DAVE SMEDS

A sirályok úrnője

Gan a hóban találta meg a csecsemőt, ott, ahol az anyja hagyta.

A kicsi egyetlen vékony lepelbe burkolva sírt és visított, megrémisztve a csókákat a fenyőn, feje felett.
Felröppentek; nyomukban hó hullott aprócska arcára – fehér nyomok, melyek azonnal elolvadtak, s akárha könnyek
lennének, csorogtak le a kislány orcáján.
Gan felvette, s óvatosan testéhez szorította, bár nem volt benne biztos, hogy jól fogja. Újszülött. Két- vagy
háromnapos. Kicsit kék az ajka és az orra hegye, de nem fagyott meg.
Hátát a szélnek vetve sietősen kibugyolálta, megvizsgálta, majd visszatekerte rá a ruhát. Semmi hiba.
Remek, egészséges bébi. Kidobták, egyszerűen azért, mert meg volt jelölve a boszorkányragyogással.
A kicsi sírása csillapult Gan testének közelében. Energiaglória lebegett a levegőben kis teste körül, sápadt
levendulaszínű sugár, szinte láthatatlan a napvilágnál. Mágiát bocsátott ki magából, oly feltűnően, ahogy a
szomszédos hegyek gejzírjei gőzfelhőket lövellnek a ropogós téli légbe. A varázsló nem tehetett róla; ki kellett
mozdulnia odújából, még ezen a zord napon is, hogy megkeresse ennek az erőnek a forrását.
Nem halhat meg ez a csecsemő, fogadta meg magának Gan. Egy ilyen tehetség nem veszhet el. Magához
veszi őt, még ha ez agglegénységének végét is jelenti.
De csak sorjában. Kell egy szoptatós dajka. De még azelőtt egy név: az erdőszellemek ellopnák egyébként.
– Kari – mormogta, a név hangzását ízlelgetve. Boldogan elmosolyodott, s elindult visszafelé az úton,
melyen jött.

Kari végigugrándozta a hazafelé vezető ösvényt. Átkelve a patakon, mely kunyhójuk mellett csörgedezett,
ahol apja folyami növényeket és vad fokhagymát termesztett varázsitala számára, Kari táncolt a lépőköveken, s
lábujját pajkosan bele-belemártotta a vízbe. Bevitorlázott apja műhelyébe. Gan felnézett az asztalon fekvő sárga
pergamenből, bozontos, őszülő szemöldöke a homlokára szaladt.
– Úgy nézel ki, mint egy rákász, aki épp most fogott egy ritkaságot az esti fazekába – mondta.
– Áh, semmi – jött az önelégült válasz. – Épp csak jó napom volt.
Gan egy kagylóhéj papírnehezékkel megjelölte, hol tartott.
– Felmentél a tölgyekhez, és szedtél gyilkos galócát, ahogy kértelek?
Erre a hangsúlyra Kari jókedve úgy kihunyt, mint a homokkal eloltott tűz.
– Hát persze. Itt vannak. – Felmutatta a kosarát.
A férfi belekukucskált.
– Ennyi aligha lesz elég az elixírhez. Félóra alatt összegyűjtötted. Mi tartott ilyen sokáig?
Kari felsóhajtott. Tizennyolcadik éve felé járt. Miért ragaszkodik hozzá, hogy gyerekként kezelje?
– Benéztem a faluba.
– Hogy megint találkozz azzal az ortori fiúval, mi?
– Rennek hívják. És tényleg találkoztunk.
Gan arca elsötétült.
– Ülj le.
Figyelmen kívül hagyva a széket, Kari azonnal letette magát a padlóra, a múlt hónapi varázsital-készítés,
tömjénégetés és egyéb mágikus tevékenységek maradványai közé.
– Ezt be kell fejezned. Egész nyáron gúnyt űzöl a tanulmányaidból.
– Nem tudtam, hogy varázslónak lenni szüzességi fogadalmat jelent – replikázott Kari. – Ahogy mesélték
nekem, nem így ment ez, mikor te ilyen idős voltál.
Gan rábámult.
– Nem azért áldoztam rád ezeket az éveket, hogy elmenj az első fickóval, aki ledönt a lábadról.
Már megint. Hányszor hallotta ezt a szót: „áldozat”?
– De papa. Én szeretem Rent.
– Nem várhatod el egy egyszerű halász fiától, hogy megértse a te elhivatásodat. Azt akarja tőled, hogy
gyerekeket szüljél neki, és vezesd a háztartást.
– Hát ez lenne az én választásom is, nem?
– Nem fogom hagyni – jelentette ki Gan. – Te ennél többre vagy hivatott. – A kosárra mutatott. – Most
menj, szedjél még gombát.
Kari szóra nyitotta száját, aztán meggondolta magát, és leszegett fejjel kicsoszogott.
 Kari a tengerparton bolyongott, nem törődve a kicsapó hullámokkal, pedig még a bokáját is nyaldosták,
megnedvesítették ruhája szegélyét. A part kihalt volt. A legtöbb életerős felnőtt a közeli falucskából kint járt a
Mélységeken. Két hétig: az esedékes halfajták évi vonulását vámolták meg. Közöttük Ren is. Az apjával való vitáját
követő napon ment el. Ez alatt a két hét alatt az engedetlenség nem került szóba; békesség uralkodott, felszín alatt
izzó nyugtalansággal.
Gan mindig sokat várt tőle. De miért kínozná magát varázsigék bemagolásával, mikor a varázslás oly
könnyű volt számára? Mindössze egy hónap alatt megtanulta kibűvölni a vasat ércbölcsőjéből. Másodszori
próbálkozásra kiugrasztotta a bolhákat az ágyából, és tizedszerre benógatta őket a kandalló tüzébe. Néhány éven
belül minden tekintetben felül fogja múlni Gant. Ezt ő mondta. Miért gyakoroljon olyan keményen, hogy a
boszorkányságon kívül ne legyen más élete?
– A te képességeiddel olyan dolgokat művelhetsz, mint emberemlékezet óta egyetlen varázsló sem – szokta
mondogatni apja. De sohasem részletezte, miféle dolgokat. Ahogy nőtt, Kari rájött, hogy ő maga sem tudja a választ,
csak arról képes biztosítani lányát, hogy még nem tette meg.
Bizonyos értelemben igaza volt. Nem vette komolyan tanulmányait. Elrontotta egy horgászhorog bűverejét,
pusztán azért, mert elfelejtette sós vízbe meríteni, mielőtt megújította a varázslatot. Az eljárást tízéves korában
tanulta meg: semmi mentsége nem volt, csak a figyelem hiánya. És a múlt évben száz meg száz ilyen ügyetlenséget
követett el. Ha nem így lett volna, a szidás sosem fájt volna neki.
Megmászta a földnyelv meredélyét, ott állt a leveses és tüskés hangában, és lebámult a tengerre. A habok
csendesen mosták a partot. Enyhe az idő. Gazdag lesz a zsákmány. A szél lábikrája közé tekerte ruháját,
megszárította nedves szélét, víg erővel csapdosta.
A homoki rákok és a tengeri moszatok legalább olyan társaságot jelentenek a számára, amelyik nem bírálja
őt. De ez nem volt elég. Azt kívánta, hogy felkapja a szél. El akart repülni.
Nagy árnyék esett rá. Felpillantott. Egy sirály húzott el fölötte, s megkapaszkodott a meredély kiálló részén;
hatalmas, tejfehér madár. Két másik követte, szárnyuk szélén megkülönböztető jelként szürke tollak ékeskedtek.
Néhány száz lépésre az öböl vizétől landoltak.
Kari elragadtatottan bámulta őket. A nagy testű sirályok rendesen akkor látogattak el a szárazföld belsejébe,
ha egy vihar beűzte őket. Karinak ritkán adatott meg, hogy egy szép tiszta napon megfigyelje viselkedésüket.
A három madár letelepedett a homokra, csőrük a magasban; szagokat halásztak ki a szélből. Alkalmanként
léptek egyet-egyet, vagy a kis tengeri sirályok felé csaptak, ha azok arrafelé keringtek, de leginkább nyugodtan
álltak, mintha kinyilvánítanák hatalmukat a part fölött.
A legendák szerint Persu a déli királyságból egy ilyen sirály hátán repült fel felhővárosába, ahol együtt él a
Ködök Királynőjével. Más források is beszélnek merész férfiakról, és ügyes varázslónőkről, akik befogtak ilyen
teremtéseket. A hajóács ősöreg nagybátyja még ahhoz is ragaszkodik, hogy a saját szemével látott egy sirályt, amint
emberrel a hátán elszállt a falu felett egy viharos napon.
Mi lenne, ha ő is meglovagolna egyet? Ez hatna Ganra. Ezenkívül egy sirály valószínűleg ki tudná repíteni a
Mélységek fölé, hogy integessen Rennek, s vissza tudná hozni napnyugta előtt.
Pillanatok alatt eldöntötte, hogy megpróbálja.
Egyszer kibűvölt egy baglyot a fészkéből úgy, hogy meg tudta szerezni egyik farktollát. Minden madár
ugyanarra a fajta varázslatra érzékeny. Levette a nyakláncát. Az újonnan fényesített ezüstlánc és a kék kvarc nyakék
ragyogott a napfényben. Egyetlen sirály, kicsi vagy nagy sem állhat ellen egy ilyen vonzerőnek, ha megkapja a
megfelelő ösztökélést.
Bátran haladt előre; hosszú lépésekkel közelített a parthoz. A sirályok felütötték fejüket, s oly óvatosan
figyelték lépteit, mely sehogy sem illett ezekhez a félelmetes teremtményekhez. Kari elindította a varázslatot a
teljesen fehér állat felé.
A sirály lassabban reagált rá, mint a baglyok vagy a baromfi, de aztán egyik szemével fokozatosan a
csillogó csecsebecsére összpontosított. Megmerevedett. Társai ezzel szemben egyre idegesebben toporogtak. Ahogy
a lány belépett az első lábnyomba, melyet ők hagytak a homokban, a két szürke szárnyszegélyű madár vijjogva
kapott a levegőbe. A fehér nyugodtan várt.
Kari megállt árnyéka szélénél, habozott. Kör alakban lengette a nyakláncot. A sirály először fejével követte
a mozgást, aztán abbahagyta. Kari kiengedte a visszatartott levegőt, és visszatette az ékszert a nyakába. Ha a
varázslat jó, a sirály teljesen meg van igézve.
Megnedvesítette kiszáradt ajkát, nekifutott és ugrott. Felkapaszkodott és megtelepedett a sirály hátán.
Combján érezte a gyors madárpulzust. Mindkét kezével megragadott egy-egy vastag csomó tollat, és szorosan
markolta.
Most jön az igazi kihívás. A repüléshez lazítania kell egy kicsit a mágia erején. Máskülönben a sirály
mozdulatlan marad.
Gyengítette a bűverőt. A madár nyugodtan várt.
Kari összeszorította a homlokát, és még engedett egy kicsit. A sirály csak pislogott egyet.
Kari elvetette a gondolatot, hogy tovább gyengítse a varázslatot. Ehelyett rácsapott és rákiáltott a madárra.
Mivel ennek sem volt hatása, sarkával torkon rúgta.
Az állat hirtelen kilőtt a víz fölé, szárnya csapkodott. Kari alig tudott megkapaszkodni, majdnem
lebukfencezett. A varázslat megbomlott, a lány elvesztette felette az uralmát.
A sirály emelkedett, elkapta a felfelé áramló levegőt, s megeresztett egy fülsiketítő vijjogást. Kari
kétségbeesetten kapaszkodott. Hogy mozoghat egy ekkora test ilyen gyorsan? Megpróbálta újra felépíteni a varázst,
de a madár túl izgatott volt ahhoz, hogy mesterkedése fogjon rajta.
A sirály a föld felé kormányozta magát. Kari egyik lába lecsúszott a madárról. Még magasabbra emelkedtek,
aztán alámerültek. Kari kezében kiszakadt tollak maradtak. Meg billent és csúszni kezdett lefelé.
A félelem megnyugtatta. Nincs ideje, hogy máshol keressen kapaszkodót. Ehelyett valamiféle varázslattal
próbálkozott, valami ötlettel, ami a levegőben tarthatná.
Valami robbant a belsejében, az erő olyan hulláma, melyet még sosem érzett. Egy pillanatra úgy gondolta,
megtalálta menekülésének forrását.
De tovább csúszott. Ahogy teljesen a madár oldalára került, az hátrafordította fejét, és vágott. Csőre
hegyével elérte Kari hasát. Vér spriccelt a levegőbe.
A fájdalomtól csillagokat látott. Hátborzongató energianyaláb összpontosult a sebre, ádázul zúgott, aztán a
hangot elnyelte üvöltése.
Még volt idő. Lent sűrű fenyőliget várta. Fent a sirály körvonalai kirajzolódtak az égen; fehér kék háttéren,
feje győzelemittasan hátravetve.
Aztán Kari a föld felé zuhant, a szél belekapott a ruhájába. A levegő hideg kései hasogatták a nyílt húst, de
nem érzett többé fájdalmat. Nem volt ideje figyelni rá. Egy varázslatra volt szüksége, és pontosan kellett emlékeznie
rá, méghozzá az első próbálkozásra.
Kimondta. A fenyők ágai összefonódtak válaszként, hálók sorát alkotva esésének útjában.
Nekiütődött a legfelső ágaknak. Alig fékezték mozgását. A második szint egy pillanatra megtartotta, a
harmadik egy kicsivel tovább. A negyedik felére csökkentette sebességét. Az ötödik, a legalsó, bölcsőként befogadta
őt, és lágyan letette gallyak és tűlevelek ágyára. A zuhanás közben leszakadt nyaklánca füle mellett ért földet.
A fájdalom visszatért. Kari elájult.

Álmában egy óriási kraken emelkedett ki az óceánból, és elkapta őt. Minél erősebben küzdött, csápja annál
jobban szorította, a fájdalom egyre nagyobb lett. Milyen furcsa, hogy érzek fájdalmat, miközben már halott vagyok,
gondolta. Ez elárulta neki, hogy álmodik, és felébredt.
A gerincéig fájt mindene. Kötés borította, pontosan ott, ahol a fantomcsáp átölelte. Haja összeragadt, mintha
napok óta nem mosta volna, és a láz verítékének szagát érezte. Gyenge fény szűrődött be a redőny rései között.
Az apja ült az ágya mellett, lehajtott fejjel, szeme alatt zöld karikákkal, fésületlen hajjal. Mikor Kari
megmoccant, felpillantott véreres szemével. Még sosem látszott ilyen öregnek.
– Megtaláltál – mormogta a lány. – Meggyógyítottál.
– Igen.
– Mennyi idő telt el?
– Négy nap.
Nem kellett többet mondani, hogy Kari tudja, hogy küzdött az életéért ez alatt a négy nap alatt. Fel akarta
emelni a fejét, de nem volt ereje hozzá.
– Pihenj – mondta Gan. Kari most vette észre kísérteties arckifejezését.
– Mi van? Nem sikerült a gyógyítás?
– De igen. Túl vagy a veszélyen. – Az öregember nyelt egyet. – Kari – kezdte. – Gerryjill…
Ez a felnőtt neve volt, amit akkor kapott, amikor elérte a kort. Apja még sohasem szólította így. Kari egy
fáradtsághullámmal küszködött, de tudta, hogy figyelnie kell.
– Az élet túl rövid – folytatta Gan. – Éld a magadét, ahogy akarod. Mint varázsló vagy mint halászfeleség;
amit választasz. Nem állok az utadba.

Három éjszakával később Kari nem tudta elnyomni vágyát, hogy felkeljen ágyából, bár teste minden
fordulásnál, minden tiltakozásnál tiltakozott. A tengerpartról álmodozott, a sziklákon megtörő hullámokról, a lábát
nyaldosó sós habokról.
Vihar közeledett. Vitathatatlanul tudta ezt, bár a mágusok általában nem szerzik meg ezt a képességet csak
fél évszázadnyi átélt ködök, szelek és nyirkos nyarak után, melyek átitatják csontjaikat a természet titkaival. Jó ok
arra, hogy ágyban maradjon. Mintha a lábadozás nem lenne elég indok.
De miután apja lepihent, Kari felkelt, és beleküszködte magát ruháiba. A fájdalom pengeként vagdalkozva
áradt szét varrataiból. Megborzongott és várt, amíg a kényelmetlen érzés enyhült, aztán kilopakodott az ajtón.
Szürke Hold a zeniten táncolt, majdnem teljesen kikerekedve, és hideg sugarai elárasztották a tájat. Messze
nyugaton a kövéredő Gyöngy Hold adta hozzá szerényebb ragyogását. Kráterek szabdalta arcát el-elhomályosították
a felhők. Kari könnyedén megtalálta a tengerpartra vezető ösvényt.
Teste minden lépésnél összerándult. Nem a fájdalomtól, bár az is épp eléggé nagy volt. Energiái feszítették,
mintha nem tudná magában tartani őket. Végtagjai mintha fel lettek volna húzva, gyengesége megszűnt. Ha
megfordult, hogy megpróbáljon a másik irányba menni, a fáradtság visszatért. Bármilyen lassú és fájdalmas legyen is
az útja, nem tudja visszautasítani a hívást. Valami vár rá az óceán szélén. Kiszáradt szájjal, tüzelő sebbel araszolt
előre az utolsó kanyarban, hogy szélesre táruljon előtte a part látványa.
A fehér sirály a homokban állt, tollait szellő borzolta, körvonala szinte világított a sötét víz háttere előtt.
Szemét Karira szegezte. Nem lehetett kétség felőle: ugyanaz volt, melyen megpróbált repülni. Kari
hátralépett; megijedt a madár félelmetes, királyi tartásától, ám az nem mozdult. Szélroham támadt, s a lány valami
madárszerű sürgetést érzett, hogy szálljon fel, siessen a közeledő vihar elől.
Mintha sajátja lett volna az érzés. Pedig nyilvánvalóan a sirályé volt. Félelme megkettőződött. A sirály
nyelve kibukkant csőréből, mintha abba a vérbe akarna belekóstolni, melyet napokkal ezelőtt fakasztott a lány
testéből.
Mint az előbb, valami nagyon finom üzenet járta át Kari testét, megint nagyon madárszerű, homályos, de
felfogható. A madár kérdezte, miért van itt. Aztán rájött, hogy a sirály nem saját akaratából jött ide. Ahogy kitört a
vihar a szárazföld felett, a tengerpartra vonzotta őt, akárcsak Karit.
Kari nem tudott válaszolni, de a kérdés szomorúsága lecsillapította a pánikot belsejében. Habozott, aztán
feltartotta a nyakláncát.
– Helló – mormolta, s megpróbálta kiterjeszteni az üdvözlést a madár irányába. S mintegy utógondolatként
megvilágította a nyakéket enyhe, ártalmatlan boszorkánytűzzel.
Az állat hátralépett, riadalom ébredt mélyfekete szemében. Kari újra szólította, megpróbálva megnyugtatni,
de a sirály az ég felé rugaszkodott, felvijjogott, és otthagyta a partot. Félelem és zavarodottság nyomai lebegtek a
levegőben még jóval azután is, hogy eltűnt.
Vele távozott Kari természetfeletti ereje is. A megerőltető gyaloglástól hirtelen összecsuklott a térde. Elesett
volna, ha egy kar fel nem fogja.
Meglepődve fordult meg. Az apja volt az. Arcán ugyanaz a nyugodt, tűnődő arckifejezés, mely Kari balesete
óta jellemezte.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte tőle lánya.
– Varázslatot vontam az ágyad köré, hogy tudjam, ha otthagyod.
Kari szeme tágra nyílt.
– Tudtad, hogy ez meg fog történni. Miért nem mondtad ezt meg nekem?
Az öreg a hóna alá nyúlva támogatta őt hazafelé a kunyhóba.
– Jobb, ha először magad jössz rá. Az esemény, melyre ezek alatt az évek alatt vártam, elérkezett. Találtál
egy utat a mágia szívéhez; már csecsemőkorodban megláttam benned, hogy ez meg fog történni. – Felsóhajtott. –
Sosem gondoltam volna, hogy egy Kötési Varázslatban használod majd ezt az erőt.
Kari szeme kikerekedett.
– A zuhanás! Mikor a sirály lehajított a hátáról…
– A halállal néztél szembe – fejezte be Gan a gondolatot. – Jó okod volt rá, hogy felébreszd Mélyerődet.
Megpróbáltad hozzákötni magad a madárhoz. És a dolog működött, bár nem úgy, ahogy akartad. Mikor
gyógyítottalak, megpróbáltam kitörölni a mechanizmust, de nem sikerült. Ez a mágia meghaladja a képességeimet. A
kötés sírig szóló, hacsak te magad fel nem fedezed, hogy tudsz megszabadulni tőle.
A szél üvölteni kezdett a fenyők között, hidegen, ködöket hordozva.

Kari olyan iramban lábadozott, amit a gyógyító varázslatok sem magyaráztak. Átalakulás ment végbe
benne. Gan beszámolt neki arról, hogy élő szöveteket látott az aurájában. Kari játszott az energiával, fokozatosan
megtanulta rendezni. Mindennap kicsit jobban ment, kicsit jobban uralkodott fölötte. Évekbe telhet, míg akarata
szerint irányítja, de addig is a közönséges mágia gyerekjátéknak tűnt, s szinte mámorosan tanulmányozta az újabb és
újabb lehetőségeket. Mindez majdnem elegendő volt, hogy elnyomja félelmét.
Érezte a sirály jelenlétét, valahol a parti szigeteken túl. Különös pillanataiban azon kapta magát, hogy mély
óceánokról vagy ködös sziklákról álmodik, felülről látja s külső gondolatként azonosítja őket. Ahogy teltek a napok
egyre gyakrabban fordult elő vele ilyesmi.
Egy hét múlva sebe kezdett begyógyulni. Újra vihar közeledett. S vele a sirály.
Odament apjához.
– Itt az idő – mondta neki. Az bólintott, magához vette bűvös íját és nyilait, és lekísérte lányát a
tengerpartra.
Az ősz barnára, szürkére festette a füveket. A rothadó növényzet gazdag, termékeny aromája elkeveredett a
part sós levegőjével. Kari mélyen beszívta. Szerette ezt az évszakot. Egy évvel ezelőtt egy ugyanilyen napon adta
oda magát először Rennek.
Az emlék szíven ütötte. Alig gondolt Renre a balesete óta. Nehéz időket élhetett át a viharos tengeren. Kari
remélte, hogy a hajója állta a próbát.
Minden gondolata megszűnt Renről, ahogy a tengerpartra értek. A sirály egy vízben álló sziklán várt.
Csőrét meghajtotta érkeztére. Kari értőn fogadta ezt; tudatában volt a varázslat vékony szálainak, melyek
átindázták a kettőjük közötti szakadékot. Gan egy nyílvesszőt tett íjára.
Kari ellenállt a késztetésnek, hogy belevesse magát a habokba s úszva csatlakozzon a sirályhoz. Az érzés
állandó, erős volt, majdnem, mint egy szirén hívása. Megpróbálta visszafogni a mágia áradását, de kudarcot vallott.
Hogy nem volt más választása, időlegesen elfogadta létezését.
A madár kiterjesztette szárnyát, és felvijjogott. Gyönyörű, gondolta a lány, olajosan fénylő körvonalait,
masszív felépítését, fényes, intelligens szemét fürkészve.
Elkésve ismerte fel, hogy már nem úgy gondolt rá, mint egy nem nélküli lényre. Úgy gondolt rá, mint
férfira. A sirály valahogy tudatta vele, hogy hímnemű.
Képek jelentek meg a fejében. Hatalmas, sziklás szigetet látott messze benn a tengerben, ahol óriás sirályok
keringtek valami kaotikus táncban. Aztán két egyedet látott: egymás tollruháját csipkedték. Végül egy fészek képe
jelent meg. Az egyik sirály költött.
Kari nevetésben tört ki. Gan furcsálkodva nézett rá.
– Azt gondolja rólam, hogy nősténysirály vagyok!
A varázslónak nem tetszett ennyire a gondolat.
– Akkor felteszem, helyesbíted ezt a benyomását.
Szegény madár, gondolta Kari. Nem értette meg, miért vonzódnak egymáshoz, így más kapcsolatokhoz
próbálta kötni az egészet, olyanhoz, ami egy sirálypár között van. Kari gondosan öntötte formába válaszát. Egy
hasonló képet vélt megfelelőnek, így egy csecsemőt szoptató anyát képzelt el.
A sirály rázni kezdte a fejét, addig, míg tollak nem hullottak belőle. De úgy tűnt, a lényeget felfogja.
Válaszképe mamájuk körül totyogó sirályfiókákat mutatott. Idáig jó. Megértette, hogy Kari nőstény és emlős.
Mi következzen? Nevek, természetesen. Az övé „forrást” jelentett egy Ősi Nyelven, ezért a földből feltörő
tiszta víz képét közvetítette.
Legnagyobb örömére a sirály válasza azonnali és egész világos volt: saját szárnya, a tejszerű fehérség
hangsúlyozásával.
– Gyöngyszárnyú – bukott ki a lányból.
– Mi? – értetlenkedett Gan.
A lány kuncogott.
– Épp most mutatkoztunk be. – Intett apjának, hogy tegye el a nyilat. Nem mintha Gyöngyszárnyú nem
rémisztette volna többé, de most a beszélgetés ideje volt, nem az összetűzésé.

Ren egy régi kikötő romjainál talált rá Karira, egy tengerparti lak maradványainál, melyet tíz évvel ezelőtt
rablók romboltak le. Baljóslatú fekete felhők függtek az égen, ő azonban háborítatlanul állt az utolsó cölöpsornál, és
tíz óriási sirályt figyelt, amint a közeli hullámok fölött köröztek.
– Szóval igaz – mondta Ren.
A fiú meglepte őt. A flotta csak előző éjjel tért vissza a Mélységekről, és hangjának zenéje, mit két hete nem
hallott, réginek tűnő eseményekre és érzésekre emlékeztette. Átugrott egy rothadt tönkön, és átölelte őt. A fiú
hanyagul visszahúzódott.
– Mi a baj? – kérdezte Kari megdermedve.
Ren állával a sirályok felé bökött.
– Ők. Az öcsém meglesett a múlt héten a sziklák mögül. Te beszélgetsz velük!
Kari karnyi távolságra hátrált.
– Egyikükkel. Néha érdekes dolgokat mond. – Szeretője nagyon jóképű volt ma reggel. Észrevette, hogy
valamit szorongat a kezében. – Mi ez?
Kéken csillogó szőrme volt. Az anyag selymesen simult Kari tenyerébe.
 – Kék tengeri vidra – felelte a fiú. – Beakadt egy a hálóba. Jó kézmelegítő vagy kesztyű lesz belőle neked,
ha kikészítik.
– Gyönyörű. – Gyöngyszárnyú üzenete zavarta meg. Egy szürke pettyes sirály tűnt fel. Gyöngyszárnyú
nyilván helyeselte jelenlétét.
Azon kapta Rent, hogy őt bámulja.
– Igazán egész barátságosak, ha egyszer megismerted őket – magyarázta. – Mint a kutyák. – Bár megítélése
szerint a kutyák közel sem voltak ilyen intelligensek.
– Megtámadják a csónakokat – mondott ellent Ren.
– Ritkán. Ha tényleg emberekre akarnának vadászni, sosem vitorláznának ki a nyílt vízre.
Ren a part felé mutatott.
– Nézd őket. Még egymással is gonoszak.
Ebben a pillanatban a legtöbb sirály azzal volt elfoglalva, hogy a hullámok kimosta törmelékék között
válogatott. Három madár hangosan veszekedett egy nagy darab tutajfa fölött.
– Így játszanak. Elég egyszerű leállítani őket.
Beszélt Gyöngyszárnyúhoz. A fehér sirály felvijjogott. A hármas abbahagyta a civódást. Gyöngyszárnyú felé
bámultak, és tollászkodni kezdtek, visszarakosgatva helyükre a felborzolódott tollakat.
– Sok mindenre képesek – folytatta Kari. – Csak nem nagyon igyekeznek, hogy kimutassák. –
Gyöngyszárnyú felé mutatott. – Ő tanít engem.
Ren hátralépett. Úgy meredt rá, mint aki sok-sok együttlétükkor csak egy fiatal lányt látott benne, most
pedig boszorkányt.
– Ne menj – kérlelte Kari riadtan.
A fiú vágyódón végigpillantott testén, mintha utoljára tenné.
– Esni fog. Gyere velem a faluba.
– Egy óránál is több van még a vihar kitöréséig. Maradni akarok.
Ren felsóhajtott, gyanakodva Gyöngyszárnyú felé nézett, és elfordult.
– Ahogy gondolod.
Távozta után Gyöngyszárnyú tapogatózva érdeklődött.
– Semmi az egész – felelte a lány, és megpróbálta elnyomni áradó érzelmeit. De a fájdalom élessé vált
sebében, és erős maradt még sokkal azutánig, hogy a felhők megszabadultak terhüktől.

– Meglovagolom Gyöngyszárnyút – mondta.

Gan megremegett, bár elhatározta, hogy bízni fog lánya ítéletében saját erejét illetően.
– Majdnem megölt. Ilyen jó lett az összhang közöttetek?
Kari felvonta a szemöldökét.
– Több idő kéne, de nem engedhetem meg magamnak. Ez a kötés ereje. Éjszakákon keresztül ébren tart.
Megzavarja és felmérgesíti Gyöngyszárnyút. Ha nem repülök vele, nem fogok tudni parancsolni az erőnek.
Gan vonakodva bólintott.
– Ez egybevág azzal, amit láttam. De van egy másik megoldás is. Megölni a sirályt.
Kari hidegen mérte végig apját.
– Jobb, mintha te magad halnál meg. – Így az.
– Nincs szándékomban meghalni. Annyi óvintézkedést teszek, amennyit csak tudok.
– Mint például?
– Elolvastam néhány régi könyvedet. Evid Hősökében van egy történet egy férfiról, aki bűvös erő nélkül
megszelídített egy sirályt. A források szerint nagyon erős volt.
– Ez aligha illik rád.
– Nem, de olyan módszert alkalmazott, amire én nem gondoltam. Hozzászíjazta magát a madárhoz, és
kantárt, gyeplőt és zablát használt, mintha lovat törne be.
Gan aggodalma kissé alábbhagyott.
– Segítenél elkészíteni ezeket? – kérdezte a lánya.

Kari az óceán felé irányította hívásait, nem törődve a makacs széllel, mely megpróbálta megfosztani
sáljától. Gan mellette lépdelta homokon; a felszerelést vitte.
Megjelent előtte Gyöngyszárnyú jellegzetes körvonala; halványan és meg-megszakadva, a távoli napsütötte
hullámokon túlról. Összpontosított a forrásra, és újra hívta. Kísérletezett. Ezelőtt még sosem hívta a sirályt. Ha most,
tiszta időben eljön, ez azt jelenti, hogy másban is engedelmeskedik neki. Gyöngyszárnyú szinte azonnal válaszolt, a
lány névképét küldve.
 – Jön – mondta Kari Gannak.
A varázsló visszahúzódott egy hasadékba két szikla közé, hogy a másik egyedül fogadhassa
Gyöngyszárnyút. Kari egy, a meredélytől távolabb eső helyet választott, ahol a dagály sötétre színezte a homokot,
átitatta vízzel, és moszatmaradványokkal csíkozta be.
Ahogy feltűnt a madár, felemelte nyakékét. Gyöngyszárnyú észrevette az ékszer villanását, rikoltott egyet,
és siklórepüléssel landolt a lánytól néhány méterre. A leszállás szele majdnem feldöntötte Karit. A madár kíváncsian
nézett rá. Kari tisztára törölte agyát, elrejtette szándékát. Gyöngyszárnyú a homokot kaparta, nyugtalanította a másik
visszahúzódása.
Kari nyelt egyet, mély lélegzetet vett, és újra meglengette a nyakláncot. Különös módon ezúttal nehezebb
volt előidézni a varázslatot. Most már tudta, milyen erős Gyöngyszárnyú, és mit jelent egy sirálynak szabadon,
terhek nélkül szállni. Gyöngyszárnyú haragosan összecsapta csőrét. Kari reszketett, nagyon is tudva milyen gyorsan
meghal, ha a madár fellázad. Valahogy rátalált a szükséges koncentrációra. Megszűnt a madár izgatott
szárnycsapkodása. A varázslat hatott rá. Kari leengedte a nyakéket. Lassan, mint egy köszvényes öregember, a madár
leereszkedett a homokba.
Megjelent Gan. A madár testének szintje még így is magasabban volt fejénél, de elég mélyen ahhoz, hogy rá
lehessen erősíteni lovaglófelszerelést. Kari óvatosan fenntartotta az ellenőrzést a varázslat felett, miközben apja
behúzta a zablát a csőrbe, és bekötötte a gyeplőt. A kantár átívelte a hatalmas fejet.
Kari elfogadta apja segítő kezét. Gan a vastag biztonsági szíjakat áthúzta a madár válla alatt, végüket a
lánynak adta. Kari verejtékezve magára csatolta őket. Az elérhető legjobb szíjakat használták, és még ráolvasással is
megerősítették. A háta jóval hamarabb beleszakadna a feszítésbe, mint a szíj – Kari igyekezett elnyomni ezt a
gondolatot.
Szorosra fűzte magát, és intett apjának, hogy menjen. Készen állt.
A Gyöngyszárnyúban lejátszódó szellemi folyamat egyre erőteljesebb lett. Kari úgy tervezte, hogy
mozdulatlanul tartja, míg lecsillapítja félelmeit, most azonban tartott attól, hogy a további késedelem őrjöngővé
teheti a madarat. Amint apja biztonságos távolba ért, feloldotta a bűverőt.
Gyöngyszárnyú felrikoltott, és elrúgta magát a földtől. Kari érezte, hogy a rettenetes izmok szinte habot
vetnek feneke alatt, s minden higgadtságát elvesztette. A kapcsolat megszakadt. Semmi mást nem tudott kiolvasni
Gyöngyszárnyú agyából, csak dühöt. Alig értékel a siklómagasságot, mikor a madár megperdült és dobálni kezdte
magát. A biztonsági szíjak megfeszültek és leszorították Karit.
Kétségbeesetten rángatta a kantárt a fordulások irányába, megpróbálta kihasználni a madár
kezdeményezéseit. Gyöngyszárnyú az ellenkező oldalra csapta a fejét, kirántotta a gyeplőt Kari kezéből. Nagy ívben
vágódott a víz fölé.
A lány karja már ernyedten lógott az oldala mellett. Sebe fájt a hasizom megerőltetésétől. Kantárral vagy
anélkül, nincs ereje a madárhoz. Csak a varázslathoz folyamodhat.
A félelem és a düh fala meg sem moccant Gyöngyszárnyúban. Kari egy vidám képet közvetített feléje,
ugyanakkor belekezdett egy ráolvasásba, mellyel tompítani kívánta a madár reakcióját.
A sirály még jobban megvadult. Balra, majd jobbra csapott. Karinak sikerült megragadnia a gyeplőt, épp
mikor alábukott. Minden erejével húzta, a bűvös szálakat is bevetette. A sirály végre felszegte a fejét. Kisziszegett a
zabla fölött, és egy magasságban maradt, közvetlenül a hullámok fölött.
Kari levegő után kapkodott. Most újra emelkedtek, a felhőtlen magasságok felé. Gyöngyszárnyú irányt
változtatott, megperdült, és megrázta a testét. A gyeplő azzal fenyegetett, hogy a vastag kesztyű ellenére bevág Kari
kezébe.
A ráolvasásnak nem volt hatása. A madár úgy védte ki minden kísérletét, hogy irányítsa, akár egy
mestermágus. Egyszerűen túl nagy és erős volt ahhoz, hogy uralni lehessen.
A pánik hideg érzése kezdett összecsomósodni Kariban a sebe környékén. Ezt nem látta előre.
Gyöngyszárnyút oly könnyen kerítette hatalmába vonzereje, hogy biztosra vette, más varázslatnak is aláveti magát.
Szorítása lazult a gyeplőn, ujjaiból kiszállt minden erő. Elengedte a szíjat, megragadott egy maréknyi tollat.
Amennyire tudta átkarolta a madár nyakát, és felhagyott a további küszködéssel.
Gyöngyszárnyú úgy reagált a szabadságra, hogy felgyorsult a tenger felé. Kari felnyögött, ahogy a part
fekete vonallá keskenyedett. A sirály megrázta magát, mint a kutya, amikor kijön a vízből. Kari fogai összekocódtak,
megharapta a nyelvét. Megint leröpült volna a madárról, ha nincs hozzászíjazva.
Újra és újra megrázta őt. A negyedikre végtagjai magatehetetlenül verdestek ide-oda. Tollakba kapaszkodott,
fogást talált, újra elvesztette. Combja, feneke összevissza horzsolódott.
A puszta öntudatáért küzdött. Rossz, keserű íz töltötte be a száját, ugyanaz, amit a zuhanáskor érzett,
azokban a másodpercekben, amikor a fák feléje rohantak.
Feladta. Egyszerűen csak lógott a nyeregben, hagyta, hogy Gyöngyszárnyú csináljon azt, amit akar, alig
tudta felfogni a borzalmat. Biztos volt benne, hogy meghal.
Segíts. Ezt az egyenes üzenetet préselte ki magából.
Gyöngyszárnyú azonnal abbahagyta a rázkódást és bucskázást. Megdermedve, félig sokkban Kari először
zavartan, majd hitetlenkedve reagált a sima siklásra.
Egy kérdés jött Gyöngyszárnyútól. Kari pislogott. A madár foglalkozik vele.
Átkozta magát. Végül is megvilágosodott előtte – Gyöngyszárnyú falát nem erővel lehet áttörni. Hogy
parancsolni akart neki, az késztette erőszakos reakcióra. Bíznia kellett volna benne. Egy óriás sirály nem rabszolgája
senkinek. Most, hogy Kari megszűnt fenyegetés lenni a számára, örömmel feladta védekezését.
Képek áradtak a sirály agyából az övébe. Az elsőben egy, a horizonton lévő nagy sziget felé repültek ők
ketten, a másikban a nyílt tenger fölött siklottak, a harmadik hazatértüket mutatta a partra. Kari megdöbbent. A
madár akart repülni vele. Az irányt ő választhatja meg. Kábultan a szárazföldet jelölte meg.
Gyöngyszárnyú kecses ívet írt le, s pontosan a kívánsága szerint cselekedett. Érintkezésük könnyűsége és
tisztasága megrázta Karit. De átgondolva tudta, minek köszönhető. A Kötés varázslata működött. Ők ketten, merje-e
mondani, olyanok voltak most, mint egy varázsló és a famulusa.
Fokozatosan kitisztult a feje, előrenyúlt, és megragadta a gyeplőt. A sirály nem tiltakozott. Ostobán bámulta
a szíjat a kezében. Végül megrántotta jobbra.,
Nem történt semmi. Erősebben húzta. Gyöngyszárnyú a bosszúság érzését küldte feléje.
Kari kijavította magát. Újra megrántotta a gyeplőt, de ezúttal vele egy időben kivetítette neki a jobbra
fordulás képzetét. Gyöngyszárnyú így tett. A lány mosolyogva hátradőlt, s a lassítás képét közvetítette a madárnak.
Az engedelmeskedett. Reakciója egyik esetben sem volt teljesen szinkronban a gyeplő mozgásával, de felfogta az
elvet. Viselkedésén izgalom érződött. Játék lett számára a dolog: utast vinni a hátán. Ötleteket küldött feléje, hogy
idővel mi mindent csinálhatnak: fiatal krakenre vadászhatnak a mély vizek fölött, vagy felhőkön repülhetnek
keresztül, ahol a ködcseppek úgy ülnek meg tollain, mint a harmat a pókhálón.
Kari nevetett. Igen, ezt mind meg fogják csinálni, biztosította őt. Most fáradt. Most, hogy tudja, képesek rá,
rengeteg idejük van a repülésre más napokon. Feléjük rohant a part. Feltűnt apja a meredély tetején. Lefelé
irányította Gyöngyszárnyút.

Gan elfintorította arcát, látva, milyen mereven száll le Kari, de aztán eltűnt aggodalma, mikor felfedezte a
diadalmas csillogást szemében. Újfajta levegő vette körül lányát, a felnőttség magabiztossága:
– Szeretnél sirályon lovagolni? – kérdezte tőle Kari.
– Most? – hökkent meg az öreg, bizalmatlan pillantást vetve Gyöngyszárnyú felé.
– Nem. Ez az én sirályom. De ha én képes voltam repülni a hátán, segíthetek neked megtanulni, hogy
csináld egy másikkal. Ott vannak a legendák. Mi lenne, ha megtanítanánk egy csomó embert sirályon lovagolni? – A
szavak maguktól tolultak a szájára. – Kiválaszthatnánk a legkészségesebb, legjobban együttműködő,
legintelligensebb sirályokat. Talán tenyészthetnénk is őket, kialakíthatnánk egy istállót, amelyik fogadja a repülni
vágyókat.
– Mi célból?
Kari kezével az ismert földek és a hatalmas, ismeretlen óceán felé intett.
– Hogy üzeneteket vigyünk a királyi házból a tartományok urainak egyetlen nap alatt. Hogy megtaláljuk az
eltévedt hajókat, és segítséget vigyünk nekik. Hogy gyógyítót vigyünk a nagybetegekhez. Ezernyi dologra!
– Vannak, akik sosem bíznának meg egy óriás sirályban. – De mire kimondta, máris nőni kezdett a
lelkesedés Ganban. Íme egy kihívás, mely érdemes a nagy varázslatra.
– Mi jobban fogjuk tudni – felelte Kari.
Gan elmosolyodott. Kedves volt lányától, hogy a többes számot használta, de nagyon jól tudta, hogy ebben
a történetben már csak egy egész kis szerep jut neki. A krónikák Gerryjillről, a mágusnőről fognak szólni, aki
megszelídítette a sirályokat. A csecsemő a hófúvásból felnőtt. Legalább az világossá vált, hogy fog beteljesedni a
jóslata.

Morvay Nagy Péter fordítása

Máthé G. Ferenc rajzai