Tandori Dezső

A Semmi Kéz

Tandori Dezső A Semmi Kéz című verse, az 1996-ban megjelent verseskötetének

címadó verse.
A költemény négy tíz soros versszakból áll. Minden egyes versszak egyetlen
többszörösen összetett mondat, melyben a jelen a múlt és jövő idő folytonosan váltakozik. E/1
és E/3. személyt használ, hogy ki kicsodaként értelmezhető, erre a későbbiekben kitérek.
Az első versszakból ismerhetjük meg az alap szituációt. A sötét testetlen hűvös térben,
egy szintén testetlen rejtélyes kéz, végig simítja egy apró testű vak madár hátát. Az elbeszélő
E/1. személyt használ, feltételezhetően ő a kéz tulajdonosa is „…pedig csak megsimogattam a
hátát…”
Az álom és az ébrenlét, a valóság és a fikció határán mozog az esemény, ezt fejezi ki
az első sor is „Egy vak madár azt hiszi álmodott…” Csak a Semmi kéz tulajdonosa tudja,
hogy mi az igazság. Az első személy azt az érzetet keltheti, hogy a költő az elbeszélő, de egy
sokkal magasabb szintű transzcendentális teremtményről van szó, és hacsak Tandori nem
emelte magát erre a szintre, akkor inkább gondolhatunk egy kevésbé kézzelfogható, külső
erőre. Sokkal inkább azonosítható a költő az E/3. személyben említett apró testű törékeny vak
madárral. Annak a ritka véletlen pillanatok egyikének lehetünk tanúi, amikor egy félő madár,
engedi, hogy hozzáérjenek. Ez a véletlen értelmezhető a születés metaforájaként is, melyet az
utolsó kétsor is alátámaszt „Miféle előleg ez a halálra/hogy megsimogatható volt a háta?”
A végtelen testetlen tér motívumát tovább jellemzi a következő versszak. Ebben a
térben csak az apró madár teste az, amely durva fizikai szinten materealizálódott, a Semmi
Kéz valahol a két létezés minősége között helyezkedik el. A tiszta nemtudás paradoxonával
érzékelteti az élet rejtélyességét.
Azt, hogy a Semmi Kéz tényleg nem a költőhöz tartozik, a harmadik versszak
gondolata erősíti „Csak annyi voltam, mint a Semmi Kéz” melynek funkciója csupán annak a
másfél percnyi ingernek a keltése volt, amit a madár testén hozott létre. Tovább viszi a
végtelenség gondolatát, „nem mutat se innenre, se túlra” „nem kerül, el se vész”. Az idő ide-
oda múlik, se előre se hátra nem halad, minden irányban végtelen. A transzcendens és a durva
fizikai szint határa az a vékony hártya, ahol a „harminc grammnyi testet” a Semmi Kéz a
mintázaton végig simítja. Ettől a pillanattól, finom dinamizmus keletkezik a műben, „a csőr
lassan kinyílt, nem lihegősen” mint egy apró sóhajtás, egyetlen be és kilégzés mely rövid idő
alatt bejárja a madár testét. Ez a mozzanat szintén értelmezhető az élet metaforájaként.
A negyedik versszakban belép egy újabb inger, a hang. „És hangom szólt hozzá, az
ismerős” de hogy mit fogalmazott meg ezt már nem tartalmazza a vers. Valószínű, hogy azt
az örökérvényű szavakba önthetetlen igazságot tartalmazza, amely arra a kérdésre válaszol,
hogy mi az élet értelme.
A kéz lassan távolodik és ismét a lét értelmének definiálásához érünk „Másfél
perc…jó ok lett neki egy tollászkodásra.” A születés és a halál közt eltelt pillanatnyi idő
metaforája.
A vers meditatív gondolati áramlását, a folyamatos sor áthajlások erősítik és hajtják.
(Mellékesen megjegyezném, hogy ennek az alkotásnak a tematikája és mondanivalója,
méltatlan arra, hogy egy érettségi feladat szintjére degradálják, még akkor is, ha mindez emelt
szinten történik. Emellett kétlem, hogy egy végzős középiskolás gyerek értené a benne foglalt
mélységet, még annak ellenére is, ha félév végén dicséretet kapott. )