően szól amellett, hogy
a nagyobbik legendában megszakadt, de Hartviknál folytatódó szöveg szerzője a nagyobbik
legenda írója volt. A nagyobbik legenda szövegállományába tehát az ott megcsonkult, de Hartvik
által megmentett szöveg is beletartozik.
A lectio difficilior (= nehezebb olvasat) elvének alkalmazásakor pedig a kiindulópont a követ­
kező: a másolások során a másolók arra törekszenek, hogy a számukra bonyolult és nehezeb­
ben érthető szöveget egyszerűsítsék, könnyebben érthetővé tegyék (lásd banalizáció). Ennek
alapján az eltérő szöveghelyek közül m inden bizonnyal a komplikáltabb, a nehezebb olvasat
lehet az eredeti, illetve az közelítheti meg leginkább az eredeti szöveget. Tehát a nehezebb
olvasatot kell a szövegbe beilleszteni, illetve szövegnek elfogadni a kritikus helyen.
 FILOLÓGIA 195

A lectio difficilior elvét a magyar középkor forrásainak értelmezésében is gyakran alkalmazhat­

juk. A Kézai-krónika a magyar kalandozásokról szólva ír arról (39. fejezet), hogy a Rajnán túl­
ról visszatérő magyarok aim maximo onere (igen nagy teherrel) érkeztek Bajorországba. E szö­
veg másik három változatában az onere szó helyén a honore (tisztelettel) szót találjuk. A szöveg
kiadója ez utóbbit ítélte helyesnek. Kétségtelen, hogy a nehezebb olvasatot az onerejelenti, de
mégis bizonyosra vehető, hogy ez szolgáltatja ajobb megoldást. Ehhez figyelembe kell venni,
hogy Kézai az ezt megelőző (38.) fejezetben arról szól: a magyarok Lombardia elpusztítása
után cum maxima praeda (igen nagy zsákmánnyal) tértek haza Pannóniába. Ez a kifejezés párhu­
zamba állítható a cum maximo onere szintagmával, és ezt is igen nagy zsákmánynak (azaz igen nagy
tehernek) kell értelmeznünk. Az onerejavítása a kézirati hagyomány nagyobbik részében sze­
replő honore alakra tehát nem indokolt. Ugyancsak a Kézai-krónika egy másik (11.) fejezete
szolgál újabb példával a lectio difficilior elvének alkalmazására. A hunok hadjáratára vonatkozó
szöveg szerint Zsigmond király Bázelnél hatalmas sereggel eis contravenit, három kódex hagyo­
mánya szerint viszont convenit. A szövegkiadó ez utóbbi értelmezés mellett kötelezte el magát,
pedig a szembeszáll jelentésű contravenit jobb értelmezési lehetőséget nyújt - még ha ritkán
használatos latin szó is -, m int a gyakran szereplő, sokféle értelemmel bíró convenit. A contravenit
mellett szól az is, hogy a XIV századi krónikakompozíció megfelelő helyén (11. fejezet) a
contravenittcl megegyező jelentésű occurrit ige szerepel.
Különösen a direkt hagyomány feldolgozása után célszerű összevetni ezzel az indirekt hagyo­
mányt. A más szerzői művekben található idézetek, utalások, kommentárokjobb olvasataikkal
gyakran segítenek a szövegmegállapításban. Ennek lehet magyarázata az, hogy az idézéskor az
író pontosabban másolt a ránk maradt kéziratokhoz képest, de az is lehet az oka, hogy az indi­
rekt hagyomány szövege a ránk maradt másolatokhoz viszonyítva időben jóval korábban ke­
letkezett, s az idézéskor helyesebb, jobb szöveget használt, szemben a késői kéziratokkal.
Az eddigi szövegkritikai tevékenység eredményeképpen - elsősorban astemma, másodsor­
ban az úgynevezett belső érvek, kritériumok segítségével - eljutottunk a szerzői szöveg arche-
typusának a textusához. A továbbiakban pedig az a vizsgálat (examinatio) tárgya, hogy milyen a
viszony az archetypus - ránk maradt vagy kikövetkeztetett - szövege és az eredeti, szerzői textus
között. Azaz a hagyományozott (apográj) szövegtől el kell jutni az eredeti (originális) szöveghez.
Itt az examinatio alapvető kérdése az, hogy az archetypus szövege mennyire áll összhangban a szer­
ző nyelvhasználatával, a mű keletkezési korának nyelvi viszonyaival, a szövegösszefüggéssel és
a szerző akaratával, intenciójával. A hagyományozott szöveg és az originális szerzői textus vi­
szonya lényegében háromféle lehet.
1. Az archetypus szövege kifogástalan és minden szempontból elfogadható a szerző eredeti,
hiteles szövegének. Ennek következtében a továbbiakban ezzel a szöveggel kell dolgozni (ezt
kell a tudományos munka számára felhasználni, s ezt kell kiadni is).
2. Az archetypus szövege nem fogadható el az eredeti szerzői textusnak (legalábbis bizo­
nyos helyeken), de a tudós megkísérli a kétségtelenül hibás helyet (corruptela) intuitív sejtés,
feltételezés, kitalálás (úgynevezett divinatio) útján javítani. Itt az emendatio során mindent igen
gondosan figyelembe kell venni (a paleográfiai, ortográfiái lehetőségeket, nyelvi, tartalmi,
történelmi, jogi, művelődési stb. viszonyokat). Az emendatio eredménye olyan konjektúra
(coniectura), amely semmilyen szöveghagyományban nem szerepel, a szövegkritikus saját talál­
mánya, amit olykor egy újonnan előkerült kézirat vagy cáfol vagy igazol. Különösen nehéz a
szöveghiány (lacuna) pótlása, a szöveg kiegészítése, illetve az interpolatio (a feleslegesen betol-
dott szöveg) kitörlése, elhagyása. Mindenesetre konjektúra alkalmazásakor nagyon óvatosnak
kell lenni. Feltétlenül megszívlelendő a legkisebb javítás elvének alkalmazása.
A szövegfilológiában se szeri, se száma a konjektúráknak. Erre a bizonytalan értelmezési
196 K ristó G yula - M a k k F erenc

lehetőségeket szolgáltató (többféle megoldásra esélyt adó) kézirati hagyomány rengeteg al­
kalmat kínál. Különösen ott van tág tere ennek, ahol a szöveget csak egyetlen kódex (codex utiicus)
őrizte meg. így például konjektúrának minősül az Anonymus-kódex kezdőP betűjének értel­
mezése, az, hogy a Pdidus magisler megjelölést P[re]dictus magistemek értelmezhetjük (azaz előbb
m ondott mesternek). A konjektúra nélküli megoldást itt az jelenti, hogy a szó szerinti értel­
mezés alapján R-nek m ondott mestert olvasunk (ahol tehát a P ilyen kezdőbetűs személy ne­
vét rejti). Ugyancsak Anonymusnál (55. fejezet) az eis vincere reddere non tacerent részmondatban a
vincere nem ad értelmet, a szövegkiadók ezt vicém alakra emendálják. Olykor merészebb kon-
jektúrák sem hiányoznak, így például a XIV századi krónikakompozíció azon passzusában (87.
fejezet), amely arról szól: egy bizonyos hagyomány szerint Vazul fiai degenere Tatun (Tatun nem­
beli) leánytól és nem igazi házasságból születtek. Egy kutató a Tatun szót C atunn emendálta,
amely a nomád népeknél a kagán feleségének a címe. A ,javítás” hitele mellett szóló érvként
hangzott el a T és C betűk erősen hasonló írásmódja. Ez a konjektúra azonban nem vette figye­
lembe, hogy ugyanebben a fejezetben előfordul az illi de Tatun kifejezés is, m árpedig- miként
egy másik kutató figyelmeztetett - az illi deX a nemzetségnév megfelelője. Eszerint tehát, tud­
va azt, hogy létezett Tátony falu Magyarországon, a krónikaszövegjogosan írt Tátonyiakról, de
Cöfwniakról nem lehet beszélni.
3. Az archetypus szövege a kifogásolt helyeken semmiképpen nem felel meg az eredeti szer­
zői szövegnek, de a szövegkritikus nem lát lehetőséget a romlott helyek (comiptelák) javítására.
Ekkor a romlott szövegjelzésére a crux (kereszt) szolgál vagy a lacuna jelzése.
Mindeddig olyan szövegtradícióról volt szó, amelyet zárt hagyománynak (recensio clausa) neve­
zünk. Ennek az a lényege, hogy minden alkalommal a másoló csak egyetlen kódexről másolja
a maga szövegét. A zárt hagyományra jó példa lehet a DAI kézirati tradíciója, amely - Moravcsik
Gyula alapján - az alábbi stemmán ábrázolható:

(elveszett szerzői kézirat, amely 952 tá

ján készült)
(elveszett másolat, 979 után készült)

(a ránk maradt másolat 1059 és 1081

között készült)
(a ránk maradt másolat 1560 és f (a ránk maradt másolat 1509-ben
1586 között készült) készült)

Igen gyakran fordul elő azonban egy másik szövegtradíció is, amelynek nyílt hagyomány (recensio
aperta) a neve. Ennek viszont tiszta formájában az a lényege, hogy az író (scriptor) a maga szöve­
gét nem egy, hanem két, esetleg három kéziratról másolja. Ilyenkor természetszerűleg adódik
az, hogy a másoló hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik kódexből másol, s ezáltal két vagy
három önálló, teljesen külön szöveghagyomány keveredik össze egymással (contaminatio).
Vegyünk egy egyszerű példát:
 FILOLÓGIA 197

Az E manuscriptum (mint codex descriptus) eliminálandó lenne, de a szövegvizsgálat azt mutatja,

hogy a D kézirat hibáinak egy része helyén jobb olvasatok találhatók, amelyeket az F és a G
kéziratokban is láthatunk. Ily m ódon az E, F és G e közös hibák révén egymással rokonítha-
tók. De miután az E, F és G egymáshoz viszonyítva eltérő olvasatokat is hoznak, ezért nem
egymásból, hanem egy feltételezhető (ránk nem maradt, de kikövetkeztethető) a kéziratból
származik e három manuscriptum. Tulajdonképpen arról van tehát szó, hogy az idők során egy
eredeti szövegnek két (esetleg három) különböző hagyománya alakult ki (különböző arche-
typusokkú; példánkban A és a egyaránt archetypusnak számít), s ezek keveredhetnek egymással
(példánkban az E kódex - mint különböző tradíciók hordozója - tehát codex mixtusnak m inő­
sül). Kontamináció esetén a - zárt hagyományra különösen jellemző - vertikális kapcsolat-
rendszer mellett horizontális és transzverzális összefüggések is kialakulnak. Mindez rendkí­
vül bonyolulttá teszi a kéziratok egymáshoz való viszonyát. A kéziratok kapcsolódásainak
megállapításában sok a feltételezés, amit a stemmán a szaggatott vonalak jeleznek. Nem vélet­
len, hogy ugyanazon kéziratok összefüggéseit a különböző kutatók egymástól eltérően látják
és ábrázolják a stemmákon, illetve többen nem is tartják lehetségesnekstemma megrajzolását.
De a képet még az is bonyolítja, hogy számos esetben nem dönthető el egyértelműen, hogy
ténylegesen kontaminációval állunk-e szemben, vagy egy - latinul, illetve görögül kiválóan
tudó - humanista másoló konjektúrájáról van-e szó.
Nyilvánvalóan mindazok a szövegvizsgálati elvek, módszerek és eljárások, amikről a zárt
hagyománynál beszéltünk, megvannak a nyílt hagyomány feltérképezése során is, de az előző­
höz képest hatványozottabb mértékben nehezebb és bonyolultabb a szövegkritika. M inde­
nekelőtt arra kell utalni, hogy nyílt hagyomány esetén nem a stemma a döntő, hanem az úgyne­
vezett belső kritériumok alkalmazása. És természetesen direkt és indirekt szöveghagyomány
itt is van. Sallustius legkorábbi kéziratai a IX. századból valók. A szövegmegállapításhoz azon­
ban segítséget adnak azok az idézetek, amelyek a Kr. u. I. századtól a VT. századig terjedően
olvashatók a különböző latin szerzőknél (például Tacitus, Florus, Hieronymus, Szent Ágos­
ton és mások műveiben). Ugyanígy Livius történeti műve szövegrekonstrukciójához gyakran
ad helyes olvasatot a középkori kéziratokhoz képest például Quintilianus.
Külön szólni kell arról az esetről, amikor a kérdéses m űnek nem több, hanem mindössze
egyetlen szövegtanúja (testimonium) maradt fent. Ez lehet autográfvagy apográf kézirat. Ilyen­
kor a manuscriptum neve codex unicus. Az is előfordul, hogy a textus elsőkiadás (editioprinceps) for-
májában maradt ránk, s ha ez a kiadás 1501. január 1-je előtti időből származik, akkor ősnyomtat­
ványnak (incumbulum) számít. Egyetlen testimonium meglétekor hibák esetében csak konjekturális
javításra van lehetőség.
A szövegkritikai munkálatok végső eredménye az eredeti szövegnek vagy egy olyan textus­
nak a helyreállítása (constitutio textus), amely a lehető legközelebb áll a szerzői szöveghez. Ez a
szöveg képezi a tudományos kutatásnak az alapját, amit a szöveg kiadásajelentősen elősegíthet.

SZÖVEGKIADÁS

A filológiai jellegű munkálkodás egyik végcélja kétségtelenül olyan szövegnek a megállapítá­

sa, közzététele, amely a további kutatás szilárd kiindulópontja lehet. Természetesen az alábbi­
akban nem eshet szó a szövegkiadás valamennyi kérdéséről, műhelyfogásáról, hiszen ezzel
egy önállósult részdiszciplína (bizonyos értelemben történeti segédtudomány), az archeográfia
foglalkozik. Különböző szakmai közösségek különböző forrástípusok kiadására szabályzato­
198 Kristó Gyula - Makk Ferenc

kát, előírásokat fogalmaztak meg, s ezek alkalmazását javasolják. Ugyanakkor - ezek ellenére
—számos ponton mai napig a kiadó ízlése, felkészültsége dönti el, hogy mit és hogyan (milyen
formában) közöl. Az alábbiakban elsősorban az elbeszélő kútfők közzétételével kapcsolatos né­
hány fontos megjegyzést teszünk, nyomatékosan hangsúlyozva, hogy ezek a leggyakrabban nem
érvényesek más forrástípusok, így például az oklevelek publikálására.
Egészen sajátos az a kiadási elv, amikor egyetlen kézirat nyomdai úton rekonstruált betűhív
szövegét publikálták, illetve amikor - a technikai fejlődés előrehaladtával - a kéziratról készí­
tett fényképeket adták közre, és ezáltal úgynevezettfacsimile vagyfototyp kiadást valósítottak meg.
A betűhív kiadásokat főleg a magyar nyelvemlékek közzétételében alkalmazták a nyelvészek.
A magyar középkor elbeszélő forrásai közülfacsimile kiadás készült például a Képes Krónika
kódexéről vagy az első magyarországi ősnyomtatványról, a Budai Krónikáról. Az ilyen kiadá­
sok fontos szerepet töltenek be, hiszen a nehezen hozzáférhető eredetit mutatják be szélesebb
közönségnek, ha pedig illuminált kéziratról van szó, azt vizuálisan is élvezhetővé teszik, de
nem felelnek meg a ma már joggal elvárt kritikai kiadás elveinek. Régebben ezt oly módon vél­
ték teljesíthetőnek, hogy az elbeszélő forrásokat - már amennyiben több kéziratra kiterjedő
szöveghagyományuk volt - egyetlen kézirat alapján (több csoportra oszló kézirati hagyomány
esetén a hagyományt legjobban képviselő egy-egy kódex szövege alapján) tették közzé, a többi
kódex szövegének attól való valamennyi eltérését jegyzetben (kritikai apparátusban, apparatus
criticusban) feltüntették. Ebben a formában látott napvilágot a XIV századi krónikakompozíció
szövegének tíz kódexet figyelembe vevő kritikai kiadása. Mivel e szöveg alapvetően két válto­
zatot foglal magában, a kiadás alapja e két változat reprezentatívnak ítélt egy-egy darabja, a
Sambucus-kódex, illetve a Képes Krónika kódexe volt. Az apparatus criticus ilyen esetben igen
aprólékosan m inden - a kiválasztott szövegekhez képest mutatkozó - eltérést pontosan re­
gisztrált.
M ára más kívánalmak léptek a korábbi elvek helyére. Mivel ma legtöbbször viszonylag
könnyűszerrel megállapítható a szakember számára, hogy az egyes kódexek mit tartalmaznak,
előtérbe került az optimális szöveget rekonstruáló eljárás. A szöveg tehát ez esetben a kiadó
által legjobbnak ítélt szövegetjelenti, amelyet a különböző kézirati hagyományokban megőr­
zött textusokból, továbbá korábbi kiadók vagy saját maga indokolt konjektúrái alapján állít össze.
Ez a szöveg ilyen m ódon a helyreállított eredeti szöveg, amely azonban még annak esetleges
nyelvtani, ortográfiái stb. hibáit isjavítja. Ennek eredményeképpen tehát olyan szöveg „áll elő”,
amely az olvasó számára folyamatos haladást, hibátlan értelmet biztosít, ugyanakkor a szakem­
bert a kritikai apparátus tájékoztatja arról, hogy mely szó/szövegegység honnan került a szö­
vegbe. Mivel a kritikai kiadás e módozatában rendkívül megnő a kiadást végző szakember
szerepe, annak arányában fokozott felelősséget is kell viselnie az általa adott „végleges” meg­
oldásokért. A magyar történeti kútfők közül ezt az elvet valósította meg Thuróczy János kró­
nikájának kritikai kiadása. A kritikai kiadások bármelyik formájáról legyen is szó, ma már nem
követelmény a helyesírási szöveghűség érvényesítése (a szöveg különben is legtöbbször tele
van rövidítésekkel, de nem tekinthető irányadónak a mai kiadásban sem a kiadás alapjául szol­
gáló szövegek kis- és nagybetű-használata, sem központozása). E vonatkozásokban egyre in­
kább szintén a mai, általánosan elfogadott latin helyesírási, illetve központozási normák az
irányadók, ez utóbbi esetben a különböző nyelvű kiadók anyanyelvére érvényes központozási
normák (a középkorban ugyanis ilyen egységes norma a központozásban nem létezett). M in­
den egyéb kérdés, hogy tudniillik mit tartalmazzon a kiadás előszava, mire (milyen mélysé­
gekre) terjedjen ki az apparatus criticus (pozitív vagy negatív legyen, azaz m inden olvasatot tartal-
mazzon-e vagy csak a kiadó által nem alkalmazott variánsokat), milyen mutatók (indexek) és
 FILOLÓGIA 199

jelek, jelzések (siglumok) könnyítsék meg a munka használatát, számtalan körülmény együttha­
tásától (a szöveghagyomány kiterjedtségétől, időbeli rétegeitől, a kiadó ízlésétől stb.) függ, és
többnyire egyedileg állapítandó meg.

SZÖVEGMAGYARÁZAT, -ÉRTELMEZÉS

A szövegmagyarázat és -értelmezés két vonatkozásban jön számba a filológiai jellegű munkálat

alkalmával. Egyrészt helye van (lehet) ilyennek a kritikai kiadás munkálatai során. A klasszi­
kus latin szövegek nagy tekintélyű kritikai kiadásai (a lipcsei Teubner vagy az oxfordi könyv­
tár) nem adnak szövegmagyarázatokat. Újabban azonban megnőtt az igény ilyenek iránt. Már
a XIV századi krónikakompozíció kritikai kiadása sem zárkózott el ettől, a kritikai apparátus­
ban rendre adott - rövid megfogalmazásban - a történeti szereplőkre, a földrajzi nevekre vo­
natkozó magyarázatokat, de olykor értelmezte is a szöveg egy-egy szavát. Anonymus ugyanek­
kor (1937-ben) közreadott kritikai kiadása hasonló elvet követett, azzal a módosulással, hogy
- a jegyzeteket készítő tudós nyelvész voltának megfelelően - erősen túlsúlyba kerültek a
kritikai apparátusban a tulajdonnevekre vonatkozó nyelvészeti-nyelvtörténeti magyarázatok.
Az 1930-as évek második feléből való, döntően az Árpád-kori szövegekre kiterjedő kiadásban
e magyarázatok lapalji jegyzetek formájában szerepelnek.
Az újabb, a magyar középkort illető kritikai kiadások még fokozottabban érvényesítették a
szövegmagyarázatok iránt feltámadt igényeket. Anonymus 1991-ben megjelent új kritikai ki­
adása esetén az 53 oldalas latin szöveghez 47 oldalnyi német nyelvű jegyzetanyag és 17 oldalnyi
bibliográfia járul, vagyis a kommentár és annak apparátusa meghaladja a szöveg terjedelmét.
Még inkább elmozdult ez az arány a Thuróczy-krónika 1985-1988 között megjelent kritikai
kiadásánál. Itt a közel 300 oldalas szöveget több mint ezer oldalnyi latin nyelvű magyarázat
kíséri. Ez utóbbi esetekben a terjedelmes magyarázatok a szöveggel kapcsolatos szinte m in­
den kérdésre - a szorosan vett filológiaiakon (például szövegváltozatokon, forrásul használt
szöveghelyeken stb.) kívül történeti, művelődéstörténeti stb. kérdésekre —is részletesen ki­
térnek. Hasonló figyelhető meg a bizantinológiában, például a magyar történet szempontjából
elsőrendűen fontos Bíborbanszületett Konstantin-szöveg,A birodalom kormányzásáról (DAI)
esetében is. Itt az 1967-ben megjelent bilingvis (görög, angol) kritikai kiadás kötete mellé 1962-
ben a bizánci történelem legkiválóbb szakértői által írt kommentárkötet csatlakozik.
A szövegmagyarázat és -értelmezés másik alkalmazási területe már független a (kritikai)
kiadástól. A filológia tárgykörébe tartozónak kell tekinteni minden olyan munkálatot, amely
bizonyos szövegek, szövegrészek, kifejezések, szavak-kiadástól független - vizsgálatára vál­
lalkozik. A végcél itt nem egyetlen szöveg jobb megértésének biztosítása, hanem a tárgyul
választott szövegrész (szó, szókapcsolat stb.) sok forrás alapján történő sokoldalú (nyelvi, tör­
téneti, tárgytörténeti) elemzése. Ennek alkalmazási köre végtelen. Kiterjedhet ugyanis egyes
társadalmi terminusokra (maiores, optimates, primates), emberi lakóhelyek nyelvi megnevezésére
(villa, mansus, sessio, oppidum, civitas, urbs), katonai szakszavakra (embola, ballista, balteus), kifejezé­
sekre (propatria móri, progente móri) stb. Ez a filológiai munkálkodás azon része, ahol a filológus
szinte észrevétlenül történésszé válik (már amennyire e két fogalom egymástól egyáltalán el­
választható), ahol a filológia és a történelem széles sávon érintkezik.
Végezetül fontos leszögezni, hogy a filológia fentebb -jobbára középkori, kisebb részben
ókori elbeszélő források révén - bemutatott tárgya, metodikája más korszakokra és más típu­
sú forrásanyagokra is érvényes, természetesen értelemszerű módosulásokkal. (így egyebek
200 Kristó Gyula - Makk Ferenc

között utalni lehet arra, hogy a modern korban például cenzúrázott kiadás vagy kalózkiadás
esetén utólag nem egyszer meglehetősen nehéz filológiai feladat az eredeti szerzői szöveg
rekonstruálása a rendelkezésre álló s eltérő kézírásos, illetve gépiratos szövegmásolatok alap­
ján.) Ugyancsak kiterjedt és a történeti elvvel sokban egyező (némely ponton eltérő) vizsgála­
tok tárgyát képezik az irodalmi szövegek, amelyekkel a megannyi nyelvre kiterjedő szakfilo­
lógiák (német, olasz, magyar stb.) foglalkoznak.

Irodalom

Bidez J . - Drachmann, A. B.: Emploi dessignes critiques. Disposition de l’apparat dans les editions savantes
de textes grecs et latin. Edition nouvellc par A. Delatte ct A. Severyns. Bruxelles-Paris, 1938.
Galántai E. - Kristó Gy.: Johannes de Thurocz. Chronica Hungarorum. I. Budapest, 1985, Textus.
Graf, E: Einleitung in die Lateinische Philologie. Stuttgart-Leipzig, 1997.
Havas L : Szövegkritika. Bevezetés az ókortudományba, I. Szerk. Havas L. - Tegyey I. Debrecen, 1996,
67-100. o.
Horváth J.: Szövegkritika. Világirodalmi lexikon. XIV Főszcrk. Szerdahelyi I. Budapest, 1992,719-720. o.
Jäger, G.: Einführung in die Klassische Philologie. M ünchen, 1980.
Jenkins, R. J. H.: Constantine Porphyrogennitus De administrando imperioll. Commentary. London, 1962.
Kapitánffy I.: Filológia. Világirodalmi lexikon. III. Főszerk. Király I. Budapest, 1975, 164—166. o.
Läufer, R.: Introduction á la textologie. Paris, 1972.
Maas, P: Textkritik. Leipzig, 1957.
Mályusz E. -Kristó Gy: Johannes de Thurocz. Chronica Hungarorum, II/1-2. Commentarii. Budapest,
1988.
Moravcsik, Gy. -Jenkim , R .J. H.: Constantine Porphyrogennitus De administrando imperiol. Dumbarton
Oaks, Washington, 1967.
Nesselrath, H.-G.: Einleitung in die griechische Philologie. Stuttgart-Leipzig, 1997.
Stoll B.: Szövegkritikai problémák a magyar irodalomban. Budapest, 1987, Tankönyvkiadó.
Szentpétery, E.: Scriptores rerum Hungaricarum, I-II. Budapest, 1937-1938.
Tolnai V: Bevezetés az irodalomtudományba. Pécs, 1991 (Reprint).
West, M. L.: Szövegkritika és szövegkiadás. Budapest, 1999.
 G ed ai Istv á n - T orbágyi M elin d a

PÉNZTÖRTÉNET

Különösen a korai történetkutatásnak fontos forrásai a történelem korszakainak ránk maradt

tárgyi emlékei, akár régészeti tevékenység következtében kerültek elő, akár más úton marad­
tak fenn. Ezen belül pedig különleges adottságaival különül el a történeti korok pénzeinek
csoportj a. A régészeti tárgyak esetében ugyanis néha igen nehéz meghatározni a két legfonto-
sabbjellemzőjét: a készítési helyét és korát. A pénzek viszont éppen erre tudnak választ adni.
A pénz előlapja ugyanis utal a kibocsátóra; ilyen az uralkodó képe, a kibocsátó hatóság (állam,
város, tartományúr, egyházfő stb.) címere, valamint rendszerint az ezeket körülvevő felirat.
Egyéb jelek (verdejegy, emissziósjegy, évszám stb.) alapján pedig általában meghatározható a
pénz készítési helye és kora. Ugyancsak különleges forrásértéke van a pénznek m inden kor
gazdaságtörténetének kutatásában. Mindezek indokolják a pénztörténet önálló tudományként
való kezelését.
A pénztörténet nemzetközi neve - numizmatika - a görög nom izm a szóból származik.
Megmért fémet jelent és ez egyben utal a pénz eredetére, valamint lényegére. M inden nép
történetében megjelenik ugyanis a fejlődésnek az a foka, amikor gazdasága általános értékmé­
rőt, azaz pénzt kíván. Kezdetben többnyire különféle tárgyak (kagylók, prémek stb.) képvise­
lik a pénz funkcióját, ám korán kialakul a fém, nemesfém használata értékmérőként. Az állan­
dóság meghatározott súlyt kívánt, így alakult ki a pénzrendszer egysége, az alapsúlyú nemes­
fémpénz, amelynek súlya állandó volt, valamint meg kellett határozni és közismertté tenni az
egységnyi súlyú pénz nemesfémtartalmát, azaz a nemesfém finomságát. A pénzkibocsátónak
szavatolnia kellett ezt a meghatározott súlyt és finomságot, amely követelménynek a nemes­
fémdarabra (pénzre) vert éremképpel, felirattal tett eleget. Fejlettebb gazdaság azonban nem
elégedhetett meg az egységnyi súlyú pénzzel, ezért ennek hányadosának, illetve többszörösé­
nek verésével alakult ki az egyes korok pénzrendszere.
Ha egy önálló pénzveréssel még nem rendelkező nép kapcsolatba kerül egy pénzveréssel
már rendelkező néppel, akkor ennek pénzei eljutnak a pénzt még nem használó néphez, ahol
ez különféle funkciót tölthet be. Ha gazdasága még nem igényli a pénzgazdálkodást, akkor
tezaurációs szerepet tölthet be, vagy egyszerűen csak demonetizált formában ékszerként, dísz­
ként használják. Erre számtalan példát találunk a népvándorlás kori népekhez jutott római és
bizánci pénzek esetében. Előfordul az is, hogy egy pénzt nem használó néphez eljutott pénzek
serkentőleg hatottak gazdaságára, és kialakult a pénz használatának igénye. Ebben az esetben
egy ideig használhatták a korábbi, pénzt megelőző időből való tárgyakat (a nemzetközi iroda­
lom „primitív pénz”-nek nevezi ezeket), vagy a szomszéd néptől hozzájuk jutott pénzeket,
esetleg párhuzamosan mindkettőt. Amikor rátértek az önálló pénzverésre, utánozhatták a ná­
luk forgott pénzeket, vagy éppen csak hatott pénzrendszerükre. Az idegen pénzek utánzása
sokféleképpen értékelhető. Az utánzott pénz rendszerint magasabb szinten áll, így az utánzat
gyakran „barbarizált”, a felirat - az írni-olvasni nem tudás következtében - többnyire értel­
metlen betűutánzat. Rendszerint könnyen felismerhető az utánzott pénz és az utánzat (az an-
202 Gedai István—'Torbágyi Melinda

gól szakirodalom az „imitation”, a német a „Nachprägung” kifejezést használja e pénzekre).

Fejlettebb fokot jelent, amikor egy meginduló pénzverés csupán a pénzrendszert veszi át a
m intaadó pénzverőtől, vagy az idegen pénzek egyes ábráit teszi a saját felségjelével ellátott
pénzre. Előbbire példa aX —XI. század fordulóján megindult közép-európai (magyar, cseh,
lengyel) pénzverés, amely a nyugat-európai Karoling-dénárrendszert vette át, míg utóbbira a
magyar aranypénzeket idézhetjük: Károly Róbert a firenzei aranyforint képét vette át a magyar
aranyakra, később pedig a magyar aranyak Szent László és a M adonna képeit vették át más,
európai aranypénzt verő hatóságok.
Eles különbséget kell tenni az utánzat, utánverés és hamisítás között. Az utánzatokat (imita­
tion, Nachprägung) fentebb említettük. Ezek célja nem a megtévesztés volt, nem az, hogy az
utánzatot eredetinek higgyék, vagyis hogy az utánzott pénz verdéjében készült, annak pénzve­
rőhatóságának kibocsátásaként, hiszen - fejlettebb formájában - az utánzó saját nevét, felségje­
lét rátette. Ezzel szemben a hamisítvány magában hordozza a megtévesztésre való törekvést. A
korabeli hamisítvány rendszerint silányabb, az eredetinél értéktelenebb, így a hamisítás anya­
gi előnnyel jár. A történeti korok pénzeinek mai hamisítása viszont műtárgyhamisítás, amikor
m ár nem mint pénzt, hanem mint régiséget hamisítják. A korabeli hamisítás, illetve az illegális
nyerészkedés egyik változataként említjük a pénzcsonkítást, amikor a nemesfém pénz levá­
gott, lenyírt, lereszelt része képezi az illegális nyereséget. A történeti korok pénzeinél ez - a
kor technológiája következtében - néha nehezen ismerhető fel. Először is a rendeletek csu­
pán azt határozták meg, hogy egy adott, meghatározott finomságú súlyegységből hány darab
pénzt kellett kiverni (al marco verés), így az egyes pénzek súlya között nagyobb eltérés is le­
hetett. Másodszor a XVII. századig kézi verés (úgynevezett kalapácsverés) folyt, ami aztjelen­
tette, hogy egy körülvasalt tőkébe erősítették az alul tüskében végződő alsó verőtövet (a tüs­
kéjét süllyesztették a tőkébe), erre helyezték a lapkát, amire a felső verőtövet kézzel vagy fo­
góval illesztették rá. A felső verőtőre kalapáccsal többszöri ütést mértek, így préselve a lapkába
a kétoldali képet. A lapka azonban gyakran elcsúszott, így lecsúszva a verőtőről éremkép nél­
küli rész keletkezett, aminek levágása nem tűnt fel. Később ez ellen peremképzéssel véde­
keztek, ami a csonkítást világosan mutatta. Az utánverés korunk terméke, amikor eredeti (vagy
újrakészített) verőszerszámmal korábbi, forgalomból kivont vagy korábbi évjáratú forgalom-
képes pénzt készítenek, és rendszerint egy kis jellel (rozetta, csillag stb.) tudatják az utánverés
tényét. Amennyiben ezt nem teszik, a jel nélküli utánveret hamisítványnak minősül. Előfor­
dul, hogy csupán hivatalosan nyilvánosságra hozzák a pénzutánverés tényét, vagy a maga korá­
ban abban az évben nem vert pénzt készítenek, többnyire tezaurációs céllal, mivel a pénznek
meghatározott a súlya és finomsága, azaz szinítés és mérés nélkül is pontosan lehet tudni a
birtokolt nemesfém mennyiségét. Előbbire példaként idézzük Mária Terézia S. F. verdejelű,
1780-as évjáratú tallérjait, utóbbira pedig a Monarchia 1915-ös évjáratú aranypénzeit. M ind­
kettőt a mai napig is verik.
A történelem folyamán az is előfordult, hogy egy állam más állam pénzeit ellenjegy ráütésé-
vel érvényesítette saját területén, de arra is van példa, hogy devalvációt jeleztek vele.
M int említettük, a történeti korok pénzei a műtárgyaknak különleges csoportját alkotják.
Ez abban is megnyilvánul, hogy - elméletileg - katalogizálható a történelem folyamán készült
valamennyi pénz, hiszen a pénzverés szuverenitásból eredő felségjog vagy uralkodói adomány­
ból származó jog volt, tehát a pénzt valamilyen rendelettel hozták forgalomba. Ábráját, feliratát
előírták, amitől persze kis részletben eltérhettek, s a verőtöveket készítő vésnökök művészi
képessége sem volt azonos. Egy-egy típusból sok, gyakran több millió példány készült. Indo­
kolt tehát a pénzek katalogizálása, hiszen a típustól nem lehetett eltérni. (Az esetleges eltérést
 PÉNZTÖRTÉNET 203

a katalógusok változatként tüntetik fel.) A gyakorlatban persze aligha lehet bármelyik korszak
pénzeinek katalógusát tökéletesnek, véglegesnek elfogadni, hiszen főleg a korábbi koroknál
még újabb típusok előkerülésére is számítani lehet. A pénztörténet alapja tehát az a leíró nu­
mizmatikának nevezhető tevékenység, amelynek eredménye az egyes korszakok pénzeiről
készített, minél teljesebb, tökéletesebb katalógus, amelyre egyes példányok meghatározásánál
hivatkozni lehet.
A katalógus azonban csak eszköze a kutatásnak. Az egyes korszakok pénztörténetének kuta­
tásában elsődleges forrásként kezelendő éremleletek minden egyes példányának pontos meg­
határozása az első feladat. A meghatározott pénzek vetik fel ezután a megválaszolandó történe­
ti kérdéseket. A leletben előforduló idegen pénzek verési ideje és helye, ezek egymáshoz vi­
szonyított arányai és összességükben a lelőhelyhez viszonyított hazai pénzekhez való arányuk,
az elrejtési idő és hely, a leletben előforduló pénzek korabeli értéke adják azokat a feladatokat,
amelyeknek kidolgozása, valamint a párhuzamos leletek együttes tanulmányozása és ezek alapján
egyes területek és egyes korszakok pénzforgalmára, pénzgazdálkodására, külkereskedelmi
irányára tett megállapítások lényeges adatokat szolgáltatnak a gazdaságtörténetnek.
Természetesen a leletek vizsgálatából levont következtetéseket össze kell vetni az írott for­
rások adataival és más tudományágak kutatási eredményeivel is, hogy az összkép teljes legyen.
A kincsleletek mellett lényeges a régészeti ásatások - mind a temető-, mind a telepásatás -
során előkerült pénz. Ezek meghatározása elsősorban a régész számára nyújt segítséget, kelte­
zik a temetőt, az ásatási réteget.
Főleg sírleletekben kerülnek elő olyan pénzek, amelyeket átfúrtak, tehát az elrejtési idő­
pontban már nem pénzként, hanem demonetizálva használtak. Ennek értékelése természete­
sen új kérdéseket vet fel. Csupán ékszerként került-e az eltemetett mellé, vagy kultikus szo­
kással állunk-e szemben? (Például az úgynevezett halotti obulus.)
A gazdaságtörténész és régész mellett azonban más tudományágak számára is nyújt adatokat
a numizmatika. Gyakran hívja segítségül a pénzeket a művészettörténész, hiszen a pénzek
koruknak kisplasztikái alkotásai is, de a pénz készítési helyének és idejének pontos meghatá­
rozhatósága nyújt komoly segítséget a paleográfiának, heraldikának, metrológiának stb. is.
Az egyes történeti korszakok numizmatikai problémái nem azonosak és a történészek is
korszakoktól függően más és más kérdésekre várnak választ a numizmatikától. E kérdésfelte­
vés és válaszadás lehetőségei érdekében vázlatosan ismertetjük az egyes korszakok pénztörté­
netét, illetve azok fő jellemvonásait.

ANTIK NUMIZMATIKA

Az antik numizmatika az ókori görög és római, valamint a klasszikus kultúrák peremvidékén

élő népek pénzverésével foglalkozik. Az Atlanti-óceán partvidékétől Indiáig és a Rajna-vidék-
től Etiópiáig terjedő hatalmas területen számos nép és államalakulat létezett, amelyek pénzve­
rése közül számunkra elsősorban a görög, római és kelta éremverés tanulmányozása fontos,
mivel ezekjátszottak közvetlenül vagy közvetve szerepet az ókorban a Kárpát-medence terü­
letén élő népek történetében.

A GÖRÖG EREMVERES Alapvetően három nagy korszakra osztható, amelyek elsősorban

művészeti stíluskorszakokkal jellemezhetőek: az archaikus kor, amely a görög éremverés kez­
detétől a Kr. e. VI—V század fordulójáig tart, a klasszikus kor, amelynek végét általában Nagy Sán-
204

dor (Kr. e. 336-323) uralom raj utasával zárják, illetve a hellenisztikuskor, amely Kr. e. 31-gyel, az
actium i csata évével zárul, am ikor a terjeszkedő Római Birodalom bekebelezte az utolsó füg­
getlen hellenisztikus monarchiát, a Ptolemaida Egyiptomot is.
A görög éremverés kezdete máig vitatott, de a legáltalánosabban elfogadott elmélet szerint
az első érempénzek valamikor a Kr. e. VII. század utolsó harmadában jelentek meg Kis-Ázsia
nyugati részén. A Kr. e. VI. század folyamán aztán hihetetlen gyorsasággal terjedt el az éremve­
rés szokása a görög világban a Fekete-tenger partvidékétől a nyugati görögség (Dél-Itália, Szi­
cília) városaiig. A legkorábbi érmek elektronból, az arany és az ezüst természetben is előforduló
ötvözetéből készültek. Az első arany- és ezüstpénzek megjelenését a hérodotoszi hagyomány
Kroiszosz (c. Kr. e. 560—547) lüd királyhoz kapcsolta. A görög pénzverésre azonban alapvető­
en az ezüstverés jellemző. Az aranyverés a hellenizmusig ritka és kivételes, eltekintve a perzsa
nagykirályok által tulajdonképpen lüd mintára veretettdareikoszoktól, amelyek évszázadokon át
az ókor aranyvalutáját jelentették. A görög világ többé-kevésbé önálló városállamok, poliszok
sokaságából állt, és ennek köszönhető a görög éremverés rendkívüli sokszínűsége is, mind az
éremképek, mind az érm ek súlyrendszereinek tekintetében. A poliszok veretein szereplő
ábrázolások szinte címerszerű jelképei a kibocsátónak, m int például a bagoly az athéni pénze­
ken. A pénzek címletei a súlyokon alapultak. Az alapegység a drachma, amelynek többszöröseit
(di-, tetra-, okta-, ritkábban deka- és dodekadrachma) és hányadait (obulus, a drachma hatoda, illetve
ennek hányadai és többszörösei) bocsátották ki. A görög pénzverések alapjául szolgáló súly­
rendszerek (mint például az attikai, aigineai, korinthoszi, phokaiai, phoeniciai, rhodosi, samosi) is igen
változatosak, amelyek m ég egy városon belül is változhattak a m indenkori politikai és gazda­
sági érdekszövetségeknek, illetve érdekellentéteknek megfelelően. A pénzkibocsátás oka rész­
ben a presztízs, hiszen az önálló pénzverés a függetlenség szimbóluma, részben a haszonszer­
zésre való törekvés a kibocsátó részéről, hiszen a kivert fém mindig értékesebb, m int a kive­
retlen, és az ebből adódó nyereség a kibocsátó haszna. Hogy mikor, melyik ok volt a fontosabb,
az helyenként és időnként változott. A görög pénzek alapvetően értékpénzek voltak, és ez alól
m ég a Kr. e. V század utolsó harmadában megjelenő bronzpénzek sem voltak kivételek. A fe­
lülértékelés jelensége azonban már a legkorábbi kisázsiai elektronpénzek esetében is kim u­
tatható, mivel az egymást követő kibocsátásokban egyre több lett az ezüst az arany rovására,
miközben a névérték változatlan maradt.
A hellenizmus a nagy birodalmak kora, amelyek a világhódító Nagy Sándor által uralt rövid
életű államalakulat rom jain jöttek létre. Élükön teljhatalmú egyeduralkodók álltak, akiknek
saját nevükben és rendszerint saját vagy dinasztiaalapító elődjük portréjával ellátott pénzei nagy
területek pénzellátását biztosították, és ennek megfelelően egységes pénzláb, meghatározott
éremkép-tematika szerint készültek, többnyire sok és különböző verdében. Éppen ezért eb­
ben az időben jelentek m eg a verdékre, a verdék élén álló tisztviselőkre, az egymást követő
kibocsátásokra utaló szimbólumok, monogramok, illetve tisztviselőnevek. A hellenisztikus
államokban már párhuzamosan folyt a rendszeres arany-, ezüst- és bronzverés. A birodalmi
pénzverések mellett azonban továbbra is léteztek a városi veretek, amelyeket részben függet­
len, részben egy-egy nagyobb államalakulat kebelébe tartozó városok verettek.
Az önálló görög pénzverésnek a fokozatosan terjeszkedő Róma uralma vetett véget, és ami
megmaradt belőle, az úgynevezett provinciális éremverés már a Római Birodalom pénzrendsze­
rén belül értékelhető. Róm a nagyjából és egészében törekedett arra, hogy a nemesfémverést a
birodalom területén saját ellenőrzése alatt tartsa, és a provinciák, városok számára csak bronz­
verést engedélyezett a szűkebb-tágabb helyi pénzforgalom aprópénz igényeinek biztosítására.
A provinciákban folyó helyi pénzverésekjelentősége azonban a mindenkori gazdasági-politi­
kai viszonyok függvénye. Róma a frissen megszerzett görög területeken a Kr. e. II—I. század-
 PÉNZTÖRTÉNET 205

ban még évtizedekig meghagyta a helyi ezüstverést - például a makedonia prímái tetradrachmák,
thasosi tetradrachmák vagy az úgynevezett új stílusú athéni tetradrachmák - mivel nem tudta biztosítani
a terület római pénzekkel való ellátását. De még a császárkorban is megmaradtak korábbi gö­
rög ezüstpénzverések, mint Nyugat-Kis-Azsia korábban legelterjedtebb pénzéé, a cistophorosé,
bár már a császár nevével és képmásával ellátva, sőt bizonyára erős központi ellenőrzés alatt és
természetesen dénár árfolyamban számítva. A császárkor folyamán több száz városban vertek
provinciális bronzpénzeket, de néhány nagyobb verdétől eltekintve pénzkibocsátásuk nem
volt folyamatos, rendszeres, hanem az olyan alkalmi igényekhez igazodott, mint a nagy építke­
zések, versenyek és egyéb rendezvények, császárlátogatások, amikor a váltópénz iránti meg­
növekedett keresletet helyi forrásokból kellett kielégíteni. A provinciális pénzverés a III. század
folyamán, a birodalmi pénzrendszer felbomlásával párhuzamosan fokozatosan megszűnt. Az
egyik legnagyobb és legtovább működő provinciális verdét, az alexandriait Diocletianus zá­
ratta be 294 táján.

ROMAI EREMVERES Két nagy korszakra osztható: a köztársaság korára, amely egy városál­
lamból világbirodalommá növekvő államalakulat fokozatosan kialakuló pénzrendszerével jel­
lemezhető, és a császárság korára, amely már egy birodalom pénzverése.
A görögök már csaknem háromszáz éve ismerték a vert pénzt, amikor Róma városa még
mindigaz árucsere-gazdálkodás szintjén létezett. A mai értelemben annak vett legkorábbi római
pénzek csak a Kr. e. IV—III. század fordulóján jelentek meg. A római pénzverés egészen sajátos
m ódon indult. Az ekkoriban még meglehetősen jelentéktelen kis közép-itáliai város már év­
századok óta érempénzt használó, verető népek (görögök, etruszkok) szomszédságában élt, és
a Kr. e. IV század végére már bizonyára nem vonhatta ki magát - különösen külkapcsolataiban
nem —ezek hatása alól. A rómaiak a Kr. e. III. század első évtizedeiben verettek a Dél-Itáliában
általános használt görög súlyrendszer alapján didrachma súlyban ezüst-, és litra súlyban bronz­
pénzeket, amelyek még csak nem is Rómában, hanem valamelyik dél-itáliai városban, m inden
bizonnyal görög mesterek által készültek, és csak a ROM ANO felirat utal rajtuk a kibocsátó­
ra. Ez a didrachma verés csak valamikor az első pun háború (Kr. e. 264-241) kezdete táján kerül
át Rómába. Ugyanebben az időben magában Róma városában nagyméretű, öntött bronzpén­
zek készültek a belső forgalom számára. Kezdetben még csak nem is kör, hanem téglalap ala­
kúak (aes signatum) voltak, és különféle állatábrázolások díszítették őket. Lényegében velük
egy időben jelentek meg a kerek formájú öntött bronzpénzek (aesgrave) is, amelyek ugyancsak
súlyosak és legnagyobb címletük, az as kezdetben a font súlyának (kb. 320 gramm) felelt meg.
Készültek az as kisebb címletei (semis, triens, quadrans, sextans, uncia) és néha többszörösei is (tressis,
dupondius). Jellemzőjük, hogy pontokkal, illetve vonalakkal jelölt értékjelzések találhatóak
rajtuk, amit az itáliai görögöktől vettek át, ahol az értékjelzés a bronzpénzeken már kezdettől
fogva számos városban szokásos volt. A bronzpénzek súlya a század folyamán fokozatosan csök­
kent és Kr. e. 210 után már csak vert bronzpénzek készültek. A klasszikus római ezüstpénz, a
denar csak a Kr. e. III. század legvégén, a II. pun háború idejében (Kr. e. 218-201) jelent meg, és
ettől kezdve több mint 400 éven át a római pénzverés alapegysége maradt. A római köztársa­
ságkor pénzverése a dénár bevezetésétől kezdve alapvetően ezüstverés volt. Aranyat a II. pun
háború kezdeti szakaszától eltekintve egészen a köztársaság kor végi triumvirátusokig csak
néhány kivételes alkalommal vertek. A bronzverés pedig a Kr. e. II. század közepétől egyre
jelentéktelenebbé vált, sőt voltak évtizedek, amikor egyáltalán nem is bocsátottak ki bronzo­
kat. A pénzkibocsátás a szenátus kezében volt, közvetlen felelősei, a triumviri monatales nevei
(nagyon fontosak az érmek keltezése szempontjából) a pénzeken is megjelentek.
206 Gcdai István-Torbágyi Melinda

A császárkori pénzverés a polgárháborúkból győztesen kikerülő triumvir,Octavianus (a ké­

sőbbi Augustus) nevéhez fűződik. Ettől kezdve háromféle fémből vertek rendszeresen pénze­
ket a római font alapján. Aranyat (aureus, és fele a quinar), ezüstöt (dénár, és fele a quinar), illetve
bronzokat (sestertius = 2, dupondius — 4,as= 8, semmis = 16 quadrans), amelyeken már nincs
értéig elzés, csak méretük, a fémötvözet színe, illetve bizonyos ábrázolások (a dupondiusokon
a császárt sugárkoronával ábrázolták) utalnak a címletre. Az érmek előlapján ettől kezdve a
mindenkori uralkodó, illetve családtagjainak portréja, neve és címei (ugyancsak keltező érté­
kűek) szerepelnek. A hátlapok ábrázolásai, a propaganda leghatásosabb eszközei - hiszen a
legszélesebb néprétegekhez jutottak el - hol konkrét eseményekről, hol sokkal elvontabb
formában uralkodói programokról, vágyott vagy valós helyzetekről tudósítanak. Az Augustus
által megteremtett pénzrendszer kisebb-nagyobb változtatásokkal —m int például egy új cím ­
let, az antoninianus (dupla dénár) bevezetése 215-ben az addigra már rohamosan elértéktelene­
dő dénár mellett - egészen Diocletianus 294-es pénzreformjáig fennállt. Ekkor vezették be az
augustusi aureusnál (1/40-ed font) lényegesebben könnyebb (1/70-ed font) aranypénzt, meg­
szüntették a teljesen elértéktelenedett antoninianus verését, és helyette bevezették a valóban
ezüstből készült, bár meglehetősen ritkaargenteust és egy 10 gramm körüli súlyú bronzpénzt,
afollist. Diocletianus a pénzverés szervezetét is alaposan megreformálta. A III. század közepé­
ig, bizonyos időszakoktól eltekintve, a birodalmi pénzverés alapvetően Róma-központú volt.
Az egymást gyorsan váltó, a birodalom határtartományaiban gyakran háborúzó, Rómában alig
vagy soha nem tartózkodó császárok idején egymás után nyíltak meg a tartományokban császá­
ri verdék (mintAntiochia, Lugdunum, Siscia, Cyzicus). Diocletianus véglegesen decentralizálta a
római verderendszert. Diocletianus reformját Nagy Constantinus teljesítette ki. Az általa beve­
zetett aranypénz, a solidus (1/72-ed font) még évszázadokkal a birodalom bukása után is m eg­
őrizte állandóságát. Új ezüstpénzei a siliqua (lényegében argenteus súlyú) és a valamivel nehe­
zebb miliarense. A gyorsan redukálódó follis helyett pedig számos új bronzpénz került forga­
lomba a IV. század folyamán, amelyeknek pontos címleteit sajnos nem ismerjük. A IV századi
pénzeken megszűnt a császárok korábban jellem ző portrészerű ábrázolása, a pénzek előlapjá­
ra egy elvont, lényegében m inden egyéni vonást nélkülöző uralkodói mellkép került, ami az
uralkodási forma megváltozásának legszembetűnőbb jele az antik pénzverésben. Az Isten ke­
gyelméből uralkodó császár személyisége lényegtelen, ő a földi hatalom szimbóluma. Ez az
ábrázolási forma jellem zi majd a késő antik pénzverésből kifejlődő bizánci éremverést is.

KELTA PÉNZVERES Lényegében összefoglaló elnevezése a görög-római világ európai pe­

remterületein élő barbár népek pénzverésének, akik etnikailag igen sokfélék (dákok germá­
nok, géták, illírek, kelták, trákok stb.). A „kelta” pénzverés zöme Kr. e. 250 és az időszámítá­
sunk kezdete közötti időszakra keltezhető. Erre a pénzverésre alapvetően jellemző, hogy né­
hány görög, illetve római éremtípust utánoztak és az idők folyamán saját ízlésük, művészeti
törekvéseik alapján egyéni ízűvé formáltak, sok esetben szinte már a felismerhetetlenségig
átalakítva az eredeti előképek ábrázolásait. A legjellemzőbb előképek II. Philippos (Kr. e. 358—
336) és Nagy Sándor (Kr. e. 336-323) makedón uralkodók arany staterjai (az úgynevezett nyu­
gati keltáknál és a Cseh-medence lakóinál), valamint ugyanezen két uralkodó ezüst tetradrach-
mái (a Kárpát-medencében és a Balkánon). A Dél-Franciaország és Eszak-Itália területén élő
népek pedig előszeretettel utánozták massalia (Marseille) drachmáit. A római köztársasági
dénárok és quinarok utánzatai a Kr. e. I. század folyamán jelentek m eg mindenfelé a „kelta”
népek körében. Ugyanebben az időben jelentek meg az önálló éremfeliratok, rendszerint
különböző nevek, latin betűkkel, így Galliában, Noricumban, a Kárpát-medencei boióknál és
 PÉNZTÖRTÉNET 207

a mai Budapest környékén letelepült kelta eraviszkuszoknál, akik római köztársasági dénárokat
utánoztak, és ők az egyetlen kelta törzs, akik a törzs nevét RAVIS, illetve IRAVISCI formában
rávésték a pénzeikre.

BIZÁNCI PÉNZVERÉS

A Római Birodalom 476-ban megszűnt. Keleti fele azonban Constantinopolis székhellyel, az

idők folyamán egyre csökkenő területekkel ugyan, de egészen 1453-ig fennállt mint Bizánci
Birodalom.
Tényleges bizánci pénzverésről azonban csak 7. Anastasius 498-aspénzreformjától kezdve be­
szélhetünk. Ekkor vezették be több különféle címletben a nagyméretű, görög számos érték­
jelzésekkel ellátott bronz nummiákat, amelyek egészen a IX. század végéig készültek, bár idő­
vel már csak a legnagyobb, 40 nummiás címletek. A bronzokon 538-tól a császárok uralkodási
éveinek számával jelzett keltezések találhatóak a VIII. századig. A bizánci aranyverés a Nagy
Constantinus által bevezetett solidusokat folytatja lényegében változatlan formában egészen a
XI. századig. Ezután az aranyak már szélesebbek, laposabbak, valamivel könnyebb súlyúak
lesznek, a XI. század végétől pedig a tál alakú szküphatoszok válnak általánossá, és a XII. század-
ban már ez a szküphatosz formajellemző az egész bizánci pénzverésre. Az ezüstverés lénye­
gében sosem volt jelentős Bizáncban, néhány rövidebb időszakot leszámítva. Kezdetben to­
vább folytatták a római típusú siliqua verést, majd Heraclius császár 615 táján bevezetett egy hexa-
grammnak nevezett, nehezebb (6,75 gramm) ezüstpénzt, 7/7. Leó (717-741) pedig az arab dirimnek
mintájára a miliaresiont.
A bizánci pénzek ábrázolásai kezdetben a késő római hagyományokat folytatták, a feliratok
is római jellegűek és latin betűsek. A keresztény szimbolika a VIII. századtól vált általánossá.
Megjelent Krisztus, Szűz Mária és a szentek ábrázolása. A latin feliratokat is fokozatosan fel­
váltotta a görög.
A bizánci aranypénzek európai jelentőségűek a kora középkorban, hiszen ez az egyetlen
rendszeresen kibocsátott aranyveret a XIII. századig. 1204-ben keresztes hadak elfoglalták
Bizáncot, létrejött a Latin Császárság. A maradék, részekre bomlott Bizánc Kis-Ázsiába szorult
vissza egyjó fél évszázadra, de még a VIII. PaleologMihály (1260-1282) által restaurált birodalom
sem volt képes visszaszerezni korábbi jelentőségét; pénzverése is jelentéktelenné vált.

KÖZÉP- ÉS ÚJKORI PÉNZVERÉS

Európa államainak pénzverését a középkortól kezdve három nagy csoportba oszthatjuk:

1. Denárperiódus: a középkori pénzverés kialakulásától aXIII. század végéig.
2. Garasperiódus: aXIII-XIV század fordulójától aXV—XVI. század fordulójáig.
3. Tallérperiódus: aXV-XVL század fordulójától a XIX. században kialakuló nemzeti valuták
megjelenéséig.

DENÁRPERIÓDUS A pénzügyileg isjól szervezett Római Birodalom és a határain túl élő

„barbár” népek közötti kapcsolat időnként és helyenként igen élénk volt. Ennek eredménye­
képpen a birodalom határain kívüli népekhez is eljutott a birodalom pénze. Ha a római (ké­
sőbbi időkben bizánci) pénzek beáramlása valamilyen oknál fogva megszűnt, akkor e népek
gyakran utánozták a birodalom pénzeit. Vitatott az utánzatkészítés értelme. Gazdasági oka nem
volt, mert az árutermelés fejletlensége nem eredményezett állandó pénz használatát követelő
208

kereskedelmet, valamint nem volt pénzben fizetendő egyenes adó. A tezauráció sem egyértel­
m ű, m ert nemesfémet nem csak pénzutánzatban lehetett tezaurálni. A régészeti jelenségek
nem utalnak általános kultikus szokásra. E népek ékszeranyaga gyakran csodálatos gazdagságú,
így aligha lehetett cél az utánzat ékszerként viselése, bár ez több esetben feltételezhető.
Az éremleletek összetétele a birodalmon belül és a limesen kívül rendkívül eltérő. A biro­
dalom határain kívüli népeknél előkerülő éremleletek többsége arany, kevés az ezüst, bronz
pedig csak elvétve akad közöttük. A birodalmon belül viszont éppen fordítva van. A két gazda­
sági rendszert összehasonlítva e jelenséget természetesnek kell találnunk: a birodalmon belül
gazdag, differenciált pénzforgalmat igénylő pénzgazdálkodás folyt, míg a „barbár” népeknél
éppen ez hiányzott.
A Nyugat-római Birodalom bukása után a birodalom területét elözönlötték azok a népek,
amelyeknél pénzforgalom gyakorlatilag még nem létezett. Mivel a birodalom lakossága na­
gyobbrészt helyben maradt a maga pénzforgalmi igényével, megindult egy kiegyenlítési folya­
mat. A birodalom korábbi lakosai romanizálták e törzseket, ők viszont a birodalom adminiszt­
rációját megszüntetve visszaszorították a pénzgazdálkodást. Ez egyrészt kisebb értékű pénzek
használatát eredményezte, solidus helyett általános lett a triensek verése, másrészt az egészen
csekély értékű bronzpénzekre sem volt szükség.
Európa átrendeződése végül is stabilizálódott. A Bizánci Birodalomban a régi hagyomá­
nyok alapján folyt tovább a pénzverés, Európa egyes népeinél megjelent pénzutánzatoknak nem
lett folytatása, ám feltűntek az új birodalom (Német-római Császárság) csírái, amelyben ter­
mészetesen szerepe volt a pénznek is. Nyugat-Európában a frankoknál kialakuló Merovingok
királyságában, illetve annak gazdasági szerkezetében tűnt fel először a pénz igénye. Kezdetben
m ég itt is csak antik pénzek mintaadásáról beszélhetünk, de pénzláb alapján készültek (a ró­
mai fontot használták) és saját uralkodójuk nevét tüntették fel az általuk készített vereteken.
A feudalizmus klasszikus politikai, gazdasági, társadalmi szerkezete a Karoling Császárságban
alakult ki. Ennek gazdasági rendszerébe illeszkedett a pénzverés is. Az árutermelés azonban
m ég nem váltott ki akkora belső kereskedelmet, hogy különböző értékű pénzekből álló pénz­
verést tételezett volna fel. A kor gazdasági igényét kielégítette az ezüstvaluta, ennek azonban új
alapokat kellett adni. Ezt a feladatot Nagy Károly 781 körüli pénzreformja végezte el, amelyet az
európai középkori pénzverés születésnapjának tekinthetünk. Ez a reform a 327,45 grammos
római font helyébe a nehezebb, 408 grammos fontot (amelyet karolingfontnak nevezünk) tette
pénzverési alapsúllyá, és ebből 240 db dénárt rendelt el kiverni. Később ugyan ezen a pénzlá­
bon könnyítettek, többet vertek ki egy fontból, mégis évszázadokra meghatározta a pénzverés
alapját: csak ezüstből vertek pénzt és csak dénárt, valamint ennek felét, obulust.
A Karoling Birodalomban a pénzverés korán decentralizálódott. Nagy- és kisebb tartomány­
urak, egyházfők, városok rendelkeztek önálló pénzveréssel. A kor (IX-X. század) egyik leg­
jellegzetesebb éremképe volt az úgynevezett karoling templom. Egyszerű háromszög alkotta a
templom ormát, alul két vízszintes vonal jelezte a lépcsősort, a háromszög és a felső vízszintes
vonal közötti függőleges vonalak képezték az oszlopokat. Körötte vagy a CHRISTIANA
RELIGIO gyakran nagyon torz változata, vagy a verdére utaló körirat. A bajor verdékben ké­
sőbb a középső oszlopsort egy vízszintes felirat váltotta fel. Az előlapon legtöbb esetben kö­
zépen egyenlőszárú keresztet találunk, gyakran különböző jegyekkel a kereszt sarkaiban, s a
körirat itt utal a kibocsátóra. Természetesen ezeknek az ábráknak számtalan változata van, de
ettől teljesen eltérő éremképek is ismeretesek. A feliratokra általában jellemző a pontatlanság,
néha az értelmetlenségig torz, és gyakran visszafelé olvasandó. Ennek elsődleges oka a vésnök
analfabetizmusa volt, de közrejátszott az is, hogy a vésnök elkezdte a feliratot vésni, s ha elszá­
 PÉNZTÖRTÉNET 209

mította magát, kihagyott a betűsorból, ritkábban üres hely maradt, amit valamivel ki kellett
tölteni.
A Karoling Birodalmon kívüli pénzverés is jobbára ennek alapján indult el és folyt. Kissé
részletesebben kell foglalkozni a skandináviai viking telepek pénztörténetével. Európa gaz­
dasági életének egyik meghatározója volt a vikingek kereskedelme, egyrészt az arab Szamanida
Birodalommal, másrészt Nyugat-Európával, főként annak tengermelléki és folyókon elérhető
városaival. Ennek következményeként a vikingek által ellenőrzött területeken éremleletek
sora került elő, amelyeket a IX -X században rejtettek el. Részben arab dirhemekből, részben
nyugat-európai, főleg német és angol dénárokból állnak, amelyek mellett kisebb számban itá­
liai, majd a XI. század elejétől cseh, lengyel és magyar pénzek, néha pedig bizánci pénzek is
találhatók. Ezeknek az éremleleteknek szinte állandó kísérői a tört nemesfém; arany és ezüst.
Mivel a pénzek között is gyakori a töredék, e leleteket elsősorban nemesfém nyersanyagként
lehet és kell értékelni. A pénzverés szempontjából két jelenségre kell utalni:
1. E viking-területi leletekben gyakran előfordulnak eredeti veretek mellett utánzatok,
amelyeknek készítési helyét ez idáig nem sikerült meghatározni.
2. A nagyarányú külföldi pénzbeáramlás mellett megindult egy önálló viking pénzverés is,
amelynek intenzitása azonban nagyon kicsi volt. Felirat nélküliek és egyoldalúak. Egyik legje­
lentősebb településükről Hedeby-brakteátáknak nevezi őket a szakirodalom. (Az olyan egyolda­
lú vereteket, amelyeknél - a vékonyság miatt - az előlapi ábra a hátlapon negatív lenyomatban
látszik, brakteátáknak nevezzük.)
Kelet-Európa új államalakulataiban - Cseh- és Morvaország, Lengyelország, Magyarország
-nagyjából egy időben, aX. századvégén, aXI. század elején indult meg az önálló pénzverés.
Valamennyi kialakulására a karoling pénzverés hatott; a lengyelére inkább a szász, a csehre,
morvára és magyarra pedig a bajor.
E korra érettek meg a feltételek az önálló pénzverésre Kijevben is, ahol a bizánci arany- és
ezüstpénzverés hatása érvényesült. Ez azonban igen rövid életű volt, és az orosz fejedelemsé­
gekben - ezt követően - évszázadokon keresztül csak ezüstrudakat (grivna) használtak fizetési
eszközül.
A magyarság a honfoglalást megelőző korban ismerkedett meg a pénzzel. Ez a IX században
arab dirhem és bizánci pénz lehetett. Pénzforgalomról azonban a XI. század elejéig nem be­
szélhetünk. AX. századi leletekben előforduló p énzek- nyugat-európai dénárok, arab dühe­
inek, bizánci pénzek - legtöbbje átfúrt, tehát demonetizálva, ékszerként használták. A forrá­
sok és a leletek arról tanúskodnak, hogy a magyarságnál is fel kell tételeznünk az úgynevezett
„primitív” pénz létét. Ez valószínűleg prém (arab forrás), tinó (Szent István törvényei) és esetleg
egyéb tárgy lehetett. Csak a X század végére alakultak ki azok a feltételek, amelyek indokolttá
tették az önálló pénzverés megindulását.
István királyunk első ezüstdenárát valószínűleg azonnal koronázása után verték. Előlapján egy
lándzsát tartó kéz van LANCEA REGIS felirattal, hátlapján pedig egy magyar formakincsek­
kel átalakított karoling templom REGIA CIVITAS körirattal. Atlagsúlya 1,24 gramm. Máso­
dik pénztípusának előlapja egyenlő szárú keresztet ábrázol STEPHANVS REX felirattal, hát­
lapján ugyancsak kereszt van a már ismert REGIA CIVITAS felirattal. Atlagsúlya megegyezik
az első típuséval. A harmadik típus éremképe azonos a második típuséval, átlagsúlya azonban
0,76 gramm. A REGIA CIVITAS a verdehelyre utalhat, és Esztergomot vagy Székesfehérvártjelenti.
A magyar állam X-XI. századi külpolitikájában a nyugat-európai orientáltság ellenére jelentős
szerepet játszott Bizánc. A kor két szuperhatalmának súlyát csak kitűnő diplomáciával és po­
litikával lehetett kivédeni. Ezt a magyar vezetőség - a dinasztiával az élen - meg is tette. Ennek
210 Gcdai István-Torbágyi Melinda

pénztörténeti lecsapódása az aXI. századi (valószínűleg Szent István kibocsátása) bizánci pénz­
láb alapján vert aranypénz, amelyből mindössze három példány maradt fenn. Szent Istvánt áb­
rázolja STEPHANVS REX felirattal, hátlapján pedig ugyancsak koronás fő körül PANNÓNIA
körirat.
István utódai alatt a pénz minősége alig változott. Jó ezüstből készült és súlyos maradt. Ábrái
Salamontól váltak változatosabbá, figurális ábrázolás is előfordult. Jó minőségüket a nemzetkö­
zi pénzforgalomban közkedvelt szerepük is igazolja. Ez értékmérőnek is mondható, annál is
inkább, mert ekkor a pénz egyik leglényegesebb feladata a nemzetközi kereskedelemben be­
töltött szerepe volt.
Magyarországon a pénzverés mindenkor megmaradt kizárólagos felségjognak. AXI. szá­
zadban azonban/. András alatt testvére, a későbbi /. Béla és Salamon alatt unokatestvére, a későb­
bi/. Géza, mint dukátussal rendelkezők, BELADVX, illetve DVXMVONAS felirattal verettek
pénzt saját nevükre.
Az ezüstdenár válságának első jelei a XII. században kezdtek mutatkozni. Egyrészt a királyi
kincstárak növelésére a pénz Európa-szerte romlott; súlya és finomsága csökkent. N ém et
földön, majd hatására máshol is brakteáták verésére került sor. A legtöbb kibocsátó évente új
pénzt adott ki, amit a következő évben - illeték levonása mellett - ismét be kellett váltani.
Amely kibocsátó nem követte ezt a politikát (például a kölni, salzburgi érsekek, karinthiai hercegek,
aquileiaipátriárkák), annak pénze nemzetközileg igen közkedveltté vált. A gyenge minőségű pénz
elveszítette hitelét, és gyakran - legalábbis a nagyobb értékeket - veretlen ezüsttel fizették. A
reformkísérletek pedig többnyire hatástalanok maradtak.
Magyarországon Kálmán királlyal kezdődött a pénzrontás korszaka. A legsúlyosabb helyzet a
XII. században volt. István 900%o-es fmomságúnál isjobb 1,24, illetve 0,76 gramm súlyú denára
XII. századi utódai alatt 500%o-es finomság alá csökkent, súlya pedig alig haladta meg a 0,1
grammot. Ennek hatására idegen pénzek áramlottak az országba (a salzburgi érsek és a karinthiai
herceg által veretett úgynevezettfriesachi típusú pénzek, majd a bécsi dénárok), csökkentve a királyi
pénzverésből származó hasznot. Egyik viszonylag sikeres intézkedés volt az úgynevezett szla­
vón dénárok verése (a magyar király nevében a szlavón bán vert pénzt), amelyek nem estek évi
beváltási kötelezettség alá. Az alapvető problémát azonban ez sem tudta megoldani.

GARASPERIÓDUS A keresztes hadjáratok során megindult kereskedelem egyre inkább

nélkülözte az értékálló és dénárnál nagyobb értékű pénzt. A keleti kereskedelem elsősorban
az itáliai városállamok érdekeltsége volt, így elsőként itt jelentkezett a fokozott igény, de a
megoldás is. Megismerkedtek a keleti birodalmak aranypénzeivel, és a tapasztalatokat Firenze
1252-ben realizálta: aranypénzt veretett, zfiorino d'orót. Példáját gyorsan követte több itáliai vá­
ros, majd - még aXIII. században - Franciaország és Anglia, 1325 körül pedig Károly Róbert
magyar és János cseh király és lassan Európa többi pénzverő hatósága is. Itália elsősorban a
keleti aranyra alapozta aranypénzverését, a XIV században azonban ez a forrás - ha rövid időre
is - megszűnt. Ebben a válságos időben döntő szerephez jutott a magyar arany.
Magyarországon Károly Róbert próbálta az ezüstvalutaválságát megoldani. 1323-ban elren­
delte a báni dénár mintájára az állandó értékű ezüstdenár verését, amelyet nem kell évente
beváltani. Az „állandóság” azonban csak rövid időre sikerült, a kamarai haszon érdekében a ren­
deletet vissza kellett vonni. A megoldást az aranypénzverés jelentette, különös tekintettel
Magyarország rendkívül gazdag aranybányáira. Keleten, az afrikai aranybányákból évi 2000 kg-
ot termeltek. Európában - Magyarországon kívül - valamennyire is számottevő arany csak
Csehországban és Sziléziában volt, ahonnan évente mintegy 100-100 kg aranyat termeltek ki.
Ezzel állt szemben Magyarország évi 1000 kg aranytermelése (vagyis Európának több m int 80
 PÉNZTÖRTÉNET 211

százaléka), amelyre alapozni lehetett a középkori magyar aranypénzverést. A magyar arany iránt
Itália már a XIII. században élénk érdeklődést mutatott, s a fokozódó aranypénzverésre növel­
te érdeklődését és felvásárlási szándékát is. Amikor pápai felhívásra fel kellett függeszteni a
mohamedánokkal a kereskedelmet, és így teljesen elapadt a keleti arany, Itália minden arany­
igényével Magyarország felé fordult. Károly Róbert azonban a magyar gazdaságvédelmére az
arany felvásárlását monopolizálta: csak a királyi kamarának lehetett és kellett beszolgáltatni.
Ugyanakkor megtiltotta a nyersarany kivitelét az országból. Ez a gazdasági intézkedés a közép­
kori 1:10 arany- ezüst értékarányt 1:20-ra változtatta Európában.
Károly Róbert aranypénzeit firenzei mintára verette: ebből afiorino d’oróból ered a magyar
forint elnevezés. 1 budai márka (245,53 gramm) 23 karát 9 grän finomságú (987%o) aranyból 69
db-ot vertek, tehát a 3,55 gramm súlyú aranyforint 3,52 gramm színaranyat tartalmazott.
Az aranypénzverés Károly Róbert alatt Budán folyt. Az esztergomi verde mint kizárólagos
verési hely már aXIII. században megszűnt, és egy kamarai igazgatás alatt aXIII. század köze­
pétől Budán is vertek pénzt. Kívülük Zágrábban működött verde a szlavón dénárok verésére.
Károly Róbert a reformintézkedések során 10 kamarára osztotta az országot, s ekkor keletkez­
tek a rövidesen nagyhírűvé vált verdék: Körmöcbánya, Nagybánya, Kolozsvár stb. Ettől kezdve
kellett hogy szerepeljen a pénzeken a verdejegy is, az egyes verdék termékeinek megkülönböz­
tetésére ellenőrzés szempontjából. A verdék élén a kamaragrófok álltak, akik a királytól bérelték
a kamarákat.
A Károly Róbert alatt megnövekedett kincstári készletet az özvegye számolta fel, amikor
Endre herceg nápolyi trónját biztosítandó mintegy másfél millió aranyforintot vitt ki Itáliába
és osztott szét ellenérték nélkül. Ugyanekkor ismét megindulhatott a keleti kereskedelem.
Elmúlt a krízis, az arany-ezüst értékaránya visszaállt 1:10-re; ez azonban a magyar arany gazda­
sági hatalmát nem ingatta meg, az amerikai arany megjelenéséig szilárd alapja maradt a magyar
gazdaságnak és biztosította számottevő európai szerepét. A magyar gazdaságra azonban ez ne­
gatív hatással is volt. Mivel a külkereskedelmi deficitet arannyal ki lehetett egyenlíteni, a magyar
gazdaság nem kényszerült intenzív fejlesztésre.
A kor gazdasága, kereskedelme azonban az aranynál kisebb, de a dénárnál nagyobb értékű
váltópénzt is igényelt. Ezt az igényt agarasok elégítették ki, amelyek már aXIII. században Itá­
liában, Franciaországban (Tours), Csehországban megjelentek. Magyarországra aXIII. század
végén kezdtek beszivárogni a csehgarasok. Károly Róbert - reformja keretében - 1329-ben kez­
dett garast verni. A 937%o-es finomságú budai márkából először 62, majd 72 db-ot vertek. Az
arányok:
1 aranyforint = 16 garas
1 garas = 7 dénár

A garasverés ekkor még nem vált jelentőssé; Károly Róbert 1329-1337, Nagy Lajos 1345-1369
között veretett garast, és majd csak Mátyás király reformja hívta újra életre 1467-ben. Pedig a
garasverés alapját adó ezüsttermelésünk európai viszonylatban sem volt lebecsülendő. Európa
össztermelése évi 43 000 kg-ra tehető; ebből Csehországban 15 000 kg-ot termeltek ki, és utá­
na Magyarország következett évi 10 000 kg-mal. A döntő szerepet biztosító arany mellett azon­
ban mégis háttérbe szorult. így Magyarországra nézve maga a,garasperiódus”elnevezés is kevés­
bé helytálló, és használatát csupán a nemzetközi gyakorlat teszi indokolttá.
AXV század folyamán egyre silányabb ezüstdenárok készültek, míg az aranyat változatlan
finomságban verték tovább; éremképében is csak a címerelemek (amelyek a dinasztiáktól
függjek) és feliratában a nevek változtak.
Újabb változást Mátyás király reformja hozott, akinek 1467-ben új adó bevezetésével sikerült
212 Gcdai István-Torbágyi Melinda

megvalósítania az állandó értékű ezüstpénzt. Újraindította a garasverést, s mellette dénárt és

obulust vertek, amelyeket már nem kellett évente beváltani. Az új pénzek megkülönbözteté­
séül teljesen új éremképet, a M adonnát alkalmazták, amely ettől kezdve —1939-ig —állandó
éremképpé vált a magyar pénzverésben. Megállapította a dénár értékarányát: 1 aranyforint =
100 dénár. Ez az arány döntő jelentőségűvé vált a magyar pénzverésben, illetve a pénztörténet­
ben, m ert ettől kezdveforintnak neveztek 100 denárnyi összeget. Később, főleg aXVII. század
első felében lejátszódó infláció idején az aranyforint elnevezést felvíltódukát értéke 500-600
dénárt is elért, a forint elnevezés (magyar vagy kamaraiforint) azonban m indenkor 100 denárnyi
összeget jelentett.
A magyar aranypénz tovább folytatta diadalútját. A külföldön előkerülő éremleletekben
gyakori a magyar aranypénz, és a korabeli források számadási tételekben különböző neveken
sokszor idézik. Közkedveltségét azonban leginkább az bizonyítja, hogy - ellenjeggyel történő
érvényesítés mellett éremképeit: Madonna és Szent László - Németalföldtől Moszkváig utá­
nozták.

TALLÉRPERIÓDUS AXV század végén a gazdag tiroli ezüstbányákra alapozva megkezdő­

dött a súlyos ezüstpénzek verése, amelyeketgwMweraefc vzgyguldengroschennek neveztek. Első­
sorban az ezüsttermelő országok vették át, így Csehország, majd Szászország, de aXVL század
folyamán egész Európában elterjedt, és az arany mellett a korszak olyan értékpénzének tekint­
hetjük, amely mellett a különböző helyi aprópénzek a váltópénz szerepét töltötték be.
A tallér elnevezés Csehország egyik legjelentősebb verdéjéről,Joachmistalról kapta nevét;
Joachimstalerből lett a Taler, azaz a tallér.
Magyarországon II. Ulászló alatt vertek előszörguldinert. Ez a veret arról is nevezetes, hogy
első alkalommal szerepel magyar pénzen évszám: 1499. AXVL század legelején azután vala­
mennyi pénzünkön megjelent az évszám, és ez ettől kezdve állandósult. II. Ulászló guldinerei
nem voltak forgalmi pénzek. Eltérő súlyuk egyértelműen bizonyítja, sőt valamennyi guldiner-
nek aranyverete is ismeretes, ami a magyar aranyjelentőségének ismeretében egyáltalán nem
meglepő.
A tallérperiódus magyar pénzverése az ország politikai kettősségét tükrözi. Habsburg-
Magyarország területén I. Ferdinánd alatt vertek először a forgalom számára tallért 1553-ban,
illetve ami forgalomba is került 1554-ben. 1 budai márka (245,53 gramm) ezüstből 8 8/17 db-
ot vertek, súlya így 28,83 gramm, színsúlya pedig 25,78 gramm volt. A tallérnak voltak hánya­
dosai (1/2 és 1/4), valamint többszörösei (leginkább dupla, de háromszoros, négyszeres, sőt
III. Ferdinándnak ötszörös) is. A tallérértékek mellett változatlanul verték tovább az arany­
pénzt, a dukátot (amelynek ugyancsak voltak többszörösei és hányadosai), másrészről az ezüst
aprópénzt. I. Ferdinánd korában a dénárt 8 latos (500%o-es) ezüstből verték, nyerssúlya 0,58
gramm, színsúlya pedig 0,29 gramm volt. AXVII. század elején végigsöpört Európán egy inf­
lációs hullám, az úgynevezett „Kipperund Wipper”korszak. 1620-1622 között a dénár ezüsttartal-
m a3 latosra (187%o-es) esett, színsúlya így mindössze 0,10 gramm ezüst volt.
KözbenJános Zsigmond kénytelen volt az ország keleti felén berendezkedni. Szeben, Gyula-
fehérvár, Kolozsvár, Fogaras, Brassó a kor, illetve a terület verdéi. Az erdélyi nemesfémbányák az
arany- és tallérverést állították előtérbe. Az erdélyi fejedelmek pénzverésében még a rövid
ideig uralkodóknál is, m int például Székely Mózes, Barcsai Ákos, KeményJános általános a 10 duká-
tos verése, sőt Apafi Mihálynál 50 és 100 dukátos véretekkel is találkozunk, jóllehet ezek az utóbbiak
nem forgalmi pénzek voltak. Aprópénzverés, ha nem is volt jelentős, természetesen folyt;
különböző^arasofe (garas, szélesgaras, 3-as garas, 12 denárosgaras, 6 denárosgaras), dénár és obulus,
valamint lengyel hatásrapoltura készült.
 PÉNZTÖRTÉNET 213

Már a XVI., de különösen a XVII. századi Magyarországon előkerülő éremleletekben a

magyar dénárok mellett nagy számban találunk idegen pénzeket. Kis számban tallérokat a
Habsburg-tartományokból (főleg Tirolból) és német területről, aprópénzt pedig a XVII. szá­
zad első felében, főleg különböző lengyel pénzeket:félgaras, garas, 3-garas (dutka), poltura, a szá­
zad végén pedig inkább krajcárértékeket, elsősorban a Habsburg-tartományokból (Ausztria, Ti­
rol, Stájerország, Karintia, Csehország, Morvaország, Szilézia).
A Habsburgok alatti pénzügyigazgatás a magyar pénzverést is igyekezett a többi Habsburg
tartomány pénzveréséhez igazítani. A tallérverésben ezt el is érte. 1659-ben újabb lépés történt
e téren, Magyarországon is bevezették - az eddigi aprópénzek megtartása mellett - a krajcár
értékeket; 15, 6 ,3 ésl krajcárostvertek. A 15 krajcárost 563%o-es, az 1 krajcárost250%o-es ezüst­
ből verték. Ezenkívül tovább verték természetesen az aranyat (a dukátot és többszörösét, leg­
inkább 10 dukátost), a tallért és a magyar hagyományokkal rendelkező dénárt és obulust. Len­
gyel mintára azonban polturát is vertek, az osztrákzweierek példájára pedig duariust.
1680-ban új pénzlábat állapítottak meg: 1 bécsi márka (281 gramm) 23 karát 8 grän finomságú
aranyból 802/5 db dukátot vertek; súlya így 3,495 g volt. A tallért 14 latos (875%o) finomságú
ezüstből verték, 1 bécsi márkából 9 3/4 db-ot, súlya így 28,82 gramm. Az aprópénzt gyengébb
minőségű ezüstből készítették.
A magyar pénzverésben kiemelten kell foglalkozni II. Rákóczi Ferenc pénzverésével. Aranyat
és féltallért veretett; ezeket azonban fegyvervásárlásra kellett fordítani. Az aprópénz -poltura -
eleinte ezüstből készült, később azonban 20, 10 és 1 polturásokat (csekély számban 4 polturát)
veretett rézből. Am ezeket igen könnyen lehetett hamisítani; inflálódott is, s így devalválták,
amit egy a Madonnát ábrázoló kis ellenjeggyel jelöltek a pénzen. Az ellenjegy egyúttal a hami­
sítást is megakadályozta, mert a finomabb kis ábrát nehezebb volt hamisítani. Rákóczi pénzve­
résénél utalni kell még pénzeinek külső képére. A kor általános szokása ellenére nem engedte
saját képét rátétetni a pénzre, mindössze egy arany próbaveretről van tudomásunk. Az érték­
jelzésen kívül a M adonna és az országcímer szerepel Rákóczi fejedelem pénzein, a 20 és 10
polturáson: PRO LIBERTATE felirattal.
Érzékelhető változást az eddigiek után csak az 1754-es, úgynevezett konvenciós pénzláb beve­
zetése hozott (Ausztria és Bajorország pénzügyi egyezménye), amely 1856-igvolt érvényben.
13 lat 6 grän finomságú kölni márkából (233,856 gramm) 10 tallért vertek: 1 tallér = 2 forint. (A
1/2 tallért ezért gyakran nevezték forintnak, de csak a konvenciós pénzláb szerinti 1/2 tallér
egyenértékű a forinttal.) Továbbá 1 forint = 60 krajcár.
1760-ban vezették be a rézpénzverést, és ettől kezdve állandósult a Habsburg-tartományok-
ban (így Magyarországon is) a nem nemesfémből készült fémpénz. Mária Terézia alatt poltu­
rát, dénárt, 1,1/2 és 1/4 krajcárt vertek rézből. 1762-ben kezdődött apapírpénz szerepe.
Az 1848-1849-esforradalom és szabadságharc pénzverése ugyancsak különösen fontos jelenség
a magyar pénztörténetben. A pénzláb ugyan nem változott, de pénzverésünkben első alkalom­
m aljelent meg pénzeinken magyar nyelvű felirat, s a verdejegyek is a magyar nyelvű városne­
vekre utalnak: K. B. = Körmöcbánya, N. B. = Nagybánya.
Pénztörténeti szempontból FerencJózsefhosszú uralkodása (1848-1916) a legváltozatosabb.
1857-ben a.Német Vámunióban (Zollverein) résztvevő államok és Ausztria a konvenciós pénzláb
helyett új, azonos pénzlábat vezettek be. A 900-as finomságú 500 grammos fontból 30 db
Vereinstalert vertek, amelynek súlya 18,518 gramm volt és 16,666 gramm színezüstöt tartalma­
zott. Aranyból a dukát mellett kereskedelmi célokra aranykoronát vertek; egészet és 1/2-et. Ezek
is 900-as finomságúak voltak, súlyuk 11,11, illetve 5,55 gramm volt. A Vereinsmünzek mellett a
Landesmünze töltötte be a helyi váltópénz szerepét.
1867-ben ismétváltoztattákapénzlábat,bevezettéka„foécsiértéfe”-et; 1 forint = 100 krajcár. A
214 Gcdai István-Torbágyi Melinda

Magyarországon (Körmöcbányán és Gyulafehérvárott) vert pénzek felirata ettől kezdve ismét

- és végérvényesen - magyar nyelvű volt.
1870-től a Latin Pénzügyi Unió pénzlába szerint kereskedelmi célokra vertek 8 forint/20 frank
és 4 forint/10 frank aranypénzeket. 900-as aranyból készültek, súlyuk 6,45161, illetve 3,2258
gramm volt.
1892-ben vezették be az Osztrák-Magyar Monarchiában az aranyalapú korona-valutát, amely
a tallérperiódus m inden maradványának véget vetett. A koronát követő magyar valuták,pengő'
(1926) ésforint (1946) ugyancsak aranyalapúak, értéküket az aranyhoz viszonyítva állapították
meg.
Amint a bevezetőben írtuk, a numizmatika elsősorban tárgyi anyaggal foglalkozó tudományág.
Kutatási módszerében azonban az írott források m indenkor szerepet játszottak; ám az újkor
felé haladva az arány egyre inkább változik. De m int ahogy sem az ókorban, sem a középkor­
ban nem nélkülözhetőek az írott források éppen így nem nélkülözhető a legújabb korban a
tárgyi anyag; csupán az arány változik.

Irodalom

(Fontosabb összefoglaló munkák cs katalógusok)

Antik és bizánci numizmatika

Általános
Góbi, R.: Antike Numismatik. 1-2. M ünchen, 1978.
R.-Alföldi, M.: Antike Numismatik. 1-2. Mainz, 1978.
Casey, J.-Reece, R.: Coins and the Archeologist. London, 2. ed. 1988.

Görög
Jenkins, G. K. - K üthm ann, H.: Münzen der Griechen. München, 1972.
Carradicc, I. - Price, M .: Coinage in the Greek World. London, 1988.
Catalogue of the Greek Coins in the British Museum. I-XXX.
Sylloge N um m orum Graecorum.

Római Köztársaság
Crawford, M. H.: Roman Republican Coinage. I—II. Cambridge, 1974.

Római császárkor
Sutherland, C. H . V.: Münzen der Römer. M ünchen, 1974.
Bernhart, M.: Handbuch zur Münzkunde der römischen Kaiserzeit. 1-2. Halle (Saale), 1926.
Grant, M.: Roman Imperial Money. London, 1954.
Duncan-Jones, R.: Money and Goverment in the Roman Empire. Cambridge, 1994.
Coins of the Roman Empire in the British Museum. I—VI.
Roman Imperial Coinage. I-X.
Carson, R. A. G. - Hill, R V. - Kent, J. P. C.: Late Roman Bronze Coinage 324-498. London, 1960.

Kelta
Allen, D.: The coins of the ancient Celts. Edinburgh, 1980.
Torbágyi, M.: Keltische Münzprägung im Gebiet Ungarns. N Z 104/105. 1997, 7-17. o.
 PÉNZTÖRTÉNET 215

Bizánc
Whitting, E D.: Monnaies byzantines. Fribourg, 1973.
Hendy, M. F.: Studies in the Byzantine Monetary Economy c. 300-1450. Cambridge, 1985.
Imperial Byzantine Coins in the British Museum. I—II. London, 1908.

Közép- és újkor

Általános
Huszár, L.: Münzkatalog Ungarn von 1000 bis Heute. Budapest, 1979.
Schrötter, V: Wörterbuch der Münzkunde. Berlin, 1930.

Denárperiódus
Dannenberg, H.: Die Deutschen Münzen der säshsischen undfränkischen Kaiserzeit. Berlin, 1876.
Depeyrot, G.: Le numeraire carolingien. Corpus des monnaies. Paris, 1993.
Depeyrot, G.: Richesse et societé chez les Mérovingiens et Carolingiens. Paris, 1994.
Doyen, J-H .: Catalogue des monnaies du haut Moyen-Age, Royaumes barbares mérovingiennes et carolingiennes.
Charlevillc-Mcricres, 1991.
Durliat, J.: Lesfinances publiques de Diocleten aux Carolingiens (284-888). Beihefte der Francia. 21.
Sigmaringen, 1990.
Gedai I A magyar pénzverés kezdete. Budapest, 1986.
Gcdai I.: Friesach Denars and their Historical Background in the Hungarian Kingdom. In Die Friesacher
Münze im Alpen-Adria-Raum. Graz, 1996.
Gcdai I.: Szent István aranypénzverése. Budapest, 1999.
Hahn, W.: Moneta Radasponensis. Braunschweig, 1976.
H óman B.: Magyar pénztörténet 1000-1325. Budapest, 1916.
Koch, B.: D er Wiener Pfennig. Numismatische Zeitschrift, 97 (1983).
Prou, M.: Les Monnaies Mérovingiennes. Paris, 1892.
Prou, M.: Les Monnaies Carolingiennes. Paris, 1896.
Réthy L.: Corpus Nummorum Hungáriáé. I. Budapest, 1899.
V Székely Gy.: Slavonische Banalmünzoprägung. Dissertationes Archaeologicae. II. 8. (ELTE). Budapest,
1979.

Garasperiódus
Huszár L.: A budai pénzverés története. Budapest, 1958.
N orth, H.: Geldumlauf Währungssysteme und Zahlungswerkehr 1300-1800. Köln-Wien. 1989.
Pohl, A.: Ungarische Goldgulden. Budapest, 1974.

Tallcrperiódus
Huszár L.: Habsburg-házi királyok pénzei. Budapest, 1975.
Huszár L.: A z erdélyifejedelemség pénzverése. Budapest, 1995.
Miller zu Aichholz, V - Loehr, A - Holzmair, E.: Österreichische Münzprägungen 1519-1938. Wien,
1948.
Prokisch, B.: Grunddaten zur Europäischen Münzprägung der Neuzeit ca. 1500-1990. Wien, 1993.
 Bertényi Iván

CÍMERTAN

A cím ertan (heraldika) a címereket vizsgáló tudomány. Európa-szerte ismert elnevezését az

uralkodók, legelőkelőbb főurak környezetében működő, díszes ruhájukon uruk színeit vise­
lő heroldok megnevezéséből kapta. (A herold szó ősi, ófelnémet alakja, a hariwalt a hadsereg
igazgatására utalt, s az ófrancia herault közvetítésével terjedt el. A heroldok küldöncként sze­
repeltek a középkori csatákban, a címerek alapján azonosították a harcmezőn elesetteket, kö­
veti megbízásokat teljesítettek, a lovagi tornák rendezőiként működtek. Mindennapi munká­
jukhoz szükségük volt a címerek alapos ismeretére.) A címertan egyaránt foglalkozik a címe­
rek történetével (s ezen belül a társadalom életében játszott szerepével), szerkesztésük, leírásuk
szabályaival, sőt a címerek művészi kivitelezése kapcsán bizonyos művészettörténeti, illetve
művészeti kérdések is vizsgálati körébe tartoznak. A címerjog területén a heraldika érintkezik
ajogtörténettel, illetve ajogtudománnyal, a címerképek ábrázolásai pedig számos művelődés-
történeti vizsgálatot is lehetővé tesznek. így a heraldika kutatási eredményeit a múlttal és a
jelennel foglalkozó legkülönbözőbb tudományok hasznosíthatják.
A címer a középkori fegyverhasználaton alapuló olyan (legtöbbször pajzs alakú) jelvény,
szimbólum, amelyet magánszemélyek vagy testületek megkülönböztető jelként használhat­
tak vagy használhatnak. A címer neve latinul arma, armorum insignia, olaszul arma, angolul
arms, franciául armes, armoiries, németül Wappen. Valamennyi elnevezés az ősi címereknek
a fegyverekkel való szoros kapcsolatátjuttatja kifejezésre. Magyar címer szavunk minden bi­
zonnyal a Poitouban és Anjouban (Franciaország) használatos, sisakdísz jelentésű címer szó­
ból ered, és -valószínűleg még a XIII. században - a nápolyi Anjou-udvar közvetítésével ke­
rülhetett nyelvünkbe. Egy 1326. évi oklevél tanúsága szerint a szó még sisakdíszt jelentett, s
csak a későbbiekben bekövetkezett jelentésváltozással vette fel mai értelmét. (Etimológiája
végső soron a növényhajtást, csúcsot jelentő görög szóig vezethető vissza.)
A címer fogalmának a meghatározása koronként és országonként változott. Általában az alábbi
lényeges jegyeit figyelhetjük meg:
1. A címer színes jelvény. (Ebből azonban nem következik, hogy mindig színesen is ábrá­
zolják: a legtöbb középkori címer a korabeli pecsétek színtelen vésetein maradt ránk.)
2. A címerábrázolások mértani formák vagy stilizált képek. A címereken a térbeli ábrázolás
nincs megengedve, illetve csak kismértékű lehet.
3. A címer legfőbb hordozója a pajzs. A heraldikusok többsége úgy vélekedik, hogy pajzs
nélkül nincs is címer. Újabban azonban egyes szerzők a zászlókon, köpenyeken, sisakokon
ábrázolt, illetve sisakdíszként szereplő, sőt olykor a címer funkcióját betöltő egyéb jelvénye­
ket is címernek tekintik, ha azok bizonyos egyéb feltételeket kielégítenek.
4. A címerek örökölhetők, a földbirtokhoz vagy a családhoz kötődnek. Egyes esetekben
azonban - főleg a testületi címereknél - az állandósult használat vagy legalábbis annak az igé­
nye helyettesítheti az öröklődést.
A címerek eredete a heraldika egyik legvitatottabb problémája. A régi heraldikusok szerves
 CIMERTAN 217

kapcsolatot véltek felfedezni az ókori görög vázafestészet pajzsai, illetve Akhilleusz H om é­

rosz Iliászában leírt, különböző jeleneteket ábrázoló pajzsa és a középkori címerek között.
Mások a Római Birodalom hadijelvényeiben, ismét mások a régi germán rúnákban látták a
középkori címerek elődeit. Később az a felfogás terjedt el, hogy a címerhasználatot aXI. szá­
zad végén, illetve aXII. század elején a keresztes hadjáratokban résztvevő lovagok a muzulmá­
noktól tanulták el. Az újabb kutatás ezeket az elméleteket megcáfolta. Napjainkban egyes né­
met heraldikusok az ősi germán hit- és mondavilág elemeiben, nyugat-európai kutatók bizo­
nyos vallási, folklorisztikus vagy irodalmi hagyományokban keresik a címerek előképeit, de
vannak, akika totemekből, s olyanok is, akika régi tulajdonjegyekből, házjegyekből eredezte­
tik őket. A kutatás mai állása szerint elképzelhető, hogy Európa egyes területein eltértek egy­
mástól azok a praeheraldikus (heraldika előtti) jelvények, amelyeket aztán a harcosok a pajzsa­
ikra emeltek. Az mindenképpen bizonyosnak tűnik, hogy a címerhasználat elterjedésének
közvetlenül katonai okai voltak. A nehezebb fegyverzet s főleg az arcot felismerhetetlenné
tevő sisakok elterjedése folytán a harcoló lovagoknak azonosíthatóvá kellett tenniük magukat
a csatamezőn. Ilyen célra a legmegfelelőbb volt a pajzs, amelynek nagy, szabad felületére egy­
aránt lehetett különféle mértani ábrázolásokat és egyes állati, növényi vagy egyéb képeket fes­
teni, illetve elhelyezni. E vizuálisan szembetűnő ábrák gyors elterjedését elősegítette, hogy a
korabeli társadalom - néhány egyházi személyt leszámítva - írástudatlan volt.
A címerpajzs azonban nem volt m inden oldalról látható. A címerek így a zászlókra is ráke­
rültek, majd a pajzs jelvényét a nyeregtakaróra és a sisakra is ráfestették, illetve rátűzték. (Heral­
dikai sisak, sisakdísz, sisaktakarók.) A címer többi alkotórésze, a pajzstartók, a címerköpeny,
illetve címersátor, ajelmondat, a csatakiáltás és a különböző heraldikai jelvények később alakul­
tak ki, s ritkábban szerepelnek a címerábrákon.
A címerek története több mint nyolc évszázadot ölel fel,
mivel a pajzsokra, zászlókra alkalmazott jelek állandósu­
lását, címerré válását a XII. század első felére tehetjük.
Egyes heraldikusok Geoffroy Plantagenetnek a XII. szá­
zad derekán készült, a franciaországi Le Mansban őrzött
gyásztáblácskáját tekintik a legrégibb címeres ábrázolás­
nak. Ezen az elhunyt jobbjában kivont kardot, baljában
ágaskodó oroszlánokkal díszített hosszúkás (normann)
pajzsot tart. Sapkára emlékeztető sisakján ugyancsak egy
festett oroszlán látható (1. ábra). M inthogyjean Rapicault
krónikája szerint 1127-ben, Geoffroy lovaggá ütésekor
arany oroszlánocskákat ábrázoló pajzsot akasztottak a nya­
kába, egyesek e dátumhoz kötötték a címerek „születés­
napját”. Az újabb kutatás azonban a Plantagenet-címer ki­
alakulásának az időpontját erősen problematikussá tette:
bebizonyosodott, hogy Rapicault krónikáját 1175-1180
táján, tehát mintegy fél évszázaddal később írták, magának
Geoffroynak 1149-ből ránk maradt pecsétje pedig nem áb­
rázolja az oroszlános pajzsot. Michel Pastoureau francia
heraldikus szerint a legkorábbra keltezhető címer ezek
után Raoul de Vermandois személyéhez köthető. Igaz, hogy
ő is kétféle pecsétet használt, első 1130-1135 közötti pe­
csétjén egy sakkozott zászló látható (2. ábra), 1146-ból ránk
maradt pecsétjének pedig a pajzsa sakkozott (3. ábra), de í. ábra
218 Bertényi Iván

2. ábra 3. ábra 4. ábra

ugyanaz az ábrázolás szerepel mindkét pecséten, s a sakkozott (kockázott) pajzs maradt to­
vábbra is a de Vermadois-k címere, azaz állandósult jelként való használata mindenképpen
bizonyítható.
A címerek ezután Európa-szerte igen gyorsan elterjedtek, s csakhamar Magyarországra is
eljutottak, ahol III. Béla királyunk 1190 táján vert pénzein figyelhető meg először pajzsra he­
lyezettjelvény, a kettős kereszt, amely aztán államcímerünk évszázadokon keresztül használt
mesteralakjává vált. Igaz, III. Béla utódai egy darabig nem szerepeltették, s csak IV Béla emelte
ismét pajzsára. Allamcímerünk másik, a XX. századig élő eleme, a vörössel és ezüsttel több­
ször vágott pajzsmező Imre királyunk egyik 1202-ben kiadott oklevelének arany függőpecsét­
jé n látható először. Itt a vágásokban oroszlánok is megfigyelhetők (4. ábra). Minthogy hasonló
vágásos (és oroszlános) pajzsot láthatunk II. András királyunk különböző pecsétjein is, e cí­
m er tartós használata már a XIII. század első harmadában bizonyítható.
Az uralkodókon kívül elsősorban a környezetükben szereplő világi előkelők, lovagok kö­
rében találjuk meg a címerek legkorábbi viselőit. Ez érthető is, hiszen leginkább nekik volt
lehetőségük a nehézfegyverzet megvásárlására, s a középkori lovagi tornákon is elsősorban ők
szerepeltek. (Hazánkban a tatárjárást megelőző időből mintegy tucatnyi - főként pecsétről
ismert - címert tart számon a szakirodalom.) A lovagok, világi nagybirtokosok mellett azon­
ban csakhamar mások is szerepelni kezdenek a címerviselők sorában. Csakhamar megjelen­
nek a kisebb nemesek címerpajzsai, a városi, polgári, a céhcímerek, sőt a fegyvert nem vagy
csak ritkábban forgató nők, papok és parasztok is viszonylag hamar kezdenek alkalmazkodni
az új divathoz. A címereknek fokozatosan kialakul a tulajdonjelölő funkciója is, a nem kato­
náskodó elemek elsősorban pecsétjükre, használati tárgyaikra helyezik pajzsban ábrázolt jel­
vényüket. A címerhasználat így túlterjed a fegyveres harcok, a lovagi tornák világán, s elsősor­
ban ennek köszönhető, hogy amikor aXVI. századra lassan befejeződnek a lovagi tornák, ami­
kor a puskapor és az ágyú elterjedésével a csataterekről fokozatosan kiszorulnak a címeres
pajzsok, a címerek tovább élnek, most már zászlókon, épületeken, pecséteken, díszruhákon,
ládák oldalára festve, egyéb használati tárgyakra helyezve. Az élő heraldika korából a kései
heraldika (hanyatló heraldika) korába átlépve a címerek egyre inkább díszítőelemekké vál­
nak, ugyanakkor kialakul a heraldikai szakirodalom, majd egyes országokban megpróbálják
jogszabályok keretei közé szorítani a címerviselést.
A címerjog a heraldika születése idején nem létezett. A középkori címerfelvételnek általá­
ban nem volt jogi akadálya. Mindössze arra kellett ügyelni, nehogy valaki olyan címert vá­
lasszon, amelyet másvalaki már használ. Ez a megszorítás is inkább a gyakorlati élet kívánalma­
 CÍMERTAN 219

ként alakult ki: ha különböző családok tagjai azonos címert viseltek volna, az alkalmatlanná
vált volna tulajdonjelölésre, emellett veszélyekkel is járhatott, hiszen az egyik család ellensé­
gei a másik család tagjait is üldözték volna. Ez a megkötés fokozatosan joggá alakult: a cím er­
ügyekben - főként az előkelők között - felmerült jogvitákban gyakran bíróságok döntöttek, s
többnyire annak ítélték meg a kérdéses címer használatát, aki régebben élt vele. Az ilyen pe­
reket el lehetett kerülni, ha valaki az uralkodótól - oklevélbe foglalt - címeradományt kért és
kapott. Hazánkban a legrégebbi ismert címeradományt Károly Róbert király nevében 1326-
ban állították ki Imre fia, Miklós, az enyerei Hercegh család állítólagos őse részére. A címerek
általában a családban apáról fiúra öröklődtek; egyes országok, nagy hűbérbirtokok esetében
azonban a (föld)területhez kötődtek, s az új uralkodó, hűbérúr annak ajeleként viselte őket,
hogy az illető területét a magáénak vallja. Ez az utóbbi szokás alakította ki az igénycímereket,
amelyeket az illető ország, földbirtok tényleges uralmában, birtokában nem lévő olyan ural­
kodók, nemesek viseltek, akik a heraldika nyelvén is hangsúlyozni kívánták jogukat az illető
területre. így például az angol királyok a százéves háború befejezése után még évszázadokig
viselték a francia liliomokat mint Franciaország trónjára támasztott igényükjelképeit. Ily m ódon
egy személy több cím ert is a magának vallhatott. A nők viselhették apjuk címerét és a férjükét
is, az is előfordult, hogy a kettőt egyesítették, de gyermekük már többnyire csak a férj (tehát a
saját apja) címerét örökölte.
Az újabb korban egyes uralkodók megpróbáltak bizonyos központilag szabályozott elveket
érvényesíteni országuk címerviselésében. 1696-banXIV Lajos francia király elrendelte, hogy
csak olyan címert szabad viselni országában, amelyet az e célból összeállított nagy címerkönyvbe
bevezettek. A d’Hozier vezette összeírásnak voltaképpen nem a szabályellenesen használt cí­
merek kiszűrése volt a célja (olyan címert is be lehetett jegyeztetni, amelyet az illető addig
nem is viselt), sokkal inkább a királyi kincstár feltöltése: csaknem 60 000 család regisztráltatta
a címerét, a bejegyeztetők saját névre szóló oklevelet kaptak, amely címerük rajzát ábrázolta,
az illetékként kifizetett 20-20 livre azonban az uralkodót gazdagította... A XIX. század elején,
Napóleon császársága alatt Franciaországban az újonnan kialakított arisztokrácia és a felső hi­
vatalnoki kar tagjait, valamint az egyes városokat olyan heraldikai rendszerbe sorolták, amely­
nél a címerpajzsról azonnal le lehetett olvasni az illető címert viselő személy vagy város rang­
ját. Hasonló próbálkozásra került sor a XIX. században Oroszországban is, ahol az egyes váro­
sok kaptak—a cári bürokrácia által kialakított hierarchiába történt besorolásuknak megfelelően
-különböző címerpajzsokat. Napjainkban az ilyen szabályozások nem divatosak. Azokban az
országokban, ahol engedélyezik a magánszemélyek címerviselését, általában megelégednek
annak a megkövetelésével, hogy a használni kívánt címerek megfeleljenek a címertan szabá­
lyainak, és különbözzenek az illető országban már viselt címerektől. Általában hasonló kívá­
nalmakat támasztanak a városcímerekkel szemben is.

5. ábra 6. ábra 7. ábra 8. ábra

220 Bertényi Iván

A címer legfontosabb alkotóeleme a pajzs. Alakja az évszázadok során többször változott. Az

élő heraldika korában többnyire a csatapajzsot, illetve a tornapajzsot utánozta. A legkorábbi
nyugati heraldikai emlékeken leginkább a hosszúkás, nagyalakú norm ann pajzs fordul elő (5.
ábra). E nagy felületű pajzs később fokozatosan kisebbé vált, és - többnyire kissé kerekített
oldalú - háromszögű pajzzsá fejlődött (6. ábra). Ez a pajzstípus az idők folyamán megfigyelhe­
tő kisebb arányváltozásokkal napjainkig használatban maradt, de mellette más, további pajzs­
típusok is elterjedtek: így aXIV században a kerektalpú vagy doborpajzs (7. ábra), majd a tár­
csapajzs (8. ábra) lett divatos. Ezen a lándzsa, dárda megtámasztása céljából felül vagy oldalt kis
bemélyedést alakítottak ki, amely a szimmetria kedvéért sokszor mindkét oldalon szerepel.
Számtalan továbbfejlesztett, sokszor agyondíszített, olykor korcs formája is fennmaradt - re­
neszánsz pajzs néven. Itáliából terjedt el - a reneszánsz kortól hazánkban is használt - lófej-
pajzs (9. ábra), amelyet szintén előszeretettel cifráztak. Volt, amikor a címerpajzsot négyzet­
hez, téglalaphoz hasonlóan alakították ki (négyszögletű pajzs - Garai Miklós nádor 1401. évi
pecsétjén - 10. ábra), máskor a pajzstalp közepéhez kis nyúlványt erősítettek (csücsköstalpú
pajzs —11. ábra). Főleg nők címere szerepelt a csúcsára állított rombuszt utánzó rutapajzsban
(12. ábra). A barokk korban a címerrajzolók művészi ízlését már nem kötötték az élő heraldi­
ka időszakának ténylegesen használt pajzsalakjai, jó néhány egyéb formát is kialakítottak (ová­
lis, kerek stb. pajzsok). Mivel egyidejűleg többféle pajzsalak is divatos volt, ugyanazon sze­
mély címere különböző formájú pajzsokon ábrázolva is ránk maradhatott. (Ezért is nem kö­
telező a címerleírásnál a pajzs alakjára kitérni.) Minthogy pedig a korai pajzsformák közül több
—más alakú címerpajzsokkal párhuzamosan alkalmazva - hosszú évszázadokon keresztül to­
vább élt, a pajzsalakok csak bizonyos keretek közt használhatók fel kormeghatározásra.
A pajzs leggyakrabban egyenesen áll, de olykor, főleg összetett címerpajzsok esetén (azaz
több pajzs együttes szerepeltetésénél) jobbra vagy balra dőlt helyzetben is előfordulhat. A fel­
fordított pajzs az illető család kihalását szokta jelezni. Több pajzsot egymásra helyezve is lehet
ábrázolni. Két pajzs egymásra tételénél az alsót, a nagyobb felületűt nagypajzsnak nevezzük
(régi szerzőinknél öreg pajzs), a felülre került kisebb pajzs a boglárpajzs. A magyar állami
középcímer 1915. évi szabályozása szerint a nagypajzsba került Dalmácia, Horvátország, Szla­
vónia, Erdély, Bosznia és Hercegovina, valamint Fiume címere, míg a boglárpajzsot a magyar
kiscímer foglalta el (13. ábra). Három egymásra helyezett pajzs esetén az alsó a nagypajzs, a
középső a boglárpajzs, a felül fekvő a szívpajzs. (Az elnevezések használata nem egyöntetű,
egyes szerzők a középsőt nevezik szívpajzsnak és a felsőt boglárpajzsnak, sőt nagypajzs - kö­
zéppajzs - szívpajzs megnevezésekkel is találkozunk.) Négy egymásra helyezett pajzs esetén
használható elnevezések: alappajzs - nagypajzs - középpajzs - szívpajzs.

9. ábra 10. ábra 11. ábra 12. ábra

 CÍMERTAN 221

13. ábra

Több címer együttes ábrázolása leggyakrabban egyazon pajzs különböző mezőibe helyezé­
sükkel történik. A tájékozódás megkönnyítésére a heraldikai szaknyelv a pajzs egyes részeinek
a megjelölése céljából különböző elnevezéseket dolgozott ki. így a 14. ábrán AB a pajzs felső
széle, AC a pajzs jobb vagy első széle, BD a bal vagy hátsó széle. Ajobb és a bal oldal a heraldi­
kában felcserélődik, m ert úgy tekintjük, hogy a pajzsot egy velünk szemben álló személy tart­
ja, s az irányokat az ő helyzete határozza meg! Az 1., 2. és 3. négyszög a pajzsfő, a 4., 5. és 6. a
pajzsderék vagy a pajzs pólyahelye, a 7., 8. és 9. jelű idomok területe a pajzstalp (pajzsláb). 1., 4.,
7. a pajzs jobb oldala, 2., 5., 8. a pajzs cölöphelye, 3., 6., 9. a pajzs bal oldala. 1. a pajzsfő eleje, 2.
a pajzsfő közepe, 3. a pajzsfő hátsó része, 4. a pajzsderék eleje, 5. a pajzsderék közepe (boglár­
hely), 6. a pajzsderék bal oldala, 7. a pajzstalp eleje, 8. a pajzstalp közepe, 9. a pajzstalp hátsó
része.
A címerábrázolás befogadására szolgáló paj zsfelület a mező (paj zsmező). Ha a mező egyszí­
nű, nincs felosztva, s ábrázolás sem szerepel benne, tarpajzsról beszélünk. A címerhasználat
korai időszakában a pajzsra kerülő ábrázolásokat a leggyakrabban vászon, prém vagy szövet­
bevonatok segítségével alakították ki, fémlemezekkel erősítették meg, olykor természetes tár­
gyakat szögeztek a pajzsra. Később a pajzsot befestették.
A pajzson vörös, kék, zöld és fekete szín, valamint két fém, 14. ábra
az arany és az ezüst szokott előfordulni. Az aranyat sárgá­
val, az ezüstöt fehérrel is lehet ábrázolni. Ezeken kívül a
heraldikai díszeknél gyakran alkalmazták a bíbort is. A
többi színt a klasszikus heraldika nem kedvelte (egészen
kivételesen fordulnak elő), helyette mindig a legközeleb­
bi heraldikai színt vagy fém et alkalmazták. (így lett az
oroszlán arany vagy vörös.) Később a szigor enyhült, más
színek is megjelentek, a barna, a narancsszín, s főleg az
emberi test ábrázolására használt „természetes szín”, de a
heraldikai nyelv később is csak hallgatólagosan vett tudo­
mást róluk, s a címerleírásoknál többnyire nem említette
meg őket. A heraldikai színeket csak egyféle, keveretlen
222 Bertcnyi Iván

színekkel szabad megjeleníteni. N em alkalmazható tehát különbözőképpen árnyalt kék vagy

vörös, csak egyfajta kék vagy vörös van. További szabály, hogy „fémre fém” és „színre szín”
(azaz fém mellé fém, illetve szín mellé szín) nem alkalmazható. Ebből elvileg következik az
az élő heraldika korában sem mindig követett elv, hogy a színnel és fémmel osztott pajzsban
elhelyezett osztott alaknak is cserélnie kellett a fémet és a színt. A természetes színt egyaránt
szokás volt színre és fémre alkalmazni. Emellett a címerképek kiegészítő részeit (így a mada­
rak csőrét, karmát, a vadállatok kilógó nyelvét stb.) is a velük érintkező fémektől vagy színek­
től függetlenül szokták ábrázolni. A középkorban több szerző megpróbálta „rangsorolni” a
fémeket és a színeket; a világosabbakat előkelőbbnek tartották, m int a sötéteket. így az arany
a rangsor elejére került, s a fekete számított a legkevésbé előkelőnek. A későbbiekben azon­
ban ez a különbségtétel megszűnt, s a modern heraldika minden fémet és minden színt azonos
értékűnek tart.
Hazánkban csak kivételképpen fordul elő, de külföldön bevett szokás volt, hogy a pajzsot
különféle bundabőrökkel (szőrmékkel) is bevonták. így fordul elő a hermelin (fehér alapon
fekete tincsek), az ellenhermelin (fekete alapon fehér tincsek), az evetbőr (a szürke mókus
kékesszürke hátbundájának csíkokban való alkalmazása miatt kékesszürkével és fehérrel tar-
kázott mező), a fordított evet (amikor az evet harang alakú csíkocskái közül az azonos színűek
érintkeznek egymással) és a mái (prém) (szürke, habos bunda, nemegyszer azonosnak fogják
fel az evetbőrrel). Emellett a pajzsmező üres részét gyakran töltötték ki különféle díszítések­
kel. Ez volt a damaszkozás vagy hím.
A fémeket és a színeket együttesen mázaknak szokták nevezni, de itt is ingadozik a termino­
lógia. Vannak kutatók, akik a fémeket is színeknek mondják, mások (így napjainkban főleg
egyes svájci heraldikusok) a mázak közé sorolják a pajzsot borító szőrméket (bundabőröket)
is. E sorok írója - más magyar heraldikusokkal folytatott megbeszélések után - azt tartaná sze­
rencsésnek, ha a máz(ak) kifejezés a fémeket és színeket összefoglaló fogalomként szerepel­
ne, míg a fémek, színek és bundabőrök együttes neveként a borítások szakszó honosodna meg.
E szó, illetve a belőle képzett „borított pajzs” alkalmazható lenne mindannak a legáltalánosabb
megnevezésére, ami a címerpajzsra kerülhet. Emellett jól beilleszthető a régi címerhasznála­
ton alapuló terminológia szellemébe is, hiszen a legősibb címerábrázolásokat a legtöbbször
valóban úgy helyezték a pajzsra, hogy azt különböző színű ruhadarabokkal, szőrmékkel bebo­
rították (15. ábra).

hím mázak __^ bundabőrök

fémek színek hermelin j m í \ v. evet fordított evet

araríy^ ezüst

vörös kék fekete zöld bíbor

15. ábra

A heraldikai irodalom kialakulásával szükségessé vált, hogy a címerpajzsok borításait színte­

len rajzon isjelöljék. Többféle ilyenjelölési eljárást dolgoztak ki a XVI-XVTI. században. Ezek
közül a Petra Santa és de la Colombiére által alkalmazott vonalkázásos színjelölő eljárás terjedt
el, s fokozatosan kiszorította a többit. Eszerint a vöröset függőleges, a kéket vízszintes, a zöl­
det (heraldikailag) jobbról bal felé haránt húzott, a feketét egymást keresztező függőleges és
 CÍMERTAN 223

Í6. ábra

vízszintes vonalazás vagy fekete mező jelzi. A bíbort balról jobbra haránt húzott vonalak, a
fémek közül az aranyat pontok, az ezüstöt üresen hagyott mező mutatják. Abundabőröket alak­
jukat utánozva adják vissza a színtelen ábrákon is, a hím (damaszkozás) jelölésére haránt és bal
haránt, egyaránt sokszor osztott (rácsozott) mező, illetve ennek kis, kereszt alakú díszítései,
vagy a damaszkozás rajzolatának az utánzatai szolgálnak (16. ábra).
A pajzson előforduló képszerű ábrázolások két nagy csoportba sorolhatók. A mesteralakok
(heroldalakok) a pajzs szabályos, mértani vonalakkal történő felosztása útján jönnek létre. A
címerképek közé sorolhatók mindazok a pajzsra került ábrázolások, amelyek nem heroldala­
kok. Az egyszínű (tar)pajzsot mesteralaknak szokták tekinteni. M ind a címerképek, mind a
mesteralakok külön-külön és együttesen is szerepelhetnek. A mesteralakoktól egyes heral-
dikusok megkívánják, hogy érintkezzenek a pajzsszegéllyel. A keresztek egy részénél ez a fel­
tétel nem teljesül, ezért a különböző szerzők hol ide, hol oda sorolják őket. A magyar heraldi­
kában hagyományosan mesteralaknak számítanak.
A mesteralakoknak szinte végtelen válfaja hozható létre, hiszen a pajzs egyenes, homorú,
domború, hullámos, lépcsős, fogas, fodros stb. osztóvonalakkal, illetve ezek legkülönfélébb
kombinációival a legkülönbözőbb irányokban osztható. Adott kereteink között arra kell szo­
rítkoznunk, hogy a leggyakrabban használni szokott, s főleg az egyenes osztóvonalakkal kiala­
kított heroldalakokat számba vegyük.
A pajzs függőleges vonallal való osztása a hasítás, az általában a pajzs közepén áthaladó osztó­
vonal hasított pajzsot hoz létre. Kékkel és ezüsttel hasított például a svájci Luzern címerpajzsa
(17. ábra). Ha a hasítóvonal a pajzs jobb oldalához esik közelebb, jobboldalt hasított, ha a bal
oldalához, bal oldalt hasított pajzsról beszélünk (18. ábra). Gyakran előfordul, hogy egy pajzs
többször hasított. Páratlan számú függőleges osztóvonal esetén a pajzsot háromszor, ötször,
hétszer stb. hasítottnak mondjuk. Ha a hasító vonalak száma kettő, s az így létrehozott három
osztásból az első és a harmadik borítása megegyezik, a középsőé pedig eltér, cölöp keletkezik
(19. ábra). A cölöp megközelítően a pajzs szélességének 1/3 (egyes szerzők szerint 2/1) részét
foglalja el. Négy hasítással kettő, hat hasítással három stb. cölöp keletkezik, de ilyenkor is fel­
tétel, hogy csak két máz (illetve nyugat-európai vonatkozásban két borítás) váltakozzék, és az
első, valamint az utolsó osztás máza (borítása) azonos legyen. H a már három máz szerepel,
akkor nem cölöpről, hanem például vörössel, ezüsttel és zölddel hasított pajzsról beszélünk.
Arany mezőben négy vörös cölöp látható Valenciának Aragónia középkori címerét őrző paj­
zsán (20. ábra). Több cölöp természetesen nem férhet el úgy, hogy mindegyikük a pajzsszéles­
ség 1/3 (illetve 2/7) részét foglalhassa el, ilyenkor a cölöpök keskenyebbek is lehetnek. Ha
224 Bertényi Iván

Í7. ábra 18. ábra 19. ábra 20. ábra

azonban nem ilyen ok miatt vékonyodott el a cölöp, karónak mondjuk, ha csak a pajzs 1/6,
szálnak, ha a pajzs 1/12 részét foglalja el. Ha a cölöp (karó, szál) nem éri el a pajzs (mező) szélét,
lebeg. Ha a cölöp közepe hiányzik, meglékelt cölöpről beszélünk (21. ábra), ha középtájt
megszakadva úgy folytatódik, hogy két részének egy-egy csúcsa ér össze, széttolt cölöpnek
m ondjuk (22. ábra). De lehet a cölöp többször széttolt, lehet (felül vagy alul) csonka (23. ábra),
s díszített is, ha rózsát, keresztet vagy más címerképet, illetve heroldalakot helyeznek rá. Ezek
m ellett a határoló vonalaktól függően beszélhetünk hullámos, fűrészes, fogas, ormós stb. cö­
löpről (karóról, szálról).
A pajzs vízszintes (a felső széllel párhuzamos) osztása a vágás. Ha egy vízszintes vonallal
középen vágjuk a pajzsot, vágott pajzsról beszélünk. (Nápoly címere - 24. ábra.) Ha a vágóvo­
nal úgy osztja a pajzsot, hogy a felső rész (megközelítően) 2/7-et, az alsó rész 5/7-et tesz ki,
pajzsfő keletkezik, ha az alsó rész teszi ki a 2/7-et és a felső az 5/7-et, pajzstalp jön létre. Ha a
vágóvonal száma páros, és két borítás váltakozik, (egy vagy több) pólya alakul ki. Vörös mező­
ben fehér (ezüst) pólyát láthatunk Ausztria államcímerében (25. ábra). Ha a pólya a pajzs pó­
lyahelyén felül van, felső fekvésűnek, ha a pólyahelyen alul, alsófekvésűnek szokták mondani
(mások alsópólyának, illetve felsőpólyának nevezik), s van szerző, aki - tán kissé túlzott pe-
ái ntériával —a szokásosan (a pólyahelyen) kialakított pólyát is további jelzővel látja el, és így
középfekvésű pólyát is megkülönböztet. Egymás mellé elhelyezett két vékony, párhuzamos
pólya az ikerpólya. A pólya, ikerpólya, hullámos pólya, illetve a pajzson egyenes vagy hullámos
vonallal kialakított arany, ezüst vagy kék mező(k) igen divatosak a hazai kommunális heraldi­
kában az egyes településeket átszelő vagy azok közelében hullámzó vizekjelképezésére. Fő­
városunk címere is hullámos ezüst pólyával jelképezi a Dunát (26. ábra). H a a vágóvonalak
száma páratlan, nem pólyáról, hanem háromszor, ötször stb. (tíz felett „sokszor”) vágott pajzs­
ról beszélünk. így Magyarország címerének jobb oldala vörössel és ezüsttel hétszer vágott
(13. ábra boglárpajzsa). A hasításnál mondottakat értelemszerűen alkalmazva nem alakul ki pólya

2 1 . ábra 2 2 . ábra 2 3 . ábra 2 4 . ábra

 CÍMERTAN 225

25. ábra 26. ábra 21. ábra 28. ábra

akkor sem, ha a vágások száma páros ugyan, de az első és az utolsó osztás máza nem egyezik.
Rostock címere kékkel, ezüsttel és vörössel vágott. A pajzs felső felét elfoglaló kék mezőben
vörössel fegyverzett arany griff lép (27. ábra). A félszélességű pólya a csík, még keskenyebb a
fonál. A cölöphöz hasonlóan a pólya is lehet lékelt, széttolt, lebegő, díszített stb. Az olyan (rend­
szerint a pajzsfőben látható) lebegő pólyát, amelynek alsó része többször ormózott, tornagal­
lérnak nevezzük. Nyeleden gereblyére emlékeztet (28. ábra). A pólyákat határoló vonalak is
lehetnek hullámosak, fűrészesek, fogasak, ormósak stb. A pólyák más mesteralakokban is elő­
fordulhatnak, így például a Szirmayak 1417-ben kapott címerének ezüst pajzstalpában fekete
pólya látható (29. ábra).
Előfordulhat, hogy ugyanaz a pajzs egyidejűleg vágott is és hasított is. H a az osztóvonalak
középen futnak, és metszik egymást, negyedelt (négyeit) pajzsról beszélünk. A négyeit pajzs
kiválóan alkalmas kettő, három vagy négy címer egyesítésére. Két címer egyesítésekor az elő­
kelőbbnek tekintett az 1. és a 4., a másik címer a 2. és a 3. mezőbe kerül. (Például az olaszor­
szági Cagliari címere - 30. ábra.) Három címer egyesítésénél a kiemeltet (rendszerint a 2. és
a 3. mezőben, erőteljesebb kiemelésnél az 1. és a 4. mezőben) kétszer szerepeltetik. Három
címer egyesítésének másik lehetséges módja, hogy a pajzsot hasítják, majd az így létrejött két
mező közül csak az egyiket vágják. Egynél több hasítás és vágás együttes alkalmazásával létre­
jövő többször vágott és hasított pajzs olyankor szokott előfordulni, amikor négynél több cí­
mert kell egyesíteni. Erre főleg uralkodói (ország-) címereknél szokott sor kerülni, hiszen
ezen az illető uralkodó valamennyi országának, tartományának a címereit fel szokták tüntetni
(ideértve az igénycímereket is). Ha a pajzsot (vagy valamelyik mezejét) több vágással és hasí­
tással osztják, s az így létrejött négyzeteken egy fém és egy szín sakktáblaszerűen váltakozik,
sakkozott (kockás, kockázott) mező keletkezik (például Horvátország címere történelmi ál­
lamcímerünk nagypajzsának 2. mezejében - 13. ábra). A külföldi heraldika kedvelt mester­
alakja a telek, amely rendszerint a pajzsfő jobb vagy bal szélén, esetleg a közepén kialakított

2 9 . ábra 3 0 . ábra 3 Í . ábra 3 2 . ábra

226 Bertényi Iv in

33. ábra 34. ábra 35. ábra 36. ábra

négyzet. (Oldalai valamivel szoktak nagyobbak lenni, mint a pajzsszélesség harmada. Hajóval
nagyobb, szabad telek a neve -3 1 . ábra).
A pajzs átlós vonalakkal való osztása a harántosztás vagy szelés. Ha ajobb felső sarokból in­
dul ki az osztóvonal, a pajzs (a mező) harántosztott (32. ábra), ha a bal felső sarokból, bal haránt
osztott. Páros számú, két mázat váltakozva alkalmazó párhuzamos harántosztás harántpólyát,
bal harántosztás bal harántpólyát hoz létre (33. ábra). Félszélességű harántpólya a (haránt)szalag.
(Van szerző, aki a szalag helyett harántfonalat ír.) A harántosztott és bal haránt osztott pajzs
harántnégyeit (harántosan felnegyedelt). (Wart címere Svájcban - 34. ábra.) Egymást kereszte­
ző több haránt- és bal harántvonal rutákat alkot, ha a mázak sakktáblaszerűen váltakoznak. Az
ilyen pajzs rutázott (35. ábra). Ha a mázak nem váltakoznak sakktáblaszerűen, rácsozott pajzs
(mező) keletkezik. Ha szeléssel alakítják ki, a pajzsfő (36. ábra) és a pajzstalp is lehet haránt­
fekvésű (37. ábra). A pajzs széléből kiinduló és a pajzsban hegyesszögben találkozó vonalak
éket alkotnak. Egymás mellett több ék is állhat (38. ábra). Az Erdélynek több fejedelmet is adó
Báthory család pajzsának hol egyenes, hol ívelt határolóvonalakkal kialakított ékeit farkas-
fog(azat)nak nevezték el. (Régi heraldikusaink sárkányfognak is mondják, például Báthory
István, a későbbi lengyel király 1557-ben használt gyűrűspecsétjén - 39. ábra.) H a az éket alko­
tó háromszög két szára a pajzs (mező) aljának a széleiből indul ki, s a pajzs (mező) csúcsán
találkoznak, a pajzs (a mező) süvegezett (40. ábra). Ha a felső két pajzssarokból kiinduló vona­
lak találkoznak a pajzstalp közepén, a paj zs saruzott (41. ábra). Amennyiben az ék alulról a mező
kb. 2/3-áig nyúlik be, nem süvegezés, hanem gallérozás történik (42. ábra). Ha a pajzs szélei­
nek a közepét kötjük össze egyenes vonalakkal, nagyruta keletkezik (43. ábra). Az Y-hoz ha­
sonló ágas a pajzs két felső sarkát és alsó széle közepét érinti (44. ábra). A pajzsot olykor -
szélességének mintegy 1/7-ét kitevő - ráma szegélyezi. (A portugál heraldika kedvelt mester-
alakja.) Mindig más mázú, mint a pajzsmező. A fémből készült, pajzsban lebegő kör neve: bi­
zánci (45. ábra). A szintén kör alakú lepény a bizáncival szemben sohasem fém, hanem mindig
színes (a Mediciek címerében - 46. ábra). A lepényes bizánci kör alakú ábrájának a fele szín, a

3 1 . ábra 3 8 . ábra 3 9 . ábra 4 0 . ábra

 CÍMERTAN 227

41. ábra 42. ábra 43. ábra 44. ábra

fele fém (47. ábra). Két fél harántpólya szarufát alkot (Zágrábi Dabi Mihály 1430-ban kapott
cím ere-4 8 . ábra).
Két egymást metsző harántpólya már a keresztek közé tartozó (Szent) András-keresztet al­
kot (Plymouth címere - 49. ábra). A görögkereszt függőleges és vízszintes szára egyforma
hosszú (Svájc címere - 50. ábra). A latinkereszt függőleges szára hosszabb. A kettős kereszt
csaknem háromnegyed évezreden át szerepel a magyar királyok pajzsán, illetve államcíme­
rünkben (a 13. ábra boglárpajzsában). Másképpen pátriárkakeresztnek és lotaringiai kereszt­
nek is mondják. (Nyugat-Európában Lotaringia címerében szerepelt.) A három vízszintes szá­
rú keresztet hármas keresztnek vagy pápai keresztnek nevezik. Az orosz vagy ortodox kereszt
két szára vízszintes, a harmadik (rövidebb) ferde. A később Málta szigetére költözött (jeruzsá-
lemi) Szent János-lovagok (johanniták) jelvénye a (szélesedő) szárai szélén hosszabb máltai
kereszt (51. ábra). A T alakú Szent Antal-kereszt vagy latorkereszt függőleges szára a vízszintes
fölött nem folytatódik. A háromszög végű, rutavégű, mankós, horgonyvégű stb. keresztek
éppúgy száraik végződéseinek az alakjáról kapták nevüket, mint a XX. század első fele szélső-
jobboldali mozgalmának a jelvényeként ismertté vált nyílvégű („nyilas”) kereszt.
Amint már volt szó róla, a pajzson címerképnek számít minden, ami nem heroldalak. A
régebbi címerművészet mindig valamilyen idealizált, a valóságtól elütő módon jelenítette meg
a címerképeket, az élethű ábrázolásukra való törekvés kivételnek, jellegzetességnek számí­
tott. így éppen a középkori magyar heraldika egyik jellegzetességének tartják a kutatók a rea­
lista ábrázolásmódot, ezt azonban természetesen a külföldi (főleg a nyugati) címerfestőkhöz,
címerrajzolókhoz viszonyítva kell értenünk. A címerképek megalkotásánál általában az a szem­
lélet volt az irányadó, hogy a pajzs rendelkezésre álló felületéből a lehető legnagyobb részt ki
kell tölteni. Ehhez járult még az az élő heraldika korában igen érthető célkitűzés, hogy a pajzs­
ra helyezett címerképek minél távolabbról jól felismerhetők legyenek. Mind e törekvések
228 Bertényi Iván

49. ábra 50. ábra 51. ábra 52. ábra

párosultak a heraldikai színek és fémek használatának a kötöttségével, s így, együttesen egy

sajátos heraldikai ábrázolási mód kialakulásához vezettek. AXTV század neves heraldikai írója,
Bartolus de Saxoferrato megállapítja, hogy a címerképek bizonyos jellem ző jegyeit eltúlozva
rajzolják: a sas karmai és csőre, a fák gyümölcsei és levelei, a nyílvessző hegye és farktollai stb.
m indig nagyobbak a címerpajzsokon, m int a valóságban. A sajátos heraldikai stílus nem kis
problémát okoz a címerművészetben járatlan mai címerrajzolóknak, akik valamely város régi
címerét bővíteni akarják, s az ősi, hagyományos stílusban rajzolt címerkép mellé valamilyen
m odern ábrázolást szeretnének a pajzsra helyezni.
A címerképek osztályozását sok heraldikus megkísérelte már, de jól elvégezni a feladatot
senkinek sem sikerült. Ez érthető is, hiszen elvileg bármi a címerpajzsra kerülhet, tehát a cí­
merképek teljes osztályozása azt jelentené, hogy az egész valós világot és ráadásul az emberi
képzelet szüleményeit is rendszerbe sikerült foglalni. E helyen nekünk is be kell érnünk az­
zal, hogy - a teljességre való törekvés igénye nélkül - a legjellegzetesebb s az ábrázolásnál
problémákat leginkább felvető címerképeket bemutatjuk.
A természetből vett címerképek sorában a leggyakoribb az ember. Lehet meztelen, ruhába,
páncélba öltözött, szerepelhet gyalog, lóháton stb. A magyar nemesi heraldika kedvelt címer­
képe, hiszen a pajzson a címernyerő harcos alakja, sőt a (valódi, vagy a címeradomány indokául
feltüntetett állítólagos) hősi cselekedet is jól megjeleníthető, amint ez Dom bayjános 1506-

5 3 . ábra 5 4 . ábra 5 5 . ábra

 CIMERTAN 229

ban kapott címerén is látható (52. ábra). Az emberi alak leggyakrabban szemben álló (Esze
Tamás II. Rákóczi Ferenctől 1708-ban nyert címerén - 53. ábra). Növekvőnek mondják, ha a
törzs csak a köldöktől felfelé látszik. Koronából növekvő harcost adományozott Hunyadi Já­
nos, Magyarország kormányzója 1448-ban Berekszói Péternek (54. ábra). Ha az emberi alak a
pajzs vagy valamelyik mesteralak oldalából félig látszik, előtűnőnek mondják. Ha csak a kör­
vonalai mutatkoznak, árnyék. A teljes emberi alak helyett gyakran szerepel csupán egy testrész
(pars pro toto), m int például Stockholm címerében Szent Erik király feje (55. ábra). Hazai
heraldikánkban is gyakran feltűnik a levágott török fej a vitézség, a győzelem szimbóluma­
ként. Kedveltebb címerképünk azonban a kar. Ez lehet letépett, ha nem a törzzsel együtt jele­
nik meg, s a választóvonal nem sima, hanem cafatos; levágott, ha a választóvonal sima.
Az emberekhez hasonlóan az állatok is megjelenhetnek teljes alakjukban, de szerepelhet­
nek egyes testrészeik (fej, láb, karmok, szárnyak) is a címerpajzsokon. Az emberi testrészekre
használatos kifejezéseket az állatok esetében is alkalmazzák, de a négylábú állatok lehetnek
ágaskodó, lépő, ugró, álló, illetve legelő, ritkán ülő helyzetűek is. Rendszerint jobbra fordul­
nak. A legkedveltebb állati címerkép az oroszlán. Többnyire ágaskodó helyzetben szokták
ábrázolni; jobb mellső vagy mindkét első lábát előrenyújtja, szája tátva van, nyelvét kiölti, teste
sovány, farkának bojtja felfelé kunkorodik. Olykor az oroszlán bal felé is ágaskodhat. Elég gyak­
ran fordul elő, hogy „az állatok királyát” lépő és szembenéző helyzetben ábrázolják. A hanyatló
heraldika az így megjelenített oroszlánt leopárdnak nevezte. (Az élő heraldika a természethű
leopárdot hívta így.) A sas, a legnagyobb ragadozó madár szintén igen kedvelt címerképe a régi
címerfestőknek. Az ókori ábrázolásokon is gyakran előforduló állat a középkorban a ném et
királyok, illetve - általában kétfejű változatban —a német-római császárokjelvénye lett. M ind­
két formáját más uralkodóházak is felvették címerükbe, s a sas ma is több ország (Lengyelor­
szág, Ausztria - 25. ábra) címerén látható. A Habsburg-házból származó uralkodóink révén a
sas Mohácstól 1918-ig folyamatosan szerepel a hazai heraldika történetében is. A madarak ki­
rályát ritkán ábrázolják természetes formájában. A „tipikus” heraldikai sas stilizált: elröppenő
helyzetben látható, fejét (vagy ha kétfejű, fejeit) oldalra fordítja, karmait szétterpeszti, szárnyát
szétterjeszti, farka díszes kiképzésű. A két nagy ragadozó mellett az állatvilág szinte minden
alakja előfordul címerképként. Kecskemét ágaskodó kecskéje olyan típusú címerkép, amely
összefüggésben van a tulajdonos (esetünkben a város) nevével, azt mintegy elbeszéli. Ezért

5 6 . ábra 5 7 . ábra 5 8 . ábra

230 Bertényi Iván

5 9 - 8 0 . ábra
 CÍMERTAN 231

beszélő vagy névcímernek mondjuk. A különböző állatok

igen alkalmasak arra, hogy névcímerré váljanak, gondol­
junk Berlin vagy Bern címerének a medvéjére (németül a
medve: Bar), vagy- hogy további hazai példákat említsünk
- a Kiskunhalas címerében látható halakra, illetve a Szar­
vas címerében szökellő szarvasra. Valószínűleg beszélő­
címert kapott a pajzsára Mátyás királytól 1479-ben Kos­
suth Lajos családjának egy korai őse, Miklós is a négyeit
pajzs 1. és 3. mezejében balra fordulva ágaskodó kos for­
májában (56. ábra). (Zárójelben megjegyezzük, hogy egyes
heraldikusok kecskének nézték az ágaskodó állatot, a Kos­
suth család hagyománya azonban kosnak tartotta.) A peli­
kánt úgy ábrázolták, hogy melléből patakzó vérrel táplálja
kicsinyeit. A régi heraldika sajátossága volt ugyanis, hogy
bizonyos állatokhoz különböző mondák fűződtek, s ezek 81. ábra
szem előtt tartásával illett megjeleníteni őket. Ilyen hie­
delmek alakultak ki a daruról is: felemelt lábával követ tartva őrt áll, s elalvás, veszély esetén
azt elejtve a koppanással figyelmezteti magát, társait. így szerepel a daru a legrégibb festett cí­
mert ábrázoló magyar címereslevélen is, amelyet 1405-ben állítottak ki a Tétényiek és Harasz­
ti András számára (57. ábra). De csúszó-mászók is szerepelhettek címerkép gyanánt! A Garaiak
címerállata például a kígyó volt (10. ábra).
A címertan kedveli a növényvilágból választott címerképeket is. A liliom csak ritkán szere­
pel természetes formájában (mint például a Kossuth-címer pajzstalpából kinövő, három vi­
rágban végződő kerti liliom - 56. ábra). A heraldikai liliom háromlevelű, a középső alul és
felül hegyben végződik, az oldallevelek felül kifelé hajlanak, s a három levelet szalag tartja össze.
Az arany liliom a francia királyok címerképeként vált ismertté, s a XTV században az Anjouk
révén Magyarországon is közismertté vált. I. Lajos királyunk 1369-ben arany liliomokat ado­
mányozott Kassának, s bár utódai a város címerét többször bővítették (újabb címerképekkel,
mesteralakokkal egészítették ki), a liliomok ma is uralkodó helyet foglalnak el Kassa címer­
pajzsán (58. ábra). A búzakalász, a szőlő más terményekkel együtt főleg aXVII-XDÍ. századi
falusi pecsétek címerpajzsain szokott előfordulni.
Az égitestek is gyakran kerülnek a címerpajzsra. A Napot 16 sugárral szokták ábrázolni, ezek
közül 8 lángszerű, 8 egyenes. Gyakran azonban szemekkel, orral, szájjal jelenítik meg (nap­
arc). Erdély régi címerében - a XVII. századra kialakult magyarázat szerint - a Nap és a félhold
a székelységet szimbolizálta, míg a növekvő sas a magyarokat. A hét bástya („vár”, „város”) a
szászokat jelképezte. (13. ábra, nagypajzs, 4. mező.)
A bástyák, épületek, városkapu, városfalrészletek szintén kedvelt címerképek. Főleg a váro­
si heraldikában szoktunk találkozni velük. De igen gyakran láthatunk a címerekben fegyvere­
ket, szerszámokat, ruhákat, egyéb használati tárgyakat, amelyek révén a heraldika fontos tám­
pontokkal szolgálhat a technikatörténet, a művelődéstörténet és más tudományok számára.
A régi korok címerein kedveltek voltak a bibliai alakok, vallási motívumok, szentábrázolá­
sok (55. ábra) is. Igen gyakoriak a heraldikában a képzelet szülte címerképek: az egyszarvú
többnyire ágaskodó helyzetben ábrázolt, homlokából kinőtt egyenes szarvval megjelenített
ló. A griff a sas és az oroszlán kombinációja; feje, nyaka és szárnya a sastól, teste többi része az
oroszlántól „származik” (27. ábra). Szárnyas és glóriát visel a feje körül Velence címerképe,
Szent Márk oroszlánja. Az állati eredetű címerképek sorában már bemutatott kétfejű sas az
egyfejűből jö tt létre: szimmetria kedvéért még egy fejet rajzoltak neki. (Ritkán háromfejű sas
232 Bertényi Iván

82. ábra 83. ábra 84. ábra

is előfordulhat.) A sárkányt pikkelyes testtel, a krokodiléhoz vagy grifféhez hasonló fejjel, hosszú
farokkal szokták ábrázolni. A hárpia sas testére illesztett női törzsű és fejű szörnyalak. A sas­
ember két szárnyas láb közt látható szakállas férfifej. A szirén nőfejű tengeri szörnyeteg. A párduc
feje a sastól, mellső lábai a sastól vagy az oroszlántól vannak kölcsönözve, hátsó teste és farka,
valamint testhelyzete az oroszlánét formázzák.
Már aXTV-XV századtól kialakult a - leginkább polgárok által - mesterjegyként, áruvéd­
jegyként, házjegyként, kőfaragó jelként használt szimbólumoknak egy olyan változata is, amely
pajzsra helyezett, egymást metsző vonalak kombinációiból állt. Ezek az eredetileg pajzs nél­
kül szerepeltetett jelek később pajzsokon ábrázolva is megjelentek, tartós használatban voltak,
sőt apáról - a mesterséget folytató - fiúra öröklődtek is. Ezért, annak ellenére, hogy színtele­
nül szoktak szerepelni, újabban a heraldikusok is többször foglalkoznak velük, m ert a címe­
rek iránt támasztott legtöbb követelményt kielégítik. A régebbi szakirodalom nem tekintette
címereknek őket, s így megfelelő magyar szakkifejezések sem alakultak ki ezeknek a heraldi­
ka határán fekvő mesterjegyeknek a leírására. Három évtizeddel ezelőtt Tompos Ernő a sopro­
ni városi levéltár ilyen típusú forrásokban bővelkedő anyagának a feldolgozása során, főleg a
ném et szakirodalomban használatos vonatkozó kifejezé­
85. ábra sek ügyes lefordításával kidolgozta a magyar terminológi­
át. Alábbiakban az általa meghonosított, a mesterjegyes paj­
zsok leírására használható elnevezéseket találhatja az olva­
só. A szár (59. ábra): többnyire egyenes és függőleges vonal,
a mesterjegy többi részének a hordozója. A szarufa (60.
ábra) hasonló a heraldikai mesteralakhoz (48. ábra). Avona-
lak végét általában a vonal irányára merőlegesen vágják le.
A fordított szarufa (61. ábra) függőlegesen levágott végek­
kel szokott előfordulni. A négyesfő szárral (62. ábra) a ne­
vében említett számhoz hasonlítható. A kettős szarufa (63.
ábra) a szarufa megduplázása útjánjön létre, miként a for­
dított szarufából hasonló módon szerkeszthető meg a ket­
tős fordított szarufa (64. ábra) is. A szelemen (65. ábra) a
száron mindkét irányban túlnyúló vízszintes vonal, amely
elhelyezése szerint lehet fej - vagy felsőszelemen (65/a áb­
ra), emelt szelemen (65/b ábra), középszelemen (65/c ábra),
 CÍMERTAN 233

süllyesztett szelemen (65/d ábra) és talp-vagy alsószelemen (65/e ábra). Ezek az elhelyezésre
utaló elnevezések más mesterjegyelemeknél is előfordulhatnak. A fok (66. ábra) a szár egyik
oldalához csatlakozó vízszintes vonal. Ajobbról csatlakozó az első, a balról csatlakozó a hátsó
fok. Hasonló megjelölés alkalmazható a dúcoknál és a támaszoknál is. A támasz (67. ábra) a szár
felé emelkedő ferde vonal. A dúc (68. ábra) a támasz fordítottja, azaz a szárral való érintkezési
ponttól kifelé emelkedő vonal. Az andráskereszt két egymást a szár fölött metsző ferde vonal
(69. ábra). A szelemenek és a fokok végén lefelé csüngő vagy felfelé irányuló orrok, a táma­
szok, dúcok és andráskeresztek végződéseinél, ezek vonalára merőleges toldalékok helyez­
kedhetnek el. Az ágas (70. ábra) egy közös középpontból azonos szög alatt kiinduló három
vonal vagy elem. Rokona a horgony alakú végződés. A daruláb (71. ábra) alul első és hátsó tá­
masszal ellátott szár. Előfordulhat még a tulipán alakú végződés (72. ábra) és a Merkúr-kereszt
(73. ábra) is. A felsorolt mesterjegyeket, illetve azok kombinációit figyelhetjük meg egyes
soproniak, jelesen Székeles Péter polgármester 1409. évi (74. ábra), Körmendi András polgár-
mester 1449. évi (75. ábra), Kramer János polgár 1486-ból ránk maradt (76. ábra), Schokan
(Magyar) Pál városbíró 1414-ből származó (77. ábra), Paltram András tanácsos, fertálymester,
polgármester, városbíró 1541-re keltezett (78. ábra) és Nesslinger Gáspár polgár 1521-ből
datálható pajzsán (79. ábra), illetve Spach György 1467-ből származó mesterjegyén (80. ábra).
A címerpajzs felett gyakran szerepel sisak is. Ez a heraldika korai századaiban csaknem olyan
fontos volt, mint a pajzs. Ezt bizonyítja az is, hogy az úgynevezett sisakpecséteken sisakdísszel
együtt, de pajzs nélkül szerepelt. A heraldikában csata- és tornasisakokat egyaránt szoktak áb­
rázolni. Az előbbiek közül a XII. század végétől kezdték használni a csuporsisakot, amelyet
több páncéldarabból szegecseltek össze, majd lapos lemezzel fedtek le. A szem vonalában egy-
egy vágás biztosította a kilátást, a sisak alsó részén légzőlyukakat alakítottak ki (81. ábra). A
sokkal nagyobb csöbörsisak jó száz évvel később vált divatossá. Nagyobb, súlyosabb volt a
csuporsisaknál, a vállakra nehezedett, a fej szabadon foroghatott benne. Tetejét laposra vagy
kúposra képezték ki. Szintén összeszegecselt páncéllemezekből készült. Szemnyílásai a csu­
porsisakéhoz hasonlítottak, szájmagasságban rácsszerű áttörés volt látható (82. ábra). A csőrsi­
sak újabb évszázaddal később, a XIV század végén, XV század elején terjedt el. Szintén nehéz
volt, ezért ezt is a vállon viselték. Alsó, a nyakat takaró része felívelt a szem magasságáig, s itt
érintkezett a felső résszel (83. ábra). A csuporsisak a XIII. századtól, a csöbörsisak a XTV szá­
zadtól, a csőrsisakaXV századtól szokta díszíteni a címereket. UgyancsakaXV századtól sze­
repelnek a tornasisakok is. A pántos sisaknál a csőrsisak csőre helyén (többnyire 5-7 pánttól
takart) arcrész látható (84. ábra). Később az egyre keskenyebbre kiképzett függőleges pántok
mellett vízszinteseket is kezdtek alkalmazni, s így jött létre a rostélysisak (85. ábra).
A sisakot az álló pajzs felső peremének a közepére vagy a megdöntött pajzs magasabbra ke­
rült sarkára szokták helyezni. Az élő heraldika korában a pajzsra csak egy sisak került, a hanyat­
ló heraldika azonban, ha több címert egyesített egy pajzsban, több sisakot is helyezett rá. A
páros számban szereplő sisakok ilyenkor általában egymás felé fordultak, a páratlan számúak
pajzsra helyezésénél a középső szembenézett, a többi feléje fordult. A késői heraldika korában
történtek kísérletek a sisakok rangjelölésre való felhasználására is. Volt olyan felfogás, hogy a
pántos, illetve rostélyos sisak kizárólag a („tornaképes”) nemességet illeti meg, a polgároknak
„csak” csöbörsisakjár. AXVIII-XIX. században a bécsi udvar heraldikai szabályzatai a nem e­
seknek egy, a lovagoknak kettő, a báróknak három sisakot engedélyeztek.
A sisakdísz elválaszthatatlan a sisaktól. A heraldika születése idején nemegyszer még a sisak­
ra festve fordul elő (Geoffroy Plantagenet zománc gyásztábláján is ráfestettek egyet a sisakra a
pajzs oroszlánjai közül - 1 . ábra). Később azonban a sisakhoz - rendszerint csavarral - odaerő­
sített különböző heraldikai tárgyak (szarv, szárny, toll, zászló, virágok, gallyak, emberi és állati
234 B ertenyi Iván

alakok, illetve ezek testrészei stb.) szoktak sisakdíszként szerepelni. Igen gyakori volt, hogy a
pajzs címerképét vagy annak egy részét választották sisakdísznek (57. ábra), ilyenkor a sisak­
dísz mázai is meg szoktak egyezni az illető címerkép (pajzson szereplő) mázaival. Az is elő­
fordulhatott azonban olykor, hogy a sisakdísz a pajzs ábrázolásától teljesen függetlenült. A si­
sakdíszt a sisakhoz rögzítő csavarok elrejtésére szolgált a különböző színű szövetdarabokból
font tekercs (57. ábra) és a többnyire 5 lombú (levelű) sisakkorona. Ezt közvetlenül a sisakra
helyezték, nem tévesztendő össze a pajzs felső peremére festett rangkoronával. Olykor az is
előfordult, hogy a sisakdísz sisakra erősítésének az elfedésére (bojtos) párnát alkalmaztak.
A címerek kedvelt díszítőeleme volt a pajzs körül többnyire ráncokba szedve lobogó ken­
dő, a sisaktakaró (a régebbi szaknyelvben: orrjegy, foszlány). A legkülönbözőbb formákban
fordul elő, olykor erősen bevagdalt, szinte már szalagszerű vagy levélszerű formájúra kiké­
pezve (57. ábra). Belső oldala („bélése”) rendszerint más színű, m int a külső, többnyire össz­
hangban van ez is a pajzs mázaival, de előfordul négyszínű (sőt többszínű) sisaktakaró is. Oly­
kor címerképet, esetleg más ábrázolást is szerepeltetnek a sisaktakarón. Ha a pajzson több si­
sak szerepel, mindegyik takarója a „saját” sisakja címerének a mázaihoz szokott alkalmazkodni.
Főként a késői heraldika korában a címer díszítésére, viselője rangjának ajelölésére gyakran
alkalmaztak bizonyos pajzson kívülre került díszeket. A pajzstartók (telamonok) olyan embe­
ri vagy állati alakok, akik vagy am elyek- mellette, fölötte vagy mögötte elhelyezve - a pajzsot
tartják, „őrzik”. Megalkotásuknál általában tág tere nyílt a címerfestő egyéni találékonyságá­
nak, egyes országokban azonban (így hazánkban is) a címerlevelek többször leírták a pajzstar­
tókat is, azaz megkötötték őket. Történelmi államcímerünknek sokáig volt pajzstartója a két­
fejű sas, majd ajobbról és balról lebegő, egy-egy fehérruhás angyal (13. ábra). Ha díszítő keret,
növény övezi a pajzsot, kartusról (francia cartouche = keret) beszélünk.
A címersátor és a címerpalást a pajzs mögé helyezett díszítések. Rendszerint bíbor vagy vörös
színűek, szőrmével vagy hermelinnel szokás bélelni őket. Fejedelmi, nagyúri családok címe­
reinek voltak a díszei. A címerpalást a korona alól indul ki. Ha az egész címer (koronástól,
sisakostól) alája kerül, címersátorról beszélünk.
Egyes előkelők címereit olykor - főleg a késői heraldika korában - a pajzs mögé helyezett
zászlókkal is díszítették. (Ha a pajzson fordul elő zászló, címerképnek tekintjük.)
A jelmondat (devise) egyes kutatók szerint a csatakiáltással van összefüggésben, mások a
nyugat-európai heraldikában olykor szereplő jelvény, a badge kiegészítőjének tartják, illetve
abból származtatják. A pajzs alatt (mellett) lebegő szalagon szerepel. Többnyire összefüggés­
ben van a címerkép ábrázolásával. Főként a régi nemesi címerek kísérője volt, de elvétve vá­
rosok címerpajzsához kapcsolva is látható: Párizs városa vi­
haros vízen imbolygó vitorlás hajót ábrázoló címerének a
jelmondata: „Fluctuat, nec mergitur” (Hánykolódik, még­
sem süllyed el). Egyházi személyek szívesen alkalmazzák
törekvéseik, céljaik tömör összefoglalására. Spányi Antal,
1998-ban kinevezett esztergomi-budapesti segédpüspök,
címzetes tharrosi püspök címere fészkében kicsinyeit sa­
ját vérével tápláló pelikánt, a fészek alatt a fa törzséről le­
csúszó kígyót ábrázol. A pajzs mögött püspöki jelvényként
(keresztvégű) kereszt áll. A címerkép leírása a bibliai Te­
remtés Könyvének a bűnbeesésről adott leírását idézi fel: a
Sátán kígyó képében kísértette meg az első emberpárt. A
címerben menekül, Jézus Krisztus legyőzte őt, a győzelem
86. ábra a kereszten született meg. A pelikán régi keresztény szim-
 CÍMERTAN 235

bólum, az eukarisztiát, magát Krisztustjelképezi, aki életét adta övéiért, miként a pelikán is a
régiek tudása szerint mellét feltépve, saját vérével táplálja kicsinyeit. A pelikán van felül, ami
aztjelzi, hogy Krisztusé a dicsőség, ő a győző, őelőle menekül a kígyó, azaz a Sátán. Ajelmon-
dat, a régi katolikus köszöntés is ezt tükrözi: LAUDETURJESUS CHRISTUS, azaz Dicsér­
tessék aJézus Krisztus! (86. ábra). A csatakiáltás a pajzs fölötti szalagra, a sisakdísz, sisakkorona
és a sisak mögé kerül. Annak a rövid (igen gyakran csupán a középkori csatában a csapatot ve­
zérlő főúrnak a nevéből álló) kiáltásnak a Nyugat-Európában divatos heraldikai megjelenítése
volt, amellyel a harcmezőn az azonos seregtestekhez tartozó harcosokat összegyűjtötték, buz­
dították. A jelmondat és a csatakiáltás soha nem kerülhet a pajzsra! (Ha a pajzson feliratok,
betűk, számok szerepelnek, címerképnek fogjuk fel őket.)
A rangjelölő koronák Nyugat-Európában aXVII. századtól teijedtek el. Hamarosan hazánk­
ban is meghonosodtak. A különböző országokban egymástól eltérő típusaik alakultak ki. A
magyarországi gyakorlat úgy fejlődött, hogy a nemesek 5 gyöngyös, a bárók 7, a grófok 9 gyön­
gyös rangkoronát használtak. (Gyöngyök helyett lomb alakúra kiképzett vagy függőleges ko­
ronaágak, fleuronok is szerepelhettek.) A rangkorona leírásánál mindig a címerrajzon látható
gyöngy- vagy lombszámot nevezik meg. A korona tényleges gyöngyeinek (lombjainak) a szá­
ma kettővel kevesebb ennek a kétszeresénél. (Képletbe foglalva: y = 2x-2, ahol y a térben
ténylegesen létező gyöngyök, illetve lombok száma, x a sík címerképen megfigyelhető gyön­
gyök, illetve lombok száma.) A rangkoronák elterjedésének az idején még nem alakult ki a
gyöngyök számának a pontos rangjelölő szerepe, tehát az új típusú, sokgyöngyös korona még
nem volt alkalmas a rangjelölésre. így fordulhat elő, hogy Károlyi Sándornak, a szatmári béke
megkötőjének 1712-ben nyert grófi címerén a rangkorona nem 9, hanem 11 gyöngyös. A her­
cegek, a fejedelmek nem gyöngyös, hanem bíborral bélelt, nyitott vagy pántos (zárt) koronát
helyeztek címerpajzsuk fölé. A magyar királyi koronát csak az uralkodói (állam)címer pajzsa
fölé festették, a nemesi címerlevelek leírásában gyakran említett „királyi korona” általában 3
vagy 5 lombos (leveles) sisakkorona (s nem rangkorona).
Főként a nyugat-európai heraldikában fordul elő a marsallok méltóságjeleként a pajzs m ö­
gött harántosan elhelyezett marsallbot, illetve a tengernagyokjelvénye, a két horgony. Az egy­
házi méltóságok közül a pápa harántosan keresztbeállított arany- és ezüstkulcsot visel a pajzsa
mögött, pajzsát (aXTV század óta) hármas korona, a tiara fedi. A XV századtól a pátriárkák ket­
tős („pátriárka”) keresztet viseltek a pajzsuk mögött. Az érsekek úgynevezett körmeneti ke­
resztjét fokozatosan használni kezdték egyes püspökök is. A bíborosokjelvénye a vörös, szé­
les karimájú kalap, amelyről vörös selyemzsinóron 15-15 (összesen 30) bojt csüng alá kétol­
dalt, 5 sorban (1-2-3-4-5 - 86. ábra). A pátriárkák kalapja zöld, s kétoldalt, zöld selyemzsinóron
ugyancsak 15-15 bojtos, az érsekeké csak 10-10 (összesen 20) bojtos (négy sorban 1-2-3-4), a
püspököké és a püspöki joghatóságú („nullius”) főpapoké 6-6 (összesen 12) bojtos (három
sorban 1-2-3 bojt). Az alsóbb egyházi méltóságviselőkjelvénye kevesebb bojt és viola- vagy
fekete színű kalap. A püspökök méltóságjelvényként püspöksüveget (mitrát) is helyeztettek a
címerükre, a pajzs mögé pedig (cölöp mentén, vagy haránt elhelyezett) hajlított végű, díszes
pásztorbotot is rajzoltattak. Mindezeken kívül szokás a pajzsokat különböző rendjelekkel,
kitüntetésekkel is feldíszíteni.
A címertörés a nyugat-európai heraldikában szokásos eljárás, amikor az azonos családon belüli
egyes ágak vagy a házasságon kívül született („törvénytelen”) gyermekek megkülönböztetésé­
re bizonyos változtatásokat hajtanak végre a családi címereken. Franciaországban és Itáliában
csak a legidősebb fiú viselhette változtatás nélkül az apja címerét, Angliában még ő is csak apja
halála után. A fiatalabbaknak tört címert kellett használniuk. Angliában olyan szigorú szabá­
lyok alakultak ki erre, hogy a pajzsra helyezett különböző jelekből meg lehetett állapítani a
236 Bcrtényi Iván

cím er viselőjének a pontos családi helyzetét. így például az első fiú lebegő tornagallért, a
második félholdat, a harmadik ötágú csillagot stb. viselt a címerében. A házasságon kívüli (basz-
tard) születést bal harántszalagjelölte. Hazánkban a címertörésnek nem alakultak ki szabályai,
de a rokon családok címerei Magyarországon is gyakran eltérnek egymástól. így nemegyszer
kutatói hozzáállás kérdése, hogy ezeket az eltéréseket címertörésnek fogjuk-e fel, vagy úgy
tekintjük, hogy az illető nemzetség (család) egyes ágai önállósultak, és saját címereket válasz­
tottak.
A címerszimbolika, a címereken (illetve külsőjegyeiken) látható ábrázolások esetleges je­
lentéseinek a problematikája már régóta foglalkoztatja a heraldika iránt érdeklődőket. Igen
nehéz kérdés, szimbolizáltak-e valamit a régi címerképek, heroldalakok, hiszen az ősi címe­
rek legnagyobb részét pusztán pecsétek vagy más olyan források alapján ismerjük, amelyek
csupán rajzot, esetleg festményt adnak, sőt még a címereket adományozó oklevelek is aránylag
ritkán térnek ki az egyes ábrázolásokjelentésének a magyarázatára. így elég kevés támpont áll
a m odern kor kutatójának a rendelkezésére, ha ki akarja deríteni, m it gondolhatott a félezer
évvel ezelőtt élt címernyerő (címertervező), amikor egy medvét, vadembert vagy egyebet kért
(illetve tervezett) valamely címerbe. Sokat segít, ha el tudunk mélyedni a kérdéses címer
megalkotása helyének és korának az eszmevilágában, de a mentalitástörténeti, eszmetörténeti,
művelődéstörténeti kutatásokjelenlegi állása mellett csak ritkán tudunk közelebb jutni a cí­
merszimbolika kérdéseinek biztonságos vagy legalábbis valószínűsíthető megoldásához. Leg­
könnyebben a beszélő címerek (illetve egyes ábrázolásaik) szimbolikájára tudunk következ­
tetni, ezek ugyanis egyértelműen utalnak a tulajdonosra. N em szorul különösebb magyarázat­
ra az 1434-es Lorberer-címer babérfája (babér németül Lorbeer), a budai Hufnagel Miklós
1537-ből ránk maradt pajzsábrájának a patkószöge (Hufnagel = patkószög), Kecskemét címe­
rének a kecskéje stb. Olykor a pajzs színe is „elbeszélheti” a tulajdonos nevét, így például a
Grünefeld-címerben a zöld (németül zöld = grün, mező = Feld). Gyakran a címert adomá­
nyozó oklevél utalásai igazítanak el. Zágrábi Dabi Mihálynak Zsigm ond királytól 1430-ban
kapott armalisa (címereslevele) a címernyerő borbély minőségében teljesített szolgálatait
említi, így nyilvánvaló, hogy a pajzsán szereplő, gyökerével felfelé fordított három emberfog
Dabi ügyes foghúzásaira emlékeztető címerkép. Még egyszerűbben feloldható a címer szim­
bóluma olyankor, ha a címereslevélbe beleírták, a pajzs melyik ábrázolása mit jelent. Óvatosan
kell azonban eljárnunk, ha az így leírt szimbólummagyarázatokra támaszkodva általánosítani
akarunk, mert igen gyakran előfordul, hogy a megadott értelmezés pusztán az adománylevél­
ben leírt egyedi esetre vonatkozik. Az 1429-ben kelt Kölkedy-címer magyarázata szerint pél­
dául a sasláb azt jelenti, hogy amit a címerszerzők az alázatosság és a vitézség körmével meg­
ragadtak, állhatatosan meg is tartják. Ezzel szemben egy Habsburg Rudolffal szemben ellensé­
ges beállítottságú XIII. századi esslingeni forrás szerint a sasláb a madarak halálátjelenti. (A sas
volt Rudolf mint német-római császár címerállata.) De több egymástól különböző tudattarta­
lom kötődhetett az idők folyamán az egyes címerképekhez.
Allamcímerünk (87. ábra) vörössel és ezüsttel hétszer vágott első fele a középkorban az
uralkodói címerre, s ezzel a király országot illető tulajdonosi jogára utalt. AXVL század elejére
kialakult (s Werbőczy Hármaskönyve révén csakhamar közismertté vált) újabb értelmezés a pajzs­
fél 4 ezüst sávjában az ország négy legnagyobb folyóját, a Dunát, a Tiszát, a Drávát és a Szávát
látta. Ennek analógiájára alakulhatott ki a barokk korban a hasított pajzs másik felében látható,
eredetileg pusztán a kettős kereszt talapzataként alkalmazott zöld (egyes, majd hármas) hegy­
nek a három nagy hegységre - a Tátrára, Fátrára és Mátrára utaló szimbolikája. (Ez utóbbi
magyarázatot a Hármaskönyv szerzője még nem említi.)
A címerleírás az az eljárás, amikor egy festett vagy rajzolt címert szóban, írásban is bemuta-
 CÍMERTAN 237

87. ábra

tunk. Több fajtája lehetséges. Címertani, művészettörténeti elemzéseknél gyakran csak egy­
ógy részletet em elünk ki a címerből, máskor teljes részletességgel ismertetjük. A régebbi
heraldikai irodalomban kialakult egyik felfogás szerint bármely címert olyan pontosan kell
leírni, hogy a leírás alapján az egyértelműen lefesthető legyen. E felfogás követői aztán a cí­
mertant kínos akríbiával szövegezett megfogalmazások, heraldikai szakszóhalmazok tárházá­
vá „fejlesztették”, pedig az ilyen öncélú, precízkedő szőrszálhasogatások semmi újat nem hoz­
tak a tudomány számára. Ez persze nem jelenti, hogy a másik végletbe essünk és azt valljuk,
hogy a címereket felesleges leírnunk, úgyis le vannak festve, rajzolva. Olykor már csak a nehe­
zen azonosítható címerképek néven nevezése is szükségessé teheti a címerleírást, máskor a
címerpajzsok kicsiny felületére összezsúfolt ábrázolásait, illetve azok egymáshoz való viszo­
nyát segítünk tisztázni vele.
A célnak megfelelően leírhatunk egy címert részletesen vagy kevésbé részletesen. A dolog
természeténél fogva nehezebb leírni a heraldika szabályai ellen vétő (antiheraldikus) címert,
hiszen a tudományos terminológia a szabályokat követő ábrázolások megnevezésére alakította
ki a szakszavakat. A pajzs alakja a századok folyamán igen változatos lehetett, s ugyanazokat a
címerképeket, heroldalakokat a legkülönbözőbb alakú (és helyzetű) pajzsokba is belehelyez­
ték. Ezért a pajzs alakját és helyzetét nem kötelező megadni, ennek ellenére a legtöbbször mégis
szerepelni szokott a címerleírásokban. Minthogy a pajzs a címer legfontosabb része, a leírást
is azzal kezdjük: vágott-e, hasított-e, milyenek a mázai. Több részre osztott pajzsnál lehetőleg
a főbb helyre került címerképeket, heroldalakokat mondjuk előbb, tehát a jobb oldali (első)
mezővel kezdjük a leírást. A négyeit pajzsnál, ha például az 1-4. és a 2-3. mezők mázai meg­
egyeznek, ezt rögtön meg kell mondani, s ha az egyes negyedek címerképei is megegyeznek,
természetesen csak egyszer kell az azonos ábrázolású mezőket bemutatnunk; ellenkező eset­
ben mindegyikre külön kitérünk. Ha teljes címerünk van, akkor a pajzs után kerülhet sor a
238 Bertényi Iván

sisak(ok)ra, a sisakdísz(ek)re, a takarókra, a méltóságjelvényekre, a csatakiáltásra, jelmondatra

stb. A Habsburg uralkodók magyarországiak számára kiállított címeres levelein a címer m ö­
gött gyakran - képzőművészeti alkotásként is figyelemre méltó - háttérfestményt (táj, épüle­
tek stb.) is találunk. A címerleírásnál ezekről nem szokás szólni.

Irodalom

Aldásy Antal: Címertan. Budapest, 1923, Magyar Történelmi Társulat. (A Magyar Történettudomány Ké­
zikönyve. II. köt. 6. füzet. Szerk. H óm an Bálint.)
Bascape, G iacom o-dcl Piazzo,Marcello:Insegneesimboli. Araldicapubblicaeprivata, medievaleemodema.
Roma, 1983, Ministerio per i beni culturali e ambientali.
Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Budapest, 1897, Magyar Tudományos Akadémia.
Bcdingfeld, H e n r y - Gwynn-Jones, Peter: Címertan. Budapest, 1994, Maecenas Kiadó.
Bertényi Iván: Új magyar címertan. Budapest, 1993, 19982, Maecenas Kiadó.
D elort, Robert: Introduction aux sciences auxiliaires de I’histoire. Paris, 1969, Librairie Armand Colin.
(Collection V Série „Histoire medievale”, dirigéc par Georges Duby.)
Galbrcath, D. L - Jéquicr, Léon: Manuel du blason. Lausanne, 1977, Editions Spcs.
d’Haucourt, Genevieve - Durivault, Georges: Le blason. Paris, I9603, Presses Universitaircs dc France.
(„Q ue sais je?” Le point des connaissances actuelles, N o. 336.)
Kamenceva, E. I. - Usztjugov, N. V: Ruszkaja szfragisztika igeraldika. Izdanie 2. dopolncnnoje.
Moszkva, 1974, Vüszsaja skola.
M athicu, Rémy: Le systheme héraldiquefrancais. Paris, 1946. J. B. Janin. (La roue dc Fortune.)
MűvészettörténetiABC. Szerk. M olnár Albert, N ém eth Lajos, Voit Pál. Budapest, 1961, Terra. (Kumo-
rovitz Bcrnát: A címertanra vonatkozó címszavak.)
Neubecker, Ottfried: Heraldik. Wappen, ihr Ursprung und Wert. Frankfurt a/M., 1977, W Krüger.
Neubeckcr, Ottfried: Wappenkunde. M ünchen, 1980, Battenberg Verlag.
Neubeckcr, Ottfried - Rcntzmann, Wilhelm: Wappenhilderlexikon. München, 1974, Battenberg Verlag.
Nyulásziné Straub Eva: Ót évszázad címerei a Magyar Országos Levéltár címereslevelein. Budapest, 1987,
Corvina.
Nyulásziné Straub Éva: Magyarország címerkönyve. A heraldika alapjai. Budapest, 2001. Ceba Kiadó,
(Magyarország kezikönyvtára).
Pastoureau, Michel: Traité d’Héraldique Paris, 19973, Picard.
Seylcr, Gustav A.: Geschichte derHeraldik. Wappenwesen, Wappenkunst, Wappenwissenschaft Neustadt
an der Aisch, Bauer et Raspe, Inhaber Gerhard Gessner, 1970. (J. Siebmacher’s grosses Wappenbuch,
Band A.)
Szymansky, Józef: Naukipomoenieze historii odschylku IV. do koncaXVIII. w. (Pantswowc wydawnietwe
naukowe). Warszawa, 1972.
dc Tupigny, Mcurgey: Héraldique. - Lhistoire etses methodes. Volume publié sous la direction de Charles
Samaran. Paris, 1961, Librairie Gallimard. (Encyclopédic de la Pléiadc.)
Wappcnficbcl: Handbuch der Heraldik. 16. verbesserte und erweiterte Auflage herausgegeben vom
„H erold” Verein für Heraldik, Genealogie und verwandte Wissenschaften, begründet durch Adolf
Matthias Hildebrant, bearbeitet vom Herold-Ausschuss der Deutschen wappcnrolle. Verlag Degener
and Co., Inhaber Gerhard Gessner. Neustadt an der Aisch, 1970.
Zappe, Alfred: Grundriss der Heraldik. Zweite, ergänzte und erweiterte Auflage. C. A. Starke Verlag.
635 Limburg/Lahn, 1971.
 CIMERTAN 239

Illusztrációkjegyzéke

1. Neubeckcr, O.: Wappenkunde. Battenberg, 1980, 43. o. ábrája.

2. Pastoureau, M.: L ’apparition des armoiries en Occident. Extráit de la Bibliothcquc de l’Ecole des chartes.
T. CXXXIV 1976, 293. o. fig. 1.
3. Uo. fig. 2.
4. Imre király 1202. évi pecsétjének a fényképe. ELTE Történelem Segédtudományi Tanszék fény-
képgyűj teménye.
5. Művészettörténeti ABC, 82. o. 1. ábra.
6. Áldásy A.: Címertan. Budapest, 1923,1. tábla 1.
7. Uo. 2. ábra.
8. Művészettörténeti ABC, 82. o. Címerpajzs, 8. ábra.
9. Uo. 9. ábra.
10. Bárczay Oszkár: A heraldika kézikönyve. Budapest, 1897, 51. o. 97. ábra.
11. Áldásy: Círnertan. I. tábla. 3. ábra.
12. Művészettörténeti ABC, 82. o. 10. ábra.
13. 3970/1915. M E-rend. 1. ábra (Budapesti Közlöny, 1915. november 6.)
14. Áldásy: Címertan. 13. o. ábrája.
15. A borítások különböző fajtái.
16. Művészettörténeti ABC, 83. o. A címerek színei c. ábrája (felirat nélkül).
17. Louda,JÍ 0 Í: Europäische Städtewappen. Balzcrs, 1969, Gcnesis-Vcrlaganstalt, 179. o. 169. ábra.
18. Művészettörténeti ABC, 84. o. 13. ábra.
19. Uo. 14. ábra.
20. Louda: i. m. 243. o. 299. ábra.
21. Bárczay: i. m. 79. o. 151. ábra.
22. Uo. 153. ábra.
23. Uo. 169. ábra.
24. Louda: i. m. 189. o. 192. ábra.
25. Ncubecker: Wappenkunde, 119. o.
26. Bertényi I.: Új magyar címertan. Budapest, 1998, 44. ábra.
27. Londa: i. m. 217. o. 248. ábra.
28. Bárczay: i. m. 93. o. 225. ábra.
29. Monumenta Hungáriáé Heraldica. I. 44-45. o. közti ábra.
30. Louda: i. m. 119. o. 51. ábra.
31. Művészettörténeti ABC, 84. o. 35. ábra.
32. Uo. 19. ábra.
33. Uo. 22. ábra.
34. Galbrcath-Jcquier: Manuel du blason Lausanne. 1977,116. o. 1. ábra.
35. Művészettörténeti ABC, 84. o. 44. ábra.
36. Uo. 26. ábra.
37. Uo. 27. ábra.
38. Bárczay: i. m. 8. o. 12. ábra
39. Veress Endre: Báthory István erdélyifejedelem és lengyel király levelezése. I. Kolozsvár, 1944, 5. o. (Bá-
th ory j. 1577-ben használt gyűrűspecsétje.)
40. Bárczay: i. m. 101. o. 257. ábra.
41. Uo. 102. o. 259. ábra.
42. Bárczay: 101. o. 258. ábra.
43. Uo. 102. o. 260. ábra.
44. Uo. 103. o. 262. ábra.
45. Művészettörténeti ABC, 84. o. 68. ábra.
46. Bárczay: 114. o. 312. ábra.
240 Bertényi Iván

47. Művészettörténeti ABC, 84. o. 70. ábra.

48. Bárczay: 99. o. 248. ábra.
49. Louda: i. m. 207. o. 288. ábra (Plymouth címere).
50. Neubecker, O.: Wappenkunde, 82. o. Svájc címere.
51. Bárczay: 116. o. 321. ábra. 3.
52. Szabolcsáé Vajay: Elements turcs dans l’héraldique hongroise. Ttrage apart de l’Archivum’Heraldicum.
N o. 2-3/1969. 3. o. fig. 2.
53. Szabolcs de Vajay: Q uelques caracteristiques de I’héraldique hongroise. fase. II. Tirage á part de
l’Arhivum Heraldicum. N o. 2—3/1965. 1 et 4/ 1967. 10. o. fig. 8.
54. Vajay: Elements turcs... 2. o. fig. 1.
55. Louda: i. m. 229. o. 272. ábra.
56. Kertbarát Magazin, 1973. június, 38. o. Kossuth-címer.
57. Bárczay: 17. o. 62. ábra.
58. Jozef Novák: Slovenské Mestské a obecné erby. Bratislava, 1967, 20. tábla (Kassa város 1502. évi
címere).
59—80. ábrák: Tompos Ernő: Soproniak középkori pecsétéi. Soproni Szemle, 4 (1973) 294. o. I. tábla.
81. Művészettörténeti ABC, 85. o. 2. ábra. 1. sisak.
82. Uo. 2. sisak.
83. Uo. 3. sisak.
84. Uo. 4. sisak.
85. Uo. 5. sisak.
86. Bertényi: i. m. 45. o. 56. ábra.
87. Államcímerünk (a pajzsot övező cserfaággal és olajággal). Bertényi I.: Új magyar címertan. 80. o.
70. ábra.

A Kossuth-címer (56. ábra) heraldikai leírása

Balra dőlt, kékkel és vörössel négyeit pajzs, hasítási vonalán zöld leveles, felül legyezőszerűen széthajtó
h áro m virágban végződő term észetes (fehér) liliom. Az 1. és 3. m ezőben bal felé forduló, ágaskodó fehér
kos, a 2. és 4. m ezőben lebegő arany kagyló (esetleg süveg?). Sisakdísz: az arany kagylóba (süvegbe)
illesztett, kék-vörössel váltakozva vágott szárnypár közt kibukkanó fehér kos és term észetes, három fe­
h é r virágú zöld liliomszál.
 B ertén y i Iván

PECSÉTTAN

A pecséttan a pecséteket vizsgáló tudomány. Külföldön használatos elnevezései is a pecsét (gö­

rög (TÖpayiS, illetve latin signum, sigillum) szóból erednek. Az oklevél- és pecséthamisítók
leleplezése céljából - a gyakorlatban - már a középkorban is foglalkoztak a pecsétek vizsgála­
tával, önálló tudománynak a szfragisztikát azonban csak a XVIII. század elejétől számítják, amikor
Johann Michael Heineckének a germán és más népek régi pecsétéit tárgyaló történeti munká­
ja (De veteribus Gertnanorum aliorumque nationum sigillis... syntagma historicum. Frankfurt/M., 1709)
megjelent. A középkor óta a pecséttani kutatások köre erősen kibővült, s az ókortól napjainkig
használt pecsétek vizsgálatát egyaránt felöleli. így eredményeit az emberiség történetével fog­
lalkozó legkülönbözőbb tudományok egyaránt hasznosítják. Az egyes korszakok eltérő for­
rásbázisát figyelembe véve azonban a pecsétek kritikus vizsgálata napjainkban is elsősorban a
középkor kutatóit segíti, s így egy sereg, e korszakkal foglalkozó tudomány(ág), a diplomati­
ka, heraldika, numizmatika, archeológia, paleográfia, epigráfia, művészettörténet, filológia,
onomasztika, jog-, kormányzat- és intézménytörténet, vallás-, társadalom- és kultúrtörténet
stb. számára szolgáltat adatokat.
A pecsét kemény nyomóra alkalmazott ábrázolásnak képlékeny anyagra átvitt lenyomata,
amelyet magánszemély(ek) vagy valamely testület megkülönböztető (hiteles) jelként hasz­
nál (nak). A magyar - és számos más - nyelvben apecsétszó egyben a pecsétnyomó megneve­
zésére is szolgál, legújabban azonban a tudomány (sjelen összefoglalásunk is) csak a lenyoma-
tot érti rajta. A modern korban a képlékeny anyagú pecsét funkcióját szinte teljesen átvevő
(festékes) bélyegző lenyomatát, illetve magát a bélyegzőt is szokták pecsétnek nevezni.
A pecsét három feladatot lát el: 1. garantálja valamely tartalom titkosságát, sértetlenségét
(zárópecsét), 2. bizonyítja a tulajdont, 3. érvényesít, illetve hitelesít. Ha e feltételek egyikének
sem tesz eleget valamely lenyomat, nem tartjuk pecsétnek. (így például a cementzsákokra
bélyegzővel rányomott feliratok nem pecsétek.) A pecsét megnevezésére a latin kulturális
hatásnak kitett nyelvek többsége a latin signum (,je l”, ,jegy”), sigillum ~ sigellum szó valami­
lyen továbbfejlesztett változatát használja. (Olasz: sigillo, spanyol: sello, francia: sceau, angol:
seal, dán: segl stb.) Ez az átvétel az ókori és a középkori pecséthasználat folyamatosságából
következik. Magyar pecsét szavunk szláv eredetű. (Az óegyházi szlávban: pecatb, szerb-hor-
vátban: pecat, szlovénben: pecát, szlovákul: pecat’, oroszul: iician. stb. hasonló jelentéssel.) A
szláv szavak eredete vitatott. A legvalószínűbbnek tűnő magyarázat szerint a peko ~ pekti ‘süt’
ige származéka (= eszköz, amellyel valamilyen jelet lehet sütni valamire). így többek közt a
magyar pecsenye szóval hozható etimológiai szempontból rokonságba. A magyarba valame­
lyik déli szláv (óhorvát?) nyelvből kerülhetett, mint a jogi terminológia szava. Régi átvétel: a
XV századi Bécsi Kódex használja a „megpcietlc” igealakot, egy 1480 körül írt oklevélben pedig
már szóösszetételben („peczetpenz”) találkozunk vele. A latin „sigillum” már XI. századi törvé­
nyeinkben is többször előfordul.
Bizonyító erejű jelek használatának az igénye már az ókori kelet népeinél is megfigyelhető.
242 B ertényi Iván

A Kr. e. IV évezred közepe előtt a mezopotámiai Tell-Halaf kultúra már ismerte a pecsétnyo­
mót, illetve a pecsétet, s az ókori Kelet számos államában használtak pecséthengereket. Ezeket
úgy készítették, hogy egy kis kilyukasztott kő- (esetleg elefántcsont vagy fa-) henger felületé­
re negatív képet véstek, amely képlékeny anyagon végi ggörgetve nyomot hagyott. A Kr. e. III.
évezredben Egyiptomban használtak zárópecséteket. Egy Szakkarában feltárt sírból számos,
szájánál (agyagba nyomott) pecséttel biztosított boros edény (kancsó) került a napvilágra. A
Biblia tanúsága szerint a pecséteket a zsidók is széles körben használták. Az ószövetségi Jere­
miás könyvében (Jer 32,10-11) egy mező megvásárlása kapcsán például ez áll: „És beírám le­
vélbe és megpecsétlém, és tanúkat is állíték, és megmérém a pénzt mérlegen. Ezután kezembe
vevém a vétel felől való levelet, amely meg vala pecsételve a parancsolat és törvények szerint,
és a közönséges levelet is.” A görögök ugyancsak használtak pecséthengereket és pecsétgyűrű­
ket, Rómából pedig Kr. u. 166-ból ránk maradt egy papiruszra írt szerződés, amelyet két hajós­
tiszt kötött egy fiatal rabszolga eladásáról, illetve megvételéről, s amelyet az ügylet szereplői,
az eladó, a vevő és a tanúk egyaránt megpecsételtek. Összesen 7 pecsét függ az okmányon kü­
lönböző (fára emlékeztető, növényi, emberi, Niké stb.) ábrázolásokkal. De számos régészeti
lelet is bizonyítja, hogy az ókori Rómában számos magánszemélynek volt pecsétgyűrűje, amely­
nek lenyomata hasonló kötelező és bizonyító erővel rendelkezett, m int az aláírás. E gyűrűk
többnyire fémből készültek, általában tulajdonosuk nevét vésték rájuk, emellett gyakran sze­
repelt rajtuk valamilyen mondás,jel, kereszt, emberi alak stb. Előszeretettel használtak a ró­
maiak a megpecsételésre olyan finoman megmunkált kőlapocskákat is, amelyekre valamilyen
isteni, császári vagy más emberi mellkép ábrázolást véstek (intaglio).
A pecsétgyűrű és az intaglio a Meroving-korban is divatos maradt. Úgy tűnik, a frankoknál
az V és VI. században bizonyos jogi különbség kezdett kialakulni a közhitelű és a magánpecsét
között. Az utóbbi fokozatosan kiszorult a hitelesítő szerepkörből, s egyre inkább az aláírás
kezdte helyettesíteni. (Ugyanazt a signum, illetve többes számban signa nevet is kapja, mint a
korabeli pecsétek.) M ost már inkább csak az uralkodók és - a VII. századtól - egyes majordo-
m usok használnak pecséteket. A meroving királyok pecsétjei tulajdonosukat szemből, mell­
képpel ábrázolják. A Karolingok kezdetben az antik intagliókat elevenítik fel (ezeken leggyak­
rabban most is egy antik istenség vagy császár mellképe látható), majd saját képmásukat, nevü­
ket, illetve - később - címerüket vésetik a fém pecsétnyomóba. E szokásokat aztán a környező
területek uralkodói, előkelői is követik majd, s a pecsétek így, e mintákat továbbfejlesztve ter­
jednek el Európa más országaiban is.
A pecséthasználat más nagy kora középkori terjesztői a bizánci császári kancellária és a pápai
udvar. Míg Nyugaton az oklevélre nyomott viaszpecsét szorította ki az ókor más, pecsételésre
használt anyagait, Bizánc a (függő) fém- (arany- és ólom-) pecséteket részesítette előnyben, s
a pápai kancellária is az ólompecséteket (bullákat) kezdte alkalmazni az általa kibocsátott
ünnepélyes oklevelek hitelesítésére. A IX századtól - az említett három nagy központ mellett
- először főpapi körökben lesz divatos a pecséthasználat. Altsfried hildesheimi püspök 873
körüli datált, ólomlemezre nyomott pecsétje ugyan még csak egy 1100 körül hamisított okle­
véllel hozható kapcsolatba, de 888-ban már hiteles oklevél említi Liudbert mainzi érsek, 898-
ban Ludelmus touli püspök pecsétjét, s 927-ből, Arnulfbajor herceg személyében már világi
pecséttulajdonost is ismerünk. AX. századtól Európa-szerte egyre inkább terjed a pecséthasz­
nálat divatja egyházi és világi körökben egyaránt. AXII-XIII. századtól az oklevelek egy vagy
több pecséttel való megerősítése már annyira megszokott módja lesz a hitelesítésnek, hogy
csupán a közjegyzők nem élnek vele (ők továbbra is tollal rajzolják le hitelesítőjelüket).1300
táján Nyugat-Európában minden olyan nem közjegyzői irat, amely nincs megpecsételve, gya­
nús hitelűnek számít. Már nem csupán az egyházi és a világi előkelők, de az alsópapság tagjai,
 PECSÉTTAN 243

a kisebb nemesek, a városok, a céhek, egyes polgárok, sőt (aXIII. században) egyes normandi­
ai parasztok is vésetnek pecsétnyomókat.
Hazánkban - Nyugat-Európához hasonlóan - először az uralkodói pecsétekjelennek meg.
Már I. (Szent) István királyról (1000-1038) tudjuk, hogy használt pecsétet, utódának, Péter­
nek (1038-1041, 1044—1046) az ólombullája a modem korra is fennmaradt, csakúgy, mint a Pétert
követő I. András királynak (1056-1060) ma is őrzött törvénybe idéző bronz „billoga”. Ez utób­
bit a király nevében eljáró poroszló igazolására használták: kis füleknél fogva nyakba akasztva
viselték, s ha az ilyen pecséttel igazolt poroszló valakit a bíróság elé idézett, mindenki tudta,
hogy András király nevében jár el (idézőpecsét). Az uralkodót követve a magyar egyházi, majd
világi előkelők körében is gyorsan terjedni kezdett a pecséthasználat. M ár aXII-XIII. század­
ból jó néhány pecsétgyűrű maradt ránk. Ezzel összhangban I. (Szent) László király (1077-1095)
törvényei már számos személy bírói, idéző pecsétjéről tesznek említést (a király, nádor, her­
ceg ispánja, királybírák, érsekek, püspökök, főesperesek), Kálmán király (1095-1116) pedig
egyik törvényében megpecsételt írás (cartula sigillata) kiállítását rendeli el a zsidókés keresz­
tények közti nagyobb értékű adás-vételek esetére.
A pecsétek számának a növekedésével újabb probléma merült fel: jogi hitelük, „erejük”
kérdése. A hatalom nélküli személyek pecsétjeinek természetszerűen kisebb bizonyító ere­
jük, tekintélyük volt, m int az uralkodókénak, jelentős hatalommal felruházott méltóságvise­
lőkének. AXII. század közepétől fokozatosan (először a kánonjogban) kialakult az autentikus
(közhitelű) pecsét fogalma. III. Sándor pápa 1166-ban úgy rendelkezett, hogy a tanúk halála
után az általuk tanúsított ügyleteket tárgyaló oklevelek nem tekinthetők bizonyító erejűek-
nek, kivéve ha közjegyzőtől származnak, vagy ha autentikus pecséttel vannak megerősítve.
Közhitelű (autentikus) pecséten Európa különböző országainak ajogfelfogása mást és mást
értett. Mindenesetre most már két csoportját volt szokás megkülönböztetni a hiteles pecsé­
teknek: 1. amelyek mindenki (tehát idegen személyek) ügyeiben autentikusak, és 2. amelyek­
nek csak a pecsét tulajdonosának a joghatósága alá tartozó ügyekben van bizonyító erejük.
Gyakran előfordult, hogy az egyébként autentikus pecsét mellé még további pecséteket is
odafüggesztettek. Ezek általában tulajdonosaiknak az oklevélben foglaltakhoz történt hozzájá­
rulását (kezességvállalását) fejezték ki, vagy olykor azért volt szükség rájuk, mert az illető oklevél
az adományozó uralkodó pecsétjét őrző személyjavára szóló adományt tartalmazott, s így el
akarták kerülni annak a gyanúját, hogy az illető személy (kancellár) saját maga javára, ura, illet­
ve mások tudta nélkül állított ki oklevelet. Ugyancsak a hitelesítést szolgálta, hogy olykor az
oklevélre függesztett pecsét hátlapjára még egy kisebb, úgynevezett ellenpecsétet (contrasi-
gillum) helyeztek. Egyes korabeli források az ilyen ellenpecséteket „a pecsét kulcsa” („clavis
sigilli”), „a pecsét őre” („custos sigilli”) elnevezéssel illetik, ami szépen magyarázza funkció­
jukat, a nagypecsét biztosítását, ellenőrzését. Hazánkban a XII. század hatvanas éveitől aXIII.
század végéig néhány királyunk alatt az uralkodó pecsétgyűrűjét nem az oklevélen függő pe­
csét hátoldalába, hanem az előlap mezejébe nyomták be ellenőrző pecsétként. III. István (1162—
1172) és III. Béla (1172-1196) kétszer, Imre király (1196-1204) négyszer használt ilyen ellen­
őrző pecsétet. Egy-egy uralkodó, fő méltóságviselő tehát már viszonylag korán egymással pár­
huzamosan is több pecsétet kezdett használni, s ezek nyomóit különböző személyek őrizték,
ami az esetleges visszaéléseket volt hivatva megnehezíteni.
A pecsétnyomó (tiparium) mindigvalamilyen kemény anyagból készült. Bronz, sárgaréz,
ezüst, (pecsétgyűrű esetén) arany, ritkábban ólom, különböző kövek (gemmák), elefántcsont,
kemény fa egyaránt szolgálhattak pecsétnyomóként. Az újkorban a vas és az acél pecsétnyo­
mók terjedtek el. A pecsét ábrázolásának a (negatív) képét többnyire közvetlenül vésték a
pecsétnyomó lapjába, olykor azonban külön kis (fém-) lapocskát használtak erre, s ezt erősí­
244 B ertényi Iván

tették az - ilyenkor nemegyszer más

anyagból készült - nyom ó megfelelően
kialakított felületéhez. A nyomó alakja a
pecsétgyűrű mellett leggyakrabban a mo­
dern (gumi-) bélyegzőkéhez hasonlít. Az
ilyen ellenálló fémbélyegzők előnye az
volt, hogy a tetejére m ért kalapácsütések
hatására az alája helyezett puha fémre is
képes volt átvinni a megfelelő ábrázolást
(1. ábra). Az elő- és hátoldalukon egyaránt
rajzolatot mutató ólombullák megpecsé-
telésére a modern ollóhoz, illetve fogóhoz
hasonlító bullanyomót (bulloteriont) is
használtak, amelynek a két végén a pecsét
elő-, illetve hátlapjának a negatív vésete
1. ábra
egymás felé fordítva foglalt helyet (2. ábra).
2. ábra
E két lap közé fogták be az ólomgolyócskát (bullahólyag, gömb),
majd a bulloterion egyik lapját üllőszerű, kemény fémtárgyra helyezve a felülre került másik
lapra kalapáccsal erős ütést mértek. A képlékeny (megolvasztott) viaszpecsétek esetén bősé­
gesen elegendő volt a kéz nyomásával kifejtett erő, sőt olykor még hosszabb nyelet sem készí­
tettek a kisebb átmérőjű, viaszpecsétek előállítására használatos nyomókhoz, kiálló kicsiny
(eltétel esetén olykor a pecsétnyomó lapjának a hátoldalához hajlítható) fémlapocska (3. ábra)
is megfelelt a célnak. A viasz kettőspecsét (sigillum duplex, „érempecsét”) számára készített
nyom ón olykor az elő- és hátlap negatív vésetét viselő két lapot összekötötték. így a nyomó a
két lapja közé helyezett képlékeny viasz elő- és hátoldalán egyszerre hagyott nyomot (4. ábra).
Gyakoribb volt azonban, hogy külön-külön személy őrizte az érempecsét nyomójának elő- és
hátlapját. A színes (gumi) bélyegzők használata Nyugat-Európában aXVIII. század végétől kezd
terjedni, hazánkban aX IX század második felében szorítják háttérbe a vésett (vas- és acél-)
nyomókat. Az átmenet időszakában gyakran előfordult, hogy a vésett pecsétnyomót használták
(bélyegzőpárna alkalmazásával) színes (festékes) pecsétek előállítására.
A pecsétnyomó vésése - különösen ha előkelő pecséttulajdonosról van szó - elég hosszú
időt és nagy gondosságot igényelt. Ezzel magyarázhatók az olyan esetek, amikor egy elhunyt
uralkodó vagy más személy pecsétjét még halála után is hetekig, olykor hónapokig használták,
esetleg az örökös az elődje pecsétnyomóját használta pusztán a feliratot változtatva meg rajta,
vagy amikor valamely udvari méltóság viselője új tisztségbe emelkedve egy ideig még előző
funkciójában használt nyomójával erősítette meg okleveleit, illetve más személy pecsétjét vette
igénybe e célra (pecséthelyettesítés).
A legtöbb pecséttulajdonosnak a középkorban egyide­
jűleg csak egy pecsétnyomója volt, előfordult azonban,
hogy egy személy - különösen magasabb méltóságok vi­
selői - több (különböző célokat szolgáló) nyomóval is
rendelkezett, sőt (ennél jóval ritkábban) arra is vannak
adataink, hogy két (vagy több) személy közös pecsétnyo­
m ót készíttetett magának. Ennek az oka a leggyakrabban
valamilyen közösen gyakorolt jog volt. így közös pecsét­
nyomót használhattak a felosztatlan örökséget együttesen
3. ábra birtokló testvérek, közösen uralkodó apa és fiú (illetve
 PECSÉTTAN 245

esetleg unoka), vagy férj és feleség (különösen ha az illető

ország, tartomány a feleség örökségeként került a házas­
párjogara alá). Az ilyen közös nyomók szövege és ábrázo­
lása többnyire egyaránt feltüntette a tulajdonosokat. II.
Konrád német-római császár és fia, III. H enrik király 1038
előttről ránk maradt arany pecsétjén (bulláján) két ural­
kodói jelvényekkel ábrázolt férfialak figyelhető meg, s a
pecsétfeliratok is mindkettőjüket megnevezik (5. ábra).
Egy 1369-ből származó sziléziai pecséten V H enrik her­
ceg két - még meglehetősen fiatal - fiától közrefogva ülő
helyzetben látható (6. ábra). I. (Habsburg) Miksa és Bur­
gundi Mária (1479-es lenyomatú) közös pecsétnyomójára
a házaspár vadászkutyáktól kísért lovas ábrázolása került
rá, mindkettejük alakja mellé odavésték családi címerü­
ket is (7. ábra). Természetszerűen közös nyom ót készít­
tettek maguknak az egyes városok, céhek, egyházi káptala­
nok, konventek, egyéb testületek. E tipariumokon azon­
ban többnyire nem az egyes (a testülethez tartozó) tagokat
ábrázolták személy szerint, hanem valamilyen az egész
testületetjelképező szimbólumot (városfal részlete, címer,
védőszent stb.). így például az esztergomi latinok XIII.
századból ránk maradt (kettős) pecsétnyomójának az egyik
lapján városképet (8. ábra), a másikon címerábrázolást lát­
hatunk (9. ábra). Ritkábban azonban törekedhettek a részt­ 4. ábra
vevőknek m int személyeknek az ábrázolására is: a baseli zsinat (1431-1449) ólombullájának a
nyomójára - Krisztusnak a felhőkben megjelenített alakja alá- a legkülönbözőbb egyházi mél­
tóságviselőket magában foglaló embertömeget véstek, azaz a zsinat résztvevőit kívánták meg­
jeleníteni (10. ábra).
Igen gyakran találkozunk az előbbiekben bemutatott pecséthasználat ellentétjével, amikor
egy személy (méltóságviselő) vagy testület használ egyidejűleg (azaz egymással párhuzamo­
san) több nyomót. Ennek a legkülönbözőbb okai lehetnek. Az országában (vagy országaiban)

J. ábra 6. ábra
246 Bertényi Iván

utazgató uralkodó kancelláriájának otthon működő része

nem maradhat tartósan hitelesítő eszköz nélkül. Emellett
az ügyek szaporodásával m inden középkori uralkodó író­
szerve hamarosan egymástól elkülönülten működő rész­
legekre (osztályokra) oszlott, amelyeknek a folyamatos
munkája megkívánta, hogy állandóan külön pecsétnyomó
álljon rendelkezésükre. A ném et-róm ai császárok közül
II. Konrád (1024—1039) az első, aki külön nyomókat készí­
ttet Németország és Itália számára. II. Frigyes alatt (1212—
1250) már külön pecsétje van nemcsak a szicíliai király­
ságnak, hanem az udvari bíróságnak (Hofgericht) is, majd
7. ábra a későbbiekben külön nyomót kapnak más intézmények
(Reichskammergericht, Reichsvikariat, az egyes örökös tartományok kancelláriái, illetve kan­
celláriai osztályai stb.) is. Franciaországban Fülöp Ágost 1190-1191-es tengerentúli utazása
idején merül fel először egy a királlyal együtt „elutazott” nagypecsétet (nyomót) otthon he­
lyettesítő pecsétnyomó készítésének a szükségessége. Ezt a párizsi adminisztrációra felügye­
lő testület őrzi. IX. (Szent) Lajos (1226-1270) tuniszi keresztes hadjárata idején szintén magá­
val vitte a nagy királyi pecsét nyomóját, s otthoni helytartóinak külön nyomót engedélyezett.
(Felirata: S[igillum] LUDOVICI DEI GRATIA FRA NCORU M REGIS IN PARTIBUS
TRANSMARINIS AGENTIS = Lajosnak, Isten kegyelméből a franciák tengeren túli része­
ken tevékenykedő királyának a pecsétje.) E példákat követve a XIV századra külön pecsétfajta
fejlődött ki Franciaországban, amely SIGILLUM (REGIUM) IN ABSENTIA MAGNI
(ORDINATUM ) (= a nagy távollétében/rendelt királyi/pecsét) feliratot viselt. Emellett -
Németországhoz hasonlóan - a francia király nevében ítélkező, okleveleket kiadó más szer­
vek is csakhamar önálló pecsétnyomókat kaptak.
Hazánkban a XIV században jelennek meg új uralkodói pecsétek a király nagy, egyszerű és
kettős pecsétje mellett, ami aztjelenti, hogy a magyar királyi kancellária egyes szétváló osztá­
lyai önálló pecsétnyomók birtokába jutottak. 1320 táján (Károly Róbert uralkodása alatt) tűnik
fel a királyi udvar székhelyén hiteleshelyi tevékenységet kezdő királyi kápolnaispán (comes
capellae regiae) oklevelein a királyi középpecsét (sigillum mediocre). Ugyancsak az Anjou-

8. ábra 9 . ábra
 PECSÉTTAN 247

korban bíznak újabb - kisebb - pecsétnyomókat más

udvari tisztségviselőkre, a „király úr pecsétgyűrűjé­
nek az őrzőjére” („conservator sigilli annularis do-
mini regis”) és a titkosjegyzőre (nótárius secretarius).
Ez utóbbi irodájából (notaria secreta) fejlődik ki a ki­
rályi titkos kancellária (cancellaria secreta) vagy „ki­
sebb kancellária” (cancellaria minor), amelynek pe­
csétje később a magyar királyi pecséttel egyenértékűvé
válik, sőt voltak olyan uralkodóink is, akik nagype­
csétet nem is használtak (ezt a titkospecsét pótolta).
Már korábbi királyainknak is volt pecsétgyűrűje. I.
(Nagy) Lajos királyról (1342-1382) például tudjuk,
hogy egy pecsétgyűrűt állandóan az ujján viselt. De
más uralkodóknak, méltóságviselőknek is rendelke­
zésükre álltak személyes használatú pecsétek, signet-
ek (latin nevük: signetum).
De nem csupán az ügyek szaporodása, a megnöve­
kedett forgalom (és az ezzel járó pecsételési esetek
száma) eredményezhette több pecsét egyidejű hasz­ 10. ábra
nálatát, hanem az említetteken túlmenő további szem­
pontok is. A rövid, néhány soros oklevelekre a nagypecsétet nem lehetett rányomni (nem fért
rá). Egy darabig ezen úgy segítettek, hogy csak a pecsétábra felső részével, az úgynevezett pe­
csétfővel (caput sigilli) erősítették meg az ilyen okleveleket, majd kisebb pecséteket kezdtek
alkalmazni. (A már az előbbiekben említett gyűrűs és titkos pecsétek is ilyenek voltak.) A
titkos pecsétek eredetét a régebbi szerzők az ellenpecsétekben látták. Valószínűbbnek tűnik
azonban az az újabban felmerült nézet, hogy —megjelenésük idején - a titkos pecséteket az
oklevelek lezárására szánták. Ez felirataikból is kitűnik: például (1251) „Hic latét secretum
litterae” (= itt rejtőzik az (ok)levél titka), (1260 körül) „Secretum cela” (= Hallgasd el a tit­
kot), vagy (1226) „Frange, lege, tege” (= Törd fel, olvasd, oltalmazd). A későbbi fejlődés során
a titkos pecsétek használati körének a bővülésével ez az eredeti funkció feledésbe merült, s a
legkülönbözőbb oklevelekre nyomtak titkos pecséteket.
A kisebb pecsétek használatának további előnye, hogy nem voltak autentikusak, így az ide­
iglenes jellegű kiadványokra, nagy számban kelt bírósági periratokra, királyi vagy egyéb utasí­
tásokra alkalmazva tehermentesítették a nagy, közhitelű pecsétet. így nem kellett több, közhi­
telű oklevelek megerősítésére is alkalmas pecsétnyomót készíteni, ami megkönnyítette az
ellenőrzést, s egyúttal nehezítette az oklevél-hamisítást.
Nemcsak az uralkodók, hanem az egyes méltóságviselők, intézmények is hamarosan több
pecsétet kezdtek használni. Hazánkban az esztergomi káptalannak már 1243-ban van kisebb
pecsétje, s a nagy forgalmú udvari bíróságok vezetőinek, a nádoroknak és az országbíróknak az
oklevelein a XIV században szintén találunk már a nagy, közhitelű pecséteken kívül kisebb
pecséteket. Ezek nyomóit egyaránt az illető nagybírák ítélőmesterei őrizték, tehát a bírói ok­
leveleken a nagy és a kisebb pecsétek váltakozva való előfordulása nem jelenti azt, hogy (a ki­
rályi kancelláriához hasonlóan) az illető udvari főméltóságok bírói irodája is annyi osztályra
szakadt volna, ahány pecsétnyomó léte kimutatható.
A kisebb pecsétek elnevezése rendkívül változatos. A már bemutatottakon kívül sigillum
ad causas (= az ügyek vitelére szolgáló pecsét), sigillum pro nundinis (= vásári pecsét), sigillum
minus (= kisebb pecsét) és még számtalan más elnevezéssel különböztették meg őket az
248 Bertényi Iván

ünnepélyes kiváltságlevelek megerősítésére szolgáló nagyobb, egyszerű (sigillum maius), majd

kettős privilegiális pecséttől (sigillum privilegians).
A későbbi fejlődés eredményeként már egyes magánszemélyek is olyan levelezési (és pe-
csételési) forgalmat bonyolíthattak le, hogy egyidejűleg több pecsétnyomóra lett szükségük.
(Az ifjabb) Hans Holbein 1532-ben lefestette Georg Gisze német kereskedőt, amint londoni
irodájában asztalánál egy levelet tart a kezében (11. ábra). Előtte az asztalon fanyelű pecsétnyo­
m ó fekszik, vésetén Gisze kereskedőjele látható. Kissé odébb, ugyancsak az asztalon - más
íróeszközök társaságában - arany pecsétgyűrűt láthatunk, amely már nem kereskedőjelet, ha­
nem címert ábrázol. Gisze bal kezének a mutatóujján 2 gyűrű is szembetűnik, ezek közül leg­
alább az egyik pecsétgyűrű. Végül a kereskedő mögött lévő polcról is lelóg egy vas (acél?)
tiparium vékony láncra fűzve, míg egy további pecsétgyűrűt a másik polcba vert szögre (kam­
póra) akasztottak.
Természetesen a m odern korban is igen gyakran előfordult, hogy egy személy vagy intéz­
m ény (testület) csak egy pecsétnyomót vésetett magának. H a a hitelesítendő iratok száma nem
volt túlságosan magas, ez is bőségesen kielégítette az igényeket. AXVII-XIX. századi magyar
falvak például egyidejűleg csak egy pecsétnyomót használtak általában. Egyáltalán nem volt
pecsétnyomój uk a magyar vármegyéknek a középkorban. Az első megyecímer csak a XV szá-

l í . ábra
 PECSÉTTAN 249

zad végére datálható, a megyei pecséthasználatot pedig csak 1550-ben rendelték el (iktatták
törvénybe). Minthogy megyéink közül több ekkor már török megszállás alatt volt, jó néhány
megye pecsétjének a megalkotására csak a XVIII. században a hódítók kiűzése után került sor.
A megyei pecsétek használatbavételéig vármegyéink egyes tisztségviselőik (főispán, illetve
alispán, valamint a szolgabírák) pecsétjeivel erősítették meg kiadványaikat.
A pecsétvésnökök, ötvösök munkájának a technikai színvonala meglehetősen különböző
volt. Egyes fejedelmi személyek pecsétnyomói (s így a róluk készült lenyomatok is) olykor
valóságos mesterremekek, amelyek méltán tarthatnak igényt a művészettörténészek elismeré­
sére. A kisebb nemesek, parasztok, falvak nyomóit azonban többnyire kevésbé felkészült (ván­
dorló) pecsétmetszők készítették, s ezek kivitelezése olykor bizony eléggé gyengén sikerült.
A pecsétnyomóval való visszaélések elkerülése végett fokozott gondot fordítottak őrzésük­
re. A tulajdonos vagy maga viselte, vagy meghatározott felelős személyre (kancellár, pecsétőr
stb.) bízta pecsétnyomóját. A pápák bulloterionjainak az őrzői a középkorban hosszú ideig
írni-olvasni nem tudó, tanulatlan személyek voltak („fratres barbati”), így nem tudhatták, mi
a tartalma annak az oklevélnek, amelyet megpecsételtek. A francia uralkodók nagypecsétje (il­
letve annak nyomója) a középkor végén rendszeresen „megjelent” a nyilvánosság előtt is: ha a
király kíséretével ünnepélyesen bevonult valahová, a díszmenetben - az első sorok valame­
lyikében - külön ló vitte a nagypecsét tipariurnát. A pecsétnyomó illetéktelen kézbe kerülése
komoly veszélyekkel járhatott: a tatárjáráskor a birtokába jutott királyi tiparium segítségével a
Magyarországot pusztító ellenség a fogságába ju to tt papokkal az uralkodó nevében íratott ki­
rályi pecsétes leveleket, s ezek segítségével számos helyen sikerült előcsalogatnia az elrejtő­
zött lakosságot. De akkor is komoly veszélyt jelentett a pecsétnyomó elvesztése vagy ellopása,
ha külellenség nem fenyegetett, hiszen a segítségével a pecséttulajdonos nevében okleveleket
lehetett kiállítani, s ezeket az okleveleket hitelesnek tekintették. Érthető hát, hogy amikor
1363-ban, a boszniai hadjárat alkalmával Apáti Miklós kancellár sátrából ellopták a királyi
tipariumot, I. Lajos király elrendelte, hogy a helyette készített új pecsétnyomóval erősítsék
meg az ellopott pecsét alatt kiállított okleveleket. Hasonló óvintézkedéseket láthatunk más
pecsétnyomó-lopási, -elveszési esetekben is Magyarországon és külföldön egyaránt. Az újra-
pecsételésen kívül - szükség és lehetőség szerint - olykor más módon is védekeztek az eltűnt
pecsétnyomóval végrehajtható visszaélések ellen. 1417-ben, amikor a párizsi kereskedők elöl­
járójának a pecsétjét lopták el a városházáról, Párizs prevőt-ja ezt m inden útkereszteződésben
kihirdettette, emellett a parlamentnek is bejelentették az esetet, s a pecsétet nyilvánosan vissza­
vonták. Az elveszett pecsétnyomók (bélyegzők) hivatalos érvénytelenítésének a szokása nap­
jainkig fennmaradt. A visszaéléseket volt hivatva megnehezíteni az a szokás is, hogy időnként
kisebb változtatásokat végeztek a tipariumon: valamilyen jelet (betűt, félholdat, csillagot stb.)
véstek bele. (Nagy ritkán az is előfordult, hogy ujjlenyomatot nyomtak a még képlékeny füg­
gőpecsét hátoldalába ellenőrzésként.) Az is indok lehetett a pecsétnyomó megváltoztatására,
ha a pecséttulajdonos valamilyen új ország, tartomány feletti uralmat is megszerezte, illetve
valamilyen újabb területre támasztott igényét fel kívánta tüntetni pecsétjén.
Bevett szokás volt, hogy a tulajdonos halála vagy más ok miatt a forgalomból kivont tipariumot
érvénytelenítették, leggyakrabban összetörték. III. Edward angol király például 1327 októbe­
rében, amikor új pecsétnyomója elkészült, előzőleg használt tipariumát a saját jelenlétében
törette szét. A pápák halálakor bulloterionjuknak csupán a pápa nevét tartalmazó felét törték
össze, másik felét az új pápa uralma kezdetéig gondosan megőrizték. (Később ezt is összetör­
ték.) Ha az új pápa megválasztását követően, de még pecsétnyomójának az elkészülése előtt
sürgősen oklevelet kellett megpecsételni, akkor ezzel az egyoldalú verettel hitelesítették (bulla
dimidia, bulla defectiva). Divatos volt az a másik érvénytelenítési eljárás is, amikor a tiparium
250 Bertényi Iván

lapjába kereszt alakban két vonalat véstek, s így tették le­

hetetlenné a további használatot. A korai középkorban (fő­
leg a XIII. század elejéig) az is gyakran előfordult, hogy a
pecsétnyomót elhunyt tulajdonosával együtt eltemették,
így már jó néhány középkori sírban nyugvó halottat sike­
rült azonosítani a mellette talált pecsétnyomó segítségé­
vel a régészeknek.
Az ókorban a pecsétek elsősorban agyagból készültek.
Ez az olcsó anyag azonban igen törékenynek bizonyult. A
rómaiak elkezdtek viaszt keverni hozzá, hogy képlékenyeb­
bé tegyék. Az idők folyamán a viasz aránya fokozatosan nőtt,
12. ábra majd teljesen kiszorította az agyagot. A középkor így két
pecsétanyagot ismert: a fémeket (a bullák számára) és a
viaszt. Bár történt már néhány vegyelemzési kísérlet, a viasz összetételére vonatkozó ismere­
tek még eléggé felszínesek. Ez nem utolsósorban annak tudható be, hogy az egyes kancellári­
ák, irodák koronként és helyenként eltérő arányban keverték a viaszlenyomatok céljára szol­
gáló anyagokat. Általában 2/3 rész méhviaszhoz kevertek 1/3 térfogatnyi adalékot, részben a
viasz színezésére, részben keményebbé tételére. Olykor zsiradékanyagok (terpentin vagy len­
olaj, állati eredetű zsiradékok) is kerültek a viasz mellé. A felszínt mázas védőréteggel borítot­
ták. Szilárdításhoz főleg gyanta és szurok volt használatos. Ezek egyben zöldes, illetve barnás
színárnyalatot adtak. A masszát egyes por alakú adalékok (kréta, hamu) lazították. A lenyomat
szilárdítására néha kócot, kenderszálakat, sőt olykor még szőrszálakat is kevertek hozzá. A gyanta,
kréta és lakk felhasználásával előállított spanyolviasz (vagy más néven pecsétviasz) aXVI. szá­
zad vége felé kezdett elterjedni. AXI. századig a viaszhoz nem kevertek színező anyagot, az
ilyen pecsétek (a szennyeződések miatt) piszkossárgás, világosbarnás színárnyalatúak. Később
—főleg Nyugat-Európában - gipsz hozzáadása folytán világosabbá válnak, majd a XII. századtól
vörös és zöld pecséteket is ismerünk. E színeket a higanyszulfid (cinóber), illetve rézoxid

13. ábra
 PECSÉTTAN 251

(cuprooxid, grünspan) segítségével nyerték. A középkor vége felé többfajta adalékot is kever­
tek a pecséthez, így számtalan színárnyalatú lenyomat maradt ránk. Leggyakoribb a sárga (tisz­
ta méhviasz) és a barna (nagyobb rész szurokkal), ritkább a fekete pecsét. A rózsaszín és a kék
(kobalttal színezve) csak kivételképpen fordul elő.
A színeknek, színárnyalatoknak eredetileg nem volt jelentőségük. Egyes nagyobb kancellá­
riák azonban fokozatosan kezdtek „előkelőbbnek” tekinteni bizonyos színeket, s ez a divat
csakhamar elterjedt. Franciaországban Fülöp Ágost uralkodása alatt (1180-1223) a zöld viaszt
az örök érvényre szánt, a sárgát az ideiglenes hatályú intézkedések megpecsételésére kezdték
használni, a pecsétek színének merevebb szabályokba foglalása azonban csak a XIV század
közepén következett be. A sárga viasz ettől kezdve a király előjoga lett. Az angol gyakorlat a
franciát követte, a zöld viaszt az „örök”, a sárgát az időleges hatályú ügyek megpecsételésére
használva, de a szigetországban még később (csak aXVII. században) alakult ki merev szabály
e tekintetben. Németországban - és bizonyos ingadozás után hazánkban is - aXV századtól a
vörös viasz előkelőbb lett a többinél, majd a továbbiakban a vörös-zöld-sárga színrangsor ér­
vényesült. Királyaink a vörös, illetve a zöld viasszal való pecsételés jogát gyakran (más kivált­
ságokkal együtt) oklevélbe foglaltan adományozták.

14. ábra
252 Bertényi Iván

15. ábra

Függőpecséteknél gyakran előfordult, hogy magasabb peremű, természetes színű (enyhén

szennyezett sárgás-barnás) viaszágyba öntötték a színes (vörös) viaszt. így a színes pecsétábrá­
zolást jobban meg lehetett óvni a (későbbi) külső mechanikus hatások ellen (12. ábra). Ugyan­
csak a függő viaszpecsétek védelmét szolgálta, hogy (már a középkorban) gyakran kis zsákocs­
kákba varrták (13. ábra), később pedig bádog- (14. ábra), réz- vagy fadobozkákba (tokokba)
helyezték (15. ábra) őket. Az oklevelekre, egyéb iratokra nyomott pecséteket jóval nehezebb
volt megvédeni. Ezeket olykor kis papírfelzetekkel fedték le, többnyire még a pecsétnyomó
rányomása előtt. (Nemegyszer előfordul, hogy a papírfelzet alól a viasz már rég lepergett, de
a felzet megmaradt, s több-kevesebb pontossággal megállapítható róla a pecsét ábrázolása.)
H a ismerjük, mekkora volt bizonyos idő alatt egy-egy középkori írószerv „viaszfogyasztá­
sa”, és megmérjük egy pecsét súlyát, bizonyos következtetéseket vonhatunk le a megpecsételt
oklevelek számát illetően. A francia nagykancelláriáról például tudjuk, ho g y -az 1332-1333.
évi számadások tanúsága szerint - egy év alatt 76,5 livre (= 37,5 kg) viaszt vásárolt a titkos pe­
csétek számára, 1337-ben pedig 6 hónap alatt 44 livre (= 21,5 kg) mennyiségűt. Ez mintegy 15
százalékos növekedést jelent. Mivel VI. Fülöp (1328-1350) titkos pecsétjének a lenyomata
legfeljebb 2 grammot nyom, a vonatkozó francia számítások szerint (a pecsételéseknél bekö­
vetkező viaszveszteséget és a száradás okozta súlycsökkenést is figyelembe véve) mintegy
15 000-re lehet becsülni az évi lenyomatok számát.
Európában a fémpecsétek (bullák) bizánci eredetűek. Az ólom függőpecséteket elsősorban
a pápai kancellária karolta fel (már a VI. századtól), az aranypecsétek nyugat-európai használata
pedig a bizánci császárral való rivalizálás folytán honosodott meg. M ár Nagy Károly (768-814)
e gondolat jegyében használt aranybullát. Károly néhány utóda ólombullával pecsételt, a to­
vábbiakban azonban a császárok (a nagy viaszpecsét mellett) csak aranybullákkal erősítették
m eg kiváltságleveleiket, s ebben követték őket a szicíliai, az aragóniai és a magyar királyok is.
Ritkábban használtak aranybullát a francia, az angol és a dán uralkodók. Az aranybulla haszná­
lata a szuverenitást fémjelezte. Egyes nyelvekben az aranybulla megnevezés átterjedt az ilyen
pecséttel megerősített ünnepélyes oklevélre is (hazánkban az 1222-i aranybulla vagy a N ém et­
római Császárság hasonló néven ismert, 1356-ban hozott alaptörvényét tartalmazó oklevél).
N em volt olyan szabály, amely pontosan előírta volna, melyik (milyen tartalmú) kiváltságle­
velet kell arany, s melyiket viasz függőpecséttel megerősíteni. így az ünnepélyesebbnek szá­
m ító aranypecsétet néha kisebb jelentőségű (például birtokadományt tartalmazó) oklevele­
ken is felfedezhetjük, úgy tűnik tehát, hogy gyakran az oklevélnyerő óhaja és fizetési készsége
motiválta az aranypecséttel való megerősítést. Az arany értékes volta miatt csak ritkán készí­
tették tömör aranyból a bullákat: a gyakorlatban ezek kis (kör alakú) fémvázas dobozkák,
amelyeknek az alaplapja és a fedőlapja egy-egy pecsétnyomóval (még az összeillesztés előtt)
megpecsételt lemez.
 PECSÉTTAN 253

Az ólompecsétek főleg a déli területeken váltak népszerűvé. Egyes kutatók azzal magyaráz­
zák elterjedtségüket, hogy a meleg éghajlat képlékennyé teszi a viaszt. Ez a feltételezés azon­
ban nem áll meg: a viasz jól viseli akár a trópusi viszonyokat is. Egyébként a bizánci császárok,
a velencei dózsék és a római pápák - akik a konstantinápolyi pátriárkákon kívül a leggyakrab­
ban erősítették meg okleveleiket ólombullával - mind használtak viaszpecséteket is. Úgy tű­
nik tehát, itt is inkább a hagyomány és a divat alakította az ólompecsét használatát. Az ólom
szürke, nem feltűnő fém, így alkalmas volt a szerénység kifejezésére. Nyilván a pápai gyakorlat
utánzásaként egyes német püspökök is használtak ólombullákat, miként a XV század nagy zsi­
natai is (a konstanzi és a baseli) ólombullákkal pecsételtek. A magyar királyok közül a XII.
század derekától kezdve többen is használtak aranybullát. Az ólombulla ritkább, de - m int
láttu k - aXI. században, s később, II. Géza uralkodása alatt is (1156-ban) előfordul.
AXVI. század végétől kezdve a spanyolviasz fokozatosan háttérbe szorította az addig hasz­
nálatos viaszpecséteket, s a XIX. századig a legáltalánosabban használatos pecsétanyaggá vált.
Mellette kezdtek ostyapecséteket is használni. Ezek vékony, lisztből készített, papírfelzetű
korongocskák voltak, amelyekbe belenyomták a pecsétnyomót. A festékes (színes) bélyegzők
aXVIII. századtól terjedtek el. Kezdetben fém pecsétnyomókkal nyomták őket, ezek helyébe
a XIX. századtól fokozatosan a gumibélyegzők léptek. A modern korban használatos festék
színe a leggyakrabban kék, fekete, zöld, illetve ezek különböző árnyalatai. A festéket - gyárilag
készített - bélyegzőpárnáról viszik át a bélyegzőre. (Arra is történtek kísérletek, hogy előírják
a hivatalos szervek bélyegzőihez használatos festéket.) A bélyegzőfesték színének a megvá­
lasztásakor olykor ideológiai (politikai) motívumok is szerepet kaphattak: 1919-ben a magyar
Tanácsköztársaság idején és 1945 után is hazánkban egyes pecséthasználókvörös színű festék­
kel itatták át bélyegzőpárnáikat. A száraz pecséthez (amely ugyancsak a modern korban terjedt
el) bélyegzőpárnára sincs szükség: az éles rajzolatú lenyomatot az igazolványok ellenállóbb
(vastagabb) keménypapírból készült anyagába külön e célból konstruált bélyegző(gép) segít­
ségével nyomják (ütik) be.
A pecsétek nagysága, alakja elsősorban anyaguktól és fajtájuktól függően alakult. A fémbul­
lák - ritka kivételtől eltekintve - kör alakúak szoktak lenni. A pápai bullák általában 2-5 cm,
a korai császári aranybullák 4-6 cm átmérőjűek, a későbbi császári aranypecsétek olykor a 10
cm-es átmérőt is elérhetik. Nagy általánosságban azt lehet mondani, hogy aXIII-XTV száza­
dig a viaszpecsétek átmérője is növekszik. Bizonyos „primitív” összefüggés figyelhető m ega
hatalom (méltóság) és a pecsétnagyság közt: a császárok, királyok nagyobb pecsétet használ­
nak, mint a hercegek, bárók, akiknek a pecsétje viszont a nemesség alsóbb rétegeihez tartozó­
kénál nagyobb. Ugyanazon pecséttulajdonos nagy (autentikus) pecsétje nagyobb átmérőjű, mint
titkos, kis pecsétje(i). Nagy általánosságban a viaszpecsétek átmérője a középkorban 1-14 cm
közt mozgott.
A pecsétek a leggyakrabban kör alakúak, de találkozunk (álló) ovális, fektetett ovális, csú-
csosan ovális, fektetett csúcsosan ovális, körte alakú, pajzs alakú, kerektalpú pajzs alakú, szív
formájú, háromszögű, négyzet alakú, álló téglalap alakú, fekvő téglalap alakú, háromlevelű lóhere
formájú, négylevelű lóhere formájú, ruta alakú (= csúcsára állított rombuszt mintázó), ötszö­
gű, hatszögű, nyolcszögű pecsétekkel is.
A pecsétek ábrázolásaikkal a tulajdonosra utalnak, ezt azonban többféle m ódon megtehetik.
Egy részükre csupán feliratot, más részükre csak ábrát (képet) véstek, leggyakrabban írást és
képet egyaránt találunk rajtuk. A képek olykor távolabbról utalnak a pecséttulajdonosra (antik
fej, szerszámok stb.), gyakoribb azonban közvetlen ábrázolása. A megjelenített személy kü­
lönböző testhelyzetekben szerepelhet (áll, ül, térdel, lovagol), az ilyen ábrázolás neve: port­
répecsét. Vannak olyan portrépecsétek, amelyeken (például a fegyverzetében ábrázolt tulajdo­
254 Bertcnyi Iván

nos pajzsán) a pecsételő címerét is feltüntetik. Az is előfordul, hogy a tulajdonos helyett csak
címere (címeres pecsét) vagy annak valamilyen alkotórésze, általában sisakja és sisakdísze (=
sisakpecsét) szerepel. Ezt a sokféle lehetőséget 1882-ben megjelent rendszerező munkájában
Hohenlohe (-Waldenburg) herceg, ném et pecsétkutató próbálta meg rendszerbe foglalni. Az
ő osztályozása szerint a pecséttípusok véseteik alapján lehetnek:

I. Feliratos pecsétek
A ) A tulajdonos neve nélkül
B) A tulajdonos nevével
II. Képpecsétek
A ) A tulajdonos neve nélkül
B) A tulajdonos nevével
III. Portrépecsétek
A ) Címer nélkül
1. Fej, mellkép vagy térdrész
2. Egész alak a) állva
b) ülve
c) térdelő
3. Lóháton
B) Címerrel
1. Fej, mellkép, vagy térdrész
2. Egész alak a) állva
b) ülve
c) térdelő
3. Lóháton
IV Címeres pecsétek
A ) Csak címerpajzs-ábrázolással
1. a pecsétmezőben
2. pajzsban vagy zászlón
B) Csak címeres sisakkal vagy sisakdísszel
1. Pecsétmezőben
2. pajzson
C) Teljes címerrel

Hohenlohe azt gondolta, hogy egy ilyen rendszer felállításával feleslegessé válnak a részlete­
sebb pecsétleírások, hiszen például egy a tulajdonost lóháton, címerpajzzsal ábrázoló pecsétet
III.B)3. jelzéssel röviden meg lehet határozni. Erről persze szó sincs, hiszen a pecséteket sok­
kal finomabb módszerekkel szokás elemezni, s bizonyos esetekben egyes Hohenlohénál hát­
térbe szorított jellegzetességeik (ruházat, méltóságjelvények, fegyverzet stb.) fontosabbak le­
hetnek, mint a fentiekben bemutatott osztályozás szempontjai. A külföldi kézikönyvek mégis
ismertetik Hohenlohe felosztását, m ert alkalmas a különböző pecsétábrázolások legfőbb jel­
legzetességeinek rendszerezésére. Ugyanakkor tisztában kell lennünk e rendszerezés - s álta­
lában bizonyos pecséttani terminus technicusok- korlátáival. így erősen problematikus, hogy
a portrépecsétek esetében megalapozottan beszélhetünk-e portrészerűségről olyankor, ami­
kor valamelyik uralkodó „megörökli”, azaz változatlan formában (illetve csak a feliratnak a
névre utaló részét megváltoztatva) tovább használja apja pecsétnyomóját, mint például II. Ottó
német-római császár (973-983) apjáét, I. Ottóét (962-973).
 PECSÉTTAN 255

A Hohenlohe-féle felosztást követő szerzők portrépecsétnek tekintik a pecsétmezőben

ábrázolt városképet (falakat, kapukat, tornyokat), olykor még az egyházi pecséteken látható
védőszenteket is. (A középkori felfogás szerint az egyes egyházak, kolostorok - s így pecsét­
j ü k - tulajdonosa a védőszent. ..) Az ilyen pecsétábrázolásokat - más szerzők ajánlását követve
- célszerűbb képeknek felfogni. Más esetekben ugyanakkor kétségtelenül megfigyelhető, hogy
a pecsétnyomó metszésénél súlyt helyeztek az élethű ábrázolásra. IV Henrik (1056-1106) első
és negyedik pecsétjét összehasonlítva rögtön szembetűnik, hogy az uralma kezdetén (trónon
ülő) fiatal fiúként megörökített uralkodó az idő folyamán érett férfivá vált. 1412-ben, amikor
összeírták (a francia) Berry herceg értékeit, egy arany pecsétnyomót is számba vettek, amely­
nek ábrája a leltárkészítő megjegyzése szerint a herceg élő képét utánozta. Hazánkban a fél
évszázadon keresztül (1387-1437) uralkodó Zsigmond király pecsétjein figyelhető m egjól
hasonló életszerű ábrázolásra törekvés: az uralma kezdetén használt trónpecsétjén fiatal em ­
bernek ábrázolt uralkodó képét évtizedek múltán trónon ülő szakállas aggastyán ábrázolása
váltja fel. Persze a pecsétek ábráin többnyire már csak technikai okok miatt sem lehetett a
pecséttulajdonost finom részleteiben is élethűen ábrázolni. Inkább eszmei portrészerűségre
törekedtek. Ennek során súlyt helyeztek az uralmi, hivatali, foglalkozási jelvények, szimbólu­
mok, szerszámok megörökítésére. A Meroving-királyok pecsétjeinek hosszú hajú, lándzsás
királyképei helyébe a későbbi középkorban az uralkodók trónon ülő, fejükön koronát viselő,
kezükben jogart, országalmát tartó trónpecsétjei léptek. AXII-XIV századokban igen gyako­
riak a pecséttulajdonost harciasán (lóháton, páncélban) megörökítő pecsétek (lovaspecsétek).
A női pecsétek segítségével a középkori (ruha)divat fejlődése is figyelemmel kísérhető, míg
az egyházi személyek pecsétjein ábrázolt kelyhek és egyéb tárgyak a középkor egyházi életé­
nek (liturgiájának stb.) az alakulásába nyújthatnak betekintést. A képpecséteken szép számmal
megjelenített különböző kozmikus ábrázolások (Nap, Hold, csillagok), emberi, állati alakok,
hegyek, vizek, fák, munkaeszközök, az emberi munka eredményeként létrejött városok, épü­
letek, a mindennapi élet tárgyai stb. a letűnt korok hétköznapjainak a legváltozatosabb oldalait
villantják fel a pecsétek kutatói előtt.
Feliratok kerülhetnek a pecsétnyomó bármely részére. Attól függően szokták elhelyezni
őket, hogy csak önmagukban szerepelnek-e, vagy került-e rajtuk kívül kép is a pecsétre. A
pápai bullák előlapján a középkorban a leggyakrabban vízszintesen, több sorban egymás alatt
szerepel a pápa neve és címe. Például:
LEO
PAPA
X

16. ábra 17. ábra 18. ábra

256 Bertcnyi Iván

(16. ábra). A hátlapon Szent Pál és Szent Péter apostolok (többnyire fej-) képe felett (álta­
lában vízszintesen, de olykor függőlegesen elhelyezve) nevük latin rövidítése: SPA SPE for­
dul elő, például VI. O rbán (1378-1389) bullájának a hátlapján (17. ábra). A német-római csá­
szárok aranybulláinak a hátlapjára az „örök várost” szimbolizáló városkép-ábrázolás kíséreté­
ben a pecsétmezőbe vésett, az ókori Római Birodalom székhelyére utaló felirat az ókori római
császárság utódlására emlékeztetett, mintegy kiegészítette a pecsétkép ábrázolását. Például II.
Konrád császár 1033-ból való második aranybulláján: AUREA ROMA; majd a köriratban a
Róma-himnusz: ROM A C A PU T M U N D I REGIT ORBIS FRENA R O T U N D I (Arany
Róma, Róma, a világ feje igazgatja a földkerekség kantárszárait - 18. ábra). Az eredetiben a
modern korra maradt legrégibb magyar pecsét, Péter király (1038-1041,1044—1046) ólombul­
lájának az előlapján a koronás, szakállas királyi mellkép feje mellett kétoldalt (függőlegesen):

P R
E U
T S

a hátlapon (négy sorban):

DIG RA
VNGA
RIORV
REX

(= Dei gratia Ungariorum rex, Péter Isten kegyelméből a magyarok királya) szöveg olvasható.
Szerepelhet felirat fohászként, mint például Nagy Károly pecsétjén: Christe protege Carolum
regem Francorum (Krisztus, oltalmazd Károlyt, a frankok királyát). K kezdőbetű (initiale)
látható Károly Róbert magyar király (1308-1342) gyűrűspecsétjén. Az ezredforduló tájától fo­
kozatosan elterjed, s a leggyakrabban használatos, köriratként alkalmazott pecsétfelirat lesz a
Sigillum szó (illetve ennek S betűvel való rövidítése), majd a pecséttulajdonos nevének és
címének (illetve címeinek) ezt genitivusban követő megnevezése. Például Bubek (Bebek)
István országbíró (1360—1369) nagypecsétjén: + S C O ITIS STEPhANI BVBEK IVDIC
CURIE D N IL O D O V IC I REGIS (= sigillum comitis Stephani Bubek iudicis curie domini
Lodovici regis - Bubek István, Lajos király úr országbírójának a pecsétje -1 9 . ábra). Az S betűt
megelőző kereszt nem csupán Krisztusra utaló jelként szokott előfordulni, hanem egyben azt
is mutatta, hol kell elkezdeni a körirat olvasását. A köriratok egy - vagy ha hosszúak, több -
sorban követik a pecsét szélét, s így többnyire körülölelik annak ábrázolását. A kettős pecsé­
tek feliratai az előlapon kezdődnek, s általában folytatódnak a hátlapon is. A pecsétábrák egyes
kiemelkedő részei (fejek, címeres sisakok sisakdíszei, zászlók, templomtornyok stb.) ese­
tenként benyúlhatnak a körirat betűi közé. A pecsétfeliratok nyelve a nyugati kereszténység
területén aXTV századig többnyire latin, a XIII. századtól azonban terjednek az egyes orszá­
gokban használatos nyelveken írt feliratok is. (Legelőször a személy- és a helyneveket írják a
megfelelő nyelveken.) A pecsétfeliratok paleográfiája nagy vonalakban követi az általános írás­
fejlődést. A latin kereszténység területén a nagybetűs (maiuscula) írás mellett a XIV századtól
fokozatosan megjelennek a kisbetűs (minuscula) feliratok is. (A váltás során először a nagybe­
tűs feliratok egyes betűiben szerepel a minuscula, majd folyamatosan előretör a használata.)
Az oklevelek, kódexek írásaihoz hasonlóan a pecsétfeliratokon is előszeretettel használnak
rövidítéseket.
A pecsétek oklevélre erősítésének a módját egyrészt a felhasznált pecsét- és oklevélanya­
 PECSÉTTAN 257

gok, másrészt az oklevélre erősített pecsét célja (hitelesí­

tés, oklevél lezárása) határozták meg. Magától értetődik,
hogy fémbullát nem lehetett rányomni az oklevélre, illet­
ve hogy ostyapecsétet vagy pecsétviaszt nem volt szokás
függőpecsétként erősíteni valamilyen privilégiumra. Gyen­
gébb lévén, a papíroklevél alkalmatlan volt a függőpecsét
súlyának az elviselésére, ezért oklevéltani és pecséttani
szempontból ritkaságnak számít, ha mégis így állították ki.
A pergamen a rányomott pecséttel való megerősítésre is
alkalmas anyag volt, s a függőpecsétet is elbírta, de drágább
lévén, a papírnak mint oklevélanyagnak az elterjedése után
(a XIII., Magyarországon a XIV századtól) egyre ritkáb­ 19. ábra
ban nyomtak rá pecsétet. Míg a kiváltságlevél a kor szokása szerint megkívánta, hogy függőpe­
cséttel erősítsék meg, a függőpecséttel igen nehezen lehetett lezárni oklevelet. (Ez utóbbi inkább
csak a korai középkorban fordult elő; ilyenkor a pecsétet tartó zsinórral körültekerték a be­
göngyölt oklevelet, majd ezt követően erősítették meg a függőpecséttel, illetve az összehajto­
gatott oklevél széleibe fúrt lyukakon vezették át a függőpecsét zsinórját, de a későbbi közép­
korban inkább a rányomott pecsétet alkalmazták az oklevelek, levelek lezárására.) Lezáráshoz
az oklevelet, missilis levelet általában úgy hajtogatták össze, hogy az írás ne legyen olvasható
(belülre kerüljön), s a két szabad vég egymás mellé jusson. Ide nyomták a zárópecsétet, amely­
nek a feltörése nélkül a szöveget nem lehetett elolvasni (zárt oklevél = litterae clausae). Biz­
tonság kedvéért az összehajtogatott oklevélen vékony kis pergamencsíkot is átfűztek, s ezek
végeit is a pecsét anyagába vezették be. A nyílt (patens) oklevélre a szöveg alatt nyomták rá a
pecsétet. Sokszor az ilyen rányomott pecsétet is biztosították az oklevél anyagába befüggesz­
tett vékony pergamenszalagocskákkal. (Itt kell megjegyezni, hogy egyes - főleg német - szer­
zők a kis erősítő szalagocskák miatt az ilyen pecsétet befüggesztett pecsétnek mondják, az újabb
magyar szakirodalom azonban nem nevezi így, m ert akkor szinte m inden rányomott pecsétet
annak kellene nevezni.) A főként a korai időszakban használt átnyomott pecsét (voltaképpen
a rányomott pecsét egyik válfaja) felerősítése egy az oklevél anyagába tett kereszt alakú nyílás
segítségével történt: ennek a sarkait kissé felhajtva a viasz egy részét a résen átnyomták. A
tiparium benyomásakor a hátoldalon is szétlapuló viasz megakadályozta a pecsét leválását a
pergamenről. A befüggesztett pecsét voltaképpen átmenet a rányomott és a függőpecsét kö­
zött. Két (rendszerint az oklevélre vágott 2-2 szemben lévő nyíláson egymással keresztben)
átfűzött vastagabb pergamencsík simítja az oklevél oldalához. A főleg Nyugat-Európában di­
vatos lecsüngő vagy pergamenfarkú pecsétet m ár a függőpecsét egyik válfajának szokták tekin­
teni, pedig még szintén átmenet a rányomott és a függőpecsét közt. A pergamenfarkat úgy ala­
kították ki, hogy az oklevél aljával csaknem párhuzamosan a pergament bevágták (úgy, hogy a
vége összeköttetésben maradt az oklevél lapjával), s az így kapott farokra nyomták rá a pecsé­
tet, amely az oklevélről lecsüngött. A függőpecsét ráfüggesztésének a leggyakoribb módja, hogy
az oklevél pergamenjének az alját felhajtották (plica, plicatura). Az így megduplázott és ellen-
állóbb hártyán lyukakat fúrtak, s ezeken vezették át a függőpecsétet tartó bőrszíjat, hártyasza­
lagot, kender- vagy selyemsodratot. A pecsét oklevélre erősítésének az anyaga - ideértve a 2
pergamencsíkkal felfüggesztett kettős pergamenfarkú pecsétet is - itt tehát már nem volt az
oklevél „saját” nyúlványa. A sodrat (illetve a pergamencsík vagy csíkok) szabad végeit beleve­
zették a pecsételéshez felmelegített viasz belsejébe. így a megpecsételést, majd a lehűlő viasz
megmerevedését követően a pecsét valóban az oklevél alján függött. A töm ör fémpecsétek
(ólombullák) belsejében kis alagutat alakítottak ki, s ezen vezették át a pecsétzsinórt. Amikor
258 B ertén y ilván

a bullát megpecsételték, a nagy nyomás alatt a kis furat összenyomódott, s a pecsétet tartó sod­
rat beleszorult. Lényegében hasonló módon történt a (legtöbbször nem tömör) aranybullák
oklevélre erősítése is. A dobozos szerkezetű bulla aranylemezeit tartó fémvázba itt is kis fu­
ratot „építettek be” a sodrat számára, amelyet összeszorítva a sodratot ugyanúgy nem lehet
kihúzni belőle, m int a töm ör bullák hasonló funkciójú furataiból.
Olykor a függőpecséteket tartó sodrainak is lehetett külön szerepe. A középkori pápai kan­
cellária például hosszú ideig selyemsodrattal (cum filo serico) erősítette fel a jogcímadomá­
nyozó oklevelek pecsétéit, kendersodrattal (cum filo canapis) a rendeleteket tartalmazó bullá­
kat. A fonalak és a szálak színe a legváltozatosabb lehetett. AXV-XVI. századtól kezdve gyak­
ran szerepelnek a heraldikai mázak a sodratokon. A német-római császárok már IV Károly
(1356-1378) óta fekete-sárgát használtak, ez a gyakorlat azonban III. Frigyes alatt (1452-1493)
megszakadt, s csak Miksa (1508-1519) korától vált maradandó szokássá. Hazánkban I. Mátyás
(1458-1490) alkalmaz függőpecsétes oklevelein először következetesen vörös-ezüst-zöld
sodratokat.
H a több pecsétet függesztettek ugyanarra az oklevélre, általában mindegyiket külön zsinór­
ra helyezték. (Kivételesen akár több tucat pecsét is függhet egy oklevélen.) Többnyire a (néző­
től) balra fekvő oldal első helyét tartották a legelőkelőbbnek, több pecsételő esetén ide szokták
tenni a legrangosabb személy pecsétjét, de ez a felfogás nem érvényesült mindig és m inden­
hol; számos eset mutatja, hogy máskor az oklevél aljának a közepét számították a legrangosabb­
nak. (A 20-22. ábrákon Wilhelm Ewald, a neves német pecséttani kutató nyomán a rányomott,
a záró- és a függőpecsétek oklevélre erősítésének a különböző módjait láthatja az olvasó.)
A megpecsételés az oklevelek kiállításának a befejező aktusa szokott lenni. Az uralkodói
kancelláriákban a magánszemélyek számára kiállított oklevelek megpecsételéséért többnyire
meghatározott díjat (taxa) számítottak fel.

2 0 . ábra
 PECSÉTTAN 259

2 1 . ábra
260 Bcrtényi Iván

Az oklevelek hitelesítésén, lezárásán kívül igen gyakran használtak a középkorban pecséte­

ket más célra is. Magyarországon a XI. században még nyakba akasztottan viselt idézőpecsét
helyébe ugyanannak az idézést tartalmazó levélre, illetve üres papírlapra (pergamenlapra) rá­
nyomott, hasonló funkciót betöltő változata lépett. (Egészen a m odern korig használták ha­
zánkban.) De használtak zárópecsétet begöngyölt áruk lezárására, só- és más raktárak, illetve
helyiségek bejáratainak a biztosítására. XIV századi utalás tanúbizonysága szerint lepecsételt
zacskóban, illetve egyéb edényben küldték ki a mérőkötelet a földméréshez, miként lepecsé­
telt tartóedényben őrizték a hamisság gyanújába esett okleveleket a hivatalos vizsgálat alatt. A
zárópecsét megérte napjainkat is, továbbfejlesztett változatát, a (többnyire ólom) plombát az
élet számtalan területén használják, de a hatóságok ma is használnak zárópecséteket is (például
helyiségek biztosítására valamilyen eljárás tartama alatt).

2 2 . ábra
 PECSÉTTAN 261

N em véletlen, hogy az írásbeliség művelői évszázadok óta olyan nagy figyelmet fordítanak
a pecsétek tanulmányozására. Minthogy az oklevelek hitelesítésének a legfőbb eszközei vol­
tak, az oklevél-hamisítóknak pecsétet is kellett szerezni, ha hamisítványaikat fel akarták hasz­
nálni. III. Ince pápa (1198-1216) már aXII. századvégén írásba foglalta oklevelei hamisításá­
nak a lehetséges módjait, s irányelveket adott, miképpen kell leleplezni őket. M ár ekkor,
miként később is, a pecsétekkel való visszaélés két fajtája volt szokásos: vagy hamis pecsétet
készítettek, vagy valamelyik hiteles oklevélről levették a hiteles pecsétet, s azt helyezték a
hamisítványra. Számos híres pecséthamisítási esetet ismer a tudomány. Az 1332-ben Párizsban
máglyahalálra ítélt és megégetett Jeanne de Divion és társai bűnperének az anyaga is ránk ma­
radt, s így pontosan tudjuk, miként dolgoztak a hamisítók. Hiteles, autentikus pecséteket hasz­
náltak. Felhevített vékony pengével - más vallomás szerint dróttal - szétvágták a viaszpecsétet,
a hamis oklevél zsinegjeit az előzetesen felmelegített felületű két félpecsét közé fogták, majd
a két pecsétrészt újból összeragasztották. Hazánkban is a XIV században működött a leghír-
hedtebb oklevél-hamisító. Az „átkos emlékű János deák” olyan „sikerrel” űzte „mesterségét”,
hogy leleplezése után, 1391-ben az országbírónak külön vizsgálatot kellett tartania János „m ű­
ködése” színterén: valamennyi Turóc és Liptó megyei oklevelet ellenőrizni kellett, m ert a
hamisítványok nagy száma miatt a két megye birtokviszonyai teljesen összekuszálódtak. A
hamisítókra kimondott máglyahalál, tüzes pecsétnyomóval való megbélyegzés és más súlyos
büntetések azonban nem tudták megakadályozni a pecsétek hamisítását.
A szfragisztika feladatai közé tartozik az is, hogy a ránk maradt hatalmas középkori pecsét­
anyagot megőrizze, feldolgozza, a kutatás számára hozzáférhetővé tegye és tudományos, vala­
mint közművelődési céllal kiadja. Több tízezer pecsétnyomót őriznek a különböző európai
levéltárak és múzeumok, a pecsétek (lenyomatok) száma pedig felbecsülhetetlen. A pecsét­
nyomók konzerválása - ellenállóbb anyaguknak köszönhetően - nem okoz különösebb prob­
lémát. Annál jobban pusztulnak az okleveleken, iratokon őrzött pecsétek. A levéltárakban a
rányomott pecsétek viasza a szomszédos irathoz súrlódik, letöredezik, a függőpecsétek lesza­
kadhatnak, elkallódhatnak. Akis középkori zsákocskákba varrt, védő pléh-vagy fadobozokba
zárt, nem szellőző függőpecséteket különböző kórokozók támadhatják meg. A használat (ku­
tatás) miatt bekövetkező elmozdítások, az ezekkel járó károsodások kivédésére a legjobb, s
már több országban alkalmazott módszer, hogy a pecsétekről élethű másolatokat készítenek,
amelyek kutatási és közművelődési célra egyaránt felhasználhatók az eredeti helyett. A M a­
gyar Országos Levéltár igen jó nemzetközi hírnevet szerzett a viaszpecsétjeiről készített m á­
solataival, amelyek méretben, színárnyalatban egyaránt hűek az eredetihez. Hatalmas másolat­
gyűjteménye van a párizsi Nemzeti Levéltárnak (Archives Nationales), amely másolataiból
különböző témák szerint válogatott kis dobozokat állít össze, s ezeket oktatási célrajutányos
áron a különböző iskolák rendelkezésére bocsátja. így a tanulók és tanáraik az oklevelek segít­
ségével pontos dátumhoz köthető, jól megválogatott, értékes történeti forrásokra támaszkod­
hatnak művelődéstörténeti tanulmányaik során.

Irodalom

Bascapé, Giacomo C.: Sigillografia. II sigillo nála diplomatica. N el diritto, nella storia, nell’ arte I—II. M i­
lano, 1969-1978.
Bcrchcm, Egon Frh.: Siegel. 2. Auflage. Berlin, 1923.
Dogaru, Maria: Sigilli oráfenefti dinepoca moderná fi comtemporaná. Bucurcsti, 1978. (Directia Gcncralá
a Arhivclor Statului din Republica Socialists Romäniä.)
262 Bertényi Iván

Ewald, Wilhelm: Siegelkunde. München-Berlin, 1914, Unvcrand. Nachdruck, 1969. (G. v. Below -
F. Mcineckc: Handbuch der mittelalterlichen und neueren Geschichte. Abt. IV)
Gumowski, Marian: Handbuch derpolnischen Siegelkunde. Graz (Austria), 1966, Akademische Druck-
u. Verlagsanstalt.
Kamcnccva, E. I. - Usztjugov, N . V: Russzkaja szfragisztika igeraldika. Izdanic 2. dopolncnnoje.
Moszkva, 1974. Vüszsaja skola.
Kittel, Erich: Siegel, Klinkhardt und Biermann. Braunschweig, 1970. (Bibliothek für Kunst- und
Antiquitätenfreunde, Band XI.)
Kumorovitz L. Bcrnát: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Budapest, 19932 (A Magyar
N em zeti Múzeum művelődéstörténeti kiadványa).
v. Ilgen, Th.: Sphragistik. Leipzig-Berlin, 1912, D ruck und Verlag von B. G. Tcubner. (Grundriss der
Geschichtswissenschaft. Z u r Einführung in das Studium der deutschen Geschichte des Mittelalters
und der Neuzeit. Herausgegeben von Aloys Meister. Band I. Abt. 4./1-58. o.
Laurent, René: Sigiüographie. Bruxelles, 1985 (Centre d’Etudcs Pratiques pour les Sciences Auxiliaires
de l’Histoire).
M ctman, Yves: Sigillographie et marques postales. In L’histoire et ses méthodcs. Volume publié sous la
direction de Charles Samaran, dc I’lnstitut. Bruges, 1961, Encyclopédie de la Pléiadc. 393-446. o.
Pastoureau, Michel: Lessceaux. Turnhout-Bclgium,1981. Brcpols. (Typologie des sources du moyen
ágé Occidental. Directeur: L. Gcnicot.)
Réti László: A Magyar Tanácsköztársaság helyi szervei és pecsétjeik. Budapest, 1973, Akadémiai Kiadó
(Magyar Országos Levéltár).
Réti László: A Magyar Tanácsköztársaság központi szervei éspecsétjeik. Budapest, 1970, Akadémiai Kiadó
(Magyar Országos Levéltár).
Roman, Joseph: Manuel de sigillographiefran^aise. Paris, 1912. Picard et fils.
Sigilla regum - reges sigillorum. Királyportrék a Magyar Országos Levéltár pecsétgyűjteményéből. Szerk.
Érszegi Géza. A pecsétek leírását készítette Solch Miklós. Fényképezte Szclényi Károly. Budapest, 2001.
Vocabulaire International de la Sigillographie. Roma, 1990. Ministero per i Béni Culturali e Ambicntali.
Pubblicazioni dcgli Archivi di Stato.
Több-kevesebb részletességgel foglalkoznak a pecsétekkel a diplomatikai kézikönyvekvonatkozó fe­
jezetei is.

Illusztrációkjegyzéke
1. IV Ince pápa (1243—1254) állítólagos pecsétnyomója. - Ewald, Tafel 1. 1. ábra.
2. II. Pius pápa (1458-1464) állítólagos bullotcrionja. - Ewald, Tafel 1. 3. ábra.
3. XVI. századi pecsétnyomó - Ewald, Tafel 2. 5. ábra.
4. Raymond de’M ondragon kettős pecsétjének a nyomója. - Kittel, 137. o. 84. Abb.
5. II. Konrád császár és fia, III. H enrik közös pecsétnyomója (1038) - Kittel, 142. o. 88. ábra.
6. V Henrik glogaui és sagani herceg és fiainak közös pecsétje (1369) - Kittel, 143. o. 89. Abb.
7 . 1. Miksa és Burgundi M ária közös pecsétje (1479) —Kittel, 145. o. 91. Abb.
8. Az esztergomi latinok XIII. századi pecsétnyomójának az előlapja - Tanulmányok Budapest múltjából,
XIV (1961) 5. ábra.
9. Az esztergomi latinokXIII. századi pecsétnyomójának a hátlapja - Tanulmányok Budapest Múltjából,
XIV (1961) 6. ábra.
10. A konstanzi zsinat 1434-i ólombullája a résztvevőkkel - Kittel, 169. o. 107. ábra.
11. Georg Gisze ném et kereskedő londoni irodájában pecsétjeivel - Kittel, 160-161. o. közti színes
ábra.
12. Georgv. Schoencburg wormsi püspök (1580-1595) pecsétje -E w ald, Tafel 11. 2. ábra.
13. 1382-ben kiállított oklevél pecsétje védő vászonzsákocskában - Kittel, 171.o. 108. Abb.
14. Pecsétet védő bádogdobozka - Kittel, 174. o. 110. Abb.
 PECSÉTTAN 263

15. Pecsétvédő fatok —Ewald, Tafel 11. 6. ábra.

16. X Leó pápa (1513-1521) ólompecsétjének az előlapja-Kittel, 385. o. Abb. 233/i/l.
17. VI. Orbán pápa ólompecsétjének a hátlapja - Kittel, 385. o. Abb. 223/h/2.
18. II. Konrád császár 1033-i aranybullájának a hátlapja - Kittel, 229. o. Abb.l44/b.
19. Bubek István országbíró (1360-1369) pecsétje - Magyar Országos Levéltár, Mohács Előtti Gyűj­
temény (D l.) 4917. ed.: A Magyar Királyi Országos Levéltár Diplomatikai Osztályában őrzött pecsétek
mutatója. Budapest, 1889, VI. t. 25. ábra.
20-22. ábrák: A pecsétek oklevélre erősítésének különböző m ódjai-E w ald, Tafel 8-10.
 P andula Attila

INSZIGNIOLÓGIA

Jelvénynek (insignia) nevezzük a hatalom, a méltóság, a hivatal ismertetőjegyeit. Ezek sokfélék,

ígyjelölhetik államhatalmi, bírósági, egyházi, katonai, oktatásügyi, udvari stb. méltóságok, funk­
ciók betöltőit. A tárgykör térbeli, időbeli behatárolása igen nehéz. Különféle insigniák az
ókortól kezdve ismeretesek. A szakirodalom áttekintése során megállapítható, hogy adott eset­
ben például ruhák is szerepelhetnek insignia jellegű jelentéstartalommal. Hasonló értelme­
zést kaphatnak - egyházi és nemzeti - ereklyék is. Egyes költemények, így a Him nusz, a Szó­
zat, a Nemzeti dal is felfoghatók inszigniológiai tárgyként. Megint más felfogásban egyes em ­
lékművek, emlékhelyek (nemzeti, katonai) is hordozhatnak inszigniológiai jelentéstartalmat
(például a budapesti millenniumi emlékmű).
Az inszigniológia tárgyköre, a kutató érdeklődésének megfelelően, sokrétűen bővíthető.
Lényegében nincs teljesen kialakult tárgya. Sokszor igen nehéz az inszigniológia tárgykörébe
sorolt tudományos témák más történelmi segédtudományoktól való elválasztása (például he­
raldika, falerisztika, vexillológia, viselettörténet). A nagy anyagra való tekintettel csupán né­
hány általam fontosnak tartott jellegzetes témára térek ki.

KORONÁK. URALKODÓI INSZIGN1ÁK

Koronák uralkodói jelvényként történő használata a legkorábbi időkre megy vissza. Az ókor
sum er uralkodói egyszerű, a tarkón összekötött szalagot hordtak. Az asszír királyok kettős
koronát használtak. Ismert a korona az ősi Egyiptomban, a zsidóságnál, a perzsáknál. A perzsa
uralkodók drágakövekkel ékesített, fehér gyapjúból készített szalagot tekertek a fejük köré.
Ezt vette át birodalmuk meghódítója, Nagy Sándor is. Az ő példája nyomán sokfelé használták
ezt a koronaformát.
A Római Birodalomban többfajta fejék, koronaforma volt ismeretes. így például viseltek
nemesfémből készült, díszes koszorúkat. Az itt használt koronák egy idő után - a főhatalom,
a dicsőségjeleként - kizárólag a császár által hordott insigniaként szerepeltek. A Nagy Kons­
tantin uralkodása idején (306-337) kialakult sisakkoronának (galea) jelentős szerep jutott a koro­
nák középkori fejlődéstörténetében. A Nyugat-római Birodalom bukását követően a germá­
nok (más szimbólumok mellett) a sisakkoronát választották hatalmi jelvényül. Az angolszász­
oknál is ez terjedt el. Ebből a típusból alakult ki az úgynevezett pántos korona. Ezeknél az
insigniáknál a két keresztpánt sisakhoz hasonlóan boltozta be a koponyát.
A korai feudális korban használt koronák kezdetben sima abroncsok voltak. Ezeket eseten­
ként drágakövekkel, ereklyékkel ékesítették (például Theodolinda királyné koronája, az úgy­
nevezett lombard vaskorona, Luxemburgi Kunigunda császárné koronája).
Az ezredforduló körül használt koronák, a nyílt koronák a fej felett nem zárulnak pántokkal.
Legfeljebb a korona abroncsára helyezett díszítések emelkednek ki.
 INSZIGNIOLÓG1A 265

A középkori Nyugat- és Közép-Európában általános volt az a felfogás, hogy zárt korona vi­
selője felett már nem áll földi hatalom. N yitott korona viselője hűbéres jellegű, nem szuverén
uralkodó, illetve esetenként akár egyes főúr is lehetett. A fentiekre tekintettel vált szokássá -
utóbb - a császári korona, illetve számos királyi korona pántokkal való beboltozása.
A német-római császári korona I. O ttó számára készült a X században. Nemzetközi össze­
hasonlításban is ez tekinthető a legjelentősebb, hosszú időn keresztül folyamatosan használt,
ma is meglevő, legkorábbi koronának. Ez a korona bizonyos típusfejlődést, egységesedési ten­
denciákat idézett elő az európai koronákkal kapcsolatos gyakorlatban.
A későbbi fejlődés során gyakori volt, hogy a diadémra díszítéseket, zománcképeket, káme­
ákat stb. helyeztek. Ha mindez stilizált liliomra emlékeztet, akkor liliomkoronáról beszélünk,
mint az úgynevezett (bajor) Henrik-korona (1280 körül), a cseh királyi Szent Vencel-korona
(XIV század) esetében. A pápák sajátos koronát, úgynevezett tiarát viseltek.
A bizánci császárok koronahasználata is a késő római sisakkoronából indult ki. Eredetileg
az egyszerű, teveszőr sapkát nevezték kamelaukionnak. Kisebb kitérők után ebből alakult ki a
XI. század végén a császárok díszes, pántos abroncskoronája, melyet lecsüngő gyöngyök, kő­
berakások díszítettek (Constanca császárné koronája,XIII. század).
A koronáknak párhuzamosan több változata volt használatban. Léteztek évszázadokon ke­
resztül folyamatosan használt koronák, amelyek többségét kiemelt jelentőségűnek tartották,
igen gondosan őrizték, s rendkívüli tisztelet tárgya volt (például a magyar Szent Korona).
Más koronákat valamilyen alkalomra készítettek, s azok az egyszeri funkcióval betöltötték
szerepüket. Ide többnyire dekoratív vagy ceremoniális célból készített koronák sorolhatók.
Ezek sorában jellegzetesek a királysírokban található úgynevezett halotti koronák. Ezek egy ré­
sze az elhunyt által életében viselt, kedvelt, díszes korona, míg más csoportjuk sokszor egy­
szerű insignia (például III. Béla király halotti koronája).
A Német-római Birodalom koronáját a XIV-XV századtól kezdődően utánozták. 1602-ben
II. Rudolf császár - ennek mintájára - külön saját császári koronát készíttetett (ezt utóbb oszt­
rák császári koronaként használták).
Az Orosz Birodalomban nagyobbrészt sajátos, a bizánci hagyományokat követő koronafor­
mák alakultak ki. Ezek filigrándíszes, ékkövekkel kirakott, aranylapokból és prémes díszfö-
veg kombinációjából állnak (például Monomah-korona [XIV-XV századi, a Kazányi-korona
[XVI. század]).
Egyes uralkodók (különféle országaik koronáival) többször is megkoronáztatták magukat,
így a Habsburg családból származó német-római császárokat magyar, illetve cseh királlyá is
megkoronázták.
Megjegyzendő, hogy az egykor létezett koronákból csupán kevés maradt korunkra. Euró-
pa-szerte a létező koronák nagy része újabb eredetű (XVIII. század utáni). Egyes radikális tör­
ténelmi változások, illetve az ezeknél az insigniáknál felhasznált értékes anyagok nem ked­
veztek az egykor létezett példányok fennmaradásának. Sok koronát beolvasztottak, megsem­
misítettek, ékköveit más célra használták fel. Különösen nagy veszteség érte az egykori francia
koronákat.
Európa-szerte nagyjából hasonló tárgyakból állójelvényegyütteseket használtak koronázások­
nál; esetenként helyi jellegzetességek is érvényesültek. A régi időkben nagy szerepe volt a király­
lándzsának (szent lándzsa). A koronázási insignncsoportokországalmátjogart, kardot is tartalmaznak.
De léteznek koronázási eskükeresztek, díszes ékszerek (ékszerkollekciók), extra kivitelű rendje­
lek, a koronázásnál (a felkenésnél) használt szentelt olaj tartói (ampulla), ereklyetartók. De
ivócsésze, sőt történelmi trónus is szerepelhet ajelvénygyűjtésekben. A régebbi és újabb idők-
266 Pandula Attila

bői való koronázási öltözetek (ceremóniaöltözetek) szintén elengedhetetlen tartozékai voltak a

koronázási szertartásoknak (például a német-római császári palást és cipők aXI. századból).

A MAGYAR KIRÁLYI K ORONÁZÁSI JELVÉNYEK

A magyar koronázási jelvények, különösen pedig a Szent Korona a XVIII. század vége óta az
érdeklődés középpontjában állnak. E történelmi ereklyékkel - s különösen a magyar királyi
koronával kapcsolatban - számos, egymásnak teljesen ellentmondó teória került részletes
kifejtésre, melyeknek akár felvázolására sincs e helyen lehetőség. A Szent Korona nemzetközi
összehasonlításban is az egyik legvitatottabb történelmi-művészettörténeti emlék. A magyar
koronázási jelvényegyüttes Európa egyik legépebben megmaradt középkori insigniacsoportja.
H a a folyamatosan használt, kiemelt jelentőségű királyi koronákra gondolunk (még a legké­
sőbbi keletkezési elméletekre utalva is), csupán a német-római császári korona régebbi a magyar
királyi koronánál.
A sajátos, buzogány jellegű/qiw a X-XII. század között készült, különböző időpontokban.
Az országalma aXIV század második feléből való, különlegessége a kettőskereszt-ábrázolás. A
kard (korábbi darab pótlása) XVI. század végi velencei munka, szerény kivitelű, eredetileg
fegyverként használták. Az eredetileg miseruhának készített, 1031. körüli palást sajátos keveré­
két mutatja a korabeli keresztény, illetve részben a hagyományos, ősi magyar motívumoknak.
Erről az emlékről is igen eltérő tudományos vélemények vannak forgalomban.
A magyar történelemből más koronák is ismeretesek (például Konstantinosz Monomachos
császár koronája [bizánci abroncskorona,XI. század közepe], a Zsigmond királyi nagyváradi
sírjából származó korona [XIV századi liliomos korona], Bocskai István koronája).

ERDÉLYI FEJEDELMI JELVÉNYEK

A X rV -X V II. századi (önálló) erdélyi fejedelemségben a fejedelem hatalmát a (török) Porta

által küldött különféle insigniákjelképezték, amelyeket a megválasztott személy megerősíté­
seként küldtek meg. Az erdélyi fejedelmeknek küldött (török) insigniák a vezéri jellegű beg-
lerbéggel megegyező jogállást fejeztek ki. Úgy tűnik, hogy Erdélyben elismerték ugyan ezen
tárgyak legitimáló szerepét, de az insigniák fontossági sorrendje idővel átalakult, s az nem kö­
vette az eredeti keleti jelentéstartalmat. A következő tipikus jelvénycsoportok említhetők meg.
Az (aranyos gombbal ékesített rúdú, vörös tafota) zászló. A török birodalomban a különbö­
ző közigazgatási egységek élén álló személyek kinevezésükkor díszzászlókat kaptak. Egy or­
szágon belül, ugyanabban az időben több személy nem rendelkezhetett azonos értékű dísz­
zászlóval. A vazallus Erdély feletti hatalom jeleként a fejedelemnek küldött díszzászló a beg-
lerbégekéhez volt hasonló.
Díszruha. Új tisztviselők kinevezésekor a Török Birodalomban - általában - insignia értékű
öltözetet adományoztak. A fejedelmek ujjatlan, cobolyprém bélésű, a vezető méltóságok által
viselt díszruhát kaptak.
Vörös bársonyból készített, aranycsipkés díszítéssel ékesített, insignia jellegű, seprű alakú
toliforgóval ellátottföveg.
Buzogány (bot). A Török Birodalomban általánosan használták magas rangú méltóságok, il­
letve katonai vezetők hatalmi-tisztségi jeleként.
 INSZIGNIOLÓGIA 267

Kard ésfelszerszámozott ló. A törököknél széles körben alkalmazott „insigniák”. A fejedelmek

értékes anyagokból művészi kivitelben készített példányokat kaptak.

HORVÁT BÁNI INSIGNIÁK

A horvát bánok beiktatási szertartásáról, az ott használt insigniákról a középkortól ismerete­

sek adatok (például Zsigmond király 1435-ös szabályozása). Ez a szertartás többször átalakult,
módosult. így a Habsburgok 1527-es megválasztása után, illetve a XIX. században is. Abeikta-
tásra Zágrábban, egyes időszakokban Varasdon került sor. Az utolsó (egyébként különösen
fényes külsőségek közötti) báni beiktatásban, 1869-ben, Zágrábban báró Rauch Levin része­
sült.
Az insigniák között kiemelt szerepe volt (az 1537-től kimutatható) a király által adományo­
zott báni zászlónak (bandérium regium), illetve a báni jogarnak. Ezeket az új bánnak a királyi
megbízott adta át. Az új bán ajogart (buzogányt) a báni eskü alatt jobb kezében tartotta. Ez az
insignia eredetileg feltehetően az országrész feletti katonai hatalom jelképe is volt. Különféle
alakjai ismeretesek. így parancsnoki vezénylő bot, „marsallbot” például a gróf Zrínyi Péter
portréján gróf Erdődy Miklós báni jogara. AXIX. századból fennmaradt báni insigniák (gróf
Gyulai Ignácé, 1806, báró Vlasies Ferencé, 1832) díszbuzogányok.

EGYHÁZI IN SZIGN IO LÓ G IA

A római katolikus egyházban a következő legfontosabb insigniákat (az úgynevezett pontifiká-

liákat) használják hivatalukjelvényeként az egyház vezetői (érsekek, püspökök, apátok):
A mellkereszt (crux pectoralis, formalium). Ez a liturgikus főpapi ornátus tartozéka. A közép­
korban általában értékes ereklyét foglaltak bele. Anyaga többnyire arany, kivitele az adott kor
művészi stílusirányzatának felel meg. Láncon vagy szalagon, nyakba függesztve hordják.
Apüspökgyűrű (pásztorgyűrű, annulus). Drágakővel díszített aranygyűrű. Kezdetben pecsét­
gyűrűként, majd méltóságjelvényként funkcionált. (A kőbe vésést III. Ince pápa tiltotta meg.)
Az egyházzal kötött szimbolikus szellemi-lelki házasságjelképe. Általában nagyméretű, mert
a kesztyű felett viselték. Először a mutatóujjon hordták, később az egyházi méltóságok jobb
kezük negyedik ujján viselték.
Spanyolországban a VII. századtól, Franciaországban a IX. századtól használják. Európai el­
terjedésére aX. századtól került sor.
A püspökbot (pásztorbot, baculas pastoralis, pedum) a püspökök egyházkormányzati hatal-
mánakjelképe. Eredetileg támasztékként szolgált. A legkorábbi példányok a T alakban végző­
dő, kettős szarv-botok. Később e botok felső vége begörbült, hosszú, F alakúvá vált. Ezt kö­
vetően kifejezetten kampósbot jellegű lesz. Ekítményekjelennek meg rajta. E botok kivitele­
zésénél mindig meghatározó a készítésük idején domináló művészi stílus. Anyaguk kezdetben
fa, csont, később fém (nemesfém). Spanyolországban a VII. századtól, Franciaországban a IX.
századtól használják. Európa-szerte a X századtól vált általánossá. Igen érdekes magyarországi
példány aranyozott ezüstből a valószínűleg Saul kalocsai érsekhez köthető, a XII. században
készült pásztorbot feje.
Mitra (infula) - püspöksüveg. Eredete az ószövetségi főpap (micnefet nevű) mitrájára vezet­
hető vissza. Kezdetben félgömb alakú volt, tetején gombbal. Később a VII. századi pápai föveg
formáját követte. A X századtól kitüntetésként adományozták. A főpapok hivatalát jelölő
268 Pandula Attila

insignia, melyet a szertartások alatt viselnek. AXIII. századtól kezdődően egy csúcsban össze­
futó, hátul két lelógó díszes szalaggal ékesített fövegfajta. Mérete, alakja, arányai időnként vál­
tozásokat mutatnak. Sokszor igen díszes kivitelű, hímzett példányok készülnek. Előállításá­
nál gyakran drága anyagokat - például gyöngyöt - is felhasználtak. Kiemelkedő magyarországi
példány az úgynevezett koronázási infula, amely aXVI. század közepéről való.

KAM ARÁSIINSZIGNIOLÓGIA

A kamarási méltóság ősi időkre nyúlik vissza. így a Bibliában említik Aussuerus babilóniai
király kamarásainak összeesküvését. A középkorban a Meroving-uralkodók vezették be a ka-
marásságot, amely a legjelentősebb udvari méltóságok közé számított. A Német-római Biro­
dalomban kezdetben csak királyok, hercegek lehettek kamarások. A későbbiekben a méltóság
kiterjedt, örökletessé vált. Hamarosan két személy töltötte be a kamarásságot. Az egyik a mél­
tóság örökletes viselője, aki személyesen csak jelentős eseményeken (például koronázás) je ­
lent meg, a másik az előbbi helyettese, egy az udvarnál tényleges szolgálatot teljesítő személy.
A kamarásokjelvényeként kulcsokat vélhetően először III. H enrik udvarában adományoz­
tak. E kulcsok eredetileg valós, nyitásra-zárásra alkalmas példányok voltak (az udvari kincstár
kulcsa). Ezeket nyakba, illetve vállra akasztva zsinóron viselték. A középkori kamarásurak
méltóságukjelvényeként fehér színű kamarási botot is hordtak. A barokk korba való átmenet
idején kezdik az addig ténylegesen használt (használható) kulcsokat méltóságjelvényként al­
kalmazni. Ezen insigniákat többnyire övről lefüggesztve viselték. A későbbiekben a kamarási
kulcsokat gyakorta zsebnyílásban hordták. Majd hosszabb vándorlás után Európa-szerte állan­
dósult e kulcsok viselési helye a kamarási egyenruha, a katonai, hivatalnoki, diplomata egyen­
ruha, a nemzeti díszöltözet hátsó részén, a jobb oldalon elhelyezett kis zsebben. A kamarási
kulcsokat általában a díszes bojt (rozetta) alatt vagy szalagra erősítve hordták.
A témakörben mindvégig a császári udvarnak volt meghatározó, példamutató szerepe. Ezt
követték a választófejedelmek, továbbá a kisebb-nagyobb udvarok.
A valódi kamarások mellett, udvari rangként egyre nagyobb számban neveztek ki régi ne­
mességüket igazolt személyeket is kamarásnak. Bár a méltóság elnyerése költséggel járt, a
nemesség köreiben mégis igen népszerű volt. Kezdetben az új uralkodó nem feltétlenül vette
át az elődök által kinevezett kamarásokat. A Habsburg Birodalomban például csak Mária Te­
rézia regnálásától fogva neveztek ki élethossziglan kamarásokat.
A kérvényezőnek hiteles dokumentumokkal kellett bizonyítania régi nemesi családból való
származását. Ez volt a kamarási őspróba letétele. Ehhez kamarási ősfát csatoltak be.
A kamarásoknak különféle(a hivatalnok-egyenruhára hasonlító) kamarási egyenruháik vol­
tak.
A Habsburg Birodalomban az első ismert, adományozott kamarási kulcsok I. Lipót (1658-
1703) uralkodásának idejéből valók. I. József (1705-1711) uralma alatt vált a kulcs a kamarások
általános insigniájává. Ezt követően valamennyi Habsburg-uralkodó (illetve Lotaringiai Fe­
renc is) adott ki kamarási kulcsokat (esetenként több típust is). Az első időben aranyozott vas,
később általában aranyozott sárgaréz, esetenként aranyozott ezüstkulcsok formailag nem vol­
tak egységesek. A felső markolat, illetve a toll hol egyszerűbb, hol pedig díszesebb. Koronák,
betűk, monogramok, heraldikai motívumok váltakoznak rajtuk. I. Ferenc uralkodásától kezd­
ve e kulcsokat aranypaszomántos, díszhímzéses bojt alatt rendszeresítették. Ennek felső részére
az osztrák császári koronát, illetve a kétfejű sast hímezték. A kulcsokat dísztokban adták át.
A Habsburg Birodalom kulcshasználata rövidesen Európa-szerte elterjedt a különféle m o­
 INSZIGNIOLÓGIA 269

narchiákban. A kiadott jelvények döntő része koronákkal, monogramokkal, heraldikai m otí­

vumokkal ékesített, díszes kulcs. Anyaguk többnyire aranyozott bronz, réz. De például Dáni­
ában előfordult gyémántokkal adományozott példány is.
Érdekesség, hogy a Vatikán, amely mindig sok kamarást nevezett ki (valóságos, titkos és tisz­
teletbeli kamarásokat), a kitüntettekjelölésére nem használt kulcsokat, csupán díszláncot, il­
letve zománcozott jelvényt. A cím tömeges adományozásánál nyilván nem akarták kom pro­
mittálni a két keresztbe fektetett kulcsot, a jellegzetes Szent Péter-szimbólumot.

VÁROSI TISZTSÉGVISELŐK INSZIGNLÁI

Városok, különösen pedig a szabad királyi városok tisztségviselőit Európa-szerte különféle

insigniákkal, úgymint karddal,jogarral, pálcával, lánccaljelölték.
A bíráskodási hatalmatjelképezte a díszkard (például Mátyás királytól 1466-ban a raguzai városi
tanácsnak adományozott díszkard). Ezeket az insignia jellegű fegyvereket a bíró ünnepélyes
alkalmakkor viselte az oldalán.
A kormánypálca (jogar stb.) amelyet a városi elöljáró beiktatásakor a kezében tartott. A bírói
pálca eredeti formája általában buzogány, csak később lett az uralkodói jogarhoz hasonló alakú.
Rudolf király 1606-ban Lackner Kristóf soproni polgármesternek adományozott jogart.
A városi insigniák közé sorolandók a bányavárosokra utaló kettős bányászkalapácsok (illetve
kalapács és ék), amelyek ezen városoknak a többi királyi várossal szemben elfoglalt sajátos
jogállását jelképezte.
Az alsóbb szinteken, akár kisebb városokban, falvakban is gyakori volt az elöljárók insignia-
használata. Ez általában jogarszerű, díszesebb kivitelű bot használatát jelentette, amelyet sok­
szor a földesúr adott a településnek (például az Esterházy Pál Antal herceg által 1738-ban ado­
mányozott —jogar jellegű - községi bírói botok).

JO G I VONATKOZÁSÚ INSZIGNIÁK

A jelvénykardok egyik sajátos fajtája a pallosjogot (ius gladii) jelölő insignia. Ezek a városok
önállóságával, önkormányzati és pallosjogával voltak összefüggésben, illetve a földesurak vér-
hatalmánakjelölésére szolgáltak egy olyan korszakban, amikor e jeleknek erőteljes elrettentő,
preventív jellege volt.
A fenti tárgykörbe tartozó emlékeknek több csoportja ismert. A város piacán vagy a városhá­
zán álló (esetenként kivont karddal ábrázolt) fegyveres vitéz szobra (Roland-szobrok), illetve a
városháza kapuja felett vagy más, jól látható, exponált helyen elhelyezett pallost tartó kéz. Ezek
az insigniák leginkább német-osztrák területről teljedtek el. Magyarországon a pallosnak ilyen
tartalmú kitűzésére a legkorábbi adat 1613-ból (Beregszászról) való.
A városi, uradalmi pallosjogot vásárkor külön isjelezték. A statáriumszerű vásári büntetőbí­
ráskodás nemcsak a helyiekre, hanem a településen időlegesen megjelentekre is kiterjedt.
Ennek jelvényét általában a büntető igazságszolgáltatás jeleként is funkcionáló, rendszerint (sok
ember által felkeresett) a piacon álló pellengérre helyezték (például Pinkafő, Pozsony, Pozsony-
szentgyörgy, Tarnóc). Az itt elhelyezett hóhérpallosjelvényt esetenként vörösre festették.
Előfordult az insignia cégérszerű megjelenítése (például Libetbánya), de akár valódi hó­
hérpallos ilyen tartalmú használata is ismeretes (például Lőcse).
270 P andula Attila

VÁROSI KULCSINSIGNIÁK

Ősi eredetű, Keletre visszavezethető szokás szerint a városok kulcsaihoz többféle (inszignio-
lógiai) hagyomány fűződött s érvényesült a XIX. század közepéig. Valamennyi erődített város
(„váras hely”) kapujának kulcsát ténylegesen birtokolni egyben az erődített hely birtoklását is
jelentette. A kulcs hadijogi insignia is volt.
Régi hagyomány volt, hogy a várost meglátogató uralkodót a város kapujában a polgármester
és a városi tanács ünnepélyes ceremóniával fogadta. Ennek során hagyományos keretek között
adták át a város kulcsait az uralkodónak, ami annak kifejezése volt, hogy a város csak az uralko­
dótól függött. így fogadták a Német-római Császárságban a birodalmi városok a császárt, Magyar-
országon a szabad királyi városok a királyt.
Hasonló tradicionális keretek között adták át a várost elfoglaló győztes hadvezérnek a tele­
pülés kulcsait. (Aki azt, a diadal jeleként, hadizsákmányként magával vitte.)
Egyetemes történelmi összehasonlításban még az első világháború idején is ismeretes ez a
szokás. Magyarországon az utolsó ilyen jellegű kulcsátadások az 1848-1849-es szabadságharc­
ban történtek. így például Buda és Pest városok kulcsait 1849. január 5-én a győztes Windisch-
grätz tábornoknak adták át. 1849. augusztus 26-án a munkácsi vár kapitulációjánál a kulcsokat
Vrangel orosz tábornok kapta meg.

EGYETEMI (FELSŐOKTATÁSI) IN SZIG N IO LÓ G IA

Az insigniák, ornátusok, cím erek stb. használata már a legkorábban (a XI. században) alapított
európai egyetemeken is ism ertek voltak. A gyakorlatban az egyenrangúságjeleiként váltak el­
engedhetetlenekké. Az egyetemek elterjedésével ezeket a rekvizitumokat az újabb intézmé­
nyek is átvették, használták, illetve használják ma is.
Egyes egyetemi ünnepélyeken fontos volt az insigniák használata. E jelvények eredetileg az
egyetemi elöljárók (rektor, dékán) korabeli viszonyok szerinti, rendkívül magas társadalmi
állását is mutatták. Ez fontos egyházi és világi méltóságok megelőzését, illetve az azokkal való
egyenrangúságot dokumentálta. Mindez egészen a XX. század közepéig a protokollban is erő­
teljesen tükröződött.
Ajogarok (pedum, sceptum, díszbot) az egyetem országos-nemzetközi rangját fejezi ki, a
rektor, a dékán méltóságát jelöli. E jelvények átadása egy egyetem alapításának szokásos vele­
járója. Ezeken az insigniákon gyakoriak az alapítóra, illetve az alapításra utaló (heraldikai)
motívumok, feliratok, illetve az adott intézmény védőszentjének megjelenítése. Általában
rektori és dékáni jogarok is léteznek. Anyaguk többnyire nemesfém, fa. Díszes kivitelű ötvös­
művek.
Egyes középkori darabok (a prágai Károly Egyetem egykori insigniái vagy a berni egyetem
jogara) kisebb méretűek, a korabeli királyi jogarokkal rokon darabok. A később készült példá­
nyok zöme hagyományosan nagyméretű, akár fel is állítható díszbot.
A budapesti (egykori nagyszombati) egyetem rektori jogara az egyetemalapító Pázmány Péter
(1635 körüli) ajándéka. A nagyméretű ezüst díszbot gombját a Patrona Hungáriáé, illetve az
államcímer és az alapító címere ékesítik.
Az egyes karokat jelképező egyetemi jogarok kivitele hasonló, méretük kisebb, és az adott
kar védőszentjével vannak díszítve. A Bölcsészettudományi Kar és a Hittudományi Karjelvé­
nyei az egyetem alapításának idejéből valók. A jogi karé az intézmény létrehozásakor, 1667-
ben, az orvosi karé 1770-ben, alapításakor készült. A feudalizmus idején létezett az úgyneve-
 INSZIGNIOLÓGIA 271

zettjogarünnepély, egy pompás, a kar védőszentjének ünnepnapján megtartott megemlékezés,

amelyen kiemelt szerepet kaptak az egyetemi insigniák.
Tisztségláncok. Az egyetemekéién álló rektorok, dékánok tisztségét ünnepélyes alkalmakkor
(például doktorrá avatás), reprezentatív eseményeknél világszerte tisztségláncokkal jelölik.
Ez többnyire a korízlésnek megfelelő formában kidolgozott, az adott intézmény profiljára utaló
motívumokkal, feliratokkal ékesített, nemesfémből, zománcozott, díszláncon függő (rend­
jelszerű) érem, csillag. Ezeket az insigniákat általában uralkodók, államfők adományozták,
esetleg maga az egyetem készíttette.
A Habsburg Birodalomban először a bécsi egyetem kapott - 1 792-ben, azután 1805-ben - az
uralkodótól insigniákat. I. Ferenc 1820-ban adományozott az előbbi darabokhoz hasonló
insigniákat a pesti egyetemnek.
Az öt budapesti egyetemi tisztséglánc díszes, áttört kivitelű aranylánc. Ezen függ az osztrák
császári koronára erősített, vörös színű máltai kereszt, amelynek közepén, vörös-fehér-zöld
szegélyben az uralkodó jobbra néző képével ellátott portréérme látható. Az egyes érmek (rek­
tori, illetve kari) hátlapját eltérő, az adott intézményre utaló latin nyelvű felirat ékesíted.
Az egyetem 1960-ban László Gyula tervei alapján új díszbotokat, tisztségláncokat készítte­
tett. Ezeket a modernebb ízlésvilágot tükröző, igényes darabokat egy időben kizárólagosan,
később a régiekkel vegyesen használták (használják). Az újabb időkben a régi jogarokat már
egyáltalán nem használták.

MARSALLBOTOK

Különböző botok, így királyi bot, bírói bot, varázsbot stb. már a korai történelemben fontos
szerepet kaptak. A legjelentősebbek a király kezéből átvett, méltóságjelvényként használt kirá­
lyi botok voltak.
A királyi udvarban a legkiemelkedőbb tisztség az úgynevezett marsall volt. Ebből fejlődött
ki később az udvari marsalli (udvarmesteri) tisztség, illetve a legmagasabb katonai méltóság is.
Egyes államokban bizonyos korokban a katonai méltóságokat (rendfokozatokat) díszbuzo­
gánnyal is jelölték. A késő középkorban általánosan használt insigniák a XVI. században egyre
ritkábbak. Lengyelországban, Magyarországon, Oroszországban azonban használatuk hosszú
ideig fennmaradt. (Lengyelországban még a XX. század közepe táján is hasonló formájú mar-
sallbotot használtak.)
A marsall mint katonai méltóság a XVI. századtól általában önálló hadtest parancsnoka, a
későbbiekben nagyobb katonai körzet élén állt. E méltóság különböző államokban ismeretes.
Magának a marsallbotnak közvetlen tárgyi előzménye aparancsnoki vezénylőbot (Kommando­
stab). Ennek története egészen a Római Birodalom idejéig visszavezethető (a centuriók bot­
jai). Bizonyos értelemben a királyi jogarhoz hasonló jelentéstartalmú katonai insigniák a had­
vezérek kezében sokszor a gyakorlati irányítás eszközei is voltak. AXVI-XVII. században ál­
talában nemesfából, csontból stb. készült, fémkupakokkal lezárt insigniák voltak használatban
(például Habsburg II. Ferdinánd főherceg parancsnoki botjai -X V I. század).
Ez az insignia Magyarországon is létezett (a főkapitányok is ilyet használtak). A parancsnoki
bot a költő és hadvezér gróf Zrínyi Miklósról készült ábrázolásokon is tanulmányozható.
A későbbiekben általánosan elterjedt katonai marsallbot alapforma, francia eredetűnek te­
kinthető. Kezdetben (a XVII. század közepétől) a marsallok maguk gondoskodtak insigniáj ük­
ről. Ezek még nem voltak egységesített darabok, ajelvények erősen tükrözték az adott hadve­
zér személyes ízlését, anyagi lehetőségeit. Csak 1758-tól rendszeresítették a francia marsall-
botokat, a kék bársonnyal bevont, végein arany kupakokkal lezárt, arany Bourbon-liliomokkal
272 Pandula Attila

ékesített insigniát. A későbbi korokban (tekintettel a különféle rendszerváltozásokra) arany­

színű napóleoni sasok, illetve ötágú aranycsillagok díszítették a francia hadvezéri insigniákat.
Más országokban többségében a francia példák nyomán hoztak létre marsallbotokat. Angli­
ában 1736-1968 között 127 marsaik (tábornagyot) neveztek ki. Botjaik aXIX. század elejétől
maradtak fenn. Az angol marsallbotokjellegzetes típusa borvörös bársony borítású, rajta lép­
kedő koronás arany emblémát tart, a felső arany gombon Sárkányölő Szent György plasztikus
ábrázolásával. Az alsó aranygombon a tulajdonosra vonatkozó vésettel.
A porosz marsallbotok előképe, a porosz koronázási jelvények között őrzött úgynevezett
ezredbot (parancsnoki bot) aXVII. század második felében készült, 1688-tól szerepel a koro­
názási jelvényegyüttesben. Kezdetben Poroszországban is a parancsnoki vezénylőbot volt a
legmagasabb katonai méltóság insigniája. Ez ajelvényfajta szerepelt 1739-ben Natzmer tábor­
nagy temetésén.
A porosz hadseregben a marsallok botot viszonylag későn, csak a XIX. század közepétől
kaptak. Külföldiek „diplomáciai adományként” részesültek marsallbotokban. Az első ily módon
elismert személy Paszkievics herceg, orosz tábornagy volt 1850-ben.
Wrangel tábornagy volt az az első porosz katonai vezető, aki 1856-os kinevezésekor marsall-
botot kapott.
I. Vilmos uralkodásától kezdődően alakult ki a porosz marsallbotok általánosnak tekinthe­
tő típusa. Ez kék bársonnyal borított bot, aranyszínű heraldikai sasokkal, esetenként aranyszí­
nű királyi koronákkal váltakozva, díszes, heraldikus, monogramos lezáró kupakokkal a végein.
Moltke tábornagy, ajeles hadvezér először 1871-ben kapott marsallbotot. Kilencvenedik
születésnapján, 1890-ben ékkövekkel kirakott marsallbotot kapott elismerésül.
A marsallbotokat csupán a díszruházathoz hordták (Paradeanzug), más alkalmakkor inkább
az úgynevezett parancsnoki vezénylőpálcát (Interims-Feldmarschallstab) viselték. Ez a lovagló­
pálcára emlékeztető insignia eltért a hagyományos formáktól. Felső részét arany korona éke­
sítette.
Hasonló vonatkozó jelképekkel, például horgonnyal díszített insigniákat kaptak a haditen­
gerészetivezetők is (a N ém et Birodalomban 1900-tól az úgynevezett nagyadmirálisok).
Németországban a marsallbotok kultuszának sajátos virágzása volt megfigyelhető a századfor­
dulótól a XX század közepéig.
A Ilabsburg Birodalomban (Osztrák-Magyar Monarchia), bár a XVII. századig visszame­
nő, direkt hagyományai voltak ezen insigniának (például Montecuccoli marsallbotja 1659
körül), s a katonai vezetők insigniájaként folyamatosan szerepelt a parancsnoki vezénylőbot
is, nem alakult ki általános kultusza ennek a tárgynak. így aXIX-XX. században csak egy-egy
kiemelkedő hadvezér kapott (lényegében nem hivatalosan adományozott) marsallbotot. Az
idős Radetzky tábornagy a hadsereg tisztjei által összeadott pénzből készült, számottevő m ű­
vészi és anyagi értéket képviselő marsallbotot kapott. Az első világháború idején - a hadsereg
ajánlásaként - az uralkodó IV Károly, illetve Frigyes főherceg hadsereg-főparancsnok kapott
marsallbotot.

CÉHBEHÍVÓTÁBLÁK

A céhes inszigniológia (heraldika) alapvető csoportja a céhek tagjainak behívására, beidézésé-

re szolgáló insignia. Ennek körbehordozásával és felmutatásával (táblajáratás) hívta össze a céh
élén álló mester a tagságot gyűlésre, temetésre, körmenetre stb. Az insignia felmutatója szóban
adta át az üzenetet. Az írás és olvasás elterjedésével a késői insigniák egy részén valódi, írásos
 INSZIGNIOLÓGIA 273

üzenet elhelyezésére alkalmas részeket alakítottak ki. Az ilyen formájú üzenetközvetítés kö­
zépkori szokása Flandriából eredt, Európa-szerte megtalálható. Magyarországon is nagy ha­
gyományai voltak ennek az iparosok közötti sajátos üzenetközvetítésnek, amely még a céh­
rendszer megszűnését követően is fennmaradt.
Az iparművészet, népművészet határterületeit érintő céhbehívótáblák fából vagy fémből,
díszes kivitelben készültek. A kézben hordozható tárgyak többnyire a jellegzetes szerszámo­
kat és termékeket bemutató céhcímert ábrázolták. A céhbehívótáblákjelentős része pajzs- vagy
ahhoz hasonló alakú, többnyire festett, színes darab. E táblák egy részén, különösen a korai
példányokon az egyes motívumok dekoratív, heraldikai elrendezésben jelennek meg. Bizo­
nyos emlékeken az ország-, esetenként a városcímer is látható. A céhbehívótáblákon ábrázolt
kétfejű sas a céh uralkodói kiváltságlevelére utaló motívum.
A céhbehívótáblákon gyakran megfigyelhetők aprólékosan kidolgozott munkajelenetek
(például a brassói ötvös céh -1556). További motívumként igen általános az egyes szakterület­
nek megfelelő termékek, szerszámok bemutatása (csak néhány jellegzetességet említve: pe­
rec —lőcsei pék céh, 1614; ökörfej, két bárd, tagló - rimaszombati mészárosok, 1803; malom­
kerék - segesvári molnárok, 1648). Gyakori volt ezen emlékek egyik oldalán a céh védőszent­
jének megjelenítése.
Egyes céhek külön temetési behívótáblákat is használtak, koponya, csontok, homokóra stb.
motívumokkal.

CÉGÉREK

Sajátos területe az alsóbb társadalmi osztályokhoz köthető insigniológiának a cégérek emlék­

anyaga. Ezen insignia alapvető funkciója volt, hogy kifuggesztőjének hírverését szolgálja. A cé­
gérek főbb fajtái: az iparoscégérek, bolti cégérek, fogadó- vagy kocsmacégérek (csárdacégé­
rek).
Igen régi időkre nyúlik vissza ezeknek az Európa-szerte elterjedt sajátos insigniáknak az
eredete. Akár az ókorra visszavezethető a bortermelő vidékeken a bormérés jelölése hosszú
farúdra helyezett lombkoszorú, esetleg fenyőág vagy kirakott bögre segítségével.
Az idők során általában fából, fémből készültek a cégérek, de gyakori volt a jelvények kőből
való kifaragása is. A cégéreket gyakran különféle színűekre festették.
Ha a segédből mester lett, akkor cégért akaszthatott ki. „Becsületes” céh tagjaként munká­
jáért a céh is felelt. A fogadós cégére is a tisztesség záloga volt. A feudalizmus idején legsúlyo­
sabb büntetésként bevonhatták a vétkes személy cégérét.
A cégérek szoros kapcsolatban állnak a céhes heraldikával, s annak egyik sajátos megjelenési
formáját jelentik.
A cégéreken általánosak az egyes mesterségekre utaló szerszámok, eszközök, s különösen a
termékek. Ezek az adott korban általánosan ismertek voltak, egyeseket napj ainkig attribútum-
szérűén használták. E tárgycsoport esetében is gyakori a mesterségjelvényét tartó, két egymás­
sal szembeforduló oroszlán ábrázolása.
A magyarországi cégérekre vonatkozó adatok leginkább aXVII. század végétől kezdődően
maradtak fenn. Általános gyakorlat volt, hogy külföldi (elsősorban bécsi, ausztriai) példákat
követve készítettek nagyvárosainkban cégéreket. Ezeket széles körben utánozták a kisebb te­
lepüléseken. N em volt ritka, hogy ugyanazon a településen egyazon elnevezésű cégérrel bíró
vállalkozások működtek. Ezt színezéssel (például fehér, vörös, barna ló; vörös, fehér ökör),
sokszorozással (két oroszlán, három rózsa) kívánták áthidalni.
274 Pandula Attila

A cégérek nagymérvű visszaszorulása a modern kapitalista viszonyok megszilárdulása ide­

jére tehető, amikor más figyelemfelkeltő reklámmódszerek kerültek használatba. Megemlí­
tendő, hogy egyes cégérek, cégérfajták-bár teljesen periferikusán - napjainkig fennmaradtak.
(Ilyen például a réztányér borbélycégérként való használata.)

Irodalom

Koronázási jelvények

Bakay Kornél (szerk.): Sacra Corona Hungáriáé. Kőszeg, 1994.

Bárányné Oberschall Magda: Konstantin M onomachos koronája. Archeológia Hungarica. Nr. XXII.
Budapest, 1937.
Bcrtényi Iván: A magyar Szent Korona. 4., jav. kiad. Budapest, 1996.
Boldisár Kálmán: Bocskai koronája. Debrecen, 1925.
Cibulka, Josef: Die Krönungskleinodien des Böhmischen Königsreiches. Prag, 1969.
D eér József: Die Heilige Krone Ungarns. Graz-W icn-Köln, 1966. (Österreichische Akademie der
Wissenschaft - Philosophische-Historischc Klasse - Denkschriften 91.)
Eckhart Ferenc: A szentkorona-eszme története. Budapest, 1941.
Giant Tibor: A Szent Korona amerikai kalandja, 1945-1978. Debrecen, 1997.
Holéik, Stefan: Pozsonyi királykoronázási ünnepségek, 1563-1830. Bratislava, 1986.
Ipolyi Arnold: A magyar szent korona és a koronázásijelvények története és műleírása. Budapest, 1886.
Kardos József A szentkorona-tan története, 1919-1944. Budapest, 1985.
Kovács Éva - Lovag Zsuzsa: A magyar koronázásijelvények. Budapest, 1980.
Pandula Attila: A Szent Korona története. Budapest, 1990.
Prince Michael o f Greece: CrownJewels of Britain and Europe. London, 1990.
Rozck, Michal: Polskié koronaeje i korony. Krakow, 1987.
Lord Twinning: A History of the CrownJewels of Europe. London, 1960.
Vattai Erzsébet: A margitszigeti korona. Budapest, 1958. (Klny. Budapest Régiségei, XVIII. k.)

Államhatalmi, közigazgatási, jogi inszigniológia

Bevilaqua-Borsody Béla: Adalékok a városok, várak és egyéb erős helyek kapuinak és kulcsainak katonai mű­
velődéstörténetéhez. Budapest, 1930. /A Magyar Királyi Hadtörténeti M úzeum Kiadványai, XV/
B. Szabó János: Az erdélyi fejedelmi jelvények. Keletkutatás, 1994. tavasz. 59-69. o.
Pandula Attila: A hóhérpallos .Jogtörténeti Szemle, 2 (1987) 75. o.
Scrcer, Marija: O brcd ustoliccnja hrvatski banova. Injasna, Tomiöic (szerk.): Znamenja vlasti i c>asti
u Hrvatskoj u 19. stoljecu. Zagreb, 1993, 30—47. o.

Kamarási kulcsok

Allerhöchste sanctionierte Bestimmungen über die k. u. k. Kämmererswürde. Wien, 1898.

Auktionshaus H. D. Rauch Gmb. H. und L. N udclm ann 60. Auktion (4. November 1997). Orden und
Ehrenzeichen. Katalog III. Wien-Budapest, 1997. 13-14. o., D-4037 D -4049, X-XI. színes t. illusztrá­
ciók.
Duwe, Georg: Erzkämmerer, Kammerherren und ihre Schlüssel. Historische Entwicklung einer ältesten
Hofdmter von Mittelalter bis 1918. Osnabrück, 1990.
 INSZIGNIOLÓGIA 275

Kuglcr, Georg - Haupt, Werner: Das Kaisers Rock. Uniform und Mode am österreichischen Kaiserhof von
1800 bis 1918. Eisenstadt, 1989, 98, 100, 60, 101-102. o.
Pick! v. Witkenberg, Wilhelm: Kämmerer-Almanach. Wien, é. n.

Egyetemi inszigniológia

Papp József: Hagyományok és tárgyi emlékek az Eötvös Loránd Tudományegyetemen. Budapest, 1982.

Céhes inszigniológia

Csatkai Endre: Cégérek. Budapest, 1971.

Nagybákay Péter: Magyarországi céhbehívótáblák. Budapest, 1995.
Nagybákay Péter: A magyarországi céhes kézművesiparjelvényei. Budapest, 1995. /Bibliotheca H um ani-
tatis Historica./
Scrcer, Marija: Stari zagrebacki obrti. Zagreb, 1991.

Marsallbotok

Niemann, Detlev: Ein englischer Geldmarschallstab. Militaria, 1999. H eft 2. (22. Jhg.) 40-42.; uo. 4 0 -
41. o., illusztrációk, címlap, színes illusztrációk.
Nimmergut, Jörg: „Der Stab" Generalfeldmarschall von Bock und Polach. Info, nr. 44 (7. Jhg.) April
1986. 23-25. o.; uo. illusztráció, címlap.
Patzwall, Klaus D.: D er Interimsstab für Gencralfeldmarschall Gerd von Rundstedt. Militaria, 1996.
Heft 3. (18. Jhg.) 90-91. o.; uo., illusztációk, címlap, színes illusztrációk.
Stein, H ans-Peter - (Ottmer, Hans-M artin): Symbole und Zeremoniell in deutschen Streitkräften vom 18.
bis zum 20.fahrhundert. Bonn, 1986. /Entwicklung deutscher militärischen Tradition. Bd. 3./
Williamson, G ordon - Mallmann, Jak P: D er Stab von Großadmiral Dönitz. Info, Nr. 51. (8. Jhg.)
Juni 1987. 34—35. o.; uo. illusztrációk.
 Kristó Gyula

NYELVTUDOMÁNY

A történésznek a nyelvvel többféle kapcsolata van. Ha mondanivalóját szabatosan, közérthető­

en akarja kifejezni, úgy a választott nyelv stilisztikájában való jártassága könnyíti meg a dolgát.
Ha arra törekszik, hogy forrása nyelvét, szövegét magyarázza, filológiai jellegű tevékenységet
folytat. Ha viszont a nyelvet nem eszköznek, hanem a vizsgálódás tárgyának tekinti, abban az
esetben nyelvtudományi munkát végez. A nyelv m int a kutatás tárgya természetesen minden
korban szóba jöhet. Elég, ha olyan példákra gondolunk, mint a XX. század közepén a magyar
nyelvbe beáramlott, a szovjet társadalmi berendezkedést tükröző orosz jövevényszavak kér­
dése. Például a kulák vagy a kolhoz szavak a korszak fontos terminusai voltak, ismeretük nem
nélkülözhető a korban való eligazodáshoz; olyan szavak, mozaikszavak is, mint a csasztuska vagy
az oroszból tükörfordítással keletkezett M H K (Munkára, harcra kész) mozgalom a korjelle-
génekjobb megismeréséhez segítenek hozzá. De ugyanezt mondhatjuk a napjainkban angol­
ból kölcsönzött és a magyarba gyorsan utat talált szavakról is (shop, business, software stb.). Ugyan­
akkor könnyen belátható, hogy minél távolabbi korokba megyünk vissza, a nyelv vallomása
annál fontosabb a történész számára. A mai vagy a tegnapi időről a nyelven kívül különféle
források tömege áll rendelkezésünkre, ezzel szemben a régi korokba már szinte csak a nyelv
kísér el bennünket. A történész tehát ez esetben a nyelvet akként tekinti vizsgálódása tárgyá­
nak, hogy a nyelvhez m int történeti forráshoz fordul, és a nyelv vallomásából von le következ­
tetéseket egy közösség régi (vagy éppen legrégebbi) történetére. E kutatást azonban a legrit­
kábban a szó szoros értelmében vett történész, hanem nyelvtörténész végzi, aki a kifejezésben
foglalt minősítés ellenére is sokkal inkább nyelvész, semmint történész. A történésznek itt az
a dolga, hogy a nyelvtudomány (ezen belül is a nyelvtörténet) kipróbált, igazolt eredményeit
a történeti fejlődés menetébe illessze. N em árt persze, ha a történész egy kicsit maga is ért a
nyelvtörténethez, hiszen ez jelentős mértékben megkönnyíti a nyelvészeti eredmények tör­
téneti szempontú értékelését.
A legrégebbi korok vonatkozásában az összehasonlító történeti nyelvtudomány bír a törté­
nész számára különleges fontossággal. A különféle nyelvek összehasonlítgatása, az azonos ele­
mek felismerése már a középkor második felében megkezdődött, de tudományos jelleget ezek
a vizsgálódások csak a XVIII-XIX. század fordulója körüli évtizedekben nyertek. A magyar
nyelv helyének kijelölése a nyelvek világában (a magyarral genetikailag rokon nyelvek rend­
szerének felfedezése és tudományos igazolása) a XVIII. század utolsó harmadában - még az
indoeurópai nyelvrokonság tételének kimondását megelőzően - megtörtént. 1770-ben Sajno-
vics János mutatott ki magyar és lapp megfeleléseket, majd 1798-ban Gyarmatin Sámuel bizo­
nyította be a magyar és finnugor nyelvek rokonságát. Ehhez utóbb az a felismerés járult, hogy
a szamojéd nyelvek szintén e nyelvcsaládhoz tartoznak, s az ide sorolható nyelveket összefog­
laló néven uráli nyelveknek nevezzük. Az összehasonlító történeti nyelvtudomány szilárd meg­
állapítása tehát, hogy a magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba tartozik, ezen belül a finnugor nyel­
vekkel tart rokonságot, hozzá legközelebb pedig az obi-ugor nyelvek (a manysi vagy vogul és
 NYELVTUDOMÁNY 277

a hanti vagy osztják) állnak. E genetikai rokonság úgy értendő, hogy a rokon nyelvet beszélő
népek elődei valaha életközösséget alkottak, létezett tehát egykor egy uráli alapnyelvet beszé­
lő népcsoport, amelyből a szamojédok elődeinek kiválásával alakult ki a finnugor alapnyelvet
használók közössége, ebből pedig a finn-permiek kihasadása után az ugor alapnyelvi népesség.
Miután az ugor együttélés megszűnt, önálló útra lépett az ős-obi-ugor és az ősmagyar nyelv.
A meghatározás szerint „két vagy több nyelv akkor rokon, ha közöttük és a közös alap nyelv
között a leggyakoribb részrendszerek folyamatos mozgása kimutatható” (Róna-Tas András). A
definíció három fontos pilléren nyugszik. Az első az alapnyelv létének feltételezése. Hogy
genetikailag rokon nyelvek esetében alapnyelvet kell feltételezni, az az esetek egy részében
vitathatatlan, hiszen maga az alapnyelv ismert, ránk maradt. Ilyen szerepet tölt be a klasszikus
latin, amely, illetve amelynek helyi változatai valamennyi újlatin nyelv alapnyelvét jelentik. Más
esetekben, amikor az alapnyelv nem maradt ránk, részint analógiás úton (tehát a latin m int
alapnyelv mintájára) feltételezhetjük meglétét, részint pedig a rokon nyelvek egyezései alap­
ján magát az ismeretlen alapnyelvet több-kevesebb bizonyossággal rekonstruálni lehet. Ezt a
rekonstrukciót elvégezték az uráli (finnugor) alapnyelv esetében is. A definíció másik pillére
a részrendszerek fogalma. Ide változatos nyelvi jelenségek tartoznak, olyanok, mint a szókész­
let, a hangrendszer, a nyelvtani szerkezet (a viszonyítás kifejezői: a ragok, a képzők, a jelek).
Voltaképpen ez a lelke a nyelvrokonság kimutatásának, hiszen olyan bonyolult, komplex
műveletsorok összességét foglalja magában, ami a véletlenszerűséget, az esetlegességet telje­
sen kizárja. (Erre a következőkben néhány példát hozok.) Végül a harmadik pillér a vizsgála­
tok történetiségének elvét mondja ki, azt, hogy nem a mai nyelvállapotból kell kiindulni, ha­
nem m inden esetben vissza kell menni a nyelv történetének írott forrásokban ismert legré­
gibb rétegéhez. Az uráli nyelvcsaládba tartozó nyelvek közül a legrégebbi időre visszanyúló
nyelvemlékekkel éppen a magyarok rendelkeznek, de a zűrjén nyelvű írásbeliség is már aXTV
századdal indul, több más finnugor nyelvű nép nyelvének írott emlékei viszont alig régebbiek
a XX. századnál.
M inden tudomány alapvető feladata, hogy az igazságot derítse fel, s ennek során a szabály-
szerű és a véletlenszerű jelenségeket egymástól elválassza. Az összehasonlító történeti nyelv-
tudomány annak eldöntésére hivatott, hogy a magyar és a német nyelv közötti bizonyos szó­
egyezések (ház, Haus;fold, Feld) nyelvrokonságra vallanak-e, avagy esetleges megfelelések. Mivel
a magyar ház szó a többi finnugor nyelvben is hasonló hangalakot mutat, joggal feltehető, hogy
a szó a finnugor alapnyelvre vezethető vissza, és eredeti alakja ott *kota lehetett, miként rokon
jelentésű szavak a mai finnben kota, az észtben koda stb. alakot mutatnak. Persze ezek a megfe­
lelések még mindig lehetnének véletlenszerű egybeesések. De hogy itt nem erről van szó, azt
nem csupán a magyar és a rokon nyelvek közti szómegfelelések nagy (ezres nagyságrendű)
száma mutatja (míg a magyar és a német között ez sokkal kisebb), hanem főleg az a körülmény,
hogy a *kota alakból szabályos hangmegfelelések sorozata révén alakult ki a magyar ház szó. így
a finnugor (uráli) szó eleji k- a magyarban mély magánhangzó előtt h-ví változott (például finn­
ugor "kunta > > magyar had vagy uráli "kala > > magyar hal stb.). Ugyancsak hangtörvény, hogy
a finnugor szó közepi -t- a magyarban -z-vé változott (például finnugor "pata > > magyarfazék,
finnugor "niete > > magyar méz stb.). Szintén szabályszerűnek mondható, hogy a finnugor alap­
nyelvben CVCV (C = mássalhangzó, V = magánhangzó) képletet mutató, két szótagú szó a
magyarban a tővégi magánhangzó lekopásával CVC-formát kapott. Ezek a példák egyszersmind
a részrendszerek egyik elemének folyamatos mozgására is példát szolgáltatnak. A magyar nyelv
eredetének kérdésében időről időre hangot kapó más elméletek (közülük a sumér-magyar
nyelvrokonítás ju to tt az utóbbi évtizedekben viszonylag nagyobb publicitáshoz) nem rend­
szerszerű egyezéseket, hanem egyedi esetekre kiterjedő, véletlenszerűnek tekinthető megfe­
278 K ristó Gyula

leléseket vizsgálnak, ráadásul nem nyúlnak le az összehasonlításba bevont nyelvek történeté­

nek mélyrétegeibe. A magyar nyelv uráli (finnugor) eredetéhez a kétség legkisebb gyanúja sem
férhet.
A történész ezen a szilárd alapon végezheti tovább a maga vizsgálatait, s kevéssé érdeklik a
hangtörvények vagy a grammatikai szerkezetben fellelhető szabályszerű egyezések (a részrend­
szerek folyamatos mozgásai), ehelyett figyelmét elsősorban az uráli, a finnugor és az ugor alap­
nyelvre vonatkozóan megállapított alapszókincs értékelésére fordítja, m ert a nyelvi elemek
közül messze ez szolgáltatja a legtöbb társadalmi-történeti ismeretanyagot. Az uráli alapnyelv­
re visszavezethető nyíl, íj, ideg, hal, háló stb. szavak egy halász-vadász népességet rajzolnak ki,
amely elsajátító és nem term elő tevékenységet folytatott. Hasonló képet mutatnak a finnugor
alapnyelvre visszavezethető szavak is. Mindezt a vizsgálatot nem csupán a foglalkozás, hanem
a mindennapi élet sok egyéb vonatkozásában (a szerszámhasználat, a fémek ismerete, a számo­
lás terén stb.) is el lehet végezni a szókincs alapján. A sok kínálkozó példa közül még egyet
érdemes történeti tanulsága miatt megemlíteni. Az ugor együttélés időszakára mennek vissza
olyan szavak, mint a ló, másodfű ló, nyereg, kengyel,fék, talán az ostor. Ezek együttesen megbízható
m ódon adnak választ arra a kérdésre, hogy „mióta lovas nép a magyar?”, s éppen a nyelvtörténet
eredményei alapján vált világossá: a magyarságot nem a török ajkú népek tanították meg a lótar­
tásra, hanem már az ugor korban az ugor alapnyelvet beszélő népesség megismerkedett ezzel.
Fontos hangoztatni, hogy egyetlen szó alapnyelvi megléte nehezen bizonyíthatja egy egész
foglalkozási ág meglétét, főleg ha az még nem is teljes bizonyossággal köthető az alapnyelvhez,
így a kenyér szó - ha esetleg finnugor eredetű lenne is - egymagában aligha igazolhatná az ekko­
ri idők földművelését (vagyis tekintettel kell lenni a hangalakilag rokonságot mutató szavak
utóbb más értelmet kapó jelentéseire is). Ugyancsak kockázatos a bizonytalan régiségű (egyes
feltevések szerint a finnugorra visszamenő) juh szóból és rokon nyelvi megfelelőiből a finn­
ugor kori állattenyésztésre biztos következtetésekre jutni. Fordítva is igaz: a magyar kő szó
bizonyosan finnugor kori, de ebből nem lehet arra következtetni, hogy az uráli alapnyelv né­
pessége még nem ismerte és nem használta eszközkészítésre a követ. Fontos tanulság, hogy a
nyelvi jelenségek nem tükrözik pontosan a társadalmi valóságot, téves tehát egy-egy szó meg­
létéből vagy hiányából súlyos történelmi megállapításokat megfogalmazni.
M ég nyomatékosabban húzzák alá ezt a megállapítást az areális nyelvészet megállapításai. A
nyelvtudomány az utóbbi időben figyelt fel arra, és vont le abból következtetéseket, hogy a
nyelvek nem csupán genetikusán kapcsolódnak egymáshoz, hanem a térben egymás mellett
létező nyelvek között is kontaktusok alakultak ki (latin area = térség), s ezek nem csupán sza­
vak átadásában (jövevényszavakban) nyilvánultak meg, hanem olykor rokonságszerű (a gram­
matikai szerkezetben is megjelenő) jelenségeket produkáltak. Ugyancsak igazolódott, hogy
két nyelv között nagy mennyiségű jövevényszó átadása-átvétele csak kétnyelvűség esetén le­
hetséges. Természetesen egy-egy szó tanulsága itt sem bír elsőrangú történeti érdekkel és je ­
lentőséggel. Bizonyosan tudjuk, hogy a honfoglaló magyarok viseletének egyik fontos darabja
volt az övről lefüggő kis tarisznya, amelyben tűzszerszámukat tartották. Ezt magyarul tarsoly­
nak hívják, de hogy nem ez volt az eredeti neve, az teszi bizonyossá, hogy maga a szó bajor­
osztrák eredetű, azaz a XI. század utáni időből való. Ha tehát valaki a szó eredete alapján kíván­
ná a tárgy eredetét és korát meghatározni, alaposan melléfogna. Egy-egy rendszerbe nem illő,
ajelentéskörben társtalanul álló jövevényszónak az átvételéből semmiféle messzevezető kö­
vetkeztetésre nem lehet jutni. A magyar nyelv kovács szava szláv átvétel, de ebből nem követke­
zik, hogy a kovácsmesterséget is a szlávoktól tanulták meg a magyarok. Az átvételt megelőzően
(és helyenként azt követően is) a magyarok vasverő szóval illették a vasmegmunkálás szakem­
berét. A jövevényszavak esetében is csak azok szolgálhatnak biztos útmutatóként a történész
 NYELVTUDOMÁNY 279

számára, amelyek nagyobb számban azonos körbe vonható fogalmak, tárgyakjelölésére szol­
gálnak, s így alapos a gyanú, hogy azokat az átadó nyelvet beszélők révén ismerték meg, illetve
tőlük tanulták meg. Ezért nagyjelentőségű az ősirániból átvett tehén, tejjej(ni) szó, mert egyet­
len tevékenység, a szarvasmarhatartás köréből valók, s m int ilyenek sejtetni engedik, hogy a
magyarságot az állattenyésztés ezen ágára iráni nyelvű népek tanították meg. Ugyancsak törté­
neti következtetés levonására nyújt lehetőséget az a tény, hogy a magyar nyelv borászattal kap­
csolatos szavai (bor, szőlő, seprű, szűr) török eredetűek. Hasonlóan minősíthetők a magyar nyelv
nagy számú, állattenyésztésre és földművelésre utaló török és szlávjövevényszavai.
Külön problémát jelent, hogy míg a történész az idővel dolgozik, a dolgok változását az
időskálán méri, addig a nyelvészet nehezen tud biztos kronológiát adni. Az egymással geneti­
kus kapcsolatban álló nyelvek változásait, a különböző alapnyelvek felbomlását a nyelvi válto­
zások sebességét mérő glottokronológia segítségével - megközelítő pontossággal - időhöz
lehet kötni, de sokkal nehezebb ajövevényszavak kronológiájának meghatározása. Az ótörök
jövevényszavakat korábban egységesen honfoglalás előttieknek tekintették (és tekintik még
ma is számosán), pedig éppen aX. század közepéről van írott bizonyítékunk a magyarok és a
török nyelvet beszélő kabarok (vagy kavarok) (részleges) kétnyelvűségéről, ami m int jelleg­
zetes szituáció kiváltképpen kedvezettjövevényszavakátadásának-átvételének. Amagyar-ótörök
nyelvi kontaktusok tehát éppen hogy nem zárultak le a honfoglalással, hanem a szorosabb együtt­
élés és kétnyelvűség révén aX. században felerősödhettek. Ha a honfoglaló magyarokjelentő-
sebb török ajkú onogur népességet is találtak a Kárpát-medencében, ez további lehetőség volt
a törökjövevényszavak magyarba való átkerülésére. Ligeti Lajos egyaránt számolt a X századi
magyar nyelvre gyakorolt török nyelvi hatással, és tekintette időrendi szempontból kilátásta­
lannak a helyzetet: „Aligha lehet valamikor is meghatározni, hogy az egyre gyérülő számú ka­
bar-kazár jövevényszavak közül mi került a X századi magyar nyelvbe.” Szerencsés esetben
van mód ajövevényszavak átvétele hozzávetőleges időpontjának megjelölésére. Erre azok a
szlávjövevényszavak (például galamb, gerenda, korong) szolgáltatnak példát, amelyek eredetileg
nazálist (ni, n) tartalmaztak, de onnan idővel kivesztek, a magyarban viszont megmaradtak. Ezen
szavak átvétele legkésőbb a XI. században megtörtént.
Nagyon fontos, hogy a történész a nyelvrokonságnak, illetve a nyelvi kontaktusoknak ne
tulajdonítson avalóságosnál nagyobbjelentőséget. Bizonyosra vehető, hogy a magyar uráli (finn­
ugor) nyelvű nép, de ez a tény a legcsekélyebb mértékben sem jelenti azt, hogy a magyar, m int
nép, uráli vagy finnugor lenne. Egy nép számos ismérvvel rendelkezik, s ezek sorában csak az
egyik - a régiségben bizonnyal nem is a legfontosabb - a nyelv. A mai magyarság gm-markerei
(tehát genetikai jellemzői) alapján a legközelebb a szlávokhoz és a németekhez áll, ami a velük
a Kárpát-medencében eltöltött évezrednyi idő és az ez idő alatt végbement keveredés követ­
keztében teljesen érthető. A mai manysik és hantik embertani felépítése, tipológiája erőtelje­
sen különbözik a mai magyarokétól. A honfoglalás kori magyarságot az írott források török
fajú népként említik, nyilván annak következtében, hogy politikai berendezkedése, külső
megjelenése, harcmodora, egész mentalitása erőteljesen rokonította őket a törökséggel. Sok
példa van arra, hogy a népek, népcsoportok nyelvet cseréltek, nyelvet vesztettek. A lappok
embertani arculata olyannyira eltér más finnugorokétól, hogy egy feltevés szerint csak nyelv­
csere révén jutottak finnugor jellegű nyelvükhöz. AX. században még kétnyelvű kavarok rö­
videsen elvesztették eredeti nyelvüket, és nyelvi értelemben elmagyarosodtak. Ugyanakkor
számos magyar nyelvű népcsoport is felhagyott nyelvével, és nyelvet váltott (a Kaukázuson
túli, illetve a Volga-vidéki magyar csoportok). A magyarság elődei olykorán elváltak legköze­
lebbi nyelvrokonaiktól, az obi-ugorok őseitől (Kr. e. 500-at megelőzően), hogy másfél évez­
red múltán, a magyar honfoglalás idején uráli nyelvükön kívül már szinte semmi nem emlé­
280 K ristó Gyűl;

keztetett rokon nyelvű népekkel együtt töltött hajdani évezredeikre. M int ahogy a román nép
nem nevezhető - neolatin nyelve ellenére sem - latin népnek, a magyar sem népi jellegében,
hanem csak nyelvében volt (és maradt) finnugor.
A magyar őstörténet mellett a honfoglalás kora és az Árpád-kor számít olyan időszaknak,
amikor a történeti események rekonstruálásában fontos, olykor meghatározó szerepe van a
nyelvészetnek. Ennek alapját ugyanaz ajelenség szolgáltatja, mint a magyar őstörténet esetében
is, nevezetesen az írott és egyéb források hiánya, illetve bizonytalan értelmezési lehetőségei.
Amíg azonban nagyjából a honfoglalás előtti periódusban a nyelv közszavai, azok eredete, je­
lentése játszottak szerepet, addig a IX. századtól kezdve a tulajdonnevek (hely- és személyne­
vek) lesznek egyre fontosabbak. A DC. század folyamán jelennek meg az írott forrásokban az
első olyan tulajdonnevek, amelyek biztosan a magyarokhoz köthetők (Levedi, Levedia, Etel­
köz, Almos, Árpád, Kusál), majd ezek száma az idővel arányosan rohamosan növekszik. A DC.
századtól kezdve történeti kérdések megválaszolásánál a nyelv vallatása helyett a nevek vizsgá­
lata kerül előtérbe. Ezzel egy újonnan önállósuló, eredetileg a nyelvészetből kisarjadt tudo­
mány foglalkozik, a névtan (vagy névtudomány). N ém eth Gyula 1931 -ben még arról írt, hogy
„a magyar történettudomány - nem csekély kárára saját magának - hosszú ideig nem vette fi­
gyelembe vagy legalábbis idegenkedéssel nézte nyelvtudományunk történeti érdekű eredmé­
nyeit”. Nos, éppen a nyelvtudomány ezen, történeti érdekű eredményei terem tették meg a
történeti névtant, amely feltételezi művelőinek bizonyos szintű iskolázottságát m ind a nyel­
vészet, mind a történelem terén, hiszen a két tudomány határmezsgyéjén álló kérdésekkel
foglalkozik. Az sem véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben a korábban lépéselőnyben levő
nyelvészek mellett egyre inkább történészek is hallatták hangjukat e tudományterületen.
Am int az összehasonlító történeti nyelvtudományban is a legfontosabb feladat a történész
számára annak tisztázása, hogy mit várhat saját szakmája számára az ilyen irányú vizsgálódások­
tól, a névtan esetében úgyszintén e tudomány lehetőségeiről és korlátáiról kell szólni. A nevek
egyszerre nyelvi jelek és történeti produktumok. Nyilvánvaló, hogy elsőrendűen olyan kér­
dések megválaszolására alkalmasak, amelyek nyelvészeti vonatkozásúak. Ilyen például a kon­
tinuitások kérdése. A sokat vitatott dákoromán kontinuitás tanát (hogy tudniillik a mai romá­
nok a latinul beszélő ókori rómaiak és a dákok leszármazottai lennének) úgyszólván névtani
vizsgálódásokkal megbízhatóan el lehet dönteni. Ha ugyanis népi folytonosság létezett volna
(ami önmagában még nem jelent nyelvi folytonosságot), Erdélyben a római alapokra vissza­
m enő települések nevének - mutatis mutandis - a római kori nevet kellene tükröznie. Vagyis
a románban a Napoca helyén levő várost nem Clujnak (Kolozsvár), az Apulum helyén levő
várost nem Álba Iuliának (Gyulafehérvár), a Drobeta helyén levő várost nem Turnu Severinnek
(Szörényvámak) neveznék, hanem nagyjából ugyanazt a helyzetet várnánk, mint más, folyama­
tosan helyben maradó, latinizált népességgel bíró római provinciák esetében, ahol egy Massilia
ma Marseille, egy Tolosa ma Toulouse, egy Colonia (Agrippina) ma Köln. De Erdélyben, a
hajdani Dacia provinciában, ahol állítólag a latin-dák szimbiózis megszületett, még olyanféle
nyoma sincs a nyelvi kontinuitásnak, mint a Balaton melletti Keszthely nevének, amely a latin
castellum ’kastély’ közszóra megy vissza.
Érdemi szava van a névtannak a kettős honfoglalás elméletét illetően is (amely felteszi, hogy
m ár 670 tájától kezdve finnugor nyelvet beszélő népesség élt a Kárpát-medence bizonyos, el­
sősorban nyugati részein). Nos, a DC. századi (magyar honfoglalás előtti) Kárpát-medence
nyugati feléből, annak frank és morva uralom alatti részéből több tucat helynév maradt ránk az
írott forrásokban. H a ezek közül akár csak néhány is, etimológiáját tekintve, finnugor jellegű
lenne, akkorjoggal lehetne arra gondolni, hogy névadóként finnugor ajkú népek, azaz magya-
rokjöhetnek szóba, vagyis bizonyítva lenne magyar nyelvű nép vagy néprész kárpát-medencei
 NYELVTUDOMÁNY 281

jelenléte a 895 előtti időben. Mivel azonban jelen tudomásunk szerint egyetlen ilyen helynév­
nek sincs finnugor etimonja, a kettős honfoglalás elmélete nem nyerhet igazolást. Mivel a kettős
honfoglalást meggyőző módon csak nyelvi eszközökkel lehet igazolni, s m ert ez helynevek
révén nem bizonyult lehetségesnek, az elmélet hívei megkísérelték a Kárpát-medence 895
előtti időből való rovásírásos emlékeit (például a VIII. század első feléből való szarvasi tűtar­
tóét) magyar nyelvű szövegként „értelmezni”.Jellemző, hogy ennek egyik „megfejtése” - mai
magyar értelmezéssel - az alábbi szöveget adja: „Üngür démon ellen ím e vas; tű szúródjon a
démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeölt(esz...), Ü ngür ne egyen (meg
engem), űzd, emészd (el) őt, én istenem!” (Vékony Gábor). A másik „megoldás” szerint a csak
részben magyar nyelvű szöveg mai nyelven így hangzik: „Enéh tűi szőnyeg szőni, Karuly apó
készítvén” (Harmatta János). Van a szövegnek török nyelvű értelmezése is, eszerint a felirat
„egy fohászkodást tartalmaz, amely a vágyak teljesülését és a »méreg«, a baj megszüntetését kéri...
a rovás segítségével” (Róna-Tas András). A két magyar olvasat, valamint a háromféle „megfej­
tés” értelme igencsak távol áll egymástól, ami nem meglepő, hiszen e pillanatban egyik aján­
lott megoldás helyességét sem lehet egzakt módon ellenőrizni. Bár e feliratok elolvasása nyil­
ván nyelvtudományi feladat (is), egyelőre biztos hitelű eredménnyel még adós a tudomány.
Ügyszintén illetékes - legalábbis részben - a nyelvtudomány annak megválaszolásával, hogy
a 895-ben a Kárpát-medencébe beköltöző magyarság milyen nyelvű népeket talált itt. Koráb­
ban igen jelentős török etim onú helynévanyaggal számolt a kutatás a Kárpát-medencében a
honfoglaló magyarság érkezése előtti időben, amit a magyarok átvettek volna. Az újabb vizsgá­
latok azonban minimálisra apasztották ezek számát, ami arra mutat, hogy a magyarok akkor,
amikor az itt talált helyneveket átvették, ezek már nemigen voltak török megnevezések. Emö-
gött az a nyelvi változás húzódhat meg, hogy a térség török ajkú népei (az onogurok, talán az
avarok) a X századra kétnyelvűekké váltak (tudhattak anyanyelvükön kívül szlávul is), illetve
egyre nagyobb számban nyelvileg elszlávosodhattak. Kiváltképpen igaz lehet ez a feltevés ak­
kor, ha feltételezzük: a magyarok a Kárpát-medencében még évtizedekig nomád (vagyis mo­
bil) életmódot folytattak, nem voltak érdekelve abban, hogy a nyelvükbe egy letelepedett né­
pesség lakhelyének megnevezésére szolgáló faluneveket átvegyenek. Erre csak akkor volt szük­
ségük, amikor maguk is a már lakott települések mellett állandó határú falvakat hoztak létre,
vagyis a X. század második felében, illetve a század vége felé. Ekkorra viszont már valóban
nagyon előrehaladhatott a török ajkúak nyelvi értelemben vett elszlávosodása. (Hogy a török
nyelvi szubsztrátum aX. század első felében még erőteljes volt a Kárpát-medencében, azt az
együtt élő magyarok és kavarok részleges kétnyelvűsége bizonyítja.) A magyarok által átvett
helynevek döntő többségének etimonja szláv. Jellemző, hogy aX-Xl. század fordulója tájáról
(pontosan nem ismert időből) való Veszprém völgyi oklevél 13 helyneve közül még egyetlen
finnugor eredetű sincs, nagy részük szláv, ezek többsége ma is él (Gerencsér, Kenese, Paloznak,
Veszprém stb.). Számos várispánsági központunk, korai apátságunk neve szláv eredetű (Esz­
tergom, Csongrád, Nógrád, Tihany stb.). A nagy folyók (Duna, Tisza, Maros stb.) nevei ugyan
nem szláv eredetűek, de ezeket szláv közvetítéssel, vagyis szláv népességtől vették át a magya­
rok. Efféle adatok alapján jutott a kutatás arra az eredményre, hogy „a honfoglaláskor és azt
követően az itt lakó idegen népességben a szláv nyelvű elem erős dominanciáját” figyelhetjük
meg, továbbá, hogy „az itt talált és a magyarságba olvadt szlávság a magyar nyelvterületté vált
vidékek jó részén a helynévi szubsztrátum alapján nem lehetett kisszámú” (Benkő Loránd).
Ilyen jellegű megállapítások - helynévi adatbázisra támaszkodó megfigyelések alapján - nem
csupán aX. századra, hanem a későbbi évszázadokra vonatkozó érvénnyel is tehetők. Abból a
tényből, hogy a XIII. századtól a Kárpát-medencébe beköltöző románság Eszak-Erdélyben
közvetlenül a magyarból vette át a helyneveket, Dél-Erdélyben viszont a szlávból, jogosan jutott
282 Kristó Gyűl;

a nyelvtudomány arra a következtetésre: a románok Észak-Erdélyben már nem találtak szlávo-

kat (vagyis azok nyelvi asszimilációja, azaz a magyarba való beolvadása a XIII. századra befeje­
ződött), viszont Dél-Erdélyben még jelentős szláv nyelvű csoportok éltek ekkor (Kniezsa
István).
Ami mármost a magyarok saját helynévadását jellemzi, ennek legfeltűnőbb ismérve, hogy
személynevek önmagukban, mindenféle formáns hozzátétele nélkül váltak helynévvé. Ezeket
a kutatás puszta személyneves helyneveknek nevezi. így találunk a magyar helynevek között
Árpád, Üllő, Ajtony, Csanád stb. nevűeket. Ez a német és a szláv helynévadásban teljesen isme­
retlen névadási mód, viszont megleljük a török (általában az egykor nomadizáló) népeknél.
M ár Moór Elemér rámutatott arra, hogy e névadás „bizonyára még a nomadizálás korából szár­
m azik..., amikor tudniillik csak valakihez lehetett menni, de nem valahová”. Ez a gyakorlat
m ár a honfoglalás előtt élt, hiszen - egy magyarázat szerint - a magyarok egyik őshazájának, a
görög szövegben előforduló Levedia alaknak az eredeti *Levedi alakja megegyezett Levedi (gö­
rög szövegben Levedias) vajda (azaz törzsfő) nevével. A honfoglalás után e névadási gyakorlat
még évszázadokon keresztül eleven volt. A puszta személyneves helynevekhez hasonlóak a
törzsnévi helynevek, amelyeknél a törzsnév szintén önmagában vált helynévvé. Legkorábban
a veszprémi püspökség 1009. évi oklevelében találkozunk ilyen helynevekkel (Cári = Kér),
vagyis egy csoportjuk bizonnyal már aX. század végén létezett. Kérdés azonban, hogy vissza-
vezethetők-e a honfoglalás korára az ilyen földrajzi nevek, illetve hogy keletkezésük lezárha­
tó-e a X században.
Az efféle kérdések megválaszolásához ismerni kell a helynévadás általános természetét. A
legfontosabb annak figyelembe vétele, hogy a helynévadásnak végtelen számú indítéka van.
M ár említettem a törzsnévi (Nyék, Megyer), illetve a személynévi eredetet. De nem csupán
a puszta személynév válhatott helynévvé, hanem képzővel (például -d, -i), utótaggal (-falva, -
háza) ellátva is. így a XI-XII. században szereplő András püspök falujának neve (villa, que dicitur
Andree episcopi) utóbb Endréd alakban állandósult. Gyakran bizonyos építmények (vár, palota)
szolgáltak a névadás alapjául, mint például Földvár, Újvár, Vasvár, Vár- és Csanádpalota. N em ­
ritkán egyházi vonatkozások váltak a helynévadás indítékaivá, így az -egyház(a) utótagú földraj­
zi nevek eredetileg települését vesztett, puszta templomra utaltak (Kondorosegyháza, Szénás­
egyháza), vagy pedig a templom formájára, jellegére vonatkozó információkat örökítettek meg
(Kerekegyház, Félegyház). Névadóvá válhatott a templom védőszentje (Szentgyörgy, Szent-
márton), a monostor puszta léte (Monostor), valamint megannyi birtoklástörténeti mozza­
nat: Püspöki (Piski) helyneveink a püspök, Apáti helyneveink az apát birtoklására utalnak,
míg Keresztes nevű falvaink ajohannita lovagokkal (magyar nevükön a keresztesekkel) hoz­
hatók kapcsolatba. Helynevek alakultak népnévből (Besenyő, Böszörmény, Németi), foglal­
kozásnévből (Kovács, Halászi), a vásártartás tényéből (Vásárhely, Pétervására), a hetivásár nap­
járól (Szereda, Szombathely). A legkézenfekvőbb elnevezési indíték a földrajzi környezet:
térformáról, vízről, növényzetről és állatokról nyertek nevet objektumok. Hegymagas falu
domborzati viszonyáról, a Kékes hegynév a hegy színéről, Gyöngyös és Tapolca patakról, Er­
dőd, Almás, Szilvás a növénytakaróról, Pilis (= kopasz) a növénytakaró hiányáról, Halas, Fü­
red, Madaras állatokról kapta nevét. Már a középkorban is alakultak úgynevezett eseményne­
vek, így a Vértes a ném etek ott eldobott vértjeiről. Vannak adatok a névköltöztetésre: a mai
Ráckeve a török elől menekülő szerbek által kapta azok egykori nevének, az al-dunai Kévének
(utóbb Temeskubin) a nevét. Az eltérő névadási szempontok egyidejű alkalmazására jó példát
nyújtanak a párhuzamos helynévadás körébe vonható nevek. Ez esetekben ugyanazt a telepü­
lést különböző nyelvű közösségek más és más névvel illették, az erdélyi Szebent H erm ann-
 NYELVTUDOMÁNY 283

stadtnak (= Hermannvárosnak), a burgenlandi Kismartont Eisenstadtnak (= Vasvárnak) hív­

ják németül.
Természetesen a végtelen számú névadási indíték közül az esetek túlnyomó többségében
csak egyetlenegy realizálódott, az összes többi azáltal, hogy nem nyert megörökítést a földrajzi
névben, egyéb adat híján örökre elenyészett. S hogy melyik névadási lehetőség öltött testet a
hely nevében, annak nincs társadalmi megalapozottsága. Annak okát, hogy egy-egy települést
miért egy bizonyos néven neveztek, és m iért nem a szintén névadási indítékként kínálkozó
ezernyi más szempontot tükröztették az elnevezésben, a csoportlélektan szférájában kell ke­
resnünk, ami már persze nem történészi feladat. A történésznek viszont éppen ezen ok miatt
azt kell tudomásul vennie, hogy - társadalmi indíttatás vagy determináltság híján - sokkal ki­
sebb terheket rakhat a helynevekre és sokkal kisebb elvárásai lehetnek a helynevekkel szem­
ben, m int amilyent a társadalom életét sokkal közvetlenebbül bemutató oklevelek, összeírá­
sok megengednek, illetve nyújtanak. Csak egyetlen példa a sok közül. Ha a magyar helynévi
anyag - a helynévadás motivációinak ismeretében - nem tükrözi (nem is tükrözheti) ponto­
san, a teljességre törekvés igényével a középkori foglalkozásokat (más szavakkal: ha nem m in­
den egyes települést a benne lakók foglalkozásáról neveztek el), akkor a ilyen nevekből nem
lehet pontosan és a teljesség igényével megrajzolni a középkori magyar szolgálónépi rend­
szert. A történész a helyneveket éppen ezért, elsősorban más forrástípusokkal együtt, azok
adataival szembesítve használhatja a siker reményében.
További nehézség forrása, hogy a helynév történeti forrásként való felhasználásában nem
függetleníthetjük magunkat időrendi (kronológiai) kérdésektől. A determináló nyelvijei nem
előzheti meg azt, amit determinál. A magyar falunevek nyilván nem lehettek korábbiak, mint
a magyar falvak. Ha tehát a magyar falurendszer a X. század második felétől kezdve - a noma-
dizmus elhagyásával, a letelepedéssel párhuzamosan - alakul ki, magyar falunevekkel nem szabad
számolnunk a IX. század végén. Ekkor m ég személyhez mentek az emberek, aki mozgott, és
nem pontosan meghatározott helyre. Am int azonban a személy aX . század végétől kezdve
megállapodott, többé nem vándorolt, így amikor hozzá mentek, mindig egyazon helyre m en­
tek, személyneve átvivődött az általa lakott (birtokolt) kistérség (hely, település) nevére. Ugyan­
ilyen evidencia, hogy templomi védőszent nevéből alakult helynév nem lehet korábbi, m int
magának a templomnak a felépülte és felszentelése. Ez a kérdés azért nagy fontosságú, m ert
Magyarországon inkább csak a XIII. századtól kezdve lehet számolni az írott forrásokban a
helynévi anyag nagymérvű jelentkezésével. Erre az időre viszont ajobbára magyar helynevek
már sűrűn behálózzák a Kárpát-medence akkori lakott területét. A magyar helynévanyag (a
magyarok által adott helynevek) zömének kárpát-medencei kialakulása tehát nagyrészt írásta-
lan századokban következett be. Emiatt volt szükség a helynevek történeti szempontú tipolo-
gizálására, amikor egy-egy típusba vonható (például -t képzővel, valamilyen utótaggal stb. ala­
kult) helynévanyag keletkezése idejéül állapítottak meg különböző kutatók különféle időha­
tárokat.
A helynevek történeti forrásként való felhasználásának alapvető feltétele, hogy velük szem­
ben forráskritikát kell a történésznek alkalmaznia, azaz - amennyiben mód van rá, nem szabad
megelégednie a durva időrendet adó, általánosságban fogalmazó tipológiai megállapításokkal,
hanem - konkrét vizsgálódásokat kell végeznie. Különösen óvakodni kell attól, hogy felszí­
nes egyeztetések, indokolatlan általánosítások alapján a helynevekből messzevezető következ­
tetéseket vonjunk le. N éhány körültekintésre intő példát említek. A Békés városa melletti
Tarhos névadóját nemcsak azért kockázatos Árpád legidősebb fiában, Tarkacsuban látni, m ert
a személy- és a helynév megfelelése bizonytalan, hanem azért is, m ert a csak újkorban előfor-
284 K ristó G yula

dúló falu valószínű névadójának a Békésen 1563-tól szereplő Tarhos család számít. A Baja
melletti Ersekcsanád azért nem hozható kapcsolatba az Ajtonyt legyőző Csanád vezérrel, mert
a falu csak a XIV században települt. A törzsneves helynevek közül aligha vezethető vissza a
korai századokra a Tolna megyei Alsónyék vagy a Szegeden belüli Tatján városrész neve, ugyanis
XVIII. század előtti adataikat nem ismerjük. A Baranya megyei Nagykozárt nem lehet a kazá­
rokkal kapcsolatba hozni, mivel Kozár falu oklevelesen igazolható m ódon Zsemenye terüle­
tén, Zsemenye 1220 körüli említése és az 1330-as évek közti időszakban alakult ki. A törté­
nésznek tehát óvakodnia kell attól, hogy a helyneveket forráskritika nélkül, illetékességi kö­
rüket messze túllépő kérdések megválaszolására, illetve konkrét vizsgálódások nélkül használja.
A helynevek természetesen a későbbi korszakoknak is fontos - de arányaiban kevésbé megha­
tározó szerephez ju tó —kútfői lehetnek.
Hasonló m ondható el a személynevekről is. Ezek szintén elsősorban a legkorábbi magyar
történet kutatása során szolgáltatnak elsőrendű forrásanyagot, bár szerepük a későbbi száza­
dokban sem elhanyagolható, főleg művelődéstörténeti vonatkozásban. A legelső név szerint
ismert magyar személy a Levedi nevet viselte. A magyar személynevek legkorábbi rétegét az
úgynevezett pogány nevekjelentették. Amilyen korlátozó tényező a helynevek esetén a végte­
len számú névadási indíték, illetve az azok közül realizálódó egyetlennek a kiválasztódása (az
ebben megnyilvánuló esetlegesség), olyan gát a személynevek esetében a névdivat. Az egész
Árpád-korban egyelemű személynevek vannak, amelyek (kiváltképpen az egyszótagúak) több­
féle értelmezési lehetőségre nyújtanak lehetőséget. AXIII. század eleje egyik nádora Bárc nevet
viselt. Ezt magyarázták a magyar borz állatnévből, de valószínűbb, hogy a latin Bartholomaeus
keresztnév német becéző Bartz alakjának átvétele. De több szótagú nevek értelmezése is gya­
korta problematikus. A már említett Levedi nevének felmerült német, illetve szláv eredezte-
tése, de a IX. századi magyarság történeti környezetében ezek szinte kizárható lehetőségek.
Török etimonja szóba sem jöhet, így nagy valószínűséggel magyar eredetű. Mivel azonban a
levésről, létezésről nem , csak a nemlétezésről neveztek el személyeket a magyarok, így Levedi
neve talán a lő ige származéka.
A legkorábbi személynevek (az Árpádok családjába tartozó személyek nevei) számos török
etimont tartalmaznak. Ez bizonyára nem az Árpádok török nyelvű voltával, hanem a korábban
élő és erős török nyelvi hatások továbbélésével, névdivattal kapcsolatosak. AXI. századtól kezdve
hódítanak teret a keresztségben kapott nevek. A személynevek a helyneveknél sokkal erőtel­
jesebben adnak m ódot művelődéstörténeti vizsgálódásokra, így a Nem éi vagy Nemvaló ne­
vek bajelhárító jellegűek, úgynevezett óvónevek. Ugyancsak művelődéstörténeti tanulságokat
hordoz az a körülmény, hogy a különböző m ondák (Trója-, Nagy Sándor-, Roland-monda)
személynévanyaga az Árpád-korban utat talált Magyarországra. Persze bizonyos értelemben
ez is divatjelenségnek tekinthető. Ugyanakkor a nagy szériákon, körültekintően elvégzett vizs­
gálatok a személynevek esetében nagy horderejű társadalomtörténeti következtetések levoná­
sára is lehetőséget nyújtanak. Újabban derült fény arra, hogy az Árpád-kori közszói eredetű
személyneveknek mindössze 20 százaléka magyar eredetű, azaz 6800 személyből 1340 fő visel
magyar eredetű nevet. Gyakoriság alapján a magyar eredetű nevek első helyein a Farkas, Pén­
tek, Szombat, Vasad ~ Vasas, Tompa, M og ~ Mogd (= mag), Kusdi ~ Kusidi (= kicsi) nevek
állnak. E 20 százalékos arány aztjelzi, hogy aXII-XIII. században a Magyarországon élő „szol­
gáló népek, illetőleg az alsóbb néposztályhoz tartozók névhasználatát nem a magyar nevek
túlsúlya jellemezte. Az itt talált földművelő réteg bizonyosan szláv etnikumú volt.” (Fehértói
Katalin) Ennek a megállapításnak súlyos mondanivalója van a kettős honfoglalás elmélete szem­
pontjából is. László Gyula feltevése szerint a 670 körüli magyar bevándorlók kései leszárma­
zottai lennének az Árpád-kor szolgái, döntően azért, mert szerinte „Árpád-kori szolganeveink
 NYELVTUDOMÁNY 285

majdnem színmagyarok”. Szintén nagyon sok hasznosítható tanulsággaljár a történész számára

az Árpád-koron túli időben a kételemű névadás kialakulásának és megszilárdulásának kutatá­
sa, amikor sok egyéb más mellett foglalkozásnevek, birtoklástörténeti mozzanatok tükröződ­
nek a vezetéknevekben, de nem kevésbé érdekes a keresztnevek gyakorisága alakulásának vizs­
gálata sem.
A történettudomány tehát egyetlen korszakban sem nélkülözheti a történeti nyelvtudomány
megállapításait, de értelemszerűen az írott forrásokkal rosszul ellátott korszakokban megnő
ezek felhasználásának igénye. Ha nem esünk túlzásokba, ha nem térünk le a forráskritika al­
kalmazásának másutt természetesnek tartott útjáról a nyelvi jelenségek történeti célú felhasz­
nálásában sem, akkor a nyelvtudomány rendkívül sok hasznos, gyakran máshonnan meg sem
szerezhető információt ad a történésznek.

Irodalom

Bcnkő Loránd: Név és történelem. Tanulmányok az Árpád-korról. Budapest, 1998.

Hajdú Pctcr - Domokos Péter: Uráli nyelvrokonaink. Budapest, 1978.
Hoffmann, Ilstván (cd.): Onomastica Uralica, lb. Selected Biography of the Onomastics of the Uraliati
Languages. Debrecen - Helsinki, 2001. 295-427. o.
Fehértói Katalin: Árpád-kori közszói eredetű személyneveinkről. Magyar Nyelvőr, 121 (1997) 71-75. o.
Fehértói Katalin: Árpád-kori Levente és Leue, Lewedi személyneveink eredete. Magyar Nyelv, 93 (1997)
426-441. o.
Kiss Lajos: Földrajzi nevek etimológiai szótára. I - II. Budapest, 1988.
Kniezsa István: Kclet-Magyarország helynevei. In Magyarok és románok. I. Szerk. Deér Jó z sef- Gáldi
László. Budapest, 1943, 111-313. o.
Kovács László - Veszprémy László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, 1997. (Benne főleg
Benkő Loránd és Kiss Lajos tanulmányai.)
Kristó Gyula: Szempontok korai helyneveink történeti tipológiájához. Acta Universitatis Szcgediensis
de Attila József nominatac. Acta Historica, 55 (1976).
Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai a honfoglalás előtt és az Árpád-korban. Budapest, 1986.
Melich János: A honfoglaláskori Magyarország. A magyar nyelvtudomány kézikönyve. I. 6. Budapest, 1925-
1929.
N ém eth Gyula: Nyelvtudományunk és a történetírás. In H óm an Bálint (szerk.): A magyar történet-
írás új útjai. Budapest, 1931, 365-396. o.
Róna-Tas András: A nyelvrokonság. Kalandozások a történeti nyelvtudományban. Budapest, 1978.
Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest,
1996.
 Bogdán István

METROLÓGIA

E rövid áttekintés kizárólag a hazai köznapi (mezőgazdasági, ipari, kereskedelmi) gyakorlat­

ban a méretrendszer bevezetése előtt közkeletűen használt mértékeket és az azokkal kapcsolatos
tevékenységet (mérték, mérésügy) ismerteti, nem foglalkozik tehát a sajátos, valamint a termé­
szettudományos mértékekkel és azok dolgaival. Mivel azonban a metrológia, a m értéktörté­
net hazánkban új tudományág, sok területén hiányzik még a részleteket feltáró alapkutatás,
következőleg ez az áttekintés is csak a már jól kutatott területen: a hossz- és földméréseknél
törekedhet teljességre és bizonyosságra, a többinél nem. Az űr-, a súly-, a darabmértékek ada­
tait, különösen a metrikus értékeit a levéltári források feltárásának és feldolgozásának a hiánya
bizonyítja.

MÉRTÉK

A mérték részint meghatározott méret, amelyhez a testeknek, jelenségeknek valamely mérhe­

tő tulajdonságát hasonlítjuk, hogy nagyságát megállapíthassuk, részint pedig a hasonlítás esz­
köze: a mérőeszköz. Ez utóbbival később találkozunk. A mértékegység tehát valamely fizikai
mennyiségnek olyan értéke, amelyet egyazon fajtájú mennyiség mennyiségi értékeléséhez
összehasonlítási alapul fogadnak el. Ennek konkrét nagysága azonban a tárgyalt korszakban
helytől, időtől függően változik: e változatok az alegységek.
A mérendő fizikai jelenség szerint a mértékeknek többféle fajtája volt: hossz-, föld-, illetve
területmértékek, űrmértékek három alfaja (híg, száraz, térfogat), súly- és darabmértékek.
Ezek együttese a mértékkészlet. A történeti Magyarországon a tárgyalt korszakban (kezdet­
től 1874-ig) a következő volt a készlet: hosszmérték 30 egység 92 alapegységgel, föld-terület­
m érték 84 egység 108 alapegységgel, híg űrm érték 22 egység 399 alapegységgel, száraz űrm ér­
ték 31 egység 218 alapegységgel, térfogatmérték 24 egység, súly 8 egység 20 alegységgel, darab­
érték 13 egység, összesen tehát 212 egység 837 alapegységgel. A készlet többsége (130 egység)
hazai eredetű, másika (82 egység) görög, római, európai előzményből külföldi, elsősorban
osztrák átvétel.
A mértékek alakulásának a módja meghatározza a két mértéktípust. Az egyik a természetes,
amelyik a természetből mintegy magától értetődően keletkezett, ez a korábbi s a primitívebb,
a másik a mesterséges típus, ezt úgy alkották meg, ehhez már elvonatkoztató képesség szüksé­
ges. A természetes típusnál az emberi test, része-egésze, mozgása, teljesítőképessége, az em ­
ber munkája, állataival eszközeivel együtt, a föld adottsága, termőképessége, a megkívánt m ű­
veléstechnika egyaránt bábáskodik a mérték születésénél. S ezeknek néhány kivétellel nincs
is más konkrét mérőeszközük. A készletből 18 hossz-, 72 föld- és 19 térfogat-, összesen 109
m érték tartozik e típushoz. A mesterséges típust részint az előbbiek kiegészítésére, részint
pedig a természetes lehetőség hiányában annak pótlására alkották meg. Ezekjó többsége egyúttal
 METROLÓGIA 287

mérőeszköz is. A készletből 12 hossz-, 12 föld-terület-, 22 híg űr-, 31 száraz űr-, 5 térfogat-, 8
súly-, 13 darab-, összesen 103 mérték tartozik e típushoz.

MÉRTÉKRENDSZER

Az egyazon fajtához tartozó egyes mértékegységek között olyan konkrét összefüggés is létez­
het, hogy az egyik a másikból származtatható, egyik a másikkal kifejezhető. E mértékek rend­
szert alkotnak. Történeti mértékeknél azonban nem származtatás, számítás alapján, hanem
gyakorlati úton, természetes összefüggések alapján alkottak rendszereket, következőleg a vi­
szonyszámok részint hiányosak, részint pontatlanok, részint pedig időközben módosulhat­
tak, és természetesen annak idején nem, csak utólag szerkesztettek táblázatokat, vagy pedig
most kell ezt pótolni. A rendszerek egyik csoportja általános, egyúttal országos, a másik sajátos
az alkalmazási terület, a művelési ág, a rendszerépítés vagy pedig a táj alapján. Mértékfajtánként
csoportosítva a következő a helyzet.
Hosszmértékek: Általános csoport: erdélyi (arasz, hüvelyk, láb, rőf, öl tagokkal), királyi
(ujj, hüvelyk, tenyér, arasz, láb, rőf, lépés, kettőslépés, öl tagokkal), osztrák általános (pont,
vonal, hüvelyk, láb, rőf, öl, rúd, mérföld tagokkal). Sajátos: bánya (vonal, hüvelyk, láb, öl, kötél
tagokkal), budai (láb, rőf, öl tagokkal), erődítmény (vonal, hüvelyk, láb, öl, mérföld tagokkal),
építő (hüvelyk, láb, rőf, öl, rúd tagokkal), földrajzi (árpaszem, ujj, tenyér, láb, kettőslépés, stá­
dium, mérföld tagokkal), földmérő (hüvelyk, tenyér, láb, lépés, öl, rúd, stádium tagokkal),
mérnöki tízes (pont, vonal, hüvelyk, láb, rúd tagokkal), nagyszombati (láb, lépés, kettőslépés
tagokkal), szűrszabó (percentés, fúrás, fél fertály, fertály, fél sing, sing tagokkal), textília (sing,
vég, illetve sing, hajtvány, rúd tagokkal), tipográfiai (pont, nagyságváltozást jelentő névválto­
zással), újonc (vonal, vonás, hüvelyk egész tagokkal), út (láb, lépés, öl, mérföld, postaállomás
tagokkal).
Földmérték rendszerek. Általános csoport: királyi (négyszögöl, nláb, hold, ekealja tagok­
kal), magyar (négyszögöl, hold), katasztrális (négyszögöl, hold tagokkal), osztrák (négyszög­
vonal, nhüvelyk, nláb, nöl, nmérföld tagokkal), magyar (négyszöghüvelyk, nláb, nöl, hold,
nmérföld tagokkal). Sajátosak: bánya (négyszögláb, nül, nkötél, telek tagokkal), erődítmény
(négyszöghüvelyk, nláb, nöl tagokkal), mérnöki tízes (négyszöghüvelyk, nláb, nrúd tagokkal),
felező (egész média, fertály, oktál, círa ragokkal), jászberényi (hold, figur, kötél tagokkal),
máramarosi (rúd, fertály, hold tagokkal), pozsonyi (négyszögláb, nöl tagokkal), szőlő (put­
tony, átalag, hordó tagokkal).
Híg űrm érték (bormérték) rendszerek, mindegyik általános: bécsi (alsóausztriai meszely,
icce, pint, akó tagokkal), budai (meszely, icce, pint, köböl, akó tagokkal), egri (meszely, icce,
pint, köböl, akó tagokkal), erdélyi (kupa, akó tagokkal), kassai (meszely, icce, pint, köböl ta­
gokkal), pozsonyi (meszely, ice, pint, akó tagokkal), soproni (meszely, icce, pont, akó tagok­
kal), tokaj-hegyaljai (puttony, átalag, hordó tagokkal).
Száraz űrmérték (gabonamérték) rendszerek, mindegyik általános: bécsi (alsó-ausztriai
massel, mérő tagokkal), budai (icce, mérő tagokkal), erdélyi (kupa, véka, köböl tagokkal), kassai
(icce, véka, köböl tagokkal), nagyszombati (icce, m érő tagokkal), pesti (icce, véka, mérő ta­
gokkal), pozsonyi (icce, m érő tagokkal).
Súlymérték rendszerek. Általános: bécsi (nehezék, lat, font, mázsa tagokkal), budai (nehe­
zék, lat, font, mázsa tagokkal), erdélyi (nehezék, lat, font, mázsa tagokkal), pozsonyi (nehezék,
lat, font, mázsa tagokkal). Sajátos erdélyi török (drám, litra, oka, kantart tagokkal), vám (lat,
font, mázsa tagokkal).
288 Bogdán István

MÉRÉS

A mérés valamely fizikai jelenség mennyiségi leírása. Lényegében a mértékegység összeha­

sonlítása valamelyjelenség kérdéses mennyiségével, ennek mérőszámának meghatározása ér­
dekében. Alapvetően szükséges tehát a mértékegységet valamilyen fizikai objektumban (eta­
lon), vagy ha ez nem lehetséges, akkor definícióval, elvi etalonnal rögzíteni.
Az etalon, illetve hiteles másolata a mérőeszköz. Hosszmértékeknél: hüvelykmérő, kocsi­
kerék, kötél, lánc, lómérték, öl, rúd, újoncmérték. A föld-területmértékeket hosszmértékek­
kel mértek az elvi etalonon, illetve definíción kívül. Űrmértékeknél (híg, száraz egyaránt)
különböző nagyságú és nevű fa- és fémedények ezek (közkeletűbbek az akó, hordó, icce, kila,
köböl, meszely, mérő, pint, szekér, véka, vödör). A térfogatmértéknek nincs mérőeszköze, a
mérendő meghatározott nagysága, esetleg definíció a mérték. Súly: a mérleg és kisebb-nagyobb
súlyai (általános a nehezék, lat, font, mázsa). A darabmértéknek természetesen nincs mérőesz­
köze.
A mérést természetesen az ember végezte. A hossz, űr, térfogat, súly, darab mérését általában
mindenki elvégezhette, aki számolni tudott. A mérés „igazságára” természetesen vigyázni kel­
lett, különösen a gabonamértékeknél és a súlynál. A föld (terület) méréséhez már bizonyos
szakismeretre volt szükség. AXVI. századig csak a gyakorlat alakította az önképzett földmérő
geometriai tudását. AXVTI. században a hadmérnököknél indult meg az oktatása, aXVIII. szá­
zad elején már egyes egyetemeken is szerezhettek alapismereteket, de az intézményes föld­
mérőképzés nálunk csak 1763-ban kezdődött meg. Önálló foglalkozásként a városok telekhi-
vatalábanjelenik meg a geometria aXVII. században, aXVIII. század elején a magyar kamará­
nál, a század közepén pedig a megyéknél és a nagybirtokosoknál is dolgoznak már.
A mérésmód a hossz, a híg űr, a súly, a darab mérésénél egyszerű volt. A száraz űr: gabona­
mértéknél a csapott (edény széléig telítve) vagy tetézett (halmozva, ami marad) mérés már
problematikus, de megegyezés kérdése volt. A térfogat mérésénél a helyi szokás alakította
nagyságot szemmértékkel állapították meg. A földmérés már nem ilyen egyszerű.
Országos földmérésre a török elleni felszabadító harcok után, 1701-től került sor. Ekkor
m ég nem mérnek, bevallás közli a helyben szokásos mértékkel a nagyságot. Az 1767-ben indu­
ló úrbérrendezés során is csak a problematikus esetekben mértek, egyébként bevallás volt. II.
József kataszteri munkálatánál (1786) mérnek először ölrúddal és mérőlánccal, és területm ér­
tékben (négyszögöl, s ebből a hold) állapítják meg a nagyságot. A rendelkezés érvénytelenítése
után ismét bevallás közli az adatot. Csak 1849-ben az abszolutizmus földadó ideiglenes rende­
leté vezeti be ismét a tényleges földmérést, de ezt már mérnökök végzik, geodéziai módszerrel.
A helyi földmérést aXVIII. század közepéig érdekeltek, tanúk, hites emberekjelenlétében
az önképzett földmérő végzi vagy a helyben szokásos nagyság ismeretében becsülve, vagy ese­
tenként etalonizált rúddal, kötéllel ténylegesen mérve. Egyes esetekben csak a terület széles­
ségét mérték, ez változhatott, hosszúság megadott, megszabott volt. De ha szélet-hosszat mértek,
akkor is ezt közölve adták a nagyságot, nem számították ki a területet, geometriai ismeret hi­
ányában. AXVIII. század közepétől azután a szakképzett földmérők már területet mérnek, s
négyszögöl alapegységben adják a nagyságot.
A számbavétel eredményét nyilvántartották. A népi gyakorlat az emlékezetben. A földesúr
az összeírás módszerét alkalmazta. Avárosokban megjelenik a telekkönyv (XV század), a föl­
desuraknál aXVIII. század közepén a föld- vagy birtokkönyv, amelyet kiegészít a térkép.
 METROLÓGIA 289

MÉRÉSÜGY

A mérésügy a mértékegységek meghatározására, egységesítésére, a mérőeszközök hitelesíté­

sére, ellenőrzésére, a mérés módjaira vonatkozó tudományos-technikai, jogi, igazgatási isme­
retek és tevékenységek együttese. Törvények, rendeletek, intézkedések megállapítják az egy­
ségeket, egységesíteni igyekeznek a mértékeket, kialakítják a szervezetet, és ellenőriztetik a
végrehajtást.
Törvények. Az uralkodói intézkedések eleje azonban még a szóbeliség korában született-
I. István alkotta királyi mértékek és rendszerük -, s a hagyomány ereje, a szokástörvény tartatta
meg évszázadokon át országosan azonos nagyságban. Némelyikét (arasz, öl, illetve hold, eke­
alja) aztán a közbecsit területén az estimációk (1488), egészében pedig Werbőczi Hármaskönyve
(1517) kodifikálták. E mértékek azonban a földmérés eszközei voltak és maradtak. A kereskedel­
mi mértékről elsőnek Zsigmond 1405.1. dekrétuma intézkedik: elrendeli, hogy e m értéke­
ket Buda város mértékeihez kell igazítani. Az 1525:24. te. megismétli ezt. Megújítja Zsigmond
törvényét az 1588:16. te., kiterjesztve érvényét a falubírákra és a földesurakra, az ellenőrzést
pedig a megyei alispánokra bízza. Az 1655:31. te. az előző törvényekre utalva úgy rendelkezik,
hogy a kereskedelmi mértékeket a pozsonyival kell egyeztetni, amelyik teljesen azonos a bu­
daival. Az 1659:71. te. az előző törvényre hivatkozva, ismét előírja a pozsonyi kereskedelmi
mértékek országosan kötelező használatát, de az addig szokásos 74 iccés helyett 64 iccés po­
zsonyi m érő alkalmazását rendeli. Az 1836:5. te. ajobbágy telkiállományról intézkedve meg­
erősíti Mária Terézia úrbéri rendelete földmértékének nagyságát. Az 1849. október 20-i csá­
szári nyílt parancs bevezetteti a földadó-ideiglent, s vele a kataszteri fölmérést. Az 1853. június
8-i császári nyílt parancs az osztrák űrmértékek behozatalát rendeli. Az 1854. május 15-i nyílt
parancs kiadja a mértékhitelesítési utasítást. Az 1869:25. te. megerősíti az 1849. évi földadóren­
deletet, s vele a kataszteri felmérést. Végül pedig az 1874:8. te. bevezetteti a méterrendszert,
létrehozva a központilag irányított országos mértékhitelesítési szervezetet.
Központi rendelkezések (a lényegesebbjeit említve csupán). 1726: A helytartótanács fel­
szólítja a törvényhatóságokat az 1715:63. te. mértékegységesítés végrehajtására. 1767: Mária
Terézia úrbéri rendelete megállapítja a teleknagyságot pozsonyi mérőben, a szántóét holdban,
a rétét kaszásban, a szőlőét kapásban; megszabva egyúttal, hogy a hold nagysága 2 pozsonyi mérő,
illetve a föld minőségétől függően 1100,1200,1300 négyszögöl. 1774: A helytartótanács meg­
tiltja az oka és a sing használatát. 1779: A helytartótanács megvizsgáltatja a pozsonyi etalonokat.
1786: II. József elrendeli az ország kataszteri felmérését, egységesen alkalmaztatva az osztrák
1600 négyszögöles holdat. 1787: II. József m indenütt engedélyezi a helyben szokásos kereske­
delmi mértékek használatát. 1790: A helytartótanács a törvényhatóságokkal ellenőrizteti a po­
zsonyi mértékek használatát. 1790-1793: Az országgyűlés gazdasági bizottsága mértéktörvény
javaslatot készít. 1807: Az országgyűléshez benyújtják a mértéktörvényjavaslatot. 1813: A hely­
tartótanács, uralkodói utasításra ismét a nagy (74 iccés) pozsonyi mérő használatát rendeli el.
1825: Az országgyűlési bizottság újabb mértéktörvény tervezetet készít. 1841: Az udvari kan­
cellária ismerteti a francia méterrendszert. 1843: Az országgyűlési bizottság új mértéktörvény
javaslatot készít, a bécsi mértékhez igazítva a hazaiakat. 1844: A helytartótanács Pesten mérték-
hitelesítő intézetet kíván létesíteni. 1850: A Pénzügyminisztérium a földadó-ideiglenről in­
tézkedve szabályozza a második kataszteri felmérést, alkalmaztatva az 1600 négyszögöles alsó­
ausztriai holdat (ekkor lesz ez a hold kataszter). 1854: A császári kormány mértékhitelesítési
rendelete. 1858: Ugyanaz. 1861-73: A méterrendszer behozatalának előmunkálatai. 1874-1875:
A méterrendszer bevezetése és a hitelesítő szervezet kiépítése.
Törvényhatósági rendelkezések. AXV század végétől kezdve próbálkoznak a megyék, vá­
290 Bogdán István

rosok a mértékek egységesítésével, a törvények, központi rendelkezések végrehajtatásával,

meglehetősen csekély eredménnyel; a XIX. századig a szokás ereje a helyi mértékeket hasz­
náltatta.
A földesúri intézkedéseknek (a XVI. század végétől van tudomásunk róluk) már több foga­
natja volt. Keményen büntették a hamis mérték használóját, s még szigorúbban - még halál-
büntetésről is tudunk - a hamisan mérőt. De a XVIII. század közepéig csak a saját, illetve a
helyben szokásos mértékeket használhatták, s inkább csak a század vége felé intézkednek az
országos, vagyis a pozsonyi mértékek érdekében.
A mértékügyet a XVII. század végéig a helyi szervek intézték saját hatáskörükben. 1729-ben
a törvényhozás a helytartótanácsra bízta annak országos gondját, alsóbb szinten a törvényható­
ságok intézik (megyéknél az alispáni, városoknál a kapitányi hivatal), de még szervezetlenül.
Csak a XIX. század derekán létesülnek mértékhitelesítő hivatalok, amelyeknek irányítására az
1874. évi mértéktörvény létrehozta a központi mértékhitelesítő bizottságot.
A mérésügy egyik alapvető feladata a mértékegység megállapítása és az etalonok elkészítése.
A hossz- és űrmértékeknél törvény szabta ezeket, s központilag igyekeztek érvényesíteni, a
többinél a szokás határozott és tartatott nagyságot. A kereskedelmi mértékek országos, vagyis
pozsonyi etalonjait aXVIII. század hetvenes éveitől kezdve vizsgáltatta a helytartótanács, s ennek
során dolgozzák ki a mértékhitelesítési utasítást, amelynek végrehajtására nem kerül sor, s az
abszolutizmus idején az osztrák rendszert érvényesítik az egész országban a métertörvényig.
Magát a hitelesítést a XVII. századig a törvényhatóságok, a XVIII. század közepétől Pozsony
városa, aXIX. század elejétől a helytartótanács, e század közepétől pedig a mértékhitelesítő
hivatalok végezték.
A kereskedelmi m értékek egységesítési törekvése során a központi hatalom a helytartóta­
nácson keresztül próbálta az integrációs akaratot érvényesíteni a helyi gyakorlat differenciáló­
dása ellen, de a folyamat aXVIII. század végéig alig haladt. A földmértékeknél viszont, amelye­
ket csak a szokás kötött, írott törvény nem, ez időre már felismerhető egy belső, spontán in­
tegrálódási folyamat a hold javára. AXIX. század közepén már jelentkezik az egységesítés
társadalmi igénye. E folyamat során a földmértékeknél az ősi királyi rendszer él váltakozva a
helyiekkel aXIX. századig. A kereskedelmi mértékeknél a budaiból lett pozsonyi terjed foko­
zatosan el aXIX. század elején, s váltja fel a század derekán az osztrák rendszer, hogy rövidesen
helyet adjon a korszerű, tízes alapú méterrendszernek. Az 1860-ban megindult előkészítő munka
nálunk 1874-ben fejeződött be, amikor a 8. te. 1876. jan. 1-jei hatállyal bevezette ezt a francia
eredetű, de nemzetközileg egységes, Európában már sokfelé alkalmazott, ma is használt rend­
szert.

HOSSZMÉRTÉKEK

A mértékegységek magyar nevük betűrendjében sorolnak, az esetleges alegységek ezeken be­

lül szintén. Az egységek neve után a latin, majd német terminológia következik (amelyik van),
az eredet, az első okleveles előfordulás éve, végül a metrikus nagyság: becsülve (b) vagy pon­
tosan, több érték esetében a szélső kerekített értéke, esetleg az átlag (á) vagy a gyakoriság (gy):
Arasz, spitama, spann. Görög-római, európai előzmény. 1345.18-27 cm. Bánya, királyi (19,45
cm, etalon), mérnöki, pozsonyi (26,6 cm).
Bála, bal, bala, ball. N ém et előzmény, 1344. 50—300 m textília.
Fertály, vierteil. Hazai szűrszabók. XVIII. század. 15,5 cm.
Fúrás. Hazai szűrszabók. XVIII. század. 3,89 cm.
Hajtvány. Hazai. XVII. század. 62-93 cm textília.
 METROLÓGIA 291

Hüvelyk, digitus, zoll, daumbreit. Római, európai előzmény. 1279.1,9-3,2 cm. Bánya, bécsi
(2,63 cm), erdélyi, erődítmény, királyi (2,6 cm), mérnöki, pozsonyi (3,18 cm).
Kerékfordulás, inversio rotae. Hazai. XVII. század. 3,38 m.
Kötél, corda, funiculus, funis, seil. Európai előzmény. 1208.7-60 m, á. 40 m. Bánya.
Láb, pes, schuh, fuss. Görög-római, európai előzmény. 1266.18-35, gy. 31 cm. Bajor, bánya,
bécsi (36,1 cm), budai, erdélyi, erődítmény, királyi (31,26 cm), mérnöki, nagyszombati, pári­
zsi, pozsonyi (31,68 cm), rajnai, római, szűrszabó.
Lánc, caterna. Osztrák előzmény. XVIII. század. 3-47. á. 23 m. Mérőlánc 18,96 m.
Lépés, gressus, schritt. Római, európai előzmény. 1262. 63-94 cm. Katonai, királyi (98,78
cm ), mérnöki. - Kettőslépés, passus, schritt. 1,6-1,9 m. Királyi (1,87 m ), mérnöki, nagyszom­
bati, római.
Lómérték, pferdmass. Osztrák előzmény. 1778.1,58 m.
Marok, pugnus, faust. Lómérték, 1778.10,5 cm, hajósmértékXIX. század. 15,5 cm.
Mérföld, miliaria, millarium, meil. Római, európai előzmény. 1236.1740-8360 m. Erődít­
mény, földrajzi, itáliai, magyar (régi 11376 m, új 8353,6 m), német, osztrák/posta (7585,9 m),
tengeri.
Orajárás, horea spatium, stundlang. XVII. század. Kb. 3800 m.
Öl, orgia, klafter. Görög, európai előzmény. 1091.1,8-3,1 m. Bánya, bécsi (1,896 m), budai,
erdélyi, erődítmény, királyi (3,126 m, etalon), kőműves, mérnöki, magyar, párizsi, pozsonyi
(1,9 m), rajnai.
Percentés. Hazai szűrszabók, XVIII. század. 1,94 m.
Pont, ponctum, punkte, francia, osztrák előzmény. XVIII. század. 0,18-0,37 mm. Bécsi (0,18
mm), mérnöki, tipográfiai.
Postaállomás, poststation. Osztrák előzmény. 1768.15,172 km.
Rőf, ulna, eile. Görög-római, európai előzmény. 1255.58-78, gy. 62 cm. Bécsi (77 cm), bras­
sói, budai, drávamelléki, eperjesi, erdélyi, gyöngyösi, kassai, királyi (62,52 cm), kolozsvári,
körmendi, krakkói, lőcsei, magyar = sing (62,2 cm), mérnöki, munkácsi, pozsonyi (78,3 cm),
selmeci, szebeni, török, turóci, varasdi, zágrábi.
Rúd, pertica, rute. Római, európai előzmény. 1295.1,6-3,8 m. Mérnöki, osztrák (3,79 m),
posztó.
Sing lásd rőf, magyar.
Stádium, stadium, feldweg. Görög-római, európai előzmény. 1400.184,8 m.
Szál, faden. Hazai,XIX. század. Afonal alapegysége. 3,1—8,5 m.
Tenyér, palmus, handbreit. Görög-római, európai előzmény. 1247. 8-11 cm. Királyi (7,8 cm),
pozsonyi (9,3 cm), hüvelykes.
Ujj, digitus, fingerbreit. Görög-római, európai előzmény. 1244.1,7-1,9 cm. Királyi (1,95 cm).
Újoncmérték, rekrutenmass. Osztrák előzmény. 1757. Közkatona 1,65-1,60-1,55 m. testőr
1,79 m.
Út. Hazai,XVIII. század. Szőlőmérték. Szélességben 79 cm, hosszban 40 m.
Vég, petia, stück. Európai előzmény. 1255. Vászon 6-82, á 28 m, posztó 5-62, á 20 m.
Vonal, linea,linie. Osztrák előzmény. 1748. 1,9-2,9 mm. Bánya, bécsi (2,19 mm), erdélyi,
erődítmény, mérnöki.
Vonás, strich. Osztrák előzmény. 1757. Lómérték, újoncmérték: 0,65 cm.
Távolságbecslés (XVII. századig alkalmazták): általánosan (hosszan, messzetávol stb.), hold­
hosszal, teleknagysággal és a következők röppályájával: ágyúlövés, dárdahajítás, kőhajítás, nyíl­
lövés, pisztolylövés, puskalövés.
Metrikus nagyságrend szerint (az alapegységeket is tekintve) a következő a helyzet: 10 mérték
292 Bogdán István

8 metrikus nagysággal a mm, 58 mérték 43 nagysággal a cm, 36 mérték 27 nagysággal a m, és 12

m érték 12 nagysággal a km nagyságrendjéhez tartozott. Bőséges tehát a készlet, a kor igényét
mindenkor kielégítette. Ugyanakkor azt is láthatjuk, hogy sok ez a mérték, a készlet feleslege­
sen differenciál. S aXVIII-XIX. század fordulóján már észre is vehető az öntörvényű integrá­
lódás (elsősorban az öl és a rőfjavára).

FÖLD-TERÜLETMÉRTÉKEK

A hosszmértékekkel azonos rendű a szemle, de az adattartomány kiegészül: a metrikus érté­

ken kívül (az előtt) szerepel még a más mértékekhez való viszony (ha volt), valamint a bécsi
négyszögöl (nöl) adata is.
Akó, urna, eimer. Európai előzmény. XVII. század. Szőlőmérték. 1,8-2,8 árok; 10 font 0,2-
1,0 kapás, 2-100 nöl, 0,07-3,6 ár. Erdélyi, pozsonyi, soproni.
Árok, fossa, gruber. Hazai, XVII. század. Szőlőmérték. 0,36-0,54 akó; b. 20-32 nöl;
0,7-1,2 ár.
Átalag, antal(kó), vasculum. Hazai,XVII. század. Szőlőmérték, b. 5,3 nöl; 1,2 ár.
Barázda, sulcus, furche. Hazai. Szántónál: 1180.0,008-0,025 hold; b. 10-33 nöl, 0,4—1,2 ár.
Szőlőnél: XVIII. század. 0,092-0,148 kapás; b. 18-25 nöl; 0,7-1,1 ár.
Boglya, cumulus, schoben Hazai, XVII. század. 13-2,8 kaszás; b. 1000-1850 nöl; 37-77 ár.
Bravi. Fiumei. XVI. század. Szántó, szőlő: 70 nöl; 2,5 ár.
Cira. Ismeretlen eredetű. 1522. Teleknél: b. 121-1007 nöl; 4,3-36,3 ár. Szőlőnek b. 224—999
nöl; 8,0-36,0 ár.
Csöbör, tina, zuber. Hazai,XVII. század. 0,35-0,44 kapás; b. 3-40 nöl; 0,4—1,4 ár.
Csötört. Hazai, XVII. század. Szőlőmérték, nagysága ismeretlen.
Darab, frustum, stück. Hazai, XVII. század. Szántó: 1 hold; 0,8-1,2 kassai köböl; b. 800—
1200 nöl; 28,8-43,2 ár.
Disznó, porci saginari possunt. Hazai,XVI. század. Erdő: 0,3 hold; b. 147-423 nöl; 15,2 ár.
Dönüm. Török mérték. XVII. század. N em honosodott. 261 nöl; 9,4 ár.
Drevenka. Horvát-szlovén eredet. XVIII. század. Szántó: 0,3-0,5 hold; b. 14,4—28,8 ár.
Dűlő/ödölő, diverticulum, angewende. Hazai 1307. kb. 1 hold. (Ödölő a szántó végén ke­
resztbe fekvő parcella, ahol az eke fordul.)
Ekealja, aratrum. Ősi mértékünk. Szokásos (120 szokásos hold; b. 33,6 ha), királyi (150 ki­
rályi hold; 126,6 ha).
Fa. Szerémi szilvás mérték. XVIII. század. B. 4,0 nöl; 0,14 ár.
Falka. Kővár vidéki mérték. 1508. Szántó: kb. 1 hold; b. 900 nöl; 32,4 ár.
Fejsze. Jászkun kivételes mérték. 1745. Szántó: 1 kötél; 38 kát. hold; 21,86 ha.
Fertály, auarta, quartale, vierteil. Hazai. Szántó: XVII. század, b. 200-300 nöl; 7,2-10,8 ár,
Jászságban 30 kát. hold. Szőlő: 1332. Sárváron 898-3997 nöl, 32,3-143,8 ár, Budán 800 nöl;
28,8 ár.
Figur. Jászkun sajátos mérték. 1745. Szántó: 10 kát. hold; 5,76 ha.
Flanga. Szepességi rét mérték. 1437. Nagysága ismeretlen.
Font, libra, pfund. Osztrák előzmény. 1661. Fertő-vidék szőlőmértéke: 1 soproni ár, 1,0—2,5
kapás, b. 60-130 nöl; 1,4-5,4 ár.
Forint. Jászkun mérték (megváltási árból). 1745. Szántó 235-1900 nöl; 8,5-68,3 ár.
Gyalog. Jászkun sajátos mérték. 1745. Szántó: 23 500 és 89 800 nöl; 8,17 és 32,3 ár.
Hold, juger, jugerum joch. Római, európai előzménytől független ősi mértékünk, egy éké­
 METROLÓGIA 293

vei egy nap alatt felszántott terület. A szántó mértékéből fokozatosan más művelési ágaknál is
alkalmazott mérték lett. Szántónál (csak néhány viszonyt említve): 1 falka; 2 kila; 1 köböl; 2
mérő; 0,12-0,18 nyilas; 0,06-1,0 rúd; 2-5 véka; 600,800,1000,1100,1200,1300,1400,1500,1600,
1800,2000,2200 nöl; 21,6,28,8,36,0,40,0,43,2,46,6,50,4,57,5,64,0,71,9 ár. - Rétnél: 1 boglya;
1 kaszás; 0,5-3,0 szekér; 1000,1100,1200,1300,1600,2200 nöl; 36,0,40,0,43,2,46,8,57,5,79,1 ár.
-Legelő: 1200,1600,1800nöl;43,2,57,5, 64,6ár.-E rdő: 3 disznó: 1000,1100,1200,1600 nöl;
36.0. 40.0.43.2.57.5 ár. - Veteményeskert: 1000,1100,1600,1700 nöl; 36,0,40,0,57,5,61,5 ár. -
Gyümölcsöskert: 500 szilvafa: 1100,1600,1700 nöl; 40,0,57,5,61,5 ár. - Szőlő: 6,7 kapás; 1000,
1100,1200,1300,1600 nöl; 36,0,40,0,43,2,46,3,57,5 ár. Telek: 1000,1100,1947,2000 nöl; 36,0,
40.0. 46.6 ár. - Katasztrális (1600 nöl; 57,5 ár), királyi 2347 nöl, 84,4 ár), kis magyar (1200 nöl;
43.2 ár), öreg, régi.
Hordó, vas, fass. Hazai, 1621. Szőlő: 0,5-5,0 kapás; 108-940 nöl; 3,9-27,7 ár. Káposztáskert:
40 káposzta; b. 3,5 nöl; 0,12 ár.
Icce, justa, media, halbe. Hazai, 1395. Veteményeskert: 9-38 nöl; 0,3-1,4 ár. Tököskert: 240-
470 nöl; 8,6-16,9 ár. Szőlő: 2,6-10,0 nöl; 0,09-0,36 ár. Budai, kőszegi, pozsonyi (3,5 nöl;
0,12 ár).
Juh, ovis. Hazai. 1723, Legelő: b. 300-500 nöl; 10,8-18,0 ár.
Jus. Hevesi sajátos szőlőmérték. XIX. század. 5 kapás; 1000 nöl; 36,0 ár.
Kapaalja, fossor, hauer. Ősi mértékünk: 1 kapával egy nap alatt megkapált terület. 0,25-5,3
akó; 1,3-4,0 csöbör; 0,25 fertály; 10 font; 1,0 napszám; 0,3 pászta; 9 sor; 500-2000 szőlőtőke;
0,1-13,0 vödör; 7-420 nöl; 0,25-15,1 ár.
Káposztafej. Hazai. 1778. Nyugat-Dunántúlon káposztáskert: b. 0,087 nöl; 0,31 m2.
Kaszaalja, falcastrum, mader. Ősi mértékünk: 1 kaszával egy nap alatt lekaszált terület. 0,3-
0,8 boglya; 0,5-1,0 hold; 0,5-4,5 pozsonyi mérő; 30 porció; 0,5-1,0 szekér; 300-1760 nöl; 10,8—
63.3 ár.
Kerékalja. Hazai 1752. Tisza-vidéki mérték. 0,07 kötél: 608-1260 nöl; 21,8-45,3 ár.
Kert, hortus, garten. Hazai. 1778. Nyugat-Dunántúlon káposztáskert: 100 káposztafej; b. 6,4—
11,0 nöl; 0,22-0,39 ár.
Kila. Török előzmény. XVII. század. Hódoltsági területen továbbélve. 0,25-1,0 hold; 500-
850 nöl; 18,0-40,8 ár.
Korec. Hazai.XVII. század. Felvidéki szántómérték. Nagysága ismeretlen.
Kosár, corbis. Hazai. 18. század. Veszprémi kertmérték. Nagysága ismeretlen.
Köböl, cubulus, kübel. Hazai. XVI-XVII. századforduló. Eredetileg 1 köböl vetőmagnyi
terület, de általánosult. Szántó: 0,3-2,0 hold; 2,0 lánc; 1 pozsonyi mérő. Rét: 1,0 kaszás; 2,0
szekér. Szőlő: 3,0-8,0 kapás. Együtt: b. 376-1890 nöl; 13,5-68,0 ár. - Bánfai, besztercebányai,
budai (780-940 nöl; 28,0-34,0 ár), debreceni, egri, eperjesi, erdélyi (0,5 hold; 800 nöl; 28,8 ár),
gráci, héthársi, kassai (0,16-3,0 hold; b. 667-3984 nöl; 23,6-143,3 ár), késmárki, kis, kőszegi,
krompachi, lőcsei, lublói, margittai, nagy, öreg, rozsnyói, sarlói, somoijai, szász, szebeni, szécsi,
szenici, szepesi, sztropkói, tállyai, tolcsvai, újhelyi, ungvári.
Kötél, funiculus, seil. Ősi általános mértékünk. 16,0-6,0 hold; 1,0-3,0 köböl; 1,3-3,0 sze­
kér; 234—384 nöl; 8,6-13,8 ár. Számítási egységként: 20 386-96276 nöl; 7,33-24,6 ha. Bányakö­
tél (55,6 nöl; 2,0 ár).
Köz. Hazai. 1627. Vasi mérték. Szántó: 100 nöl; 3,6 ár. Szőlő: 8,6 nöl; 0,31 ár.
Láb, pes. Hazai. 1631. Sárosi kertmérték. Nagysága ismeretlen.
Lánc, catena, kette. Osztrák előzmény. 1745. Általában: 1,0-2,7 hold; 1 köböl. Szántó: 277-
3800 nöl; 10, á r - 1,3 ha. Rét: 1600 nöl; 57,5 ár. Szőlő: 600 nöl; 25,6ár. Erdő; 500 nöl; 18,0 ár.
Likó. Horvát-szlovén előzmény. 1472. b. 0,021-0,169 ár.
294 Bogdán István

Ló. Hazai.XVIII. század Tisza-vidéki legelőmérték. 608-1280 női; 21,9-46,0 ár.

Lukna. Lengyel előzmény. 1610. Felvidéki mérték, b. 2080 női; 75,0 ár.
Marha. Hazai. 1716. Legelő: b. 608-1280 női; 21,9-46,0 ár.
Márjás. Jászkun m érték (megváltás). 1745. Szőlő: 4,0 női; 0,14 ár.
Mázsa, centenarius. Hazai. XVIII. század. Nyugat-Dunántúlon dohányföld: b. 190 női; 6,9
ár. Erdélyben rét: 0,1-0,3 hold; 0,08-0,1 kaszás; b. 80-213 női; 2,8-7,6 ár.
Media. Hazai. 1322. Telek: 49-403 női; 1,7-14,5 ár. Szőlő: 20 kapás; 189-801 nöl; 6,5-28,8ár.
Mérföld, milliaria. Hazai. XVII. század. Kivételes mérték, kerületet közöl.
Mérő, metreta, metz. Hazai. XVI-XVII. századforduló. Eredetileg 1 mérő vetőmagnyi te­
rület, de általánosuk. Általában: 0,11-1,0 hold. Szántó: 244-830 nöl; 8,8-29,6 ár. Rét: 120-880
nöl; 4,3-31,7 ár. Szőlő: 130-820 nöl; 19,1-29,6 ár. Erdő: 770-840 nöl; 27,7-302 ár. - Bánovci,
báti, bécsi (530 nöl; 19,2 ár), budai, csejtei, győri, komáromi, köpcsényi, nagybányai, nagy-
mihályi, nagyszombati, óvári, öreg, pesti, pozsonyi (szántó: 0,1-4,0 hold; 0,5 kila; 0,12 kötél;
0,5 lánc; 0,4 napszám; 0,1 nyilas; 0,14 szekció; 2,0 véka; 400-1000 nöl; 14,4—36,0 ár; vetemé­
nyeskert: 450-800 nöl; 19,4—28,8 ár; rét: 0,41-1,0 hold; 0,2-4,0 kaszás; 0,5-0,75 szekér; 480-
3200 nöl; 17,3-115,1 ár; szőlő: 1-9 font; 0,5-1,0 hold; 1,0-15,0 kapás; 75-800 nöl; 2,7-28,8 ár).
Sárosi, sarlói, szenici, tapolcsányi, tarnóczi.
Meti. Horvát-szlovén előzmény. 1368. Szántó, szőlő, telek kb. 1 hold.
Napszám, tagwerk. Osztrák előzmény. 1392. Káposztáskert: 1230-1370 nöl; 44,2-49,3 ár. Rét:
520-1650 nöl; 18,7-39,3 ár. Szőlő: 70-200 nöl; 2,5-7,2 ár.
Négyszöghüvelyk, quadratzoll. Osztrák előzmény. XIX. század. Bécsi (144 bécsi négyszög­
vonal; 6,93 cm2).
Négyszögláb, quadratfuss. Osztrák előzmény. XVII. század. Bánya, bécsi (0,0999 m2), budai,
erdélyi, erődítmény, királyi, mérnöki, pozsonyi.
Négyszöglépés, quadratschritt. Osztrák előzmény. XVII. század. Közönséges, katonai, kirá­
lyi, mérnöki (0,62 m 2). - Négyszögkettőslépés.
Négyszögmérföld, quadratmeil. Osztrák előzmény. XVII. század. Magyar: 69,78 ha, oszt­
rák: 57,55 ha.
Négyszögöl, orgia quadrata, quadratklafter. Osztrák előzmény. XVII. század. Bánya, bécsi
(3,596 m2), erődítmény, királyi (9,7 m 2), mérnöki, pozsonyi.
Négyszögrúd, quadratrute. Osztrák előzmény. XVII. század. Mérnöki (XVII. század. 25,5
m 2, XVIII. század. 3,5 m 2,XIX. század. 14,32), osztrák.
Négyzetméter. 1874:8 te.: 0,278 bécsi négyszögöl. (1 ár = 27,8 nöl, 1 hektár = 2,3 magyar
hold, 1,73 kát. hold; 1 m 2 = 0,10 királyi nöl, 1 ha = 1,18 királyi hold.)
Nyíl, nyilas, funis, seilmass. Ősi földosztási mód és földmérték. 30-60 hold; 2347—6117 és
9000 nöl; 84,4-219,3 ár és 3,26 ha.
Oka. Török előzmény. XVII. század. Szőlő, szilvás: b. 5,1 nöl; 0,18 ár.
Oktál, octale, achtteil. Hazai. 1438. Telek: 120-1023 nöl; 4,3-36,1 ár. Szőlő. 400-1998 nöl;
14,4-71,9 ár.
Öl, orgia. Hazai. XVII. század. Felvidéken rétmérték, ismeretlen nagyságban. Jászkunság­
ban szántónál: 360-5600 nöl; 12,9-201,0 ár.
Pászta. Hazai. XVII. század. Veszprém, Csongrád, Erdély szőlőmértéke: 3,0 kapás, 1,0 vágó;
19-42 út; 150-690 nöl; 5,4-24,8 ár.
Petrence, cumulus. Hazai. XVIII. század. Ismeretlen nagyságú rétmérték.
Pint, pinta, mass, pündt. Osztrák előzmény. XVI-XVII. századforduló. Szőlő: 0,22 vödör;
0,11 kapás; b. 137-20,6 nöl; 0,49-0,74 ár.
 METROLÓGIA 295

Porció, portio. Hazai. XVII. század vége. Erdélyben rétmérték: 0,016 szekér; 0,033 kaszás;
46-177 női; 1,6-6,3 ár.
Puttony. Hazai. 1675. Tokaji szőlőmérték: b. 34 női; 1,2 ár.
Rend. Jászkun kivételes mérték. 1745. b. 4800 női; 1,72 ha.
Rét, pratum. Hazai. 1601. Kivételes mérték: 1,5 pozsonyi mérő; 1,0 szekér; 2,0 kaszás 1200-
1800 női; 43,2-65,0 ár.
Rovás. Hazai. 1745. Kivételes jászkun mérték: Szántó: 10,440 női; 3,75 ha. Rét: 4320 női;
1,55 ha.
Rúd, virga, pertica, rute. Osztrák előzmény. 1295. Szepességi telek: 200-800 női; 7,2-28,8 ár.
Jászkunság: 160-570 női; 8-20,5 ár, illetve 300-19 760 női; 1,1 ár-7,21 ha.
Sor. Hazai. 1825. Szőlő: 0,09-0,11 kapás; 11,0-18,2 női; 0,39-0,64 ár.
Statera. Körös megyei ismeretlen nagyságú szőlőmérték. XVI. század.
Stertin. Horvát-szlavón előzmény. 1731. Szőlő: 5,4—7,5 kapás; 702-975 nöl; 25,2-35,1 ár.
Szántó,juger, acker. Hazai. 1290.1,0 hold; 1,Oköböl; 1-2,5 mérő; 700-1300 nöl; 25,2—46,8 ár.
Szapu. Hazai. 1646. Felvidéki szántómérték: 0,5 hold; b. 300-1080 nöl; 11,8-39,1 ár. - Kas­
sai, rozsnyói, sarlói, somorjai.
Szekció. Hazai. 1828. Székesfehérvári szántómérték: 7 pozsonyi mérő; 4000-4200 nöl; 1,43-
1,51 ha.
Szekér, currus, fuder. Hazai. 1199.0,3-1,0 hold; 0,5-3,2 kaszás; 0,3-0,6 kötél; 30-60 porció;
1 vontató; 1 vellesta; 348-1600 nöl; 12,5-57,5 ár.
Szilvás, prunetum. Horvát-szlavón előzmény. 1762.500 fa; 1 hold; 50 üst; b. 130-2000 nöl;
46,8-75,9 ár.
Szőlő, vinea. Hazai. XV század. Ritkán dívó, darabszám értelmű mérték.
Szőlőtőke, palus, weinpfahl. Hazai borvidéken. 1770.0,0002-0,0006 kapás; 0,02 út; 0,001 vágó;
0,10-0,39 nöl; 0,4-1,4 m 2.
Telek. Két típus. Bányatelek, lehen, wehr, grubenmass. Német előzmény. XTV század. 1546-
1752:98 bánya nöl; 4,0 ár, 1753-1792: aknatelek 9408 bánya nöl; 3,84 ha, tárnatelek 25 888 bánya
nöl; 10,26 ha. 1792. Kis tárnatelekis: 12 544 bánya nöl; 10,25 ha. Mezőgazdasági, sessio, behaus-
sung. Általában nem földmérték, de egyes településeken belül bizonyos időhatár között köz­
ismert azonos nagyságú terület. 172-5600 nöl; 6,3-201,4 ár.
Tized. Jászkun kivételes mérték. 1745.36 rend; 172 800 nöl; 62,25 ha.
Udilnica. Horvát-szlavón mérték. 1435. Nagysága ismeretlen.
Út. Hazai borvidéken. 1622.0,02-0,06 pászta, vágó; b. 8,5 nöl; 0,3 ár.
Üst, labes. Horvát-szlavón mérték. 1762. 5 oka; b. 26 nöl; 0,93 ár.
Vágó. Hazai borvidéken. 1773.1 pászta; 18-42 út; b. 200 nöl; 7,2 ár.
Véka, quartale. Hazai. 1603. Tisza-vidéki, erdélyi szántómérték. 0,3-0,5 falka; 0,12-3,0 hold;
132-750 nöl; 4,2-27,0 ár.
Velleszta. Hazai. 1620. Csallóközi rétmérték. 8 kaszás; b. 3360 nöl; 1,2 ha.
Vereten. Horvát-szlavón ősi mérték. XVI. század. 1 hold; kb. 7,3 ha.
Vitorna. Hazai. 1418. Erdélyi rétmérték. 1 kaszás; b. 1600 nöl; 57,5 ár.
Vontató. Hazai. 1786. Alföldi rétmérték. 510-3200 nöl: 18,8-115,1 ár.
Vödör, idria, emeri. Részben hazai, részben osztrák előzmény. 1512. Dunántúlon: 10 font;
10 kapás; 40-800 nöl; 1,4—28,8 ár. Erdélyben: 0,1-2,9 kapás; 19-80 nöl; 0,3-2,9 ár.
Zaklepi. Trencséni ismeretlen nagyságú rétmérték. XVI század.
Zsák, saccus. Hazai. 1745. Alföldi szántómérték. 1 hold; 1200,1600 nöl; 43,2,57,5 ár.
Területnagyság-becslés (a XVIII. század elejéig dívott), szántó, veteményes, gyümölcsös,
296 Bogdán István

szőlő, rét, erdő megnevezéssel helyben szokásos, ismert egységnyi nagyság alapján, de gyakran
darabszám értelemben is. Fogás, nyomás, porta, tanya nem volt mérték, becslés-eszköz sem.
M etrikus nagyságrend szerint (az alegységekkel együtt) következő a helyzet: 1 mérték 1
nagyságban a cm2, 26 m érték25 nagyságban a m 2, 339 mérték266 nagyságban az ár, 36 mérték34
nagyságban a hektár nagyságrendjén sorol. Ez is bőséges készlet, és ez is túlságosan differenci­
ált. E területen már aXVTII. század végén látható az integrálódás a négyszögöl és a hold javára.
S mivel a földadó-nyilvántartást: a katasztert e két mérték alapján szerkesztették, megmaradt a
metrikus rendszer mellett, csak 1970-ben váltották át mechanikus átszámítással metrikus ér­
tékre.

ŰR- ÉS TÉRFOGATMÉRTÉKEK

H árom altípust külön kell tárgyalni. A híg űrmértékeket közkeletűen bormértékeknek is

nevezték, bár sört, pálinkát, ecetet is mértek velük. A száraz űrmértékeknek csak egy része
gabonamérték (bár ezeket más szemes termés —borsó, bab stb. - mérésére is használták), más
része egy-egy meghatározott anyag mérésére szolgált. A térfogatmértékeknek pedig nem volt
mérőeszközük: a m érendő anyag meghatározott ismert nagysága: térfogata önmagában a mér­
ték. - A szemle rendje mindháromnál az előző típusokéval azonos.

H ÍG ŰRMÉRTÉKEK Akó, urna, tinna, eimer. Európai előzmény. 1226.10-120, gy. 52,64
icce; 50-110, gy. 54 1. Bazini, bécsi (64,80 icce; 56,58 1), budai, dévényi, egri, farnadi, füzes­
gyarmati, kapornaki, ladányi, nagybányai, nyírségi, pozsonyi (64 icce; 541), rohonci, szendrői,
szentgyörgyi, szetei, veszprémi, zágrábi, zalai.
Atalag, vasculum. Hazai,XVII. század. 80—90 icce; 67—751.
Csöbör, idria, scaphium, tinna, zuber. Hazai. 1395.6-100, gy. 50 icce; 5-200, gy. 421. Balogi,
baranyai, báti, bazini, bélteki, beregszászi, bihari (50 és 100 icce, 42 és 841), borsodi, dobrai,
ecsedi, egerszegi, emődi, erdőbényei, erdődi, esztergomi, füredi, hegykői, ilosvai, kászoni,
kazai, muzsaji, nagymihályi, németkeresztesi, ónodi, pozsonyi (16 icce, 131), putnoki, rákosi,
sárospataki, Somlyói, soproni, sümegi, szalonnái, szádvári, szalárdi, szendrői, szentgyögyi,
szerednyei, szerencsi, tarcali, tasnádi, tokajhegyaljai (50 icce; 421), trencséni, ungvári, váradi,
veszprémi, zemléni.
Dreiling, ternarius, dreyling. Osztrák előzmény. 1542.20-30 akó; 5,8-23,9 hl.
Fuder, carratum, fudar, fuder. Osztrák előzmény. 1542.28-36 akó; 16,2-20,8 hl.
Hordó, vas, vasa, fass. Hazai. 1395.8-93 köbök; 80-9301. Beregszászi, gönci, gyöngyösi, kassai,
munkácsi, pozsonyi, soproni, sztankóci, telkibányai, tokajhegyaljai (160-180 icce; 134—1511),
tolnai, ungvári, váradi.
Icce, justa, media, halbe. Európai előzmény. XTV század. 2 meszely; 0,6-4,2, gy. 0,91. Arlói,
aszalói, balogi, barii, bazini, bécsi (0,7 1), bélteki, bihari, bodrogkeresztúri, borsodi, budai,
csabai, csikói, debrői, dobrai, drégelyi, emődi, erdőbényei, erdődi, erdőszadai, fehérvári,
farnadi, füleki, füzéri, füzesgyarmati, gágyvölgyi, gönci, gyöngyösi, gyöngyöspüspöki, hanus-
falvai, helmeci, homonnai, igráni, kállói, kassai, kászoni, kazai, kenézi, kistornyai, korompai,
kövesdi, ladányi, liszkai, liszói, mádi, modori, munkácsi, muzsaji, nagymihályi, nagyszomba­
ti, nyírségi, nyitrai, patai, perényi, petrii, pozsonyi (0,83 1), putnoki, sajókeresztúri, salánki,
somi, soproni, szálkái, szalonnái, szendrői, széplaki, szinyérváraljai, szerdahelyi, szerencsi,
szikszói, szobránci, szödényi, tállyai, telkibányai, terbesi, tokaji, tolcsvai, újhelyi, újvárosi,
ungvári, váradi, varanói, varbói, verpeléti, vitáni, vöröskői.
Kanta, canta, cantarus. Török előzmény. 1588.10 icce; 81.
 METROLÓGIA 297

Köböl, cubulus, kübel. Hazai. 1067.7-30, gy. 10,16, á. 12 icce; 5-335, gy. 8,13, á. 10< | >1.
Alpári, aranyosmeggyesi, ardói, arlói, aszalói, barii, begányi, beregszászi, bernecei, bodrog-
keresztúri, borsodi, budai (16 budai icce; 13 1), csabai, Csáktornyái, csergői, csikói, daróci,
debrői, diósgyőri, drégelyi, ecsedi, egri (30 egri icce; 25 1), emődi, erdőbényei, felsőbányái,
fónyi, forrói, füzesi, gágyvölgyi, garadnai, gönci, görömbölyi, gyöngyösi, gyöngyöspüspöki,
gyulai, hanusfalvi, hejcei, helmeci, huszti, jánosdi, jenői, kállói, kassai (16 kassai icce; 13 1),
kászoni, kazai, kenézi, kisújvári, kisvárdai, kozmái, kövesdi, liszkai, mádi, miskolci, munká­
csi, nádasdi, nagybányai, nagymihályi, németi, novaji, nyírségi, olsvai, patai, perényi, saját­
keresztúri, salánki, sápi, sárközi, sárospataki, seréci, somi, szálkái, szántói, szatmári, széplaki,
szerencsi, szigeti, szikszói, szinyérváraljai, tállyai, tarcali, újvárosi, vámosi, varanói, varbói,
verpeléti, vitányi, zágrábi, zarándi, zempléni.
Kupa, cantarus. Hazai. 1549. Erdélyi (= pint; 1,41).
Meszely, quartale, seitel. Osztrák előzmény. 1495.0,5 icce; 0,35-0,45, gy. 0,41. Bécsi (0,35-
0,451), budai, erdélyi, pozsonyi.
Oka,occa, okka. Török előzmény. 1590.1,281.
Pint, pinta, media, mass, bind. N ém et előzmény. 1393.2 icce; 1,0-4,1 gy. 1,6 1. Balogi, bazini,
bécsi (1,4—1,81), beregszászi, bélteki, budai (1,671), Csáktornyái, csejtei, csikói, dévényi, egri
(1,67 1), emődi, erdődi, felsőlendvai, gállosi, gurábi, gyulai, helmeci, ilosvai, kaboldi, kassai
(1,67 1), kászoni, kisvárdai, lékai, modori, nyírségi, pásztói, pozsonyi (1,671), rohonci, sajó-
keresztúri, sárospataki, sereci, soproni (1,25 1), stompfai, sümegi, szatmári, szendrői, szent-
györgyi, szetei, tolcsvai, tolnai, újhelyi, újvárosi, váradi, verebélyi, zalai, zarándi.
Puttony, vasculus. Hazai. 1414.36-391. Tokaji (45 icce; 371).
Stertinyák. Horvát-szlovén mérték. 1610.10 akó; 4,2-6,0 hl.
Vödör, hydria, idria, urna, eimer. N ém et előzmény. 1075. 8-56 icce; 10-471. Alsólendvai,
erdélyi (11,0 1), kapornaki, kolozsvári, kőszegi, németújvári, rohonci, szombathelyi, vasi,
zalai.
A készlet 0,17 1-től 8,7 hl, kiv. 23,9 hl-ig terjed, a gyakorlati célszerűség szerint változott a
nagyság. Közelebbit az alapkutatások hiánya miatt nem állapíthattunk meg. Az azonban kétség­
telennek tűnik, hogy általános a következő összefüggés: 2 meszely az 1 icce és 2 icce az 1 pint.
Tehát általános rendszer, de a konkrét nagyság (az icce nagysága szerint) helytől függően válto­
zó. A belső, öntörvényű integrálódás is, az akó és a köböl mellett, e három mértéket tünteti ki
m int alapegységet.

SZARAZ ŰRMÉRTÉKEK Csapó, chap. Hazai eredetű. 1559. Dél-dunántúli gabonamér­

ték. Kanizsai (1861).
Csötört, cantarus. Hazai. 1528. Gabona: 521.
Fertály (ld. még kvartale, szapu, véka is), quarta, quartale, vierteil. N ém et előzmény. 1344.
20-2001. Báti, besztercei, egri, túri, zólyomi.
Hord, vas. Hazai. 1684. Kivételes káposztáskert mérték; kb. 40 fej.
Icce, iusta, media, modius, halbe. Európai előzmény. XV század. Ritkán alkalmazott mér­
ték, a boriccénél nagyobb, kb. 0,7-1,311.
Kila, killa, cubulus, metreta, kübel. T örök előzmény. 1573. Baranya, Borsod, Gömör, H e­
ves, Hont, Jászkun, Nógrád, Pest, Somogy, Veszprém megyékben dívott. 47-1201.
Korec, corus, metreta, metz. Szláv előzmény. 1507. Árva, Gömör, Liptó, Trencsén, Turóc
megyékben éltek vele. 23-8311.
Köböl, cubulus, kübel. Hazai. 1193.24—280, gy., á. 1241. Bajmóci, bánfai, báti, bényei, ber-
zevicei, bihari = debreceni, csarnaki, csongrádi, eperjesi, erdélyi (64 kupa, 87-911), esztergo­
298 Bogdán István

mi, gráci, gyulai, háthársi, homonnai, huszti, iványi, jászberényi, káliói, károlyi, kassai (78—124
1), keresztúri, késmárki, körm endi, kőszegi, krompachi, lékai, lotomberki, lőcsei, lublói,
margitai, martonyosi, miskolci, munkácsi, nagymihályi, pápai, pécsi, putnoki, sárosi, sárvári,
simándi, sümegi, szebeni, szécsi, szepesi, szigeti, szolnoki, szombathelyi, sztropkói, tállyai,
újhelyi, ungvári, zsolnai.
Kvartale (lásd fertály, szapu, véka is) quartale, quartalia. N ém et előzmény. 1549. 44—89 1.
Bajmóci, beregi, csábrági, kakati = párkányi, korponai, lévai, sági, szitnai.
Lukna, cubulus, lukén. Szláv előzmény. 1506.93-156, gy. 1561. Liptói, murányi, trencséni,
turóci, zólyomi.
Malter, malder. N ém et előzmény. 1554. Felvidéki mérték. 10,0-15,5 hl.
Malommérték: az őrlésdíjat, a vámot kitevő kisebb malmonként változó űrtartalmú mérő­
eszközök: félfertály, félkvartale, félmérő, negyed, félmérő véka, ficsor, finak, köpéce, vaj toló,
vám m érő negyed, vámbúza véka.
M érő, metreta, mec, metz(e). N ém et előzmény. 1341.31-155, gy. 47, 62,93, á. 621. Bajai,
bánóci, bazini, beckói, bécsi (16 massel, 42, 62 1), besztercei, budai (64—102 icce; 54—93 1),
csejtei, diószegi, drégelyi, egerszegi, esztergomi, füleki, galgóci, győri, holicsi, izbégi, kapornaki,
komáromi, korponai, kosztolányi, körmöci, nagyszombati (37 icce; 311), pesti (111 icce; 93
1), pozsonyi (64—75 icce; 54—62 1), radosóci, rimaszombati, szakolcai, szenici, szentkereszti,
tapolcsányi, tardoskeddi, újhelyi, varasdi, varbói, veszprémi, vitenci, zsarnócai.
M ut, mutum, muth. Osztrák előzmény. 1310.30-32 bécsi mérő; 12,6-25,4 hl.
Oka, occa, oca, okka. T örök előzmény. 1692.1,511.
Oktály, octale. Hazai. 1524. Nagysága ismeretlen.
Strich. Osztrák előzmény. XV század. Kb. 411.
Szapu (ld. fertály, kvartale, véka is) cubulus, metreta, quartale, sapo. Hazai. 1395.31-155, gy.
46,931. Galgóci, jolsvai, oszlányi, rozsnyói, sarlói, sárospataki, somorjai, szécsi, szentbenedeki.
Vanna. Osztrák előzmény. 1548. Túró, vaj mértéke. 17-31, á. 301. Bártfai, beregszászi, debre­
ceni, csongrádi, eperjesi, erdélyi (16,21 kupa; 22,301), huszti,jenői, kassai (0,25 kassai köböl;
19—311), körmöci, máramarosszigeti, munkácsi, nagybányai, nógrádi, pozsonyi, sajószentpéteri,
simándi, szentesi, váradi.
Véka (lásd fertály, kvartale, szapu is), modius, quartale. Hazai. 1395.13-43. gy. 31, á. 30.1.
Bártfai, beregszászi, debreceni, csongrádi, eperjesi, erdélyi (16,21 kupa; 22,301), huszti, jenői,
kassai (0,25 kassai köböl j 19-311), körmöci, máramarosszigeti, munkácsi, nagybányai, nógrá­
di, pozsonyi, sajószentpéteri, simándi, szentesi, váradi.
Wecht. Osztrák előzmény. 1403. Budai lisztmérték. 1581.
A készlet (0,9-300,01, illetve 5-24 hl között a mérendő fajtától, s a helytől függően változott.
Belső integrálódás aXVIII. századiga köböl, aXVIII. század végétől a mérőjavára tapasztalha­
tó. Többet az alapkutatások hiánya miatt nem állapíthatunk meg.

TÉRFOGATMERTÉKEK Abora. Ukrán előzmény. 1586. észak-felvidéki szénamérték. Kb.

30 m 3.
Asztag, cumulus. Hazai. 1395. A szálas gabona szérűs tárolóegysége és mértéke. Vidéken­
kéntváltozó nagyságú, kb. 10—400 kepe.
Boglya, acervus. Hazai. 1478. A széna mezei tárolóegysége és mértéke. Vidékenként változó
nagyságú. 1843.430 m3.
Csomó. Hazai. 1671. A szálas gabona ritkább mértéke. 13-17kéve.
Deszkamérték. Hazai. 1627. Erdélyben: 0,03x0,5x3,7 m, 0,05 m 3.
Fő, caput. Hazai. 1529. A legkisebb kendermérték. 1/12 kita.
 METROLÓG1A 299

Homokláda, Sandkasten. Osztrák előzmény. 1775. Bányavárosokban 0,44 m3.

Kalangya, gelima, mandelio. Hazai. 1560. A szálas gabona tárolóegysége és mértéke. 14—44,
kiv. 60, gy. 26,30,32 kéve. Bereg, Borsod, Heves megyékben a XVI-XVII. században: 1 egri
kalangya = 30 egri kéve.
Kazal, acervus, schoben Hazai. 1463. Aszéna tárolóegysége és mértéke. Vidékenként válto­
zó nagyságú. 122-818 m 3.
Kepe, capetia, schoben Hazai. 1067. A szálas gabona mezei tárolásegysége és mértéke. 13-90,
gy. 52,60,64,76 kéve.
Kereszt, crux, kreutz. Hazai. 1513. Aszálas gabona mezei tárolásegysége és mértéke. 13—32,
gy. 15,16,18,20 kéve.
Kéve, manipulus, garben. Hazai. 1372. A szálas gabona legkisebb mezei tárolóegysége és
mértéke. A kaszálás módjától függően változó nagyságú.
Kita, fasciculus, ligatura, manipulus. Hazai. 1246. Általános kendermérték. 12 fő.
Köbmértékek, cubicmass. Osztrák előzmény. 1775. A tárgy három kiterjedésének a szorza­
ta, a tényleges térfogatmérés mértékei. Általában építkezéseknél dívott. A bécsi rendszer: 1
köb-hüvelyk = 1728 köb-vonal = 18,274 cm3. 1 köb-láb = 1728 köb-hüvelyk = 0,0315 m 3, 1
köb-öl = 216 köb-láb = 6,82 m3.
Marok, manus. Hazai. 1513. Az aratott szálas gabona, anyűvött len-kender legkisebb egysé­
ge-
Marting, motring. Ismeretlen eredetű. 1544. Lazán tekert fonalmérték. AXX. század elejé­
től hosszmértékjellegű (300-600 szál).
Nitra, fasciculus. Ismeretlen eredetű. 1669. Tekercselt selyemfonal mértéke, 18 matring.
Nyaláb. Hazai. 1547. Kisebb szénamérték.
Öl (köb értelemben), orgia, klafter. Hazai. Fa (erdei öl): XVII. század. 2,8-3,4 m3. Széna:
1573. Átlag (1,0 X 2,5 X 2,5 öl) 38,4 m3.
Petrence, cumulus. Hazai. 1723. Aszéna kisebb mezei tárolásegysége és mértéke.
Porció, portio. Hazai. 1671. Hadsereg-élelmezési egység. A ló porciója napi 8 font = 4,42 kg
széna, heti 3 csomó szalma.
Rakás. Hazai. 1702. A szálas gabona ritkább mezei tárolásegysége és mértéke.
Stock, stuk, stuck. Osztrák előzmény. 1634. Ismeretlen nagyságú fonalmérték.
Szekér, currus, plaustrum, führe, wagen. Ősi mérték, a szekérfajtától s a tehertől függő nagy­
ságban. Bor: 5,4—16 hl. Gabona: szálas 4—10 kereszt. Széna: 4,6-38,4 m 3.
Szénmérték, kohlmass. Osztrák előzmény. 1775. Bányavárosokban 14 349- 90 632 bécsi köb­
hüvelyk = 0,26-1,65 m3.
Téglamérték, ziegelmass. Osztrák előzmény. 1775. Kincstári: 2,5 X 5,5 X 11,2 bécsi hüvelyk;
6,6 x 14,5 X 28,9 cm = 2,76 dm 3.
Zsák, saccus. Európai előzmény. 1542. Az árufajtától függő nagyságú.
Zsindelymérték, schindelmass. Hazai. 1627. Erdélyi: 1,9x11,0x71,7 cm = 1,48 dm3, felvi­
déki: 1,9X 13,2x41,5 cm = 1,02 dm3.
A m érendők sokfélesége miatt nem summázható, az alapkutatások hiánya egyébként is
bizonytalanítja a készletet.
300 Bogdán István

SÚLYMÉRTÉKEK

Drám , drachma. Erdélyi, hódoltsági területen lévő mérték. 1714. 0,18 bécsi lat; 3,15 g.
Font, libra, pfund. Római, európai előzmény. 1404.0,45-0,61, á. 0,56 kg. Bécsi (32 lat; 0,56 kg),
budai (32 lat; 0,49-0,61 kg), debreceni, erdélyi (20,32 lat; 0,36,0,45 kg), pozsonyi (32 lat: 0,56
kg) vám (1852.30 vámlat; 0,5 kg).
Kantár, cantar. Erdélyben, hódoltsági területen dívó török mérték. 1714.44 oka; 55 kg.
Lat, uncia, loth. Európai előzmény. 1441.1,4—1,9, gy. 1,75 dkg. Bécsi (4 nehezék; 1,75 dkg),
budai (4 nehezék; 1,5-1,9 dkg), erdélyi (4 nehezék; 1,4-1,9 dkg), pozsonyi (4 nehezék; 1,75
dkg), vám (1,66 dkg).
Litra, liter. Erdélyben, hódoltsági területen dívó török mérték. 1714. 200 drám; 31,5 dkg.
Mázsa, centenarius, mássá, centner, Zentner. Római, európai előzmény. 1255.50-73, gy. 56
kg. Bécsi (100 font; 56kg), budai (100-120 font; 54—73 kg), erdélyi (144 font; 56,64kg), pozso­
nyi (100 font; 56 kg), vám (1852.100 font; 50,0 kg).
Nehezék, quintil, quintel, uncia, quintchen. Római, európai előzmény. 1344.3,4—3,8 dkg.
Bécsi (3,5 dkg), budai (3,0-3,8 dkg), pozsonyi (3,5 dkg).
Oka, oca, occa, okka. Erdélyben hódoltsági területen dívó török mérték. 1692.1,26 kg.
Térfogatsúly (hektolitersúly). Osztrák előzmény. 1579. Gabonamértékek: a száraz űrm ér­
ték (mérő) gabona súlya (font). Fajtánként, koronként változó. Átszámítva átlag: búza 75, két­
szeres, rozs 68, árpa 56, zab 42 kg/hl.
A készlet 315 g-tól 75 kg-ig terjedt. Általános összefüggésnek tűnik: 4 nehezék az 1 lat és 32
lat az 1 font. A török súlyok a XVIII. század elején kikopnak a gyakorlatból, kivéve az okát,
délen aXVTII. századvégén is dívott. Többet az alapkutatások hiánya miatt nem állapíthatunk
meg.

DARABMÉRTÉKEK

Árkus (ív), arcus, bogen. Ném et előzmény. 1568. A papír alapegysége és mértéke (a merítőszita
nagyságának megfelelő papírlap).
Bál(a), bal, bállá, ballen. Ném et előzmény. 1500 k. Papírmérték: 10 rizsma.
Bokor (pár). Hazai. 1405.2 darab.
Cimmer, zimmer. N ém et előzmény. 1689. Prém mértéke.
Konc, buch. N ém et előzmény. 1500 k. 24 árkus író-, 25 árkus nyomópapír.
Köteg, ligatura, fasciculus, bündel. Hazai. 1542. Bőr: 10, 20 db, írótoll: 25 db. Papír lásd
rizsma.
Mandel. Német előzmény. 1659.15 db.
Nagy, gross. N ém et előzmény.XIX. század eleje. 12 tucat, 144 db.
Rizsma, scapis, risma, ries. N ém et előzmény. 1500 k. 20 konc papír, 1880-tól 1000 ív.
Só, sál. Hazai. 1329. A kősó változó nagyságú (3-9 kg) darabegysége.
Sok, sokk, sock, schock. N ém et előzmény. 1542. 60 db.
Tucat, ducent. N ém et előzmény. 1597.12 db.
Néhány összefüggés mintha arra utalna, hogy a darabmértékek között is volt rendszer, de az
alapkutatások hiánya miatt többet nem állapíthatunk meg. Az azonban bizonyos, hogy a papír­
m érték ek - rizsma (20 konc) = bála (10 rizsma) a papírkészítői korszak egész ideje alatt Eu-
rópa-közi állandó váltószámú rendszert alkottak.
 METROLÓGIA 301

E korszak, a tárgyalt 1000 esztendő mértékkészlete a kor emberének alkotása: teremt, átvesz,
sajátít - ismerete és igénye szerint. És mindenkor mindent meg tudott mérni, amit csak akart.
Csakhogy a készletalakítás során majd minden mérendőbe és szinte m inden nagyságra más
mértéket alkotott, méghozzá területilegis sajátosan. Jellemzésül: aXIX. század elején az oszt­
rák császárságban a következő fontosnak ítélt, ezért regisztrált mértékeket használtak: 86 hossz-
, 59 földterület, 196 száraz űr-, 145 híg űrmértéket és 143 súlyt, összesen 629 mértéket, de pél­
dául a rőfnek (a 86-ból egy hosszmértéknek) 120 városban 139 nagysága, a fontnak (a 43 súly
egyikének) 44 városban 93 nagysága volt. Ez a bőség zavara. E differenciáltságból az evolúció
öntörvényűén keresi a kiutat. Az integrálódás azonban csak akkor indulhatott meg, amikor a
természettudományos gondolkodás és ismeret ahhoz alapot adott, a technikai-gazdasági hely­
zet pedig igényt teremtett rá. Az együttállás a XIX. század elején következett be. S e század
derekán Európa-szerte elterjedt a métermérték, amelyik elvében, rendszerében, eszközében
természetes, logikus, egyszerű és nemzetközi - kis túlzással mondhatjuk: egy mértékkel méri
meg a világot. Nem indokolatlan tehát a méterrendszer emlékérmének a büszke felirata:
„Minden időnek, m inden népnek”.

Irodalom

A témának csak a legfontosabb irodalmát tartalmazza, azt is válogatva (1981). Szerzőn belül időrend
sorol.

Acsády Ignác: A mértek- és súlyrendszer története Magyarországon. In Közgazdasági Lexikon. 2. köt.

Budapest, 1900, 641-651.
Alberti, Hans-Joachim: Mass und Gewicht. Berlin, 1957.
Bállá (Antal) Antonius: Methodus scientifica absque typo aut exemplari invieniendi determinandique longi-
tudinem orgyae viennensis et hexapedae parisinesis etc. Pest, 1778.
Bcndeffy László: Középkori magyar hossz- és területmértékek. Fejezetek a magyar mérésügy történetéből.
Budapest, 1959, 44—97. o.
Bogdán István: Helyi földmértékeink a 18. században. Történeti Statisztikai Közlemények, 1967-1968.
150-229. o.
Bogdán István: Helyi földnrértékcink 1828-ban. Levéltári Közlemények, 42 (1973) 51-101. o.
Bogdán István: Magyarországi hossz- ésföldmértékek a 16. század végéig. Budapest, 1978.
Bogdán István: Magyarországi hossz- ésföldmértékek 1601-1874. (Akadémiai Kiadónál megjelenésre
vár.)
Bogdán István: Gabonaféléink térfogatsúlya a 18-19. század fordulóján. Agrártörténeti Szemle, 22 (1980)
527-588. o.
Bogdán István - Maksay Ferenc: Királyi öl és királyi hold. Agrártörténeti Szemle, 9 (1967) 106-110. o.
Dankó Imre: Adalékok a régi mértékek funkció- ésjelentésváltozásos továbbéléséhez. ín Herman Ottó
Múzeum Évkönyve 12. 1973, 321-355. o.
Ereky Alfonz: Mérték-, súly- és pénzisme. Székesfehérvár, 1881.
Finály Henrik: A polgár és kereskedőszámvetése. Kolozsvár, 1853.
Gaal (György) Georg: Allgemeine deutscher Muster-Briefsteller usw. 2. auft. Pest, 1839.
Gyárfás István: Régi jászkun térmértékek. Századok (1880) 679-783. o.
Henry, Stephens: Mezeigazdaság könyve. Ford. és a hazai közviszonyokhoz alkalmazta Korizmics László
stb. 1. köt. Pest, 1855.
Hcrkov, Zlatko: Staré bratislavcnské obiiné micry na üzemi Chorvátska, SlovenskaArchivistica, 3 (1968)
43-52. o.
Hcrkov, Zlatko: Nasse stare mjere i utezi. Zagrcv, 1973.
302 Bogdán István

H inz, Walter: Islamische Masse und Gewichte. Leiden, 1955.

Huscava, Alexander: A pozsonyi mérőfejlődése az 1588. évi törvényes rendezésig. Fejezetek a magyar mér­
tékügy történetéből. Budapest, 1959, 25-44. o.
Huscava, Alexander: Pol’nohospodárske miery na Slovensku. Bratislava, 1972.
Jackcl, Joseph: Meuste Europäische Münz-, Mass- und Gewichtskunde usw. Bd. 1-2. Wien, 1828.
Káts István: A mértékek számvetése stb. Nagyvárad, 1804.
Kazimir, Stefan: A regi budai gabonamertek. Agrártörténeti Szemle, 16 (1974) 56-65. o.
Lederer Emma: Regi magyar űrmértekek. Századok (1923-1924) 123-157, 305-326. o.
Littrow, Karl: Vergleichung der vorzüglichsten Masse, Gewichte und Münzen usw. Wien, 1831.
Lukács Ernőnő - Tarján Rezsőné: Megmérjük a világot. Budapest, 1978.
M arothi György: Aritmetica, vagy a számvetésnek mestersége. Debrecen, 1743.
N agy Lajos: A Fővárosi Mértékhitelesítő Hivatal története. Fejezetek a magyar mérésügy történetéből. Buda­
pest, 1959, 94-127. o.
N . Kiss István: Mértek, állam és társadalom. Agrártörténeti Szemle, 17 (1975) 274—292. o.
N . Kiss István: A pozsonyi mérő felhasználása. Agrártörténeti Szemle, 18 (1976) 544—549. o.
Noback, Friedrich: Münz-, Mass- und Gewichtsbuc. Leipzig, 1876.
Pcthc Ferenc: Európai mértéktár stb. 1-2. köt. Kolozsvár, 1829-1830.
Pricklcr, Harald: Alte Getreidemasse in austerreische-ungarische Grenzraum. Eisenstadt, 1966.
Rumler, Karl: Übersicht der Masse, Geivichte und Wahrung. Wien, 1849.
Sándor Vilmos: A méter-rendszer magyarországi bevezetéséről. Fejezetek a magyar mérésügy történetéből.
Budapest, 1959, 129-156. o.
Ulbrich, Kari: 100Jahre metrisches Massystem in Österreich. Wien, 1972.
Vámbéri Gusztáv: A font súly. Budapest, 1973.
Vclcsov Mártonná: Antropometrikus mértéknevek a magyar nyelvben. Budapest, 1974.
Vcrőjózscf: Akadémiánk és a mérték-rendszer bevezetése. Magyar Tudomány, 21 (1976) 109-116. o.
Vlajinac, Milan: Recsnik nasih sztarih mera. Sb. 1-3. Beograd, 1961-1968.
 D raskóczy Istv án

EGYÉB TÖRTÉNETI
SEGÉDTUDOMÁNYOK

TÖRTÉNETI G RAFOLÓGIA

Közismert, hogy a kriminalisztikában, a bíróságokon gyakran alkalmazzák az írásvizsgálatot.

Ennek az eljárásnak egyrészt az a célja, hogy bizonyos kézzel írott szövegek szerzőit azono­
sítsák.
A grafológia tudománya azonban más problémák megoldására is alkalmas. Egy-egy írás, il­
letve azonos kéztől származó szövegek összehasonlítása alapján az író pillanatnyi pszichikai
állapotán túl fény derül lelki világára, fizikai állapotára. Mivel az írásmozgást a központi ideg-
rendszer határozza meg, működésének az írásképben tükröződnie kell.
Hogy a személyiség felismerésére alkalmas ez a módszer, már az ókorban sem volt ismeret­
len. A tudományos elemzésre először a XVII. században került sor. A múlt század óta mind
nagyobb népszerűségnek örvend ez a megközelítési mód. 1937-ben Bécsben folyóiratot is
alapítottak.
Aki írásvizsgálattal foglalkozik, annak nagy tapasztalati anyaggal és hozzáértéssel kell ren­
delkeznie. Sokfelé pszichológusi vagy orvosi diplomát kívánnak meg attól, aki grafológiát akar
tanulni. A pszichológiai vizsgálatok igazolták eme eljárás alkalmazhatóságát, bár ma is sokan
kételkednek benne, vitatva módszerei kiforrottságát. Kétségtelen, egy személyiség megérté­
séhez a grafológia mellett még klinikai és más módszerekkel készült jellemzéseket is fel kell
használni, eredményeiket össze kell vetni.
A történetírás bizonyos esetekben támaszkodhat erre a tudományágra. Oklevélszövegek
írásának összehasonlítása lehetőséget ad arra, hogy egy írószerv valamely írnokának a tevékeny­
ségét mélyebben megismerjük. A fentiekből következik, hogy az író pszichikuma sem marad
teljesen rejtve. Lényeges azonban, hogy minél több megbízható autográf szöveget lehessen
megvizsgálni. Minél inkább terjed az írásbeliség, minél több dokumentum marad ránk, annál
több lehetőség van arra, hogy az írók személyiségjegyeit megismerjük. Ama információkat,
amelyeket ez a tudományág szállít, joggal hasznosíthatják azok, akik egy-egy történelmi sze­
mély pályáját vizsgálva lelki beállítódására kíváncsiak.
Nálunk az 1970-es években történtek kísérletek arra, hogy grafológiai módszerekkel (ahogy
akkor nevezték: pszichografológia) fejtsék meg egy-egy történelmi személyiség lelki beállí­
tottságát. Rákosné Ács Klára grafológussal Benda Kálmán, Makkai László, Szilágyi Ferenc és
Zimányi Vera dolgoztak együtt.
A történeti grafológiai vizsgálódások megerősítették azokat az ismereteket, amelyeket egy-
egy személyiségről a kutatás eddig is feltárt. Ugyanakkor meglepő eredmények is születtek.
XIV-XVII. századi történelmünknek számos nevezetes személyiséget adott a Báthory-csa-
lád. Közismert alakja Erzsébet, aki arról volt nevezetes, hogy számos jobbágyleányt kínzott
halálra. Sok történész úgy gondolja, hogy eme vádak nem igazak, s ő koncepciós per áldozata
lett. A grafológiai vizsgálat azonban a bírósági vádat erősítette meg. Gonosz, kártékony, ember­
társaira veszélyes figura volt, akin m indjobban eluralkodott a szadizmus.
AXVI-XVII. századi arisztokráciának pszichografológiai vizsgálata arra is rámutatott, hogy
304 Draskóczy István

egyik vagy másik főnemesi családból nem véletlenül azok a személyekjutottak vezető szerep­
hez, akikről a történelemkönyvekből ma is tanulunk. Egyéniségük, akaraterejük, cselekvőké­
pességük valóban kiemelte őket családjuk férfitagjai közül.

Irodalom

Balázs Dezső - Hajnal Richárd: Ember, jellem, írás (Embermegismerés, íráselemzés, lélektan. A karakterológia
és grafológia elméleti ésgyakorlati tankönyve). Budapest, 1943, Novak.
Baranyai Erzsébet - Lénárt Edit: A z írásbeli közlés gondolkodáslélektani vonásai. Budapest, 1959, Aka­
démiai Kiadó.
Bcnda Kálmán: Egy új forrástudomány: a pszichografológia. Levéltári Közlemények, 1974.
Bcnda Kálmán: Egy új forrástudomány:a történeti grafológia. Kortárs, 1977.
Rákosné Ács Klára: Vallanak a betűk. Személyiségek és életutak pszichografológiai megközelítése. A kötet
anyagát egybegyűjtötte, gondozta cs az utószót írta Szilágyi Ferenc. Előszó Benda Kálmán, Klein Sán­
dor, Rákosnc Ács Klára. Budapest, 1985, Magvető.
Szilágyi Ferenc: írásjelek kódfejtése. Magyar Tudomány, 1975.
Vass Kálmán :A kézírás vizsgálata. Budapest, 1973, Közgazdasági csjogi Könyvkiadó.

PSZICHO HISTÓ RIA

A pszichológia bizonyos esetekben maga is lehet a történelem segédtudománya. Akkor van

erről szó, amikor történész a pszichológia eszközeivel igyekszik megfejteni egy-egy történel­
mi alak tevékenységét. Előfordul, hogy tömegek magatartásának a megértése érdekében nyúl­
nak eme tudomány eszköztárához. A pszichológia és a történelem összekapcsolásából jött lét­
re a pszichohistória történetírói irányzata, amely csak az utóbbi időben keltette fel a kutatók
figyelmét. Tény, eme születő tudományág módszerei még nem kiforrottak. A pszichohistorikus
a m ú lt megismerésére leggyakrabban a pszichoanalitikus módszert alkalmazza.
Az új tudományképviselői is igyekeztek elődöket felkutatni. Thuküdidészt, Giambattista
Vicót emlegetik. A múlt századból felmerült W. Dilthey neve (1833-1911), aki szerint ahhoz,
hogy az ember a humán tudományok tárgyává váljék, mindenekelőtt emberi helyzeteket kell
megélnie és megértenie. A szellemtudomány szerinte a belső tapasztalattal, az öntudattal fog­
lalkozik, s az élet totalitásának intuitív tudatából indul ki. A szellemtudományok módszere a
leíró pszichológia.
A pszichonistóriára nagy hatást gyakorolt Max Weber (1864—1920) megértő szociológiája,
amely azt vallja, hogy minden embernek különleges képessége van az emberi viselkedés meg­
értésére.
A pszichoanalitikus elméletet nagy művelője, Sigmund Freud (1856-1939) terjesztette ki a
történelemre s a kultúrára. Három írása (Totem és tabu, Mózes és a monoteizmus, Csoportlélektan és én­
analízis) emelhető ki. Ma már ezeket az írásokat a pszichohistorikusok tévesnek tarják, mivel
Freud történeti elemzései nem a valós tényekre épülnek, hanem spekulatívak. Jung és Adler
(1870-1937) nevét em líthetjük még meg. A pszichológia érdeklődési körébe az egészséges
én-funkciók fejlődése is beletartozik. Foglalkozik továbbá a társadalmi környezethez való
adaptáció problémájával is.
A pszichohistória legáltalánosabb értelemben az emberi viselkedés motivációival foglalko­
zik, egyéni és csoportszinten. Van, aki ezt úgy fogja fel, hogy pszichoanalitikus alapelveken
kell magyarázatot találni arra, hogy az ember miért cselekszik a történelemben úgy, ahogy cse­
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 305

lekszik. Az ember nemcsak társadalmi, hanem ösztönlény is, aki nem feltétlenül törekszik a
szociális alkalmazkodásra. A látszólagos alkalmazkodás mögött belső konfliktusok lelhetők
fel, amelyek tudattalanul is működhetnek. Az emberi cselekvéseknél a tudatos és a tudattalan
motívumok egyaránt közreműködnek. Eme tudomány művelői szerint az emberek bizonyos
időtlen, örök pszichés tulajdonságokkal rendelkeznek. Ennek megfelelően az introspektiv
empátia módszerét alkalmazzák. Ugyanakkor azt is elismerik, hogy a konkrét történelmi-tár­
sadalmi valóságtól sem lehet elvonatkoztatni.
Apszichohistórián belül három irányzat különíthető el:
- híres emberek pszichohistóriája (pszichobiográfia),
- gyermekkortörténet,
- társadalmi csoportok pszichohistóriája.

Irodalom

Botond Ágnes: Pszichohistória - avagy a lélek történetiségének tudománya. Budapest, 1991, Tankönyvkiadó.
Erikson, E rikH .: A fiatal Luther. Tanulmány a pszichoanalízisről és a történelemről. In Erikson:/! fiatal
Luther és más írások. Budapest, 1991, Gondolat.
Lackó Mihály: Széchenyi-értelmezések: lélektan és szövegtan. BUKSZ 3 (1997).
Rcisman, David: A magányos tömeg. Budapest, 1973, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.
Salvcndy, John T : Rudolf Egy lázadó Habsburg lélektani tükörben. Budapest, 1988, Minerva.

FALERISZTIKA

A történelmi segédtudományok egyik fajtája, magyarul kitüntetéstannak nevezhetnénk. Az

emberiség történelme során rendszeresen lehet találkozni különböző kitüntetési szokások­
kal. A falerisztika rendjelekkel, rendjelvényekkel, rendszalagokkal, díszjelekkel, kitüntető
érmékkel, kitüntetőjelvényekkel, a hozzájuk kapcsolódó szokásokkal, az adományozás rend­
szerével, a viselés módjával foglalkozik. E tudományág témájába tartozik természetesen az is,
hogy hogyan alakultak ki, fejlődtek, változtak ezek a kitüntetések. A szakember érdeklődése
arra is kiterjed, hogy történetileg milyen érdemek alapján lehetett a fent említett kitüntetése­
ket, jelvényeket megkapni. Az is fontos, hogy tudjuk, milyenjogi előnyökjártak a fenti érmék­
kel. A falerisztika tárgyába tartoznak bele a különböző lovagrendek. E tudományterület műve­
lője természetesen nem hagyhatja figyelmen kívül azokat a tárgyakat (pénzek, üvegek, emlék­
pénzek, porcelánok, bélyegek stb.) sem, amelyeken jelvényeket, kitüntetéseket találunk.
Ez a tudományterület eredetileg a heraldika részét alkotta, ami természetes, hisz az érdem­
rendek, érmék tulajdonképpen a megkülönböztető jelvényekből alakultak ki, s ma is gyakran
régi heraldikai formákat, stilizált képeket ábrázolnak. Fokozatosan vált önálló tudományággá.
Eleinte még egységes elnevezése sem volt. A ném et az „Ordenskunde”, az angol az „Orders
and Medals” elnevezést használta. A ma elterjedt névhasználat csupán 1936-ban tűnt fel, ami­
kor Prágában megalapították a csehszlovák érem-, pénz- és kitüntetésgyűjtők egyesületét.
Az elnevezés a görög táj alara szóból származik, amit a latin nyelv is átvett (phalerae). A sisak
fémtartozékát nevezték így a görögök. A lószerszám díszes fémlapját is jelentette, amit sport-
rendezvényeken adtak megtisztelő ajándékként. A korai római történelemben a lovagrend
306 Draskóczy István

megkülönböztető jelvénye lett, majd a Kr. e. II. századtól kezdve az ellenség megöléséért kap­
ta a lovas. Utóbb a gyalogosnak is kijárt. Ekkor tehát melldísz, a harcosok kitüntetése.
A középkorban a különböző egyházi és világi lovagrendek saját rendjelvényeket alkalmaz­
tak. Ezeken többnyire szimbolikus állatalakokat (elefánt, sárkány, bárány stb.) jelenítettek meg.
Sokakat keresztjükről lehetett felismerni. AXV század második felétől a világi lovagrendek­
nél visszatértek ehhez a formához (például francia Szent Mihály-rend - 1469). Kitüntetés­
számba ment egy-egy lovagrend tagjának lenni, a rendjelvényét hordani vagy a címerbe felven­
ni (például Zsigmond király Sárkány-rendje). A megkülönböztetésre szolgáló jelvényekből a
kora újkorban idővel kitüntetések lettek, amelyeket a rend nagymestere vagy éppen uralko­
dók adományoztak az arra érdemeseknek. Az illető a jelvényt haláláig hordhatta, majd vissza
kellett szolgáltatnia. M ár az is különleges kegynek számított, ha valaki valamely kiemelkedő
személyiség által hordott jelvényt kapta meg. Egy-egy rend egyik vagy másik uralkodó család­
nak valóságos házi rendjévé változott. így történt ez például az Aranygyapjas Renddel, amely a
Habsburg-családé lett, és O ttó főherceg, a család feje jelenleg is adományozza. A kitüntetettek
között akadtak magyarok is. Zrínyi Miklós, a költő és hadvezér 1664-ben kapta meg. 1708-ban
a spanyol uralkodó II. Rákóczi Ferencet ajándékozta meg vele (XIV Lajos francia uralkodó
kezdeményezésére).
AXVII. században m ár katonai és polgári érdemrendeket is alapítottak. Nevezetes például
a katonaiak közül a franciaországi Szent Lajos-rend (1693), a Habsburg Birodalomban a Kato­
nai Mária Terézia-rend (1757), a polgáriak közül pedig a porosz Vörös Sas-rend (1705), a spa­
nyol III. Károly-rend (1771) stb. A tudományos és művészeti sikereket ugyancsak kitünteté­
sekkel honorálták.
Különleges csoportot alkottak a női rendjelek és kitüntetések, amelyeket kezdetben csu­
pán arisztokrata és nemes családok női tagjainak adományoztak. A Habsburg Birodalomban
1668-ban alapították a Csillagkereszt-rendet, amelyet igen nagy becsben tartottak, s csupán
régi főnemesi családok sarjai aspirálhattak rá. Bajorországban 1776-ban alapították meg a Szent
Erzsébet-rendet. Az uralkodók udvarhölgyei olyan jelvényeket hordtak, amelyek megkülön­
böztették őket környezetüktől. Az egyes alapítványokat kezelő kolostorok apátnői is díszjele­
ket kaptak.
A rendjeleket több osztályba sorolták. Először a már említett Szent Lajos-rendnél látjuk
ezt. Az I. osztály nagykereszttel, a II. középkereszttel, a III. pedig lovagkereszttel vagy kiske-
reszttel rendelkezett. Az I. fokozatot arany nyakláncon illett viselni, s csillag is tartozott hoz­
zá. A II. osztályt is a nyakban hordták, miközben a III. fokozattal rendelkező kitüntetettek
jelvényüket szalagon a mellen hordták, vagy a gomblyukba tűzték.
1802-ben született meg a francia Becsületrend, amely mindmáig a legtekintélyesebb kitün­
tetések közé tartozik, s magyarokat isjutalmaztak vele. Korábban a legmagasabb fokozatot csak
a nemesség vagy csak az arisztokrácia tagjai kaphatták meg. Ezt ajelvényt rangtól, származástól
és vagyontól függetlenül bárki megkaphatta, aki tetteivel kitűnt. Katonai és polgári érdeme­
kért ugyanazt a rendjelvényt ajándékozták. Kezdetben öt osztállyal rendelkezett.
Az I. és a II. világháborúban a harci kedv fokozására tömegesen adományoztak különböző
kitüntetéseket vagy kitüntető jelvényeket. Leggyakoribb formái a háborús keresztek, illetve a
háborús emlékérmek. Elterjesztették a teljesítményjelvényeket, amelyek bizonyos számú re­
pülés, bevetés stb. után jártak. A Szovjetunióban is számos rendjelet és kitüntetést alapítottak:
Szovjetunió hőse, Győzelem-rend, „Budapest bevételéért” Érdemérem stb.
A magyar vonatkozású kitüntetések közül már említettük a Katonai Mária Terézia-rendet
(1757). Eredetileg polgároknak szánták az 1764-ben megteremtett Szent István-rendet, ame­
lyet azonban végül katonák is viseltek. Ennek is több osztálya volt. Ferenc József császár 1849-
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 307

ben alapította meg a Ferenc József-rendet, amelyet különös előszeretettel adtak gyárosoknak,
bankároknak, vállalkozóknak. Az 1938-1945 közötti korszakból megemlíthetjük a Felvidék
Emlékérmet (1938), az Erdély Emlékérmet (1940) vagy a Tiszti Arany Vitézségi Érmet (1942).
Minden korszaknak megvannak a maga kitüntetései. Ilyen például az 1948 és 1953 között
létező Kossuth Érdemrend, amit a népek összefogása és a világbéke szolgálatában elért ered­
ményekkel lehetett kiérdemelni. 1948-ban teremtették meg a Kossuth díjat, ami ma is a leg­
magasabb művészeti és kulturális elismerés.
1990 után átalakult kitüntetési rendszerünk, bár számos korábban is ismert elismerést ma is
adományoznak (József Attila-díj, Jászay Mari-díj stb.). Új állami kitüntetés lett például a M a­
gyar Köztársasági Érdemrend (I-V osztály polgári és katonai tagozattal), a Magyar Köztársasá­
gi Érdemkereszt (arany, ezüst és bronz fokozattal, polgári, katonai tagozattal), 1956-os Emlék­
érem, Független Demokratikus Magyarországért Emlékérem vagy a tudományos teljesítményt
jutalmazó Széchenyi-díj.
M int minden tudományágnak, a falerisztikának is megvan a sajátos terminológiája. N éz­
zünk néhányat. A díszjel például olyan látható kitüntetési jelvény, amely a rendjelek és a kitün­
tető érmék között önálló kategóriát alkot. Életmentő érme (mentési érme) olyanoknak jár,
akik saját életük kockáztatásával óvják meg mások életét. Az érem öntött vagy vert fém (arany,
ezüst és bronz), amely valamely személy vagy esemény megörökítésére szolgál. Szalagon vi­
selhető fajtája az állami kitüntetési rendszer legalsó kategóriáját alkotja. A hadiékítmény a rend­
jelekhez adományozott kiegészítés, amelynek alapján megállapítható, az illető katonai erénye­
ivel érdemelte ki. A hadi kitüntetés háborúban, frontszolgálatért járt, míg a katonai érdemér­
met békében s háborúban egyaránt ki lehetett érdemelni. Katonai érdemrendet katonatisztek
kaptak. A rendjelet uralkodók, illetve államfők adták, s meghatározott előírások szerint lehe­
tettviselni. Ez alkotta az állami kitüntetési rendszer legmagasabb kategóriáját. A rendszalagon
viselték a kitüntetést, de már maga a szalag is helyettesíthette ajelvényt.

Irodalom

A magyar népköztársaság kitüntetései. Szcrk. dr. Besnyő Károly. Budapest, 1979, Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó.
Felszeghy Ferenc - Rátvay Imre - Petrichcvich György - Ambrózy György: A rendjelek és kitüntetések
történelmünkben. Budapest, 1943.
Maxficld, V A.: The Military Decorations of the Roman Army. London, 1981, Batsford.
Mcriéka, Vaclav: Faleristik (Ein Buch über Ordenskunde). Prag, 1976.
Pandula Attila: Falerisztika. InA történelemsegédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1983, ELTE.
Pandula Attila: A Herverstein-Illésházy-féle alapítvány díszjelei. Numizmatikai Közlöny, 1987-1988
(1989) 139-144. o.
Pandula Attila: A magyar falerisztikáról. Levéltári Szemle, 1 (1989. 11-22. o.
Pandula Attila: Falerisztika, egy alig ismert történelmi segédtudomány. In A numizmatika és a társtu­
dományok. Szerk. Nagy Adám. Szeged, 1994, 29-42. o.
Pandula Attila: Orden und Auszeichnungen - Besondere Spiegelbilder der Geschichte. In Offenbacher
Phaleristische Studien. Bd. I. Offenbach, 1997. 13-25. o.
Pandula Attila: A magyar királyi Szent István-rend jelvényeinek tipológiája. In A numizmatika és a
társtudományok. II. Debrecen, 1997, 239-255. o.
Zeidler Sándor: Kitüntetések a Magyar Köztársaságban. Budapest, 1995.
308 Draskóczy István

HANGDOKUM ENTUM (SZÓBELI FORRÁS)

A technika fejlődése tette lehetővé az emberi hangnak a rögzítését, megőrzését és újbóli leját­
szását. így tulajdonképpen új történeti forrás, a hangdokumentum keletkezett.
Hangdokumentumnak tekintjük a bármely adathordozón (műanyag lap, műanyag szalag, viasz
stb.) rögzített hangot (beszéd, zene, zörej), amely valamilyen eszköz segítségével megszólal­
tatható. A hangdokumentum egyszerre több, gyakran közös borítóban elhelyezett fizikai egy­
ségből állhat, s természetesen szöveges vagy hangjegyes melléklettel egészíthető ki. Legfonto­
sabb fajtáinak tekinthetjük a lemezt, a hangszalagot, a hangkazettát és a CD-t.
A hang rögzítésének a gondolata a múlt században merült fel. Az első eszköz a fonográfhen­
ger volt, ahol a hangrezgéseket forgó viaszhengerbe karcolta a tű. Amikor pedig a tű végigfu­
tott a henger barázdáin, hanghullámokat lehetett vele kelteni. Lejátszáskor azonban a lejátszótű
hamarosan simára csiszolta a hangbarázdákat a hengeren, ráadásul a henger is nehezen kezel­
hetővé vált. így azt a megoldást választották, hogy az első felvételt viaszlemezre készítették,
utóbb pedig erről galvanoplasztikai eljárással fémmatricát készítettek. Fonográffal rögzített
népdalokat Bartók Béla, ezen maradt reánk Kossuth Lajos hangja.
Áttörést az 1920-as években kidolgozott elektromechanikus rögzítés hozott, amely javított
a felvételek minőségén.
Poulsen, dán fizikus ismerte fel a XIX. század végén, hogy a hang mágneses szalagon is rög­
zíthető. Ennek a felfedezésnek köszönhetjük a magnetofont. Szemben a hanglemezzel, ezen a
téves felvétel törölhető, a régi helyére új anyag vehető fel. Mivel a szalagok mágneses térben
vagy a helytelen kezelés m iatt tönkremehetnek, gondoskodni kell a megfelelő tárolásukról.
A hang optikai eljárással ugyancsak rögzíthető, illetve visszahallgatható. Ezen az elven ala­
pulnak a CD-lemezek.
A hangot különböző céllal rögzítették és rögzítik manapság. Közismertek a zenei felvéte­
lek. A magánéletben szívesen megőrizzük szeretteink hangját. Fontosabb, amikor meghatáro­
zott, közérdeklődésre számot tartó céllal veszik fel az emberi hangot. Gondolunk itt például
a különböző pártok vagy a parlament üléseiről készült magnetofonfelvételekre. A rádióban
m ind az élő adást, m ind a különböző műsorokat rögzítik. Ma is visszahallgatható egy-egy ál­
lamfő beszéde (például Nagy Imre), fontos politikai nyilatkozata. Megmaradt számos nagy­
gyűlésnek az anyaga, amely még a hangulatot is visszatükrözi. A rádióban többször lejátszották
m ár az 1940-es, ötvenes évek politikai pereiről készített felvételeket.
A szóbeli forrásoknak másik fajtáját képezik a hangszalagon rögzített interjúk, visszaemlé­
kezések. Az eljárás nem új, hisz a néprajztudomány, szociológia már régóta sikerrel alkalmazta.
A modern történetírás csak későn fedezte fel ezt a korántsem új lehetőséget. Az ókor vagy a
középkor történetírója ugyanis maga is sokszor szóbeli információkat őrzött meg a számunk­
ra. Az írásbeliség terjedésével csökkent a szóbeli hagyománynak a becsülete. A technika fejlő­
dése azonban visszaadta a rangját. Lehetővé tette, hogy nagy tömegben rögzítsenek interjúkat
vagy visszaemlékezéseket, s ezeket rendszerezzék, feldolgozzák. Az így létrehozott forrásfaj­
tát oral historynuk is szoktuk nevezni.
Ez a forrás már az 1950-es években nagy népszerűségnek örvendett az Egyesült Államokban.
Fokozatosan az egész világ történésztársadalma felismerte ennek a lehetőségnek ajelentőségét.
Aszóbeli forrásoknak nemcsak az írásos dokumentumokkal nem rendelkező népek m últ­
jának a kutatásában vanjelentősége. Eme páratlan eszköz alkalmas arra, hogy olyan események­
ről, szóbeli megegyezésekről, döntésekről lebbentse fel a fátylat, amelyekről írott dokumen­
tum nem tájékoztat. A riportalanyok olyan történésekről tudnak beszámolni, amelyeknek az
írott forrásai ma még alig vagy egyáltalán nem hozzáférhetők. A második világháború számos
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 309

hadieseménye, az 1956-os forradalom több részlete eme forráscsoport segítségével vált ismertté.
Tulajdonképpen ide sorolhatjuk a filmre vagy videoszalagra rögzített visszaemlékezéseket is
(például Bokor Péter Századunk tévésorozata).
A hangszalagra rögzített beszélgetés szólhat csupán egyetlen eseményről. Többet lehet
megtudni azonban abból, ha az interjúalany egész életét mondja el. Az ilyen biográfia egyrészt
feltárja az interjúalany tetteinek belső rugóit, másrészt mélyebb vallomásra, nagyobb őszinte­
ségre készteti az elbeszélőt. Ha meghatározott céllal tömegesen készítünk életpálya-interjú­
kat, társadalomtörténeti folyamatok válnak megközelíthetővé. Finom eszközökkel lehet vizs­
gálni egy-egy társadalmi csoport helyzetének változását, mentalitását, szokásait, kultúráját stb.
A beszélgetések előfeltétele az, hogy meg kell nyerni az interjúalany bizalmát. Biztosítani
kell őt arról, hogy a vele készített interjút bizalmasan kezelik, nem kerül illetéktelen kezekbe,
rendelkezhet arról, hogy milyen szinten lehessen ezeket kutatni. Több helyütt a hangszalagon
rögzített beszélgetést írásban is megörökítik.
Az oral history művelőjének alaposan fel kell készülni a beszélgetésekre. Ismernie kell
beszélgetőpartnerét, az adott korszakot is. Empátiával kell rendelkeznie, hogy megnyerje azt
a személyiséget, aki hajlandónak mutatkozott arra, hogy előtte feltárja életét. Az interjút készí­
tő személy dolga az is, hogy az interjút átlendítse a holtponton, vagy a történetileg lényegtelen
részletek helyett a fontos események felé terelje a beszélgetést.
Miként minden történeti forrással szemben, úgy a hangdokumentummal szemben is köte­
lező a forráskritika. A magnetofonszalagról törölhetők részletek, vagy ragasztással, illetve át­
játszással új szövegek konstruálhatok. A rádióműsor óhatatlanul szerkesztett műsor, így infor­
mációs tartalma mellett a szerkesztő vagy a rendező szándékairól tájékoztat. Sok műsornak
meghatározott propagandacélja van.
Az oral history művelése ugyancsak sajátos forráskritikát kíván meg. Szem előtt kell tartani,
hogy a történeti esemény és az interjú között esetleg több évtized is eltelik. Miként a m em o­
ároknál, számolni kell azzal, hogy a visszaemlékező már nem tudja pontosan felidézni azt, ami
évtizedekkel korábban játszódott le. Előfordulhat, hogy valamilyen célból (mondjuk, hogy
saját szerepét szépítse) némileg módosítja az eseményeket, fontos részleteket kihagy. Az em ­
lékezést befolyásolhatják az egykori társak, a sajtóból, rádióból, televízióból szerzett informá­
ciók. Arról sem lehet megfeledkezni, hogy a visszaemlékező valamilyen okból fél attól, hogy
a teljes igazságot feltárja.
Az oral historyba tartozó forrásokat több helyütt gyűjtik Magyarországon (például Orszá­
gos Széchényi Könyvtár). A programot felkarolta az MTAJelenkortörténeti Bizottsága. Az 1956-
os Intézet önálló Oral History Archívumot hozott létre. A gyűjtemény magját az az interjú­
anyag képezte, amit 1981-től Hegedűs B. András és Kozák Gyula készített a forradalomban
jelentős szerepet játszó személyiségekkel. Az intézet szisztematikusan bővíti ezt a speciális
archívumát. Figyelemre méltó, hogy az 1990 előtti korszakvezető személyiségei is hajlandók
voltak interjút adni. Az archívumban számítógépes rendszer segíti a kutatást.

Irodalom

Budapesti Oral History Archívum. Irta és szerk. Kozák Gyula - Körösi Zsuzsanna - Molnár Adrienne.
Budapest, 1996,1956-os Intézet.
Glatz Ferenc: A szóbeli források és kritikájuk. Századok (1980) 1009-1018. o. Megjelent még uő.:
Történetírás korszakváltásban. Tanulmányok. Budapest, 1990, Gondolat.)
H anák Gábor - Kövér György: Biográfia és Oral History (Az audiovizuális interjú mint forrás). In
310 Draskóczy István

Hálálom és történelem a XX. századi magyar történelemben. Szcrk. Bak János - Gyurgyák János - Hegedűs
B. András etc. Budapest, 1995, Osiris - 1956-os Intézet, 92-100. o.
Lux Zoltán: A számítástechnika alkalmazása a történettudom ány területén. In uo. 101-110. o.
Pesti utca - 1956. Válogatás afegyveresfelkelők visszaemlékezéseiből. Szcrk. Bindorffcr Györgyi - Gyenes
Pál - Kozák Gyula. Budapest, 1994, Századvég - 1956-os Intézet.
Sorshelyzetek. Emlékezések az ötvenes évekre. Szerk. Vámos György. Budapest, 1986, RTV-Mincrva.
T ó th István György: Mivelhogy magad írást nem tudsz... A z írás térhódítása a művelődésben a kora újkori
Magyarországon. Budapest, 1996, MTA Történettudományi Intézet, 156-196. o. /Társadalom- és M ű­
velődéstörténeti Tanulmányok 17. Sorozatszerk. Glatz Ferenc./
Vorländer, Herwart: A hangdokum entum szerepe a kortörténet tanításában. In Szabolcs Ottó: Tör­
ténelemtanítás Németországban. Vál., szerk. Szabolcs O ttó - Kari Pellcns. Budapest, 1991,167-170. o.

FILM, VIDEOSZALAG

A mozgófénykép felfedezésével a történettudomány új forrásfajtával gyarapodott.

A feltalálók az emberi szemnek azt a tökéletlenségét használták ki, hogy a gyors egymásután­
ban készített fotográfiákat szemünk nem képes szétválasztani. A folyamatos mozgás érzékelé­
séhez másodpercenként legalább 15-16 kép szükséges. A hangosfilm bevezetésével a képek
szemlélési frekvenciáját 24 kockában állapították meg. A mozgásérzet előidézéséhez a televí­
zióban 25, az amatőr filmeken pedig 16-18 képet vetítenek másodpercenként.
A film angol eredetű szó, jelentése hártya. A mi esetünkben fényérzékeny réteggel bevont
celluloidszalagról van szó. Régebben lágyított nitrocellulózból készült nitrofilmet használ­
tak, ami azonban tűz- és robbanásveszélyes, ezért biztonságosabb anyagokra tértek át. Ma már
csak archívumokban találkozunk vele.
ALumiére testvérek 1895 tavaszán szerkesztették megcinématographe-jukat, amely lehe­
tővé tette, hogy vászonra kivetítve több néző tekintse meg a mozgóképeket. 1895. december
28-án a párizsi Grand Café alagsorában került sor az első nyilvános belépődíjas előadásra, amelyet
rendszeres vetítések követtek. Magyarországon először a Royal Szálló nagytermében tartot­
tak vetítést. Néhány kép készült a millenniumi ünnepségekről. Közülük máig fennmaradt
például két dokumentumértékű felvétel a Dísz téren elhaladó felvonulásról. Ezek az első magyar
tárgyú filmek.
Kezdetben csak némafilmeket készítettek. A hangosfilmek az 1927-1931 közötti időszak­
ban terjedtek el. Ettől kezdve a hangosfilmeken a képszalag mellé külön hangcsík került. A
harmincas évektől kezdve fokozatosan terjedtek el a színes filmek.
M ár a filmtörténet kezdetén kialakult két alapvető s a mai napig fennmaradó nézet. Az egyi­
ket Lumiére ősrealista, ősdokumentalista, valóságábrázoló irányzata képezi. Ezzel szemben
mások azt vallják, hogy illúziókeltésre kell törekedni, amelyben az alkotó szubjektivitása is­
m erhető fel. Ennek megfelelően ezt az új műfajt különbözőképpen tekinthetjük történeti
dokumentumnak. Ajátékfilmek ugyanúgy tekinthetők történelmi forrásnak, mint az alkotó
képzelet bármely terméke (regény, dráma, festmény stb.). Ezek a művek képet adnak a szoká­
sokról, erkölcsről, az adott kor mentalitásáról, értékeiről, öltözködéséről s természetesen
társadalmi viszonyairól.
A másik típust a dokumentalista megközelítésű alkotások képviselik. Azok hasznosíthatók
a legjobban, amelyek egy adott eseményt a történés pillanatában vesznek fel. Azoknak is van
természetesen történeti értékük, amelyek már a történtek után rekonstruálják azt, hogy mi
történt. Az ilyen dokumentalista típusú művek a maga teljességében tudják az adott kort be­
mutatni. Ugyanakkor a történész nem feledkezhet el arról, hogy valamilyen céllal készült
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 311

megszerkesztett alkotásokat kell felhasználnia. Egy-egy filmen rögzített esemény elemzése­

kor látni kell, mit akar közvetíteni a számunkra (például a diktatúrákban a híradók a propagan­
da eszközei). Különösen szerencsés a kutató akkor, amikor valamelyjelenet vágatlan, muster
változatára akad az archívumban. Például politikusi látogatás előtt képeket láthat a közönség­
ről. Az is közismert, hogy a híradófelvételen egymásra mosolygó államférfiak a tárgyalóasztal­
nál, zárt ajtók mögött korántsem viselkednek olyan barátságosan egymással.
A film a maga képi eszközeivel alkalmas arra, hogy a történelmet közelebb hozza a nagykö­
zönséghez. Ebből a szempontból különösen jelentős a televíziónak s a videónak a szerepe.
Lumiére filmoperatőröket képeztetett ki, és beutaztatta velük Európát. Munkatársai gazdag
dokumentumanyaggal tértek vissza. így születtek az első dokumentumfilmek, amelyek azért
páratlanok, mert a századforduló világát közvetítették számunkra.
Ez a dokumentarista, hiteles felvételekre való törekvés a század elejétől megfigyelhető
Magyarországon is. Az ekkor készült alkotásokból sajnos csak töredékek maradtak ránk: pél­
dául II. Rákóczi Ferenc és társai hazahozatala (1906), a Vérmezőn tartott katonai parádé (1910
k.), az 1912. május 23-i budapesti munkástüntetés, a Kinoriport 1914. eleji száma stb. A híradó
műfajából ma is látható a Tanácsköztársaság alatt készült Vörös Riport Film 20 híradója. A két
világháború közötti korszakból mintegy 108 teljes híradó maradt fenn.
Ahhoz, hogy ezeket az alkotásokat az utókor is megtekinthesse, gondoskodni kell fennma­
radásukról. Már 1899-ben felmerült, hogy a film történeti értékkel rendelkezik, ezért törté­
nelmi dokumentációs célból egy-egy kópiát meg kellene őrizni. A századfordulón több he­
lyütt kinematográfiái m úzeum felállítását tervezték. Ezek a tervek azonban csak a harmincas
években valósultak meg. 1938-ban létrejött a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetsége. 1943-
ban Franciaországban mozgófényképekre vonatkozó kötelespéldány-rendeletet bocsátottak
ki. Mindezek ellenére a filmek megőrzésének az ügye lassan haladt, s számos értékes alkotás
pusztult el. A stúdiók raktáraiból a már nem használt kópiákat kidobták, vagy ipari hasznosí­
tásra gyáraknak adták el őket. Nehezítették a megőrzést a producerekkel való jogviták.
Hazánkban 1908-ban m erült fel először, hogy a felvételeket meg kellene őrizni. 1913-ban
javaslat készült Fővárosi Filmmúzeum létesítésére. Miként másutt, nálunk sem valósultak meg
egyelőre ezek az elképzelések. Az 1930-as években a Magyar Film Iroda Rt. bombabiztos
filmraktárat építtetett Budafokon, ahol többek között filmhíradók negatív és pozitív kópiáit
őrizték. Sajnos a gyűjtemény a második világháború alatt elpusztult. 1949-ben filmarchívumi
csoport létesült a Könyves Kálmán körúti gyártelepen. Az ötvenes években mostohán bántak
a híradókkal. Sok régi filmet megcsonkítottak, hogy újabb alkotásokban olcsón jussanak meg­
felelőjelenetekhez. Gyakorlat volt, hogy a híradók anyagát téma szerint szétvágták, s az azonos
témájú kockákat újból összeragasztották.
1957-ben hozták létre a Színház- és Filmtudományi Intézetet, amelyből 1959-ben vált ki a
Magyar Filmtudományi Intézet és Archívum. 1965-től működik az intézmény a Budakeszi
úton. Az archívumban az alkotásokat rendszerezik, s minden darabról rövid leírást készítenek
(filmográfia). 1989-ben a művelődésügyi miniszter rendelete, majd az 1991. évi kiegészítő
rendelet kötelespéldány-szolgáltatást írt elő a film- és videoszalagot készítő és forgalmazó
műhelyek számára. A filmszalagokat a Filmintézetnek, a videofelvételeket pedig a nemzeti
könyvtárnak kell átvennie. Az Országos Széchényi Könyvtár a Kortörténeti Gyűjteményén belül
1992-ben alapította meg videotárát. Az intézet folyamatosan menti át VHS kutatókazettára a
teljes mozgóképkincset. Jelenleg itt már kutathatók az 1931. esztendő és az 1948-1961 közötti
évek híradófelvételei. A gyűjteményen belül például külön részleget alkot a történeti interjúk
videotára, a Fekete Doboz által forgatott filmek anyaga stb.
312 Draskóczy István

Magyarországon a Magyar Televíziónak külön archívuma van. Értékes gyűjteményt képez a

tévéhíradó archívuma.

Irodabm

Glatz Ferenc: Az új történetírás, a forráskiadványok és a modern segédtudományok. Valóság, 12 (1986).

M egjelent még uő: Történetírás korszakváltásban. Tanulmányok. Budapest, 1990, Gondolat, 147-159. o.
Gregor, Ulrich - Patalas, Enno: A film egyetemes története. Budapest, 1966, Kossuth.
Hetifilmhíradók. 1945-1970. Összeállította Farkas Márta. Szerk. Farkas M árta - Luttor Márta. I—II.
Budapest, 1982, Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum. /Magyar Filmográfia. Sorozatszerk.
dr. M olnár István./
M olnár István: Filmgyűjtemény - Filmtár. In Magyar Filmtudományi Intézet és Filmarchívum 1957-
1982. Budapest, 1982.
Ncmeskürty István: A képpé varázsolt idő. A magyarfilm története és helye az egyetemes kultúrában, pár­
huzamos kitekintéssel a világfilmművészetére. Budapest, 1984, Magvető.
O rm os Mária: A történettudom ány forrásairól a XX. században. In Hatalom és társadalom a XX. szá­
zadi magyar történelemben. Szerk. Bakjános - Gyurgyákjános - Hegedűs B. András etc. Budapest, 1995,
O siris - 1956-os Intézet, 28-38. o.

A MIKROFILM

Eredeti dokumentumokról, iratokról, könyvekről, oklevelekről készített, szabad szemmel

nem látható fényképet nevezzük mikrofilmnek. Elterjedését elősegítette, hogy a korábbi
nitrocellulóz alapanyagú filmeket (amelyek robbanásveszélyesek) felváltották a biztonságos
acetátcellulóz szalagok. Az eljárást alkalmazzák az ügyvitelben, műszaki rajzok és dokumentá­
ciók, illetve térképek megőrzésében. A levéltárak és a könyvtárak a régi értékes dokum entu­
mokat, hírlapokat és könyveket úgy igyekeznek megvédeni, hogy mikrofilmfelvételeket ké­
szítenek róluk. A legelterjedtebb a 35 mm-es változata. A biztonsági negatív filmeket megfele­
lően klimatizált helyiségben kell tárolni, ahol 4-13 °C a hőmérséklet, a relatív páratartalom
pedig 35 százalék körüli értéken mozog. A tekercseket óvni kell a sérülésektől, az ultraibolya­
sugárzástól.
A levéltári mikrofilmezést Európában elsőként a Magyar Országos Levéltár vezette be. Ma
a levéltár jól felszerelt fotólaboratóriummal és jelentős mikrofilmállománnyal rendelkezik. A
mikrofilmtár fejlődése két tényezővel magyarázható. Először a cél az állomány kiegészítése
volt. A trianoni békeszerződés után ugyanis az utódállamokba került fontos levéltárakba ma­
gyarországi kutató nehezen tudott eljutni. Különösen az 1526 előtti magyar történelem műve­
léséhez lett volna erre szükség. Ezért határozták el azt, hogy a lényeges dokumentumokat filmre
veszik. 1935-től küld az Országos Levéltár Szlovákiába fényképezés céljából szakembereket.
1945 után programot indítottak, hogy a Magyarországra vonatkozó, külföldön található doku­
mentumokat lefényképezzék. Ezzel párhuzamosan az Országos Levéltárban található, rongált
állapotban lévő iratokat is lefilmezik. Ez a munka az állományvédelmét szolgálja. Az 1970-es
évek végére 33 445 607 kockát készítettek.
A hazai történetkutatás számára különösen nagyjelentőségű, hogy az 1526 előtti okleveleket
mikrofilmre vették. Középkori dokumentumainkat a negatívokról kinagyították, úgyhogy a
kutatók fényképen olvashatják közel kétszázezer oklevél szövegét. így két gyűjtemény kelet­
kezett. Az Országos Levéltár Középkori Gyűjteményének (Dl.) fényképmásolat-gyűjtemé-
nye és az Országos Levéltár falain kívül (itthon s külföldön egyaránt) található középkori
dokumentumok gyűjteménye (Diplomatikai Fényképgyűjtemény).
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 313

Irodalom

Borsa lvín\ A Mohács előttigyűjtemény. Budapest, 1972, Magyar Országos Levéltár. /Levéltári leltárak 54./
Borsa Iván: A levéltári mikrofilmezés Magyarországon. Kép- és Hangtechnika (1979) 181-184. o.
Borsa Iván: Az iratfényképezés a Magyar Országos Levéltárban 1899-1974. Levéltári Közlemények
(1982) 79-93. o.
Deákné N ém eth Zsuzsa: A mikrofilmezés. In Levéltári ismeretek. II. köt. Szerk Dóka Klára. Budapest,
1998, Magyar Országos Levéltár, 461-471. o. /Levéltári módszertani és oktatási füzetek AJ
Körmendy Lajos: Manual of archival reprography. M ünchen, 1989, Saur. /ICA Handbooks Scries 5./
Szent Györgyi Mária: A Diplomatikaifényképgyűjtemény. Budapest, 1983, Magyar Országos Levéltár.
/Levéltári leltárak 80./

SZÁM ÍTÓGÉPES ADATHORDOZÓK

A számítógépek használata mindjobban elterjed, s hovatovább ez az eszköz és az általa elérhető

szolgáltatások mindennapi életünk részévé válnak. A számítógép segítségével a történeti kuta­
tások előtt újabb perspektívák nyílnak meg. Már a hatvanas években, amikor nagy számítógé­
peket használtak, egy neves francia történész (Le Roy Ladurie) arról írt, hogy a történésznek
programozási szakemberré kell válnia. Az informatika fejlődése révén kisebb, ugyanakkor mind
nagyobb és nagyobb kapacitású gépek jelentek meg a piacokon. A szoftverek választéka oly
óriási lett, a programok kezelése annyira egyszerűsödött, hogy a történész eszköztára valóban
gyarapodott a számítógéppel, anélkül, hogy matematikussá kellett volna átképeznie magát.
Számítógépen történeti, statisztikai elemzések, feldolgozások, forrásgyűjtemények szület­
tek. Amennyiben az adatokat forráshűen rögzítik, úgy a szigorú szakmai követelményeknek
megfelelő számítógépes adatfeldolgozás újfajta forráskiadványként fogható fel. Érdemes eze­
ket az adatállományokat standard formában tárolni és archiválni. Erre a Társadalomkutatási
Egyesülés és a Hajnal István Kör 1996 őszén vállalkozott.
Az Internet újabb világot tárt fel. A C D -R O M alkalmazása révén lehetőség nyílt arra, hogy
történelmet népszerűsítő műveket, forráskiadványokat lehessen számítógépen terjeszteni.
A történészi műhely természetesen a számítógépek alkalmazásának mellékes területe. A
statisztikai hivatalok már régóta alkalmazzák a gépi adatfeldolgozást. Többfelé már a vállalati
ügyvitel is gépre került. Ezeken a helyeken a számítástechnika helyettesíti a hajdani iratokat.
Az E-mail révén hagyományos megoldások helyett számítógépen adják fel a leveleket. Géppel
terveznek, rajzolnak stb. Ez az eszköz lép a hagyományos levéltári anyagok helyébe.
Az 1968-ban Párizsban tartott levéltári kongresszuson kimondták, hogy minden fontosabb
levéltári alapelvet (proveniencia s pertinencia elve) lehet vele szemben alkalmazni, hisz a ha­
gyományos irat helyébe csupán új formájú adathordozó lépett. A levéltáros dolga az, hogy a
számítógépen keletkező számtalan fájlból kiszűrje, kiselejtezze azokat, amelyek semmilyen
történeti értékkel sem rendelkeznek.
Az adatokat mágnesszalagon, floppyn illetve C D -n lehet tárolni. Eme eszközök tárolásához
megfelelő klímájú helyiség kell (különösen a mágnesszalag esetében). A fejlődés a nagy tároló
kapacitású CD-é. A levéltáros szempontjából az az előnye ennek az utóbbi hordozóeszköz­
nek, hogy azokat az információkat, amelyeket egyszer már rögzítettek rajta, nem lehet megvál­
toztatni. A fájlok különböző programokon készültek, tehát a levéltáraknak az őrzés mellett
gondoskodni kell a konvertálásról is. Mivel az adathordozók elavulnak, arról sem szabad
megfeledkezni, hogy a rajtuk lévő információkat állandóan átjátsszák.
314 Draskóczy István

Irodalom

A számítástechnikai adatok és adathordozók archiválása. Szcrk. Tamáska Pctcr. Budapest, 1992, Új Magyar
Központi Levéltár./Levéltári módszertani füzetek 13/
Benda Gyula - Laszlovszky József - Romhányi Beatrix: History and Com puting in Hungary. In
History and Computing in Eastern Europe. Ed. L.-I. Borodhin - W . Levermann. St. Katherinen, 1993,
M ax Plank Institut fur Geschichte - Scripta Mercaturae.
Mawdslcy, Evan - Műnek, Thomas: Számítógépek a történettudományban. Kalauz kezdőknek. Ford. Túri
László. Budapest, 1996, Osiris.
Számítógépekés történettudomány. Történelmi Szemle (1972) 526-565. o.
Számítógépes történeti kutatások katalógusa. Társadalomtörténeti Hírlevél (1989) 55-71. o.
C seh Gergő Bendegúz —Körmendy Lajos - N ém eth István - Rádi Péter - Rcisz T. Csaba —Szőke
Zoltán: A levéltárak szerepe az információs társadalomban, a levéltári anyag informatikaifeldolgozása. Levéltári
Szemle 50/1. (2001) 4-36. o.

RADIOKARBONOS KORMEGHATÁROZÁSI MÓDSZER

Kormeghatározást földtani időszakok, ásványok, kőzetek, régészeti leletek korának megisme­

rése céljából alkalmaznak. Több eljárást ismer a tudomány. A legelterjedtebb a radiokarbonos
eljárás. Ismeretes, hogy természetes radioaktív izotópok felbomlanak, aminek következtében
egy másik izotóp jön létre, amely ismét tovább bomolhat. Azt az időtartamot, amely alatt a
radioaktív anyag atomjainak a fele elbomlik, felezési időnek nevezzük.
A radioaktív szénizotóp (C 14) felezési ideje 5730 év, amely időtartam alatt a C 14 fele a
kozmikus sugárzás hatására nitrogénné alakul át. A növényi és állati szervezetben lévő szén
m ár nincs kitéve a kozmikus sugárzásnak. így a szervezet szenének a radioaktivitásából - is­
merve a C 14 felezési idejét-megállapítható az emberi, illetve állati csontok, humusz, felszín
alatti vizek stb. kora. A felezési idő miatt az 50 000 éves anyagok időmeghatározása bizonyta­
lanná válik, míg az ennél idősebbeké már lehetetlen. Nagy hátránya tudományos szempontból
az eljárásnak, hogy a vizsgálat során az anyag megsemmisül. Avizsgálati módszer megbízható­
ságát csökkenti, hogy a növényi szövetbe beépülhetnek a különböző korú kőzetekből és ásvá­
nyokból származó szenek. A karbonát az ivóvíz ásványi sóin keresztül is bekerülhet a szerve­
zetbe, s a különböző eredetű karbonátok arányát utólag lehetetlen rekonstruálni.
A C 14 eljárás eredményeit a dendokrinológiai módszerrel is lehet hitelesíteni. A fás növé­
nyek törzsén, ágain, gyökerein évgyűrűk láthatók. Az évgyűrűk más-más színűek, és megszá­
molhatok. így évre megállapítható a fa kora. Vastagságuk tükrözi a hőmérsékleti és a csapadék-
viszonyokat. Nedves nyáron például vastag, szárazon pedig vékony évgyűrű keletkezik A
növényvilág több száz vagy épp több ezer esztendős fapéldányainak a korát szokták ezzel az
eljárással megbecsülni.

Irodalom

Járainé Komlódi Magda - Kordos László - Tardy János: Kormeghatározási módszerek. In Bevezetés a
magyar őstörténet kutatásánakforrásaiba. IV Történeti természettudományok és térképiforrások. Szcrk. Tardy
János. Kézirat gyanánt. Budapest, 1982, Tankönyvkiadó, 23-43. o.
Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép élete. Bevezetés a korai magyar történelem ismeretébe. Budapest,
1997, Balassi, 34-38. o.
Vértes László: Az abszolút időrend meghatározása a korszerű tudományban. In Múzeumi műtárgyvéde­
lem. 2. Szcrk Szabó Zoltán. Budapest, 1975, Múzeumi Restaurátor és Módszertani Központ, 12-25. o.
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 315

VEXILLOLÓGIA

A vexillológia a zászlókkal és a lobogókkal foglalkozó történeti segédtudomány. A latin vexillum:

zászló szóból származik. Eredetileg az ókori rómaiaknál olyan kis zászlótjelentett, amely római
sasos rúdon lógott. Kezdetben az egyes katonai egységek megkülönböztetésére szolgált, s üt­
közetben a katonák eszerint tudtak tájékozódni. A zászló hűségre kötelező szimbólumnak
számít ma is, s nagy becsben tartják. N em csoda, ha a zászlótartó m inden történeti korszakban
fontos funkciót viselt, s életével felelt a reá bízott jelvényért.
A katonai zászlóktól el kell különítenünk a lobogókat. Ezek használata a hajózás térhódítá­
sával terjedt el, ugyanis a hadihajókon és a kereskedelmi gályákon használták. A mai értelem­
ben vett első modern lobogók az 1600-as években Németalföldönjelentek meg. Idetartoznak
a nemzeti lobogók, amelyek a nemzeti hovatartozást fejezik ki. M a az állami lobogó állami
felségjelvény, amit az állami szervek használnak.
A hajózásban mindennapos a különböző jelzászlók használata. Egységes rendszerüket vi­
szonylag későn, 1934. január 1-jén rögzítették. Érdemes megjegyezni, hogy az egyes hajóstár­
saságoknak saját lobogóik is lehetnek.
M ind az ókorban, mind pedig a középkorban rendszeresen használták a zászlót. A zászló­
rúd hegyére különbözőjelvényeket helyeztek (signum). Gyakori volt, hogy az egyes fejedel­
mek, nagyurak címereiket a zászlóra festették. Ezt a típusú címeres zászlót a francia banniére-
nek, az olasz bandierának, a német Bannernak nevezte, míg nálunk a XIII. századi hazai latin
szövegek a bandérium szóval jelölték. Ebből származik a bandérium szavunk, amely a zászlós­
urak familiáris hadát jelölte. A heraldikai irodalom a régebbi típusú hadi zászlót a francia
gonfanon szóval nevezte meg.
Zászlót már honfoglaló magyarok is használtak. Az 1095. évi pannonhalmi oklevélben „zas-
tou”, 1211-ben „zaaslou”, aXIV század végén pedig „zathou” magyar nyelvi alakban fordul elő.
Feltehetően vörös színű volt. Az államalapítás után a vörös lobogó rúdjának a hegyére ezüst
színű kereszt került. Az első magyar címeres zászlóábrázolásnak V István ifjabb király stájer
hercegi lovas pecsétje tekinthető. Itt a hosszú, hegyes lándzsára tűzött sokszalagos lobogón
stájer párducot láthatunk.
Bernben őriznek három magyar zászlót aXIII-XIV század fordulójáról. Anyaguk zöld se­
lyem, amelyen hosszában felvarrt vörös kettős kereszt látható. (Vö. heraldika fejezet.)
AXIV-XV század királyi zászlaja igen gyakran vörös-fehér csíkozású, s gyakran látható rajta
az ország vagy a királyi család címere. 1514-ben a keresztes had fehér lobogójára nagy vörös
kereszt került.
AXVI-XVII. század magyar királyi hadi zászlaja sokféle. Különböző szimbólumokat, képe­
ket, színes lángnyelveket, feliratokat helyeztek el rajta. Drezdában két zászlókódexet őriznek,
amelyben Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem zászlóit is megfestették (110 darab, amiből 72
lovassági, 36 gyalogsági).
Avörös-fehér magyar színekhez már aXVI. század második felében társult a zöld is, bár ez
a változtatás ekkor még csak alkalmanként fordult elő. Mária Terézia idején ismét feltűnnek az
ilyen színű zászlók. A hármas szín a XIX. században a francia trikolór hatására vált általánossá.
A reformkorban már széltében-hosszában elterjedt. 1847-re nemzeti magyar zászlónak tekin­
tették. Használatát az 1848. évi 21. törvénycikk szentesítette.
316 Draskóczy István

Irodalom

Cs. Kottra Györgyi: Magyarország zászlaja cs a magyar katonai zászlók. In Bcrtcnyi Iván: A magyar Szent
Korona. Budapest, 1996, Kossuth, 212-221. o.
Kumorovitz L. Bernát: N em zeti jelvényeink 1848-1849-ben. Turul 64 (1947-1950) 5-12. o.
Kumorovitz L. Bernát: A magyar zászló cs a nemzeti színek múltja. Hadtörténeti Közlemények Új fo­
lyam 1 (1954). 18-60. o.; 3 (1956) 77-119. o.
Pandula Attila: Vexillológia. In A történelemsegédtudományai. Szerk. Kállay István. Budapest, 1986,230-
254. o.
Szeli Sándor: Városaink címere, neve és lobogója. Budapest, 1941. A Vármegyei Szociográfiák Kiadóhi­
vatalának kiadása.

TÖRTÉNETI FILATÉLIA

Ez a történelmi segédtudomány a postabélyegek történetével foglalkozik. A bélyegnek az a

feladata, hogy igazolja a postai küldeményen, hogy a különböző díjak, illetékek le lettek róva.
Anyaga, alakja, mérete, névértéke különböző lehet. Szövege, a rajta látható kép a bélyeget kibo­
csátó állam kultúrájáról, történelméről stb. tájékoztat. Ertékjelzéssel rendelkezik.
Megtörténik, hogy hamisítják, így fontos a bélyegek alapos vizsgálata. A szakértők (Magya­
rországon két szakember kell ehhez) a valódiságot vagy a minőségi elváltozást ellenőrzik. Ehhez
nagyítót, kvarclámpát, papírvastagság-mérőt stb. használnak.
A hamisítás tényéről árulkodik a szokatlan vízjel is. A bélyegpapíron ugyanis a megrendelő
postaigazgatóság által előírt ábráknak kell lenniük (állami jelvény, címer, postai jelvény stb.) A
vízjeles papír alkalmazása körülményes, ezért több helyütt lemondtak róla. A magyar posta
1881-1961 között rendszeresen használta. A gép meghibásodása miatt egyes sorozatoknál elő­
fordulhatnak vízjeltörések, vízjelváltozatok.
A postabélyeg története azzal kezdődik, hogy 1653-ban a párizsi postánál olyan papírszala­
got rendszeresítettek, amely azt igazolta, hogy az illető a postai költségeket megfizette. A pa­
pírszalagot a város boltjaiban egy sou-ért lehetett megvásárolni. Az 1680-as években London­
ban háromszögletű bélyegzőt nyomtak a küldeményre Penny Post Paid felirattal. Ez jelezte a
bérmentesítési díj kifizetését. A postabélyeg bevezetése szempontjából fontos esztendő lett
az 1837-es, amikorjavaslat készült az angol levélposta-szolgálat megreformálásáról. Ajavasla-
tot az angol parlament 1840-ben elfogadta. Ezután bocsátották ki Angliában az 1 pennys fekete
és a 2 pennys kék színű bélyeget. E két bélyeg tehát a világ első postabélyege. A reformnak
óriási sikere lett, s más államok is fokozatosan áttértek erre a rendszerre.
A Habsburg Birodalomban már Anglia előtt felmerült, hogy postabélyegek használatát kel­
lene bevezetni. A bürokrácia azonban elfektette ajavaslatot. 1848-ban Than M ór készítette el
az első bélyegtervet. A szabadságharc leverése után az osztrák posta tevékenykedett Magyaror­
szágon. 1867-ben állt vissza a magyar posta függetlensége, de az első önálló hazai bélyeg kibo­
csátására 1871 -ig kellett várni. A kőnyomással készült első darabok oly rossz minőségűek let­
tek (a király arcképe foltos volt), hogy az egész sorozatot meg kellett semmisíteni. A 2 krajcá-
ros ívek közül 2-3 mégis fennmaradt, s így keletkezett a legnagyobb magyar bélyegritkaság
(Himlőhelyes Ferenc József), amelynek 14-16 példánya ismeretes. Ezután több nevezetes bé­
lyegsorozat született (Színes számú krajcáros, Fekete számú krajcáros, Turul, Hadisegély stb.)
A forgalom növekedése szükségessé tette a küldemények szabályos bérmentesítésének el­
lenőrzését. Sokan bérmentesítés nélkül adták fel leveleiket. Ezek ellenőrzésére 1903-ban ve­
zették be a portóbélyeget.
Vannak más, úgynevezett forgalmat segítő vagy könnyítő bélyegek is. Az újságküldemények
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 317

bérmentesítésére bocsátotta ki az osztrák posta hírlapbélyegét. (Merkúr-fejes újságbélyeg.) A

rendszer nálunk 1922-ig maradt fenn.
Voltak távírdabélyegek (1873-1879), hivatalos bélyegek (1921-1924). Utóbbiak célja az volt,
hogy a kedvezményes díjazású hivatalos leveleket vele küldjék el.
Akadnak helyi szükségkiadások. 1918-ban a demarkációs vonal mögötti területeket cseh­
szlovák, szerb, román, francia csapatok szállták meg. Szükséglett helyi bélyegekre. Ilyeneket
Baranyában, Temesvárott, Aradon és Debrecenben (1919) bocsátottak ki. A második világhá­
ború után Eszak-Erdély közigazgatását a román hatóságok 1945. március vége és április 9-e
között vették át. Eddig az időszakig ezen a területen magyar-román feliratú bélyegeket adtak
ki, amelyeknek magyar névértékűk (pengő) volt.

Irodalom

A magyar bélyegek monográfiája. I—VII. Szerk. Surányi László - Steiner László - Ncvi Pál etc. Budapest,
1965-1981, Közlekedési Dokumentációs Vállalat.
Bélyeg-lexikon. Szerk. Surányi László - Bér Andor - Fogarasi Barna - Gazda István etc. Budapest,
1988, Gondolat.

NYOMDATÖRTÉNET
Az emberi kultúra fejlődésében óriási lépést jelentett a könyvnyomtatás feltalálása. Ez a lépés
Gutenberg (1394/1399, Mainz -1468, Mainz) német mester nevéhez fűződik. Újítása a betű­
sokszorosítás és a betűöntés volt. Ehhez kemény fémből metszették ki a pecsételőt (patriciát),
amin a betűk tükörképe volt olvasható. Ezt puha fémbe (például réz) kalapálták vagy présel­
ték, ami matrica volt: rajtuk a betűk eredeti képe látható. Ezután a matricákba ólomötvözetből
készült betűfémet öntöttek. A betű ismét tükörformájú lett, s kiemelkedve már festékezhető-
vé vált. Gutenberg idején még percenként 5-6 betűt állítottak elő. A szóközöket a betűknél
alacsonyabb vakanyaggal töltötték ki. A festéken is változtatni kellett, ugyanis a víztartalmú
festékanyag (fatáblákhoz használták) nem felelt meg a nyomtatáshoz. Gutenberg találta fel az
olajtartalmú nyomdai festéket.
A nyomtatáshoz megfelelő sajtóra volt szükség. Ehhez nem tettek mást, mint a szőlőprést
alakították át. Igyjött létre a tégelysajtó, ami a gyorssajtó feltalálásáig (XDÍ század eleje) műkö­
dött.
A nyomdászat feltalálásának az éve 1440. A fennmaradt legkorábbi nyomtatvány 1445-ben
született, s mindössze egyetlen lapból áll (Utolsó ítélet-töredék). Gutenberg fő műve, amit a
mai napig a könyvnyomtatás nem tudott felülmúlni, az úgynevezett 42 soros Biblia. A munká­
latok 1450 táján indultak, s 1456-ra fejeződtek be. A kétkötetes művet két hasábban, előbb 40,
majd 41, végül pedig 42 sorban szedték. Feltehetően 200 példány készült belőle (35-öt perga­
menre, 165-öt pedig papírra nyomtak). Korunkra 42 példány maradt fenn.
Az új találmány hamar elterjedt Németországban és Európában. Itáliában 1465-ben, Franci­
aországban 1470-ben, Németalföldön 1472-ben, Spanyolországban 1473-ban, Lengyelország­
ban 1474-ben, Csehországban és Angliában 1476-ban állították fel az első nyomdagépet. A ta­
lálmány terjesztői többnyire németek voltak. Rómában az 1470-es években már 10-15 nyomda
dolgozott.
Magyarországon 1472-re tehető a nyomdászat kezdete. A következő esztendőbenjelentette
meg Budán Hess András a Budai Krónikát. Előállítása mintegy 400 aranyforintba kerülhetett, s
kötetenkénti ára 2 aranyat tett ki. Ma különleges könyvritkaságnak számít, ugyanis mindössze
318 Draskóczy István

9 példány ismeretes belőle (Magyarországon 2 !). A Hess nyomdának m ég egy terméke isme­
retes ma. A nyomda nemsokára megszűnt.
1477 és 1480 között feltehetően még egy ősnyomda működött Magyarországon. A legvaló­
színűbb az, hogy ezt is Budán állították fel, bár a kutatók elképzelhetőnek tartják Pozsonyt is.
Ez a m űhely alacsony színvonalú kiadványokat állított elő.
Magyarországon nem alakultak ki könyvkészítő műhelyek még ekkor. Ennek az az oka, hogy
a humanista könyvgyűjtők igényeit a Budán megtelepedett külföldi kiadók, könyvkereskedők
bőségesen ki tudták elégíteni. A hazai szerzők műveit külföldön adták ki. A Thuróczy-króni-
kát sem Magyarországon, hanem Brünnben nyomták (1488). Ha tartósan nyomda nem is üze­
m elt nálunk, hazai mesterek külföldön megélhetésre találtak. Itáliába, Franciaországba, Spa-
nyolországbajutott el hazai származású nyomdász.
A nyomdászat fejlődésében a fordulópontot az 1480-as évek eleje hozta. Ekkor váltak egysé­
gesebbé a betűtípusok. Ha azonban a könyv egészét nézzük, igazi korszakhatárnak 1500 lát­
szik. Ekkor válnak ugyanis általánossá azok ajegyek, amelyek az újkor könyvét jellemezik. A
tudomány ennek alapján az 1500. december 31. előtt készült műveket tartja ősnyomtatványnak.
Az ősnyomtatványok kutatása komoly felkészültséget kíván. Az ide sorolható műveknek
gyakran sem incipitje, sem explicitje nincs, hiányzik a kolofonja. A fellelhető példányok sok­
szor csonkák. A betű típusa, a sorok távolsága, a papír vízjegyei, a rövidítések, a díszítő elemek
vagy épp a kötés azonban árulkodik a korról. A tájékozódást segítik elő a különböző ősnyom­
tatvány-bibliográfiák.
A nyomdászat történetében az újabb fordulópontot a reformáció jelentette, amikor megnö­
vekedett az igény a különböző nemzeti nyelvű kiadványok iránt. Az újkori gazdasági és társa­
dalmi fejlődés ugyancsak magával hozta a könyvkiadás bővülését. Apolgárosodás révén gyara­
podott a kiskeresetű olvasók száma.
Szempont lett az olcsóság. A régi, fólió alakú alkotásokkal szemben a kisebb formátum ter­
jed t el. Általánossá lett a címlap s a lapszámozás. Egyszerűsödött a könyvek kötése. A kötéstáb­
la sem fából készült, hanem régi, feleslegessé vált középkori könyvek lapjait, papírlemezt
burkoltak be kecske- vagy birkabőrrel. Ma ezek a kötéstáblák valóságos kincsesbányák a kö­
zépkori kódextöredékek, ismeretlen nyomtatványok után kutató szakemberek számára. A kézi
díszítést előbb a fametszet váltotta fel, majd aXVL századközepétől a rézmetszet terjedt el. A
pergamen helyére a papír lépett. A gót betűk helyett az antikva, illetve a dőlt humanista írást
utánzó kurzív vált általánossá.
A humanista kor nyomdásza képzett ember járato s a görög-latin nyelvben, a különböző
tudományokban. E típus megteremtője Aldus Manutius lett, aki 1494-ben nyitotta meg Velen­
cében műhelyét. Nyomdája tudósok találkozóhelyévé vált, hová még Erasmus is ellátogatott.
A XVI. században a könyvkultúra terjedésével viszonylag nagy példányszámban adtak ki
könyveket. Luther művei 1520-ig összesen 2000 kiadást értek meg. (Ebben a számban a kalóz­
kiadások nincsenek benne.) Hans Luft nyomdász 1534-benjelentette m e g aLuther-Biblia első
teljes kiadását. A bázeli Johannes Frobenius Erasmus műveinek a kiadásával vált nevezetessé.
D ürer nevét minden művészetet szerető emberjól ismeri. Kevesen tudnak azonban arról, hogy
kiváló nyomdász-szakírónak is számított. A betűszerkesztésről szóló nevezetes könyvét, ame­
lyet 63 ábrával maga illusztrált, ma sem nélkülözhetik a betűrajzolók.
A XVI. század a magyar könyvkultúra és nyomdászat fellendülését hozta magával. A század
elej én Bécsben nyomtattak Magyarország számára könyvet. 1527-ben Krakkóban adtak ki magyar
nyelvű szöveget tartalmazó kiadványt. Megjegyezzük, a lengyel nyomdász, Vietor Jeromos oly
népszerű lett nálunk, hogy magyar könyvek egész sorát (köztük bibliafordítást is) rendelték
meg nála. Nemsokára azonban megjelentek a hazai nyomdák: 1529-ben Nagyszebenben, 1539-
 EGYÉB TÖRTÉNETI SEGÉDTUDOMÁNYOK 319

ben pedig Brassóban és Sárvárújszigeten. A brassóit az erdélyi szászság reformátora, Honterus

János alapította, míg a sárvárújszigeti Sylvester János műve volt. A negyedik műhelyt 1550-ben
Kolozsvárt létesítették (HofFgreff-Heltai nyomda). Kolozsvárt Heltai Gáspár számos híres
könyvet adott ki (Magyar Biblia, Werbőczi Tripartitumn, Tinódi Lantos Sebestyén históriás énekei, Száz
fabula). Ez a nyomda az 1660-as évekig működött a városban.
A reformáció korának nyomdásztípusa az egyik helyről a másikra vándorló szakember. Egyi­
kük, Huszár Gál alapított 1561-ben Debrecenben nyomtató műhelyt, amely 1563-tól a városé
lett. Még megemlíthetjük a vizsolyi műhelyt, amelynek legnevezetesebb terméke az első tel­
jes magyar református Biblia.
AXVII. század folyamán a könyvművészetben és a tipográfiában a barokk stílus vált uralko­
dóvá, ami az előző korszakhoz képest hanyatlást eredményezett. A korábbi egyszerű címlapot
zsúfolt barokk címképek váltották fel. A tömegigényt kielégítő népkönyveket gyenge m inő­
ségű papírra, silány betűkkel nyomták. A rézmetszésű illusztrációkat mélynyomással készí­
tették (szemben a fametszettel), míg a betűket magasnyomású technikával. Ez a tény hozta
magával, hogy a metszeteket külön lapokra nyomták. Eme kor nevezetes nyomdászcsaládja a
németalföldi Elzevir (1580-1712) volt.
AXVII. században újabb nyomdák alakultak hazánkban. Ekkor Kolozsvárt három üzem is
működött. A kor híres magyar nyomdásza volt Misztótfalusi Kis Miklós, aki Amszterdamban
egyetemi tanulmányai mellett sajátította el a betűvetés mesterségét. Hazatérte után 1692-ben
Kolozsvárt alapított üzemet, amely 10 eszendeig működött. Betűi közül kiemelkedtek az
amszterdami bibliakiadáshoz metszett apró betűk. Misztótfalusi munkássága messze a hazai
átlag fölé emelkedett.
A XVIII. században a nyomdai termékek száma tovább gyarapodott. Egyre egyszerűbbek
lettek a díszítések, sőt mind gyakoribbá vált a csupán betűket tartalmazó munka. A kor neve­
zetes nyomdászának számított az angol John Baskerville (1706-1775), aki új betűtípust, a klasszi­
cista antikvát teremtette meg.
Franciaországban a XVIII. században kezdte el működését a Didot-dinasztia, amely majd
két évszázadig kiemelkedő egyéniségeket adott a világ könyvművészetének. Új antikva betű­
típust teremtettek, amely egy évszázadig a legkedveltebb betű lett. A nyomdatechnikát talál­
mányokkal tökéletesítették.
A XVIII. században Magyarországon is gyarapodtak a könyvkészítő műhelyek. Erdélyben
1772-ben Kolozsvárott s Brassóban 2-2, Balázsfalván, Besztercén, Csíksomlyón, Medgyesen,
Nagyszebenben 1-1 nyomda bocsátott ki könyveket.
AXIX-XX. században az írás-olvasás ismerete, a nyomdai termékek iránti igény oly m ér­
tékben növekedett, hogy a nyomtatás a nyomdászati technika teljes megújulásával tudott csak
vele lépést tartani. A betűöntést, betűszedést, papírgyártást, nyomást, illusztrálást szinte telje­
sen gépesítették. A bőrkötést a vászonkötés és a félvászonkötés szorította ki. Igénytelenebb
kiadványok számára a papírkötést vagy a fűzött megoldást alkalmazták. A gépesítés nyomán
megugrott a példányszám. A technikai váltás tőkét kívánt, így nem meglepő, hogy hatalmas
nyomdaipari és kiadói társaságok jöttek létre. A XIX. század második felétől kísérleteztek a
fotó-vagy fényszedéssel. Napjainkban bevonult a könyvtechnikába a számítógép. Eme utóbbi
eljárások az 500 éves Gutenberg-korszak végét jelentik. Velük új periódus veszi kezdetét a betű
történetében.
320 D raskóczy István

Irodalom

Fitz József:A könyv története. Budapest, 1930, Magyar Szemle Társaság.

Fitz József: A magyar nyomdászat, könyvkiadás és könyvkereskedelem története. I. A mohácsi vész előtt. Buda­
pest, 1959; II. A reformáció korában. Budapest, 1967, Akadémiai Kiadó.
Fülöp Géza: A könyvkultúra a könyvnyomtatás kézműipari korszakában (Gutenbergtől afranciaforradalo­
mig). Budapest, 1989, Tankönyvkiadó.
Novak László: A nyomdászat története. I-IV Budapest, 1927-1928.
\
Az 1998-ban m egjelent tankönyv javított, átdolgozott kiadása a történelem
seg éd tu d o m án y airó l ad a te rü le te k legkiválóbb szakem bereinek tollából
áttekintést: történeti földrajz és kartográfia, történeti ökológia, kronológia
(id ő szám ítástan ), an tro p o ló g ia, szfragusztika (pecséttan), inszigniológia
(jelvénytan), heraldika (cím ertan), num izm atika (pénztörténet és érem tan),
paleográfia (írá stö rté n et), epigráfia (felirattan), dip lo m atik a (oklevéltan,
irattan), kriptográfia (titkosírások tana), genealógia (szárm azástan), az egyes
tisztségviselők hivatali és életútját kutató archontológia, illetve prozográfia,
a tö r té n e le m s e g ítő tá rs a k é n t szo lg áló n y e lv tu d o m á n y , a régi fo rrá s -
szövegeket vizsgáló filológia, a m etrológia (m értékek tana) és a m ú lt sze­
replőinek m egjelenítését vizsgáló történeti ikonográfia.