Petőfi Sándor verseinek elemzése

1. Temetésre szól az ének (1843)

2. A csaplárné a betyárt szerette… (1844)

3. A természet vadvirága (1844)

4. Itt állok a rónaközepén (1846)

5. A XIX. század költői (1847)

6. Az ítélet (1847)

7. Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847)

8. Kiskunság (1848)

9. A hegyek közt (1848)

10.Szörnyű idő (1849)

1. Temetésre szól az ének (1843)

A népdaloknál gyakori címadási gyakorlat, hogy az első sor a cím.

A vers maga is stilizált népdal. Műfaja: népies helyzetdal.

Egy külső esemény (temetés) ad alkalmat arra, hogy az egyén magányosságát, halálvágyát elpanaszolja.
A nyitókép elindítja a verset, de a továbbiakban eltávolodik a kiinduló helyzettől.

A költői én a bánatos parasztlegény szerepébe éli bele magát. Egyes szám 1. személyben maga a
megformált alak nyilatkozik meg.

Szerkezet: Párhuzamos egységekből épül fel a két versszak. A strófák első két sora a temetési menet
képét idézi meg a hanghatások, majd a látvány megjelenítésével. Az utolsó sorok saját sorsára vonatkozó
általánosítást tartalmaznak.

A temetés képzetköréhez kapcsolódó elemek szövik át a verset (temető, sírás, temetési menet). A halottal
együttérző részvét és a szemlélőt körülvevő rideg magány teremt feszültséget.

A költemény merít a népdalok formakincséből, de nem formai elemeket másol, hanem a népdal lényegét
ragadja meg: egyszerű érzelmeket szólaltat meg tömören, közvetlen, természetes hangon. Nem él a
népdalok szokásos képi kifejezéseivel, az ismétlődések, párhuzamok szervezik kerek egységbe a szöveget
(„Temetésre szól az ének / Temetőbe kit kísérnek? ; „sok ember sírva fakadt!” ; „nem sírna senki” stb.).

Formája: a népdalok leggyakoribb strófaszerkezetét követi: a felező nyolcas sorokat páros rímek kötik
össze.

1
2. A csaplárné a betyárt szerette… (1844)

A cím a vers első sora. A népdaloknál szokásos címadásnak itt nem az azonosítás a szerepe, hanem a
népdal-jelleg erősítése. Felfogható imitációnak is.

Műfaja: népi életkép: a nép világából vett jelenetet tesz a vers tárgyává. Az elmondott történet (tragikus
szerelem) és az előadásmód (kihagyásokkal teli) balladai vonásokkal gazdagítja az életképet.

Az egyes szám 3. személyű beszélő kívülálló, ugyanakkor mindent tudó narrátorként mondja el a
történetet.

Az időrendben előrehaladó történetmondás szervezi a vers kompozícióját. Egy-egy versszak egy szereplőt
és annak érzelemvilágát állítja a középpontba (1. vsz.–betyár; 2. vsz.–csaplárné; 3. vsz.–lány; 4. vsz.–
betyár).

A mű első felében szó- és szerkezetismétlések dominálnak (szerette–nem szerette, megirigyelte–

irigységből a leányt elverte–Elverte a háztól…).

A második részben az ok-okozati összefüggések teremtik meg a szöveg egységét. Sűrítve, tömörítve, sok
kihagyással adja elő az eseményeket. Feszültséget kelt, hogy ezt a tragikus történetet tárgyilagos kijelentő
mondatok sorával jeleníti meg. Nem elsősorban a népi alakok szerepeltetése (csaplárné, betyár, árva lány)
teszi népdalszerűvé a verset, hanem a mesterkéletlen, szándékoltan dísztelen, egyszerű kifejezésmód.

Versformája: Három ütemű tíz szótagos sorok 4/3/3. Rímképlete: aabb. A hosszabb sorok jobban
megfelelnek a mű epikus jellegének.

3. A természet vadvirága (1844)

A mű válasz a kritikusok éles támadásaira, akik „durva, parlagi” nyelvhasználata miatt utasították el
verseit. A vers alapképe, a lírai ént megjelenítő metafora szerepel a címben.

Öntudatos, saját értékeivel tisztában lévő ember nyilatkozik meg, indulatosan szól támadóihoz, kemény
hangon utasítja vissza a jogtalannak tartott kritikát.

Feszes, lekerekített kompozíciójú vers. Az első és az utolsó versszakban a kritikusokhoz fordul, az őt ért
támadásokra reflektál. A középső részben (3. 4. vsz.) költészetének jellemzőit, költői ars poeticáját
fogalmazza meg. A refrénben hangsúlyosan tér vissza az önmetafora.

Alapképe a vadvirág–metafora. A kép sűrítve jeleníti meg ars poeticájának eszmei tartalmát: a
kifinomultságot elveti, mégis szép, erőteljes, természetes, a beszélt nyelvhez közelálló költészet
eszményét.

A vers motívumai két ellentétes pólus körül csoportosíthatók:

vadvirág – üvegházak satnya sarjadékai

szabad, korlátlan lélek – bottal beléjük vert szabályok

ép ízlés – gyönge, kényes, romlott gyomor stb.

Az egyik pólus az elvetett, a másik a magáénak vallott költészetfelfogást jeleníti meg. A természetes,
szertelen, ösztönös, szabályokat elvető költészet eszményét vallja.

2
Az intonáció indulatossága (pl. „hitvány ebek”, „Szépen békét hagyjatok”) végigkíséri a verset,
lendületet, dinamikát ad a szövegnek. Erőteljes kifejezéseket, hétköznapi fordulatokat használ. Mintegy
megerősíteni akarja a kritika vádjait.

Versforma: kétütemű 8 és 7 szótagos sorok váltakozásaiból épül fel a versszak. Szándékoltan hanyag
rímek.

Rímképlete: xaxaxbxb

4. Itt állok a rónaközepén (1846)

A vers a Felhők ciklus darabja. Címe életszerű helyzetre is utalhat, de allegorikusnak is tekinthető. A róna
kitüntetett motívuma Petőfi költészetének, a végtelen és a szabadság romantikus metaforája.

Ez a költemény annyi más hasonló témájú verstől eltérően nem leírja vagy megidézi a valóságot, hanem a
vers (szimbolikus) terévé teszi.

Az egyes szám első személyben megszólaló versbeli én belehelyezi magát a térbe, nem is csupán a rónán
történik a jelenet, hanem a közepén. Romantikus túlzással, mintha a világ közepén lenne. Ugyanakkor a
vers nyomasztó hangulata, vészjósló motivikája egy másik megközelítési irányt is felvet, a külső tágas tér
a képzelet, a sejtelmek belvilágaként is értelmezhető, ahol a nyílt térhez nem szabadság, hanem a
védtelenség és a magány képzete társul.

A költemény egy rövid jelenetet beszél el: az egyik ember (nagy) messziről nézi a másikat, aki épp
kaszál. Aztán a kaszáló megáll, megfeni kaszáját, közben észreveszi, hogy nézik. Egymást nézi a két
ember a róna közepén. Teljesen köznapi esemény, mégis, mintha a figyelő ember kitartó nézése
illetéktelenül megzavarná a fennálló nyugalmat. A versbéli beszélő a másik ember, akinek szemén
keresztül az egész jelenet valami fenyegető hangsúlyt kap. Már a körülmények erre utalnak: „A pusztát
síri csend födé el” (halott szemfedő). A motívumok egy 18. századi rémregényből is származhatnának, és
a felszín látszatnyugalma csak fokozza borzongató hatást. A beszélő ebben a vészterhes közegben a
kaszás emberben hirtelen megszemélyesített halállal néz farkasszemet, mint a középkor allegorikus
ábrázolásain.. Ebben az olvasatban a beszélő észrevette a halált, de a halál még nem vette észre a
beszélőt, illetve éppen észreveszi, miközben a kaszáját feni a halálos csendben. A feszültség lépésről
lépésre fokozódik. Csodálatosan érzékletes a mozgó kéz látványának mozzanata. A néző tudja, hogy mi
történik, látja, de a hang nem ér el hozzá.

A szituáció a versnek ezen a pontján már szinte túllendült az irreális, a misztikus felé. Az utolsó előtti sor
azonban fordulópontot jelent.

A feszültség itt szökik a legmagasabbra, de a rezzenéstelen szembenézés váratlanul hat. A sor eleji „de” is
azt sejteti, hogy ez a reakció egyáltalán nem magától értetődő itt. A beszélő bátran és öntudatosan
viselkedik.

A zárósor a helyzeten való diadalmaskodás, kilépés, nézőpontváltás. A vers sejtelmesen végigjátszotta a

szituációt (vagy rájátszott), és a „mintha” borzongását. A zárlat kérdése tárgyilagos, kíváncsi és fölényes.
A kíváncsiság fölénye, oldottsága és bátorsága átfordítja a helyzetet, de vissza is utalja a realitások
világába.

A költemény hangja, formája is szokatlan. Nem tagolódik versszakokra, a 13 sor egyetlen tömböt alkot.
Rímei páros rímek, egy rímtelen sor kivételével (11.). A sorok hossza egyenetlen.

(Motivikus kapcsolat pl. Szilágyi Domokos: Szemből, Halál c. versével.)

3
4. A XIX. század költői (1847)

A cím a mű ars poetica jellegére utal. A költészet szerepét, a költők feladatát határozza meg a költemény.
Új költőideál, új művészi hitvallás fogalmazódik meg benne. Emelkedettséget sugárzó, prófétáló, az
ihletett, a jövőt megsejtő vátesz szerepében jelenik meg a költő, aki költészetet, az eszményi jövő
megmutatását politikai tettként fogja fel, egy teljesebb világ megvalósítására szólít fel.

A logikusan felépített, indulatokkal teli mű szenvedélyes érvelés a megfogalmazott költői szerepfelfogás

mellett. Költői szerepfelfogása: a költők küldetéses emberek. Lángoszlopnak, prófétának kell lenniük. A
közösségért felelősséget vállaló, annak sorsát irányító személyiség szerepét kell betölteniük.

1-8. sor: éles felütés, az önmagára reflektáló költészet elutasítása;

9-16. sor: helyzetelemzés történelmi párhuzamokkal, a költői szerep meghatározása;

17-24. sor: a hamis próféták elutasítása

25-32. sor: az elérendő cél képi körülírása: anyagi jólét, jogegyenlőség, szellemi felvilágosodás (utópikus
elképzelések);

33-40. sor: a beteljesedés bizonyos, de a próféta a megvalósulást nem élheti át, az ő feladata pusztán az
eszmények hirdetése. Az áldozatvállalás étosza fogalmazódik meg. Jól ismert, konvencionális motívumok
szövik át a költeményt. A költészet megjelenítője a lant – metafora. A gondolatok elsősorban a Bibliából
vett motívumok segítségével fejeződnek ki: Mózes – lángoszlop – Kánaán – ígéret földje – bőség kosara
stb.

Szerkezeti és mondattani felépítésére a klasszicista retorikusság jellemző. Éles kontrasztban áll ezzel a
kifejezések, a képek romantikus jellege. Az előforduló költői képek anyagát a Bibliából meríti, így
eszményeit a vallásos hit magasságába emeli. Alapvetően nem a képi kifejezésmód dominál, a retorika
eszközkészletével dolgozik. Az alakzatok sora: felkiáltások, kérdések, szóismétlések (Hazugág, szemtelen
hazugság), ellentétek (tűzön-vízen), halmozás (küzd, fárad, izzad), azonos szerkezetek ismétlése (Ha
majd…) élénkítik a stílust.

Versforma: 9 és 8 szótagos jambikus lejtésű sorok váltakoznak.

Rímképlete: xaxaxbxb.

(Motivikus kapcsolat: Verlaine: Költészettan; Petőfi: A természet vadvirága.)

6. Az ítélet (1847)

A vers keletkezésének idejére Petőfi gondolkodásmódja, eszméi radikalizálódnak. Szabadságfogalma

megváltozik, világméretűvé tágul. A nemzeti és a világszabadság ügye egybekapcsolódik. Mélyen hisz az
egyetemes fejlődés gondolatában.

A cím gazdag asszociációsort indít el: az apokaliptikus látomások, az utolsó ítélet képzetét vetítik előre. A
lírai én a látnok a vátesz – költő szerepében jelenik meg. A jövőre vonatkozó próféciáját, hatalmas,
megrázó vízióját fogalmazza meg. Idősíkok szerint strukturálódik a szöveg: élesen válik két részre a vers.

I. 1-7. sor: múlt, a történelem vizsgálata;

II. 8-27. sor: a jövő apokaliptikus látomása

4
I. Alapkérdés: „mi az emberiség története?”. Tépelődéseire történelmi analógiák (megfelelések,
párhuzamok) keresésével próbál feleletet adni. A válasz képileg, látomásos módon fogalmazódik meg: a
történelem vérfolyam, szakadatlan véres küzdelmek sora. A metafora önállósul és végigkíséri a vers
egészét. A folyam szó maga is folyamatosságra utal, a múlttól eljut a jövő látomásáig.

II. A jövő múltban gyökerezik. Így ha a történelem véres események sorozata, a jövő nem lehet más.
Véres eseményeket jövendöl, baljóslatú jövőkép bontakozik ki. A történelem és a folyam–kép párhuzama
továbbszövődik: a folyam a tengerben ér célt, a történelem végső célja pedig egy hatalmas, mindent
eldöntő véres küzdelem. Az eljövendő apokalipszis képe ambivalens érzelmeket hív elő: „Borzadok,
iszonyodom, s egyszersmind kedvre derülök”. A pusztítás félelmet, iszonyatot kelt, a cél nagyszerűsége
viszont elfogadhatóvá, sőt szükségessé teszi az áldozatvállalást. Az utolsó összecsapást a görög mitológia
és a Biblia nyelvén fogalmazza meg. A jövő véres háborúja kifejtetlenül, „jók és gonoszak általánosító
kontrasztjaként jelenik meg, így radikális, utópikus elképzelései ellenére nagy a mozgósító ereje.

Felfokozott, szenvedélyes kifejezésmód, a patetikus hangnem uralma jellemzi. Az ünnepi emelkedettséget

a túlzó, víziószerű romantikus képek (vérfolyam, mélytitkú jövendő fátyla, sejtés tündéri tüze, háború
istene), inverziók (felcserélések) (érette a mennybe röpülünk…) teremtik meg. Az ismétlések (Nincsen
pihenése… nincsen, látok közeledni… látott a világ… Látom fátyolodat… Fátyolon átlátok) fokozás
hatását keltik.

A soráthajlások és a hosszabb, rövidebb mondatok váltakozásának ritmusa lendületessé, dinamikusság

teszik a verset.

Versforma: A hexameteres sorok folyama ünnepi emelkedettséget sugall.

(Motivikus kapcsolat: Pilinszky: Apokrif; Vörösmarty: Előszó; Gondolatok a könyvtárban.)

7. Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847)

A vers a koltói napokban keletkezett, ahol Petőfi és felesége nászutasként vendégeskedett. A cím
allegorikus, megteremti a vers alaphangulatát. Eszköze a megszemélyesítés. A nyitókép kiterjed az első
négy sorra. A fák képe egy őszi, szeles kert, az ablakon túli külső világ beburkolja a pihenők nyugalmát.
A kint és bent ellentétében védettséget hangsúlyozhat, de meg is kérdőjelezheti azt.

A vers alanya fiatal férfi, aki felesége álmát vigyázva elmélkedik a forradalmak története fölött. A
vershelyzet szimbolikusnak is tekinthető. A délutáni pihenőjét töltő pár kimerevített képe áll minden
szakasz végén a refrénben.

Alapmotívumai: a szabadság-szerelem gondolatkörbe sorolják a verset.

Szerkezet: A költemény három tere: a kert (és a kerten túli világ), a szoba és a beszélő tudata (gondolatai,
önszemlélete). Az első tér a jelené, de tartalmazhatja a múltat és a jövőt is, a második csak a jelené, a
harmadik dominánsan a múlté és a jövőé, bár a jelen felől nézve. A vers szövegszerűen négy sort szentel
a fáknak, erős hangulatiságuknál fogva azonban mindvégig jelen vannak, a reflektív részek után
következő refrén újra meg újra visszahozza őket. Ha az ablakon kinézés mozzanatát a világ felé fordulás
gesztusának tekintjük, akkor már ebben tetten érhető a pillanatnyi helyzettől való eltávolodás.

A felütésben a nyitókép összekapcsolódik az életkép intimitásával. A vers a kinti világból indul,

5
meghatározza az időt, a környezetet. Az első szakaszban a bensőség és nyugalom uralkodik. A felmerülő
gondolatok nyomán fokozatosan nyílik a kinti világ felé a tér. Így kapcsolódik össze a szemlélet tere a
külső világtérrel, egyre nagyobb ellentétet alkotva a szakaszok gondolati tartalma és a refrén által mindig
visszahozott alaphelyzet között.

1-2. vsz. a nyitókép részletezése, az alapszituáció meghatározása.

3-5. vsz. elmélkedés a szabadságról.

Versforma: ötöd- és hatodfeles jambus.

8. Kiskunság (1848)

A cím a leírás tárgyát nevezi meg. A közvetlenül megnyilatkozó lírai én (egyes sz. 1. szem.) nem pusztán
megfigyelő, szemlélődő alakként van jelen, hanem benne él a tájban: a látvány leírása és annak
értelmezése, reflektálása, valamint az emotív és a leíró-beszámoló részek váltogatják egymást, tehát az
alanyi és tárgyi költészet hangja állandóan keveredik.

Beszédhelyzet: Az egyes szám 1. személyű lírai én tájélményéről számol be. Nem közvetlenül szemlélt,
hanem visszaemlékezéssel megidézett tájat ír le, belső látomását jeleníti meg („Testi szemeimet /
Behunyom és lelkem szemeivel nézek”). A kompozícióra a folyamatos, vonalszerű előre haladás
jellemző. A megfigyelő nem egyetlen pontból szemléli a tájat. A nézőpont állandóan változik,
folyamatosan előrehaladva az utazó szemszögéből írja le a látottakat.

1-12. sor. a felütés a vershelyzetet jeleníti meg: a jelenből a múltba, az adott helyzetből (Nagyváros) a
vágyott világba (Szép Kiskunság) kívánkozik vissza;

13-16. sor: a múltat az utána való sóvárgás látomássá emeli;

17-80. sor: a múlt jelenné válik, a leíró, beszámoló jelleg dominál;

81-88. sor: visszakanyarodik a nyitó motívumhoz, a város képéhez. Az utolsó sorok nem zárják le a
verset: végtelenbe táguló képpel fejeződik be a mű.

A leíró részekre az állóképszerűség jellemző. A megjelenő mozgások ellenére kimerevített képek

sorjáznak egymás után. Ezt fokozzák a gyakori belső ismétlések. A jelzői vagy határozói szerepű szavak
ismétlése (egy-egy, itt-ott, imitt-amott) a nominális jelleget erősíti. A felszín mozdulatlannak ható
nyugalma alatt azonban ellentétes erők lassú, de állandó mozgása figyelhető meg („Épít és dönt a
szélvész”). A műnemek összevegyülnek, a lírai, erősen emotív és leíró, életképszerű elemek keverednek a
szövegben.

A képek, jelzős szószerkezetek konvencionálisak, magától értetődőek, nem teremtenek feszültséget (szép
föveny, forró nyárközép, ütöttkopott csárda stb.). A kifejezésmód a beszélt nyelvhez közelálló, egyszerű,
természetes, így valósul meg a költői programmá tett egyszerűség eszménye.

Verselése az egyik leggyakoribb magyaros versformára, a felező tizenkettesekre vezethető vissza. A

versben 6 és 12 szótagos sorok váltakoznak, melyeket félrímek (xaxaxbxb) kötnek össze.

6
9. A hegyek közt (1848)

A címben a tájat magányosan szemlélő, a természetbe menekülő ember közhelyszerű képe jelenik meg.

Több kisebb gondolati-tartalmi egységre bomló, világos, tagolt szerkezetű vers, melyben a világon való
fölülemelkedés, a függetlenség, a boldogság revelatív élménye (látomásos, megvilágosodásos élmények)
fogalmazódik meg.

Ellentétes tartalmú motívumok szövik át a költeményt, melyekből egy kétpólusú világ képe bontakozik
ki: a lent (völgy) és a fent (hegy) világának szembeállítása kelt feszültséget.

Az ellentétpárok: lent–fent; város–természet; mozgalmas, nyüzsgő–nyugalmas, békés; gondok,

nehézségek–derű, boldogság; emberek sokasága–magány, illetve kétszemélyes világ; közélet–
magánszféra; sötét színek, köd–tarka mezők, világos színek.

Az ellentétek a lírai énben lévő feszültségeket, a küldetéses ember lelki válságát, etikai konfliktusát jelzik.
Ellentét feszül a vállalt szerep (a köznek élni) és a feltámadó vágyak (boldogan, háborítatlanul élni)
között. Menekülni próbál a tudatosan vállalt, magasztos, de tehernek érzett küldetés elől. Így születik meg
a versben a kötelességtudat időleges felfüggesztésének a gondolata (egy rövid napot lopok).

A szöveg hatása könnyen érthető egyszerűségében rejlik. Az első rész hosszabb, bonyolultabb
mondatszerkesztése a lassan kibontakozó érzelmi folyamatot, a lenti világtól való elszakadás nehézségét
jelzi. Az elszakadás után rövidebb, egyszerűbb mondatok következnek, a versforma is dalszerűbbé válik.

Versszaktagolás nélküli 8 szótagos sorokból épül fel a vers. A trochaikus lejtést helyenként könnyedebb
dalforma, felező nyolcasok váltják fel. Tompán csengő páros rímek kötik össze a sorokat.

10. Szörnyű idő (1849)

Az orosz és az osztrák hadak benyomulnak az országba, végül elfoglalják a fővárost. A hírek által
kiváltott rémület szólal meg a versben. A költő utolsó műveként tartják számon.

Az apokaliptikus idők képzetét kelti fel a cím. Végsőkig felfokozott, rémülettel teli magánbeszéd a mű.

Szerkezet: A versbeszéd modalitása tagolja két egységre a költeményt:

I. 1-16. sor: kiáltás;

II. 17-32. sor: kérdés.

I. Logikusan, szigorú következetességgel felépített kijelentéssor: az első két sor tételszerűen fogalmazza
meg a lényegi állítást (Szörnyű idő). Ez a körvonalazatlan kijelentés a továbbiakban konkrét tartalmat
kap: a szörnyű idő a nemzet Isten által elhatározott elpusztításával lesz azonos. A pusztítás eszközei a
háború és a döghalál. Az utolsó sorban e kettőt egyetlen metaforában foglalja össze („arat határaidon /
Két kézzel az enyészet”).

II. Egymásra a torlódó kérdések fokozódó sora: a nemzet pusztulása biztos, a kérdések a lehetőségek
szűkülését jelzik: marad-e túlélő, el lehet-e mondani a történteket, elhiszik-e a sok szörnyűséget? – még a
túlélés is értelmetlenné, céltalanná válik. A történtek hihetetlensége az elfogadhatatlanságát jelzi.

Egyetlen idősík dominál: örök jelen uralkodik a versben. A múlt nem jelenik meg, a jövő kilátástalan.
Csak a kozmikussá nőtt jelen idő, az örökös és aktuális végítélet létezik (vö. korábbi versei: a történelem

7
előre haladó, végső célja felé tartó, értelmes folyamat). A megjelenő motívumok, a szörnyű látomások
nem a bibliai utolsó ítéletet idézik. Nem értelmes apokalipszist, hanem kiszámíthatatlan kataklizmát
jelenít meg. Egy fordított végítélet víziója bontakozik ki: ártatlanok szenvedése, gonoszok diadala, egy
értelmetlen világvége jelenik meg.