Meddig mennél el, hogy megtaláld az igazit?

Nem kell hozzá más, csak egy egyszerű DNS-teszt. Csak

gyorsan mintát vesz az ember a szájából, és már össze is
párosítják a DNS-párjával – azzal, aki genetikailag neki
rendeltetett.
Ezt ígéri a DNSPárod. Egy évtizeddel ezelőtt egy vállalat
bejelentette, hogy megtalálták azt a gént, ami párosítja az
embereket a lelki társukkal. Azóta világszerte emberek millió
találták meg a DNS-párjukat. De ennek a felfedezésnek is
megvannak az árnyoldalai: a teszteredmények miatt számtalan
párkapcsolat bomlott fel, és a feje tetejére állították a
hagyományos értelemben vett randevúzást, románcot, valamint
szerelemet. Öt nagyon különböző ember kap értesítés arról,
hogy megtalálták a DNS-párjukat. Mindegyikük hamarosan
találkozni fog az igaz szerelmével. De nem mindenki fog
„boldogan élni, amíg meg nem hal.” Mert még a lelki társaknak
is vannak titkaik. És némelyik bizony sokkolóbb, mint a többi…
Ir t a : Joh n Ma r r s
A m ű er edet i cím e: T h e On e

For dít ot t a : Ipa cs T ibor

Szer k eszt ők : Sá r i Lu ca , V a jn a Gy ön g y i
Ny elv i k or r ek t or : T oln a i-Sza bó A n n a
Mű sza k i szer k eszt ő: Da r óczi Edit

© Joh n Ma r r s
© Ipa cs T ibor
© Ma x im Kön y v k ia dó Kft .

A k ia dv á n y a szer ző en g edély év el k észü lt .

Bor ít ó: Bot os T a m á s (v in t ezis Cr ea t iv e st ú dió)

A k ön y v ben szer eplő idézet et Éber Lá szló és Csilla y Ká lm á n for dít ot t a .

ISSN 2 0 6 3 -6 9 8 9
ISBN 9 7 8 9 6 3 2 6 1 9 3 1 6 (pu h a t á blá s), k ia dói k ód: MX -1 0 5 0

Kia dja : Ma x im Kön y v k ia dó Kft .

Cím : 6 7 2 8 Szeg ed, Kollég iu m i ú t 1 1 /H
T el.: (6 2 ) 5 4 8 -4 4 4 , fa x : (6 2 ) 5 4 8 -4 4 3 , e-m a il: in fo@m a x im .co.h u
Felelős k ia dó: Pu sk á s Nor ber t
Ny om da : Gen er á l Ny om da Kft ., felelős v ezet ő: Hu n y a Á g n es

Min den jog fen n t a r t v a , beleér t v e a sok szor osít á st , a m ű bőv ít et t , illet v e
r öv idít et t v á lt oza t a k ia dá sá n a k jog á t is. A k ia dó ír á sbeli en g edély e n élk ü l
sem a t eljes m ű , sem a n n a k r észe sem m ily en for m á ba n – a k á r
elek t r on ik u sa n v a g y m ech a n ik u sa n , beleér t v e a fén y m á solá st és
bá r m ily en a da t t á r olá st – n em sok szor osít h a t ó.
 „Ha szeretünk, vagy szerettünk, ez elég.
Ne kívánjunk többé semmit.
Az élet kagylójának sötét redőiben más gyöngyöt nem
találhatunk."

Victor Hugo: A nyomorultak

 1. fejezet

MANDY

Mandy visszafojtott lélegzettel bámulta a fotót a képernyőn.

A rövidre nyírt, világosbarna hajú férfi derékig letolt
búvárruhában, terpeszben pózolt a tengerparton. A szeme a
lehető legvilágosabb kék volt. Széles vigyora tökéletes fehér
fogsort villantott meg, Mandy pedig szinte a szájában érezte a
férfi mellkasáról és a lábánál heverő szörfdeszkáról csöpögő sós
víz ízét.
– Ó, istenem! – suttogta maga elé, és hosszan kifújta a
levegőt. Eddig fel sem tűnt neki, milyen sokáig tartotta vissza.
Érezte, hogy bizsereg az ujjhegye, és elvörösödik. Átfutott az
agyán: élőben vajon miként reagálna a teste, ha már egy fénykép
ilyen hatással van rá?
Már kihűlt a kávéja a műanyag pohárban, de azért megitta.
Gyorsan készített egy képernyőfotót, és elmentette az asztalon
nemrég létrehozott „Richard Taylor" mappába. Körbenézett az
irodában, hogy nem figyeli-e valaki, miben mesterkedik, de senki
sem foglalkozott vele.
Lejjebb görgetett, hogy megnézze a többi képet is a férfi „A
világ körül" nevű Facebook-albumában. Az kétségtelen, hogy
sokfelé járt, gondolta, és olyan helyekre jutott el, amiket ő csak a
tévében vagy filmekben látott.
A férfi számtalan képen valamilyen bárban, ösvényen vagy
templomban pózolt a nevezetességek mellett, az aranyló
tengerpartot és a csapkodó hullámokat élvezve. Ritkán volt
egyedül. Mandynek tetszett, hogy Richard társasági embernek
tűnt.
 A kíváncsiságtól hajtva visszább pörgette az idővonalát
addig, amikor hatodikosként először csatlakozott a közösségi
oldalhoz, majd végignézte három egyetemi éve alatt keletkezett
bejegyzéseit is. Még esetlen tinédzserként is vonzónak találta.
Miután másfél órán át bámulta a jóképű idegen korábbi
életét, Mandy a férfi Twitter-oldalára kattintott, hogy megtudja,
mit érzett szükségesnek közölni a világgal. De Richard főként
csak amiatt dühöngött, hogy az Arsenal lefelé menetel a Premier
League-ben, és ezt csak néha szakították meg az eleső vagy
valaminek nekiütköző állatokról szóló megosztások.
Az érdeklődési körük teljesen eltért, és így Mandy meg is
kérdőjelezte magában, hogy vajon miért párosították össze őket,
mi lehet bennük a közös. Aztán figyelmeztette magát, hogy már
nem úgy kell gondolkodnia, mint a korábbi társkereső oldalak és
applikációk esetében: a DNSPárod a biológián, kémiai
anyagokon és a természettudományokon alapult, ő pedig
egyikhez sem értett. Az emberek millióihoz hasonlóan Mandy is
vakon megbízott a rendszerben.
Megnézte Richard Linkedln-profilját, melyből kiderült, hogy
a férfi két évvel ezelőtt végzett a worcesteri egyetemen, és azóta
személyi edzőként dolgozik egy Mandytől negyven mérföldre
lévő városban. Nem csoda, hogy ilyen kigyúrt a testei –
gondolta, és elképzelte Richardot maga fölött.
Egy éve be sem tette a lábát edzőterembe, és akkor is csak a
húgai erősködtek, hogy ne nyavalyogjon már a tönkrement
házassága miatt, hanem kezdje el összeszedni magát. Elcipelték
egy közeli hotel wellnessrészlegébe, ahol megmasszírozták,
kiszedték a szemöldökét, a szoláriumban lebarnították, majd
lávakővel és ismét kézzel is megmasszírozták, amíg ki nem
püfölték az exét a háta és a válla minden csomójából és az összes
eltömődött pórusából. Ezután kondibérletet kapott, és azt ígérte,
hogy be fogja tartani az előírt edzéstervet. Még nem sikerült
rávennie magát a heti rendszerességű edzésekre, de azért ettől
függetlenül fizette a tagsági díjat.
 Elképzelte, milyenek lesznek Richarddal a közös gyerekeik:
vajon az apjuk kék szemét öröklik majd, vagy az övét, ami
barna? Sötét hajúak és olajbarna bőrűek lesznek, mint ő, vagy
szőkék és sápadtak, mint a férfi? Azon kapta magát, hogy
mosolyog.
– Ez meg ki?
– Jézusom! – kiáltott fel rémülten, amikor meghallotta a
hangot. – A frászt hozod rám!
– Akkor máskor ne nézz pornót munkaidőben! –
vigyorodott el Olivia, és megkínálta gumicukorral. Mandy
megrázta a fejét, jelezve, hogy nem kér.
– Nem pornó, hanem egy régi barátom.
– Ja, persze-persze. De figyelj majd Charlie-ra, mert valami
értékesítési adatokat akar tőled!
Mandy a szemét forgatta, majd a képernyője sarkában lévő
órára pillantott. Rájött, hogy ha nem kezd el hamarosan
dolgozni, akkor végül viheti majd haza a munkát. A sarokban
lévő aprócska, piros ikszre kattintott, és átkozta a hotmailes
fiókját, hogy a DNSPárod levelét spamnek nézte. Az üzenet az
utóbbi hat hétben a levélszemetet tartalmazó mappájában
csücsült, amíg aznap délután véletlenül fel nem fedezte.
– Mandy Taylor, Richard Taylor felesége. Örülök, hogy
találkoztunk! – suttogta. Észrevette, hogy szórakozottan egy
láthatatlan gyűrűt forgat a gyűrűsujján.
 2. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher addig fészkelődött, amíg kényelmesen elhelyezkedett

a karosszékben.
Derékszögben a szék karfájára fektette a kezét, és mélyen
beszívta a bőrborítás illatát. Hát, itt aztán nem spóroltak a
minőségen! – gondolta, mert a bőr puhasága és illata is arról
árulkodott, hogy a bútordarab nem akármilyen üzletből
származott.
Mivel a nő továbbra is a szobából nyíló konyhában volt,
Christopher körbenézett a lakásában. Egy teljesen felújított,
Viktória-korabeli ház földszintjén lakott, mely a bejárat feletti
ólomüveg díszítés alapján valaha zárda lehetett. Csodálta a nő
ízlését a kerámiadíszek terén, melyeket a nyitott kandalló
kéménypillére körüli falakba épített polcokon helyezett el. De az
irodalmi ízlése sok kívánnivalót hagyott maga után. Elhúzta a
száját, amikor meglátta James Patterson, Jackie Collins és J. K.
Rowling papírkötésű köteteit.
Kissé távolabb, a masszív dohányzóasztal közepére egy
antilopbőrrel letakart tálcát tettek a két távirányító mellé. Négy
hozzáillő alátét volt körülötte.
Megnyugtatta, hogy a nő ennyire ad a szimmetriára.
Christopher megnyalta a fogsorát, és a nyelve megállt egy
pisztáciadarabka fölött, ami még korábban beragadt az oldalsó
metszőfoga és a szemfoga közé. Amikor nem akart kijönni, a
körmét hívta segítségül. Még így sem mozdult meg, szóval
figyelmeztette magát, hogy mielőtt elindulna, keressen majd
fogselymet a fürdőszobaszekrényben. Kevés dolog idegesítette
jobban, mint az ott maradt ételmaradék. Egyszer az étkezés
kellős közepén hagyott ott egy randevút, mert a lánynak két foga
közé ragadt egy darab kelkáposzta.
Hirtelen csiklandozó érzés fogta el az ágyékát a nadrágzsebe
felől: nem is volt olyan kellemetlen. Christopher általában
meglehetősen kényes volt arra, hogy bizonyos alkalmakkor
semmiképp se legyen bekapcsolva a telefonja, és gyűlölte azokat,
akik vele szemben nem voltak ilyen figyelmesek. De ma kivételt
tett.
Elővette a telefonját, és elolvasta az üzenetet: a DNSPárod-
tól kapott e-mailt. Eszébe jutott, hogy hirtelen felindulásból
néhány hónapja elküldte nekik a szájából vett kenetet, de eddig
még nem találták meg a regisztrált párját. Egészen mostanáig.
Szeretne fizetni, hogy megkapja az illető elérhetőségét? – állt az
üzenetben. Szeretnék? – kérdezte magától. Valóban szeretnék?
Eltette a telefonját, majd eltöprengett, hogy vajon milyen lehet a
párja, de aztán úgy döntött, hogy neveletlenség egy másik nőn
gondolkodni, miközben még az előző társaságában van.
Felállt, és visszament a konyhába. A nő ugyanott volt, ahol
néhány perce hagyta: a hideg, pala padlólapon hevert, és még
mindig a nyakába vágott a sajtvágó drót, amivel megfojtották.
Már nem vérzett – az utolsó néhány csepp a blúzgallérja körül
gyűlt össze. Christopher elővette digitális Polaroid gépét a
kabátzsebéből, és két egyforma képet készített a lány arcáról,
majd megvárta, hogy elkészüljenek.
A fotókat egy feles méretű kartonborítékba tette, és a zsebébe
csúsztatta.
Christopher ezután összeszedte a felszerelését, majd
bepakolta a hátizsákjába. Kilépett a kert sötétjébe, és csak ott
vette le nejlon lábzsákját, álarcát, valamint símaszkját.
 3. fejezet

JADE

Jade elmosolyodott, amikor Kevin SMS-e felvillant a mobilján.

Jó estét, gyönyörűségem, hogy vagy? Szerette, hogy

Kevin minden üzenetét ugyanígy kezdte.

Jól, köszi – felelte, majd odabiggyesztett egy szmájlit.

Bár teljesen kimerültem.

Ne haragudj, hogy nem írtam korábban. Zűrös volt a

mai nap. Nem akasztottalak ki, ugye?

Csak egy kicsit, de tudod, milyen házsártos tehén tudok

lenni. Mit csináltál?

A kijelzőjén egy fából épített csűr és egy traktor jelent meg a

vakítóan ragyogó napfényben. Az épületben éppenhogy ki tudta
venni a fémrudak mögötti teheneket, valamint a tőgyükre
kapcsolt fejőgépet.

A tehénistálló tetejét javítottam. Nem mintha esőre

számítanánk, bár most már az sem kizárt. És nálad mi
a helyzet?

Én pizsamában fekszem az ágyban, és azokat a furcsa

hoteleket nézem a Lonely Plánét oldalán, amikről
meséltél. Jade a padlóra tette a laptopját, és felnézett a
táblára, amin összegyűjtötte, hogy hová szeretne eljutni.
 Ugye, milyen csodálatosak? Egy nap majd be kell
járnunk a világot, hogy együtt megnézzük őket!

Most szinte azt kívánom, hogy bárcsak én is kihagytam

volna egy évet az egyetem után, hogy hátizsákkal
járjam be a világot a haverjaimmal.

Miért nem mentél velük?

Ez elég hülye kérdés… Ahonnan én származom, ott

nem épp a fán terem a pénz.

Bárcsak úgy lenne! – gondolta. A szülei nem voltak

gazdagok, neki pedig finanszíroznia kellett a tanulmányait.
Akkora diákhitele volt, mint a Tyne folyó, miközben az egyetemi
lakótársai mind valóra váltották az álmaikat, és beutazták
Amerikát. Szörnyen feldühítették az állandó Facebook-
bejegyzéseik, és hogy végig kellett néznie, milyen jól érzik
magukat – miközben ő nem volt ott velük.

Drágám, most sajnos rövidre kell fognom, mert

mennem kell segíteni apámnak megetetni a marhákat.
Később még írsz majd?

Most viccelsz? – felelte Jade bosszúsan, amiért csak

ilyen rövid idő jutott rá, pedig egész éjszaka azt várta,
hogy beszélgethessenek.

Szeretlek, csók – írta Kevin.

Ja, persze – válaszolta Jade, és letette a telefont. Egy

pillanattal később felvette, és újra írni kezdett: Én is
szeretlek! Csók.
 Jade kimászott a vastag paplan alól, és az éjjeliszekrényen
lévő töltőre tette a telefonját. Az egész alakos tükörbe nézett,
melynek keretére az épp utazgató barátai fényképeit ragasztotta,
és megfogadta: ezentúl többet alszik, és több vizet iszik majd,
hogy eltüntesse a szeme körül sötétlő karikákat. Eszébe véste,
hogy a hétvégén ne felejtse el trimmeltetni göndör, vörös fürtjeit,
és önbarnító spray-vel is kényeztesse majd magát. Mindig jobban
érezte magát, ha sápadt bőre egy kis színt kapott. Visszabújt az
ágyba, és azon töprengett, vajon mennyivel lett volna másabb az
élete, ha a barátaival együtt ő is kihagy egy évet. Abból talán elég
bátorságot meríthetett volna, hogy a szülei nyomása ellenére ne
térjen vissza Sunderlandbe a három loughboroughi évet
követően. A családjából ő volt az első, aki egyetemre járt, így sem
az apja, sem pedig az anyja nem értette, hogy miért nem
árasztották el állásajánlatokkal attól a pillanattól kezdve, hogy
megszerezte a diplomáját.
És miközben egyre nagyobb halomba gyűltek a
hitelkártyaszámlák és a hitelek, nem volt más választása, mint
huszonegy évesen csődöt jelenteni, vagy pedig hazaköltözni a
családi házba, ahonnan már azt hitte, hogy végleg megszökött.
Gyűlölte, hogy dühös, frusztrált emberré vált, de nem tudta,
hogyan változhatna meg. Neheztelt a szüleire, amidért rávették,
hogy menjen haza, és kezdett elhidegülni tőlük. Mire
megengedhette magának, hogy lakást béreljen, szinte már nem
is beszéltek.
Azért is őket hibáztatta, hogy nem sikerült karriert csinálnia
az utazás és turizmus területén, a munkanapjait pedig egy
külvárosi hotel recepciós pultja mögött kellett töltenie. Ennek a
munkának ugyan csak átmeneti jellegűnek kellett volna lennie,
de menet közben valahogy állandósult. Jade már belefáradt
abba, hogy mindenkivel ingerült, és sóvárogva szerette volna
újra azt az életet élni, amit korábban elképzelt magának.
Minden egyes napja ugyanolyan volt, akárcsak az Idétlen
időkig című filmben. Az egyetlen színfoltot az jelentette, ha azzal
a férfival beszélhetett, akivel a DNSPárod hozta össze. Kevinnél.
Rámosolygott a legfrissebb, bekeretezett fényképére, ami a
könyvespolcról figyelte. A férfi szőke haja és szemöldöke már-
már fehérnek tűnt, mosolya fülig ért, napbarnított teste pedig
soványsága ellenére is izmos volt. Ilyet még álmodni sem lehetett
volna. Hét hónapja beszélgettek már, és Jade ugyan csak néhány
képet kapott tőle, de abban a pillanatban, hogy először beszéltek
telefonon, megtapasztalta azt a libabőrözős érzést, amiről a
magazinokban szoktak írni. Biztos volt benne, hogy nincs a
Földön másik férfi, aki jobban illene hozzá.
A sors viszont ritka szemét tud lenni, gondolta, hiszen a
párját a világ másik végébe, Ausztráliába teremtette. Egy nap
talán majd találkozik vele, ha valaha esetleg megengedheti
magának.
 4. fejezet

NICK

– Pedig nektek mindenképp meg kellene csináltatnotok! –

vigyorodott el Sumaira ördögien csillogó szemmel.
– Miért? Én már megtaláltam a lelki társamat – felelte
Sally, és összekulcsolta a kezét Nickével.
Nick az asztal fölé hajolt, és a másik kezével a proseccós
üveg után nyúlt. Az utolsó néhány cseppet kiöntötte a poharába.
– Kér még valaki? – kérdezte. A három vendég hangos igenlését
követően kihúzta a kezét a menyasszonyáéból, és elindult a
konyha felé.
– De hát biztosak akartok lenni benne, nem? – erősködött
tovább Sumaira. – Úgy értem, ti nagyon jól megvagytok együtt,
de sosem lehet tudni, hogy ki vár még az emberre…
Nick visszatért a konyhából az üveggel – aznap este ez már
az ötödik volt –, és tölteni akart Sumairának. Deepak a felesége
poharára tette a kezét: – Neki már nem kell több, barátom.
Locsogó kisasszony épp eleget ivott ma estére.
– Ünneprontó! – vetette oda Sumaira egy grimasz
kíséretében, majd visszafordult Sallyhez: – Én csak azt mondom,
hogy még mielőtt oltár elé vonulna az ember, biztos akar lenni
abban, hogy megtalálta az igazit.
– A te szádból olyan romantikusnak hangzik – jelentette ki
Deepak a szemét forgatva. – De nem gondolod, hogy talán nem
neked kellene döntened helyettük? Ami nem romlott el, azt nem
kell megjavítani.
– De nekünk bevált a teszt, nem? Úgy értem, amúgy is
tudtuk, de így egy kicsit még biztosabbak lettünk abban, hogy
egymásnak szánt bennünket a sors.
– Ha lehet, akkor ne legyünk már mi is önelégült, álszent
párocska, jó?
– Drágám, neked ahhoz nem kell párkapcsolatban lenned.
Ezúttal Sumairán volt a szemforgatás sora. Egy húzásra
kiitta a maradékot a poharából, miközben a férje le sem vette
róla a szemét.
Nick a mennyasszonya vállán pihentette a fejét, és kinézett
az ablakon: autók reflektorai csillogtak odakint, emberek
nyüzsögtek a kocsma előtti járdán. Egy korábbi gyárépületből
kialakított lakásban éltek, ahol az ablakok a mennyezettől a
padlóig értek, így óhatatlanul is látni lehetett a forgalmas utcát,
saját egykori életét. Nem is olyan rég még kocsmatúrákkal
töltötte az estéit Birmingham menő vagy épp azzá váló részein,
majd elaludt az éjszakai buszon, hogy csak a lakhelyétől jóval
távolabb ébredjen fel.
De szinte egy csapásra megváltozott minden, amikor
találkozott Sallyvel. A nő a harmincas évei elején járt – öt évvel
volt idősebb nála –, de amikor az első alkalommal régi
Hitchcock-filmekről beszélgettek, rögtön tudta, hogy ő valahogy
más. Sally a kapcsolatuk kezdetétől örömmel mutatott neki új úti
célokat, ételeket, művészeti alkotásokat és zenéket, Nick pedig
más szemmel kezdett el nézni a világra. A menyasszonyára
pillantott, és hihetetlenül erős arccsontját, rövidre nyírt, pixie
frizuráját, valamint szürke szemét elnézve remélte, hogy egy
napon a gyerekeik majd az anyjuk vonzó külsejét és nyitottságát
öröklik. Afelől nem volt egészen biztos, hogy ő mit ajánlott
cserébe Sallynek, de amikor egy szantorini étteremben a
harmadik évfordulójukon megkérte a kezét, a nő úgy elkezdett
sírni, hogy Nick nem tudta, igent vagy nemet jelent-e.
– Ha ti vagytok a legjobb példa, hogy mit is jelent DNS-
párnak lenni, akkor Sallel én szívesen maradnék úgy, ahogy
vagyunk – ugratta őket Nick, majd lejjebb csúsztatta a
szemüvegét az orrán, hogy megdörzsölje fáradt szemét.
 Az e-cigarettájáért nyúlt, és többször beleszívott. – Már
majdnem négy éve vagyunk együtt, és most, hogy megígérte,
hogy szeretni, tisztelni, valamint engedelmeskedni fog, száz
százalékig biztos vagyok abban, hogy egymásnak teremtettek
bennünket.
– Álljunk csak meg! Engedelmeskedni? – szakította félbe
Sumaira felvont szemöldökkel. – Azt csak szeretnéd!
– Te engedelmeskedsz nekem – tette hozzá Deepak
magabiztosan. – Mindenki tudja, hogy a kapcsolatunkban én
hordom a nadrágot.
– Az igaz drágám, de gondolj csak arra, hogy ki is veszi
neked azt a nadrágot.
– És mi van akkor, ha nem lesz jó az eredmény? – kérdezte
hirtelen Sally. – Ha bennünket nem egymásnak teremtettek.
Nick eddig láthatóan jól szórakozott azon, hogy Sumaira
megpróbálja rábeszélni őket a DNSPárod tesztjére. Két éves
ismeretségük során nem először hozta szóba a témát, és biztos
volt abban, hogy nem is utoljára. Sally barátnője egyszerre tudott
ellenséges és meggyőző lenni. De most Nick meglepetten hallotta,
ahogy Sally ezt mondja. Mindig is nagyon ellene volt a
DNSPárodnak, akárcsak ő. – Tessék? – kérdezte.
– Tudod, hogy teljes szívemből szeretlek, és a hátralévő
életemet veled akarom leélni… De mi van akkor, ha valójában
nem vagyunk lelki társak?
Nick rosszallóan nézett rá. – Ezt meg mire véljem?
– Ó, semmi, ne aggódj! Nem gondoltam meg magam vagy
ilyesmi. – Nyugtatóan megveregette a karját. – Csak azon
tűnődtem, hogy vajon boldogok vagyunk-e úgy, hogy azt
gondoljuk, mi vagyunk az igaziak egymás számára, vagy
biztosak is akarunk lenni benne?
– Bébi, te be vagy rúgva! – legyintett Nick, és megvakarta a
borostáját. – Tökéletesen boldog vagyok azzal, amit tudok, és
nincs szükségem semmilyen tesztre, hogy ezt kimutassa.
– Olvastam a neten valami olyasmit, hogy a DNSPárod
körülbelül hárommillió házasságnak fog véget vetni. Bár egy
generáció múlva már nem lesz olyan nagy dolog a válás –
jegyezte meg Sumaira.
– Azért, mert akkor már a házasság sem lesz „nagy dolog" –
vágott vissza Deepak. – Jegyezd meg, amit mondok: elavult
intézménnyé fog válni! Senkinek sem kell semmit sem
bizonyítanod, mert mindenkinek az lesz a partnere, akit a sors
rendelt számára.
– Hát, te sem vagy túl nagy segítség – felelte Nick, és Sally
málnás túrótortájának morzsálódó maradékába szúrta a villáját.
– Bocs haver, igazad van. Igyunk a véletlen bizonyosságára!
– A véletlen bizonyosságára! – felelték a többiek, és Nic-
kéhez koccintották a poharukat. Csak Sallyé nem ért hozzá.
 5. fejezet

ELLIE

Ellie végighúzta az ujját a tablete kijelzőjén, és dühösen futotta át

a még aznap elvégzendő feladatai hosszú listáját.
Ula, az asszisztense kíméletlenül hatékony volt, és napjában
ötször frissítette a listát, fontosság szerint is sorba rendezve
annak elemeit – pedig ő maga sosem kérte meg rá. Igazából
nem is tartotta hasznosnak ezt, sőt gyakran gyűlölte a tabletet és
Ulát is az állandó emlékeztetőkért, illetve azért, mert sosem
sikerült a lista aljára érnie. Néha úgy érezte, hogy legszívesebben
lenyomná a kütyüt az asszisztense torkán.
Korábban azt remélte, hogy saját maga főnökeként
mostanra már elég megbízható embert vett fel ahhoz, hogy a
munkája nagy részét kiadhassa másoknak, de idővel, apránként
kezdte elfogadni a „rohadt irányításmániás" címkét, amit egy
volt barátja akasztott rá. Az órára pillantott: 22:10 volt.
Rádöbbent, hogy már lemaradt az ünnepi koccintásról:
ügyvezető igazgatójának ugyanis nemrég fia született. Nem
hitte, hogy bárki is komolyan vette volna azt az ígéretét, hogy
elmegy, hiszen ritkán szakított időt a barátkozásra. Ugyan az
alkalmazottait ösztönözte e téren, és még a társasági klubot is
támogatta anyagilag, ő maga semmiben sem vett részt – minden
jó szándéka ellenére általában nem volt ideje az ilyesmire.
Ellie nagyot ásított, és kinézett a panorámaablakon. A
feltűnést hivalkodóan kerülő irodája a londoni Shard
felhőkarcoló hetvenegyedik emeletén volt, ahonnan a lent
kanyargó Temzén jócskán túlra ellátott – egészen addig,
ameddig a színes fények megvilágították az éjszakai eget.
 Kilépett Miu Min tűsarkújából, majd mezítláb a padlót
díszítő vastag, fehér szőnyegre lépve a szoba sarkában álló
bárszekrényig ment. A pezsgő-, bor-, whisky- és vodkakészletre
ügyet sem vetve kivett egyet a tucatnyi behűtött energiaital
közül. Egy marék jeget dobott egy pohárba, majd kitöltötte az
italt, és belekortyolt. Rádöbbent, hogy az irodája ugyanolyan
gyéren díszített, mint az otthona. Semmit sem árult el róla. De
ha valaki nem foglalkozik kellőképpen a saját döntéseivel, akkor
sokkal kényelmesebb megfizetni a belsőépítészeket, hogy
megtegyék helyette.
Ellie-nek az üzlet volt az első, nem pedig az, hogy hány
szálas egyiptomi gyapjú borítja az ágyát, mennyi Dávid
Hockney-kép lóg a képsínéről vagy éppen hány darab Swarovski-
kristályt használtak fel a nappaliban függő csillárjához.
Visszament az íróasztalához, és kelletlenül a másnapi tennivalók
listájára pillantott, amit Ula már korábban összeállított. Andrejt
várta, aki a sofőrje és egyben testőre is volt, hogy hazavigye, ahol
átnézheti, milyen javaslatokat tett a PR-részlege a hamarosan
megtartandó beszédével kapcsolatban, melyben tájékoztatja a
média képviselőit az applikációjukkal kapcsolatos új
frissítésükről. Ez a frissítés forradalmasítja majd az iparágát,
ezért mindent jól kell csinálnia.
Másnap reggel fél hatkor fodrász és sminkes megy majd ki
hozzá a Belgraviában lévő lakására, még az előre felvett CNN-,
BBC News 24-, Fox News- és Al Jazeera-interjúk sugárzása előtt.
Ezután le fog ülni az Economist egyik újságírójával, illetve
pózol a Press Association fotóihoz, majd tízre remélhetőleg haza
is ér. Nem épp így a legjobb kezdeni a vasárnapot – gondolta.
Ellie sajtóügynöke előre figyelmeztette a hírügynökségeket,
hogy az ügyfele csak a munkájáról hajlandó beszélni, a
magánéletével kapcsolatban szigorúan tilos kérdéseket feltenni.
Ezért utasította vissza nemrég, hogy a Vogue magazin egy
portréban mutassa be, melyhez a legendás fotós, Annie Leibovitz
készített volna képeket. Az újságban megjelenő cikk, amit
valószínűleg a világ számos más kiadványa is át szándékozott
venni, hatalmas jelentőséggel bírt volna, de emiatt nem volt
érdemes feladnia a magánéletét. Azt már így is megtépázta az
utóbbi néhány év.
Ellie hírhedten zárkózott volt a munkán kívüli életével
kapcsolatban, és nem akart nyilvánosan foglalkozni a kritikus
megjegyzésekkel, amiket az üzleti tevékenysége miatt kapott –
ezt inkább meghagyta a PR-csapatának. Tanult a néhai Steve
Jobs példájából, aki nem kezelte megfelelően az iPhone 4
antennaproblémáját, és akkoriban nagyon nagy kárt okozott a
márkának, valamint magának is, a vállalat ikonikus
vezetőjeként. Az asztalon egyszer csak világítani kezdett a privát
telefonja. Nagyon kevés ember volt abban a kivételezett
helyzetben, hogy ismerje a magán e-mail-címét: gyakorlatilag
alig néhány tucatnyian a világ számos országában dolgozó
négyezer alkalmazottja közül, valamint a családtagjai, akiket
nem igazán volt ideje meglátogatni. Nem mintha nem gondolt
volna gyakran a rokonaira – elég pénzt vetett oda nekik az évek
során, hogy kárpótolja őket a hiányáért –, hanem inkább arról
volt szó, hogy sosem bizonyult elég hosszúnak a nap, és sosem
értették meg egymást. Ellie-nek nem voltak gyerekei, nekik
viszont igen. Nekik nem kellett irányítaniuk egy több milliárd
fontos vállalatot, Ellie-nek pedig igen. Felvette a telefonját, és
azonnal felismerte a feladó e-mail-címét a kijelzőn. Kíváncsian
megnyitotta a levelet. DNSPárod: pár visszaigazolása – olvasta.
Összeráncolta a homlokát. Még régebben ugyan valóban
regisztrált az oldalon, az első reakciója mégis az volt, hogy biztos
valamelyik beosztottja űz tréfát vele.
Ellie Ayling, az ön DNS-párja: Timothy, férfi, Leighton
Buzzard, Anglia. Az alábbi utasításokat követve érheti el a teljes
profilját.
Letette a telefont az asztalra, és behunyta a szemét.
– Már csak ez hiányzott – morogta maga elé, és kikapcsolta
a készüléket.
 6. fejezet

MANDY

– Keresett már?
– Küldött már SMS-t vagy e-mailt?
– Honnan származik?
– Mivel foglalkozik?
– Milyen a hangja? Mély, szexi? Van akcentusa?
Mandy családtagjaitól sűrűn záporoztak a kérdések. Három
húga és az anyja az ebédlőasztal körül szorongtak információra
éhesen, hogy megtudjanak valamit a párjáról, Richardról.
Hasonlóképpen éreztek az előttük lévő négy dobozzal
kapcsolatosan is, melyekben a korábban rendelt pizza,
fokhagymás kenyér és szószok voltak.
– Nem. Nem. Peterboroughból. Személyi edző, és nem, nem
tudom, milyen a hangja – felelte Mandy.
– Akkor mutass róla képet! – kérte Kirstin. – Majd
megveszek, hogy lássam!
– Csak néhány képem van róla, amiket a Facebook-
oldaláról mentettem le. – Valójában legalább ötven volt neki, de
nem akarta, hogy tudják, mennyire rajong a férfiért, pláne így
ismeretlenül.
– Ó, istenem! Azért nem akarod megmutatni, mert a
rúdjáról küldött képet, mi? – kérdezte az anyja.
– De anya! – kiáltott fel Mandy. – Mondtam már neked,
hogy még nem beszéltünk, és a rúdjáról sem láttam képet.
– Ha már szóba kerültek a rudak, lássunk neki a húsnak! –
mondta Paula, és odakínált egy szeletet a testvérének. Mandy
megrázta a fejét. Erősen hitt abban, hogy párkapcsolatban élő
húgai ugyan ülhetnek a babérjaikon, és annyit ehetnek, amennyi
csak beléjük fér, de neki oda kell figyelnie arra, hogy mit eszik. Az
sem számított, hogy aznap esetleg lehet-e csalni: Grazia szerint a
negyvenkettes és a negyvennégyes méret között néha csak egy
harapás a különbség. Mandy kiválasztotta azt a képet, amelyen
Richard póló nélkül szörfözik, majd körbeadta a telefont, hogy a
családja megnézhesse.
– Jesszusom, ez a pasas aztán ki van gyúrva! – visította
Paula. – De legalább egy tízessel fiatalabb nálad. Te is olyan
puma vagy, akinek egy fiatal fiúcska kell, mi?
– Szóval, mikor fogunk találkozni vele? – kérdezte Kirstin.
– Nem tudom, hiszen még nem beszélgettünk.
– Csak képet vár a dákójáról, hogy megtudja, rendben van-e
a méret! – nyögte be Karen, és mindannyiukból kitört a nevetés.
– Mocskos a fantáziátok! – vágott vissza Mandy. – Bárcsak
ne mondtam volna semmit!
Most az egyszer örült, hogy jó híreket oszthat meg a
családjával a szerelmi életével kapcsolatban. Mind a három húga
megállapodott már és férjhez ment – mindannyian a DNS-
párjukhoz –, így mardosta a bizonytalanság, és kezdte úgy
érezni, hogy őt parlagon hagyták, különösen azóta, hogy a
testvéreinek gyerekei születtek. Mandy már betöltötte a
harminchetet, és elvált asszonyként egyre inkább úgy tűnt neki,
hogy soha nem is volt más. Ugyanakkor mióta Richard belépett
az életébe – bár személyesen még nem –, minden biztatónak
tűnt, és csak arra tudott gondolni, hogy jobbra fog fordulni a
sorsa. A DNSPárodtól kapott visszaigazoló e-mail arról
tájékoztatta, hogy Richard is bejelölte azt a négyzetet, hogy ha
megtalálják a párját, akkor a rendszer elküldheti neki az
elérhetőségét. A férfi is értesítést kapott, ahogy Mandy címét is
megtudta, de egyelőre még nem lépett vele kapcsolatba. Őt
viszont majd' megölte az izgalom, de a szíve mélyén régimódi
volt, és abban hitt, hogy a férfinak kell futnia a nő után.
– Oké, a következőt kell tenned – kezdte Kirstin. – Először is
küldj neki egy üzit! Legyél kezdeményező, és jelölj ki egy
dátumot, amikor személyesen találkoztok egy étteremben vagy
ilyesmi… valamelyik elegánsabban, mint például a Carluccio's
vagy a Jamie's! Aztán várasd, és csak néhány randevú elteltével
engedd meg neki, hogy megcsókoljon… másról nem is beszélve!
– Á, a fenéket! – vágott közbe Paula, aki nagyot szívott az e-
cigijéből. – Az a szépsége a DNS-párosításnak, hogy nem kell
lefutni a felesleges köröket. Tudjátok, hogy ti vagytok a
tökéletesek egymás számára, szóval menjetek, és keféljetek,
amennyit csak bírtok!
Mandy érezte, hogy bíborvörös lesz az arca.
Az anyja a fejét csóválta és a szemét forgatta. – Paula,
Mandy nem olyan, mint te – mondta Karen. – Ő mindig lassan
intézte a dolgokat.
– Meg lehet nézni, mire jutott vele – felelte Paula, majd
Mandyhez fordult: – Már megbocsáss. De én azt mondom, hogy
többé már nem kellene olyan lassúnak lenned. Anya a karját
odaadná, hogy ismét nagymama lehessen, Karen meg én viszont
eleget költöttünk már a dizájner vagináinkra, hogy ne akarjunk
kitolni még egy gyereket. És Kirstin, tudom, hogy a
leszbikusoknak is lehet gyerekük, de te annyira belemerültél a
csajozásba, hogy még csak eszedbe sem jut megállapodni.
Mandy, a négyes számú unoka terhe a te válladat nyomja. Csak
gondolj bele: jövő ilyenkorra már férjnél lehetsz és gyereket
várhatsz!
Egy pillanatig mindenki döbbenten nézte Paulát, aki gyorsan
hozzátette: – Bocsánat! Nem gondolkodtam, mielőtt beszéltem.
– Semmi baj. – Mandy lenézett az asztalra.
Mindig is vágyott egy gyerekre, és amíg Sean felesége volt,
néhányszor majdnem sikerült is. Az iskola befejeztével rögtön
összeházasodott a gyerekkori szerelmével, együtt
összekuporgattak egy házra valót, és megpróbáltak családot
alapítani. A kisbabák elvesztése teljesen összetörte, és részben ez
volt az oka annak, hogy tönkrement a házasságuk. Néha
éjszakánként, amikor a hálószobában csak a csend volt a társa,
megesküdött volna, hogy hallja, ahogy ketyeg a biológiai órája.
Valószínűleg már kevesebb, mint tíz éve volt arra, hogy
természetes úton teherbe essen, és a teste amúgy is esélyes volt a
komplikációkra. Számtalan este vigyázott az unokahúgaira és az
unokaöccsére: ilyenkor belenyilallt a fájdalom, hogy bárcsak neki
is megadatna ugyanez, és bár lenne valakije, akit feltétel nélkül
szerethet. Persze imádta a húgai gyerekeit, de azért ez egyáltalán
nem volt ugyanaz. Arról álmodott, hogy van valaki, akit ő
segített megteremteni és megformálni, aki tőle függ, akinek
szüksége van rá, aki mindig tanácsot kér tőle, és aki a halála
napjáig „anyának" szólítja.
Szörnyű kilátásnak tűnt, hogy esetleg gyermektelen vénlány
lesz belőle, de ahogy rohantak az évek, Mandy azon aggódott,
hogy ez az eshetőség egyre valószínűbb.
– Azt hiszem, egy kicsit előreszaladtál – jelentette ki Mandy.
– Hagyom, hadd tegye meg ő az első lépést, aztán majd
meglátjuk, hogy onnan miként haladunk tovább, oké?
A többiek vonakodva bólintottak, Mandynek pedig eszébe
jutott, hogy nemrég még neki is voltak fenntartásai a
DNSPároddal kapcsolatban. A vetélései miatt megingott a
házassága, de az utolsó szöget az verte be a koporsóba, amikor
Sean egyszer csak elhagyta egy nála tizenegy évvel idősebb nő
miatt. Anélkül végeztette el a tesztet, hogy Mandy egyáltalán
tudott volna róla, és kiderült, hogy valaki más a párja.
Gyorsan felbontotta a házasságukat, majd amint sikerült
eladni a házukat, egy bordeaux-i kastélyba költözött, hogy ott
éljen a francia nővel. Mandynek pedig össze kellett szednie
magát: csak az összetört szíve volt az övé, és egy apró lakás. A
DNSPárod azonban többé már nem volt az ellensége – az idő
elsimította az alapötlettel kapcsolatos ellenérzéseit. És most,
három évnyi szingliség után készen állt arra, hogy ismét
megossza valakivel az életét. Csakhogy ezúttal nem bízta a
dolgot a véletlenre: olyasvalakit választott, akit neki teremtettek.
Hiszen mi baj lehet? Remélte, hogy a párja is ugyanígy
gondolkodik, bár nem kapkodta el a kapcsolatfelvételt. Azért
imádkozott, hogy ne legyen házas, mert nem akart úgy
tönkretenni egy boldog otthont, mint ahogy Régine tette az
övével. Csak a neki járó férjet és gyereket akarta megkapni.
 7. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher antik asztalánál ült a kétszintes lakása végében lévő

raktárhelyiségben.
Bekapcsolta mindkét monitorját, valamint a vezeték nélküli,
bluetoothos billentyűzeteit, és úgy állította be őket, hogy
tökéletesen párhuzamosak legyenek. Megnyitotta az e-mailjeit az
első képernyőn, a másodikon pedig számtalan programot nézett
át, majd rákattintott a „Hol a mobilom?" linkjére, amit néhány
hónappal korábban töltött le. Huszonnégy különböző szám jelent
meg a képernyőjén, de csak kettő volt közülük világoszöld, ami
azt jelölte, hogy a felhasználó mozgásban van. Így estefelé ez a
megszokott – gondolta.
Az utolsó előtti telefonszám csigázta fel leginkább a
kíváncsiságát. Megnyitott egy térképet az eszköztárban, és egy
piros körrel bejelölte, hogy hol van most a telefon felhasználója.
A megadott GPS-koordináták alapján a lány abban az utcában
tartózkodott, ahol lakott.
Hetes számú szokása szerint ilyenkor fejezi be a munkáját
abban az egyszerű kis sohói csirkesütödében, ahol este tizenegyig
dolgozik. Ezután rendszerint hazamegy a 29-es busszal.
Feltételezte, hogy egy órán belül ágyba kerül, hiszen reggel
hatkor másodállásban már irodát fog takarítani London
központjában. Christopher ezekben az órákban láthat
munkához.
Amikor szűkítette a lehetőségeit, mindig figyelembe vette,
hogy miként éri majd el őket, és hogy milyen messze laknak tőle.
Tanult a hozzá hasonlók hibáiból: a helyszínek kiválasztásában
kerülni kell a szabályszerűséget – kívülről mindennek
véletlenszerűnek kell tűnnie, de legbelül tökéletes rendnek kell
lennie. Idővel rájött, hová kell autóval menni, hová biciklivel, és
melyik helyszínt a legjobb gyalogszerrel megközelíteni.
Hetes számú lakása huszonkét percnyi sétára volt tőle.
– Kitűnő – mormolta maga elé elégedetten.
De a képernyőjén lévő vörös karikától elvonta a figyelmét a
másik monitor, melyen tucatnyi e-mail-fiókja volt látható. Négy
éjszaka telt el azóta, hogy üzenetet kapott a DNSPárodtól, de
még nem nyitotta meg, mert Hatos számúval volt elfoglalva.
Most viszont, hogy újra látta, elfogta a kíváncsiság, hogy a
biológia szerint melyik nő a legmegfelelőbb a számára.
Legalábbis remélte, hogy egy nő az – olvasott már olyan
esetekről, hogy valakinek azonos nemű vagy évtizedekkel idősebb
párt jelölt ki a rendszer. Nem akarta, hogy egy buzi vagy valami
vénség szeresse, bár az igazat megvallva Christopher nem
akarta, hogy bárki is szeresse. Harminchárom éve alatt elég időt
pazarolt már futó kapcsolatokra, hogy tudja, mekkora erőfeszítés
kielégíteni egy másik ember igényeit. Nem neki való volt. Annak
ellenére, hogy milyen hátulütői voltak a potenciális DNS-párnak,
mégis furdalta a kíváncsiság, hogy ki lehet az övé. Kinézett az
ablakon a sötét kertbe, és elképzelte, milyen szórakoztató lehet
tovább folytatni a projektjét, miközben úgy tesz, mintha egy
teljesen átlagos, hétköznapi párkapcsolatban élne.
Megnyitotta a levelet. Az e-mail-címen kívül még a
következőket olvasta benne:
Amy Brookbanks, nő, 31 éves, London, Anglia.
Tetszett neki, hogy a nő nem adta meg a mobilszámát: ez
óvatosságról árulkodott. Számtalan lány volt a listáján, akiből
hiányzott az effajta körültekintés, ez pedig a bukásukhoz vezetett
– és ez így lesz a jövőben is. Úgy döntött, ha majd aznap este
hazatér, küld egy bemutatkozó e-mailt Amynek, hogy megnézze,
miként reagál a lány. A másik képernyőjén minden a számítása
szerint alakult: Hetes számú meg sem mozdult. Elégedetten
kikapcsolta a monitorokat, bezárta a szoba ajtaját, majd a
konyhaszekrényhez sietett, ahol a már összekészített felszerelését
tartotta. Beletette a hátizsákjába a frissen fertőtlenített, fafogós
sajtvágó drótot, feltöltőkártyás telefonját, melynek hátuljára rá
volt ragasztva a lány száma, a kesztyűjét, valamint Polaroid
gépét. Miközben kabátot és kesztyűt húzott, a fényképezőgépre
pillantott. Nem eredeti, a hetvenes évekből származó darab volt,
mert a rendőrség túl gyorsan a nyomára bukkant volna a
képekhez szükséges papírnak. Az ő gépéhez széles körben
elérhető papír kellett, maga a fényképezőgép pedig digitális volt,
és olyan modern funkciókkal büszkélkedhetett, mint például a
színes szűrők.
Christopher bezárta a bejárati ajtót, szorosabbra húzta a
hátizsákja szíját, majd fürge léptekkel elindult a csendes utcán.
Arra gondolt, hogy mivel a listáján lévők mind olyan profilképet
használtak, ami az Instagramra is felkerült, a számainak a
lehető legjobban kell kinézniük – még halálukban is.
 8. fejezet

JADE

Jade derűsen nézte, ahogy a hotel wellnessrészlegének két

kozmetikusa kiveszi aldis szatyrukból a szánalmas kinézetű
ebédjüket.
Shawna táskájában féltucatnyi fóliába csomagolt, vékonyra
vágott zellerszál volt, és egy edényben kalóriaszegény piri-piri
humusz, míg Lucy farkaséhséggel vetette rá magát gluténmentes
magvas zsömléjére, valamint a még mindig gőzölgő, bögrés
csirkehúslevésére, amit az ebédlő mikrójában melegített fel.
Jade kivette Tuppeware ebédes dobozát a táskájából. Ő egy
csomag hagymás Monster Munch snacket, egy kis szelet
Malteserst és egy ajtótámasz méretű sonkás szendvicset húzott
elő, amiben ropogós, zöldséges chutney is volt – valamint egy
doboz Pepsit. Egyáltalán nem fűlt a foga ahhoz, hogy a
harmincas munkatársai étrendjét másolja. Leszarom a bikinit –
gondolta, miközben beleharapott a szendvicsébe.
– Mi van azzal a sráccal a klubból, akivel találkozgattál? –
kérdezte Shawna Lucytől, és lenyalta a műkörmére cseppent
humuszt.
– Az egy kibaszott hülye. – Lucy felhorkant. – Tegnap estére
azt ígérte, hogy elvisz majd vacsorázni, amiből végül Nando's
lett, aztán egész este azt a repedtsarkú kasszás csajt bámulta. De
most tényleg: ki csinál ilyet egy randin? Ez szörnyű bunkóság!
– Ez komoly? Hogy ez mekkora játékos!
– Tudom. Bár ma este átjön majd hozzám, azt mondtam,
hogy én fogok főzni. És te? Mi van azzal a tetovált fickóval a
Tinderről?
 – Denzelre gondolsz? Azt mondja, bejövök neki, aztán meg
négy napig nem is hallok felőle! Ez milyen már?
Jade megrázta a fejét, és ismét beleharapott a szendvicsébe.
– Szörnyű! Nem is tudom, hogy bírjátok. Örülök, hogy nekem
már nem kell ezzel vesződnöm – mondta két harapás között. Az
ilyen beszélgetések mindig emlékeztették arra, hogy milyen
szerencsés, amiért megtalálta Kevint a DNSPárod segítségével, de
közben dühítette, hogy a férfi a világ másik végén, Ausztráliában
lakott. Mielőtt megkapta volna a megerősítő e-mailt, ő is egy
cipőben járt a munkatársaival – de szerette azt hinni, hogy
jobban meg tudja ítélni a férfiakat. A valóságban viszont ő is
pontosan annyi lúzerrel – a Cosmopolitan szóhasználatával élve:
„átmeneti pasival" – randevúzott, mint ők.
– Igen, neked könnyű – mondta Lucy. – Te már
megtaláltad a párodat.
– De azért nem olyan, mintha az ajtómban állna, nem? –
felelte Jade. – Nem tudok se átugrani hozzá vacsorázni, se
összebújni vele. Ti legalább tényleg kapcsolatban vagytok ezekkel
a pasikkal, még ha szarul is bánnak veletek.
– A férfiak már csak ilyenek, nem? – szólalt meg Shawna.
– Ha nem tartoztok azon több millió ember közé, akik már
megtalálták a DNS-párjukat, akkor be kell kell érnetek azzal, ami
jut… amíg az igazi fel nem bukkan. Már ha felbukkan.
– Addig viszont el kell viselnünk egy csomó rohadékot –
tette hozzá Lucy.
– Nem, lányok, ebben tévedtek. – Jade örömét lelte abban,
hogy megmondhatja nekik, mit kellene tenniük. – Ha mi, csajok,
összedugnánk a fejünket, és újraírnánk a törvényeket meg
megegyeznénk abban, hogy többé nem tűrjük, hogy szarul
bánjanak velünk, akkor a pasiknak nem lenne más választásuk,
mint összekapni magukat. Addig viszont továbbra is mindent
ugyanúgy csinálnak, mert mi hagyjuk nekik.
– Miért nem mész el Ausztráliába, hogy aztán ott boldogan
élj Kevinnel? – kérdezte Shawna. – Ha a tudomány mai állása
szerint ő az igazi, akkor miért fecsérled el itt az életed?
– Nem hagyhatok itt csapot-papot, hogy odamenjek – rázta
meg a fejét Jade. – Tudjátok, hogy mennyibe kerül a repülőjegy
Ausztráliába? Épp most fizettem ki az egyik hitelkártyám miatti
tartozásaimat. Plusz ott van a lakásom, a karrierem, és a
családomra is gondolnom kell…
– A lakásodat bérled, karriered meg nincs, csak egy állásod,
amit gyűlölsz – tudom, mert mindannyian utáljuk ezt a helyet –,
a családoddal pedig csak hébe-hóba találkozol. Szóval, ami azt
illeti, nem nagyon tudsz jó kifogást felhozni.
– És nem is arról van szó, hogy fejest ugranál az
ismeretlenbe – folytatta Lucy –, hiszen tulajdonképpen
egymásnak teremtettek benneteket. Mondd el, hogy mit szeretsz
benne!
Jade elnevette magát. Nem volt semmi, amit ne szeretett
volna Kevinben. Leszámítva az irányítószámát. – Vicces, miatta
jól érzem magamat a bőrömben, kedves, gyönyörű a mosolya…
– Küldtetek már egymásnak szexi szelfiket?
– Természetesen nem! – tiltakozott Jade. – Nem vagyok
ribanc. – Valójában egyszer megpróbálta, de úgy tűnt, Kevin
nem igazán lelkesedik érte.
– Jézusom! – kacagta el magát Lucy. – Rólam annyi pucér
szelfi kering a kibertérben, hogy felrobbanthatná az internetet.
Jade rekedten felnevetett – ezért a nevetéséért szerette
mindenki.
– Ha azt nem, akkor azért szexteltek, ugye? – vágott közbe
Shawna.
– Szextelés?
– Igen: disznó SMS-ek és mocskos dumák telefonon.
Elmondod neki, hogy mit akarsz csinálni vele, ha találkoztok.
Na?
Jade megrázta a fejét.
– Egy kis szex a Skype-on? Vagy a Facetime-on?
Kevinnek sajnos semmi ilyesmije nem volt. Jade néhányszor
már javasolta, hogy használják, de a férfinak nincs se laptopja, se
pedig okostelefonja.
Korábban csórónak gondolta magát, de az ő helyzete
korántsem volt olyan, mint Keviné az isten háta mögötti
városkájában. Ez is a sok közös vonásuk közé tartozott.
– Mit is mondtál? Ausztráliában él vagy 1950-ben? –
folytatta Shawna. – Te nem az a fajta vagy, aki hagyja, hogy egy
pasi felültesse.
– Ahhoz, hogy tudjam, mit érzek iránta, nem kell látnom,
ahogy mozog, vagy pofákat vág, mint egy idióta.
Shawna és Lucy összenéztek, majd egyszerre bólintottak.
– Akkor ez biztos, hogy szerelem – jelentette ki Shawna. – A
mi miss Jade Sewellünk senkire sem szokott rábólintani, de ha ez
a pasi olyan csodálatos, mint ahogy elmondod, akkor ne
vesztegesd tovább az időt, hanem gyerünk, találkozz vele!
– Vagy úgy végzed, mint mi – kuncogott fel Lucy, bár Jade
a hangjából valami figyelmeztetésfélét érzett ki. – Jade drágám,
de most komolyan, nekünk már csak az alja maradt. Naponta
csap le egy-egy jó pasira a párja. Mi Shawnával olyanok
vagyunk, mint a keselyűk: azt csipegetjük le a csontokról, ami
megmaradt. És nekünk elhiheted, hogy ez aztán nem frankó.
Egyáltalán nem. Ha én együtt lehetnék a párommal, akkor az
első géppel elhúznék innen, nem pedig egy hotel hátsó bejáratnál
enném az ebédet a földön a munkatársaimmal.
– Jaja, elég a kifogásokból! – tette hozzá Shawna.
– A hozzánk hasonló lányok nem tesznek ilyet – felelte
Jade, akit meglepett Lucy nyíltsága. – Nem hagyhatok itt
mindent, hogy csak úgy elmenjek. És ahogy mondtam,
Ausztráliába egy vagyonba kerül a jegy.
– Mennyi maradt a hitelkártyádon?
– Hát, épp most rendeztem az egyiket…
– Mennyi a limited?
– Azt hiszem, néhány ezer.
– Akkor csengesd ki a kártyáddal a nyaralásodat! Mi
veszítenivalód van? Legyél már tökös, csajszi!
– Csak aztán nehogy pofán csapjalak a tökömmel. Én aztán
nem fogok egy pasit kergetni a világ körül!
Shawna és Lucy rábámultak: mind a ketten úgy felvonták
tetovált szemöldöküket, amennyire csak a botox engedte. –
Drágám, nem arról van szó, hogy kergetnéd. O már a tiéd.
– Nem tehetem – ismételte meg Jade, majd egy kis szünetet
tartott. – Vagy igen?
 9. fejezet

NICK

– Szerintem vágjunk bele! – motyogta Sally háton fekve,

miközben az utcai lámpák fényében fürdő gerendákat bámulta a
hálószoba mennyezetén.
– Hát, általában ez tovább tart neked, de nem panaszkodom
– felelte Nick, és kihúzta a fejét a nő lába közül, majd előbukkant
a paplan alól. A keze elindult az éjjeliszekrény felé, ahol Sally a
játékaikat tartotta.
– Nem a szexre gondoltam – felelte Sally. – Szerintem meg
kellene csináltatnunk a DNSPárod-tesztet.
Nick visszaevickélt a saját térfelére. – Bébi, te aztán haza
tudod vágni a hangulatot!
– Sajnálom.
– Miért most? Amíg Sumaira és Deepak be nem ugrottak
vacsorázni, és szóba nem hozták ezt az egészet, meg voltál
győződve róla, hogy nekünk nem kell megcsináltatnunk.
– Ó, bébi, még most is úgy gondolom – felelte Sally Nick
mellkasszőrét cirógatva, mintha csak meg akarná nyugtatni.
– De ahogy Sumaira mondja: nagyobb biztonságot ad, ha
tudja az ember. Ha tényleg tudja.
Hogy rohadna meg Sumaira! – gondolta Nick, de nem
mondta ki hangosan. – Biztos, hogy nem így akarod a
tudomásomra hozni, hogy bizonytalan vagy az esküvő miatt?
– Hát persze, hogy nem, te buta! – Sally lehúzta magához a
fejét, hogy megcsókolja. – De tudod, milyen vagyok. Nálatok
minden rendben, a szüleid ősidők óta együtt vannak. Az én
anyám viszont háromszor ment férjhez, az apám pedig a
negyedik feleségét fogyasztja. Mind a ketten állandóan valami
olyasmit keresnek, amiről azt hiszik, hogy hiányzik nekik, én
pedig nem szeretnék olyan lenni, mint ők. Tudni akarom, hogy
legalább biológiai szempontból van-e esélyünk.
– És mi van, ha kiderül, hogy nem passzol a DNS-ünk?
– Akkor szem előtt tartjuk majd, hogy még több energiát
kell fektetnünk a kapcsolatunkba. Ahogy John Lennon mondta:
„Csak szerelemre van szükséged."
– Igen, de azt is mondta, hogy: „Én vagyok a rozmár",
szóval annyira azért ne higgyünk a bölcsességeinek!
– Akkor benne vagy? – nézett rá Sally esdeklően.
Nick nem tudott nemet mondani a nő kölyökkutya-
tekintetének: – Ha boldoggá tesz, akkor igen, vállalom. Most
viszont folytathatom azt a másik dolgot, ami, ha jól tudom,
szintén boldoggá tesz?
Sally észrevette, hogy Nick elmosolyodik, majd a vőlegénye
feje ismét eltűnt a paplan alatt, és a lába között állapodott meg.
 10. fejezet

ELLIE

A rádiós óra hajnali 3:40-et mutatott, amikor Ellie már inkább

nem is próbálkozott tovább az alvással. Mivel mozgalmas nap
előtt állt, igazán ráfért volna a pihenés, de az agya valahogy nem
vette az üzenetet. Ehelyett egy elszabadult vonat sebességével
száguldottak a gondolatai azzal kapcsolatban, hogy az
elkövetkező néhány óra során mit kell tennie azért, hogy
reklámozza átdolgozott applikációját. Rendes körülmények
között bevette volna a magánorvosa által felírt altatót, de most
nem kockáztathatta meg, hogy kába legyen akkor, amikor
nagyon is észnél kell lennie. Mióta közszereplő lett, Ellie lassan
megutálta a világsajtónak adandó interjúkat. Egy évtizede még ő
is csak egy szorgalmasan dolgozó méhecske volt a színfalak
mögött, aztán a következő pillanatban már egyszerre
magasztalta az egekig és alázta porig a nemzetközi média. Ez
viszont megedzette, és hamarosan híre ment, hogy kíméletlenül
megtesz mindent a vállalkozása sikere érdekében. Ugyan utaltak
arra, hogy talán gátlástalanok a módszerei, de konkrét bizonyíték
hiányában ez nem volt több puszta szóbeszédnél. Ellie elég
embert lefizetett ahhoz, hogy vállalkozása korai időszakának
teljes története soha ne lásson napvilágot.
Ahogy a nagyközönség egyre inkább érdeklődni kezdett
iránta, a pletykalapok a magánélete minden szegletében
kutakodni kezdtek, úgy vájkálva a múltjában, mintha épp per
folyna ellene. Utánajártak a korábbi kapcsolatainak is, és elég
pénzt löktek az exeinek, hogy azok elmeséljék, milyen ember:
milyen barátnő és milyen szerető. Ellie ennek következtében nem
csak a sajtótól kezdett el tartani, hanem mindenki mástól is – így
viszont szinte lehetetlenné vált számára a párkeresés. És ugyan
elismerte, hogy nem igazságos minden férfit egy kalap alá venni,
ha megismerkedett valakivel, mindig falakat emelt maga köré, és
megpróbálta kitalálni, hogy vajon mi motiválhatja az
érdeklődésüket. Vajon csak a vagyona érdekli őket? Fel lehet
vágni a haverok előtt azzal, hogy egy milliárdost dugnak? Vagy
ismét egy szaftos főcím lesz majd a viszonyuk vége a Sun on
Sunday címlapján? Ellie-nek nem rémlett olyan, hogy Bill
Gatest, Mark Zuckerberget vagy Tim Cookot bármikor is
pellengérre állították volna a szexuális életük miatt, ezzel
szemben az övé nagyon sűrűn tárgyalt téma volt.
Az oldalára fordult, kinyújtotta a lábát, és közben arra
gondolt, hogy egy külön jogászcsapatot kellett alkalmaznia, hogy
figyelmeztessék, ha a sajtó munkatársai valami rosszban
sántikálnak. Aztán miután megnyert vagy féltucatnyi
becsületsértési pert, már túl drága mulatság lett volna hazudozni
róla, így az újságírók elvesztették az érdeklődésüket. Ha bármit is
akartak, a médiáért felelős csoportjához kellett fordulniuk, ő
pedig kikapcsolta az összes Google-, Facebook- és Twitter-
értesítést, nehogy véletlenül kísértésbe essen, és megnézze, mit
írnak róla az emberek. Csak akkor állt a nyilvánosság elé a
vállalat emblematikus alakjaként, ha az valóban szükséges volt.
Ellie dühösen felmordult, mivel még mindig nem volt elég
fáradt, majd a paplant félrelökve felkapcsolta az olvasólámpáját.
Ekkor eszébe jutott az órákkal korábban kapott e-mail, mely
megerősítette, hogy sikerült beazonosítani a DNS-párját.
Tíz éve regisztrált, amikor a vállalat még gyerekcipőben járt.
Aztán ahogy gyorsan egyre népszerűbb lett, azt feltételezte, hogy
csak idő kérdése, és ő is megtalálja a DNS-párját. De amikor már
az egymilliárdot is meghaladta a regisztrált felhasználók száma,
lassan kezdte feladni a reményt. Az ő DNS-párja vagy valaki
mással élt boldog kapcsolatban, vagy egy fejlődő országban
lakott, ahol nem fért hozzá a teszthez, és így nem tudott róla –
vagy egyszerűen csak nem akarta tudni –, hogy ki lehet a DNS-
párja. Így hát kezdett hozzászokni a gondolathoz, hogy egyedül
él és ez így is marad, az utóbbi években pedig annyira lefoglalta a
munka, hogy már nem is érdekelte ez az egész. Nem volt
szüksége kapcsolatra ahhoz, hogy elégedett legyen – ehhez elég
volt önmaga is. Mi olyat tehetne hozzá egy DNS-pár az életéhez,
amit egyedül nem tud elérni? Ugyanakkor el kellett ismernie,
hogy valahol legbelül érdekelte, ki az az ember.
– A francba is! – mondta hangosan, és felkapta a telefonját.
Megnyitotta az e-mailt, kifizette a 9,99 fontot a párja adataiért,
és várt. Két perccel később meg is érkezett az automata válasz:

Név: Timothy Hunt. Kor: 38 év. Foglalkozás:

rendszerelemző. Szemszín: mogyoróbarna. Hajszín:
fekete. Magasság: 175 cm.

A nyugati világ majdnem minden második férfijára ráillik

ez a személyleírás – gondolta.

Ula! – kezdte az e-mailt a személyi asszisztensének.

Tudj meg mindent egy bizonyos Timothy Huntról!
Rendszerelemző, Leighton Buzzardben él.
Az e-mail-címét lent találod. Küldd át reggel, hogy mit
találtál róla! Köszönöm.

Meglepődött, mert Ula azonnal válaszolt neki. Ez sosem

alszik? – tűnődött Ellie.

Állásinterjúnk lesz vele? Nem látom a listámon – írt

vissza Ula.

Bizonyos szempontból igen – felelte Ellie. És

mindenképp legyen róla fénykép! Ha szükséges, vegyél
igénybe külső segítséget!
 Ellie az éjjeliszekrényre tette a telefonját, és visszabújt a
paplan alá. A másik oldalára fordult, és az ágya üres felét
bámulta: a lepedő éppen olyan ropogós és sima volt, mint reggel,
amikor a házvezetőnője felhúzta. Néhány éve most először adta
át magát az érzésnek, hogy elképzelje, milyen is lenne valaki
mással osztozni azon a helyen.
 11. fejezet

MANDY

Mandy a kőfalnál téblábolt, ami a Richard Facebook-oldalán

talált címhez tartozó helyet vette körül. Nézte, ahogy előtte az
úton mindenki siet, hogy elmeneküljön a szitáló eső elől, és ő is
igyekezett összeszedni magát, hogy utánuk induljon. A legtöbb
társaságban általában magabiztosan viselkedett, de ha sok
idegennel találkozott, akkor hajlamos volt zárkózottá és
szótlanná válni. Fogalma sem volt, hogy mit mondana, ha valaki
megpróbálna beszédbe elegyedni vele, így inkább igyekezett
észrevétlen maradni. Nem számít, ha késik néhány percet –
senki sem ismeri, és nem is várják. Mandy nem sokat
teketóriázott, beteget jelentett a munkahelyén, a húgainak pedig
azt mondta, hogy egy képzés miatt egy ideig nem lesz elérhető.
Még ha rá is jönnek, hogy hazudik, valószínűleg amúgy is azt
feltételezik majd, hogy az egésznek Richard Taylorhoz, a DNS-
párjához van köze. Elővett a táskájából egy csomag
kalóriaszegény mentolos cukrot, és bekapott egyet. Előhúzott egy
kistükröt is, és több szögből is próbált megbizonyosodni róla,
hogy nagyjából szalonképesen néz ki a kétórás autóút után.
Beletúrt a hajába, remélve, hogy a nedvességtől nem lett túl
bozontos.
Végül, amikor meghallotta a bentről kiszűrődő zenét, lassan
elindult az úton, majd az ajtóhoz érve megpróbált felkészülni
arra, ami bent várhat rá. Az igazat megvallva fogalma sem volt,
hogy mit csinál itt, vagy hogy mi a célja ezzel az egésszel. Csak
azt tudta, hogy ők ketten Richard-dal arra hivatottak, hogy
valamiben osztozzanak – legyen az bármilyen bonyolult is. Így
hát bement, és leült leghátul. A templomi pad végéről felkapott
egy ott felejtett szertartásrendet, és átfutotta, hogy valamelyest
megpróbáljon megnyugodni. Az elöl lévő mikrofonnál két gitáros
játszott: egy olyan balladát énekeltek, amit nem ismert. Mikor
befejezték, egy őszinte mosolyú férfi lépett a helyükre.
– Stuart, Derek, köszönjük – mondta. – Először is
mindenkinek szeretném megköszönni, hogy eljött. A Taylor
család nevében üdvözlök mindenkit a Szent Péter és
Mindenszentek templomban a drága barátunk, Richard emlékére
tartott különleges szertartáson.
 12. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher az étterem ablakán keresztül bámulta a fiatal nőt, és

a szemét meresztve próbálta megfejteni a testbeszédét. Amy, a
DNS-párja összefont karral, keresztbe tett lábbal ült az asztalnál.
Idegesnek tűnik – gondolta. De a sok Y ouTube-on látott
oktatóvideó között volt egy, mely szerint ez azt jelenti, hogy
védekezik. Az ő szempontjából mind a két eshetőség kedvezőnek
tűnt, hiszen ő került előnyös helyzetbe. Amy minden percben
legalább egyszer megnézte a telefonja kijelzőjét. Gyakran babrált
a hajával, a lábával pedig finoman a szék lábát rugdalta. Vonzó
nő, ismerte el Christopher, és pontosan úgy néz ki, mint a képen,
amit korábban e-mailben küldött neki – persze csak az után,
hogy retusálta. Hosszú, sötét hajában enyhe hullámot látott.
Divatos, fekete keretes szemüveget viselt, világos bőrén pedig alig
volt smink. Karcsú alakját nem nagyon tette közszemlére, inkább
visszafogottan öltözött: nadrágban volt, amihez magas sarkú
cipőt, egyszerű, kék felsőt és blézert vett fel. Christopher tudta,
hogy modortalanságnak számít késve érkezni egy randevúra,
különösen akkor, ha a tudomány állása szerint ez a személy
egyenesen neki rendeltetett. De nem érdekelte, hiszen mindez a
játék része volt. Jobb, ha megvárakoztatja a nőt, hadd legyen
csak feszült – így az övé lesz az irányítás, és kezdettől fogva
uralja majd a helyzetet.
Miközben a forgalmas éttermen kívül várakozott, meglátta a
tükörképét az ablakban. Hetek óta nem aludt rendesen, így a
közeli drogériában vett egy korrektort, hogy eltüntesse a szeme
alatti táskákat és karikákat. Mivel főképp nappal aludt, és nem
akarta, hogy látsszon, milyen hatással van melatoninszintjére
éjszakai projektje, még azt a színezett hidratálót is bevetette, amit
Négyes számú fürdőszobaszekrényéből vett magához.
Borotválkozásra sikerült időt szakítania, de fodrászhoz már
nem tudott bejelentkezni, így igyekezett a lehető legjobbat
kihozni oldalra fésült frizurájából, bőségesen használva azt a
készítményt, amitől a haja természetes vörösesbarna színénél
sokkal sötétebb lett. Elégedetten elmosolyodott, hogy egykori
iskolatársaival ellentétben alig van ránca, a fogai majdnem a
lehető legegyenesebbek, a vonásai pedig inkább szögletesek, mint
megereszkedett bőrtől kerekdedek voltak. Harminchárom événél
legalább öt évvel tűnt fiatalabbnak.
Lesimította méretre szabott zakója hajtókáját, várt még egy
kicsit, és csak akkor lépett be az étterembe, amikor Amyn már
látni lehetett, hogy lassan megunja a várakozást és elindul.
Végignézett az egyszerűen berendezett helyiségen, és úgy tett,
mintha a randevúpartnerét keresné. Amikor összeakadt a
tekintetük, Amy dühe a késése miatt szinte azonnal elpárolgott.
Christophernek úgy tűnt, mintha valami láthatatlan erő lökte
volna vissza a székébe.
– Helló! – hebegte idegesen.
– Szia, Amy! Nagyon sajnálom, hogy késtem! –
szabadkozott Christopher, és magabiztosan kezet fogott a nővel,
majd mindkét oldalról arcon csókolta.
– Semmi baj, én is csak pár perce érkeztem – hazudta Amy,
és nagyot nyelt.
– Megcsúsztam az új magazin miatt, amin dolgozom –
mondta Christopher, miközben leült. – Utána pedig dugóba
kerültem.
– Mintha azt írtad volna az e-mailedben, hogy tervező-
grafikus vagy. – Miközben Amy a tekintetével magába szívta,
Christopher látta rajta, hogy igyekszik nyugodtnak tűnni.
– Igen, szabadúszó vagyok, így egyszerre mindig több
projekten dolgozom.
 – Kiknek tervezel?
– Főleg a luxusipar szakmai magazinjainak, tudod, olyan
cégeknek, amelyek jachtokat vagy repülőgépeket terveznek. Meg
olyan nyaralóhelyek katalógusait, amiket az átlagos utazási
irodáknál nem nagyon találsz meg – hencegett. – Az egész
nagyon exkluzív.
Amyt ez láthatólag nem nyűgözte le annyira, mint
amennyire Christopher remélte. – Merrefelé dolgozol? –
kérdezte.
– Otthon, a Holland Parkban, ami nagyon kényelmes.
Rendeljünk valami italt?
Christopher odébb tette a poharát, így az Amyé mellé került,
majd kinyitotta a borlapot. Amikor megérkezett a pincérnő, a
legdrágább bort rendelte az étlapról.
– Vacsorázni is fognak?
A pincérnő szemébe nézett, és miközben beszélt, elképzelte,
hogy vajon milyen hangot adna ki, ha megbízható sajtvágó
drótja a torkába hatolna, és szétroncsolná a pajzsporcát.
Lenyűgözte, hogy minden gyanútlan áldozata másként sikított
fel, mint az azt megelőző.
Christopher Amyre nézett, és felvonta a szemöldökét.
– Van időd enni valamit? – kérdezte.
– Igen, szeretnék – felelte a lány, és – sikertelenül – próbált
nem túl lelkesnek tűnni.
Miközben mind a ketten csendben olvasták az étlapjukat,
Christopher érezte, hogy Amy felemeli a tekintetét, és az arcát
nézi. Rápillantott, mire a nő zavartan elmosolyodott. El is pirult,
Christopher pedig azt nézte, hogy vajon az írisze kitágul-e. Eleget
olvasott már az emberi viselkedésről ahhoz, hogy tudja, ez annak
a jele, hogy vonzódik hozzá.
– Ne haragudj, de nem baj, ha kiszaladok a mosdóba? –
kérdezte Amy. – Nekem is rendelhetsz, ha szeretnél. Tekintsd ezt
az első tesztnek, hogy igazából mennyire illünk egymáshoz!
– Természetesen – felelte Christopher, Amy pedig felállt, és
elment az asztaltól. Könnyen el tudta játszani, hogy úriember, de
azt, hogy olvasson az emberek arcáról vagy odafigyeljen az
érzelmeikre, könyvekből és az internetről sajátította el. Miközben
Amyre várt, hét különféle mosolyt is kipróbált, valamint
megnézte a mobilján, hogy hol tartózkodik Nyolcas számú.
Remélte, hogy hazaér, mire végeznek a desszerttel, mert a lány
lakása kocsival csak tíz percre volt az étteremtől.
Észrevette, hogy Amy a mosdóból kifelé jövet
visszacsúsztatta a telefonját a táskájába, és eltöprengett, hogy
vajon egy barátjának mesélte-e el, hogy jól alakul az első
randevúja a DNS-párjával. Egyértelmű volt, hogy abba a
kilencvenkét százalékba tartozik, aki azonnal vonzódni kezd
ahhoz, akivel párosították. Aztán leült, és volt valami abban,
ahogy végignyalta az ajkát: Christophernek kissé a fejébe tódult a
vér – mint amikor először szívott bele egy cigarettába, vagy
amikor túl gyorsan állt fel. Ezt a fáradtság számlájára írta, és az
érzés olyan gyorsan, ahogy jött, el is múlt.
– Minden oké? – kérdezte, mivel Amy még mindig teljesen
vörös volt.
– Igen, csak be kellett telefonálnom a munkahelyemre –
felelte. – Elég zűrös volt az utóbbi néhány hét.
– Azt hiszem, még meg sem kérdeztem, hogy mivel
foglalkozol.
– Ó, azt hittem, már mondtam! – Amy belekortyolt az
italába. – Rendőr vagyok.
 13. fejezet

JADE

Jade körülbelül három órát aludt a harmincórás út alatt.

Korábban még sosem járt Magalufnál messzebb repülővel, oda is
a csajokkal mentek még az egyetem alatt. Annyira sikerült
berúgniuk, hogy végül a bal farpofájára rátetováltatta, hogy:
BELÉPNI T ILOS ! A Heathrow-tól Bangkokig, majd Mel-bourne-ig
tartó út nagy részében görcsösen markolta az ülése karfáját, attól
félve, hogy a következő turbulencia miatt le fog zuhanni a gép.
Ez is olyasmi volt, amit nem mondott el a lányoknak, amikor
rábeszélték az utazásra: rettegett a repüléstől. Elolvasott egy
thrillert azok közül, amiket még korábban letöltött a Kindle-jére,
majd egymás után hat filmet is megnézett, hogy elterelje a
gondolatait. Végül nem sokkal leszállás előtt elszenderedett.
Jade-nek épp csak annyi ideje maradt, hogy átöltözzön és
felfrissítse magát, utána pedig átvette az előre lefoglalt szedánt.
Megkönnyebbülten fedezte fel, hogy az ausztrálok is ugyanazon
az oldalon vezetnek. Bepötyögte a kocsi GPS-ébe a címet.
Körülbelül kétszázötven kilométerre volt a Murray-medencében
található Echucától – ott veszi majd kezdetét élete következő
szakasza és egyben legnagyobb kalandja. Miközben a Great
Northern Highway országúton haladt, együtt énekelt Ed
Sheerannel és Beyoncéval, miközben próbált valamennyire
uralkodni az idegein.
A tíz nappal korábbi, Lucyvel és Shawnával folytatott
beszélgetésre gondolt. Miközben az ebédlőasztal túloldaláról
bámulta a kolléganőit, fokozatosan ráébredt, hogy kezd olyanná
válni, mint ők: agyonsminkelt, póthajas nővé, aki majd
megveszik azért, hogy sovány maradjon, mert csak úgy lehet
továbbra is versenyképes az egyre összébb zsugorodó húspiacon.
De hálás volt nekik azért, hogy nem köntörfalaztak, még ha a
dolog nem is volt kellemes. Igazuk volt. Semmi sem indokolta,
hogy ne utazzon el Ausztráliába meglátogatni Kevint. Csak az
ismeretlentől való félelme gátolta meg ebben. És miután letudta
a repülést, Jade úgy gondolta, hogy már semmitől sem fél.
A hét végére vett egy retúr repülőjegyet Ausztráliába, a
hitelkártyája terhére. És miközben Shawna kezdte belakni Jade
kiadott lakását, ő kényelembe helyezte magát a Heathrow-ra
tartó Megabus folyosó menti ülésében, és teljesen magán kívül
volt az izgalomtól, hogy vajon mit hoz majd az elkövetkező
néhány hét.
A szüleinek küldött egy SMS-t a repülőtérről, melyben leírta,
hogy mit tervez. Abból, hogy utána azonnal hívták is, arra
következtetett, hogy nem támogatják az ötletét, de ebben nem
lehetett biztos, ugyanis nem vette fel nekik a telefont. Jade tudta,
milyen gyorsan indulatba tud jönni, és nem akarta, hogy
bármilyen negatív impulzus elrontsa azt az izgatott várakozást,
amit érzett.
Ismét rápillantott Kevin képernyővédőnek beállított
fényképére, és tudta, hogy nem fog csalódni.

A Kevin farmjáig tartó háromórás út hamar eltelt, és feszült

izgalom járta át, amikor megállt az út szélén, majd kiszállt, hogy
kinyújtóztassa a tagjait. Rögtön megérezte a perzselő meleget, és
örült, hogy indulás előtt ötvenes fényvédő faktoréi naptejjel kente
be magát.
Világos bőre sosem bírta a hőséget. Fogalma sem volt, hogy
miként boldogul majd itt.
A földút mellett futó, derékig érő drótkerítésre erősített
WILLIA MSON -FA RM feliratú táblára pillantott. Az utat magas,
ványadt fák szegélyezték, törzsük mélyen ült a sivatagos
talajban. A távolban egy nagy, fehér házat látott, valamint
melléképületek és csűrök tetejét, amiket felismert Kevin fotóiról.
Jade érezte, hogy összeszorul a gyomra – mint mindig,
amikor arról álmodozott, hogy milyen lehet találkozni Kevinnel.
Most már majdnem eljött az a pillanat, és szörnyű rémület fogta
el, mert fogalma sem volt, hogy miként fog reagálni a férfi arra,
hogy előzetes bejelentés nélkül megjelenik nála.
Még a Heathrow-n írt neki egy kegyes hazugságot, hogy
mobilszolgáltatót vált, ezért egy-két napig nem lesz elérhető.
Kevin kissé ideges lett a hírre, de megnyugtatta, hogy nem így
próbál meg finoman szakítani vele. Épp ellenkezőleg – gondolta.
Fogta a telefonját, és készített egy szelfit Kevin szüleinek
farmjával a háttérben.

Helló bébi, hogy vagy? – pötyögte, és hálás volt a

prediktív szövegbevitelért, mert annyira remegtek az
ujjai.

Helló! – jött szinte azonnal a válasz. Már nagyon

hiányoztál! Sikerült elintézni az új telefonodat?

Igen, köszönöm,

A tehenekkel vagyok az istállóban. Apám, itt aztán van szag!

Ó, te szegény! Találd ki, hol vagyok!

Ágyban?

Nem nyert!

Még dolgozol?

Nem! – írta, és elküldte neki az imént készített fotót.

Kalapált a szíve, miközben Kevin SMS-ét várta. Ehelyett

megcsörrent a telefonja.
– Meglepetés! – visította bele. – Itt vagyok!
– Sajnálom, de nem kellett volna idejönnöd – felelte Kevin
kurtán, és letette.
 14. fejezet

NICK

– Ne nyisd meg! – kiabálta Sally Nicknek a telefonban.

Nyugtalan volt a hangja. – Várd meg, amíg hazaérsz, és majd
együtt megnézzük!
Sally bevallotta Nicknek, hogy mióta az okosórája jelezte,
hogy e-mailt kapott a DNSPárodtól, úgy érezte, mintha egy húsz
emeletet zuhanó liftbe szorult volna be a gyomra. Rögtön
telefonált, és miközben türelmesen várt a vonal túloldalán, Nick
megnézte a bejövő leveleit, és látta, hogy ő is kapott értesítést.
A médiaügynökségnél, ahol dolgozott, épp ütős, eredeti
reklámötleteket kellett volna kitalálnia egy új női
intimtörlőkendő-márkának, de ehelyett az járt a fejében, hogy
vajon mit rejthet a levél.
De leginkább az aggasztotta, hogy Sally annyira el akarta
végeztetni a tesztet. Korábban azt feltételezte, hogy mind a ketten
elégedettek, és egyetértenek abban, hogy közösen képzelik el a
jövőt. De az, hogy Sally tudományos igazolást akart,
megerősítette visszatérő félelmét, hogy nem elég jó leendő
feleségének, hogy túl sok az öt év korkülönbség – vagyis hogy
éretlen a nő számára, és az is fog maradni.
Amikor Nick végül harminc perccel Sally után hazaért, a
menyasszonya már a második pohár bort szorongatta a
konyhaszigeten ülve, oldalra lógatva a lábát.
– Ne haragudj, hogy elkéstem! – kezdte. – Feltartottak egy
meetingen, és…
– Nem számít – szakította félbe Sál, és idegesen kortyolt
egyet. – Essünk már túl rajta! – Másik kezével a pulton dobolt;
látszott rajta, hogy feszült.
– Először mondhatnék valamit? – kérdezte Nick, és felült
Sally mellé a konyhaszigetre. – Nem érdekel, hogy mi lesz az
eredmény. Felőlem akár Jennifer Lawrence is lehet a DNS-
párom, egy fikarcnyit sem változtat semmin. Te vagy az, akit
nekem rendelt a sors, nem számít, hogy mi áll ezekben az e-
mailekben.
Sally elmosolyodott és megölelte, majd fogta a telefonját, és
megnyomta az e-mail-fiókja ikonját. – Készen állsz? – kérdezte,
és lefelé görgetett, majd megnyitotta az üzenetet. Megnyúlt az
arca. – Azt írja, hogy nincs párom.
Vészjósló csend telepedett a helyiségre. Egyikük sem tudta,
mit is mondjon a másiknak. Végül Nick átkarolta Sally vállát.
– Tudom, hogy nekünk sikerülni fog – mondta. – Párok
milliónak sikerült, és mi sem leszünk kivételek. Az, hogy nem
vagyunk DNS-pár, még nem jelenti azt, hogy nem kellene együtt
lennünk. Még mindig szeretsz, ugye? Most, hogy elolvastad, még
mindig szeretsz?
– Hát persze, hogy szeretlek! – mondta Sally fojtott hangon,
Nick vállába fúrva a fejét.
– Akkor meg kit érdekel, hogy mit mond egy kis kémia vagy
biológia. Ezt semmi sem fogja megváltoztatni.
Sally nagyot nyelt, és elsírta a magát. – Ne haragudj! –
szipogta. – Csak biztos akartam lenni abban, hogy van
esélyünk… hogy nekünk együtt kell lennünk, hiszen így van
elrendelve.
– Bassza meg, akkor inkább kockáztassunk!
Sally elmosolyodott, majd egymásnak nyomták a
homlokukat. Beletúrt Nick sűrű, fekete hajába, és megcsókolta.
– Csapjunk egy korai vacsorát! – javasolta Nick. – Van az
az új török étterem, ami a központban nyílt. Én állom.
Sally bólintott, Nick pedig leugrott a szigetről, és az ajtón
lévő akasztóhoz ment a farmerkabátjáért.
– És a tiéd? – kérdezte bizonytalanul Sally.
 – Micsodám?
– Az eredményed.
– Nem érdekel. – Nick megvonta a vállát. – Tudom, amit
tudnom kell.
– Nekem pedig tudnom kell azt, amit nem tudsz. Képzeld
magadat a helyembe: a vőlegényemnek valószínűleg van egy
DNS-párja, aki nem én vagyok! Szeretném tudni, hogy ki az
ellenfelem – már ha elvégeztette a tesztet.
– Neked nincs ellenfeled.
– Drágám, azért nyisd csak meg!
– Itt van, kapd el! – mondta Nick, és odadobta Sallynek a
telefont. Ő elkapta, és megnyitotta az e-mailt.
– Te jó isten! – Hangosan felnevetett. A szája elé kapta a
kezét, és elkerekedett szemmel nézett Nickre.
– Mi az? Van párom?
– Hát, van – vigyorodott el Sally.
– Istenem, mondd, hogy nem az anyád az!
– Nem, ne aggódj, nem az anyám az! – felelte Sally. – A
párod egy Alexander nevű férfi.
 15. fejezet

ELLIE

Ellie olyan merevnek érezte az arcát, mintha beton száradt volna

rá. Nem tudta megvárni, hogy hazaérjen, neki is látott
rétegenként leszedni a vastagon felvitt sminket.
Reggel, számtalan nemzetközi hírcsatorna kamerája előtt az
Economist egyik újságírója megpróbálta arrafelé terelni a
beszélgetést, hogy a vállalat újonnan bemutatott applikációja
helyett inkább a magánéletéről beszéljen. Az évek során azonban
már elég golyó találta el Ellie-t ahhoz, hogy előre tudja, mikor
veszi így célba egy sajtómunkás. Egy udvarias mosoly
kíséretében kitért a kérdés elől, és emlékeztette a férfit, hogy
miért is van ott.
Miközben Andrej, a biztonsági főnöke London központjából
belgraviai háza felé hajtott vele, Ellie megnyitotta a védett
vállalati üzenetküldő rendszert, és észrevett egy fájlt, amit az
asszisztense küldött neki.
A mappa neve „Timothy Hunt" volt, és Ellie rájött hogy
minden bizonnyal a DNS-párjáról kért adatokat tartalmazta.
Miközben az ujja az ikon felett körözött, idegesebb volt, mint
korábban gondolta volna. Aggódott, hogy vajon mi van a
mappában, és mennyi adatot talált Ula. Feltételezte, hogy
asszisztense megfogadta a tanácsát, és azzal a csoporttal
végeztette el a munkát, amelyet a leendő alkalmazottak
hátterének vizsgálatakor szoktak igénybe venni – valamint a
gyakori fenyegető levelek esetében.
Nagy levegőt vett, és megnyitotta a mappát. Csak néhány
dokumentum volt benne: a helyi újság fényképe Tim vidéki
focicsapatáról, a férfi Linkedln-önéletrajza, az utóbbi hat hónap
internetes böngészései, egy bankszámlakivonat, valamint
különféle fényképek. Nem akarta tudni, hogy miféle gyanús
módszerekkel jutottak hozzá ezekhez az információkhoz.
Ellie először a focicsapat fényképére kattintott, és a
képaláírás alapján végül megtalálta Tim Huntot. A képen a hátsó
sorban állt: átlagos felépítésű, rövid, már kopaszodásnak indult,
sötét hajú férfit látott. Szakállas volt, az arcán pedig széles vigyor
terült el. Azt rögtön megállapította, hogy külsőleg nem
kimondottan az esete.
Átfutotta az önéletrajzot, és megtudta, hogy Tim az egyetem
elvégzése óta több helyen is dolgozott, főleg informatikai
területen. A böngészési előzményei tipikusan olyanok voltak,
mint amilyenek egy vele egykorú férfié lenni szoktak: a
kilencvenes évek videoklipjei a Y ouTube-on, foci- és Forma-1-
eredmények, időnként egy kis pornó – bár megkönnyebbülten
nyugtázta, hogy semmi beteges –, illetve rendszeresen felkereste
az Amazont és a Spotifyt filmek és zene miatt. Szerette a
Coldplayt, a Foo Fighterst, valamint a Stereophonicsot, és
mindent megnézett, amiben Matt Damon vagy Leonardo
DiCaprio szerepelt. Ellie egyiküket sem szerette. A
bankszámlakivonata elárulta, hogy a Tesco és az Aldi
szupermarketekbe jár, a Burton's és a Next üzletekből öltözködik,
valamint rendszeresen küld adományt Alzheimer-kórosokat,
illetve kóbor kutyákat segítő alapítványoknak – emellett pedig
minden hónapban félretesz a nyugdíjára. Semmi sem utalt arra,
hogy házas vagy elvált lenne, gyerekre és aktuális partnerre sem
lehetett következtetni. Nem volt priusza, nem jelentett csődöt, és
nem úgy tűnt, mintha számottevő anyagi problémái lennének.
A lakáshitele szerény volt, a hitelkártyáját mindig időben
törlesztette, a diákhitelét pedig már visszafizette. A közösségi
médiában szinte nem is volt jelen, csak néha írt egy-egy
hozzászólást a Cambridge United FC fórumán.
Röviden összefoglalva: Timothy Hunt jelentéktelen
embernek tűnt, akihez valamiért rendkívüli kapcsolat fűzte.
– Tehetnénk egy kis kitérőt a King's Road felé? – kérte Ellie
Andrejt, és a férfi néhány perc múlva az utasítását követve vett
neki egy vadonatúj, átlagos, feltöltőkártyás telefont, hogy ne
kelljen megadnia a valódi számát. Csóró diákként használt ilyet
utoljára, és önkéntelenül is elmosolyodott, amikor eszébe jutott,
hogy mennyivel egyszerűbb volt akkor az élete.
Bepötyögte Timothy számát, majd elkezdett üzenetet írni.
Szia! – kezdte. Ellie-nek hívnak, és DNS-párok vagyunk! Ekkor
egy pillanatra megállt, majd törölte az üzenetet. Túl vidám –
gondolta. Helló, én vagyok a DNS-párod! Szeretnél találkozni
velem? Túl kurvás. Szia, Timothy! Úgy hiszem, hogy nekünk
együtt kellene töltenünk az életünk hátralévő részét – írta, és a
végére odatett egy smiley-t.
Egy pillanatig habozott, mielőtt elküldte volna az üzenetet,
majd miután megtette, megmerevedett a telefonnal a kezében:
csak bámulta a készüléket, attól rettegve, hogy vajon mit rejthet
Pandora imént kinyitott szelencéje. Nem sokáig kellett várnia, a
telefon hangos jelzése meg is ijesztette.

Ááá, a leendő Mrs. Hunt! Mi tartott ilyen sokáig? –

írta Timothy, és odabiggyesztett egy kacsintó arcot is.
És szólíts nyugodtan Timnek!

Van humora – gondolta Ellie, és ettől mindjárt enyhült a

vállában a feszültség.

Bocs, de lefoglalt a menyasszonyi ruha kiválasztása –

írta, és küldött egy fátylas nőt ábrázoló emojit.

Micsoda véletlen, én is épp azzal voltam elfoglalva!

Mesélj egy kicsit a leendő feleségemről, mivel csak az
alapdolgokat tudom! Jó lenne valami közös témát
találni még azelőtt, hogy időpontot kérnénk az
anyakönyvvezetőtől.
 Templomi esküvő nem lesz?

Nem, mert a magamfajta sátánistákat ott nem látják

szívesen.

Akkor van bennünk valami közös – felelte Ellie egy

mosolyogó ördögikon kíséretében. Mivel foglalkozol?

Ellopom a lelküket.

Nem pont így értettem.

Ja, bocsánat. Lucifert imádom, és mellette unalmas irodai

munkát végzek. És te?

Kocka vagyok.

Az elkövetkező harminc percben Ellie észre sem vette, hogy

a dugó miatt szinte áll az autója, a szakadó eső pedig az ablakot
veri. Mire Andrej végre megállt a háza előtt, úgy rá volt tapadva
a telefonjára, mint egy diáklány, és oda-visz-sza üzengettek
egymásnak Timmel. Andrej kinyitotta a kocsiajtót, majd ernyőt
tartott fölé.

Meghívhatom valamikor egy italra a leendő

feleségemet? – kérdezte Tim.

Nem is tudom… – felelte Ellie.

Ígérem, nem harapok! Néha mindannyiunknak tennie

kell egy próbát.

Ellie az ajkába harapott, és a táskájába csúsztatta a telefont,

miközben Andrej bekísérte a házába. Néhány pillanatra megállt,
majd mérlegelni kezdte az előnyeit és hátrányait annak, hogy
beenged egy idegent az életébe. Az ok, amiért elvégeztette a
DNSPárod tesztjét, mostanra egy hús-vér személyben öltött
testet. Neve van, arca, és arra vár, hogy megtudja, akar-e
találkozni vele. De Ellie félt. Kivette a telefont a táskájából, és
elolvasta, majd újra és újra elolvasta az üzenetet, mielőtt
válaszolt volna rá.

Oké, én is szeretném – pötyögte félénken. Ráérsz péntek

este?
 16. fejezet

MANDY

Mandy sokkal többet megtudott DNS-párjáról a

megemlékezésen, mint az internetes keresés során.
Illetéktelen behatolónak érezte magát, ahogy ott ült hátul a
Szent Péter és Mindenszentek templomban, és hallgatta, ahogy
Richard barátai az összegyűlteket szórakoztatják: vicces
történeteket mesélnek az életéről, elmondják, hogy mi inspirálta
őt, és hogy mennyire a bizalmasuk volt. Kiderült, hogy Richard a
sportarénában és azon kívül is csapat-játékos volt, valamint
hűséges barát, akinek a vállán mindenki elsírhatta a bánatát.
Megtudta, hogy megyei szinten jégkorongozott és tollasozott,
tizenkét éves korában vegetáriánus lett, tizenhét éves korában
pedig legyőzte a rákot: pozitív életszemlélete segített neki
átvészelni a kemoterápiát. Mandy a Facebookon látott fotókra
gondolt, és eltöprengett, hogy DNS-párja vajon a betegség miatt
akart-e világot látni. Richard két maratoni is lefutott, hogy pénzt
gyűjtsön a rák ellen küzdő Macmillan Cancer Support
szervezetnek, és a tanulási nehézségekkel küzdő helyiek számára
rohampályás futóversenyeket, valamint tornaprogramokat
szervezett. Úgy érezte, hogy hozzá képest ő a világ leglustább és
legönzőbb embere, és ha egyszer meghal, rá nem fognak olyan
filantrópként emlékezni, mint Richardra.
Valamivel több, mint két hét telt el azóta, hogy Mandy
megtudta a szörnyű hírt: DNS-párja elhunyt.
Mivel egyre jobban dühítette, hogy még mindig nem hallott
felőle, úgy döntött, hogy ő teszi meg az első lépést. Óvatosságból
nem említette meg a bemutatkozó levelében, hogy már
megnézte a közösségi oldalakon, és egy külön mappába gyűjti a
fényképeit. Magáról viszont küldött egy remek képet, ami három
évvel ezelőtt készült: akkor még kevesebb kiló volt, és nem
jelentek meg az arcán a válása miatti barázdák sem. Megadta az
e-mail-címét és a mobilszámát is. Nagyon csalódott volt, mert
semmiféle választ sem kapott. Először arra gondolt, hogy
Richard talán nem találta vonzónak, de aztán felidézte, hogy a
DNS-párok esetében állítólag nem fontos a külső. Vagy ismét
mehetnékje támadt, és útra kelt vajon? De ennek nem volt
semmiféle online bizonyítéka… Átfutott az agyán, hogy talán
börtönbe került, megbénítja a félénksége, diszlexiás, vagy mind a
két kezét eltörte, és nem tud gépelni… Mandy szalmaszálakba
kapaszkodott.
Teljesen véletlenül történt, hogy amikor rákattintott Richard
Facebook-profiljára – aznap már sokadszorra –, meglátta azt az
üzenetet, amit a testvére hagyott ott: tájékoztatta a barátokat,
hogy mikor és hol lesz a megemlékezés. Mandy a képernyőt
bámulta, majd újra elolvasta az üzenetet. Megemlékezés? Mi a
fene? Ennek semmi értelme. Richard nem halhatott meg! Éppen
hogy csak rábukkantak egymásra! Hogy lehet az, hogy az
egyetlen ember a világon, akit állítólag neki teremtettek, már
nem él? És hogyhogy nem olvasott ő erről korábban? Amikor
tovább kutakodott, rájött, hogy Richard profilképeivel ellentétben
nem minden posztja volt nyilvános. Barátnak jelölte, remélve,
hogy a nővére visszaigazolja, és így többet és is megtudhat majd.
Néhány feszült nap elteltével meg is kapta a visszaigazolást.
Ezután számos bejegyzést talált Richard barátaitól a világ
minden részéről, melyben lerótták tiszteletüket az ember előtt,
aki oly mélyen megérintette őket. Mindent megtett, nehogy
eluralkodjon rajta a gyász. Öntött magának egy pohár Prossecót,
majd áttanulmányozta a helyi híreket, apránként összeszedve
minden információt a balesetről. Richard egy hokicsapat tagja
volt, és egy nap késő este a csapattársaival épp a győzelmüket
ünnepelték. Azonban a férfi leszakadt tőlük, és kibotorkált egy
útra, ahol elütötték, majd a sofőr segítségnyújtás nélkül elhajtott
a helyszínről. Néhány órával később találták meg az út mellett:
súlyos fejsérüléseket szenvedett. Mandy ekkor engedett az
érzelmeinek, és az este hátralévő részét átsírta – ahogy a kora
reggeli órákat is. Richard képeit nézegetve gyászolta mindazt,
amivel a férfi már nem gazdagíthatta az ő életét. Most már
sosem fog sor kerülni a legfontosabb első randevúra, sosem
fognak először szeretkezni. Sosem hallja majd tőle, hogy szereti,
hogy együtt építsék fel az életüket, vagy azt, hogy alapítsanak
családot. Sosem fogja megtudni, hogy milyen érzés, ha valakinek
az életében ő a legfontosabb. Kezdett valóra válni Mandy
legnagyobb félelme: minden marad ugyanúgy, mint a válása
után, és egyedül, begyepesedve, harminchét évesen lehúzhatja a
redőnyt. Fel-alá járkált a nappalijában, azon tépelődve, hogy
mihez kezdjen az életével. Nem volt hajlandó beletörődni abba,
ami történt. Még többet meg kellett tudnia arról az emberről, akit
elraboltak tőle! így hát, ha a temetésén nem is vett részt,
elhatározta, hogy el fog menni a megemlékezésre, akár hívatlan
vendégként is.
Ahogy idővel mindenki lerótta a tiszteletét Richard előtt, a
vendégek elindultak a padsorok között egy nyitott ajtó felé,
melyen túl Mandy üdítővel, műanyag poharakkal,
papírtányérokkal és szalvétákkal megrakott asztalokat látott.
Először habozott, hiszen nem tartozott a gyászolók közé, de
aztán valami mégis arra ösztönözte, hogy kövesse őket. A falra
szerelt hangfalakból soft rock szólt, miközben az idősek és
fiatalok eszegettek, beszélgettek. Mandy nem tudta, hová álljon,
és egyszer csak azon kapta magát, hogy egy férfiakból álló
csoporthoz tart, akik vidáman beszélgetnek egy fiatal nővel. A nő
nagy hévvel éppen azt idézte fel, hogyan gyűjtött Richard
siklóernyőzéssel pénzt az elhagyott kutyák jótékonysági
egyletének – pedig tériszonya volt. Mandy ott téblábolt a
beszélgetők mellett, és a nő történetéből magába szívott minden
új információt Richardról. A csoport egy másik tagja azt mesélte
el, hogy Richard rábeszélte néhány vendégét, akiknek a személyi
edzője volt, hogy vegyenek részt vele az éves londoni meztelen
kerékpározáson – természetesen újfent jótékonysági célból.
Mindenkinek volt valami vidám emléke vele kapcsolatban, és
miközben Mandy hallgatta, ahogy egymást szórakoztatják,
elöntötte az irigység.
– Azt mesélte, amikor megcsípte egy medúza? – bukott ki
belőle olyan hirtelen, hogy megijedni sem volt ideje.
– Nem. – felelte egy férfi, akinek az egyik hajtincse egészen
az orráig lógott. Egyszerre minden tekintet Mandyre szegeződött.
– Mi történt?
Mandy villámgyorsan végigpörgette az agyában Richard
fényképeit, és eszébe jutott az, amelyiken egy nagy, fehér
katamarán mellett állt arra várva, hogy a fedélzetre léphessen, és
megnézhesse a környéket. – Cairnsnél úsztunk az óceánban –
kezdte –, amikor egy egész rajnyi medúza lebegett felénk. Látta,
ahogy küszködök a vízben, hogy visszajussak a partra, így a
deszkájával beevezett, és segített. Ehhez viszont át kellett
verekednie magát egy csomó medúzán, azok pedig megcsípték a
lábát. – Kristálytisztán el tudta képzelni az egészet, amit
mondott.
– Ez jellemző Richre – jelentette ki a fiatal nő, a többiek
pedig mosolyogva bólogattak. Mandy is mosolyogott, és közben
érezte, hogy mindenhol libabőrös lesz. Megúszta, senki sem tudta
megcáfolni.
– Ez persze nem gátolta meg abban, hogy visszamenjen a
vízbe – tette hozzá. – Sosem fogom elfelejteni, ahogy egy
sydney-i étteremben, a Harbour Bridge-dzsel szemben hajnalig
iszogattunk, közben pedig az utazásainkról meséltünk
egymásnak. Nagyon hiányzik! – Az utolsó szavaiban legalább
volt némi igazság.
– Elnézést, még nem mutattak be egymásnak bennünket –
mondta a nő. Gyengéden Mandy vállára tette a kezét, és
távolabb vezette a többiektől.
 – Mandy vagyok – nyújtott neki kezet.
– Én pedig Chloe – felelte a nő. – És honnan ismered Richt?
Mandy próbálta valahogy leplezni a rátörő pánikot.
Kapásból kellett válaszolnia: – Ööö… Ausztráliában találkoztunk,
és utána is tartottuk a kapcsolatot.
– Mennyi ideig voltál ott?
– Ööö… néhány hónapig.
– És egészen pontosan hol találkoztál vele?
– Azt hiszem, a barátaival volt Cairnsben, hogy megnézze a
Nagy Korallzátonyt, és aztán egy ideig együtt lógtunk Sydney-
ben.
– Tényleg? Nahát, ez nagyon érdekes! – válaszolta Chloe
erőltetetten mosolyogva. – Ugyanis az ausztrál útra én is
elkísértem Richt, és Sydney-ben végig együtt voltunk.
Mandy túl messzire ment a hazugságaival. Érezte, hogy
összerándul a gyomra, miközben a nő dühös arckifejezéssel
bámul rá.
– Most pedig leszel szíves elmondani, hogy valójában ki is
vagy és miért hazudozol mindenkinek az öcsém búcsúztatásán!
 17. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher sok mindenre büszke volt: a külsejére, az

eltökéltségére, a manipulációs technikáira, valamint arra, hogy
nem engedte, hogy bármi is kibillentse a nyugalmából.
Szerette azt gondolni, hogy szigorúan kordában tudja tartani
az érzelmeit. Ha olyasvalamivel találta magát szemben, ami
eltérítette volna végrehajtandó tervétől, akkor az ösztönei
segítettek neki kellőképpen alkalmazkodni, hogy továbbra is
követni tudja a célját. Ugyanakkor amikor Amy bevallotta, hogy
rendőr, az derült égből villámcsapásként érte. Annyira
elmélyülten foglalkozott az egyéb tevékenységeivel, hogy eszébe
sem jutott utánanézni a lánynak. Magától értetődőnek vette,
hogy minden nő olyan, mint akiket célba vett: hiszékeny, nála
kevésbe intelligens és naiv. Egy rendőr viszont egyáltalán nem
ilyen. Christopher számára nem sokat jelentett, hogy megtalálta
a DNS-párját: nem tervezte, hogy ismét találkozna vele. A
randevújukra is csak enyhe kíváncsiságból ment el, de hirtelen az
egész sokkal érdekesebbé vált.
Ami azt illeti, nagyon is érdekessé.
– Rendőr? – ismételte meg gépies mosollyal. – Az biztos
lebilincselő munka.

– Hát, az tud lenni – felelte Amy büszkén. – Nyomozó

őrmester vagyok, ami kemény meló, főleg ha az ember a
Metropolitan Police-nél szolgál. Szinte éjt nappallá téve kell
dolgozni. De ha valaki akarja, akkor ez az élethivatása lehet.
– Nem sokat tudok arról, hogy működik a rendőrség –
hazudta Christopher. – Mit csinál egy nyomozó őrmester? Vagy
az jobb kifejezés, hogy mit vizsgál?
– Mind a kettő jó – felelte Amy, és a szívószálon keresztül
ivott a vodka-narancsából. – Az utóbbi fél évet a csalás elleni
osztályon töltöttem, mert oda helyeztek át.
– És az mit takar?
Christopher nem figyelt oda Amy válaszára, mert nem
érdekelték egy olyan részleg intrikái, amely egyáltalán nem volt
köthető az ő munkásságához. Így inkább gépiesen úgy tett,
mintha érdeklődne. Miközben a lány beszélt, továbbra is a
szemébe nézett, és ha szükségesnek érezte, akkor bólintott és
mosolygott. De magában nem tudott másra gondolni, mint arra,
hogy a vele szemben ülő lány annak az embernek a DNS-párja,
akit a Sun napilap „Anglia leggonoszabb gyilkosának" nevezett el.
Chrsitopher nagyon szeretett volna kérdezni arról az ügyről,
amely minden tévéhíradóban vezető hír volt az utóbbi három
hétben, de nem akart túl mohónak tűnni. Ám félórányi udvarias
beszélgetést követően az egója mégiscsak erősebbnek bizonyult.
– És mi a helyzet azzal a sorozatgyilkossal, akivel tele
vannak a hírek? – kérdezte fesztelenül, miközben belevágott
gombás szendvicsébe. – Hány nőt is ölt meg eddig, ötöt?
– Hatot. Vagyis hatról tudunk, de több különböző nyomot is
követ a csoport – felelte óvatosan Amy. Ez ugyanaz a
hivatalosan elfogadott válasz volt, amit Christopher már hallott a
tévében, amikor sajtótájékoztatót tartott a rendőrség.
– Nem akarsz róla beszélni, ugye? – kérdezte. – Ne
haragudj, nem lett volna szabad erről kérdeznem téged.
– Nem arról van szó, hogy nem akarok róla beszélni – tette
félre a villáját Amy. – Semmi sem képes jobban felbolygatni a
sajtót, mint a sorozatgyilkosok. És az utóbbi években nem túl sok
bukkant fel belőlük.
Christopher legszívesebben azt válaszolta volna, hogy:
Jelenleg négy sorozatgyilkos szedi az áldozatait Nagy-
Britanniában, te pedig épp az egyikkel vacsorázol.
 – Az utóbbi időben sok minden kiszivárgott a sajtónak, így
nem szabad akárkinek beszélnünk erről – folytatta Amy.
– Szóval én is csak egy akárki vagyok? – kérdezte
Christopher a tőle telhető legártatlanabb tekintettel. Amy elpirult.
A férfi eltökélt volt, hogy addig incselkedik vele, amíg ki nem
szedi belőle az igazságot: még nem találkozott olyan emberrel,
akit valamiképp ne tudott volna manipulálni.
– Ne haragudj, nem úgy értettem – mosolygott rá Amy, ő
pedig örömmel látta, hogy nincs ételmaradék a fogai között.
– Akkor inkább beszéljünk másról! – felelte. – Miért
csináltattad meg a DNSPárod-tesztet?
Amy a szemébe nézett, és látszott rajta a megkönnyebbülés,
hogy ismét olyan témáról beszélnek, ami jobban illik egy első
randevúra. – Sok hozzám hasonló közalkalmazott dönt így, mert
nincs időnk randizgatni. Úgy hangzik, mintha érdekhajhászok
lennék, de ez a legjobb módja annak, hogy kihagyjuk a
közvetítőket. Tudod, így nem kell foglalkoznod az összes idiótával
csak azért, hogy megtaláld azt, akit neked szántak. És te?
Christopher agya lázasan járt, és próbálta felidézni, hogy mit
emelt ki kihúzóval a párkapcsolati könyvekben: mi az, amit a
nők hallani akarnak lehetséges partnerüktől. Meg volt győződve,
hogy már pusztán azzal az ujja köré csavarta Amyt, hogy
megegyezett a DNS-ük, de bármit is mondjon, annak a megfelelő
érzelmi húrt kell megpendítenie.
– Azért csatlakoztam az oldalhoz, hogy megtaláljam a
másik felemet – mondta a lány szemébe nézve, ahogy a
könyvekben állt. – Szerettem volna találkozni azzal, aki elfogad
olyannak, amilyen vagyok, aki szeret a hibáimmal és az idegesítő
szokásaimmal együtt, aki mellettem lesz, bármivel kerüljek is
szembe.
Christopher kissé oldalra billentette a fejét, és szinte
bocsánatkérően vállat vont, mintha csak az őszinteségét szeretné
hangsúlyozni. Már másodszor fogta el egy különös érzés: kissé
kába volt a feje, a bőre pedig hirtelen érzékeny lett.
 Amy szája széle megremegett, majd nevetni kezdett. – Ez
most komoly? – vihogta. – Úgy hangzik, mintha egy önsegítő
könyvből olvastad volna.
Christopher álarca szertefoszlott, és a szégyenhez hasonló
érzés fogta el – ez is egyike volt annak a számos érzelemnek,
amiről tudott, de csak ritkán tapasztalta meg. – Valami rosszat
mondtam? – kérdezte őszinte csodálkozással.
– Nem, nem, istenem, dehogy! – felelte Amy. – Komolyan
gondoltad, ugye? Jaj, ne haragudj, csak kissé… kínos volt, ez
minden.
– Ó! – mondta Christopher még mindig összezavarodva,
miközben az járt a fejében, hogy az Amazon vajon a megfelelő
könyveket ajánlotta-e neki.
Amy előrehajolt; csendesen beszélt, de magabiztosan:
– Nézd, Christopher, én a következőképp látom ezt az
egészet: mi ketten DNS-párok vagyunk, ami azt jelenti, hogy
nem kell végigcsinálnunk mindazt, amit másokkal, amikor
randizgattunk. Nem kell az éttermen kívül ácsorognod, hogy
szándékosan megvárakoztass, és ezért ideges legyek. Nem kell
megpróbálnod lenyűgözni azzal, hogy elejted, London egyik
puccos részén élsz. Ahogy arról sem kell finoman tájékoztatnod,
hogy olyan magazinoknak tervezel, amelyek nem a
magamfajtáknak szólnak. És semmiképpen sem kell a
legdrágább bort választanod az étlapról. Rögtön rátérhetünk az
ismerjük meg egymást szakaszra, hogy meglássuk, mi történik,
ha nem játszadozunk. És jelen pillanatban – valószínűleg a
hormonok, a vonzalom vagy az imént megivott három vodka és
az üveg bor miatt – úgy érzem, hogy felrobbanok, ha nem
fekhetek le veled hamarosan. Mondjuk, most azonnal.
Christopher megdöbbent. Korábban még nem találkozott
ilyen szókimondó nővel. Egyre izgalmasabbnak találta, és
szerette volna megtudni, hogy mitől pörgött így be. El kellett
volna riasztania annak, hogy Amy rendőrtiszt, de épp az
ellenkezője történt: felizgatta, hogy mennyire ellentétes, amivel
ők ketten foglalkoznak.
– Ööö, hát persze – felelte, és intett a pincérnek, hogy kéri a
számlát. Készpénzzel fizetett, mint mindig, és tíz perc múlva már
a lány lakása felé robogtak.
 18. fejezet

JADE

Jade elhúzta a telefont a fülétől, és a tenyerét bámulta – mintha

a telefon tehetne arról, hogy DNS-párja az imént közölte vele,
hogy nem akarja látni.
Majdnem két napig tartott az út Angliából, és most végre itt
állt a férfi bejárója végében, arra készülve, hogy találkozik vele.
Egyre csak azon törte a fejét, hogy vajon mi folyik itt.
Biztos félreértett – mondta magának, és visszahívta. Amikor
rögtön a hangposta kapcsolt be, újra hívta. Majd a biztonság
kedvéért még egyszer.
MI A FENE FOLY IK ITT? – írta dühösen, nagybetűkkel az
üzenetet, majd maga előtt tartva a telefont várta a választ. De
semmi sem jött.
Jade érezte, ahogy a tikkasztó déli nap égeti szabadon lévő
vállát és nyakát, így visszaült a bérautójába, és teljesen
felcsavarta a klímát. Egészen idáig elutazott, Kevin pedig olyan
közel volt már – semmi okot sem látott arra, hogy a férfinak
miért kellene visszautasítania őt.
Megnézte az előtte lévő farmot, majd beindította a kocsit,
megfordult, és lassan elindult visszafelé az országúton, amelyen
idejött. Úgy érezte, hogy megbántották és megszégyenítették.
Megcsípte a hüvelyk- és mutatóujja közötti bőrt, nehogy
elsírja magát. Kell lennie valami magyarázatnak – gondolta.
Talán Kevin túlságosan fél a találkozástól, ő pedig sarokba
szorította. Arra gondolt, hogy vajon miként reagált volna, ha a
férfi egyszer csak bejelentés nélkül megjelenik az ajtajában.
(Kurvára megörültem volna – gondolta, viszont tudta, hogy a
férfi sokkal csendesebb nála.) Nagyon szerencsétlen helyzetbe
hozta, és biztos csak időre van szüksége, hogy feldolgozza. Ezt
megadhatja neki, később pedig majd újra próbálkozik. Szidta
magát a spontán hülyeségéért, és nagyon dühös volt Shawnára
meg Lucyre, akik biztatták, hogy valósítsa meg ezt a nevetséges
ötletet.
Elindult a körülbelül húsz mérföldnyire lévő város felé, ami
mellett idefelé jövet elhaladt. Ha odaér, kivesz egy szobát egy
szállodában. Később vagy talán másnap majd küld egy üzenetet
Kevinnek, és meggyőzi.
Te hülye vagy? – villant belé a gondolat. Pislogott egyet, és
összeráncolta a homlokát. Miért hibáztatod magadat? Mióta
hagyod, hogy egy férfi miatt elbizonytalanodj önmagadban? Itt
Kevin a hibás, nem tel
Lázasan járt az agya, miközben egész seregnyi ötlete
támadt, hogy vajon miért nem akarta látni a férfi. Eleget nézte
az MTV-n a Kamureg című műsort ahhoz, hogy tudja, a
reménykedő romantikusokat a neten mindig olyanok ültetik fel,
akik másmilyennek adják ki magukat, mint amilyenek
valójában. Lehet, hogy Kevin igazából nő, csak ha beszéltek,
akkor mélyített a hangján? Vagy olyan öreg, hogy az apja
lehetne, de ezt nem akarta megmondani? Vagy talán nem a
szüleivel él a farmon, hanem a feleségével?
Biztosan erről van szó. Kevin házas, és azért nem akart
skype-olni vagy a FaceTime-ot használni, nehogy rajtakapja a
felesége. Valószínűleg egy második, titkos telefonon beszélt Jade-
del, melynek létezéséről a nejének fogalma sem volt.
Lehet, hogy gyereke is van, vagy éppenséggel több gyereke
és felesége, mint azokban a tévéműsorokban, amiket a
poligámokról látott. Milyen nagyra volt magával, hogy Kevin
más, mint azok a férgek, akikkel Lucy és Shawna randiztak –
erre meg kiderül, hogy pont ugyanolyan. Mérgében ráütött a
kormányra.
Minél többet gondolkodott, annál hihetőbbé váltak az
elméletei, és így még dühösebb lett. Kevin kényelmesen elvan a
szeretteivel itt Ausztráliában, egy másik országban pedig dróton
rángatja a barátnőjét. Mert amíg óvatos, hogy is bukhatna le?
Hiszen nem sok esélye volt annak, hogy DNS-párja elutazik a
világ másik végébe, és váratlanul felbukkan a házánál.
– Az egyszer hétszentség! – morogta Jade, és érezte, hogy
egyre magabiztosabb, és egyre jobban melege van. Beletaposott a
fékbe, és farolva megállt, majd kapkodva megfordult, és már
száguldott is vissza a farmhoz. A földúton a fehér épületekhez
hajtott, miközben csak úgy röpködtek utána a kavicsok és a
száraz földdarabok.
Az előtte álló földszintes, fehérre festett faház hullámlemez
teteje több irányba futott. Számos személygépkocsi és teherautó
parkolt előtte leengedett ablakkal, de senki sem ült bennük. Egy
poros farmhoz képest minden meglepően tisztának és fényesnek
tűnt – korántsem volt olyan nagy a szegénység, mint ahogy
Kevin korábban elhitette vele. Egy sor színes, cserepes virág
mellett locsolócső hevert. Az ereszről további virágkosarak lógtak
le. Jade biztos volt abban, hogy a hely női kéz nyomát viseli
magán, de sem hintát, sem csúszdát, sem pedig gyerekjátékokat
nem látott, így meglehet, hogy Williamsonék még nem
alapítottak családot.
Több száz méterről, egy hatalmas csűrből marhabőgést
hallott, a távolban pedig mintha birkanyájat látott volna, de az
állatok olyan aprók voltak, mintha csak ördögszekereket
ragasztottak volna a festett látóhatárra.
Jade a ház felé fordult, és még nagy levegőt sem kellett
vennie, mielőtt elindult volna a veranda ajtajához. Bár fogalma
sem volt, hogy mit fog mondani, szilárdan eltökélte, hogy leteszi
a névjegyét. Addig döngetett a kopogtatóval, amíg csoszogó
lépteket nem hallott bentről. Végül kinyílt az ajtó, és megjelent
egy arc.
Az előtte álló ember épp úgy nézett ki, mint a DNS-párja, de
érezte, hogy jó volt a megérzése.
– Te nem Kevin vagy – mondta, és kettőt hátralépett.
 19. fejezet

NICK

– Nagyon vicces! De most komolyan, ki a párom? – kérdezte

Nick.
Nem poénból mondtam, idenézz! – Sally Nick felé tartotta a
telefont, hogy elolvashassa a levelet. – Az áll benne, hogy:
Nicholas Wallsworth, az ön DNS-párja: Alexander, férfi,
Birmingham, Anglia, Az alábbi lépéseket követve érheti el a teljes
profilját.
– Add ide! – kiáltotta Nick, és kikapta a telefont Sally
kezéből, mert nem élvezte a tréfát. De amikor maga is elolvasta
az e-mailt, rádöbbent, hogy a nő nem viccelt.
– Te meleg vagy! – nevette el magát a menyasszonya. – Ezt
kapjátok ki: a vőlegényem meleg!
Nick újra elolvasta a levelet, majd letette a telefonját a
konyhapultra. – Ez baromság! – jelentette ki. – Tévedés történt,
vagy pedig valaki épp velem szórakozik.
– Nos, ez 99,9999997 százalékos pontosságú, vagyis sokkal
megbízhatóbb, mint a hazugságvizsgáló.
– Akkor van hibahatár, és ha van hibahatár, akkor
lehetséges a hiba. És ez a bizonyíték, hogy kibaszott nagy hiba
történt.
– Drágám, ne húzd fel magad! – felelte Sally elfojtva a
nevetését. – De te lennél a világon az első, aki tévedésből rossz
párt kapott, az egyetlen ember abból a másfél milliárdból, aki
regisztrált. Azt hiszem, szembe kell nézned a tényekkel: te egy
olyan úriember vagy, aki hasonszőrű urak társaságát kedveli.
– O, Sal, hallgass már el! – Nick kezdett egyre ingerültebbé
válni. – Ez a DNSPárod-baromság csak arra való, hogy kiszedjék
a zsebedből a pénzt, máskülönben nem kellene kicsengetni egy
tízest, hogy megtudd, ki a párod. Ennél még a horoszkóp is
megbízhatóbb.
– Hé, nincs ezzel semmi probléma! – ugratta Sally. –
Mindig is azt akartam, hogy legyen egy igaz barátom, aki meleg,
és erre kiderül, hogy épp készülök hozzámenni!
Nick a szemét forgatta: – Nem vagyok meleg, oké?
– Akkor biszexuális? Nekem nem probléma. Tudod, hogy az
egyetemen nekem is voltak sikereim a lányoknál.
– Ha az lennék, akkor már csak tudnék róla. Azért az nem
úgy van, hogy az ember huszonhét éves koráig semmi
érdeklődést nem tanúsít más férfiak iránt, majd egyszerre
biszexuális vagy meleg lesz, mert megnyalt egy vattapálcát, és
egy teszt azt mutatta.
– Nem tudtam, hogy ilyen homofób vagy.
– Nem vagyok az! Hidd el nekem, hogy ha ezek közül
bármelyik is lennék, akkor mi kerten nem élnénk együtt és nem
készülnénk összeházasodni! Ez egy egész seregnyi új lehetőséget
teremtene számomra, és épp azon lennék, hogy minél több új
helyre próbáljam bedugni a farkamat.
– Túl komolyan veszed!
– Csak nem akarom, hogy azt hidd, rejtőzködő meleg
vagyok, mert akkor az azt jelentené, hogy az egész kapcsolatunk
hazugság. És még soha nem voltam olyan őszinte kapcsolatban,
mint ez.
– Jaj, drágám, gyere már ide, hiszen csak cukkollak! –
mondta Sally. – Nem hiszem, hogy meleg lennél, de azért valld
be, hogy szórakoztató ez az egész. Olyan vagy, mint abban a régi
R. Kelly-számban: „…az agyad megálljt parancsol, de a tested…"
– Nem vagy vicces. – Nick újratöltette Sally poharát borral,
és ő is ivott egy nagy kortyot.
– Hát, nem tudom, hogy a viccen kívül hogyan máshogy
reagálhatnék, hiszen úgy tűnik, mi nem arra vagyunk
hivatottak, hogy együtt legyünk. És amíg az én álmaim férfija
rejtőzködik, a tiéd lehet, hogy a szomszéd utcában lakik. Ő is
Birminghamben él. Micsoda különös egybeesés! Még az is lehet,
hogy ismerjük…
– Ne butáskodj már! És nincs „álmaim férfija"!
– Hát, az e-mail szerint épp ellenkezőleg…
Nick a szemét forgatta.
– Rákeressünk a Facebookon? – folytatta Sally.
– Hogy mi?
– Gyere, nézzük meg, hogy meg tudom-e találni a
vetélytársamat!
– Nem, nem akarom!
– Attól félsz, hogy esetleg kissé beleszeretsz a jövendőbeli
férjedbe?
Nick megrázta a fejét. – Figyelj, még a vezetéknevét sem
tudjuk!
Sally kivette a telefont a kezéből, majd háromszor elhúzta az
ujját a kijelzőn, és már be is fizette a 9,99 fontot a további
adatokért: – Név: Alexander Landers Carmichael – olvasta fel
hangosan. – Kor: harminckét év. Foglalkozás: fizikoterapeuta.
Szemszín: szürke, akárcsak az enyém. Hajszín: sötét, akárcsak az
enyém. – Elmosolyodott. – Magasság: egy hetven… már megint,
akárcsak az enyém. Bébi, neked aztán tényleg megvan a
zsánered! Ez a pasi mintha a hasonmásom lenne.
– Csak három dolog hiányzik belőle: két mell és egy hüvely.
– Ennyiből már meg kell találnunk a Facebookon.
– Nem igazán szeretném…
– Jaj, ne már, vicces lesz!
Sally begépelte Alexander nevét, és végiggörgette a
megjelenő bélyeg nagyságú fényképeket. – Mennyi az esélye
annak, hogy négy Alexander Carmichael is van a birminghami
körzetben? A középső nevét is beírom, olyan sok Landers nem
lehet.
– Úgy tűnik, abból csak ez az egy van – mutatott Nick a
képernyőre.
Egyszerre bámultak hunyorogva a kis képre, miközben Sally
megpróbált rákattintani a profilra. Csakhogy Alexander
Carmichael biztonsági beállításai kizárólag a barátai számára
engedélyezték a kutakodást. De még a kis képből is látták mind a
ketten, hogy jóképű. Előreugró állkapcsán borosta sötétlett, kissé
göndör haja a gallérjáig ért, telt ajkához pedig meleg tekintetű,
tágra nyílt szempár társult.
– Hát, drágám – szólalt meg Sally –, azt el kell ismernem,
hogy a DNS-ednek jó ízlése van a pasik terén.
 20. fejezet

ELLIE

Andrej kinyitotta Ellie-nek a kocsiajtót, majd követni kezdte őt a

csatorna melletti vontatóúton be az épületbe. – Nem kell
bejönnöd, biztos nem lesz semmi baj – mondta Ellie, mert úgy
érezte, nem leselkedik rá veszély a vidéki kocsmában.
– Ezért fizet – felelte Andrej rekedt hangon, kelet-európai
akcentussal, és elindult körbenézni. Három éve állt Ellie
alkalmazásában, és már bebizonyította, hogy aranyat ér:
ütéseket, sőt egy Ellie-nek szánt törött üveget is kivédett már a
mellkasával. Ellie hátrafordult, és látta, hogy az autójuk mögött
parkol egy másik, amiben további két testőre ült.
– Rendben van – egyezett bele –, de ne vegyen észre! Légy
diszkrét, nem akarom elijeszteni!
– A lételemem a diszkréció – felelte kissé gúnyosan a közel
kétméteres óriás.
Mihelyst Ellie megkapta az SMS-t, hogy minden oké,
belépett a Leighton Buzzard-i, Globe nevű kocsmába, és kissé
félve körülnézett. Az egyetem után gyakran járt ilyen helyekre,
hogy megebédelhessen az olcsó vasárnapi menüjükből. Az
otthonára emlékeztették. Mostanság, ha el is ment valahová este,
akkor mindig sznob borbárokba, exkluzív, zártkörű klubokba és
fényes vacsorákra járt.
Észrevette a DNS-párját: egy kétszemélyes asztalnál ült,
előtte egy félliteres söröspohárral, ami már nem volt tele. Tim is
idegesnek tűnt, a tekintete ide-oda járt a kocsmában, amíg össze
nem találkozott Ellie-ével. A nő remélte, hogy nem ismeri fel az
újságokból. Szándékosan nem öltözött ki, csak kényelmes farmer
és blúz volt rajta, a haját pedig hátrafogta. Alig sminkelte ki
magát, drága ékszereit pedig az otthoni széfjében hagyta.
Tim arcára széles vigyor ült ki, miközben integetett. Amikor
Ellie az asztalhoz ért, felállt, hogy kezet fogjon vele, majd közel
húzta, és futólag megpuszilta a nyakát. Ellie egy második puszira
nyújtotta volna az arcát, de ehelyett pont Tim orrát találta el.
Felnevettek, majd a bemutatkozást és udvariaskodást követően
Tim a bárpulthoz ment egy italért. Hendrick's gin-tonikkal tért
vissza az asztalhoz, magának pedig egy újabb pohár sört hozott.
A szájából két zacskó ecetes-sós chips lógott.
– Ne haragudj, de éhen halok! – mondta, amikor leejtette
őket az asztalra. – Nagyon sok a meló, így épp munkából jövök,
az ebédet meg kihagytam. Vegyél nyugodtan! – Feltépte az egyik
zacskót, és megkínálta Ellie-t.
– Köszönöm. – Elmosolyodott, és udvariasságból vett a
chipsből. Elképzelte, hogy elszörnyedne a személyi edzője, ha
látná, hogy este hat után szénhidrátot eszik.
Ugyanolyan fesztelenül beszélgettek, mint az SMS-ek-ben:
mintha csak két régi barát lettek volna, akik egy ideje nem
találkoztak, és most ott folytatják, ahol abbahagyták.
Katasztrofális randevúkról meséltek egymásnak, és Tim
megpróbálta meggyőzni Ellie-t, hogy Quentin Tarantino minden
idők legjobb rendezője, aki pedig a makrobiotikus diéta előnyeit
ecsetelte neki.
Alig volt valami közös az érdeklődési köreikben, de úgy tűnt,
hogy ez egyiküket sem zavarja. Tim elmesélte, hogy szabadúszó
rendszerelemző és programozó, Ellie pedig azt mondta, hogy egy
vezérigazgató személyi asszisztense Londonban. Félt, hogy
elijeszti a férfit, ha elmeséli neki, hogy igazából mit csinál, és
olyan meggyőzően adta elő a valótlanságokat, hogy már ő is
kezdte elhinni őket.
– Szóval te hiszel ebben a DNSPárod-dologban? – kérdezte
Tim néhány órával később.
– Igen. De úgy hallom, téged nem igazán győzött meg.
 – Nem fogok hazudni, először kissé bizonytalan voltam –
felelte Tim –, és csak azért regisztráltam, mert az egyik haverom
rábeszélt. Most meg ki van akadva, mert neki még két hónap
után sincs párja, én meg egy hét alatt megtaláltalak téged. De
még akkor sem voltam biztos abban, hogy ez nem kamu –
hiszen túl szép, hogy igaz legyen, nem? Hogy az egész világon
csak egyvalaki van, aki tényleg, igazán kötődik hozzád a DNS-ed
révén, és akibe fülig bele kell szeretned… De amikor beléptél a
kocsmába, úgy éreztem, hogy a gyomrom kirepül a seggemen. –
Elmosolyodott, Ellie pedig csak bámulta. Csodálkozott, hogy
ennyire különböző személyiségű emberek alkothatnak DNS-párt,
és még nem találkozott olyasvalakivel, aki ennyire nem játssza
meg magát – randevúzni pedig egyáltalán nem randevúzott
ilyen férfival.
– Őszintén mondom, Ellie, amikor beléptél a kocsmába, én
akkorát fingottam, hogy azt hittem, keresztülrepülök a
helyiségen, mint egy eresztő lufi.
Ellie önkéntelenül is vele nevetett.
– Hát, a szerelemtől lehetett vagy a sörtől – mondta Tim
tréfásan. – Ki tudja?
– Szóval szerelem volt első fingásra?
– Úgy gondolom, hogy valóban éreztem valamit, és
bocsánat, ha ettől zavarba jössz vagy ha nem így érzel, de én
nagyon örülök, hogy hajlandó voltál találkozni velem.
– Én is – felelte Ellie, és valami meleg bizsergést érzett a
gyomrában. Hogy aztán a négy gin-tonik vagy a vele szemben
ülő valószínűtlen, de mégis elbűvölő DNS-párja miatt, nem
tudta, de az ösztönei azt súgták, hogy az élete most kissé kibillent
megszokott medréből.
 21. fejezet

MANDY

– Sajnálom – motyogta Mandy, amikor úrrá lett a rátörő

rosszulléten – de most már mennem kell.
Hirtelen a legkevésbé sem akart annak az embernek a
megemlékezésén lenni, akivel sohasem találkozott. Nem
számított arra, hogy a testvére majd kérdőre vonja, hogy miért
talál ki humoros történeteket Richardról. Úgy érezte, mindjárt
megfullad a bezártságtól, és már meg is bánta, hogy eljött. Már
épp elsietett volna, amikor Richard nővére, Chloe megragadta a
karját. – Nem! – mondta határozottan.
– Mondd meg, hogy ki vagy, és miért hazudod azt, hogy
együtt voltál az öcsémmel, pedig erre sosem került sor!
– Én… én… – dadogta Mandy.
– Egyáltalán barátok voltatok Richarddal? – Mandy nem
szólt egy szót sem. – Gondoltam, hogy nem. Hiszen vagy tíz
évvel idősebb vagy nála! Szóval nem jártatok egy iskolába. Te is
az egyik olyan idősebb nő vagy az edzőteremből, akinek
viszketett, és állandóan rá akart mászni? Vagy valami zakkant
vagy, akinek az okoz örömet, ha hívatlanul betörhet vadidegen
emberek temetésére?
Mandy nagyon szerette volna, ha Richard nővére nem
gondol rosszat róla, de megértette, milyennek tűnhet ez az egész.
– Egyik sem! – tört ki belőle a válasz.
– Akkor ki vagy, és minek jöttél ide?
Mandy szorosan behunyta a szemét. – Mi ketten DNS-párok
voltunk.
– Hogy mi?
 – Néhány héttel ezelőtt elvégeztettem a DNSPárod-tesztet,
és megtudtam, hogy a párom is megcsináltatta. De amikor…
amikor találkozni akartam vele… – Mandy elhallgatott. Úgy
érezte magát, mint egy idióta. – Megha… meghalt. Richard volt
az.
Chloe elhallgatott, és végigmérte Mandyt. – Már megint
hazudsz!
– Esküszöm, hogy nem! Idenézz! – Mandy kinyitotta a
táskáját, és megmutatta Chloénak a kinyomtatott e-mailt, mely
igazolta, hogy ők ketten DNS-párok.
– Mit keresel itt? – kérdezte Chloe kissé megenyhülve,
miközben próbálta megemészteni az új információt.
– Így kimondva valószínűleg ostobán hangzik, de búcsút
akartam venni tőle. Az utóbbi néhány napban egy olyan embert
gyászoltam, akivel soha nem is találkoztam, és szerettem volna
többet megtudni róla. Itt mindenkinek csodálatos emlékei
vannak az öcsédről, nekem meg nincs semmim, csak a neve,
meg néhány kép, amit a neten találtam. Miközben hallgattam,
ahogy róla beszélnek, elragadott a hév, és kitaláltam a saját
történetemet. Bocsánat! Buta voltam és meggondolatlan, ennyi
idősen már több eszem is lehetne. Nem akartalak felzaklatni.
– Azt hiszem, értem – felelte Chloe. Felvett két poharat az
asztalról, és az egyiket odaadta Mandynek. – Szóval, mit
szeretnél tudni Richről? – Mandy elvörösödött.
– Most, hogy veled beszélek, nem is tudom, hol kezdjem…
– Ott van anya, hadd mutassalak be neki…
– Jaj, ne! – rémült meg Mandy. – Úgy érzem, erre még
nem állok készen.
– Nos, akkor inkább add meg az elérhetőségedet, és legalább
tartsuk a kapcsolatot! – Chloe odanyújtotta Mandynek a
telefonját. – Esetleg valamikor eljöhetnél hozzánk, hogy
találkozz vele. – Mandy bólintott, és kissé aggódva bepötyögte a
számát.
– Most már mennem kell – mondta. – Örülök, hogy
találkoztunk. És nagyon sajnálom azt, ami Richarddal történt.
– Én is – felelte Chloe. – Mind a kettőtöket sajnállak. Mandy
lehajtott fejjel haladt el Richard anyja mellett a templomból
kifelé menet, majd visszasietett az autójához. A terve az volt,
hogy a megemlékezésen megtud még pár dolgot DNS-párjáról,
aztán ezzel véget is ér a történet. Ehelyett valami azt súgta neki,
hogy ez még csak a kezdet.
 22. fejezet

CHRISTOPHER

– Te rohadt kurva! – üvöltötte Christopher, és megpróbálta

kirántani lüktető, kesztyűbe bújtatott hüvelykujját a lány
szájából. Annak szorítása viszont nem engedett, és Christopher
már azt hitte, hogy csontig beléharap. De nem engedhette el a
lány nyaka köré tekert drótot, amíg nem végzett.
Öt hét alatt ez volt a kilencedik gyilkossága, és ugyanolyan
simán kellett volna mennie, mint az előzőeknek. Akárcsak a
többi nőnél, legújabb áldozata esetében is megcsinálta a házi
feladatát, és teljes körű felderítést végzett a lakóhelyén.
A térfigyelő kamerák bármelyik bűnöző számára a lebukás
veszélyét jelentették, így kizárta azokat a lányokat, akiknek a
lakása forgalmasabb helyek közelében volt – hiszen a kamerákat
ott a lámpaoszlopokra szerelték fel –, vagy üzletek, iskolák,
irodák esetleg lakótelepek szomszédságában helyezkedett el.
Vigyáznia kellett a buszokon, a buszsávokban, a taxikban és a
metróállomásokon lévő kamerákkal, a sebességmérő kamerákkal
és a rendszámfelismerő rendszerekkel. Amíg Christopher kerülte
ezeket, addig semmi sem indokolta, hogy egy-egy esemény után
bárkinek is szemet szúrjon, hogy a környéken járt.
Kilences számú házánál még egyszer ellenőrizte a helyet a
GPS-én, majd egy ideig türelmesen várt, hogy a lány
mindenképp egyedül legyen. Nejlon lábzsákot húzott az
edzőcipőjére, hogy ne hagyjon nyomot maga után.
Ugyanazzal a bevált eszközzel kinyitotta a hátsó ajtót, és
belépett a lakásba, majd halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Amint elfoglalta a helyét, elővette a hátizsákjából a fehér
biliárdgolyót, és nagy koppanással a földre ejtette. Mozdulatlanul
állt, és a sajtvágó drót fanyelét szorongatva várta, hogy kinyíljon
a lány szobájának az ajtaja, ő pedig kijöjjön megnézni, hogy mi
volt az a zaj.
Kilences számú halálának ugyanezen bombabiztos módszer
révén kellett volna bekövetkeznie. Amint elé kerül, Christopher
majd akcióba lendül, és a sajtvágó dróttal kiszorítja a levegőt a
tüdejéből. A még meleg testet szörnyű szimmetriát követve
elhelyezi a konyha padlóján, majd két Polaroid képet készít róla.
Egyestől a Nyolcas számúig mindenki annyira megdöbbent,
hogy nem nagyon tudtak ellenállni, csak ügyetlenül
megmarkolták a drótot, és próbáltak kiszabadulni. De a
meglepetés, valamint Christopher fizikai ereje és az eltökéltsége
miatt sosem tudtak felülkerekedni rajta. A férfi pedig csak akkor
hagyta abba, amikor már érezte, hogy a drót átszakítja a
bőrüket, és az izomba vág. Ha mélyebbre engedi, akkor túl nagy
lett volna a mocsok, és nem volt kedve az éjszaka hátralévő
részét nagytakarítással tölteni.
Ám Kilences számú esetében meglepő fordulat történt:
amikor Christopher leejtette a biliárdgolyót, nagy
megdöbbenésére a fürdőszobaajtó nyílt ki, áldozata ugyanis nem
a hálóban aludt, mint gondolta. Előugrott az árnyékból, a lány
pedig szemből látta meg. Túl lassú volt, így nem tudta
megakadályozni, hogy a nyaka köré tekeredjen a drót,
Christopher pedig gyorsan mögé lépett, hogy jó erősen
megrántsa. A lány még mindig magas sarkúban volt, és a
járólapon elveszítette az egyensúlyát. Hátrafelé billent, feldöntve
Christophert is, aki vele együtt a földre zuhant.
A kavarodásban meglazult a drót, és a lánynak sikerült
becsúsztatnia alá az ujját, így tovább tudott lélegezni. Hátra is
fordult, megtalálta Christopher hüvelykujját, és úgy mélyesztette
bele a fogát, mintha satu lenne. – Bassza meeeg! – üvöltötte
Christopher az álarca és a símaszkja alól, és egy pillanat
törtrészére még az is megfordult a fejében, hogy lazít a
szorításán, mert egyre jobban fájt a hüvelykujja. Hátrahúzta a
lány fejét, és a konyhapadlóhoz csapta. Mire meghallotta a
koponyája reccsenését, már lazult annyit Kilences állkapcsa,
hogy ki tudta húzni a hüvelykujját a szájából. Még kétszer a
földhöz csapta a fejét, és amikor vér gyűlt össze a fugán, akkor
már tudta, hogy vége.
Átvágott a konyhán, és a rozsdamentes mosogatóhoz ment,
ahol levette a kesztyűjét, majd a hűsítő hideg vízzel leöblítette a
sebét. Óvatosan rápillantott: nem volt olyan súlyos, mint elsőre
gondolta, de elég mély volt ahhoz, hogy össze kelljen varrni.
Uralkodott a dühén, amíg egy konyharuhával be nem tekerte a
sebét, és el nem készítette a két Polaroid felvételt a lányról.
Aztán megállt a holttest felett, felemelte a lábát, és az arcába
taposott. A lány orra úgy mállott szét, mint valami szuflé.
Elkezdte rugdalni, mert feldühítette, hogy volt mersze
szembeszállni vele, és csak akkor hagyta abba, amikor már
teljesen széttörte a bordáit. Levett egy konyhakést a pultról, és
beleszúrta a lány szemgödrébe, majd mind a kétszer az
óramutató járásával megegyezően forgatva a pengét mindent
kiszedett onnan, és szétkente az arcán. Nem érdemli meg, hogy
úgy feküdjön a temetkezési vállalkozó tepsijén, mint aki békésen,
álmában halt meg. Tesz majd róla, hogy az a szerencsétlen
rokon, akinek azonosítania kell, csak a széttört csontok véres
masszájaként emlékezzen rá, amelyet ő, Christopher csinált
belőle.
Kimerültnek érezte magát, és nagyon szerette volna itt
hagyni a lányt, hazamenni és bebújni az ágyba, de még sok
mindent kellett csinálnia. Talált az egyik konyhai fiókban egy
tekercs erős ragasztószalagot, és leragasztotta a hüvelykujján
lévő sebet, majd körbetekerte szigetelőszalaggal. Ez megteszi,
amíg haza nem ér, otthon pedig majd rendesen bekötözi. A
mosogatóról fertőtlenítőszerrel letakarította a vérét, ezután
gondosan felmosta a padlót, hogy semelyikük véréből ne
maradjon ott egy csepp sem. A lány száját betömte egy ronggyal.
Levett egy sodrófát a konyhai pultról, és a szükségesnél nagyobb
erővel apró darabokra verte szét a fogsorát. Kihúzta a lány
torkából a már a fogait tartalmazó anyagdarabot, szépen
összehajtotta, és betette a táskájába.
Nem akarta, hogy bárki is megtalálja a DNS-ét a lány
szájában.
Hirtelen rezegni kezdett a telefonja: Amy hívta: – Helló! Mi
a pálya?
– Semmi extra – hazudta Christopher. A vállával tartotta a
füléhez a telefonját, miközben fertőtlenítőszert öntött Kilences
számú szájába, nem törődve azzal, hogy kétoldalt kifolyik. Ez
majd minden nyomot eltakarít utánam – gondolta.
– Ugye nem pisálsz éppen? Hallom, hogy folyik a víz.
– Nem! Csak fogat mostam.
Christopher ugyan szerette volna letenni a telefont, és
befejezni a takarítást, de kissé fel is izgatta, hogy a barátnőjével
beszél, miközben annak a nőnek a szörnyű maradványait
bámulja, akivel az imént végzett. Ennél közelebb már csak akkor
lehetett volna a két nő egymáshoz, ha ugyanabban a helyiségben
tartózkodnak.
– Ne haragudj, de ma este sajnos nem tudok menni. A
holnap még mindig jó? – kérdezte Amy. – Baromi sok a munka.
– Persze, jól hangzik.
– Minden oké? Mintha máshol járnának a gondolataid.
– Igen, csak ki kellene aludnom magam.
– Az jó, mert ha legközelebb találkozunk, egész éjszaka ki
sem engedlek a hálóból – mondta Amy kacéran. Christopher
elmosolyodott a gondolatra.
Miután letették, végignézett a helyiségen: elégedett volt a
nagytakarításával. Bár nem akart visszatérni ennek az elfuserált
melónak a színhelyére, tudta, hogy néhány nap múlva mégis
vissza fog majd jönni, hogy befejezze, és itt hagyja a névjegyét.
A Kilences számú táskájában talált fájdalomcsillapítóból
bekapott néhány szemet, hogy ne fájjon annyira a hüvelykujja,
majd hangtalanul elhagyta a házat, és elindult hazafelé. Tett egy
kis kitérőt egy csendes utcába, ahol újonnan épült, négyemeletes
házak álltak. Ellenőrizte, hogy nem keltette-e fel valakinek a
figyelmét, majd hátrament a földszinti lakás ajtajához, ami még
mindig nem volt zárva.
A szobából előtörő szagtól a legtöbben rosszul lettek volna,
de Christophert nem zavarta az ilyesmi, különösen az oszlásnak
indult tetemeké nem. A zseblámpájával Nyolcas számú arcába
világított. A lány válla, feje, nyaka és a teste jobb oldala már
elkezdett oszlani. A bőre sötétzöld foltos lett, harmincnégyes
méretű teste pedig felpuffadt az összegyűlt gázoktól: kidülledt a
hasa, kilógott a nyelve, a szeme pedig kigúvadt. A vénái
megkeményedtek és barnásfeketévé váltak a karján, a lábán
pedig felhólyagosodott a bőr.
Christopher előhúzta a fényképet, amit egy órával korábban
készített Kilences számúról, és gondosan elhelyezte a holttest
mellkasán. Amikor ismét kint volt, elővett egy festékszórót a
hátizsákjából, és fürge mozdulattal fekete festéket fújt egy
sablonra a járdán. Hátralépett, hogy megnézze a művét – egy
rajz egy férfiról, aki egy gyereket visz át a vízen –, majd
elmosolyodott.
Nemsokára megtalálják Nyolcas számút – gondolta. Mert
mostanra már mindenki tudta, milyen névjegyet kell keresnie.
 23. fejezet

JADE

A farmház ajtaja mögött álló férfi nem Kevin volt, de hasonlított

rá.
Valamivel idősebbnek tűnt nála, a húszas évei közepén
járhatott. Szőke haja sötétebb és egyenesebb volt, mint Kevi-né,
de ő is roppant jóképű volt. Kék szeme ugyanúgy ragyogott, mint
DNS-párjáé a fényképeken, de ennek a férfinak szögletesebb volt
az orra és vékonyabb az ajka. Nyugtalannak tűnt, mivel látta,
hogy Jade támadásra kész.
O viszont a dühe és meglepettsége dacára nem vesztette el a
fejét, és óvatos maradt. Biztonságos távolságot tartott az
idegentől. A kocsiját nem zárta be, a kulcs pedig a kezében volt
arra az esetre, ha sietve távoznia kellene – vagy éppen döfnie.
– Te meg ki vagy? Az hétszentség, hogy nem veled
beszéltem végig az utóbbi hét hónapot! – kiáltotta.
A férfi megbabonázva bámulta: az arcára kiült
kíváncsiságba félelem vegyült. Többször is kinyitotta majd
becsukta a száját, miközben megpróbált kipréselni magából egy
mondatot. Jade látta, hogy gyorsan hullámzik a férfi mellkasa,
mert valami nem hagyja nyugodni, így rájött, hogy ő van
előnyös helyzetben. Úgy döntött, hogy nem jelent veszélyt
számára az ismeretlen. Semmi más nem fenyegeti, csak a nap.
Szerencsétlen fehér, égő vállára gondolt. – Jobb lesz, ha
beengedsz! – folytatta Jade, egy pillanatra elfelejtve, hogy épp
egy vadidegen otthonába kér bebocsájtást.
A férfi bólintott és félreállt, Mandy pedig a tornácon át
bement a hűvös, légkondicionált nappaliba. Izzadó tarkójának
áldás volt a hideg.
Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, családi képek
tömkelegét látta meg a zongora felett a falon. Átlagosnak,
normálisnak tűnt a család, így kissé megnyugodott, hogy nem A
texasi láncfűrészes egy jelenetébe csöppent bele. Az egyik képen
egy középkorú férfi állt egy nővel és két tinédzser fiúval: az
egyikük idősebb kiadása épp zavartan álldogált előtte. A másik
fiú egy fiatalnak tűnő Kevin volt.
– Kevin bátyja vagy? – kérdezte Jade.
– Igen. Mark – motyogta a férfi.
Jade egy kissé lecsillapodott. – És ő hol bujkál?
– Bement a városba – felelte halkan Mark. – Nem tudom,
mikor jön haza. – Igyekezett kerülni Jade tekintetét, és egyre
csak a mögötte lévő ajtónyílást nézte, miközben egyik lábáról a
másikra állt.
– Mark, szerintem te nem mondasz igazat! Ne nézz már
hülyének, ha megkérhetlek! Tudod, hogy ki vagyok?
A férfi bólintott.
– Akkor azt is tudod, hogy milyen messziről utaztam ide,
hogy találkozzam az öcséddel! És ha bármit is mesélt rólam,
akkor tudnod kell, hogy nem vagyok balek, és nem szeretem, ha
felültetnek! Szóval el nem megyek innen, amíg nincs annyi vér a
pucájában, hogy szemtől-szemben beszéljen velem. Nem érdekel,
ha felesége vagy barátnője van, de azt akarom, hogy mondja el
az igazat! És ki nem teszem a lábam ebből a házból, amíg meg
nem tudom tőle!
Mark zavartnak tűnt, és érthetetlenül motyogni kezdett.
– Semmi baj, Mark – hallatszott Kevin hangja az ajtóból.
Jade gyorsan megfordult, hogy megnézze DNS-párját.
Amikor meglátta, leesett az álla.
– Szia, Jade! Nem pont erre számítottál, ugye? – kérdezte a
férfi.
 24. fejezet

NICK

Délben, amikor Nick és Sally megérkeztek a birminghami

Colmore Circushöz, épp dugó volt, és a dühös sofőrök
eszeveszetten dudáltak.
A Queensway-alagútban történt baleset miatt a négy sávból
csak egyben lehetett közlekedni, és a nemrég lerombolt irodaház
területén új, emeletes épületet felhúzó munkásoknak
köszönhetően állandó volt a zúgás és a dübörgés. Nick felemelte
a fejét, hogy megnézze az úti céljukat, mire két harmadik emeleti
ablakon vörös-fekete betűket vett észre: SZEMÉLY RE SZA BOT T
FIZIKOT ERÁ PIA . Marketing- és reklám-szakemberként szinte
fizikai fájdalmat érzett az ódivatú betűtípus és grafika láttán.
– Miért csinálom ezt? – kérdezte újra Sallyt.
– Mert mind a kettőnknek tudnunk kell, hogy van-e valami
szikra közted és e között az ember között.
– Ez nevetséges! – szállt vele vitába Nick, mint ahogy már
többször is azóta, hogy megtudta, a DNS-párja egy férfi. –
Heteroszexuális pasi vagyok, aki nem vonzódik fizikailag a
férfiakhoz. Először is nem lesz szikra, másodszor pedig ha
netalántán, esetleg, mégiscsak lenne valami, akkor hogy a
picsába lehet megmérni vagy meghatározni, hogy mi az a
szikra?
– Te magad mondtad, hogy aznap este, amikor először
találkoztunk a bárban, rögtön tudtad, hogy mi végül össze
fogunk házasodni – felelte Sally. – Azt mondtad, hogy repesett a
szíved. Na mármost a saját nyugalmam érdekében azt
szeretném, hogy találkozz ezzel a fickóval, hogy vajon tőle is
repes-e a szíved. Ellenkező esetben egész hátralévő életedben
ezen fogsz töprengeni.
– Nem, drágám, te fogsz egész hátralévő életedben ezen
töprengeni! Én azon töröm majd a fejemet, hogy hogy a fészkes
fenébe lehet az, hogy látszólag egy srác a DNS-párom, miközben
egy nőbe vagyok fülig szerelmes.
– Nick, itt nincs „látszólag". Ez tudomány, és akár hiszed,
akár nem, a tudomány tényeken alapul. Meg kell tenned!
Nick nagy levegőt vett, majd megfogta Sally fejét, és szájon
csókolta. Bár úgy tett, mintha nem érdekelné a DNS-pár-jával
való találkozás, belül egyre kíváncsibb lett arra a férfira, akihez
állítólag különleges kapcsolat fűzte.
– Na jó, essünk túl rajta! – sóhajtott fel.
– Ha végzel, a túloldalon leszek a Costában.
Nick halványan rámosolygott, majd becsengetett, és amint
kinyílt az ajtó, felment a recepciós pulthoz vezető három lépcsőn.
– Helló! – mosolygott idegesen a fiatal recepciósra, akinek a
kezére egy rózsát tetováltak. – Fél háromra van időpontom
Alexanderhez.
– David Smith? – kérdezte a lány a képernyőjén lévő
beosztásra pillantva. Nick bólintott, és örült, hogy nem a valódi
nevét adta meg. Nem tudta, hogy Alexander elkérte-e már a
párja adatait, de nem akarta előzetesen figyelmeztetni, hogy
nemsokára személyesen találkoznak. – A nyakán és a vállán
szeretne fizikoterápiás kezelést, ugye? – folytatta a lány.
– Igen.
– Rendben, csak töltse ki ezt a nyomtatványt, és Alex
néhány perc múlva már jön is!
Nick leült egy karosszékbe, és elkezdte kitölteni a rövid
kérdőívet a színlelt panaszaival. A nevével együtt kitalált egy
nyakigerincvelő-traumát is, amit egy szintén csak képzeletbeli
autóbaleset során szenvedett el a közelmúltban.
– David? – szólalt meg mögötte egy mély, de barátságos
hang olyan kiejtéssel, amit nem tudott hová tenni. Nick
megfordult, és meglátta az ajtóban álló, mosolygó Alexandert.
– I… igen – dadogta.
– Alex vagyok – mondta, és kezet nyújtott. – Gyere be, hadd
nézzelek meg!
Nick követte a helyiségbe, és felült a fizikoterápiás ágyra,
Alex pedig a szemben lévő, összecsukható széken foglalt helyet. –
Mondd el, hogy hol fáj, és mi okozta! – kérte Alex.
Nick mesélni kezdett, de remélte, hogy Alex nem fog további
részleteket kérdezni a balesetéről, mert csak ennyire volt
kidolgozva a sztorija. Ehelyett Alex általános kérdéseket tett fel
Nick egészségével kapcsolatban, ő pedig közben próbálta
megállni, hogy ne bámulja. El kellett ismernie, hogy Alex olyan
volt, mint a fényképen: hihetetlenül jóképű.
– Jól van, akkor vedd le a pólódat, és feküdj hasra! –
mondta Alex, és fertőtlenítőt spriccelt a kezébe. Nick hirtelen
ványadtnak érezte magát a férfi széles mellkasát elnézve, ami
majd szétfeszítette V nyakú pólóját. – Egy kicsit megtapogatom a
nyakadat és a válladat – magyarázta Alex, és mögé állt.
Óóó, bassza meg! – gondolta magában Nick, és igyekezett
erőt gyűjteni még azelőtt, hogy Alex megérintené, remélve, hogy
a teste nem fogja elárulni: nem merevedik meg a mellbimbója, és
nem mozdul meg a pénisze. Felidézte, hogy piásan gyakran
ölelgette a haverjait, de ez sosem indított be semmiféle szexuális
reakciót nála. Behunyta a szemét, és imádkozott, miközben Alex
válla a kezéhez ért. És aztán… semmi. Csak azt érezte, hogy Alex
ujjai kutakodnak, csomókba mélyednek, majd különböző
pozíciókba mozgatva a nyakát a férfi arra kérte, hogy döntse
előre a fejét.
Nick megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Megfordult, és Alex kérésére hasra feküdt, az ágyon lévő
lyukba nyomva az arcát. A férfi ujjai végighaladtak a
gerincoszlopán, és jól hallható reccsenésekkel átmozgattak egyes
csigolyákat. Bár időnként kényelmetlenül érezte magát, Nick
kellőképpen ellazult az udvarias csevegéshez:
 – Szóval, ausztrál vagy?
– Nem, kiwi, azaz új-zélandi.
– Aha! És mióta vagy itt?
– Úgy húsz hónapja, de lassan már lejár a vízumom. Az
öregem nincs olyan jól, így nemsokára hazamegyek.
– Ó, ezt sajnálattal hallom! Örökre visszamész?
– Hát úgy valahogy. Épp most intézzük a barátnőm új-
zélandi munkavállalási engedélyét. Ő ugyanis angol.
Barátnője van! Akkor ő sem meleg – gondolta Nick, és
megnyugodott, hogy egy cipőben járnak. Ugyanabban a nagyon
is heteroszexuális cipőben. Miközben Alex átmozgatta Nick vállát
és nyakát, a munkájukról beszélgettek, valamint arról, hogy
melyikük hova jár el. Nick megtudta, hogy időnként
ugyanazokat a bárokat látogatják, de ezt leszámítva nem sok
közös volt bennük. Alex sportos volt, és hétvégenként egy amatőr
rögbicsapatban játszott – büszkén mutatta a csapata, a Solihull
Rugby Club fotóját a szobája falán –, vagy pedig a barátnőjével
sétált a hegyek között, illetve sziklát mászott. Nick esetében a
testmozgás kimerült abban, hogy futott a busz után, ha elaludt.
– Jól van barátom, mára akkor ennyi – jelentette ki Alex. –
Kicsit görcsösek az izmaid, de annyira azért nem vészes. Adj neki
egy hetet, és ha továbbra sem szűnnek a panaszaid, akkor kérj
hozzám egy újabb időpontot!
– Nagyszerű, köszönöm – felelte Nick, és magára rán tóttá
a pólóját, majd a dzsekijét.
Ahogy kissé szédelegve felállt, az ablakon át észrevette Sallyt,
aki három szinttel lejjebb ült a kávézóban. Magában
elmosolyodott, és megnyugodott, hogy ez a kis átmeneti
probléma nem tett keresztbe a terveiknek. Az, akit neki rendelt a
sors, az út túloldalán ül, nem pedig ebben a helyiségben áll.
Miután kezet ráztak, Nick elindult a recepciós pult felé. A
leolvasóhoz emelte a telefonját, hogy fizessen, és közben rájött,
milyen hülyeség volt azon aggódnia, hogy esetleg meleg lehet. Ez
a bizonyíték – mondta magában –, hogy a DNS-teszt csak
átverés.
A kezelőhelyiség felé pillantott, és épp akkor Alex is felé
fordította a fejét. Egyszer csak összeakadt a tekintetük, és
Nicknek hirtelen önkéntelenül elakadt a lélegzete. Vadul vert a
szíve, és érezte, hogy elkerekedik a szeme. A gyomra émelyegni
kezdett, és Alex meglepett arckifejezéséből látta, hogy ő is
ugyanígy érez.
– Tessék, itt a számla – mondta mosolyogva a recepciós,
megtörve a varázslatot. Nick leszáguldott a lépcsőn, majd
rémülten kirohant az épületből.
Egy pillanatra megállt a járdán, és nekidőlt a falnak,
remélve, hogy az enyhe nyári szellő majd lehűti vöröslő arcát. Ez
meg mi a fene volt? – kérdezte magában.
Amikor ziháló lélegzete fokozatosan lelassult, és a szívverése
is kezdett újra egyenletessé válni, odament Sallyhez.
– Na? Milyen volt? – kérdezte Sally aggódva, amikor leült
mellé egy bárszékre.
– Jó, de nem az esetem – mosolygott Nick, és nevetést
erőszakolt ki magából.
– Akkor nem fogja elrabolni egy férfi a vőlegényemet? – A
hangjából úgy tűnt, mintha csak viccelne, de Nick látta, hogy
valóban szeretné tudni a választ.
– Most komolyan azt hitted, hogy az lesz?
– Nem. Vagyis talán. Egy kicsit. Igen.
– Hát persze, hogy nem! – mondta Nick biztatóan, és
vigasztaló csókot lehelt Sally homlokára. Miközben
menyasszonya szorosan átkarolta, Nick átnézett az út
túloldalára, fel a harmadik emeletre.
Tudta, hogy a szíve ott maradt.
 25. fejezet

ELLIE

Valami biztos nem stimmel vele – gondolta Ellie, miközben Tim

újabb üzenetét olvasta.
Ha ébren voltak, akkor szinte félóránként írtak egymásnak.
Amikor rezgett egyet a telefonja a zsebében, szerette volna, hogy
minél hamarabb véget érjenek a megbeszélések, és elolvashassa,
mit írt neki a férfi. Feltöltőkártyás telefonját már félredobta, és
megadta neki a privát számát. Amikor néhány nappal korábban
találkoztak a pubban, nem érzett rögtön fizikai vonzalmat iránta,
de az biztos, hogy volt valami Timben, amit megnyerőnek talált.
Tim lekicsinylően nyilatkozott a munkájáról – szavajárása
szerint az „pokoli unalmas" volt Ellie viszont kétértelműen
fogalmazott a sajátját illetően. Azt mondta neki, hogy egy nagy
cégnek dolgozik a Cityben, de amikor a férfi rákérdezett, hogy
pontosan mivel foglalkoznak, szándékosan homályos választ
adott, és azt mondta, hogy a gazdasághoz van köze. Egyelőre
ennyiben is maradtak, de tudta, hogy ha a barátságuk valami
mássá fejlődik, akkor többé már nem hazudhat neki. Jelen
pillanatban élvezte, hogy átlagember lehet, és remélte, hogy Tim
nem keres rá a neten.
Számtalan csalódást követően Ellie most először vett igazán
észre egy férfit. Az utóbbi néhány partnere csak kapcsolatépítésre
szerette volna felhasználni, vagy pedig üzleti befektetéseket
ajánlottak neki. Mások, legyen szó az első, a második, a
harmadik vagy a negyedik randevúról, valahogy mindig
megtalálták a módját annak, hogy szóba hozzák a vagyonát.
Rögtön lelombozódott, amikor rájött, hogy a bizonytalanságuk
miatt attól félnek, hogy miatta nem lehetnek elég férfiasak, és
kiderült, hogy sok férfi szerint egy hozzá hasonló független,
gazdag és vonzó nő fenyegetést jelent, így jobb, ha kordában
tartják.
Huszonéves korában Ellie azt hitte, hogy akkor is belezúghat
valakibe, ha az illető nem a DNS-párja. Hiszen ez történt
évezredeken át, mielőtt még felfedezték a gént. De ahogy
rohamosan telt az idő, és a harmincas éveibe lépett, feladta a
reményt, hogy valaha is tökéletesen megértse magát valakivel,
aki nem a DNS-párja. Voltak szikrák a randevúkon, de mindig
sisteregve kihunytak, amikor megtudta a gazdáik valódi
szándékait. Azon kapta magát, hogy Tim igazi célján töri a fejét,
és így, hogy megpróbált rájönni a hibájára, szinte csalódottságot
érez, mert semmi kivetnivalót nem talált benne.

Kedden Londonban dolgozom. Lenne kedved velem

vacsorázni, mielőtt hazamennék az utolsó vonattal?

Igen, csodás lenne – válaszolta, és egyszerre melegség

járta át.

Bár még nem tapasztalta meg azt az első negyvennyolc órán

belüli, azonnali szerelmet, amiről a DNS-párok kilencvenkét
százaléka beszámolt, úgy érezte, hogy Tim valamiért különleges.
Egyik pár sem ugyanolyan, mint a másik, és bizonyos esetekben
akár hetekig is eltarthat, mire fellángol a mindent elsöprő
szerelem, így hát nem aggódott.
Minél több időt töltött a társaságában, annál jobban
felengedett. De hogy Tim vajon annyira különleges-e, hogy
megoszthatja vele a titkát, azt még el kellett döntenie.
 26. fejezet

MANDY

Ahogy Mandy kilépett a kocsibehajtóra, szinte azonnal kinyílt az

ajtaja a szerény családi háznak, melyet Richard valaha az
otthonának nevezett. Chloe állt a teraszon sugárzóan
mosolyogva. Teljesen más volt, mint az a gyanakvó nő, akivel
Mandy a megemlékezésen akadt össze.
– Kerülj csak beljebb! – hívta be Chloe, majd Mandy
idegesen követte a folyosón az amerikai stílusú konyhába. A
reggelizőpultnál ülő asszonyt felismerte a templomból. A
gyerekek nem nagyon hasonlítottak egymásra, és ami azt illeti, a
fiú sem az anyjára, de volt valami abban, ahogy egymásra
néztek. Mandy valahogy megérezte, hogy neki ebbe a családba
kellene tartoznia. Még itt is érezte DNS-párja vonzását. Az
asszony szemüvegének kerete mögül egy gyászoló anya
szempárja nézett vissza rá, aki még mindig próbálja feldolgozni a
gyermeke elvesztését. Mandy kezet nyújtott, de Richard
édesanyja megragadta a vállát, és szorosan magához ölelte. –
Nagyon köszönöm, hogy eljöttél! – súgta a fülébe.
– Jól van, anya, most már elengedheted. Mandy, ő az
édesanyánk, Patrícia – mondta Chloe.
– Nagyon örülök, hogy találkozhatunk – mondta Mandy.
– Én is, és szólíts csak Patnek! – felelte az asszony, és
végigmérte a fia párját. – Richard imádott volna! – Mandy
érezte, hogy elvörösödik. – Nézd meg, Chloe! Gyönyörű, ugye?
Chloe bólintott a reggelizőpult túlsó végéből, ahol épp a
teájukat készítette. Mandy körbepillantott a konyhában és az
étkezőben, majd megnézte a tálaló tetejét beborító családi
fényképeket. Egy parafatáblára ki volt tűzve az a szertartásrend,
amit megismert Richard megemlékezéséről, mellette pedig ott
volt a londoni maraton teljesítéséért kapott érem. Erezte, ahogy
Pat szinte magába szívja a tekintetével, de az érzés nem volt
kellemetlen. – Richard kíváncsi volt arra, hogy nézel ki – szólalt
meg végül Pat. – Amikor megcsináltatta a tesztet, szerette volna
tudni, hogy kit választanak ki neki, és hogy hol él az a valaki.
Nem tudom, Chloe mondta-e neked, de imádott utazni, és a világ
végére is elment volna, hogy együtt legyen a DNS-párjával.
– Csak kétórányira lakom, Essex mellett – mosolyodott el
Mandy –, szóval nem kellett volna messzire utaznia. Azt
tudjátok, hogy miért végeztette el a tesztet?
– Gondolom, ugyanazért, amiért a többiek. Tudom, hogy
huszonöt éves létére még fiatal volt, de nem akart mást, mint
megállapodni és családot alapítani. Persze amikor Richard
apjával találkoztunk, még nem létezett ez a teszt, de húsz évig
voltunk együtt, amíg meg nem halt, és nem hiszem, hogy
egyszer is vitatkoztunk volna. Richard ugyanilyen kapcsolatot
szeretett volna, és nem akarta az egészet a véletlenre bizni.
– Hogy érezted magad, amikor megtudtad? Mármint, hogy
baleset történt… – kérdezte Chloe, és egy bögre teát nyújtott oda
Mandynek.
– Tudom, hogy bután hangzik, hiszen sosem találkoztam
vele, de teljesen letaglózott – vallotta be Mandy. – Azt hiszem,
ilyen lehet, amikor valaki megtudja, hogy nem lehet gyereke…
Kivették a kezéből a döntés jogát, és gyászolja az elvesztését
annak, ami sosem volt a birtokában. Ezt éreztem. Nevetségesen
hangzik, ugye? – A gyerek gondolatára belenyilallt a fájdalom. A
múltban történtek ellenére számos vizsgálatot elvégeztetett, és
kiderült, hogy fogamzóképes. Mindig is szerencsésnek tartotta
magát azért, hogy ő nem tartozik azok közé a szegény nők közé,
akikről beszélt. De most elveszített mindent: Richardot, az esélyt,
hogy valaha gyerekei lehetnek, a jövőt…
– Ne butáskodj! – mondta neki Pat, és Mandy kezére
helyezte a tenyerét. – Ugyanazt veszítetted el, amit mi, csak mi
szerencsések vagyunk, mert egész életében velünk volt… Csak
hát, amit te elveszítettél, az bizony szörnyen igazságtalan. – Pat
szavai kellőképpen megnyugtatták Mandyt, így nem uralkodtak
el rajta az érzelmei.
– Nem hiszem, hogy bárki más megértené – mondta
halkan, és nagyot nyelt.
– Megnézed a szobáját?
– Anya! – szólt közbe Chloe. – Adj neki egy kis időt, hiszen
még csak most jött ide! Lehet, hogy ez egy kicsit túl sok.
– Nem, nem, semmi baj. Szeretném megnézni – bólintott
Mandy, és követte Patet a lépcső felé.
– Richard elköltözött, hogy főiskolára járjon, aztán hazajött,
majd újra elment, amikor utazgatni kezdett – magyarázta Pat. –
Chloe mindig azzal viccelődött, hogy beszereltethetnénk neki egy
lengőajtót, mert mindig csak jött és ment. Aztán amikor beindult
a személyiedző-vállalkozása, befizette egy lakás előlegét. – Pat
kinyitotta előtte az ajtót. – Ha szeretnél, menj be, és nézz körül!
Egy kis időre magadra hagylak.
Richard szobája rendezett volt és tágas. Mandy odament a
falhoz, amit százával díszítettek a világ körüli utazásai során
készített fotók: Ausztráliából, Ázsiából, Dél-Amerikából, Kelet-
Európából és még Alaszkából is látott képeket.
Richard ingei és a nadrágjai az ágya melletti szekrényben
voltak, mind szépen kivasalva. Mandy végigsimított egy vastag
kötésű pulóvert, és az arcához emelte, hogy megszagolja, de csak
az öblítő illatát érezte rajta. A szoba sarkában lévő karosszékhez
ment, melynek hátuljára egy kendőt terítettek. Felkapta, és
annak az illatát is magába szívta – elkeseredetten próbált
valahogy kapcsolatot létesíteni Richarddal. Hirtelen elgyengült a
lába, amikor megérezte a férfi arcszeszét. Nem tudta teljesen
leírni az érzést, de később ahhoz hasonlította, mintha egy meleg,
szappanos fürdőbe merült volna, vagy erős karok ölelték volna
át, hogy megnyugtassák. És egyszer csak azon kapta magát,
hogy sír. Az még csak hagyján, hogy Richard fotóit nézegette és
találkozott a családjával, de igazából érezni az illatát teljesen más
volt. Letaglózta, és meg kellett kapaszkodnia egy fiókos
szekrényben, mielőtt kiment volna a szobából. Vöröslő szemmel
becsukta maga mögött az ajtót, majd letörölte a könnyeit. Akkor
és ott rádöbbent, hogy jobban szeret egy halott embert, mint
valaha is képzelte volna.
 27. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher kinyitotta a tolóablakot, hogy kiszellőzzön a füst a

konyhából. Átkozta magát, hogy túl sok chiliolajat használt a
serpenyőben. Nem szerette, ha kívülről ennyire égett a steak, így
felmelegített egy zacskó borsszószt a mikrobán, és bezárta a
konyhaajtót, hogy Amy ne hallja. Már korábban kiterelte innen a
lányt, azzal hencegve, hogy a steak házi készítésű édesburgonya-
gerezdekkel és szósszal a specialitása. Ez is egyike volt a
számtalan hazugságnak, amit elhitetett vele. Nem tudott
uralkodni magán, valamivel mindig le kellett nyűgöznie
másokat: a tetteivel, a megjelenésével, a munkájával – és
mostanában a névtelen gyilkosságaival. Ma este az általa főzött
ételé lett a főszerep.
Még öt nappal később is fájt a kötés alatt a sebesült ujja,
amibe olyan mélyen beleharapott Kilences számú, de Amy-nek
nem volt oka gyanakvásra, amikor azt mondta neki, hogy
szerencsétlenül rácsukta a fürdőszobaajtót.
Christopher a kevés alvást okolta azért, hogy túlsütötte a
húst. Amióta találkozott Amyvel, szinte lehetetlennek bizonyult,
hogy egyszerre néhány óránál többet aludjon. A lány minden
második nap nála aludt, mivel onnan sokkal közelebb volt a
munkahelye, a Metropolitan Police központja, a szexuális
étvágya pedig majdnem olyan kielégíthetetlen volt, mint az övé.
Ez pedig azt jelentette, hogy a listáján szereplő további
számok hollétének követését bele kellett zsúfolnia az egyedül
töltött estékbe.
Amy további komplikációt jelentett a már amúgy is
bonyolult életében. Korábban is voltak barátnői, de ő valahogy
teljesen más volt, mivel már három hét is eltelt az első
randevújuk óta, de még egyszer sem fantáziált arról, hogy
megöli. Amy a DNS-párja volt, ő pedig úgy tartotta, hogy egy
magafajta bárki iránt táplálhat valódi érzelmeket. A nő jelenléte
kibillentette a nyugalmából, de volt benne valami, ami miatt azt
akarta, hogy ott legyen mellette – legalábbis jelen pillanatban.
Christopher kivette a burgonyagerezdeket a sütőből, és
mindent szimmetrikusan elrendezett a tányérjaikon. Bio-
salátaleveleket tett melléjük, majd az egészet meglocsolta
balzsamecettel, és az étkezőjében lévő asztalhoz vitte a
vacsorájukat. Ezután – rá egyáltalán nem jellemző módon –
visszarohant a konyhába, hogy eltüntesse a szemetese mélyén az
ételek csomagolását.
– Te afféle sötét figura vagy, mi? – kérdezte Amy. Amikor
Christopher visszatért, a nő félredöntött fejjel állt a polca előtt, és
a könyvek gerincére nyomtatott címeket olvasta. Minden polc
színkódos volt, a könyveket pedig méret szerint rendezték sorba.
– Egy sorozatgyilkos agya, A zodiákus gyilkos, Sorozatgyilkosok
antológiája – olvasta hangosan. – Plusz négy könyv
Hasfelmetsző Jackről és kettő Fred, valamint Rosemary
Westről… Claris, azt veszem észre, hogy itt mintha minden
egyvalamiről szólna.
-- Szeretem tudni, hogy mitől kattannak be az emberek –
felelte Christopher tárgyilagosan, és két pohárba bort töltött,
ügyelve arra, hogy a mennyiség megegyezzen. – Érdekel az
emberi viselkedés. Még akkor is, ha sötét.
Felidézte a számtalan életrajzot, amit Peter Sutcliffe-ről, a
Y orkshire-i Hasfelmetszőről olvasott: a férfi tizenhárom nőt
gyilkolt meg a hetvenes-nyolcvanas években, mit sem sejtő
felesége háta mögött.
Christopher eltöprengett azon, hogy miképp úszta meg, és
micsoda elégedettséggel tölthette el, hogy ilyen kockázatot vállalt.
Vajon igazából szerette a feleségét, vagy Sutcliffe paranoid-
skizofrén világában az asszony egy olyan horgony volt, ami
megakadályozta, hogy vitorlát bontva elhajózzon a teljes őrület
felé?
Korábban már felfedezte, hogy a mentális betegséget
leszámítva vannak párhuzamosságok az életükben. Tudta, hogy
Sutcliffe-fel szemben számos előnye van, például az, hogy neki
nincs szüksége efféle ballasztra, hiszen nem őrült – valójában
távolról sem volt az. Minden tanulmány és elvégzett vizsgálat azt
támasztotta alá, hogy az intelligenciaszintje jócskán meghaladja
az átlagemberét. A sorozatban elkövetett gyilkosságok számára
kihívást jelentettek, nem pedig kényszert.
– Még a regényekből is elég hátborzongatóakat sikerült
összeválogatnod – folytatta Amy. – Hannibál ébredése, Amerikai
psycho, Beszélnünk kell Kevinről, Donald Trump önéletrajza…
Christopher sok mindent olvasott és látott már a
pszichopatákról, de csak kevés közös vonása volt velük. A
regény-és forgatókönyvírók sok hozzá hasonlót tüntettek fel
hamis színben, hasznot húztak az imidzsükből, és eltúlozták,
karikatúraszerűvé tették őket, hiszen így a karakterek könnyű
célpontot jelentettek, és sokkolni lehetett velük a közönséget. Az
Amerikai psycho Patrick Batemanje, Hannibál Lecter, a
Holtodiglan Amy Dunne-ja vagy az Édentől keletre deformált
lelkű Cathy Amessze különböző mértékben ugyan, de mind
rendelkezett pszichopata vonásokkal – ám egyikük sem
olyanokkal, mint ő.
Csak A Tehetséges Mr. Ripley névadója, Tom hasonlított rá
valamennyire, hiszen mind a ketten imádták a szép dolgokat ez
életben, és egyikük sem érzett fikarcnyi bűntudatot sem amiatt,
hogy milyen módon szerzik meg azokat. De Tom mesterkedései a
győzelem és a paranoia furcsa elegyét eredményezték, míg
Christophernél erről szó sem volt.
Amy figyelmét hirtelen felkeltette egy fehér könyv, aminek
nem volt cím a gerincén. Christopher szíve kalapálni kezdett,
ahogy néhány centivel kijjebb húzta. Veszélykereső énje
szándékosan hagyta ott az albumot, és azt akarta, hogy a lány
húzza ki, majd nyissa ki, de domináns, irányító énje tudta, hogy
ha megtörténne, vége lenne a dalnak.
– Kihűl a vacsora – mondta, Amy pedig otthagyta a
könyvet, és leült hozzá az asztal mellé. – A
sorozatgyilkosotoknak miért nem adtak még nevet? – kérdezte
Christopher, és erősen belevágott a steakjébe.
– Ezt meg hogy érted?
– Hát, a legtöbb sorozatgyilkosnak van valami beceneve:
vagy az újságírók adják neki, vagy pedig a rendőrség. A
Y orkshire-i Hasfelmetsző, a Zodiákus Gyilkos, a Halál Angyala…
ennek a fickónak még nem adtak nevet.
Christophert vérig sértette, hogy az erőfeszítéseit még nem
jutalmazták meg egy becenévvel. Elgondolkodtatta, hogy kilenc
halott nő – és remélhetőleg másnap este még egyet hozzátehet
majd a listához – miért nem elég ahhoz, hogy komolyan vegyék.
– Nem tudom – felelte Amy. – Általában a média szokott
ezzel foglalkozni. Miért nem találsz ki te egyet?
– Nem ízléstelen ez egy kicsit?
– Mondod te, akinek húsz könyv áll a polcán a sorozat-
gyilkosokról? Szakértő vagy.
– Először el kell mondanod, mit tudsz róla, hogy nevet
tudjak választani.
– Nos, ezeket a felügyelőtől tudom, aki egész héten a többi
osztállyal tárgyalt, hátha van valami a gyanúsítottal
kapcsolatban, ami valakinek ismerősen cseng. A pszichológiai
profilok szerint húsz és negyven év közötti férfi lehet. Az egyedül
élő, magányos nőket szokta kiszemelni. Az elkövetés módja
mindig ugyanaz: a földszinti ajtón vagy a hátsó udvar ajtaján jut
be zárnyitással, ami nem hagy nyomot – az áldozatok ajtajai
mindig régiek, és nem biztonságosak a konyhában végez velük,
majd egyenes lábbal, test mellé zárt karral kiteríti őket. Ezután
kettő-öt napot ad magának, hogy megöljön még egy nőt,
visszatér az előző bűntett helyszínére, és a legfrissebb áldozat
holttestéről készült fényképet az előző mellkasára teszi. Nincs
tudomásunk arról, hogy DNS-mintát hagyna maga után, szóval
nagyon alapos. Bár a célpontjai mind londoniak, teljesen
hasraütésszerűen dönt, így még nehezebb bemérni, hogy hol
csaphat le legközelebb.
Christopher érezte, hogy a gyomrában lévő pillangók rajként
köröznek, majd tömegesen szállnak fel, amitől izgalmában az
egész teste bizseregni kezdett. Sosem hallott még senkit sem ilyen
részletesen beszélni a munkájáról: eddig csak anonim
üzenőfalakon diskurált másokkal erről a témáról.
– Úgy gondoljuk, hogy azért hagyja ott a fényképeket, hogy
csúfot űzzön belőlünk, vagy pedig azt akarja megmutatni, hogy
egyelőre még nem akar leállni – folytatta Amy. – És amikor
jelezni akarja a bűntett helyszínét, ugyanazt a figurát fújja
festékszóróval az áldozatok lakása előtti járdára: olyan, mintha
egy férfi vinne valamit a hátán.
– Igen, láttam a képet az Evening Standardben.
– Olyan, mint egy szellem: hol eltűnik, hol pedig újra
felbukkan.
– A szellemgyilkos.
Amy megrázta a fejét: – Á, elég béna név neki.
– A néma gyilkos.
– Az nem a szénmonoxid?
– A sajtvágó drótos gyilkos.
– A „sajt" szóval mintha próbálnád elbagatellizálni azt, amit
csinál. – Amy hirtelen elhallgatott. – Honnan tudod, hogy
sajtvágó drótot használ?
Christopher egy pillanatra elnémult: rájött, hogy hibát
követett el. Minden újságcikkben, amit olvasott, azt írták, hogy
egy dróttal fojtották meg az áldozatokat, de nem szűkítették le
sajtvágó drótra.
– Logikus – vágta rá kapásból. – Ha egy ilyen erős dróttal
akarsz megfojtani valakit, akkor kell rá fogó, mert anélkül
levághatod a saját ujjadat.
 – Szerintünk is sajtvágó drót – jelentette ki Amy.
Jól van, bevette a hazugságot.
– A behatolás szélességéből és mélységéből, valamint az
áldozatok sebeiben talált vegyszermaradványokból ítélve
rendszeresen megtisztítják két gyilkosság között.
– Tudjátok, hogy honnan származik a fegyver?
Amy bólintott, és ismét harapott a steakből.
– Lefogadom, hogy évek óta és országszerte kapható.
– A John Lewisban árulják, és legalább egy évtizede ott
csücsül a polcokon. Te aztán tényleg megcsináltad a házi
feladatodat!
Christopher bólintott. Amynek fogalma sem volt arról, hogy
mennyi házit csinált már, vagy hogy milyen boldoggá tette az
imént. – Nos, ha kitalálsz egy nevet, akkor mindenképpen
említsd meg a munkahelyeden! – biztatta. – Mégis milyen
gyakran találhatsz ki becenevet egy sorozatgyilkosnak?
– Kábé annyiszor, ahányszor együtt időzök eggyel.
 28. fejezet

JADE

A Jade előtt álló férfi bizony Kevin volt, de a küldött képek jóval
korábban készültek róla.
Ez nem az a Kevin volt, akiért ilyen messzire eljött. Az arca
ugyan fiatalos volt, de a szeméből hiányzott az a szikra, melyet
oly sok fotó megörökített. Néhány vékonyka tincset leszámítva
szinte egyáltalán nem maradt haja. A karja inas volt – a
tréningruha és a póló valaha valószínűleg illett rá, de most csak
lógott, mint egy madárijesztőn –, a bőre pedig sápadtnak,
betegesnek tűnt. A bal kezében infúziós tasakot fogott, ami egy
kerekekkel ellátott fémállványhoz volt rögzítve. Jade tetőtől-
talpig végigmérte: megdöbbent, ugyanakkor zavarodott is volt.
Kezdeti dühe gyorsan elpárolgott.
– Nem bánod, ha leülünk? – mondta Kevin mosolyogva,
Jade pedig bólintott: egyszerűen nem jutott szóhoz. Követte a
férfit egy tágas, világos nappaliba. A hatalmas ablakokon
keresztül a látóhatár széléig érő, mérföldeken át elnyúló mezőkre
nyílt kilátás. Kevin megtámaszkodott egy szék karfájába, majd
lassan leült.
– Ne haragudj, hogy elküldtelek, amikor hívtál, de eléggé
megleptél – mondta olyan fiatalos hangon, hogy az szinte gúnyt
űzött a külsejéből.
– Egyáltalán nem számítottam arra, hogy iderepülsz, mert
meg akarsz nézni.
– Csak néhány napja döntöttem el – suttogta Jade. – Bo…
bocsánat.
– Nahát! Tudod, hogy amióta ismerjük egymást, még
egyszer sem kértél bocsánatot? – incselkedett Kevin.
– Nem vagyok hozzászokva ehhez a szóhoz.
– Csak vicceltem! Inkább nekem kellene bocsánatot
kérnem. Nem mindenben mondtam igazat, de azt hiszem, ez
elég egyértelmű is. Jade, ezt sehogy sem könnyű elmondani, de
limfómám van. Negyedik stádiumú, ami azt jelenti, hogy…
szóval nem sok jót jelent.
Jade csak nehezen tudott a szemébe nézni. Nem tudta
összekötni azt, akibe a telefonbeszélgetései és az üzenetei alapján
beleszeretett az előtte álló törékeny, vézna valakivel.
– Egy évvel ezelőtt diagnosztizálták nálam a betegséget,
még mielőtt DNS-pár lettünk volna – folytatta. – Tudni
akartam, hogy létezik-e valahol a számomra tökéletes lány, és
néhány hónappal ezelőtt kiderült, hogy te vagy az. Meg is fordult
a fejemben, hogy hagyom az egészet, és nem adom meg neked
az elérhetőségemet, ami nem lett volna tisztességes veled
szemben, de az ember alapvetően kíváncsi természetű, és ha
valaki annyi órát tölt naponta a kórházban vagy ebben a házban,
mint én, akkor másra sem tud gondolni. Tényleg nem tudtam
megállni, hogy ne akarjak többet megtudni rólad. Önző voltam,
és bocsánatot kérek ezért.
Jade bólintott, és elismerte, hogy fordított helyzetben ő is
mindent tudni szeretett volna a DNS-párjáról. – Mennyi… –
kérdezte, de elakadt a hangja; még neki is érzéketlennek tűnt az,
amit kérdezni akart.
– Mennyi időm maradt még? – folytatta helyette Kevin a
mondatot. – Valószínűleg legfeljebb egy-két hónap.
– És a fotók, amiket küldtél?
– Tavaly nyáron készültek.
– Ezért nem akartál skype-olni vagy FaceTime-ozni?
Néhány perccel ezelőtt még neked akartam esni! Meg voltam
győződve, hogy nős vagy és gyerekeid vannak.
– Haha! – nevette el magát Kevin. – Hát, gyanítom, hogy
fikarcnyi esélyem sincs a házasságra.
 Jade hirtelen rádöbbent, hogy ez rá is érvényes, és egyszerre
nagyon egyedül érezte magát. Végül talán beleszeret majd
valakibe, de nem az igaziba. Nem Kevinbe.
Együttérzőn rámosolygott, de kerülte az üres szavakat: nem
nagyot tudott olyasmit mondani, ami csak egy kicsit is
változtatott volna bármin is.
– Nézd – folytatta Kevin –, én megértem, ha el akarsz
menni, de tényleg. Mert én a te helyedben, bár szégyellem
kimondani, komolyan elgondolkodnék rajta. Te nem erre
jelentkeztél.
Jade összeszorította a fogát, az edzőcipőjében pedig
begörbítette a lábujjait. Nem engedhette meg magának, hogy
Kevin előtt feldúltnak tűnjön.
– Te sem, Kevin – felelte. – Szóval, ha nem bánod, akkor
egy kicsit még itt maradnék, hogy jobban megismerjük egymást.
Na, ez hogy hangzik?
Kevin bólintott. Alig tudta elfojtani az arcán szétterülő
vigyort.
 29. fejezet

NICK

– Azt hittem, leszoktál a cigiről.

– Le is. Vagyis hát régebben. Csak az utóbbi néhány nap
olyan… furcsa volt.
– Mi a baj, az S&D?
Nick az irodaépület tűzlépcsőjéről végignézett a
birminghami városközponton. Hallotta a New Streeten elhaladó
villamosok figyelmeztető csengetéseit, míg alatta a Corporation
Streeten csúcsidőszak lévén ingázók siettek a vasútállomás felé.
Rhian épp a korlátnak dőlve szívta elektromos cigijét,
amikor Nick felbukkant. Ugyan neki is volt e-cigarettája az
íróasztalfiókban, de ez a mai nap nem a félmegoldásokról szólt.
Sallynek azt ígérte, hogy az ríj év kezdetétől leszokik. Ez is
egy újabb hazugság volt az egyre hosszabbá váló listán. Azt is
mondta, hogy továbbra is száz százalékosan biztos abban, hogy
neki Sally az igazi, hogy boldogan élnek majd tovább, és Alexre
azóta nem is gondolt, hogy találkoztak. Valójában azonban
folyamatosan csak ő járt a fejében.
– Igen, az S&D-ről van szó – felelte Nick Rhiannek. – Az
ügyvezető kezd egy kicsit belezavarodni abba, hogy pontosan mit
is akar üzenni. A tököm tele van vele.
– Hát akkor próbáld meg feléleszteni a benned lakozó Don
Drapert1 , mert valamivel elő kell állnod!
Nick már három éve dolgozott junior reklámszöveg-íróként
az ügynökségnél, de még egy rábízott ügyfél sem fogott ki rajta,
pedig számtalan olyan ismeretlen terméken dolgozott, melyről
korábban nem hallott, vagy nem is álmodott arról, hogy létezik.
Segített piacvezetővé tenni egy új, gombás hüvelygyulladás elleni
krémet, valamint egy erekciós zavar kezelésére szolgáló
gyógynövénykészítményt, így az irodában megkapta a
Genitáliák Gigásza becenevet, amin titokban még jól is
szórakozott. Büszke volt magára, hogy egy okos szlogennel
bárkinek bármit el tud adni, de ezen a héten annyira máshol
jártak a gondolatai, hogy nem tudott elfogadhatóvá varázsolni
egy olyan szeszt, ami a fanszőrzetben megtelepedett tetveket
irtja.

Minden tőle telhetőt megtett, hogy ne gondoljon Alexre, és már

majdnem sikerült meggyőznie magát, hogy nem is érzett
semmit, csak képzelődött. De mivel Nick abból élt, hogy
olyasvalamit vetetett meg a fogyasztókkal, aminek
szükségességéről korábban fogalmuk sem volt, tudta, hogy nem
csaphatja be magát. Valóban érzett valamit, amit korábban még
sohasem tapasztalt. És meg volt győződve róla, hogy Alex is.
A találkozásuk után Nick nagyon keveset aludt, és az
állandó kimerültségtől türelmetlen, ingerült volt Sallyvel. Bármit
is mondott vagy csinált a menyasszonya, mindenért kritizálta –
legyen szó akár olyan ártatlan kérésekről, hogy hazafelé vegyen
még kelkáposztát a kis Waitrose üzletben, vagy épp arról, hogy
milyen sorozatot kezdjenek el nézni a Netflixen.
Nick szívében valami letért az addigi útról, és ettől rosszul
érezte magát. Az is lehet, hogy ebben a pillanatban nem a
cigaretta miatt érezte úgy, hogy hánynia kell.
Miután Rhian visszament az épületbe, Nick még egy utolsó,
hosszú slukkot szívott a cigarettájából, majd elnyomta a csikket a
fémlépcsőn. Megszagolta az ujját, és elhúzta az orrát.
Büdös ruha és bőr: a dohányzás ezen melléktermékei
egyáltalán nem hiányoztak neki.
Megcsörrent a mobilja. Rápillantott a kijelzőre: rejtett szám
volt, de azért felvette.
– Helló, Nick Wallsworth vagyok! – kezdte.
 Kis szünet következett, Nick pedig azt hitte, hogy mindjárt
megszólal egy automata, és kéri, hogy hitelbiztosítás ügyében
hallgassa meg a munkatársukat. Már épp készült letenni, amikor
meghallott egy hangot, amelyet azonnal megismert.
– Helló! – mondta Alex.
Nick szívverése egy pillanat alatt szélsebesre gyorsult.
Rémült volt, ugyanakkor izgalmat is érzett.
– Te voltál az, ugye? – folytatta Alex. – Aki eljött hozzám.
– Igen – suttogta Nick, és hirtelen kiszáradt a szája. Egy
pillanatig egyikük sem szólt semmit, majd Alex törte meg a
csendet.
– Miért nem mondtad meg, hogy ki vagy?
– Hogy nehogy azt gondold, hogy megőrültem! És azért
sem mondtam meg, mert nem hiszek ebben az egész DNSPárod-
baromságban.
– Én sem. Vagyis addig nem, amíg…
– Amíg el nem indultam…
– …és te is éreztél valamit, ugye? Akkor nem csak
képzelődtem?
– Hát, barátom, nem.
Nick érezte, hogy kirázza a hideg, pedig nem is fázott. -Ne
haragudj, hogy nem a valódi nevemet mondtam. Hogy találtál
meg?
– Levelet kaptam a DNSPárodtól, és megtudtam, hogy egy
fickó a párom. Aztán amikor kifelé mentél, valahogy tudtam,
hogy te vagy az. Fizettem, hogy hozzáférjek az adataidhoz, és
kitaláltam, hogy nem az igazi nevedet használtad.
– Ne haragudj!
– Semmi baj, valószínűleg én is ugyanezt tettem volna.
Újra megfeneklett a beszélgetés, amikor mind a két férfi
elhallgatott. Nick megfogta a kezét, amivel a füléhez tartotta a
telefont, hogy ne remegjen.
– Elég szerencsétlen ez az egész, nem? – kérdezte Alex.
– Az hétszentség.
 – Kamu, igaz? Mármint a teszt eredménye.
– Igen, persze. Kamu az egész.
– Vajon hogy történt?
– Valami hiba lehetett, vagy homokszem került a gépezetbe.
– Aha, valami ilyesmi.
– Szerinted nem kellene találkoznunk, hogy megbeszéljük?
Leguríthatnánk néhány sört valamikor, mit gondolsz?
– Például most? – bukott ki Nickből önkéntelenül.
– Oké, mondjuk fél óra múlva az árkádsoron, a Bacchus
bárban?
– Rendben, ott találkozunk!
Alex tette le először a kagylót. Nick megmerevedett, majd
amikor már nem szédült, berohant az irodájába a kabátjáért.
 30. fejezet

ELLIE

– Ne haragudj! Szánalmas, ugye? – Tim szégyenlősen nézett

Ellie-re, miközben átadta neki a bárpulton heverő virágcsokrot. –
De esküszöm, hogy nem egy temetőből loptam!
– Nem, nagyon szép! – felelte Ellie, és a barna
csomagolópapírba tekert hervadt, fehér szegfűből és vörös
rózsából álló silány kompozícióra nézett. Értékelte a gesztust, de
Tim hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét. – Na jó, egy kicsit
szánalmas, de nagyon kedves gondolat – tette hozzá
mosolyogva.
– Egész nap magammal cipeltem, azért ilyen viharvert. Ma
reggel vettem, hátha nem találok másik virágárust.
Ellie-t meghatotta a naivitása, hogy csak egy virágárus van
Londonban.
Tim már az étteremben várta, amikor több perces késéssel
befutott. Bár Andrej, a biztonsági főnöke ellenezte, mégis eljött:
egyedül érkezett taxival, annak ellenére, hogy a férfi azzal
próbálta lebeszélni, hogy a városban szabadon garázdálkodó
sorozatgyilkos miatt most még fontosabb lenne, hogy elkísérje.
Második randevújuk helyszínét Tim választotta: ezúttal egy
csendes, londoni utcában találkoztak Notting Hill közelében. A
francia családi sörfőzde belsejét a Thatcher-kormány óta nem
festették ki. Tim egy bárszéken ülve várakozott, és közben
igyekezett lehámozni a címkét a külföldi sör üvegéről. Ellie már
kintről, a járdáról észrevette a sötét öltönyös férfit, aki erre az
alkalomra lesimította és oldalt elválasztotta a haját. A körmét
rágta: úgy tűnt, hogy ezúttal jobban kitett magáért, de
idegesebbnek is látszott.
Ellie teste megfeszült, amikor látta, hogy mennyire
nyugtalan a másik. Arra gondolt, hogy Tim talán rájött, ki is ő
valójában, és emiatt úgy érezte, hogy nyomás nehezedik rá, és
jobb benyomást kell keltenie. Ő viszont egyáltalán nem ezt
akarta tőle: időről-időre szembesült azzal, hogy mit meg nem
tesz egynémelyik férfi, hogy versenyezzen vele, mások pedig azt
hitték, hogy ha elhalmozzák ajándékokkal, akkor elnyerik a
szívét. Ő viszont bármennyire is csodálta a Madonnához hasonló
erős nőket, egyáltalán nem volt „anyagias lány".
– Egy gin tonikot kérek Hendrick's ginnel – mondta Tim a
csaposnak, amikor Ellie leült mellé. Tetszett neki, hogy a
partnere emlékezett a kedvenc márkájára. – Nagyon csinos vagy
– jegyezte meg Tim, amikor végignézett a fekete topból, térdig
érő szoknyából és fekete bőrcsizmából álló öltözékén.
– Te is – felelte Ellie. – Új öltöny?
– Igen, honnan tudod?
– Ezt a zsebén felejtetted – mondta vigyorogva Ellie, és
lerántotta az árcédulát. Ám ugyanazzal a mozdulattal a felvarrt
zsebet is letépte. – Jaj, ne! Nagyon sajnálom! – Rémülten a szája
elé kapta a kezét.
– Semmi baj – felelte Tim, és próbálta visszaütögetni a
helyére a zsebet.
– Szörnyen érzem magamat… te annyi mindent megtettél.
– Á, igazából nem is.
– Virág, új öltöny, arcszesz… de nem tűnsz olyan
nyugodtunk, mint amikor legutóbb a kocsmában találkoztunk.
Valami baj van?
– Ne haragudj – sóhajtott fel Tim –, de be kell vallanom
valamit. – A szentségit – gondolta Ellie, és érezte, hogy
összeszorul a gyomra. Ennyi volt. Kutakodott, és most már azt
hiszi, hogy nem való hozzám. – Elmeséltem a haveromnak,
Michael-nek az első randevúnkat, ő pedig jól lehordott – folytatta
Tim.
 – Sajnos attól tartok, hogy nem értem.
– Azt mondta, hogy hiába vagyunk DNS-pár, azért
vehettem volna neked virágot, és valami szép helyre kellett volna
beülnünk, nem a helyi kocsmába. Meg hogy egy kicsit
kiöltözhettem volna, hát ezért van rajtam új cucc. Ellie, én már
jó ideje nem randevúztam. A legutóbbi néhány lányt a Tinderen
vagy a Plenty of Fishen szedtem össze, és úgy tűnt, hogy csak én
veszem a fáradságot, hogy valamennyire összekapjam magam.
Így hát nálad a másik megoldást választottam. A többieknél,
már ha nagy ritkán olyasvalakivel találkoztam, aki tényleg
tetszett, akkor ez sosem volt kölcsönös, és mindig rögtön
barátnak könyveltek el. De amikor mi találkoztunk, többet
éreztem annál, mint amikor egy randin egy pasinak bejön egy
csaj. Valami azt súgta, hogy mi ketten nem csak barátok leszünk.
Most pedig egy kicsit ideges vagyok emiatt, mert nem tudom,
hogy ezután minek kellene történnie. Nem akarlak elijeszteni, és
még csak azt sem tudom, hogy az ember elijesztheti-e a DNS-
párját… Amúgy bármikor nyugodtan félbeszakíthatsz, mielőtt
teljesen hülyét csinálok magamból.
– Tim, az igazat megvallva nekem tetszett, hogy önmagad
voltál – mondta Ellie, hiszen nem is tudta, mikor találkozott
utoljára valakivel, aki ennyire őszinte lett volna.
– De hát minden Boss öltönyös, Rolex órás londoni ficsúr
próbálkozik nálad, erre kiderül, hogy a DNS-párod valami vidéki
sutty…
– Hidd el – szakította félbe Ellie –, hogy sokkal jobban
éreztem magam veled a helyi kocsmában, mint azokkal az
Ivyben!
Tim arcán megkönnyebbülés futott át. – Akkor
újrakezdhetjük a mai estét? – kérdezte.
– Nem, én titokban élvezem, hogy ilyen esetlen ez az egész.
– Akkor menjünk, nézzük meg, kész van-e már az
asztalunk! Így levest csöpögtethetek majd az ingemre vagy bort
önthetek az ölembe, és akkor igazán emlékezetes lesz az este.
 – Akkor legalább nem megint „szerelem első fingásra" lesz.
– Ne akard tudni, hogy milyen nálam a „szerelem második
fingásra"!
Ellie elnevette magát. Sok mindent elbűvölőnek talált
Timben: azt, ahogy a szája felkunkorodik, még mielőtt
nevetésben törne ki, az aprócska, őszes szőrszálakat a
szakállában, hogy a bal füle kissé jobban elállt, mint a jobb, hogy
az arca bíborvörössé vált, ha zavarba jött. Ugyan nem lett
szerelmes első vagy éppen második látásra sem, de egy
valamiben biztos volt: van valami Timben, amitől egyre jobban
elveszíti a fejét.
 31. fejezet

MANDY

Mandy feszült figyelemmel hallgatta, ahogy Pat egymás után

meséli a történeteket a fiáról, és ezzel kiegészíti az ő fejében élő
képet, hiszen nem sok mindent tudott DNS-pár-járól, illetve
annak életéről.
Egy héten belül már másodszorra találkoztak: ezúttal egy
falusi kertészet kávézójában, a lakhelyeik között félúton.
– Imádták a nők, akiknek ő volt az edzőjük a teremben –
kuncogott fel Pat. – Jóképű srác volt, de a személyiségében is
volt valami, amiért rajongtak. Azt hiszem, az, hogy odafigyelt
rájuk és meghallgatta őket. Talán a férjüktől nem kapták meg
ezt. És ezt persze néhányan úgy vették, hogy jobban érdeklődik
irántuk, mint valójában.
Mandy megértette, hogy mi vonzhatta ezeket a nőket: minél
többet hallott Richardról azoktól, akik a legjobban ismerték,
annál inkább beleesett – pedig a józan esze tiltakozott ellene.
Csüngött Pat szavain, amikor az asszony mesélt Richard
gyermekkori élményeiről a cserkészeknél, és arról, hogy az
apjától örökölte a kalandvágyát. De bármerre is járt a világban,
e-mailen vagy telefonon mindig tartotta a kapcsolatot a
családjával. Pat elmesélte azt is, hogy Richard csak kilenc éves
volt, amikor az apja váratlanul meghalt szívrohamban, és rögtön
ő lépett elő az új családfővé.
– Gondolom, Chloe mesélte, hogy Richard rákos volt, igaz?
És hogy emiatt kezdett el utazni?
– Igen, említette.
– Szóval, tizenhét éves volt, amikor duzzanatot talált a
heréjében, és először nem mondott semmit… Egy tinédzser fiú a
legkevésbé sem akarja az anyja orrára kötni, hogy valami ott lent
nem oké. De amikor végül bevallotta, elrángattam az orvoshoz,
és néhány nap múlva a kórházban eltávolították a daganatot.
Rosszindulatú volt, így néhányszor kapott kemoterápiát, de hat
hónap múlva már kutya baja sem volt.
– Biztos szörnyű volt nektek.
– Hát, nem volt csodás, az egyszer biztos. De Richard ettől
nagyon megváltozott. Szerintem valahol legbelül tudta, hogy
véges az idő, amit a Földön tölt, és a lehető legtöbbet akarta
kihozni belőle. És nem is lehet hibáztatni ezért. Végeredményben
igaza volt, és többet tudott belezsúfolni ebbe a néhány évbe, mint
mások az egész életükbe.
– Mindenképp többet, mint én – mondta Mandy. Richard
kalandvágya miatt szégyellni kezdte, hogy belőle hiányzott ez.
Önkéntelenül is arra gondolt, hogy a világ mely nevezetességeit
nézhették volna meg együtt, ha nem szól közbe a sors.
– És te, Mandy? – kérdezte hirtelen Pat. – Én csak beszélek
itt összevissza Richardról, de még meg sem kérdeztem, hogy te
mi érzel a történeteimet hallgatva.
Mandy elengedte a kávésbögréjét, és végignézett a vevőkön,
akik cserepes virágokat emelgettek és méricskéltek. Megakadt a
tekintete egy idős páron, akik kézen fogva ültek egy pádon, és
csendben nézték a mesterséges tóban úszó élénk színű halakat.
Ők Richarddal már sosem fognak együtt megöregedni.
– Amikor róla beszélsz, úgy érzem, hogy olyan sok
mindenről maradtam le – felelte. – Egy családszerető ember, aki
saját családot szeretett volna… szerintem ilyen a tökéletes DNS-
pár. Szinte szétszakadok: egyrészt örülök, hogy ő a DNS-párom,
de mégis szomorú vagyok, hogy nem találkozhattunk, és nem
lehettük együtt. Azt mondják, hogy az embernek nem
hiányozhat az, ami sohasem volt az övé, de ez nem igaz. Nekem
rettenetesen hiányzik Richard, pedig még csak nem is ismertem.
Pat Mandy kezére tette a tenyerét. – Ami engem illet, én
büszke lettem volna, ha te vagy a menyem.
Mandy elfordította a tekintetét, és az ajkába harapott, de így
is folyni kezdtek a könnyek az arcán.
 32. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher most erősebbre főzte a presszókávéját, amitől még

gyorsabban szedte a lábait.
Még mindig bizsergett, mert hajnalban simán, gond nélkül
sikerült megölnie Tízes számút, és még nem volt elég fáradt
ahhoz, hogy lefeküdjön. Túl sok mindent kellett még elterveznie,
és az egész csak kavargóit a fejében. Így hát rövidnadrágot
húzott, feszes, ujjatlan pólót és edzőcipőt – ügyelve arra, hogy
mind a két fűzőn egyformák legyenek a hurkok –, majd kiment
a házból, hogy fusson egyet. Amikor összekuszálódtak a
gondolatai, a testedzés mindig segített neki helyreállítani az
egyensúlyt. Élvezte, ha a figyelem középpontjában lehet, és nem
érdekelte, hogy éppenséggel ki bámulja meg. Mivel névtelenül
gyilkolt, más módon kellett kiélnie ezt: például úgy, hogy a
legjobb Savile Row-i öltönyében próbaútra vitt olyan autókat,
melyeket nem állt szándékában megvásárolni, vagy időpontot
kért, hogy több millió fontot érő, kulcsrakész ingatlanokat nézzen
meg, amiket nem engedhetett meg magának. Az edzőterem
öltözőjében a szükségesnél hosszabb ideig járkált meztelenül,
hogy mutogathassa kisportolt testét, mivel biztos volt abban,
hogy a többi férfi irigyli. És ha futni ment, akkor szándékosan
nem vett fel alsóneműt, így a járókelők láthatták, ahogy a
pénisze jobbra-balra himbálózik a rövidnadrágjában.
Méregdrága Nike edzőcipője a forgalmas londoni járdán
dübörögve a Hyde Park zöldje felé vitte. Futás közben azon
töprengett, hogy az állapota vajon miért ösztönzi a
figyelemfelkeltésre, hiszen ez további kihívásokat és
komplikációkat jelent neki. Sokkal egyszerűbb lenne számára az
élet, ha a gyilkosságok után elhagyná az áldozatok lakását, és
várná, hogy felfedezzék a holttesteket. De ő úgy döntött, hogy
még érdekesebbé teszi az egészet, és vállalva a kockázatot
visszatér a tett színhelyére, ahol ott hagyja a névjegyét: a
következő áldozat fényképét, valamint kívül egy festékszóróval és
sablonnal festett figurát.
Eredeti ötletnek gondolta, és biztos volt abban, hogy ez
felkelti a sajtó, valamint a nagyközönség figyelmét, hiszen ha
sorozatgyilkosokról volt szó, akkor szerették a névjegyeket – a
filmek és könyvek felfokozták az ezzel kapcsolatos várakozást, ő
pedig örömmel elégítette ki a közönsége igényét. A rendőrség
mindig versenyt futott az idővel, hogy kiderítse, ki lesz a
következő áldozat, miközben azt remélték, hogy Christopher
minden egyes gyilkossággal kissé óvatlanabb lesz, és hagy majd
valami nyomot. De eddig még nem volt semmi, amin
elindulhattak volna. Mindig azt tűzte ki célul, hogy két-három
napon belül visszatérjen az áldozat házába, hogy ott hagyja a
fényképet és a festett jelet – ezidáig pedig úgy hozta a szerencse,
hogy mielőtt ezt megtette volna, egyszer sem fedezték fel a
holttesteket.
Egyfajta bónusznak tekintette azt, hogy visszatér a bűntett
színhelyére: lehetőségnek, hogy még egy utolsó pillantást vessen
a keze munkájára.
Christopher felhangosította a karjára szíjazott MP3-lejátszót,
és a Spotify lejátszási listáján szereplő zenék ütemére futott. A
következő előadó Adele volt, és elgondolkodott, hogy a filmekben
bemutatott sorozatgyilkosok miért mindig dühös, üvöltözős
heavy métáit hallgatnak – ugyanúgy, ahogy minden fiktív fekete
bűnöző rapet. Senki sem rabol bankot vagy gyilkol például
Rihannára vagy Justin Bieberre.
Átfutott az úton, és elrohant néhány egymás mellett álló bolt
mellett: az egyik bejáratát rögtön felismerte. Sosem vaktában
választotta ki az áldozatait, hanem szigorú kritériumok alapján.
Fiatal, szingli nők voltak, akik ugyan randizgattak, de egyedül
éltek. Régi építésű házakban laktak, ahol nem volt riasztó, a
bejárati ajtón pedig ósdi volt a zár. Mesz-sze laktak a szüleiktől,
London pedig nagy volt és garantálta az ismeretlenséget, így nem
ismerték a szomszédaikat. Általában beletelt egy napba is, mire
egy barátjuk vagy munkatársuk észrevette az eltűnésüket, és
bejelentette a rendőrségnek.
Az ajtóra nézett, és eszébe jutott az ott lakó litván lány.
Néhányszor chatelt vele, és felkerült a listájára. Aztán kiderítette,
hogy épp lakótársat keres. Christopher tudta, milyen izgalmas
lenne egy éjszaka két lányt is megölni, de nem érte meg ekkora
kockázatot vállalnia, így inkább lehúzta a listájáról. A lány sosem
fogja megtudni, hogy milyen szerencsés volt.
A médiában szereplő szakértőknek csak egyvalamiben volt
igazuk: abban, hogy a gyilkosságokat egy „pszichopata
hajlamokkal bíró elkövető" számlájára írták. Christopher
számára nem volt újdonság ez a diagnózis, hiszen már évekkel
korábban, önszántából is kitöltött különféle kérdőíveket, hogy
jobban megértse önmagát.
Az iskolában hívták először „zakkantnak", aminek volt is
alapja: egyszer egy szándékosan túlbuzgó rögbiszereléssel eltörte
egy fiú kulcscsontját, majd egy másik alkalommal olyan
lendülettel ütötte el a jégkoronglabdát, hogy egy lány a fél
szemére megvakult tőle, aztán meg fertőtlenítőszert öntött az
iskolai tóba, hogy megnézze, milyen hamar bukkannak a
felszínre a tarajos gőték hassal felfelé. A becenév nem zavarta,
hiszen nem tudta pontosan, hogy mit is jelent. Ugyanakkor úgy
tűnt, hogy ennek köszönhetően félnek tőle – ezt pedig élvezte.
Christopher már rájött, hogy a szülei minden bizonnyal
tudták, hogy a legkisebb gyermekük valahogy más, mivel
autizmust és Asperger-szindrómát kimutató teszteket is
elvégeztettek rajta. De amikor mindkét esetben negatív lett az
eredmény, a szőnyeg alá söpörték a furcsaságait, és arra
koncentráltak, hogyan segíthetnek neki minél jobban
beilleszkedni a társadalomba. Amikor Christopher elmondta,
hogy nem igazán érez sem szeretetet, sem pedig együttérzést,
akkor megtanították neki, hogy legalább színleljen elfogadható
viselkedést ezek helyett.
Amikor Christopher tizenéves lett, mániájává vált, hogy
megfigyelje, mit tesznek az emberek olyan körülmények közé
kerülve, melyeket nem tudnak befolyásolni – különösen az olyan
helyzetekben, amiket ő idézett elő. Egyszer a szomszédjuk
kertjéből elvitte a kisgyereküket a két mérföldre lévő erdőbe, csak
hogy lássa, miként reagálnak a szülei, ha észreveszik, hogy
eltűnt. Mint kiderült, majdnem eszüket vesztették. Nem tudta,
hogy ő miért nem érez ilyen rémületet, és miért nem ismeri az
empátia szó jelentését.
Az sem volt számára természetes, hogy mások arcán
észrevegye a félelmet, ahogy a gúny sem tűnt fel neki, és nem
érzett bűntudatot, szégyent vagy megbánást. Amikor tizenöt éves
korában rányitottak a szülei, miközben az egyik szomszéd lányt
dugta a nappaliban, egyszerűen csak feléjük fordult, és addig
nézte őket, amíg ki nem mentek. A lány legnagyobb rémületére
ezek után is még folytatni szerette volna.
Amikor az iskolatársai randevúzni kezdtek és barátnőik
lettek, őt nem érdekelte az előjáték vagy a szex utáni ölelkezés –
csak az, hogy miként juthat el az orgazmushoz. Idő- és
energiapocséklásnak tűnt számára a szerelem, valami
olyasminek, ami csak minimális előnyökkel jár.
Csak a húszas éveibe lépve kezdett jobban utánanézni, hogy
mit is jelent az, hogy pszichopata. Voltak még hozzá hasonlóak,
ami azt jelentette, hogy ő is normális, csak másképp. És végre
megértette, hogy mit jelentett, hogy az évek során hol
„érzéketlennek", hol pedig „szívtelen rohadéknak" nevezték.
Robert Hare 1996-ban megalkotott pszichopata-
rendellenességre vonatkozó klinikai értékelő skáláján húsz
kérdésből harminckét pontot szedett össze, ami az átlagnál jóval
magasabb volt.
 Megtudta, hogy egyes tudósok szerint a pszichopaták
agyában nem megfelelőek a kapcsolatok: gyenge az összeköttetés
azon részek között, amelyek az érzelmeiket kifejező rendszert
alkotják, így érthető lett, miért is volt mindig képtelen a mély
érzelmekre.
Ez elégedettséggel töltötte el. Tetszett neki, hogy nem ő a
hibás azért, mert nem tudja irányítani az impulzusokat, és ha
valamikor elkapnák, akkor védekezhetne ezzel. Bekerülne egy
szigorúan őrzött elmegyógyintézetbe, és kitüntetett figyelemben
részesítenék azok, akik tanulmányozni akarják, valamint még
többet meg akarnának tudni róla. Azért ennél rosszabbul is
leélheti az életét az ember.
Átvágott a Hyde Parkon, és egy kis idő elteltével a fás-füves
részt elhagyva a Ladbroke Grove utcáira ért, ahol nagy, Viktória-
korabeli házak sorakoztak. Megállt egy utcai árusnál, hogy
vegyen egy energiaitalt, és sokatmondóan ránézett egy meleg
párra, akik le sem vették a szemüket rövid-nadrágja himbálózó
tartalmáról.
Pár perccel később megállt egy biobolt előtt a Portobello
Roadon, és felnézett a felette lévő első emeletre. Ismét ellenőrizte
az okostelefonján futó applikáció segítségével, hogy a lakó,
Tizenegyes számú dolgozik-e. Ezután az álkulcsaival kinyitotta a
bejárati ajtót, és tanulmányozta a lakás elrendezését. Nem sok
minden változott azóta, hogy a fényképeket feltöltöttek a
Rightmove ingatlanos oldalra. Úgy vélte, hogy a következő
gyilkosság is meglehetősen sima ügy lesz.
Miközben körbekémlelt, és kitalálta, hogy pontosan hol
gyilkoljon, összevonta a szemöldökét. Valami nem stimmelt.
Általában ha belépett a listáján szereplő lányok lakásába, akkor
már az első pillanattól kezdve elfogta valami izgalom, a
végrehajtandó gyilkossággal kapcsolatos várakozás. De ma
hiányzott belőle a szokásos lelkesedés. Ehelyett arra gondolt,
hogy mennyire időigényessé kezd válni ez a projekt, és ezt az időt
máshol is tölthetné – például Amy társaságában.
Megismerkedésük szerencsétlen mellékhatása volt, hogy a lány
úgy stimulálta, ahogy semelyik másik nő – sem azok, akikkel
randevúzott, sem pedig azok, akiket megölt. Az azonban, hogy ez
miért volt így, egy kutatásból sem derült ki.
 33. fejezet

JADE

A család többi tagja teljesen másként fogadta a világ másik

feléből meglepetésként hozzájuk érkezett látogatót, mint Kevin
testvére, Mark: vendégszeretőbbek már nem is lehettek volna.
Amikor a szülők, Dan és Susan visszatértek a városból a
bevásárlásból, alig tudták leplezni az örömüket, hogy a
nappalijukban ott ül a lángoló vörös hajú, harcias természetű,
fehér bőrű angol lány. Azonnal felismerték a képekről, melyeket
Kevin még korábban mutatott nekik, és kezdeti meglepetésükön
túljutva rögtön kérdésekkel kezdték bombázni, hogy minél többet
megtudjanak róla. Erősködtek, hogy legalább éjszakára
maradjon náluk.
– Mennyi ideig leszel Ausztráliában, kedvesem? – kérdezte
Dan, miután leültek vacsorázni az étkezőben.
– Van hátul egy vendégházunk, ahol a szobához fürdőszoba
is tartozik, így nem kell osztozkodnod ezekkel a mocskos
disznókkal – tréfálkozott Susan a fiaira pillantva. Valószínűleg
mindig így beszélt róluk és velük is, de Jade érezte, hogy a
kedélyes külső mély szomorúságot takar.
– Köszönöm. Még nem tudom, meddig maradok – felelte
Jade, és tényleg nem tudta. Mesébe illő románcuk Kevin-nel nem
éppen úgy alakult, ahogy képzelte, és az lett volna a
legkönnyebb, ha az első adandó alkalommal sietve eltűnik.
De ha Kevinre nézett, akkor a férfi átszellemült arca elárulta
azt, amit nem mondott ki: rettenetesen szerette volna, hogy
maradjon. – Talán egy hétig, ha nem gond.
Dan hideg sültekkel, burgonyával és salátával megrakott
tálakat tett az asztalra, Mark pedig segített odahordani a
tányérokat. A családból egyedül Kevin nem lakmározott, csak
egy kis adag ételt piszkált a tányérján.
– Nehezen marad meg bennem az étel – árulta el később. –
A rák az emésztőrendszeremet támadta meg, így nem ül meg
rendesen a kaja.
Jade-nek még meg kellett békélnie az r-rel kezdődő szóval,
amit csak nehezen tudott Kevinhez kapcsolni. Erőt kellett vennie
magán, hogy ne rázkódjon össze, amikor kimondják, bár a
család többi tagjának a szeme sem rebbent, és úgy folytatták a
beszélgetést, mintha mi sem történt volna. Ráébredt, hogy nekik
sokkal több idejük volt ezt feldolgozni, mint neki.
– Neked köszönhető, hogy tovább maradt velünk, mint
ahogy az orvosok először jósolták – mondta Susan Jade-nek,
miközben ez edényeket törölgették.
– Hogyhogy?
– Miután megmondták nekünk, hogy ez… halálos, Kevin is
úgy viselkedett, mint a legtöbb ember: mély depresszióba zuhant.
De hát nem lehet hibáztatni.
– Én pokoli dühös lennék.
– Először ő is az volt. Azt hitte, hogy előtte az egész élet,
majd közölték vele, hogy nem lesz az olyan hosszú, mint
gondolta… – Elhallgatott, és elfordította a fejét: mintha csak újra
átélte volna a pillanatot, amikor megmondták neki a rettenetes
hírt. Megköszörülte a torkát, majd folytatta: – Nagyon rossz volt,
Jade. Egyikünk sem tudta, hogy miként reagáljon vagy hogyan
segítsen neki. Aztán élete legsötétebb időszakában megtudta,
hogy van DNS-párja, és nem számított, hogy az illető egy másik
országban él, vagy hogy valószínűleg sosem fognak személyesen
találkozni. Csak azért nem adta fel, mert kommunikálhatott egy
másik emberrel, és tudta, hogy te vagy az.
– Én erről semmit sem tudtam…
– Neki pedig el kellett volna mondania. Én mondtam neki,
hogy megérdemelnéd, hogy tudd, de fogalma sem volt, miként
hozhatná szóba. Örült, hogy eltereled a figyelmét erről az
egészről. Amikor írtatok egymásnak, akkor megfeledkezett arról,
hogy éppen mi zajlik a testében. Más emberré vált… Újra az én
kisfiam lett. – Susan megszorította Jade kezét. – Köszönöm –
suttogta. – Köszönöm, hogy a fiam barátja vagy, és hogy eljöttél
meglátogatni.
– Örülök, hogy eljöttem – mosolyodott el Jade.
Hosszú, nagyon különös nap volt ez a mai, és ahogy minden
tudatosult benne, egyszerre sírhatnékja támadt. Nem volt
hozzászokva ehhez az érzéshez – gyűlölte, ha gyengének hiszik
–, így nagyot nyelt, és visszafojtotta a könnyeit. Az járt a fejében,
hogy komolyan gondolta, amikor azt mondta, hogy örül a
Kevinnel való találkozásnak, és már most is úgy érezte, hogy
közel áll hozzá.
Csak egy probléma volt: amikor találkozott a DNS-párjával,
rájött, hogy nem szerelmes belé.
 34. fejezet

NICK

Kiderült, hogy amit Nick és Alex érzett a klinikán, az nem

érzékcsalódás volt.
Abban a pillanatban, ahogy Nick észrevette a férfit a
felkapott birminghami bárban, elfogta a félelem, hogy összerogy,
mielőtt még az asztalhoz érne. Udvariasan kezet ráztak, és
esetlenül egymásra mosolyogtak.
– Hozhatok egy italt? – kérdezte Nick.
– Persze, még egy ilyet! Kösz, haver! – felelte Alex, és
felemelte a sörösüvegét.
Nick bólintott, és elindult a bárpult felé. Miközben
megrendelte az italokat, meglátta Alexet az üvegek mögötti
tükörben. Sallynek igaza volt, amikor azt mondta róla, hogy jó
kiállású. Nick még heteróként is elismerte, milyen jóképű. Sokkal
férfiasabb volt nála, a fellépése pedig magabiztos. Olyan fickó
volt, akire csapatostul ragadnak a nők, és ez a gondolat valamiért
megmosolyogtatta legbelül. Megnézte a telefonját, hogy Sally
megkapta-e az üzenetét: ma este későn ér haza, mert egy
ügyféllel találkozik. Úgy gondolta, hogy ez hihető hazugság,
hiszen gyakran kellett elvinnie vacsorázni a meglévő és a
lehetséges megrendelőket.
Oké, drágám, szeretlek. Elolvasta Sally válaszát, de nem írt
vissza neki.
Visszament a bokszba az üvegeikkel, leült, és levette a
kabátját.
Egyikük sem tudta, hogy hol kellene kezdeni.
– Szóval, hogy vagy? – szólalt meg végül Nick.
 – Jól, köszönöm. Eléggé pörög a meló. És te?
– Ja, nálam is.
Mind a két férfi egyszerre kezdte el bámulni az italát, mert
tovább már nem tudtak a másik szemébe nézni, és fennállt a
veszély, hogy megismétlődik az, amit az első találkozásukkor
éreztek. A háttérben egy régi Oasis-szám refrénje hallatszott, és
egyikük sem szólt egy szót sem, csak bénultan magukba
fordultak.
– Ami azt illeti, nem állnak olyan jól a dolgok – vallotta be
Nick. – Nem tudom kimondani ezt anélkül, hogy ne tűnnék
teljesen hülyének, de könnyítenem kell a lelkemen, mielőtt
gyáván eloldalgok. Minél inkább próbálok nem gondolni rá,
annál inkább csak ez az egész jár a fejemben. Arról van szó, ami
akkor történt… amikor először találkoztunk. – Elhallgatott, és
ráébredt, milyen nevetségesen hangzik mindez. Alexre nézett,
megerősítést várva, hogy ő is ugyanígy érez, de a másik arca
nem sok mindent árult el. Aki á-t mond, mondjon b-t is –
gondolta, de ennek ellenére folytatta: – Az az érzés, ami
elmenőben fogott el. Azóta már vagy ezerszer végiggondoltam,
de mégsem tudom megmagyarázni. Sehogy sincs értelme. Nem
vagyok meleg.
– Én sem – felelte Alex. – Akkor miért van közöttünk ez a
kapcsolat?
– Nem tudom.
– Még poénból sem csókoltam meg egy másik fickót, ha
berúgtam.
– Én sem.
– Ha egyikünk sem szereti a pasikat, akkor mégis mi folyik
itt?
– Egyszerű. A teszt el van cseszve, és valakikkel
összekevertek bennünket – jelentette ki Alex határozottan.
– Ezt mondtam én is. Még küldtem is nekik egy e-mailt,
hogy nézzenek utána, de csak a sablonos válaszuk jött vissza,
hogy a teszt nem hibás, és mindeddig egyszer sem volt téves a
DNS-párosítás. De ez akkor sem magyarázza meg azt, amit
éreztem. Amit szerintem mindketten éreztünk. Tagadunk
valamit vagy ilyesmi?
Alex kényelmetlenül fészkelődött a székében, és miután
többször is meghúzta az üvegét, előrehajolt, és halkabbra fogott
hangon azt mondta: – Hát, barátom, én csak azt tudom, hogy
valami megmagyarázhatatlan történt a fizikoterápia után.
Semmit sem éreztem akkor, amikor találkoztunk, amikor
levetted a pólódat, amikor hozzád értem, vagy amikor kezet
ráztunk, de aztán… Nem is tudom…Valami történt.
Nick megkönnyebbülten sóhajtott fel: örömmel hallotta,
hogy Alex az övéhez hasonló érzésekről számol be.
– Neked milyen volt? – kérdezte.
– Őszintén? Egyszerre ezernyi apró robbanást éreztem
legbelül, de nem volt rossz… Mintha felébresztettek volna.
Hirtelen azt éreztem, hogy olyannyira élek, mint addig még
soha. Bármilyen szerencsétlenül is hangzik, máshogy nem
tudom leírni.
– Nem, nem, semmi baj. Tudom, hogy mire gondolsz. Én is
ugyanígy éreztem.
– De miért te meg én? A legutóbbi beszélgetésünk alapján
mi közös van bennünk? Én a sportot szeretem, te pedig a
számítógépes játékokat. Néhány hónap múlva visszamegyek Új-
Zélandra, te pedig élvezheted a városi életedet.
– És mind a kettőnknek van barátnője.
– És mind a kettőnknek van barátnője – helyeselt Alex.
– Akkor miért ülök itt úgy, hogy sasméretű pillangók
köröznek a gyomromban, szinte képtelen vagyok rád nézni, de
amikor megteszem, akkor alig tudom levenni rólad a
tekintetemet?
Nick megmozdította a lábát, és érezte, hogy a térde
hozzádörzsölődik Alexéhez. Egy másodperc törtrészére mintha a
teste minden porcikája libabőrössé vált volna. Egy pillanattal
később Alex visszacsúsztatta a lábát, így újra összeért a lábuk.
 Egymás szemébe néztek, és egy szót sem kellett szólniuk
ahhoz, hogy tudják, mit érez a másik.
 35. fejezet

ELLIE

Attól a pillanattól kezdve, hogy Ellie és Tim a második

randevújukon nekiláttak az ételnek, villámgyorsan telt az idő.
Ellie korábban vacsorázott már a yam'Tcha, a Le Sergent
Recruteur és a Tour d'Argent éttermekben, amelyeknél fel-
kapottabb nem volt Párizsban, Jean-Christophe Novelli,
valamint Hélene Darroze pedig a saját otthonában főzött neki, de
egyik alkalom sem volt olyan emlékezetes, mint most, amikor
Timmel egy szerény sörözőben ettek. Ez semmiképp sem a
választéknak volt köszönhető – amit csak rendelt, azt odaégették
vagy tocsogott a fokhagymában –, de zokszó nélkül megevett
mindent, mert értékelte Tim erőfeszítését, hogy megszervezte az
estéjüket.
Nagyon régóta nem találkozott már ilyen kedves és őszinte
emberrel. Hogy vonzódik-e hozzá? Úgy döntött, hogy igen, de
nem úgy, ahogy korábban számított rá. Elég időt töltött már
olyan párok társaságában, akik a DNSPárod révén találkoztak,
hogy tudja, milyen az, ha két ember fülig szerelmes. Ők ketten
Timmel nem voltak azok. Oly sok falat emelt maga köré az évek
során, hogy a kettejük kapcsolata lassan alakult ki, és nem a
mindent elsöprő szenvedély volt rá jellemző. Amikor befejezték a
vacsorát, és megitták a kávéjukat, Ellie engedte, hogy Tim
fizessen, majd pedig felsegítse rá vintage Alexander McQueen
kabátját. Hirtelen elfogta a bűntudat, hogy ilyesmit visel a férfi
társaságában, hiszen valószínűleg többe került, mint Tim
egyhavi fizetése. Ami azt illeti, efelől biztos is volt, hiszen a
magándetektívjei eljuttatták hozzá a férfi bankszámlakivonatait.
Megbánta, hogy ennyire tolakodó módon feltérképezte a
partnerét, de tudta, hogy nem szabad bűntudatot éreznie azért,
mert szép holmikat vásárol. Azt csinál a nehezen megkeresett
pénzével, amit csak akar, és ahogy Timet arra biztatta, hogy
legyen önmaga, neki sem szabad megjátszania magát.
Ő pedig olyan lány volt, aki szereti a ruhákat.
Kifelé menet Tim kitárta az ajtót, Ellie pedig engedett a
késztetésnek, hogy belékaroljon, és rögtön megérezte a testéből
sugárzó meleget. Tim hirtelen megállt, szélesen rámosolygott,
majd felé hajolt, hogy megcsókolja. Ellie behunyta a szemét, és
ahogy találkozott az ajkuk, hirtelen szétáradtak a testében a
hallomásból már ismert feromonok, megrándultak az idegei, a
szíve pedig repesni kezdett. Egy pillanatig úgy gondolta, hogy
talán még csillagokat is látott. De a pillanatnyi eufóriát hirtelen
egy nő visítása törte meg a háta mögül: – Te rohadt kurva! –
Ahogy mindketten megfordultak, látták, hogy egy feldühödött
arcú, középkorú asszony feléjük hajít valamit. Tim ösztönösen
megpróbált közéjük lépni, így telibe találta a dobozban lévő vörös
festék, beborítva az arcát, az ingét és a zakóját. Ellie-nek is
rendesen jutott belőle: fröccsent a karjára, a hajára, az arcára, és
még mögöttük az étterem ablakára is.
– Vér tapad a kezedhez azért, ami tettél! – kiáltotta az
asszony Ellie-nek, majd a festékesdobozt a csatornába dobta, és
sietve eltűnt az úton az éjszakában. Ellie megkövülten állt,
miközben a döbbent Tim letörölte az arcáról a festéket.
– Mit csináltál? – kérdezte tőle hitetlenkedő hangon.
Ellie megbénult a sokktól. Nem ez volt az első alkalom, hogy
megtámadták, bár máskor szóban vagy az interneten került erre
sor, leszámítva azt a vallási őrültet, aki egy törött üveggel
megszúrta Andrejt. Pontosan ezért bérelte fel őt és a csapatát,
hogy kísérjék el, ha kimozdul. Csakhogy aznap este fel akarta
idézni, hogy milyen az, amikor átlagemberként elmegy egy
hétköznapi randevúra. Miközben Timmel csókolóztak,
védtelenné vált, és csak a pillanatnak élt. Most viszont csak
annyit érzett, hogy sűrű, ragacsos festék csorog le az arcán.
Tudta, hogy Tim kérdezett tőle valamit, de túlságosan is kába
volt ahhoz, hogy reagáljon. Ehelyett meredten nézte a
járókelőket, akik megálltak bámészkodni. Miközben egyre
nagyobb tömeg gyűlt köréjük, Tim átvette az irányítást: a
karjánál fogva egy közeli, fekete taxihoz ráncigálta, amely épp
akkor tette ki az utasát. A sofőr végignézett az összefestékezett
páron, és már épp készült ellenkezni, amikor Tim egy marék
ötvenfontost húzott elő a tárcájából, és benyomta az utasoldali
ablakon. A nagy címlet szokatlannak tűnt egy hozzá hasonlóan
kereső ember esetében, de Ellie-t túlságosan is megriasztotta a
támadás ahhoz, hogy kérdéseket tegyen fel.
– Ez majd fedezi a tisztíttatást! – mondta Tim, és kinyitotta
az ajtót, majd betuszkolta Ellie-t, nehogy a sofőr
meggondolhassa magát. – Hol laksz?
Ellie még mindig túl döbbent volt ahhoz, hogy válaszoljon.
– Ellie! – mondta Tim szigorúan. – Haza kell vigyelek! Hol
laksz?
– 345 Fullerton Terrace, Belgravia – suttogta Ellie, Tim
pedig elismételte a sofőrnek. Ezután zsebkendőt vett elő a
zsebéből, és gyengéden letörölte a piros festék egy részét Ellie
ajkáról.
– Hogy érzed magad? – kérdezte gyengéden.
– Én csak haza akarok menni – felelte a megszégyenült és
megalázott Ellie. Nem tudott Tim szemébe nézni.
– Ismered azt a nőt?
– Nem.
– Ki kell hívnunk a rendőrséget!
– Nem! – ismételte meg Ellie nyomatékosabban.
Tim további magyarázatra várt, de hiába. Ellie szinte érezte
az elkeseredettségét. Kibámult az ablakon, hogy ne lássa a
csalódottságot az arcán.
– De hát ki vagy te, Ellie? – faggatta tovább Tim. – Miért
akarna valaki ilyet tenni veled?
 Ellie a kínos, tizenöt perces hazaút alatt egy szót sem szólt.
Amikor a taxi megállt a nagy, fehér, háromemeletes háza
mellett, arra gondolt, hogy Tim most biztos töri a fejét, hogy egy
személyi asszisztens hogyan engedhet meg magának egy ilyen
felkapott környéket. De nem volt olyan hangulatban, hogy
bevallja az igazságot.
Kiszállt a taxiból, Tim pedig fizetett a sofőrnek. Mire
megkapta a visszajárót, Ellie már felszaladt a lépcsőn a
bejárathoz, és odatartotta a kártyáját. Ahogy kinyílt az ajtó, ott
állt Andrej. Csak egy pillantást vetett zaklatott munkaadójára, és
már készült is rávetni magát a még mindig az úton álló Timre,
de a belépő Ellie leintette. Andrej becsapta az ajtót, kint hagyva
Timet a hidegben.
 36. fejezet

MANDY

Mandy nem tudott betelni az unokahúgával, Bellával, aki egy

etetőszékben ült a szülei étkezőasztalánál, körülötte további
kisgyerekekkel, akik nem értették az előttük zajló ünneplést. Bella
izgatottan rúgkapált pufók lábával, amikor elsötétítették a
szobát, és az édesanyja behozott egy rózsaszín születésnapi torát,
melyen egy nagy, fehér, egyes számmal díszített gyertya állt.
Mindenki odagyűlt, hogy elénekelje a szülinapi dalt, Mandy
tekintete pedig összeakadt a húgáéval, miközben Karén épp
igyekezett visszatartani az örömkönnyeit. Paula nagynéni
segített elfújni a gyertyát, Bella pedig egy hatalmas
nyálbuborékot fújt, és a torta felé nyúlt, hogy belemarkoljon.
Mandy imádta az összes unokahúgát és unokaöccsét, így
mindig minden lehetőséget megragadott, hogy játsszon velük. A
születésük óta többet költött dizájner gyerekholmikra, mint
bármire, amit magának vett. De volt egy titka, amit szégyellt
volna bevallani: ha vett nekik valamit, akkor mindig vett egy
ugyanolyat a reményei szerint egyszer majd megszületendő saját
gyermekének is. A vendégszobájában az ágy alatt két bőrönd és
egy sporttáska volt, telis-tele apró ruhadarabokkal, amiket még
sosem hordtak.
Ugyanakkor mostanában egyre nehezebb volt a gyerekek
közelében lennie – szinte belebetegedett a gondolatba, hogy nem
eshet teherbe a DNS-párjától, mint a húgai. Még ha hamarosan
találkozna is valakivel, akivel családot alapíthat, az nem az igazi
lenne, mert az a valaki halott volt. Aggasztotta, hogy talán nem
tudna úgy szeretni egy mástól megfogant gyereket, mint azt,
akinek Richard lenne az apja. Csendben kezdett neheztelni
Paulára és Karenre, mert nekik megadatott az, amiről ő csak
álmodott. Ha Kirstin találna egy rendes lányt, aki mellett
megállapodna, akkor ő lenne a következő, és akkor még távolabb
kerülnének egymástól.
– Na jól van, drágám, gyere csak velem! – mondta Paula, és
megragadta Mandy karját, majd kiterelte a kertbe, egyenesen
Bella játék házába. Bent lekuporodtak a kis bútorokra, majd
Paula komiszán csillogó szemmel elővarázsolt a zsebéből egy
doboz cigarettát.
– Te meg miben sántikálsz? – Mandy ártatlanságot színlelt,
pedig pontosan tudta, hogy mire készül a húga.
– Richardról van szó, a párodról. Azt ígérted, hogy ma
találkozunk vele. Erre az utolsó pillanatban azt mondod:
„hirtelen lefoglalták személyi edzésre". Kinek kell hirtelen
személy edzés? Ne szívass már!
Mandy nagyot nyelt. Mindent elmesélt a családjának
Richardról, amit csak tudni lehetett – kivéve azt, hogy már nem
élt. Paulára bámult, és nem tudta, hogy mit mondjon.
– Már két hónapja, hogy találkoztál életed szerelmével, de
eddig még színét sem láttuk. – Paula kifújta a füstöt a nyitott
ablakon. – Szóval, mi a baj vele?
– Semmi – felelte Mandy, és nagyot szívott a cigarettájából.
Nem tudta, hogy ennyire kellett neki, amíg a füst a
szájpadlásához nem ért.
– Egy hatalmas szemölcs van a homlokán? Tele van
tetoválással? Hiányzik egy végtagja? Jó egy fejjel alacsonyabb,
mint te? Fekete? Tudod, hogy még az öreg, rasszista nagyapánk
is túltenné magát Richard színén, ha tudná, hogy boldog vagy…
– Nem, nem, szó sincs ilyesmiről! – Mandy azt kívánta,
hogy bárcsak ilyen egyszerű lenne.
– Azt hiszed, hogy majd elijesztjük azt a szegény fickót?
– Hát, néha egy kicsit sok belőletek… – Mandy egyelőre még
nem állt készen arra, hogy megossza a teljes történetet, így csak
ennyit mondott: – Richard elég visszahúzódó. Majd bemutatom,
ha úgy érzem, hogy készen áll.
– Oké, hát legyen úgy. – Furcsamód Paulát látszólag
kielégítette a magyarázat. – De azért még Bella második
születésnapja előtt jó lenne megismerni a leendő sógoromat.
– Igen, persze – felelte Mandy, és tudatosult benne, hogy a
hazugságoknak is van lejárati idejük.
 37. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher nem tudta, hogy reagáljon, amikor Amy belépett az

ajtaján, és a nyakába vetette magát. Mivel nem látta az
arckifejezését, utánozta a lány mozdulatait, és válaszul ő is
átkarolta. Úgy tűnt, helyesen döntött.
– Rettenetes volt a mai a nap! – szólalt meg halkan Amy,
majd elengedte, és a folyosón át bement a nappaliba.
Kicipzárazta a csizmáját, lerúgta a sarokba, a kulcsait pedig egy
kör alakú, fa sarokasztalra dobta. Christopher a lábbelit és a
kulcsot is szabályosan elrendezte, amikor a lány nem figyelt oda.
– Tegnap éjszaka egy újabb lányt találtak – mondta Amy, és egy
tisztességes adag vodkát öntött a bárszekrényből kivett
vizespohárba. Némi tonikot is töltött rá, de közel sem olyan
bőségesen. Ehhez nem az a pohár kellene – gondolta
Christopher, de úgy tűnt, nem megfelelő az időpont, hogy ezt
közölje. – Ezúttal Dél-Londonban.
– És ez most miért zaklatott fel? – kérdezte Christopher,
miközben igyekezett úrrá lenni az elkövetkező beszélgetés miatti
felfokozott izgalmán.
– Mert ezúttal emelte a tétet. Péppé verte azt a szerencsétlen
lányt, betörte a fogát, összetörte a bordáit, és fertőtlenítőszert
öntött le a torkán. És még a szemébe is beleszúrt.
Így hozta a szükség – gondolta Christopher.
– Nem lepne meg, ha meg is erőszakolta volna – tette hozzá
Amy.
Christopher sértőnek érezte a felvetést, de nem reagált rá.
– Jézusom! – mondta. – Honnan tudod mindezt? Nem
tudtam, hogy ezen az ügyön dolgozol.
– Nem dolgozom, de néhányunkat ma kiküldtek
kérdezősködni, mert mindenkire szükség van, amíg el nem
kapják. Ő volt a kilencedik áldozata. Fel tudod fogni,
Christopher? Kilenc szerencsétlen lány! – Hamarosan
megtalálják majd a tizediket is – gondolta Christopher, és
elégedetten összefonta a karját. – Mielőtt beszéltünk volna a
szomszédokkal, a nyomozás vezetője megmutatta a lányok
fényképeit. Sosem láttam még egy ügyhöz kapcsolódóan ennyi
holttestet. – Christopher alig tudta elfojtani a mosolyát, amikor
elképzelte, ahogy a rendőrök a munkája eredményéről
beszélgetnek. És ami még jobb: olyasvalakivel beszélnek róla, aki
közel állt hozzá. – Az összes többi áldozatot csak megfojtották –
folytatta Amy. – De ez a támadás személyes volt, mintha
ismerte volna a lányt… mintha azt akarta volna, hogy
szenvedjen. Ezt teljesen megváltoztatta azt, hogy pszichológiai
szempontból milyennek látjuk.
Nem ez volt a terv – gondolta Christopher –, de hasznos ez
a kis elterelés.
– És milyennek? – kérdezte.
– Hát, afelől semmi kétség, hogy velejéig gonosz az a
rohadék – felelte Amy, Christopher pedig érezte, ahogy az egész
testén feláll a szőr. – De most már úgy tűnik, hogy bosszúálló is.
Nemcsak a nőkre koncentrál, hanem mintha mélyen gyökerező
gyűlöletet is érezne velük szemben, ezért is volt olyan embertelen
ez a támadás. Nem tudom, lehet, hogy gyerekkorában
molesztálta az anyja vagy ilyesmi.
Christophernek erőt kellett venni magán, hogy fel ne
nevessen – a lány messzebb már nem is járhatott volna az
igazságtól. Elsődleges pszichopatának tartotta magát, olyannak,
aki ezzel a mentális betegséggel született – bár ezt mostanában
már ajándéknak vélte nem pedig másodlagosnak, akit a
környezete tett azzá. A külvárosban nőtt fel, és a szülei gyakran
mondták neki, hogy szeretik – még akkor is, ha ő maga ezt nem
érezte. Idő előtt haltak meg rákban és szívelégtelenségben,
Christopher pedig olyan tárgyilagosan fogadta mindezt, mintha
csak a nyulát vesztette volna el. A testvéreivel csak hébe-hóba
találkozott, leginkább a legidősebb bátyjával, Olivérrel tartotta a
kapcsolatot. Bármennyire is próbálkozott, Christopher sosem
értette meg, hogy milyen fontos a pénz. Olivér segített neki
abban, hogy kezdjen valamit azzal a jelentős összeggel, amit
minden egyes fiúgyermek örökölt. A megfelelő befektetéseknek
hála Christopher akkora havi jövedelemre tett szert, hogy csak
akkor kellett grafikai tervezéssel foglalkoznia, ha úgy tartotta a
kedve.
– Megtalálták nála a következő áldozat fényképét? –
kérdezte. Gyűlölte az „áldozat" szót, mert arra utalt, hogy akik
meghaltak, vétlenek voltak ebben az egészben. Az ő szemében
önkéntesek voltak, mert felajánlották neki a telefonszámukat,
miközben különböző társkereső applikációkkal csevegtek:
túlságosan is elérhetővé tették magukat, ennek pedig megvoltak
a következményei. Egyiküknek sem volt DNS-párja:
mindannyiukat másodrendűnek tartották, és mindazok, akik
már megtalálták az igazi szerelmet, lesajnálták őket. De minden
résztvevő nyert – ha ez az egész véget ér, ő örülni fog annak,
hogy megőrizte a névtelenségét, míg az Amy által
„áldozatoknak" titulált lányoknak az lesz a jutalmuk, hogy egy
olyan ügy részesei lehettek, amely bekerül az angol bűnügyi
krónikába. Könyveket írnak róluk, dokumentum- és
játékfilmekben fognak szerepelni, az esetről pedig évtizedeken át
különféle elméletek születnek majd. A halálukban sokkal többet
érnek el, mint amire szürke kis életükben számíthattak volna.
– Igen, volt egy újabb fotó – felelte Amy, és leült az
étkezőasztalhoz, majd rákönyökölt.
– Természetesen szinte biztosra vehető, hogy a lány már
nem él, de nincs semmi arra utaló jel, hogy hol lehet a holttest.
Most kivárásra játszunk, és reméljük, hogy valaki észrevesz majd
egy járdára festett figurát.
 – Miért nem adhatjátok ki a fotóját a médiának?
– Mert semelyik újság vagy tévécsatorna nem fogja
bemutatni egy olyan lány fotóját, aki valószínűleg már halott.
Szerencsére az internet erkölcsi szempontból nem ilyen finnyás,
és minden áldozat megnézhető online. A legutóbbi lányról
készítettünk egy rajzot az újságok és a tévé számára, így azt
talán majd felgyorsítja a dolgokat. – Christopher rájött, hogy
festékszóróval fújt figurái minden bizonnyal felkeltették a
nagyközönség érdeklődését. Még azelőtt elért Ötös számúig, hogy
a rendőrség összefüggésbe hozta volna őket, de ha ezt az
információt nyilvánosságra hozzák, akkor biztos megjelenik
majd néhány másolat városszerte. A nyomozóknak még össze
kellett kapcsolniuk az összes nőt a Flörtölsz nevű partnerkereső
alkalmazással. Ez a DNSPárod egy leágazásféléje volt, és
azoknak szánták, akik még nem találták meg a DNS-párjukat.
Az alkalmazás révén olyanokkal találkozhattak, akik hasonló
cipőben jártak, mint ők – azaz magányosak voltak. Korábban,
amikor az esélyesek hosszabb, majd szűkített listáját készítette,
Christopher más alkalmazásokkal is kísérletezett, és rájött, hogy
egyes lányok ott is regisztráltak. Valószínűleg túl bonyolult volt
közös kapcsolódási pontot találni a rendőrségnek. Még ha meg is
vizsgálják az áldozatok telefonjait, semmit sem találnak majd az
üzenetek között, ami Christopherhez köthető. Több mint száz e-
mail-címet kreált, és azokat több tucatnyi lenyomozhatatlan,
eldobható okostelefonhoz rendelte hozzá, melyeket egy
használaton kívüli hűtőben tárolt az alagsorban. A sötét netről
letöltött szoftver segítségével figyelemmel kísérte az SMS-eiket,
fotóikat, a közösségi oldalakon, valamint a felhőalapú
eszközökön folytatott tevékenységüket. Követte a GPS-
koordinátáikat, de soha többé nem beszélt velük. Hihetetlennek
tartotta, hogy az emberek képesek tíz centi műanyagon tárolni
az egész életüket, hogy aztán bárki kutakodhasson benne.
– Azt hiszem, sosem fogom megérteni – jelentette ki Amy. –
Egyszerűen nem fér a fejembe, hogy mi ösztönöz valakit arra,
hogy ilyen sok embernek elvegye az életét. Ennek mi értelme?
A kihívás – gondolta Christopher. A szórakozás. Hogy
bekerülök a történelemkönyvekbe. Hogy elég tökös és
ambiciózus vagyok ahhoz, hogy a saját akaratomból legyek
sorozatgyilkos, nem pedig csak azzá válók vagy kényszerből
teszem. Hogy magamtól választottam ezt az életet, és magamtól
fejezem be. Mert korábban még senki sem csinált ilyet. És mert
felülmúlhatatlan érzés mások életét irányítani. De ehelyett azt
felelte: – Nem tudom. – Úgy gondolta, hogy az a legjobb, ha
ismét megnyugtatja egy kicsit Amyt. Mögé állt, átkarolta, és
magához húzta: – Talán egyszerűen azért, mert képes rá – tette
hozzá, és megcsókolta a lány feje tetejét –, így hát megteszi.
Amy egy pillanatra belekapaszkodott a párja erős, meleg
karjába, Christopher pedig ott maradt mögötte, és azt kívánta,
hogy bárcsak láthatta volna a lány arcát, amikor először
szembesült egy fényképen azzal, hogy mire is képes ő. Azt talán
még ő is felismerte volna, ha valaki rosszul van az undortól.
 38. fejezet

JADE

Jade nem sokat aludt az első ausztráliai éjszakáján, ám nem csak

az időzónaváltás miatt. Döbbenten vette tudomásul, hogy Kevin
halálos beteg, ő pedig nem szerelmes belé: dühös volt rá, de
magára még inkább.
A farm vendégházának csendjében felkapcsolta az
olvasólámpát, és rákapcsolódott a wifire, hogy kiderítse,
normális-e az, hogy semmit sem érez a DNS-párja iránt. Tudta,
hogy szeretik egymást, de még nem tapasztalta a fülsiketítő,
dübörgő, színes tűzijátékot vagy szivárványt, melyeket a
filmekben és tévéműsorokban látott. A képzeletbeli DNS-párok
mindig már a kapcsolatfelvétel pillanatában végzetesen
egymásba szerettek. Akkor vele miért nem ez történt?
Megnézte a DNSPárod hivatalos honlapját: „A DNS-párok
esetében páronként eltérőek lehetnek az érzelmek" – olvasta.
„Vannak, akiknél ez egy pillanat műve, míg másoknál több
találkozás vagy nap szükséges ahhoz, hogy létrejöjjön a
kapcsolat. Ez néha egy-egy személy, vagy akár a pár szellemi
képességeivel magyarázható, esetleg valamilyen betegséggel, ami
befolyásolja a feromonok és a receptorok termelését. Az érzelmek
feldolgozására az is hatással lehet, ha valamelyik DNS-pár
biológiai órája megváltozik."
Jade valamelyest jobban érezte magát attól, hogy más is
került már efféle nehéz, kínos helyzetbe. Már kezdett aggódni,
hogy Kevin betegsége, illetve az, hogy mennyire nem hasonlít a
fényképein látható önmagára, késlelteti az érzelmeit – ő, Jade
pedig egy sekélyes, felületes tehén. Most, újonnan szerzett tudása
birtokában már sokkal nyugodtabb volt. Meg fog majd történni,
csak várnia kell. Azt ugyan elismerte, hogy hosszú távon nehéz
fülig szerelmesnek lenni egy olyan férfiba, aki már a nyarat sem
fogja megélni.
Egyszer csak halkan kopogtak az ajtaján. – Gyere be! –
felelte, és felkönyökölt. Lassan kinyílt az ajtó, és Kevin mosolygó
arca jelent meg a résben.
– Helló! – mondta a férfi. – Láttam, hogy még ég a lámpa.
Nem akarsz eljönni megnézni valamit?
– De – felelte Jade. A falióra hajnali 3:56-ot mutatott.
– Akkor tizenöt perc múlva találkozzunk a kocsidnál! Hozz
pulóvert! Itt reggelente jéghideg van. Ja, és persze ne felejtsd el a
kulcsodat sem!
Amikor Jade megjelent, Kevin már az autónál állt, a
járókeretének dőlve. – Menjünk! – mondta vidáman.
Jade vezetett, és Kevin egy földúton át visszairányította az
autópályára. Körülbelül tíz perccel később egy út mellett elterülő
síksághoz értek.
– Aki Ausztráliába jön, annak látnia kell a napfelkeltét –
jelentette ki Kevin. – Nincs ehhez hasonlatos a világon.
Ültek, és soulklasszikusokat hallgattak, amíg fokozatosan el
nem tűnt a sötétség, hogy bíbor- és narancsszínű fényár váltsa
fel.
– Milyen gyakran jársz ide? – kérdezte Jade.
– A diagnózis óta elég sűrűn – felelte Kevin. – Akkor nagyon
összezuhantam. Minden dühített, különösen az, hogy mindenki
más előtt még ott az egész élete, hogy a napfelkeltéket és
naplementéket nézze, de nekem már alig van időm. Aztán
kezdtem megérteni, hogy már az is nagy dolog, ha itt nézhetem
a napfelkeltét. Azt jelenti, hogy megéltem még egy napot.
Jade ösztönösen Kevin vállára tette a kezét, és napfelkeltéig
el sem vette onnan: addigra a férfi már régen elaludt. A keze
hideg volt, a bőre pedig akár a pergamen – Jade eltűnődött, hogy
vajon milyen lehetett azelőtt, hogy a rák emészteni kezdte volna.
Kétségtelenül továbbra sem volt meg köztük az intenzív
DNSPárod-szerelem, de jól érezte magát a férfi társaságában.
Annyi elmélyült beszélgetést folytattak már telefonon, hogy
nemcsak a DNS-párját kereste fel, hanem a legjobb barátját is.
Ez talán mindennél fontosabb – gondolta. Ha lecsupaszítja az
ember, akkor talán csak annyi a szerelem, hogy ott vagy
valakivel akkor is, amikor felkel, és akkor is, amikor lenyugszik a
nap. Jade visszaért a farmra alvó útitársával, ahol Kevin bátyja
fogadta őket. Mark kinyitotta az utasoldali ajtót, és kikapcsolta
Kevin biztonsági övét. A karjába kapta a testvérét, majd
visszavitte a házba. Jade pedig, miközben őket nézte, először
érezte, hogy valami megmagyarázhatatlan érzés nyilall belé.
 39. fejezet

NICK

Nick a füves pályától biztonságos távolban dédelgette a műanyag

poharas forró csokoládét, amit a bódéban vett. Arra gondolt,
hogy vesz egy hamburgert is, de meglátta, hogy milyen piszkos a
körme a pult mögött álló embernek.
Életében először volt rögbimeccsen – az iskolája inkább a
jégkorongot részesítette előnyben –, és pokoli hideg volt. A nyaka
körül szorosra húzta a szürke kasmírsálat, amit még Sallytől
kapott a születésnapjára, és a kapucniját is a fejére húzta, hogy
ne fázzon a füle.
Mit keresek én itt? – tűnődött magában, mivel fogalma sem
volt a szabályokról vagy arról, hogy áll a mérkőzés a pályán.
Csak annyit tudott, hogy alig tudja levenni a szemét az egyik
előtte lévő játékosról.
Nick tekintete Alex vádlijáról acélos combjára tévedt, onnan
pedig izmos felsőtestére. Próbált erőt venni magán, hátha
izgatónak találja a férfi külsejét, hogy legalább legyen valami
értelme annak, hogy DNS-párok. Ha már eldöntetett, hogy nekik
együtt kell lenniük, akkor csak kellene éreznie némi szexuális
izgalmat, nem? De nem érzett semmit.
Hirtelen ötlettől vezérelve döntött úgy, hogy megnézi a
mérkőzést. Eszébe jutott a bekeretezett fénykép a falon Alex
irodájában, és a neten megkereste, mikor játszanak legközelebb.
Birmingham külvárosának egyik nyilvános rögbipályáján került
sor a meccsre, de mivel Nick tudta, milyen furcsának tűnhet, ha
előzetes bejelentés nélkül egyszer csak felbukkan, a többi
szurkolótól távolabb állt, hogy messziről figyelhesse Alexet.
 Egy hét telt el azóta, hogy találkoztak a bárban, majd az este
nagy részét ott is töltötték, hogy jobban megismerkedjenek. Mind
a ketten rendesen eláztak, és fokozatosan felfedezték, hogy
mennyi minden közös bennük: a művészet, az építészet, az
utazás és a rockzene iránti vonzalom. Csak egy témáról nem
voltak hajlandóak beszélni: a partnereikkel való kapcsolatukról.
És ahogy egyre jobban belemelegedtek az ismerkedésbe, egyikük
sem hozta többé szóba azt, hogy ők ketten DNS-pár, bár ez
mindkettejük fejében ott motoszkált.
Csak akkor szakadt hirtelen vége az estének, amikor Alexet
felhívta a barátnője, Mary, hogy mikorra várhatja haza. Egy
pillanat törtrészéig Nick féltékenységet érzett.
Udvarias, ám hosszan tartó kézfogással búcsúztak,
miközben titokban mindketten attól féltek, hogy talán ez az
érintés az utolsó. Egyikünk sem javasolt újabb találkozót, és azt
sem, hogy tartsák a kapcsolatot: egyelőre úgy tűnt, elég nekik a
tudat, hogy a másik létezik, bár egymástól függetlenül élik az
életüket.
Időközben Sally egy meglepetéskirándulást szervezett
kettejüknek Brugge-ba. Nick erről csak akkor szerzett tudomást,
amikor péntek délután a menyasszonya megjelent az irodájában
két bőrönddel, Eurostar-jegyekkel, valamint a lefoglalt hotel
kinyomtatott visszaigazolásával. Mostanában távolabb kerültek
egymástól, mert Nick engedte közéjük fu-rakodni ezt az Alex-
ügyet. De abból, ahogy Sally megszervezte ezt a szexi
kiruccanást, úgy tűnt, hogy ő is szeretne valamit jóvátenni.
Szokatlan módon a menyasszonya gondolatai gyakran máshol
jártak, Nick pedig ezt annak tudta be, hogy dühös, mert neki lett
DNS-párja. Igyekezett inkább nem gondolni erre.
Brugge-ban Sally szexuális étvágya szinte
kielégíthetetlennek tűnt: ha nem várost néztek, akkor az ágyban
voltak. Az is megfordult Nick fejében, hogy a menyasszonya
talán gyanítja, hogy ismét találkozott Alexszel, és most
megpróbál versenyezni vele. De egyikük sem említette a férfi
nevét. Amikor visszaérkeztek Birminghambe, Nick nemcsak látni
akarta Alexet, hanem egyenesen szüksége volt rá. Már nyolc
napja nem voltak egymás társaságában. A gondolatait hirtelen
egy felé repülő rögbilabda szakította félbe, ami telibe találta a
vállát.
– Bassza meg! – kiáltott fel meglepetten. Az előtte lévő
tömeg szétnyílt, így a játékosok előtt is láthatóvá vált.
– Hé haver, visszadobod? – szólt neki oda egy zömök,
kopaszra borotvált fickó a fogvédőjén keresztül. Amikor Nick
ügyetlenül odadobta a labdát, Alex észrevette. Nick aggódva
nézett vissza, és rögtön meg is bánta, hogy betört a férfi
magánszférájába. De amikor meglátta, hogy Alex arcára lassan
kiül a mosoly, hamarosan ő is követte a példáját.
 40. fejezet

ELLIE

Tim egy tányér müzlivel a kezében nyitott ajtót. Ellie szinte el

sem tudta képzelni, hogy mire gondolhatott, amikor szembe
találta magát egy magas, kopaszra borotvált izomkolosszussal,
aki szorosan az idegesnek tűnő Ellie mellett állt. Két sötétített
ablakú, fekete Range Rover parkolt Tim szerény ikerháza előtt a
járdaszegély mellett. Ellie nem tudta, hogy a férfi vajon ki tudja-e
venni a bennük ülő emberek körvonalait.
– Helló! – motyogta Tim teli szájjal, és lenyelte a reggelijét.
Az ingujja fel volt tűrve, a nyakában pedig lazán egy sárga
nyakkendő lógott. Ellie hirtelen felbukkanása látszólag meglepte,
és azon törhette a fejét, hogy a másik vajon honnan szerezte meg
a címét.
– Helló! – mondta Ellie. – Ne haragudj, hogy bejelentés
nélkül idejöttem. Van még néhány perced, mielőtt elindulnál
dolgozni?
– Az utóbbi néhány napban próbáltam veled beszélni, de te
tudomást sem vettél rólam.
– Tudom, és sajnálom. Azért vagyok itt, hogy
megmagyarázzam. Bejöhetek?
Tim félrehúzódott. Először Andrej lépett be. Levette sötét
szemüvegét, és végignézett az előszobán, majd a többi
helyiségen, és csak ezután engedte meg, hogy Ellie kövesse. Tim
összevont szemöldökkel nézett előbb a kolosszusra, majd pedig
DNS-párjára.
– Ő a személyi testőröm – mondta Ellie szinte bocsánat-
kérőén.
 – Ebben az esetben el kell mondanom, hogy a nappaliban
egy nindzsacsalád él, a télikertben pedig több hordónyi
mustárgázt főztem.
Andrej ezt egyáltalán nem találta szórakoztatónak, és
rosszallóan nézett rá. Ellie-nek négy napig tartott összeszednie a
bátorságát, hogy megkeresse Timet, miután a második
randevújuk tetőpontján piros festéket locsoltak rájuk. Azóta a
londoni házában kuksolt bezárkózva – szégyenkezve és
megalázva.
Ha Tim csak egy átlagos randevúpartner lett volna, akkor
gondja lett volna arra, hogy soha többé ne találkozzanak. De ő
távolról sem volt hétköznapi, emellett szívesen szánt időt a
megismerésére, a támadást megelőző csók pedig egyenesen
csodálatos volt.
Ellie hozzá volt szokva a nyilvános megszólalásokhoz,
alkalmanként több ezer ember is hallgatta. De akárhányszor is
próbálta el a fürdőszobatükör előtt, még mindig nem tudta,
hogyan is fogjon hozzá a Timnek szánt magyarázathoz.
– Megkínálhatlak egy kávéval? Vagy esetleg az óriás ölebed
kér egyet? – kérdezte Tim, miközben alaposan végigmérte
Andrejt.
– Én is így hívom – nevette el magát Ellie, hogy kissé
oldódjon a feszültség. – Andrej, az óriás. Tudod, mint az a híres
francia birkózó A herceg menyasszonyában. Az az egyik kedvenc
filmem…
Time megrázta a fejét, és bement a nappaliba, majd a
távirányítóval lehalkította a reggeli műsort. Letette a tányérját a
dohányzóasztalra, és intett Ellie-nek, hogy üljön le.
– Szóval, mi történt akkor este? – kérdezte. – Miért öntött le
egy idegen vörös festékkel, és miért kiabálta azt, hogy vér tapad a
kezedhez?
– Mert sokan így gondolják – felelte Ellie. – Valószínűleg
már rájöttél, hogy nem voltam teljesen őszinte, amikor
elmondtam, hogy ki vagyok és miből élek.
 – Aha.
– A DNS-profilomon az édesanyám leánykori nevét
használtam, az Aylinget. Valójában Stanford a családnevem, és
nem egy vezérigazgató személyi asszisztense vagyok. Ami azt
illeti, saját vállalkozásom van. És amit csinálok… az kissé
megosztja az embereket.
– Miért, fegyverkereskedő vagy, vagy valami ilyesmi?
– Nem, nem, semmi efféle. – Ellie kis szünetet tartott, és
nagy levegőt vett. – Tim, én vagyok az a tudós, aki felfedezte a
gént, amin a DNSPárod alapul, és emiatt nagyon sokan
gyűlölnek.
 41. fejezet

MANDY

Mandy az összes családi születésnapot, évfordulót, csajos bulit,

munkahelyi búcsúbulit, éttermi vacsorát és egyéb összejövetelt
kihagyta. Amikor meghívták, mindig előállt valami kifogással,
hogy miért nem tud elmenni: gyakran arra hivatkozott, hogy
Richarddal van dolguk onnan több száz mérföldre. Részben
igazat is mondott, mert úgy döntött, hogy inkább a férfi
családjával tölti az idejét, mint a sajátjával. A hangpostáján
hagyott üzeneteik hangneméből arra következtetetett, hogy ez
egyre jobban dühíti az anyját és a húgait. Mióta több mint tíz
évvel azelőtt meghalt az apjuk, összetartó család voltak, de most,
hogy Mandy megpróbált eltávolodni, nem értették, hogy miért.
Úgy gondolták, hogy mivel megtalálta a DNS-párját, teljesen
őszintének kellene lennie hozzájuk, de Mandy úgy érezte, hogy
képtelen elmondani nekik az igazságot. Legalábbis egyelőre.
Ha velük volt, akkor belőlük nem tudott úgy erőt meríteni,
mint ahogy Patből és Chloéból. Úgy érezte, egyre jobban
elidegenedik a családjától: két húga épp azt a szerelmet és
boldogságot tapasztalta meg, amit ő sohasem fog, és nem tudták
volna átérezni, hogy min megy keresztül. Az anyja pedig, bár ő
maga is elvesztette élete szerelmét, túl régimódi felfogású volt
ahhoz, hogy megértse, milyen erősen kötődhet valaki a DNS-
párjához, és milyen az, amikor ezt az embert elveszik tőle.
Richard családja viszont betöltötte az űrt.
Nincs kedved iszogatni egy kicsit este? Nálunk is aludhatsz –
írta neki Pat előző este SMS-ben. Így hát összepakolt egy adag
váltásruhát, és velük töltötte az estét: DVD-ztek, boroztak és
Richard csecsemőkori fényképeit nézegették egy albumban.
Mandy nem először gondolt arra, hogy vajon hogy nézett volna
ki a gyerekük. Amikor végül ágyba kerültek, a vendégszobában
fekve nem tudott elaludni. Behunyta a szemét, és mint a legtöbb
éjszaka, most is elképzelte a jövőjüket, ami már sosem válhatott
valóra. Látta maga előtt, ahogy karácsony napján egymásba
karolva belépnek a szülei ajtaján, és mindenki Richardra figyel.
Megmarkolta a paplant, és dühében megszorította.
A fürdőszobából visszafelé menet Mandy észrevette, hogy
Richard szobájának ajtaja kissé nyitva van. Kicsit tétovázott,
majd óvatosan benyitott. A szoba üres volt. Belépett, majd
halkan becsukta maga mögött az ajtót, és felkapcsolta a lámpát.
Erőt vett rajta a kíváncsiság, és kihúzta az éjjeli-szekrény fiókját,
majd belekukucskált. Piperecikkek voltak benne: hidratálókrém,
hajápolási termékek, dezodorok – valamint egy kinyitott, tízes
doboz óvszer. Felnyitotta a fedelet, és megszámolta, hány van
benne: már csak négy volt. Rögtön arra gondolt, hogy vajon ki
volt az a szerencsés lány – vagy lányok –, akikkel Richard
elhasználta a hiányzó óvszereket. A gondolatra elszorult a szíve.
Irigy volt egy nőre, akinek még az arcát sem ismerte.
Benézett az ágy alá, ahol megtalálta a viseletes, zöld színű
katonai hátizsákot, amivel Richard valaha utazgatott. Még
mindig rajra lógtak a légitársaságok és távolsági buszok szakadt
címkéi, de nem volt benne semmi. A komódból kivette a ruháit,
és a bőréhez szorította vagy végigsimította őket, majd beszívta az
illatukat: minden egyes alkalommal megbizseregtek az
idegvégződései.
Végül a legalsó fiók hátuljában talált egy kopott, jócskán
elavult mobilt. Mandy bekapcsolta, bár azt feltételezte, hogy az
akkumulátor valószínűleg már rég megadta magát. Két egység
még volt rajta, ráadásul egy ilyen régi modellhez még belépési
kód sem kellett. Tudta, hogy betör Richard magánszférájába, de
nem érdekelte, túl olthatatlan volt a tudásszomja. Minél többet
tudott meg róla, annál többre vágyott. A legtöbb régi SMS-t
egykori ügyfelei küldték, akiknek a személyi edzője volt, vagy
pedig a barátai, amikor valami bulit szerveztek. Nem sok derült
ki az üzenetekből, azt leszámítva, hogy széles baráti köre és sok
hálás kliense volt.
Ugyanakkor a fényképei közül a legtöbbön egyvalaki
szerepelt: egy gyakran igen hiányos öltözetű fiatal lány. Korban
inkább Richardhoz állt közelebb, és Mandynek úgy tűnt, hogy
sokkal csinosabb is nála. Igyekezett elűzni a hirtelen rátörő
féltékenységet. Összeráncolta a homlokát, és azon töprengett,
hogy vajon ki lehet az. Gyorsan továbbpörgette a képeket,
remélve, hogy nem lesz róla több fotó.
Ekkor rábukkant egy meztelen szelfire Richardról. Elakadt a
lélegzete, és érezte, hogy kalapál a szíve: jobbról-balra húzta a
kijelzőt, és még egy tucatnyi obszcén képet talált DNS-párjáról.
Meglepte, milyen bőségesen ellátta a természet, és
szemérmetlenül ránagyított az érdekesebb részletekre. Hirtelen
olyasmit érzett, amit már jó ideje nem – teljesen felizgult.
Talált egy háromperces videót, és elvörösödött. Richard épp
ebben a szobában kényeztette magát, pont azon ágyon, amin ült.
Mandy többé már nem bírt uralkodni magán. Újra megnézte,
hogy be van-e zárva az ajtó, lehalkította Richard telefonját, majd
hátradőlt, pont ugyanúgy, mint a férfi. Lassan, némán
becsúsztatta a kezét a pizsamájába, és magához nyúlt. Behunyta
a szemét, és elképzelte, hogy vajon milyen lehet magában érezni
Richardot. Nem sokkal később érezte, ahogy minden izma
megfeszül, és pont ugyanakkor jutott a csúcsra, mint DNS-párja
a videón.
Visszatette a fiókba a mobilt, és lefeküdt az ágyra, majd
mosolyogva várta, hogy alábbhagyjon a szédülése. De ahelyett,
hogy visszament volna a saját szobájába, mély álomba
szenderült, és csak órákkal később ébredt fel az ajtó
nyikorgására: Pat arca bukkant fel a nyílásban.
Mandy rögtön szabadkozni kezdett: – Ó, szörnyen
sajnálom! Nem tudtam aludni, így bejöttem ide.
 – Semmi baj, drágám. Annyiszor lehetsz Richardnál,
ahányszor csak akarsz – felelte Pat, és kedvesen rámosolyogott.

– Szeretnél saját gyerekeket, ugye?

Pat kérdése váratlanul érte Mandyt. Egy parkban ültek, nem
messze Pat házától, és a körülöttük hullámzó tájat nézték.
Mandy mesélt a kudarcba fulladt házasságáról, és arról, hogy
emiatt teljesen kétségbeesett, de aztán megakadt a tekintete egy
fiatal anyán, aki két kisgyerekkel volt itt, és a beszélgetésük
megrekedt. Az izgatott gyerekek felváltva dobálták a kenyeret a
tóban úszó kacsáknak, és mindig felkuncogtak, ha azok
hápogtak. – Igen, szerettem volna saját családot – felelte Mandy
lemondó mosollyal.
– Említetted, hogy vannak unokahúgaid és egy unokaöcséd.
Gyakran találkozol velük?
– Gyakran látom őket. Vagyis mostanában nem olyan
gyakran… A húgaim azt mondják, hogy annyi időt töltök velük,
amennyit csak akarok, de hát ez nem olyan, mint amikor saját
gyerekeid vannak.
– De tud olyan lenni, ha megengeded magadnak.
– Nálam nem. Kétszer estem teherbe a volt férjemtől, de
mind a kétszer elvetéltem. Először öt hónappal az után, hogy
összeházasodtunk, majd néhány héttel azt követően, hogy
elhagyott a DNS-párja miatt. Akkor azt gondoltam, nekem ennyi
volt, és esélyem sincs, hogy valaki olyantól legyek terhes, akit
igazán szeretek – és aztán megtudtam, hogy ott van nekem
Richard. Akkor elszabadult a képzeletem. – Mandy halkan
felnevetett. – Úgy volt, hogy veszünk egy kis, öreg házat egy
faluban, olyat, amit teljesen fel kell újítani, és majd együtt
dolgozunk rajta. Az első szoba, aminek nekilátunk, az
természetesen a gyerekszoba lesz. És olyan jól időzítettünk volna,
hogy akkor esek teherbe, amikor megtaláltuk a helyet, és olyan
anyuka lettem volna, amilyen mindig is szerettem volna lenni.
És most már ezt a lehetőséget is elvették tőlem.
 Pat csak egy kis szünetet követően szólalt meg. – Nem
feltétlen – felelte. – Gyere velem, szeretnék neked mutatni
valamit!
Mandy követte Patet a meredek ösvényen, és közben azon
töprengett, hogy vajon mire gondolt az asszony. Körülbelül tíz
perc múlva megálltak, és hunyorogva nézték a látóhatár szélét.
– Innen fentről az egész várost látni lehet – szólalt meg Pat.
– Látod azt a lejtőt a távolban? Az az a falu, ahol Richard
édesapjával összeházasodtunk, a St. Mary templomban. És ott
lent? Ott járt általános iskolába az én Richardom. Ha pedig
jobbra nézel, a nagy kémények mellett ott a Fox and Hounds
kocsma, ahol Chloe először vállalt hétvégi munkát, amikor az
érettségire készült. A családom életéből oly sok minden látható
erről a kicsinyke helyről.
– Biztos nagyon fontos neked.
– Mindannyiunknak az. Richard különösen szeretett itt
lenni: feljött a mountainbike-jával, és órákra itt maradt. Itt
szórtuk szét a hamvait, hogy szabadon szállhassanak a város
felé, amely őt teremtette. De nem az összesei: a maradékot a
Laké District-i nyaralónknál szórtuk szét.
– Ez nagyon szép.
Pat Mandy felé fordult, és a szemébe nézett. – De annak,
hogy Richard nincs már többé velünk, nem kell azt jelentenie,
hogy semmi sincs már belőle.
– Ezt meg hogy érted?
– Korábban már mondtam neked, hogy Richard mindig is
szeretett volna gyereket. Ő is jól megértette magát a kicsikkel,
akárcsak te. Valószínűleg azért, mert legbelül egy nagy gyerek
volt. – Mandy bólintott. Az elmondottak alapján Richard
tökéletes pár lett volna a számára. Pat továbbra is az előttük
elterülő tájat nézte. – Nos, amikor kiderült, hogy hererákja van,
nem tudtuk, hogy mennyire lesz súlyos, így elment egy
spermabankba, arra az esetre, ha később természetes úton nem
lehetne apa. Háromszor vagy négyszer kellett mintát adnia –
emlékszem, azzal viccelődött, hogy ezek a látogatások mennyivel
élvezetesebbek, mint amikor egy rendes bankba megy az ember.
Mandy, a mintákat még mindig őrzik. – Mandy Pat felé
fordította a fejét, aki továbbra is a távolba bámult. – Azt hiszem,
érted, milyen lehetőséget ajánlok neked – folytatta az asszony. –
Ha szeretnél nekem unokát szülni, Richard kisbabáját, akkor én
lehetővé teszem neked.
 42. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher nézte, ahogy Amy válla alvás közben megemelkedik,

majd lesüllyed.
Nem szerette, hogy az ölelkezéssel és összebújással
behatolnak a privát szférájába, így abban a pillanatban, hogy a
lány elaludt, levette a kezét a derekáról, majd a matrac másik
oldalára gördült, és a hátára fekve elfordította a fejét. Eddig még
nem volt senkivel sem annál mámorítóbb élménye, mint az,
hogy alvás közben nézhette Amyt. A gyenge fényben épp csak ki
tudta venni a tarkójára tetovált élénk színű pillangót, amit
ugyanúgy gyűlölt, mint az olcsó gyűrűk és karperecek iránti
vonzalmát.
De mindezektől eltekintve nem sok mindent változtatott
volna meg Amyben. Mire idáig eljutott egy kapcsolatban,
általában számos oka volt, hogy lehúzza a redőnyt, és szélnek
eressze a partnerét. Amyvel azonban más terve volt. Christopher
karja lassan elérte az ágy szélét, és a keze lenyúlt a padlóra.
Némán tapogatott az ujjhegyével, amíg meg nem találta a
sajtvágó drótja fanyelét pontosan ott, ahol szándékosan, épp
ebből az okból kifolyólag hagyta. Finoman végighúzta a puha
szőnyegszálakon, majd fel a matrac oldalán a paplanra. Mindkét
kezében egy-egy fanyelet fogva maga fölé emelte a drótot, és úgy
kifeszítette, ahogy csak tudta. Az oldalára fordult, és kanálpózban
Amyhez simult, majd lassan, a lány nyakával párhuzamosan
leengedte az eszközt. Érezte, hogy egyre gyorsabban ver a szíve,
ahogy centiméterről-centiméterre közelebb húzza a drótot Amy
bőréhez. Amikor végre az ismerős pozícióba ért, leengedte.
 Hihetetlenül sok örömet okoztak neki az eddigi gyilkosságok,
de mindig idegeneket választott áldozatul. A listáján szereplőkhöz
csak annyira került közel, hogy teljesen átlagos üzeneteket
küldött nekik a Flörtölsz alkalmazáson keresztül. A lányok
ragaszkodtak az „évődéshez", és oda-vissza üzengettek
egymásnak, amíg Christopher ki nem csalta a telefonszámukat.
Senki sem volt olyan előrelátó, hogy megértse: azzal, hogy
maguktól megadják neki a számukat, kulcsot adnak neki a
személyazonosságukhoz.
Merengését Amy jól hallható, tipikusan szex utáni sóhajtása
szakította félbe, Christopher pedig eltöprengett, hogy vajon miről
álmodhat. Ő maga sohasem álmodott, vagy ha mégis, akkor
nem emlékezett rá. Ugyanakkor biztos volt abban, hogy
semmiről sem marad le, mert az álmok elérhetetlenek – annak
meg mi értelme, hogy olyasmivel foglalkozzon az ember, amiben
esélye sincs a sikerre?
Eddig senkivel sem volt olyan a szex, mint Amyvel.
Korábban nem érzett különösebb késztetést arra, hogy örömet
okozzon annak a kábé hetven nőnek, akivel azóta akadt dolga,
hogy tizenkét éves korában elveszítette a szüzességét: mindig
csak a saját kielégülése számított. Amy viszont kivételt jelentett:
kedvét lelte abban, hogy neki köszönhetően nyögdécsel a lány, és
ő juttatja el a határig – hogy aztán visszarántsa addig, amíg ő
maga kész nem lesz elfogadni a megadását. Örömmel irányította
Amy orgazmusait, de ugyanakkor szívesen át is adta neki az
irányítást, hogy ő maga se juthasson el a csúcsra, amíg a
partnere meg nem engedi. Az élete más területein sosem
mondott le ehhez hasonló módon a dominanciáról, de Amy
esetében ez teljesen normálisnak tűnt. Emiatt ellentmondást
érzett: ő egyáltalán nem szándékozott normális lenni – úgy hitte,
hogy az agya oly módon van bekötve, hogy sokkal jobban teljesít
a „normálisnál". Ez egy ajándék volt, aminek köszönhetően
mindent megtehetett, amit csak akart. Sosem félt, és ezidáig a
következményektől sem kellett tartania. Közelebb húzódott
Amyhez, és szinte a tarkójába fúrta az orrát, hogy beszívja a
citrom-tengerifű sampon illatát, amit a lány az előző este
használt.
Ez volt Christopher kedvence – imádta, ha Amy citromillatú
volt.
Csak egy gyors mozdulat lenne, és már a lány nyaka köré is
tekeredne a drót, amit ő is megpróbálna lerántani, mint a
többiek.
– Mit mocorogsz annyit? – motyogta meglepetésére a lány.
– Ne haragudj, azt hittem, már alszol.
– Aludtam is, de megéreztem, hogy te nem. Mi a baj?
– Semmi. Csak nem tudok aludni, és azokra a nőkre
gondoltam, akiknek az ügyében nyomoztok.
– Az áldozatokra?
– Igen. – Christopher nagyot nyelt, mert még mindig
ízléstelennek találta ezt a szót.
– És mire gondoltál?
A férfi szerette volna azt felelni, hogy fel tudná idézni a
samponjuk illatát és márkáját, amit akkor érzett meg, amikor
hátrarántotta a fejüket és már a nyakuk köré tekeredett a drót.
És hogy mióta elkezdte ezt az egészet, megértette, hogy egy adott
személy szépsége csak átmeneti jellegű: alig néhány napnyi
biológiai bomlást követően már mind ugyanúgy néznek ki:
felpüffednek, elszíneződnek és kívül-belül elemésztik őket a saját
baktériumaik.
– Arra, hogy vajon mi járhatott a fejükben, amikor már
tudták, hogy meg fognak halni – felelte. – Te mire gondolnál?
Amy csak kis szünetet követően válaszolt: – Valószínűleg
mindarra, amit jó lett volna megtennem, amíg még lehetőségem
volt rá. És te?
– Ugyanarra – hazudta Christopher.
Visszaemelte a lány feje fölé a drótot, majd leengedte az ágy
alá – oda, ahol korábban is volt. A tudat, hogy bármelyik
pillanatban megfojthatná, nagyobb örömet okozott neki, mint
maga a tett.
Noha Christopher tudta, hogy jól halad a hónapokkal
korábban elkezdett projektjével, most megérezte, hogy
homokszem került a gépezetbe. Egy olyan nővel találkozott, akit
kedvelt – életében először lassan beleszeretett valakibe.
Ez pedig nem volt része a tervnek.
 43. fejezet

JADE

Valamivel több, mint egy hete tartott Jade ausztráliai kalandja,

amikor Kevin állapota hirtelen romlani kezdett.
Már alig volt étvágya, és egyre többet aludt a szobájában.
Hiába volt odakint harmincöt fok, gyakran panaszkodott arra,
hogy fázik, és több rétegnyi vastag ruhát húzott magára. Olyan
sok tablettát kapott be naponta, hogy Jade esküdni mert volna,
hogy ha figyelmesen hallgat, akkor hallja, ahogy zörögnek
benne.
Nagyon bánta, hogy nem tehet mást, mint hogy tehetetlenül
nézi, ahogy elrepül az együtt töltött idejük, és még nem készült
fel arra, hogy véget érjen. Így amíg Kevin ébren volt, minden tőle
telhetőt megtett, hogy beszélgessenek, és együtt legyen vele. A
napok nagy részében a korábbi életükről beszéltek: az azt
megelőző időszakról, hogy Jade eljött volna Angliából, valamint
hogy Kevinnél rákot diagnosztizáltak volna. Órákon át hevertek
elnyúlva a díványon Kevin szobájában, miközben nyolcvanas
évekbeli amerikai tinifilmeket néztek a Netflixen. Olyannyira
megszokták egymás társaságát, hogy Jade időnként el is
felejtette, hogy ez nem fog örökké tartani. Amikor ez valamiről
eszébe jutott, önkéntelenül is elképzelte, mennyire meg fog
változni az élete, ha Kevin már nem lesz vele, és ilyenkor
elkomorult.
A kapcsolatuk kezdetén, amikor Jade még boldog
tudatlanságban élt, és fogalma sem volt Kevin betegségéről,
mindennapos programnak számítottak a beszélgetéseik – ezek
köré szervezte a reggeleit és az estéit: beállította az ébresztőórát,
hogy hamarabb felkeljen, és beszélhessen a férfival, miközben
együtt ettek – ő reggelizett, Kevin pedig vacsorázott. És mindig
felvette az este tíz utáni tévéműsorokat, hogy még több idejük
legyen egymásra. Korábban szinte hallotta, ahogy megremegett
a szíve, ha világítani kezdett a telefonja, mert Kevin hívta.
Tudta, hogy ha bekövetkezik az elkerülhetetlen, akkor
mindez nagyon hiányozni fog neki. De azt még ki kellett
derítenie, hogy Kevint fogja-e hiányolni, vagy a tudatot, hogy
van valaki a világon, akit neki teremtettek.
Amíg Kevin aludt, Jade melléfeküdt, és a gyenge légzéstől
hol megemelkedő, hol lesüllyedő hasán pihentette a fejét. Ha
Kevin hosszabb ideig aludt, akkor segített a házban a két
szülőnek, Susannek és Dannek, vagy pedig a városba hajtott,
hogy ezt-azt elintézzen nekik. Megtanították neki, hogy működik
egy farm, ahol teheneket és juhokat tartanak: teherautóval
kivitték segíteni a juhok körül, valamint megmutatták neki a
fejőkészülék felhelyezését a tehenekre. Ez a világ teljesen más
volt, mint egyhangú sunderlandi környezete. De most már
megértette, hogy nem a várossal volt gond, hanem vele. Volt
valami a csendes farmeréletben, ami nagyon jó érzéssel töltötte
el, és végre megbékélt önmagával.
Jade megdöbbent, hogy mennyire közel érzi magához az
alig két hete megismert embereket, és azt kívánta, bárcsak
elűzhetné szenvedő fiuk miatti fájdalmukat. Minél több időt
töltött velük, annál inkább úgy érezte, hogy csiszolnak a
nyerseségén.
Erről eszébe jutottak a szülei, valamint az, hogy mennyi
szomorúságot és csalódást okozott nekik az elmúlt években.
Oly sokáig gyűlölte őket feleslegesen azért, mert az egyetem
befejezése után haza kellett költöznie, és csak most értette meg,
hogy mindez a saját érdekében történt. A szülei tisztességes,
észak-angliai munkásemberek voltak – az apja egy autógyárban
dolgozott szerelőként, az anyja pedig pék volt –, ő pedig úgy
hálálta meg a büszkeségüket és erkölcsi értékrendjüket, hogy
elkényeztetett kölyökként viselkedett. Szégyellte magát.
Kevin rákjához, valamint Susan és Dan fájdalmához
hasonlóan még valamit nagyon szeretett volna eltüntetni, de az
nem olyasmi volt, amit megoszthatott volna újonnan szerzett
családjával.
Ám ahogy teltek a napok, egyre jobban emésztette a
vonzalom.
 44. fejezet

NICK

– Minek köszönhetem ezt az örömet? – kérdezte Alex Nicktől a

kocsiban, amikor már maguk mögött hagyták a rögbipályát.
Nick ökölbe szorította a kezét, mert bizseregni kezdett,
amikor megérezte Alex nedves hajának és nemrég használt
arcszeszének illatát.
– Őszintén? Nem tudom – felelte. – Afféle hirtelen ötlet volt.
Emlékeztem arra, hogy melyik csapatban játszol, és utánuk
olvastam a neten. A következő pillanatban pedig azon kaptam
magam, hogy integetek Sallynek, aki az anyjához ment a
hétvégére, és úton vagyok ide, hogy megnézzem, hogy játszol
egy olyan játékot, amit még csak nem is értek. Túlléptem a
határt, igaz?
– Igennel kellene válaszolnom, de nem, nem tetted.
Nick ezt örömmel hallotta. Csak ült, és a következő kérdésén
töprengett: megpróbálta magában rendesen megfogalmazni,
még mielőtt feltette volna: – Ez nagyon melodramatikusan fog
hangzani, de meg kell kérdeznem: sokat gondoltál rám az utolsó
találkozásunk óta? – Elfordította a fejét, és várta Alex válaszát,
remélve, hogy az igenlő lesz.
– Úgy érted, hogy gondoltam-e rád az utóbbi nyolc nap,
tizenegy óra és lássuk csak… negyvenhét perc folyamán? Igen,
mondhatjuk, hogy egy kicsit igen.
Mind a két férfi elmosolyodott.
– Kérdezhetek valamit? – folytatta Alex. – Amikor először
beszéltünk telefonon, azt mondtad, hogy elvégeztetted a
DNSPárod-tesztet, pedig nem hittél benne. Akkor viszont miért?
 – A barátnőm, vagyis a menyasszonyom szerette volna,
hogy megcsináltassam. Hamarosan összeházasodunk, és meg
akarta nyugtatni magát, hogy valóban összeillünk.
Nick észrevette, hogy amikor ezt kimondta, Alex alig
észrevehetően, de kissé odébb húzódott, mintha kellemetlen
meglepetésként érte volna a hír.
– És amikor megtudta, hogy egy pasi a párod…
– Nagyon viccesnek találta. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy
találkozzak veled, ezért jelentkeztem be álnéven.
– Miért nem mondtad neki, hogy álljon le?
– Fontos volt neki… Nem tudom, miért, és azt hiszem, nem
is akartam bevallani, de egy kicsit én is kíváncsi voltam rád.
– A legtöbb nő egymás közelébe sem engedett volna
bennünket, nemhogy még bátorított volna…
– Sallyvel mindig őszinte volt a kapcsolatunk, semmi
mellébeszélés… Mindent elmondunk egymásnak.
– Akkor tudja, hogy most hol vagy?
Nick elkapta a tekintetét: – Azt hiszem, erre a kérdésre már
tudod a választ. Mary mit gondol, te hol vagy?
– Iszogatok a srácokkal a meccs után. Csak estére vár haza.
Szombat délután ellenére csendesek voltak Birmingham
külvárosának utcái, miközben Alex Mini Coopere az M6-os felé
tartott.
– Most akkor hová megyünk? – kérdezte Nick.
– Hát, apám, kurvára nem tudom.
 45. fejezet

ELLIE

Tim hirtelen felvonta a szemöldökét: – Te most viccelsz? – A

puha párnákkal teli díványba süppedt, miközben próbálta
megemészteni azt, amit Ellie épp megosztott vele: hogy ő fedezte
fel azt a gént, amin a DNSPárod alapul, és ennek segítségével
létrehozta a világ legsikeresebb vállalatát.
Aztán Ellie meglepetésére Tim kuncogni kezdett, majd
harsányan felnevetett. Meglepte ez a reakció, és bizonytalanul a
sarokban álló Andrejre pillantott, de az óriás csak megvonta
széles vállát.
– Szóval akkor, ha jól értem – mondta, miután megtörölte a
szemét –, azt mondod, hogy kétszer randiztam a DNS-
párommal, és erre most kiderül, hogy ő találta ki ezt az egészet?
– Nos, az talán pontosabb kifejezés, hogy felfedezte, de igen
– bólintott Ellie.
– És a vállalat? Mármint az a vállalat, ami nagyobb, mint a
Facebook, az Amazon vagy az Apple… az egész a tiéd?
– Nagy része igen.
Tim megrázta a fejét, és ritkuló hajába túrt. – Ilyet nem
lehet kamuzni.
– Sajnálom, hogy nem mondtam el neked már korábban az
igazságot – mondta őszintén Ellie. – Az igazat megvallva nem
tudtam, hogyan is fogjak hozzá.
– Nem, értem én, de tényleg. Nem bíztál bennem, és nincs
ezzel semmi baj, mert a te helyzetedben valószínűleg én is
kussoltam volna.
Ellie arcára ideges félmosoly ült ki, de nem úgy tűnt, mint
aki meg van győződve arról, hogy Tim valóban elfogadta ezt az
egészet. Ám amikor a férfi a tenyerébe fogta a kezét, érezte, hogy
visszatér az ismerős érzés. Ugyanúgy futott végig a testén, mint
amikor a katasztrofális második randevújukon csókolóztak.
– Nézd Ellie, felőlem akár pénztáros is lehetnél a Lidiben,
akkor sem nagyon izgatna a dolog. Úgy értem, az sem igazán
számít nekem, hogy meg tudnád venni az egész Lidit, a
visszajáróból pedig még mindig futná a Morrisonsra meg a
Tescóra. De próbáld meg az én szemszögemből nézni: ezer év
után most megyek először randizni, erre épp azzal a nővel, aki
egymaga forradalmasította a randevúzás alapgondolatát! Ez
kész röhej!
– Szóval akkor nem haragszol rám?
– Nem, persze, hogy nem. De még mindig nem értem, hogy
miért öntött le vörös festékkel az a zakkant az étteremnél. Úgy
néztünk ki, mintha egész este fókákat vertünk volna agyon.
Ellie felsóhajtott. Gyűlölte, ha a munkájának erre az
oldalára kellett gondolnia. – Mert nem mindenki örül a DNS-
Párod következményeinek. Miközben a felfedezésem világszerte
emberek milliót hozta össze, rengeteg pár szakított is miatta,
ugyanis mielőtt még az alkalmazás elterjedt volna, azt hitték,
hogy egymásnak teremtették őket, de aztán kiderült, hogy
mégsem. Ezért pedig engem hibáztatnak – jóval többször, mint
gondolnád. – Elhallgatott, és próbálta kifürkészni Tim
gondolatait, mielőtt folytatta volna: – És nem volt könnyű
eljutni oda, ahol ma tartok. Mint az összes nagyvállalat esetében,
néha nálunk is spórolni kellett, az emberek pedig megbántódtak,
de mindez a közjó érdekében történt, hogy eljussunk oda, ahol
ma vagyunk… Nem akarom, hogy rosszat gondolj rólam.
– Megtisztelnél azzal, hogy hagyod, hogy én alakítsam ki a
saját véleményemet?
Ellie habozott. – Az a nő a festékkel… Nem voltam őszinte,
amikor azt mondtam, hogy nem ismerem. Hallottál arról az
edinburghi esetről, amikor hét évvel ezelőtt egy férfi késsel
szurkálni kezdett egy bevásárlóközpontban?
– Nem ő volt az, aki vagy féltucatnyi emberrel végzett, még
mielőtt a rendőrség elkapta volna?
Ellie bólintott. – A gyilkos a nő fia volt. Mentális
problémákkal küzdött, és felügyelet alatt tartották, amíg meg
nem találta a DNS-párját. A párja már férjnél volt, és hát, amint
tudomást szerzett a férfi problémáiról, faképnél hagyta, hogy
aztán visszamenjen a férjéhez. Ő persze követni kezdte a nőt,
majd egy nap agyonszúrta az üzletben, ahol dolgozott, utána
pedig másokat is megtámadott. Szörnyű volt…
– És az édesanyja téged hibáztat?
– Igen. Megmondtuk neki – a bíróságon –, hogy nem
vonhatnak felelősségre azért, hogy ki végezteti el a tesztet és ki
nem, de nem hajlandó ezt elfogadni.
Tim bólintott, és úgy tűnt, hogy megérti. – Ne haragudj,
hogy felzaklattalak. Beszéljünk valami könnyedebb témáról!
Meséld már el, hogy fedezted fel ezt a DNS-dolgot!
– Köszönöm – felelte Ellie már nyugodtabban. – Tizenkét
évvel ezelőtt kezdődött, nem sokkal az után, hogy végeztem az
egyetemen. Szabadúszó kutatóként dolgoztam egy cambridge-i
laboratóriumban, ahol a DNS és a depresszió kapcsolatát
vizsgáltam. Egyik nap eszembe jutott az, amit a testvérem,
Maggie mondott arról, hogy miért ment hozzá a férjéhez,
Johnhoz. Váltig állította, hogy első látásra beleszerettek
egymásba, és ugyan még csak tizennégy évesek voltak, amikor
találkoztak, tudták, hogy együtt fogják leélni az életüket. Tudós
vagyok, szóval eredendően szkeptikusan állok hozzá az ilyen
dolgokhoz, de ez elgondolkodtatott – mi van akkor, ha igaza
van? Mi van akkor, ha létezik olyan, hogy szerelem első látásra?
Talán mindannyiunkban van valami megfogható, amit a
szexuális vonzással keverünk össze. Mivel én még sohasem
tapasztaltam ilyesmit, el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges,
hogy csak ránézel valakire vagy beszélsz vele, és rögtön tudod,
hogy ő az igazi.
 – Nem lesz túl tudományos, ugye? – nevette el magát Tim.
– Az összes olyan vizsgán megbuktam, ahol Bunsen-égők vagy
békaboncolás volt műsoron.
– Nem, majd leegyszerűsítem – felelte Ellie. Már megszokta,
hogy a laikusok számára is érthetően kell elmagyaráznia az
egészet. – Ha először meglátsz valakit, akkor tudod, hogy tetszik-
e vagy sem. Nos, én azzal kezdtem, hogy megnéztem, mi tetszik
az egyes embereknek: valakinek az arca, az alakja, az, hogy
hogyan mozog stb. És aztán megnéztem, hogy van-e még
valami az azonnali vonzalmon kívül… Mi van azokkal, akik
végül olyasvalaki mellett kötöttek ki, aki teljesen eltért a
zsánerűktől? Elgondolkodtam, hogy vajon létezik-e olyan elem
vagy gén, amitől az egész testünk reagál, figyelmen kívül hagyva
mindazt, amit az agyunk üzen. Kötődhetünk-e igazából –
tudományosan – valakihez?
Tim drámaian felsóhajtott. – A szabadidőmben engem az
foglalkoztat, hogy miként építhette meg a Birodalom a
Halálcsillagot úgy, hogy az univerzumból senki sem vette észre.
Eközben te olyan géneket fedezel fel, amelyekről senki sem tudta,
hogy léteznek.
– Biztos, hogy a te kérdéseid is ugyanolyan fontosak, mint
az enyémek – mosolyodott el Ellie. – Mindenesetre ez a
tudományos rész, szóval figyelj még rám! Fontos, hogy
nagyjából megértsd, mekkora volumenű dologgal álltam
szemben. Durván százbillió sejt van a testünkben, és
mindegyikben két méternyi DNS – ha mindet kigöngyölítenénk,
akkor egymás mellé helyezve százszor elérnének a Napig és
vissza.
Tim szeme elkerekedett. – Még követlek.
– És a Nap 98 millió mérföldre van a Földtől… Nos, azt már
tudtuk, hogy a nők feromonokat termelnek, a férfiaknak pedig
receptoraik vannak, hogy megkössék azokat, és ez képes arra,
hogy kettejük között vonzalmat teremtsen. De én felfedeztem,
hogy amikor bizonyos embereket összezárunk, akkor van
bennünk egy variábilis gén, amely révén mindkét nem
feromonokat termel, valamint receptor génekkel is rendelkezik.
Hogy az a két ember heteroszexuális vagy éppenséggel meleg,
nem számít. Ha sikerül létrehozni a megfelelő párosítást, akkor
az onnantól fogva kőbe van vésve. Párok százainak vizsgáltam
meg a DNS-ét, és azokban volt közös a gén, akik azt mondták,
hogy első látásra egymásba szerettek. Világméretűvé
terjesztettem ki a kutatásomat, több ezernyi önkéntes volt az
adatbázisomban, de újra és újra ugyanarra jutottam: csak
egyvalakivel egyezik meg az a géned. És az az illető a DNS-
párod.
– Eddig azt hittem, hogy minden állat lényege, hogy
összevissza keféljen és szaporítsa a fajtáját, vagy mégsem?
– A férfiak szeretik ezt gondolni. Ha leegyszerűsíti az ember,
akkor igen, valóban így van.
– Viszont ha te mondjuk egy nyolcvanéves asszony vagy, a
párod pedig egy tizennyolc éves fiatal srác, akkor nem nagyon
lesz szaporodás.
– Igazad van. Minden egyes ember a saját feromonját
termeli – ez olyan, mint az ujjlenyomat, ami életed végéig
ugyanolyan marad. És az már csak szerencse kérdése, hogy a
párod ugyanabban az országban él-e vagy pedig egy brazíliai
nyomornegyedben. Ugyanígy lehet nagyjából veled egyidős a
DNS-párod, vagy évtizedekkel idősebb, illetve fiatalabb. A
generációk közötti DNS-párok hozzájárultak a születésszám
csökkenéséhez. És a gén nagyban felelős azért, hogy kevesebb lett
az egyéjszakás kapcsolat, valamint a nemi betegség.
– Lehet, hogy a természet így tart egyensúlyt. Már közel
járunk ahhoz, hogy felfedezzük a rák vagy az AIDS elleni
gyógymódot, ezért a szerelemmel próbál meg szabályozni
bennünket.
– Ennél furcsább elméletek is voltak már.
– Szóval szerinted nem létezhet igaz szerelem olyanok
között, akiket nem egymásnak teremtettek?
 – Nem, nem, természetesen létezhet. Én csak azt mondom,
hogy a felfedezésem segíthet az embereknek megtalálni azt a
személyt, akivel össze vannak kötve. Ha valaki úgy dönt, hogy
nem akar azzal az emberrel lenni, még mindig beleszerethet
valaki másba. De azt fedeztem fel, hogy a DNS-párok gyakran
valami mélyebbet és teljesebbet éreznek. A másik személy
gyakorlatilag a másik felük.
– És hogy csináltál ebből üzletet?
– Amikor rájöttem, hogy mindez hová vezethet, annyira
megrémültem, hogy egy ideig csak ültem rajta. Hatalmas
felelősség volt. Nem akartam elszúrni, mert tudtam, ha egyszer
híre megy ennek az egésznek, akkor nekem köszönhetően már
senki sem fog ugyanúgy tekinteni a párkapcsolatára. Mintha azt
mondanám a világnak, hogy be tudom bizonyítani, hogy nincs
Isten, vagy léteznek a földönkívüliek – vagy nem hisznek nekem,
vagy pedig megrémülnek. Nagyon sok – több tucatnyi – tudóssal
átnézettem a kutatásomat, hogy nem kattantam-e meg. És
amikor minden teszteredmény pozitív lett, akkor teljesen
világossá vált az egész. Néhány régi barátom az egyetemről, akik
kockázati tőkebefektetésekkel foglalkoztak, segítettek védjegyként
bejegyeztetni, aztán megszerezni a biológiai szabadalmat
Ausztráliára, Európára, Japánra és az Egyesült Államokra. És
miután megjelent a Lancet orvosi szaklapban, mindenfelé
felkapták a hírt.
– Azt hiszem, mintha olvastam volna róla valahol, de
akkoriban nem nagyon figyeltem fel rá.
– Több ezer ember viszont igen, és felvették velem a
kapcsolatot, hogy szeretnék elküldeni a DNS-üket. Küldtünk
nekik tesztkészleteket, hogy ingyen megcsinálhassák, de hogy
jövedelmező legyen az üzlet, idővel már pénzért kellett adnunk
az eredményeket.
Tim bólintott. Ezt a részt már ismerte. – Az emberek mindig
első látásra szerelmesek lesznek? – kérdezte.
– A kutatások szerint kilencvenkét százalékuk a találkozást
követő negyvennyolc órán belül fülig szerelmes lesz. A maradék
nyolc százalék esetében ez tovább tarthat. De ennek pszichológiai
okai is lehetnek, a klinikai depresszióhoz hasonló mentális
betegségektől kezdve az érzelmi problémákig, mint például az, ha
valaki képtelen megbízni másokban, vagy pedig gátlásos.
Ezenfelül van még néhány más csillapító tényező is. Az emberek
küzdhetnek az érzéseik ellen, de ha egyszer a DNS-párjuk
közelébe kerülnek, akkor mindig győz a természet.
– És mi a helyzet egy átlagember és egy genetikai
rendellenességgel bíró, például Down-szindrómás ember
esetében? Ők is alkothatnak DNS-párt?
– Igen.
– Azért… nem durva ez egy kicsit?
– A tanulási nehézségekkel küzdőknek ne adassék meg a
szerelem lehetősége?
– Nem, úgy értem, hogy… Szóval azt akarom mondani,
hogy…
– A társadalom még nem készült fel erre, ez sajnos igaz. De
ezt nem tudom befolyásolni.
Ellie-t meglepte, hogy Tim még semmit sem olvasott erről
az újságokban. Gyakori téma volt, őt pedig folyamatosan
kritizálták az emberjogi alapítványok.
– Csak ötven mérföldre lakunk egymástól. Biztos rendkívül
kicsi az esélye annak, hogy DNS-pár legyünk, nem?
– Nem olyan kicsi, mint gondolod. Az eredményeink azt
mutatják, hogy az emberek hatvannyolc százalékának
ugyanabban az országban lakik a DNS-párja. Nem tudjuk, hogy
ennek van-e köze ahhoz, hogy több száz emberöltővel korábban
mindannyian közelebbi rokonai voltunk egymásnak. A DNS-ünk
különbségei még azt is meg tudják mutatni, hogy eredetileg
melyik kontinensről származunk. Lehetséges, hogy a génjeink
jobban vonzódnak a hasonló környezetből származókhoz, de az
is lehet, hogy csak véletlen az egész.
Ellie Tim következő kérdését várta. Számított rá, hogy így
fog reagálni – mint már oly sokan előtte. Szinte úgy érezte,
mintha interjút adna, de már hozzászokott az emberek
érdeklődéséhez, így hát boldogan elégítette ki Tim kíváncsiságát
is.
– Említetted, hogy a felfedezésed nyomán nagyon sok
ember élete fordult jobbra vagy rosszabbra – folytatta Tim. – Ezt
hogy tudod feldolgozni? Én a helyedben nem biztos, hogy el
tudnám viselni ezt a felelősséget.
– Néha nehéz – vallotta be Ellie. – Gyűlölködő leveleket
kaptam, és halálosan megfenyegettek olyanok, akiket elhagyott a
partnerük, hogy a DNS-párjával éljen tovább, valamint olyanok,
akiknek nincs DNS-párjuk, és szerintük erről én tehetek. Minden
tíz párra, amit összehozunk, három felbomló pár jut. Világszerte
több ezer társkereső oldalt tettünk tönkre, másrészt viszont
rengeteg munkát adtunk a válóperes ügyvédeknek és a
párkapcsolati tanácsadóknak. Fellendítettük az esküvőipart,
mivel az emberek szívesebben kötelezik el magukat, ha tudják,
hogy a párjukkal egymásnak teremtették őket – sorolta Ellie
már-már gépiesen.
– Szóval nem érzel semmiféle bűntudatot vagy felelősséget?
– Nem. Miért kellene?
Tim ezt elengedte a füle mellett. – Hogy akadályozod meg,
hogy a gyerekek ne végeztethessék el a tesztet, vagy hogy
pedofilok ne lehessenek a párjaik?
– Minden országban más korhatárhoz kötik a szexuális
kapcsolatot. Itt, Angliában ez tizenhat év. A szervereink
összeköttetésben állnak a Nemzetközi Bűnözői Adatbázissal is, és
figyelmeztetik azokat, akiknek priuszos a DNS-párjuk. Az
adatvédelmi törvények miatt magát a bűncselekményt ugyan
nem fedhetjük fel, de a súlyosságát egytől ötig terjedő skálán
osztályozhatjuk. De néha van, aki átcsúszik a védőhálón: ha
valaki ellen nem emeltek vádat, akkor semmit sem tudunk tenni.
Ezért van egy körülbelül negyven oldalas jogi nyilatkozat a
honlapunkon. Elismerem, hogy ez egy szürke terület, és
hatalmas jogászcsoportuk van, amely a perekkel foglalkozik, de
eddig minden ügyet ejtettek néhány bírósági tárgyalás után.
Nem bennünket kell hibáztatni az eredményekért. Az olyan
lenne, mintha egy lelőtt ember nevében beperelnéd a
fegyvergyártókat. Nem a fegyver tehet róla, hanem az, aki
használta. Én csak egy olyan eszközt adtam, amivel az emberek
megváltoztathatják az életüket, de nem vonhatnak felelősségre,
ha visszaélnek vele. Általában magammal viszem a biztonsági
embereimet, hogy elkerüljem a festékeshez hasonló eseteket. –
Arrafelé intett, ahol Andrej némán állt a szoba sarkában. – De
aznap este, amikor együtt vacsoráztunk, ragaszkodtam hozzá,
hogy egyedül menjek. Nem akartam mást, csak ismét normális
embernek érezni magam.
– És amíg meg nem támadt az a nő – kérdezte Tim addig
normálisnak érezted magad velem?
Ellie elvörösödött. – Igen.
– Tudom, hogy te abba a nyolc százalékba tartozol, akit még
nem ért villámcsapás, de szeretném megjegyezni, hogy engem
már igen.
Ellie még jobban elvörösödött, és próbált uralkodni magán,
nehogy azonnal szélesen elmosolyodjon.
– Egy pillanatra nem nézne másfelé? – kérdezte Tim
Andrejre pillantva, majd elfordította a fejét, hogy megcsókolja
Ellie-t.
A találkozásuk óta most először hihetetlen eufória áradt szét
Ellie ereiben – mintha elektromos áram folyt volna bennük.
 46. fejezet

MANDY

Miután három éjszaka nem, vagy csak alig aludt, Mandy

munkából hazafelé menet bement a Tescóba, hogy recept nélküli
altatót vegyen.
Azt remélte, hogy ha tud egy rendeset aludni, akkor képes
lesz tiszta fejjel átgondolni Pat váratlan és meghökkentő
ajánlatát, hogy ő legyen Richard gyermekének az anyja. Ehelyett
a tablettáktól másnap reggel lomhának érezte magát, és képtelen
volt tisztán gondolkodni.
Ennek ellenére elvégezte a szokásos napi teendőit. Amikor
reggel hétkor megszólalt az ébresztőóra, kimászott az ágyból, és
bevonszolta a zuhany alá fáradt csontjait. Miután bőséges
mennyiségű alapozót és szemránckrémet kent fel, kezdett
zombiból irodai dolgozóvá válni.
Négy évvel korábban kezdett el csoportvezetőként dolgozni
egy energetikai szolgáltató telesales részlegén. Számára ez csak
egy munka volt, karrier semmiképp sem. Az utóbbi időben egyre
nehezebben szánta rá magát, hogy egyáltalán bemenjen
dolgozni. Valójában a Richarddal való „találkozást" követően úgy
összetört a szíve, hogy szinte semmihez sem volt kedve. Ezt
megsínylette a munkája, a családja és a társas kapcsolatai is, ma
pedig csak üres tekintettel bámulta a fülkéje elülső elválasztófalát
ahelyett, hogy táblázatok tömkelegén verekedte volna át magát.
Alig néhány órát bírt ki anélkül, hogy meg ne nézze Richard
képeit a telefonján, elképzelve magát egy másik életben,
amelyben bejárja vele a világot, feleségül megy hozzá, és együtt
megalapítják azt a családot, amire már nagyon vágyott. Még az
önkielégítésről készült videót is átküldte magának. Most már a
birtokában volt, és úgy tehetett, mintha neki készült volna.
Feltette magának a kérdést, hogy Richard vajon mit tenne a
helyében, ha olyan munkát végezne, amit gyűlöl, és nem látna
fényt az alagút végén. Otthagyná – gondolta. Összecsomagolna,
és elutazna, nagyobb és érdekesebb kalandokat keresve. De
Mandynek nem volt mersze csak úgy egyszerűen kilépni a
megszokott kerékvágásból, viszont Richard édesanyja egy
egészen más jellegű kaland lehetőségét ajánlotta fel neki. Teljesen
váratlanul említette meg a fia lefagyasztott spermáját, és ezzel új
utat nyitott meg előtte – már ha el mer indulni rajta.
„Ne válaszolj most rögtön!" – tanácsolta neki Pat a
domboldalon. „Nyugodtan gondold csak végig, hogy mit
jelentene világra hozni a gyermekét! Beszéld meg a családoddal,
de bármit is mondjanak, azt ne feledd, hogy Chloe és én mindig
melletted fogunk állni! Most már mi is a családod vagyunk."
Mandy sosem akart mást, csak egy olyan ember gyerekét,
aki igazából szereti, de mindeddig ez nem tűnt lehetségesnek. Bár
sosem találkozhattak, pusztán Richard életének maradványai
alapján tudta, hogyan érez iránta. Vajon ez elegendő alapot jelent
ahhoz, hogy megszülje a gyermekét? Természetesen nem.
Mandy agyának racionálisan gondolkodó része tudta, mit kellene
tennie. Hogy fogja megmagyarázni az anyjának és a húgainak,
hogy egy halott férfitól terhes, akivel még csak soha nem is
találkozott? Tényleg így akar anyává válni? Mit gondol majd a
gyereke, ha elég idős lesz, hogy megértse? Képes lesz egyedül
végigcsinálni? Képes rá? Az biztos, hogy nagy volt a kísértés.
– Mandy, válthatnánk néhány szót? – A hang meglepte.
Ahogy megfordult, a felettese, Charlie állt mögötte. Bár Mandy
azt gyanította, hogy alig múlhatott el húsz éves, mégis képes volt
atyáskodni a nála kétszer idősebbek felett is. Követte egy nagy
plexikockába, ahol egy fehér tábla mellett három szék állt.
Charlie intett, hogy üljön le, és átpörgetett néhány papírlapot,
amit a kezében tartott.
 – Mandy, átnéztem a csoportod számait, és az igazat
megvallva egyre rosszabbak. – Megsimogatta pelyhedző
kecskeszakállát, hogy még jobban kihangsúlyozza a
csalódottságát. – Az utóbbi két hónapban egyre kevesebb
értékesítési lehetőséggel álltatok elő, és ennek eredményeképpen
nem nagyon megy az eladás. Van valami, amit esetleg szeretnél
elmondani?
Például mit? – kérdezte magában Mandy. Például azt, hogy
életem szereleme halott, én pedig azon töprengek, hogy
megszüljem-e a gyerekét?
De ehelyett csak nemmel válaszolt: – Magánéleti gondjaim
vannak, bocsánatot kérek, ha ez befolyásolta a munkámat.
– Hát igen – felelte Claris. – Az a helyzet, Mandy, hogy
nézegettem a személyi aktádat, és úgy látom, hogy rád itt szép,
hosszú karrier várhat. Ha meghúzod magad, és keményebben
dolgozol, hogy újra rendben legyenek a számok, akkor ennek
nem is lehet akadálya. Jövő ilyenkorra még akár elő is
léptethetnek. Úgy értem, jóval idősebb vagy, mint a több lány itt,
és a papírjaid szerint nincs férjed, valamint családod se nagyon.
Így legalább lesz valami célod, nem?
Charlie biztató arckifejezéssel nézett rá. Látszott rajta, hogy
arra számított, a szavai majd lelkesítőén hatnak. Fel sem fogta,
mennyire nem helyénvalóak a megjegyzései.
Mandy hitetlenkedve bámult rá. Charlie nem tudta, hogy
akarata ellenére is segített dönteni neki, és még menekülési
útvonalat is adott.
– Kösz szépen, te atyáskodó kis pöcs! – felelte, miközben
felállt. – Az biztos, hogy célt adtál nekem. És az is hétszentség,
hogy nem lesz olcsó!
– De úgy értettem… Én csak azt akartam mondani, hogy…
– kezdett mentegetőzni Charlie, de Mandy oda sem figyelt rá.
Kiviharzott a helyiségből, és elindult a folyosón a HR
irányába.
Két órába sem telt, és sikerült elérnie, hogy nagyvonalú
végkielégítéssel távozhasson, ami még bónuszt is tartalmazott
azzal a kikötéssel, hogy nem viszi a munkaügyi bíróság elé
Charlie szexista megjegyzéseit, valamint azt, hogy betolakodott a
magánéletébe. Aztán legyalogolt az öt lépcsőn, kilépett az épület
forgóajtaján, és az autója felé menet elővette a telefonját.
– Helló, Pat, Mandy vagyok! – szólt bele a készülékbe, és
igyekezett palástolni az izgalmát. – Igen, akarom. Gyereket
szeretnék Richardtól.
 47. fejezet

CHRISTOPHER

– Kész vagy már? – kiabált fel Amy az emeletre.

– Még egy pillanat! – válaszolta Christopher az irodájából,
ahol egy térképet nézett a képernyőjén, mert még egyszer le
akarta ellenőrizni, hogy merre van Tizenhármas számú.
Örömmel látta, hogy a nő nem tért el a szokásos menetrendjétől,
és pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Szerette azokat, akik a
megszokás rabjai voltak, mert nagyon megkönnyítették a dolgát.
Az egész egy mobilszámmal kezdődött, majd a névtelen
kapcsolatok és a sötét internet mélyén eltemetett letölthető
programok révén mindent megtudott a kiszemelt nőkről. A
nevüket, korukat, címüket, foglalkozásukat, egészség- és
munkaügyi adataikat. Szinte semmi sem maradt rejtve előtte:
tudta, milyen a vércsoportjuk, és azt is, hogy mit vettek utoljára
az Ebayen. Többé már nem voltak urai az életüknek, és
Christopher döntötte el, hogy mennyi idejük maradt.
Már korán rájött, hogy a sikere szempontjából
kulcsfontosságú a titkosság és az anonimitás. Arra az esetre, ha
néhanapján Amy esetleg a megkérdezése nélkül használná a
számítógépét, készített egy vendégprofilt, és csak ahhoz volt
hozzáférése. A saját profiljához tartozó jelszót egy olyan rejtjelező
program védte, amit még a legtapasztaltabb profinak is
hónapokba telne feltörni.
A privát, virtuális hálózat gondoskodott arról, hogy az IP-
címe, a számítógépe egyedi azonosítója mindvégig rejtve
maradjon. Minden online adatát egy rejtjelezett, virtuális
csatornán futatta át, így semelyik weboldal sem tudta követni az
online tevékenységét. Az összes küldött és kapott levelét
rejtjelezte, majd megfejtette egy program, és szinte végtelen
számú álnevet, valamint egyszer használatos e-mail-címet vett
igénybe ahhoz, hogy regisztráljon a Flörtölszön, az egyetlen
olyan alkalmazáson, melyet többtucatnyi telefonja mindegyikére
feltelepített.
A Tor-hálózat segítségével tudott hozzáférni a sötét Webhez,
ahol több milliónyi oldalt hoztak létre névtelenül, és ahol
bizalmasan lehetett kommunikálni. Még Christophert is
meglepte, hogy a drogoktól kezdve a lőfegyvereken át a pedofil
pornóig mindent meg lehetett venni, ha jó mélyen a zsebébe
nyúlt az ember. Itt tett szert egy halom okostelefonra az angliai
ár töredékéért: darkcoinnal fizetett, ami a bitcoin diszkrétebb
változata volt. A telefonokat aztán Kelet-Európából egy
Londonban bérelt postafiókba szállíttatta.
– Chris! – kiáltotta Amy ismét. – Gyere már, mert
elkésünk!
Christopher szeme összeszűkült: gyűlölte a neve rövidített
változatát, és Amy egyre gyakrabban használta.

Mire sikerült parkolóhelyet találniuk a bowi étteremtől két

utcányira, már tíz perc késésben voltak. Bár Christophert
gyakran dühítette, ha elkésett egy előre megbeszélt találkozóról,
ez nem annyira számított neki, ha Amy vele volt.
– Csodás az étlap! – mondta a lány, miközben átlapozta a
bőrkötésű könyvet. Christopherre mosolygott, aki úgy érezte,
hogy szaltózik a gyomra. Visszamosolygott, és komolyan is
gondolta.
– Kitűnő értékelést kapott a Guardian hétvégi mellékletében
– felelte Christopher –, ezért javasoltam.
Kezdett ideges lenni, és megfeszültek az izmai, de Amy előtt
nem mutatta. A mai lesz a kapcsolatuk legfontosabb estéje, és
eddig sikerült titokban tartania az előkészületeit. A megfelelő
asztalt foglalta le pont a megfelelő helyen, és most már csak ki
kellett várnia a különleges pillanatot. Miközben végignézték a
kissé újragondolt, ám tradicionális angol ételek listáját, megjelent
a pincérnő egy üveg ásványvízzel és poharakkal.
– Mit ajánl? – kérdezte Christopher udvariasan. Kiszáradt a
szája, így nagyot kortyolt a vizéből. Oda sem figyelt, miközben a
pincérnő felolvasta a különlegességeket tartalmazó étlap
ajánlatát, bár hallott valami tésztában sült chilis kolbászt,
valamint csülöklevest. Jobban érdekelte az ezüstkarika, amit a
lány orrának porcos részébe helyeztek, és az, hogy vajon
mekkora fájdalmat érezne, ha kitépnék onnan.
Tetszett neki, ahogy a pincérnő arcán megjelent egy
gödröcske, amikor felnevetett, miután Amy mondott egy
kétértelmű viccet az egyik cukkinis ételről. Lenyűgözte, ahogy a
lány a fülé mögé dugta a rövid, fekete haját, és oldalra billentett
fejjel hallgatta őket, mint egy kutya.
Christopher most először engedte meg, hogy a két világa
összeütközzön. A fény a sötétséggel, a nap az árnyékkal – és a
barátnője Tizenhármas számúval.
 48. fejezet

JADE

Jade hajszálpontosan meg tudta volna mondani, hogy melyik

pillanatban kapott lángra a gyújtós, és mikor kezdődött el a
tűzijáték a testében. Épp bérelt autója felé tartott, hogy bemenjen
a városba zöldségért, amikor a hálószobaablakon keresztül
meglátta, ahogy épp felöltöztetik Kevint. Olyan volt, mintha
figyelmeztetés nélkül megnyílt volna alatta a föld, majd úgy
érezte, hogy zuhan. Alig kapott levegőt, a testét pedig
pehelykönnyűnek érezte. Nem is igazán tudta, mikor ért földet.
Csak egyvalamiben volt biztos: hogy megállt az idő, és senki sem
számított a világon, csak ők ketten. Korábban is megesett már,
hogy időnként apró döféseket és rángásokat érzett, amikor
egymás közelében voltak, de nem volt biztos abban, hogy ezek
mit is jelentenek. De most, hogy teljes erővel megrohanták, már
pontosan tudta, miről van szó, és visszagondolva megértette,
hogy mi is történt. Mintha attól kezdve, hogy már nem volt
annyira elővigyázatos, és elkezdte megélni a pillanatot, még
gyakrabban járta volna át ez az érzés. Más, szokatlan reakciókat
is elkezdett érezni körülötte. De ez… nos, ez olyasvalami volt,
amiről addig csak olvasott.
Miközben nézte, ahogy kijönnek Kevin szobájából, és a
házon át kimennek az udvarra, a tekintetük összeakadt, és Jade
tudta, hogy őt is elérte az a bizonyos villámcsapás. Tovább
tartott, mint gondolta, de hát mégiscsak rendkívüliek voltak a
körülmények. Igazi, mély kapcsolat alakult ki közöttük. Ez nem
csak fellángolás volt, nem sajnálta a férfit, és nem is Kevin
betegsége miatt történt. Ez nagyobb volt annál, olyasmi, amiről
tudta, hogy nem fog kihunyni, ha ő már nem lesz. Szerelem volt
a legtisztább formájában – és ez halálra rémisztette.
– Jól vagy? – kérdezte Kevin.
– Persze – felelte Jade. – Miért?
– Mintha kissé elvörösödtél volna.
Jade elmosolyodott, de csak nehezen tudott a kérdező
szemébe nézni. Ugyanis Kevinbe kellett volna beleszeretnie, nem
pedig abba a férfiba, aki kísérte: Markba.
 49. fejezet

NICK

Semmi sem volt igaz abból, amit Nick tudni vélt a szerelemről –
kezdve onnan, hogy iskolásként belezúgott Britney Spearsbe,
egészen addig, hogy volt egy olyan nő az életében, akinek
megkérte a kezét: Sally. Amit irántuk és az évek során számos
más barátnő iránt érzett, az meg sem közelítette azt, amit Alex
jelenlétében tapasztalt meg.
Sokan pedig akár még irigylésre méltónak is tarthatták az
életét. Egy olyan nővel lakott együtt, akit imádott, a lakásuk
értéke pedig folyamatosan csak nőtt. Örömmel végezte a
munkáját, és az kellő kreativitást igényelt tőle. Akadtak barátai,
akikkel szeretett együtt lenni, ezenkívül ott voltak még a szülei és
a testvére, akikkel ugyan nem találkozott túl sűrűn, de tartották
a kapcsolatot, és mindenben támogatták. Összességében sok
mindenért lehetett hálás.
Csak most, élete perifériáján – bár kétségtelenül egyben
annak kellős közepén is – téblábolva jött rá, hogy korábban csak
elégedettséget érzett. De ha Alexszel volt, minden pillanatban
egyre világosabbá vált számára, hogy ez már kevés neki.
Az első találkozásukat követő napokban és hetekben egyre
szorosabbá vált a barátságuk, és mámorítónak találták egymás
társaságát. Minden alkalmat megragadtak az együttlétre: együtt
ebédeltek, vagy munka után kikísérték a másikat a
villamosmegállóhoz.
Régi barátokként beszélgettek arról, hogy milyen volt a világ
két különböző felén iskolába járni, valamint hogy mit
szeretnének még elérni. Időnként az is elég volt, hogy csak együtt
voltak – ilyenkor egy szót sem kellett szólniuk. Alex őszintén
beszélt az apja demenciával folytatott küzdelméről, és arról, hogy
a gyógyszereknek köszönhetően stabil lett az állapota,
ugyanakkor az édesanyja figyelmeztette, hogy ez csak ideiglenes
megoldás, és nemsokára teljesen elhatalmasodik majd rajta a
betegség. És ezért lehetett csupán átmeneti jellegű a kapcsolatuk
is: Alexnek és a barátnőjének már le volt foglalva a repülőjegyük,
hogy hat hét múlva Új-Zélandra utazzanak.
A barátnőik mellett Alex utazását is igyekeztek kerülni
beszélgetés közben. Amikor a téma mégis ajtóstul próbált
berontani a szobába, minden egyes alkalommal újabb lakatot
tettek az ajtóra. De mind a ketten hallották, hogy nyikorognak a
zsanérok az elefánt súlya alatt.
– Mi a fene? Hogyan lehetsz egyszerre meleg? – kiáltott fel
Deepak.
– De nem vagyok az!
– Jó, akkor biszexuális.
– Mondom, hogy nem, és épp ez a lényeg! Ezért kavarog
minden a fejemben. – Nick felsóhajtott, és a kezébe temette az
arcát, miközben Deepak újabb üveg sört nyitott ki, és átnyújtotta
neki. – Erről amúgy Sumairának egy szót se: tudod, hogy
milyen! Rögtön elmondana mindent Sallynek, én pedig még nem
állok készen erre a beszélgetésre.
– Persze, hogy nem – nyugtatta meg Deepak. – Nem
szoktam mindent elmondani neki. De amikor azt mondod, hogy
„még", akkor úgy érted, hogy el akarod hagyni?
– Hogy mi? Dehogy! Néhány hónap múlva
összeházasodunk… Hogy tehetném?
– Barátom, nem veheted el feleségül, ha nem akarod
szívvel-lélekkel. Akkor fikarcnyi esélyetek sem lesz.
– De akarom. Istenre esküszöm, hogy szeretem! Csak ami
Alex és köztem van, az… más.
– Hogy más?
– Tudnod kell, hogy mire gondolok: ti ketten Sumairával
DNS-pár vagytok, vagy nem?
Deepak bólintott, bár volt valami az arckifejezésében, ami
nem tükröződött a szemében.
– Olyan ez az érzés, amit mással kapcsolatban nem érzel.
Mintha a világon senki sem számítana, ha vele vagy, csak ő.
Mintha ti ketten… lennétek egyvalami. És bárhogy is csesszen ki
veled a világ, túléled, mert ő melletted áll.
Nick nagyot húzott a söréből, és letette az asztalon lévő
alátétre.
– Apám, te aztán nyakig vagy a szarban! – mondta Deepak.
– De nem tudom, miért küszködsz. Ha ő a DNS-párod, akkor
szerinted nem tartozol magadnak annyival, hogy ezt
végigviszed?
– Nem akarom megcsalni a barátnőmet.
– Pedig már csalod, barátom. És nem olyan rossz dolog az,
mint amilyennek beállítod. Néha magaddal kell törődnöd, és
hagynod, hadd sodorjanak az események. Tudod, ő is ugyanezt
tenné, ha megtalálná a DNS-párját.
– Úgy gondolod?
– Persze. Hiszen ez belénk ivódott, nem? Mindenki szeretné
megcsalni a másikat, csak az a kérdés, vajon elég nyomós oka
van-e rá.
Nick már korábban is gyanította, hogy a barátja nem
mindig tartozott a legmonogánabb férjek közé, de mindig
annyiban hagyta.
– Na mindegy, eleget beszéltünk rólam. Mit akartál
elmesélni nekem? Azt mondtad, hogy van valami híred.
– Ó, az várhat! Majd legközelebb!
– Ne, mondd el! Rám férne valami, ami eltereli a
gondolataimat a problémáimról – erősködött Nick.
– Oké. Szóval az a helyzet, hogy apa leszek. Sumaira terhes.
– Ó, Deeps, de hát ez fantasztikus! – felelte Nick őszinte
lelkesedéssel. Áthajolt az asztalon, hogy kezet rázzon vele, és el
volt ragadtatva a barátja hírétől. – Hányadik hónapban van?
 – Már túl van az első három hónapon, és mindannyian jól
vannak.
– Mindannyian?
– Ikreket vár. Úgy tűnik, hogy Sumaira ágán ez a
megszokott.
– Ez hihetetlen! Alig várom már, hogy lássam, ahogy
nemcsak egy, de két teli pelenkával zsonglőrködsz! – viccelődött
Nick. – Lőttek a kispályás focinak, a hétköznapi berúgásoknak,
és most már nem tolhatsz el stikában egy jointot az erkélyen,
miközben azt hiszed, hogy senki sem lát…
– Azt meghiszem! Sumaira már el is kezdett hízni, a szexnek
meg kábé lőttek. Ha ez a jövő, akkor én durván fogom csapatni a
Tinderen.
Nick várta, hogy Deepak elnevesse magát, vagy valahogy
utaljon arra, hogy csak viccelt, de a barátja komoly maradt.
– Hát, biztos, hogy pokoli nagy változás lesz mind a
kettőtöknek, de nem kérdés, hogy megoldjátok majd – tette
hozzá.
– Azt hiszem, mostantól elég rázós lesz az életem.
– Nekem mondod? – felelte Nick, és kiitta a maradék sörét.
 50. fejezet

ELLIE

Ellie szórakozottan dobolt a lábával az autószőnyegen a Range

Rover hátuljában.
Rendes körülmények között már az is elég okot adott volna
az izgalomra, hogy majdnem egy év elteltével először megy haza
a családjához, de erre a kirándulásra elhozta Timet is. A férfi
megérezte az izgalmát: megszorította a kezét, majd bátorítóan
rámosolyogott.
– Azt tudtad, hogy papírom van arról, hogy be szabad
mutatni a szülőknek? – mondta. – De komolyan! Teszteltek
már, és szinte biztos, hogy nem lopok el semmit, ahogy a
nagyidat sem fogom lekurvázni.
– A nagyim már meghalt.
– Akkor nem fogja érdekelni, hogy minek szólítom, ugye?
Na, gyerünk, mosolyogj már!
– Ne haragudj, csak arról van szó, hogy már jó ideje nem
láttam őket, és minél több idő telik el két látogatás között, annál
nehezebb.
– De hát mennyire lehet ez fájdalmas? Hiszen ők a családod!
Ellie felsóhajtott. – Mostanában nincs sok közös témánk, és
erről nem ők tehetnek, hanem én. Amikor beindult az üzlet,
egyre kevesebb időm maradt magamra. Kezdtem azt hinni, hogy
ha sikeres üzletasszony akarok lenni, akkor félre kell tennem a
magánéletemet. Úgy gondoltam, hogy ha azt akarom, hogy
komolyan vegyenek, akkor egy adott módon kell viselkednem,
vagy a megfelelő helyeken, a megfelelő emberekkel kell látniuk.
Mire rájöttem, hogy mekkora hülye voltam, túl sok esküvőt,
keresztelőt és karácsonyt mulasztottam el. Autókat vettem nekik,
kifizettem a lakáshitelüket, valamint alapítványokat hoztam létre
az unokahúgaim és az unokaöccseim számára, de ezzel semmit
sem tettem jóvá.
– Pedig csak azt akarták volna, hogy legyél ott velük, ugye?
– Azt hiszem, igen.
– Akkor ma este kezdjünk egy új fejezetet! Szerencsés vagy,
hogy van családod. Anyám haláláig csak mi ketten voltunk, és
utána egyedül maradtam. – Tim jámboran elmosolyodott.
– De most már itt vagyok neked – mondta Ellie, és Tim
vállára hajtotta a fejét.
Majdnem négy hónap telt el azóta, hogy megjelent Tim
ajtajában, és elmondta neki, hogy ő az a tudós, aki felfedezte a
DNSPárod-gént. Ő pedig megbocsájtotta neki a hazugságát, és
most, hogy kiegyenlítődtek az esélyek, óvatosan belevágtak a
kapcsolatba. Timnek akadtak hibái, és egyáltalán nem volt a
zsánere, de amikor megnyílt neki, és hagyta, hadd vegye át az
irányítást genetikai kapcsolatuk, már nem számított, miben
különböznek. Úgy vonzotta, mint egy mágneses mező, ez pedig
csodálatos érzés volt.
A munkanapok leteltével sok időt töltöttek kényelmesen Tim
Leighton Buzzard-i otthonában, már-már unalmas, átlagos
párként. Ellie hetente kétszer autót küldött érte, hogy a londoni
lakásában lehessenek. Ugyanakkor gyakran önzésnek érezte,
hogy abban a házban időznek, amit magának teremtett. A
tekercsenként ötezer fontba kerülő tapéta, az importált olasz
márványpadló, az alagsori mozi, amit csak ritkán használt:
mind-mind arra az időre emlékeztették, amikor azt hitte, hogy a
gyönyörű otthon egyenlő a tartalmas élettel.
Lerövidítette a munkaidejét – új szabályt vezetett be,
miszerint este hatkor eljön az irodából –, és hátat fordított a
trendi, londoni éttermeknek, ahol korábban gyakran megfordult.
Most már kis, vidéki kocsmákba járt, Sunday League
focimeccseket nézett, esténként pedig összebújtak a díványon, és
csak sorozatoztak. Csupán a Tim háza mellett parkoló autóban
őrködő Andrejnek és kollégáinak jelenléte emlékeztette arra, hogy
a kapcsolatuk nem hétköznapi.
– Már majdnem ott vagyunk – jelentette be Ellie, amikor
behajtottak az utcába, ahol felnőtt.
Sandiacre-ben, a derbyshire-i peremvárosban, ahol élete első
tizennyolc évét töltötte, nem sok minden változott: az ötvenes
években épült kertes házakon semmi nyoma nem volt a
fejlődésnek, csak a PVC-ablakokat cserélték ki és a füves terület
egy részét burkolták le, hogy több hely legyen az autóknak.
Valaha biztonságos, gondoskodó környezet volt ez a számára, és
szégyellte, hogy hátat fordított mindannak, ami azzá tette, aki
lett.
– Te jó isten, helyet a királynőnek! – kiáltotta a nővére,
Maggie az ajtóból, majd szélesre tárta a karját, és szorosan
magához ölelte a húgát. – És hozott magával valakit!
Vidám zsivaj szűrődött ki Ellie szülőházának nappalijából,
miközben a családtagok és a szomszédok megrohamozták őket.
A hifitoronyból egy Take That-válogatás bömbölt, egy táblán
pedig a BOLDOG HET V ENEDIK SZÜLET ÉSNA POT , A NY U ! felirat volt
olvasható. Az étkezőasztalt a falhoz tolták, és szalvétával,
partifalatokkal, műanyag poharakkal, evőeszközökkel, valamint
papírtányérokkal pakolták tele.
– Ó, hadd lássalak! – folytatta Maggie, és megragadta
Timet, majd megpörgette, mint egy forgótálcát, hogy mindenki
megnézhesse.
– Jó vásárt csináltál! – mondta Ellie-nek, és megszorította a
húga karját.
– Gyere ide, kislányom! – mosolygott Ellie-re az anyja,
miközben tetőtől talpig végigmérte a lányát. – Kell beléd valami
rendes étel, mert csupa csont és bőr vagy! És ki ez a jóképű
fiatalember?
– Ő a barátom, Tim – mondta Ellie.
– Örülök, hogy találkoztunk, Mrs. Stanford – mondta Tim,
és Ellie anyjához ment, hogy kezet fogjon vele.
– Szólíts csak Pamnek! – felelte az asszony. – Most pedig
adok valamit inni, aztán mondj el mindent magadról! Te
legalább normálisan nézel ki – láttad volna azt, akit a legutóbb
hozott haza! Egész nap csak a házat nézegette, és azon agyalt,
hogy mennyiért tudná megvenni! Szemtelen gazember!
Az elkövetkező órában Timet helyiségről-helyiségre
végigkísérték a házon, idegenek nyomtak italokat a kezébe, és
bemutatták különböző családtagoknak, akiknek valószínűleg
másnap már nem fog emlékezni a nevére. Táncolt Ellie két
legifjabb unokahúgával, a sógoraival a fociról csevegett, és
idegenvezetéssel egybekötve megmutatták neki a lány apjának
újonnan felállított kerti sufniját. Ellie büszkén nézte oldalról, és
közben arra gondolt, hogy lám, mégiscsak lehetséges, hogy a
munkája és a magánélete is jól alakuljon.
– Ne haragudj, nagyon fájdalmas volt? – kérdezte Ellie
pimaszul, miközben az anyja a konyhába vezette őket.
– Egyáltalán nem – mosolyodott el Tim. – Az összes szaftos
pletykát megtudtam rólad, hogy milyen voltál gyerekkorodban.
És mindenki szerint már akkor is kis kockának tűntél.
– Nem volt cicid tizenhét éves korodig.
– Anya!
– Meg se próbáld tagadni! – mondta az asszony, majd
Timhez fordult: – Lapos volt, mint a deszka, amíg jogosítványt
nem szerzett. De már kiskorában is állandóan a könyveket bújta.
Aztán amikor felfedezte a tudományt, akkor elveszett. Egyszer az
iskolából lopott kémcsővel és magnéziummal felgyújtotta a
függönyt a szobájában.
Ellie megrázta a fejét, és érezte, hogy elpirul, Tim pedig jót
mulatott ezen.
– Egy pillanatra igénybe venném a mosdójukat, de aztán
még szívesen hallgatom tovább – mondta Tim, és kifelé menet
rákacsintott Ellie-re.
– Nos? – kérdezte Pam reménykedve.
 – Nos? – ismételte meg makacsul Ellie.
– Nos, az a nő, aki mindenkinek megoldotta a szerelmi
életét, végre magának is talált valakit?
– Talán igen – mosolyodott el Ellie.
– Hát, ha bármit is számít, én kedvelem – szólt közbe
Maggie, aki épp a kerti cigiszünetéről tért vissza. – Állja a sarat
itt nálunk, megvan a magához való esze, vicces, és nem
félemlítetted meg. Én megtartanám.
– Szereted? – kérdezte Pam. – Pia ő a DNS-párod, akkor
biztos, hogy szerelmes vagy belé. Hiszen így működik, nem?
– Igen. – Ellie újra elmosolyodott. – Tényleg szerelmes
vagyok belé.
– Hát, ezt örömmel hallom – hallatszott hátulról Tim
hangja –, mert én is meg vagyok veszve érted.
 51. fejezet

MANDY

Mandy a szépiaszínű, háromdimenziós képen a kisbabát nézte,

akivel terhes volt.
A szonográfus két képet adott át, egyet neki, egyet pedig a
nagymamának, aki elment vele a tizenkettedik heti ultrahangra.
– Olyan, mint egy kis babszem egy földönkívüli arcával –
mondta tréfásan Mandy, amikor megmutatta a fotókat Pat
házában.
– Ő nem egy földönkívüli, hanem az unokám! – jelentette ki
Pat, és egy pillanatig sértettnek tűnt.
– Csak viccelt, anya – mondta Chloe. – Nézd, milyen
aranyos! Megkérdezted, hogy fiú lesz-e vagy lány?
– Nem, én örömmel várok.
– Fiú lesz – tette hozzá Pat. – A zsigereimben érzem, hogy
Richardnak fia lesz.
Hat hónappal korábban Pat és Chloe örömkönnyekben
törtek ki, amikor Mandy elfogadta Pat ajánlatát. Mandy nem
érdeklődött annak jogi hátteréről, hogy Pat miért használhatja
Richard DNS-ét, bár megbízott egy ügyvédet, hogy foglalkozzon
ezzel, és különböző űrlapokat is aláírt, melyekben hemzsegtek a
jogi szakkifejezések, amiket nem értett. Megszédült az
izgalomtól, és szinte remegett az eljövendő lehetőségtől, így nem
is foglalkozott azzal, hogy ebből a szempontból mennyire legális
ez az egész.
Egy Harley Street-i termékenységi magánklinikán Pat
kifizette az inszeminációt megelőző vizsgálatokat. Mandyn
számtalan tesztet elvégeztek. Elkészítették a hormonprofilját,
vér-, ultrahang- és nemibetegség-vizsgálatoknak vetették alá,
valamint olyanoknak is, amiket még kimondani is alig tudott:
hysteroszalpingográfiának és hysteroszkópiának.
Két héttel később, amikor Mandynek peteérése volt, az orvos
egy kis mintát tett Richard spermájából a méhnyakára, és
hazaküldte, a többit pedig a természetre bízta. Amikor három
héttel később megjött a menzesze, rengeteget zokogott. Az már
túl sok volt neki, hogy hiába hozta meg a döntést, mégsem
hordja máris a szíve alatt Richard gyermekét. Átkozta magát,
amiért túlságosan is beleélte magát.
A következő hónapban visszatért a klinikára, hogy újra
megpróbálják. Ezután Mandynek még csak rá sem kellett pisilnie
az otthoni terhességi csíkra, hogy megjelenjen a kék kereszt, már
tudta: terhes. Ugyanazok voltak a tünetek, mint az első két
terhessége során: már az első reggel émelygésre és hányingerre
ébredt. Miközben a tesztet szorongatva a fürdőszoba hideg
járólapján ült, a vetéléséire gondolt, amiket még Seannal együtt
éltek át. Imádkozott, hogy a történelem ne ismételje meg
önmagát, és harmadszorra szerencséje legyen.
Az igazat megvallva Mandy nem volt biztos abban, hogyan
is kellene éreznie magát. Tudta, hogy örülnie kellene és izgulnia,
de csakis félelem járta át, és bármennyire is próbálta, nem tudta
abbahagyni a sírást.
A jó hírrel először Chloét hívta fel, aki lassan már olyan volt
neki, mintha a testvére lenne. Azt akarta, hogy ő is vele legyen,
amikor megmondja Patnek.
– Most, hogy nagymama leszek, ha szeretnéd, szólíthatsz
anyunak – mondta Pat könnyek közt.
Mandy udvariasan mosolygott, ugyanakkor kényelmetlenül
érezte magát. Közel álltak egymáshoz, de azt még nem gondolta,
hogy ennek itt lenne az ideje.
Most, hogy megszűnt meggyűlölt munkája napi
taposómalma, Mandy még több időt töltött Pattel és Chloéval.
Pat egy szupermarket könyvelési osztályán dolgozott, de mivel
elveszítette egy közeli hozzátartozóját, még nem kellett bejárnia,
Chloe pedig csak néhány utcányira lakott az édesanyjától, így a
három nő számtalan napot és estét töltött együtt.
Mandy gyakran Pat házában aludt, de már nem a
vendégszobában, mert időközben felajánlották neki Richard
szobáját. Csak ott, Richard ágyában, az ő illatát és láthatatlan
jelenlétét érezve tudta végigaludni az éjszakát. És ez volt az a
hely, ahol a vele kapcsolatos álmait nem piszkította be a valós
helyzete.
Az első trimeszter elteltével Mandy már bátrabban mesélt a
barátainak a terhességéről. Arról viszont fogalma sem volt,
miként közli majd a hírt a családjával. Az ő hibájából jó ideje
eltávolodtak egymástól, és nem tudta, hogyan hozhatná ezt
helyre.
Így hát meglepte, amikor egyszer csak csöngettek, és amikor
ajtót nyitott, Paula meg Karen néztek vele farkasszemet.
– Mi folyik itt? – kérdezte Paula, amikor még be sem lépett.
– Nem veszed fel a telefont, hébe-hóba küldesz egy SMS-t, és
hetek óta nem is láttad az unokahúgaidat és az unokaöcsédet!
– Richard verni szokott? – kérdezte Karen nyersen. –
Nekünk elmondhatod, tudunk segíteni. Nem kell csak azért vele
maradnod, mert ő a DNS-párod.
– Nem, nem, ne haragudjatok… Tudom, hogy rossz testvér
és nagynéni voltam, csak az utóbbi néhány hónap elég… különös
volt.
Mandy bekísérte a testvéreit a nappaliba. Ők meglepett
arccal ültek le egymás mellé a díványra, és le sem vették a
szemüket távolságtartó nővérükről, aki fel-alá járkált a
szőnyegen.
– Hogy érted, hogy különös? – kérdezte Karen. – Miről van
szó? Anya aggódik miattad! És mi is!
Mivel nem tudta elmondani, hogy miről van szó, Mandy
egyszerűen felrántotta a pulóverét, és láthatóvá vált, hogy már
domborodik a hasa. Karen és Paula úgy reagáltak, mint ahogy
gondolta: élesen sikítani kezdtek, és felugrottak, hogy megöleljék,
megszorongassák.
– Miért nem mondtad el? – visította Paula.
– És a kisbabával minden rendben? – kérdezte Karén.
– A legutóbbi két vetélés után biztos akartam lenni abban,
hogy sikeresen átvészelem az első három hónapot. És igen,
Karen, a kisbaba jól van. Szépen növekszik, úgy tűnik, hogy
minden rendben.
– És mit szól hozzá Richard? Találkozunk végre a leendő
apukával?
– Hol van? – Paula a fejét forgatva belesett a konyhába és
az étkezőbe.
– Azt hiszem, jobb, ha megint leültök – mondta nyugodtan
Mandy.
– Ugye nem azt akarod mondani, hogy lelépett az a
rohadék? Kaz, nem megmondtam, hogy ezért nem találkoztunk
még vele? Dobta Mandyt. Ez meg egyáltalán hogy lehetséges?
Nem tudtam, hogy a DNS-párja is lapátra teheti az embert.
– Nem, nem dobott. Richard nem tud a kisbabáról, mert…
mert Richard már nincs velünk.
Mandy húgai összevont szemöldökkel néztek egymásra,
mert nem voltak biztosak abban, hogy jól értették-e.
– Szóval elhagyott? – kérdezte Paula.
– Nem, úgy értem, hogy másképp hagyott el bennünket.
– Hogy másképp lehet még, azt leszámítva, hogy meghalt?
– kérdezte Karen.
Mandy nem szólt egy szót sem.
– Ó! – nyúlt meg Karen arca.
– A barátod meghalt, te pedig nem szóltál egy szót sem? –
mondta halkan Paula. – Ennek így nincs értelme.
Mandy nagy levegőt vett, és csak azután fogott bele a
magyarázatba. – Richard sosem volt a barátom… – kezdte
lassan, kimérten – …mert mi sohasem találkoztunk. Nem sokkal
azután, hogy kiderült, hogy van DNS-párom, megtudtam, hogy
cserbenhagyásos gázolás áldozata lett.
Karen aggódó arccal nézett rá, majd a kezéért nyúlt.
– Akkor hogy lehetsz terhes, drágám?
– Nem őrültem meg, Kaz, és ez nem csak a képzeletem
játéka. Richard tinédzserként rákos lett, így egy termékenységi
klinikán tároltatta a spermáját. Az utóbbi néhány hónapban
kezdtem megismerni a családját, és az édesanyja megkérdezte,
hogy esetleg vállalnám-e, hogy teherbe esek a spermájától. –
Ahogy ezt kimondta, Mandy rájött, hogy milyen nevetségesen
hangzik ez az egész.
Bárcsak meg tudnák érteni! – gondolta.
Karen gyorsan visszahúzta a kezét. A szobában drámaian
megváltozott a hangulat.
– Hogy mi? Csak úgy odaadta a fia gecijét egy idegennek?
Te pedig igent mondtál?
– Nem, nem erről van szó.
– Akkor miről? Egy halott ember kisbabáját hordod ki! Ez…
nagyon nincs rendben!
Mandy megrázta a fejét, és a hajába túrt. El akarta mondani
a húgainak, hogy milyen olyasvalakit szeretni, aki nincs ott
személyesen, hogy milyen érzés az akadályok ellenére kötődést
érezni, de helytelenítő pillantásaikból látta, hogy úgysem tudnák
elfogadni a döntését.
– Ne haragudj, Mandy, tudod, hogy szeretlek, de azt hiszem,
ez egyáltalán nem oké – szólalt meg Paula, miközben Karén
egyetértőén bólintott.
– Gyereket vállalsz egy halott pasitól, akivel sosem
találkoztál… mert megengedte egy nő, akit alig ismersz? Ez
kibaszott durva!
– Ez ugyanolyan, mint azoknak a nőknek az esete, akik
egyedül vállalnak gyereket egy anonim spermadonortól.
– Már hogy lenne ugyanaz! A te donorod halott, vagy nem?
– De a DNS-párom, és szeretem! – Mandy a legszívesebben
rögtön visszaszívta volna a végét.
 – Mandy, nem lehetsz szerelmes valakibe, akivel sosem
találkoztál! Az érzésbe vagy szerelmes, a fickó családja pedig
telebeszélte a fejedet ezzel a hülyeséggel! Nem vagy, és soha nem
is leszel a családjuk tagja! Te csak az inkubátoruk vagy… egy
bérelt méh… egy béranya!
Mandyt elöntötte az indulat, és egyre kevésbé tudott
uralkodni magán.
– Hogy mersz ilyet mondani? Semmit sem tudsz róluk, vagy
arról, hogy min mentem keresztül az utóbbi hónapokban! Az,
hogy ez nem olyan hagyományos kapcsolat, mint a tiétek, még
nem jelenti azt, hogy rossz. Nem lehet mindenki olyan, mint ti!
Nem mindenki találja meg a DNS-párját, hogy aztán boldogan
éljenek, amíg meg nem halnak.
– Én nem találtam meg a DNS-páromat – mondta Karen
halkan, mire Mandy és Paula meglepetten néztek rá. – Garyvel
elvégeztettük a tesztet, és nem vagyunk DNS-pár, csak
mindenkinek azt mondtuk, hogy igen.
– Miért? – kérdezte Mandy.
– Mert ha nem a DNS-párodhoz mész hozzá, akkor
mindenki csak azt várja, hogy mikor megy tönkre a
házasságotok. Nem akarják ők, de mégis ezt teszik: az ember
már csak ilyen. Mi viszont szeretjük egymást, és téged sem
gátolhat meg semmi abban, hogy találkozz az igazival, és
ugyanabban legyen részed, mint amiben nekünk.
– De én azt nem akarom! Az mindig csak a kevésbé jó
lenne! Sosem jelentene semmit sem, és neked sem lesz sosem
gyereked az igazitól. Mindig csak keresed majd a helyedet!
– Ne merj ilyet mondani a gyerekeimről! – jelentette ki
erélyesen Karen, és felállt. Paula megpróbálta visszatartani. – Az
én gyerekeim nem csak kevésbé jók!
– Nem úgy értettem, rosszul jött ki! – mondta Mandy
könnybe lábadt szemmel. – Nem figyeltek rám!
– Vissza kell jönnöd velünk anyához! – jelentette ki Karen
határozottan. – Paula, menj, szedj össze néhány ruhát, én pedig
hozok tisztálkodószereket!
– Fejezzétek be! – kiáltott Mandy. – Elég abból, hogy
állandóan ítélkeztek felettem! Ne akarjátok mindig elhitetni
velem, hogy bármihez is kezdek az életemmel, az rossz! Semmi
közötök sincs hozzá!
– A testvérünk vagy, így jó, hogy van közünk hozzá! Főleg
úgy, hogy neked elment az eszed! Nem lehetsz szerelmes egy
halott emberbe… Neked segítségre van szükséged!
– Takarodjatok a házamból! – csattant fel Mandy, és Karent
a karjánál fogva a bejárat felé húzta. Paula hitetlenkedve nézett
rá, és követte. – Tűnjetek innen, most azonnal! – kiáltotta, mire
a kitörésétől megdöbbent húgai vonakodva bár, de elmentek.
Mire Mandy két órával később Pat házához ért, már tudta,
hogy egy olyan családba került be, ahol tényleg megértik. Az
asszony vigasztalóan ölelte meg, amikor megtudta, hogy mi
történt.
– Köszönöm, anyu! – hallotta magát Mandy.
 52. fejezet

CHRISTOPHER

Harminc.
Ez egy olyan szám, mely milliónyi ártalmatlan és csekély
fontosságú dolgot jelenthet az embereknek. Egy szám, ami az
életkor esetén mérföldkőnek számít. Lakó-pihenő övezetben
ennyi a sebességhatár, a cinknek ez a rendszáma a periódusos
rendszerben, ennyi szám van a Beatles Fehér Albumán, ennyi
idősen keresztelték meg Jézust, és ennyi álló kő alkotja a
Stonehenge külső körét.
De Christopher számára a harmincas szám azért volt
nevezetes, mert a munkája befejezését jelentette: azt, hogy
sikerült véghezvinnie Anglia legnagyobb, felderítetlen
gyilkosságsorozatát. Ha minden a terv szerint alakul, akkor
harminc megfojtott nő holttestét fogják majd megtalálni London
különböző pontjain, de halvány fogalmuk sem lesz arról, hogy ki
volt a tettes, vagy miért tette. Aztán amilyen hirtelen elkezdődtek
a gyilkosságok, olyan hirtelen véget is érnek.
Amy épp dolgozott, és Christopher egyedül töltött ideje nagy
részében azon gondolkodott, hogy miképp is támadt ez az ötlete
másfél évvel korábban. Csillapíthatatlan szexuális étvágyú facér
férfiként beleunt abba, hogy az escortok szolgálataiért fizessen,
hogy bárokban lányokat szedjen fel vagy magánszexklubokba
járjon. Elkezdett érdeklődni a társkereső applikációk iránt, és
többet is letöltött közülük. Megdöbbent, hogy milyen gyorsan,
mindössze egy húzással a kijelzőn el lehet kezdeni egy-egy
szexuális viszonyt.
Hamarosan megtudta, hogy a felhasználók még nem
találták meg a DNS-párjukat, és így ezeket az applikációkat
választották, mert nagyon vágytak a társaságra, vagy pedig laza
kapcsolatokkal akarták elütni az időt addig, amíg fel nem bukkan
az igazi.
Ugyanígy meglepte, hogy milyen könnyen megadják a nők
a telefonszámukat – sőt néha még a lakcímüket is – valakinek,
aki gyakorlatilag egy idegen. Nem gondoltak arra, hogy bármi
megtörténhet, ha az adataik rossz kezekbe kerülnek.
És ekkor támadt egy ötlete. Mi lenne, ha történetesen az övé
lenne az a rossz kéz? Vajon megúszhatna egy gyilkosságot abban
a korban, amikor minden, amit az emberek csinálnak, minden
hely, ahová csak elmennek, és minden kommunikációjuk
folyamatosan ellenőrizhető a náluk lévő telefonjuk révén? Minél
többet gondolt erre, annál izgatottabb lett.
Egy ideje már rendkívüli módon érdekelte, mi hajtja a
sorozatgyilkosokat, valamint az, hogy akik nem valamilyen
mentális betegség miatt ölnek, azokra mennyire illenek rá a
pszichopaták jellemzői. A szakemberek szerint azért gyilkolnak,
hogy megszökjenek valami elől, ami a hétköznapi életükben
stresszes, az elkövetés intenzív élménye pedig kiszorítja a valódi
problémáikat. De Christophernek nem voltak efféle krónikus
problémái. Ha nincs, amitől bekattanjon, akkor lehetséges, hogy
csak azért akar gyilkolni, hogy lássa, megússza-e? Minél többet
gondolkodott rajta, annál inkább a rögeszméjévé vált, hogy ezt
neki magának kell kiderítenie.
Hasfelmetsző Jack bűncselekményei voltak rá a legnagyobb
hatással. De nem Jack módszerei, kiválasztott áldozatai vagy
leplezetlen nőgyűlölete. Csaknem százharminc év telt el azóta,
hogy terrorizálta Londont, de a világot még mindig lenyűgözte,
hogy öt gyilkosságot követően sem tudták azonosítani.
Christopher úgy döntött, hogy szeretne ő is ilyen hírhedt lenni –
csak éppen az egész legyen nagyobb szabású.
Azt akarta, hogy a gyilkosságait tanulmányozzák,
elméleteket gyártsanak róluk anélkül, hogy bárki bármit is
megtudna arról, hogy ki volt ő, mi motiválta, vagy mi volt a
jelentősége annak, hogy hirtelen vége szakadt a sorozatnak.
A legnagyobb kihívás számára nem a nők kiválasztása vagy
maga a gyilkosság volt, hanem hogy semmiféle nyomot ne
hagyjon a helyszínen, és kijátssza a hatóságokat. Ha bármikor is
fény derülne a személyazonosságára, akkor többé már nem lesz
semmiféle rejtély, a gyilkosságait pedig elfelejti a következő
generáció. Ezt a legkevésbé sem akarta. Bár Christopher
korábban még nem ölt meg senkit, biztos volt abban, hogy egy
idegen életének kioltása nem fog megviselni egy hozzá hasonló,
lelketlen embert.
Mindig, akár még önmagával szemben is hajtotta a
versenyszellem, így a siker érdekében nagyratörő célt kellett
kitűznie, mert ellenkező esetben elveszítette volna az
érdeklődését. Sosem fogja elérni Harold Shipman mámorító
kétszázhatvan áldozatát, de nem is akarta – már csak azért sem,
mert Shipman gyilkosságaihoz nem kellett ügyesség, és nem
igazán jelentettek kihívást. Beteg, idős áldozatait tálcán kínálták
fel neki. Christopher inkább a kihívást jelentő, de még
megoldható harminc áldozat mellett döntött.
Egy évvel később, a tizenkettedik gyilkossággal elérte Fred és
Rosemary West áldozatainak számát. Aztán tizenötnél már
kettővel megelőzi majd a Y orkshire-i Hasfelmetszőt, és
holtversenyben lesz Dennis Nilsennel. Bár Christopher igyekezett
túlszárnyalni őket, megsértődött volna, ha valaki egy kalap alá
veszi velük – belőlük hiányzott az ő intelligenciája és becsvágya.
Nem volt olyan részletes tervük, mint neki, híján voltak az ő
alaposságának, valamint nem az eszükre, hanem a zsigeri
vágyaikra hallgattak.
Sosem érzett még olyan büszkeséget, mint amikor országos
hírűvé váltak a tettei, és a főváros onnantól fogva vérvörös felhő
alatt élt. A rendőrség pedig olyan volt, amilyennek szerette volna
őket: tudatlan és tehetetlen.
És mivel Christopher nem volt sem mohó, sem pedig
óvatlan – ellenben aprólékosan kitervelt mindent –, mindig egy
lépéssel előttük járt.
Megfogadta, hogy a harmincadik gyilkossággal teljesíti majd
a küldetését, és mivel utána már semmit sem kell bizonyítania,
egyszerűen le fog állni. Hónapokig nagy erőkkel folyik majd a
nyomozás, ám fokozatosan alább fog hagyni. Néhány év
elteltével pedig új nyomok hiányában a többi döglött ügy közé
kerül, melyet a rendőrség hanyagságból nem derített fel.
Eközben viszont belépett az életébe Amy, aki valami újat jelentett
neki – olyasmit, amibe időt és energiát fektethet.
Törökülésben ült a földön, és óvatosan fólia alá helyezte a
Tizenhármas számúról készült képet, majd egy üres lapra
ragasztotta egy fehér albumba, melyet a nappaliban tartott – és
amit Amy majdnem kinyitott. Hagyj mindent a szemük előtt, és
senki sem fog semmit sem tudni! – mondta magának.
Már sosem fogja megtudni, hogy mekkora fájdalmat
jelentett volna a pincérnőnek, ha kitépi az orrkarikáját, mert a
lány még azelőtt eszméletét vesztette, hogy esélye lett volna
kirántani. De Tizenhármas számú különleges volt, hiszen őt
mutatta be elsőként Amynek, így a karikát – a porcszilánkokkal
együtt – betette a fólia alá, a kép mellé.
Becsukta az albumot, majd visszament az íróasztalához, és
nekilátott megtervezni az aznap esti látogatását Tizennégyes
számúnál.
 53. fejezet

JADE

Ez meg hogy lehet? – kérdezte magától Jade sokadszorra, és

már ő is kezdte úgy érezni, mintha egy megakadt lemezt
hallgatna.
Rendeznie kellett a gondolatait, így elment a legközelebbi
városba, ami úgy húsz mérföldre volt. Eljött a világ másik felére,
hogy találkozzon azzal a férfival, aki a DNS-párja – akivel rokon
lelkek voltak, és akibe úgy gondolta, még azelőtt beleszeretett,
hogy találkoztak volna. De ahogy eltöltöttek egy kis időt egymás
társaságában, rájött, hogy nem gyúlt közöttük szikra – legalábbis
az ő részéről nem. Megfogták egymás kezét, nevettek,
beszélgettek az életről, a halálról, valamint minden másról, ami
közte van, és élvezték egymás társaságát. De még egy csók sem
csattant el.
Most meg hirtelen mindent, amit Kevin iránt kellett volna
éreznie, a testvére, Mark iránt érez, a szikrákkal egyetemben,
amikről olvasott.
Nem, ez nem oké – mondta magának Jade. Alig beszéltél
ezzel a fickóval. Akármikor meglát, olyan, mintha szívesebben
lenne bárhol máshol, mint veled.
De hirtelen megértette, miért viselkedik így vele Mark. Ő is
érzi. Amit korábban valamiféle különös gyűlöletnek vagy
ellenségeskedésnek vélt, az valójában azért van, mert a férfi
próbálja eltitkolni az érzéseit.
Most már minden értelmet nyert. Gyakran olyan, mintha
megkukult volna, vagy nem is vesz róla tudomást, mert
ugyanolyan erős szerelem és vágy önti el, mint őt – csak
Marknál ez hamarabb bekövetkezett. És akárcsak Jade, ő is
tudta, hogy ez mennyire nem helyénvaló.
Jade-nek eszébe jutott a film, amit tavaly karácsonykor
nézett meg a barátnőivel. Lázadó szív volt a címe, Jennifer
Lawrence és Bradley Cooper egy olyan párt alakítottak benne,
akik DNS-párok, de nem jönnek ki jól, ezért Jennifer azzal áltatta
magát, hogy bebeszélte magának, hogy beleszeretett a férfi
legjobb barátjába. Eszébe jutott a kifejezés erre:
transzferenciának nevezték. Fogta a telefonját, és beírta a
keresőbe: „A transzferencia olyan jelenség, amely során az egyik
ember iránt táplált érzéseinket önkéntelenül egy másik felé
irányítjuk át."
– Igen! – mondta ki hangosan. A lelke mélyén félt attól,
hogy Kevint szeresse, hiszen halálos beteg volt. Ez pedig csak
egyféleképpen végződhetett, és amilyen gyorsan mostanában
romlott az állapota, már lehet, hogy nem sok időt fognak együtt
tölteni. Logikus volt, hogy az agya vagy a szíve – vagy talán még
a DNS-e is – egyfajta védekező mechanizmusként Mark felé
fordult.
Jade nekidőlt az ülése fejtámlájának. Most, hogy erre rájött,
már nem undorodott annyira magától. Nem volt olyan szívtelen
kurva, mint amilyenné félt, hogy válni kezd, inkább csak kapott
egy nagy pofont az élettől, és önkéntelenül is talált valami
megoldást arra, hogy ezzel miként birkózzon meg.
Tudta, hogy mit kell tennie: biztos távolból fogja majd
követni Markot. Bármikor is futottak össze, mindig úgy tűnt,
mintha a férfi zavarban lenne. Mostantól kezdve nem próbál
majd beszélgetésbe elegyedni vele, és igyekezni fog minél inkább
távol tartani magától. Remélhetően ugyanolyan gyorsan
megszűnnek majd nemkívánatos érzelmei, mint ahogy rátörtek.
Amint hazaért a városból, és kipakolta az élelmiszereket,
Jade rögtön Kevin szobájába ment. – Szerinted hogy alakult
volna ez kettőnk között, ha nem vagyok beteg? – kérdezte Kevin,
miközben Mandy a Netflix számtalan filmje között válogatott.
 A kérdés hallatán libabőrös lett. – Nem tudom.
– A telefonban egyszer azt mondtad, hogy mivel bennünket
egymásnak teremtettek, így valószínűleg majd összeházasodunk,
és gyerekeink születnek meg minden.
– Igen, ha minden rendben lett volna, akkor valószínűleg ez
történik.
– Sajnálom, hogy nem lehetek én az a férfi.
– Ne hülyéskedj már!
– Tudom, hogy nem adhatom meg azt neked, hogy
boldogan éljünk, amíg meg nem halunk, vagy azt, hogy
családunk legyen, de van itt valami, amit viszont oda tudok adni
neked. – Kevin lötyögő tréningnadrágja zsebéből elővett egy kis,
bársonyborítású dobozt. – Tessék – mondta, és odaadta Jade-
nek. – Nyisd csak ki!
A dobozban egy ezüstgyűrű volt, kis gyémántsorral díszítve.
Jade meglepetten nézett Kevinre.
– Jade, tudom, hogy egyikünk sem így tervezte, de az utóbbi
néhány hét volt a legjobb az egész eddigi életemben. Szeretlek!
Kérlek, légy a feleségem!
Jade nagyot nyelt, és az előtte álló, ideges férfira bámult.
Kevin remegő ujjakkal nyújtotta át neki a dobozt. Olyan nagyon
szerette volna szeretni, de most, amikor a legsebezhetőbb volt,
tudta, hogy egyszerűen nem úgy érez iránta.
– Úgy értem, nem kell igent mondanod vagy ilyesmi csak
azért, mert úgy érzed, hogy ezt kell tenned… – folytatta Kevin.
De Jade már döntött, és olyan szélesen mosolygott, ahogy
csak tudott.
– Igen! – felelte. – Igen, feleségül akarok menni hozzád!
 54. fejezet

NICK

A vacsoraasztal körül ülő vendégek jóízűen felnevettek, amikor

John-Paul elmesélt egy történetet, mely a PR-ügynöksége egyik
ügyfeléről, egy valóságshow-szereplőről, valamint a túl sok
kokainról szólt.
John-Paul és a felesége, Lucienne, a bulvár-újságírónő
mindig érdekes vacsoravendégek voltak, hiszen Sally, Sumaira és
Deepak nagy örömére sosem szűkölködtek a celebekről szóló
szaftos pletykákban. Egyedül csak Nick nem nevetett. Ehelyett
csak ült az asztalnál, és mint oly sokszor, most is csak bámult
kifelé a panorámaablakon, azt kívánva, hogy bárcsak valahol
máshol lenne.
Látni lehetett, hogy nem élvezi a társaságot, ahogy a
malajziai ételt sem, amivel a menyasszonya a nap nagy részében
foglalatoskodott. Sally többször is Nick karjára tette a kezét, és
bár korábban ez mindig mosolyt csalt az arcára, most
legszívesebben elhúzódott volna az érintésétől. Inni is többet
ivott, mint máskor, csak úgy folyt le a torkán a Chardonnay –
még a menetrendszerűen bekövetkező másnaposság sem
rettentette vissza.
– Hogy állnak az esküvői előkészületek? – kérdezte
Lucienne. Nick még elég józan volt ahhoz, hogy ne nyögjön fel
hangosan.
– Igazából már nem sok minden maradt – felelte Sally, és
hirtelen élessé vált a hangja. Valószínűleg dühítette Nick
viselkedése. – Csak mi ketten leszünk New Y orkban. Már csak
egy fotóst kell találnunk, és valószínűleg csapunk majd egy bulit,
ha hazajöttünk.
– Bárcsak mi is így csináltuk volna! – mondta Sumaira, és
Deepakre pillantott. – A szüleim egy vagyont spóroltak volna
meg. És akkor már nem fontolgatjátok, hogy először inkább
megcsináltatjátok a DNSPárod-tesztet?
– Jaj, ne kezdd már megint! – szakította félbe Deepak. – Így
boldogok. Hagyd, hadd legyenek azok!
– Csak kérdeztem.
Nick tekintete Sallyre villant, de ő nem viszonozta a
pillantást. Túlságosan is lekötötte, hogy italt töltsön Deepak-nek,
és jól láthatóan elvörösödött Sumaira kérdését hallva. Nicket
meglepte, hogy nem mondta el a legjobb barátnőjének, hogy
elvégeztették a tesztet, vagy azt, hogy neki milyen eredményt
hozott. Hálás volt Deepaknek, hogy ez az információ köztük
maradt. De volt valami Sumairában aznap este, ami egyre
jobban dühítette. A terhessége miatt olyan hencegővé vált, hogy
az már idegesítette: olyan volt, mintha az orra alá dörzsölné a
tökéletes házasságukat és Deepak közelgő apaságát. Nick úgy
érezte, lassan összedől a világa, és nem bírta elviselni a nő
pökhendi arckifejezését.
Több alkalommal is a nyelve hegyén volt, hogy mond
valami cifrát, de helyette inkább csak kibámult az ablakon, és
nem szólt hozzá a beszélgetéshez. Tapintani lehetett a
feszültséget az asztal körül, így szegény Lucienne és John-Paul
csak hallgattak.
– Végül úgy döntöttünk, hogy nem végeztetjük el a tesztet –
hazudta Sally. – Hiszen mindent tudunk egymásról, amit
tudnunk kell, nem? – Kérlelően nézett Nickre, de nem kapott tőle
támogatást.
Ami azt illeti, az utóbbi két hétben nem kapott tőle túl sok
mindent. Nem hagyott mágneses betűkkel gyengéd üzeneteket a
hűtőn, a napközben küldött SMS-ek sótlanok, lényegre törőek
voltak, és mindig arra fogott mindent, hogy sokat túlórázik az
irodában. Ha kérdőre vonta a távolságtartó viselkedése miatt,
akkor Nick egyszerűen néhány különösen nehéz ügyfélre
hárította a felelősséget, Sally pedig először el is hitte ezt. De nem
volt hülye, és tudta, hogy többről van szó.
– Na, majd meglátjuk, hogy ti javítotok-e az átlagon, hiszen
egyre több nem DNS-pár válik el – tette hozzá Sumaira. – Én
drukkolok nektek.
– Meséld már el megint, hogy találkoztatok Deepakkel! –
szólalt meg Nick úgy egy fél óra elteltével.
– Egyszer már elmeséltem – vágta rá azonnal Sumaira. –
Az unokatestvérem esküvőjén voltunk Mumbai-ban…
– Nem – szakította félbe Nick. – Azt mondd el, hogy milyen
érzés volt, amikor először láttátok meg egymást, vagy amikor
először beszélgettetek! Honnan tudtad, hogy Deepak az igazi?
– Hát, fokozatosan alakult ki – felelte Sumaira a vallatástól
elvörösödve. – Néhány randevú után úgy éreztem, hogy ő az,
akivel le fogom élni az életemet. Utána pedig a DNS-teszt
megerősítette ezt. – Deepak egyetértően bólintott, de Nick érezte,
hogy nem tiszta szívéből – ennek mostanság ő is a mesterévé
vált.
– Csak éppenséggel mégsem, ugye? – kérdezte Nick, és az
asztalon áthajolva megragadta az üveget, hogy újratöltse a
poharakat.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte Sumaira.
– Úgy értem, nem volt tűzijáték, robbanások vagy
mennydörgés és villámlás, amiről a többi DNS-pár szokott
mesélni.
– Ez nem mindenkinél egyforma.
– Nem, Sumaira, te semmi ilyesmit nem éreztél, ugyanis ti
Deepakkel nem vagytok DNS-pár!
– De Nick, mit művelsz? – kérdezte Sally, és rémülten nézett
az asztal túloldalán ülő vendégeikre. – Ne haragudjatok,
sajnálom!
John-Paul és Lucienne egymásra pillantottak, látszólag
egyformán kényelmetlenül érezve magukat, de közben csendben
le is nyűgözte őket az, aminek tanúi voltak.
– Vagy nem végeztettétek el a tesztet, mert féltetek az
eredménytől, vagy pedig igen, de az jött ki, hogy nem passzoltok
egymáshoz – folytatta Nick grimaszolva. – Azóta egyfolytában
csak hazudtok erről, mert azt akarjátok, hogy mindenki elhiggye:
ti vagytok a tökéletes pár, akiket egymásnak teremtettek. Én már
láttam DNS-párokat, és ők egyáltalán nem úgy viselkednek, mint
ti ketten. Igazából fogalmatok sincs, hogy milyen érzés, amikor
valaki találkozik az igazival, ugye? Hogy milyen, amikor az egész
világ elolvad, és úgy érzed, mintha egy cunami söpört volna el.
És a világon senki más nem létezik, csak te és az a férfi.
A „férfi" szót hallván Sally hirtelen mély levegőt vett.
– Egyáltalán nem tudjátok, hogy ez milyen érzés, mert
sohasem éltétek át! Szóval ne próbáljátok nekünk vagy bárki
másnak megmondani, hogy kellene élnünk, amikor a saját
életetek ugyanolyan elcseszett!
Ezzel Nick megragadta az üveget, hátralökte a székét, majd
felviharzott a lépcsőn, és bevágta maga mögött az ajtót.
 55. fejezet

ELLIE

Ellie nagy megkönnyebbüléssel csapta be maga mögött a fülke

ajtaját. A vállalata karácsonyi partiján volt, és akárhányszor
indult el a mosdó felé, mindig elrángatta egy alkalmazott, hogy
megosszon vele valamit.
Tim előtt sokkal tartózkodóbban viselkedett, és bizalmatlan
volt az emberekkel szemben, így ritkán vett részt az ehhez
hasonló rendezvényeken. Sosem tudta nyilvánosan elengedni
magát – a beszédek és az előadások ebből a szempontból mások
voltak, hiszen azokon valamilyen okból vett részt –, a társasági
fecsegés és az elvegyülés feszélyezte. Ugyanakkor Tim
biztatásával viharos gyorsasággal kezdett fejlődni, és
szembenézett a hiányosságaival. Bár az alkalmazottak
versenyeztek a figyelméért, összességében jól érezte magát.
Eszébe jutott, hogy az előző karácsonya szinte teljesen csak a
munkáról szólt. Dübörgött az üzlet, de nem volt kivel
megosztania az ebből származó hasznot. És ahogy közeledett
december 25-e, bele sem gondolt abba, hogy akaratlanul is
rázúdította örömtelen életét az alkalmazottaira, mivel csak egy
nagyon személytelen, ültetésrendes vacsorát engedélyezett egy
átlagos hotel báltermében. Ugyan ő állta a számlát, de tönkre is
tette a karácsonyi hangulatot.
Tiszta Grincs voltam – vallotta be azóta magának, és
megfogadta, hogy idén máshogy lesz.
Ebben az évben egy kitöltetlen csekket adott a vállalat jóléti
bizottságának, és engedélyezte, hogy kibéreljék a Temze melletti
Old Billingsgate-et, az egykori halpiaci csarnokból kialakított
rendezvényhelyszínt. A csodálatos téli hangulathoz karácsonyi
témájú díszleteket, köztük hatalmas, plüss jegesmedvéket,
hófödte fákat, jégszobrokat és szánkókat kölcsönöztek, az
alkalmazottak pedig ötfogásos luxusvacsorát kaptak. Ezután
rulett, kártyaasztalok, nyerőautomaták és egy swingzenekar
gondoskodott a hajnalig tartó szórakozásról.
Ellie gyakran a helyiség túlsó felébe pillantott, hogy Tim
vajon jól érzi-e magát: amikor csak látta, mindig egy újabb
emberrel beszélgetett. Tetszett neki, hogy társaságkedvelő, és
nyugodtan magára hagyhatja.
Korai karácsonyi ajándékként Ellie elküldte a Savile Row-ra,
hogy méretet vegyenek róla az első csináltatott öltönyéhez.
Azóta, hogy gyorsított ütemben elkészült, és le is szállították, Tim
nem volt hajlandó levenni. Ellie pedig nem bánta, mert szexi volt
benne, és örömmel megvett volna neki egy egész ruhatárat, ha
azzal boldoggá teszi. De a múltbéli leckékből okulva már tudta,
hogy akinek pénze van, az milyen könnyen megfojthatja azt,
akinek nincs.
A dolga végeztével lehúzta a vécét, majd a mosdókagylóhoz
ment kezet mosni.
– Helló Ellie! Hogy milyen csodás a mai este! – mondta Kat,
a személyzeti vezetője, aki az egyik legrégebbi alkalmazottja volt.
Félholdra szűkült szeme arról árulkodott, hogy már be van
rúgva.
– Igen, úgy tűnik, hogy minden rendben van – válaszolta
mosolyogva Ellie.
– Azt hiszem, holnap néhány ember fejfájósan fogja majd
vonszolni magát a folyosókon. Különösen én.
– Hát, a ma este erről szól.
– Úgy tűnik, hogy az új srácod nagyon megérti magát az
emberekkel.
– Igazából egy kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy az
este nagy részében magára hagytam.
– Hát, szerintem megáll a saját lábán. Legalábbis én így
emlékszem rá.
– Bocsánat, de te ismered? – kérdezte Ellie.
– Hát persze! – felelte Kát meglepetten. – De bevallom, az
nem rémlik, hogy a második körig is eljutott volna.
– Nem értelek.
– Egy vagy két éve interjúztattam. Matthew-nak hívják,
ugye? Valami programozási munkára jelentkezett, amikor
Miriam szülési szabadságra ment. Nagyon kedves volt, és
tapasztalt is, de akadtak nála jobb jelöltek, így nem javasoltam,
hogy továbbjusson. Így találkoztatok, ugye? Egy második körös
interjún?
– Azt hiszem, összekevered valakivel.
– Hát, lehet, hogy tévedek. De azért kedves fiatalember.
Mindenesetre nagyon boldog karácsonyt kívánok nektek!
– Én is neked! – felelte Ellie, miközben némi nyugtalanságot
érzett.
 56. fejezet

MANDY

– Már nem sok van hátra, kis babocskám! – mondta Mandy

gömbölyödő hasának, miközben hidratáló krémmel dörzsölte be,
duzzadt mellével egyetemben. – Már mindenki nagyon várja,
hogy találkozzon veled, és néhány hét múlva látjuk egymást,
hogy aztán életem végégig álmatlan éjszakáim legyenek miattad.
Bármikor kiöntheted majd a szívedet, én mindig a támaszod
leszek!
A fürdőszobatükörbe pillantott, hogy megnézze a terhességi
csíkjait, és örömmel látta, hogy nem nőttek tovább.
Mandy most már Patnél lakott, és a végkielégítését élte fel.
Örült, hogy miközben ilyen nagy változások történnek az
életében, az asszony segít neki. Beregisztrálta Mandyt a saját
orvosához, beíratta terhestanfolyamra a helyi
egészségközpontba, segített neki a szülési tervben, és még azt is
felajánlotta, hogy a szülési partnere lesz. A szekrényeket is
folyamatosan feltöltötte mindennel, amire csak szüksége volt:
vitaminokkal, ásványi anyagokkal, folsavval. Időnként Mandy
jobban szerette volna, ha Pat kissé a háttérbe húzódik, de mivel
Chloén kívül senki sem állt mellette, rá volt szorulva a
segítségére.
Öt hónap telt el azóta, hogy összeveszett Paulával és
Karennel, és velük azóta sem akart beszélni.
Figyelmen kívül hagyta az SMS-eiket és telefonhívásaikat,
még akkor is, ha az anyja vagy Kirstin kereste. Még mindig
dühös és csalódott volt, mivel meg sem próbálták megérteni az ő
nézőpontját, és nem fogták fel, hogy mennyire kell neki ez a
gyerek. De a dühébe szomorúság is vegyült, hiszen nem voltak
ott, hogy átéljék vele a terhességét, mint ahogy ő tette annak
idején.
– Helyesen cselekedsz – nyugtatta meg Pat. – Ennyi
vetéléssel a hátad mögött távol kell tartanod magadtól mindent
és mindenkit, aki felzaklat.
Mandy egyetértett vele, de továbbra is szomorú volt. Pat és
Chloe szinte állandó jelenléte segített ellensúlyozni a magányát,
és mindig mellette álltak, legyen szó hormonális sírásról,
hangulatingadozásról vagy reggeli rosszullétről. Rájött, hogy
most már ők a családja: egy hermetikusan zárt csoport, amit egy
olyan ember köt össze, aki fizikailag már nem létezik.
Most már Richard szobájában lakott, a ruhái az övéi mellett
lógtak a szekrényben, a parfümjei pedig az arcszeszei mellett
voltak. Csak az ágy egyik felén aludt, szabadon hagyva azt a
helyet, ahol Richard feküdt volna. Egész éjszaka a férfi kedvenc
pulóverét szorongatta, és az arcához nyomta, azt remélve, hogy
a kisbaba talán megérzi az illatát.
Pat és Chloe az egyik délután összeállítottak egy fa kiságyat,
ami most Richard szobájának túlsó végében állt. Mellette egy
halomnyi kék-fehér babaruha tornyosult, ugyanis Pat meg volt
győződve róla, hogy a kicsi kisfiú lesz.
Mandy visszacsavarta a hidratálókrém kupakját, és felvette
az ingét. Ráébredt, hogy még egyszer sem beszéltek arról,
mennyi ideig fog még velük lakni a kisbaba érkezése után, de azt
már tudta, hogy nem akar elmenni. Biztonságban érezte magát
ebben a szobában, úgy érezte, mintha velük lett volna Richard
szelleme: gondoskodott a kényelmükről, és megvédte őket a
kintiektől.
Mindannyian aggódtak, hogy a média tudomást szerez majd
a történtekről, és Mandy a családja reakciója alapján tudta, hogy
a világ őrültnek fogja tartani.
Az oldalán fekve próbált kényelmes testhelyzetet találni, és
mint oly gyakran, most is Richard falra tűzött
fényképgyűjteményét bámulta. Minden este végignézte a
képeket, ahogy az albumban lévőket is, hogy még többet
megtudjon róla. Voltak fényképek egy disneylandi kirándulásról,
és a Lake District-i családi nyaralóban készült felvételeket is
látott. Az egyik képen Richard és Chloe biciklin ültek, felettük
pedig egy kerámiatáblán a Mount Pleasant név volt olvasható.
Nagyon nyugodt helynek tűnt, és arra gondolt, hogy ha lett
volna lehetősége rá, Richard vajon elvitte-e volna a családi
nyaralóba – vajon megosztotta-e volna vele ezt a különleges
helyet. Mandy olyan sok képet látott már és olyan gyakran, hogy
szinte már annyira ismerősnek érezte az arckifejezését, valamint
a mozdulatait, mint a sajátjait.
Három másik képen a tinédzserkorú Richard kórházi
ágyban feküdt, körülötte a barátaival. Úgy gondolta, hogy ezek a
kemoterápiája során készülhettek.
Két kép keltette fel a figyelmét, ugyanis ismerősnek tűnt neki
a rajtuk szereplő fiatal nő arca. Mandy próbált rájönni, hogy
honnan, és akkor egyszerre eszébe jutott: ő küldött magáról
meztelen képeket Richardnak, azokat látta a régi telefonján.
Felkapta a készüléket, hogy megnézze, és bizony ott pózolt a lány
a maga pőre valójában.
Körülbelül Richarddal lehetett egykorú, azaz nagyjából tíz
évvel volt fiatalabb Mandynél – ez pedig látszott is. Hetykén állt
a melle, a hasa lapos volt, mint a vasalódeszka, a szájával pedig
úgy csücsörített, amit csak a fiatal nőknek néznek el. Mandy
rögtön megutálta az ismeretlen lányt, különösen most, hogy
ilyen slamposan nézett ki, és már nagyon előrehaladott volt a
terhessége. De inkább vállalom a dagadt, csomókkal és terhességi
csíkokkal teli testemet, mint hogy olyan kollagénnel felhizlalt
botsáska legyek, mint ez – gondolta keserűen.
Ennek ellenére egyre csak az járt a fejében, hogy vajon
mennyire állhatták közel egymáshoz: az biztos, hogy kellőképpen
intim volt a kapcsolatuk ahhoz, hogy meztelen szelfiket
küldözgessenek egymásnak, és hogy Richard kitegye a képét a
falra – de vajon több is volt közöttük annál, mint hogy szexi
üzenetekkel szórakoztak? Vajon vele használta el a fél doboz
óvszert? Mandy egyszerre megmagyarázhatatlan vágyat érzett,
hogy megtudja, ki az a lány.
Bekapcsolta az iPadjét, és Richard Facebook-oldalára
kattintott. Nem tartott sokáig, hogy megtalálja: Michelle
Nichollsnak hívták. Kiderítette, hogy egy faluban él, Pattól
körülbelül tíz mértföldnyire. Michelle nem titkosította a profilját,
így Mandy minden bejegyzését megnézhette. Minél többet
olvasott, annál jobban elfogta az irigység. Sikerült kiderítenie,
hogy Richard és Michelle kapcsolata körülbelül tíz hónapig
tartott, és valószínűleg csak nem sokkal a férfi halála előtt ért
véget. Mandy arra gondolt, hogy talán ezidőtájt küldhetett
Richard mintát a DNSPárodnak.
De amíg Michelle sok közös fényképüket megtartotta a
Facebook-oldalán, Richard a legtöbbet törölte. Ez kisebbfajta
győzelmet jelentett Mandynek, de továbbra sem tudta, hogy
miért nem említette Chloe vagy Pat a lányt.
Néhány nap elteltével nem tudta megállni, hogy ne nézze
meg ismét Michelle profilját, és ne fussa át a legutóbbi
bejegyzéseit. Úgy tűnt, hogy illettek egymáshoz Richarddal: a
képeken ő is mindig bárokban mosolygott, barátokkal volt
különféle éttermekben, vagy pedig épp nyaralt. Mandy kíváncsi
lett volna arra, hogy Richard mit látott benne – persze azt
leszámítva, ami nyilvánvaló volt. Vajon intelligensnek találta?
Megnevettette? Jól lehetett vele beszélgetni? Vagy csak jó volt az
ágyban? Miért nem volt elég Richardnak ez a gyönyörű lány?
Semmi kétség nem fért ahhoz, hogy ez a Michelle el volt ájulva
tőle.
Miért tartotta szükségesnek elvégeztetni a DNS-tesztet, hogy
megtalálja a valódi párját?
Mandy először a hormonjainak tulajdonította a
kíváncsiságát, de aztán fokozatosan elfogadta, hogy ennél
többről van szó. Pat és Chloe nagyon sok mindent elmondtak
neki Richardról, de bizony akadt egy olyan oldala is, amit csak
egy barátnő ismerhetett. Mandy tudni akarta, hogy a férfi milyen
partnernek bizonyult, és milyen érzés volt, ha szeretett valakit.
Találkoznia kellett Michelle-lel, így megnyitotta a Facebook
Messengert, és írni kezdett.
 57. fejezet

CHRISTOPHER

Amikor Christopher végül felvette a telefont, Amy hangja dühös

volt: – Merre vagy? Egész reggel próbáltalak elérni!
Christopher a telefonjára pillantott, és látta, hogy aznap már
tizenegy nem fogadott hívása volt tőle. Lehúzta az arcáról a
műanyag maszkot, hogy ne legyen fojtott a hangja: nyirkosnak,
zsíros tapintásúnak érezte a bőrét. – Ne haragudj, elaludtam az
íróasztalomnál – felelte.
Valóban elaludt, csakhogy Tizenötös számú kanapéján.
Kábán kitörölte az álmot a szeméből, és körbenézett a napfényes
szobában, majd az órájára pillantott: 10:47 volt. Összeszorult a
szíve.
Korábban sosem volt még ilyen óvatlan egy gyilkossága
helyszínén sem, de egyszerűen kimerítette fizikailag, hogy
zsonglőrködnie kellett az élete két területe – Amy és a harminc
eltervezett gyilkosság – között. Proteinszeleteken, energiaitalokon
és kávén élt, hogy ébren tudjon maradni, de ezektől nyugtalan
lett, és gyakran görcsölt a gyomra.
Kettős élete szellemileg is megviselte. Nagyon sok mindent
kellett eltitkolnia Amy elől, de mégis oly sok minden volt a
munkájával kapcsolatosan, amit szeretett volna megosztani vele.
Emiatt belül folyton viaskodott. Voltak pillanatok, amikor még
az is megfordult a fejében, hogy elmondja a nőnek a terveit, ezzel
próbálva meggyőzni magát, hogy ha Amy igazán szereti, akkor
megérti.
De mikor sor kerülhetett volna rá, akkor nem bízott abban,
hogy korábban jól ismerte ki, és hogy megbocsátana neki.
Ráadásul Amy viharos gyorsasággal kezdett az élete szerves
részéve válni, így nem kockáztathatta meg az elvesztését.
– Megtalálták a tizenharmadik holttestet – suttogta Amy a
telefonba. – Az újságok még nem tudnak róla, és senkinek sem
lenne szabad elmondanom, de ki nem találnád, hogy ki az!
Az a pincérnő, aki a múlt héten felszolgált nekünk az
étteremben – mondta volna szíve szerint Christopher. Az az
orrkarikás, csinos lány. Amúgy is megöltem volna, de szeretem
azt hinni, hogy azért végeztem vele, hogy mi ketten osztozzunk
valamiben. Most már neked is vér tapad a kezedhez.
– Fogalmam sincs – felelte Christopher, majd felállt, hogy
kinyújtóztassa a hátát és megmerevedett nyakát.
– A pincérnő az étteremből, ahol a múlt héten voltunk.
Emlékszel?
– Nem, nem igazán.
– Sötét hajú, csinos lány volt, az orrában karikával.
– Á igen, már tudom! Basszus, mi történt vele?
– Ugyanaz, ami a többiekkel. Megfojtották, és kiterítették a
konyhában. A beteg állat még az orrkarikáját is kitépte!
Christopher a konyhába ment, és Tizenötös számúra nézett,
aki ugyanúgy hevert a földön, ahogy hagyta. Hét órával a halála
után a lány arca beesett volt, a bőre elszürkült, és valami
megmagyarázhatatlan okból már a legyeket is vonzotta.
Christopher belenézett a zsebébe, hogy lássa, elkészítette-e róla a
két fotót, és megkönnyebbült, hogy igen. Ha a mostani
állapotában fényképezné le, az tönkretenné az albuma
esztétikáját.
– Szegény lány! – mondta, miközben átnézte a hátizsákját,
hogy bepakolt-e mindent, amit hozott. Kivett egy tisztítóhengert,
és végighúzta a kanapé minden centiméterén, ahol feküdt.
– Amint megláttam a fényképet, rögtön felismertem: ez
legalább felgyorsította az azonosítást.
– És te jól vagy?
– Úgy érzem, igen, ezzel valamivel személyesebbé vált
nekem ez az ügy.
Fogalmad sincs, hogy már most mennyire személyes.
 58. fejezet

JADE

– Nem rossz, mi? – kérdezte Dan, és hátrébb lépve megcsodálta

a művét. – Nem így képzeltem a fiam esküvőjét, de most már
semmi sem olyan, mint amilyennek valaha is képzeltem.
Jade-re nézett, mintha azt remélné, hogy mond valamit,
amitől majd minden rendbe jön. De ő csak annyit tudott tenni,
hogy némán együttérezve átkarolta.
Az előző nap java része azzal telt, hogy segített Susannek,
Dannek, valamint a farmon dolgozó munkásoknak felállítani egy
fehér sátrat a kert egyik füves részén. Hangfalakat dugtak be a
hifibe, hogy legyen zene, faszékeket és asztalokat állítottak fel,
melyeket vászonterítővel takartak le. Lekvárosüvegekbe kis
virágcsokrokat tettek, és csoportokba rendezték őket. Másnap
reggel – alig több, mint egy hónappal azután, hogy váratlanul
megérkezett a farmra – Jade-ből Mrs. Kevin Williamson lesz
majd.
Kevin egy régi betontégla templomot választott a ceremónia
helyszínéül, a farmhoz legközelebb eső városban. Jade még nem
látott ehhez hasonló szentélyt, és ha nincs egy fakereszt az út
mentén, rajta a BA PT IST A T EMPLOM feliratú táblával, akkor csak
egy újabb rozoga raktárépületnek nézte volna.
Belül egy téglára állított, régi tornácajtóból alakították ki az
oltárt, kifakult, fehér kerti székekből állt a padsor, az egyetlen
ablakot pedig színes selyempapírral díszítették, hogy
emlékeztessen a színes üvegre. De bármilyen rozzantnak és
ócskának is tűnt az egész, mégis volt valami furcsa bája. Az
utóbbi néhány hétben semmi sem volt szokványos, akkor az
esküvője helyszíne miért lenne az?
A ceremóniát meghitt, szűk körű gyülekezet előtt tartották:
csak Kevin közvetlen családja, egyetlen, még élő nagyszülője, két
unokatestvére és néhány farmon dolgozó munkás volt jelen.
Jade elég önző módon még csak nem is értesítette a szüleit, de
minden annyira gyorsan történt, és amúgy sem repültek volna el
ide.
Olyan gyorsan lezajlott a ceremónia, mint amilyen gyorsan
Jade kiválasztotta a ruhát bőröndje szűkös választékából.
Miközben egy idős, szeretetreméltó tisztelendő felolvasott egy
szamárfüles Bibliából, Jade végig a leendő férje szemébe nézett,
még akkor is, amikor magán érezte Mark tekintetét. Tudta, hogy
ha csak rápillant, akkor veszélybe sodorja az egész színjátékot.
Kevin tanújaként a férfi ott állt az öccse mögött, arra az esetre is
felkészülten, ha elgyengülne a karja, és nem bírna támaszkodni a
mankójára. De Kevin makacs volt, és nem volt hajlandó ülve
maradni. Egyre csak Jade-re vigyorgott.
Jade-nek gyakran írtak a szülei, mióta elindult otthonról, és
számon kérték, hogy mégis mit képzel, mit csinál. Eszébe jutott,
hogy ha most látnák, ahogy egy összetákolt templom oltára előtt
áll, és épp készül hozzámenni egy halálos beteg férfihoz, amikor
valójában a testvérébe szerelmes, akkor biztos megpróbálnák
valahogy észhez téríteni. Nem hallgatott volna rájuk, de most
egy kis megbánást érzett, amiért nem voltak ott.
Bár igazából csak a szertartás része volt, de amikor a
tisztelendő megkérdezte, hogy van-e valamilyen ok, amiért a pár
ne házasodhatna össze, Jade egy kicsit reménykedett abban,
hogy Mark ezt felszólításnak veszi, és megvallja az iránta érzett
múlhatatlan szerelmét. De ilyesmi csak a romantikus
vígjátékokban történik, és tudta, hogy nem fog boldogan élni
ezután.
Amint férj és feleség lettek, Jade erőt vett magán, és Mark
figyelő tekintete előtt megcsókolta a férjét.
A szívére hallgatott, amikor Ausztráliába jött, de amikor
feleségül ment Kevinhez, akkor az eszére – vagyis inkább a
lelkiismeretére. A saját igényeivel szemben másét részesítette
előnyben, és egy pillanatra engedte, hogy átjárja a büszkeség
önzetlen tettéért.
De ettől sem hallgatott el az a vékonyka hang legbelül, ami
azt mondta, hogy hibát követett el. Nem a jó testvérhez ment
hozzá. Ám most már nem sokat tehetett.
 59. fejezet

NICK

Az ablak körül futó világító füzértől meleg, vajsárga fényben

úszott a hálószoba, de Nicket ez nem nyugtatta meg.
Sosem volt még ilyen ideges. Néhány pillanattal korábban
jelenetet rendezett, és kiviharzott a Sallyvel közösen adott
vacsoráról, miután személyeskedni kezdett Sumairával és
Deepakkel. Az ágyán feküdt a fejtámlának dőlve, és ismét
meghúzta a magával hozott borosüveget. Megnézte a telefonját,
hogy Alex írt-e, de a kijelző üres volt. Dühösen az ágyra dobta a
készüléket.
– Azt mondtad, hogy „férfi".
Nick megugrott, amikor Sally hirtelen az ajtóba toppant.
Nem hallotta, amikor belépett a hálószobájukba. Kíváncsi volt,
hogy vajon a lenti vendégek itt vannak-e még vagy már
elmentek.
– Hogy mi?
– Lent, amikor nekiestél a legjobb barátainknak. Csak a
jóisten tudja, hogy miért csináltad. – Hisztérikusan felnevetett. –
Azt mondtad, hogy „a világon senki más nem létezik, csak te és
az a férfi". Alexanderre gondoltál, igaz? Amikor elmentél hozzá a
kezelésre, akkor ezt érezted, ugye? Minden, amit mondtál, hogy a
szerelem olyan, mint a cunami… Beleszerettél.
Nick nem szólt egy szót sem. Képtelen volt Sally szemébe
nézni. Már eleget hazudott neki mostanában.
– Kibaszott hülye vagyok. – Sally felnevetett. –
Találkozgattál vele?
Nick erre sem válaszolt.
 – Hát persze – folytatta a nő. – Azok a késő éjszakába nyúló
munkák, a hétvégék, amikor a főnököddel állítólag új
kampányokat és stratégiákat terveztetek. Vele voltál, ugye?
Nick vonakodva bólintott.
– Szóval meleg vagy.
– Sally, nem tudom, hogy mi vagyok vagy hogy mi ez az
egész.
– De érzel valamit iránta.
Nick egy kicsit hallgatott, mielőtt válaszolt volna: – Igen.
– És ő is érez irántad valamit?
– Azt hiszem, igen.
– Úgy érted, nem vagy benne biztos?
– Még nem beszéltünk róla.
Sally ismét felnevetett, és veszélyesen csillogott a szeme.
Miközben kérdőre vonta, egyre jobban felemelte a hangját. –
Hogyhogy? Egész idő alatt csak keféltek, és nem is beszéltek?
– Nem csináljuk.
– Ezt most higgyem is el neked?
– Én csak azt mondom, hogy nem történt közöttünk
semmi… semmi olyasmi.
– De te szeretnéd.
– Nem tudom, mit akarok.
Nick igazat mondott. Kezdett elmosódni a vonal az Alex-szel
kapcsolatos érzelmei és a fizikai vágyai között, és valóban
elképzelte már, hogy milyen lehet intim kapcsolatba kerülni vele.
Még néhány pornójelenetet is megnézett a laptopján, hogy
miként működik a szex az azonos neműek között, és ugyan nem
izgatta fel, amit látott, de nem is taszította.
– Ha fizikai kapcsolat nincs is közöttetek, érzelmi viszont
van, az pedig már viszony.
– Sajnálom – motyogta Nick, és a kezébe temette az arcát.
– Hogy tehetted ezt velem? – kiáltotta Sally, és az ágy
szélére ülve elkezdte bámulni az előtte lévő, falból kilógó téglát. –
Tudod, hogy olyan családban nőttem fel, ahol mást sem
csináltak a szüleim, csak hazudtak egymásnak a hűségről, és
tudod, hogy mit jelent nekem az őszinteség! Erre te…
– Nem én kezdtem! – szakította félbe Nick. – Neked nem
volt jó az, ahogy éltünk. Te vakaróztál állandóan, aztán jött a
kisebesedés, én pedig leszedtem a vart, és ez lett belőle. Hagynod
kellett volna mindent úgy, ahogy volt!
– De igazam volt abban, hogy nem hagytam, mert kiderült,
hogy nem vagyunk DNS-pár! Szerettük egymás, de legbelül
tudtuk, hogy ez nem afféle „tűzijátékos" valami, mint amiről
korábban beszéltél. Köztünk nincsenek olyan „robbanások", mint
köztetek.
– Boldogok lehetnénk, ha meghagytál volna bennünket
olyannak, amilyenek voltunk, és meg sem csináltatjuk azt a
rohadt tesztet! – mondta Nick szintén dühbe gurulva.
– Akkor ne találkozz vele többé! – kiabálta Sally.
– Nem tudod, hogy milyen találkozni a DNS-pároddal, mert
neked nincs ilyened!
Sallyben fortyogott a düh, és már készült volna visszavágni,
amikor hirtelen elhallgatott. A földre zuhant, és magzati pózba
kuporodva sírni kezdett.
Sally volt a kapcsolatuk alapja, és Nick még sohasem látta
ilyennek. Attól félt, hogy összetörte. A vállára tette a kezét, de
Sally elhúzódott tőle, mint ahogy korábban ő is.
– Ne haragudj, nem kellett volna ezt mondanom! Nem
gondoltam komolyan.
– De, komolyan gondoltad! – felelte Sally. – És igazad van:
én taszítottalak ebbe az egészbe, és most már nem tudom, hogy
vessek véget neki.
– Én sem.
Sally letörölt egy könnycseppet az arcáról, és remegve
levegőt vett. – Nick, nincs más megoldás. Majd' belepusztulok,
hogy ezt kell mondanom, de el kell, hogy engedjelek, hogy meg
ne őrüljek. Ha olyasvalakiről lenne szó, aki nem a DNS-párod,
akkor felvenném a kesztyűt. De a génekkel nem tudok
megküzdeni. Ez egy olyan háború, amit sosem fogok megnyerni.
Nick érezte, hogy csorognak a könnyek az arcán. –
Micsoda?
Sally nagy levegőt vett, és csak azután szólalt meg: – Nem
velem kellene lenned, hanem Alexszel.
 60. fejezet

ELLIE

Tim javaslatára Ellie családjával töltötték a karácsonyt

Derbyshire-ben.
Mivel rettegett attól, hogy az ünnepek miatt dugó lesz majd
a százharminc mérföldes út jó részén, külön ajándékként Andrej
kivitte őket egy elstreei magánreptérre, ahonnan helikopterrel
mentek tovább, és a szülei házától nem messze, egy iskola
sportpályáján szálltak le.
Az utóbbi öt évben Ellie számtalan kifogást talált ki, hogy ne
kelljen a családjával töltenie az ünnepeket. Attól félt ugyanis,
hogy az érkezése miatti izgalom elmúltával már nem lesz miről
beszélniük. De Tim segített neki megérteni, hogy ha valaminek a
részesének akarja érezni magát, akkor ő magának is részt kell
vennie abban a valamiben.
Amint kipakoltak Ellie régi szobájában, csatlakoztak a
családhoz egy esti koccintásra a helyi kocsmában, másnap pedig
otthon ünnepeltek. Ez nagyon hasonlított azokra a
karácsonyokra, amiket Ellie úgy szeretett gyerekkorában, de
most a család már kibővült a partnerekkel, izgága
unokahúgokkal, unokaöccsökkel és unokákkal. Közel sem olyan
volt, mint a legutóbbi karácsonya, amikor az ideje nagy részét az
irodájában töltötte a következő évi növekedési stratégiáról szóló
jelentésekkel.
Amikor befejezték a hagyományos ebédet, a gyerekek
rávetették magukat a lövöldözős konzoljátékra, amit Ellie hozott
nekik, a szüleik pedig gyorsan elaludtak a díványon. Ellie leszedte
az asztalt, és a piszkos tányérokat a konyhába vitte. De az ajtó
főgerendája alatt megállt egy pillanatra, és nézte, ahogy a
testvére, Maggie Timmel beszélget mosogatás közben, majd –
amikor megszólalt a „Fairytale of New Y ork" – a szeme előtt a
szám előadóivá, Kirsty McCollá és Shane McGowanné változtak.
A személyzeti vezetőjével folytatott beszélgetésre gondolt,
amikor Kat azt mondta, hogy egyszer interjúztatta náluk Timet.
Most, hogy látta, milyen magabiztosan és könnyedén forog a
családja körében, már tudta, hogy nem lett volna szabad
kételkednie benne. Többé már nem kellett akarnia, hogy
beleszeressen a DNS-párjába – ez ugyanis megtörtént.
Azt kívánta, bárcsak ne szigetelte volna el olyan sokáig a
családját, különösen úgy, hogy Timnek senkije sem volt, miután
az egyetlen hozzátartozója, az édesanyja elhunyt rákban.
Ellie nem tudta, hogy a központi fűtés melegétől vagy a
gyomrában lévő több tányérnyi ételtől érzi úgy, mintha
ragyogna – de ez nem is annyira érdekelte. Oly régóta tépelődött
már, hogy vajon lehetséges-e mindezt birtokolni, és hogy
egyáltalán megérdemli-e. Most, hogy végignézett azokon, akiket
a legjobban szeretett, már tudta a választ.

Karácsony másnapjának reggele már a helikopteren érte Timet

és Ellie-t, ahol beszíjazva ültek, úton visszafelé Londonba. Tim
ragaszkodott hozzá, hogy néhány napot Ellie-nél töltsenek, ne
pedig nála, Leighton Buzzardben, de ennél többet nem volt
hajlandó elárulni.
– Jézusom, ha ez a hely még sterilebb lenne, akkor itt már
műteni lehetne! – ugratta Ellie-t, amikor megérkeztek.
– Ezt meg hogy érted? – kérdezte ő védekezőn. Amikor Tim
először látogatta meg, akkor is valami hasonlót mondott.
Ellie-nél nem voltak fényképek a falon vagy csecsebecsék az
ablakpárkányon, és mivel Tim korábban azt mondta, hogy a
háza „teljesen makulátlan, de lélektelen", gondja volt arra, hogy
ezen valamennyire változtasson.
– Szerinted nem szép a karácsonyi dekoráció?
 – Ells, amikor azt javasoltam, hogy tegyünk ki valamit,
akkor arra gondoltam, hogy azt majd mi ketten vesszük meg.
Nem arra, hogy megbízol egy lakberendezőt, aki elmegy a
Libertybe, és hazahoz egy hatalmas műfenyőt, amit aztán
feldíszít egy halom üveggömbbel.
– Ó, ne haragudj, nem értettem meg, hogy mire gondolsz!
– Lefogadom, hogy még a polcon lévő könyveket sem
olvastad – folytatta Tim, és céltudatosan elindult a nyolc
masszív, plafonig érő polc egyike felé.
– Ööö… néhányat igen.
– Nem hiszek neked.
Ellie megállt a polc előtt, és kihívóan csípőre tette a kezét. A
tekintete egyenként végigfutott a címeken, és kétség-beesetten
keresett egy ismerős könyvet, hogy bebizonyítsa Timnek: téved.
Ugyanakkor megakadt a szeme egy könyv gerincén, ami nem
volt ismerős neki – az volt ráírva, hogy ELLIE & TIM. Meglepetten
nézett Timre, aki intett neki, hogy nézze meg közelebbről.
Kihúzta, és hangosan olvasni kezdte. – Kilencvenöt dolog,
amit szeretek Ellie Stanfordban.
– Gyere, ülj le! – javasolta Tim, ő pedig a díványhoz vitte a
könyvet.
– Mi ez?
– Nyisd ki, és nézd meg!
Belül minden színes oldalra Tim kézzel odaírta, hogy miért
szereti, mellette pedig egy ezzel kapcsolatos fénykép volt.
– Egy: szeretem, ahogy a torkodat köszörülöd, amikor úgy
teszel, mintha nem sírnál a Szerelmünk lapjain vagy a
Csillagainkban a hibán – olvasta hangosan. – Ez egyáltalán nem
is igaz! Kettő: szeretem azt, hogy világéletedben csak a DNS
kettős spirálját firkálgattad. Ezt meg honnan szerezted? –
kérdezte, és az egyik jegyzetfüzete beszkennelt lapjára mutatott.
– Mennyi ideig tartott ezt megcsinálni?
– Az igazat megvallva tízet is alig találtam, nemhogy
kilencvenötöt – viccelődött Tim, figyelmen kívül hagyva a
kérdést. – Mindegy, olvasd csak tovább!
Ellie falta az oldalakat, és gyakran felnevetett a képek láttán.
Eltűnődött azon, hogy vajon Tim hogy vette észre oly sok
furcsaságát, szokását és gyarlóságát, miközben mások erre nem
voltak képesek. Rájött, hogy ő tényleg megértette.
Elért az utolsó oldalhoz. – És mindezen okok miatt
szeretném megkérdezni, hogy… – Ellie zihálva nagy levegőt vett.
-… hozzám jössz feleségül?
A szája elé kapta a kezét, és Timre nézett. Nem vette észre,
hogy a férfi időközben a zsebébe csúsztatta a kezét, és kivett egy
fekete dobozt, aminek felnyitotta a tetejét. A dobozban
sifonágyon egy gyémántköves eljegyzési gyűrű volt.
– Karácsony este megkértelek az édesapádtól, és ő igent
mondott, de arra már nem vagyok hajlandó, hogy letérdeljek. –
Elmosolyodott. – Ugyanakkor szeretném, ha a párom kitüntetne
azzal, hogy a feleségem lesz.
Ellie Tim nyakába vetette magát, és a vállába fúrva a fejét
zokogni kezdett.
– Ezt vehetem igennek? – kérdezte Tim.
– Igen! – kiáltotta Ellie, mire a férfi az ujjára húzta a
gyűrűt. – Igen, igen, igen!
 61. fejezet

MANDY

Amint kinyílt a kávézó ajtaja, Mandy rögtön felismerte Michelle-

t a fényképekről – meg persze a meztelen szelfiről. Rögtön
felbosszantotta, hogy Richard korábbi barátnője élőben még
csinosabb: a haja most rövidebb, valamint szőkébb volt, és szűk
farmert, illetve feszülős felsőt viselt. A barnaságától kicsattanóan
egészségesnek tűnt, és még hangsúlyosabbá vált fehér fogsora.
– Ribanc! – mormogta Mandy, és önkéntelenül is
szorosabbra húzta a kabátot domborodó hasán. Bármennyire is
várta már a közelgő anyaságot, kezdett az idegeire menni, hogy
fel kellett áldoznia a divatot a kényelmes, elasztikus ruhákért
cserébe. Azt kívánta, bárcsak magas sarkút vehetne fel, vagy
találna olyan feszes farmert, amit fel tud húzni megduzzadt
bokáján.
Integetett Michelle-nek, és mosolyt erőltetett magára, majd
újra intett neki, hogy menjen oda a kávézó végében lévő
asztalához. Egy hétig kellett üzengetnie neki, mire hajlandó volt
találkozni vele. Mandy még most sem tudta, hogy miért akarta
ezt a találkát, de valami láthatatlan belső erő azt súgta neki,
hogy ne adja fel.
– Meghívhatlak egy kávéra? – szólalt meg Mandy.
– Nem, nem maradhatok sokáig, épp ebédszüneten vagyok
– felelte Michelle udvariasan, de kurtán. – Még mindig nem
igazán tudom, hogy miért akartál találkozni velem.
– Nos, ahogy írtam is az üzeneteimben, kiderült, hogy
Richard a DNS-párom, így szerettem volna többet megtudni
róla. Nem volt alkalmunk találkozni, és tudom, hogy ti ketten…
közel álltatok egymáshoz.
Michelle gyanakvóan nézett Mandy szemébe, majd közelebb
hajolt hozzá. – Rendben, mit akarsz tudni?
– Milyen volt a kapcsolatotok? Szerettétek egymást? –
Michelle ezt hallva elmosolyodott.
– Richcsel hol együtt voltunk, hol külön. Végzős voltam az
egyetemen, amikor először kezdtünk el járni, ő pedig az
edzőteremben dolgozott. – Elhallgatott, és látszott rajta, hogy
azon töpreng, mennyit is mondjon. – Én szerelmes voltam belé,
na de Rich? Nos, eleinte talán igen, de aztán kezdett eltávolodni.
Végül már úgy éreztem, hogy csak a szexre kellek neki.
– Komolyan? – kérdezte Mandy. Meglepődött, de titkon
legbelül elégedettséggel töltötte el, hogy néha még a csinos
lányokat is kihasználják.
– Igen, és úgy éreztem, hogy több vasat tart a tűzben,
például néhány idősebb nőt az edzőteremben. Mindig flörtöltek
vele, főleg a házasok. Szerintem ő nem az a fajta volt, aki
megállapodik, és csak egy barátnője van.
– Ó! – Mandy hirtelen úgy érezte, hogy teljesen elszáll az
önbizalma. – Talán ekkor csináltatta meg a DNSPárod-tesztet.
Tudta, hogy nem te vagy az igazi, így nem látta értelmét
folytatni a kapcsolatotokat. – Rögtön meg is bánta a szavait,
amint meglátta, hogy sértettség villan fel Michelle szemében.
– Talán igen – ismerte el a nő. – De meglepett, amikor azt
mondtad, hogy a DNS-párja lettél. Rich makacsul kitartott
amellett, hogy sosem fogja elvégeztetni a tesztet.
– Komolyan?
– Valami olyasmit mondott, hogy elveszne a vadászat
öröme, és kockázat nélkül nem ér semmit az élet. Szóval ki van
zárva, hogy azt akarta volna, hogy megmondják neki, kibe
kellene beleszeretnie.
– Talán meggondolta magát.
– Lehetséges, de kétlem.
Mandy hátradőlt a székében, és az asztalt bámulta,
miközben egyre halványult benne az a kép, amit hónapok alatt
Pat és Chloe segítségével festett meg.
– Azt hiszem, a szívem mélyén tudtam, hogy nem ő az igazi
– folytatta Michelle. – Olvastam arról, hogy milyen érzés,
amikor az ember találkozik a DNS-párjával, és köztünk semmi
olyasmi nem volt. De szép fiú volt, és jókat szórakoztunk. És
lehetek veled őszinte?
– Persze, mondd csak.
– És ezt nem azért mondom, mert irigy vagyok, hogy a
DNS-párja lettél vagy ilyesmi, de ha máshogy alakulnak a
dolgok, bármennyire is szerettétek volna egymást, Rich akkor
sem az a fajta srác volt, aki mindent egy lapra tesz fel. Biztos,
hogy megcsalt volna.
– Tényleg? – mondta Mandy színtelen hangon. – Hát, most
csak a keserűség beszél belőled.
– Pedig esküszöm, hogy nem. Rich túlságosan is szabad
szellem volt. Be akarta utazni a világot, és a legkevésbé sem
vágyott arra, hogy megállapodjon és gyerekei legyenek. Még csak
nem is szerette őket annyira.
– Mit nem szeretett? A gyerekeket?
– Aha. Az idegeire mentek. Egyszer az előétel után ki kellett
mennünk egy TGI Friday étteremből, mert a szomszédos
asztalnál gyerekzsúr volt. Megőrjítették. Még azt is mondta – bár
bevallotta, hogy szégyelli magát emiatt –, hogy örül, hogy a
testvérének nincsenek gyerekei, mert így legalább nem kell úgy
tennie, mintha szeretne velük lenni.
– Akkor miért tároltatta a spermáját? Pat és Chloe azt
mondták nekem, hogy nagyon szeretett volna saját családot.
Michelle szeme hirtelen elkerekedett. – Te ismered Patet és
Chloét?
Mandy bólintott.
– Akkor fogadd meg a tanácsomat, és minél nagyobb ívben
kerüld el őket! Azok ketten meg vannak kattanva. Nem csoda,
hogy Rich nem akarta, hogy találkozzak velük.
 – Meg vannak kattanva? Miért, mit csináltak?
Michelle közelebb húzódott Mandyhez, majd halkan,
vészjósló hangon azt mondta: – Nem fogod elhinni! Néhány
héttel Rich balesete után tudomást szereztek rólam, valamint
arról, hogy találkozgattunk, és megjelentek a házamnál. Ami azt
illeti, a beszélgetés nagyjából úgy kezdődött, mint ez – szerették
volna, ha ezt-azt elmondok Richardról, hátha valamit nem
tudtak róla –, de mire véget ért az este, már a spermáját
ajánlgatták, hogy szüljem meg a gyerekét. Ez meg mégis mi a
fene?
Mandy olyan feszülten figyelt, hogy felállt a szőr a tarkóján.
– Azt akarták, hogy szüld meg a gyerekét? – kérdezte halkan.
– Nem szimplán akarták, rohadt állhatatosak voltak! Annál
kínosabb beszélgetésben még soha nem volt részem! – Mandy
ökölbe szorította a kezét. Egyszerűen nem hitt a fülének. Próbált
a légzésére összpontosítani, hogy elkerülje a pánikrohamot. –
Amikor nemet mondtam, akkor egy kicsit… Nem is tudom…
Rámenősek lettek, és még pénzt is ajánlottak, meg hogy fedezik a
költségeket – folytatta Michelle. – Korábban már végiggondolták
az egészet, és azt mondták, hogy odaköltözhetek hozzájuk, amíg
meg nem születik a gyerek. Hetekig ez ment, hívogattak, SMS-
ekkel bombáztak, e-maileket küldtek… Végül megfenyegettem
őket, hogy a rendőrséghez fordulok, ha nem hagynak békén, így
aztán csak abbahagyták. De nagyon kiakadtam tőle, és először
ezért nem akartam találkozni veled.
– Azt hiszem, ez érthető – felelte Mandy, miközben
kétségbeesetten próbált valami magyarázatot találni Pat és Chloe
viselkedésére. – Valószínűleg nem tudtak tisztán gondolkodni, és
még mindig Richard halálát gyászolták.
– A halálát? – nézett rá Michelle zavartan. – Ki mondta
neked, hogy Richard meghalt? Nagyon is él!
 62. fejezet

CHRISTOPHER

– Jézusom, te hány kiló vagy? – zihálta Christopher, amikor az

előszobából a konyhába vonszolta Húszas számút.
Fitt volt ugyan, de érezte, hogy a homlokán gyöngyöző
izzadságot beszívja a símaszk. A lány profilképei nem tükrözték a
valódi súlyát. Amikor a támadást megelőző egyik felderítőútja
során követte a Top Shop, Zara és a H&M üzletekbe, azt hitte,
hogy a szokatlanul hideg időjárás miatt egyszerűen csak sok
ruhát vett magára. De az otthona kényelmében kiderült, hogy
valójában igencsak húsos lány volt.
Emeletes lakásának szokatlan volt az alaprajza, így a
konyha a szobák feletti emeleten kapott helyet. Christopher
alkalmazkodott ehhez, és változtatott a megszokott lépéseken.
Leejtette a biliárdgolyót a hálószoba előtti műanyag padlóra, és
amikor a lány kijött a zajra, a szokásos módon a nyaka köré
tekerte a drótot. Ám az elveszett a bőrében, így Christopher még
erősebben megrántotta, amitől a lány elveszítette az egyensúlyát.
A súlyától a férfi a falnak zuhant, és lelökött két bekeretezett
fényképet. A lány mögé szorult, és minden erejére szüksége volt,
hogy egyikük se dőljön el, máskülönben ugyanúgy a padlóra
került volna, mint a hüvelykujjába harapó Kilences számúval.
Szerencsére Húszas számú egy percen belül elveszítette az
eszméletét, amikor Christopher összenyomta mindkét nyaki
verőerét, melyek a szívéből az agyába juttatták a vért. De még
három percbe telt, mire teljesen megszűnt a légzése.
Minden erőt kivett Christopherből: a bicepsze, valamint az
alkarja megfeszült, és gyengének érezte őket. Miután egy kicsit
pihent, és újra lett energiája, egy műanyag zacskót húzott a lány
fejére, a nyakára gumizta, majd kesztyűs kézzel megfogta a
csuklóját, és vonszolni kezdte a folyósón, majd a nappaliban,
aztán pedig fel a lépcsőn a konyha felé. Az út egyharmadánál
megállt, hogy kifújja magát, majd végül szimmetrikusan
kiterítette a lány holttestét a konyhában.
Rendszeretete azt diktálta, hogy minden lányt pontosan
ugyanabban a testhelyzetben és ugyanabban a helyiségben kell
hagynia. Nem így kezdődött, de úgy alakult, hogy az első három
lány lakhelyén a konyhának volt olyan kis fülkéje, ahol kitűnően
elrejtőzhetett az árnyékban, amíg várt. Négyes számút az
étkezőben ölte meg, és egészen az indulásig úgy gondolta, hogy
ott is hagyja. De tudta, hogy az éjszaka hátralévő részében, majd
másnap és a további gyilkosságok során is idegesíteni fogja, hogy
máshová került a holttest, hogy ez a lány kivétel. Pedig nem volt
az – egyikükkel sem bánt tisztelettel.
Amikor lehúzta a műanyag zacskót, amely a nyaki sebből
esetleg lehulló vércseppeket volt hivatott felfogni, megigazította a
lány ruháját, hogy ne legyenek gyűrődések vagy redők, melyek
elárulnák, hogy a holttestet idevonszolták. Ezután elővette a
tisztítóhengerét, és végigfuttatta a ruhadarabokon, hogy ne
maradjon ott a símaszkja alól kihullott hajszál, szempilla, esetleg
szőrszál a szemöldökéből.
Aztán luminolspray-s műanyag flakonjával végigfújta
azokat a helyeket, ahol járt. A vérben lévő vassal érintkezve a
vegyszer kéken világított, így Christopher látta, ha esetleg
valahová lecsöppent a lány vére.
Végül fertőtlenítőkendővel végigtörölt mindent, és
visszaakasztotta a helyükre a fényképeket, mielőtt gondolatban
még egyszer végigment volna a listáján.
Miután elkészítette és gondosan zsebre tette a két Polaroid
képet, Christopher már épp indulni készült, amikor hirtelen
megállt. Rájött, hogy nem szagolta meg Huszonkettes számú
haját. Ez is a rituáléi közé tartozott, függetlenül attól, hogy ki
volt a lány vagy éppen hogy nézett ki. Aznap reggel beszívta Amy
hajának illatát, amikor a lány váratlanul beállt mellé a zuhany
alá. Christopher mögé állt, bemasszírozta a fejbőrébe a sampont,
majd nézte, ahogy a szappanos víz végigfolyik a lapockái között
és lecsepeg a háta ívén. Aztán leguggolt, és a fenekétől a nyakáig
futtatta a nyelvét. A világon semminek sem volt olyan jó illata
vagy íze, mint Amynek. Miért nem szagolta meg Huszonkettes
számú haját?
Nem, nem csak Amy miatt – gondolta Christopher. Tudta,
hogy van valami Huszonkettes számú halálában, ami nem
tetszik neki. Nem csak a helyszín vagy az, hogy nem tudta a lány
valós súlyát – most először semmi örömet nem okozott neki a
gyilkosság. Valaha élvezte a várakozást, hogy néhány nappal
később visszatér, és az áldozat mellkasára helyezi a következő
gyilkosság fotóját, valamint megszemléli, hogy hol tart a bomlás,
de most már ez sem volt olyan vonzó számára, mint korábban.
Már nem adta bele szívét-lelkét: előbbi valahol máshol volt
– és valaki másnál. Amy kezdte megváltoztatni. De hogy mivé,
kivé válik, azt nem tudta.
 63. fejezet

JADE

Jade szinte beleszédült a sok vendégbe, akik az esküvőjére

gyűltek össze a kertben. Amikor ránézett Kevin kimerült arcára,
látta, hogy ő is ugyanígy érez.
– Menjünk be egy kicsit a hűvösre! – mondta neki, és lassan
visszasétáltak a férfi szobájába.
Több mint százan jöttek el a sebtében megszervezett
esküvőre: Kevin barátai, rokonok és szomszédok. Mindenki étellel
megrakott tálcákat hozott, valamint sört, amit rögtön jeges
hordókba tettek hűlni. A garázs közelében hangos robajjal kelt
életre a grillsütő, ahol újdonsült apósa, Dan forgatta a
hamburgerzsömléket és a húspogácsákat.
Jade érezte a sülő húsok illatát, és hallgatta a kintről
beszűrődő beszélgetés hangját.
– Köszönöm – motyogta Kevin behunyt szemmel, miközben
alig hallhatóan lélegzett.
– Mit?
– Hogy hozzám jöttél feleségül. Tudom, milyen nehéz volt
neked – és azt is tudom, hogy miért.
Jade szeme elkerekedett, és megpróbált nem pánikba esni.
Semmiképpen sem akart Kevinnek fájdalmat okozni, de lehet,
hogy rájött: a testvérét szereti, és nem őt?
– Mire gondolsz? – kérdezte óvatosan.
– Tudván, hogy én vagyok a DNS-párod, de már nem élek
sokáig… Egyszerűen sarkon fordulhattál és hazamehettél volna.
De te nem tetted, így hát köszönöm.
Jade az ajkába harapott, és megszorította Kevin hideg kezét.
Tudta, hogy azt tette, amit tennie kellett. Megvárta, amíg Kevin
elaludt, majd kiment a vendégekhez. Bár a farm mindentől távol
volt, mégis látni lehetett, hogy a férjét és családját kedvelik a
szomszédok. Rengeteg lelkes embernek mutatták be, akik
szerették Kevint, és már róla is hallottak. Kezet ráztak vele,
megölelték vagy megcsókolták, és gratuláltak. De tudta, hogy a
mosolyuk mögött sajnálat bujkál, hiszen hamarosan meg fog
özvegyülni.
Egyedül Mark nem ment oda hozzá, pedig leginkább vele
szeretett volna beszélni. Mind a ketten kerülték a másikat, és
minél távolabb voltak egymástól, annál jobban dühítette az, amit
iránta érzett. – Kevin szerencsés, hogy te vagy neki – szólalt meg
Dan, miközben átkarolta Jade-et. – Bocsánat, hadd helyesbítsek:
szerencsések vagyunk, hogy vagy nekünk. Sosem láttam
boldogabbnak, mint az utóbbi néhány hétben. És tudom, hogy az
elkövetkező időszak egyikünk számára sem lesz könnyű, de
Kevinnek könnyebb lesz, mivel tudja, hogy itt vagy.
Jade kötelességtudóan elmosolyodott, és megköszönte
Dannek a kedves szavakat, de legbelül érezte, hogy a tettei súlya
egyre jobban nyomja a vállát, és lassan összeroskad tőle. Elnézést
kért, és átfurakodott a nagy sátron, hogy egyedül lehessen, minél
távolabb mindenkitől.
Felidézte, hogy még egy hónappal korábban is elérhetetlen
álomnak tűnt az, hogy élőben találkozzon a DNS-párjával. Ő
maga váltotta valóra ezt az álmot, de valahol menet közben
mégis balul sült el. Most már kétségbeesetten szerette volna
átvenni az irányítást a gyorsvonat felett, amin találta magát, de
fogalma sem volt, hogyan tehetné. Ehelyett az életéért
kapaszkodott.
Halkan a belső udvarba ment, örült, hogy egy kicsit
magában lehet. De nem volt egyedül. Még mielőtt meglátta
volna a férfit a szürkületben, már megérezte a jelenlétét. Rögtön
felgyorsult a pulzusa, a karján pedig felálltak az apró szőrszálak.
– Helló! – szólalt meg félénken Jade.
 – Szia! – felelte Mark.
– Mit csinálsz errefelé?
– Egy kicsit ki kell fújnom magam.
– Nekem is.
– Elmenjek?
– Ne! – felelte Jade egy kissé túlbuzgón.
Leült a Marktól legtávolabbi székbe, és elnézett a már
alkonyodé messzeségbe. Egyikük sem tudta, hogy mit mondjon
vagy miként legyen úrrá a feszültségen.
– Szép ceremónia volt – szólalt meg Mark. – Már el is
felejtettem, hogy milyen, amikor Kevin ennyit mosolyog.
– Igen, gyönyörű volt.
Jade a háta mögött tartotta a kezét, amin a gyűrű volt, hogy
ne lehessen látni.
– Tudom, hogy nem erre számítottál, amikor idejöttél, de
Kevin, apa és anya nagyon örülnek, hogy itt vagy.
– És te? – kérdezte Jade a férfi szemébe nézve. – Örülsz,
hogy eljöttem?
– Jobb, ha most visszamegyek – állt fel hirtelen Mark.
– Mark! – kiáltotta szenvedélyesen Jade, amikor a férfi
elindult. – Mit fogunk csinálni?
Mark felé fordult, és olyan vágyakozás tükröződött a
tekintetében, hogy Jade legszívesebben mindkettejük miatt elsírta
volna magát. – Semmit – felelte halkan, majd lassan hátat
fordított, és elment.
 64. fejezet

NICK

Nick olcsó, belvárosi hotelszobájában ült a padlón a szekrénynek

dőlve, és bűzlött a minibár italkészletétől, amit egymaga
pusztított el. A dohányzást tiltó tábláról tudomást sem véve egy
Marlboro Light-os doboz letépett tetejébe pöckölte a hamut
meggyújtott cigarettájáról.
Az utóbbi három napban viselt ruhái halomban
tornyosultak a sarokban. A tévé be volt kapcsolva, de lehalkította.
Négy évvel ezelőtt ismerkedtek meg Sallyvel, de azóta nem
telt el ilyen hosszú időszak anélkül, hogy beszéltek volna. Volt
menyasszonya még akkor is küldött neki e-mailt, amikor az
egyetemi évfolyamtársaival elutaztak méregteleníteni a thaiföldi
tengerpartra. De azóta, hogy Nick közös megegyezéssel eljött
otthonról, hirtelen megszakadt a kapcsolatuk.
Alex jelent meg fölé tornyosulva, és átnyújtott neki egy üveg
Fosters sört a hatos kartonból, amit hozott. A fiókos szekrény
tetejével pattintotta le a kupakot.
– És most? – kérdezte.
– Nem tudom – felelte Nick. – Egy hónappal ezelőtt még az
esküvőmet terveztem, most meg egy hotelszobában lakom. Csak
arra tudok gondolni, hogy mit tettem Sallyvel, és mennyire veled
akarok lenni. Mary hogy reagált, amikor megmondtad neki?
– Hát, eléggé kiakadt… Egyre csak azt hajtogatta, hogy
mennyi mindent feladott azért, hogy Új-Zélandra jöjjön velem,
hogy összetöröm a szívét és magasról szarok rá. És azon pörgött,
hogy minden milyen sokba került. Néhányszor pofon is vágott,
és azt mondta, hogy egy rohadék vagyok, és gyűlöl. De szerintem
legbelül tudta, hogy nincs értelme küzdeni. Eleget olvastunk a
DNS-párokról ahhoz, hogy tudjuk: ez a kapcsolat – ha létezik
valakik között – túl erős ahhoz, hogy le lehessen győzni.
– Azt hiszem, Sally ugyanígy érez, bár a végén megértő volt.
De így is szarul érzem magam.
– Megértem.
Koccintottak az üvegekkel.
Alex Nick mellé ült a padlóra. Mind a ketten a falon lévő
Andy Warhol-reprodukciót bámulták. Nick üres gyomra korogni
kezdett a művész Campbell leveskonzervének láttán.
– Van valami, amit talán meg kellene beszélnünk – kezdte
óvatosan Alex.
– Valószínűleg sok olyasmi van, amit meg kell beszélnünk.
– Akarod te kezdeni?
– Nem.
– Én sem, de belevágok – mondta Alex. – Te is meg én is
tudjuk, hogy jelenleg ennek a… bármi is legyen…
– …kapcsolat. Valamiféle.
– Szóval ennek a… valamiféle kapcsolatnak… időbeli korlátja
van. Én repülőjegyet foglaltam, és néhány hónap múlva
elrepülök, és amíg az apám él, ott leszek. Nem tudom, hogy
mikor jövök vissza – már ha erre egyáltalán sor kerül.
Nick számára ez nem volt újdonság, mégis úgy érezte,
mintha kifogták volna a szelet a vitorlájából.
– És ha vissza is jövök – folytatta Alex –, vagy te eljönnél
meglátogatni, akkor ott lesz a következő dilemma. Elég-e
nekünk, hogy csak együtt vagyunk úgy, mint most, vagy pedig
készen állunk arra, hogy továbblépjünk?
– Úgy érted, testileg?
– Azt hiszem, igen. – Alex elvörösödött, és kínos csend állt
be.
– Azt akarod? – kérdezte Nick. – Nem kellene, ööö… izé,
szexuálisan vonzódnunk egymáshoz?
– De, az általában úgy működik.
 – És… te vonzódsz?
– Nem fogok hazudni neked, barátom: nem tudom, hogy
igen vagy nem. Nekem ez ismeretlen terület; nos,
mindkettőnknek az. Úgy értem, kedvelem a szexet, vagyis az
igazat megvallva, kurvára szeretem a szexet, és szerintem ez
nagyon fontos dolog egy kapcsolatban. Ha mi ketten nem
csináljuk, attól még együtt tudunk lenni? Ami köztünk van, elég
ahhoz, hogy a szex már ne számítson? Mostantól fogva
szerzetesként kell élnünk, vagy csak valahol máshol, nőkkel
élvezhetünk egy jót?
– Ez sok kérdés.
– Gondolj bele, mi lehet most a fejemben!
– El tudom képzelni – felelte Nick. – Mi van akkor, ha…
tudod, kipróbáljuk… és az egyikünk rájön, hogy élvezi, de a
másik nem? Akkor mi történik?
Alex megdörzsölte a szemét, elfordította a fejét, majd vállat
vont. – El van kúrva ez az egész.
– Nekem mondod?
Alex hosszan kifújta a levegőt, majd a hajába túrt. – Nem –
mondta határozottan. – Nem fogom „neked mondani". Már egy
életre eleget beszéltünk.
Nick nézte, ahogy Alex oldalra dönti a fejét, és lassan felé
közelít. Behunyta a szemét, és ő is ugyanígy tett.
Alex ajka sokkal puhább és melegebb volt, mint amilyennek
Nick egy másik férfiét képzelte, a borostája viszont szúrósabb.
Ösztönösen Alex arcához emelte a kezét, miközben némán
csókolóztak. A combján érezte Alex kezét, és közelebb nyomta
magát, amíg a mellkasuk össze nem ért: úgy kapcsolódtak össze,
mintha így teremtették volna őket.
És abban a pillanatban, amikor megérezték, hogy a másik
szíve ugyanolyan sebességgel kalapál, mint a sajátjuk, úgy tűnt
nekik, mintha egy egész két fele lennének.
 65. fejezet

ELLIE

Tim meglepettnek tűnt, amikor Ellie felvetette, hogy egyelőre

még ne verjék nagydobra az eljegyzésüket.
– Kérlek, ne gondold, hogy nem szeretném, ha tudnának
róla az emberek – sietett leszögezni Ellie –, de hidd el nekem, ha
a DNSPárod alapítója bejelenti, hogy megtalálta a DNS-párját,
akkor mindenki meg fog őrülni veled kapcsolatban!
– Mennyire? – kérdezte Tim. A naivitása miatt Ellie még
inkább meg akarta óvni.
– A sajtó mindent ki fog deríteni rólad, amit csak lehet.
Felkutatják a volt barátnőidet és az egyéjszakás kapcsolataidat.
– Amíg azt mondják, hogy nagy a farkam, és olyan vagyok,
akár egy gőzmozdony, engem aztán nem érdekel.
– Most komolyan beszélek, Tim! Írnak majd az elhunyt
édesanyádról, megtalálják az apádat – ha még él –, és pénzt
ajánlanak mindenkinek, aki csak ismer téged, hátha
rábukkannak valamiféle botrányra. Elidd el nekem, hogy nem
túlzók! Volt már benne részem, és egyáltalán nem kellemes.
– A francba! – mondta Tim, és megdörzsölte a szemét. –
Akkor megtalálják majd azt a pornófilmet is, amiben főiskolás
koromban szerepeltem?
– Miféle pornófilmet? – kérdezte Ellie döbbenten.
Tim elnevette magát. – Hát, tudod, intelligens nő létedre
nagyon könnyen rá lehet szedni téged! – Ellie
megkönnyebbülten sóhajtott fel, és a karjába bokszolt. – Ne
aggódj, csak egércsontvázak vannak a szekrényemben!
Amikor Ellie ezt elmesélte Andrejnek, a férfi majdnem
elmosolyodott. És amikor megmondta a családjának, hogy lesz
egy harmadik vőjük is, megígértette velük, hogy másokkal nem
osztják meg a hírt.
– Azt hittem, Tim ennél régimódibb – mondta a testvére,
Maggie.
– Milyen szempontból?
– Azt gondoltam, hogy először majd apától kéri meg a
kezedet.
– Meg is kérte, amikor karácsonykor ott voltunk.
– Apa nem ezt mondta. Nem nagy dolog vagy ilyesmi, csak
egy kicsit csalódottak voltunk.
– Azt hiszem, kezdek összezavarodni – mondta Ellie.
Timnek semmi oka sincs hazudni – mondta magának.
Mindeddig sikerült megóvnia a vőlegényét attól, hogy
rávetődjön a paparazzi kéretlen figyelme, ugyanis már nem járt
el sehová. Ha nagy ritkán mégis kimozdultak, akkor nem
egyszerre érkeztek meg az étterembe vagy a színházba, és nem
ugyanazon a bejáraton keresztül mentek be. Ellie örült annak,
hogy Tim egészen csak az övé, és kellemesen meglepte, hogy a
média nem fedezte fel a kapcsolatukat – különösen azután, hogy
elvitte a céges karácsonyi partira.
Imádta az eljegyzési gyűrűt, amit Tim húzott az ujjára: egy
nem hivalkodó gyémánt ült a fehérarany karikán. Feltételezte,
hogy nem került egy vagyonba, mégis többet jelentett neki, mint
bármelyik ékszer a bankja széfjében. Munka közben és ha a
nyilvánosság elé lépett, akkor egy aranyláncon lógott a
nyakában, és elfedte a blúza. Időről-időre azon kapta magát,
hogy játszik vele, és minden este, amikor beszállt a kocsijába,
hogy hazamenjen, felhúzta az ujjára, és minden szögből
megvizsgálta.
Egy ritka estén, amikor nem voltak együtt, Ellie hazaérkezve
rögtön üresnek érezte londoni lakását Tim nélkül. Mielőtt elment
volna egy kispályás focimeccsre, beszéltek FaceTime-on, és a férfi
gúnyolódott egy kicsit, amikor megmutatta neki a telefonjával,
hogy mekkora papírhalmon kell átrágnia magát. De még mielőtt
nekilátott volna a munkának, felmelegítette az ételt, amit a
bejárónője hagyott neki a sütőben, és a konyhában ülve a
Spotifyon kilencvenes évekbeli indie-zenekarok számait hallgatta,
amiket Tim gyűjtött össze neki. Az eljegyzési könyv ott volt a
konyhapulton. Nem tudta megállni, hogy újra és újra
beleolvasson:
„Negyvenkettő: szeretem, hogy gyerekkorunkban
ugyanolyan volt a frizuránk" – olvasta, és ismét megnézte a
képeket az oldalon. Balra egy iskolai fotó volt, amit Tim Ellie
édesanyjától vett kölcsön, és őt ábrázolta hétévesen, igen
szerencsétlen egyenfrizurával. Jobbra Tim volt látható, szinte
pontosan ugyanúgy vágott hajjal. Imádnivalóan nézett ki az
iskolai egyenruhájában.
Annyira figyelmes és romantikus volt az, hogy Tim ezzel a
könyvvel kérte meg a kezét – többet ért bármelyik ajándéknál,
amit eddig kapott. Valójában a kapcsolatukban Tim volt az, aki
őszintén feltárta az érzelmeit, míg ő inkább távolságtartóbbnak
tűnt. Pedig nem így érzett, és néha aggódott, hogy vajon ez nem
lombozza-e le a férfit.
Hirtelen támadt egy ötlete. Ha Tim össze tudott állítani egy
könyvet arról, hogy mit szeret benne, akkor ő is csinálhatna neki
valamit. A fényképeikből és a videóikból összeállít egy kis mozit.
Talált is egy weboldalt, ami segít majd neki a projektjében, és
nekilátott összeszedni a médiafájlokat a telefonjáról, valamint az
iPadjéről. De amikor be akart jelentkezni a felhőjébe, észrevette,
hogy az iPadje már be van jelentkezve Timébe.
Biztos kölcsönvette mostanában. Ellie kíváncsi volt, hogy el
tud-e csenni valamit.
A családi karácsonyon készült képei voltak ott, egy spontán
berlini hétvége fotói, valamint néhány régi, iskoláskori fénykép.
Mosolyogott, miközben végigpörgette Tim emlékeit, és arra
gondolt, hogy ha egyszer gyerekeik lesznek, vajon kire fognak
hasonlítani. Talált gyerekkori képeket is, amelyeken Tim egy
asszonnyal volt látható. Mivel különböző helyeken és
időpontokban készültek, azt feltételezte, hogy a hölgy az
édesanyja lehet. Ez meglepte. Amikor korábban megkérte Timet,
hogy mutasson neki egy képet az édesanyjáról, azt mondta, hogy
egy sem maradt, mert mind elégett.
Az egyiken az asszony a fényképezőgépnek háttal térdelt, és
egy születésnapi tortát tartott a kezében, öt gyertyával. Egy
másikon Tim vállát fogta, de a vonásai elmosódottak voltak. Ellie
egyre csak pörgette a fényképeket, próbált egy olyat találni, ahol
nem homályos az asszony arca. Olyan volt, mintha valaki
szándékosan életlen képeket készített volna róla.
Amikor az egyik képen végre tisztán látta az asszony arcát,
hangosan felsóhajtott. Pontosan tudta, hogy ki Tim édesanyja.
 66. fejezet

MANDY

Mandy a kocsijában ült a kávézó mellett, ahol Richard volt

barátnőjével, Michelle-lel találkozott. Leengedte az ablakot,
remélve, hogy a hűvös levegő majd megnyugtatja.
Korábban még nem volt pánikrohama, de a hirtelen
szívdobogás, szédülés és rettegés, amit most érzett, erre utalt.
Úgy próbált megnyugodni, hogy felidézte a terhesgondozáson
tanult légzőgyakorlatokat. Ha valamikor szeretett volna újra
elkezdeni inni, hát most.
– Richard nagyon is él! – mondta Michelle. Richard nagyon
is él?! – Jól vagy? – kérdezte tőle, amikor látta, hogy kifut a vér
az arcából. Mandy bólintott, de látszott rajta, hogy nem mond
igazat.
– Hogy érted, hogy Richard él? – kérdezte végül. – Hiszen
elütötte egy autó, nem? Ott voltam a megemlékezésén!
– Igen, balesete volt, de nem halt meg – felelte Michelle. –
Valahol Wellingboroughban van egy magán ápolóotthonban.
Szegény srác szinte olyan, mintha halott lenne. Súlyos
agykárosodást szenvedett.
– Akkor miért tartották meg a szertartást?
– Én annyit derítettem ki, hogy amikor az anyja és a
testvére megtudták, hogy már nem fogják visszakapni a tökéletes
Richardjukat, akkor elszállíttatták az otthonba. Azt mondták a
barátainak, hogy ne látogassák meg, mert túlságosan is
felzaklatná őket a látvány, és majd inkább tartanak egy
reménykedő-megemlékező szertartást, amelyre mindenki
elmehet, hogy együtt felidézzék az életét. Csakhogy amikor végül
sor került rá, reménykedésről szó sem volt.
Mandy közben azon törte a fejét, hogy milyen Facebook-
üzeneteket is hagytak Richard balesete után, és milyen beszédek
hangzottak el a szertartáson. Olyan nyugtalan volt, hogy
képtelen volt pontosan felidézni ezeket. Amennyire ő tudta, talán
nem is említették, hogy Richard meghalt. Csak Pat és Chloe
használták a „halál" szót, szégyentelenül elhitetve vele, hogy a fiú
már nincs az élők sorában.
– Nem értem. Miért szerveznének ilyesmit olyasvalakinek,
aki még nem halt meg?
– Mi sem nagyon értettük, de hát ki kezd el kérdezősködni,
ha gyászol egy család? A barátainak nem engedték meg, hogy
meglátogassák Richt, szóval gondolom, ez volt az egyetlen
lehetőségük, hogy összegyűljenek és megemlékezzenek róla.
Amikor a családja megkeresett, úgy tűnt, mintha el akarnák
felejteni, és csak egy szerencsétlen tehenet keresnének, aki majd
gyereket szül neki, hogy helyettesítse. De az aztán hétszentség
volt, hogy nem én leszek az!
Mandy tudta, hogy sosem fogja elfelejteni Michelle
arckifejezését, amit akkor vágott, amikor a találkozójuk végén
felállt, és szétnyíló kabátja felfedte terhes hasát.
– Bassza meg! – motyogta Michelle.
Mandy nem akart mást, csak a lehető leggyorsabban
kimenni a kávézóból. Amikor az autóban végre összeszedte
magát, kivette a táskájából a telefonját, és beírta a keresőbe a
„magán ápolóotthon", valamint a „Wellingborough" szavakat. Öt
találatot kapott, és a harmadik hívásnál erősítették meg azt, amit
már tudott. Beírta a címet az autó GPS-ébe, bedugta a kulcsot, és
elindult. Arra készült, hogy találkozzon a neki elrendelt férfival.
 67. fejezet

CHRISTOPHER

– A pszichopaták gyakran nem úgy lesznek szerelmesek, mint

az átlagemberek – olvasta fel magának Christopher hangosan
üres irodájában –, de ők is lehetnek azok.
Hiúságból nem hordott olvasószemüvegek az eldobható
kontaktlencsékből pedig épp kifogyott, így lassan még közelebb
tolta az arcát a monitorhoz, hogy jobban lássa a szöveget.
– A pszichopaták jobban szeretnek korlátozott időtartamú
szexuális kapcsolatokba bonyolódni, azzal a feltétellel, hogy ők
mozgatják a szálakat – folytatta. – Az efféle futó kalandoknak
gyakran nincs folytatásuk, mert a szexuális partnerük
mohóságát promiszkuitásnak tartják – ugyanakkor saját,
hasonló cselekedeteiket könnyen meg tudják magyarázni. Úgy
gondolják, hogy ők számos partnerrel bonyolódhatnak szexuális
kapcsolatba, megcsalhatják őket, de ha velük teszik ugyanezt,
akkor már magasabb rendűnek tartják magukat, akiknek
erkölcsi fölényük van.
Christopher bólintott, és nem talált semmi kivetnivalót
ebben. Hollyra gondolt, akivel a húszas évei elején járt. Ő olyan
arcátlan volt, hogy megbosszulta Christopher hűtlenségét, és
nem értette, hogy Christopher erre miért szakít meg vele minden
kapcsolatot – még az után sem fogta fel, hogy az orrát is betörte.
Belekortyolt a Red Buliba: tizenkét dobozzal vett egy
újságosnál hazafelé jövet, miután Huszonkettes számú
mellkasán hagyta a polaroid képet. Később emiatt dühös lett
magára, mivel figyelmetlen volt, és olyan boltba ment be, ahol
biztonsági kamera is lehetett.
 – Csak úgy lehet sikeresen kapcsolatban élni egy
pszichopatával, ha valakinek sikerül elérnie, hogy ugyanakkora
hatalommal és ugyanolyan mértékű befolyással bírjon, mint ő –
folytatta tovább a felolvasást. – A pszichopaták heves, tehetséges
és szenvedélyes szeretők, de ha kezdettől fogva domináns
partnerek, akkor ugyanez a viselkedésforma fog folytatódni.
Amikor rájönnek, hogy képesek uralkodni a partnerükön, vagy
pedig az kiengedte a kezéből az irányítást, akkor gyakran
elveszítik az érdeklődésüket, és máshol keresnek szexuális
kapcsolatot. Ugyanakkor vannak olyan pszichopaták, akik
élvezik, ha megosztozhatnak a partnerükön a barátaikkal.
Számukra a partner egy olyan szerzemény, amit akkor adnak
kölcsön, amikor csak jónak látják.
Tori ilyen volt – idézte fel Christopher. Vonakodva
beelegyezett, hogy elmenjen vele egy swingerklubba, ő pedig
végignézte, hogy egymás után hét férfi közösül vele aznap este.
Christopher azzal vette rá, hogy ez majd felizgatja őt, és ezáltal
erősebb lesz a kapcsolatuk. Tori fiatal volt, naiv, így hát hitt neki.
Utána a házuk előtt a kocsiban mocskos kurvának nevezte a
lányt, és szakított vele.
Egyesével végigpörgette magában a nőket, akikkel emlékei
szerint szexuális kapcsolata volt, és szinte mindegyikükkel
ugyanilyen lealacsonyító módon bánt. Egész életében ő volt a
domináns partner a kapcsolataiban, és manipulációval vette rá a
partnereit mindarra, amit éppen aktuális devianciája
megkövetelt. Csak egyvalakit nem alacsonyított *te és nem
mocskolt be semmilyen módon: Amyt.
A hálószobán kívül igyekezett irányítani, hiszen volt egy
titka, amit még nem akart megosztani, de azon belül egyenlőek
voltak. És ezt a felismerést követően kezdte úgy érezni, hogy
szeretne többet megtudni a pszichopatákkal való kapcsolatról. A
„Szóval azt hiszed, hogy egy pszichopatába vagy szerelemes?"
című honlap mindent elmagyarázott.
Lejjebb görgetett, hogy tovább olvasson. – Onnantól fogva,
hogy egy pszichopata kettős mércét alkalmazhat, a kapcsolat
valószínűleg zátonyra fog futni. A partnere nem egyenrangú, és
nem is várhatja el, hogy úgy bánjanak vele. Hiábavaló azzal
próbálkozni, hogy újra felkeltsük az érdeklődését. Csak úgy
virágozhat a romantikus kapcsolat, ha a partner nem engedi
meg, hogy manipulálják, és továbbra is megőrzi az önbecsülését.
Christopher lóbálni kezdte a lábát, mert képtelen volt
nyugton maradni: nagyon sok mindenben magára ismert,
másrészt viszont Amyre is.
– Mivel a DNSPároddal kapcsolatos kutatások csak egy
évtizedre nyúlnak vissza, egyelőre még nincs konklúzió azzal
kapcsolatban, mennyire szerethet bele egy pszichopata a DNS-
párjába. A jelenleg rendelkezésre álló adatok szerint a
pszichopaták is ugyanolyan mély érzelemmel tudnak szeretni,
mint a nem pszichopaták.
Christopher hosszan kifújta a levegőt, majd hátradőlt, és
megdörzsölte a szemét. Szóval ő is bele tud szeretni valakibe. Ez
azt bizonyította, hogy a kényszeres vágyai, a gonoszsága és a
kegyetlensége ellenére még mindig van benne eltemetve valami,
ami normális.
 68. fejezet

JADE

Olyan volt, mintha Kevin az esküvőjére tartogatta volna az

utolsó csepp erejét: tizenöt nappal az igen kimondása után Jade
már el is temette a férjét.
Mindenki észrevette, hogy romlik az állapota, de a családból
senki sem beszélt róla. Ehelyett a napi teendőiket végezték a
farmon, és segítettek Kevinnek, hogy minél elviselhetőbbek
legyenek a napjai. Jade mellette volt, amikor bevette a többféle
gyógyszert, az orvos pedig naponta kétszer kijárt hozzá a
városból, hogy szükség esetén adjon még fájdalomcsillapítót.
Amikor Kevin gyufaszál-vékony lábai feladták, és a férfi teljesen
mozgásképtelenné vált, ott volt mellette a szobájában, akár
eszméleténél volt, akár nem. A karját cirógatta, amiért időnként
egy-egy gyenge kézszorítás volt a jutalma. Jade korábban azt
olvasta valahol, hogy az ember majdnem legutoljára veszíti el a
hallását, így különösebb téma nélkül, de mindig beszélt is
Kevinhez. Nem akarta, hogy melankolikus csendben hagyja itt a
világot.
Legtöbbször tehetetlennek érezte magát, és csak nézte,
ahogy a legjobb barátja lassan elsorvad. Az utolsó napokban,
amikor Kevin teste már szinte teljesen kimerült, egy nedves
fültisztító pálcikával bekente belülről a száját, hogy valamennyire
elmulassza nyelve szárazságát, kicserepesedett ajkát pedig
vazelinnel kente be.
Segített az apósának kicserélni Kevin szennyes ágyneműjét,
és nedves törlőkendővel mosdatta le a férje testét. Önkéntelenül is
eszébe jutott, hogy ha egyszer vele is megtörténne az
elképzelhetetlen, akkor vajon ki szeretné őt olyan önzetlenül,
mint ahogy itt szeretik Kevint. Rájött, hogy a családján kívül
senki.
Jade-et legjobban Kevin halálhörgése ijesztette meg:
szörnyű, recsegő, szinte vihogáshoz hasonló hang tört elő a
torkából és a mellkasából, amikor a felszínre került az orrfacsaró
szagú folyadék, amitől bűzös volt a lehelete. Még hátralévő
óráiban az egész család az ágya körül ült, és várták, hogy mikor
süllyed le utoljára a mellkasa.
Amikor eljött a pillanat, Jade szinte érezte, ahogy Kevin lelke
csendben elhagyja a testét, és elindul a következő utazására. Kint
lassan megvirradt. Huszonöt éve ez lesz az első alkalom, hogy
Kevinre már nem süt le nap.
Susan és Dan egymásba kapaszkodtak, és csendben
gyászolták a fiuk elvesztését. Jade szinte gondolkodás nélkül,
ösztönösen kinyúlt, hogy Markot vigasztalja. Meglepetésére a
férfi viszonozta ezt, és átölelte erős karjával. Abban a pillanatban
ő is megérezte mindazt, amit Mark, és magába szívta a több
hónapnyi elfojtott kielégítetlenséget, miközben a férfi teste és
lelke megadta magát a gyásznak. Érezte, hogy Mark vágyakozik
utána. Ő maga is ugyanezt érezte. Mivel nem tehettek semmit,
minden erejükkel egymásba kapaszkodtak, attól rettegve, hogy
nem sokkal az első után egy újabb személyt kell elengedniük, akit
szeretnek.
A temetési szertartást ugyanaz a tisztelendő atya vezette, aki
összeadta Jade-et és Kevint. De most, Kevin kívánságának
megfelelően, nem az aprócska templomba zsúfolódtak be,
hanem a farmon gyűltek össze. Mark az édesapjával a fák
árnyékában ásta ki a sírgödröt, Kevin nagyszüleinek sírköve
mellett, a háztól körülbelül egy mérföldre, északra.
A tisztelendő a gyászbeszédében leszögezte, hogy Kevin életét
gyűltek össze megünnepelni, nem pedig azon emészteni
magukat, hogy milyen rövid is volt az.
Elmesélte, milyen csodálatos fiatalember volt Kevin, és
milyen sokak életére volt pozitív hatással. Amikor Jade
meghallotta a saját nevét, úgy érezte magát, mint valami
szélhámos. Egyáltalán nem bánta, hogy Kevin barátja volt, de
sosem tudta volna úgy szeretni, ahogy Kevin szerette őt.
Jade csak akkor tudta bevallani magának, hogy mennyire
beleszeretett Markba, amikor a férje koporsóját lassan a földbe
eresztették. Korántsem csak arról volt szó, hogy Kevin helyett
immár Mark iránt táplált vonzalmat: amit érzett, az őszinte volt.
Jade gyomra még akkor is megremegett a jelenlététől, amikor a
körülmények a legszörnyűbbek voltak: amikor egymás mellett
álltak Kevin sírjánál. Tudatában volt annak, hogy ez egyáltalán
nem helyénvaló, de abból, hogy a férfi képtelen volt a szemébe
nézni, tudta, hogy ő is ugyanígy érez.
Ugyanakkor Mark, leszámítva azt a Kevin halála utáni
pillanatot, amikor szabadjára engedte az érzelmeit, szigorúan
uralkodott magán, és nem volt hajlandó jobban megnyílni.
Kommunikációjuk továbbra is udvarias mosolyokra, valamint
köszönömökre korlátozódott – és Jade ezért egyre jobban
gyűlölte őt.
– Jó itt tudni őket, amikor már oly messze vannak –
magyarázta Susan, miközben a gyászolók kezdtek szétoszlani. –
Kevin mindig szeretett a nagyszüleivel lenni, így hát örülök, hogy
együtt vannak és vigyáznak egymásra. Mint ahogy a tisztelendő
atya is mondta: ne gyászoljuk Kevin életét, hanem inkább
menjünk, és ünnepeljük!
Jade elmosolyodott, és a házig vezető úton végig fogta Susan
kezét. Ám mielőtt csatlakozott volna a többiekhez az ebédlőben,
hogy egyenek-igyanak valamit, bement Kevin szobájába. Örökké
hálás lesz azért, hogy megismerte a férfit, és hogy feleségül kérte,
de most már még inkább az volt, mivel nem kell összetörnie a
szívét, és megmondania neki, hogy nem ő az igazi.
Miközben az ágyán feküdt, felidézte a barátját, akitől olyan
különlegesnek érezte magát. Ez volt az egyetlen olyan
kapcsolata, amelyben úgy érezte, hogy igazán szeretik, és
fájdalmat okozott neki, hogy ezt nem tudja viszonozni. Minden
tőle telhetőt megtett, de amikor megérezte a robbanásokat, már
nem lehetett tagadni, hogy kivel is akar lenni igazán.
Kétféleképpen birkózhatott meg elfojtott érzelmeivel: vagy addig
üti dühösen a párnákat, amíg ki nem jön belőlük a tömés, vagy
pedig felnőttkorában most először elsírja magát. Az utóbbit
választotta.
 69. fejezet

NICK

Nick utolsó hete a reklámügynökségnél csigalassúsággal telt.

Az íróasztala mellett ülve egy táblázatot nézett a monitorán,
és azon gondolkodott, hogy mit kell még elvégeznie itt és élete
más területein is a sorsdöntő lépése előtt. Gyakran elkalandozott
a figyelme, és inkább arról az új-zélandi városról keresett képeket
a Google-ön, ahol majd élni fog.
Nick úgy érezte, hogy a még hátralévő munkanapjaitól
eltekintve minden fénysebességgel suhant el, és bizsergett az
izgalomtól, hogy mindennel lépést tartson. A legnehezebb,
valamint legtorokszorítóbb teendőivel már végzett – egy
pillanatig sem kételkedett abban, hogy a döntései helyesek voltak
–, és most már várakozással nézhetett az Alexszel közös élete elé.
Néhány nappal az után, hogy Nick különvált Sallytől,
Alexszel beteljesedett a kapcsolatuk. Majdnem olyan jól ismerték
a másik személyiségét, mint saját magukat, de tökösnek kellett
lenniük, ha fel akarták fedezni egymás testét – és nem csak
képletesen értve. Ügyetlenül tapogatóztak, új ízeket és furcsa
mozdulatokat fedeztek fel, de hihetetlen érzéseket is kiélvezhettek
– bár voltak olyanok is, melyekkel kapcsolatban Nicknek azért
voltak fenntartásai. És rájött, hogy hiába tartoznak ugyanahhoz
a nemhez, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy tudnák, hogyan
működik egy másik férfi teste.
Ugyanakkor mind a ketten egyetértettek abban, hogy ezt
még jobbá tehetik – és jobbá is fogják tenni.
Nick volt az, aki óvatosan felvetette, hogy esetleg Alex-szel
tartana, amikor hazautazik Új-Zélandra. Alex persze örömmel
fogadta a javaslatot, bár bevallotta, fél attól, hogy egy Nick nevű
férfit mutat majd be a családjának, holott ők egy Mary nevű
lányt várnak. De ezzel a problémával majd ráérnek akkor
foglalkozni.
Nick főnöke beleegyezett abba, hogy hat hónapnyi fizetés
nélküli szabadságot vegyen ki. Nick nem mondta el az igazi okot,
csak annyit közölt, hogy a Sallyvel történt szakítása óta úgy érzi,
hogy el kell utaznia, hogy „megtalálja önmagát". Bár Alex
esetében pontosan tudta, hányadán is állnak egymással.
Nick elmondta csalódott családjának, hogy szakítottak
Sallyvel, de úgy döntött, azt inkább nem osztja meg velük, hogy
a DNS-párja egy férfi. Ha letelik a féléves próbaidő, amit Alexszel
kitűztek maguknak, akkor majd elmondja nekik az igazságot.
Az egész tervének az volt a legnehezebb része, hogy
megmondja Sallynek: elmegy. Bár volt menyasszonya látszólag
nem szenvedett annyira, mint amire Nick számított, biztos volt
abban, hogy ez csak a látszat. Tudta, hogy a nő meg fogja
gyászolni felbomlott kapcsolatukat.
Nick hálás volt azért, hogy Sally nem próbált meg
bűntudatot kelteni benne a döntése miatt: olyan volt, mintha
tudta volna, hogy milyen érzés, ha valakinek van DNS-párja, és
nincs más választása, mint követni azt, amit a szíve diktál.
Gyakorlatias módon osztották el az addigi közös életüket. A
megtakarításaikat megfelezték, és Nick felajánlotta a lakást,
amíg Sally el nem tudja adni a nevükben. Ő csak a ruháira, a
könyveire és a munkáiból összeállított portfolióra tartott igényt –
úgy döntött, hogy minden mást lehet pótolni. Az utóbbi hat
hétben Alex lakásában lakott, és azóta nem is beszélt Sallyvel.
Amikor a monoton munkanap végre befejeződött, elindult a
vonathoz, amire még korábban foglalt jegyet, hogy a
birminghami New Streetről Londonba utazzon, mert meg kellett
újítania az utazási okmányait. A vonat tervezett indulása előtt ért
ki, így egy Starbucksban ütötte el az időt egy bögre forró
csokoládé és egy sütemény társaságában. Az áfonyás muffinja
tetejét csipegette, és elvigyorodott. Alig néhány hónap alatt
teljesen felfordult az élete, de túlélte. És korábban fogalma sem
volt arról, hogy emiatt mennyi örömben lehet része. Miközben az
élete új fejezete egyre gyorsabban közeledett, már alig várta,
hogy megtudja, mi következik majd.
Rezegni kezdett a telefonja a zsebében, és amikor elővette,
látta, hogy Sally üzent neki.

Találkoznunk kell – olvasta.

Nick a szemét forgatta. Nem akart kegyetlen lenni, de már

nem volt mondanivalója Sallynek.

Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne.

Kérlek!

Miről van szó?

Sally válaszként egy képet küldött, mire Nickben egy világ

omlott össze. Egy ultrahangfelvétel volt az.
 70. fejezet

ELLIE

Ellie izgatottan dobolt a körmével üvegborítású asztalán, és a

szemben lévő falon lógó festményt bámulta. Két évvel korábban
vette negyvenezer fontért, amikor meglátta egy állványon egy
knightsbridge-i galéria kirakatában. Egy nagy, zöld szemű
kislányt ábrázolt, aki kék kabátot viselt, és a kereten túli világba
bámult. Felnőttek egy csoportja állt körülötte, de mivel háttal
voltak, úgy tűnt, mintha észre sem vennék. Nagyon sovány volt,
szinte olyan, mint egy lelenc. A kigombolt kabátja alatti felsőn át
halványan a szíve körvonalai is látszottak. De ezt csak a
figyelmes szemlélő vehette észre. Volt valami a lány kétségbeesett
arckifejezésében és kifejező tekintetében, amitől Ellie percekre
teljesen bele tudott merülni a képbe. Szinte senki sem vette észre
a gyerek szívét, Ellie pedig sosem tartotta szükségesnek, hogy
felhívja rá a figyelmet. Tim viszont rögtön észrevette, amikor
felkereste az irodájában.
Most, a képet bámulva Timre gondolt, vagyis inkább arra,
hogy a lányhoz hasonlóan miért döntött ő is úgy, hogy valamit
eltitkol.
Amikor meglátta Tim anyját az elrejtett fényképeken, rögtön
felismerte. Körülbelül tizenöt évvel ezelőtt közeli munkatársa
volt. Samantha Wardnak hívták. A fiával közös képeken ugyan
sokkal fiatalabb volt, de tudta, hogy ő az, aki laborasszisztensként
dolgozott a csapatban, amit Ellie a DNSPárod-gén felfedezése
után állított össze. Ellie biztos volt abban, hogy Samantha is
tagja volt a „palántáknak" becézett csoportnak – néhány
kollégáján ugyanis kipróbálta az elméletét. Csakhogy akkoriban
nagyon kellettek neki a tesztalanyok, így nem feltétlen tartotta be
a szabályokat.
Ellie ősz hajú, halkszavú, középkorú asszonyként ismerte
Samanthát. Nem sokat beszélt, és amikor Ellie kinőtte a laborját,
valamint a csapatát, a többiekhez hasonlóan az ő sorsát sem
követte figyelemmel, hiszen már nem volt hasznára.
Még korábban elmentette Tim és az édesanyja fotóját az
iPadjére, most pedig ismét megnyitotta. Kétségtelenül
hasonlítottak egymásra: ugyanolyan kedves volt a mosolyuk, és
mogyoróbarna, mandulaalakú a szemük. Tim nem beszélt róla
gyakran, de ha igen, akkor mindig rajongva. Hálás volt azért,
hogy az asszony több állást vállalva rengeteget dolgozott, és így
megengedhették maguknak, hogy elmenjen az iskolai
kirándulásokra, sőt még az egyetem alatt is támogatta. Ellie
tudta, hogy még mindig fáj neki az anyja elvesztése, aki hirtelen
halt meg, szívinfarktusban.
Biztos volt abban, hogy nem véletlenül jelent meg az
életében az egyik volt alkalmazottjának a fia, és nagyon
szeretette volna tudni, hogy miért. Vajon ismeri egyáltalán
Timet? A legegyszerűbb megoldás az lett volna, ha egyenesen őt
kérdezi meg, de Ellie maga akarta megtalálni a válaszokat.

– Valami baj van? – kérdezte Kat, a személyzeti osztályának

vezetője, amikor előzetes bejelentés nélkül megjelent az
irodájában.
– A segítségedre van szükségem, és szeretném, ha ez kettőnk
között maradna – felelte Ellie, és leültek a díványra.
Közelebb húzódott Kathez, majd halkan folytatta:
– Korábban azzal büszkélkedtél, hogy egy arcot sem szoktál
elfelejteni, ugye?
– Ööö… igen – felelte Kat idegesen.
– A karácsonyi bulin azt mondtad, hogy mintha egy
állásinterjúról ismerős lenne neked a partnerem, csakhogy akkor
más volt a neve. Mintha Matthew-t említettél volna.
Kat bólintott.
– Mennyire vagy biztos ebben?
– Kérlek, ne légy rám dühös! – mondta Kat remegő hangon.
– Nem vagyok, miért lennék?
– A buli másnapján előkerestem Matthew aktáját, és
megnéztem az interjún készített feljegyzéseket, valamint az
önéletrajzát. Idegesített, hogy esetleg összekevertem valakivel.
Ellie szívverése felgyorsult. – És mit találtál?
Kat gyorsan az iroda túlsó végébe ment; magas sarkúja úgy
kopogott a márványpadlón, mint egy sztepptáncos cipője. Az
irattartó szekrényben végignézte a mappákat, majd Ellie elé tette
az egyiket, melyen fehér címke volt. Ellie szíve összeszorult,
amikor elolvasta a feliratot: MA T T HEW WA RD. Semmi kétség nem
fért hozzá, hogy Samantha fiáról volt szó.
– Ne haragudj, hamarabb kellett volna hozzád fordulnom
ezzel, de nem tudtam, hogy is hozzam szóba. Az online adatait
már töröltük, de mindig megőrzöm őket kinyomatatva is.
Fénykép azonban nincs róla. Akármikor próbáltam lefényképezni
a digitális géppel, mindig csak egy üres képet kaptam.
Megpróbáltam az iPhone-ommal is, de ugyanaz történt.
Emlékszem, még viccelődtünk is ezen.
– Beszéltél valakinek erről?
– Te jó isten, dehogy!
– Köszönöm – felelte Ellie, majd kijött Kat irodájából, és
visszasietett a sajátjába. Ula felnézett a laptopja mögül, hogy
kérdezzen valamit, de inkább csak hallgatott, amikor a főnöke
becsapta maga mögött az ajtót.
Ellie leült az íróasztalához, és aggódva nyitotta ki a mappát.
Átfutotta Matthew Ward önéletrajzát, és összehasonlította
azokkal az adatokkal, amiket a kutatói gyűjtöttek össze Timről,
amikor megtudta, hogy van DNS-párja. Mind a ketten
informatikai területen dolgoztak – és ebben ki is merült a
hasonlóság. Máshová jártak iskolába, más évben születtek, más
vizsgákat tettek le, és különböző volt az e-mail-címük, de még a
társadalombiztosítási azonosítószámuk is.
Következő lépésként egy fényképre volt szüksége arról a
Matthew Wardról, aki több mint tizennyolc hónappal korábban
ott járt. Belépett az online beléptetőrendszerbe, amelybe a
vállalatot látogatók be- és kiléptek a recepciós pultnál. Ellenőrizte
az interjú napján érkezőket, de ilyen néven senkit sem talált.
Ulával elkérette az épület biztonsági szolgálatától a Matthew
látogatása időpontjában készült felvételeket. Fel-alá járkált,
miközben várakozott. Kinézett London sziluettjére, és próbálta
elfojtani feltörő dühét.
Amikor megkapta a biztonsági kamerák időkódos felvételeit,
sorrendben lejátszotta a fájlokat. A földszinti bejáratot, a lifteket,
a recepciós pultot és a fő folyosókat is kamerákkal figyelték, de
senki sem látszott a felvételeken, aki Timre vagy Matthew-ra
emlékeztetett volna.
Közel egy órán át tekerte előre majd vissza a filmet,
miközben kétségbeesetten próbált találni valamit, és egyszer csak
feltűnt neki, hogy a recepciós pultról készült felvétellel valami
nem stimmel. A képernyő tetején lévő időkód kissé megremegett,
elárulva, hogy egy egész percnyi film eltűnt. Összeszorult a
gyomra. Valaki hozzáfért ehhez a felvételhez, és belenyúlt!
Ugyanez történt a liftekben és a földszinten készült felvételekkel
is: mindegyikből körülbelül hatvan másodpercnyi rész hiányzott.
Legutoljára azt a videofájlt nyitotta meg, amely a tárgyalóba
vezető folyosóról készült. Döbbenten figyelte, hogy néhány
másodperccel Kat Matthew-val kitűzött interjúja előtt elegáns,
méretre szabott öltönyben megjelenik az általa Timként ismert
férfi. Vállra vetett táskával, magabiztosan sétált végig a folyosón,
majd a tárgyaló előtti utolsó kameránál megállt, és belenézett.
Ellie érezte, hogy meghűl benne a vér.
Helló, Ellie! – olvasta le Tim szájáról.
 71. fejezet

MANDY

– Nem sokan látogatják – mondta a fiatal ápolónő, miközben

végigvezette Mandyt a folyosón.
Az otthon, ahol Richardot ápolták, fertőtlenítő és légfrissítő
szagát árasztotta. A linóleumpadló makulátlanul tiszta volt, a
falakon pedig történelmi angol tájakról készült vízfestmények
reprodukciói lógtak. A folyosó végén tágas, nyitott terű, világos
társalkodó kapott helyet, ahová bekémlelve Mandy különböző
tudatállapotban lévő, kerekesszékes lakókat látott.
– Mióta van itt? – kérdezte Mandy.
– Azt hiszem, úgy tíz hónapja. Eleinte gyakran látogatta a
családja, de most már nem. Milyen kár!
– Azt mondták, hogy miért nem jönnek már?
– Nem, de meglepődne, hogy hány páciensünket nem
látogatja senki sem. Vannak, akiket szinte csak kitesznek a
kapuban, és többé nem látják a családjukat.
– Valaki azt mondta, hogy Richard családja megtiltotta,
hogy a barátai meglátogassák.
Az ápolónő bólintott. – Nem hivatalosan ugyan, de
megkértek bennünket, hogy ne nagyon támogassuk az ilyesmit.
– Hát, akkor köszönöm, hogy beenged.
– Biztos vagyok abban, hogy DNS-párként azért magának is
vannak jogai.
Mandy úgy gondolta, hogy az idegesség miatt háborog a
gyomra, majd hirtelen erős rúgást érzett belülről. Megdörzsölte a
hasát, hogy megnyugtassa a kisbabáját, de titokban rettegett,
hogy vajon hogy fogja majd érezni magát, ha meglátja
Richardot.
– Hát itt is vagyunk! – mondta a nővér, és kinyitotta az
ajtót. – Van egy szék az ágyánál. Csak beszéljen vele normálisan,
úgy, mint bárki mással!
Mandy belépés előtt lelkileg felkészítette magát, majd amikor
bement, csak a legutolsó pillanatban nézett az ágy felé.
Richard alig hasonlított a szobája falán vagy a Mandy
mappájában lévő képeken szereplő személyre: a jóképű, izmos,
kissé szögletes külsejű férfi, akit bámult és akiről fantáziáit, már
csak árnyéka volt önmagának – csupa csont és bőr, amit
műanyag csövek és egy lélegeztetőgép tartott egyben.
A karja csontsovány volt, az álla alatt pedig kiütéses lett a
bőr, mert valaki túlságosan megborotválta. Hosszúra nőtt haját
ügyetlenül oldalra fésülték, ami nagyon ódivatú volt. A bőre
beszürkült, a pizsamája lógott rajta. De a külseje és a torkából
hallatszó fojtott hangok ellenére, melyeket a gyenge testébe
oxigént pumpáló lélegeztetőgép idézett elő, Mandy teljesen biztos
volt abban, hogy szerelmes a DNS-párjába.
Odahúzott egy karosszéket, és leült: minél közelebb voltak
egymáshoz, annál gyorsabban vert a szíve. És amikor ösztönösen
Richard keze után nyúlt, mintha elektromos áram futott volna
végig a testén.
– Szia, Richard! – szólalt meg remegő hangon,
bizonytalanul. – Mandy vagyok. Te nem ismersz, de én sokat
tudok rólad.
Mandy nem tudta, hogy mire is számít: az utóbbi néhány
hónap során bebizonyosodott, hogy a lehetetlen is megtörténhet,
és legbelül azt remélte, hogy talán valamiféle csoda történik –
Richard reagálni fog a hangjára, az illatára vagy csak a
jelenlétére. De ő meg sem mozdult.
– Szép itt – folytatta, és kinézett az ablakon az ápolóotthont
körülvevő kertre. – A nővérek pedig nagyon barátságosnak
tűnnek. Remélem, rendesen gondodat viselik.
Érezte, hogy váratlanul könnybe lábad a szeme, és miután
az első néhány csepp végigfolyt az arcán, a többit már nem tudta
megállítani.
– Ne haragudj – mondta –, ennek nem így kellene
történnie… Találkoznunk kellett volna, és beleszeretnünk
egymásba, mint a filmekben meg azokban a valós történetekben,
amiket az orvosi váró bulvármagazinjaiban olvas az ember. És
hiába tudom, hogy a mi esetünkben ez sosem lesz így, mégis
egyre csak azon jár az eszem, hogy mi lehetett volna. Csak a
jóisten a megmondhatója, hogy hány órán át néztem a régi
fényképeidet és a gyerekkori videóidat. Úgy érzem, mintha
ismernélek, pedig azt hittem, hogy már nem is élsz. És most itt
vagyunk együtt, te még élsz, én pedig a szívem alatt hordom a
kisbabánkat. Most kellene a legboldogabbnak lennem, de nem
vagyok az. Mert te nem tudod, hogy ki vagyok, de még azt sem,
hogy itt vagyok.
Mandy az állához emelte Richard kezét. Hideg – gondolta,
és még szorosabban fogta, hogy megpróbálja felmelegíteni.
Sosem érzett még ilyet. Olyan volt, mintha Richard bőre áthatolt
volna az övén, és a testén belül érezte volna a sajátjával és a
kisbaba szívverésével együtt.
És akkor egy pillanat törtrészére, mintha villámcsapás 'érte
volna, Richard teste megrándult. Mandy csak bámulta – biztos
volt abban, hogy csak káprázott a szeme. De aztán Richard újra
rándult egyet, mintha defibrillátorral élesztették volna újra.
Nem tudta levenni a tekintetét a férfi arcáról: mereven
nézte, ahogy előbb lassan, majd egyre gyorsabban pislog. A
lélegeztetőgép alatt megmozdult a szája széle, és egy nagyon
kicsit felfelé húzódott. Mandy visszafojtott lélegzettel várta, hogy
Richard szeme fókuszáljon, és először lássa meg őt. Hát ez az!
Eljött a pillanat, amit úgy várt.
Mandy kirohant a folyosóra, és kétségbeesetten keresni
kezdett valakit, aki segíthet neki.
– Richard Taylor megmozdult! – nyögte ki egy zavarodott
nővérnek. – Segítségre van szüksége!
 – Megmozdult? – ismételte meg a nővér.
– Igen! Az arcomhoz emeltem a kezét, és megmozdult a
teste, a karja, majd kinyílt a szeme. Kérem, hívjon egy orvost!
Szerintem kezd magához térni!
 72. fejezet

CHRISTOPHER

Christophernek pontosan nyolcvankét napig sikerült

zsonglőrködnie: dolgozott a küldetésén, hogy megöljön harminc
nőt, és ezzel egyidejűleg bimbózott a kapcsolata Amyvel.
Nem volt egyszerű megosztania az idejét a két feladat
között, különösen úgy, hogy Amyvel minden második estét,
valamint a hétvégéket is együtt töltötték. Így viszont kevés
lehetősége nyílt rendszeresen figyelni a maradék öt nőt. Amikor
lehetséges volt, akkor ránézett a számítógépekre, és néha
elhódította Amyt egy kis adag propofollal, amit a sötét netről
szerzett be. A szernek köszönhetően a lány alkalmanként akár
hét órára is elkábult, ennek köszönhetően pedig hajnalig
zavartalanul folytathatta otthon a kutatást, vagy ahogy
Huszonnégyes és Huszonötös számúval tette, kinyiffanthatta az
áldozatait, mielőtt a kába Árny magához tért volna.
Amy volt az, aki Christophert meglepve először kimondta az
sz-szel kezdődő szót az egyik reggelen, amikor a lány testvérének
kutyáját sétáltatták Hampstead Heathben. Oscar, a bozontos,
vörösessárga border terrier egy hétig volt nála, amíg a bátyja
nyaralt, és Christopher ugyan nem sok értelmét látta a
kisállatoknak, szerette, hogy karöltve, hármasban hosszú sétákra
mennek. Azt válaszolta a nőnek, hogy ő is szereti – bár ezt az
évek során más partnereinek is mondta, de mindig azért, hogy
valamit megkapjon tőlük.
Amy volt az első, akinél így is gondolta.
Még azt is megengedte magának, hogy elképzelje, milyen
lenne, ha így élnék le az életüket. Talán egy nap majd vesznek
maguknak egy kutyát, gondolta, vagy egy vidéki házat. Ezt pedig
talán házasság és családalapítás követi majd. Minden, amiről
korábban azt vélte, hogy nem kell neki, most egyre
valószínűbbnek tűnt számára – és minden a DNS-párja miatt
volt.
Ha Amy nem volt vele, akkor azon kapta magát, hogy rá
gondol, ha viszont a közelében volt, akkor olyasvalamit érzett,
ami csak a gyilkolás öröméhez volt hasonlítható. Legalábbis
ahhoz, amit korábban érzett, amikor oly sok hónappal azelőtt
ölni kezdett. Most már ugyanis más volt ez az egész: Amy
mindent megváltoztatott. A bőre kívánta a lány érintését, a
tekintete ellágyult, amikor követte a mozgását a szobában, és
már várta azokat az éjszakákat, melyeket a projektje végeztével
zavartalanul vele tölthetett majd.
Már maga a gyilkolás sem okozott neki olyan nagy örömet,
mint korábban. Az egykor szinte zenének tűnő halálhörgés most
már nem volt más, mint a célhoz vezető út része. Unalmas
házimunkának érezte, hogy másnap vissza kell mennie a nők
lakásába, hogy ott hagyja a következő áldozat fényképét.
Minden, aminek nem volt köze Amyhez, csak terhet jelentett a
számára.
A közös életüket elég zárkózottan élték – egyelőre még
egyikük sem mutatta be a másikat egy harmadik félnek.
Christophernek nem volt senkije, akit a barátjának nevezhetett
volna, és ezt azzal magyarázta, hogy az egyetemi haverjai
szétszóródtak a világban, és csak nehezen tudtak volna
rendszeresen találkozni egymással. Valójában sosem járt
egyetemre, és csak a két bátyjával tartotta valamennyire a
kapcsolatot. Kapásból el sem tudta volna mondani az öt
unokahúga és unokaöccse nevét – vagy éppen azt, hogy ki kinek
a gyereke.
Ugyanígy Amy sem említette Christophert egyik
családtagjának sem. Elmondta, hogy az öt gyerek közül ő a
legfiatalabb, az egyedüli lány, a szülei, valamint a testvérei pedig
nagyon óvták, és nem nézték jó szemmel, hogy olyan veszélyes
pályára lépett, mint a rendőröké. És nem értették, hogy egyelőre
még miért nem szeretne férjhez menni, megállapodni és családot
alapítani.
– Még legalább három évig a karrieremre akarok
összpontosítani – mondta. – A szüleim egy másik generáció, és
ők még nem végeztették el a tesztet, de azért hisznek benne. Ha
elmondanám nekik, hogy megismerkedtem a DNS-párommal,
akkor hatalmas nyomás nehezedne ránk. Idővel majd
beszámolok nekik rólad.
– A munkahelyeden tudják a kollégáid, hogy velem
találkozgatsz? – kérdezte Christopher azt remélve, hogy Amy
már eldicsekedett a gazdag, jóképű barátjával, akit történetesen
égre-földre keres a rendőrség.
– Azt tudják, hogy valakivel randizgatok, de azt még nem
mondtam, hogy komoly lenne. Te vagy az én mocskos kis
titkom.
Christopher mosolygott, hogy elrejtse csalódottságát. Gonosz
énje szeretett volna találkozni Amy kollégáival, különösen
azokkal, akik az ügyében nyomoznak. Elképzelte magát, ahogy
lelkesen kezet ráz velük, miközben ők nem is tudják, hogy milyen
közel vannak a gyilkoshoz, akire vadásznak.
– Az jó – felelte –, hiszen mindannyiunknak vannak
mocskos kis titkai, nem?
 73. fejezet

JADE

Közel két hét telt el Kevin temetése óta, és Jade egyre jobban
szenvedett a bezártságtól a farmon.
Majd' meg szakadt a szíve, hogy látott valakit ilyen fiatalon
meghalni, de ugyanakkor erőt is merített belőle. Kevin
rettenetesen szeretette volna élni az életét, de megfosztották ettől
a lehetőségtől, ő pedig azzal róhatja le előtte legjobban a
tiszteletét, hogy új fejezetet kezd az életében, és elmerül
mindabban, amit csak kínál a világ.
A férje nem írt végrendeletet, és nem sok tulajdona volt, de a
szülők javaslatára Jade visszavitte a bérelt autóját, hogy Kevin
régi, négykerék-meghajtásújával menjen el az Ausztrália keleti
partján tervezett kirándulására. „Olyan lesz, mintha veled lenne"
– mondta neki Dan. Úgy tervezte, hogy hotelek helyett inkább
hostelekben lakik majd, ahol vele egykorúakkal találkozhat, és
megtapasztalhatja azt a fajta utazást, amit az egyetemi barátai
Amerikában.
Jade úgy gondolta, hogy öt hét elég lesz arra, hogy
megnézze, amit akar, utána pedig visszavezet Victoria felé, leteszi
Kevin autóját, búcsút vesz a családtól, és hazautazik Angliába.
De ha otthon lesz, akkor egyszerűen nem folytatja majd a
korábbi életét – arra most már képtelen lenne –, hanem újat
kezd.
Ha bármit is tanult Kevin halálából, akkor azt, hogy az életet
élni kell, nem pedig a távolból figyelni.
Nagyon bántotta, hogy Mark a temetés óta nem vett róla
tudomást. A szüleinek felajánlotta a segítségét, és azt, hogy
bármikor meghallgatja őket, ha úgy érzik, hogy vigaszra van
szükségük, de Markkal még egy érzelmesebb pillanatuk sem volt,
leszámítva azt a néhány percet Kevin halála után.
Herkulesi küzdelmet jelentett a közelében lenni. Ha csak
meglátta vagy megérezte a közelségét, erőt kellett vennie magán,
hogy ne vonja kérdőre – vagy ne vesse rá magát. Amikor csak
ránézett, még mindig tűzijáték sistergett körülötte. Időnként,
amikor Mark szénabálákat emelt fel a teheneknek, vagy a nap
végén megmártózott a medencében – vagy amikor úgy
gondolta, hogy a férfi nem látja lopva végigmérte erős testét és
duzzadó izmait.
Jade-nek is szokásává vált a lefekvés előtti, hűsítő úszás –
tudta, hogy ez a fajta kényeztetés majd hiányozni fog neki,
amikor elhagyja a farmot, hogy útra keljen. És be kellett vallania
magának, hogy azért kezdett el úszni esténként, hátha belebotlik
Markba, bár erre egyelőre még nem került sor.
Ezen az estén épp megfordult a víz alatt, hogy megkezdje az
ötödik hosszt, amikor a megakadt a szeme Mark alakján a
medence túloldalán. Egy nyitott napernyő alatt állt, és minden
karcsapását figyelemmel kísérte. Ő is megállt, és kitörölte a
szeméből a klórt, hátha csak képzelődött. Lábujjhegyen állt a
medence közepén, és némán bámulták egymást, amíg Jade már
nem bírta tovább:
– Mi van? – kiáltotta. – Mit akarsz tőlem?
– Semmit – felelte Mark meglepett arccal.
– Akkor miért bámulsz?
– Nem bámullak!
– Napok óta alig szólsz hozzám, elmész mellettem,
tudomást sem veszel rólam. Ha belépek a szobába, te rögtön
kimész. Biztos megsértettelek valamivel, de erre most itt állsz, és
nézed, ahogy úszok. Kezdek összezavarodni, barátom. Szóval,
újra megkérdezem: mit akarsz tőlem?
Mark csak hallgatott, és mereven bámulta, majd mondani
akart valamit, ám végül mégsem szólalt meg. Sarkon fordult, de
aztán újra megállt. Jade nézte, ahogy lehúzza a pólóját, és
ledobja a földre. Beugrott, odaúszott hozzá, majd a derekától
csak alig néhány centiméterre állt meg. Oldalra döntötte a fejét,
és megcsókolta: először bátortalanul, de utána már
szenvedélyesen. Jade szédülni kezdett, amikor az ajkuk összeért,
és bármennyire is próbálta, nem tudta behunyni a szemét, mert
látni akarta a férfi vágyakozását. Ugyanolyan szenvedéllyel
csókolta vissza, és magához szorította Markot, az ujjhegyei pedig
csillagszórókként sisteregtek, miközben a hátát simogatta.
Amikor végül szétváltak, Jade egy kis lépést tett hátrafelé,
majd a férfi szemébe nézett. – Miért most? – kérdezte. – Miért
ennyi hét után?
– Mert a szüleim azt mondták, hogy elmész. – Mark a
nedves hajába túrt. – És nem engedhettelek el úgy, hogy ne
tudnám, mi fog hiányozni az életem hátralévő részében.
Mielőtt Jade bármit is válaszolhatott volna, Mark
megfordult, és visszaúszott a medence széléhez. Ott kimászott,
majd visszament a házba, őt pedig magára hagyta.
Mivel Jade-nek fogalma sem volt arról, mi történt az imént,
behunyta a szemét, és lassan a medence mélyére süllyedt.
 74. fejezet

NICK

– Mióta tudod, hogy terhes vagy? – kérdezte Nick, nyugodt

hangot erőltetve magára.
Összefont karral járkált fel-alá a régi lakásában, miközben
Sally a díványon maradt. Bő gyapjúpulóver volt rajta, a kezét
pedig a hasára tette.
– Néhány hete derült ki – felelte halkan Sally.
– Miért nem szóltál korábban? Bőven lett volna rá
lehetőséged.
– És mit kellett volna mondanom? Azt, hogy „ja, egyébként,
Nick: tudom, hogy most van pasid, de én meg terhes vagyok
tőled"?
– De miért vártál eddig, amikor már majdnem indulok Új-
Zélandra? Szinte olyan, mintha itt akarnál tartani.
Sally a volt vőlegényére bámult. – Baszd meg, Nick! Nem
körülötted meg a kibaszott szerelmi életed körül forog a világ!
Nem rólad van szó, hanem erről a valamiről, ami itt növekszik
bennem. Tudtam, hogy semmit sem kellett volna mondanom!
– Akkor miért mondtad el?
– Mert nem tudom, hogy képes vagyok-e egyedül
végigcsinálni. Mert bárcsak erősebb lennék, de nem vagyok! Mert
mielőtt döntenék, úgy gondoltam, hogy jogod van tudni róla.
– Mármint miről döntenél?
– Jaj, Nick, ne játszd már a hülyét! Tudod jól, hogy mire
gondolok. Fogalmam sincs, hogy képes vagyok-e egyedül
megszülni és felnevelni egy gyereket – vagy hogy egyáltalán
akarom-e ezt.
 – Nem szabadulhatsz meg tőle!
– Hogy nem-e?
– Nem.
– Hát majd meglátod!
Nicket meglepte a Sally hangjából kihallatszódó düh.
Látszott rajta, hogy nehezen viseli az egyedüllétet. – Ez meg
mégis mit jelent?
– Azt, hogy nem fogod megmondani nekem, hogy mit
csinálhatok és mit nem! Te döntöttél, amikor elhagytál valaki
másért.
– De te is egyetértettél abban, hogy nincs más választásom.
Azt mondtad, hogy menjek el.
– Az még azelőtt volt, hogy rájöttem volna, hogy terhes
vagyok. Mielőtt teherbe ejtettél volna.
– Teherbe ejtettelek? Azért ahhoz ketten kellettünk, vagy
már nem emlékszel?
– Brugge-ban nem úgy láttam, mintha nagyon el akartál
volna lökni magadtól.
– Hát akkor történt? Jézusom Sally, de hát az ezer éve volt!
Hogyhogy nem jöttél rá hamarabb?
– Visszaszámoltam, és biztosan akkor! – fújtatott dühösen
Sally. – Tudtam, hogy hallgatnom kellett volna a megérzésemre,
és befogni a pofámat!
Nick önzőbb énje is azt kívánta, hogy Sally bárcsak tényleg
ne mondott volna semmit. Akkor boldog tudatlanságban
repülhetett volna el a világ túlfelére.
– Sal, mit szeretnél, mit csináljak? – kérdezte.
– Nem szeretném, hogy bármit is csinálj. Csak azt akartam,
hogy tudd. – Sally Nickre nézett. – Azt gondoltam, hogy azt
teszed majd, amit kell, de ezek szerint tévedtem. Egyedül is meg
tudom oldani.
De Nick tudta, hogy ez az opció számára nem vállalható –
nem lenne nyugodt a lelkiismerete, ha nem csinálna semmit.
– Nem akarom, hogy elvetesd.
 – Én sem, de nem lehet egyszerre mind a kettő, Nick. Vagy
itt maradsz, és megpróbáljuk valahogy rendbe tenni ezt a káoszt,
vagy elmész, és teszed a dolgodat, én pedig megteszem azt, amit
meg kell tennem. A döntés a te kezedben van.
 75. fejezet

ELLIE

Ellie és Tim továbbra is úgy élték a mindennapjaikat, mintha a

világukban minden tökéletesen rendben lenne. Minden
szempontból olyanok voltak, mint a szokásos, elégedett párok,
egyvalamit leszámítva: Ellie tudta, hogy a kapcsolata a DNS-
párjával csak színlelt.
Minden reggel fél hatkor Andrej felvette Ellie-t Tim házánál,
hogy bevigye Londonba dolgozni. Minden este Tim főzött nekik
vacsorát, utána megnéztek valamit, amit Tim felvett a
digiboxával, vagy pedig a tableteikkel ki-ki visszavonult a saját
digitális világába.
Ellie gyűlölte, hogy olyasvalakibe szeretett bele, akinek hátsó
szándékai voltak. Mielőtt rábukkant volna arra a felvételre,
amelyen Tim szája azt formázza a biztonsági kamerába, hogy
„Helló, Ellie!", legbelül egy kicsit még próbált reménykedni, hogy
van valami ártatlan magyarázat az anyjával kapcsolatos
hazugságaira: például, hogy csak azután tudta meg, hogy Ellie-
nek dolgozott, miután elkezdtek randevúzni, vagy hogy még ő
maga sem tudta. De a filmfelvétel igazolta a megérzését. Tim
nem volt ártatlan – ahogy a szándékai sem tisztességesek.
Mindent szándékosan és előre kitervelten csinált. Ellie gondolatai
pedig egyetlen égető kérdés körül forogtak: Miért? Tudta, hogy
Tim csak nemrég regisztrált a DNSPárodon, hiszen ellenkező
esetben már korábban kapott volna értesítést arról, hogy van
DNS-párja.
De hát több mint egy évvel azelőtt volt azon az állásinterjún.
Vajon titokban újságíró? Vagy egy konkurens cég
alkalmazottjaként próbál beférkőzni a soraik közé? Vagy csak
szerencsés volt, hogy ő, Ellie lett a DNS-párja? Ez az elmélet
ugyan nagyon erőltetett volt, de más nem igazán jutott az
eszébe.
Azt viszont tudta, hogy a találkozásuk előtt Tim már
számított arra, hogy egy egyelőre ismeretlen végjátszma során ő
majd megtalálja a róla készült filmfelvételt. És ennek a
szerencsétlen színlelésnek addig kellett folytatódnia, amíg
pontosan meg nem tudja, hogy mit titkol a férfi.
A lakosztály a londoni Soho Hotelben már készen várta
Ellie-t, amikor belépett az üvegajtón, és felkísérték a harmadik
emeletre.
Gyorsan bement, még mielőtt a paparazzi felismerhette
volna. Andrej ment elöl, Ellie-t pedig a csapata két tagja fogta
közre, akiket tájékoztattak a Timmel kapcsolatos kellemetlen
helyzetről. Elvetette Andrej ajánlatát, hogy erővel szedjék ki
belőle az információt, és arra sem volt hajlandó, hogy
megszakítson vele minden kapcsolatot. Számára az volt a
legfontosabb, hogy erőszak nélkül hatoljanak a dolgok mélyére,
és egy vadászkutya szívósságával igyekezett végrehajtani a
feladatát. Ugyanakkor beleegyezett abba, hogy ha Timmel van,
akkor legyen nála személyi riasztó.
Amikor belépett a rendkívül elegáns, modern lakosztályba,
Ula üdvözölte, és elvette a kabátját. A szoba közepén álló asztal
körül egy nő és három férfi ült – nem tűntek neki ismerősnek.
Levette a napszemüvegét, és csatlakozott hozzájuk.
– Ellie, ez itt Tracy Fenton és csapata: Jason, Ben és Jack –
mondta Ula. – Utánanéztek neked Timnek.
Ellie korábban még sosem találkozott azokkal a
magánnyomozókkal, akiket a vállalata alkalmazott. Sosem
aggasztotta, hogy a szolgálataikkal áthágják a személyes adatok
védelmével és az információbiztonsággal kapcsolatos
törvényeket, ez a mostani vizsgálat pedig mindennél fontosabb
volt.
 – Kezdhetjük? – szólalt meg Tracy tárgyilagos hangon,
amikor kinyitotta az asztalon heverő színes mappákat. Ellie-t
meglepte a megjelenése: annak ellenére, hogy a törvényesség
határát súroló technikákkal dolgozott, nagyon szerény, anyás
külseje volt. De lényegre törően fogalmazott, és talpraesetten
adta elő a mondandóját: – Először is, a csapatom nevében
szeretnék bocsánatot kérni azért, hogy első körben mellélőttünk.
A rendelkezésünkre álló idő rövidsége miatt nem végezhettünk
kellően alapos munkát, de ez nem mentség. Én magam
szeretném biztosítani arról, hogy ez többet nem fordul elő.
Ellie bólintott, de más külső jelét nem adta annak, hogy
megbocsátotta volna a hibájukat.
– A vőlegényéről csak nagyon hiányos adatok érhetőek el, és
véleményünk szerint jó mélyen eláshatta magát – folytatta
Tracy. Ellie érezte, hogy összeszorul a gyomra. A szőnyegbe
nyomta a cipője sarkát, hogy megőrizze a nyugalmát. – De hadd
mondjam el azt, amit eddig tudunk róla! Timothy Hunt, akinek
az igazi neve Matthew Ward, a carnbridge-i St. Neotsban
született, és a szülei Samantha, valamint Michael Ward.
– Nekem azt mondta, hogy nem ismerte az apját. A szülei
házasok voltak?
– Igen – felelte Tracy, és átnyújtotta Ellie-nek a házassági,
valamint a születési anyakönyvi kivonat másolatát. – A párnak
nem született több gyermeke. Matthew legalább tizenhat éves
koráig Cambridge-ben tanult: átlagos diák volt, aki közepes
eredménnyel érettségizett. De azt nem tudjuk megállapítani,
hogy továbbtanult-e vagy egyetemre ment volna. Időközben a
szülei huszonhat évnyi házasság után, nyolc éve elváltak. Mind a
ketten újraházasodtak, és az édesanya három éve lakástűzben
elhunyt a northantsi Oundle-ban. A halottkém szerint
füstmérgezés okozta a halálát. Az az önéletrajz, amit beadott,
számtalan fiktív vállalatot tartalmaz, és ezek közül egyiket sem
lehet leellenőrizni. Ahogy arról sincs adat, hogy jelenleg hol
dolgozik.
 – Szóval majdnem húsz évig Tim… akarom mondani
Matthew nem is létezett? – kérdezte Ellie.
– Úgy tűnik. Legalábbis minden nyomot törölt. – Tracy
kinyitott egy második dossziét, és újabb kinyomtatott lapokat,
valamint fénymásolatokat adott át Ellie-nek. – Úgy tűnik, hogy
Timothy először az állásinterjún bukkant fel az önök életében.
Azt megelőzően semmilyen adatot nem találtunk róla. Amit az
első nyomozásunk során megtudtunk, azt a semmiből kreálták,
hamisították vagy manipulálták. Beszéltünk a focicsapatának
tagjaival is, akik elmondták, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt
csatlakozott hozzájuk. Ritkán jár el a rendezvényekre, és senki
sem tud róla úgy igazán semmit.
– De ha megkapta volna a nálunk meghirdetett állást, akkor
tudnia kellett, hogy előbb-utóbb rájövünk: hamis a CV-je és a
referenciái.
– Ebben biztos vagyok.
– Ebből pedig arra következtetek, hogy kizárólag azért
jelentkezett, hogy bejusson az épületbe, belenézzen a kamerába
és eltátogja a nevemet – remélve, hogy egy napon majd én is
látni fogom.
– Szövevényes dologban mesterkedik, de azt nem tudom
megmondani, hogy mi lehet a célja.
Ellie megrázta a fejét. – És ha nem tudták megtalálni a
jelenlegi munkaadóját, akkor mit csinál minden nap, amikor
állítása szerint dolgozni megy?
– Ha úgy dönt, akkor összeállíthatok egy csoportot, amely
követi fogja.
– Visszatérhetnénk az apjához? Még mindig él?
– Él, de egy skóciai otthonban, Galbraithben van, ahol az
agyvérzésen átesett betegeket ápolják. Nemrég megözvegyült. Az
igazgató szerint már nem lehet vele kommunikálni.
– Mást nem sikerült megtudniuk Timről? Még a DNS-éből
sem?
– Semmit, pedig még arcfelismerő programokkal is
megvizsgáltattuk a fotóját. A DNS-éből származó információk
már nincsenek meg a céges adatbázisban, de rákerestünk az
ujjlenyomatára, amit az ön ingatlanában rögzítettünk. Semmi
érdemlegeset nem találtunk. Mintha morzsákat hagyott volna
hátra, amelyek csakis arra vezetnek, amerre ő akarja.
– A rohadt életbe! – suttogta Ellie, és hátradőlt a székében. A
háta és a hónalja izzadt, a csuklóját pedig a szék bőr karfájába
nyomta, hogy megpróbáljon valamennyire megnyugodni. A
vőlegényével kapcsolatos összes félelme kezdett valóra válni, csak
még annál is rosszabb volt a helyzet, mint gondolta. Tim
nemhogy nem a DNS-párja, hanem az ellensége.
Hirtelen ráébredt, hogy a szobában néma csend honol, és
minden jelenlévő kerüli a tekintetét. Ostobának,
megszégyenültnek érezte magát, és arra gondolt, hogy a háta
mögött vajon kinevették-e a hiszékeny, gazdag lányt. Felállt,
feltette a napszemüvegét és felvette a kabátját, majd
megköszönte Tracynek és csapatának a munkájukat. Sietve
távozott, Ulával és Andrejjel a nyomában.
Az irodába visszafelé menet igyekeztek elkerülni a délelőtti
londoni forgalmat, és közben Ellie szomorúságát düh váltotta fel.
Úgy érezte, mintha gyászolna, mert elcsalták tőle a jövőjét,
emiatt pedig fortyogott benne a harag. Elvesztette szerető Timjét
egy idegenért cserébe, aki forral valamit.
Mire az autója kanyarogva átverekedte magát a forgalmas
London Bridge-en, és megállt a Shard-felhőrkarcolóban található
irodája előtt, Ellie már utasításokat vakkantott Ulának, aki vadul
beírta őket az iPadjébe: a lakás minden zárját és biztonsági kódját
ki kell cserélni, illetve meg kell változtatni; új mobilszámra és
magán e-mail-címre van szüksége; Tim összes üzenetét,
valamint a közös fotóikat törölni kell – és ezzel együtt mindent,
ami csak arra utal, hogy valaha is kapcsolatban álltak
egymással.
Mire a lift a hetvenegyedik emelet magasságába ért, Ellie
már azon töprengett, hogy hogyan és mikor szálljon nyíltan
szembe Timmel. Végül az aznap este mellett döntött: elmegy
hozzá Andrejjel és csapatával, ott pedig kiszedik belőle az
igazságot – bármilyen módszerre is legyen szükség.
Csakhogy megfosztották a meglepetés erejétől. Ahogy
becsukta az irodája ajtaját, meglátta az íróasztalára feltett lábbal
ülő Timet, aki szélesen elmosolyodott:
– Helló, Ells! Azt hiszem, ideje beszélnünk.
 76. fejezet

MANDY

Mandynek idegfeszítő, félórás várakozással kellett szembenéznie,

amíg Richardnál bent volt az orvos, hogy megvizsgálja.
Nem tudott úrrá lenni az izgalmán: vadul száguldott a
képzelete, és meggyőzte magát, hogy Richard a kettejük jelenléte
miatt nyerte vissza az öntudatát. Elviselhetetlen lassúsággal telt
az idő, mire az orvos végre behívta Mandyt a férfi szobájába.
– Nagyon sajnálom – mondta együttérzőn –, de nem látom
jelét semmiféle agytevékenységnek.
– Úgy hallottam, hogy néha magukhoz térnek az emberek a
kómából, ha egy számukra kedves dalt vagy egy ismerős hangot
hallanak. Lehet, hogy vele is ez történt?
– Bizonyára ez a helyzet egyes kómás betegeknél, de az ön
barátja nem kómában van – mondta az orvos. – Kérem,
foglaljon helyet!
Mandy leereszkedett egy karosszékbe, dr. Jenkins pedig
Richard ágyának szélére ült.
– Hadd magyarázzam el önnek! A kómás betegek
érzéketlenek: nem mozognak, nem reagálnak a hangokra, és
fájdalmat sem éreznek. Az agyuk egyszerűen bezárt, hogy
feldolgozza az őket ért traumát, de a kutatások szerint még így is
tudatában vannak annak, ami körülveszi őket. Mr. Taylor olyan
súlyos agysérüléseket szenvedett a balesete során, hogy a
kómából permanens vegetatív állapotba került, ami nem teljesen
ugyanaz. Eszméletlen, és semmit sem érez abból, ami körülötte
zajlik. Ugyanakkor egyes testrészei mozoghatnak úgy, ahogy ön
is tapasztalta: a karja, a szeme, ásíthat és még esetleg egy-egy
szót is kibökhet, de mindezt nem ő irányítja. Természetes
reflexről van szó. Ha ez tovább folytatódik – és mi úgy véljük,
hogy igen –, akkor a felépülésének gyakorlatilag nulla az esélye.
Sajnálom, miss Griffiths…
Mandy a felsője ujjával megtörölte a szemét. – Ennél azért
több volt – mondta. – Azt mondta, hogy nincs tudatában annak,
hogy ki van körülötte, de én biztos vagyok abban, hogy érezte –
érzi – a jelenlétemet. Akkor történt az egész, amikor az
arcomhoz emeltem a karját.
Dr. Jenkins egy ideig csak hallgatott, és a homlokát ráncolta.
– Úgy tudom, hogy ön Mr. Taylor partnere. Önök DNS-pár,
ugye?
– Igen, de csak ma találkoztam vele először – felelte Mandy,
miközben meglehetősen kínosan érezte magát. Ugyanakkor
nagyon szerette volna elkápráztatni dr. Jenkinst különleges
helyzetével. – És terhes is vagyok tőle.
A zavart dr. Jenkins úgy nézett Mandyre, mintha megőrült
volna.
– Ez egy hosszú történet – tette hozzá gyorsan Mandy.
– Nos, olvastam olyan esetekről, hogy a betegek reagálnak a
DNS-párjukra, és ez minden bizonnyal még erősebb is lehet,
amikor egy gyerekről is beszélhetünk. A kutatók szerint azért
történhet ez meg, mert a terhes nők hormonjai olyan jellegűek,
hogy képesek stimulálni az öntudatlan állapotban lévők érzékeit.
De valószínűleg túlzás ezt felerősítésnek vagy gyógyításnak
nevezni. Nem lehetetlen, de inkább önkéntelen kémiai reakcióról
van szó, nem pedig agyiról.
– Nem értem.
– Gyakorlatilag nem Richard válaszol az érintésére, hanem
a teste: a receptorai, az idegei, az izmai ismerik fel, hogy itt van a
DNS-párja, nem pedig az agya.
Mandy összeroskadva süllyedt vissza a székbe. Egy pillanatig
elhitette magával, hogy megtörtént az, ami lehetetlen: DNS-
kapcsolatuk ereje felébresztette azt az embert, aki neki
rendeltetett, hogy leélje vele az életét. De csak az érzelmi
kapcsolatuk űzött vele tréfát.
Amikor dr. Jenkins kiment, Mandy még több mint egy órán
át ült csendben, Richard kezét fogva, miközben azért imádkozott,
hogy Richard teste reagáljon az övére. De még csak meg sem
rezzent. Aztán ideiglenesen beismerve a kudarcot megcsókolta
Richard homlokát, és megígérte, hogy újra meglátogatja majd.
– Sajnálom – mondta domborodó hasának az épületből
kifelé menet, miközben a kocsijához tartott. Nyilallást érzett
belül, ahogy a kisbaba más helyzetbe fordult. Mandy tudta, hogy
a nap ezután csak még stresszesebb lesz. Összepakolja a ruháit és
a többi holmiját, kérdőre vonja Patet és Chloét, azután pedig
örökre elhagyja átverésre épült világukat.
 77. fejezet

CHRISTOPHER

Amy belekarolt Christopherbe, miközben a kopár, kavicsos

tengerparton baktattak.
A szürke ég, a süvítő szél, a szemerkélő eső és a lassan
feljövő dagály sem tántorította el attól, hogy egy hosszú sétát
javasoljon a southwoldi parton vissza Aldeburgh felé, így hát
vastag pulóvert vettek magukra, valamint hozzáillő kék
esőkabátot, amit az egyik boltban vettek a városban.
Ahogy az ösvényen mentek, elhaladtak egy bekerített legelő
mellett, ahol egy kapu mögött fekete lovak kerestek menedéket
egy fa alatt. Christophernek eszébe jutott, hogy tinédzser korában
egy forgalmas út mellett kinyitotta egy hasonló legelő kapuját,
csak hogy megnézze, mi fog történni. Leült a túloldali árokban,
és nem sokkal később az utazók lovai kirohantak a legelőről a
szabadság felé. A második szökevény összeütközött egy VW
Beetle-lel. A feje betörte a szélvédőt a sofőr oldalán, aki az állattal
együtt azonnal szörnyethalt. Azóta a lovak voltak a gyengéi.
– Beüljünk valahová egy kávéra és melegedni? – kérdezte
Amy, mire Christopher nagyot bólintott. Utálta a hideget, és
gyűlölte a hosszú gyalogtúrákat. Ha nem kellett valahová
mennie vagy nem sétáltatott kutyát, akkor semmi értelmét nem
látta a sétálásnak.
De élvezte, ha együtt lehet Amyvel, és mivel úgy tűnt, hogy
ő szeret a szabadban lenni, így hát neki is hasonló örömet
okozott.
Végigmentek a tengerparton, elhaladtak az élénk színűre
festett faházak mellett, majd rátértek egy betonozott emelkedőre,
és a butikokkal, galériákkal, sült halas éttermekkel szegélyezett
főutcán sétálva kiválasztottak egy kényelmesnek tűnő kávézót.
Egy vizes hajú, bosszús arcú fiatal nő hajtott vadul egy
hatalmas kerékpárt, hogy elmeneküljön a szemerkélő eső elől,
Christopher pedig egy másodperc törtrészéig elmerengett, hogy
vajon milyen látványt nyújtana, ha belökné egy elhaladó autó
alá. Régebben gyakran fantáziáit ilyesmiről, amikor a londoni
metró mozgólépcsőjén állt. Mindig átnézett a túloldalra, „ölni
vagy dugnit" játszott az ismeretlen női arcokkal – szinte mindig
az ölés nyert a dugással szemben. De Christopher nem igazán
érzett késztetést erre a játékra azóta, hogy találkozott Amyvel.
A kávézóba érve leültek a radiátor mellé, rátették nedves
anorákjukat, majd várták, hogy felvegyék a rendelésüket.
– Tudom, hogy a szíved mélyén városi úri gyerek vagy, de
azért ez nem olyan rossz, ugye? – kérdezte Árny az ablakon
kipillantva: a szemerkélő eső zuhogni kezdett, és az üveget verte.
– Vagyis hát az időjárást leszámítva.
– Igen, nagyon szép – felelte Christopher, és így is gondolta.
A város ugyan különösebben nem érdekelte, de örült a
társaságnak. – Jó néha otthagyni Londont, hogy egy kicsit
kitisztuljon az ember feje.
Christopher őszintén így gondolta, bár szinte megrémült,
amikor a lány felvetette, hogy most először töltsék együtt a
hétvégét a szülei tengerparti nyaralójában. Mivel már csak négy
nő maradt a listáján, hogy elérje a harmincas célját, egyáltalán
nem hiányzott neki, hogy még valami elvonja a figyelmét.
Hiszen ha nem figyel oda, akkor hibázni fog – azzal pedig,
hogy belépett egy kapcsolatba, már eleve azt kockáztatta, hogy
szem elől téveszti a végkifejletet. De a vágya, hogy egy
zavartalan, hosszú hétvégét töltsön együtt Amyvel, erősebb volt,
mint a kényszer, hogy elérje a kitűzött célját.
Christopher már azt fontolgatta, hogy a tervezettnél
hamarabb, Huszonhatos számú után befejezi a projektet. Akkor
is elérte volna azt, amit eltervezett: pánikot keltett egy hétmilliós
városban, valamint világszerte vezető hír lett belőle.
Mindenkit érdekeltek a gyilkosságok, és a mögöttük álló,
arctalan őrült. „Mi motiválja?" – kérdezték. „Hogy választ ki
valakit?" „Van valami szabályszerűség abban, hogy hol laktak az
áldozatok?" „Mit jelent az a sablonnal festett jel?"
Ezeket a kérdéseket egyedül Christopher tudta volna
megválaszolni, és néha dühítette is, hogy ezt nem teheti meg,
valamint hogy nem ismerik el. Ugyanakkor meg kellett hoznia
ezt az áldozatot, ha azt akarta, hogy a bűnei legendássá váljanak.
– Chris, kérdezhetek valamit? – szólalt meg Amy, amikor
letették a tejszínhabos láttájukat az asztalra. Kissé idegesnek tűnt.
– Persze, ki vele! – felelte Christopher, miközben
szimmetrikusan elrendezte a bögréket. Úgy tűnt, már nem
zavarja, ha Amy rövidíti a nevét. – Mi jár a fejedben?
– Semmi – felelte a lány, és nyugtatóan a tenyerébe helyezte
a kezét. – Vagyis csak tudnom kell – és gyűlölöm, hogy én
vagyok az, aki ezt felhozza ~, szóval, szerinted merre tartunk?
Én vagyok az igazi? Szeretnél velem megállapodni, és azt
csinálni, amit a többi pár szokott? – Az arca elvörösödött, és ettől
Christopher elmosolyodott. Amy folytatta, és egyre gyorsabban
beszélt: – Tudom, hogy DNS-pár vagyunk, de neked ennyi elég?
Mert ha ezt akarod, nekem még nem mondtad. Tudom, hogy
egy kicsit más vagy, mint a több srác, akikkel valaha jártam, ezt
megértem, de néha olyan nehéz eligazodni rajtad.
Christopher összevonta a szemöldökét. – Hogy érted azt,
hogy „más"?
– Hát, elég titkolózó vagy, nem? Mintha lenne néhány
dolog, amit titkolsz előlem, és valaha, más kapcsolataim esetében
ez elég volt ahhoz, hogy lelépjek. Hiszen mégiscsak rendőr
vagyok, az isten szerelmére! Az a dolgom, hogy gyanakodjak,
akár még a szeretteimre is, de a te esetedben ez… valahogy más.
Olyan, mintha az, amit nem mondasz el, igazából nem is
számítana. – Egy pillanatra elhallgatott, és Christopher nagyon
remélte, hogy igaza van, és a titka tényleg nem számít. – Ez nem
olyasmi, ami megváltoztatná a véleményemet rólad. Nehéz
elmagyarázni, de nem bizonytalanít el, hanem épp ellenkezőleg
– ettől csak még jobban bízom benned. Rád bízom, hogy
legyenek titkaid, és bízom abban, hogy nem ártanak nekem.
Christophert hirtelen elfogta a vágy, hogy lefejtse az évek
alatt magára épített rétegeket, és elmondjon mindent arról, hogy
ki is ő és is mit is csinált eddig. Szerette volna, ha Amy megtudja,
hogy bár voltak a múltban, akik szerették, de mostanáig nem
tudta, hogyan is fogadja ezt el; hogy Amy felbukkanása előtt
csak felszínesen éldegélt, de a személyisége valaha oly fontos
részét adó sötét oldala most már kezd eltűnni. Életében először
szeretett volna teljesen őszinte lenni valakivel, és sebezhetővé
válni.
Várt egy kicsit, majd behunyta a szemét, és már a száját
nyitotta a nagy leleplezéshez. De végül az önvédelem
megakadályozta, hogy egy hang is kijöjjön a torkán.
Emlékeztette magát, hogy ha most feladja a küldetését, akkor ez
lesz az egyetlen dolog, amit egész hátralévő életében bánni fog.
Egy kissé már így is neheztelt Amyre, amiért ő és a gyilkosságok
közé állt, ez a harag pedig idővel a magból olyan fává sarjad
majd, ami útját fogja állni a lányból sugárzó fénynek.
Az pedig félelemmel töltötte el, ha belegondolt, hogy mit
tenne vele, ha bármikor is irigyelne tőle valamit.
– Mindent akarok, amit te akarsz – mondta halkan, és így is
gondolta.
Az asztalt bámulta, és nem mert Amyre nézni, mert ha a
lány esetleg átlát rajta, akkor rögtön rájönne, hogy olyasvalakit
szeret, akinek nincs lelke.
 78. fejezet

JADE

Csak két nap volt hátra az ausztráliai kalandja következő

szakaszáig, de Jade most már nem akarta annyira elhagyni
Kevin farmját, mint korábban.
Mark csókja mindent megváltoztatott. A hűség és a
tisztesség korábban távol tartotta őket egymástól, de miután a
medencében egyszer szabad folyást engedtek az érzelmeiknek,
próbálták bepótolni az elveszett időt: kihasználtak minden lopott
pillanatot, amikor senki sem látta őket. Jade elkísérte Markot a
városba bevásárolni, és a sebességváltón fogta a kezét; a karjuk
egymáshoz ért a vacsoraasztalnál; segített a férfinak beterelni a
teheneket az istállóba, mielőtt rájuk került volna a fejőgép.
Jade minden Markkal töltött percben attól félt, hogy kiugrik
a szíve a helyéről. A férfi olyan függőséget okozott, amiről nem
akart leszokni.
És minél többet kapott belőle, annál több után sóvárgott.
Miközben bepakolt a bőröndjébe, és igyekezett felkészülni a
küszöbön álló magányos, ausztráliai körutazásra, addig sohasem
tapasztalt vágy fogta el, hogy a férfival legyen. Úgy érezte,
megfullad, amikor belegondolt, hogy milyen lesz nélküle a
következő öt hét, és egyre inkább a farmon akart maradni.
Aztán Jade az utolsó éjszakáján úgy döntött, hogy többé
nem elég, hogy csókolóznak, fogják egymás kezét és néha
libabőrösek lesznek az izgalomtól. Lehúzta az ujjáról az
ezüstgyűrűt, és az éjjeliszekrényen hagyta, majd becsukta a
vendégház ajtaját, és halkan Mark szobája felé lopakodott.
Nyirkos kézzel nyúlt a kilincs után, és imádkozott, hogy a férfi
vissza ne utasítsa a közeledését. De Mark ajtaja már félig nyitva
volt, és amikor benyitott, ébren találta: úgy nézett felé, mintha
épp rá várt volna.
Félrehúzta a takarót, hogy Jade melléfeküdhessen.
– Gyere velem holnap! – suttogta később Jade kimerült
testtel, levegő után kapkodva.
– Tudod, hogy nem tehetem, túl bonyolult ez az egész.
– Szerinted én nem tudom? Én mentem feleségül a
testvéredhez!
– Én pedig épp az imént dugtam meg a feleségét.
– Hogy mit mondtál? – csattant fel Jade, és ellökte magától.
– Hát csak ennyi vagyok neked? Egy numera?
– Bocsánat, nem úgy értettem!
– De ezt mondtad! Nem vagyok egy olcsó kurva, aki
bárkivel lefekszik!
– Tudom, tudom, és nem kellett volna ezt mondanom. –
Mark Jade kezéért nyúlt.
– Te és én is tudjuk, hogy van itt valami, ami
mindkettőnknél nagyobb.
Mark bólintott.
– Akkor gyere velem! Nem kell, hogy holnap, lehet egy vagy
két hét múlva is. Mondd azt a szüleidnek, hogy ki kell
szellőztetned a fejedet! Adj egy kis időt nekünk, hogy magunk
lehessünk, és eldönthessük, mi is ez! Ennyivel tartozol
kettőnknek.
– Jade, rám itt van szükség!
– Nekem pedig rád van szükségem.
– Nem tehetem ezt a családommal, sem pedig Kevin
emlékével. Hogy mondanám el az embereknek… azoknak, akik
két héttel ezelőtt eljöttek a temetésére, hogy szerelmes vagyok a
sógornőmbe? – Amikor Mark kimondta azt a szót, hogy
„szerelmes", Jade elpirult, és úgy érezte, elég a teste.
– De ha én ugyanígy érzek, akkor ez hogy lehet ennyire
rossz? – kérdezte.
 Mark bocsánatkérően rázta meg a fejét, és hátradőlt az
ágyon. A mennyezetet bámulta, mintha Isten közbeavatkozására
várna, hogy megmondja neki, mit tegyen. Jade hirtelen nagyon
szerencsétlennek és csupasznak érezte magát. A visszautasítás
miatti dühtől fortyogva felhúzta a pólóját és az alsóneműjét,
majd kinyitotta az ajtót, hogy visszamenjen a szobájába.
– Mark, ennél azért többet érek! – csattant fel a férfira
nézve. – És ha ezt nem fogod fel kurva gyorsan, akkor túl késő
lesz!
Amikor visszafordult az ajtóhoz, döbbenten látta, hogy a
folyosóról Susan, Mark édesanyja bámul rájuk haragos és
csalódott arccal.
 79. fejezet

NICK

Nicknek szinte teljesen elment az étvágya. Amikor csak

megpróbálta megtölteni üres, korgó gyomrát, úgy érezte, hogy
mindjárt kijön belőle az étel. Így hát maradt a cigarettából,
rágóból és ízesített ásványvízből álló étrendjénél. Amikor
megtudta, hogy apa lesz, az volt az első reakciója, hogy
elmenekült: bejelentkezett abba hotelszobába Birmingham
központjában, ahol akkor lakott, amikor először költöztek külön
Sallyvel. Alex lakása tele volt a holmijával, így azt remélte, hogy
ez az ismeretlen szoba segít majd neki tisztán, elfogulatlanul
gondolkodni.
Több órát állt egyedül a kilencedik emeleti ablaknál, a város
változatos sziluettjét bámulva. Rájött, hogy ha kiszedi a négy
csavart az ablakkeretből, akkor ki tudja szerelni a nyitásgátlót, és
teljesen ki lehet nyitni az ablakot. A tenyerében tartotta az első
két csavart, és támadt egy ötlete. Gyorsan elvetette, de a
maradék két csavart tovább tekerte egy teáskanállal. Azzal érvelt
magában, hogy ez mindenkinek megoldja majd a problémáját.
Úgy döntött, hogy aznap este inkább nem válaszol Alex
SMS-eire. Nem tudta, hogy mondja meg neki, hogy végül nem
utazott el Londonba megújítani az útlevelét, hanem a volt
barátnőjével töltötte az estét, és próbált megbarátkozni azzal a
ténnyel, hogy az év végére gyereke születhet.
Mivel nem kapott választ, Alex egyre aggódóbb hangvételű
üzeneteket küldött, és egyre gyakrabban telefonált vagy hagyott
üzenetet a hangpostán, így Nick úgy döntött, hogy kikapcsolja a
mobilját. Enyhe szellő fújt be az ablakon, és elért az arcáig, de ő
nem vett róla tudomást. Felidézte magában, hogy mindig is
mennyire szeretett volna gyereket, de Sally nem volt biztos
benne. Végül arra a megállapodásra jutottak, hogy az esküvőjük
után várnak egy pár évet, és a természetre bízzák a dolgot. De a
brugge-i kirándulásuk miatt ez máshogy alakult, és most
szembesültek a következményekkel.
„Rajtad áll, hogy hogyan alakítjuk a továbbiakat" –
sulykolta belé Sally, ő pedig hitt neki. „Én csak közlöm a
tényeket. Vagy apa leszel, vagy nem. Én viszont tudom, hogy ezt
egyedül nem vagyok képes végigcsinálni. Nem fenyegetlek, és
ultimátumot sem adok."
Nick ezt nem így érezte.
Gyakorlatiasan állt hozzá a dologhoz, és végiggondolta az
összes életképes megoldást, hogy miként lehetne jelen a
gyermeke életében úgy, hogy közben Alexszel marad. Rájött,
hogy még mindig kiköltözhet Új-Zélandra, és mivel évről-évre
csökkennek a repülőjegyárak, így legalább egyszer egy évben
vissza tud majd jönni az Egyesült Királyságba – vagy akár
kétszer is, ha beosztja a pénzt. Az év többi részében pedig a
FaceTime vagy a Skype segítségével követheti a gyereke
fejlődését. Nem a legideálisabb, de több ezer, a fegyveres
szerveknél dolgozó szülő csinálja ezt, aki több országnyira
állomásozik a fiától vagy a lányától. És miért ne hozhatná el
Sally a gyereküket látogatóba? Ezzel persze azt feltételezte, hogy
volt menyasszonya ilyen módon belátja, hogy „nem lesz
egyedül". Szörnyen félt attól, hogy egyedül kell felnevelnie a
kisbabát, Nick pedig a lehető legtöbbet akart ott lenni. Gondolni
sem tudott arra a másik lehetőségre, amivel Sally szembesítette.
Túl nagy kérés lett volna, ha azt mondja Alexnek, hogy
maradjon Londonban. A beteg apjával kellett lennie. Napról-
napra romlott az állapota, és tudta, hogy Alex mindenképpen
szeretne vele lenni azokban a hetekben, melyek szerinte az
utolsók lesznek. Ellenkező esetben Nicknek is a családja lett volna
a fontosabb.
 Más megoldások is voltak a problémára, de végül mindegyik
ugyanazt jelentette: Nick csak mellékszereplő lehetne a gyerek
életében, és neki ez sosem lenne elég. Ha apa lesz, akkor aktívan
részt akar majd venni a gyerekük felnevelésében.
Ám egy aggasztó gondolat befészkelte magát az agyába, ami
meg is rémisztette. Mi van akkor, ha neheztelni fog a gyerekre,
amiért a DNS-párja és közé állt? Mi van akkor, ha a szemébe
nézve a saját tekintetének üressége tükröződik majd? Nick
összerázkódott.
Fizikai fájdalmat érzett, ha belegondolt abba, hogy
bizonytalan ideig nem láthatja újra a lelki társát. Szinte rosszul
lett attól, hogy nem nevethet együtt vele, hogy Alex nem
vigyorog rá esetlenül, ha besétál valahová, és nem nézheti, ahogy
alvás közben lesüllyed és felemelkedik a mellkasa. És ha ezt érzi
akkor, ha ugyanabban a városban vannak, akkor milyen lesz, ha
egy világ választja majd el őket? Nick a zsi-gereiben érezte, hogy
azt már nem bírná elviselni. Próbált mindenki számára
megfelelő megoldást találni, de mintha vissza akarta volna
söpörni a dagályt a tengerbe.
Nagyot nyelt, és az ablak nyitásgátlójában maradt két
csavarra nézett. Behunyta a szemét. Döntött, és már nem volt
visszaút.
 80. fejezet

ELLIE

– Helló, Ells! Azt hiszem, ideje beszélnünk – mondta Tim

szélesen mosolyogva. A hangja könnyed és dallamos volt, de
felszínes vigyora gyengítette a hatását. Hátradőlt az üvegasztal
mögött, és belekortyolt a poharába, majd körbeforgatta benne a
jeget. Az igen keresett skót whiskyvel teletöltött ólomkristály
palack a bárpult tetején állt – szándékosan hagyták ott a dugója
nélkül, hogy Ellie észrevegye.
Ez nem az a Tim volt, akibe fülig beleszeretett, hanem
Matthew, az ismeretlen: egy olyan ember, akivel még nem is
találkozott, de máris gyűlölte. Ellie a zsebében kotorászva kereste
Andrej személyi riasztóját.
– Tudok a riasztóról, és ha szeretnéd, akkor nyugodtan
riaszthatod az óriást, hogy itt vagyok. Nem foglak megállítani.
Ellie hátat fordított, hogy elinduljon és megnyomja a
gombot. Ám Matthew ismét megszólalt:
– De ha megteszed, akkor sosem fogod megtudni, hogy
miért vettem a fáradságot, hogy kibasszak veled.
Ellie megállt, de nem fordult vissza.
– És olyan tudósként, aki egész életében problémákat
próbált megoldani, lefogadom, hogy majd megveszel, hogy
megtudd.
Ellie a bárszekrény felé fordult, és kevert magának egy gin-
tonikot. Lesimította a szoknyáját, majd leült a két kanapé közül
az egyikre, és a lábát keresztbe téve várta, hogy Tim helyet
foglaljon a szembelévőn. Kezdeti rémületét, hogy itt találta a
férfit, hirtelen jött, erős elszántság váltotta fel. Ha beszélni akar,
akkor neki kell odamennie hozzá. Ő egy férfi akarata előtt sem
fog behódolni.
– Milyen volt a megbeszélés a Soho Hotelben? – kérdezte
Tim. Ellie-t ugyan meglepte, hogy a férfi tudja, merre járt, de
ennek semmi jelét nem mutatta. – Egy jobb jelszó kellene a
felhődhöz. Mindig tudom, hogy valójában merre jársz, amikor
azt mondod, hogy a munkahelyeden vagy.
– Neked pedig nem kellene belépve maradnod az iPade-
men.
– Szerinted az véletlen volt? Ellie, nincsenek véletlenek, csak
gondosan kimunkált tervek.
– Matthew, nem szeretnél a tárgyra térni? – kérdezte Ellie
nyugodt hangon.
– Ááá, most először szólítottál így! Azt hiszem, tetszik.
Amúgy tudod, hogy miért választottam a Timothy nevet? Bibliai
név, azt jelenti, hogy „Istent tisztelni". Te pedig annak képzeled
magad, ugye? Egy istenszerű figurának, akit tisztelni kell?
Ellie felvonta a szemöldökét, Matthew pedig megállt, hogy
lássa a reakcióját, mielőtt folytatná:
– Felfedezted a kis génedet, megmondod az embereknek,
hogy kivel töltsék a hátralévő életüket… nagyon úgy tűnik, hogy
neked istenkomplexusod van.
– Nem először vádolnak meg ilyesmivel. – Ellie drámaian
felsóhajtott. – Szóval ne is vesztegessük tovább az időt! Mit
akarsz tőlem? Kell, hogy legyen valami értelme ennek az
egésznek, és nyilvánvalóan a pénz motivál. Valószínűleg azt
várod tőlem, hogy fizessek, mert ellenkező esetben eladod a
sztoridat az újságoknak.
Matthew ismét belekortyolt az italába. – Nem, én nem az a
fajta szerető vagyok, aki mindent kitereget. Próbáld csak meg
még egyszer!
– Fogalmam sincs, hogy milyen „fajta" vagy.
– Nem, nincs, így hát hadd meséljem el neked! Én, drága
leendő arám, az a fajta ember vagyok, aki úgy megváltoztatja az
életedet, ahogy még álmodni sem mertél róla. – Ellie-re
vigyorgott majd felemelte a poharát, mintha tósztot mondana.
– És azt hogy fogod csinálni?
– Idővel arra is rátérünk. De először el kell mondanom,
hogy nagyon szerettem volna látni az arcodat, amikor
felismerted az anyámat azon a fényképen.
– Ami azt illeti, nem nagyon emlékszem rá – hazudta Ellie.
– A csoport egyik alacsony beosztású tagja volt, az igazat
megvallva meglehetősen jelentéktelen és szürke.
– Az elsők között vett részt a tesztelésben, nem? Azt hittem,
hogy ettől azért egy kicsit fontosabbá válik – különösen úgy,
hogy nem is tudott róla.
Ellie rápillantott. Pontosan tudta, hogy a férfi miről beszélt.
– Úgy látom, nem szakítasz félbe, hogy kijavíts – folytatta
Matthew.
– Voltak néhányan, akiknek a DNS-ét… kölcsönvettem…
hogy felállítsam az adatbázist… még a legelején – ismerte el Ellie.
– Néhányan? Az egyik régi kollégád mondta nekem, hogy
„Kukalakó Oszkár" volt a beceneved, mert annyit kutakodtál a
szemetesek körül, használt műanyagpoharakra és villákra
vadászva. Akárhogy is nézzük, te ezeket kicsempészted, majd
DNS-mintát vettél róluk, és a tulajdonosok engedélye nélkül a
gyűjteményedbe tetted.
Ellie fortyogott magában. Korábban biztosították, hogy belső
körének tagjait nagyvonalúan megfizették azért, hogy ne
beszéljenek a kezdeti, kissé sötét időszakról. – És? – kérdezte. –
Azért ez nem olyan égbekiáltó bűn, vagy igen?
– Nemcsak illegális, hanem még etikátlan is.
Ellie elnevette magát. – Te oktatsz ki arról, hogy mi az
etikus? Ne már Matthew, tudsz te ennél jobbat is!
– Oké, akkor beszéljük talán arról, hogy amikor már volt
egy kis pénzed, akkor felbéreltél egy csapatot, hogy kenjenek meg
kormánytisztviselőket, hogy hozzáférhess a nemzeti DNS-
adatbázishoz? Vagy arról, hogyan fizették le a klinikák, kórházak
és hullaházak dolgozóit, hogy mintákhoz jussanak?
– Nem vonhatnak felelősségre egy harmadik fél
módszereiért.
– DNS-mintát vetettél a halottaktól, a haldoklóktól, a
betegektől és a bűnözőktől, hogy alátámaszd a számításaidat, és
további tőkéhez jutva bővíthesd az üzletedet. A fájljaidban
mélyen eltemetve ismert pedofilok, szexuális bűnözők és
gyilkosok adatait találtam, és voltak közöttük olyanok, akinek
még DNS-párt is találtál. És amikor még mélyebbre ástam,
akkor súlyos mentális zavarokkal küzdőket és halott gyerekeket
is találtam az adatbázisodban. Halott gyerekeket, Ellie! Ezt meg
hogy a faszba tudod megmagyarázni?
– Mutass nekem egy olyan sikeres világcéget, amelyik
eleinte nem trükközött egy kicsit, hogy előrejusson!
Ellie elfordította a tekintetét; nem volt hajlandó
szégyenkezni azért, ami felett korábban már szemet hunyt. – A
cél szentesíti az eszközt – mondta. – A felfedezésem
megváltoztatta a világot, szóval akkor mit ártott ez az egész?
– Emlékszel még arra, hogy sikerült-e megtalálni az anyám
DNS-párját?
– Természetesen nem. Még nagyon az elején volt, így
gondolom, nem lett párja.
– És mi a helyzet az apámmal?
– Az apáddal? Két órával ezelőttig azt sem tudtam, hogy
létezik.
– Az apám is a korai tesztalanyaid közé tartozott. A
kormánynak dolgozott, amikor elloptad az adatait. Aztán amikor
a nagyközönség számára is elérhetővé tetted a tesztet, akkor
jelentkezett egy nő, miután rájött, hogy ő az apám DNS-párja. A
szüleimnek már a nyugdíjba vonulásukon kellett volna
gondolkodniuk, de az apám összecsomagolt, hogy Skóciába
költözzön egy idegennel…
– Matthew, én nem vagyok felelős a…
– Nem akarom hallani, hogy te betartod a vállalati játék-
szabályokat meg a szokásos baromságot, hogy téged nem lehet
felelőssé tenni, ha tönkremegy az emberek élete. Azért vagyok itt,
hogy elmondjam neked, hogyan fogom tönkretenni a tiédet. És
most, ha nem bánod, töltenék magamnak még egyet.
 81. fejezet

MANDY

Mandy megkönnyebbült, hogy Pat háza üres volt, amikor

hazaért az ápolóotthonból Richardtól.
Időre volt szüksége, hogy kitaláljon valami tervet, mielőtt
kérdőre vonná Patet és Chloét, hogy miért hazudták neki azt,
hogy Richard meghalt. De először is el kell tűnnie Pat házából.
Felment a szobájába – Richard szobájába –, és erőt vett magán,
nehogy megint rátörjön a sírás. Aggódott, hogy ez a stresszes
délután esetleg árthat a babának.
Ez a nap is átlagosként indult, teli lehetőségekkel, de végül
fordulatosabb lett, mint egy James Patterson-regény. Mandy
kimerült, és alig várta, hogy visszamehessen az otthona
biztonságába, az ismerős környezetbe. Ha egyszer hazaér, akkor
majd bezárkózik, vesz egy jó, habos fürdőt, és megpróbálja
megemészteni mindazt, amit megtudott. És néhány nap múlva,
ha majd lenyugodtak a kedélyek, akkor meglátogatja az anyját és
a húgait, remélve, hogy sikerül kibékülnie velük. Lassan már egy
éve nem is igazán találkoztak, és most jobban szüksége volt az
igazi családjára, mint valaha is képzelte volna.
Összekapkodta a szanaszét heverő ruháit, és bedobálta őket
két bőröndbe. Minden kisbabaholmit ott hagyott, ahová Pat
felakasztotta őket, a több zacskónyi játékkal, pelenkával,
valamint a sportbabakocsival egyetemben.
Ezeket később majd megveheti magának. A kinyíló bejárati
ajtó hangjára nyugtalanság fogta el, és gyorsan lecsapta majd
becipzárazta a bőröndök fedelét.
– Helló! Fent vagy, Mandy? – kiáltotta Chloe. – Hoztunk
sült halat és krumplit, mert anyának nem volt kedve főzni…
Elakadt a hangja, amikor Mandy megjelent a lépcső tetején,
maga mögött vonszolva a bőröndjeit. – Minden rendben? –
kérdezte Pat.
– Néhány napra hazamegyek – felelte Mandy. – Egy kis
egyedüllétre van szükségem.
Pat és Chloe értetlen arccal néztek egymásra. – Történt
valami? Jól van a kisbaba? Nincs baja a kisfiúnak? – kérdezte
Chloe.
– A kisbaba rendben van.
– Akkor miért akarsz elmenni? Azt hittem, hogy jól érzed itt
magad.
Mandy megállt, és csak nézte lent a két idegent: most fogta
fel, hogy szinte egyáltalán nem is ismeri őket. Az első naptól
kezdve hazudtak neki, és haragudott rájuk az összes
valótlanságért, valamint hazug ígéretért.
– Tudok Richardról – mondta Mandy lassan, de
határozottan.
– Mit tudsz? – kérdezte Pat.
– Ma találkoztam Michelle Nichollsszal, Richard volt
barátnőjével. Sok érdekes dolgot mesélt, például azt, hogy Rich
igencsak szerette a nőket, és sosem akart gyereket. De ez csak a
jéghegy csúcsa, nem?
– Bármit is mondott neked, hazudik! – vágta rá Pat
azonnal. – Michelle egy megkeseredett kis ribanc, és dühös, mert
Richardnak többé már nem kellett.
– Akkor nem könyörögtetek neki, hogy hordja ki Richard
gyerekét, és nem zaklattátok, amikor nemet mondott? – Mandy
le sem vette a szemét Patről.
– Hát persze, hogy nem, drágám! Richard a halála előtt
elmondta nekem, hogy sosem szerette.
– A halála előtt? Pat, ezt most fejezd be! Tudom az
igazságot! Egész délután vele voltam az ápolóotthonban.
Pat meglepetésében a szája elé kapta a kezét, Chloe pedig
elfordította a tekintetét.
– Miért hazudtatok nekem? – folytatta Mandy. – Miért
mondtátok azt, hogy halott?
– Nem így akartuk – szólt közbe Chloe remegő hangon. –
Amikor megjelentél a megemlékezésen, úgy gondoltuk, tudod,
hogy él. Aztán amikor eljöttél hozzánk, rájöttünk, hogy azt
hiszed, hogy meghalt, és… – Patre pillantott. – Anya úgy
gondolta, hogy az lesz a legjobb, ha nem izgatod fel magad még
jobban. Én el akartam mondani az igazságot, de akkor már
túlságosan felgyorsultak az események. – Ismét nyugtalanul
összenézett Pattel.
– Pat, még azt is megmutattad, hogy hol szórtátok szét a
hamvait! Hát melyik anya tenne ilyet, amikor még él a fia?
Ez még Cholét is meglepte. – Anya?! – mondta halkan, de
Pat tudomást sem vett róla.
– Gyakorlatilag halott – jelentette ki Pat. – Elvesztettem az
én kicsi fiamat, és vissza akartam kapni. Te pedig gyereket
akartál. Sajnálom, hogy hazudtam, de hát mindannyian jól
jártunk, nem?
– Az volt a terv, hogy majd a kisbabámmal helyettesítitek
Richardot?
– Nem, őt sosem tudjuk helyettesíteni! – csattant fel Pat.
– Akkor meg mi? Mert az ápolónője elmondta, hogy sosem
látogatjátok. Fizettek, hogy ápolják, de már azelőtt sem
csináltatok semmit, hogy velem találkoztatok volna.
– Túl nehéz! – mondta Chloe. – Egyszerűen rohadt nehéz
azt látni, hogy valakit, aki ennyire tele volt élettel, mindentől
megfosztottak, ami éltette.
– Jaj, te szegény! De nem gondolsz a testvéredre? Ő van ott
egyedül! Még azt sem engeditek, hogy a barátai meglátogassák!
– Ne merészelj ítélkezni felettünk! – kiáltotta Pat, és elindult
felfelé a lépcsőn. – Szerencsés vagy, hogy csak olyannak láttad,
mint amilyen most: egy test, aminek lélegeztetőgép kell a
légzéshez, az evést a torkában lévő cső oldja meg, és egy
katéteren át pisál. Fogalmad sincs, hogy milyen szerencsés vagy,
hogy nem ismerted korábban, mert nincs mihez hasonlítanod a
mostani állapotát! Az a fiú többé nem a fiam! Az a test nem ő,
így hát ne mondd meg nekem, hogy mit csináljak és mit ne, mert
lövésed sincs róla!
– Anya, Mandy, nyugodjatok meg! – mondta Chloe, de
újfent nem vettek róla tudomást.
– Akkor mi vagyok én nektek? Egy hordozó, aki kihordja
Richard gyerekét?
– Természetesen nem. Ha azt akartuk volna, akkor
keresünk egy béranyát.
– De hát ezt akartátok Michelle-től is, nem? Először őt
kértétek meg.
– Akkor még nem gondolkoztunk tisztán – szólt közbe
Chloe. – Gyászoltunk, és még mindig tartott a sokk. Ezt most
már tudjuk, ugye, anya? Azért küldtük el Richard DNS-mintáját,
hogy megtaláljuk az igazi párját. Azt, aki gyereket szülne neki.
Ez pedig te vagy.
– Hogy mi? – Mandy kezéből kicsúszott a fogantyú, és a
bőrönd a földre zuhant. – Ti végeztettétek el helyette a tesztet?
Chloe habozott. – így kimondva sokkal rosszabbul hangzik
– felelte, és lehajtotta a fejét. – Anyuval csak azt csináltuk, amit
a legjobbnak gondoltunk. Kérlek, Mandy, hagyd ott fent a
bőröndjeidet, és gyere le, hogy megbeszéljük! Te is a családunk
tagja vagy, ahogy majd a kisbaba is az lesz.
Mandy megrázta a fejét, és felnevetett. – Hát tévedsz! Nem
vagyok tagja ennek a családnak, és az hétszentség, hogy a
gyerekem sem lesz! Kezdettől fogva hazudtatok nekem, hogy is
bízhatnék meg bennetek? Haza kell mennem, és elkezdeni
rendbe hozni az életemet – de nélkületek.
Mandy felkapta a két bőröndjét, és maga felé húzta őket,
majd elindult lefelé a lépcsőn.
– Egy fészkes fenét! – kiabálta Pat, és az utolsó néhány
fokot már futva tette meg. Szemtől szemben állt Mandyvel: –
Nem fogod elvinni tőlem az unokámat! – Ahogy ezt kimondta,
megrántotta Mandy karját, aki elvesztette az egyensúlyát, és
előrezuhant.
Még épp meg tudta ragadni a korlátot, mielőtt kibicsaklott
volna alóla a lába, de hatalmas, zuhanó testének ereje miatt már
nem tudta elkerülni, hogy a homloka a korlátoszlopnak ne
csapódjon. Érezte, hogy meleg vér csorog végig az arcán. Az
egyik kezével megkapaszkodott, a másikkal pedig a sebéhez
nyúlt. Amikor megérezte, hogy mély a vágás, azt hitte, rögtön
elájul.
– Hívom a mentőt! – kiáltotta Chloe, és berohant a
nappaliba a telefonjáért.
– Meg ne mozdulj, te hülye! – mondta Pat. Előhúzott egy
zsebkendőt a ruhaujjából, és Mandy sérült fejére tette. – Hogy
tudtad ilyen veszélybe sodorni az unokámat?
– Te meg a hazugságaid tehetnek erről – szipogta Mandy.
– Boldogok lehettünk volna, csak mi négyen. Őszintén
mondom, hogy olyan voltál nekem, mintha a lányom lettél
volna. De nem kellett volna olyasmibe ütnöd az orrodat, amihez
semmi közöd. Akár tetszik, akár nem, én része leszek a kisbaba
életének! Senki, sem te, sem pedig a bíróság nem fogja elvenni
tőlem az unokámat!
A rémült, kába Mandy minél messzebb akart kerülni Pattól.
Ellökte az asszony karját, amivel őt is fogta, és ismét a
bőröndjéért nyúlt. De amint megpróbált lemenni a lépcsőn,
megbicsaklott a lába, és előrebukfencezett, sérült feje pedig
nekicsapódott a karfának és a korlátoszlopoknak. Lezuhant a
lépcső aljára, ahol összekuporodva hevert, eszméletlenül.
 82. fejezet

CHRISTOPHER

Huszonkilences számú vörösesbarna hajának illatmolekulái

felszáguldottak Christopher orrlyukába, és feloldódtak a
nyálkahártyájában, jelzést küldve az agyába. De volt valami az
olcsó sampon gyümölcsös alkotórészeiben, ami taszította –
legjobb emlékezete szerint most először volt rá negatív hatással
egy illat.
A lehető leggyorsabban és leghatékonyabban akart túlesni
ezen az egészen, de a lány nyakbőre vékony volt, ő pedig túl
szorosan tekerte köré a drótot, és az belevágott. Egy kicsit lazított
rajta, mert aggódott, hogy esetleg eltalálja a nyaki vénát, és
sugárban spriccel majd a vér a szoba túloldalába. Túl időigényes
lett volna összetakarítani minden mikroszkopikus cseppet,
Christophernek pedig nem volt kedve hozzá.
Mivel kicsit enyhített a szorításán, nyolc kínkeserves percet
kellett várnia – számolta –, hogy a lány teljesen elveszítse az
eszméletét, és lecsússzon a padlóra. Christopher végül
megállapította, hogy bátran harcolt, bár hiábavalóak voltak a
kísérletei, hogy megrúgja, megkarmolja vagy megharapja őt.
Tanult a Kilences számúnál történt hüvelykujjincidensből: soha
többé nem lesz óvatlan. És az ő oldalán volt a tapasztalat,
valamint a meglepetés ereje, így a javára dőlt el a párbaj.
Christopher követte a földre az eszméletlen lányt, majd újra
a nyaka köré tekerte a drótot, de csak annyira húzta meg, hogy
az agya egyáltalán ne jusson oxigénhez. Egy pillanatig nézte a
kétszárnyú ajtó üvegében, hogy ő, a vadász miként végez a
zsákmányával egy tragikus kimenetelű tangó során, de aztán
elfordította a fejét. Már nem hasonlított régi énjére, és nem is
ismert magára.
A lassan haldokló Huszonkilences számú torkából előtörő
cuppogó hang ugyanolyan kellemetlen volt, mint a haja illata, és
Christopher úgy döntött, hogy inkább nem vesz tudomást a lány
orrából csöpögő nyálkáról és a szája sarkában összegyűlő
gyöngyöző, fehér buborékokról.
Amikor Huszonkilences számúból végül elszállt az élet,
Christopher lazított a szorításán, és megtörtén mellé feküdt. A
mennyezetet bámulta, és közben egyre csak egy másik nő képe
járt az agyában. Napok óta kísértette Huszonhetes számú, aki
fordulópontot jelentett számára, valamint közte és Amy között,
mivel benne, a pszichopatában kezdett kialakulni az empátia és
valamiféle lelkiismeret.
Huszonhetes számú már majdnem három napja halott volt,
amikor visszatért a konyhájába, hogy ott hagyja a
Huszonnyolcas számúról készült polaroid képet. Christophert
most az egyszer igazán megrázta, és szinte hipnotizálta az, amit
látott.
A lány felpüffedt, elszíneződött lábai között ott volt egy kicsi,
tökéletesen kialakult, élettelen magzat, ami nem volt nagyobb,
mint egy alma. Christopher először csak mereven bámulta, és
átfutott az agyán, hogy a célja elérése érdekében annyira
túlhajtotta magát, hogy már hallucinál. De akárhányszor hunyta
be és nyitotta ki ismét a szemét, a magzat továbbra is ott volt.
Huszonhetes számút Dominika Boskónak hívták, és sosem
fogja elfelejteni a nevét, mert egyedül őt és a kisbabáját tartotta
áldozatoknak. Úgy érezte, hogy be kell csomagolnia a magzatot
egy konyharuhába, és az anyja könyökhajlatába tenni.
Elképzelte, hogyan érezne, ha Amy és a gyerekük feküdne
előtte kihűlve, élettelenül, mert valaki porrá zúzta a jövőjüket.
Felnőttként akkor először jelentek meg könnycseppek a szeme
sarkában. Már túl késő volt, hogy megakadályozza, így az első
néhány csepp ráhullott az anyára és a gyermekére.
 Amikor hazaért, és utánanézett az interneten, megtudta,
hogy a halva született gyermek egy ritka jelenség, a
koporsószülés áldozata lett. Miközben Dominika bomlani kezdett,
a hasában felhalmozódott gázok miatti nyomás kilökte a testéből
a gyereket.
Christopher a nap hátralévő részében megvizsgálta az összes
vele kapcsolatos információját, átrágta az e-mailjeit, SMS-eit,
valamint a közösségi oldalakon folytatott tevékenységének is
utánanézett. Négy külön levélben írta meg az otthon, Szíriában
maradt barátainak, hogy terhes. Christopher összevetette a
dátumokat – azon a hétvégén küldték a leveleket, amikor
Amyvel Aldeburghbe ment.
Önteltté vált ettől a kapcsolattól. Több időt fordított Amyre,
mint arra, hogy folyamatosan kövesse a nők életének egyéb
területeit – ha tudott volna Dominika terhességéről, akkor leveszi
a szűkített listájáról.
Már csak egyvalaki maradt hátra, hogy Christopher műve
teljes legyen, de kérdéses volt, hogy van-e még hozzá gyomra.
 83. fejezet

JADE

Jade még sosem érezte magát olyan szívtelennek, mint akkor,

amikor hiányos öltözékben az anyósa előtt állt, felhevülve attól,
hogy a fiával szeretkezett – és nem azzal, akihez feleségül ment.
A Susan szobájából kiszűrődő fényben látszott az asszony
arcára kiülő kín, és az árnyékoktól még félelmetesebbé vált a
jelenléte. Hol az egyikükre, hol a másikukra bámult undorodva,
majd sarkon fordult, és elindult a nappali felé.
Mark négykézláb próbálta megtalálni az alsógatyáját, amit
Jade korábban letépett róla, és a szoba túlsó végébe dobott.
Felrántotta, felkapott egy pólót, és elfurakodott Jade mellett,
hogy az anyja után menjen.
– Anya! – hallotta Jade Mark hangját, miközben az ajtón
lógó frottírköpenyért nyúlt. Remegő lábakkal utánament, hogy
csatlakozzon hozzá. Ezzel együtt fognak szembenézni.
– Hogy tehettétek? – kiáltotta Susan könnyes arccal. –
Mark, Kevin a testvéred! Jade, neked pedig a férjed! Hogy
tehettétek ezt vele? Hiszen csak most temettük el: még ki sem
hűlt a teste a földben!
– Sajnálom! – mondta Mark elkeseredetten. – Nem
akartam, hogy ránk találj!
– Hát persze, hogy nem! Rohadtul nyilvánvaló, hogy
mindenki háta mögött akartátok csinálni!
– Nem, nem erről van szó.
– És te! – mutatott Susan Jade-re. – Szívesen láttunk az
otthonunkban, és lányunkként bántunk veled! És ez a köszönet?
Közben végig a sógoroddal háltál?
 – Nem végig – szólalt meg Jade. – Most először történt
meg.
– És ezt higgyem is el?
– Igen, mert ez az igazság.
– Nektek fogalmatok sincs arról, mi a kurva nagy igazság.
Mark, én azt hittem, hogy ennél azért jobbnak neveltünk.
– Igen… ez így is van – próbálta Mark megmagyarázni.
– Hát látszik, hogy nem… Undorítóak vagytok!
– Semmiféle fizikai vonzalom nem volt közöttünk Kevinnel
– mondta Jade határozottan, remélve, hogy sikerül
valamennyire csillapítania az indulatokat. – Nem volt meg a
kémia és… nem tudom, miért.
Susan összeráncolt homlokkal bámult rá. – De igen,
megvolt, ő volt a DNS-párod! Láttam, hogy viselkedett, ha
körülötted volt. Szeretett téged!
– És én is szerettem őt, de nem voltam belé szerelemes.
Tudom, hogy DNS-pár voltunk, de hiányoztak a romantikus
érzések, legalábbis az én részemről. Azt hiszem, néha
megtörténik az…
– Mondd csak ki, hogy amint tudomást szereztél a
betegségéről, elveszítetted az érdeklődésedet!
– Nem Susan, őszintén mondom, hogy nem erről van szó.
Ha nem törődtem volna vele, akkor nem maradok itt.
– Beléd volt esve, Jade! Láttam a szemében. Te voltál a
DNS-párja, akkor miért nem éreztél ugyanúgy? Hiszen
egyformán kellett volna éreznetek.
– Nem tudom, kérlek, higgy nekem! Annyira próbáltam
beleszeretni… Úgy akartam szeretni, ahogy ő szeretett engem…
de nem tudtam.
– Szerintem te meg sem…
– Anya, igazat mond! – szakította félbe Mark. – Jade nem
tudott beleszeretni Kevbe, mert nem ő volt a DNS-párja.
Hirtelen mind a két nő felé fordult. Mark nagyot nyelt,
mielőtt megszólalt volna: – Biztosan tudom, hogy nem Kev volt
Jade DNS-párja… mert én vagyok az.
 84. fejezet

ALEX

Alex találta meg Nick üzenetét az üres hotelszobában.

Miután Nick egész reggel nem válaszolt az SMS-eire és a
hangpostáján hagyott üzeneteire, lemondta az összes vendégét,
és taxival elment a hotelbe. Tudta, hogy aznap reggel kell
visszaérnie Londonból a vonatának, így várt rá, de amikor még
órákkal később sem tért vissza, akkor az aggódó Alex rábeszélte a
recepcióst, hogy engedje be.
Ahogy a kulcskártya kinyitotta az ajtót, Alex visszatartotta a
lélegzetét, előre félve, hogy vajon mit talál odabenn. Az üres
szoba rendezettnek tűnt, a szemetes viszont tele volt. A
cigarettásdobozok és a minibár üvegei mellé számtalan
összegyűrt papírgombóc volt bepréselve.
A biztonsági őr tanácstalan arccal állt az ablaknál. Hiába
rángatta a szél a függönyt, a textil áporodott dohányszaga ellen
mit sem ért. – Ezért majd megbüntetik – morogta a férfi tört
angolsággal.
Alex körbenézett a szobában, és végül észrevette a borítékot
a szépen bevetett ágy párnáján.
Amikor meglátta rajta a nevét és megismerte a kézírást,
végigfutott rajta a hideg, majd lélegzetvisszafojtva az ablakhoz
rohant, és kinézett a kilenc emelettel mélyebben álló épület
betontetejére.
 85. fejezet

ELLIE

Matthew a bárszekrényből Ellie kanapéjához vitte a

whiskyspalackot.
Újabb pohárral töltött magának, Ellie pedig igyekezett
leplezni, hogy egyre jobban aggasztják a vádak és a fenyegetések.
De ahogy Matthew, úgy ő maga is tudta, hogy elég jól ismeri a
másik ahhoz, hogy átlásson a titániumpáncélján. Matthew leült
vele szemben, és látványosan nagy levegőt vett.
– Miután apám – a tesztednek köszönhetően – elhagyta az
anyámat, néhány hónap leforgása alatt rákényszerítette, hogy
eladja a családi házat, és csak egy lakást engedhetett meg
magának, mérföldekre az otthonától és a barátaitól – folytatta. –
Magányos volt, megszégyenült és elszigetelt, így idővel rákapott a
piára, hogy mindent kitöröljön. Csak idő kérdése volt, hogy az
alkoholfüggősége miatt elveszítse a munkáját. El tudod képzelni,
hogy milyen érzés egy fiúnak kicserélni az anyja alsóneműjét,
mert merev részegen, összeszarta magát? Vagy elhozni a
rendőrségről, mert piásan garázdálkodott a szupermarketben?
Ellie szerette volna megrázni a fejét, de inkább nem adta
meg neki ezt az örömet.
– Hát persze, hogy nem tudod – mondta Matthew. – Aztán
amikor a legmélyebbre süllyedt, kiderült, hogy van egy DNS-
párja.
Ellie egy kicsit várt, majd az asztalra tette a poharát.
– Akkor meg mi a baj? A végén minden jóra fordult.
– Azt hiszed, hogy igen? A férfit Bobby Hughesnak hívták –
közölte Matthew. – Először normális fickónak tűnt, az anyám
pedig rögtön teljesen belezúgott, ahogy a DNS-pároknál ez illik.
De az az ember egy manipulatív rohadék volt, az anyám pedig
annyira félt az egyedülléttől, hogy mindent megtett neki, amit
csak kért, és szemet hunyt afölött is, hogy a párja igencsak
kedveli a fiatal lányokat. Méghozzá a nagyon fiatalokat, mint
kiderült abból a háromezer képből, amit a rendőrség a laptopján
talált, amikor lefoglalta. Próbált azzal védekezni, hogy már rajta
voltak a gépen, amikor megvette az EBayen, az anyám pedig
volt olyan hülye, hogy elhitte neki. Fizette az ügyvédet, és
kölcsönöket vett fel miatta, amíg tartott az eljárás. Aztán amikor
rács mögé került, az anyámnak nem maradt más, csak az
adósság, amit nem tudott visszafizetni. És az egész élete egy teszt
miatt futott zátonyra, amit az ő és az apám tudtán kívül
végeztek el, mert te úgy döntöttél, hogy Istent játszol. Ülsz itt a
fellegekben az elefántcsonttornyodban, és sosem kellett
végignézed, hogy miként alakul át a szemed láttára valaki, akit
szerettél.
Ellie lesújtó pillantást vetett rá. – Úgy gondolod?
– Nem magamról beszélek, ez más – folytatta Matthew
elutasítóan. – Arról, hogy egy erős, intelligens nő testi-lelki
ronccsá züllik. Tudtad, hogy ájultra itta magát, és meggyulladt a
cigarettájától? Elevenen elégett. Annyira összeégett, hogy nem
tudtam azonosítani a holttestét.
Kihívóan fonta össze a karját, miközben Ellie kortyolt egyet
a gin-tonikjából. Úgy tűnt, hogy Matthew arra számít,
megsajnálja majd a szerencsétlen anyja miatt.
De minél vádaskodóbbá vált, Ellie annál inkább fortyogott
magában.
Matthew alábecsülte. Nem ismerte akkor, amikor
ambiciózus, fiatal nőként próbálta meggyőzni a gúnyolódó
tudományos világot a DNS-felfedezésével kapcsolatban, nem
mondta el neki, hogy milyen áldozatokat kellett hoznia, hogy
meghallgassák, és mennyit feladott a régi énjéből, hogy olyan
nagyhatalmú és erős legyen, mint amilyen most. Tim
kétségtelenül meglágyította, de Matthew ostoba volt, ha azt hitte,
hogy egy szempillantás alatt visszaváltoztathatja a régivé.
– Több milliónyi pár van világszerte, akik elvégeztették a
tesztet, és megtudták, hogy nem DNS-párok – szólalt meg Ellie
határozottan –, de együtt maradtak, mert szeretik egymást.
Lehet, hogy eleinte néha a rövidebb utat választottam, de nem
vonhatnak felelősségre azokért a döntésekért, amiket később a
DNS-párok hoztak. Nem én kényszerítettem az apádat, hogy
elhagyja az akaratgyenge anyádat, és nem én adtam az üveget a
kezébe, hogy lecsorgassa a piát a torkán. Van az a pont, amikor
mindenkinek vállalni kell a felelősséget azért, amit tett.
– És te mikor vállalsz felelősséget a tetteidért, Ellie?
– A tevékenységemnek köszönhetően majdnem eltűnt a
homofóbia, a rasszizmus és a vallási gyűlölet. A DNS-párok
esetében nem számít a szexuális beállítottság, a bőrszín vagy az,
hogy ki melyik istent dicsőíti. Soha nem látott módon egyesültek
a különböző hitű és meggyőződésű emberek. Mutasd már meg
nekem, hogy te mit tettél egy kevésbé gyűlölködő világért!
– De ugyanannyi embert meg is osztottál azzal, hogy
megteremtetted „őket" és „bennünket": azokat, akik eredendően
szeretik egymást, és azokat, akik miattad kevésbé érzik
értékesnek a kapcsolatukat. Nem látod a párhuzamot azzal, amit
Hitler tett a zsidókkal? A nácik folyamatosan pusztították őket,
egyiküket a másikuk után, amíg egy szinte teljesen tönkretett
kisebbséggé nem váltak. Úgy bántak velük, mintha kártevők
lennének. Ezt tervezed azokkal, akiknek nincs DNS-párjuk?
Hogy fokozatosan tönkreteszed őket?
Ellie elnevette magát. – Nem gondoltam, hogy te tényleg
álomvilágban élsz!
– A DNS-párok jobban állnak anyagilag, mint akik nem
azok. Nagyobb adókedvezményt kapnak, jobb feltételekkel
köthetnek biztosítást, és a munkahelyükön termelékenyebbek,
mert otthon boldogabbak, így jobb állásokat ajánlanak fel nekik.
Akik nem DNS-párok, azoknál magasabb az ön-gyilkosságok
száma, több a válás és nagyobb arányú a depresszió…
– Csakhogy tavaly mind a kettő csökkent, és egyre többen
találják meg a boldogságot azok mellett, akiknek a természet
szánta őket. Visszaesett a férfiak és a nők elleni családi erőszak is.
– Mert az emberek félnek jelenteni, ha testileg-lelkileg
terrorizálja őket a DNS-párjuk. Nem akarnak kockáztatni egy
jobb kapcsolatért olyasvalakivel, aki nem a DNS-párjuk.
– A bevándorlás és az emigráció már nem olyan vitatott
kérdés – folytatta Ellie, és kezdett egyre jobban belendülni az
érvelésbe. Le fogja szerelni ezt a Matthew-t! – Az embereket
gyorsan átvezetik a bürokrácia útvesztőin, és a világon bárhová
elutazhatnak, hogy más országban telepedjenek le a DNS-
párjukkal.
– És ebből világszerte majdnem minden ötödik vállalatnak
kára származott, ugyanis kulcsfontosságú alkalmazottakat
veszítettek el, akik másik városba vagy országba költöztek. '
– Matthew, dobálózhatsz a számokkal, de egyvalamit nem
tagadhatsz le: a DNSPárod létezik és működik, akár tetszik
neked, akár nem.
Matthew sokatmondóan nézett rá. – Nem tagadom, de
szerintem már nem sokáig.
– Ezt nem te döntöd el.
– Az embereknek kell meghozniuk ezt az ítéletet – folytatta
Matthew. – És mindig ők győznek.
– Te meg miről beszélsz?
Matthew felállt, és a háta mögött kinyújtotta a karját.
– Még egy italt?
Ellie megrázta a fejét. Nézte, ahogy Matthew kitölti
magának a harmadik pohár whiskyt, és képtelen volt felismerni
benne azt a férfit, akit korábban szeretett. Az arroganciájától
kezdve a modorosságáig Matthew mindenben különbözött
Tinitől, de még ülni is másképp ült. Arra gondolt, hogy milyen
nehéz lehetett neki ilyen sokáig fenntartani ezt a színjátékot.
– Már tudod, milyen ember vagyok, mégis még mindig
szerelmes vagy belém, ugye? – kérdezte Matthew, és a jégkockák
összekoccantak, miközben ömlött rájuk a whisky.
Ellie nem válaszolt.
– Gondoltam. Nem olyan szórakoztató, ha a te életeddel
játszik valaki Istent, ugye?
– Ne áltasd magad, te azért nem játszol Istent! Ugyanolyan
manipulatív vagy, mint az a férfi, aki átverte a hiszékeny
anyádat. Csakhogy én nem vagyok olyan szánalmas, mint ő, és
nem fogom hagyni, hogy ez a kis probléma alakítsa a hátralévő
életemet. Mindig szeretni foglak, mert ezt diktálja a DNS-em, de
soha nem foglak kedvelni, és mostantól fogva soha többé nem
találkozunk.
– Most, annak ellenére is, hogy ennyire utálsz, még mindig
azt hiszed, hogy mi ketten DNS-pár vagyunk? – kérdezte
Matthew gúnyosan.
– Hát persze, hogy az vagyunk, és istenemre mondom,
bárcsak ne lennénk!
– Tudod Ells, az a vicces, hogy nem vagyunk DNS-pár. Soha
nem is voltunk.
Ellie szeme összeszűkült. – Ezt meg hogy érted?
– Tudós vagy, de mégis olyan elkeseredetten vágytál társra,
hogy egy pillanatig sem kételkedtél az eredményben.
– Nem vágytam „elkeseredetten" társra. Tökéletesen boldog
voltam azelőtt is, hogy megismertelek volna.
– Mindig is egy jéghideg bizniszkurva voltál – az is maradsz
–, és egy csomó vagyonos idiótával randiztál. Különféle
kifogásokat találtál ki, hogy ne kelljen találkoznod a családoddal,
és csak a munkáról szólt az életed. Velem pedig mindened
meglett, ami azért ironikus, mert én valójában semmi sem
vagyok neked.
– Az 1,7 milliárd emberből, akiken eddig elvégeztük a tesztet,
még egy téves DNS-párt sem jelentettek…
– Mostanáig. Mi, Ellie, egy ilyen pár vagyunk, ugyanis
betörtem a szervereitekbe, és manipuláltam az eredményünket.
 – Ez baromság! – vágott vissza Ellie, de titokban megriadt
az eshetőségtől. Méltatlankodva fonta össze a karját. – A
szervereink biztonságosabbak, mint világszerte a legtöbb
nemzetközi vállalaté. Rengetegen próbálnak betörni hozzánk, de
mégsem jut be senki. Az elérhető legjobb szoftverrel és csapattal
rendelkezünk, hogy megvédjenek az olyanoktól, mint te.
– Ebben részben igazad van. Csak egyvalamivel nem
számolt a rendszered: a hiúságoddal. Emlékszel, hogy nemrég
kaptál egy e-mailt, aminek „Az év üzletasszonya" volt a tárgya?
Nem tudtad megállni, hogy meg ne nyisd.
Ellie halványan emlékezett a levére, mert a magán e-mail-
címére küldték, amit csak néhány ember ismert.
– Volt benne egy link, amire rákattintottál, de nem nyitott
meg semmit, ugye? – folytatta Matthew. – Hát, a kattintásoddal
beengedtél egy aprócska, észrevehetetlen, személyre szabott,
rosszindulatú programot, ami engedélyezte, hogy távolról
hozzáférjek a hálózatodhoz, és átrágjam magam a fájljaidon.
Amihez te hozzáfértél, ahhoz én is. Aztán egyszerűen
lemásoltam a DNS-szálamat, hogy pont ugyanolyan legyen,
mint a tiéd. Hátradőltem, és vártam, hogy felvedd velem a
kapcsolatot. Azért jöttem el az állásinterjúra, hogy egy kicsit
többet megtudjak a programozásról, valamint a rendszerekről,
amiket használtok. Köszönd a személyzeti vezetődnek, hogy
néhány percre egyedül hagyott a szobában a laptopjával, amikor
egy működőképes fényképezőgépet keresett, hogy
lefényképezzen! Hatalmas segítség volt abban, hogy hozzáférjek
a hálózatotokhoz. Ja, és azt is mondd meg neki, hogy
legközelebb motozzák meg a jelölteket, nincs-e náluk
lencsedeflektor – ez a zsebben elférő kis kütyü használhatatlanná
teszi a digitális fényképezőgépeket.
Ellie szerette volna, ha megnyílik alatta a föld és elnyeli.
Érezte, hogy elvörösödik: megbánta, hogy első szóra beengedte
ezt az embert az életébe, és dühös volt azért, mert megbízott
benne.
 – Szabad akaratodból szerettél belém – folytatta Matthew. –
Olyan elkeseredetten vágytál rá, hogy rábeszélted magadat. Nem
hibáztathatod a DNS-edet azért, hogy ekkora csávába kerültél –
ezért csak te vagy a felelős.
Ellie-nek kellett egy perc, mire ismét rendesen kapott
levegőt.
– Több oka is van annak, hogy ezt tettem – folytatta
Matthew, és mélyebbre süppedt a díványon. – Az egyik az, hogy
meg akartalak alázni. De azt is be akartam mutatni, hogy milyen
mohók vagyunk mi, emberek. Milyen könnyen feladunk bárkit
és bármit, ami kedves nekünk, mert esetleg lehet valami jobb is.
Te nem azt érezted velem kapcsolatban, hogy a DNS-párod
vagyok: bennünket nem egymásnak teremtettek, ezt nem írták
meg a csillagokban. Nem a tudomány miatt szerettél belém,
hanem mert a józan ész ezt diktálta. Egy jó kis ódivatú,
romantikus kapcsolat volt a miénk, se több, se kevesebb. És ha
egyszer elmondom mindenkinek, hogyan tettem lóvá azt a nőt,
aki felfedezte a „DNS-párokat", akkor köznevetség tárgyává
válsz, a hitelességednek pedig annyi lesz.
Ellie megmarkolta a dívány karfáját, miközben elöntötte az
indulat. – Na és? Csak rajta! Nyugodtan nyilvánosságra
hozhatod, majd túlélem! Végül is sokan mások miattam találták
meg azt az igazi boldogságot, amiben korábban nem is hittek!
– Ó, Ells, még mindig olyan naiv vagy! Hát semmit sem
tanultál ebből az egészből?
Ellie csak bámulta Matthew-t, mert nem tudta, hogy miről
beszél.
– Nem csak neked rántják ki a szőnyeget a lábad alól. Több
milliónyi előfizetőd élete fog hamarosan a feje tetejére állni.
– Ez meg mit jelent? – kérdezte Ellie kissé tétovázva.
– Szerinted csak belőlünk csináltam téves DNS-párt? Hát
persze, hogy nem! Az egész kódodat újraírtam, így az utóbbi
tizennyolc hónapban az adatbázisodból legalább kétmillió ember
nem az igazi párját kapta.
 Ellie nagyot nyelt, és olyan gyorsan vert a szíve, hogy attól
félt, szétszakad a mellkasa.
– Teljesen véletlenszerűek a hamis párok, még én sem
tudom, hogy kik az érintettek – folytatta. – Aki regisztrált abban
az időszakban – és ez a vállalatod növekedési rátája alapján kábé
huszonötmillió ember –, az bizony lehet, hogy az én egyik hamis
párom. Nekem köszönhetően az egész vállalkozásod teljesen
elértéktelenedett. Senki sem fogja tudni, hogy a DNS-párja
valódi-e, vagy csak bebeszélte magának. Megmondtam, hogy
tönkre foglak tenni, és én sosem ígérek meg olyasmit, amit nem
tudok betartani.
 86. fejezet

MANDY

Mandy a homloka lüktetésére tért magához.

Csukott szemmel lassan az arcához emelte a jobb kezét, és
egy tojás alakú duzzanatot tapintott ki. Amikor megérintette,
puha volt. Érezte az öltéseket, amelyek összefogták. Lassan újra
megpróbálta kinyitni a szemét, de mintha leragasztották volna a
szemhéját. Megkísérelte megmozdítani a bal kezét, de az túl
nehéz volt, ő pedig túl gyenge. Ezután megfogta a másikkal, és
rájött, hogy az alkarja közepéig be van gipszelve.
Ahogy fokozatosan magához tért, egyszerűen nem tudta
kitalálni, hogy hol van, és a szag miért emlékezteti
fertőtlenítőszerre, valamint szájvízre. Úgy gondolta, hogy egy
fürdőszobában kell lennie, de aztán elfordította a fejét, és
hunyorogva kinézett az ablakon. Ahogy kezdett tisztábban látni,
felismerte a kinti környezetet. Korábban már járt itt: megismerte
a kilátást. Mindkét alkalommal, amikor elveszítette a kisbabáját,
itt volt. Egy kórházban.
Hirtelen elfogta a rémület. A takaró alatt kidudorodó hasa
felé nyúlt. Sokkal laposabb volt, mint korábban. Istenem, add,
hogy ne… – imádkozott gyámoltalanul.
– Van itt valaki? – krákogta csontszáraz torokkal, de
egyedül volt a helyiségben. Megpróbálta felhúzni magát az
ágyban, hogy nekidőljön a fémkeretnek, de hirtelen éles fájdalom
nyilallt a hasába. Az arca eltorzult, és ágy mellett hadonászott a
karjával, azt a gombot keresve, amiről tudta, hogy ott kell lennie.
Nagyot csapott rá.
Néhány másodperc elteltével egy lófarkas nővér jelent meg
az ajtóban. – Á, magához tért! Hogy van? – Külföldi akcentussal
beszélt, és odament Mandy ágyának oldalához.
– A kisbabám – motyogta Mandy, és megpróbált kimászni
az ágyból. – Hol van a kisbabám?
– Hívom a doktort! – mondta a nővér, és kiment.
Mandy teste önkéntelenül is megremegett, miközben
körbenézett. A homlokát kínzó fájdalomhoz társult még a sajgó
hasa, valamint csuklója, és rájött a rosszullét. Éppen sikerült az
ágy széléhez hajolnia, és így a padlóra hányt. Az orvos
megérkezett.
– Látnom kell a kisbabámat… – motyogta Mandy.
– Nem, nem, maradjon csak ott, ahol van, Mrs. Taylor! –
felelte az orvos, miközben a nővér segített megtisztogatni
Mandyt, aki annyira rémült volt, hogy még azt sem vette észre,
hogy Mrs. Taylornak szólították. – A kisfia épségben van, és jól
érzi magát.
– Kisfiú? – kérdezte. Pat jövendölése valóra vált.
– Igen – folytatta az orvos, és egy adatlapra pillantott, amit
az ágyvégi akasztóról vett le. – Koraszüléssel egy kisfiút hozott
világra öt nappal ezelőtt. Majdnem két kilogramm a súlya. Ép,
egészséges, itt van a folyosó végén.
– Mi történt velem?
– Nekünk azt mondták, hogy leesett a lépcsőn. Fejsérülést
szenvedett, eltört a csuklója, és kisebb agyi ödémát kapott, amitől
sokkos állapotba került. Az utóbbi néhány napban nyugtatóztuk,
és elővigyázatosságból császármetszéssel világra segítettük a
kisbabáját. A következő néhány napban nagyon-nagyon sokat
kell pihennie, mert ha sietteti a dolgokat, akkor nem sok
hasznára lesz a kisfiúnak.
– Mikor láthatom?
– Megkérem az egyik nővért, hogy hozza be.
– Köszönöm.
Mandy a párnára dőlt, és megkönnyebbülten sóhajtott fel.
Arra ugyan nagyjából emlékezett, hogy lebukfencezett a lépcsőn,
miután kérdőre vonta Patet és Chloét, mást viszont nem nagyon
tudott felidézni. Nem épp a legideálisabb módon jött a világra a
kisbaba, de azért itt volt, méghozzá egészségesen. Fájt a feje,
amikor mosolygott és sírt, de nem érdekelte. Anya lett!
Ugyanakkor az örömét néhány perccel később aggodalom
váltotta fel, amikor meglátta a visszatérő orvos arcát. –
Sajnálom, Mrs. Griffiths, úgy látszik, hogy a kisbabája jelenleg a
családjával együtt valahol máshol van a kórházban. Valószínűleg
csak ki vitték egy kicsit levegőzni.
Mandy szeme elkerekedett. – A családommal?
– Igen, szinte végig itt voltak, és várták, hogy magához
térjen. Sok időt töltöttek a kicsivel.
– Kik? Pontosan kiknél van a fiam?
– Azt hiszem, az édesanyja és a húga. Ők hívták ki önhöz a
mentőt, ami behozta.
Mandyt szörnyű rémület fogta el, és megragadta a
meglepett orvos karját.
– Azonnal hívja a rendőrséget! – hörögte.
 87. fejezet

CHRISTOPHER

A lány földszinti lakásának ajtaja rozzant volt. A járdán

szétszóródott a lehullott vakolat, az ablakkereteket pedig
megszáradt gitt tartotta a helyükön.
Az ingatlan kora és a karbantartás hiánya Christopher
szempontjából kifejezetten előnyös volt, mivel azt jelentette, hogy
az utóbbi húsz évben nem sok mindent korszerűsítettek vagy
cseréltek ki. Aki akkora tapasztalattal bírt, mint ő, az könnyen
kinyitott egy alapkivitelű, kétnyelves bevésőzárat.
Kétszer kattant a henger, és már bent is volt. Halkan
becsukta maga mögött az ajtót, majd nekilátott áttanulmányozni
a lakás elrendezését. Néhány héttel korábban járt utoljára
Harmincas számúnál, és a lány azóta semmin sem változtatott.
A levegő nyirkos volt, az utcai lámpák pedig olcsó, lapraszerelt
bútorokat világítottak meg.
Christophernek meg kellett volna ünnepelnie a harmincadik
gyilkosságát, ugyanis az időnként teljesíthetetlennek tűnő cél
minden akadály ellenére elérhető közelségbe került. Harminc
holttest, többezer centiméternyi újságcikkhasáb különféle
magazinokban és napilapokban, tévés dokumentumfilmek,
valamint drámai hangú segítségkérések és a valóságtól igen távol
álló rekonstrukciók – mindez az ő erőfeszítései miatt.
És még mindig senki sem tudott semmit arról, hogy ki áll az
egész mögött, és mi motiválja.
De Christophernek nem volt kedve ünnepelni vagy ülni a
babérjain. Csak túl akart esni az utolsó gyilkosságon, majd
otthagyni a jelét a járdán, és hazamenni. Holnap este pedig majd
bebújik Amy mellé az ágyba, átkarolja, és úgy öleli majd, mintha
rajta kívül senki más nem lenne a világon.
Továbbléphetnek, és ugyanúgy élhetik majd az életüket, mit
a többi, normális pár. Valaha csakis arról álmodozott, hogy
idegeneket öl meg, most pedig arról, hogy azzal a nővel tölti a
hétvégéit, akit szeret: kertészetekben és a National Trust védett
területein csavarognak, eldöntik, hogyan rendezzék be a házat,
amit közösen vesznek, együtt futnak, vagy összebújnak a
díványon és sorozatokat néznek, miközben gyorskaját esznek.
Valaha kedvét lelte abban, hogy ő más, de ennek már vége volt.
Minden, ami az Amyvel való találkozása előtt idegen volt egy
magafajta pszichopatának, most már vonzó volt számára, hiszen
a lánynak köszönhetően normálisnak érezte magát.
Christopher gyorsan körbejárta a lakást, és ismét arra
gondolt, hogy egy nap esetleg majd elmondja Amynek, hogy ki is
volt ő korábban, és neki köszönhetően mivé vált. De mióta neki is
volt párja, megtanulta, hogy nincs szükség az igazságra ahhoz,
hogy működjön egy kapcsolat – annyi kell csak, hogy az
egyiküknek olyan nagy szíve legyen, ami mind a kettejükért
dobog.
Harmincas számú hálószobájából a rádió tompa hangja
szűrődött ki az ajtó alatt. Christopher elfoglalta a helyét a
folyosón, és a hátizsákból elővette ismerős fehér biliárdgolyóját,
valamint sajtvágó drótját. Utoljára csinálja ezt. De sem ideje, sem
kedve nem volt az érzelgősködéshez. Nekidobta a golyót a falnak,
és a feszes dróttal a kezében szinte sajnálatot érzett amiatt, ami
történni fog.
Már régóta nem szívvel-lélekkel dolgozott ezen a projekten,
így tudta, hogy az utolsó lány halála nem fog örömet okozni
neki.
De hiába csapott zajt, a szoba ajtaja zárva maradt.
Christopher arra gondolt, hogy Harmincas számú biztosan
elaludt. Ez nem volt gond, hiszen már korábban is megtörtént
Tizennyolcas számúnál. De amikor felvette a golyót, és
megismételte a műveletet, két éles szúrást érzett a tarkóján.
Gyorsan megfordult, és érezte, hogy a teste erős áramütéstől
rándul meg. A fájdalomtól rögtön a földre zuhant.
Utoljára Amy arcát látta, majd a bénító rángatózástól
elvesztette az eszméletét.
 88. fejezet

JADE

Susan és Jade meredten bámulták Markot, további

magyarázatot várva.
– Hogy érted, hogy te vagy a DNS-párom? – kérdezte Jade
a fejét csóválva. – Miért mondod ezt?
– Mark? – kérdezte meglepetten Susan. – Mi folyik itt?
Mark lehajtotta a fejét, majd behunyta a szemét. Nagy
levegőt vett, és csak azután szólalt meg: – Kev és én egyszerre
végeztettük el a tesztet, és aznap jött vissza az eredmény, amikor
kórházban volt, még az egyik korai kemoterápián – magyarázta
csendesen. – Megnyitottam az e-mailemet, és nekem Jade, te
voltál a DNS-párom, Kevnek viszont senki. Anya, emlékszel,
hogy a diagnózis után mennyire szerette volna tudni, hogy vajon
rá is vár-e valaki?
Susan bólintott.
– Kitöröltem a levelét, és azt mondtam, hogy neki van DNS-
párja, nekem viszont nincs. Csak azt akartam, hogy boldog
legyen. Így hát, Jade, fizettem az elérhetőségedért, és az ő
telefonjára küldettem, így nem látta az eredeti e-mailt. Látnod
kellett volna az arcát, amikor megtudta, hogy létezel – még úgy
is, hogy több ezer mérföldre vagy. Akkor úgy nézett ki, mint a
régi Kev, emlékszel anya? Még az orvosokat is kérlelte, hogy
engedjék Angliába repülni, de ők nemet mondtak, és a
biztosításából sem tudta fedezni az utat.
Jade látta, hogy Susan bólogat, miközben felidézi ezt az
időszakot.
– Amikor már javában tartott a kezelés, szörnyű volt látni,
ahogy kihullik a haja és lefogy – szinte alig ismertem rá a
testvéremre. De amikor SMS-t kapott tőled vagy felhívtad, akkor
újra megjelent a régi Kevin, én pedig tudtam, hogy megérte azt
tennem, amit tettem.
Jade arra a napra gondolt, amikor először kapott
megerősítést, hogy van DNS-párja. Épp a munkahelyén volt, és
ebédszünetben jött az értesítés. Nagy izgalmában rögtön fizetett
a párja adataiért, anélkül, hogy különösebben odafigyelt volna a
névre. Szinte azonnal kapott egy bemutatkozó SMS-t Kevintől, és
az első beszélgetésüktől kezdve egyértelműen azt feltételezte,
hogy ő a DNS-párja. Szerette a kedvességét és a lelkesedését, így
rögtön összemelegedett vele. Mindez szöges ellentétben állt azzal,
hogy ő közben kudarcként fogja fel a gyűlölt munkáját és a
szüleivel él.
– Csak elkezdtünk beszélgetni, és rögtön megtaláltuk a
közös hangot – mondta halkan Jade. – Eszembe sem jutott,
hogy megnézzem, stimmel-e a név.
Jade érezte, hogy az anyósa csalódottsága lassan
szertefoszlik, ám benne egyre jobban fortyogott a düh.
– Nagyon sajnálom, Jade – mondta Mark. – De hidd el,
tudom, hogy milyen nehéz volt neked az utóbbi néhány hét!
Attól a pillanattól kezdve, hogy ajtót nyitottam, éreztem azokat a
robbanásokat, amikről beszélnek. És gyűlölöm, hogy fájdalmat
okoztam annak a lánynak, akit a világon a legjobban szeretek.
– Fogalmad sincs arról, hogy mekkora fájdalmat okoztál –
felelte Jade komoran, és a tenyerébe vájt a körmével, hogy
uralkodjon a rátörő indulaton.
– Nem, nagyon is tudom, de komolyan… Minden este
hallottam, ahogy Kevin telefonon beszél veled, és láttam
vigyorogni a nappaliban, amikor megérkeztek az üzeneteid.
Tudtam, hogy nekem kellene olvasnom őket, és nem pedig neki…
Szörnyű volt! Kíváncsi voltam, hogy miket mond tok egymásnak
és mit érzel iránta, de egy rohadt szót sem szólhattam! Azt
viszont sosem gondoltam volna, hogy eljössz ide. És amikor
megtetted, az egyszerre volt a legszörnyűbb rémálmom és a
lehető legcsodálatosabb dolog. Hirtelen itt termettél te, akivel
nekem kellett volna együtt lennem, itt az ajtómban, a házamban
– de a testvéremhez jöttél, ő pedig fülig szerelmes volt beléd. –
Jade érezte, hogy könnybe lábad a szeme, és sűrűn pislogva
próbálta kordában tartani az érzelmeit. Szerette volna pofon
vágni Markot, ugyanakkor arra is vágyott, hogy magához
szorítsa, és teljes erejével belekapaszkodjon.
– Hazudtál nekem… hazudtál Kevinnek… hazudtál azoknak,
akikről azt mondtad, hogy szereted őket… Hogy tehetted? –
kérdezte. – Hetekig vergődtem ebben a rémálomban, ostoroztam
magamat, hogy miért nem vagyok szerelmes belé… Azt hittem,
hogy önző, szívtelen kurva vagyok! Te pedig csak nézted, hogy
mekkora szarban vagyok, de egy szót sem szóltál! Még csak
célozni sem próbáltál arra, hogy ez az egész nem az, aminek
látszik – hagytad, hadd küszködjek vele egyedül! Ha valahogy
rávezetsz, és hagyod, hogy kitaláljam, akkor legalább
eldönthettem volna, hogy részt akarok-e venni benne vagy sem.
De te elvetted tőlem a döntés jogát! Mark, te kihasználtál, és ez
fáj a legjobban!
– Könyörgöm, próbáld megérteni, hogy miért tettem!
– Megértelek, és csak ezért nem váglak most azonnal pofon.
Értem, hogy Kevin érdekét kellett nézned. De nekem sok idő kell,
hogy megbízzak valakiben, és mindegy, hogy mit érez irántad a
testem, az agyammal vagy a szívemmel soha többé nem fogok
megbízni benned!
– Kérlek, ne mondd ezt! – könyörgött Mark. – Csak adj
nekünk egy esélyt!
– Sajnálom, de azt hiszem, nem tudok.
Jade kiviharzott a pajtából, vissza a vendégházba. Bevágta
maga mögött az ajtót, és ezzel lezártnak tekintette azt is, amit
valaha esetleg a DNS-párja iránt érzett.
 89. fejezet

NICK

Egy újabb nyugtalan, Alexről szóló álmokkal tarkított éjszakát

követően Nick kilépett a vendégszobából, és a konyhába ment,
hogy kávét főzzön magának. Sally már a reggelizőpultnál ült, és
egy félig megrágott csokoládés croissant-t tologatott a tányérján.
A póló szegélye már nem takarta el gömbölyű hasát.
– Jó reggelt! – motyogta Nick, és a kávéfőzőhöz ment.
– Szia! – Sally összerázkódott, és fészkelődni kezdett.
– Tudok segíteni, hogy valahogy kényelmesebb legyen?
– Nem – felelte. – Egész éjszaka ez volt. Vagy a hólyagomat
nyomja a kicsi, vagy pedig rugdos.
– Elmúlt már a fejfájásod?
– Nem, nem igazán. Csak aszpirint vehetek be, az pedig
nem sokat segít.
– Nem kellene majd délután megemlíteni a dokinak?
– Nem hiszem. Úgyis csak azt mondaná, hogy felment a
vérnyomásom vagy krónikus hipertóniám van, és nyugodjak
meg. De hát próbálj megnyugodni, amikor kalapácsolnak a
fejedben!
– Hozhatok neked valamit?
– Egy gyógytea jólesne. Az a citromos-jázminos, ott van a
szekrényben.
Nick feltette a kannát, és maga elé meredve várta, hogy
elkezdjen sípolni.
Öt hónap telt el azóta, hogy Nick elhagyta Alexet: levélben
megírta neki, hogy Sallyt és a kisbabát választja. Hosszú, szívből
jövő levél volt, melyben azt is kifejtette, hogy reméli, Alex
megérti majd a döntését. Tudta, hogy ezzel milyen fájdalmat
okoz neki, de próbálta meggyőzni magát, hogy a férfi ugyanígy
tett volna, ha hasonló helyzetbe kerül a volt barátnőjével,
Maryvel. De ez sem nagyon enyhítette a bűntudatát.
Sosem hárult még rá nehezebb feladat – ez még annál is
kegyetlenebb volt, mint amikor megmondta Sallynek, hogy
beleszeretett egy férfiba. Ez a még meg nem született kisbaba,
akiért mindent feláldozott, úgy fog majd felnőni, hogy fogalma
sem lesz, mit adott fel érte az apja.
Nick kelletlenül visszaköltözött a lakásukba, de most már a
vendégszobában töltötte az éjszakáit. Abban reménykedett, hogy
ha nem húzza sokáig az Alextől való elválást, hanem gyorsan
véget vet a kapcsolatnak, akkor könnyebb lesz majd, de ez csak
önámítás volt: szinte alig telt el óra anélkül, hogy ne gondolt
volna elvesztett szerelmére.
Néhány nappal a férfi elutazása előtt Nick egy alkalommal
az ajtajában kötött ki, hogy bocsánatot kérjen.
Alex fagyosan fogadta, és leszidta a gyávaságáért. De nem
sokáig tudott rá haragudni, és megegyeztek, hogy kiélvezik az
utolsó néhány napot, amit még együtt tölthetnek.
Ám bárhová mentek és bármit is csináltak, a kapcsolatuk
már nem volt ugyanolyan. A mély érzelmek továbbra is
megmaradtak, de eltűnt a nevetés, a spontaneitás és a jókedv –
ehelyett fél szemmel mindig az órát lesték, mely csak számolt
vissza addig a napig, amikor Alex majd kilép Nick életéből.
És amikor felvirradt ez a nap, még Nick legrosszabb
rémálmánál is szörnyűbbnek bizonyult. Ragaszkodott ahhoz,
hogy kikíséri a kétségbeesett Alexet a repülőtérre, de ő aztán
meggondolta magát, és könyörgött, hadd mehessen ki egyedül.
Hosszú, néma öleléssel búcsúztak el, aminek csak akkor szakadt
vége, amikor már nem bírták elviselni a dudáló taxisofőrt. Ahogy
az autó eltűnt a sarkon, Nick leült az Alex háza előtti lépcsőre, és
kitört belőle a zokogás. Csak akkor ment haza, amikor már
kisírta a szemét.
 Visszamondta a munkahelyén a fizetés nélkül szabadságát,
és egy héttel később visszatért a reklámügynökséghez, de a
kollégái mit sem tudtak arról, hogy majd' megszakad a szíve.
Belevetette magát a munkájába, hogy elterelje a gondolatait,
hétvégenként pedig Sallyvel a kisbabának vásároltak, mint
bármelyik másik pár, akik gyereket várnak. Nick otthon maradt,
amikor jött a védőnő, elkísérte Sallyt a Lamaze-órákra, és
megmasszírozta a lábfejét, valamint a bokáját, amikor feldagadt.
Egy kívülállónak úgy tűnhetett volna, hogy olyan az életük,
mint azelőtt, hogy tudomást szereztek volna Alex létezéséről. De
valójában továbbra is ott tornyosult felettük az árnyéka.
– Beszéltél mostanában Sumairával? – kérdezte Nick. –
Hogy vannak a kisbabák?
– Tegnap írtam neki – felelte Sally közömbösen.
– Valami nem stimmel veletek, amit nem mondasz el
nekem. Már négy hete megszülettek az ikrek, de te még nem
mentél el meglátogatni őket.
– Már mondtam, hogy minden oké. Csak hagyom, hadd
nyugodjon meg egy kicsit.
– A terhessége alatt is alig találkoztatok. Valamit titkolsz
előlem?
– Nick, fáj a fejem, és fáradt vagyok. Ehhez most igazán
nincs kedvem.
A kanna csőréből előtörő gőz hangja mind a kettejüket
visszarántotta a valóságba. Nick egy teafiltert dobott Sally
bögréjébe, majd megtöltötte forró vízzel, de hirtelen csöpögő
hangra lett figyelmes a konyhában. Megnézte a bögre alját, hogy
nincs-e elrepedve, de aztán hirtelen meghallotta, ahogy Sallynek
ijedtében elakad a lélegzete, mire odafordította a fejét.
– A magzatvíz! – mondta idegesen Sally. – Elfolyt! – A
pizsamaalsója nedves volt, az arca pedig eltorzult félelmében.
– De hát nem úgy volt, hogy még van két hét? – kérdezte
Nick.
– Ezt próbáld megmagyarázni a kisbabának!
 90. fejezet

ELLIE

Ellie úgy érezte, megfullad. Mintha valaki a mellkasán térdepelve

akadályozta volna a légzésben, hogy ne jusson friss levegő a
tüdejébe. A teste tíz pulzuspontja úgy remegett, mint egy
mélynyomó membránja, de az irodában nem volt más zaj, csak
Matthew vallomásának visszhangja.
Szedd össze magad Ellie! – mondta magában. Hazudik!
– Milyen érzés, hogy átvertek? – kérdezte halkan Matthew,
mint egy terapeuta a betegétől. Torony sisakot formázva a szája
elé tette az ujjait, még egy lapáttal rátéve színjátékára. – Milyen
érzés a bábmesternek, hogy valaki más mozgatta a szálakat?
– Honnan tudjam? – felelte Ellie. – Az én szálaimat senki
sem mozgatja. Szemét hazugság minden, amit mondtál.
– Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
– Az IT-részlegem majd bebizonyítja. – A mobiljáért nyúlt,
de nem volt térerő. Felkapta a telefont az asztalról, de
tárcsahangot sem hallott. Matthew-ra bámult. – Mit csináltál?
– Egy eszköz blokkolja a jelet, kettő pedig zavarja a telefont.
Akárcsak egy modern kori Faraday-kalitka.
– Mit akarsz tőlem?
– Akár hiszed, akár nem, az égvilágon semmit. Nem kell egy
penny sem, de bocsánatkérés és magyarázat sem. Kellő elégtételt
jelent majd az, hogy a következő néhány napban, amikor ez az
egész nyilvánosságra kerül, a világon mindenki elkezd majd
kételkedni abban, hogy aki az ágy másik felében fekszik, vajon
az-e, akinek valóban ott kell lennie.
Ellie érezte, hogy hirtelen valami elpattan benne.
Villámgyorsan átvette az irányítást az életösztöne, ami a férfiak
uralta vállalati világban nőként eltöltött hosszú évek alatt
fejlődött ki benne. Olyan lendülettel állt fel, hogy Matthew is
meglepődött.
– Visszautasítom majd az állításaidat. Ki fog neked hinni? –
vicsorogta. – A sajtóosztályomat azért hoztam létre, hogy
csökkentse a károkat, ezt pedig úgy kiforgatjuk majd, hogy
elkeseredett, gagyi rendszerelemzőnek tűnsz majd, aki nem volt
elég képzett ahhoz, hogy munkát kapjon itt. Aztán összeszedünk
mindent, amit csak lehet, hogy hiteltelenné tegyük a mesédet. A
halott anyád még megmaradt renoméját a pedofil barátja
nevével együtt a sárba fogom tiporni, akárcsak a létező összes
ismerősödet. A Sunday League focicsapat, amiben játszol?
Garantálom, hogy a hét végére egyiküknek sem lesz munkája.
Annyi pert és magánvádas eljárást akasztok a nyakadba, hogy
még egy ágyra sem marad pénzed! Mire innen kimész,
megtaláljuk az állítólagos féreglyukadat, és úgy befoltozzuk,
hogy nem lesz bizonyíték arra, hogy valaha is betörtél volna a
rendszerünkbe!
– A vőlegényed vagyok – mondta Matthew magabiztosan. –
Ettől sokkal szavahihetőbb leszek majd. Különösen akkor,
amikor mindenkinek elmondom, hogy az a nő, aki egy vagyont
keresett az előre meghatározott szerelemmel, el akarja titkolni,
hogy kétmillió ember van a világon, akiknek hamis a DNS-
párjuk. Emiatt minimum nyomozást indítanak majd. Ells, ebből
számodra nincs kiút.
– Nem fognak hinni neked.
– Hát, nagyon sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de
lehet, hogy mégis. Mindenről csináltam biztonsági mentést
különféle merevlemezekre és pendrive-okra, és elrejtettem őket
mindenfelé a városban. Csak arra várnak, hogy elküldjék őket a
WikiLeaksnek, ők pedig majd nyilvánosságra hozzák a sztorit.
Imádják az informátorokat, különösen akkor, ha tilosban járó
vállalatokról van szó.
 – Nem fogok miattad elveszíteni mindent, amit felépítettem!
– csattant fel Ellie.
Matthew gúnyosan elvigyorodott, majd felállt, megigazította
a nyakkendőjét, és rákacsintott Ellie-re: – Hát, majd meglátjuk,
Ells! A hátralévő életedben Temze-hosszúságú sorokban
kígyóznak majd az emberek, hogy bepereljenek a hibás
eredményekért és a kudarcba fulladt kapcsolataikért. Aztán
amikor mindent elvettek tőled, ami csak fontos volt neked, akkor
majd megtudod, hogy milyen érzés volt az anyámnak meg a
többieknek az, amit velük tettél! Drágám, te bizony rábasztál.
Matthew olyan tisztán és hatásosan adta elő az utolsó
állítását, hogy ez meg is győzte Ellie-t: minden igaz volt abból,
amit elmondott. Rögtön látta, hogy mindent kirántanak alóla,
amit csak elért. Egy évtizeden át túlélte a rengeteg gyalázkodást
és kritikát, feláldozta a családját, a barátait, a szeretőit –
mégpedig a semmiért, csak mert egy férfi csalárd módon
beférkőzött az életébe.
Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Ahogy Matthew az ajtó felé ment, hátrafordult, hogy még
egyszer, utoljára Ellie-re nézzen. De azt nem sejthette, hogy a nő
mire készül.
Ellie gondolkodás nélkül felkapta az ólomkristály palackot az
asztalról, és felé dobta. A halántékán találta el Matthew-t, aki
azonnal térdre esett.
Ellie árnyéka rávetült a földön védtelenül összekuporodó
férfira. Egy pillanat törtrészére a régi Timet látta a szemében –
azt a férfit, aki előcsalta egy régóta szunnyadó oldalát. De
sebezhetővé tette, hogy engedte átfurakodni vastagra edzett
bőrén meleg, szerető oldalát.
Megesküdött, hogy nem válhat semmivé mindaz, amit
feláldozott a felfedezéséért. Nem engedi meg ennek az erőtlen
teremtménynek, ennek a senkinek, hogy bármit is elvegyen tőle.
Matthew csak a szemét forgatta, miközben próbált tisztán
látni, majd hitetlenkedve bámult rá, ahogy a fejét fogta. Maga
tehetetlenül, kábán nézte, amint Ellie higgadtan, hidegvérűen
felkapja a palackot, és nagy erővel másodszor is felé lendíti,
pontosan ugyanott találva el a fejét.
Ellie szinte érezte, ahogy szétnyílt Matthew koponyája,
amikor szétzúzódott a palack, csont- és üvegdarabokkal,
valamint whiskyvel terítve be a padlót.
Mozdulatlanul nézte, ahogy a férfi teste rángatózik, vére
pedig a szőnyegre szivárog. Matthew szeme elkerekedett, majd
Ellie téves DNS-párja végleg megszűnt létezni.
 91. fejezet

MANDY

Mandy mereven állt a kocsibejáró végében, annál a háznál, ahol

öt hónapig Patékkel élt.
– Az ajtó nincs bezárva, be tud menni – biztatta Lorraine, a
rendőrségi összekötőtiszt. – Nem kell sietnie, csak nyugodtan.
Mandy habozott, és a válla fölött hátrapillantott, hogy a
húga, Paula még mindig a rendőrautóban ül-e, amivel idejöttek.
Ugyan felajánlotta neki, hogy bemegy vele, de Mandy szégyellte
volna megmutatni neki annak a családnak az otthonát, amelyet
a sajátja helyett választott.
Először Lorraine ment be, majd óvatosan Mandy is követte.
Mind a ketten megálltak a folyosón, és Mandy tekintete a lépcső
aljára villant, ahová körülbelül öt héttel korábban zuhant.
A szobák nyitott ajtajaira nézett, majd a karját a hasára téve
nagy levegőt vett. Most már csak lazán lógott a bőre ott, ahol
valaha kisbabától gömbölyödött a hasa, a császár-metszés
varratai pedig minden hirtelen mozdulattól erősen megfeszültek.
De mégis nagy becsben tartotta a bikinivonala feletti vízszintes
sebhelyet – ez volt az egyetlen kézzelfogható bizonyítéka annak,
hogy valaha is együtt volt kisfiával. Eszméletlen volt, amikor
kivették belőle a csecsemőt, akit utána elrabolt a beteg lelkű
anyósa és sógornője, így egy pillantást sem tudott vetni az
újszülöttre.
Minden reggel zuhanyzás után letörölte a párát egész alakos
fürdőszobai tükréről, és végigfuttatta az ujját a vörösen
kiemelkedő hegen, miközben megpróbálta elképzelni, hogy
milyen lehet a fia. Az utóbbi néhány hét nagyon nehéz volt.
Rendszeresen használta a mellszívót, hogy folyamatosan legyen
teje, így készülve arra, amikor majd ismét együtt lesz a kicsivel.
Szüntelenül átkozta az eszközt, hogy a gyereke helyett az tapad a
mellbimbójára. Gyűlölte, hogy elveszítik ezt a különleges
időszakot, amikor kialakul a kötődés, és imádkozott, hogy a
rendőrség minél hamarabb a kicsi nyomára bukkanjon.
Pat házában közel egy hónapja nem szellőztettek már, így a
levegő kezdett egyre dohosabb lenni. Mandy futólag végignézett
a nappalin, a konyhán és az étkezőn, majd követte Lorraine-t fel
a lépcsőn. Kedvelte a rendőrnőt: halkan beszélt, ami teljesen
elütött férfias megjelenésétől; más körülmények között
megpróbálta volna összehozni Kirstinnel. Ahogy Mandy
riasztotta a kórház személyzetét, hogy eltűnt a gyereke, rögtön
értesítették a rendőrséget. Házkutatási parancsot adtak ki Pat
házára, ahol mindent érintetlenül találtak: csak a ruhái és a
kisbabának vett ajándékai tűntek el. Chloe háza hasonló
állapotban volt, a bankszámláikat pedig kiürítették. A kisbabával
együtt elnyelte őket a föld.
Mandy aggódó családja ragaszkodott ahhoz, hogy náluk
lakjon. A tragédia anélkül állította helyre a kapcsolatukat, hogy
bármelyik félnek bocsánatot kellett volna kérnie, és mellette
álltak, miközben feszülten várta, hogy új híreket kapjon a
rendőrségtől. Együtt imádkoztak azért, hátha feléled Pat vagy
Chloe lelkiismerete, és visszajuttatják a kisbabát, de az eltűnést
követő hónapban semmilyen módon nem léptek kapcsolatba
velük. Az országos lapokban és a tévés sajtótájékoztatón közzétett
felhívásának köszönhetően jelentkeztek olyanok, akik látták őket,
de végül az összes nyom hamisnak bizonyult.
Mandy érzelmek egész skáláját élte át: haragudott a
kórházra, mert olyanok kezébe adták a fiát, akiknek meg sem
szabadott volna érinteniük, dühös volt a rendőrségre, mert nem
sikerült új nyomot találniuk, és magára is, mert az operáció után
lábadozó teste miatt nem vehetett jobban részt a keresésben.
Mivel a sebe még mindig érzékeny volt, és mozogni is csak
korlátozottan tudott, túl sok ideje maradt arra, hogy a
bűntudatával foglalkozzon – ugyanis kudarcot vallott, hiszen
nem tette meg azt, amit egy szülőnek meg kell: nem óvta meg a
gyermekét. Bár a családja, Lorraine és az orvosok is
számtalanszor próbálták meggyőzni, hogy nem ő a hibás, Mandy
nem volt hajlandó hinni nekik. Az ő hibája volt, mert
olyasvalamit üldözött, ami képtelenség – egy férfi szerelmét, aki
sosem lesz képes viszontszeretni őt –, emiatt pedig elveszítette a
kisbabáját.
„Vissza akarok menni a házába körülnézni" – mondta
Lorraine-nek hosszas töprengés után. Nem tudta miért, de úgy
érezte, hogy ezt meg kell tennie. Lorraine nem volt meggyőződve
arról, hogy ez jót tesz Mandy gyógyulásának, ő viszont nem
tágított, és azzal fenyegetőzött, hogy ha kell, akkor egyedül is
elmegy.
Mandy megállt Pat hálószobájának ajtajában. Majdnem
olyan volt, mint máskor, leszámítva az üres fiókokat és
akasztórudakat a nyitott szekrényben. Bement Richard
szobájába, ahol az ideje java részét töltötte. Akárcsak Patét, ezt is
felforgatta a rendőrség, amikor nyomok után kutattak. Egy
pillanatra elszomorította, hogy egy nyomozás keretében
meggyalázták a szentélyét.
Légy erős! – mondta magában Mandy, és ökölbe szorította
a kezét. A tekintetét végigfuttatta a fotókból készített kollázson.
Valaha, ha meglátta Richard életének egy-egy pillanat-
felvételét, mindig elfogta a sóvárgás, hogy miért nem találkoztak
korábban. De az alapján, amit a volt barátnője nem sokkal
Mandy balesete előtt elmondott, nem ő volt álmai férfija. Nem
volt monogám, és nem igazán akart megállapodni, hogy saját
családot alapítson. Most már belátta, hogy Richard is ember volt,
nem pedig valami fantázialény, és neki is akadtak hibái.
Ahogy a tekintete végigsuhant a fényképeken, az egyiken
megállapodott. Richard és Chloe még gyerekek voltak, olyan
tízévesek lehettek. Egy nyaraló mellett ültek a biciklijeiken,
melyek még túl nagyok voltak nekik, körülöttük pedig csak a
hullámzó, zöld dombok és az erdő látszott.
Hirtelen úgy érezte, mintha valaki egy pofonnal magához
térítette volna.
– Tudom, hogy hol van a kisbabám! – mondta ki hangosan,
és Lorraine szemébe nézett. – Tudom, hol van!
 92. fejezet

CHRISTOPHER

Christopher hirtelen arra eszmélt, hogy hideg folyadékot öntenek

a fejére.
Kinyitotta a szemét, de minden homályos volt, és nem tudott
rájönni arra, hogy hol van. Fájt a bal oldala, ahol hozzáértek a
Taser sokkoló elektródái, és az egész teste olyan zsibbadt volt,
mintha csalánágyásba zuhant volna. Nem tudta, hogy az eséskor
a fejét ért ütés erejétől vesztette-e el az eszméletét, vagy a testén
áthaladó ötvenezer volttól.
Ahogy magához tért, elfogta a hányinger, és többször is
öklendezve epét hányt a pulóvere elejére. Elfordította a fejét, és
nagyot köpött oldalra: szörnyen rossz ízű volt a szája. Egy falra
szerelt képernyőn homályos képek villogtak: úgy hangzott, hogy
a hírolvasók épp beszámolnak az aznapi eseményekről. Végül a
tekintete kitisztult, és megállapodott az előtte álló, ismerős
alakon: felidézte, hogy mi történt az ájulását megelőző
másodpercekben. Amy megakadályozta Harmincas számú
halálát, és leállította a projektjét.
Amy itt volt. Ez pedig azt jelenti, hogy mindent tud.
Lenézett a csuklójára, és látta, hogy szorosan hozzákötözték
a szék karfájához.
Még mindig Harmincas számú konyhájában volt. A bokáját
bilincs szorította.
Ekkor vette észre, hogy Amy még mindig ott van. A
közelében álló lány sportcipőjére bámult, amin kék nejlonzacskó
volt, majd a kék farmerére és fekete pulóverére emelte a
tekintetét. Ezután az arcára nézett: Amy egészen a hajvonaláig
felhúzta fekete símaszkját. Olyan volt, mint egy fejpánt, és más
körülmények között azt gondolta volna, hogy épp futni készül.
Nem tudott olvasni az arckifejezéséből, de nem volt nehéz
kikövetkeztetnie, hogy sok jóra nem számíthat. Felgyorsult a
pulzusa.
– Hol van Harmincas számú? – kérdezte tőle.
– Hát ezt csinálod? Számokat adsz nekik? Tudod, volt nevük
is. Ők ugyanis emberek!
– Emberek voltak – javította ki Christopher, és ezután egy
darabig nem szólt semmit, csak sóhajtott egy nagyot. – Hol van?
Amy arcán olyasvalami suhant át, amit ő szégyennek vélt.
– A hálószobában. Amikor ajtót nyitott, belöktem,
legyűrtem és megkötöztem. Aztán bezártam a szobájába, és
felhangosítottam a hifit, hogy ne halljon bennünket.
Christopher szája széle kissé felkunkorodott, de aztán inkább
elfojtotta azt, ami rendes körülmények között egy mosoly lett
volna.
– Ne nézz így rám! Nem vagyok büszke arra, hogy halálra
rémítettem azt a szegény lányt. Ez egész hátralévő életében
végigkíséri, és neked köszönhetően engem hibáztathat majd.
– Mégis megtetted. Mi ketten jó csapat lettünk volna.
– Inkább ez, minthogy semmit sem teszek, és hagyom, hogy
megöld.
Christopher vállat vont.
– Ha elhinném, hogy vannak érzéseid, akkor azt
mondanám, hogy a csalódottságodat próbálod eltitkolni.
– Tudok érezni. Veled kapcsolatban is érzek valamit.
Amy erőltetetten felnevetett. – Nem, nem érzel! Szerepet
játszottál – és el kell ismernem, hogy jól csináltad, de én mindig
csak egy gyalog voltam a te beteg kis játékodban.
– Tényleg ezt gondolod?
– Mégis mit gondoljak? A barátom egy kibaszott
sorozatgyilkos! Hogy tehetted, Chris? Hogy tehetted?
– Sokkal több vagy, mint egy gyalog.
 – Ha ez igaz, akkor miért nem kerestél valami kifogást,
hogy azonnal lelépj, amint megmondtam, hogy rendőr vagyok?
Ha annyira törődtél velem, akkor miért nem hagytad, hogy
éljem az életemet? Én csak egy újabb kihívás voltam neked, hogy
kiderüljön, meg tudod-e úszni ezt az egészet, miközben egy
rendőrrel jársz együtt! – Amy a könnyeivel küszködött.
– Először talán így volt, de aztán megváltoztak a dolgok.
– Hogy ért volna véget ez az egész? Vagy nem ért volna?
Csak gyilkoltál volna tovább?
– A másik szobában lévő lány volt az utolsó. Legalábbis ő
lett volna.
Amy felnevetett: – Micsoda egybeesés!
– Nem, tényleg, harminc volt a célom.
Amy csak némi hallgatást követően szólalt meg: – Miért?
– Először kihívás volt, amit magam elé állítottam. És ugyan
először élveztem, később egyre inkább taposómalommá vált.
Amy a fejét csóválta, és a mennyezetre emelte a tekintetét,
mintha némán azt kérdezné az úristentől, hogy vajon jól
hallotta-e. – Nőket ölni… ártatlan embereket meggyilkolni… ez
neked taposómalom? A gyárban a szalag mellett gályázni,
kocsimosásból élni, utcát söpörni: na, az taposómalom, Chris,
nem pedig huszonkilenc ember életét kioltani!
– Mikor jöttél rá? – kérdezte Christopher őszinte
kíváncsisággal.
– Hat nappal ezelőtt. Ha nem tévedek az események
sorrendjét illetően, akkor épp elmentél, hogy végezz a
huszonnyolcadik áldozatoddal. Nálad voltam, és a pszichológiai
meg sorozatgyilkosos könyveket néztem a polcodon, miközben
próbáltam megérteni, hogy mitől kattan be egy szörnyeteg. És
megtaláltam közöttük a fotóalbumodat.
Christopher lassan bólintott, és elégedettséget érzett, hogy
legalább végre megoszthatta vele a munkáját.
– Először semmi értelme nem volt – folytatta Amy. – Miért
lennének az én Christopheremnél ilyen képek, és honnan szerezte
őket? Visszamentem a kapitányság eligazító helyiségébe, és
összehasonlítottam őket a holttesteken hagyott képekkel.
Majdnem teljesen megegyeztek – majdnem. Ugyanis minden
képet kissé más szögből készítettek, ami azt jelenti, hogy az
albumodban lévők nem reprodukciók vagy másolatok voltak.
Bárki is készítette ezeket a fotókat, mindenképpen ott járt a
bűncselekmények helyszínén. De az utolsó kétségemet is
eloszlatta a pincérnő orrkarikája, amit megtartottál.
Christopher meg sem próbált védekezni. Amy a fejét
csóválva elkezdett fel-alá járkálni az amerikai konyhában.
– El tudod képzelni, hogy mi játszódott le bennem, amikor
rájöttem, hogy ki vagy? – Christopher érezte, hogy csak költői a
kérdés. Örült, hogy végre felismeri az efféle finomságokat. –
Átkutattam a házadat, és a tönkrement fagyasztódban egy
zacskóban tucatnyi okostelefont találtam. És eleget kapcsoltam
be ahhoz, hogy lássam: csak egy applikációt telepítettek rájuk: a
randizós appot, a Flörtölszt. Azt is láttam, hogy minden áldozat
elküldte neked a számát. A számítógépeidet persze kód védi, így
azokkal nem sokra jutottam. – Az utolsó mondatot úgy fűzte
hozzá, mintha csak utólag jutott volna az eszébe.
– Nem, nem sokra jutottál volna velük – felelte Christopher
öntelten.
– Vedd már észre magad, Chris! – vágott vissza élesen Amy.
– Nem igazán vagy abban a helyzetben, hogy magas lóról beszélj
velem! És nem vagy olyan okos, mint amilyennek képzeled
magad. Az egyik gyilkosság helyszínén ott hagytad a DNS-edet.
Christopher megrázta a fejét. – Az lehetetlen! Mindig óvatos
voltam, ebben biztos vagyok.
– A Huszonhetes számú.
– Dominika Bosko.
Amy felvonta a szemöldökét: – Szóval tudod a nevüket?
– Csak az övét.
– Miért, mert megölted a kisbabáját is?
Christopher Amyre bámult, ő pedig a beszélgetésük során
most először látott megbánást a tekintetében.
– A helyszínelők egy kis DNS-darabkát találtak a gyereken –
folytatta. – Amikor visszamentél a bűntett színhelyére, akkor
fölötte álltál és sírtál. Könnycseppekre bukkantak a fején és a
mellkasán. Megvolt a DNS-ed abból a kenetből, amit a
DNSPárodnak küldtél, és fizettem egy magánlabornak, hogy
gyorsan hasonlítsák össze a kisbabán talált könnyekkel. 99,997
százalékban egyezett a kettő. Tudnom kell, hogy mi zaklatott fel
ennyire!
– Te – suttogta Christopher, maga elé képzelve a gyerek
élettelen testét.
– Én?
– Elképzeltem, hogy valaki ezt tette veled, én pedig ott állok
a holttested felett. Életemben először nem tudtam uralkodni az
érzelmeimen, és alulmaradtam velük szemben.
Christopher nézte, ahogy Amy lassan kibontja összefont
karját, és kissé megereszkedik a válla. Aztán ugyanilyen gyorsan
ismét megfeszült.
– Majdnem csőbe húztál. De tudod, miért nem hiszem el egy
szavadat sem? Mert elolvastam azokat a részeket a könyvekben,
amiket megjelöltél, aztán pedig szóról szóra idéztél, amikor
elmondtad, hogy hogyan érzel – és mindazt a sajátodként adtad
elő. Csak azt mondod nekem, amit szerinted hallani akarok.
– Csak azért, mert nem vagyok hozzászokva, hogy
kifejezzem magamat. Amy, ez az egész új nekem! Még azt sem
tudtam, hogy a hozzám hasonlók beleszerethetnek valakibe.
– A hozzád hasonlók. Úgy érted, hogy a pszichopaták? –
Christopher bólintott. – A barátom, a pszichopata. Egyvalamit
tanultam csak a könyveidből: azt, hogy a pszichopaták mesterei
a manipulációnak.
– Ez igaz, de akkor nem, ha rólad van szó. Manipuláltalak
én téged bármikor is?
– Tudtad, hogy mi vagy és mit csinálsz! És mégis hagytad,
hogy beléd szeressek!
 – Légy őszinte magadhoz! Én nem csináltam semmit! DNS-
pár vagyunk. Eleve egymásnak rendeltek bennünket.
– De te döntöttél úgy, hogy elvégezteted a tesztet, és
találkozol velem. Ha lett volna benned egy kis emberség, akkor
rohadt nagy ívben elkerülsz!
– Ne haragudj, de kíváncsi voltam a DNS-páromra, és
amikor találkoztam veled, akkor olyat éreztem, amit azelőtt még
soha… Valamit, ami teljesen idegen volt számomra. Meg kellett
ismernem azt az embert, aki ilyen hatással volt rám, hogy
megpróbáljam megérteni az egészet. Még utána is olvastam,
mert nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges… de beléd
szerettem.
Amy megrázta a fejét. – Kérlek, fejezd be a hazudozást! –
mondta, de a hangja remegése elárulta Christophernek, hogy
kezd hinni neki.
– Amy, tudom, hogy mi vagyok… vagy legalábbis hogy mi
voltam. Olyan ember, aki hírhedt akart lenni a bűnei miatt.
Leírhatatlan örömet éreztem, ha véget vethettem más emberek
életének. Önző voltam, körmönfont, semmi és senki nem
érdekelt – csupa olyasmi, ami rád nem jellemző. De ha veled
vagyok, akkor… jobb vagyok. Legalábbis miattad jobb akarok
lenni.
Miközben hallgatta, Amy a ruhája ujjával megtörölte a
szemét, majd néhány tétova lépést követően leguggolt, és így egy
magasságba került a szemük.
– Szeretsz, Chris? – kérdezte. – A szíved mélyén tényleg
szeretsz?
– Igen – felelte Christopher határozottan, egy pillanatnyi
késedelem nélkül. – Igen, szeretlek.
Most az egyszer hagyta, hogy sérülékeny legyen. És nem
azért, mert szorosan odakötözték a székhez vagy mert elkapták.
Tudta, hogy mindez Amy figyelmét sem kerülte el. Látta, hogy ő
csak egy kisfiú, aki egész életében képtelen volt beilleszkedni a
társadalomba, aki tudta, hogy mi a jó és mi a rossz, de mégis a
rosszat választotta. Meg akart változni Amyért, ő pedig
olyasvalakit látott, akinek szüksége van rá, hogy
kiegyensúlyozottabb legyen. Látta a közös jövőjüket.
Amy a zsebébe csúsztatta a kezét, és előhúzta a bilincs
kulcsát.
 93. fejezet

JADE

Jade leakasztotta Kevin négykerék-meghajtásújának kulcsát a

konyhaszekrénybe fúrt kampóról, és beült a kisteherautóba.
Miután megtudta, hogy nem Kevin a DNS-párja, hanem
Mark, visszaviharzott a vendégházba, és a következő órában fel-
alá járkált a hálószobában, miközben megpróbált úrrá lenni
összezavarodott érzelmein. Dühös volt magára, amiért hagyta
ilyen messzire elmenni ezt az egészet Kevinnel, pedig tudta, hogy
nem szerelmes belé. De Markra is szörnyen haragudott, mert
hazudott neki. Miatta érezte magát sokáig rohadéknak, mivel
olyasvalakihez vonzódott, aki tabunak számított. Bizalom és
őszinteség nélkül elég DNS-párnak lenni ahhoz, hogy két ember
együtt maradjon?
A földúton az autópálya felé hajtott, az anyósülésen egy
sporttáskával, amibe ruhákat dobált. A rádió egy Michael Bublé-
dalt kezdett el játszani, amiről eszébe jutott, hogy korábban azzal
húzta Kevint, hogy olyan a zenei ízlése, mint egy kétszer annyi
idős háztartásbelié. Őt viszont ez nem érdekelte, és azt mondta,
hogy a zene az zene: amíg valamilyen érzést kivált az emberből,
addig nem számít, hogy ki énekli. A „Y ou're Nobody Till
Somebody Loves Y ou" szólt, Jade pedig feltekerte a hangerőt.
Követte a táblákat visszafelé, a Murray-folyónál lévő Echuca
Moama felé, majd egy órával később bejelentkezett egy olcsó
hotelbe. Tudta, hogy idővel majd vissza kell térnie a farmra, és
szembe kell néznie Williamsonékkal, de az elkövetkező néhány
napban némi nyugalmat akart, távol tőlük – különösen Marktól.
Próbált nem gondolni a férfira, és megnézni a helyi
nevezetességeket, egyedül elmenni hajókázni a réges-régi,
lapátkerekes gőzössel, csatlakozni a több ezer ismeretlenhez, és
velük együtt hallgatni a bluest és tradicionális zenét az éves téli
fesztiválon, ezenkívül felfedezni a közeli városokat,
eukaliptuszerdőket és lápokat. De semmi sem segített. Továbbra
is ugyanolyan dühöt érzett Mark iránt, pedig tudta, hogy a tetteit
az önzetlenség vezérelte.
A negyedik végigaludt éjszakát követően korán ébredt,
madárcsicsergés hangjára. Beült Kevin kisteherautójába, és
emlékezetből elhajtott oda, ahová az érkezése másnapján még a
férfi vitte el, hogy megnézze az első ausztrál napfelkeltéjét.
Remélte, hogy az új nap beköszöntének nyugalma talán lelassítja
az óránként százmérföldes sebességgel száguldó agyát is.
Leült a jármú első lökhárítójára, és nézte, ahogy a nap kezd
felemelkedni az égboltra, majd hirtelen kavicsropogás hangja
zavarta meg. Odafordította a fejét: Susan volt az.
– Reméltem, hogy itt leszel – mondta. – Nem bánod, ha
csatlakozom?
Sokkal enyhébb, és kevésbé számon kérő hangot ütött meg,
mint pár nappal korábban. – Minden reggel kijöttem ide, mióta
elrohantál tőlünk, hátha eljössz. Amikor még Mark meg Kevin
kicsik voltak, gyakran felhoztam őket ide. Kevin szeretett addig
elnézni a távolba, ameddig csak tudott. Egy nap be akarta járni a
világot.
– Emlékszem, hogy ezt mondta – mormolta Jade. – Azt
akarta, hogy együtt menjünk.
Behunyta a szemét, és megpróbálta felidézni Kevin hangját.
Alig néhány hete hunyt el, de mégis kezdte elfelejteni már, hogy
milyen volt.
Bármit is érzett Mark iránt, hiányoztak neki az öccsével
folytatott beszélgetések. Susan kinyújtotta a karját, és átkarolta
Jade vállát. – Szóval hozzámentél a fiamhoz, pedig nem is voltál
belé szerelmes.
Jade bólintott.
 – Miért?
– Mert tudtam, hogy milyen boldoggá tenné. Nagyon
kedveltem, és azt akartam, hogy az utolsó napjai boldogok
legyenek.
– Ugyanazt akartad, amit Mark. Kevin utolsó napjai pedig
boldogok voltak, és én ezért örökké hálás leszek. Most már
tudom, hogy mind a ketten az ő érdekét néztétek, nem a
magatokét. Kérlek, ne gyűlöld ezért Markot!
– Nem gyűlölöm, Susan, de azt azért nem mondanám, hogy
nem voltam teljesen kiakadva az utóbbi néhány napban.
Általában elég biztos vagyok magamban – normális esetben elég
egy hiba, és viszlát. De Marktól teljesen összezavarodtam, és nem
tudom, mit gondoljak vagy hogyan érezzék. Csak annyit tudok,
hogy azok után, ami azóta történt, hogy idejöttem, egy kis
egyedüllétre van szükségem, távol a családodtól. De nem
akarom, hogy ez olyan sértően hangozzon, mint ahogy hangzik.
– Nem, drágám, egyáltalán nem sértő. És nem teszek úgy,
mintha tudnám, hogy milyen lehet neked. De kérlek, fogadd el
egy öreglány tanácsát: ne hagyd elillanni a boldogság
lehetőségét! El kellett engednem a fiamat felemésztő betegséggel
szembeni dühömet, mert az csak nekem ártott. Most neked kell
elengedned a Markkal szembeni dühödet. Biztos vagyok benne,
hogy Kevin is ezt akarta volna. Ha lehetőséged nyílik úgy szeretni
valakit, ahogy ő szeret téged, akkor azt ragadd meg két kézzel, és
el ne ereszd!
 94. fejezet

NICK

Nick nem értette, hogy Sally miért idegenkedik annyira a

fájdalomcsillapítóktól, melyek valamelyest elviselhetőbbé tették
volna a vajúdását.
A hónap nagy részében olyan erős fejfájásra panaszkodott,
hogy már hányingere volt, mégsem vett be a paracetamolnál
erősebb szert. Most egy gyógyszerkoktélt ajánlottak neki, de
semmit sem volt hajlandó elfogadni. Nick tudta magáról, hogy a
helyében annyi mindent bevett volna, ami egy elefántnak is elég
– különösen így, a huszadik óra elteltével.
A fájdalomtól eltorzult Sallyt látván elgondolkodott, hogy
vajon a nő bizonyítani akar-e valamit. Nicknek sebet ejtett a
lelkén, hogy érte és a kisbabáért fel kellett áldoznia a DNS-párját.
Vajon azért vállal ilyen fizikai fájdalmat, hogy bebizonyítsa, neki
is fájhat valami? Megrázta a fejét, és arra jutott, hogy ez
hülyeség: senki sem vállalná ezt önként, csak hogy bizonyítson
valamit.
– Ez az, Sally! – mondta magabiztosan a szülésznő. – Csak
nyomjon, amikor szólok, és ne aggódjon, nagyon jól csinálja!
– Nem tudok! – kiabálta Sally, és amikor Nickre nézett,
olyan kétségbeesés tükröződött a szemében, hogy ő már sajnálta,
hogy ekkora szenvedést okozott neki. Nick összeszedte magát,
megszorította Sally kezét, és megdörzsölte a vállát.
Rádöbbent, hogy mindegy, mi történt a múltban és mit
vettek el tőle, abban a pillanatban ott van a szobában az a két
ember, aki a világon egyedüliként számít neki. Némán
megfogadta, hogy megpróbálja majd a lehető legtöbbet kihozni a
kapcsolatukból Sally kedvéért, és azért az apró teremtményért,
aki épp készül kilépni a világba, hogy csatlakozzon szokatlan kis
csapatukhoz.
– Bébi, meg tudod csinálni! – mondta halkan. – Itt vagyok,
többé már nem megyek sehová.
– De mi van ha…
– Nincs mi van ha – szakította félbe Nick. – Én ezt hosszú
távra vállaltam veled. Megígérem!
Amikor egy kicsit abbamaradtak a tolófájások, a szülésznő
javasolta Nicknek, hogy tartson egy kis szünetet. Már több, mint
húsz óra telt el – valamit ennie kellett.
Sally egymaga csinált mindent, őt mégis megviselte az, hogy
támogatta, és rettentően kívánt valami édeset. Egy két-fontos
érmével vett egy Snickerst és egy doboz kólát, remélve, hogy a
hirtelen jött cukortól talán majd új erőre kap. Aztán amikor a
folyosón senki sem látta, titokban szippantott néhányat az
elektromos cigarettából, amit még akkor csúsztatott a zsebébe,
amikor a taxira vártak. Egy pillanatra megengedte, hogy Alex
beférkőzzön a gondolataiba, és elképzelte, vajon hogy mehet a
sora otthon, Új-Zélandon. Megegyeztek, hogy letiltják egymás
Facebook-oldalát, és így nem látják, miként alakul a másik élete.
De így is eltűnődött, vajon Alex újra elkezdett-e randizni
valakivel, és ugyan ki lehet a szerencsés – illetve férfi-e avagy nő.
El sem tudta képzelni, hogy milyen lehet valaki mással lenni
azután, hogy az ember elveszítette azt, akinek teremtették. Hogy
lehet egy fikarcnyi esélye is egy 'kapcsolatnak, ha valaki minden
porcikájával mást szeret?
Bedobta egy kukába az üres dobozt és a csokoládéspapírt. A
szülészet felé menet hirtelen hangos vészjelzést és sípolást hallott
Sally szobája felől.
Megszaporázta a lépteit, és látta, hogy a szülésznőjük,
valamint két nővér épp kigördítik Sally ágyát a folyosóra, majd a
MŰT Ő feliratú helyiség felé tolják.
– Sal? – kiáltotta Nick, de nem kapott választ. Sally
mozdulatlanul, behunyt szemmel feküdt. – Mi történt?
– Nick, komplikációk léptek fel – magyarázta nyugodtan a
szülésznő, miközben egy beteghordó vette át a helyét. – Sally
elvesztette az eszméletét, és nem reagál az újjáélesztési
kísérleteinkre.
Nick arcából kifutott a vér, és úgy érezte, menten összeesik.
– És a kisbaba?
– Most Sally a legfontosabb, de már úton van egy
szülészorvos, hogy vészhelyzet miatt császármetszést hajtson
végre, miközben mi Sallyvel foglalkozunk. Már készen áll a
csapat a műtőben.
– Bemehetek vele?
– Sajnos nem. Bekísérem a váróba, és amint van valami
hírem, meg fogom keresni.
– Hetek óta fáj a feje…
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk érte, de most hadd
kísérjem a váróba!
Becsukódott az üvegajtó, Nick pedig csak állt tanácstalanul,
és a folyosón végigsiető szülésznő után bámult, amíg el nem tűnt
a szeme elől.
Túl kábult volt ahhoz, hogy felfogja, mi van körülötte: egy
helyben állt, és meg sem tudott mozdulni, miközben lázasan járt
az agya, hogy megértse, mi is történik. Alexet már elveszítette, az
viszont elképzelhetetlen volt számára, hogy Sallytől és a
gyereküktől is megfosszák. Nélkülük semmije sem lenne. O sem
lenne semmi.
A szülésznő tizenöt perccel később tért vissza a szülész-orvos
társaságában. Még mielőtt egy szót is szóltak volna, Nick már az
arckifejezésükből tudta, mit fognak mondani.
 95. fejezet

ELLIE

Ellie Matthew élettelen teste fölött állt, dermedten a mindent

megváltoztató pillanattól.
Remegni kezdett a keze, ahogy a szája elé kapta, amikor
hirtelen rádöbbent, milyen szörnyűséget tett, és úgy megrémült,
hogy akaratlanul is felsikolt. Körbenézett az irodában, és nem
tudta, merre forduljon. Közben a lába is remegni kezdett. Attól
félt, hogy ha le mer ülni, hogy megnyugodjon, akkor lehet, hogy
soha többé nem áll fel. Szeretett volna kimenekülni az irodájából,
beugrani a kocsijába, és hazamenni a biztonságos Derbyshire-be
a családjához, több száz mérföldnyire Matthew-tól. Ez viszont
csak akkor lett volna lehetséges, ha nem szándékosan ölte volna
meg.
Ellie többször is nagy levegőt vett, majd próbált a most már
korlátozott lehetőségeire koncentrálni. Andrej majd segít –
gondolta. Kitapogatta a személyi riasztót, és jó erősen
megnyomta. Egy perc sem telt bele, és már hallotta is a
márványfolyosón futó férfi lépteinek hangját. Egy gumibottal a
kezében robbant be az ajtón. Előbb rábámult, majd Matthew
földön heverő holttestére: a férfi feje körül már glóriát formált a
kifolyt vér.
Andrej arca továbbra is kifejezéstelen maradt.
– A segítségedre van szükségem! – mondta Ellie halkan,
rémülten.
A férfi körbenézett, hogy nem fenyegeti-e valami veszély,
majd elővette a telefonját.
– Nincs térerő – folytatta Ellie. – Elintézte.
 – Öltözzön át, aztán elmegyünk! – mondta Andrej nyersen,
és Ellie vérfoltos ruhájára mutatott. – Ismerek olyan embereket,
akik úgy eltüntetik az egészet, mintha mi sem történt volna.
Ellie rémült hálával nézett rá.
– Most azonnal öltözzön át! – ismételte meg Andrej, ezúttal
már parancsolóan. Ellie az irodájából nyíló fürdőszobájába
sietett, és a szekrényébe nyúlt, ahol a pótruháit tartotta.
Ugyanolyan blúzt és szoknyát vett elő. Megmosta az arcát a
csapnál, és leöblítette a maradék vért a kezéről. Egy pillanatig
csak bámulta magát a tükörben, és képtelen volt felfogni ezt a
valóra vált rémálmot. – Magának köszönheti, neked nem volt
más választásod! – mondta hangosan. – Te rendes ember vagy,
aki csodás dolgokat adott a világnak. Ő viszont nemcsak tőled
akarta ezt elvenni, hanem mindenkitől. Ezt ő tette magával, nem
te.
Az irodájából hallatszó tompa puffanás visszarántotta a
valóságba, és amikor belépett, látta, hogy Andrej épp beletekeri
Matthew holttestét a szőnyegbe, amin meghalt.
– Itt hagyjuk ezt a szobát, az embereim majd kitakarítják –
mondta, és bevonszolta Matthew-t a fürdőszobába, hogy ne
legyen szem előtt. – Ne engedjen be senki mást!
Ellie engedelmeskedett, Andrej pedig kikísérte a folyosóra,
ahol Ula szaladt felé lélekszakadva.
– Nem vetted fel a telefonodat! – mondta aggódva.
– Egy megbeszélésem van, és…
De Ula közbevágott: – Az irodádból közvetítenek a neten!
– Hogy mi?
– Nézd! – kiáltotta, és a karjánál fogva behúzta Ellie-t az
irodájába. – Tele van veled és Timmel a net. Mindenki látja és
hallja, ahogy vitatkoztok. De nem értem: hogy lehetsz itt, amikor
a számítógépemen még mindig ott vagy?
Ellie a videofelvételre nézett, amin ő és Matthew voltak
láthatók. Úgy becsülte, hogy körülbelül tizenöt perc lehet a
késleltetés – a veszekedésük kezdetéhez képest – mivel Matthew
a második pohár whiskyt töltötte magának. Nézte, ahogy
Matthew a kanapéhoz viszi a kristálypalackot, és kirázta a hideg,
amikor arra gondolt, hogy később ő mire használja majd azt a
tárgyat.
– Ezt ki látja? – kérdezte riadtan.
Ula megnézte. – Azt hiszem, automatikusan megy minden
alkalmazott számítógépén vagy tabletjén, a belső üzenetküldő
rendszer révén.
– Kerítsd elő az IT-seket, és állíttasd le velük!
Ula felemelte a telefont, Ellie pedig Andrejre nézett
biztatásért, de mióta a férfi az alkalmazásában állt, most először
látott aggodalmat acélszürke szemében.
– Azt mondják, hogy az IP-cím az irodádban lévő asztali
gépé – mondta Ula –, és élőben sugározza az adást még vagy
tucatnyi online felületen át: a Y ouTube-on, a Vimeón, a
Facebookon, a Twitteren… A világon bárki nézheti most, és
minden a számítógéped webkamerájából jön.
Andrej visszarohant az irodába, nyomában a halálra rémült
Ellie-vel. Becsapta maga mögött az ajtót, miközben Andrej
kirántotta az összes kábelt az iMacből, felkapta a gépet, majd a
feje fölé emelte, és a földhöz vágta. Még vagy féltucatszor rá is
taposott.
Miközben Andrejjel másodszor jöttek ki az irodából, látta,
hogy már titkárnők kisebb csoportja csődült össze Ula képernyője
körül.
Ügyetlenül hátraléptek, amikor Ellie odaért.
– Még mindig megy – mondta Ula. – Sajnálom, de az IT-
sek szerint nem a szervereinkről vagy az épületünkből
sugározzák, így sehogy sem tudják leállítani az adást.
Ellie elhűlt. Körülbelül öt perc múlva az egész világ
végignézi majd, ahogy Matthew elmeséli, miként piszkált bele az
adatbázisába, és hogyan alakultak ki hamis párok két millió
olyan ember között, akik korábban megbíztak Ellie-ben és a
rendszerében. Azután látni fogják, ahogy a világ egyik
legtehetősebb üzletasszonya agyonveri védtelen vőlegényét. Ő
pedig semmit sem tehet.
Ellie kivételével mindenki Ula képernyőjére szegezte a
tekintetét, ő viszont egymás után többször is nagy levegőt vett,
hogy megnyugodjon, majd nekidőlt az irodája falának, és a hátát
lassan az üvegnek támasztva a padlóra csúszott.
Andrej utasítására Ula mindenkit kiküldött, csak ők hárman
maradtak bent. Ula és Andrej alig tudták levenni a tekintetüket a
képernyőről, Ellie pedig meg sem próbálta megakadályozni, hogy
nézzék. Kénytelen volt ismét végighallgatni, ahogy tompán
puffan a whiskyspalack, amikor eltalálja Matthew fejét, majd
annak a zaját, ahogy a férfi térdre esik, ő pedig másodszor is fejbe
vágja – immár végzetesen.
Ula ijedten horkant egyet, és hitetlenkedve nézett rá.
– Jöjjön! – mondta Andrej kétségbeesetten, és a kezét
nyújtotta Ellie felé. – Hadd vigyem ki az épületből!
Ellie azonban udvariasan megrázta a fejét, majd végignézett
rajtuk, és nyugodt hangon azt mondta: – Mindkettőtöknek
köszönöm mindazt, amit értem tettetek. Gondom lesz rá, hogy
megfelelő kompenzációban részesüljetek. – Lesimította a
gyűrődéseket a szoknyáján, és a füle mögé dugta a haját. – Ula,
azok után, amit láttál, hálás lennék, ha összeszednéd a
jogászcsapatomat a tárgyalóba. Gondolom, a rendőrség
hamarosan itt lesz. Azután pedig a belátható jövőre töröld a
naptáramat.
Ellie elhallgatott, majd felnézett az irodája füstüveg falába
gravírozott DNSPárod-logóra. Elképzelte Matthew élettelen
testét, ahogy a szőnyegbe csavarva hever a fürdőszobája
padlóján. Boldogabb volt vele, mint valaha is képzelte volna, de
csak most értette meg, hogy nem a DNS-e diktálta ezt, hanem ő
maga nyílt meg a szerelemnek.
Feltápászkodott a padlóról, majd az irodájába ment, és
becsukta maga mögött az ajtót. Miután töltött magának egy gin-
tonikot, leült az íróasztala mögé. A folyosóról már hallatszottak
az első, a liftből az iroda felé közlekedő léptek -sokan jöttek.
Elővette az iPadjét, és végighúzta az ujját a kijelzőn, hogy
még egyszer, utoljára megnézze a nem szeretett, terjedelmes
listát az aznapi teendőiről. De üres volt – Ula már kitörölte.
 96. fejezet

MANDY

– Maradjon az autóban, amíg meg nem tudom, hogy mi folyik

itt! ígérje meg, hogy nem mozdul innen!
Ez nem kérés volt, hanem utasítás. Lorraine, Mandy
rendőrségi összekötőtisztje határozottan ráparancsolt, és választ
sem várva kiugrott a vezetőülésből, majd a nyaraló bejárata felé
rohant.
Két másik rendőrautó és egy furgon már a helyszínen volt, a
macskaköves úton parkoltak két mentőautó mellett. Mandy
előregörnyedt a hátsó ülésen, és alig kapott levegőt. Nyújtogatta
a nyakát, hogy a fejtámlák felett átnézve jobban lássa, hogy mi
történik a házban. Hatalmas volt a nyüzsgés, jöttek-mentek az
egyenruhás rendőrök, miközben rádión vagy mobilon beszéltek
egymással.
Végül a zaklatott Mandy már nem tudott tovább várni, és az
ajtókeretbe kapaszkodva kimászott.
Öt óra alatta értek Essexből a Lake Districthez, és egy
alkalommal a mozgó jármű, valamint a stressz miatt olyan
rosszul lett, hogy Lorraine-nek meg kellett állnia a leállósávban,
hogy Mandy az út menti fűre hányhasson. Szédült az
adrenalintól, és tudta, hogy semmi sem fogja meggátolni, hogy
újra együtt legyen a kisfiával, ha valóban ott tartják.
A család Lake District-i nyaralójáról készült képről hirtelen
beugrott neki, hogy Pat mesélte, Richard mennyire szeretett ott
lenni. A nyomozók gyorsan megtalálták Pat papírjai között
eldugva a tulajdoni lapot, és azonnal kezdetét vette a művelet.
Először egy jelzés nélküli autóval mentek ki a rendőrök az
ingatlanhoz, hogy körbenézzenek. Amikor megerősítették, hogy
egy nő ment be a házba, akire ráillik Chloe személyleírása, akkor
nagy erőkkel nekiláttak végrehajtani a mentőakciót.
– Hol a fiam? – kiabálta a kétségbeesett Mandy a bejárat
felé menet, ahonnan épp kilépett Lorraine.
– Mandy, kérem őrizze meg a nyugalmát! – mondta a
rendőrnő, és megfogta a karját. – Chloét már korábban
letartóztatták, és elvitték. De a fia Patnél van, aki elbarikádozta
magát a fürdőszobában.
– Mit csinál ott?
– Amennyire meg tudjuk állapítani, a kisfiú biztonságban
van, de Pat szeretne beszélni önnel, mielőtt kinyitná az ajtót.
– Nincs mit mondanom annak a nőnek, csak a kisbabámat
akarom visszakapni!
– Mondani sem kell, hogy mindannyian azt szeretnénk, ha
ez az egész jól végződne, szóval próbáljuk meg! Ott leszek ön
mellett, ne aggódjon!
Mandy a kézfejével megtörölte a szemét, majd bevezették a
kis, nádfedeles nyaralóba, fel egy keskeny, szőnyeggel borított
lépcsőn egy betétes faajtó felé. A falakon poros, bekeretezett
fényképek lógtak, melyek Richardot és a családját ábrázolták, de
részben eltakarta őket a folyosón összegyűlt féltucatnyi rendőr.
Az egyiknél egy fekete, fémből készült faltörő kos volt, hogy ha
szükséges, akkor erőszakkal nyissák ki vele az ajtót.
– Nyugodjon meg, lélegezzen mélyeket, és beszéljen Pattéi
úgy, mint azelőtt! – kezdte Lorraine. – Csak szép nyugodtan,
oké? Ne szálljon vele vitába, és ne jöjjön ki a sodrából! Ért
engem?
Mandy bólintott, de nem tudta, hogy miként fogja majd
leplezni az érzelmeit, amikor az elmúlt hónap nagy részében ezt
a pillanatot várta: hogy a kisbaba apai nagyanyjának végre
megmondhassa, mit gondol róla.
– Pat, van itt valaki, aki szeretne beszélni magával –
mondta Lorraine, és biccentett Mandynek.
 Mandy vett néhány nagy levegőt, mielőtt megszólalt volna:
– Helló Pat, Mandy vagyok!
Mozgást hallott, csoszogást a fürdőből, és most először a
kisfia hangját is: halk nyöszörgést. Behunyta a szemét, és sírni
szeretett volna – tényleg ott volt a fia, és csak néhány lábnyi fa,
illetve gipsz választotta el őket! Csak annyit kellett volna tennie,
hogy puszta kézzel nekiesik az ajtónak.
– Pat, ugye biztonságban van a kisbabám? Mondd, hogy
biztonságban van!
– Jól van – hallatszott bentről Pat hangja. A hangja alapján
kimerültnek tűnik – gondolta Mandy.
– Pat, látnom kell a kisbabámat!
– Tudom, de egy kicsit még vele kell lennem.
– Már eleget voltál vele, Pat! Én még nem is láttam.
– Tiszta apja, ugye, kisember? Ugyanolyan a szemed, és a
bőröd színe is.
– Alig várom, hogy találkozzak vele!
Mandy Lorraine-re nézett megerősítésért, hogy jókat mond-
e, ő pedig biztatóan bólintott.
– Miért vittétek el, Pat? Miért szöktetek meg vele?
Mindannyian nagyon aggódtunk!
– Ne haragudj, de nem volt más választásunk! Nem
hagytad volna, hogy lássuk!
Igazad van – gondolta Mandy. Amint megtudta, hogy Pat
és Chloe hogyan hazudtak neki Richard haláláról, a kisbabával
együtt a lehető legmesszebb akart kerülni tőlük.
– Dehogynem hagytam volna – hazudta. – Te vagy a
nagymamája! Miért ne engedtelek volna oda hozzá?
– Drágám, nem igazán hiszek neked, de meg kellett
néznünk, hogy működik-e… – Pat hangja elhalkult.
– Mármint hogy mi működik-e?
A fürdőszobára és a folyosóra is csend telepedett. – Pat, mire
gondolsz? Mit kellett megnéznetek, hogy működik-e?
– Nem úgy akartuk Richardot helyettesíteni, ahogy te
gondoltad…
– De hát akkor miért vittétek el a kisbabámat?
– Chloe olvasta valahol, hogy a DNS-párok gyerekei olyan
erősek tudnak lenni, hogy akár még a szüleiket is képesek
felébreszteni a kómából… Ő volt az utolsó reményünk!
Mandy Lorraine-re nézett, hogy Pat vajon igazat mond-e, de
ő csak megvonta a vállát.
– De Richard nem kómában fekszik, hanem permanens
vegetatív állapotban van. Ez két nagyon különböző dolog.
– Tudom, de hát nem érted, hogy meg kellett próbálnunk?
Elvittük a kicsit az ápolóotthonba, és órákon át ott ültünk velük,
de semmi sem történt. Nem mozdult meg. Az én fiam meg se
mozdult…
Mandy mintha halk zokogást hallott volna az ajtó mögül.
– Akkor miért nem hoztátok vissza nekem?
– Nem tudom – suttogta. – Nem tudom. De most
pihennünk kell, ne haragudj.
Mandyt egyre jobban elfogta a rémület. – Pat,
visszakaphatom a fiamat?
Semmi válasz nem érkezett.
Mandy megismételte azt, amit az imént mondott.
– Pat! – mondta ismét, most már emelt hangon.
– Most aludnom kell – felelte Pat halkan, szinte alig
halhatóan. – Az unokámnak és nekem aludnunk kell. Ha Chloe
megtudja majd az igazságot, akkor kérlek, mondd meg neki,
hogy sajnálom!
– Miről beszél? – kérdezte Mandy Lorraine-t, aki egy másik
nyomozóhoz fordult. – Lorraine! – kiabálta Mandy. – Mi folyik
itt?
Mandy érezte, hogy valaki a vállánál fogva hátrahúzza,
majd a rendőr nekicsapta a faltörő kost a kilincsnek, és széttörte
a zárat. Három rendőr rontott be a fürdőszobába, Mandy pedig a
nyomukban rohant, hogy megkeresse a kisfiát.
A kád mellett a földön hevert a nagymama és az unoka
mozdulatlan teste – mind a kettejük szeme csukva volt, a bőrük
pedig olyan fehér, akár a hó.
 97. fejezet

CHRISTOPHER

Amy letérdelt a székhez kötözött Christopher elé. Abban a

lakásban voltak, ahol az utolsó gyilkosságra került volna sor. A
kezében ott szorongatta a férfi bokáját szorosan tartó bilincs
kulcsát.
Egy pillanatra olyan erős volt a kapcsolatuk, hogy
Christopher szinte olvasni tudott Amy gondolataiban: amikor
bevallotta neki, hogy miatta akart jobb emberré válni, a lány
elhitte, hogy őszintén beszél – neki pedig semmi oka sem volt
kételkedni abban, hogy a gonoszsága ellenére Amy még mindig
szereti.
– Ebben a rettenetes, szörnyű rémálomban csak az nyújt
némi vigaszt, hogy ezt az egészet nem én váltottam ki belőled –
mondta Amy, miközben a zárba csúsztatta a kulcsot –, ugyanis
amikor megnéztem a gyilkosságok dátumait, kiderült, hogy
három héttel a találkozásunk előtt kezdődtek.
Christopher bólintott. – Ennek a… valaminek… a fejemben,
szóval ennek semmi köze sincs hozzád. Amikor elkezdtünk
randevúzni, felizgatott, hogy a hátad mögött csinálom. Nemcsak
a barátnőm háta mögött, hanem egy rendőr háta mögött. De
ahogy megismertelek, már egyre kevésbé volt izgalmas. Hidd el
nekem, hogy úgy éreztem: minél több ideje vagyunk együtt,
annál inkább megváltozom!
Amy hirtelen megállt, és nem forgatta tovább a kulcsot.
– Ha már nem okozott izgalmat a gyilkolás, akkor miért
nem hagytad abba?
– Tessék?
 – Ha jobb emberré tettelek, akkor miért kellett továbbra is
gyilkolnod?
– Mert mindig is az volt a célom, hogy eljussak harminc
emberig.
– Szóval nem kényszert éreztél, hogy tovább folytasd,
hanem csak így döntöttél? Tudatos döntés volt, aminek semmi
köze ahhoz, ami vagy?
– Azt hiszem, igen.
– És azután? Egyszerűen abbahagytad volna?
– Igen.
– Mit szerettél volna elérni ezzel? Elismerést? Feladtad volna
magadat a rendőrségen? Vagy nekem?
– Nem. Nekem elég volt a tudat, hogy senki sem fogja tudni,
hogy ki voltam, miért kezdtem el és miért fejeztem be olyan
hirtelen.
– És ha nem éred el a harmincat? Ha úgy döntesz,
fontosabb a kapcsolatunk, és abbahagyod? Akkor mi történt
volna?
– Nem tudom. Ezen is elgondolkodtam, de attól féltem,
hogy megharagszom rád, amiért megakadályoztál a tervem
végrehajtásában, és esetleg…
– …engem is megölsz?
Christopher bólintott. Amy tekintetében ekkor hirtelen
valami megváltozott. Egyszerre mindent megértett. Kivette a
kulcsot a továbbra is zárt bilincsből, és felállt. – Olyan sok
mindent szeretnék még kérdezni tőled, de nem tudom, hogy hol
kezdjem, és félek attól, amit hallani fogok.
– Azért tegyünk egy próbát!
– Ilyennek születtél?
– Igen.
– Mindig is gyilkos voltál?
– Nem.
– Miért gyűlölöd a nőket?
– Nem gyűlölöm őket. Csak könnyebb legyűrni egy nőt,
mint egy férfit.
– Miért kezdtél el gyilkolni?
– Hogy lássam, megúszom-e.
– De miért? Te intelligens ember vagy – ez is azok közé
tartozik, amiket szerettem benned. Miért nem foglalkoztál inkább
valami olyasmivel, ami segít az embereken?
– Nekem nem így jár az agyam. Nem érdekelnek az
emberek. Csak te érdekelsz.
– Miért abba az étterembe vittél el vacsorázni, ahol az
orrkarikás, fiatal pincérnő dolgozott?
– Nem tudom.
– Dehogynem tudod, Chris! Mert valami perverz örömet
okozott neked, hogy ő szolgált ki bennünket, miközben tudtad,
hogy később majd megölöd. Mint amikor a macska odaviszi az
egeret a gazdája lába elé. Dicsekedtél!
Christopher elkapta a tekintetét, hogy ne kelljen Amy
szemébe néznie.
– Mit jelent az a festékfújóval készített szimbólum, amit az
áldozatok háza előtti járdára festettél?
– Az Szent Kristóf, az utazók védőszentje. Gyerekként ő vitte
át a hátán Jézust egy folyón.
– És azt hiszed, hogy bennetek van valami közös? Hogy te is
valamiféle Szent Kristóf vagy? Átvezeted ezeket a lányokat az
életből a másik oldalra? A halálba?
Részben igen, de igazából nem halnak meg teljesen: mindig
is ehhez az ügyhöz kapcsolódnak majd, és akit nem felejtenek el,
az sosem hal meg teljesen.
– Chris, ne áltasd magad: ők nagyon is meghaltak!
– Kérdezhetek valamit? Amikor rájöttél, hogy ki vagyok,
miért nem adtál át az egyik kollégádnak? Az lett volna a magától
értetődő, nem pedig… ez.
Amy megcsóválta a fejét, és bele akart túrni a hajába.
– Ne csináld! – szólt rá Christopher. – Ha csak egy szál
kihullik, akkor itt hagyod a DNS-edet!
 Amyt meglepte ez az aggodalom.
– Állítólag az egyenlőség korában élünk és dolgozunk,
nekem pedig pont ugyanannyi esélyem van az előléptetésre, mint
a férfi kollégáimnak. De ha elmondanám nekik azt, amit tudok
rólad, aztán a barátaimnak, a családomnak, idegeneknek az
utcán, akkor a rólad írt könyvekben és a rólunk készülő
tévéfilmekben mindig is én leszek majd a rendőrnő, akinek a
barátja az ország egyik legvéresebb kezű sorozatgyilkosa volt: az
a detektív, akinek a DNS-párja huszonkilenc nőt ölt meg szinte a
szeme láttára. Elvetted azoknak a lányoknak az életét, és
tönkretetted a családjukat, de velük együtt engem is:
megfosztottál a karrieremtől, és a lehetőségtől, hogy egy másik
férfival boldog legyek – mert az egész világ tudni fogja, hogy
sérült vagyok.
Christophert féltékenységhez hasonló érzés fogta el, amikor
Amy más férfiakat említett. Most először képzelte el, hogy milyen
érzés lehet, ha a lány valaki mással van – egyáltalán nem
tetszett neki.
– Akkor hagyj futni, és így, még ha hibásan is, de
megmaradok neked! – érvelt. – Oldozz el, és csináljuk ezt! Most,
hogy már mindent tudsz rólam, nincs vesztenivalónk. Szerinted
leromboltam azt, amink volt, de ennek nem kell így lennie.
Amink lehet, azt mostantól fogva nem fogom elpusztítani.
– Chris, ilyet nem kérhetsz tőlem – felelte Amy elfúló
hangon. Az arca kezdett eltorzulni, miközben próbálta
visszatartani a könnyeit, és kétségbeesetten hinni akart neki.
Nyilvánvaló volt, hogy vívódik: szereti a DNS-párját, de azt is
tudja, hogy mi lenne a helyes. Ismét elkezdett fel-alá járkálni a
szobában, óvatosan kikerülve Christophert.
– És mi történik akkor, ha megint előtör belőled az igazi
éned? Mi lesz, ha megint szükséged lesz arra az izgalomra, amit
a gyilkolás jelent? A projektre, a bizsergésre, amit tőlem nem
kapsz meg? Nem szerettél annyira, hogy felhagyj a gyilkolással,
amikor lehetőséged lett volna rá. És bármennyire is szeretném
azt hinni, hogy ez többet nem történik meg, nem a szerelem
vagy a közös DNS fog majd bennünket összetartani, hanem a
félelmem, hogy nehogy ismét lecsapj, és fájdalmat okozz
valakinek!
– Nem érted! – felelte élesen Christopher. Egyre jobban
dühítette, hogy kezdi elveszíteni a küzdelmet, és nem tudja
meggyőzni Amyt. Amíg együtt vannak, addig sosem fogja
szükségét érezni annak, hogy egy lelket is bántson. – Amy,
szeretlek!
Mielőtt Amy bármit is felelhetett volna, megszólalt a férfi
bemondó a tévében: – Újabb fejlemény a ma esti témánkban –
kezdte. – Korábban bemutattuk azt az interneten sugárzott
felvételt, melyen feltehetőleg a DNSPárod vezérigazgatója, Ellie
Stanford látható egy végzetes kimenetelű veszekedés közben egy
férfival, akiről azt feltételezik, hogy a vőlegénye. Ezt követően a
vállalat hivatalos közleményt adott ki, melyben megerősítette,
hogy azonnali vizsgálatot rendeltek el, miután kiderült, hogy
világszerte számos DNS-pár adatait illetéktelenek
megváltoztathatták.
Amy és Christopher egymásra néztek, és figyelmesen
hallgatták a bemondót, aki folytatta: – Majdnem kétmillióan
lehetnek érintettek az utóbbi évtized egyik legnagyobb szabású
adatsértési ügyében, mely megkérdőjelezi azon párok
kapcsolatát, akik az utóbbi tizennyolc hónap során találkoztak.
Christopher Amy felé fordult, és összeráncolta a homlokát,
miközben próbálta feldolgozni a hírt. Bár nem igazán tudott
olvasni mások gondolataiban, de azt tudta, hogy mit jelent Amy
arckifejezése.
– Amy! – könyörgött remegő hangon, miközben a lány
ellépett előle. – Ez semmin sem változtat, tudom, hogy
bennünket…
Mielőtt azonban folytathatta volna, érezte, hogy megfeszül a
nyaka körül a sajtvágó drót, amit ő maga huszonkilenc
alkalommal használt.
 Előre, hátra, majd oldalra dőlt, hogy megpróbáljon
kiszabadulni, de Amy szorítása nem engedett. Tudta, hogy a lány
erős, és most valószínűleg a karja és a felsőteste minden izma
pattanásig feszült, miközben próbálta a lehető legerősebben
leszorítani őt.
Ahogy a drót belevágott a bőrébe, egyszerre már nem
küzdött tovább, hanem átadta magát a testét-lelkét elöntő
nyugalomnak. Hátracsapta a fejét, és Amy szemébe nézett: látta,
hogy a lány álláról lehulló könnyek összekeverednek az övéivel,
majd végül minden elsötétült előtte.
 98. fejezet

JADE

Jade azzal töltötte az utolsó napját a farmon, hogy felkészült az

Ausztrália keleti partvidékén tett utazására.
Mire visszaért a boltból a megvásárolt élelmiszerekkel, Susan
kimosta, megszárította és kivasalta az összes ruháját: mindent
ott hagyott neki szépen összehajtva a bőröndje mellett. Dán
magához vette Kevin kisteherautójának kulcsát, és megnézte,
hogy rendben vannak- a kerekek, van-e hátul pótkerék, valamint
feltöltötte az olajat, a hűtővizet, a klímafolyadékot és a fékolajat.
Vészhelyzet esetére betett hét darab kétliteres üveg vizet, és adott
Jade-nek egy tartalék telefontöltőt, ha ne adj' isten szüksége
lenne rá. Megígér-tette vele, hogy e-mailben majd elküldi nekik a
fényképeket, amiket készít.
Mielőtt elindult volna, Jade még kiment Kevin sírjához, és
leült az ideiglenes fakereszt elé, amit a sírkő elkészültéig
állítottak. Ha behunyta a szemét és a környezetére figyelt, akkor
érezte Kevint a szellőben, és ha nagy levegőt vett, a virágok
illatában is. Benne volt a fákban, és minden napfelkeltében,
amihez korán felkelt. Bármerre vigye is az útja, Kevin mindig ott
marad benne, legbelül.
Visszanézte és újra átélte a hathónapos ismeretségük során
folytatott sok száz beszélgetést a telefonján, melyekre azelőtt
került sor, hogy idejött volna.
Akár a DNS-párja volt Kevin, akár nem, szörnyen hiányzott
neki. Nem volt senki a világon, aki nála jobban ismerte volna őt.
Jade visszament a farmházba, ahol Susan és Dán épp
szendvicsekkel és salátákkal telerakott Tupperware edényeket
tettek be a kocsiba a hátsó ülések elé.
– Készen álltok? – kérdezte Susan.
– Hát, úgy tűnik.
– Betettem hátulra egy térképet, amin berajzoltam az
útvonalat arra az esetre, ha cserbenhagyna a technika – mondta
Dan.
– Köszönöm – felelte Jade, és előrehajolt, hogy megölelje.
– Nem, mi köszönünk mindent – mondta Susan. – Tudom,
hogy nem volt könnyű, főleg az utóbbi néhány hét, de örülök,
hogy még mindig barátok vagyunk. Most pedig ígérj meg nekem
még valamit!
– Persze! Miről van szó?
– Ígérd meg, hogy vigyázol a fiamra!
– Anya, nem lesz semmi bajom. – Mark elmosolyodott, és
arcon csókolta az asszonyt, majd bedobta a hátizsákját a hátsó
ülésre.
– Megígérem – mondta Jade. – Egyikünk sem hagyja el ezt
a családot a közeljövőben.
 99. fejezet

NICK

Nick mereven bámulta az ajtót, miközben arra várt, hogy a

temetkezési vállalkozó emberei a krematóriumba vigyék a
koporsót.
A hangfalakból az általa választott Amy Winehouse-dal
szólt, a vesszőből font koporsó pedig egy asztalon állt a zsúfolásig
megtelt helyiségben. A lelkésznő elfoglalta a helyét. Nicket a
szülei fogták közre, és mind a ketten belekaroltak, miközben
Sallyt végső nyugalomra helyezték előttük. A halottkém a
halálesetet követő nyolcadik napon adta ki a holttestet. Bár
vizsgálatot indított, amit elnapoltak, Nicket nem hivatalosan
tájékoztatták, hogy egy korábban nem észlelt agyi aneurizma,
azaz verőértágulat okozta Sally fejfájásait az utóbbi időben, és
feltehetőleg ez volt felelős a halálért is.
Volt menyasszonya hirtelen elvesztése szinte sokkolta
Nicket, de nem csak ettől döbbent meg. Amikor Sally meghalt, a
kisbabáját a vészhelyzet miatt császármetszéssel kiemelték a
méhéből: a kisfiú élt, a bőre viszont olyan barna volt, mint a
haja.
– Hányszor történt meg?
– Néhányszor.
– Mennyi az a néhány? – ismételte meg Nick a kérdést
határozottabban.
– Nem tudom, nem számoltam. Azt hiszem, elég sokszor.
– Csak szex volt?
– Nem.
– Akkor még mi?
 – Ő volt a DNS-párom.
– Hogy mi?
– Elvégeztettük a tesztet, és Sally volt a DNS-párom.
Legalábbis mi így gondoltuk.
Nick abbahagyta a járkálást a nappaliban, és Deepakre
bámult. A Dylannek elkeresztelt kisbaba a mellkasán aludt, fejét
a Nick vállára terített törölközőn nyugtatva.
A csecsemőt meglátogató barátok és családtagok mást sem
láttak, mint azt, hogy a kicsi sötét bőre mennyire elüt Nick és
Sally krétafehér sápadtságától. A Sally halála okozta sokkot
követően, és azután, hogy rájött, nem ő a gyerek biológiai apja,
Nicknek valami azt súgta, Dylan igazi apját valahol a közelben
kell keresnie.
Nem sokkal ezután Sumaira és Deepak, akik nemrég maguk
is szülők lettek, eljöttek hozzá részvétlátogatásra, és hogy végre
találkozzanak a kis Dylannel is. Deepak kétségbeesett
arckifejezéséből Nick rögtön látta, hogy amitől tartott, igaz volt.
Csak keveset beszéltek, és nem maradtak sokáig. Később feltűnt
neki, hogy Sally temetésére sem jöttek el.
Deepak most merev tartással ült Nick díványán, véreres
szeme alatt táskák sötétlettek.
– Szóval hónapokkal ezelőtt, azon az estén, amikor Sally-vel
kipattant köztünk ez az egész… akkor igazam volt, hogy ti ketten
Sumairával nem is vagytok DNS-pár?
Deepak bólintott. – Megcsináltattuk a tesztet azután, hogy
összeházasodtunk, de Sumaira szégyellte volna bárkinek is
bevallani. Tudod, hogy egyesek mennyire lenézik azokat a
párokat, akik nem DNS-párok.
– De miből gondolod, hogy Sally volt a te DNS-párod?
– Tizennyolc hónappal ezelőtt csináltattam meg a tesztet, és
abból megtudtam, hogy ő az. Kiderült, hogy együtt dolgozik
Sumairával – ez ám a véletlen egybeesés, mi? Találkozni
akartam vele, így végül rávettem Sumairát, hogy szervezze meg
azt az estét, amikor mindannyian elmentünk egy kínai
étterembe.
Nick lassan bólintott. – Aznap este hamarabb el kellett
jönnünk, mert Sal nem érezte jól magát.
– Aha – nevetett fel Deepak, bár a szemében még mindig
könnycseppek csillogtak. – Jó sokat ittunk, mi? Én jól
besöröztem, de mégis éreztem azt… tudod, hogy mire gondolok.
Olyan volt, mintha egyszerre az összes izzót felkapcsolták volna
a fejemben.
Nick nagyon jól tudta, mire gondol Deepak. Hiába próbált
küzdeni ellene, mégis eszébe jutott az a nap, amikor találkozott
Alexszel. – Ugyanazt érezte, amit te, ugye?
– Igen.
– Szóval ágyba bújtatok.
– Nem, arra csak sokkal később került sor. Először barátok
lettünk a Facebookon, majd elkezdtünk üzengetni a
Messengeren, és időnként megittunk egy kávét ebédszünetben,
vagy pedig együtt vacsoráztunk. De ez nem volt elég, így
fokozatosan tovább mélyült a kapcsolatunk.
Nick tudta, hogy képmutatás lenne gyűlölni Sallyt a
hazugságai miatt, amikor az ő kapcsolata Alexszel is majdnem
teljesen ugyanígy alakult, mégis nehezen tudta megemészteni
Deepak szavait.
– Úgy volt, hogy elhagy téged – tette hozzá Deepak némi
habozást követően. – Én pedig azt terveztem, hogy elhagyom
Sumairát. Túl régóta titkoltuk már ezt előttetek, és nyilvánosan
fel akartuk vállalni egymást. És akkor Sumaira terhes lett az
ikrekkel, én pedig észhez tértem. Már tudtam, hogy nem
hagyhatom ott csak úgy a feleségemet. Így hát szakítottam
Sallyvel. Nem volt túl boldog ettől, de én biztos voltam abban,
hogy Sumairával akarok maradni, és ezt meg is mondtam neki.
Ekkor vette meg a jegyeket Brugge-ba, hogy megpróbáljon ismét
közel kerülni hozzád.
Nick már akkor is tudta, hogy valami gyanús abban, hogy
Sally egyszer csak azt akarja, hogy együtt elmenjenek valahová.
– Folytasd! – mondta Deepaknek.
– Amikor Sally ráeszmélt, hogy talán terhes, akkor
bepánikolt, mert nem tudta, hogy melyikünk az apa. Attól félt,
hogy ha elmondja neked az igazat, akkor nem maradsz vele,
hanem elmész Alexszel. Rettegett attól, hogy végül egyedül kell
majd felnevelnie a gyereket.
– Szóval kihasznált engem.
– Azt hiszem, igen.
Nicket valami nem hagyta nyugodni Deepak történetével
kapcsolatban. – Te Sumairát választottad, és úgy hangzik, Sally
pedig engem. Hogy a pokolba tudtátok elviselni, hogy nem
vagytok együtt? Tudom, hogy milyen nagy hatással van az
emberre, amikor valaki találkozik a DNS-pár-jával… – Hat
hónapja nem látta Alexet, és már-már fizikai fájdalmat érzett,
hogy nem lehet vele.
– Szerintem mi igazából nem voltunk DNS-pár – ismerte el
Deepak vonakodva. – Láttam a híreket az újságban. Azt hiszem,
mi is olyan hamis pár voltunk. Utólag visszatekintve, a kezdeti
izgalmas hónapok után lassan kihunytak a szikrák, és mi is
olyanok voltunk, mint a többi pár, akik megcsalják a
partnereiket. És még ha az első estére is gondolok, amikor
találkoztunk, meg a „robbanásokra", amiket mások említenek. ..
szerintem csak be voltunk rúgva, és elragadtattuk magunkat.
Hát apám, tényleg nagyon sajnálom.
Deepak bocsánatkérése őszinte volt, Nick mégsem tudta
rávenni magát, hogy elfogadja.
– Mivel azt hittük, hogy DNS-pár vagyunk, úgy gondoltuk,
együtt kell maradnunk. Végül csak viszonyunk volt.
– Van még valami, ami nem hagy nyugodni – motyogta
Nick. – Ha Sally úgy gondolta, hogy te vagy a DNS-párja, akkor
miért akarta, hogy mi is elvégeztessük a tesztet?
– Szerintem azt akarta, hogy legyen „kiutad"… El akart
engedni, hogy a DNS-pároddal lehess, és akkor ne kelljen
összetörnie a szívedet, és ne ő legyen a rossz, amiért elhagyott. Ő
lett volna az áldozat. Aztán amikor megtudtad, hogy a DNS-
párod egy pasi, akkor az nekünk is ugyanakkora sokk volt, mint
neked, és sosem gondoltuk volna, hogy majd találkozni akarsz
vele. Még ő is meglepődött, hogy sikerült rábeszélnie.
– Hát, örülök, hogy jól sikerült a terve, hogy megszabadul
tőlem – jegyezte meg Nick szarkasztikusan.
– Ne legyél már ilyen, öreg harcos! Hiszen végül minden
rendbe jött, nem?
Ha a rendben szerinted egy halott menyasszonyt jelent, egy
olyan gyereket, aki nem a tiéd, valamint azt, hogy a lelki társad
örökre eltűnt a világ túlsó felén, akkor igen, minden nagyszerű
– gondolta Nick keserűen.
Deepak arckifejezése elárulta, hogy rájött, mekkora
hülyeséget mondott. Lenézett a padlóra.
Nick megdöbbent, hogy Sally mit meg nem tett
elkeseredettségében. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen
manipulatív – mormogta. – És Sumaira mit gondol arról, hogy
a férje a legjobb barátnője gyerekének az apja? A feleségednek
általában majdnem mindenről van véleménye.
– Teljesen összetört. Még nem dobott ki, de nem akarja,
hogy látogassam Sally kisbabáját.
– És te? Milyen jövőt akarsz vele? – Nickre hárult a kisbaba
felnevelése, és ugyan mindennél jobban szerette, néha azért
elgondolkodott azon, hogy nem lenne-e jobb Dylan-nek az igazi
apjával.
Deepak elhallgatott, és elfordította a tekintetét, Nick viszont
meg sem mozdult, hanem kétségbeesetten igyekezett leplezni,
hogy mennyire aggódik a válasz miatt. Tudta, hogy sok férfi
megszabadult volna egy olyan gyerektől, aki biológiailag nem az
övé, de Nick már túl sok mindent feláldozott ahhoz, hogy
Dylanről is lemondjon. Ez a békésen alvó, csöppnyi kisfiú már a
születése előtt elveszítette az édesanyját, és ő, Nick nem fogja
megengedni, hogy azzal az emberrel is így járjon, aki azt remélte,
hogy az apja lesz majd. Amikor csak eszébe jutott a fia, érezte,
hogy elönti a szeretet.
– Nem hiszem, hogy lenne bármiféle közös jövőnk a
gyerekkel – válaszolta végül Deepak.
– Nem hiszed, vagy biztos vagy benne?
– Biztos vagyok benne.
– Semmit sem érzel iránta?
– Nem, és nem is szégyellem bevallani. Semmit sem érzek,
miközben itt ülök, és nézem. Csak balhét látok és
bonyodalmakat. Még arra sem érzek késztetést, hogy a
kezemben tartsam vagy megöleljem, mint a lányaimat. Még ha
Sumaira nem utasított volna pontosan erre, akkor sem akarnám.
Nicket ezt hallván elfogta a hányinger. – Ti Sallyvel jobban
illettetek egymáshoz, mint gondoltátok. Mind a ketten csak
önmagatokkal törődtök.
– Ha azt akarod, hogy veled maradjon, bármit aláírok, amit
csak kell, hogy hivatalos legyen a dolog. – Deepak ezzel felállt, és
elindult az ajtó felé. – Nick – mondta anélkül, hogy megfordult
volna –, nagyon sajnálom ezt az egészet, és remélem, hiszel
nekem.
Nick nem válaszolt. Amikor becsukódott az ajtó, magához
szorította a fiát, és hosszan, gyengéden megcsókolta a homlokát.
 100. fejezet

MANDY

– Úgy gondoljuk, nem ez volt az első alkalom, hogy Pat olyan

gyereket vitt el, amelyik nem az övé – jelentette ki Lorraine. –
Sem Richard, sem pedig Chloe DNS-eredményei nem felelnek
meg egymáséinak vagy az övének. Nincs közöttük rokoni
kapcsolat.
– Lehet, hogy örökbe fogadta őket?
– Megnéztük az európai és az amerikai adatbázisokat, de ezt
egyelőre nem tudjuk megerősíteni. Most a döglött ügyeket
nézzük át: a Richard és Chloe születése idején eltűnt gyerekek
ügyeit.
– Jézusom! – Mandy hitetlenkedve rázta a fejét, és
összeszorult a szíve, amikor belegondolt, hogy mi történhetett
volna, ha nem azonosítja a Lake District-i nyaralót Richard
fényképein. Még jobban magához szorította a fiát, és arra
gondolt, hogy vajon mit érezhették Richard és Chloe biológiai
szülei, akik nem tudták, hogy mi történt a kisbabáikkal.
– Mi lesz Chloéval? – kérdezte a vele szemben ülő Lorraine-
től. Most először találkoztak azóta, hogy egy héttel Korábban
megmentették Mandy kisbabáját.
– Gyermekrablás miatt vádat emeltek ellene, de mivel nincs
priusza, óvadék ellenében szabadon engedték, közben pedig folyik
az eljárás. Úgy gondoljuk, hogy a védelem
beszámíthatatlanságra hivatkozik majd. De ne aggódjon, mert
tilos közel mennie magához vagy az otthonához! Patet a
túladagolása miatt a pszichiátrián tartják, szóval eltart még egy
ideig, mire megtudjuk az egész történetet.
 Mandy nem tudta kitörölni az emlékezetéből a pillanatot,
amikor először látta meg a kisbabáját. Az eszméletlen Pat lazán
tartotta a karjában egy törölközőbe csavarva, körülöttük pedig
üres gyógyszerlevelek hevertek szanaszét. Minden lelassult,
ahogy Lorraine visszatartotta a gyermeke után hadonászó
Mandyt. A kisfiút egy mentős kapta fel, aki a lépcsőpihenő
biztonságába sietett vele, majd a törölközőt levéve megvizsgálta,
hogy nem sérült-e meg valahol. Mandynek csak akkor engedték
meg, hogy először a kezébe vegye a fiát, amikor már
megbizonyosodtak, hogy semmi baja.
Mikor végre a kezébe adták a kicsit, térdre esett. Megszagolta
a fejét, és végigsimította puha mellkasát, majd olyan szorosan
fogta, hogy a bőrén érezze a szívverését.
Nem vette észre, hogy a mentősök Pathez sietnek, és azt sem
látta, hogy az asszonyt az oldalára fordítják, majd egy csövet
dugnak a torkába, és meghánytatják. Tompa volt a hangja
mindenkinek, aki hozzá beszélt, mert nem hallott mást, csak a
kisbabája halk lélegzését.
– Még valamit el kell mondanom, bár nem lenne szabad –
folytatta Lorraine. – Valamit, amire Pat orvosi kartonjában
bukkantunk rá. Korábban már voltak pszichotikus epizódjai,
melyek az őt kezelő orvosok szerint a többszöri vetéléséből és a
legalább két halvaszüléséből eredeztethetőek. Ezek feltehetőleg
megszűntek, ami időben egybeesik azzal, amikor Richard és
Chloe beléptek az életébe.
Mandy önkéntelenül is sajnálni kezdte Patet az évekkel
korábban átélt gyötrelmek miatt. Tudta, milyen szörnyűek a
vetélések, és mennyire tönkretehetik valakinek az életét. Ez
persze nem volt mentség a későbbi viselkedésére, de valamelyest
azért megmagyarázta.
Mielőtt kilépett volna a gondozóotthon privát helyiségéből,
Mandy megölelte Lorraine-t, és megköszönte neki mindazt, amit
tett. Aztán fogta a fiát, és elindult megnézni Richardot. Egy
pillanatra megállt, hogy megnyugodjon, majd lassan kinyitotta
az ajtót, és belépett abba a szobába, ahol Richard feküdt – ahol
hat héttel korábban is volt, amikor először üdvözölte.
– Szia, Richard! – mondta. – Elhoztam hozzád valakit. Ő a
fiad, Thomas. Az apám után neveztem el, aki néhány évvel
ezelőtt halt meg. Remélem, nem bánod. Tudom, hogy találkoztál
már vele, amikor az édesanyád behozta, de úgy gondoltam, jó
lenne, ha így, csak mi hárman együtt lennénk.
Mandy az apára majd a fiára nézett, és magában igazat
adott Patnek: tényleg szembeötlő volt közöttük a hasonlóság.
Ugyanolyan színű volt a bőrük, a hajuk és a szemük, sőt, még a
gödröcskék is ugyanott helyezkedtek el az arcukon.
A DNSPárod meghamisított eredményeivel kapcsolatos
botrányra gondolt, amiről az ápolóotthonba jövet hallott a
hírekben. Úgy döntött, hogy nem számít, ha az övé és Richardé
sem valódi. Az a gyönyörű gyerek lett az eredménye, aki a
mellette lévő babahordozóba volt bekötve. Valaha amiatt
aggódott, hogy nem lesz képes majd ugyanúgy szeretni egy
gyereket, aki nem a DNS-párjától született, mint egy olyat,
amelyik igen. De most már tudta, hogy ez nem így van.
Mandy orra viszketni kezdett a fertőtlenítő erős szagától, és
kettőt tüsszentett, mire Thomas kuncogni kezdett. Felállt, és a
biztonsági rácson belülre tette a kisbabát az ágyba, Richard
nádszálegyenes karja mellé. Elkezdett zsebkendő után kotorászni
a táskájában.
Amikor visszafordult, hogy felvegye a fiát, észrevette, hogy
valami megváltozott: Richard karja már nem az oldala mellett
volt. Felfelé nézett a tenyere, a kisfia keze pedig szorosan
belenyomódott.
Mandynek elakadt a lélegzete; nem akarta elhinni azt, amit
lát. Nézte, ahogy Richard ujjai lassan, tudatosan összefonódnak
a fiáéival.
 101. fejezet

AMY

Amy nem tudott ránézni annak az embernek a kifejezéstelen,

mozdulatlan arcára, akit szeretett, és akinek véget vetett az
életének.
Christopher a székbe süppedt, amihez hozzákötözte, a feje
hátrabillent, véreres szeme sarkában pedig még mindig látni
lehetett a könnycseppet. Rettenetesen szerette volna visszahozni
az életbe az imádott férfit, de ha fel is támaszthatta volna,
továbbra is különféle kényszerei lennének – azokat pedig
gyűlölte.
A saját és a többi nő érdekében ennek így kellett történnie, és
Amynek kellett szabadon engednie ezt a megkínzott lelket. –
Tarts ki! – mondta magának, és a rátörő bánat ellen ökölbe
szorította a kezét. Még mindig remegett, amikor felállt. Átkutatta
Christopher hátizsákját, és a felszerelésével eltüntette a nyomait
annak, hogy itt járt, a halálra rémült nő otthonában, akit a
hálószobában hagyott megkötözve – és akinek fogalma sem volt
arról, hogy mi történt vele egy fedél alatt.
Amy visszagondolt arra, amikor néhány nappal korábban
rájött, hogy élete szerelme egy sorozatgyilkos: bátornak mutatta
magát előtte, de némán már gyászolni kezdte azt, amiről tudta,
hogy el fogja veszíteni.
És miközben Christopher eltervezte, hogy megöli az utolsó
áldozatát, Amy hosszas önvizsgálat és belső vívódás után úgy
döntött, hogy végez vele.
Egyik este követte az autóját, amikor egy csendes, islingtoni
utcába hajtott, és biztonságos távolságból figyelte, ahogy
Christopher gyalog cirkál az úton, és felméri, hogy hol vannak
utcai lámpák, miként juthat a földszinti lakás hátsó részéhez, és
milyen lehetséges menekülési útvonalai vannak. A szájára
szorította a kezét, nehogy a kocsin kívül is meghallják a
zokogását.
Ha jól követte az eddigi gyilkosságai krónikáját, akkor tudta,
hogy negyvennyolc órán belül újra le fog csapni. És amikor
Christopher egy sürgőssé vált leadási határidő miatt lemondta az
előre eltervezett közös estéjüket, akkor pontosan tudta, hogy
hová fog menni, és még előtte odaért.
A lakásban rémülten figyelte, ahogy a férfi feltárja valódi
énjét: azt, ahogyan egy kíméletlen, hatékonyan tevékenykedő
pszichopatává válik, aki épp gyilkolni készül. A lány otthonában,
az árnyékban megbújva megvárta, amíg Christopher elfoglalja a
helyét, és a lábához tett hátizsákjából előveszi a sajtvágó drótot,
valamint a biliárdgolyót, amit a falhoz fog vágni, hogy felkeltse
Harmincas számú figyelmét. Miközben mögötte állt egy Taser
sokkolóval a kezében, érezte, hogy a férfi testében szétárad az
adrenalin, és ettől elfogta a rosszullét.
Amikor már összetakarított a bűntett színhelyén, átkutatta
Christopher zsebeit. Csak két telefont talált: a férfi sajátját, és egy
egyszer használatos készüléket, amivel Harmincas számút
követte nyomon. Egyikben sem volt semmi, ami a
tulajdonosukra utalt volna, de azért eltette őket. Megállt
Christopher előtt, és nagy levegőt vett. Minden erejét összeszedve
a holttestet a székével együtt centiméterről-centiméterre haladva
átvonszolta a konyhán a hátsó ajtó felé, amin Christopher
korábban bejött. Egy zárt udvarra jutott ki. Visszament a házba,
és a vendégszobából kihozott egy paplant, amibe tetőtől-talpig
belecsavarta a férfit.
Harmincas számú vonalas telefonjáról tárcsázta a 999-et,
kérte a rendőrséget, és amikor kapcsolták a kezelőt, csak annyit
suttogott a kagylóba, hogy: „Segítség!" A konyhapulton hagyta a
készüléket, és úgy számolt, hogy egy órán belül ideér a
rendőrség, akkor pedig majd megtalálják a lányt.
Kint elővette a két üveg lakkbenzint, amit saját
gyilkolófelszerelésével hozott, és Christopher paplanba csavart
testére öntötte a tartalmukat, amíg az anyag be nem szívta a
folyadékot. Aztán hátralépett, meggyújtott egy gyufát, és
odadobta. Sarkon fordult, és elment, miközben Christopher
lángra kapott – nem kívánta végignézni, hogyan ég le a hús
annak az embernek a csontjairól, akit szeretett.
Figyelembe véve, hogy mit hallottál az imént az ál-DNS-
párokról, vajon ő volt az igazi, vagy csak beleszerettél a
gondolatba, hogy megtaláltad a DNS-párodat? – kérdezte
magától hirtelen. Gondolj csak bele: olyasvalaki, mint te, aki jót
akar cselekedni, semmi szín alatt nem lehet egy ilyen ember
DNS-párja! Biztos meghekkelték az eredményedet. Te csak
elragadtattad magad.
Bólintott, és úgy döntött, hogy ez az egyetlen logikus
magyarázat – bár legbelül nem volt teljesen biztos benne. Az,
hogy olyasvalakit választott szeretőjéül, akiről kiderült, hogy
sorozatgyilkos, csak egy rossz döntés volt – és sokkal jobb annál,
mint hogy ő legyen a DNS-párja. A két rossz közül ez volt a
kisebbik, és idővel majd csak megszokja valahogy.
Miközben festékszóróval jelet festett Harmincas számú háza
elé, arra gondolt, hogy akár hónapokba is beletelhet, mire
Christopher holttesttét azonosítják. Ezután a férfi lakására
hajtott, bement a kulcsával, és elkezdte tervezni a következő heti
takarítást, hogy amennyire csak lehet, eltüntesse onnan a DNS-
ét. Aztán az autót a slusszkulccsal együtt Dél-London valamelyik
rossz hírű részén hagyja – garantáltan nem fog sokáig ott állni.
Ha a rendőrség megállapítja Christopher
személyazonosságát, nem nagyon tudják majd összekapcsolni
őket. Mivel a férfi mindig készpénzzel fizetett, a hitelkártya nem
fog árulkodni arról, hogy hol ettek vagy hol jártak együtt.
A számítógépeit ugyan jelszó védi, ő viszont kalapáccsal szét
fogja verni őket, és valahol majd megszabadul tőlük. És mivel
nem találkoztak egymás barátaival, családtagjaival vagy
munkatársaival, semmi sem fog arra utalni, hogy egy pár voltak
– leszámítva a DNSPárod-kapcsolatot. Ugyanakkor sosem lesz
bizonyíték arra, hogy továbbléptek volna a párosításuk után.
Még a néhány bemutatkozó üzenetváltás is Christopher névtelen,
kártyás telefonján keresztül történt, amit szintén szét fog verni.
Az elkövetkező hónapokban Amy kollégái nem fognak
rájönni, hogy a megdöbbentő, megmagyarázhatatlan
gyilkosságsorozat miért egy férfi halálával zárult, miért őt
választották, és miért gyújtották fel a holttestét. Ez újabb csavart
jelent majd a történetben, Amy pedig biztos volt abban, hogy
védekező reflexeit látván még Christopher is elismerően
csettintene.
A férfi elérte a célját, csak éppenséggel ő maga lett a
harmincadik áldozat. Megőrizte a névtelenségét, ahogy akarta, és
már csak a becenév hiányzott a történetéből, aminek hiányát
nehezményezte. Amynek hirtelen eszébe jutott valami.
Holnap, amikor bemegyek dolgozni, akkor felvetem, hogy
nevezzenek el Szent Kristóf gyilkosának – mondta magában, és
elképzelte, ahogy a férfi mosolyogva ránéz. Harminc gyilkosság
meg egy név… végül csak megkaptad, amit akartál, nem?
 102. fejezet

NICK

A város sokkal nagyobb és festőibb volt, mint ahogy Nick

elképzelte, amikor megnézte a Google-ön.
Balzsamos, szinte mediterrán volt a klíma, így zsebes
rövidnadrágban, pólóban és strandpapucsban járt-kelt a város
spanyol gyarmati stílusú épületeit övező, rendben tartott utcáin.
Egy fapadon ült a buszmegállóban, és élvezte a forró decemberi
reggelt. Tiszták, rendezettek voltak az üzletsorok, és úgy tűnt,
hogy elég van belőlük ahhoz, hogy ellássák a város
hetvenháromezer lakóját.
Dylan időnként vidáman gügyögött a sportbabakocsiban,
szórakoztatták és felvillanyozták a csuklóján lévő
műanyaggyűrűn lógó háziállatok, melyek minden
kézmozdulatára zörögni kezdtek. Négy hónapos létére viszonylag
jól bírta a huszonhárom órás repülőutat, csak egy-egy
aggasztóbb turbulencia esetén törtek elő a könnyei.
Miután bejelentkeztek a panzióba, Nick úgy érezte, hogy
úgysem tudna aludni az izgalomtól, így először elmentek a
parkba, hogy megnézzék a télikertet és etessék a kacsákat. Russel
Street-i úti céljuk felé menet megálltak egy kávézóban, hogy
bekapjon valamit.
Előttük, három háznyira jobbra állt az épület, amely azt az
embert rejtette, akiért tizenkétezer kilométert repültek.
Dél közeledtével egyre forgalmasabbá vált az új-zélandi
Hastings főutcája, mivel az alkalmazottak kiugrottak harapni
valamit, vagy találkoztak a barátaikkal a kávézókban. Nick várt,
és igyekezett nyugodt maradni, pedig a legszívesebben berohant
volna az ajtón, hogy bejelentse az érkezését.
Már az ajtónyitást megelőzően érezte a jelenlétét, a
gyomrában pedig hirtelen egy egész kaleidoszkópra való pillangó
szállt fel, és kezdett el repdesni. Amikor Alex felbukkant, Nicknek
elállt a lélegzete.
A férfi mozdulatlanul állt, még nem vette észre. Nicknek
feltűnt, hogy Alex haja rövidebb, mint majdnem kilenc hónappal
azelőtt, amikor utoljára látta. Leborotválta a borostáját is, így
markánsabb, szögletesebb lett az arca.
Látszott, hogy a férfi hirtelen összezavarodott: tudta, hogy
valami nem stimmel, de azt nem, hogy mi.
Nick tudta, hogy mit érez, mert ő is ugyanazt érezte.
Amikor összeakadt a tekintetük, Alex döbbenten hátralépett.
A babakocsi nagy meglepetést okozhat – gondolta Nick.
– Helló, idegen! -- szólította meg Nick, és elindult felé.
Alex túl kábult volt ahhoz, hogy válaszoljon.
– Alex, ő Dylan. Dylan, ő pedig Alex. – A férfi hitetlen-kedve
pillantott Nickre majd Dylanre. A fiú sötétebb bőrét látván
döbbenten nézett a férfira.
– Ez egy nagyon-nagyon hosszú történet – folytatta Nick –,
és figyelmeztetnem kell téged, hogy mi ketten vagyunk egy
csomag. De ha elfogadsz bennünket, akkor örökre itt maradunk.
Alex a szája elé kapta a kezét, de már nem tudta eltakarni
széles, fehér mosolyát, sem megállítani patakzó könnyeit. Olyan
szorosan ölelte át Nicket, mint még soha senki, ő pedig ezt
igennek vette.
 103. fejezet

ELLIE

Ellie az irodájában ült az asztala mögött, és azt a helyet bámulta,

ahol tizenhét hónappal korábban agyonütötte a vőlegényét.
Azt beszélték, hogy a vállalat még meglévő alkalmazottai
nem értik, hogy miért maradt egy olyan irodában, ahol ilyen
erőszakos tettre került sor. Amikor pedig a sajtó tudomására
jutott, hogy nem hajlandó elmenni innen, akkor ezt ők is a
„hátborzongató" és „szörnyűséges" jelzőkkel illették. De Ellie
senkinek sem hagyta, hogy kiűzze a hetvenegyedik emeletén lévő
irodájából, London legmagasabb épületéből. Nem a Matthew
halálának napján történtek határozzák meg, hogy milyen is a
munkája, amiért mindent feláldozott. A férfi megérdemelte, hogy
elpusztuljon, és egy pillanatra sem bánta meg a döntését. Most,
egyedül a szobában, kiérdemelte a jogot, hogy továbbra is
magasan az összes többi ember fölött maradjon.
Ellie azóta gyakorlatilag kitörölte az emlékezetéből az általa
Timként ismert férfit. Még akkor is ködösen beszélt a közös
életükről, amikor tanúként hallgatták ki a perében, hiába
próbálta a védőügyvédje emberibbnek beállítani a vőlegényét
azok után, hogy milliók látták az interneten, amint Ellie
szörnyetegként a halálát okozza.
Az az Ellie szánalmas volt és erőtlen, és bebeszélte magának,
hogy bele kell szeretnie egy olyan férfiba, akit egyáltalán nem
kellett, és nem is szabadott volna szeretnie.
Az az Ellie a saját nyomorúságának volt a teremtménye, ez
az Ellie pedig nem szándékozott többé találkozni azzal a nővel,
ahogy lemásolni sem akarta őt. Így hát a hét minden napján egy
olyan irodában dolgozott, ahol egy szellem emlékeztette arra,
hogy sose legyen újra olyan szánalmas.
Feltűnt neki, hogy milyen csend uralkodik a körülötte lévő
folyosókon és irodákban. Nem is olyan rég még pezsgett itt az
élet, Ula, valamint az asszisztensei fogadták a telefonokat, és
csak fecsegtek. De mostanra a vállalata összébb zsugorodott, az
alkalmazottak egyharmada kilépett, így az emelet némaságba
burkolózott. Még az ő irodájában is csend honolt: a számítógépe
ki volt kapcsolva, a telefonját kikötötték, a mobilja pedig
repülőgép üzemmódra volt állítva.
A helyiség túlsó végébe nézett, ahol az üveg
dohányzóasztalon halomban álltak a héten megjelent újságok és
napilapok. A média az első naptól kezdve úgy reagált a
letartóztatására és a vádemelésre, ahogy várta. A bulvárlapok
persze jól kiélvezték a már előre sejthetően durva
karaktergyilkosságokat, és gyakran megszegték az arra
vonatkozó szabályokat, hogy miről írhatnak egy olyan üggyel
kapcsolatosan, mely még nem került bíróság elé.
Az Ellie életét megváltoztató húsz percet olyan sokszor
ismételték meg a híradókban és az online felületeken, hogy már
ikonikussá vált. Akárcsak az összeomló ikertornyok vagy az
ezreket elpusztító srí-lankai cunami felvételeinek folyamatos
ismétlése során, a nézők itt is fokozatosan egyre érzéketlenebbé
váltak a történet lényegét illetően – azaz hogy épp egy ember
meggyilkolásának voltak a szemtanúi. De neki ebből előnye
származott, mert a folyamatosan növekvő többség szemében
Matthew ellenséggé vált.
Médiakommentátorok és pszichológusok elemezték alaposan
a felvételt, hogy kiértékeljék a férfi jellemét és testbeszédét, illetve
hogy megvizsgálják a hazugságait, valamint a motivációit. Végül
arra jutottak, hogy Matthew-nak borderline személyiségzavara
volt. A Twitter, a Facebook és a többi közösségimédia-felület még
tovább ment: Ellie-t a lelki és érzelmi bántalmazást
elszenvedettek vezéralakjává tették.
 Akik korábban kíméletlen, a céljai érdekében mindenkin
átgázoló üzletasszonynak nevezték a több mint tíz éve híressé
vált Ellie-t, most először mondták róla azt, hogy csak egy átlagos
lány, akit kegyetlenül manipuláltak. Kitűnő munkát végzett a
PR-cég, melynek több százezer fontot fizetett. Ellie gyűlölte azt,
aminek a közvélemény látta, de a nagy létszámú jogászcsapata
gyakran emlékeztette arra, hogy ennek köszönhetően nem került
börtönbe, és ezt kívánja a közjó.
Ám miközben Ellie népszerűsége nőtt, a DNSPárodba vetett
bizalom történelmi mélypontra süllyedt. Még ennyi idő elteltével,
a komoly reklámhadjáratok ellenére is érezni lehetett a negatív
hatását annak, hogy Matthew kétmillió hamis párt generált. Az
első hónapban kilencvennégy százalékkal kevesebben kértek új
tesztkészletet. Az ezt követő hetekben enyhült a visszaesés
mértéke, de a potenciális vásárlók többé már nem bízták a
szívügyeiket olyanokra, akiknek nem tiszta a kezük.
Tömegesen indították ellenük a pereket, és a lehetőséget
felismerő ügyvédi irodák világszerte tévéreklámokban ajánlották
fel sikerdíjas szolgáltatásukat mindenkinek, aki úgy gondolta,
hogy ő is beletartozhat a kétmillióba. A DNSPárod biztosítói azzal
fenyegetőztek, hogy ha valakinek sikerül érvényesítenie
kártérítési igényét, akkor azt nem térítik meg, mivel a vállalat
gondatlanságból nem foglalkozott a megfelelő online védelem
garantálásával, és így Matthew be tudott törni hozzájuk. A
biztosítók nélkül pedig a DNSPárod csődje elkerülhetetlenné válik
majd.
Ellie az órájára nézett: délután kettő volt. Felállt, újra
kirúzsozta a száját, majd feltette a napszemüvegét, és táskáját a
vállára vetve kiment az irodából. Belépett a liftbe, hogy lemenjen
arra a szintre, ahol a Shard hat éttermének egyike helyett kapott.
Három új testőre fogta közre, neki pedig egy pillanatra eszébe
jutott a korábbi biztonsági főnöke, Andrej.
A saját érdekében az volt a legjobb, ha eltűnik a köreiből,
mielőtt vádat emeltek volna ellene azért, mert segített volna neki
megszabadulni Matthew holttestétől. Valószínűleg
visszamehetett Kelet-Európába: elég nagyvonalú végkielégítést
kapott ahhoz, hogy az elkövetkező években ne kelljen dolgoznia.
Magabiztosan vágott át a nyüzsgő ebédlőn, és észrevette, hogy
sokan lehalkítják a hangjukat és a fejüket csóválják, amikor
elhalad az asztaluk mellett. Már nem érdekelte, hogy mit
gondolnak róla az emberek: ezt inkább a PR-csapata gondjaira
bízta. Ez a családjára is vonatkozott, akikkel Matthew halála óta
nem találkozott. Csak néha lépett kapcsolatba velük, akkor is
Ulán keresztül, és gyakran érzett hatalmas bűntudatot, mivel a
házukat ostromolták a riporterek. De azzal, hogy beengedték
Timet az életükbe, ők is bűnrészessé váltak abban, hogy
leomlottak körülötte a falak, valamint hogy hagyták, hadd
mérgezze meg a férfi az életét. Ellie agyában a családja
gyakorlatilag összekapcsolódott Timmel, és ha őt ki akarta
törölni onnan, akkor velük is azt kellett tennie.
Akkor sem vette le a napszemüvegét, amikor a főpincér egy
Temzére néző asztalhoz vezette. Megrendelte a szokásos gin-
tonikját Hendrick's ginnel, az ideges, remegő kezű, fiatal
pincérnek pedig megköszönte a poharába töltött szénsavas
ásványvizet. Már azelőtt megérezte Ula parfümjét, hogy a nő
odalépett volna az asztalához.
– Ne haragudj, hogy zavarlak, de épp az imént telefonált az
ügyvéded – mondta Ula aggódva. – A bíróság kész ítéletet
hirdetni.
Ellie bólintott, és kortyolt egyet az italából, majd követte
Ulát és a testőreit a liftbe, a gazdasági bejáratnál parkoló
autójához. Sietve elindultak az Old Bailey bíróság felé, ahol az
utóbbi négy hónap során minden egyes nap megjelent a
Matthew meggyilkolása miatt folyó peren. Korábban
beszámíthatatlanságra hivatkozva magabiztosan ártatlannak
vallotta magát.
– Döntöttél már arról, hogy esetleg megismételjük a
teszteket? Felajánljuk azoknak, akik nem biztosak abban, hogy
DNS-párok?
– Nem hinném, hogy fel kellene – felelte Ellie hidegen. –
Akikből abban az időszakban esetleg tévesen lett DNS-pár – vagy
nem –, azoknak az ösztöneikre kell hallgatniuk. Néha a
szomszéd fűje sem zöldebb, nekünk pedig ott kell maradnunk,
ahová tartozunk. Néha pedig egyszerűen kockáztatnunk kell,
majd pedig remélni a legjobbakat.
– És ha nem az lesz az ítélet, amit remélsz? – kérdezte Ula.
– Akkor mi lesz?
– Akkor tudod, hogy mit kell tenned – felelte Ellie. – Nyomd
meg a gombot, hadd kövesse el megint a világ a hibáit!
 KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Először is John Russelnek szeretnék köszönetet mondani.

Nagyon-nagy hála illet azért, hogy rád zúdíthattam az
ötleteimet, miközben Oscart, a kutyát sétáltattuk, valamint hogy
saját, alternatív fordulatokkal álltái elő. Ahhoz képest, hogy
ritkán olvasol, fantasztikus ötleteid és javaslataid voltak!
Köszönöm a türelmedet is, amikor elrejtőztem az irodánkban, te
pedig etettél és öntöztél.
Köszönöm az édesanyámnak, Pamela Marrsnak, hogy a
leghűségesebb támogatóm, és hogy elültette bennem a könyvek
szeretetét. És nagyon köszönöm Tracy Fentonnak, az egyetlen és
legjobb Book Club Facebook-csoport királynőjének a tanácsokat,
valamint azt, hogy gyakran kihasználhattam. Akár tapasztalt,
akár zöldfülű író legyen valaki, téged az Isten küldött.
Szeretnék még jó hangosan odakiáltani az előbb említett
csoport tagjainak, mely a hasonszőrű olvasókat tömörítő
internetes közösségek közül a legnagyobb létszámú. Nincs még
egy hozzátok hasonló csoport, és minden egyes embernek hálás
vagyok abból az ezerből, akik eddig letöltötték a regényeimet.
Külön köszönet illeti Kath Middletont és Randileigh
Kennedyt, akik a nyelvtan csodálatos nevelőnői (maguk is
fantasztikus írók), Anne Lynest a sasszeméért, valamint az
utánozhatatlan Samantha Clarke-ot. És köszönöm a korai fázis
olvasóinak/azonos nevű groupie-knak: Alex Ivesonnak, Susan
Wallace-nak, Janette Hailnek, a földrajztudós Michelle
Nichollsnak, Janice Leibowitznak, Ruth Davey-nek, Laura
Pontinnak, Elaine Bindernek, Rebecca Burntinnek és Deborah
Dobrinnak. Külön meg kell említenem Rhian Molloy és Mandie
Brown barátaimat, akik mind a ketten a kézirat korai olvasói
közé tartoztak.
Hálám illeti Andrew Webber (a lelkesedésed nagyon sokat
segített) és James Ryan írótársaimat is. Köszönöm Peter
Sterknek a DNS-sel és a génekkel kapcsolatos tanácsait, Angela
Holden Huntnak és Chloe Cope Neppe-nek az orvosi tanácsokat
és az ausztrál szleng használatát illető útmutatást, Julie
McGukiannek pedig a bűncselekmények helyszínének
takarítására vonatkozó javaslatokat – nélküled Christopher nem
úszta volna meg.
Köszönöm Adam Smalley barátomnak (thedesign-gent.
co.uk) azokat a honlapvázlatokat, melyeket még én is létezőnek
hittem. A psychopathy-awareness.wordpress.com internetes
oldalt nagyon hasznosnak találtam Christopher pszichéjének
tanulmányozásakor.
Hatalmas köszönet illeti Emily Y aút, az Ebury
főszerkesztőjét. Több száz új könyv jelenik meg naponta az
interneten, te pedig rábukkantál az enyémre, és
megkockáztattad, hogy letöltőd. Mindent megváltoztattál, és
ezért örök hálám.
Végül pedig köszönöm neked, bárki is légy, hogy rászántad
az időt, és megvetted ezt a könyvet. Sosem fogom tudni
elmondani, hogy mit is jelent ez egy írónak.
1
A Ma d Men – Rek lá m őr ü lt ek c. sor oza t ba n a St er lin g Cooper
r ek lá m ü g y n ök ség k r ea t ív ig a zg a t ója .
 Table of Contents
Title page
1. fejezet
MANDY
2. fejezet
CHRISTOPHER
3. fejezet
JADE
4. fejezet
NICK
5. fejezet
ELLIE
6. fejezet
MANDY
7. fejezet
CHRISTOPHER
8. fejezet
JADE
9. fejezet
NICK
10. fejezet
ELLIE
11. fejezet
MANDY
12. fejezet
CHRISTOPHER
13. fejezet
JADE
14. fejezet
NICK
15. fejezet
ELLIE
16. fejezet
MANDY
17. fejezet
CHRISTOPHER
18. fejezet
JADE
19. fejezet
NICK
20. fejezet
ELLIE
21. fejezet
MANDY
22. fejezet
CHRISTOPHER
23. fejezet
JADE
24. fejezet
NICK
25. fejezet
ELLIE
26. fejezet
MANDY
27. fejezet
CHRISTOPHER
28. fejezet
JADE
29. fejezet
NICK
30. fejezet
ELLIE
31. fejezet
MANDY
32. fejezet
CHRISTOPHER
33. fejezet
JADE
34. fejezet
NICK
35. fejezet
ELLIE
36. fejezet
MANDY
37. fejezet
CHRISTOPHER
38. fejezet
JADE
39. fejezet
NICK
40. fejezet
ELLIE
41. fejezet
MANDY
42. fejezet
CHRISTOPHER
43. fejezet
JADE
44. fejezet
NICK
45. fejezet
ELLIE
46. fejezet
MANDY
47. fejezet
CHRISTOPHER
48. fejezet
JADE
49. fejezet
NICK
50. fejezet
ELLIE
51. fejezet
MANDY
52. fejezet
CHRISTOPHER
53. fejezet
JADE
54. fejezet
NICK
55. fejezet
ELLIE
56. fejezet
MANDY
57. fejezet
CHRISTOPHER
58. fejezet
JADE
59. fejezet
NICK
60. fejezet
ELLIE
61. fejezet
MANDY
62. fejezet
CHRISTOPHER
63. fejezet
JADE
64. fejezet
NICK
65. fejezet
ELLIE
66. fejezet
MANDY
67. fejezet
CHRISTOPHER
68. fejezet
JADE
69. fejezet
NICK
70. fejezet
ELLIE
71. fejezet
MANDY
72. fejezet
CHRISTOPHER
73. fejezet
JADE
74. fejezet
NICK
75. fejezet
ELLIE
76. fejezet
MANDY
77. fejezet
CHRISTOPHER
78. fejezet
JADE
79. fejezet
NICK
80. fejezet
ELLIE
81. fejezet
MANDY
82. fejezet
CHRISTOPHER
83. fejezet
JADE
84. fejezet
ALEX
85. fejezet
ELLIE
86. fejezet
MANDY
87. fejezet
CHRISTOPHER
88. fejezet
JADE
89. fejezet
NICK
90. fejezet
ELLIE
91. fejezet
MANDY
92. fejezet
CHRISTOPHER
93. fejezet
JADE
94. fejezet
NICK
95. fejezet
ELLIE
96. fejezet
MANDY
97. fejezet
CHRISTOPHER
98. fejezet
JADE
99. fejezet
NICK
100. fejezet
MANDY
101. fejezet
AMY
102. fejezet
NICK
103. fejezet
ELLIE
KÖSZÖNETNY ILVÁNÍTÁS