Reformkor 2.
Kárpát szent bércére,
Olvasmányok
Katona József:
Bánk bán
………………………………........................
Kölcsey Ferenc
Elfolytódás
Ó sírni, sírni, sírni,
Mint nem sírt senki még
Az elsűlyedt boldogság után,
Mint nem sírt senki még
Legfelső pontján fájdalmának,
Ki tud? ki tud?
Ah, fájdalom-
Lángoló, mint az enyém, csapongó, s
mély,
Nincsen több, nincs sehol!
S mért nem forr könyű szememben?
S mért hogy szívem nem reped meg
Vérözönnel keblemen?
Himnusz
Isten, áldd meg a magyart
Jó kedvvel, bőséggel,
Nyújts feléje védő kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Őseinket felhozád
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hős magzatjai
Felvirágozának.
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.
Hajh, de bűneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villámidat
Dörgő fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktől rabigát
Vállainkra vettünk.
Hányszor zengett ajkain
Ozman vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Győzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!
Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger fölette.
Vár állott, most kőhalom,
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak véréből,
Kínzó rabság könnye hull
Árvánk hő szeméből!
Szánd meg Isten a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védő kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendőt,
Megbünhödte már e nép
A multat s jövendőt!
Cseke, 1823. január 22.
Vanitatum Vanitas
Itt az írás, forgassátok
Érett ésszel, józanon,
S benne feltalálhatjátok
Mit tanít bölcs Salamon:
Miképp széles e világon
Minden épűl hitványságon,
Nyár és harmat, tél és hó
Mind csak hiábavaló!
Földünk egy kis
hangyafészek,
Egy perchozta tűnemény;
A villám és dörgő vészek
Csak méhdongás, s bolygó fény;
A történet röpülése
Csak egy sóhajtás lengése;
Pára minden pompa s ék:
Egy ezred egy buborék.
Sándor csillogó pályája,
Nyúlvadászat, őzfutás;
Etele dúló csordája
Patkánycsoport, foltdarázs;
Mátyás dicső csatázási,
Napoleon hódítási,
S waterlooi diadal:
Mind csak kakasviadal.
A virtus nagy tűneményi
Gőz, mit hagymáz lehele;
A kebel lángérzeményi
Vértolúl s kínjele;
A vég, melyet Sokrat ére,
Catonak kihulló vére,
S Zrínyi Miklós szent pora
Egy bohóság láncsora.
És ti bölcsek, mit hozátok
Ami volna szép s jeles?
Mámor bírta koponyátok,
Plato s Aristoteles.
Bölcselkedő oktalanság,
Rendbe fűzött tudatlanság,
Kártyavár s légállítvány
Mindenféle tudomány.
Demosthén dörgő
nyelvével
Szitkozódó halkufár;
Xenofon mézbeszédével
Rokka közt mesére vár;
Pindár égi szárnyalása
Forró hideg dadogása;
S Phidias amit farag,
Berovátkolt kődarab.
Mi az élet tűzfolyása?
Hulló szikra melege.
A szenvedelmek zúgása?
Lepkeszárny fergetege.
Kezdet és vég egymást éri,
És az élet hű vezéri,
Hit s remény a szűk pályán,
Tarka párák s szivárvány.
Holdvilág csak
boldogságunk;
Füst a balsors, mely elszáll;
Gyertyaláng egész világunk;
Egy fúvallat a halál.
Vársz hírt s halhatatlanságot?
Illat az, mely tölt virágot,
És a rózsát, ha elhúll,
Még egy perccel éli túl.
Hát ne gondolj e világgal,
Bölcs az, mindent ki megvet,
Sorssal, virtussal, nagysággal
Tudományt, hírt s életet.
Légy, mint szikla rendületlen,
Tompa, nyúgodt, érezetlen,
S kedv emel vagy bú temet,
Szépnek s rútnak húnyj szemet.
Mert mozogjon avagy
álljon
E parányi föld veled,
Lengjen fényben, vagy homályon
Hold és nap fejünk felett,
Bárminő színben jelentse
Jöttét a vándor szerencse,
Sem nem rossz az, sem nem jó:
Mind csak hiábavaló!
1823. február-április
Huszt
Bús düledékeiden, Husztnak
romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt
fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a
csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak
inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel
e romok ormán?
Régi kor árnya felé
visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess
öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a
haza fényre derűl!
Cseke, 1831. december 29.
Zrínyi dala
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére,
Mely nevével hév szerelmet gyújt;
S messze képét bújdosó magzatja,
Még Kalypso keblén is siratja,
S kart feléje búsan vágyva nyújt?
Itt van a hon, ah nem mint a régi,
Pusztaságban nyúlnak el vidéki,
Többé nem győzelmek honja már;
Elhamvadt a magzat hő szerelme,
Nincs magasra vívó szenvedelme,
Jégkebelben fásult szívet zár.
Hol van a bérc, és a vár fölette,
Szondi melynek sáncait védlette,
Tékozolva híven életét;
Honnan a hír felszáll, s arculatja
Lángsugárit távol ragyogtatja,
S fényt a késő századokra vét?
Itt van a bérc, s omladék fölette,
Mely a hőst és hírét eltemette,
Bús feledség hamván, s néma hant;
Völgyben űl a gyáva kor s határa
Szűk köréből őse saslakára
Szédeleg ha néha felpillant.
És hol a nép, mely pályát izzadni,
S izzad s közt hősi bért aratni
Ősz atyáknak nyomdokin tanúlt;
S szenvedett bár, s bajról bajra hága,
Hervadatlan volt szép ifjusága,
A jelenben múlt s jövő virúlt?
Vándor állj meg! korcs volt anyja
vére,
Más faj állott a kihúnyt helyére,
Gyönge fővel, romlott, szívtelen;
A dicső nép, mely tanúlt izzadni,
S izzad s közt hősi bért aratni,
Névben él csak, többé nincs jelen.
Szobránc, 1830. július
Zrínyi második éneke
Te lásd meg, ó sors, szenvedő
hazámat,
Vérkönnyel ázva nyög feléd!
Mert kánya, kígyó, féreg egyre
támad,
És marja, rágja kebelét.
A méreg ég, és ömlik mély sebére,
S ő védtelen küzd egyedűl,
Hatalmas, ó légy gyámja, légy
vezére,
Vagy itt az óra, s végveszélybe dűl!
Áldást adék, sok magzatot
honodnak,
Mellén kiket táplál vala;
S másokra vársz, hogy érte vívni
fognak?
Önnépe nem lesz védfala?
Szív, lélek el van vesztegetve rátok;
Szent harcra nyitva várt az út,
S ti védfalat körűle nem vonátok;
Ő gyáva fajt szült, s érte sírba jut.
De szánjad, ó sors, szenvedő
hazámat!
Te rendelél áldást neki:
S a vad csoport, mely rá dühödve
támad,
Kiket nevelt, öngyermeki.
Taposd el a fajt, rút szennyét
nememnek;
S míg hamvokon majd átok űl,
Ah tartsd meg őt, a hűv anyát,
teremnek
Tán jobb fiak, s védvén állják körűl.
Törvényem él. Hazád
őrcsillagzatja
Szülötti bűnein leszáll;
Szelíd sugárit többé nem nyugtatja
Az ősz apák sírhalminál.
És más hon áll a négy folyam
partjára,
Más szózat és más keblü nép;
S szebb arcot ölt e föld kies határa,
Hogy kedvre gyúl, ki bájkörébe lép.
1838
 Nemzeti hagyományok

Egész nemzeteknek, szintúgy mint egyes embereknek megvagynak az

ő különböző koraik. Gyermekkorból virúl fel ifjúságok, ifjúból érnek
férfivá, a férfikoroknak erejét az öregségnek lankadása váltja fel.

A férfit a lélek érettségének nyugalma bélyegzi; fő pontjára jutott

erejével nehéz dolgokat vehet célba s vihet véghez, de okos
számvetéssel tudja magát a sorssal s a környülményekkel öszvemérni,
s előre nézve midőn kezd, vigyázva lépteiben, fáradatlan a küzdés
közt, felemelkedett és magos érzelmeiben bámulattal elegy tiszteletet
gerjeszt maga körül; az ő neve: nagy.

Az ifjúság kebelében a jövendő férfinak ereje áradozó bővségben

habzik, forr és vív önmagával. Az ő karakterében tűz és nyugtalanság
önti ki magát; céljai nincsenek, csak reményei; principiumokat nem
követ, csak sejdítéseket; gondolatjai a képzeletben süllyednek el, s
képzeleteinek a kívánság emelvén fáklyát: mértéket, határt és
lehetetlenséget nem ismer, s kezd és csinál több lánggal mint erővel,
több szenvedelemmel mint ésszel, s így szerencsében és
szerencsétlenségben, akaratján és tettein bizonyos regényes szín ömlik
el.

A nemzetek ifjusága félig vad állapot. Kevés tapasztalással és

ismerettel, sok kitörekedő, munkába folyni akaró tűzzel, felébredező,
gyakran homályos és szempillantatnyi kivánságokkal; boldog nemzet,
melyet ilyenkor külső és belső akadályok vagy magába záródva
eltespedni, vagy haszon és következés nélkül széjjeláradozni nem
kénszerítenek; melyet sors vagy történet kedvező, szép pályára vonz!
Munka és szélvész közt, jó és balszerencse befolyásaiban kiforrva s
megtisztúlva, magát megpróbált erővel s időnként szélesedő
ismeretekkel fog ő egykor regénységeinek csillogása közül kilépve a
való nagyság világosságában állani. Az ő regénytettei a dicsőség
sugáraiban fognak késő századokra általfényleni, hogy általok a
jövendő költőnek lelkesedése táplálatot, s az unokának patriotizmusa
fennszárnyallatot találjon.

Az új mindég, kisebb nagyobb mértékben, lelket lep, s ez a meglepés

annál érezhetőbb, annál különösebb, mennél újabb maga a meglepett
lélek, azaz, mennél kevesebb tapasztalásokkal tudja a feltűnő újat
öszvehasonlítani. Ki nem emlékezik vissza a maga kifejlésének kezdő
éveire? Minő sejdítések, minő kimagyarázhatatlan homályos
érzelmek, minő varázslathoz hasonló állapot, midőn a körülvevő
jeleneteket legelőszer figyelembe venni kezdettük! Az ég, mely a
láthatár halmain nyugodni látszik, a szivárvány, mely a felhőn ragyog,
a sziklájából felbuzgó forrás, a habokon lebegő csolnak s minden
egyebek úgy hatnak reánk, mint valamely tündérvilágnak képei.
Mindaddig, míg okot és következést messzéről sem sejdítünk, a
tüneményeket úgy tekintjük, mintha azok ismeretlen magasságú
lénynek rendkivűl való munkálódásai lennének. Egy valóságos költői
helyhezet! A fejleni kezdő fiatalka léleknek éppen úgy sötéttisztában,
homályon általsúgárzó glória közt tetszik fel a természet, mint a költő
előtt, csakhogy a költő a lelkesedés pillantatiban a tapasztalás
nyomvasztó világából kikapva él, a fiatal lélek pedig még abba nem
lépett.

Midőn egy merész embercsoport legelőszer csatlotta öszve magát, s

valamely szomszéd társaságocskát nyugodalmas mezein felvert és
kirablott; midőn egy tengerparti lakos kivájt fatörzsökét legelőszer a
habokra vonta, s a szomszéd sziget partjáig evezett; természetes, ha
ezen tettek mind a tevőben, mind egykorúiban különös érzéseket
gerjesztettek, s minden bizonnyal különösebbeket, mint időnkben egy
százezerekből álló táborozás, s egy út az egész planéta körűl.

Nemzetek, valamint egyes emberek, vagynak másoknál lelkesebbek, s

mennél lelkesebb valamely nemzet, annál több, annál merészebb
próbákban fejti ki erejének érzelmét. Az ily nemzet a maga körének
keskenységét megszélesíti, idegen népekre befolyást szerez magának
tettek által, hatalmas öszveérésekbe jön, hadat visz és fogad, s most
nyomva majd nyomatva, most támadási majd oltalmi küzdésben
veszély és dicsőség, pusztítás és önáldozat viszontagságai közt tünteti
fel magának a hősi kort.

Amely nemzet a hatalom és miveltség magas pontjain áll, nagy

dolgokat vihet ugyan véghez, de ezen nagy dolgok a história teljes
fényében láttatván, természeteseknek lenni megismertetnek, s a
maradékra a való piperétlen színében szállanak keresztül. A széles
kiterjedésű miveltség koraiban az individuális nagyság tüneményei
ritkábbak s kevésbé ragyogók; a mesterség, fortély és tudomány
közönségessé váltában a magányos erők nagyrészént alsóbb rendet
foglalnak el; s a már régebben feltűnt találmányok hosszú sora s a
geniális lélek ezerféle jelenségei után, az eredetiség színét megnyerni
felette nehéz, s a genienek bélyegvonásai ritkábban ismertetnek ki.

Másképpen van a dolog a fejleni csak most kezdő népeknél. Itt lelki és
testi erők messzére kitündöklő fénnyel ragyognak. Itt minden jeles, a
vitézség tetteiben s a genienek műveiben és találmányaiban, egyes
pontokban mutatkozik. Itt minden, amit a gondolkozó ész s a találó
elme előhoz, az eredetiség vonásaival jelen meg. Az, ki a vadon talált
magot legelébb a földbe vetette; ki a kézmívességnek legszükségesbeit
legelőszer ismeretbe hozta; ki fegyvert adott a vitéznek, s a legelső
hadirendet kiszabta; ki a házasság oly egyszerű törvényét javallatba
tette, stb.: kétségkivül szokatlan fényben jelent meg, s szokatlan
behatással munkált egykorúi közt. S ki nem tudja, hogy éppen a
behatás mennyisége teszi a nagy embernek és nagy tettnek külső
mértékét? S a behatásnak mennyisége hol lehet nagyobb, hol
szembetűnőbb, mint félvad nemzetnél?

Mikor tehát valamely nemzet a maga félvad állapotjában, messze a

puhálkodás veszedelmeitől, s hódításban támadólag, vagy
szabadságért védelmezőleg küzdve él és forr; mikor benne a genienek
és erőnek jelenségei sűrűn, de egyes alakokban feltünnek; mikor ezen
tünemények lelkesedéssel fogadtatnak, s az, ami bennek új és hasznos,
és szép és nagy, a költői érzelemhez hasonlóval éreztetnek,
következőleg szív és képzelet segedelme által megdicsőíttetnek: ekkor
szokott a hőskor feltetszeni. S mivel feltetszik bizonyos sötéttisztában,
mivel tüneményi a jelenkorban elragadtatással fogadtatnak, s így a
jövőnek a hagyomány glóriájában adatnak által; mivel a históriai
vizsgálat későn fellobbanó fáklyája ezen sötéttisztán és glórián a
közvéleményben többé erőt nem vehet: természetes, ha a hősi kor a
maga regényes alakját századról századra nemcsak megtartja, de
öregbíti, s a nemzeti lelkesedésnek és poézisnek sokáig tartó táplálatot
nyújt.
Különbség van a közt, ha a hősi korra nyiló nemzet a míveltség
magosb pontjain álló népek közelében lakik-e, vagy magához
hasonlóktól vétetik környül? Midőn a durva embercsoport mivelt lelkű
nagy néppel jön öszveérésbe és küzdésbe, vagy hatalommal vagy
világossággal fog elboríttatni. A szép virágzatu hőskor a nagyra
menendő nemzet pontonként terjedésének s fejlődésének lépcsői közé
tartozik; s csak lassanként kell a teljes míveltség korába általolvadnia,
hogy a maga poétai varázsalakját maradandólag megtarthassa.

Az ifju lélek forró ereje s küzdő érzelmei vagy az emberből ki, vagy
belől az emberben munkálnak. Kifelé munkáltokban tettek által
hősségre törekednek, bennmunkáltok alatt gondolati derengés és
sejdítési borongás közt szövik a poézisnek fátyolát. A munkálatnak
mindegyik módja a fantázia befolyásával történik; s így a hősségre
kitörekedő és a poézis fátyola alatt bennküzdő fiatal lelkek rokonok
egymással. Egyforma tünemények közt, egyforma helyhezetben
tünnek fel, s egyformán meg nem vesztegetett friss forrásokból
buzognak ki. A költői szellem a maga eredetében éppen oly erős mint
a hősi, puha ellágyulás és ellágyító érzelékenység nélkül; mindegyik a
nemzet individuális karaktere és helyhezete szerént egyképpen vígabb
vagy búsabb, vadabb vagy szelídebb, több vagy kevesebb
svermerséggel elborult. Európának utazó fiai az Új Zeelandi kannibál
szájából csatadalokat hallottak, s Tahiti szelíd ege alatt énekeseket
találtak, kik módjokkal a Homerídákra emlékeztetnek: ezek éppen oly
jelenetek, mint az argonauták mellett Orpheus, s mint a morvai hősek
közt Ossián.

Mikor a kifejlés útján előre haladó nemzet közeledik azon ponthoz,

hol a tettek nagysága az ismeretek nagyságával párosul, hol az ész
világa a képzelet csillogásának ellenében feltámad, s a historiának
pályája megnyílik: akkor az érzések közönségesen zajlott csapongása
szűnni kezd, a tisztán természeti állapot mesterségesbre megy által, s
már maga az a komolyabb, hidegebb tekintet, mellyel az érett ész a
körülvevő dolgokat tekinti, nem egyéb, mint ezen mesterségesb
állapotnak következése. Mennél inkább elhidegszik a jelenlét, annál
hátrább vonulnak a régibb kor tündérképei, s a poézis, mely a forróbb
élettel együtt ébredett és járt, lassanként elvonja magát az életkörtől. S
íme itt van a pont, hol a hőskor határai észrevétlenül eltűnnek; a
poézis pedig a maga legtündöklőbb sugáraiban ragyoghat. Az ilyenkor
született költő, szintúgy lángkebellel mint az előbbi kor gyermeke, de
kitisztultabb fejjel s gazdagabb ismeretekkel, midőn az őtet körülvevő
élettől elvonul, természetesen egy jobbat, szebbet, belsőjével
rokonabbat keresni kénszeríttetik. Boldog ő, ha ezen jobbat, szebbet s
rokonabbat saját hazájának régiségeiben felleli! A költő, ki nem lél
magának a régiségben kielégítő világot, nyugtalanul csapong cél és
határ nélkül magából kifelé; s vagy eltompulás a végtelenségben, vagy
megromlott képzelődés a formátlanságban, vagy vészes érzelékenység
az epedés által lészen csapongásának következése; midőn a hőskor
maradéka bátran veti a múltra tekintetét, annak képeit a távolság miatt
megszelídült fényben láthatja, képzelete a bizonyos célra repületben
erőt és formát nyer, s ugyan ez által érzelmei kitisztulnak és
nyugalommal szállonganak, nyugalommal, mely a nemzeti
karakterszínhez képest vagy derültebb vagy borúltabb, de mindég
felemeli a lelket, s művészi virágzatban tenyész.

A poézisnek legkedvezőbb pillantatok tehát akkor nyilnak, midőn a

nemzet a zajló ifjúság korából a tisztább és józanabb miveltség
csendesebb világába lépni kezd. A nyelv ilyenkor kap hajlékonyságot,
s a poétának kivánságai s szükségei szerént ezerféle alakra változhat
el; az érzés ilyenkor nyér fellengést, mivel a jelenkoron vagy felül
vagy túl emelvén magát, más ragyogóbb tartományba siet vissza; a
képzelet ilyenkor talál szabad lebegést, mivel a körülfogó valóság által
meg nem szoríttatván, az előtte felnyitott messze tartományt
sajátjának tekinti, s annak képeit önkéje szerént öntheti el
varázssugáraival: s így nyelv, érzés és képzelet a magok kedvezőbb
pontját elérvén, mi kell egyéb, hogy a költő a legtündöklőbb alakban
tűnjön fel?

A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt; s nemzeti

hagyomány s nemzeti poézis szoros függésben állanak egymással.
Ahol ősi hagyomány vagy éppen nincsen, vagy igen keskeny
határokban áll, ott nemzeti poézis sem származhatik; az ott születendő
énekes vagy saját (tisztulást és folyamat nem található) lángjában
süllyed el, vagy külföldi poézis világánál fog fáklyát gyújtani; s
hangjai örökre idegenek lesznek hazájában. Mert a nemzeti poézis a
nemzeti történet körében kezdi pályáját, s a lírának később feltámadó
s individuális érzelmeket tárgyazó zengése is csak ott lehet hazaivá,
hol az a nemzeti történet régibb múzsájától kölcsönöz sajátságot, s
személyes érzeményeit a nemzeti hagyomány és nemzeti
megnemesített életkör nimbuszán keresztül súgároztatja.

Ha ezen fejtegetéseket a históriára akarjuk alkalmaztatni: hova

fordítsuk inkább szemeinket, mint a görögökre? Soha nemzeti poézis
ragyogóbb hőskorra vissza nem tekintett, és soha nemzeti hőskor
ragyogóbb poézist maga után nem vont, mint őnálok. Ifjuságok
felvirulását azon idegeneknek köszönték, kik hozzájok míveltebb
népektől jöttenek, s köztök magasabb isméreteikkel fenn ragyogtak
ugyan, de nem úgy mint Banks vagy Forster Tahitinak lakosai közt;
mert Triptolemus, Cadmus, Cecrops, Danaus s mások több
tapasztalások mellett is lelkek ifjúságára s emberiségök kifejlésére
nézve egy lépcsőn vagy legalább hasonlón állottak azokhoz, kiknek
tartományában megtelepedtenek; s midőn nekik némely új ismeretet,
némely új szokást hoztanak, ugyanakkor nyelvöket s nemzetiségöket
elfogadván, mind magokat, mind ismereteiket és szokásaikat a görög
földön meghonnosították. E környülménynek két következése lőn.
Első, hogy a hellén a maga serdületének kezdetében hirtelen teljes
kifejlésre nem hivattatván, lépcsőnként haladhatott az érelem nagy
pontja felé, s hosszú, szép ifjuságot élhetett. Másik, hogy idegen
világosság által a nemzeti körből ki nem kapatott, s az eredetiség
színét ott is megtarthatta, hol kölcsönözött vonásokkal ékesült. Így
leve lehetségessé, hogy a varázsló emberfaj a távol népek
hagyományait saját földére plántálta által, s azokat hazaiakká
képezvén, saját hagyományaival elvegyítette. Eszerént történt a dolog
vallási és polgári szokásokkal, tudománnyal, mesterségekkel; minden
új, mihelyt a görög határokba lépett, mint valamely tündérpálcának
csapásai alatt, elváltoztatta színét és alakját, s mindkettő helyett
mosolygóbbat s bájolóbbat nyervén, többé idegennek nem ismertetett;
s így az egész nemzetre mind a jelenkorban, mind a jövendőben
kedvesebb, bizonyosabb behatással munkálkodhatott, s a nemzeti
lelkesedést örök táplálattal éltetheté.

Midőn a hellénfaj nemzetiségéről szólunk, a religiót sem kell

elfelednünk. A religiónak alapideái, akar a görög földön magán tűntek
fel valaha, akar idegenből szállongottak által, mindenképpen nemcsak
a históriának, hanem a hősi kor hagyományainak határain is túl a
gyermekemberiség szűkebb körében vettek lételt; s minden bizonnyal
ha nem tisztán is, legalább sejdítésben az emberi természeten felül s az
emberi életen és történeteken túl fekvő s egy más ismeretlen világból
általfolyó erőket vettek tárgyazatba. A görög ezen ideákat nemcsak az
emberi életbe hozta le, hanem a maga nemzetiségébe s nemzeti
történeteibe olvasztotta. Az istenségi erők a hellén föld gyermekeiben
individualizáltattak, s így egy félig religiói sejdítésekből, félig
történeti hagyományokból öszvealkotott hazai mitológia készűlt, mely
a maga ezerféleképpen különböző, gyakran csudálatos, de mindég
mosolygó alakjában egy vidámon exaltált poézisnek örök tárgya lett, s
ezáltal a görög poézist a görög hazaisággal elválaszthatatlanúl
öszveforrasztotta. Ily boldog öszvejövések közt szármozhatott
Homerus, ki nemcsak a maga költői elérhetetlen nagysága miatt
érdemel figyelmet, hanem még sokkal inkább azon példátlan behatás
miatt, mellyel ő az egész görög népet, annak százképpen
megszaggatott polgári alkotványai közt, egy közönséges nemzeti
szellemmel eltöltvén, a maga költői munkálkodása körében
egyesítette; s religiót, s játékszíni és lírai poézist, müvészséget,
filozófiát és életet egyformán lelkesítvén, mindezeket bizonyos
varázskörbe foglalta, melyen belöl örök virágzatban, sanyarkodás
nélkül, szabad lebengéssel tenyésszenek.

A római nemzet, mely a maga kicsínységéből óriási nagyságra

századokon keresztül tartott küzdés közt emelkedett, úgy látszik, hogy
a legszebb tündöklésü hőskort teremthette elő tetteiből. De a Tiberis
mellett nem azon esetek jőnek öszve, melyek a hellén ég alatt oly
szerencsés befolyással dolgoztak. Egy sokfelöl egybecsoportozott
fiatal rabló népet pillantunk meg ott Romulusnak zászlója alatt, s ezen
rabló nép megjelenésén felül a Romulus mesés születéséig, s innen
Aeneásig és Latinusig, s tovább Faunus és Saturnus uralkodásáig, egy
alkalmasint setétben fekvő kornak perspektivája nyílik meg
tekinteteinknek. Hazaivá lett félhistóriai mitus az, mely ezen
perspektívában rajzoltatik; de a rajzolatnak két fő pontjai (a trójai
szökevények és a látiumi régiség homálya) behatásaikra nézve messze
maradnak azon ragyogó táblának színeitől, mely a régi Hellást
terjeszti elő, s mind azért, mivel különbféleséggel nem bírnak, mind
azért, mivel a későbbi kor temérdek tettei mellett igen parányi alakban
jelennek meg: lehetetlen vala, hogy a nemzettel valamely különösen
lelkesítő öszvetételben állhassanak. Adjuk hozzá, hogy a római nép
mindjárt kezdetkor erővel teljes ifjúságban lép elő, s korához képest
igen is komoly kinézések közt magát a rokon nemzetektől külön
választván, fáradatlan hévvel politikai nagyságra törekszik; s innen
Romulustól fogva a később százakig még nyilván mesés történetein is
históriai szín ömlik el. Mindezek nem valának a nemzeti poézis
felderülésének kedvező vezércsillagi; annyival is inkább, mivel a
római művészet és tudomány elébb hetrúriai, majd görög befolyás
alatt, mint egészen idegen plánta nevekedett fel, s az eredetiség
színével, mely nélkül a nemzetiség fenn nem állhat, nem bírhata. A
római poézis görög magvakból, görög színekkel virágzott ki; s ha
Livius Andronicust s közel követőit nem említjük is, de maga
Virgilnek ragyogó pompáju nyelve, s a horátiusi líra mi vala egyéb
Hellásban szedett zsákmánynál?

Midőn római nagyság és görög míveltség a történeti játékszínről

lassanként tűnni kezdettenek, több fiatal nemzetek állottak elő
Európában, melyek egy, zajgással és munkával teljes életkörben
nyughatatlanúl kerengvén, s forrás által tisztulást, nyomás által
emelkedést keresvén, egyfelől nyers ifjuságokban a birodalom
aggságával, másfelől csapongó vadságokban a keresztyénség
szelídségével a legkitetszőbb ellentételt formálták. Fegyvereik
hatalmasok valának, de lelkeik a római míveltség elborító világa által
leverettek, s régi nyelvöket sokan, honi vallásokat pedig mindnyájan
felcserélvén, egy egészen új, ismeretlen életbe mentek által, melynek
tüneményei szokatlan világításban valának feltünendők.

Vad nép közelített a míveltség hosszú századaiban elpuhult

nemzethez, mely már minden poétai szellem s lelkesedés nélkül, még
csak a vallásban találhata hevűletet, azon vallásban, mely a földiektől
elvon, s útat ugyan az ég felé mutat, de egyszersmind az emberi lelket
romlottságának s kicsiny voltának hathatós éreztetése által poriglan
nyomja le. Hevűlet ég felé s megaláztatás ezen hevűletben: minő
ellentétel ennek kimagyarázhatatlan érzelme, s azon emberi vidám
érzelem közt, mely egykor a mitológia tündérképei körül lebegett! A
mitológiával együtt elsüllyedt a görög poézisnek világa a maga utolsó
visszasugárzásaiban is: tudomány, szív, lélek, s az emberi élet egész
folyamja a religió szent körében koncentráltattak, s így a
keresztyénség kebelében új életszakot kezdő vad népek azt a változást,
melyet érzelmeikre, szokásaikra s egész valóságokra nézve
szükségesen szenvedniök kellett, csaknem egyedül a religió befolyásai
alatt szenvedték. Íme tehát egyfelől míveletlen, nyers ifjuságban,
csapongó indulatok közt zajló emberfaj; másfelől vallás, mely az
emberi szívet nehéz önáldozat és határtalan emberszeretet által a
maga-megtagadásnak és szelidségnek elérhetetlen pontja felé buzdítja.
Egyfelől ki nem fejlett, de a természet örök rendénél fogva kifejlésre
indulandó nemzetek, melyek a római nagyság és míveltség omladékai
közt bolyonganak; másfelől vallás, mely az emberi értelmet,
nagyságot és míveltséget megalázza, s földi példáktól elvonván, az
isteni véghetetlen s megfoghatatlan tökély követésére hív. Minő
öszvejövetelek az ellenkezésben! Hosszú forrás lett ezeknek
következése, mely alatt a régi nemzeti formák elváltoztanak s a vallás
közönséges befolyásával a nemzetek különbféleségében egy
közönséges szellem kezdett lengeni, mely az európai hőskort, s azt
követő európai poézist a görög régiségtől különböző alakban hozta fel.

Vallás szentsége küzdött emberi gyarlósággal. Amaz terjesztett

nyugalmat szelídség és áhítat által; emez nyugtalanságot a tenni-
akarásban. Amaz parancsolt a kívánságnak zabolát; ez fáklyát gyujtott
a szenvedelmeknek. Amaz az embert testi köréből felkapni, ez a maga
örvényébe lemeríteni igyekezett. Így leve, hogy az emberiség nagy
masszája az ég és föld között megosztani kénszeríttetett. Keveseknek
jutott az erő, hogy magokat isten előtt megsemmisítsék, s életeket a
religio gyakorlásaiban elsüllyesztvén, az emberi kívánságoknak
meghaljanak; a sokaság hódíthatatlan kívánságaival, s a gyarlóság
kisérteti között félénken vetette olykor-olykor a vallás kifüggesztett
törvényeire pillantatait; s vágy és rettegés, szenvedelem és
megtagadás közt fejlett ki a helléni korban ismeretlen
szentimentalizmus.

Tacitus szerént már a régi németek nagy asszonytisztelők valának, s

ezen asszonytisztelet, mely a szerelem indúlatát megnemesíti,
fellengősíti és egyszersmind elbúsítja, erős szellemben leng az ossiáni
költeményeken is. Mi vala természetesb, mint az, hogy ezen
hajlandóság a keresztyénség által teljes kifejlésben terjesztessék el?
Asszonytisztelet és vallási önmegtagadás által fojtogatott érzésben
zengett az ének, mely Európát a kaledóniai bércektől az Apenninusig
szelíd bánatnak és fájdalmas örömnek exaltált hangjaival töltötte be.

A középkor szilaj gyermeke a maga erejének rendetlen érzelmében,

klima és vallási befolyás által elkomolyított fantáziával, tetteiben és
műveiben óriási nagyságra s csudálatosságra törekedett. A hellén s a
hellént utánazó római művész még feledve volt, s ne lett légyen bár;
de mi módon fogott volna az egyszerü nagyságnak szép, de nem
szembeszökőleg szép képe a hatalomérzésben még kemény, még
durva hősre munkálni? Az ő érzelmei s ízlése más úton indúltak, mint
az argonauták unokáiké. Ezeknek képzeletét a grácia vezérlette vissza
egy vídámon s magosított emberiséggel ragyogó hőskorba, s onnan
vissza a társaságos élet kellemes körébe. Csendes nyúgalomban
belölről, szállongott a tárgyak szép külsőjén tekintetök; s lélekvonás
és szívérzelem, bánat és öröm, remény és esdeklés mosolygó
megtestesülésben lebegtek szemeik előtt. A középkori magzat
fantáziája, elfordíttatván az ősi sötét és vad mitusoktól, a vallás
testetlen országába ragadtatott, hol meghatározott formákat nem talált.
Vedd hozzá, hogy a vallásnak felségesen komoly szelleme az emberi
lélek hiuságát, s az emberi képzet és érzelem játékos csapongásait nem
táplálhatta, következésképpen egy határtalan szabadsággal lebegő
poézisnek gerjesztője nem lehetett. Hol leljen tehát a költői lelkesedés
célt és hazát? A pogány régiségben? Azon félig ismeretlen homály,
félig a keresztyénségnek átka feküdött. A jelenkor vala hátra, melyben
és melyből a költő felemelkedésért törekedhetett. Exaltált
szerelemérzés, és a rittervilági hőskor nyitottak pályát nékie; két
tünemény, egyformán alkalmatosok a fantáziát rendetlen hevűletbe
hozhatni. Hevűlt is az rendetlenül; s ezáltal leve, hogy az életet
magosítani s az emberiség határait kiterjeszteni akaró költő bizonyos
mitológiának nemlétében egy csudálatos formákból alkotott
tündérvilág felé csapongott; s így tündérezés, ritterség és szerelem
vallási buzgósággal és köznépi babonával elvegyülve rendkivül való,
bizarr világításban tüntették fel a romantikát, mely az európai poézisre
még akkor sem szűnt meg fő behatással munkálni, mikor a görög és
római művek új életre hozatván, követés tárgyaivá tétettek.
Most görög formák közt lebegő s görög, és római színt és lelket
utánazó romantikai szellem befolyása kezdett az európai költés
művein megismerszeni; egy félig eredeti állapot, mely a délieknél
inkább lágyság és enthusiasmus, az északiaknál inkább
magábavonulás és epedés, a franciáknál inkább elmésség és udvariság
kitetszőbb vonásaiban jelentgette magát: aszerént amint ezek a
nemzeti karakterben is kisebb vagy nagyobb mértékben a kitetszőbb
vonások voltanak.

Óhajtanám, hogy valaki világosan megmagyarázná, ha nemzeti

karakter és nemzeti nyelv állanak-e egymással függésben? Annyi
bizonyos, hogy karakter és nyelv a poéta művére egyforma behatással
munkálnak. A nyelvbeli különbség Európának régi és új mívelt népei
közt, nem keveset tesz arra, hogy a görög és európai új poézis minden
hasonlítani akarás mellett is egymástól különbözzenek. Akcentuáltság
s onnan következett rím és német prozódiai sajátság, s a régi
nyelvekénél kevésbé szabad szintaxis, már magokban nevezetes
elhajlásokat csinálnak; mi nem leszen még, ha a nyelvvel a különböző
nevelés, erkölcs, szokás, itélet és tudomány következéseit
öszvekapcsoljuk? Maga az újaknál oly közönségesen elterjedett
szentimentalizmus a költés minden nemeiben új meg új színeket hoz
elegyedésbe; midőn nemcsak a komolyabb indúlatokon önti el magát,
de magának a jókedvnek csapongásaira is gyakran általfoly. A görög
költőnek mint a görög művész szobrának, busongása is szép és
nyugalmas; vidámsága pedig tiszta, mint a felhőtlen ég. Az ujkori
lelkes költőnek bánatja gyakran a vérzésig gyötör; s vidámsága sok
ízben annyi komolysággal vegyül fel, hogy e vegyületben egy egészen
újalakú lélekállapot áll elő: humor tudniillik, mely a régieknél
ismeretlen.

Ha régi és új poézis különbségeiről van szó, azt sem kell elfelednünk,

hogy az új Európa költője a maga nemzetével nem áll a göröggel
egyforma jóltevő öszvefüggésben. Keresztyén vallás és európai
tudományos kultúra egyenlően kozmopolitizmusra törekednek. Innen
van, hogy az a kirekesztő, saját centruma körül forgó, de
egyszersmind lelket emelő nemzetiség, mely a hellénnek tulajdona
volt, Európában nem találtatik. Ezen sokféle népek minden politikai és
morális elhajlásaik, s minden különböző fizikai fekvésök mellett is,
vallás s míveltség és kinézéseknél fogva csak úgy választatnak meg
egymástól, mint az athénai görög a spártaitól, mint az ephesusitól a
rhodusi. Azonban a görög a maga sokféle ágaztában is nyelv, játék,
hagyomány és azon épűlt nemzeti poézis által bizonyos öszvehúzó
középpontot nyere, mely középpont Európában sem a nemzetek
egybefolyásában a népek különválása, sem a népek különválásába a
nemzetek egybefolyása miatt nem lél helyet. Ez az oka, miért az ujabb
időkben egy nemzetnek is oly nagy behatásu költője, mint Homer nem
születhetett; mert nem nyilván van-e, hogy mind Ariosto és hasonlói a
magok tündérvilágában, mind Milton és Klopstock a religió szent
tartományiban éppen úgy a nemzetiségtől különválasztott képeket
állítottak fel népeik előtt, mint azok, kik a görög mitológiát hozák új
életre? Magok a német új literatúrának bárdjai, kik a keresztyénség
által feledékenységbe hullott mitusokat, s a római korban történt
dolgokat vették tárgyazatba, nem szinte oly idegenek maradtak-e
honokban, mint ha Perunak és Mexikónak régiségeit éneklették volna?
A görög hagyomány szakadatlan idősorban, s mindég tiszteletben
tartatva szállott a késő unokákra, s ez az európai hagyománnyal nem
történt. Ezért nemzeti poézis való értelemben egy európai népnél sem
találkozik, mert a poéta, még midőn saját korának történeteit énekli is,
nem szűnik meg hazája fiaitól bizonyos távolságban állani, nem
jöhetvén az öszveérésnek azon pontjaihoz, melyekben a görög poézis
állott a görög nemzettel.

A költés három fő nemei, eposz, dráma és líra egyforma varázslattal

vonták a görög nép egyetemét magokhoz. Az első, mivel Homer, a
minden hellének ősi hagyományait egy közönségesen általölelő
körben hagyá ragyoglani; a másik, mivel a nemzeti hagyományokból
meríttetett, s egyszersmind a nemzeti religióval, mint innepi tárgy,
szorosan öszvefüggött; s így a líra is, mely hasonlóul a religiónak
szolgált, s hasonlóul a hagyományokat dicsőítette meg.

Az újkori költő csak a játékszinen látszik a nemzethez közel állani. De

mely különbség az athénai és az európai új játékszín között! Ez a nép
egyik igen kicsiny részének nyílik fel mint magányos mulatság; amaz
az athénai nép egészét, mint közönséges öröminnep, fogadta keblébe.
Ez a religió határin kivül áll, az a religiónak körében kapott fakadást
és virágzatot. Ez a régi és új kor hagyományait és történeteit, a kül- és
belföldi dolgokat úgy terjeszti elő, hogy a néző az ezerféle
vegyítésben nemzeti szellemet fel nem találhat, s nemzeti érzést nem
táplálhat; az a nemzetiség határain belől alkotta öszve magát s
választotta tárgyait. A görög testvéri formákat látott maga előtt
lebegni, s a szcéna előtt is saját nemzetének világában lelte magát;
midőn az európai a világ egyik sarkától a másikig ragadtatik, s
poétáját csak messzünnen szerzett tudomány által értheti meg.

Ahelyett, hogy ezeket messzebb nyomoznók, ideje leszen saját

nemzetünkre fordítani figyelmünket; s történeteinkre, s
nemzetiségünknek s poézisünknek azokkal való egybefüggésére vetni
egy tekintetet.

Ha nézzük a régiséget, a hunnusok azok, kik hagyományaink

legtávolabb határszélén előttünk feltűnnek. Bendeguznak neve
hangzik fülünkbe, s Attilának dicsőségét látjuk ragyogni; de ezen
ragyogás, mint egy villám, elenyész szemünk elől, s ez időtől fogva az
avarokig sötétség borúl el népünk emlékezetén. Az avarok egész
történetsorából egy pont sincs kiemelve, mely a hagyomány közfényü
csillogásában állana: s így Attilától fogva Álmosig századokon
keresztűl semmit sem találunk, amivel nemzeti érzésünket
öszveolvaszthatnók.

Minő helyhezet! Íme tudósaink a görög hagyományt a kaosztól és

Kronostól fogva Prometheuson, Heraklesen s az egész közben folyt és
követő időn keresztül a história századáig nyomról nyomra
követhetik; midőn saját nemzeti hagyományunk oly parányi s
egymástól oly messze fekvő töredékeken fundáltatik. A nemzeti
hagyomány pedig sok tekintetben megbecsülhetetlen kincs. Nemcsak
azért, mivel a históriai tudománynak ha emlékeket nem is, de legalább
nyomokat mutat; hanem sokkal inkább azért, mert az a nemzeti
lelkesedésnek s annálfogva a honszeretetnek vezércsillaga. A római
státusalkotvány, patriotizmus és abból folyó nagyság mituson épűlt, s
mitussal tápláltatott; s még azok is, kik a Scipiókkal, Aemiliusokkal s
több nagyokkal együtt éltenek, tisztelettel hevűlő érzések közt
pillantottak vissza a tettekkel gazdag jelenkorból a mitus szentté lett
képeire; mert jelenkor és valóság nagyon tiszta, nagyon emberi
fényben állanak, midőn a hajdankor mesés ugyan, de hitelt talált
tüneményei némiképpen emberfeletti világításban sugároznak.

Mi annak oka, ha valamely nemzetnek hagyományai úgy

megcsonkúlnak, mint, például, a miénk Álmoson felül? A régiséggel
dicsekedő nemzetek a világ teremtéséig szoktak felhágni
tradícióikban, s történeteiket, habár mesés alakban is, az eredettől
fogva emlegetik. Azt fogjuk-e következtetni, hogy a nemzet, mely ezt
nem teheti, egészen új ága valamely régibb törzsöknek, melyből
tekintetet nem érdemlő kicsinységben szakadt ki, s elvadúlván, többé
kiszakadásáról semmit sem tudott? Azt-e, hogy a hagyománytalan
nemzet gyáván, tettek nélkül vesztegle, s emlékezetét unokáira által
nem plántálhatta? De a magyarnak nyelve eredetiséget bizonyít, s
rokonsága sok kiholt nyelvekkel régiségét mutatja; az a környülmény
pedig, mely szerént Álmos s fia Árpád egy félelmet gerjesztő
nagyságban s erővel teljes ifjúságban fénylő nemzettel szállottak elő a
Kárpátok megől, hagy-e kételkedni a felett, hogy e nemzetnek már
azelőtt hosszú küzdések alatt kellett a vérpályára kikészűlve lennie?

Nem gondolt talán a nemzet saját tetteivel? De olvassuk, hogy

Attilának asztalánál bárdok éneklettenek; s Anonymus is említi a
köznép énekeit, melyekben régi tettek dicsőíttetének. Ami Attila alatt
s az Árpád unokáinak idejében s még Mátyás alatt is megtörtént, miért
ne történhetett volna meg a köztök lefolyt korban is? Idő hosszúsága
és státusfelforgató szélveszek tehették, hogy a hőskor nyomai
elfeledtettek; tehette talán az unokáknak vétkes elhűlése is a
régiségnek, nemzetiségnek, s hazafiságnak emlékei eránt. Nem
merném meghatározni, ha úgy volt-e századok előtt, de már hosszú
idő olta vétkeinket ki nem menthetjük. Nem kérdem, ha szenteltünk-e
valaha emléket a régiség hőstetteinek; csak azt kérdem, ha
viseltettünk-e valaha tisztelettel valamely emlék eránt, mely a
régiségből reánk általjött? Íme Rákosnak szent mezején egy magányos
embernek ökrei szántanak; magyar királyainknak sírhalmaikat az
elpusztulástól meg nem védelmeztük; s a Bethleneket és Rákócziakat
borító márványdaraboknak megtagadtuk a kímélést. Mi által dicsőítők
meg a helyet, hol Zrínyink elhullott, hanemha azáltal, hogy a tőle
védett sáncokat kótyavetyére bocsátottuk? Nem készakarva
feledkeztünk-e meg Dugovicsról, kinek neve még Bocskai korában
közismeretben vala? Mit talál a szem, mely régiségeinket vizsgálja?
Nemde őseinknek várfalait, melyeket a gondatlan unoka le hagyott
omlani, s köveiből falujában korcsmát rakatott, s maga városi fedelet
ment keresni? Nem azt mutatják-e az ilyenek, hogy nemzeti lelkesedés
híjával vagyunk, s a nemzet hőskorának hagyományai kebelünk bűnös
elhűlésében lelték sírjokat?

A hagyomány annál poétaibb alakot nyer magának, mennél több egyes

történetekre oszlik fel, oly egyes történetekre tudniillik, melyek a
regénység színét viselvén, az egésznek elevenítő fényt
kölcsönözhetnek. A görög hagyomány tele van ilyenekkel, s az
ilyenek abban még több költői felemelkedéssel bírnak azon oknál
fogva, mert vagy mitusokká tétettek, vagy mitusokkal vegyültenek. A
magyar hagyományban semmi mitológiai nyomokat észre nem
veszünk; s ezek különben is a keresztyénség után idegenekké fogtak
volna lenniek. A hagyomány annálfogva Álmostól kezdve egészen
históriai formát visel, s ezen formában is az egyes vonások igen
ritkák, s a tót királlyal tett cserének s a Lél kürtcsapásának nem sok
párjait találjuk közöttök. Ha nemzetünkben akkor több poézisre
gerjesztő lélek lakott, mint később, úgy mindent bírt, ami a
nemzetiség hatalmas érzésének s egy szép nemzeti poézisnek
előteremtésére megkivántatott. Erős ifjúság, küzdéssel egybekötött
vándorlás, ősi birtok visszanyerésének reménye, vér, önáldozat, tettek
és győzelmek, s kielégült kívánság általok: nem elég okok-e, melyek a
hazafit és költőt ezer történeti különbféleség közt a honi dicsőség és
hatalom érzelmében lángra gyújthassák? De meg kell jegyezni, hogy
nem minden vitéz nép körében ébred fel a poétai szellem saját
erejében. Példát lelünk Rómában, mely nagy tetteket önmagából állíta
fel, poézist pedig sokkal későbben Hellasztól kölcsönözött.

Így történhetett nemzetünkkel, az Attila énekeseinek s Anonymustól

említett daloknak ellenére is. Annyi bizonyos, hogy a kereszthadi
korból sem szállongott hozzánk semmi, aminél fogva a későbbi költő
csak egy parányi, visszaemlékeztető dalocskára is hevülhetne.
Azonban hajlandó vagyok ismét előbbi kikelésemként csak a
maradékot vádolni, melynek vétkes hidegsége palástolhatatlan; s
áldást mondok a mongol pusztítást megelőzött korra, mely nékünk a
maga vérével nyert hazát örökségül hagyá; egy szép örökség, melynek
birtoka és gondolatja az arra méltó maradéknál már magában is való
nemzetiségnek és nemzeti költésnek lángját lobbanthatná fel!

Sietnék a később kor történeteire, ha Szemere, ki az ő Hivatal című

románkájában a magyar poétai szellemről egy oda nem illő levélkét
írt, tovább is itt nem tartóztatna. A levélkében azoknak erősségei, kik
eleinktől a poétai szellemet megtagadják, két pontban vonatnak öszve:
elsőben, mert mitológiával nem bírtanak: másban, mert már a
kilencedik század írói által úgy rajzoltatnak, mint büszke, tüzes, de
magába zárkozott kevésbeszédű nép, mely tulajdonságok, ha az ízlésre
s ennélfogva a szépművészségre alkalmatosok-e? méltán
kételkedhetünk.

Románírónk az első pontot bővebben nem illeti, a másodikat

igyekszik megcáfolni. A búsongás, erre mennek ki okai, rab lélek
sajátja, s ez a magyarnak szabadságért hevülő, magas érzelmeivel nem
férhet öszve; s hogyan is lenne bús a magyar, ki annyi öröminnepeket
ül, vendégszeretést nagymértékben gyakorol, s még a halottasház
szomorgását is habzó poharak közt deríti fel? Nem könnyűded
sebesvérű ifjúra mutat-e azon vád is, minélfogva némelyek a magyar
tüzét olyan lángnak lenni állítják, mely magas oszlopban kél ugyan, de
fel és el egyszere tűnik? S nem ugyanezen következésre vezet-e azon
egyenetlenség is, mely eleinket folyton folyva dúlá egymás között,
versenyküzdés bágyadságból vagy csüggedelemből nem forrhatván
elő?

Szabad legyen megjegyezni, hogy sem a mitológia nemlétéből poétai

lelketlenség, sem a románíró által felhozott környülményekből magyar
karakteri vidámság s könnyűvérűség egyenesen nem következik.
Eleinkről van szó, kik erős ifjúságban régibb lakjaikból e földre
vándorlattanak, s így nem az elenyészett hőskor maradéki, hanem a
virágzó hőskornak vagy kezdői vagy folytatói valának; s kell-e
tagadnunk, ami már felebb megjegyezve áll, hogy hőserő s poétai
szellem nem egyenlő forrásokból s egymás mellett nem egyszer
tűnnek fel: Orpheus és Amphion, kikről a görög hagyomány
emlékezik, a hőskor csillogásai közt éltenek, s lehetett-e még akkor az
a gazdag tündökletű mitológia öszvealkotva, mely Homérnak s
követőinek írásaikban felénk ragyog? S hogy minden egyebet
elhallgassak, kinek nem jut eszébe Ossian és társai? Nem tudták-e ők
mitológia nélkül is az elfolyt és együtt folyó hősi kor tüneményeinél a
poézis való szellemét kifejleszteni?

Ami pedig a nemzeti búsongó karaktert illeti: annyira bizonyos-e,

hogy búsongásra hajlás, és a szabadságnak magas érzelme nem
férhetnek meg egymással? Búsongás nemcsak szolgaiságnak, de az
érzés mélységének következése is lehet. A melankóliás
temperamentum kisebb vagy nagyobb mértékű idegen vegyülettel is
fátyolt von el a lélek felett; azonban a fátyol hevet és lángot boríthat
maga alá. Magány és csend borongásban tartják a melankoliást, az
örömnek szelíd kifakadásait ő nem ismeri; de lárma és zaj felriasztják
andalgásiból, s innen a zajgó társaságok, s a szilajon csapongó
örömmel teljes vendéglés; innen a vadászati és csatázási lárma-
kedvelés, s a viszálkodást szülő békétlenség; innen a hirtelen
fellobbanás lángja, s a féketlen kiáradozás utáni hirtelen elcsillapodás;
innen a nemzeti muzsikának majd a pajkosságig eleven, majd a
csüggedésig lassú lángjai, s több effélék. Nem lehet mondani, hogy e
tulajdonok a poétai szellemnek utat zárnának; magány és bevonulás a
költőnek is sajátja, s édes ének szintúgy szokott a búsongás fátyola
alól, mint az örömnek virágbokrai közül zengeni.

Azonban ki fogja megbizonyítani, hogy e többektől észrevételbe

hozott nemzeti búsongás eredeti érzés a magyarban, nem pedig később
az általunk ismert balesetek hosszú sorában magzott fel? A Leo
császár büszke, tüzes, de magába zárkózott, kevés beszédű magyarja
komoly volt bizonyoson, de ha bús-e, azt ki merné meghatározólag
állítani? Mert amiket az én románíróm a maga kapitányával kérdeztet:
vajon nem volt-e nemzetünk vállain teher? nem bágyasztá-e valamely
elő- és visszaérzés? nem hasonlíta-e sorsa Baróti Szabó diófájához?
úgy vélem, nem a kijöveteli hőskort illető kérdések. Azon gyanú
pedig, ha a jólélés, jóllakozás, midőn a lelket a testnek alávetették,
nem lehettek-e búsulás okaivá? tekintetet sem érdemel. Az így
lealacsonyúlt lélek nem búra, hanem tunyaságra vezettettik, s
tunyaságot ki fog ott keresni, hol harc és munka közt zajlik a vitéz
élete? S lehet-e gondolnunk azt is, hogy nemzetünk a maga nyugotra
lett általplántáltatását éppen úgy sínlette volna, mint minden ily
túlültetés a természetben? Bizonyosan hálátlan lakot hagya el a
hősnép, s ősi hazáját jöve visszanyerni; s nem egy forrón szeretett
honban ülepedett-e le, melynek határain kívül életet és boldog életet
lenni nem hitt vala? Egyéberánt a hagyomány elenyészte megtilt
bennünket, hogy a régibb kor sajátságai felől hitelesen
értekezhessünk; mert az minden kétségen túl a maga mesés alakjában
is több pszichológi vonásokat szállított volna korunkig, mint a
krónikának sovány tudósításai. Az időkről, melyeket közelebb érünk,
jól tudjuk, minő környülmények közűl maradt reánk a vissza- és
előérzés bánatja, s az ezt tökéletesen kizengő szegény bujdosó
magyar nevezet. De nem ajkainkon forog-e a dicső nemzet cím is?
Tedd a kettőt egymásnak ellenébe, röpülj végig a hír és balszerencse
váltólag következett századain lelkedben, s látni fogod, mi fény és
homály az, melyek nemzeti érzésünkben fájdalmas vegyülettel
ölelkeznek. Ki nem látja, hogy ilyen vegyület nem szülhet mást, mint
szentimentalizmust? De a magyar karakteri szentimentalizmus a
romantikaitól különböző. Ez fő vonását a szerelemtől, a magyar pedig
hazájától és nemzeti fekvésétől kölcsönzi; a szerelem epedése nálunk
nem hazai plánta: európai szomszédainktól nemrégen kölcsönöztük
azt s mit nyertünk benne? kitalálni nem nehéz.

A római nép eredeti vonásai közé sok komolyság vegyült; ők több

más ártatlan dolgok mellett a táncot is illetlenségre kárhoztatták,
melynek gyakorlásában a helléneknél még az Epaminondások is
tündöklének: mégis azt írja Cicero, hogy azok az oly sokban komoly
római öregek tréfát egymás közt örömest váltottanak. Képtelenség
volna-e állítanunk, hogy a Leo császár és Regino által komolynak
rajzolt magyar tudott olykor mondásaiban vidám s célzásaiban csalfa
lenni? Én ugyanezen vonást láttatom magamnak a nemzetben még
most is nagy kiterjedésben feltalálni; nem tisztán szállongó, hanem
komolyságba mártott kedv-szesz ez; s melankoliás és
szentimentalizmusra hajló karakterben a meglepőleg kicsapongó
humor nincsen helyen kívül.

Keresztyénség, politika, és tudomány sokképpen közelítették

magyarinkat európai szomszédaikhoz; saját státusalkotvány, nyelv,
szokások és kölcsönös idegenkedés sokképpen visszavonták tőlök. Így
történt, hogy sok európai színt vettek fel, s egyszersmind sok nem-
európait megtartottak; de ez utolsók csak fél század előtt is sokkal
szembetűnőbbek voltak mint most; s mennél inkább enyészetre
hajlanak, annál nagyobb fájdalommal érezzük, hogy nincs írónk, aki
őseinket az ő egyszerű, eredeti nagyságokban előállította volna. Egy
ily írónak vagy magában a régiség hőskorában, vagy annak határain
kellett volna születni. A míveltség késő éveiben a régi is a jelenkor
vonásaival rajzoltatik; így látjuk, hogy Virgilnek ezer szépségekkel
ragyogó soraiban trójai hősek lebegnek ugyan előttünk, de Octaviánus
időszakának szellemével lelkesítve: midőn Homér és Ossian alakjain
külszín, lélek és korszellem öszveolvadoznak.

Ha nem elébb, bizony a Hunyadiak ideje körül fel kellett volna a

meghatározó pontnak tűnni, melyből a nemzeti való költés
széjjelsugározzék. Lehetetlen vala, hogy még akkor az énekek,
melyekről Anonymus emlékezik, közforgásban ne lettek légyen.
Egyéberánt is ezen kor a lovagi hőskornak egyik szakasza volt; s
szabadsági szilaj érzelem, harc, győzelmek és dicsőség, a Várnánál
elhullott király, a Hunyadi név ragyogása, s mindezekhez az egész
Európában felébredező tudomány: minő öszvejövetelek, hogy általok
valamely lelkes magyar a jelenkorban felmelegülvén a múltig
andalogjon! Fájdalom, mi már akkor idegen befolyásnak nagy
készséggel adtunk helyet; s azalatt, míg Európának végén, az éhséggel
küzdő Camoens hazája örök dicsőségének szentelte hangjait; a mi
pécsi püspökünk római lanton zengette a nemzet előtt idegen, szép
éneket.

Mátyás valóban királyi pártfogást adott a tudományoknak, de

tudósainak nagyrészént külföldi sergében még a hazafiak is elfeledték
a nemzetiségre vetni tekinteteiket. Lett volna talán későbben, ki e
hiányt ki fogta volna pótolni; de Mátyás keményen bánt a nemzettel,
mely őtet tömlöcéből emelte trónusra, s a kemény bánás elidegenítvén
a szíveket, fia koronánkat el nem nyerheté. Veszélyes kezekre szállt a
kormány, s kevés évek után a közboldogság Mohácsnál elsűllyedett.

Midőn egy virágzó nemzet, dicsőségének magosságából lehull, s

elpusztult mezein, és saját küszöbei előtt szabadságért és léteért utolsó
harcot vív: nem természetes-e, ha némineműképpen őseinek
hőskorába visszalépni látszik, hol az erőnek nagysága az indulat
sebességével párosulva, félelmet szórva csapkodott maga körül. A
mórok Spanyolországban, s a törökök hazánk határai közt, egyforma
két jelenés valának; hősek világa mindegyik, s hősek világában mit
várhatni természetesebben, mint vitézt és költőt. A múzsák, úgy
mondatik, futnak a fegyverzörgéstől; állítás, mely a költés múzsájára
nem tartozhatik. Bajnok és énekes kölcsönösen vehetnek lángot
egymástól; a spanyol románcok szép világa a mórokkal folytatott
küzdésben nyíla fel; s magyar hazánkban a Dobozi, Losonczi, Szondi,
Dobó, Zrínyi név s más százak nem gazdag táplálatot nyújthattak-e a
költő hevének? Azonban említenünk kell, mennyi különbség lett
légyen a két hosszú harc közt, melyet a spanyol a mórral, és a magyar
a törökkel vívt vala. Tudományt és művészséget gyakorolt a mór,
bárdolatlan és vad volt a török; amaz hódított s egyszersmind
ismeretet s művészi formákat terjesztgetett; ez elborított és sötét
tudatlanságot hozott magával; amaz eltűnte után márvány
emlékjeleket hagyott a spanyolnak; ennek földünkön töltött éveit
borzasztó pusztítások hirdeték. Csuda-e, ha mi keservesebb sebeket
szenvedénk, s fájdalmainknak dühös érzetében a poézis virágait
szűkebben szaggattuk? Vagy meg kell-e vallanunk, hogy ez időben
szabadsági szellem és bajnoki lélek hasonlatlanul gazdagabb
mértékben töltötték atyáink kebeleiket, mint a költés érzelme?
Ragyogó tettekkel, s bámulatra méltó önáldozatokkal ékesülnek a
történetek; piruljon az, kit az akkori nagy nevekre emlékeztetni kell. A
magyar, úgymond egy francia, odahagyja házát és mindenét a földön,
hol török uralkodik, s vad erdőkbe s földalatti lyukakba vonja magát, s
évekről évekre küzd éhséggel, és veszéllyel, és halállal, csak hogy ne
szolgáljon. Lehetséges-e, hogy ily magas erővel teljes hőskorban, a
míveltségnek előre ment százada után, a poétai szellem fel ne
ébredjen, ha másként az a nemzetből számkivetve nincs?

Nem hiszem, hogy volna tartomány, melynek földében a költésnek

bármely kevés virágai is ne tenyésznének. Mindenütt vagynak a
köznépnek dalai, mindenütt megdicsőíttetnek a merész tettek, bármely
együgyű énekben is. De vagynak népek, kik az együgyű ének hangját
időről időre megnemesítik, az énekes magasabb reptet vesz, s honának
történeteit nevekedő fényben terjeszti elő. Az ének lépcsőnként hágó
ereje lassanként vonja maga után az egykorúakat, s mindég a
nemzetiség körében szállongván, állandóul ismerős marad nékiek, míg
végre a pórdalból egy selmai ének, vagy éppen egy Ilias tűnik fel.
Másutt a pórdal állandóul megtartja eredeti együgyűségét, s a nemzet
szebb része felfelé hágván a míveltség lépcsőin, a bölcsőben fekvő
nemzeti költést messze hagyja magától. Ily környülményben a
magasabb poézis többé belső szikrából szép lángra nem gerjed; idegen
tűznél kell annak meggerjednie, s a nemzet egészének nehezen fog
világítani. Velünk, úgy látszik, e történt meg.

Úgy vélem, hogy a való nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi

dalokban kell nyomozni; szükség tehát, hogy pórdalainkra ily céllal
vessünk tekintetet. Két rendbelieknek leljük azokat; mert vagy
történeteket énekelnek, vagy a szempillantat személyes érzéseit zengik
el. Nagyon régieket sem egy, sem más nemben nem lelünk, s ez is
igazolja jegyzésemet, mely magyarainknak a régiség eránt lett
elhűléséről feljebb tétetett. Ki merné azt tagadni, hogy a hajdankor
tiszteletesb tárgyú dalokkal ne bírt légyen, mint a mostani? A több
százados daltöredék, mely a magyar gyermek ajkán mai napiglan
zeng: Lengyel László jó királyunk, az is nékünk
ellenségünk, bizonyítja, hogy valaha a köznépi költő messzebb
kitekintett a haza történeteire, ahelyett, hogy a mostani énekekben
csak a felfüggesztett rablónak, s a szerencsétlenül járt lyánykának
emlékezete forog fenn. Legrégibb dalaink, melyekben még nemzeti
történet említtetik, a kurucvilágból maradtak reánk; ezekből a Tököli,
Rákóczi, Bercsényi, Boné nevek zengenek felénk; s ezekben a poétai
lelkesedésnek nyilvánságos nyomai láttatnak, amit az újabb
pórtörténeti pórdalban hiában fogsz keresni.

A másod rendbeli dalok közt több poétai szikra csillámlik.

Némelyekben, habár soronként is, való érzés, bizonyos gondatlan
könnyű szállongás, s tárgyról tárgyra geniális szökdellés lep meg
bennünket; de tagadhatatlan az is, hogy legközönségesb karakterök
nem egyéb mint üres, ízetlen rímjáték, mely miatt a legidegenebb
ideák egymással öszvefűzetnek, s a köztök olykor elvegyült
egymáshoz illőbbel nevetséges tarkaságot formálnak.

Azt kell-e hinnünk, hogy a nemzeti poézis már régen felemelkedvén,

azt nem többé a mai pórnépnél, hanem a nemzet magasb míveltségű
rendében fogjuk fellelni? Lépjünk vissza egy kevéssé, s keressük az
utat, melyen poézisünk az írói nyelvbe általmenvén,
megnemesedhetett. Az Emlékezzünk régiekrel tűnik legelőszer
szemünkbe, mely valóban minden meztelensége mellett is nem
érdemel megvetést, mert lépcsővé tétethetett a magosb emelkedésre
vágyónak. A reformáció kora jön sorba, s látunk nép számára készült
énekeket, melyek a költés határain kívül feküsznek. A mohácsi vészt
közel érő kor számos történeti verseket hagyott reánk, melyeknek az
akkori hőstettek nyújtottak alkalmat; nagy nevek ragyognak azokban,
de Tinódi s egykorúi nem tevének egyebet, mint az tenne, ki
újságleveleket foglalna versekbe. Ki nem kénytelen megvallani, hogy
maga a rómaiaktól tanult, legalább mitológiát, és ovidiusi deseriptio-
viszketeget és eláradozást tanult Gyöngyösi sem adott a nemzetnek
semmit, ami való poétai nevet érdemeljen? Az ő tárgyai többnyire
hazaiak, de nemcsak hogy a lelketlen előterjesztés miatt hevületbe
nem hoznak, hanem azonfelül a sok római tudománynál fogva a
nemzetiség köréből kicsaponganak. Melyik magyar ismerjen saját
mezeire, ha rajtok Pán fújja a sípot, s Tytirus hajhássza bárányait?
Melyik magyar találhassa fel magát saját nemzetiségében, ha nemcsak
az idegen mitológia képeire, hanem ez vagy amaz római verselőnek ez
vagy amaz sorában álló ez vagy amaz névre is emlékeznie kell, ha
poétáját érteni akarja? A görög költő csak kitisztult érzést ízléssel
párosulva kíván hazája fiától, hogy lelkére hasson dalával: nekünk
ellenben antiquáriusi tudományt kell szereznünk, hogy költőnket
olvashassuk; s ha megértettük is, minő behatást tehet reánk a
mitológiának világa, mely nekünk csak valamely allegóriai tarka
festés gyanánt jelen meg? Valljuk meg, hogy nem jó úton kezdettünk
a rómaiaktól tanulni. Ahelyett, hogy segédüknél fogva tulajdon
körünkben emelkedtünk volna, szolgai követésre hajlottunk; ahelyett,
hogy az ő szellemöket magunkba szívtuk és saját világunkban
sajátunkká tettük volna, az ő világokba költöztünk által; de ott egészen
fel nem találhatván magunkat, honunk felé visszapillongunk, s örökre
megoszlott képzelettel itt is, ott is idegenek maradunk. Nem nyilván
van-e, hogy a való nemzeti költésnek csak a nemzet kebelében lehet s
kell szárnyára kelnie? Az idegen tűznél gyújtott fény a nemzetnek
csak homály közül sugárzik.

Azonban úgy akarta a sors, hogy a magyar költés szelleme idegen

világból lengjen által hozzánk; s minekutána ez a római néppel is
megtörtént, szükség-e pirulnunk? A római költő ugyan a homéri
mitológiát veszedelem nélkül plántálhatta műveibe, mert az Rómában
sem vala mindenestől idegen; de midőn a pacuviusi koturnusban
Heraklesek, Thyestesek, Agamemnonok, s több görög és mindég csak
görög, sohasem római hősek jelentek meg; midőn a Plautusok és
Terentiusok a Tiberis partjain görög neveket hangoztattak, s görög
háznépi szcénákat terjesztettek elő: nem nyilván mutatja-e ez, hogy a
római poézis saját honában félig idegen volt? S ez az oka, hogy az oly
erőt és virágzatot, és köz kiterjedést nem is nyerhetett, mint a görög
ének nyert honában.

A mi Zrínyink, még a törökszázadi hőskor gyermeke, római és olasz

példányoktól kölcsönözé költői erejét. Ő Virgílt is használta ugyan, de
a Megszabadított Jeruzsálemet úgy követé nyomról nyomra, mint
Virgíl a maga görögjeit; s íme ezen külföldi tűznél lángralobbant
férfiúnk az, ki régi verselőink közt méltó poétai nevet egyedül
viselhet; egyedül, hanemha talán Balassával párosítjuk.

Balassa és Zrínyi ketten állanak poézisünk régibb körében, kik való

érzés szikráival dicsekedhetnek. Ennek kebelében a hazafiúság
bajnoki lelke és romantika, amazéban honszerelem és honvágy
lebegtek. Balassa ritkán fogadta el a való költői szellem intéseit, s
többnyire kegyeskedő gondolatokkal foglalatoskodván, hevét
elhidegítette, s nagy tünemény közöttünk nem lehetett. Zrínyi, mint a
bánhoz s az egész dőledező haza bajnokoszlopához illett, alárendelte a
hősnek a poétát, s így a költői körben sokat ugyan, de végtelenül
kevesebbet tett vala, mint amennyire lelkének nagy ereje által képes
volt. Ő siető kézzel dolgozott, s munkáiban a költői lelkesedés szép
vonásai nem ritkán ugyan, de magányosan, s művészi gond nélkül
elszórva fénylenek; külső ékességet s versificátori érdemet őnála
hiában keresnél, s ez utolsó okból foly, hogy a nemzetben egy egész
századig nem találkozott lélek, mely feléje vonzódott volna, midőn a
csengő rímű, vizenyős Gyöngyösi sok füleknek tetszett. Így történt,
hogy Zrínyi, mint poéta, nemzetünkre semmi befolyást nem nyerhete;
mert míg a kornak felette állott, addig nem ismertetett, s midőn
végezetre szemeink érdemeire felnyílni kezdenek, már akkor ha nem
sokkal is, de mégis valamivel, őtet meghaladtuk.
Gyöngyösi volt a szűkkörű Parnassus usurpátora mindaddig, míg
hosszú idő múlva, a versificátióval kezdett s véghezvitt változás a meg
nem érdemlett polcról őtet lebuktatá. Faludi volt az első, ki szebb
hangon s több lélekkel zengé verseit; Ráday mutatott utat a poétai
lelkesedést idegen példányok által magasabbá, s a poétai művet idegen
szebb technika által kellemesbbé képezni; Orczy, Barcsai, Bessenyei
franciákat kezdének követni; azalatt míg Baróti Szabó, Rájnis, és
Révai görög lábak után mértékelték nyelvünket, s Rómának
gyermekeit több vagy kevesebb szerencsével utánzani próbálták. Íme
tehát idegen szikrák ismét, melyek által a magyar kebel fentebb lángra
kíván gyúlladni. De úgy látszik, hogy Zrínyi alkalmatosb vala az
idegen szikrát saját keblében nemzeti lánggá gerjeszteni, mint ez
újabbak. Ő az olasz múzsát magyar lepelbe öltözteté, midőn egy, az
egész nemzetet közönségesen lelkesíthető történetet énekle; nyelv,
erkölcs, szokások, hazafiúság és szín őnála még mind úgy jelennek
meg, mint nagyatyjának idejében voltanak; magyar világot szemlélünk
énekeiben megnyílni, magyar világot eltarkítva napkeletnek
alakjaival, s magok ezen alakok arra szolgálnak, hogy azon időnek
szellemét még jobban érezhessük; minden tett, mozdulat, lélekvonás a
történet századát festi előttünk; semmi újabbkori jelenet a szcéna elől
vissza nem kapja lelkünket, és az egésznek tekintete hathatósan
érezteti velünk, mely szerencsés a költő, ki vagy saját korának, vagy
saját korához hasonlónak tetteit zengheti! Minő kár, hogy magyarjaink
őtet oly későn tanulják ismerni!

Való, hogy Bessenyei is magyarokat tüntet fel, de ki fogja azokat az ő

munkáiban magyaroknak ismerni? Nem francia mindennapi
emberkék-e ezek, kiket ő Attiláknak, Budáknak, Hunyadiaknak s az
ég tudja még kiknek nevez? Nemcsak a magyar régiség saját színét
nem leljük azokon, de a Bessenyei korának nemzeti vonásait is hiában
fogjuk rajtok keresni. Bessenyei nem vala lélek nélkül; s az, hogy ő
így eltévedhetett, bizonyítja, mely nem könnyű legyen idegen poézis
világából saját nemzeti világunkba visszaléphetni.

Azon kornak gyermekei közül bizonyosan Ányos az, ki leginkább

saját tüzében látszik olvadni, s kinek érzése a nemzetiséggel s
fantáziája a hon képeivel leginkább rokon. Soraiból egy szelíden bús,
s a hazához hevülettel vonzódó léleknek harmoniája hangzik felénk;
énekbe ömlő szentimentalizmusát a honszerelem érzelmei által vezeti,
s a lenyugvó napban a haza lebeg, mint a szeretőnek kedvelt
lyánykája, szemei előtt; szívétől veszen táplálatot emlékezete, mely a
nemzet múlt korának történetein oly örömmel andalog, s a viruló
mezőn a rajta elhullott hős árnyékát pillantja meg; kísérőjévé teszi a
bajnoknak a poétát, s az új kort a régivel öszvekötvén, e párosításban
egy költői középvilágot keres, melynek megszelidült, megnemesített
fényében magát minden érző hazafi fellelhesse, s meglelkesítve
lelhesse fel. De nem bírhatott Ányos mindazzal, ami a bámulatra
méltó költő kiformáltatására kívántatik; kedvezőbben fogadó nemzet s
szerencsésb környűlmények kívántattak volna még, hogy e bimbókból
a szemet, szívet, és lelket gyönyörködtető virág a maga teljességében
felviruljon.

Azonban csak az övéhez rokon lélek volna alkalmatos magát a

nemzetiséggel jóltevő öszveérésbe hozhatni, s ily lélek a poézisnek
akármelyik pályáján is tudna ugyan a nemzet szívéhez utat találni: de
mégis minden kétségen túl legegyenesb ösvény a játékszíni költésben
nyílhatna meg. A poézis minden nemei közt ez áll a közönséges
életkörrel legegyenesb, s legkönnyebben érezhető öszvefüggésben. Az
eposz és líra mindketten életet hagynak szemeink előtt lebegni, de
ezen élet a poétával együtt tűnik fel, s bizonyos távolságban, bizonyos
emelkedésben áll felettünk: a drámából ki kell a poétának tűnnie,
mellettünk és körülöttünk ömledez a megnemesített élet, s csalatásunk
a való színét kapván meg, kikelni látszunk önmagunkból s
észrevétlenül a költő világába vegyülünk. Boldog költő, ki bennünket
ily kellemes csalódásba rengethet által, s kinek világából hideg
érdeklések, kellemetlen öszveütközés, vagy idegenbe tévedezés vissza
nem taszítják képzetinket! Az ő műveiben alkotná öszve magát azon
való költői tartomány, melyben a magosított nemzetiség tulajdon
hazáját fellelné; az ő műveiben ölelkeznék a hősi szép kor a
jelenvalóval, emberiség érzelme a hazafisággal; mi pedig emlékezet és
részvétel által vissza-visszakapatván megőriztetnénk azon
veszedelemtől, hogy a szűntelen előre és messzebb távozás alatt
eredeti színeinket lassanként elveszessük, s kebelünk többé
felmelegedni ne tudhasson.
De mikor fogna ily költő származhatni, s mikor fognának az ily költő
előtt az igazságos nemzet karjai, s egy célerányos nemzeti játékszín
megnyílni?! –

Parainesis

Az, ki életében sokat érzett és gondolkozott; s érzeményit és

gondolatait nyom nélkül elröppenni nem hagyta: oly kincset gyűjthetett
magának, mely az élet minden szakában, a szerencse minden változásai
közt gazdag táplálatot nyújt lelkének. Sok szépet írának a bölcsek, s
gyakran a nem éppen bölcsek is; gazdag forrást nyitának fel, honnan jó
sorsban intést, balban vigasztalást, mindkettőben magasbra emelkedést,
szív és észnemesülést meríthetünk; de azok is csak úgy hatnak reánk,
ha érzés és gondolkodás által sajátunkká tevők, ha saját magunkban
kiforrva lényünkhez kapcsolódtak, mint esti szélhez a virágillat,
melyben megfürdött.
A mindég szerencsében élő ily saját birtokot szerezni reá nem ér.
Isten a szenvedőnek engedé a vigasztalást: az egész természetből, az
emberi tettekből és tanításokból szívben élő tudományt szívhatni. Hála
neki, hogy éltemet sem hagyá szenvedések nélkül folynia! Keserűek
valának azok; és mégis áltatok tanultam az emberiség becsét érteni, való
nagyságot hiú ragyogványtól megválasztani, balszerencse tekintetét
nyugodtan tűrni, kevés híveimhez kölcsönös hűséggel csatlódni s
mindenekfelett érezni: miképpen szenvedés és kebelszaggató áldozat
tulajdon örömet hoz lelkeinknek, és sorsunkon felülemelkedni
megtanít.
E gondolat egyike azoknak, miket életemben legtöbbszer, s
legörömestebb írtam le. Lesz szenvedő, úgy hivém, kinek vigasztalást
nyújtand ezt általam is olvasni; s lehetetlen volt e parányi írást azon
nem kezdenem, midőn számodra írok, szeretett fiam, hogy vidám és
bánatos napjaimban gyűjtött parányi kincsemből emléket alkossak.
Nem kérd, s nem vár az idő, sebes rohanással haladván felettünk;
az én napjaim legszebb része leszállott; s ki tudja, melyik pillantatban
hull el az élet hervadó virága? Ki tudja, melyik pillantatban kell
költöznöm oda, hol korán előrement testvérem koporsója mellett a hely
készen vár? Nem hívom az órát; de jöttét sem rettegem. Jókor támadt,
s hamar eltűnt remények; lángoló, de tárgyat nem lelt indulatok; sivatag
jelen s alaktalan jövendő: íme, a tündérkar, mely ifjúságomat
körüllebegé vala! Nem sokkal adott többet a férjfikor; és sorsomat
mostohának mégsem mondhatom; mert találtam egy-két hű keblet; mert
korunk s hazánk nehány jeleseinek szeretetét viendem síromba.
Lassanként fognak ők is eltűnni; s nemsokára e nép emberei közül senki
nem lesz, ki rólam emlékezzék. Megadja az ég: erősek lépnek majd a
pályára, hol mint író és polgár parányi helyet foglalék el; s szebb
jövendő feledtet el engem s társaimat. Csak neked kell végórádig
emlékezetemet hű kebelben hordozni; csak te fogod e sorokat meg-
megújuló érzelem közt olvasni s meleg kebelbe szedni intéseimet. És
nem szedended hasztalan! A fiú, ki karjaimban forró szerelem ápolási
között nevelkedik, szívem megszentelt tárgyai iránt hideg nem marad;
s rényért*, hazáért és emberiségért olthatatlan lánggal égni megszokik.
Éveid száma is egymás után szaporodik, s nemsokára a tapasztalás
tekinteteidet oly tárgyakra intézendi, miket a gyermekkor boldog
szakában még nem ismersz. Túl az atyai ház falain más világ nyílik fel,
hová midőn lépni fogsz, kedvetlenül kell majd gyakran szemlélned:
miképpen a legszentebb nevek vagy megtapodtatnak, vagy álorca
gyanánt használtatnak gonosz célokat eltakarni. E látomány, jól tudom,
kínos fájdalmat okoz keblednek, s annál kínosabbat, mennél tisztábban
megőrzended szíved érzéseit; de vigyáznod kell, nehogy miatta vagy az
emberi nem iránt gyűlölettel viseltessél; vagy kísértetbe jöjj az
erkölcsiség azon ideálát, mit a bölcsek rénynek* neveznek vala, hiú
képzeménynek tartani. Gondold meg: sohasem volt idő oly mostoha,
nemzet oly elsüllyedt, hely oly szerencsétlen körülmények közt, midőn
és hol szív nem találkozott volna, való rénynek * hódoló; sohasem volt,
legalább igen ritkán volt ember, ki erkölcsi süllyedése legalsó lépcsőjén
is, a rény*szeretetre méltó voltát, hacsak pillantatokra is, hacsak
kétségbeesés érzelmeivel is, meg nem ismerte; s mindenekfelett
sohasem volt és sohasem leszen ember, ki szíve és lelke tisztaságát,
üldözés és veszély közt is, ég áldásának nem tartotta, ki magát
balsorsban is boldogabbnak nem hitte a szerencsében tündöklő
gonosznál. Nyugalom és önérzés a jámborság elválhatatlan két sajáta.
E kettő által lehetséges bal eseteket nemcsak eltűrni, de méltósággal
szenvedni; s azokban nemcsak le nem alacsonyulni, de lélekben
felemelkedni. E kettő teszen a sorssal küzdésre elég erőssé, erőssé a
szerencse kísértetei ellen is, és e szerencse minden ragyogványai és
biztatásai mit is tehetnének a férjfiúval, ki a maga emberi érdemét és
boldogságát valóbb alapra építni megtanulá?
Azért jókor kell magadat szoktatnod a rényt* ismerni, szeretni, s
úgy sajátoddá tenni, hogy természeteddel összeolvadjon s attól élted
semmi helyzetében, semmi változandóságaiban többé el ne válhasson.
Az emberben, mint minden állatban, önszeretet nagymértékben lakik; s
ez a természetnek azon kétértelmű ajándéka, mely aszerént, mint
irányoztatik, vagy segédünk lehet minden jóra, vagy vezérünk minden
gonoszra. Legelső, amit e részben tennünk kell: tiszta ismerettel
választott s állandóul megtartandó elv birtokára törekedni. Ennek
híjával, ha nem éppen gonosz is valaki, de pillantatnyi indulatok s az
igen sokszor rosszul értett önszeretet mindenkori sugalmai határozzák
meg; s majd jót, majd gonoszt cselekszik, és életfolyama e kettőnek
bizonytalan vegyülete. Milliomok vannak ilyenek; s az ő szíveikbe
gyakran több hajlandóságot öntött a természet jót, mint rosszat tenniek;
s hibájok csak az, mert nem alapra építék életöket, mert nem tűztek
magok elébe bizonyos célt, hová minden különböző körülmények közt
egyiránt siessenek. Kerüld ez alaptalanságot, mely többnyire erkölcsi
süllyedés örvényébe visz; s mindenesetre legalább a mindennapi
emberkék, a legalantabb járó köznép nyomorult körére kárhoztat.
Alig van ember, kinek keblében a jó és szép magvai természettől
hintve ne lennének; s ki szerencsés vala mívelt emberek közt születni;
ki már gyermekéveiben azon magvakat maga körül teljes virágzásra
fejtve láthatja: mi könnyű annak önkeble mozdulatit s mások példáikat
követve, magának az erkölcsiség legtisztább kívánatai felől való
ismeretet szerezni? Ha a jelenlét nem szólna is, a nemzetek évkönyvei
telvék szívragadó példányokkal; s bár többnyire gonosz, gyakran éppen
borzasztó alakokkal vétetnek körül: ezek nem szolgálnak egyébre,
hanem hogy amazokat még inkább tündököltessék.
Azonban ismerni a jót könnyebb, mint követni; sőt még az sem
nehéz, hogy némelykor jó vagy éppen nemes tettet vigyünk véghez: de
egész éltedet meghatározott elv szerént intézve, sohasem tenni mást,
mint amit az erkölcsiség kíván; s még akkor sem, midőn haszon,
bátorlét, indulat heve vagy szenvedelem ereje másfelé ragad; ezt hívják
erénynek. És ez sokkal nagyobb, sokkal dicsőségesebb kincs, mintsem
birtokába hosszú igyekezet nélkül juthatnánk. Mégse hidd azt rendkívül
fáradságosnak. Mert valamint hosszú út vezet a tudomány magasb
polcára; de a léleknek naponként újabb ismerettel gazdagulása annak
fáradalmait kedvessé teszi; úgy a rény* pályáján a haladás önérzése, a
szívnek mindég nemesb vonásokkal ékesülése s az a mondhatatlan édes
jutalom, mit minden jótett önmagával hoz, virágokat hintenek. Sokan
nevezék e pályát tövisesnek; de higgy nekem: az embert éltében sokszor
éri szerencsétlenség, jót s gonoszt egyformán. A különbség csak az:
mert a gonosz úgy nézheti azt, mint büntetést, mely őt leveri; a jó pedig,
mint történetesen keresztülfutó szélvészt, melynek az ő lelkén hatalma
nincs. Azért élted minden órájában tisztelettel és szeretettel fordítsd a
rény* felé tekinteteidet; soha ne múlass el egy alkalmat is, melyben jót
tehetsz; s ha a tett némelykor pillantatnyi hasznoddal s kívánságaiddal
ellenkeznék: szoktasd akaratodat, hogy rajtok győzedelmeskedjék. Így
fogsz a pályán lassanként és észrevétlen akadály nélkül járhatni; így fog
a szép és jó szerelme benned örökre hervadatlan virággá kifejleni; így
fogsz oly erőre juthatni, hogy egykor nagyot is mívelj, korodra s a
jövendőre munkálj, s társaid körében tisztelet és szeretet jelenségei közt
említtessél meg.
A világ az emberben és emberen kívül oly merész, oly nagy, oly
szívemelő vonásokkal van rajzolva! Igyekezzél azokat szemlélvén,
kebledet magas érzelmekkel megtölteni. Nem szeretem az ábrándozót;
de a legjózanabb, legvilágosabb tekintet mellett is lehet felmelegedni:
mint nagy ismeretű művész az előtte függő példány látásán
felmelegszik; s annál inkább, mennél tisztább valóságban tűn elébe
minden vonás, mely azt halhatatlan művé alkotja. Ily felmelegülés, ily
emelkedő érzelem nélkül művész nem lehet; s éppen így nem lehet
senki más, ki a köznépiségen felüllépni akar, ki magát nemes, s ha a
sors engedi, nagy tettek cselekvésére készíti. Mert nem elég parányi
tettekben gyakorolni a jót; az ember tökéletesülhető teremtmény; s mint
olyannak meg is kell magát bizonyítani. Minden, úgymond a költő, ami
felfelé nem hág, lefelé süllyed;* és így kell az emelkedni megszűnt
embernek is süllyedni, s ki nem tudja, miképpen őt a süllyedés
egyenesen az állathoz ragadja le?
Imádd az istenséget! Ez legelső rendszabás
Pythagoras aranyverseiben; s úgy hiszem, méltán. Semmi sincs, ami
*

az emberi szívet annyira felemelhetné, következőleg az élet mindennapi

jeleneteiben s a szenvedélyek és indulatok örök ostromában
hozzáragadt szennytől annyira megtisztíthatná: mint az istenség nagy
gondolatával foglalatoskodás. Akármerre veted e temérdek
mindenségben tekinteteidet, mindenfelől egy végetlenül bölcs, nagy és
jó, de egyszersmind megfoghatatlan lény jelenségei sugárzanak feléd.
A legmesszebb s legközelebb, legnagyobb és legparányibb alakban,
egyenként és egyetemleg, lehetetlen célra sietést és célra jutást,
származatban és enyészetben örök fenntartási rendszert nem látnod. És
ezen egység a milliom különbféleségben; e szakadatlan lánc a
legnagyobbtól a legkisebbig; ugyanazon anyagok oly végetlenül
változó, oly végetlenül sokféleképpen alakuló vegyülete, e temérdek
hatás és visszahatás közt fennálló egyetemi nyugalom; e képzeletet
meghaladó terjedtség és szám: oly tekintetek, mik az érző s gondolkodó
embert ellenállhatatlanul magasb körbe vonják fel. S ha mindezek s az
ilyenek szemlélete által a hatalom és értelem temérdek összehatásának
ideája lelkedben fellobbant, s ha e fellobbanás fénye tisztán állítja
elődbe annak tudását, hogy mindent, ami vagy, amivé lehetsz, mindent,
amit gondolsz, érzesz, akarsz, cselekszel és éldellesz, szóval egész
lényedet, fenntartásod s tökéletesülésed minden eszközeit egyedül e
hatalmi és értelmi összehatásnak köszönheted: akkor fog kebeledben
felébredni a csudálat, tisztelet és hála legmélyebb érzeteinek azon
kimagyarázhatatlan vegyülete, mit emberi nyelven imádásnak
mondanak. Ez az, ami az előttünk lebegő idea végetlenségét saját
kicsinységünk ellentételében támasztja fel; és mégsem alacsonyít le.
Mert minden érzemény, mely bennünk szokatlan emelkedésre hág,
lelkeinknek felsőbb erőket kölcsönöz; s nem süllyedésben érezzük
magunkat, hanem közeledésben a nevezhetlenhez, ki felé kebleinknek
oly fejthetetlen sejdítései vonzanak.
De jóval előbb, mintsem ily valami benned ébredhet vala, mindjárt
az élet küszöbén, öntudatod kívül, fejledezett egy érzés, az említetthez
némely vonásaiban nem hasonlatlan: szeretet és esdeklés az anyához és
után. Midőn még semmit sem ismertél a keblen kívül, melyhez
gyengéden szorítva első táplálékot vől és első álmod aluvád: már akkor
homályosan élt benned a mag, miből később a szülők iránti hálás
indulat szép plántája kivirágzott. Imádás Isten iránt s hála a szülők
jótékony fáradalmaiért: két sajátság, emberben, mindegyik képes őt az
állatok körén felül magas emelkedésben tartani. Az érzéki természet
enged a maga ösztöneinek, s minden előrement mozdulatban csak a
jövő kifejlését eszközli. Az oroszlány feltáplálja kölykét, s ha az már
elég erős, gond nélkül ereszti el; s az megy, barlangot és zsákmányt
keresni; s nem kérdi: ki az, ki a végetlen pusztát, hol bolyong, alkotá?
Nem kérdi: hová lőn az anya, ki őt hónapokig ápolá? Az ember nem a
jelen pillantat, nem a pillantati szükség rabja; értelmi eszméletekre
lévén alkotva, nem veszti el a múltat szem elől; s ezáltal mind a jelennek
több díszt szerezhet, mind a jövőre kiszámított hatással tud munkálni.
Innen van, hogy neme százados tapasztalásait ősi kincs gyanánt
meggyűjtögetvén, szívemelő kilátást nyitott magának a mindenségbe, s
alkalmassá lőn a titokban alkotó bölcsességet imádhatni. Innen van,
hogy visszaemlékezni tud azokra, kik zsenge éveiben hűven táplálák; s
nem hiszi elégnek saját gyermekeiben fizetni meg a természetnek, mit
szülőivel érte tétetett: de hálaérzelmekkel fordul azokhoz aggságukban;
s koporsóikat könnyek közt kíséri ki. E sajátságokhoz kapcsolja magát
minden hála, melyet jóltevőink iránt érezünk, minden tisztelet, mellyel
a múlt és jelenkor jeleseihez viseltetünk, minden készség, mellyel
szűkölködő embertársainknak segédkezet nyújtunk, szóval az
erényeknek egész hosszú sora. Mit kell neked s mit kell minden
embernek e gondolatnál érezni! Mert íme, egyedül a rény* emel
bennünket az állatokon felül; következőleg ki annak birtokába magát
nem tette, az kimutatta magának az emberi méltóságot becstelenítő
helyet, hol maradott. Szeretni az emberiséget: ez minden nemes szívnek
elengedhetetlen feltétele. Az emberiség egésze nem egyéb számtalan
háznépekre oszlott nagy nemzetségnél, melynek mindegyik tagja
rokonunk, s szeretetünkre és szolgálatainkra egyformán számot tart.
Azonban jól megértsd! – az ember véges állat, hatása csak bizonyos
meghatározott körben munkálhat. Azért ne hidd, mintha isten
bennünket arra alkotott volna, hogy a föld minden gyermekeinek
egyforma testvérök s a föld minden tartományinak egyforma polgáruk
legyünk. A nap temérdek égitesteket bevilágít, de a világegyetem
minden részeire mégsem hat ki: így az ember, ha nagy erőt nyert örökül,
s erejének megfelelő állást vőn a sorstól, ezrek, sőt milliomok előtt
jótékony napként világíthat; de az egész emberi nemre jóltevő behatást
gyakorolni, az a nagyok legnagyobbikának sem adaték. Sohasem
tudtam megérteni: kik azok, kik magokat világpolgároknak nevezik?
Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet
meg fényével; s ha egy helyről másra hurcoltatik, setétséget hagy maga
után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsoltatnunk, hogy azt jótékony
világítással állandóul boldogíthassuk. Minden, ami szerfeletti sok
részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az
ember, ki magát a föld minden országainak szentelni akarván, forró
szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidás * csak egy
Spártáért, Regulus* csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy
Magyarországért halhatott meg. Nem kell erre hosszú bizonyítás;
tekints szívedbe, s ott leled a természettől vett tudományt, mely
szerelmedet egy háznéphez s ennek körén túl egy hazához láncolja.
Szeresd a hazát! Boldog leszesz, ha a férjfikor napjaiban e szavakat
úgy fogod érthetni, úgy fogod érezhetni, mint kell. Hazaszeretet egyike
a kebel tiszteletre legméltóbb szenvedelmeinek; de sok kívántatik, míg
annak tiszta birtokába juthatunk. Ezreket fogsz láthatni, kik ajkaikon
hordozzák a szent nevet; kik magasztalva említnek mindent, ami a honi
föld határain belől találkozik; kik büszkén tekintenek az idegenre, s
hálát mondanak az égnek, mely őket magyaroknak születni engedé: s
véled-e, hogy ezeknek szíveik szeretettel buzognak a haza iránt? Véled-
e, hogy ezen hazaszeretet az, mely a rények * koszorújában olthatatlan
fénnyel ragyog, s a történet évkönyveiben tisztelő bámulattal
említtetik?
Minden erény önáldozattal jár, feláldozásával pillantatnyi
kényünknek, megtagadásával önhasznunknak, s nem ritkán
hajlandóságunk vagy gyűlölségünk elnémításával: azonban minden
áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van.
Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent,
amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad
népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell
szentelned. Mert tudd meg: e szóban – haza, foglaltatik az emberi
szeretet és óhajtás tárgyainak egész öszvessége. Oltár, atyáid által
istennek építve; ház, hol az élet első örömeit ízleléd; föld, melynek
gyümölcse feltáplált; szülőid, hitvesed, gyermekeid, barátid, rokonaid s
polgártársaid: egyről egyig csak egészítő részei annak. Hány embert
láttam én, ki meggyúlt háza üszkei közé éltét veszélyezve rohant, hogy
némely hitvány eszközöket kiragadjon? S nem sokkal inkább
természetes-e ily valamit a hazáért, azaz mindnyájunknak, az egész
nemzetnek mindeneért cselekednünk? És mégis kevesen vagynak, kik
e gondolatot felfogván sajátokká tehetnék! Mert az ember, ha értelme s
érzelme körét gondosan nem szélesíti, keskeny s mindég keskenyebb
határok közé szorul; szemei az egész tekintetétől elszoknak; s parányi
birtokában, háza falai közt elszigetelve csak önmagát nézi, s a
legszorosb, legegyetemibb, legszentebb kapcsolatokat nem láthatja.
Ezért a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák; ezért vagynak, kik
annak való értelmét soha magokévá nem tehették; s azt, amire saját
szívünk oly természetesen vezethetne, rendkívüli tüneménynek tartják,
mely szemeiket, mint az égen széjjelpattanó tűzgömb, legelteti, de
lelkeikre benyomást nem teszen.
Jókor szokjál e gondolathoz: a társaságban született ember nem
önmagáé. Számtalanok a jótétemények, mik a társas életben naponként
reánk háramlanak; lehet-e kívánnunk, hogy e jótéteményekkel ingyen
élhessünk, mint zsarnok a más izzadása bérével? Használni akarod a
társaságot? Úgy mindent kell tenned annak fenntartására, mi saját
erődtől kitelik. Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt
emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és
szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; e társaság
ideája egyesíti magában nemcsak azon érzeményeket, melyek kebledet
mint háznép tagjának, barátnak és rokonnak betöltik; e társaság ideája
egyesíti magában nemcsak birtokodat s birtokod és élted bátorságos
voltát: de az önérzést is, melyet, mint szabad ország polgára, magadban
hordasz; mely veled született, mely gondolatidra, tetteidre s egész
lényedre törülhetetlen befolyást gyakorol; melyet tisztán meg nem
őrizve ten emberi becsedet alacsonyítod le. Kinek szívében a haza nem
él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol; s lelkében üresség van,
mit semmi tárgy, semmi érzet be nem tölt.
Az ember egyedül gondolva nem több a magányos vadállatnál,
mely élte fenntartásaért zsákmányt keresve bolyong. Emberi ész és erő
csak társaságban fejlik ki; s amint valamely embertársaság szerencsésb,
szebb, dicsőbb hazává alkotta magát: polgárai minden szépben és jóban
aszerént haladhatának. Ezért kell minden mívelt embernek a hazát
legfőbb gondjává tennie; s ez mindenekfelett oly hazákról értetik, hol
az egyes polgárnak a közdolgok folyásába tekinteni joga s kötelessége
van. Mert jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók.
Ami Magyarországban nemzetnek neveztetik *, az öszvesen és
egyenként az igazgatásra befolyással bír. Megyegyűléseink a nemzet
mindegyik tagjának nyitva állanak, mindegyik szavat emelhet ott, s
lelki erejének mértéke szerént a sokaságra munkálhat. E körülmény
neked, mint nemzet tagjának, éltedet előre meghatározza.
A Stoa* bölcsei és Epikur* iskolája két, egymással ellenkező
véleményt állítának fel: amazok minden polgárnak a közdolgokkal
foglalatoskodást kötelességévé tévén; ez elvonulást s magányos
kénynek élést tanítván. Csak azt csudálom, hogy mind két vélemény
ugyanazon szabad társaság körében vett származást. Mert ha a
Stoa* tudománya szabad polgárokhoz oly igen méltó vala;
Epikuré*senkihez nem illett volna úgy, mint despotai üldözést megunt
emberhez, ki messze rejtekben keres a vaspálca elől menedéket. Ezt
fontolóra vévén, által fogod látni, miképpen azon jogokkal, miket
sorsodtól nyerél, nemcsak élhetsz szabadon, de élni köteleztetel; és íme,
ez a fő szempont, mi után élted tervét, gyenge ifjúságodtól kezdve,
intézned szükséges.
Természet és kedvező körülmények soknak sokat nyújtanak;
hanem e szerencsére támaszkodni hiú gondolat. A szerencse külső s
belső adományit saját igyekezettel nemesíteni, s amit szerencse önkényt
nem adott, fáradatlan szorgalommal magunkévá tenni: oly szükség, mi
alól nagyra és nemesre törekedő ember magát fel nem oldozhatja.
Voltak idők, midőn a lelkeken bizonyos restelkedés ült; midőn
gondolkozó fejek csak egyenként mutatkoztak; s kenyérkereső, parányi
tudomány vala mindaz, amivel a közdolgok férjfiai a mindennapi
világot százados formák szerént igazgaták. Most a földkerekség
legnagyobb részét erős rendület járá keresztül; korunk új szükségeket s
formákat vőn magára; minden pálya, minden láthatár szélesedni kezd;
egész néptömegek kezdenek gondolkozni; s egy hatalmas egyetemi
ország talpkövei tétettek le: az ismeretek országáé.
Törekedjél ismeretekre! De ismeretekre, melyek ítélet s ízlés által
vezéreltetnek. E vezérlet híjával sok ismeret birtokába juthatsz ugyan,
hanem ismereteid hasonlók lesznek a szertelen sűrű vetéshez, mely
gazdag növésű szálakat hoz mag nélkül. Ítélet által rendbe szedett s
keresztülgondolt ismeret ver mély gyökeret, s őriz meg a
felűlegességtől; ízlés pedig adja azon kellemetes színt, mi nélkül a
tudomány setét és zordon: mint a cellájába zárkózott remetének
erkölcse.
 Korunk sok ismeretet kíván, s ez jó oldalai közé tartozik; de sok
ismeret után kapkodás könnyen oda viszen, hogy címmel és színnel
elégedjünk meg; s e hibára hajlás a kor rossz oldalai közt talán
legrosszabb.
Ki csak társasági mulatságokban óhajt ragyogni, vagy éppen
tudatlanok által akarja magát bámultatni, az könnyű módon elérheti
célját, de értelmesektől megvettetik. Hogy a dologhoz értők előtt
méltólag felléphess, hogy ismereteid mind magadra, mind másokra
jóltevőleg hassanak: hosszú, fáradalmas munkára kell elszánva lenned.
Mert alapos s egyszersmind sokoldalú tudományt szerezni felette
nehéz. Sok olvasás, még több gondolkozás, sok egybehasonlítás, még
több gyakorlás, s fogyhatlan béketűrés és állandóság az, ami itt
megkívántatik.
Ne gondold, mintha a tanulás csak bizonyos időkhez, az ifjúság
éveihez köttetnék. Ifjú körünk oly szűk, s oly sokféle tanulmányokkal
elfoglalt, hogy gyors elfolyása alatt erős alapon épült tudományra jutni
csaknem lehetetlen. Boldog ifjú az, ki annyira mehetett, hogy keblében
a tudomány iránti szeretet állandólag felgerjedett; s azon utakkal,
melyeken az ismeretek kútfejeihez eljuthat, megbarátkozhatott! Neki
csak keble sugallatit kell követnie, s szakadatlanul előre haladva,
bizonyosan oda ér, hol tudományi szomja gazdag táplálattal fog
kielégíttetni. Azonban e kielégítés csak mindennapi haladás jutalma; ki
szüntelen előbbre nem törekszik, az hátramarad, mond a példabeszéd.
Tudományt a munkás élettel egybekötni: ez a feladás, mire a
köztársaság férjfiának törekednie kell. Tiszteletet érdemel a tudós is, ki
négy fal közt halványulva a múltvilág emlékeivel kizárólag társalkodik:
de a jelenkorra hatni kívánó polgárnak más pályán kell indulnia.
Magányos ismereteket szerezni, hogy azok a sokaságra által plántálva
közkinccsé váljanak; világos ideákból fáklyát gyújtani, melynél az
együttélők előítéleteik setétségéből kiléphessenek, régi és új, idegen és
saját tapasztalást egyesíteni, hogy a néptömeg előtt vezérelv gyanánt
ragyogjanak; szóval minden ismeretet a kor szükségeire s kívánataira,
a jelenlét nemesítésére s a jövendő előkészítésére fordítani s a
tehetségig életbe hozni: ezt kívánom én mindazoktól, kik a
közdolgokban forgandók. Ily szempontokból nevezé Sokrates * a maga
ifjait; ily szempontokból indultak ki Perikles* és Demosthenes*,
Cato* és Cicero*. Ezeket s az ilyeneket hasonlítsd az iskola tudósaival,
s ha majd rajtok és körűlök a gazdagon viruló életet (mitől az iskola
emberei oly távol vagynak) tisztán látandod: örülj; mert tisztán látni, a
bölcsességnek kezdete.
Hellen és római férjfiakat nevezék, figyelmeztetni kívánván a
különbségre, mely életök s életünk módja közt, az itt felvett pontból is
tekintve, találkozik. Ki ifjúságában avult formák szerént alkotott
intézetekbe nem záratott; ki gyermekéveitől fogva a való élet könyvét
kinyitva szemlélte maga előtt; ki férjfikora legtöbb idejét közhelyeken,
polgártársai tömegében, hazai dolgokkal elfoglalva töltötte: annak
minden gondolatai, ismeretei, tettei természetesen a legvirulóbb élet
színét hordozhaták. Az jókor megszokta magát nem saját falai közt,
háznépi keskeny körben elszigetelve, hanem a közös hazában, a
nyilvános élet zajában az egészre munkálva gondolni. Annak könnyűvé
lőn minden gondolatit, szerelmét és tudományát a haza és nemzeti élet
ideájával egyesíteni, s ifjúságát s egész életét aszerént intézni.
De nem így, legalább nem ilyformán kellene-e nevekedni s élni
azoknak is, kik a mi megyei összejövetelinkben s országgyűléseinken
jogaikkal méltólag élni, s kötelességeiknek férjfiasan megfelelni
kívánnak? Azért elejétől fogva gondold ki magad a négy fal közül, hol
bölcsődet ringatták; gondold ki a házi körből, hol kívánataidat
tekinteteidből lesegették. A mi háznépünk e nemzet, s ősi házunk ez
egész ország; ennek határain kiterjedve virul az élet, melynek zajában
munkálva és hatva forognunk kell.
Eljön az idő, s társaid körében neked is fel kell állanod, s a
köztanácskozásokban élőszóval részt venned; s érzeni fogod, miképpen
az ékesszólás, s mindaz, ami erre megkívántatik, oly szükség, mi nélkül
közdolgokban részt vevő polgár közvetlen nem hat. Ez okon már az
ifjúság küszöbén ismerkedjél hazánk dolgaival, állásával, törvényeivel
s történeteivel; s ismerkedjél mindazon tudományokkal, miket az
emberi elme régibb és újabb korban a nemzetek kormányzására s
boldogabbá tételére feltalált. De ismerkedjél a régi és újabb kor
nevezetes szónokaival, s mindenekfelett ama kettővel, kiknek egyikét
Athene, másikát Róma nevezé magáénak, Demosthenesszel * és
Ciceróval. Törekedjél ezeknek lelkeikbe pillantani; törekedjél kitalálni
a módokat, miknél fogva ők bámulatos nagyságra emelkedtek;
törekedjél kilesni a forrást, honnan azt a lélekrázó erőt, azt a teljességet,
azt a művészi színt és virágzást, miket minden soraik bizonyítanak,
merítették; s ha törekedésed szerencsés leend, bőv jutalmat hoz
fáradságodért.
A szónokság szabad nép körében támadt, s szabad nép életéhez
tartozik. Ének hangja szelídíté meg a vad csoportokat; a mívelt nemzet
tömegét szónoklat vezérli, s ennélfogva nem hiú gond az, melyet
ékesszólás elérésére szentelünk. Szó szavat húz maga után; élő
tanácskozásban fejlik ki, s tartatik fenn a szabadság szelleme; s jaj a
nemzetnek, mely írott parancsokat némán olvas, s vakon
engedelmeskedik! Add hozzá, hogy a szónokság sok és mély
tudományt, sok és lélekemelő gyakorlást, sok és szívrázó erőt kíván, s
mondhatod-e haszontalannak a fáradságot, mely annak megnyerésére
éveken keresztül fordíttatik?
Teljes birtokában lenni a nyelvnek, melyet a nép beszél: ez az első
s elengedhetetlen feltétel. De erre még nem elég azon nyelvismeret,
mely dajkánk karjai közt reánk ragadt; s azt hinni, hogy gyermekkori
nyelvünkkel az élet és tudomány legmagosb s legtitkosb tárgyait is
tisztán s erőben előadhatjuk, nevetséges elbízottság. Igyekezned kell
nemcsak arra, hogy a beszéd hibátlanul zengjen ajkaidról; hanem arra
is, hogy kedves hajlékonysággal, gazdag változékonysággal, tisztán
kinyomva, s szívre és lélekre erőben munkálva, okaidnak s
érzelmeidnek akaratodtól függő tolmácsa lehessen.
Meleg szeretettel függj a hon nyelvén! – mert haza, nemzet és
nyelv, három egymástól válhatatlan dolog; s ki ez utolsóért nem buzog,
a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog. Tiszteld s tanuld más
mívelt népek nyelvét is, s főképp ama kettőt, melyen Plutarch * a
nemzetek két legnagyobbikának hőseit rajzolá, s Tacitus * a római
zsarnok tetteit a történet évkönyveibe való színekkel nyomá be; de soha
ne feledd, miképpen idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig
tehetségig mívelni kötelesség.
A bölcsesség legnagyobb mestere az élet; azonban gyakran
felkeresd a rég elhunytakat is, kik tanulások, vizsgálatok s tapasztalások
által gyűjtött kincseiket a maradék számára könyveikbe letették. De
jusson eszedbe: a könyvek száma végetlen, a te éveid pedig végesek; s
óráidat s napjaidat oly sok egyéb foglalatosság kívánja magának. Mint
az üresbeszédű társalkodót: úgy kerüld a tartalmatlan könyvet. Sőt ne
könnyen végy kezedbe oly művet, mely a zseni lángjegyét homlokán
nem hordja; a nagy író művét pedig mély figyelemmel tanuld keresztül.
Így az olvasásnak szentelt órák nem lesznek elvesztve, mint azoknál,
kik választás és cél nélkül ezer meg ezer köteteket forgatnak keresztül,
vagy hogy emlékezetöket terheljék, vagy jegyzőkönyveiket becsnélküli
apróságokkal megtömjék, vagy unalmas pillantataikat megöldököljék.
Az élet csak úgy éri célját, ha tetteknek szenteltetik. Célt és véget nem
tudó olvasás rest életnek vagy következménye vagy szerzője; nyavalya
az, mely a való élet gyökereit elrágja; s melyből kigyógyulni éppen úgy
nehéz, mint a játékszenvedelemből; s mely a lelket éppen úgy
elzsibbasztja, s minden munkára és hatásra alkalmatlanná teszi.
Könyvet írni: ez is egyike korunk betegségeinek. Ki kenyérért
írogat, az méltóbb szánásra, mint aki napszámért kapál. Kit hajlandóság
vonz írásra, jusson eszébe: miképpen hajlandóság és tehetség két
különböző dolog; s ki a hajlandóságot tehetségnek veszi: az mindég
csalatkozik. Több kívántatik az írótól, mint a beszélőtől. Ennek szavai
elhangzanak, az író pedig maradandó bötűkbe önti gondolatait, s
messze vidéken s jövendőben is óhajt olvastatni. Azért ha valaha
könyvírásra kedved leend, vizsgáld meg jól magadat, gyűjtöttél-e elég
erőt, tapasztalást és tudományt? Mert oly ember is, ki a maga életkörét
híven betöltvén, jámborsága és szorgalma által tiszteletet érdemel,
nevetséges leend, mihelyt azon pályára lép, mire természet őtet nem
szánta. Kinek a közönségesen, a mindennapin felülemelkedni erő nem
jutott: az kitetsző helyre ne álljon. S ez intés itt az írónak adva, minden
más helyzetbeli embernek szól.
Nem boldogtalan volt az, mond a költő, kinek születéséről s
haláláról a világ semmit sem tudott. E tanítás a pórnépre nézve helyes
lehet; de ki fennérzést nyere sorsától, ki magasbra törekedő társaságban
a szép és jó példáit jókor szemlélhette: annak kötelessége úgy élni, hogy
a pórnépen felülemelkedve, a mindennapiság keskeny köréből
kiléphessen; s nevének maradandó emlékezetet szerezzen. Hazát és
emberiséget csak jelesek boldogíthatnak; s e célra munkálás
kötelessége alól nem vétetik ki más, mint a természettől tehetség nélkül
hagyott szerencsétlen.
Sok út visz magasra; s ez utak közt nem egy van, mely
mindenkinek hatalmában áll. Ha bámulatos művet írni, fontos ütközetet
nyerni, phidiási* szobrot alkotni, országos alkotmányt alapítani stb.
nem mindentől telik: de elveit s érzéseit minden megtisztíthatja, magát
erény követésre minden szoktathatja, hasznos ismereteket minden
gyűjthet, s napjait célirányos tettekben minden eltöltheti. Ne hidd,
mintha a terhektől s kötelességektől, mik reád, mint szabad nemzet
polgárára, természetesen háramlanak, tehetséged kicsiny voltának színe
alatt magad felmenthetnéd. Lángerő kevésnek adatik; azonban minden
egészséges lélek hosszú szorgalom által más tudományát, tapasztalását,
példáját magáévá teheti; helyesen ítélni s pontosan egybehasonlítani
megtanulhat; s vizsgálat s gyakorlatnál fogva a teremtő lelkét ha el nem
érheti, hozzája legalább közelíthet. Többször mondám: az élet fő célja
– tett; s tenni magában vagy másokkal együtt senkinek nem lehetetlen.
Tehát tégy! S tégy minden jót, ami tőled telik, s mindenütt, hol alkalom
nyílik; s hogy minél nagyobb sikerrel tehess, lelkedet eszközekkel
gazdagítani szüntelen igyekezzél.
Hol élő példából s tulajdon tapasztalásból tanulhatsz, ott
tudományod legjobb alapon áll. Tettlegi tudományt találsz a világ
történeteiben is; s kincs gyanánt kell tartanod azon következményeket
is, miket a nagy emberek saját tapasztalásaik után feljegyeztek. De amit
a magányos tudós előre feltett elvekből kikövetkeztetett, s összeilletett
rendszerben előadott, kétkedve tekintsd még. Mert észleges
vizsgálatokat ragyogó színbe öltöztetni könnyű: életre alkalmaztatni
pedig nehéz, s nem ritkán veszedelmes. Minos* és Lykurgus*, Solon* és
Pythagoras* tettleges bölcsességgel alkották öszve a köztársaságokat; s
midőn Aristoteles* az igazgatás tudományát rendszerbe foglalá, nem
tett egyebet, mint amit a maga Organumának írásakor cselekedék vala.
Valamint itt az emberi ész szokott járását kitapogatván, azon rendet,
miszerént az elejétől és egyetemleg gondolkozni meg nem szűnt,
tapasztalás után leírá: úgy amott a régi és új országalkotványok módját
és állapotát vizsgálá meg, s a fennálló valóságon építé tudományát.
Minden ismeret kútfeje a tapasztalás. Nem elég tudni: Athenében
s Rómában, Angliában vagy Amerikában mi és miképpen volt vagy
van? Ugyanazon idea különböző fejekben, különböző helyben, korban
és környületben, különböző foganattal, munkálhat. Tapasztaláson épült
vizsgálat fog megtanítani; hol a hiány? Hol a tennivaló? S mi a
különféle eszközek közt választásra érdemes? Fordíts a népek kifejlése
történeteikre mély figyelmet. Egész nép, mint egyes ember születhetett
s nevelkedhetett oly meghatározó körülmények közt, melyek neki
bizonyos véralkatot, karaktert, hajlandóságokat, szeszélyt és
szenvedelmet természetébe öntöttek. Ez adatok szerént kell őt a kifejlés
lépcsőin nyomról nyomra kísérni; s ha e nyomról nyomra kísérést
elhibáztad, s az állást, melyre előrement adatainál fogva jutnia kellett,
tisztán ki nem láthattad: botlásokat teszesz, miket a világ minden teóriái
jóvá nem változtatnak. Úgy jársz, mint az orvos, ki minden
növénynevet tudott, de növényt egyet sem ismert; ki a nyavalyák egész
lajstromát ujjain elszámlálta, de betegének baját ki nem találhatá.
Egyetemi formák sem egyes emberre, sem egész nemzetre
állandóul nem alkalmaztathatnak. Az ember s az emberiség korához s
helyzetéhez képest időről időre más-más testi és szellemi alakot vált.
Ezen alakváltások észrevétlen jőnek; s csak akkor rohannak zajogva, ha
véletlen akadály vettetik ellenökbe. Azonban ne hidd, mintha elhárító
eszközeket találni nem lehetne. Ki tiszta pillanattal önkeblébe tekinteni
megszokott; ki előtt lelkének minden mozdulati lepletlen állanak: annak
csak akarat kell, hogy magát saját hatalmában mindég megtartsa, s
lélekalakot önmaga formáljon magának. Ily férjfi felülemelheti magát
a századon, s annak alakváltozásaira hatalmas befolyással munkálhat.
Két erő tart felül a sokaságon: ítélet és akarat ereje. E kettő nélkül
ismereteid csak eltanult ismeretek, tetteid csak alárendelt tettek
lehetnek; azonban mindkettőnek válhatlanul kell egybefűzetni. Mert
ítélet erős akarat nélkül lelkedet a szenvedő állapotból, miben
körülmény s társaság fogva tartják, ki nem emelheti; erős akarat pedig
ítélet nélkül átalkodottá s vakmerővé csinál, s hibásan választott célok
után törekszik.
Tapasztalás, tanulás, figyelem és gondolkozás: négy eszköz,
minek szorgalmas használata által az ítélet napról napra erősödik. Ezt
is, mint a lélek és test minden más tehetségeit szakadatlan gyakorlás
fejleszti és neveli; s e gyakorlás az út, akaratod erejét is óránként
öregbíteni. Puhálkodás, indulat és szenvedelem sugallatit meggyőzni
nem lehetetlen; jót, szépet, nagyot és nemest tenni természetes óhajtás;
s ama meggyőzést mennél gyakrabban viszed véghez, s emez óhajtást
mennél sűrűbben változtatod gyors tetté: annál nagyobb leend akaratod
hatalma. Indulat és szenvedély által vezetett ember akarata is lehet erős,
lehet rohanó hatalmú; de nem tiszta s nem szabad. Annak, ki egykorúira
jótékony befolyással kíván hatni, rénnyel és nyugalommal tölt keblet
kell bírnia. Indulat és szenvedély vadsága csak forrásban
nyugtalankodó sokaságra munkál, s annak vétkeibe vegyülvén, vészt és
pusztulást hoz; s mivel az emberiség saját fenntartását szem elől
egészen soha el nem téveszti: ily vész és pusztulat jelenetei sokáig nem
tarthatnak. Az erény nyugalmával párosult akarat az, mely szelíd
hatalommal munkálva, állítja elő a jót, s hárítja el a gonoszat.
Egyedül a legnagyobb erő sem tehet mindent, mondhatnám, nem
tehet sokat: egyesített erőknek pedig a lehetetlennek látszó is gyakran
lehetséges. Mit ér egy csepp víz? De milliomonként egyesült cseppek
megdöbbentő erőt fejtenek ki. Ez egyszerű, mindennapi példa tudtodra
adhatja: mily becses az egyesület!
Légy kész egyesülni. A nép, melynek tagjai saját házaikban
elszigetelve csak önmagokról gondolkoznak, s parányi célaikat csak
egyenként űzik, még félig vad nép. Neki óriásinak tetszik minden, ami
az egyes ember erejének s eszközeinek mértékét felülmúlja; ő nem
tudja, miképpen az erő s eszközök, mikkel feszített munka közt sem ér
véget, milliomok erejével s eszközeivel, sokkal kisebb részben
egybekapcsolva, csudákat teremthet. És az egyesülés ily haszna mily
természetesnek, mily könnyen kitalálhatónak látszik!
Jegyezd meg: azt, ami legegyszerűbben s legtermészetesben vezet
célra, kitalálni kevés ember dolga. Az emberek legnagyobb része saját
fejével nem gondolkozik; s régi állásából annál kevésbé mozdul ki saját
akaratánál fogva. A sokaságot szokás és előítéletek tartják fogva; s
azoktól megszabadulni a lélek restsége nehezen engedi.
Tisztábban látni, mint a pórnép, nem ritka dolog; de annak
balszokásaival s előítéleteivel megküzdeni egyes embernek mindig
veszedelmes. Elszórt magvakból apródonként csírázik és nő fel a kor,
mely változásokat hoz magával. Annak feltüntekor mintegy tudat s
akarat elleni forrás, mozgás s haladás látszik mindenfelé; s boldog a
reformátor, ki e feltűnés első jelenségeit biztos pillantattal észrevette! –
ő nem fog egyedül maradni felléptekor, s győzedelemmel teszi
magáévá a pályaágot, melyért a kor előtti küzdők hiában s többnyire
nyugalom és életveszély közt fáradtanak. Az ő osztályrésze dicsőség;
midőn az előtte elsüllyedt küzdők sírján egykorúiknak átka fekszik,
melyet a később jött maradék szánakozása többé jóvá nem teszen.
Önszeretet az emberi nem legegyetemibb vezetője; de ne hidd,
mintha ez önszeretet mindég az önhasznot tenné céljának. Sok anya
mondhatatlan szeretettel viseltetik gyermekéhez; s mégis e szeretet által
vezérelve mindent tesz, ami gyermekének sirathatatlan romlást hoz. Így
a sokaság önmagával! A való hasznot ismerni éppen oly ritka
tulajdonság, mint minden más valót; s ha Demokritnak * igaza volt,
midőn a valót, filozófi vizsgálatok tekintetéből kútfenéken lenni
mondotta: éppen úgy igazunk lenne, ha mondását az emberek
legmindennapibb tetteikre s gondolkozásaikra alkalmaztatnók. Az
emberek többsége, hogy önszeretetének eleget tegyen, a mindenkori
divattól, azaz idegen fejekben támadt s szokásba jött gondolat és
cselekedet formáktól kér tanácsot. Ezek itt fájdalommal nem gondolva,
orrcimpáikat fúrják keresztül, vagy tűszúrásokkal egész termeteiket
tarka képekkel borítják be; amazok ott kárt fel sem véve, papirosért
adják kincseiket, s levegői intézetekre egymást törve vesznek
részvényeket; némelyek a valódi értéket üres címért cserélik el, mások
a leghasznosb dolgokat elvetik magoktól a puszta név miatt, melyet
történetesen hordoznak, s több effélék. S miért mindezeket? Felelet:
mert másoktól úgy látják.
Embert, egyenként s csoportosan, a maga hasznáról felvilágosítani
a legnehezebb feladások közé tartozik. Gondolni mindent lehet
bátorságosan; gondolatot szóvá és tetté változtatni kétes
következményű dolog. Mit és mikor és miként kell szólani s tenni? Ez
a bölcsesség nagy titka, miről szabályokat adni nem lehet. Régi a
tanács; minden tudja azt, s kevés követi: eszed járjon előbb nyelvednél
s tettednél.
Van idő, mikor hallgatni s látszó veszteglésben ülni bölcsesség.
Bölcsesség és okosság közt különséget tégy. Mert az okos hallgat és
vesztegel, hogy önbátorságát megőrizze; a bölcs pedig, hogy
polgártársai nyugalmát idő előtt s foganat nélkül ne zavarja fel. Amaz
néz önmagára, ennek pillantatai az emberiség előhaladását kísérik.
Ok nélkül hágni vészes pályára vakmerőség és hiúság; de midőn
közügy kívánja, akkor mindenre készen lenni polgári kötelesség. S e
kötelesség parancsolja a valót és igazat nemcsak megismerni, nemcsak
szeretni és tisztelni, de bátor szívvel kimondani és pártfogolni is. Az
elpalástolt való s a pártfogás nélkül veszélybe süllyedt igaz gyalázatára
válik a nemzetnek, melynek körében az eset megtörtént.
Ezen, s minden más, ezzel határos kötelesség teljesítése bátor
szívet teszen fel; de bátor szívet szerénységgel s bölcs előnézéssel
párosítva. Szerénytelen bátorság szemtelenséggé lesz; s bátorság
előnézés nélkül oktalan vakmerőséget szül.
Bátor szívet, mint minden más rényt*, magad szerezhetsz
magadnak. Ki tanult ismerni, s ismeret által szeretni szépet, jót, nemest
és valót: az kétségkívül minden ezekkel ellenkezőt utálni fog; s e
szeretet és utálat győzhetlen erővel munkál szívére. A különben félénk,
erőtlen anya lángba s vízbe rohan gyermekeért, kit szeret; a félénk,
erőtlen hölgy tőrt taszít saját szívébe, hogy menekedjék üldözőjétől, kit
utál; s ha e két hatalmas indulat gyenge kebelbe is önthet bátorságot: mi
leszen még, ha az erős azokat sajátaivá teszi? A gyengének bátorsága
pillantatnyi támadat, mely kétségbe s veszélybe sújt; az erősé pedig
elveken alapuló léleksajátsággá leszen, mely nyugalmas alakot vehet
magára, s mégis lángerővel törekszik szabadítás s szabadulás felé
egyformán.
Bátorság kell nemcsak a pillantatnyi szükségben; hanem a szükség
bármily hosszú tartósságában is: azért bátorság, türelem és állandóság
nélkül kevés beccsel bír. E kettő nélkül nagy és következménnyel teljes
tettek nem történhetnek; e kettő nélkül a bátorság tulajdonképpen nem
is bátorság. Hiában tapodtál meg kezdetben minden félelmet, ha
előbukkanó akadályok ellen is mindvégig küzdeni képes nem vagy.
Mert bármint leplezzed, csak bátortalanság az, ami az akadályok által
készségedet meggyőzetni engedi. Szünetet nem ismerő bátorság
neveztetik állhatatosságnak; nagy karakter enélkül nem lehet, s ezáltal
kisebb lelkek is bámulatos következésekre juthatnak.
Állhatatosság és makacsság úgy állanak egymás ellen, mint
bátorság és vakmerőség. Valamint egyiket tisztelned: úgy a másikat
megvetned illik. Állhatatosság és mély tekintet jelen és jövőre;
makacsság és értelmetlenség: együtt járó dolgok. E két utolsó gyakran
hamis szégyennel van egybekötve: mondásunkat vagy tettünket
félbenhagyás által hibásnak ismerni nem akarjuk. De ha öntudatunk, s
maga a dolog kiált: mit használ ellenkezőt kiáltoznunk? Az állhatatost
még süllyedésében is önérzés boldogítja: a makacs szívét pedig késő,
sikeretlen megbánás vérezi.
Küzdés az élet! Ez igazságot még azok is érezik, kik a
mindennapiság nagy országútán a sokaság közt egy napról másra
megrögzött formák határvonalain belől bolyonganak, anélkül hogy
szemeiket felemelnék, s tekinteteiket új és szokatlan pálya felé
röppentenék. Mi nem fog még történni azzal, ki a sokaságot elhagyván,
kevesektől járt útra tér, vagy egészen új pályát nyitni készül! Minden
ily törekedés ezer meg ezer ellenséget támaszt. Ez gyűlöl, mert régi
szokásait megvetve s háborítva látja; amaz, mert törekvésed véleményt
állít elő, az övével ellenkezőt; némelyek ok nélkül nyugtalankodónak
tartanak; mások irigylik, hogy kitetszővé teszed magadat, holott
kitetszeni csak ők vágynának. Mindezek s több ilyenek ezer módon
igyekeznek célra jutásod megsemmisíteni; s ha megsemmisíthették, jaj
neked! – a sokaság nem lát egyebet bukásodnál; s dolgaid rossz
kimeneteléből kész gyávaságodat, oktalanságodat, gonoszságodat s
száz meg száz ilyeneket következtetni. A pórnép ítélete a szerencse után
jár. Bukásodban megvet és átkoz; lehető kiemelkedésed bámulat és
öröm zajával ünnepli. E jegyzet mindennapi példákból van merítve; de
nem kell általa elrettenned.
Ellenség s ellenkezés nélkül az egész természetben semmi nincs.
Elveted a gabonát, s mennyi veszély nem vár arra a kikelés pillantatótól
fogva aratás idejéig; s fognád-e azért az évenkénti vetést elmellőzni? És
jól adá isten, hogy sokszor s legtöbbszer a nemes küzdő elébe vetett
akadályok éppen néki szolgálnak: mint Heraklesről * mondja a mítosz,
kit a zsarnok veszteni akarván, halálos merényekre küldött ki, veszély
helyett örök dicsőséget hozókra. Meggyőzött akadály mindég a tett
becsét neveli; s a pórnép zajgó kiabálása, légyen az ellened vagy
melletted, minden esetben megvetésre méltó. E közt s a való hír és
dicsőség közt óriási a különség; s ki azt nem érzi, és méltánylani nem
tudja, az nem is érdemel más bért utcai sokaság megtapsolásán kívül.
Harsogva zúg az; a tapsok hőse vállakon hordoztatik; de kevés idő
múlva méltán vagy méltatlanul elhagyatva marad; boldog, ha sárral
nem mocskoltatik be! A bölcs szánni fogja őt szenvedéseiben, de
panaszára csak így szólhat: tenmagad választád jutalmadat, s azt, íme,
elvevéd!
Mindég és mindenütt vagynak, bár kevesen, kik a jót és szépet
szeretni s az arra törekvő tetteit méltánylani tudják. E kevesekhez
csatold magadat, s mennél szorosabban. Egyesült erejök célra jutásod
könnyítni, részvételök bukásodat vigasztalni fogja. A sokaságért híven
munkálj, de ítéletével ne törődjél. Ha küzdéseidet szerencse
koronázandja, úgyis melletted leszen az. Fáradalmaid jutalmát
önérzéseden kívül a kevesek jóváhagyásában keresd; csak ezek körében
alapul meg a maradandó hír, s a nemcsak maradandó, de megérdemlett
hír.
Aminek okai előre elhintettek, s csírájokban meg nem fojtattak,
annak kerülhetlenül meg kell történni; s megtörténését akadályok
hátráltatják ugyan; de egyszersmind lépcsőnkénti haladását rohanássá
változtatják; mint lassú patak folyását az elébe vetett kődarab. Az
emberiség történetei, valamint az egész természet, szakadatlan láncon
függenek egymásba; s bölcs az, ki a láncot ismerni s követni tanulta. A
pályaküzdő bukása gyakran, s talán mindég a lánc naponként egymásra
nevekedő szemeihez tartozik; s talán éppen azon szem, mely a
következő küzdő szerencsés célra jutását múlhatlanul vonja maga után.
Ennek meggondolása bátorítson a pályán kedvetlen körülmények közt
is.
Az emberi élet csak elröpülő pillantat, minek elenyészése előbb-
utóbb kikerülhetetlen. Mi szebb? – halni-e az ostromlott vár falai alatt,
a sokaság közt bujkáltodban történetesen melletted elpattanó bombától
lezúzva? – vagy halni az ellenség bástyái felett, minekutána merész
szökelléssel hazád zászlóját azokon kitűzted? A derék egyedüli célja:
jeles tett; ki féltében nem lépett vele egy ösvényre, azt éppen úgy eléri
a sors. Egyetemileg uralkodik az mindnyájunkon; de rajtunk áll
nevünket vaspálcája alól kivívni.
Sidney Algernon* a vérpadon múlt ki; Washington* az övéinek
karjai közt végzé életét. Egyik, mint a másik a maga népe történeteiben
halhatatlan. Melyik vala kettő közt a szerencsésb? – mondod: az utolsó.
De miért? Bizonyosan nem azért, mert néhány évvel többet élt; s talán
nem is azért, mert halálos ítéletet nem a bíró, hanem az öregség mondott
reája. Célra jutott! – úgy van; de kezdetben tudhatta-e, hogy célra jutni
fog? Nem, s éppen úgy nem, mint ama másik. Dicsőségének elég lett
volna, ha elsüllyedése a későbbi embernyom boldogságát húzta volna
maga után. A keresztyénség apostolai vérökkel alapíták meg a még
akkor csak leendő roppant alkotványt. Mi lenne az emberiségből, ha
csak az küzdene, ki a végrehajtás bizonyosságát előre láthatná?
Nemcsak a végrehajtás bizonytalan, de a hála is; bár azt küzdés,
áldozat és jótétemény által százszorosan megérdemléd. Erkölcsi
világban a hála legritkább tünemények közé tartozik, szintúgy egyes
személyekben, mint a nép sokaságában. Ki hálát remélve teszen jót,
ismeretlenségét bizonyítja meg a világgal. Minden jó, amit más az
emberiséggel teszen, reád is, mint emberre háramlik; azért tégy jót te
is, hogy tetteid az egészre s egész által az egyesekre jótékonyan
háramoljanak. Oly igazságos viszonyozás ez, mely éppen igazságos
volta miatt kötelességgé vál.
Hálaért tenni jót, uzsorástól is kitelik. Mert ki tetteért valamit
kíván, nem csuda, ha annak mértékét is meghatározza; s tettére tetszés
szerént tesz kamatot. Az ily tevő legtöbbszer csak hálátlant csinál, s
később bűnösnek hiszi maga iránt az emberiséget, s annak gyűlölésére
szívét teljes joggal véli felhatalmazottnak. Nyomorult! – ő nem
gondolja meg, miképpen önmaga naponként és pillantatonként az általa
gyűlölt embertársaság jótéteivel s jótéteiből él, melyek nagyobbak,
fontosbak és gyakoribbak mindazoknál, miket ő élte napjaiban másokra
árasztani képes vala.
Nincs nagyobb bolondság, mint magát a teremtés középpontjának
gondolni; s mindent, ami nem egyedül érette tétetett, megvetni. S ilyen
az, ki csak személyes hálát vár, s az egészre áradó jót figyelembe nem
veszi.
Szerencse után jár a sokaság; s ezért a szerencse kedvencei
megutálják azt, s benne az egész emberiséget. Ez is egyik bő forrása az
embergyűlöletnek. Hidd el, a szerencse ragyogásai közt nehéz az
emberiség való becsét érezni. Sok embert ezer meg ezer körülmény
összeütközése szinte észrevehetlenül magasra tol; s ők azt hiszik,
mintha felsőbb erők állanának szolgálatukra; s mintha a ragyogást
bámuló vagy kegyelmet váró sokaság minden nagyra és nemesre
alkalmatlan lenne. Nem tudják, hogy a körültök tolongó emberek
lealacsonyulása egyedül az ő művek. Egy intésre készek lennének
nagyot és nemest mívelni, éltöket szépért és jóért feláldozni, kik most
porban másznak; mert tőlük úgy kívántatik.
Az emberek legnagyobb része saját karaktert nem bír; de annál
inkább bír hajlékonyságot bizonyos körülmények közt mástól és más
által minden jót elfogadni. A szerencse fiainak tartozása nem az, hogy
egykorúikat bizonyos gyengeségek miatt gyűlöljék; hanem őket
fogékonyságaiknál fogva magasb erkölcsi állásra segítsék.
 Mit mondasz azokról, kik azért gyűlölik az emberi nemzetet, mert
ők szerencsétlenek? Ki nem lehet szerencsétlen? Vagy ki az, ki éltében
egyszer-akkor magát szerencsétlennek nem érzé? Magad vagy oka
szerencsétlenségednek? Tűrd, amit okoztál. Sors hozta magával
bajaidat? Mit tehet az emberiség róla, hogy így történt? Gonosz
emberek miatt szenvedsz? De miért kell nehány gonosz miatt az
egésznek gyűlöltetnie? Gondold meg: azalatt, míg téged gonosz
emberek nyomorúságba süllyesztettek; másokat a jók nyomorúságból
emeltek ki. Itt e falut vad kéz porrá égeté; ott egy másat jóltevő kezek
porból újraépülni segítettek. Itt egy ember rabló által hal meg; amott
egy nemes szívű önéltét veszélyeztetve ugrik hab közé, egy előtte
ismeretlent megmentendő.
Örömedben és keserveid közt szünetlen szeretettel viseltessél az
emberiséghez, melynek kebeléből az erény magvai még soha ki nem
száradtak. Szakaszról szakaszra jőnek idők, midőn nagy kiterjedésű
rendbomlások állanak elő; s azt vélnéd, olyankor a gonoszság fékei
mind széjjelszakítvák. Nézd keresztül az évkönyveket, s valld meg: ha
az erénynek emberi erőt felülhaladni látszó jelenetei nem ilyenkor
tűnnek-e fel legsűrűbben? Mennél fenyegetőbb állást vesz a rossz,
annál szorosb kapcsolatba teszik a jók egymással magokat; s közöttök
az emberiség annál tisztább világításban mutatkozik.
Ezeket meggondolván, bizodalmadat az emberek iránt tisztán
megőrizheted akkor is, ha az érdemet üldöztetve s a lelkes fáradozót
céljától elüttetve látandod. Egyes történetekből egyetemi
következményeket kihozni, tapasztalatlanság. Tekints az egészre; s
lehetetlen meg nem vallanod, miképp a világ minden népei közt ezer jó
látszik ugyan csírájában megfojtva, ezer küzdő pályája közepén
elsüllyesztve stb.; mégis a míveltség nagyobb-nagyobb terjedését, az
erkölcsök szelídülését, az ismeretek közönségesedését, múlt százakat
jelenkorral egybehasonlítva, nagy tömegben szemléljük. Vesd öszve az
időt, mikor Idomeneus* saját gyermekét megáldozni, gondatlan
fogadása miatt, magát kénytelennek hívé vala; az időt, midőn a spártai
nép Karthágó szövetségét csak úgy fogadá el, hogy ez templomait
embervérrel többé ne fertőztesse; s ismét az időt, melyben a
keresztyénség isteni alapítója ellenségeinket szeretni tanított. S nem
látod-e e három lépcsőn keresztül az óriási emelkedést? Való, hogy az
emberek az isteni tanító szavait közönségesen meg nem tartották; való,
hogy időről időre borzasztó jelenetek gyakran tűnnek fel: és mégis
odajutottunk, hol a rabszolgaság eltörlése, az ember becsének általános
megismerése, s ezredek óta fennálló kasztok összeolvadása
kivihetetlennek többé nem látszik; s ugyanazon emberfaj közt, mely
valaha embert áldozott, gladiatorait egymást gyilkolni gyönyörködve
nézte, a rabszolgává tett embert barmainál kevesbé kímélte, s több
efféle. Ezek s az ilyenek jelei, miképpen a népek tanítói, gyakori
veszélyeik mellett is, nem hiában szórták a magot. Gyökeret vert az, s
az ismeretek temérdek masszájával egybeforrva, többé ki nem
irtathatik.
Fáradj a hazáért s ne tenmagadért; így nem leszen okod
panaszkodni. Ki magáért fárad, gyakran csalatkozik; ki lelke erejét
hazájának szenteli, annak tettei előbb-utóbb sikerrel koronáztatnak
meg; s a siker felől az emberiség elismert haladása biztosít.
Hírt és dicsőséget vadászni hiúság. A való nagyságnak éppen úgy
következése a dicsőség: mint jámbor életnek a becsület; kereset nélkül
jön mindegyik.
Sokan a nagyember külsőjét mesterséggel teszik magokévá: mint
kokett a szerelmesét; s azt hiszik, ez úton dicsőségre juthatnak. De ha
van álnagyság, van áldicsőség is; s amannak kísérője csak ez lehet.
Óvd magad, annak látszani, ami nem vagy. Törekedjél való
nagyságra, ha magadban erőt érzesz; de színlett nagyságot mutogatni,
gyalázatnak tartsd. E színlés a hazugság minden fajai közt legundokabb.
Színlett nagyság mutogatója az oroszlánybőrbe öltözött szamárhoz
hasonlít.
Nagyság és szerencse: két egészen különböző dolog; s mégis a
sokaság e kettőt rendszerént összetéveszti. Nagyságot
szerencsétlenségben megismerni s tisztelni, ritkának adatott.
Mindennapi mondás: ez az ember szerencsés, amaz szerencsétlen.
Mit teszen a név: szerencse?
Timoleon* nyert győzedelmek után templomot emelt a
Szerencsének. Ő tehát e néven oly valamit értett, ami hatalmas lény
gyanánt az emberi tetteket igazgatja; s azoknak kéje szerént kedvező,
vagy kedvetlen kimenetelt osztogat. A régi közmondás ellenkezőt tanít:
mindenki önszerencséjének kovácsa. Azaz, szerencse kívül az emberen
nincs; semmi nem egyéb az, mint az emberi okosság s ügyesség által
előhozott jó következés. Aki tehát okos, az szerencsés is, s aki
szerencsétlen, az nem okosan vitte dolgait. Ez a mondás értelme; s így
tartá ezt Richelieu*.
Mindennapi példák bizonyítják, miképpen Richelieu-nek* s a
közmondásnak igazok nincs. Sok oktalan kezdet koronáztatott meg
szerencse által; sok okosan intézett terv semmivé lőn. A gazda híven
megmívelé földeit; vetései szép reménnyel biztatják; s íme, felleg gyűl,
s gabonáját aratás előtti napon jégeső veri el. Egy tékozló utolsó
forintját lotteriába löki, s nehány nap múlva a sorshúzás ezrek
birtokosává teszi. Mondhatod-e amaz elsőt saját balesete okának? – s e
másik szerencséjét az ő okosságának tulajdoníthatod-e?
Ember a történet urává magát nem teheti. Fontold meg jól, mit
kezdesz; válaszd meg az eszközeket okosságod szerént; munkálj
fáradatlanul; s ha mindent, amit erőd s körülményed enged, megtettél:
nem vádolhatod magadat, bár a kimenetel óhajtásodnak meg nem felel
is.
Tenn erődre támaszkodjál; szerencsétől, ha mit nyújt, fogadd el, de
ne várj semmit is. Az élet szebb ajándéka istennek, mintsem kockajáték
gyanánt folytassuk. Nem csüggedő erőnek gyakran a sors maga is
engedni látszik; azért a szerencse hatalmát ismerd meg ugyan, de általa
sem kormányoztatni, sem elrettenteni magadat ne engedd.
Emberi tudomány legfőbb célja maga az ember. Ez a pont, mely
körül minden vizsgálataink, törekedéseink kisebb-nagyobb körben
forognak.
Ismerd magadat s magad által az embereket; ez ismeret nélkül
tudományod holt tudomány.
Tökéletes ismerettel embernek dicsekedni, esztelenség.
Magunknak magunkról számot adni, már ez is felette nehéz, és hosszú
figyelem s gyakorlat következése: másokról pedig ítéletet hozhatni,
nemcsak felette nehéz, de felette bizonytalan. E planétáról, hol lakunk,
hasonlítás s következtetés által szólunk a többihez: így saját
természetünkből, melyet közelebbről vizsgálhatunk, hasonlítás s
következtetés által szólhatunk másokról. S e módon nyert tudomány
mennyi tévelygésnek adhat helyt!
 Mennél több s mélyebb ismerettel bírsz: annál inkább érzed az
emberi tudomány bizonytalanságát. Ez érzés önhittségtől meg fog
őrizni; de vigyáznod kell, nehogy ellenkezőleg kétségeskedés szellemét
ébressze kebledben. Az élet jól megfontolt, de biztos lépéseket kíván; a
kétségeskedés határos a félénkséggel.
A hős jól tudja, miképpen a győzelem isten akaratától függ; s
szorongó kebellel kezdi legelső ütközetét. Megnyerte azt; s bizodalom
támadt benne önerejéhez, mely minden újólag nyerendő győzelemmel
nevekedni fog, s új meg új szerencsét von maga után. Így történ az
ismerettel is. Minden jól húzott következés biztosbá tesz. De ha
biztosnak lenni jó: elbízottnak lenni még rosszabb, mint kéteskedőnek.
Mert a biztosság okos vigyázattal jár; az elbízottság pedig oktalan
vakmerőségre vetemedik; s magamagát buktatja meg.
Az ember külsője és belsője közt természetes viszony van; s ha
valakiről ítélni akarsz: mindkettőre figyelmezned kell. Embert egyedül
külsőjéről ítélni meg: vendégfogadósi bölcsesség, melynek
következményi aszerént változnak, amint felső ruhádat vagy hangodat
változtatod. A belsőt ami illeti, arra csak a külsőn keresztül lehet
pillantani; s azt vizsgáló szem elől rejtegetni nem nehéz.
Mint idegen kézírást, úgy idegen lélekállapotot, idegen érzelmeket
és karaktert utánazni, mindennapi jelenet. Színészi ügyesség az
emberek közt nagyon közönséges; ezért velök időt tölteni mindég lehet;
de általok megcsalatni is könnyű.
Sok ember olyan, mint a kaméleon: tetszéseként válthat színt. Sok
olyan, mint a vitorla: magában mozdulatlan áll; de minden támadó
szélnek enged, s annak változásaként változtatja irányait, most éjszak,
majd dél felé. Sok ember eszközzé tétetik; mert egyébre nem való. Sok
eszközzé teszi magát, hogy saját célait érje el. Ez gonosz, amaz
együgyű; s reájok támaszkodván, mindenikben kárt vallhatsz.
Bízni az emberi rényben*, az erények legnemesbjei közé tartozik;
de e bizodalmat leginkább az egészben helyheztesd; egyesekben
számtalanszor fogsz megcsalatkozni.
Az emberiség nagy tömegében az előre, a jobbra törekedés
tisztábban vagy homályosabban mindég érezhető; egyesek pedig az
egész szellemével, haladásával s boldogságával ellenkezők sűrűn
találkoznak. Ezren hiszik, hogy magányos jólléteket az egész célainak
feláldozásával alapíthatják meg; s ezek balul vezérlett önszeretet miatt
hívtelenek az egészhez; nem tudván, vagy tudni nem akarván, hogy az
egésznek, melynek részei vagyunk, ártani olyan, mint felgyújtani a
várost, hol házat bírunk.
Egyesekből áll az egész; s mégis azokból erre és viszont ebből
azokra az ítélet bizonytalan. Mert minden egyes magában a másiktól
különbözik; s ezer egyesek ezerféle különbségeik az egészben
összevegyülvén, vegyület által egészen más alakba olvadnak. A lég
különféle vegyületekben most széllé, majd vízzé, majd tűzzé alakul; s
ez alakváltozás uralkodik az erkölcsi világban is.
Nyílt szív s egyenes lélek egyesekben ritka tulajdonság; tettetés és
rejtegetőzés pedig gyakori. A nagy tömegben lévő emberek közt,
népben és sokaságban tettetés és rejtegetőzés természetesen nem foghat
helyt. Ezért a sokasággal legalább minden jelen pillantatban tudhatod:
mint állasz? – csak azt nem tudhatod: a jövő pillantatban mint fogsz
állani?
Jól megértsd: nemzet és sokaság egymástól különböznek. Amaz
együvé állott egész, ez több egyesek most ilyen, majd olyan számban
és alakban történt összecsoportozása. Amannak van állandó pályaköre,
melyen a vele összeköttetésben levő nemzetek sorában lassabban vagy
gyorsabban, de bizonyos egyetemi rendszerrel mozog; emennek kimért
útai nincsenek. Amaz a Balaton, mely saját partjai közt százak óta van
és tápláltatik; ez a hullámok, mik a Balatonon gyakorta látható ok
nélkül támadnak, s ismét eltűnnek.
Nemzet való szelleme s körülményein épült természetes szükségei
s törekedései, a sokaság hullámzó, zajos tolongása miatt, igen sokszor
nem kivehetők. Mert a sokaság egyesektől s gyakran saját haszna ellen
ingereltetik; s vagy vezetője célai után értetlenül megy, vagy vezető
nélkül hagyatva vakon rohan. De nem ritkán látni fogod azt is,
miképpen az említett zajos tolongás egyenesen az egész belsőjéből forr
ki. E két egymással ellenkező jelenést biztosan megítélni gyakorlott
szemet kíván.
Egész nemzetnek is lehetnek és vagynak előítéletei, balszokásai, s
más árnyékoldalai, miket felvilágosítani nem pillantat dolga. Gyűlölj
minden rosszat; de a rosszak orvoslásában különséget tarts. Régiség
által megszentelt vagy történetesen jó gyanánt elfogadott balság jó
szívben is lehet; s általán fogva nemzet, mint nemzet nem is lehet rossz-
szívű. Erőszak ritkán orvosol, mert nem világosít fel; példa és
tapasztalás által figyelemre bírt emberek egymás után s észrevétlen
térnek jobb útra.
Idő a nagy mester! Ez egy generációt természet rende szerént
eltemet, s a következőben eléri célját. Ki tud várni, az sokat tud; s
nemcsak tud sokat, de tehet, s tenni fog sokat. A bölcs késő öregségében
is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az
rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja, miért kell
várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest.
Erős rendület viszi véghez nemegyszer, mit hosszú idők békésen
nem hajthattak végre. Ez állítást a történetírás igazolni látszik. Azonban
tekints mélyebben, s látni fogod a rendületet, vagy hosszú idő által előre
készített végrehajtásnak lenni, vagy ha nem, akkor az előre nem készült
s korán vagy kor ellen erőszakosan felkényszerített rengést cél nélkül
pusztítani; s vagy az egyetemi szellem által nyomaiban semmivé tétetni,
vagy ellenkező esetre következéseiben a késő maradék nyomorúságát
is folyvást eszközleni.
Égiháború és volkánkirohanás miért és mikor szükségesek? Isten
tudja, kinek bölcsessége s ereje milliom világokat kormányoz. Ily
égiháborúk s volkánkirohanások az erkölcsi világban a néptámadások;
s ezek, mint amazok, a sors örök haladású törvényeiben írattak meg.
Vigyázz, nehogy valaha szentségtelen kezekkel a történetek forgó
kerekéhez nyúlj! Nagy Sándor és Etele, Mahomet és Nagy Károly
császár, Julius* Caesar és Napoleon csak eszköz valának a sors
kezében; kik más időben s más körülmények közt vagy tetteket
előhozni nem tudtak, vagy előhozni akarván, mindjárt kezdetben
elsüllyedtek volna. Sors választott embere a maga hivatását megérzi.
De a választottak sokfélék. Egyik választva lőn, hogy elvettessék, mint
a mag, jövő aratás reménye miatt elrothadandó; másik, hogy érett
kalászként tűnjön fel, idejét töltve sarló alá jutandó. Így rothadásra
szánt mag vala a két Gracchus;* így sarló alá jutott kalász Julius*.
Kit a sors meghívott, annak tiszta látást is ád, a kellő utat s eszközt
meglelni. Azonban a sors nem szólal meg; s annál kevésbé hív neveden,
hogy célait munkáljad. Az egész láthatlan, de szakadatlan szövedékkel
van egymásba fűzve; s minden szem a láncban saját helyét jól betölteni
köteles. Légy távol a bohóságtól, mintha ember szabad kéj szerént
intézhetné a társaság szerencséjét; de buzgólkodjál lehetőleg s
pillantatonként haszonra fordítani erőd s értelmed. Így nevetséges
önhittségtől ment leszesz; s ahelyett saját becsed szerény érzése fog
kísérni.
A sors a maga menetelét az emberiségben sem teszi oly láthatóvá,
hogy azt minden szem olvashassa. Sokan tekintetet sem fordítanak reá;
sokan azt hiszik, hogy nékiek figyelmezni sem szükséges, mivel az
különben is a magáét megteszi; sokan olvasni akarják, de a betűk
jelentését nem tudván, csak találgatnak, s idegennemű dolgokat
tévelygőleg fejtegetnek ki; csak kevés szerezte meg magának a
tehetséget, az örök folyamot a maga tisztaságában felvehetni. S ezen
kevesek sem dicsekedhetnek, mintha tekinteteik minden időben
egyformán élesek lennének.
Az emberiség sorsnak enged; de nem mint rabszolga. Mindenkinek
lehet szabad akaratra felemelkedni. Földből egyéb nem jöhet ki, mint
amit a természet belé alkotott; de vizsgálat és munka a természeti
anyagokból mennyi ezer meg ezer alakot állíthatnak elő, ilyképpen a
természetben nem létezőket! Azért ne hidd, mintha ember születnék
kész tehetséggel, mint atyja fejéből Pallas Athene*. Kebledben és
fejedben ezerféle erő szendereg, mit felkölteni, s kifejteni és alakítani
tenn dolgod. Ugyanazon személy teheti magát jóvá vagy gonosszá,
bölccsé vagy esztelenné, indulat és körülmény rabjává vagy urává; s ez
az, ami az emberben szabadakaratnak mondatik. Isten teremtett, s azt
ember nem teheti; de a teremtés által letett anyagnak alakot adni, vagy
azt alakról alakra változtatni magában és magán kívül: ez az emberiség
hatalmi és szabadsági nagy köre.
Időt kívánó, nagy tervet egész nemzet karakterén s hajlandóságain
építni sikerrel lehet; sokaságon építeni vakmerőség, azt csak
szempillantatnyi végrehajtásra lehet használni; egyes embereken
egyetemi tervet alapítani tapasztalatlanság. Ezekkel csak segédképpen
élhetsz, ha őket jól kiismerhetted, s annálfogva vagy tisztáknak
találtad, kik bizodalmadat meg nem csalják, vagy gyengéknek, kiket
tetszés szerént vezethetsz. Az elsőkkel sokra mehetsz; ez utolsók csak
addig tiéid, míg csel vagy történet szerént más kézre nem jutnak.
 Vagynak emberek, mint az állóvíz, mely bizonyos határokban áll,
de tesped, s haladásra nem való. Mások, mint a csendes folyam, mely
akadálya nem lévén, szokott útját egyformán járja. Amazoknak hasznát
nem vehetni; ezeken pedig próba nélkül nem építhetsz. Vess útjokba
akadályt, vagy várd, míg mások vetni fognak; s ha ekkor az akadállyal
meg nem küzdve másfelé folynak, csak gyengéiket használhatod; ha
pedig megküzdenek, s küzdenek lankadatlan, fűzd őket kebeledhez. Ily
küzdők egyesülete bölcsesség által vezetve a legszebb társaság.
Saját karaktert ritka bír; állandót még ritkább. Sok karakter épül
értelmi elveken, sok csupa vérmérsékleten vagy szenvedelmen. Elvet,
mérsékletet s szenvedelmet változtatni oly dolog, mire ezer példánk
van. Sok embert ismertem, kik bizonyos időben ilyen vagy amolyan
lélekszínt viseltek; s később egészen másat vettek fel. Nem mintha
tettetők lettek volna; hanem mivel karakteri alapjaik változván,
magoknak is kellett változniok. Sok emberben ismét a karakter helyét
dac pótolja ki; s ezek makacsok, míg ellenkezőjök van; nem lévén
pedig, könnyen elhajolnak. Ilyenek gyakran lesznek mások játékává.
Jól mondja a közmondás: elválasztja hét tél, hét nyár! – de gyakran
sokkal hosszabb időn túl is az ember változik. S csudáljuk-e? Kor,
körülmény, jó vagy balszerencse, egészség és betegség s több effélék,
a legerősb természetet is vagy hirtelen erőszakkal, vagy tartós
befolyással elváltoztatják. Mindannyi ok, vigyázni! Mert ha az ember
szíve gonoszsága nélkül is ily változékony; mennyire nem változékony
még azon alak, melyet tettetőleg veszen magára!
Fájdalommal emlékezem sokra, kik tettetve vagy nem tettetve ily
változékonysággal forogtak mellettem. Ily fájdalmat tapasztalni fogsz
te is; de óvd magad, hogy általa el ne kedvetlenedjél, s lángod a
közremunkálás iránt ne aludjék ki. Felebb is mondám: tekints egészre!
Egy darab göröngy e földön, bármily színetlen legyen az; de amiatt e
szép csillag, társai körében, nem kevesbé szép színnel ragyog. S e
hasonlatot tedd által az emberiségre; s ne nézd, mit tettek egyes tagok?
De szemléld: mivé lőn e nagy nemzetség, mely kezdetben állati hangnál
s ösztönnél egyebet nem ismert? Szerencsétlen volna, ki foltokat látván
a napban, annak fényességét nem ismerné meg.
 Közdolgokbeli tapasztalást közdolgokban élés szerez, s
emberismeretet társalkodás, s nem annyira társalkodás, mint együtt
munkálás emberekkel.
Közre élj: ezt mondám előbb is; de a magányosságot becsülni s
használni tanuld. Sok ismeret, sok érzés csak úgy ver gyökeret
szívünkben, ha azt egyedül lévén, hosszú háborítatlan gondolkozás által
tettük magunkévá. Az élet és munkazajban érzelem érzelemre, gondolat
gondolatra tolul; most jön, majd röpül; csak a magányosságban van
időnk s nyugalmunk minden egyes érzést, minden egyes gondolatot
feltartóztatni, s a többiek sorához állandólag fűzni.
Mindig magányban ülő csak magát hallja, és sem ellenmondást
tűrni nem tanul, sem a tárgy mások által így vagy amúgy nézett oldalait
nem ismeri. A zajban élőnek önszívét és lelkét mélyen vizsgálni ideje
nem marad; s így gyakorlat által ugyan készséget nyerhet, tettlegi,
egyes ismereteket szerezhet: de talentumát rendszeres haladásban
kifejtenie, s ismereteit egészítenie nem foghatja. Kettőt köss együvé, s
méltasd a költő mondását:

Csendes magányban* fejlik a talentom,

Világi zaj közt állandó karakter.

Eszerént élted fő törvénye legyen: magányban tökéletesülni, s a

köztársaságban magányos készületedet szünetlen haszonra fordítni.
Hazád szolgálni, s hazád dolgait kormányozni: e kettő nemcsak
megfér, de összeköttetésben is van egymással. Kit saját keresménye
nem táplálhat, az a társaság terhére él. Ki gazdagságot igazságos úton
gyűjt, az a közös hazának gyűjt kincset; jól bíró lakosokban áll az
ország gazdagsága.
Ki háznépet táplál, az a haza gyermekeinek egy részét táplálja; ki
háznépet a rény* elveiben tart, az a közös hazának tart hív polgárokat.
Férj és atya: tiszteletre méltó két nevezet. Ki gyermeket nevel, az
a hon iránt szent kötelességet teljesít. Neki adatik a jutalom:
közönségért tett szolgálatok után, szeretett hölgy és szülöttek karjain
önérzéssel pihenni.
 Társalkodás: az emberi természettel együvé forrva van; ki anélkül
él, az a természethez hívtelen.
Különség van: közdolgok folytatásában másokkal együtt lenni;
vagy azokon kívül másokat fogadni és felkeresni. Közdolgokban szoros
igazságot szólani s tenni, bár ezren vegyék is kedvetlenül, el nem
engedhető kötelesség. Társasági körben kedvetlenséget távoztatni,
emberség. De emberség és hízelkedés vagy csapodárság, nem egyforma
jelentésűek. Hízelkedni mindenütt alacsonyság.
Közdolgokban hallgatni, hol káros vélemény vagy tett nyilatkozik,
hű polgárnak nem szabad; társasági körben inkább hallgatni, mint
haragot gerjeszteni, illendőség. De itt és ott csak egyenes, nyílt lélek,
csak jóakarat és résztvevő kebel teszik az okos ember való becsét. És
számláld ide a türelmet is.
Idegen véleményt tűrni kevés tud; pedig ki tűrni nem tud, hogyan
kívánhat tűretni? Csak a gonoszt ne tűrd, egyébként az ellenkező
véleményt, hol kell, ostromold, de azt, vagy érette birtokosát gyűlölnöd,
igazságtalanság. Mert nem megtörténhetik-e, hogy két ellenkező közt
igazad neked nincs? S feltéve, hogy igazad van, mit vét az, ki gonoszság
nélkül, meggyőződés után ilyen vagy olyan véleményt lát valónak?
Tűretlenség a lehető megegyezést előre kizárja. Mit is okozhatna
jót oly indulat, mely önhittségből s kevély szeretetlenségből származik?
Keressed a valót! Ez intés vizsgálatra int, s vizsgálat szelleme
tisztelettel járul minden véleményhez, mely gonoszság bélyegét magán
nem hordja.
Ki valót keres, annak lehetséges önhibáját elismerni, s mástól
tanulni. Emberek közt ritka kincs, de a kincsek közt nem utolsó.
Fogadd el a jót mástól, de vizsgálva; s ten meggyőződésedet
könnyen ne változtasd. Változékonyság és fejeskedés egyformán nagy
hibák.
Rényt csak úgy bírhatsz, ha azt saját szívedből fejtetted ki; azt
mástól általvenni s divatköntösként magadra venni nem lehet.
Meleg kebellel tégy mindent, amihez fogsz, s meleg kebellel szólj
mindent, amit beszélesz; így beszéded és tetteid saját színt és erőt és
kellemet nyernek. Idegen példa csak ily embernek használ; ilyen a más
rényeit* nem utánozza, de mással hasonló rényt* követ el, önszíve
mozdultából. Tedd hozzá: ilyen ember a mástól tanult ismereteket úgy
plántálja által magába, hogy azok ott gazdag életre virulnak fel.
Hidegség emberben, mint egész természetben, minden tenyészet
gyilkosa.
Ki nem tett mindent, mit tennie kellett s lehetett vala, az boldog
nem leszen. Ki pedig emberi s polgári kötelességeit híven teljesíté, az
önérzésében boldog lehet; de leszen-e valósággal? – azaz, leszen-e
általánosan? – más, kérdés.
Boldogság nem pillantatnyi gyönyör érzelme. Pillantatnyi
gyönyört érezhet a hiában élő, a gonosz is; de a boldogságra önérzésből
eredt léleknyugalom kívántatik; s ez csak annak lehet sajáta, ki a
természet nagy és szent intéseit érteni tudta, s célirányosan követte.
A természet egyetemi törvénye: az egésznek fenntartása, kifejlése
és haladása az érelem* végpontjáig; s mindezt halandó szem csak egyes
jelenetekben láthatja s kísérheti. E törvény az, minek valamint a világ
minden más egyenkénti részei, úgy az ember is alárendeltetett, hogy
annak betöltésére kény és fájdalom után együtt munkáljon; azért bár
boldog lenni mindenki szeretne, mindenki törekszik: mégse hidd,
mintha Isten az emberi élet céljává e törekvést rendelte volna.
Természethez, emberiséghez hű kebelnek kísérője lehet boldogság,
mint magas erénynek a dicsőség: de kitűzött cél gyanánt tekinteni azt,
csalatkozás.
Fásult szív boldogságot nem érezhet, nemtelen szív nem bírhat: a
nemes keblű érezheti s bírhatja azt, de sokszor díjul mondhatlan
gyötrelmet nyer. Jele, hogy a célt nem hibázó természet, más célokat
tett ki számunkra.
Mi a boldogság?
Az emberek száz meg százfélét hittek annak lenni; s mindaz nem
egyéb eszköznél, miáltal azt elérhetni reméllék vala, s elérni mégsem
tudhaták. Mind azért, mert törekvésök célát az eszközzel
összetéveszték; mind azért, mert oly valamit tettek céllá, ami csak más,
való cél után küzdés következéseként tűnhet fel.
Boldogság fájdalommal s keserűséggel együtt meg nem állhat.
Mondhatod-e, hogy ember általánosan boldog lehet? Embernek időről
időre lehetnek örömei; de azok vagy hirtelen enyészve keservekkel
váltatnak fel, vagy hosszasban maradva unalomba mennek által.
Érzékeny szívnek több fájdalom jut, mintsem általános
boldogságra számot tarthasson: érzéketlen sem jót, sem rosszat nem
érezhet. A megadás nyugalma csendes érzemény; de szenvedés
következése, s annak emlékezetét le nem vetkezheti. Megkeményedés
a fájdalom iránt, az öröm útát is bezárja; s érzéketlenséggé vál. Higgy
nekem, e szó: boldogság, egyike a legbizonytalanabb s legszűkebb
értelmű kifejezéseknek; s ki boldogságot vadász, árnyékot vadász.
Teljesített kötelesség s nemes törekvések önérzése küzdés s bánat közt
is nyugalmot tenyészt; s ha e nyugalommal, boldogság cím alatt,
megelégszel: annak megnyerése szép, jó s erős léleknek keresés nélkül,
csupán tettei következésében bizonyos.
Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az
egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia
is. Ki saját jóllétét egyetlenegy fő cél gyanánt űzi, nevetségessé teszi
magát minden gondolkozó fej előtt. Az emberiség, mint az óceán,
melynek ezredekig, miriádokig tartó élet rendelteték: egy ember, mint
egy buborék, mely támad, ide s tova hányatik, s pillantat múlva
széjjelpattan, a megmérhetlen tömegben eltűnendő.
Ez ellentételben vigasztaló gondolat fekszik. Mert saját kicsiny
voltunk érzete az egész nagyságára vetett tekintet által magasztaltatik
fel; s egyszersmind a kétségbeesés keserítő gyötrelmeit szenvedések
közepette is elkerülhetjük. Ugyanis, bár minden küzdéseink mellett
magunk számára jobb napokat nem vívhatánk ki: de tisztán érezve,
hogy emberi rendeltetésünk fő céla nem is ez vala, nem nézünk átokkal
vissza a pályára, mely ha nekünk töviset hozott is, nemünknek most
vagy jövendőben virágot és gyümölcset teremhet.
Most pedig, szeretett gyermek, isten veled! Most még a
gyermekkor bájos álmai kebeledhez gondot férni nem engednek; de
eljön egyszer az idő, s a tapasztalás égető nappala téged is felébreszt.
Ha majd e felébredés kínos óráiban e lapokat előveended, jusson
emlékezetedbe: miképpen a felébredés kínos órájának gyötrelmeit én is
teljes mértékben szenvedtem; azonban szerelmemet az emberiség s
bizodalmomat az örök sors iránt híven megőrizni törekvém; s hidd el
nekem, ki e kettőt bírja, az füstbe ment remények után sem fog
vigasztalás nélkül maradni.

Vörösmarty Mihály

Zalán futása
S elhulltanak legjobbjaink
Csongor és Tünde A hosszu harc alatt.

Szózat És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,
Hazádnak rendületlenűl Megfogyva bár, de törve nem,
Légy híve, oh magyar;
Él nemzet e hazán.
Bölcsőd az s majdan sírod is,
Mely ápol s eltakar.
S népek hazája, nagy világ!
Hozzád bátran kiált:
A nagy világon e kivűl
"Egy ezredévi szenvedés
Nincsen számodra hely;
Kér éltet vagy halált!"
Áldjon vagy verjen sors keze;
Itt élned, halnod kell.
Az nem lehet hogy annyi szív
Hiában onta vért,
Ez a föld, melyen annyiszor
S keservben annyi hű kebel
Apáid vére folyt;
Szakadt meg a honért.
Ez, melyhez minden szent
nevet
Egy ezredév csatolt. Az nem lehet, hogy ész, erő,
És oly szent akarat
Hiába sorvadozzanak
Itt küzdtenek honért a hős Egy átoksúly alatt.
Árpádnak hadai;
Itt törtek össze rabigát
Hunyadnak karjai. Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Szabadság! itten hordozák
Százezrek ajakán.
Véres zászlóidat,
Vagy jőni fog, ha jőni kell,
A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll.
S a sírt, hol nemzet sűlyed el,
Népek veszik körűl,
S az ember millióinak
Szemében gyászköny űl.
Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kivűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.
1836
Késő vágy
Túl ifjuságomon,
Túl égő vágyimon,
Melyeknek mostohán
Keserv nyilt nyomdokán;
Túl a reményeken,
Melyekre hidegen
Éjszínű szemfedőt
Csalódás ujja szőtt;
Túl a szív életén
Nyugottan éldelém,
Mit sors s az ész adott,
Az őszi szép napot.
De hogy megláttalak,
Szép napvilágomat,
Kivántam újolag
Már eltünt koromat;
Kivántam mind, amit
Ábrándos álma hitt:
Az édes bánatot,
Mely annyi kéjt adott,
A kínba fúlt gyönyört,
Mely annyiszor gyötört.
Hiába, hasztalan!
Ifúság és remény
Örökre veszve van
Az évek tengerén:
Remélni oly nehéz
A kornak alkonyán,
S szeretni tilt az ész
Letünt remény után.
1839. január 24. előtt
Guttemberg albuma
Majd ha kifárad az éj s hazug
álmok papjai szűnnek
S a kitörő napfény nem
terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak
durva kezéből
S a szent béke korát nem
cudarítja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a
népzsaroló dús
 S a nyomorú pórnép
emberiségre javúl;
Majd ha világosság terjed ki
keletre nyugatról
És áldozni tudó szív
nemesíti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld
népsége magával
És eget ostromló
hangokon összekiált,
S a zajból egy szó válik ki
dörögve: "igazság!"
S e rég várt követét végre
leküldi az ég:
Az lesz csak méltó diadal
számodra, nevedhez
Méltó emlékjelt akkoron
ád a világ.
1839. szeptember 5. előtt
Gondolatok a könyvtárban
Hová lépsz most, gondold meg,
oh tudós,
Az emberiségnek elhányt
rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra
milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a
földön,
Ha istenésszel, angyal
érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint
juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha
tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról
ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de
egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge
öltönyén,
Vagy egy dühös bujának
pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok
mezéből
Fehérre mosdott könyvnek
lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv
legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül
kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej
álmodik;
A csillagászat egy vak koldus
asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány
lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák
köntöséből
S most a szabadság és a hősi
kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya!
könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz
vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága?
- Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek
népei,
Salakjok annál borzasztóbb
legyen,
S a rongyos ember bőszült
kebele
Dögvészt sohajtson a hír
nemzetére.
De hát ledöntsük, amit
ezredek
Ész napvilága mellett
dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el
magát,
Virrasztott a sziv égő romja
mellett,
Hogy tévedt, sujtott
embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nemn ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s
midőn
Ingyen tehette - csúfos
háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi
rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt
szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz
miatt -
Egy máglya üszkén
elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit
mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek
fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem
mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy
zugot,
Egy kis virányt a puszta
homokon
Hol legkelendőbb név az
emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák
örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e
dicsők
S az isten képét szíjjal
ostorozzák.
És mégis - mégis
fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd
felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább
érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket
oltani,
Hogy végre egymást szívben
átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is
kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok
magam!
Testvérim vannak, számos
milliók;
Én védem őket, ők megvédnek
engem.
Nem félek tőled, sors, bármit
akarsz.
Ez az, miért csüggedni
nem szabad.
Rakjuk le,
hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban
teremt.
S ha összehordtunk minden kis
követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a
csillagok.
S ha majd benéztünk a menny
ajtaján,
Kihallhatók az angyalok
zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától
hevültek,
Menjünk szét mint a régi
nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és
tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég
semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld
ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki
vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég
fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé
viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk
fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár
gyanánt
Posvány iszapját szopva
éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a
legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa
áll.
Ha azt kivíttuk a mély
sülyedésből
S a szellemharcok tiszta
sugaránál
Olyan magasra tettük, mint
lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink
porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka
volt!
1844 vége
Az emberek
1
Hallgassatok, ne szóljon a dal,
Most a világ beszél,
S megfagynak forró
szárnyaikkal
A zápor és a szél,Könyzápor,
melyet bánat hajt,
Szél, melyet emberszív sohajt.
Hiába minden: szellem, bűn,
erény;
Nincsen remény!
2
Hallátok a mesét: a népnek
Atyái voltanak,
S amint atyáik vétkezének,
Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt:
Törvényt! s a törvény újra ölt.
Bukott a jó, tombolt a gaz
merény:
Nincsen remény!
3
És jöttek a dicsők, hatalmas
Lábok törvény felett.
Volt munka: pusztított a vas!
S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek,
Bújában egymást marta meg.
S a hír? villám az inség éjjelén:
Nincsen remény!
4
És hosszu béke van s az ember
Rémítő szapora,
Talán hogy a dögvésznek
egyszer
Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé,
Mert hajh a föld! az nem övé,
Neki a föld még sírnak is
kemény:
Nincsen remény!
5
Mi dús a föld, s emberkezek
még
Dúsabbá teszik azt,
És mégis szerte dúl az inség
S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem,
Mért oly idős e gyötrelem?
Mi a kevés? erő vagy az erény?
Nincsen remény!
6
Istentelen frígy van közötted,
Ész és rosz akarat!
A butaság dühét növeszted,
Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy
ész,
Bármelyik győz, az ember
vész:
Ez őrült sár, ez istenarcu lény!
Nincsen remény!
7
Az ember fáj a földnek; oly sok
Harc - s békeév után
A testvérgyülölési átok
Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl,
Nagyobb bűnt forral álnokúl.
Az emberfaj sárkányfog-
vetemény:
Nincsen remény! nincsen
remény!
1846. május előtt
Ábránd
Szerelmedért
Feldúlnám eszemet
És annak minden gondolatját,
S képzelmim édes tartományát;
Eltépném lelkemet
Szerelmedért.
Szerelmedért
Fa lennék bérc fején,
Felölteném zöld lombozatját,
Eltűrném villám s vész
haragját,
S meghalnék minden év telén
Szerelmedért.
Szerelmedért
Lennék bérc-nyomta kő,
Ott égnék földalatti lánggal,
Kihalhatatlan fájdalommal,
És némán szenvedő,
Szerelmedért.
Szerelmedért
Eltépett lelkemet
Istentől újra visszakérném,
Dicsőbb erénnyel ékesítném
S örömmel nyújtanám neked
Szerelmedért!
1843. március előtt
A merengőhöz
Hová merűlt el szép szemed
világa?
Mi az, mit kétes távolban
keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Min a csalódás könnye
rengedez?
Tán a jövőnek holdas
fátyolában
Ijesztő képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak
jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton
kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly
kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe
néz.
Mi az, mi embert boldoggá
tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen
bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van
szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord
rózsaberket;
A látni vágyó napba nem
tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt
szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz
vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes
volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gőg, mohó vágy s fény el
nem varázsolt,
Földön honát csak olyan
lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid
távolába:
Egész világ nem a mi
birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat
magába,
Sajátunknak csak annyit
mondhatunk.
Múlt és jövő nagy tenger egy
kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin
tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak
lebegnek,
Zajától felréműl a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a
jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és
szeress,
Maradj az élvvel kínáló
közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt
ne keress,
A birhatót ne add el
álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan
szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára
lészen,
Ha kart hizelgő ábrándokra
nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép
szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt
madár,
Mely visszajő, ha meglelé zöld
ágát,
Egész erdő viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju
szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derűt:
Ha napja lettél, szép delét ne
vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyűt.
1843. február vége - március
eleje
Előszó
Midőn ezt írtam, tiszta volt az
ég.
Zöld ág virított a föld ormain.
Munkában élt az ember mint a
hangya:
Küzdött a kéz, a szellem
működött,
Lángolt a gondos ész, a szív
remélt,
S a béke izzadt homlokát
törölvén
Meghozni készült a legszebb
jutalmat,
Az emberüdvöt, melyért
fáradott.
Ünnepre fordúlt a természet,
ami
Szép és jeles volt benne,
megjelent.
Öröm - s reménytől
reszketett a lég,
Megszülni vágyván a szent
szózatot,
Mely által a világot mint egy új,
egy
Dicsőbb teremtés hangján
üdvözölje.
Hallottuk a szót.
Mélység és magasság
Viszhangozák azt. S a nagy
egyetem
Megszünt forogni egy
pillantatig.
Mély csend lön, mint szokott a
vész előtt.
A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel lapdázott az
égre,
Emberszivekben dúltak lábai.
Lélekzetétől meghervadt az
élet,
A szellemek világa kialutt,
S az elsötétült égnek arcain
Vad fénnyel a villámok rajzolák
le
Az ellenséges istenek haragját.
És folyton-folyvást ordított a
vész,
Mint egy veszetté bőszült
szörnyeteg.
Amerre járt, irtóztató
nyomában
Szétszaggatott népeknek átkai
Sohajtanak fel csonthalmok
közől;
És a nyomor gyámoltalan fejét
Elhamvadt várasokra fekteti.
Most tél van és csend és hó és
halál.
A föld megőszült;
Nem hajszálanként, mint a
boldog ember,
Egyszerre őszült az meg, mint
az isten,
Ki megteremtvén a világot,
embert,
E félig istent, félig állatot,
Elborzadott a zordon mű felett
És bánatában ősz lett és öreg.
Majd eljön a hajfodrász,
a tavasz,
S az agg föld tán vendéghajat
veszen,
Virágok bársonyába öltözik.
Üvegszemén a fagy
fölengedend,
S illattal elkendőzött arcain
Jókedvet és ifjuságot hazud:
Kérdjétek akkor ezt a vén
kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?
Baracska, 1850 – 1851
A vén cigány
Húzd rá cigány, megittad az
árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és
vizen,
Tölts hozzá bort a rideg
kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal
égett;
Húzd, ki tudja meddig
húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a
gonddal.
Véred forrjon mint az örvény
árja,
Rendüljön meg a velő
agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös
láng,
Húrod zengjen vésznél
szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig
húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a
gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és
bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy
világban,
Isten sírja reszket a szent
honban.
Húzd, ki tudja meddig
húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a
gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a
pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült
lélek,
Vert hadak vagy vakmerő
remények?
Húzd, ki tudja meddig
húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a
gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya
csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig
húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a
gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru
föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok
dühétől
Tisztuljon meg a vihar
hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár
magába.
Húzd, ki tudja meddig
húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a
gonddal.
Húzd, de mégse, - hagyj békét a
húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a
világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra
lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm
borával,
Húzd, s ne gondolj a világ
gondjával.
1854. július – augusztus
Fogytán van a napod
Fogytán van a napod,
Fogytán van szerencséd,
Ha volna is, minek?
Nincs ahova tennéd.
Véred megsürűdött,
Agyvelőd kiapadt, Kényedre játszottál!. . .
Fáradt vállaidról
Vén gunyád leszakadt. 1855
Fogytán van erszényed,
Fogytán van a borod,
Szegény magyar költő,
Mire virradsz te még?
Van-e még reménység,
Lesz-e még hajnalod?
Férfi napjaidban
Hányszor álmodoztál,
Büszke reményekkel