RICK COOK

A szűz lázadása

Teljesen kihűlve, meztelenül ébredtem a nyomorúságos szalmazsákon. Odakint egy kakas kukorékolt,
világgá kürtölve buja vágyait.
Még semmit sem láttam a sötétben, kezem vakon járt végig a testemen. Sudárcsípő, apró mellek, alig több a
feslő bimbónál, és a ritka szőrpamacs, amely csak most kezd göndörödni az ágyékomnál. Olyan jó tizennégy évesnek
érezni magam! Ó, anyám, hogy rohadjanak meg!
De térjünk a fontosabb dolgokra. Kísérletképpen megfeszítettem a karomat, éreztem a bicepszemet és az
alkarom izmait. Nem volt ott sok hús, de ami volt, az kemény és erős. Rendben van. Nem hasonlítok valami
nyomorgó árvára, de valami nemesember elkényeztetett leánykájára sem. Igaz, mi sem volt távolabb tőlem az
utóbbinál.
Lenyújtottam a lábamat a matrac szélén, és talpra álltam. Gyorsan körülpillantottam, és meggyőződtem róla,
hogy egy kicsi, minden irányban talán másfél ölnyi szobában vagyok. A padló tapasztott volt, a falak lekérgezett
rönkökből épültek.
Tornázni kezdtem. Egyrészt, hogy kipróbáljam az erőmet, másrészt, hogy fölmelegedjek egy kicsit. Mialatt
hajlongtam és sóhajtoztam, a matrac fölött lévő aprócska ablakrés lassan világosodott, az éjjeli sötétség átadta a
helyét a napfölkelte előtti szürkületnek.
Odakintről valami kaparászást hallottam. Gyorsan visszaszökkentem a matracra, amint az ajtó lassan nyílni
kezdett. Egy fehér hajú és szakállú ösztövér öregember állt előttem a Mindenek Atyja papjainak fehér tógájában és
aranypántjával a nyakán.
– Jöjj, gyermekem – szólt felém nyújtott karral –, eljött az időd!
Szelíden kitessékelt egy másik helyiségbe, ahol három nő várakozott rám. Füstös, bűzös faggyúmécsesek
gyér fényében vadonatúj, fehér hímzéssel díszített vászonruhába öltöztettek. Az asszonyok ezután hajlongva
kihátráltak, a pap pedig engem is kivezetett a hajnal friss hűvösébe.
Ott már mindenki rám várt. A falu népe a lobogó fáklyák körén kívül nyüzsgött, a harcosok a körön belül,
arccal kifelé sorakoztak, ott voltak a papok és oltárszolgák és ennek a trágyadombnak öreg királya, mellette
hirtelenszőke, bikavállú, ostobán jóképű fia.
Apám is ott állt a körön belül, biztosan külön utasításra. Frissen mosott és foltozott zsákvászon
térdnadrágját viselte, szemei vörösek voltak a sírástól. Odajött hozzám, hevesen megölelt, majd elhátrált.
Kímélj meg a könnyeidtől, vén svindler gondoltam magamban. Akkor egy szavad sem volt, amikor valaki
másnak a lányára került a sor. Ugyanakkor a szívem mélyén mégis sajnáltam őt.
– Jöjj, gyermekem – szólt az öreg pap. – Légy bátor!
Ó, te nyavalyás, vén fattyú gondoltam. Lám, még a nevemet sem tudod! Karjaimat harcosok ragadták meg.
Menetbe rendeződtünk két, dereka körül előcsavarodó bronzkürtöt tartó férfi nyomában. Utánam egy dobos
lépkedett. A sor végén további harcosok következtek, az öreg pap és segédei a kürtösök előtt haladtak. A pap intett a
pásztorbotjával, mire a harcosok utat nyitottak előttünk a tömegben. A kürtök rivalgása és a dob dübörgése
kíséretében meglódultunk. Amint a boronafal hatalmas fa kapuszárnyai kitárultak, a látóhatár elején megpillantottam
a kelő nap vérvörös korongját. Az járt a fejemben, vajon meglátom-e még a mai naplementét.
A kapun kívül egy gyalogösvényre tértünk, a sejtelmes hajnali fényben harmatosan csillogó mezők mellett
haladtunk el a távolban sötétlő erdőszél felé. Az ösvény egy sziklás patakmederbe torkollott, az egész menet annak
homokos alján vonult előre a vízfolyás irányába. Búgtak a kürtök, a dobos pedig, mintha a lelket akarta volna
kipüfölni a hangszeréből.
Egyszer csak elfogyott lábunk alól a patakmeder. Az esős évszakban egy vízesés volt ezen a helyen. Most
csak csupasz sziklák meredeztek. A vízesés mellett lépcsőt vájtak a kőfalba, fokait kikezdte az idő és a vissza-
visszatérő áradat.
Ó, anyám! villant az agyamba, amint durva kezek taszigáltak lefelé a lépcsőn. Mióta csinálják már ezt a
cirkuszt. Vajon hány lánynak kellett már végigmennie ezen az úton?
A patakmeder elmélyült, és kisebb, árnyéktól homályos kanyonná szélesedett. A szélein itt már fák
sorakoztak, alján sekély patakocska csörgedezett. A harcosok látszólag közönyös képpel meglazították kardjukat a
hüvelyben, és hátravetették a köpenyüket, föltárva skarlátvörös ingüket és szabaddá téve kardjukat. Az egész csapat
összébb tömörült, a dobos kétszer is kis híján rálépett a ruhám szegélyére.
Az út végén félkörbe rendeződött a tömeg, egy olyan helyen, ahol a völgykanyarulat természetes arénát
formázott. A térség nagy részét terjedelmes homokpad foglalta el, a csermely kis tavacskává szélesedett a szemközti
vöröses rózsaszín sziklafal alatt. A fölkelő nap lángba borította az ormokat, a dobpergés és a kürtszó fémesen
verődött vissza a természetes visszhangfalról.
A másik, még mindig sötét árnyék fedte kőfal tövében jókora szikladarabok halmozódtak egymásra. A
középső, legnagyobb tömbön masszív, erős acélékekkel sziklába erősített vasbilincsek függöttek.
Benne vagyok a pácban! Alkalmasint éppen csak odavezetik az áldozatot a helyszínre, azután békén
otthagyják. A legtöbbször azért megkötözik. Nem kis időmbe kerül majd, hogy kiszabaduljak azokból a béklyókból!
Még jobban szemügyre vettem a helyszínt. A bilincsek nem úgy néztek ki, mintha a falusi kovács kalapálta
volna ki őket puha gyepvasércből. Acélból készültek, fortélyos, kulcsra járó lakatokkal, láthatóan jó szakember
készítette őket. Nem úgy nézett ki, hogy könnyen ki tudok szabadulni belőlük.
Jól van hát! Akkor nézzük a második számú lehetőséget!
Keményen rátiportam a jobb karomat szorongató harcos lábára. A váratlan fájdalomtól fölnyüszített,
szorítása meglazult. Kirántottam markából a kezemet, és tenyérrel jól állon vágtam a bal oldalamon álló férfit. Úgy
dőlt el, akár egy homokzsák. Kinyúlt teste fölött kiszökkentem a sorból, és menet közben fölkaptam elejtett dárdáját.
A menetoszlop összezavarodott. A mögöttem csattogó dobverő megmeredt a levegőben. Az egyik kürtös
fuldokolni kezdett. A harcosok felém rontottak, de megtorpantak, amint szembeszegeztem velük a dárdát.
– De gyermekem!… – szólalt meg az öreg pap, erőltetetten kedves hangon, de láthatóan fölzaklatva a
rendbontás miatt.
– Nem vagyok a gyermeked, te vérbajos kurafi! – mordultam rá.
A szemei erre összeszűkültek, de továbbra is megpróbálta megjátszani a jóságos nagybácsit.
– Gyerünk tovább! Az ilyen viselkedés szégyent hoz rád a „Mindenki Atyja” szemében. Egyáltalán nem
szolgál a javadra.
– De az sem, ha felfal a sárkány – köptem vissza. A szemem sarkából észrevettem, amint mindkét oldalról
férfiak közelítenek felém. Mielőtt a közelembe érhettek volna, a vén papra vetettem magam, minden erőmet
összpontosítva a támadásra, előrenyújtott tenyerem mögé feszítve a másik kezemet. A pap fölordított és
hátraszökkent. Megpördültem, megforgattam fejem fölött a dárdát, és nyelének végét belevágtam a jobb oldalt álló
harcos gyomrába. Öklendezve hanyatlott a homokba. Mielőtt a többiek megmoccanhattak volna, villogó ívben
csaptam végig a dárdaheggyel a tömeg zárt fala előtt, s máris a bal oldalt álló harcossal kerültem szembe. A
villámgyorsan fölcsapódó lándzsanyél a torkához ütődött, ott, ahol vastag marhabőr vértezete szabadon hagyta.
Elvágódott. Keményen rátiportam a jobb karjára; hallottam az eltörő csontok recsegését. Megragadtam a kardját, és
hátraszökkentem, így megnöveltem a távolságot magam és támadóim között.
Párférfi arra készült, hogy rám vesse magát. Az öreg pap ördögűző mozdulatot tett.
– Szemmel verés… – lihegte. – Az ördög szállt belé!
– Nyökögj, amit csak tetszik – förmedtem rá. – Most pedig vagy elhordod magad, vagy sárkánycsemegévé
aprítalak!
A pap eltátotta a száját rémültében. A patak alsó fele irányából tocsogás hallatszott, mintha egy termetes hal
vergődne a csöndes reggeli pocsolyában.
– Kapjátok el! Gyorsan! – üvöltötte a pap. Három férfi tört felém, hogy teljesítse a parancsát.
A tömeg mögül három dárda röppent elő, nyelével felém, hogy leüssön a lábamról. Egyikre ráugrottam, a
másikat félreütöttem saját dárdámmal, és ugyanazzal a lendülettel kivédtem a legközelebbi harcos kardcsapását.
– Rajta! – bömbölte a pap, miközben szökdécselt az izgalomtól.
Oldalazva menekültem a közeledő sereg elől. A legközelebbi felém sújtott, majd visítva elejtette fegyverét,
mikor ellencsapásom csontig hasította a karját. Elhajoltam egy másik kardcsapás elől, majd lándzsám nyelével a
földre terítettem őt. Ekkor egy pillanatra szembefordultam a harmadik rohamozóval. Láttam, amint a szeme kimered,
és arca halotthalványra sápad.
– A SÁRKÁNY! – üvöltötte valaki, mire a sereg rémülettől sikoltozó tömeggé zavarodottan ínalt visszafelé
a patak völgyében. A sebesültek leghátul sántikáltak, és mire a csapat a kanyarulathoz ért, a vén görbe pap már az
élen lihegett, fehér tógája minden lépésnél csattogott pipaszár lábán és aszott ülepén.
Hangos kacajra fakadtam. Azután visszafordultam a patakban közeledő tocsogás felé, és nyomban torkomra
forrott a nevetés.
Sárkányok vannak kisebbek és nagyobbak. Ez azonban a SÁRKÁNY volt. A taraja vagy másfél ölnyire
magasodott fölém, és legalább négyszer olyan hosszú volt. Hallani hallottam már nagyobbról is, de ez volt a
leghatalmasabb, amelyet láttam. Egyáltalán nem tűnt öregnek és törékenynek. Pikkelyeinek olajos fekete csillogása
és a homokban szökellve közelgő alakja azt sugallta, hogy ereje teljében van. Ha megérhette volna az öregkort,
biztosan világrekorder lett volna belőle. Ezúttal viszont nekem jelentett világméretű gondot.
Ilyen csatában a cselek a legfontosabbak. Vagy tőrbe kell csalni a fenevadat, vagy megjátszani a halálra
rémült leánykát, amíg sebezhető közelségbe nem kerül. Ezúttal közvetlen összecsapásra kényszerültem a sárkánnyal,
pontosan úgy, ahogy a harci leckék a leginkább tiltották.
A szörnyeteg megtorpant, és fölemelte a fejét, amely a meglepetéstől majdnem emberi vonásokat öltött.
Hatalmas pofája körül vibráltak a ráncok, amint szimatolta a levegőt, szeme gonosz, sárga résnyire szűkült. Végül
nagy lendülettel kivetette magát a homokos partra.
Hátráltam, hogy a manőverezéshez helyre tegyek szert, de túl sebesen, túl magabiztosan közeledett.
Nem maradt rá időm, hogy a sziklák közé húzódjak. Dárdámat a földnek vetettem, lábammal
kitámasztottam, hegyét a sárkány torkának irányítottam. A kardot szintén hátratartottam, hegyével fölfelé. Végül
színlelt, no jó, félig színlelt rémülettel fölsikoltottam.
Félelmetes hírükkel ellentétesen, a sárkányoknak nincs valami nagy eszük. Legtöbbször megrögzött
szokásaik szerint cselekszenek. A dobpergés és a kürtszó fölzavarta álmából, a lánysikoly pedig azt jelentette
számára, hogy a vacsora tálalva van. Száját szélesre tárva rontott felém.
A dárdával egyenesen a torkába céloztam, de egy mozdulattal félreütötte a fegyvert. Amikor éreztem, hogy a
lándzsahegy félrebillen, összegörnyedve bukfenceztem odébb. Olyan közel gurultam el hatalmas, karmos mancsának
csapása alatt, hogy bőrömön éreztem az ütés szelét. Összecsapódó állkapcsának hangja robbanásként verődött vissza
a sima sziklafalról.
Fél térdre emelkedtem, mialatt újra vészesen közeledett felém, farkával tarajos homokfelhőt kavarva. Ismét
megcélzott szörnyű pofájával, és megint bele kellett néznem vöröslőn tátongó, porcelánfehér fogakkal szegélyezett
torkába. Félrehemperedtem, amint elzúgott mellettem. Éreztem, amint a lándzsahegy megkarcolja, majd beletép
vastag pikkelyeibe.
Állkapcsát és karmait sikerült elkerülnöm, nem így utolsó, félelmes fegyverét. Hatalmas farkával nagyot
kanyarított. Odébb repültem, mint egy falevél.
A laza homok és bukfencező művészetem mentett meg. Bódultan és homokot köpködve feküdtem, mialatt a
szörnyeteg harmadszor is rám rontott. Ködösen és duplán láttam, a roppant tömeg eltakarta előlem a napfényt. Széles
mancsa fölemelkedett, úszóhártyái szétfeszültek… és lesújtott, hogy kiszorítsa belőlem az életet.
Inkább ösztönösen, mintsem tudatosan, fölfelé döftem a karddal. A fémhegy találkozott a cölöpverőként
felém suhanó manccsal. Karom visszahanyatlott és belesüllyedt a homokba. A szörnyű húsoszlop, sújtásának erejével
keresztülverte a pengét a sárkány lábfején. A fenevad a dühtől és a fájdalomtól üvöltve visszahőkölt, miközben egyik
karma végigszántott az oldalamon. Hengerbucskázva fetrengett kínjában, csapkodott sebesült végtagjával,
bömbölése betöltötte az egész folyóvölgyet.
Én a másik irányba hengergőztem, ráztam a fejemet, hogy kitisztuljon, és menet közben fölragadtam a
dárdát. Nagy elővigyázattal a háta mögé kerültem. Nem volt túl nehéz, hiszen minden figyelmét arra fordította, hogy
fogaival kitépje a kardot sebesült mancsából. Akár egy macska, ha tüskébe lép.
A hasán feküdt most, fejét átdöfött lába felé fordította. A nyakát fedő pikkelyek között keskeny rés nyílt.
Lábujjhegyen egész szorosan megközelítettem, aztán minden erőmet összeszedve beledöftem a dárdát a nyakába a
pikkelyek közötti szűk nyíláson át.
Forró, sűrű vérsugár tört elő és fröccsent rám. A sárkány üvöltése hörgő sikollyá torzult. Felém tekeredett,
csapkodott és hadonászott. Elérte és kettéroppantotta a dárdámat. Sebesen hátráltam, fenékre huppantam, akár egy
krumpliszsák. Bukfenceztem, mint egy őrült, fejem majd széthasadt az utálatos sivalkodástól. Végül a patakvölgy
szélén nekicsapódtam egy sziklának, mozdulatlanul elnyúltam, úgy figyeltem a szörny vergődését.
A sárkány többé már nem volt képes lábra állni, de rettenetesen hosszú időbe telt, mire kimúlt.
Mikor elcsöndesedett végre, a tavacska partjához vergődtem lélegzet után kapkodva, és hozzáláttam sebeim
megvizsgálásához. Karmolások és véraláfutások borítottak, de az oldalamon húzódó hasadást leszámítva semmi
komoly. Lerángattam magamról az összeszaggatott és vérfoltos ruhát, és kimostam a sebet a patak vizével.
Vinnyogtam a jéghideg érintéstől. Ezután a lándzsa hegyével lehasítottam a ruha szegélyét, és bekötöztem vele a
sebet, mielőtt megvizsgáltam volna, mi maradt meg a rongyaimból.
Még a délelőtt közepe sem jött el. A napfény a homokpadnak alig felét érte csak. A sárkány tetemének egy
része is belelógott még az árnyékba. Otthon, a templomban nővéreim talán éppen azt magyarázzák egy leendő, holtra
rémült áldozati báránynak, hogyan kerülhetett valamelyikük az Anya elitgárdájának parancsnoki posztjára a sárkány
bendője helyett. Kis szerencsével még egyebeket is megmagyarázhatnának neki, gondolkodásra késztetve ezáltal,
még mielőtt mindenki visszarázódna eredeti állapotába.
Valamikor holnap az Anya hangja is megszólalna a faluban, mindenkinek értésére adva, hogy mi történt, és
kinek köszönhetik megszabadulásukat. Én addigra már régen fölszívódnék. Az átalakulás csodája csak napkeltétől
napkeltéig érvényes.
„Pokolian nézel ki” – szóltam a tükörképemhez. Legbelül azonban eltöltött a jól végzett munka öröme, és
boldog voltam, hogy elevenen megúsztam az egészet.
Hányszor is vonszoltak már áldozati szüzeket ezeknek a szentségtelen oltároknak valamelyikéhez? Hatszor?
Vagy tán hétszer? A mai nap után már nem lesz ehhez szerencsém, s köszönhetem mindezt a lázadásomnak.
De sebaj, az utánpótlásom már rendesen fejlődik. Teljesen fölkészült lesz, mire elérkezik az idő.
Addigra talán le is tudjuk állítani a szüzek lemészárlását mind a nyolc királyságban. Ahogy terjedt a hír, és a
sárkányok egyre elhullottak „áldozataik” kezétől, évről évre mind kevesebb ilyen gyalázatos egyezségre került sor.
Ezek a ganéjdombra való urak majdcsak megtanulják végre, hogy ha sárkányokat akarnak lekenyerezni, ahhoz
elegendő lesz néhány birka vagy kecske, nem kell ártatlan szüzek életét elvenni.
Fölsóhajtottam, és megmarkoltam a dárdanyelet. Mankó gyanánt használva indultam vissza a völgybe. Csak
meg kell mutatnom magamat a faluban, el kell mondanom, hogy a sárkány halott, s ezzel elvégeztem a
kötelességemet.
A királyfival a kőlépcső tetején futottam össze.
Teljes harci díszben pompázott, sisakja alatt sapka nélkül, pajzsa sután fityegett a karján.
– A sárkány? – kérdezte tágra meredt szemmel.
– Halott, fenség.
– Azt beszélik, hogy egy démon…
– Nem démon, csak az Anya kegyessége.
– Ó! – sóhajtotta, majd elmosolyodott. – Nagy szolgálatot tettél a királyodnak, bizonyára nem marad el a
méltó jutalmad.
– Nem én tettem, fenség – selypegtem kislányosan.
– Hát persze – közeledett felém. – Apám nagyon fog örülni. – Egyre szélesebben vigyorgott. És én is
nagyon örülök. Mondtam is apámnak reggel, milyen nagy kár egy ilyen kedves teremtést, mint te, egyszerűen
odalökni a sárkánynak.
Erőteljesen átölelt a pajzsot tartó karjával, és magához húzott. Jobb kezével végigsimogatott, megcirógatta
az arcomat és a nyakamat, megmarkolászta a mellemet, tenyerével végigsimított a hasamon, végül a keze rásimult az
ágyékomra.
Belül mélyen felsóhajtottam. Hát igen, ez kemény csata volt. Igazán jogom van ezután egy kis szórakozásra,
nem igaz? Az embernek végül is nemcsak kötelességei vannak. Szégyenlősen mosolyogtam, szerénykedve
elpirultam, és egy picit meglazítottam a combjaimat idegesen kutató keze alatt.
Azután egy reccsenéssel eltörtem a nyápic karját.

Füssi Nagy Géza fordítása

Máthé G. Ferenc rajzai