MERCEDES LACKEY

Kulcsok

A nő egyedül állt a durva, sárgás színű fából ácsolt emelvényen, mozdulatlanul, mint egy szobor. Fázott a
nyári nap ellenére, mely könyörtelenül perzselte őt egész nap; szívét a félelem jeges zúzmarája lepte be. Virrasztását
akkor kezdte, mikor a nap felkelt a háta mögött – most utolsó sugarait nyilazta fehér palástjára s ugyanilyen fehér
arcára, hamis fényt kölcsönözve sápadt bőrének. A levegő nehéz volt, forró, égett fű és verejtékező testek szagával
telített, de ő mélyen, elkeseredetten szippantott belőle. Most már hamarosan, hamarosan…
Hamarosan kihunyt a nap utolsó sugara, s ő vele hal meg. Már hallotta az embereket, ahogy olajos ágakat és
rőzsekötegeket helyeznek a vérpad alá. A tarkabarka ruhás herold már jelzi a fáradt és unott trombitásnak, aki férje
zöld libériáját viseli, hogy fújja meg a végső dallamot. Utolsó esélyét a segítségre.
Utoljára hangzott el a felhívó jeladás a tömeg feje fölött. Utoljára kiáltotta el szavait a herold a szánakozó
vagy mohó arcok tengerének. Ők tudták, hogy ez az utolsó alkalom, az utolsó nevetséges hívás, és várták az egész
napos terméketlen vigyázás csúcspontját.
– Kik itt vagytok, mindannyian tudjátok, hogy Lady Myria férjének, Lorc Corbie of Felwethernek rút és
igaztalan meggyilkolásával vádoltatik. Tudjátok, hogy párviadalos tárgyalást kért, joga szerint. Tudjátok, hogy nem
nevezett meg egyetlen bajnokot sem, bízva abban, hogy az istenek elküldik azt, ki ártatlanságáért megküzdene.
Ezért, hogy így legyen, szólítom a bajnokot, ki nevének becsületéért helytáll.
Senki sem nézett a kapukra, csak Myria. Ő nem tehetett mást; ujjnyi vastag kenderkötél szorította testét
abba az irányba. Reggel óta minden alkalommal, amikor a trombita felhangzott, az üres ívre vetette pillantását, ám
megmentő nem jelentkezett – s most már elvesztette összes reményét.

Tarma, a lovaghölgy újabb vágtára ösztökélte Shi’a’in-i harci paripáját. Kézzel és hanggal – nem
sarkantyúval, sosem sarkantyúval –, mintha a Sötétség Ördögei üldöznék. Hosszú, ébenfekete varkocsai úsztak
mögötte a légben; egyik épp elérte borostyánhajú pásztortársát, Kethryt, a varázslónőt: az ő kancája fél lóhosszal
repült az övé mögött.
Kethry varázspengéje, Szükség napfelkelte előtt ébresztette őt ma reggel, és égész nap ebbe az irányba
vezette varázslót és őt, vérszerződés szerinti nővérét. Először csak egyszerű vonzást érzett, mint máskor oly gyakran.
Tarma és Kethry jól tudták tapasztalataikból, hogy ha egyszer Szükség serkenti őt, Kethrynek nemigen marad
választása, hogy kövesse-e a kardot vagy sem, így hát felpakolták kis táborukat, és elindultak a forrás irányába. Ám
ahogy az órák múltak, a hívás egyre sürgetőbb lett – annyira felerősödött, hogy a délután közepére komoly szellemi
fájdalmakat okozott Kethrynek. Tarma fenevad kísérőjét, Warrlt felrakták hordszékére, melyet Tarma nyerge mögé
erősítettek, s lovaikat sietős lépésre fogták; aztán ügetésre, majd vágtára, ahogy a naplemente közeledett. Kethry alig
látott az izgalomtól, melyet mindez okozott. Szükséget nem lehetett ebben hibáztatni – Kethryt a lélek ereje kötötte
hozzá. A kard természetfeletti erőt kölcsönzött neki a harcban, mindkettőjüket felgyógyította halálosnak látszó
sebekből – de ezekért az előnyökért meg kellett fizetni az árat. Kethry (s így Tarma is) arra ítéltetett, hogy segítsen
minden bajba jutott nőn a penge érzékelési körén belül – s úgy tűnt, most egy nő a tragédia szélén jár. Ott, ahova a
penge vezeti őket.
Előttük az úton egy fallal kerített falu körvonalai bontakoztak ki: egy nemesi vár része, e tájon mindennapos
elrendezés. A kapu nyitva állt, a földekről hiányoztak a munkások. Ez különös volt – nagyon különös. Nyár közepe
felé járt; gyomlálni kellett volna, felügyelni az öntözőcsatornákat. Semmiféle közvetlen jele nem látszott a bajnak, de
ahogy a kapu közelébe értek, világossá vált, ki az, akit keresnek…
Egy emelvényhez kötözve, magasan, hogy a nyitott kapun keresztül is látni lehetett, megpillantották a fiatal,
sötét hajú nőt, fehérben, szinte mint egy áldozati szüzet. A lenyugvó nap utolsó sugarai beragyogták alakját – s az
emelvény alatt felhalmozott máglyát is; akárha már meggyújtották volna. A torony sárral szegélyezett falai mentén és
a téren a mindenféle osztályból és rétegből toborzódott tömeg síri csendben várakozott.
Tarmának fogalma sem volt, mire várnak, bár valószínűnek látszott, hogy az égetési ceremóniára – és nem a
nő iránti részvét hajtotta őket. Még egy utolsó erőfeszítést kicsikarva lovából, előrerúgatott, a kapuban jócskán
lehagyva Kethryt, és közel került az emelvényhez. Kihúzta kardját, s paripájával, Pokolfajzattal szűk köröket írt le az
emelvény és a fáklyájukat készenlétben tartó férfiak között.
Tudatában volt, hogy impozáns látványt nyújt, még így, izzadtságtól és az út porától borítottan is: félelmet
keltő sólyomarc, kihívó, jéghideg szempár. Ruházata akár egy zsoldos katonáé; sima, barna bőr és az útonállók
fegyverzete. Kardja visszatükrözte a haldokló nap fényét; mintha lángcsóvát tartott volna a kezében. Nem szólt
semmit – testtartása mindent elárult.
 Ám egy fáklyás mégis előrelépett.
– Én nem tenném – szólalt meg mögüle Kethry. A tüzes égbolt előtt kirajzolódó sziluettjét a kapu íve
foglalta keretbe, lova mint a kőszikla, keze varázslatos energiától izzó.
– Ha Tarma nem, én kaplak el.
– Békesség. – Fáradt, ősz hajú ember lépett elő a tömegből, porfekete köntösben. Csillapítóan kinyújtott
kezével intett a fáklyás férfinak. – Ilvan, menj vissza a helyedre. Idegenek, mi hozott ide titeket minden idők közül
éppen most?
Kethry előremutatott: vékony tűzcsóva csapott ki ujjából, és elérte a fogoly kötelékeit. Azok meglazultak,
lecsúsztak testéről a lábához. A nő megingott, majdnem elesett; az utolsó pillanatban kapaszkodott meg az
oszlopban, melyhez hozzákötözték. A tömegből páran – főként nők – előreléptek, mintha segíteni akarnának, de
hátrahőköltek, mikor Tarma szembefordult velük.
– Nem tudom, milyen bűnnel vádoljátok ezt az asszonyt, de bármi legyen is az, ártatlan benne – mondta az
öregnek Kethry, ügyet sem vetve a többiekre. – Ez az, ami idehozott minket.
Szavaira sóhaj szakadt fel a tömegből. Tarma óvatosan körülpillantott, de ez inkább a megkönnyebbülés
hangja volt, mint a felháborodásé. Engedett a kardmarkolatra fonódó ujjai szorításán.
– Lady Myriát urának meggyilkolásával vádoljuk – felelte a taláros férfi. – Mikor a bizonyítékok világosan
ellene szóltak, ősi jogára hivatkozva egy bajnokra bízta magát, hogy megvédje. Én, Felwether püspöke, kérdezlek
benneteket, idegenek, a hölgy bajnokaként hajlandóak vagytok-e megvívni becsületéért?
Kethry már készült megadni az igenlő választ, ám a püspök megrázta a fejét.
– Nem, mágushölgy; az ősi törvény szerint te ki vagy tiltva erről a területről – sem varázslat, sem mágikus
fegyver, mellyel, látom, te bírsz, nem vehet részt a küzdelem általi tárgyaláson.
– Akkor…
– Azt akarja tudni, én megteszem-e, she’enedra – dörmögte Tarma, huncut örömöt lelve a püspök
meglepetésében, mellyel hangjának durvaságát fogadta. – Ismerem a törvényeiteket, püspök, volt már szerencsém
hozzájuk. Most én kérdezlek téged: ha társam képességeivel be tudja bizonyítani e hölgy ártatlanságát, szabadon
engeded-e őt, és véget vetsz-e a harcnak, bárhol tart is?
– Ígérem az Erők Nevében – bólintott a püspök, majdnem buzgón.
– Akkor megküzdök a hölgyért.
A nézők fele éljenezni kezdett, és előrefurakodott.
Három idősebb nő elhaladt Tarma mellett, hogy visszasegítse az elgyöngült asszonyt a vártoronyba. A
maradék a püspök kivételével lassan és vonakodva kezdte elhagyni a teret, elgondolkodó, mérlegelő pillantásokat
vetve Tarma felé. Néhányuk barátságosnak tetszett – a többség nem.
– Mi…
– Hogy történt… – Idáig jutott Tarma, mikor a püspök közbelépett.
– Elnézést, mágushölgy, de ettől a pillanattól kezdve nem beszélhetsz a küzdővel; bármilyen üzenetet csak
rajtam keresztül továbbíthatsz.
– Ó, nem, még nem, püspök. – Tarma előreösztökélte Pokolfajzatot, és elléptetett a kinyújtott kar mellett. –
Mondtam, hogy ismerem a törvényeiteket; a tiltás napnyugtával kezdődik. Zöldszemű, figyelj, gyorsan kell
beszélnem. Ki kell derítened, ki az igazi bűnös; a legtöbb, amit én tehetek, hogy időt nyerek a számodra. A küzdelem
halálig tart: én legyőzhetem ellenfeleimet, de nekik meg kell ölniük engem. És minél tovább tart a te dolgod, annál
nagyobb az esélye, hogy ezt megteszik.
– Tarma, te jobb vagy, mint itt bárki.
– De nem jobb, mint bármilyen húsz… vagy harminc. – Tarma görbén elmosolyodott. – A játék szabályai
szerint, sheenedra, addig kell harcolnom, amíg bárki is hajlandó kiállni velem. Előbb vagy utóbb kifárasztanak, s
otthagyom a fogam.
– Micsoda?
– Csitt, tudtam, mibe megyek bele. Te éppolyan jó vagy a mesterségedben, mint én az enyémben; csak egy
kicsit ösztönözni akarlak. Vidd Warrlt. – A termetes, farkasszerű lény leugrott hordszékéről Tarma mögül, s behúzott
karmokkal ért földet. – Jól használhatod. Minden tőled telhetőt tegyél meg, vesta’cha, két élet függ tőled…
A püspök újra közbevágott:
– Naplemente, bajnok – mondta szilárd hangon, s megragadta Tarma gyeplőjét.
Tarma meghajtotta fejét, s hagyta, hogy a püspök lovastul elvezesse; Kethry némán bámult utánuk.

– Rendben, akkor vegyük a legelejétől.

Kethry Lady Myria budoárjában volt, egy otthonos, színes sarokban, mely egyáltalán nem volt jellemző a
szürke erődítmény belsejére. Nem voltak ablakok a szobán – az élénk színű faliszőnyegeket nem mozgatta a huzat, a
méhviasz gyertyák lángja nem imbolygott. A vastag kőfalakat vakolat fedte – télen meleget, nyáron enyhet adó. A
bútorzat könnyű, sárga fából készült, puha tollpárnák fokozták a kényelmet. Az egyik sarokban bölcső ringott,
melyet maga az úrnő felügyelt tűnődve. A levegőt gyógyfüvek és virágok kellemes illata töltötte be. Kethry
csodálkozott, hogy egy ennyire dédelgetett teremtés ilyen helyzetbe kerülhetett.
– Két nappal ezelőtt történt. Délután idejöttem, hogy lepihenjek. Fáradt voltam; könnyen kifáradok, mióta
Syrtin megszületett. Elaludtam.
Közelről nézve látszott, hogy az asszony jó pár évvel fiatalabb Kethrynél; nemrég múlhatott tizenhét éves.
Sötét, egyenes haja fénytelen volt, bőre halovány. Kethry a homlokát ráncolta erre, s egy gesztussal meg két
elsuttogott szóval apró varázslatot szőtt, mialatt Myria beszélt. Az Éteri Fennsík teremtménye, ki segítőjükül
szegődött, még mindig velük volt – sokkal rázósabb vágtában maradt volna csak , le. A válasz gyorsan jött kérdésére
– egy vékony hang súgta fülébe.
Kethry mérges arcot vágott.
– Gyermekem, nem csodálom, hogy fáradt vagy; még mindig nem épültél fel a szülésből. Milyen
nyomorúságos kifogása lehet az itteni Gyógyítónak erre?
– Nekünk nincs Gyógyítónk, hölgyem. – A három idős asszony egyike, akik visszahozták a toronyba
Myirát, felkelt helyéről Kethry mögött, s kihívó tekintettel közéjük állt. Kedves, ám gondoktól elgyötört arca volt;
szürkésbarna köntöse jó anyagból készült, de szabása ódivatú volt. Kethry Myria társalkodónőjének vélte – talán egy
idős rokon. – A Gyógyító meghalt, mielőtt a galambom gyermekágyba került volna, és ura úgy látta jónak, ha nem
hozat helyette újat. Kijelentette, hogy mivel nincs sok katonája, a Gyógyító felesleges, a szülés pedig teljesen
természetes folyamat, és semmiképpen nem igényli egy Gyógyító drága szolgáltatásait.
– De Katran…
– Ez az igazság! Többet törődött a lovaival, mint veled! A lódoktort persze igencsak gyorsan pótolta, mikor
az elment!
– A lovainak nagyobb hasznát látta – mondta a lány keserűen, aztán az ajkába harapott. – Nos, látod, ez az,
ami ilyen helyzetbe hozott engem: valaki túl sok óvatlan megjegyzést továbbított rossz fülekbe.
Kethry bólintott, tetszett, neki a lány; nem az az elkényeztetett teremtés volt, akinek először gondolta.
Ablaktalan szoba egy bejárattal – sokkal inkább cella, mint budoár, ötlött az eszébe. Kényelmes cella, de mégis az.
Felállt, és öntudatlan mosollyal lesimította sárgásbarna köpenyét. Láthatóvá vált a kard, mely ritkán került le
oldaláról.
– Hölgyem, mit… – Katran a mozdulattól meglepve félbehagyta mondatát.
– Békesség. Én nem hozok rátok bajt. Tessék. – Kethry Myriához hajolt, és a riadt lány kezébe helyezte a
pengét. – Tartsd egy kicsit.
Myria elvette; kitágult szeme, talányos arckifejezése némi színt lopott sápadt bőrére.
– De…
– Női mágia, gyermekem. Még ha a kard a férfiak fegyvere is. Szükség a nők varázslatában válik erőssé.
Csak őket szolgálja – az ő ereje szólított idea segítségedre –, és ha egy óra hosszat a kezedben tartod, meggyógyít.
Nos, folytasd. Tehát elaludtál.
Myria óvatosan a térdére fektette a kardot, és mély lélegzetet vett.
– Valami felébresztett, valami zuhanásnak a hangja, azt hiszem. Láthatod, hogy ez a szoba az uraméba
nyílik: csak az ő szobáján keresztül juthatok be vagy ki. Megpillantottam egy égő gyertyát, így kimentem megnézni,
nincs-e valamire szüksége. Rá volt borulva az íróasztalára. Úgy gondoltam talán elaludt.
– Úgy érted, azt hitted, hogy részeg – vágott közbe az idős asszony fanyarul.
– Számít az, hogy mit hittem? Nem láttam semmi rendelleneset, mert mindig sötét ruhákat hordott.
Kinyújtottam a kezem, hogy felrázzam – és véres lett!
– És kiáltozni kezdett, hogy felrázza a háznépét – fejezte be Katran.
– És mikor megérkeztünk, ki kellett nyitnia a bezárt ajtót, hogy beengedjen minket – mondta a második
asszony, ki eddig hallgatott. – A szobába vezető mindkét ajtó zárva volt: a folyosó felőli az úr kulcsával és az
udvarmesteri egy keresztrúddal. És a véres tőrt, mely megölte az urat, Myria ágya alatt találtuk meg.
– Kié az a tőr?
– Természetesen az enyém – válaszolta Myria. – És mielőtt megkérdeznéd: csak egy kulcs volt a folyosóra
nyíló ajtóhoz. Csak azzal lehetett kinyitni, s a kulcs a férjem keze alatt feküdt. Elvarázsolt zár; ha másolatot készítesz
a kulcsról, akkor sem tudod kinyitni.
– Warrl! – A hatalmas fenevad felemelkedett az árnyékból, ahol feküdt, és Kethry mellé lépkedett. Myria és
az asszonyok hátrább húzódtak kissé a látványra.
– Lehet, hogy meg kell őriznem az energiáimat. Kiderítheted, mi kell a varázslatomhoz. Nézd meg, vannak-
e mágikus nyomok a másik ajtó keresztrúdján. Aztán, hogy megpiszkálták-e a bűvös zárat, jó?
 A sötétszürke, majdnem fekete állat hangtalan mancsokon kiügetett a szobából.
Myria megborzongott.
– Értem, miért olyan súlyosak a bizonyítékok ellened, még a rosszindulatú hallomásokon kívül is.
– Nem volt beleszólásom ebbe a házasságba – mondta Myria, határozottan felemelve a fejét –, de igaz és hű
felesége voltam uramnak.
– A hűség nem nyeri el a jutalmát, ha engem kérdezel – morogta Katran. – Nos, ez a probléma, mágushölgy.
Úrnőm vonakodva lépett a házasságba, ez közismert volt. Az is, hogy a férje nem sokra becsüli. És jó páran
mondogatták, hogy szerintük Myria abban bízik, hogy Várúrnő lesz az úr távoztával.
Warrl visszatért a szobába, és lehuppant Kethry lábához.
– Nos, bundás testvér?
Az állat tagadóan megrázta a fejét; a nők csak bámultak az emberi intelligenciának erre a jelére.
– Sem a keresztrúdon, sem a záron semmi nyom? Hogy lehet bejutni egy bezárt szobába kulcs nélkül?
Hölgyem, a másik szobában még úgy van minden, ahogy volt?
– Igen. A püspök az elsők között termett az ajtóban, és nem engedett elmozdítani még egy porszemet sem.
Csak a holttestet hagyta elvinni.
– Hála az Istennőnek! – Kethry kíváncsian nézett a lányra. – Lady, miért választottad; hogy ilyen módon
igazold magad?
– Mágushölgy… – Kethryt meglepte a bűntudat és a szomorúság kifejezése a lány arcán. – Ha sejtettem
volna, hogy idegenek akadnak bele ebbe a hálóba, sosem próbáltam volna meg ezt. Én… én azt hittem, hogy az
enyéim fognak eljönni megvédeni engem. Az ő akaratukból házasodtam meg, úgy gondoltam, legalább az egyikük…
legalább megpróbálja. Nem hiszem, hogy az itteniek közül bárki is ki merészelte volna hívni a család haragját azzal,
hogy megöli az egyik fiút – még ha a lány értéktelennek bizonyult is a legtöbbjük szemében. – Egy lassú könnycsepp
gördült le orcáján; az utolsó szavakat már csak suttogta. – Legalábbis a legkisebb öcsém, azt hittem, rajong értem.
A varázslat, melyet Kethry életre hívott, még mindig jelen volt. A mágusnő újabb kérdést súgott az apró
levegőlénynek. A válasz ezúttal mosolyt fakasztott az arcán, bár szomorút.
– Legfiatalabb öcséd, gyermekem, útban van ide, gyalog. Végkimerülésig hajszolta lovát, hogy idejében
ideérjen, s szitkai most betöltik a levegőt.
Myria halkan felsírt, s a kezébe temette arcát. Katran mozdult, hogy megvigasztalja. Myria válla rázkódott a
csendes zokogástól. Kethry felállt, másik szobába indult. Szükség ereje olyan, hogy a lány addig fogja tartani, amíg
meg nem nyugszik; semmivel sem növelte volna Kethry mágikus hatalmát, így jó helyen volt. Egy rejtélyt kell
megoldania – két élet múlik az ügyességén.
Miközben a másik szobát kutatta, azon tűnődött, hogy van Tarma.

Tarma csendben ült a keskeny, csupasz, kőfalú cella ablaka alatt. A felkelő hold fénye pillanatokon belül
behatol, először a keleti oldal felőli, majd a tetőablakon. Most csak az alacsony asztalon égő olajláng világította meg
a szobát. Még valami más is volt az asztalon – Tarma hajának hosszú vastag fonatai.
Vállig érőre vágta le haját, aztán egy selymes, fekete hajpántot kötött homlokára, hogy összefogja a
maradékot. Ez volt az utolsó simítás öltözetén, melyet valamiféle ünnepi előkészületként öltött magára – ruhát, mely
hosszú ideje lapult érintetlenül, gondosan összehajtogatva útizsákjának mélyén. Fekete ruhát: a rövid szárú, lány
csizmától a páncélingig, a hajpánttól a harisnyáig feketét öltött, a Shin’a’in Kardforgató erőteljes, vigasztalan színét,
azét, aki kész a rituális küzdelem porondjára vagy a vérbosszú ösvényére lépni.
Most türelmesen várt; lábait keresztbe vetette a kézi oltár előtt; várta, hogy előkészületei választ
érdemelnek-e.
A hold felkelt mögötte; a homályos fehér négyszög lassan kúszott lefelé a szemközti csupasz kőfalon, míg
végül elérte a lángot az oltáron.
És figyelmeztetés nélkül, fanfárok hangja nélkül Ő volt ott, Tarma és az oltár között állva. Az aranybőrű,
éles arcvonású Shin’a’in, ugyanolyan öltözetben, mint Tarma; csak szeme árulta el, hogy nem emberi lény. Az a
szempár – az éjféli égbolt csillogó feketéje fehérség, írisz, pupilla nélkül – csak egyvalakihez tartozhatott:
Shin’a’inhez, a Déli Szél Istennőjéhez, akit csak a Csillagszemű vagy a Harcos néven ismernek.
– Gyermekem. – Hangja olyan dallamos, mint amilyen nyers Tarmáé.
– Úrnőm. – Tarma tisztelettel meghajtotta a fejét.
– Kérdéseid vannak, gyermekem? Nem kívánságok?
– Nincs kívánságom, Csillagszemű. A sorsom nem érdekel. Hogy élek, vagy meghalok, az a képességeimtől
függ. De Kethryé…
– A jövőt, gyermekem, nem könnyű feltérképezni, még egy istennőnek sem. A holnap elhozhatja az életedet
vagy a halálodat: mindkettő egyformán valószínű.
 Tarma felsóhajtott.
– Akkor az én she’enedrámnak mi a második ösvénye?
A Harcos elmosolyodott. Tarma simogatásnak érezte ezt a mosolyt.
– Érdemes vagy a kardodra, gyermekem, halljad hát a választ. Ha holnap elesel, she’enedrád – akinek
ritkábban van lelkiismeret-furdalásra, mint neked, s már megtette volna ezt, ha te nem kötöd le magad a tárgyalással
– olyan varázslatot idéz fel, mely kellő távolságra repíti őt és Myriát. És amint ezt megteszi, Warrl elköti
Pokolfajzatot és Vasszívűt, és kivezeti őket a kapun. Mikor Kethry felépül a varázslatból, visszamegy velük saját
népéhez, a Liha’irdenekhez, Lady Myria pedig egy szívének kedves társat talál. Azután néhány más klánbeli árvával
tovább mennek előre, és Tule’sedrin újra száguldozni fog a síkokon, ahogy Kethry megígérte neked. A penge
elereszti őt, és más kezébe száll át.
Tarma felsóhajtott és bólintott.
– Nos, úrnőm, akkor holnap alávetem magam sorsomnak, bármi lesz is. Köszönöm neked.
A Harcos újra elmosolyodott; aztán két szívdobbanás között eltűnt.
Tarma hagyta, hogy az olajkanóc végigégjen, lefeküdt a szalmazsákra, a cella egyetlen berendezési tárgyára,
és elaludt.

Az alvás volt az, ami egyáltalán nem jutott Kethry eszébe.

Átkutatta a néha Lord Corbie szobáját; sima kőfalak, bejárat, de nem volt egyetlen ablak sem. Az egyik
ajtón még mindig fenn volt a keresztrúd, a másik kettő a budoárba, illetve a folyosóra vezetett. Egyszerű faajtók,
nincs titkos járat. Azt is tudta, hogy a fal sem rejt semmit; túloldalán a majorság udvara terült el. A berendezés: egy
asztal, egy szék, egy faragott ágy a fal mentén, egy félig tele könyvespolc, négy lámpa. Néhány kifényesedett
szőnyeg. Agyát olyan sivárnak érezte, mint amilyenek a falak voltak.
– Kezdjük az elején – mondta magának. – Lássuk, mi történt. A lány bejön ide egyedül: a férfi követi,
miután a lány elaludt; és aztán?
Az íróasztalnál találták meg, szólalt meg fejében egy hang váratlanul. Valószínűleg besétált, és egyenesen
leült. Mit kereshetett az asztalnál?
Mindannyiszor meglepődött, mikor Warrl telepatikusan beszélt hozzá. Még mindig nem tudta elképzelni,
hogyan csinálja; neki semmi nem jutott ebből a képességből. Úgy tűnt, Tarma természetesnek veszi; hogy hogyan
szokott hozzá, a varázslónő nem tudta.
Tarma – az idő múlik.
Az íróasztalon egy borospohár állt, némi ragacsos maradékkal az alján, egy tintatartó tollal és néhány
egymásra rakott főkönyv. Úgy látszott, a felső kettőhöz hozzányúltak.
Kethry felvette őket, hátulról beléjük lapozott, egy parancsot súgva a láthatatlan jelenlevőnek a vállánál. A
válasz nem késett: a tinta mindkét könyv utolsó három oldalán elég friss volt ahhoz, hogy a levegő teremtménye
képes legyen érzékelni páráját. A számokat két napnál nem régebben írták be.
Kethry több oldalt előrelapozott: észrevette, hogy a kézírás időről időre változik.
– Ki vezette a könyveket uratokon kívül? – kiáltott be a másik szobába.
– Az udvarmester; ezért van összeköttetésben a szobája az úréval – felelt Katran, maga is átjőve a szobába. –
El nem tudom képzelni, miért volt bezárva az ajtó. Lord Corbie szinte soha nem hagyta így.
Nagy bizalom ez egy fizetett valaki iránt…
– Ó, az udvarmester nem fizetett; ő Lord Corbie fattyú testvére. Ő volt a lord jobb keze, mióta az
örökségként hozzájutott Felwetherhez.

Felkelt a nap; Tarma már régen talpon volt.

Ha a püspököt meglepte is külsejének változása, nem mutatta. Egyszerű reggelit hozott: kenyeret, sajtot és
vizezett bort; türelmesen várt, míg Tarma evett, aztán jelezte neki, hogy kövesse.
Tarma ellenőrizte fegyvereit, ruhájának kapcsait, majd a férfi mellé lépett, mintha árnyék lenne.
A püspök egy kis sátorhoz vezette, melyet a torony alatti gyakorlótér egyik sarkában emeltek. A teret három
oldalról a vár fala vette körül, a negyedik nyitott volt. Talaja döngölt’ agyag, viszonylag pormentes. Egy szolga vizet
locsolt rá, hogy lekösse a szállongó anyagot.
A kis csúcsos sátor előtt végül megszólalt a püspök:
– Néhány percen belül megjelenik az első kihívód; az összecsapások között itt pihenhetsz, amíg a következő
felkészül, vagy amíg a jelzett gyertyán leég egy darab – amelyik tovább tart. Kapsz enni délben és napnyugtakor… –
arckifejezése világosan elárulta, hogy ez utóbbit már nem tartja valószínűnek – a sátorban pedig állandóan a
rendelkezésedre áll friss víz. Én veled maradok.
Arca most bocsánatkérő volt.
 – Hogy társam nehogy varázserőt kölcsönözzön nekem? – kérdezte Tarma gúnyosan. – A pokol tüzére is,
püspök, te tudod, ki vagyok, ha ezek a földet túrók nem is!
– Tudom, Kardforgató. Ez a te védelmed miatt is van. Vannak itt olyanok, akik nem haboznának
bemocskolni még Isten kezét sem.
Tarma pillantása megkeményedett.
– Püspök, akit tudok, megkímélek, de megmondom neked, ha rajtakapok valakit valamilyen mocskos
trükkön, gondolkodás nélkül megölöm.
– Én sem kérnélek másra.
Tarma gyanakvóan nézett rá.
– Többről van itt szó, mint amennyit a szem megláthat, igaz?
A másik megrázta a fejét, s mutatta a Kardforgatónak, hogy üljön le a bajnoki székre a sátorlap mellett.
Sürgölődés támadt a gyakorlótér túlsó végén: egy sötét hajú, sűrű szakállú férfi tűnt fel ifjak kíséretében, kik
fegyvereit és páncélját hozták, ám rögtön be is bújt egy hasonló sátorba. Nézők kezdtek gyülekezni a nyitott oldalon
és a falak tetején.
– Félek, hogy semmit sem tudok mondani neked, Kardforgató. Csak találgatok, semmi több. Csak azért
fohászkodom, hogy a társad bölcsebb legyen, mint én…
– Vagy estére kiterítenek – fejezte be Tarma a püspök helyett, miközben első ellenfelét figyelte, ahogy
megjelenik a kihívók sátra előtt.

Kethry nem dolgozott hiába.

A borospohár maradékáról kiderült, hogy erős altatót tartalmaz. Ez sajnos, megint csak Myriára utalt; ő
használta ezt a szert fia születése óta. Ugyanakkor egy ilyen kotyvalékot nem nehéz előállítani, s Kethry el is tudott
volna indulni a nyomon, ha talál a szerből még egy üveggel.
Biztatóbbnak ígérkezett az, amit a főkönyvek átvizsgálásából megtudott. Az udvarmester kitörölt néhány
bevételt; egyszerre sohasem sokat, de rendszeresen. Mostanra meglehetős összeget tehetett ki. Mi van, ha gyanította,
hogy Lord Corbie a nyomában van ennek az ügyletnek? A birtok a csecsemőre száll, s ki a legvalószínűbb gyámja,
ha nem a félnagybácsi, az udvarmester?
És egy kisgyermek olyan könnyen meghal.
Most, hogy megalapozott gyanúja támadt, Kethry úgy döntött, ideje utánanézni az udvarmesternek.
Először a keresztrúddal bezárt ajtót ellenőrizte. És a keresztrúdon egy furcsa kis horzsolást talált: a festés
egyértelművé tette a nyomot. Újnak látszott; a levegő szelleme megerősítette ezt. Miután még gondosabban
megnézte, kiemelte a rudat: a dörzsöléseken kívül, melyet a pántok okoztak, semmi mást nem talált rajta.
Kinyitotta az ajtót, és centiméterről centiméterre átvizsgálta a tokkal együtt. És közel a tetejéhez
kendermaradványt talált, mely feltehetőleg egy fába beszorult zsinegből származott. .
Az ajtó semmi több nyomot nem tárt fel előtte, így az udvarmester szobájának szentelte figyelmét.
Nagyon hasonlított a földesúréhoz, több könyvvel és kevésbé hivalkodó ágykerettel. Behívta Warrlt, és
megparancsolta neki, hogy mágikus nyomok után szaglásszon. Annak az altatónak egy kis bűverőt is kellett
tartalmaznia, hogy elérje hatását, s ha valahol van belőle másik üveg, Warrl megtalálja.
Ő maga pedig az íróasztal átkutatásához fogott.
Tarma első ellenfele rendes, becsületes harcos volt. Jókora megkönnyebbülést jelentett ez – különösen, hogy
megpillantotta asszonyát három apró gyerekkel az ingébe kapaszkodva, s ura minden mozdulatát figyelve. Sikerült
lefegyvereznie a férfit, s fenéken billentette, anélkül, hogy komolyabb sérülést okozott volna neki.
A második egy szimpla kis fiú volt; nem lett volna szabad, hogy köze legyen ehhez az ügyhöz. Tarma
megérezte, hogy akarata ellenére vitték bele a dologba, így hát újabb legyőzöttet hagyott élve maga mögött. Pihent,
nem erőltette meg magát, hagyta, hogy a fiú fárassza ki saját magát, mielőtt tőrének nyelével fejbe kólintotta volna.
A fiú kiterült, az eget bámulta.
Harmadik ellenfele egészen más alak volt.
Karcsú és fürge; Tarma „orgyilkos”-szagot érzett, oly tisztán, mintha Warrl érzékszervével bírt volna. Ahogy
összecsapott vele, első mozdulatai megerősítették gyanúját. Cselből támadott, s rögtön visszavonult – sosem ment
igazán közel Tarmához. Ez komoly nehézséget jelentett. Ha saját taktikáját követi, Tarma kiteszi magát a mérges
nyilaknak vagy bármilyen más trükknek. Ha hagyja, hogy végigkergetőzzék a gyakorlóteret, ellenfele kifárasztja őt.
Bárhogy is, veszít.
Természetesen képes lenne túljárni az eszén…
Hagyta, hogy ő kezdeményezzen, vezesse őt, s azonnal észrevette cselét: próbálja megkerülni, hogy a nap
Tarma szemébe süssön. Először úgy tett, mintha bedőlt volna neki, aztán szembefordult támadójával.
A kétkezes táncmintával zúdult rá, melynek emléke visszarepítette a sivatagokba, első tanítójához; az
öreghez, akiről sohasem hitte volna, hogy olyan gyors, mint amilyennek bizonyult. Ezt a mintát nem tanulta meg
akkor, nem tanulta meg addig, míg az öreg és Tarma nemzetsége már négy éve halott volt, ő pedig majdnem három
éve Kethry társa. Az Ő Kardforgatóinak egyikétől tanulta meg, aki száz évvel Tarma születése előtt halt meg.
Ez kibillentette egyensúlyából ellenfelét; dühösen hátrált a csillogó fémkör elől, melyet Tarma kardja és tőre
alkotott. Mikor menekülését abbahagyta, a nappal nézett szembe.
Tarma látta, hogy bal kezével kis mozdulatot tesz. Ahogy újra támadott egy felső-alsó vágással, Tarma
éppen, hogy csak ügyelt kardot tartó kezére. A másikat figyelte.
A nyílt támadás leple alatt a kesztyűs kéz Tarma felkarja felé szúrt. A Kardforgató alíg tudta kikerülni;
beleizzadt, mikor később visszaemlékezett erre. Végrehajtotta a forgásvágást, a mozdulat befejezésével csuklóból
lemetszette ellenfele kezét. Miközben az rémülten meredt a csonkra, Tarma kardja újabb ívet írt le, s megfosztotta
fejétől is.
A nézőket mozdulatlanságba és némaságba dermesztette a döbbenet. Az eddig látottak alapján nem voltak
felkészülve az ilyen gyors mészárlásra. A csendben Tarma a kesztyűs kézhez lépett, és óvatosan felvette. A kesztyű
ujjaiba beágyazva, úgy, hogy a tenyér enyhe nyomására kiugorjanak vagy visszahúzódjanak, volt négy, halálos kis tű.
Kétségtelenül mérgezettek.
Tarma úgy döntött, felhasználja ezt egy kis alakításra. A kihívók sátrához lépdelt, ahol lehetséges ellenfelei
gyülekeztek, s lábaik elé hajította a csonkot.
– Orgyilkosok trükkje, nemes urak? – Megvetéssel kiköpött. – Ez Felwether becsülete? Inkább küzdenék
sakálokkal – azok legalább becsületesek a maguk módján! Nem bíztok az istenek ítéletében és a bajnokokéban?
Ez kis kételyt ültet el a becsületesek szívében – s egy kis félelmet a becstelenekében.
Tarma merev lábbal visszament saját sátrába, ahol ledobta magát a keskeny ágyra, remélve, hogy
lélegzethez jut, mielőtt a másik oldalon újra megjön a bátorságuk.

Az egyik fiók legmélyén Kethry valami nagyon különös szerkezetet talált. Két karika kötelet; mindkettő
ugyanahhoz a súlyos, szakáll nélküli kampóhoz csatlakozott. A halászok használnak ilyen cápára meg tengeri
lazacra. Mi a csodát akarhatott az udvarmester egy ilyen furcsa eszközzel?
Warrl ekkor élesen felugatott; megfordulva Kethry látta, hogy farka kilóg az ágy alól.
Egy rejtekhely van itt, a deszkák alatt, szólalt meg a hang az agyában. Aranyat és mágiát szagolok – és friss
vért.
Kethry megpróbálta elhúzni az ágyat, de túl nehéz volt, amire az udvarmester feltehetően számított is. Így
hát bemászott Warrl mellé, aki a padlót kaparta ott, ahol a különös szagot megérezte.
Kethry a portól tüsszögve tapogatta a deszkákat. Óvatosan, óvatosan, lehet, hogy csapdát is rejtenek.
Megtalálta a fogantyút, és egy egész deszkát elmozdított. És alatta…
Arany, igen; gondosan felhalmozva az üreg alján, ám fölötte egy vérfoltos köpeny és egy üres üveg.
Most már ha valami elgondolása lenne, hogy lehet bejutni egy bezárt szobába a megfelelő kulcs nélkül…
Semmiféle nyoma, maradványa nem látszott semmilyen varázslatnak. És kulcs sem volt a keresztrúddal elzárt
ajtóhoz.
Hogy lehet bejutni egy bezárt szobába?
Bemész, mielőtt bezárják az ajtót, mondta Warrl hangja az agyában.
És hirtelen rájött, mire való a kötél a horoggal.
Kiaraszolt az ágy alól, érintetlenül hagyta a rejtekhelyet.
– Katran! – kiáltotta. Egy pillanattal később megjelent Myria társa; egészen elképedt, amikor meglátta a
porral borított varázslónőt az udvarmester ágya mellett.
– Hívd a püspököt – utasította Kethry; nem hagyott neki időt a kérdezésre. – Tudom, ki a gyilkos és azt is,
miért és hogyan tette.

Tarma első igazi ellenfelével nézett szembe a nap folyamán; egy szikár, komorfickóval, aki úgy forgatta az
ikerkardot, mintha keze meghosszabbítása lett volna. Éppolyan gyors lábú volt, mint ő – csak frissebb. A püspök
eltűnt közvetlenül a küzdelem megkezdése előtt; Tarma hevesen remélte, azért, mert Kethry talált valamit.
Máskülönben ez az erőfeszítése lesz az utolsó.
Hála az Istennőnek, becsületes harcossal állt szemben; ha veszít, méltó ellenfél győzi le. Nem túl rossz
arány így sem. Még a Kardforgatók közül sem maradtak volna talpon sokan tizenkét ellenfél után egyetlen délelőtt.
Oldalát szúrás érte; megpróbált nem figyelni rá. Zihálva szedte a levegőt. A nap izzón büntette azt, aki talpig
feketébe öltözött; a verejték elöl-hátul csurgott róla. Félretáncolt, elkerülve egy kardsuhintást, csak azért, hogy
egyenesen a másik penge útjába kerüljön. A jó életbe!
Az utolsó pillanatban sikerült hanyatt vágódnia és elgurulnia, de amikor felnézett, látta, hogy a másik
gyakorlatilag már fölötte van. Valahogy térdre kapaszkodott, és pengéje és tőre közé szorította a férfi egyik kardját,
de a másik közelített…
– Állj!
És csodák csodája, a kard megállt néhány centiméterre védtelen nyakától.
A püspök sietett a küzdőtérre lobogó köpennyel.
– A varázslónő megtalálta urunk igazi gyilkosát, és kellően bebizonyította a vádat – jelentette be a várakozó
tömegnek. – Nektek is be akarja mutatni.
Aztán elkezdett neveket sorolni, miközben Tarma visszahanyatlott a porba, a megkönnyebbüléstől
elerőtlenedve az öntudat határán.
– Kardforgató, keressek valakit, aki a sátradba kísér? – kérdezte az aggódón föléje hajló püspök. Tarmának
sikerült még egy kevés el nem használt energiát kipréselnie magából.
– Eszedbe ne jusson püspök. Én magam is látni akarom.
Vagy egy tucat nemes volt a csoportban, melyet a püspök a hajdani földesúr szobájába vezetett. Élükön az
udvarmester lépegetett – a püspök rajta tartotta a szemét. Tarma túl fáradt volt ahhoz, hogy csodálkozzon ezen; arra
figyelt, hogy el tudjon jutni a szobáig. Bent nekitámaszkodott a falnak.
– Bízom benne, hogy megbocsátjátok, ha egy kissé drámai leszek, de azt akarom, mindannyian lássátok,
pontosan hogyan követték el azt a tettet. – Kethry az íróasztal mögött állt. Előtte egy szék; egy idősebb asszony ült
rajta szürkésbarnában. – Katran készségesen beleegyezett, hogy eljátssza Lord Corbie szerepét; én leszek a gyilkos.
Az úr épp most jött be a szobába, a másikban neje alszik. Altatót vett be, hogy enyhítse fájdalmait – nem valószínű,
hogy felébred a megszokott lépések hangjára.
Kethry felmutatott egy borospoharat.
– Ugyanabból az altatóból kevertek ebbe a borba, de az az adag nem Lady Myria készletéből származott. Itt
van Myria palackja. – A borospoharat az asztalra helyezte, Myria pedig egy üveget állított melléje. – És itt van –
Kethry egy másikat húzott elő – az a palack, amit én találtam. A püspök tudja, hol, és szavatolja a tényt, hogy amíg ő
be nem jött, nem ért más hozzá, csak a tulajdonos keze.
A püspök bólintott. Tarma észrevette, hogy az udvarmester izzadni kezd.
– A varázslat, melyet most bemutatok – a püspök kezeskedik afelől, hogy nincs benne csalás, mivel ő maga
is a mágia tudora –, felizzítja a poharat és azt az üveget, melyből az altatót beleöntötték.
Kethry szórt valamit a pohárra és a két palackra. Ahogy figyeltek, a maradék pohár alján és a maradék
Kethry üvegében különös, zöldes színnel csillogni kezdett.
– Igaz varázslás ez, püspök? – hallotta Tarma az egyik nemes suttogó hangját.
A püspök bólintott.
– Igazabb, mint bármi is, amit valaha láttam.
– Hahh! – reagált a nemes lenyűgözve.
– Tehát, Lord Corbie épp most jött be: a főkönyveken dolgozik. Adok neki egy pohár bort. – Kethry
átnyújtotta a poharat Katrannak. – Ő hálás, nem gondol semmit az előzékenységemről; régi és megbízható barátja
vagyok. Megissza – én elhagyom a szobát –, és elalszik tőle.
Katran a karjára hajtotta a fejét.
– Kiveszem kulcsot a keze alól, és csendesen bezárom a folyosóra nyíló ajtót. Tudom, hogy a lord nem
ébred fel, nem nyög fel; az altató hatásos. Veszem Lady Myria tőrét, melyet korábban megszereztem, és leszúrom az
alvó lordot. – Kethry utánozta a gyilkos mozdulatot. Kethry meg se moccant, bár Tarma látta, hogy gúnyosan
mosolyog. – A tőrt Lady Myria ágya alá dugom; tudom, hogy az altató miatt ő sem fog felébredni.
Kethry bement Myria szobájába, és üres kézzel tért vissza.
– Ügyetlen voltam, néhány vérfolt került a köpenyemre. Nem számít: elrejtem oda, ahova az üveget is. Ami
azt illeti, ez a véres ruhadarab a püspöknél van, és ő tudja, hogy csak ő nyúlt hozzá, ugyanúgy, mint a palackhoz,
mikor kivette őket rejtekhelyükről. És most jön a lényeg…
Övzsebéből hatalmas halászhorgot vett elő, mely egy kettős tekercs kenderkötelet kapcsolt össze.
– A püspök tudja, hol találtam ezt – a továbbiak bizonyítják, hogy nem Lady Myria birtokában volt. Ennek
az ajtónak a tetején, egy érdes helyen kötélmaradékot fedeztem fel. Most idehozom. Aztán egy újabb varázslat
segítségével ez a maradék visszakerül a helyére, ha ebből a kötélből szakadt ki.
Odament az ajtóhoz, a tetejéről levett egy rostszálat, és az asztalra helyezte. Megint csak szórt valamit a
kötélkarikára, a horogra és a kendermaradványra; ezúttal mormogott is hozzá.
Aranyló sugárzás indult ki kezéből, megérintette a kötelet, majd az ajtón maradt rostszálat…
És az kilőtt nyílként tapadt hozzá a kenderkötélhez.
– Most látni fogjátok a kulcsot, mely nyitja a bezárt szobát: bemutatom, hogyan hajtotta végre a gyilkos a
trükköt.
 Odament az udvarmesteri szoba ajtajához. Beakasztotta a horgot az ajtó keresztrúdja alá, és leeresztette úgy,
hogy csak az tartotta a helyén.
A horgot a kötél súlya tartotta, melyet átvetett az ajtón. A másik kötéldarabot Kethry átvezette az ajtó alatt,
amit aztán becsukott.
A kötél másik darabja megrándult, a kampó kiszabadult, s a rúd a helyére huppant. Kethry az egész eszközt
áthúzta az ajtó fölött.
Minden szem az udvarmester felé fordult, kinek fehér arca épp elég volt vallomás helyett.

– Lady Myria természetesen eléggé hálás volt.

– Ha hagyjuk, nekünk adja az udvarmester minden lopott kincsét – felelte Kethry a várfalon álló távoli
figurának integetve. – Örülök, hogy lebeszélted róla.
– Bőségesen megjutalmazott minket, Zöldszemű. Úgy nézem, jórészét így is vissza kell küldeni
Liha’irdenbe, hogy tegyék hozzá a klán kincseihez. Nem igazán kényelmes ennyi arannyal a nyeregtáskában
kóborolni.
– Gondolod, hogy Myria boldog lesz?
– Most, hogy megjött a testvére, nem hiszem, hogy izgulnia kéne bármi miatt is. Visszanyerte a lord
népének bizalmát és még többet. Egy erős karra volt szüksége, mely visszatartja a nem kívánt kérőket, s most
elnyerte ezt! Harcosok Fogadalmára – örülök, hogy ez az ifjú szörnyeteg nem volt a kihívóim között. Az első
menetet sem éltem volna túl!
– Tarma…
A Kardforgató társa szokatlanul komoly hangjára felvonta szemöldökét.
– Ha mindezt azért tetted, mert úgy gondolod, tartozol nekem…
– „Mindezt” azért tettem, mert she’enedrák vagyunk – jött a válasz. Tarma egyébként szigorú arcvonásait
enyhe mosoly lágyította meg. – Semmi más okra nincs szükség.
– De…
– Nincsen semmi, de Zöldszemű. Ezenkívül véletlenül tudom, hogy te többet tettél minden visszafizetésnél.
Ezt fejtsd meg, ó, kulcsok felfedője.

Morvay Nagy Péter fordítása

Fujkin István rajza