ESTI KORNÉL

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Melyben egy közönséges villamosútról ad megrázó leírást, s elbúcsúzik az olvasótól

A címbeli novella helye az életműben: a novella műfaja végig kíséri Kosztolányi írói pályáját.
Novellái között sajátos helyet foglalnak el az Esti Kornél-történetek, amelyeket 1925 és 1936
között írt, és két sorozatban rendezett el. Önálló kötetben Esti Kornél címmel 1933-ban, majd az
1936-os Tengerszem-kötet ciklusaként Esti Kornél kalandjai címmel adta ki. Az Esti Kornél-
kötet 18, summázattal ellátott fejezetből áll, Esti Kornél kalandjai pedig 17 külön címmel
kijelölt történetet tartalmaz. Az Esti Kornél-novellák híven tükrözik Kosztolányi
nyelvszemléletének változását. Az író az 1920-as évektől közeledett a nyelv és a gondolkodás
azonosításának gondolatához, a nyelvet egyre inkább a tudat létezési formájának vélte. E
felismerés prózapoétikai következménye, hogy a novellákban a történettel szemben az
elbeszéltség, vagyis a szöveg megalkotottsága válik hangsúlyossá. A novellák egyetlen hőse
Esti Kornél, akinek személyét az író az első fejezetben mutatja be, és tisztázza az elbszélő és hős
viszonyát. A két személy megdöbbentően hasonlít egymásra, de nem azonosak. Esti Kornél az
elbeszélő alteregója. Az alteregó (az én megkettőzése) segítségével a tudatalatti szándékok,
ösztönök, álmok, vágyak megfogalmazhatóvá válnak, sugallja a mű írója. Az első fejezetbeli
történet szerint az elbeszélő és Esti Kornél között megegyezés születik: a hasonmások –
mindketten írók – alkotótársakká válnak, azaz létrehozzák azt a könyvet, amelyet az olvasó
éppen a kezében tart. Az első fejezet tehát megteremti a további fejezetek keletkezésének
fikcióját, előrejelzi a legfontosabb tematikus-motivikus elemeket (pl. hasonmás, utazás, halál,
beszéd és írás), ugyanakkor azt a művészetfelfogást is közvetíti, amely szerint a műalkotás
önmagára irányítja a figyelmet, ezért sajátos eljárása az öntükrözés.

A Tizennyolcadik fejezet az Esti Kornél kötet utolsó darabja.

A cím értelmezése: a novella címe kijelöli a szöveg kötetbeli helyét. Az alcím ironizáló,
egymással ellentétes jelentésű jelzős szerkezetéből (közönséges villamosutazás <--> megrázó
leírás) sejthetjük, hogy a szövegben az utazás-motívum metaforikus-allegorikus értelmet nyer.
Az alcím második tagmondatában olvasható „ elbúcsúzik” kifejezés pedig még a szöveg
olvasása előtt felidézheti az olvasóban az eltávozás, vagy a végső búcsú, a halál képzetét. Ezeket
az alcímből nyert előfeltevéséket az elsődleges olvasat igazolja és pontosítja.

A novella tárgya: egy, a nagyvárosban élő ember számára gyakran megélt hétköznapi élmény: a
villamoson való utazás problematikussága.

A novella értelmezési lehetőségei: mint a modern pédázatok, Kosztolányi novellája is többféle

értelmezést tesz lehetővé.

1. Értelmezési lehetőség: a szöveg denotatív jelentésése szerint (a novella felszíni, első

jelentésszintje) valóban egy közönséges villamosutazás viszontagságairól szól. Hőse,
Esti Kornél, a sötét és hideg éjben türelmetlenül várakozik a villamosra. Mikor végre
szilaj kanyarodással visítva (impresszionista elem a hangutánzó szavak, ill. művészi
 jelzők használata az érzékletességért) megáll előtte, alig tud fölszállni, mert „
emberfürtök lógtak a fölhágóról”. Belecsimpaszkodik az embertömegbe, és elkezdődik a
küzdelem a villamoson való maradásért: ha leesik, szörnyethal. Útitársai egytől egyig
gyűlölik a betolakodót. Sok időbe telik, míg a tornácra jut. De nem adja fel a harcot, s
egyre beljebb sodródik az embertömegben, újabb és újabb ellenségeket szerezve
magának. A zsúfolt villamoson az ülők kiváltságos társadalmát nem is láthatja. A
„minden emberi méltóságából kivetkezett összepréselt, bűzös állatsereglet láttán” annyira
megundorodik, hogy már arra gondol, lemond a küzdelemről, nem folytatja tovább az
utazást. Ekkor pillant meg egy nőt, s ennek kék szeme megvigasztalja. Végül is
„megvívta az élet vad viadalát”, egy ablak melletti kényelmes ülésre tett szert: küzdött és
győzött. Élvezni akarja diadalát, ki akarja nyújtani zsibbadt lábait, hogy végre pihenjen
szabadon és boldogan, de a kalauz azt kiáltja:„ Végállomás.” Esti elmosolyodik és lassan
leszáll.

2. értelmezési lehetőség: ha észrevesszük, hogy a külső cselekmény minden mozzanatához

metaforikus jelentés kapcsolható (pl. a várakozás = készülés az életre, a megszületésre, a
villamos út = az életút, a küzdelem a villamoson maradásért, egy biztosabb benti helyért, az
ülőhelyért, az ablak mellett elfoglalható helyért= az élet egy egy szakasza, a végállomás= az élet
vége/a halál), akkor a novellát az emberi életút ironikus allegóriájaként értelmezzük. Ebben
az olvasatban a küzdelem pozitív érték.

3. értelmezési lehetőség szerint az utazás az egyén szocializációjának példázata. Ez az

értelmezés azt sugallja, hogy az egyén társadalmi beilleszkedése folyamatos és örökké tartó és
kíméletlen („ nem adtam fel a harcot”, „az élet vad viadalát vívtam”) küzdelem. A villamosban
elfoglalt hely ugyanis többnyire a társadalomban kivívható és elfoglalható pozíciókkal, illetve az
egyénhez viszonyuló csoportok reakcióival (“röhögtek rajtam”, “közös gyűlöletben forrtak össze
ellenem”, ,,megszoktak”, ,,rendelkezésemre bocsátottak”) kerül azonosításra. E küzdelemben az
egyén a véletelen szerencse (,,szerencsésen buktam előre”), a szándékos helyezkedés
(e,,lkaparintottam egy kapaszkodószíjat”) és a taktika (,,Úgy viselkedtem, mint egy zsák.”)
folytán válhat sikeressé az előrejutásban. Az elérhető pozíció elnyeréséért való küzdelemben
ugyanakkor elszalasztja az életnek azokat a kivételesen adódó pillanatait, amelyek valódi
emberi kapcsolat kialakulását ígérhetnék (“Ekkor megpillantottam egy nőt….Elveszítettem
mindörökre.”).Tehát a szocializáció folyamatában az embert magányosnak, kegyetlennek,
önzőnek és érzéketlennek mutatja, s azt is sugallja, hogy a pozíció megszerzéséért folytatott
küzdelemben magának a létnek az értelmezése is beszűkültnek mutatkozik. Ezt a beszűkültséget
jelzik az utasok konvencionális viselkedési formái, illetve az ablakülés megszerzését követően
Esti közhelyes megynyilatkozásai (pl. ,,küzdöttem és győztem”, ,,Elértem, amit lehetett”, ,,A
jutalmat a földön nem adják ingyen.”). A beszűkültség tapasztalatát erősítheti a Esti
nyelvhasználatában az össze nem illő tartalmak egymás mellé rendelése pl. “Micsoda öröm volt
legalább fizetnem”, “Még egyet sóhajtottam, aztán ásítottam.”). Ez az olvasat szembeállítja az
emberhez méltó autentikus, és cask a konfortlétre törekvőinautentikus létet (lásd filozófiából az
egziosztencializmus létértelmezését)

4. értelmezési lehetőség: a novella zárlatából kiindulva lehetségessé válik egy újabb

értelmezési lehetőség, mely szerint Esti utazásának célja az élet értelméhez való eljutás volt,
miközben az élet végcéljaként a halál vált felismerhetővé számára. Ez azt is jelenti, hogy a
műben nem a halál ténye kerül középpontba, hanem a halálhoz való viszony, vagyis az élet, ami
csak a végességhez tudatosan mérve válhat hitelessé. Esti az önértelmezés-létértelmezés
szándékával indul útnak, vagyis meg akar érkezni a céljához. Élete nyitott a halállal való
szembenézésre. Később azonban (a konfortlétre való törekvés során) a figyelme elfordul a
végcéltól, megfeledkezik léte végességéről, így élete elveszti hitelességét. Erre az igazságra való
rádöbbenését jelzi elmosolyodása, amely arra is utal, hogy a közönséges villamosutat maga az
elbeszélő Esti is metaforikusan értelmezi. A szereplő Esti halálának eseménye tehát eleve
metaforikusan jelenik meg a novellában.

A különböző metaforikus jelentések közötti ellentét az alapja a novella hangnemét

meghatározó iróniának. Míg az első és második jelentésben a küzdelem pozitív érték, a 3. és a
4. értelmezési lehetőségből kiindulva a küzdelem negatív előjelű, a cask konfortlétért való
küzdelem lehetetlenné teszi az autentikus lét megélését. Az irónia kezdetben az utazókat és az
utazási körülményeket veszi célba, később Estivel szemben érvényesül, a vége felől
visszaolvasva pedig a szöveg egészére kiterjed.

A novella elbeszélője, az elbeszélői magatartás és hangnem: a novellában két elbeszélőt

különíthetünk el. Az elsődleges elbeszélőnek egy rövid megnyilatkozása van: “Ordított a szél-
szólt Eti Kornél”. Ebből arra következtethetünk, hogy a szerepe pusztán arra korlátozódik, hogy
másodlagos elbeszélőként azonosíthatóvá tegye Estit. A második mondattól kezdve a narráció
egyes szám első személyű, az elbeszélő Esti úgy idézi fel az utazás élményét, hogy leginkább
értelmezi annak mozzanatait, illetve a szereplő Esti pillanatnyi érzéseit, gondolatait. Esti egyrészt
mint szereplő reflektál önmagára, másrészt mint elbeszélő értelmezi korábbi énjét. Ez a kettősség
teszi lehetővé a novella metaforikus olvasatait. Az utazás körülményeit taglaló leírások
hangnemére leginkább az irónia a jellemző.

A történetmondás sajátosságai: a novella az utazás motívumára épül, a külső cselekményt

linearitás és metaforikusság jellemzi.

A szereplők viszonyrendszere és megformálásuk: a főhős és a többi szereplő közötti viszony a

kék szemű nő kivételével ellenséges, felszínes, az önérdek diktálja. Lefokozott emberi
viszonyokat sejtet.

A novella értékszerkezete: az élet-halál kérdéseit taglaló műben a legfőbb értéknek az

autentikus létet emeli ki az író, ebbe tartozik a valódi és bensőséges emberi kapcsolat, a
szüntelen önértelmezés, de a hős Esti mindezt elszalasztja. Amit megért a történet végén, az az,
hogy léte inautentikus volt.