Etnogenezis

Az etnogenezis és nyelv kialakulása nem jelenti ugyanazt a folyamatot. A kutatók

véleménye a magyarság származását tekintve megoszlik a hun-rokonság és a finnugor
rokonság között. Az eredet-keresés során a magyar nép gyökereinek keresésében a tárgyi
kultúra segít beazonosítani a kapcsolatokat különböző népcsoportokkal, de egyértelműen
nem döntheti el a rokonságot. Hasonlóan az alapszókincsre támaszkodó nyelvi rokonság is
csak arra ad választ, hogy a honfoglaló magyarok ősei milyen nyelvcsaládokhoz tartozó
népekkel éltek együtt az etnogenezis hosszú korszaka alatt. A nagyon erőteljes eredetmondák
sem tudnak egyértelmű eligazítást nyújtani: a csodaszarvas legenda a hun rokonságot
támasztja alá, Emese álma pedig a totemisztikus eredetre teszi a hangsúlyt. Ugyanakkor
figyelembe kell vennünk, hogy a történetírás általánosan elfogadott álláspontja szerint az írás
megjelenése előtti prehisztorikus korszakban csak tárgyi kultúrákhoz tartozó
népcsoportokról, az írás megjelenése után pedig már népekről beszélhetünk. Az írott
források előtt minden etnogenezisre vonatkozó elmélet mindaddig jogosan állítható, amíg az
ellenkezője nem bizonyítható. Ebből a megfontolásból a magyar nyelv kialakulása és
fejlődése történetén keresztül próbáljuk behatárolni az etnogenezis folyamatát is.
A történetkutatás mai állása szerint a magyarság nyelvi családfája az úgynevezett
urálaltáji ősnép nyugati ágából, az uráli ősnépből sarjadt ki. Ezek az ősuráliak a Volga és
mellékfolyói mentén, az Ural-hegység nyugati (európai) vidékén éltek. Az uráli ősnépnek az
Európában maradt ágát nevezzük gyűjtőnévvel finnugor ősnépnek. A finnugor ősnép hazája
a Közép-Volga és mellékfolyóinak erdős vidéke volt. A Don és Volga mentén tanyázó, Ázsia
felé húzódó indóiráni nép - melynek élén a későbbi hindu nép őse haladt - a Kr. előtti 3.
évezredben szomszédja volt a finnugoroknak. Az egymás mellett élés emlékét őrzik azok a
jövevényszavak, amelyek valamennyi finnugor nyelvbe az indóiráni nyelvből
kölcsönöztettek át. Mintegy két évezreddel Kr. előtt újabb ágakra szakadt a finnugor ősnép:
egy nyugati és egy keleti ágra. A nyugati ágat, amely később ismét tovább oszlott, finnpermi
ősnépnek nevezik. A keleti ág a volgamenti őshazából kelet felé húzódott az Ural-hegység
irányába. A kelet felé irányuló haladással egyidejűleg keletről (Ázsiából) nyugatra vonult a
törökségnek ogur (ugur) néven ismert nyugati ága. A finnugorság keleti ága, a vogul és az
osztják nép, a Kr. utáni 7. évszázad után a Volgáig előnyomult ogur (volgai bolgár) nép
fennhatósága alá került.
A finnugor ősnép ugornak nevezett keleti ágában élt tehát a vogul és az osztják nép,
valamint az a nép is, amelyet elő-magyarnak, a magyar nemzet közvetlen ősének
nevezhetünk. Az előmagyarság tehát az európai őshazából vonult kelet felé, amikor
érintkezésbe került a bolgár-törökséggel, az altájiak legnyugatibb ágával, valahol az Ural
folyó vidékén s Nyugat-Szibéria ezzel határos területein.
Az előmagyarság nem volt termelő, hanem főleg zsákmányoló életmódot folytatott,
halászó és vadászó nép volt. A bolgár-török jövevény szavaknak abból a rétegéből, amely a
magyar nyelvbe ekkor került, kétségtelenül megállapítható, hogy a magyarság a bolgár-
törökségtől sajátította el a földművelést és az állattenyésztést. Bár a magyarság már azelőtt
kétségen kívül vérségi köteléken alapuló nemzetségi szervezetben élt, mégis ekkor válik
törökös szervezetű néppé. A bolgár-törökség szervezi meg, talán azalatt, amíg uralkodott is
rajta s ennek köszönheti, hogy részei jól összefogott, könnyen mozgó politikai és hadi
egységekké alakultak össze. A magyar és bolgár érintkezés, amelynek kezdetét a Kr. utáni 1.
és 5. század közé tehetjük, egészen az Árpád-korig tart szakadatlanul. A magyarság a
Kaukázusban a 6., 7., 8. században török népek szomszédságában tartózkodott és más nevek
mellett a bolgár (onogur) nevet is viseli, ami arra vall, hogy politikai kapcsolatai voltak a
bolgársággal.
A kaukázusi őshaza vidéke a Maeotis és Kubán környékére tehető. Az alsó
Kubántól északra levő síkságon különféle török népeket találunk az 5. század második
felétől kezdve. A magyarságot különböző időben más és más névvel nevezik a forrásaink,
így említik őket onogur, szavard, majd türk névvel is. Vagyis a magyarság csaknem
mindazoknak a népeknek a nevét viseli, amelyek az 5. század óta a Kubán vidékén
uralkodtak. A négy név tehát négy politikai korszak emlékét őrzi, amikor a magyarság az
onogur, majd a szabir, utóbb a türk törzsközösségben élt s végül mikor a Magyar törzs ad
nevet egy törzsszövetségnek.
Az idők folyamán számos kisebb, nagyobb török néprész csatlakozott a
magyarsághoz s ez okozta azt, hogy a honfoglaló magyarság életmódját, műveltségét,
államszervezetét tekintve, török jellegű volt, bár néprajzilag a nemzet alaprétege nem altáji
(török), hanem, mint említettük előbb, urali (ugor).
Kaukázusban a Kazár birodalom volt időrendben az utolsó, amelyben a magyarság
szerepet játszott. A kazár birodalom virágzó földművelésével, elágazó kereskedelmével
messze kiemelkedett a többi török birodalmak kulturális színvonala fölé. Virágzása is a
legtovább tartott, mert csak a 11. század első felében pusztult el. A kazár nép kétségtelenül
török fajú volt. Már igen korán megismerkedett részben a zsidó, részben a mohamedán,
részben a keresztény vallással s ez az oka, hogy egyesek a kazárságot tévesen zsidó
jellegűnek vélik. A kazár birodalom megszervezői 570 körül a türkök voltak. A magyarok ez
időtől tartoztak a kazár birodalomhoz s ez a viszony több-kevesebb megszakítással s
aránylag elég nagy függetlenségben mindaddig fennállhatott, amíg a magyarok a Kubán
vidékén laktak. A magyarok politikai újjászervezése s mintegy nagykorúvá érése a kazár
hatalom lassú hanyatlásával egyidőben, a 9. század derekán történik meg.
A magyarság legalább a 7. századig ennek a hatalmas birodalomnak a keretei között
élt. A későbbi, elsősorban bizánci források ezért nevezik a magyarokat még hosszú ideig
türköknek. A Kazár Kaganátusnak adófizetéssel és katonai szolgálattal tartozó magyarok
valószínűleg nem hagyták el “Magna Hungaria” területét, hiszen a honfoglaló törzsek
elnevezése, amiket Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár (905-959) munkájából
ismerünk (Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi), nemcsak a Kárpát-
medence, hanem a baskír földi törzs- és nemzetségnevekben is megtalálhatók.
Az úgynevezett törzsszövetség, amely török környezetben, esetleg török
kezdeményezésre is jött létre, kétségtelenül olyan természetű volt, mint általában a török
törzsszövetségek szoktak lenni. A török nomádállam alapja a család, vagyis az államot alkotó
törzsszövetség egyes törzsei vérségi alapon épülnek fel. Az időnként birodalmat alkotott
török népek összetétele azonban nem állandó, mert a természetes szaporodás és pusztulás
mellett nagy szerepet játszik életükben új népek önkéntes vagy kényszerű csatlakozása és
egyes néprészek hasonló természetű leválása is. Az ilyen birodalmak gyakori változásoknak
vannak kitéve, hiányzik belőlük az állandóság. Erős szervező kéz alatt csodálatos lendületet
vehetnek s annak hiányában meglepően gyorsan fel is bomolhatnak. A törzsszövetségi
alakulatok változandóságára mi sem vet szemléltetőbben fényt, minthogy gyakran az
alakulatok neve ilyent jelent: “Hat-törzs”, “Tíz-törzs”, ami a szóban levő szövetség
pillanatnyi összetételére vet fényt. Van adatunk arra, hogy egy időben a magyarságot is
ennek a szokásnak megfelelően “hét-magyar”-nak nevezték. Ezek a török, vagy törökös
nomád-államok, bár a törzsek vérségi alapon fejlődnek ki, mivel különböző fajú törzsek
szövetségei is lehetnek, nem faji, népi egységek, ezért gyakori bennük a többnyelvűség.
Amikor például a magyarsághoz csatlakozik három kabar törzs, akkor egy ideig két nyelvet
beszél a magyarság: a magyart és a kabar-törököt, míg a kabar-török lassan feledésbe nem
merül. Bár három kabar törzs csatlakozott a magyarsághoz, a kabarok mégis csak egy
törzsnek számítottak a magyar törzsszervezetben. Ez mindennél világosabban jellemzi azt a
rugalmasságot és változatosságot, amely a tőrök-rendszerű törzsszövetségek életét végig
kíséri.
A magyarság tehát a kaukázusi őshazából jelentős vérkeveredést, politikai
megszervezettséget vitte magával, amikor a 9. században a keletről nagy erővel
előrenyomuló besenyők elől nyugatra indulva, mint eddig ismeretlen nemzet rátér
történelmének önálló útjára. Ettől kezdve már saját nevén nevezik, nyugati kalandozásai már
saját önálló vállalkozásai s ezek a kalandozások már félelmetes nevet és hírt biztosítanak az
önálló nemzeti életet kezdő törzsszövetségnek, amelynek a központi Magyar törzs adott
nevet.
Honfoglalás – Útban a Kárpát-medence felé
A 820-as években belháború robbant ki a kaganátusban, s ennek eredményeként a
magyarok 830 körül elszakadtak a kazároktól. A lázadásban tevékeny részt vállalhattak, amit
az is bizonyít, hogy a kazár uralom ellen fellázadt kagán seregétől vereséget szenvedő
kabarok hozzájuk csatlakoztak. A “Magna Hungariában” maradtakon és a Kaukázuson túli
perzsa határvidékre szakadt töredéken kívül a magyarság az Al-Dunától a Donig terjedő
síkságon telepedett le. A Kubán-Don-Dnyeper vidékét hét magyar törzs és a hozzájuk
csatlakozott három kabar törzs hagyta el. A nyugatra nyomott magyarság előbb a Don és
Dnyeper (Levedia), majd a Dnyeper és az Alduna közt elterülő vidékre nyomult s azt a
területet a saját nyelvén folyóköznek, “Etelköz”-nek nevezte el.
Ez a terület sem volt azonban alkalmas arra, hogy a meg-megújuló besenyő
támadások ellen védelmet nyújtson. A rövid etelközi tartózkodása alatt azért mégis egy igen
jelentős esemény játszódott le a magyarság életében, amely a nemzet egész későbbi sorsára
döntő befolyást jelentett. Itt választotta meg a hét magyar és három kabar törzs szövetsége
örökös fejedelemmé Árpádot, aki a családi hagyomány szerint leányágon Attilától
származott s a bolgár Gyula-nemzetségbeli Almosnak volt a fia. A fejedelemválasztás nem
volt ötletszerű elhatározás eredménye, benne a régi uralkodóház történeti joga, a vezetése
alatt álló Magyar törzs ereje és Árpád egyéni tehetsége érvényesült. A fejedelemválasztás
tehát tudatos politikai cselekmény volt. A fejedelem felavatása a hagyomány szerint úgy
folyt le, hogy a fejedelmet választó törzsvezető hadnagyok vérüket egy kehelybe csorgatták s
az összegyűlt vért elfogyasztották, hogy így hitük szerint egymás vérrokonaivá váljanak, ami
aztán kizárja a törzsek közötti összeütközéseket és belső harcokat. Az ezt követő
pajzsraemelés kazár szokás szerint történt. Ez az aktus tetőzte be azt a belpolitikai fejlődést,
amely mintegy félszázaddal előbb indult meg, amikor a magyar törzsszövetség önálló
szervezkedésbe kezdett. A fejedelem-választással képletesen vérrokonná, a valóságban
egységes nemzetté kovácsolt törzsszövetség Árpád vezérlete alatt új külpolitikai irányhoz
kötötte le magát. Árpád 892-ben Arnulf német császárral, majd 895-ben Leó görög császárral
kötött szövetséget s ezzel a magyarság az eddigi keleti irányú kapcsolatok helyett nyugat felé
kezdett tájékozódni. Ez a két nyugati szövetség, valamint a magyarok 892. évi morva és 894.
évi pannoniai hadjárata, amikor későbbi hazájukat megismerték, döntő befolyású arra nézve,
hogy a nagykorúságát alig most elért nemzet, egész múltjával szakítva., sorsát a nyugathoz
kösse s ezzel életét - szemben a rövidéletű keleti török birodalmakéval - örök időkre
biztosítsa.
862-ben a magyar csapatok először vetődnek el a Kárpátokon túli területre.
Beavatkoztak a frank birodalom keleti határvidékén kitört belharcokba. A jelentős katonai
erőt képviselő magyarokat előszeretettel fogadták fel a környező országok. A honfoglalást is
egy katonai akció indította meg.
A bizánci császár, VII. Bíborbanszületett Konsztantinosz (913-959) A Birodalom
kormányzásáról szóló művében hitelt érdemlően mondja el, hogy a magyarok a Fekete-
tenger melléki hazájukat a besenyők támadása miatt hagyták el. Regino prüni apát (845
körül-915) ugyanezt jegyezte fel krónikájában. A legrégibb magyar krónika, a 11. század
végén keletkezett ún. ősgeszta, melynek eredeti, elveszett szövegét másolgatták az
elkövetkező századok magyar krónikásai, hasonlóképpen őrizte meg a honfoglalás emlékét.
A besenyők nyugati irányú vándorlását a Kaszpi-tenger vidékén élő népek viszálykodásai
idézték elő. Feltehetően 895-ben történt ez a támadás, amikor a fegyverfogató magyarok, a
férfilakosság egy része a Bizánccal korábban kötött szerződés értelmében Árpád fia: Levente
vezetésével valahol az Al-Duna tájékán hadakozott Simeon bolgár cár (893-927) ellen,
miközben egy másik katonai kontingens Szvatopluk morva uralkodót (870-894) támogatva
harcolt Pannóniában (ennek emlékét őrzi a fehér ló mondája). Ezalatt a visszavonuló
bolgárok felbérelték a besenyőket, akik kihasználták a magyar seregek távollétét, 895
tavaszán rátámadtak az etelközi szállásokra, amely előidézte az általános menekülést. A
Pannóniában kalandozó sereg, mely feltehetően kabar és székely harcosokból állott, miután
Szvatopluk meghalt, nem tért már haza, hanem visszavonult a Felső-Tisza vidékére, és ott
egyesült a Vereckei-szoroson keresztül érkező Árpád hadaival. A magyar törzsek 895 táján
kezdték meg az ország elfoglalását. Először az Alföldet és Erdélyt szállták meg, 900-ra pedig
birtokba vették a Kárpát-medence Dunától keletre eső felét. Nem ütköztek számottevő
ellenállásba, de ezt valószínűleg már előre tudták, hiszen nem először jártak ezen a vidéken.
Az elmondottakat kiegészítendő említésre méltó az is, amit a klímatörténeti
kutatások eredményeiből ismerünk. Arról van szó, hogy a magyar honfoglalást megelőző
időkben a sztyeppi népek mozgalmait az éghajlati változások irányították: a Fekete-tenger
vidékén a 4-9. századok között tartós volt a szárazság, melynek következtében beszűkült az
állatok legeltetésére alkalmas térség, következésképpen arra kényszerültek az ott élő nomád
népek, hogy sátraikat felszedve keressenek új és újabb legelőket.
Tény az, hogy a honfoglalás nem békés diadalmenet volt, hanem - miként az
ősgeszta tanúsítja - menekülés a feldúlt, elpusztult régi hazából a biztonságosabb új hazába.
Erdély történetét illetően fontos az, hogy a menekülő, életlehetőséget kereső magyarság arra
törekedett, hogy életét és jószágait a legrövidebb úton mentse át a védelmet jelentő Kárpátok
túloldalára. Nem került tehát észak felé, a Vereckei-szoros talán már korábban ismert útjára,
hanem a Kárpátok valamennyi átjárható hágóját, szorosát felhasználva lépett Erdély földjére.
Így lett a honfoglaló magyarság első Kárpát-medencebeli állomása Erdély. Az ősgesztából
kiolvasható ezen tényt a régészeti leletek is megerősíteni látszanak: a honfoglaló magyarság
Erdélyen átvezető útvonalára utalnak az Al-Duna vidékén, Moldva területén felszínre került
és a honfoglalás kori magyarok ottlétét bizonyító leletek. A magyarság Erdélybe vonulása-
menekülése után az újonnan érkezettek nagy többsége feltehetően még ugyanazon
esztendőben elhagyta a nagy állattenyésztő életforma számára szűk életteret nyújtó Erdélyi-
medencét, és az Alföldre költözött. Visszamaradt azonban a Kis-Szamos és Aranyos, illetve
az egyesült Küküllő és Maros völgyében, a Mezőség területén - régészetileg is adatolható -
magyar népesség. Annál is inkább szükség volt ezen magyar népcsoportok erdélyi
jelenlétére, mert a keletről állandó veszélyt jelentő besenyő támadások ellenébe katonailag
biztosítani kellett az új hazát, nemkülönben létkérdés volt az állattartáshoz nélkülözhetetlen
erdélyi sóbányák birtoklása. Feltehetően a besenyő és bolgár veszéllyel hozható
összefüggésbe a Székelyföld egy részének gyér katonai megszállása, amit a katonáskodó
középréteg jelenlétére utaló kengyeles, lovas, fegyveres sírleletek bizonyítanak.
 A honfoglaló magyarság elsősorban azokon a területeken vetette meg a lábát, ahol
az elhagyott etelközi hazához hasonló természeti viszonyokra, életlehetőségre talált, ott, ahol
nagyállattartó életmódját kedvező feltételek között folytathatta. Így szállták meg eleink a
füves pusztamezőket, valamint a ligetes erdővidéket, melyekben még lehetséges volt a
szarvasmarhacsordák, illetve ménesek legeltetése. Ilyen ligetes erdők voltak a tölgy-, illetve
a vegyes erdők, melyeknek buja aljnövényzete biztosította az állatok táplálékát. Térképre
vetítve a magyarság legrégibb szálláshelyeire vonatkozó nyelvi és régészeti adatokat, azt
tapasztaljuk, hogy azok határa sehol nem nyúlt bele a bükk- és fenyőerdők birodalmába. Így
Erdélyben is a medence belsejében lévő füves, pusztamező jellegű területeken (a
Mezőségen), a tágasabb és szárazabb éghajlatú medencékben (pl. hunyadi, kalotaszegi), a
nagy folyók széles völgyeiben sokasodnak a honfoglaló magyarok jelenlétére utaló emlékek.
A többi területeken háborítatlanul folytatta tovább életét a nagyobbrészt a keleti-szlávokhoz
tartozó lakosság, valamint - a dél-erdélyi területeken - az akkorra már feltehetően
elszlávosodott bolgár népesség. Ugyancsak a magyarok által meg nem szállt területek fognak
majd életlehetőséget kínálni az elkövetkező századok folyamán betelepedő újabb és újabb
népcsoportok számára.
Kalandozások
A honfoglaló magyarság találkozása Európával nem volt zökkenőmentes. A
kalandozásoknak nevezett katonai akciók kifejezett zsákmányszerző hadjáratok voltak, még
akkor is, ha az egyik fél politikai ellenfelének a megtámadására bérelte fel a magyar
seregeket. A kalandozások nem a magyar nép életformáját jelentették, hiszen a
hadjáratokban nem a félnomád állattartó és földművelő köznép vett részt, hanem a
főemberek és katonai kíséretük.
A kezdeti sikereknek legfőbb oka az ellenfél gyengesége volt. A Karoling
Birodalom utódállamai nem tudtak komoly ellenállást kifejteni. Attól kezdve viszont, amikor
szervezett erő lépett fel ellenük, egyre több vereségben volt részük a kalandozó seregeknek.
933-ban Merseburgnál, majd 955-ben Augsburgnál vallottak kudarcot (hét gyászmagyar). A
nyugati hadjáratok a két vereséggel lezárultak, de kelet felé sem tudták sokáig folytatni a
rablásokat. 970-ben egy Bizánc elleni koalícióban Arkadiapolisznál vesztesként hagyták el a
csatamezőt. A kalandozások korszaka ezzel lezárult.
A honfoglaló magyarság szempontjából pedig az volt a kérdés, hogy a Kárpát-
medencét korábban lakó népekhez hasonlóan felmorzsolódnak, s örökre eltűnnek, vagy
sikerül csatlakozniuk Európa államrendszeréhez.
István, a király
A magyar história első, igazán történelemformáló személyiségének I. (Szent) István
királyt tekinthetjük. Nevéhez fűződik államiságunk alapjainak lerakása, az egyházi és világi
intézményrendszer kiépítése és a magyarság keresztény hitre térítése. István sokat
köszönhetett apjának, Gézának, aki gyakorlatilag előkészítette fiának a hatalomhoz vezető
utat. Géza feleségül vette az erdélyi gyula keresztény leányát, Saroltot, s fejedelemként
felismerte, hogy népe két nagyhatalom szorításába került. Ezért küldte el 973-ban tizenkét
főúrból álló követségét Quedlinburgba, ahol térítőket kért a császártól. Géza minden
bizonnyal már mint megkeresztelkedett fejedelem tette ezt, mert jól tudta, a békének és a
megmaradásnak egy ára van: a kereszténység felvétele. Géza soha nem vált igaz
kereszténnyé, de családját már az új vallásnak megfelelően neveltette. 997-ben hunyt el
Géza, aki típusa a pogányból keresztényre tért, szervező fejedelemnek. Fiának megkérte
Gizella bajor hercegnő kezét.
Géza és Sarolt politikájának kétségtelenül egyik legfontosabb következménnyel járó
lépése István fiuknak Gizellával való összeházasítása volt. E lépésével Géza azt kívánta
kifejezésre juttatni: az állam kialakítása, a kereszténység meggyökereztetése útján már
annyira előrehaladt, hogy a magyar fejedelem joggal pályázhat e rokoni kapcsolatra. A
kedvező alkalom ehhez 995 után érkezett el, amikor Civakodó Henrik (Gizella apja, aki az
eddigiekben konfliktusban volt Gézával) meghalt. Mielőtt azonban útnak indult volna a
követség Gizella kezét az új bajor hercegtől, IV. Henriktől, a kiszemelt feleség testvérétől
megkérni, biztosítékot kellett adni, hogy Géza fiát, Istvánt uralomra szánja. Ezért hát Géza
“összehívta Magyarország főembereit és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás
tanácsa szerint fiát, Istvánt a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek
megerősítésére mindet külön-külön megeskette”. Ezután útnak indulhatott a magyar követség
Regensburgba, s elnyerve IV. Henrik egyetértését, István leendő feleségéül elhozta bajor
földről Gizellát. A menyasszonnyal együtt német lovagok és papok jöttek Magyarországra.
Az előbbiek komoly fegyveres erőt jelentettek, mivel korszerű, nehéz fegyverzetű harcosok
voltak, s nem csekély számú kíséret tartott velük Magyarországra. A papok pedig a cseh
Adalbert püspök ekkortájt ideérkező tanítványaival együtt kivették részüket a pogány
magyar nép keresztény hitre térítéséből, az egyházszervezet kiépítéséből.
A törzsfők leverése
A korábbi döntés és eskü értelmében Gézát fiának, Istvánnak kellett követnie a
főhatalomban. Ám bejelentette igényét a hatalomra Koppány, aki szintén Árpád-házi
családtag volt, a legnagyobb valószínűség szerint Árpád elsőszülött fiának leszármazottja, s
jóval idősebb az ifjú Istvánnál. Koppány minden bizonnyal pogány (vagy ha esetleg
formálisan meg is keresztelkedett, pogány érzelmű) volt. Uralma jogcíméül azt tekintette,
hogy 997-ben ő számított az Árpád-nemzetség legidősebb férfitagjának, s mint ilyennek a
pogány öröklési rend szerint kijárt a főhatalom.
Koppány és hívei attól tartottak, hogy István még apjánál is határozottabban
terjeszti majd a keresztény hitet, ami ellenkezett pogány meggyőződésükkel. Kiváltotta
elkeseredésüket az is, hogy Istvánt - új felesége révén - elsősorban idegenek, németek vették
körül. Koppány köré jobbára a régi rend hívei, a pogányság követői csoportosultak, akik
politikai ellenfelei voltak Istvánnak és az István által német segítség révén megvalósítani
akart újnak. István viszont a hozzá hű magyarok mellett főleg a németekre támaszkodott. Az
egyik forrás kifejezetten mint “a németek és a magyarok” közti összecsapást említette az
István és Koppány közt folyó háborút. Mégsem idegen népek álltak itt szemben egymással,
hanem eltérő politikát követő, különböző vallásnak hódoló seregek. Etnikai jelleget csupán
az kölcsönzött a harcnak, hogy Koppány úgyszólván színmagyar seregével szemben István
hadát németek vezették, és soraiban sok német harcolt.
Koppány legyőzése után holttestét István négyfelé vágatta: az egyik csonkot
Esztergom, a másikat Veszprém, a harmadikat Győr kapujára tűzette ki, a negyediket pedig
Erdélybe küldte. Koppány népét szolgaságba vetette, és kötelezte, hogy tizedet fizessen az
apja által alapított pannonhalmi apátságnak. Koppány holttestének három részét István
uralmi területe három fontos várára szegeztette ki; ily módon a vele tartó népet akarta
megnyugtatni: ura a helyzetnek. De vajon miért küldött egy csonkot Erdélybe is? Vajon
megnyugtatni vagy figyelmeztetni akart? Mindenesetre a csonk odaküldésével azt üzente:
megvédte Sarolt érdekeit Koppánnyal szemben, és talán azt is kifejezésre juttatta ezzel:
anyja Sarolt, a néhai erdélyi Gyula leánya és az ifjabb erdélyi Gyula testvére jogán
országához tartozónak tekinti Erdélyt is, ugyanúgy, mint Esztergom, Veszprém és Győr
vidékét. István és Koppány összecsapásával és István győzelmével eldőlt a kérdés: az
Árpádok nyugat-magyarországi területén István az úr. Ezzel az is tisztázódott, hogy e
területen a Géza által elkezdett politika folytatódik. Amikor István felvette a fegyvert saját
vérrokona ellenében, s parancsot adott Koppány holttestének megcsonkítására, egyértelműen
jelezte: elszánta magát arra, hogy az állam megteremtésének, a keresztény vallásnak az ügyét
győzelemre viszi.
Miután sikerrel verte le a lázadást, megtette az első lépéseket a keresztény királyság
kialakításához. Koronát kért és kapott II. Szilveszter pápától (945 k.-1003), s ezzel
koronázták meg 1001 újévének napján. Száz évvel István koronázása után az István-
legendák egyike csodás történet keretébe ágyazva mondta el azt, miként jutott a magyar
fejedelem koronához. Eszerint István koronát kérő követségét Rómában megelőzte a
kereszténységet éppen akkor felvett lengyel fejedelem küldöttsége. A pápa már el is
készítette számára a koronát, hogy azt Lengyelországba a királyi címre jogosító áldással
elküldje. A következő napon kívánta a diadémot a lengyel követek kezébe adni, amikor az
éjszaka folyamán a pápának megjelent álmában Isten küldötte, s arra kérte Krisztus földi
helytartóját, hogy a koronát ne a lengyel fejedelemnek, hanem a magyar uralkodó másnap
megérkező követségének juttassa. A következő napon valóban befutottak Rómába a magyar
küldöttek, s vezetőjük elmondta a pápának, hogy István “méltó ilyen tisztességre s
méltóságra, mert Isten segítségével meghódított több nemzetet, s hatalma által sok hitetlent
az Úrhoz térített”. A római főpap megörült e szavaknak, a magyaroknak adta a koronát
(amely nem azonos a ma a Magyar Nemzeti Múzeumban látható koronával, illetve annak
egyik részével sem. A Rómából küldött fejdíszt nem ismerjük, a Szent Koronát csak a 12.
század végén készítették el két részből. A felső a latin korona, az alsó a görög feliratú, a 11.
század végén készülhetett. Mivel Salamon király magával vitte a kincstárat, Géza király
koronát kért VII. Gergely pápától, aki ezt megtagadta. Ekkor fordult a király VII. (Dukasz)
Mihály bizánci császárhoz (1071-1078.). Az új koronán ezért van rajta Géza és Mihály
arcképe is. Ma már kétségtelen, hogy az alsó, görög koronarészt, az abroncsok, a
háromszögletű és félkörös, különösen ritka zománctechnikájú oromdíszekkel együtt
készítették. Formája megegyezik a bizánci (császár) női koronákéval. A felső, latin korona a
XI. század középső harmadában vagy korábban készült, hogy korona vagy liturgikus tárgy
számára-e, az még eldöntetlen kérdés, mivel ilyen zárt korona akkor még nem létezett sehol
Európában).
Alig hihető azonban, hogy a koronaküldés ekként történt volna. Az itt idézett
tudósítás akkor - a XII. század elején - keletkezett, amikor már élesen szemben állt
egymással a római pápaság és a német-római császárság, s fontos kérdéssé vált az 1100-as
évek eleje körülményeinek szempontjából is, hogy vajon a magyar király a pápától vagy a
császártól kapta-e a koronáját. A korona bármelyiktől való elnyerése ugyanis a XII. század
elején már jogcímet jelentett arra, hogy az adományozó hűbérúri igényeket támasszon
Magyarországgal szemben. S mivel ekkor az ország számára a német-római császárság
jelentett igen komoly veszélyt, érthető, ha az akkori király, az amúgy is pápapárti Kálmán
környezetében olyan változatát fogalmazták meg a koronakérésnek, mintha ez kizárólag a
pápa felé irányulna, s ahhoz a császárnak semmiféle köze nem lett volna. Magáról a
koronaküldésről egyetlen olyan, csaknem kortárs forrásunk van, egy német krónikásé, a
merseburgi püspöké, akinek szövegét még nem színezhette át a pápa és a császár utóbb kitört
ellenségeskedése. Innen arról szerezhetünk tudomást, hogy “a császár kegyéből és
biztatására Henriknek, a bajorok hercegének sógora, Vajk, országában püspökségeket állítva
fel, koronát és áldást kapott”. Ez a híradás azt sugallja, hogy Vajk (István) megkoronázását
támogatta III. Ottó császár, s hogy a korona elnyerése összefüggött a magyarországi egyházi
szervezet alapvetésével, ám egyértelműen nem mondja meg, kitől kapta István a koronát.
Nyilván attól, akit erre III. Ottó biztatott. Ez pedig csakis II. Szilveszter pápa lehetett. III.
Ottó és II. Szilveszter között igen szívélyes volt a viszony; a pápa, mielőtt még éppen Ottó
elhatározásából Szent Péter trónjára emelkedett volna, a császár nevelőjeként
tevékenykedett. Amikor ténylegesen megjelent Rómában a pápánál a magyarok koronát kérő
küldöttsége - az 1000. év második felében -, Ottó szintén Rómában időzött. A pápa tehát, aki
pápaságát köszönhette a császárnak, bizonnyal nem Ottó tudta nélkül, hanem éppen
ellenkezőleg, annak biztatására küldött koronát.
A Rómában járt követség tehát elhozta magával “az apostoli áldás levelét”, valamint
a koronát. István királlyá avatására az új évezred első napján, 1000. december 25-én vagy
1001 január 1-jén került sor. (A középkorban az évkezdet nem csupán január 1-jére eshetett.)
A koronázással István nem vált sem a pápa, sem a császár hűbéresévé, sőt ez éppen
uralkodói tekintélyének növekedéséhez, eredményei nemzetközi elismertetéséhez járult
hozzá. István szuverén uralkodóként járt el a koronázást követő időszakban. Pénzt veretett,
törvényeket alkotott, okleveleket adott ki, mindezekben általában német mintát követett,
anélkül azonban, hogy a példa követésében önállósága feladásáig elment volna.
István király a koronázás után leverte a még ellenálló urakat, s egyszer s
mindenkorra megszüntette a törzsi különállást. 1003-ban az Erdélyben uralkodó gyulát, majd
öt év múlva (más vélemények szerint 1028-ban) a Maros-vidék vezetőjét, Ajtonyt
kényszeríttette behódolásra.
Imre herceg halála
István fiára, Imrére akarta hagyni a trónt. Nevelését az itáliai származású Gellért,
csanádi püspökre bízta. Maga István szintén nagy gondot fordított arra, hogy felkészítse fiát
az uralkodásra. Erkölcstanító könyvecskét íratott fiához, amelyben - a bibliai tízparancsolat
mintájára - tíz pontba foglalta azt, hogy mi mindenre kell ügyelnie fiának, főleg ha majd
trónra kerül. A hazai krónikák tudják, hogy István király még életében át akarta adni fiának a
hatalmat, de nem tehette, mert a herceget az isteni gondviselés elszólította. A szent király
legendái sem említik fia halálának okát, Imre legendája pedig a szokásos közhelyekkel kerüli
meg e témát. Más forrásokból a halál körülményeinek két variációjáról értesülünk. A
lengyel-magyar krónika írja: “nemsokára a nemes Imre, Sclavonia hercege nyolc napig
bágyadozott; a kilencedik napom, a kilencedik órában kilehelte lelkét, amelyek a szent
angyalok osztályrésze szerint maguk közé fogadtak. Felesége pedig, aki sértetlen volt,
állandóan vele maradt, a hetedik napon, vasárnap, elköltözött az Úrhoz”. Másként tudósít
Imre haláláról a hildesheimi évkönyv feljegyzése, amely szerint “Imre, István király fia, a
russzok vezére, vadászaton, vadkantól felhasogatva siralmas halállal halt meg”. Ezzel le is
zárhatnánk a nyomozást, ha nem keltene gyanút, hogy vannak ennek a korszaknak Vadkan
nevű szereplői is. Egyrészt a besenyők Taksony fejedelem idejében hazánkba betelepedett
Vadkan (Kabán) nevű törzse. Másrészt egyik nemzetségük főnökének rangjelzője, tiszteleti
címe Tonuzoba, azaz Vaddisznó-apa volt. Anonymus megőrizte számunkra az István uralma
alatt éppen funkcióban lévő Tonuzoba halálának történetét. Elbeszéli, hogy a besenyő törzsfő
István szigorú megtorló akciójának esett áldozatul: a király élve eltemettette feleségével
együtt. Hasonló leszámolással nem találkozunk a szent király gyakorlatában, a kegyetlen
megtorlás oka így aligha lehetett hétköznapi bűntény. Ugyanakkor a krónikákban Endre,
Béla és Levente hercegek származását illetően, akik Vazul gyermekei, talán éppen egy
Tátony-nemzetségbeli leánytól. A tatun (helyes olvasatban: tacun) török eredetű szó,
jelentése valószínűleg mag. A mag, magló, maglód szónak azonban van egy másodlagos
jelentése is. Így nevezik már a 11-12. században is a konda ivarérett, továbbtenyésztésre
kiszemelt disznait (szemben a hízókkal). Ha ez így igaz, akkor ismét egy Disznó-
nemzetségbe botlunk, csak most már Vazulhoz kapcsolódóan. Hogy Vazul hercegnek, a
magyar jogszokás alapján a trón eredeti várományosának, köze lehetett Imre halálához, azt
egy ikonográfiai bizonyíték, egy képi ábrázolás világítja meg. A Képes Krónika festője
miniatúráin ún. sztori-képeket alkot, amelyek egy-egy esemény több, oksági összefüggésben
lévő epizódját tömöríti. A művész Imre herceg sírba tételét, Vazul megvakítását és három fia,
Endre, Béla és Levente menekülését együtt festi meg. Ha pedig a három esemény között
oksági összefüggés van, Vazul bűnrészességében nemigen kételkedhetünk. Sőt, ha kedvese -
nem keresztény szokás szerint magához emelt felesége - Disznó-nemzetségbéli leány volt,
feltehetőleg a nemzetségfő, Tonuzoba leánya. Ezért nem zárhatjuk ki, hogy a hildesheimi
évkönyv tudósítása valójában egy Imre herceg elleni sikeres merényletről ad hírt, amelyet
börtönbe zárt veje, Vazul helyett az após szervezett meg. Hogy ez így történt-e,
bizonyossággal nem állíthatjuk (vö. Szekfű Gyula elmélete)
 A herceg mindenképpen életét vesztette, úgyhogy Istvánnak szembe kellett néznie
az öröklés problémájával. A nemzetségi hagyomány szerint a család legidősebb tagja, apai
unokatestvére, Vazul követte volna a trónon. Ezt a rendszert azonban már Géza is elvetette,
hiszen a régi jog szerint ő sem nevezhette volna ki fiát örökösének. Fia halálával Istvánnak
tehát választania kellett a régi és az új rend között. A király az utóbbi mellett voksolt. István
vérrokonai mellőzésével unokaöccsét, Pétert jelölte utódául, ami kiváltotta unokatestvére, a
hatalomra igényt tartó Vazul elégedetlenségét.
I. (Szent) István 1038. augusztus 15-én halt meg, s a székesfehérvári bazilikában
temették el Imre herceggel együtt, egy római szarkofágból átfaragott koporsóban.
Ha valakinek, hát elsősorban neki köszönhető, hogy a Kárpát-medencében a magyar
állam, azaz Magyarország létrejött, hogy népét bevezette a keresztény európai népek
közösségébe. Elsősorban neki köszönhető, hogy a magyarság nem jutott az előtte itt élt
népek (a hunok és az avarok) sorsára, hanem felismerve a fennmaradás követelményeit,
eleget tett azoknak. Nem volt könnyű dolga. Számos egyéni tragédia szeghette volna kedvét,
kevésbé erős jellemű férfiút megannyi - családi és országos - konfliktus téríthetett volna el
kitűzött feladata teljesítésétől. István azonban végigment a maga választotta - és jól
választotta - úton. Noha vér szerinti gyermekei ifjan mind elhaltak, szellemi “gyermekei” - a
magyar államszervezet, a vármegye, a keresztény egyház - immár egy évezreddel túlélték őt.
S hogy István tette és alakja korszakos jelentőségű a magyar történelemben, azt
nem a késői utókor fedezte fel, hanem már a XI. század, saját évszázada tudta. A középkor
ezt a tiszteletet az államalapító István iránt többféle módon kifejezésre juttatta.
Mindenekelőtt úgy, hogy I. László alatt, 1083-ban szentté avatták.
István állama
Kereszténység és magyarság
A nyugati kalandozások kudarcai a törzsi vezéreket arra késztették, hogy a
magyarságot fenyegető megsemmisülésből a kiutat a kereszténység felvételében keressék.
Ebből a célból a Nyugattal való ellenségeskedés miatt Bizánccal vették föl a kapcsolatot.
948-ban Bulcsú és Tormás, Árpád dédunokája, Bizáncba ment és ott megkeresztelkedett. Pár
évvel Bulcsú megkeresztelkedése után az erdélyi Gyula is felvette a keresztséget Bizáncban,
és magával hozta Hierotheoszt, aki missziós püspökként érkezik. Hierotheosz missziós
püspök és szerzetes munkatársai nem korlátozták tevékenységüket csak Gyula
szállásterületeire, hanem igyekeztek Krisztus jó hírét az ország minél nagyobb részén
hirdetni. Munkájuk eredményeként a keleti szertartású kereszténység mindenfelé elterjedt,
több bazilita kolostor létesült, és a magyarság megérett a keresztény eszmék befogadására. A
görög térítést valószínűleg bolgár-szláv tolmácsok segítségével végezték. Ennek emlékei a
magyar nyelv görögkeleti szláv – kevesebb, de korábbi – egyházi terminológiájának elemei:
pap, szent, kereszt, karácsony stb. Történelmileg elfogadott megállapítás, hogy 869–973
között a magyarok körében bizánci térítésről beszélhetünk. Abban, hogy a magyarság teljes
meg-térítését nem a bizánci egyház végezte el, döntő szerepe volt annak, hogy Taksony
kezdeményezése nyomán Géza nagyfejedelem a magyar külpolitikát nyugati beállítottságúvá
tette. Géza (970–997) valláspolitikáját az a meglátás irányította, hogy a magyarság törzsi-
nemzetségi szervezete és kalandozási politikája pusztulásba taszítja a nemzetet. Valójában mi
késztette Gézát és Istvánt, hogy latin térítőket hívjon az országba? Hasonlóan a 10. századi
görög térítéshez, most is a politika döntött. A magyar előkelők figyelmét nem kerülte el az a
tény, hogy 972-ben a bizánci és a német-római császár szövetségre lépett, s így az országot
harapófogószerűen fogta közre a két nagyhatalom. A béke feltétele pedig nem lehetett más,
csak a latin kereszténység felvétele. Ebből a célból indította útnak követeit az itáliai
tartózkodás után hazatérő Ottó császárhoz, aki 972 augusztusában, Sankt-Gallen-i
időzésekor értesülhetett Géza üzenetéről, melyben bejelentette megtérési szándékát. Ottó
császár ekkor egy Prunward nevű Sankt Gallen-i szerzetest választott ki a magyarokhoz
küldendő térítő püspöknek. Ugyanakkor, ebben az évben Brúnó a Passauban összeállított
kísérettel október folyamán érkezhetett Magyar-országra. Brúnó megkeresztelte Gézát, aki
valószínűleg már, mint megkeresztelt fejedelem küldte 12 főúrból álló követségét 973
tavaszán Quedlinburgba, az ottani “nemzetközi tanácskozásra”. Gézán és családján
(feleségét Saroltot kivéve, akit valószínűleg Hierotheosz keresztelt meg) kívül Brúnó és
Piligrim papjai több mint 5 ezer előkelő magyart kereszteltek meg. Azonban a szépen
megindult munka egyelőre vesztett is intenzitásából, mert II. Ottó és Civakodó Henrik bajor
herceg belháborúja miatt akadozott a nyugatról jövő papi utánpótlás, Szent Adalbert és főleg
tanítványai újból fellendítették a történelmi jelentőségű munkát. Szent Adalbert 996-ban
néhány szerzetestársával együtt a magyarokhoz jött, és itt nagy lelkesedéssel hirdette az
evangéliumot.
A magyar egyház és az állam megszervezése I. (Szent) István nevéhez fűződik, aki,
miután leverte az ellenálló törzsi vezetőket, lerakta a magyar államiság alapjait. Az állam
kiépítésének egész folyamatában megbízható szövetséges volt az egyház. A világi
igazgatással párhuzamosan alakult ki a szervezete, az érsekségektől, püspökségektől kezdve
a falusi plébániákig. Az egyház megkövetelte az államrend alapvető elveinek és a hitélet
törvényeinek tiszteletben tartását, a vétkeseket világi büntetések mellett sajátos egyházi
ítéletek is sújtották. A döntő lépések a magyar egyházszervezet kialakítása terén Géza
fejedelem uralkodásának utolsó éveiben történtek. Ezek a változások szorosan kapcsolódtak
Gizella bajor hercegnő és István házasságához. A frigy feltétele a keresztény
egyházszervezet kialakítása volt, és egyben a szükséges támogatást is biztosította. Időben
ehhez kapcsolódott a pannonhalmi apátság létrehozása, amelynek fő célja az volt, hogy
Magyarországon egy térítő papokat és szerzeteseket nevelő apátság jöjjön létre. A
pannonhalmi alapítást talán csak egy-két évvel követte a korábbi missziós püspökségből
kinőtt veszprémi egyházmegye megszervezése. A független magyar királyság megteremtése
szempontjából a fordulópontot az esztergomi érsekség és az érseki provincia létrehozása
jelentette. Szent István hatalmi területe ezzel leszakadt a német birodalmi egyházról,
amelyhez mint missziós terület korábban tartozott. Az érsekség alá három suffraganeus
püspökséget rendeltek. A már meglévő veszprémi mellé létrehozták a győri püspökséget, és
a távoli Erdélyben, a Gyula törzs szállásterületén a harmadikat. Más történészi vélemény
szerint az erdélyi püspökség alapítására 1009-ben került sor, miután István király 1003-ban
leverte az erdélyi Gyula, 1008-ban pedig a délvidéki Ajtony lázadását, és ezzel minden
akadály elhárult az országrész egyházszervezetének kiépítése elől.
Szent István belső expanziójával együtt egy szűk évtizeddel az első alapításokat
követve, 1009-ben újabb püspökségeket hoztak létre Pécs, Kalocsa és Eger központokkal,
pontosan megállapítva az egyházmegyék határait. 1009-re hét egyházmegye működött
Magyarországon, és a Kárpát-medence sűrűn lakott vidékei közül csak a Maros folyó
környékére nem terjedt ki valamilyen formában Szent István valamely püspökségének
joghatósága. Ez Ajtony hatalmi területe volt. Legyőzése után Csanád köz-ponttal 1030-ban
megalapította a csanádi püspökséget. A csanádi püspökség vezetésével a hazánkba került
velencei születésű és Bakonybélben remetéskedő szerzetest, Szent Gellértet bízta meg. Szent
Gellért püspök egyházmegyéje megszervezése közben Marosváron, a püspökség akkori
székhelyén felépíttette a Szent Györgyről nevezett székesegyházat.
István király 1030 körül a kalocsai püspökséget érseki rangra emelte, és a kalocsai
érsek alá rendelte a csanádi és erdélyi püspökségeket.
A bihari és végül a tizedik, a váci püspökség alapítása valószínűleg 1018 és 1038
között történt meg. Mások szerint a váci püspökséget a nagy kiterjedésű egriből Péter király
idején alakították ki, illetve a csanádi püspökség területéből I. András uralkodásakor alakult
ki a bihari püspökség.
A misszió eredményeinek megőrzése érdekében a lakosság folyamatos
pasztorációját is biztosító templomhálózat alapjainak lerakása szintén megindult. Az első
templomok az ispánsági várak mellett, illetve a királyi udvarházakhoz kapcsolódva épültek.
A pasztorációs szervezet továbbépítését tűzte ki célul István II. törvénykönyvének ismert
rendelete, amely szerint tíz falu építsen egy saját templomot.
Az egyházszervezet részét képezték a bencés monostorok. A bencés szerzetesek
jelenléte a korai időszakban az egyházi élet minden területén kimutatható. A monostorok
funkciója különbözött a püspökségekétől. Míg a hitterjesztést a püspökségi szervezet
irányította, addig a monostorok mint királyi egyházak feladata elsősorban az uralkodó és
családja (később a főurak) lelki üdvéért való állandó könyörgés. Másrészt a monostorok
feladatkörébe tartozott a pasztorációt végző papok utánpótlásának kinevelése.
A Kárpát-medence a latin és a bizánci rítusú kereszténység találkozási zónájában
helyezkedett el. A kettős orientáció a 10. század második felének missziós tevékenységében
is megjelent. A Szent István-i egyházszervezet kialakításánál szintén szembe kellett nézni
ezzel a problémával. Az uralkodó végül a latin orientáció mellett döntött. Tudatosan csak a
szerzetesség terén adott lehetőséget a bizánci kereszténységnek (Veszprémvölgyi görög
apácakolostor).
Szent István törvényekkel is biztosította a térítés és egyház-szervezés eredményeit.
A főpapokat a királyi tanács első tagjaivá tette, saját birtokaiból bőségesen javadalmazta, és
elrendelte a dézsma (tized) fizetését még a királyi jövedelmekből is.
Szent István uralkodása templomépítő munkásságban is gazdag volt. A püspöki
városokban, továbbá Székesfehérvárott és Óbudán díszes bazilikákat emeltetett, és azokat
gazdagon fel is szerelte. A magyar zarándokok számára Bizáncban templomot, pihenő- és
megszállóhelyet, Jeruzsálemben pedig magyar zarándokházat és templomot építtetett. A
Rómába igyekvőknek Ravennában épített pihenőhelyet és templomot, Rómában pedig
zarándokházat és templomot. A magyar egyház európaiságát mi sem bizonyította jobban,
mint hogy 1018 és 1026 között I. (Szent) István megnyitotta a Nyugatról Magyarországon
keresztül Jeruzsálembe vezető zarándokutat. Ez az út bekapcsolta az országot a
kereszténység nemzetközi vérkeringésébe, de a Keletre utazók számára is sok előnnyel
szolgált. A zarándokok és a kereskedők biztonságban haladhattak át a számukra új
tartományon, hiszen olyan úton mentek, amelyet a királyi várak katonái védelmeztek. A
biztonságos körülményeket már a kortársak is ismerték.
Az István-korban a kereszténység természetesen még nem hatotta át a társadalom
valamennyi rétegét, s ezt nem is lehetett elvárni egy olyan társadalomban, ahol nemcsak az
apák, de még a fiúk is a pogány isteneket tisztelték, de az alapok lerakása már mutatta, hogy
az új vallás szilárdan berendezkedik az országban.

Szent István államának központi szerveiről keveset tudunk. A legtöbbet emlegetett

királyi tanácsról is csak feltevéseink vannak. István második törvénykönyve több esetben
utal a tanács szerepére: tagjai a főemberek voltak, kiegészülve a magasabb egyházi
méltóságot viselőkkel. Beleszólásuk minimális lehetett az ország ügyeibe, tanácsaikat
viszont a király figyelembe vehette. Mivel az uralkodó többnyire utazva igazgatta országát, a
tanács személyi összetétele változó volt, bizonyos ügyekben kisebb rangú emberek is a tagjai
lehettek. A király mellett a tanács legfontosabb két tagja az esztergomi érsek és a nádorispán
lehetett. Annak ellenére, hogy az írás még nem játszott jelentős szerepet a mindennapi
életben, Istvánnak kancellárja is volt. Nevét nem tudjuk, az oklevelekkel foglalkozók
Heribert C-nek nevezik, aki III. Ottó német-római császár (980-1002) udvarából érkezett, s
több oklevelet fogalmazott meg a király számára.
A helyi igazgatás legfontosabb szerve a vármegye volt. Kialakulása valószínűleg
már István előtt elkezdődött, de végleges formáját a király szervezőmunkájának
következményeként nyerte csak el. Az uralkodó a vármegyén keresztül gyakorolta a
törvénykező és a végrehajtó hatalmat, vezetője az ispán, a király megbízottjaként irányította
a rábízott területet.
Az alárendelt várnépek szolgáltatásai a vár ellátását biztosították. A várispánságok
száma az István-korban negyvenöt lehetett.
A királyi hadsereg megléte nyilvánvaló, hiszen István sikeresen védte meg az
országot. A vármegyék csapatai, egyes segédnépek, valamint az előkelők kísérete alkothatta
a királyi haderő legértékesebb részét, kiegészülve a királyi testőrséggel.

István utódai és Szent László

A magyar állam I. (Szent) István négy évtizednyi uralkodása alatt épült ki, s közel
eddig tartott a nagy mű próbája is. Az állandó belháborúk, pogánylázadások, külső
támadások ellenére az istváni mű időtállónak bizonyult, a magyar királyság keresztény és
független ország maradt. I. (Szent) Lászlónak és Könyves Kálmánnak köszönhetően
Magyarország továbbra is fontos tényezője maradt a közép-európai régiónak.
Orseolo Péter (1038-1041, 1044-1046) és Aba Sámuel (1041-1044) trónviszálya
alkalmat adott III. Henrik császárnak (1017-1056) a fegyveres beavatkozásra. Az elűzött
Péter király, hogy trónját visszakapja, elfogadta a császári fennhatóságot, s a birodalmi
katonák egészen Székesfehérvárig nyomultak. A császár és Aba Sámuel között kitört
ellenségeskedést két német betörés után Sámuel területátengedéssel akarta megszüntetni.
Már ezért sem, de különben sem felelt meg Sámuel a beléhelyezett várakozásnak s a főurak
és a nemesség elhatározta Péter visszahívatását. A trón sorsa a Ménfő melletti ütközetben
dőlt el, amelyben a császár s így Péter győzött. A később elfogott Sámuelt Péter mint
hitszegőt, lázadót, ország- és felségárulót kivégeztette. III. Henrik védence nem sokáig
élvezhette a hatalmat. 1046-ban a keresztény vallás és intézményrendszere ellen irányuló
pogánylázadás és a belső elégedetlenség menekülésre késztette. Hiába végeztetett ki Péter
két összeesküvő főurat, a felkelők hazahívták Vazul fiait, az Oroszországban élő András és
Levente herceget. A külföldre száműzött Vazul középső fiát, a kint kereszténnyé lett I.
Andrást (1046-1060.) nagy örömmel fogadta a magyarság. Tőle remélte nemcsak az ország
függetlenségének helyreállítását, de a kereszténység kiirtását is. Az ország lázadásba borult.
A pogánylázadás élén egy tiszántúli úr, a békési Vata állt.

A királyi címért harcba szálló András seregével lassan Buda felé közeledett, amikor
a fogadására induló (Szent) Gellért csanádi püspököt és társait a pesti révnél Vata csapatai
elfogták és kivégezték. A szentéletű püspököt taligán a kelenföldi hegyről (ma Gellérthegy)
taszították a mélybe. Az ország számos pontján fordultak az egyházi emberek ellen, de a
kereszténység felszámolására nem került sor. Az előkelők ugyanis a pogánylázadást csak
arra használták fel, hogy az Árpádokat visszahozzák az országba. András megkoronázásával
az Árpád-ház “pogány” ága örökölte a magyar trónt.
Péter a nyugati határszélről még egyszer megpróbálta ingatag trónját megmenteni,
de András foglyul ejtette. A megvakított király rövidesen életét veszti.
I. András királynak (1046-1060) nehéz örökséggel kellett szembenéznie. A császár
szerette volna hűbéri fennhatóságát érvényesíteni, s mivel erre András nem volt hajlandó,
fegyverrel próbálta akaratát kikényszeríteni. 1051-ben jelentős sereget és hajóhadat
szervezett, s a magyarok által pusztává tett vidéken egészen Székesfehérvárig nyomult.
Mivel a felperzselt területen nem találtak élelmet, a császár parancsot adott a hazatérésre. A
német katonákat a Vértes hegységben a magyarok szétverték, dunai hajóhadukat pedig
Miklós püspök által hamisított császári paranccsal visszafordulásra kényszeríttették. A
sikertelen hadjárat ellenére a császár továbbra sem mondott le Magyarországról. A következő
esztendőben III. Henrik német-római császár szárazon és vízen megtámadta Pozsony
városát. A krónikák szerint a magyarok újabb győzelmüket egy Zotmund nevű búvárnak
köszönhették, akit “az éjszaka csendjében a császár hajóihoz küldtek, s ő a víz alatt
odaérkezvén, mind megfúrta a hajókat, és a hajók hirtelen megteltek vízzel”.
Az országot sikeresen megvédő I. András királynak a belpolitikai életben súlyos
problémával kellett szembenéznie. A trónöröklés kérdésében belső viszály támadt a király és
testvére, a Lengyelországból visszatért Béla herceg között. Az idősebb jogán a hercegnek járt
volna a hatalom, de I. András trónját fiának, Salamonnak szánta. Béla, mint herceg, testvére
jóvoltából, ekkor már az ország harmadát birtokolta, s érthető módon nem nézte jó szemmel
Salamon öröklését. A krónikák szerint a két testvér Tiszavárkonyban találkozott. Itt I. András
Bélát választás elé állította: “ha a királyságot akarod, vedd a koronát, ha a hercegséget, vedd
a kardot; egyiket engedd át a fiamnak; de a korona igazság szerint téged illet.” A herceg,
mivel az egyik udvari ember már a választás előtt így szólt hozzá: “Ha élni akarsz, válaszd a
kardot”, nem sokáig habozott, látszólag elfogadta Salamon uralmát, de a polgárháborút már
ekkor nem lehetett elkerülni.
Béla Lengyelországba menekült, s visszatérve seregeivel legyőzte bátyját. András,
aki kisfiát Németországba menekítette, súlyosan megsebesült, majd hamarosan meghalt. Az
általa alapított tihanyi bencés apátságban helyezték örök nyugalomra. Az 1055-ös
alapítólevélben találjuk az eddig ismert legrégebbi összefüggő magyar nyelvű szöveget:
“Feheruvaru rea meneh hodu utu rea.” (A Fehérvárra menő hadútra.)
I. Bélának (1060-1063), hasonlóan testvéréhez, uralkodása kezdetén a pogány
vallás követőit kellett levernie. 1061-ben Vata fia, János vezetésével tört ki lázadás, de a
királyi seregek megfutamították a lázadókat. A régen várt belső béke azonban továbbra is
váratott magára. IV. Henrik német király (1050-1106) gyámjai ugyanis elhatározták, hogy
Salamont visszasegítik Magyarország trónjára. I. Béla király, akire a dömösi udvarházban
rászakadt a trón, sebesülten a betörő német csapatok ellen vonult, de útközben meghalt. Az
általa alapított szekszárdi bencés monostorban temették el. Fiai, Géza, László és Lampert,
Lengyelországba menekültek.
Salamon király (1063-1074) hamarosan kibékült unokatestvéreivel, sőt Gézának
átengedte a hercegi tartományt is. 1071-ben még közösen foglalták el Nándorfehérvár várát,
de a zsákmány felosztásakor viszály tört ki, s kezdetét vette az újabb polgárháború. Gézát és
testvéreit cseh, míg Salamont német csapatok támogatták. A háborúskodást 1074-ben a
mogyoródi csata zárta le, a Pest melletti ütközetben a hercegek győzedelmeskedtek. Salamon
a nyugati határszélre menekült. (Csak 1080-ban hódolt meg I. [Szent] László királynak. A
hagyomány szerint az isztriai Polában halt meg, ahol egy bencés kolostorban élt.)
I. Géza király (1074-1077) uralma furcsa helyzeten alapult, hiszen Salamon
továbbra is törvényes királynak számított. VII. Gergely pápa (1021 k.1085) az elűzött
uralkodót támogatta, csak abban nem értett egyet Salamonnal, hogy IV. Henrik német
királynak ajánlotta fel hűbérül Magyarországot, pedig ez a jog, a pápa véleménye szerint,
Rómát illeti. A Szentszékkel csak akkor rendeződött a viszony, amikor a pápa harcba
keveredett IV. Henrik császárral, aki végül az itáliai Canossában kénytelen volt engedni a
pápának a főpapi kinevezések kérdésében.
A fiatalon meghalt Gézát nem kiskorú fiai Kálmán vagy Álmos követte a trónon,
hanem öccse, I. (Szent) László (1077
Szent László
A magyar középkor egyik leghíresebb, legnépszerűbb királya I. Béla és lengyel
felesége (Richeza vagy Adelhaid) gyermeke volt, aki bátyjával, Gézával együtt
Lengyelországban, 1040 körül született. Életének első hat-hét évét lengyel földön töltötte,
ahonnan 1048 táján Béla családjával hazatért Magyarországra. 1064 elején Salamon és Géza
megosztoztak az országon. Valószínűnek látszik, hogy Géza – mint a dukátus egészének ura
– a hercegség bihari része ügyeinek intézését Lászlóra bízta.
László mindvégig igaz testvére, hű támasza volt Gézának, kitartott mellette jóban-
rosszban egyaránt. Forrásaink szerint majdnem minden jelentősebb eseményen közösen
vettek részt. Ezt mutatja egyebek mellett az, hogy Salamon hívó szavára Géza mellett László
ugyancsak fegyvert fogott a betörő ellenség kiverésére. Ez történt 1068-ban is, amikor a
moldvai részek felől támadó besenyők – úz szövetségeseikkel együtt – csaknem egész Kelet-
Magyarországot végigpusztították. A király és a hercegek egyesített serege hátukba kerülve
az erdélyi Doboka megyében levő Kerlés hegyénél ütközött meg az elbizakodott ellenséges
csapatokkal. Ehhez az ütközethez fűződik László párviadala a pogány “kun” vitézzel,
amelyet a herceg leghíresebb tettei között tartottak számon, s évszázadokon át népi mondák,
hősi énekek, himnuszok, templomi falfestmények és imádságos könyvek vissza-visszatérő
témája lett.
Salamon bukása után Gézáé lett a királyi trón László pedig megkapta a hercegséget.
1077 tavaszán, Géza halálát követően – megelőzve az ellenfél minden akcióját – a Géza és
László táborába tartozó világi és egyházi előkelők Lászlót választották meg az ország
uralkodójává. László uralkodásáról és személyiségéről a rendelkezésünkre álló források
közül legrészletesebben a XIV. századi magyar krónikakompozíció és az úgynevezett
László-legenda tudósít. Ezek egy jámbor szent személyiségét mutatják meg nekünk. Igaz,
hogy a legendától eltérően a krónikában László nem tesz csodákat, de azért több
vonatkozásban – nyilván a legenda hatására – csodás képességekkel rendelkezik.
A legenda és a krónika tudósításait nagy óvatossággal kell kezelni, s László
uralkodásának, személyiségének, egész valós képének megrajzolásához szükségszerűen fel
kell használni egyrészt azokat a hazai kútfőket, amelyeket a vallásos hevület nem színezett
át, másrészt pedig értékelni kell az egykorú vagy időben közel álló külföldi források adatait
is. A tények nem igazolják a legenda és a krónika azon állítását, miszerint László nem
vágyott a hatalomra, s csak kényszernek engedve lett király. Nem tételezhető ez fel arról a
Lászlóról, aki óriási erőfeszítések árán segítette hatalomra Gézát a törvényes királlyal,
Salamonnal szemben, nagyrészt éppen azért, hogy azután ő maga birtokba vehesse a
dukátust. Az 1077 táján, tehát országlása legelején hozott törvényei olyan uralkodónak
mutatják Lászlót, aki szilárdan ült trónján, és égi dolgok helyett nagyon is földi ügyekkel, a
halandó tolvajok és rablók üldözésével, kegyetlen megbüntetésével foglalkozott.
László határozott és keménykezű uralkodó volt. Ezt egyértelműen igazolja
törvényhozása. Az “a kegyes király”, aki a legenda és a krónika állítása szerint ítéleteiben
mérsékelte a törvények szigorúságát, a valóságban drákói szigort alkalmazott a bűnösökkel
szemben. Az új, feudális társadalom alapját és lényegét a korábbi, ősközösségi formációhoz
képest a magántulajdon jelentette. Éppen ezért a magántulajdon védelmében a király
következetes könyörtelenséggel lépett fel. A “vérrel írott” törvények kegyetlenül büntették a
tolvajokat, a rablókat és pártfogóikat. A pannonhalmi határozatok, amelyeket László
uralkodásának legelején fogadtak el, kimondják: a tolvajt, ha egy tyúk értékén felüli
lopásban bűnösnek találják, “akasszák fel, és egész vagyonát kobozzák el”. A tolvaj
megbüntetése érdekében figyelmen kívül hagyták a templomi menedékjogot, és könyörtelen
bosszút álltak a tolvaj családján is.
A feudális rend megszilárdítását szolgálták azok a törvények, amelyek bizonyos
állami (igazságszolgáltatási) intézmények működését, a hitélet elmélyítését és az
egyházszervezet tevékenységét segítették elő. Az egyházi kérdésekkel foglalkozott az 1092-
ben – a király elnökletével – ülésező szabolcsi zsinati gyűlés. A zsinati határozatok
intézkedtek egyebek mellett a tönkrement templomok újjáépítéséről, az egyházi tized
fizetésének módjairól, a vallási ünnepek megtartásáról és a kötelező templomba járásról.
Utóbbival kapcsolatban – I. Istvánhoz hasonlóan – a törvénycikkely úgy rendelkezett, hogy
“ha valaki vasárnapokon vagy nagyobb ünnepeken nem megy el az ő kerületének egyházába,
verésekkel javítsák meg.”
László nemcsak törvényeivel, hanem adományaival, új alapításaival és a püspöki
szervezet továbbfejlesztésével is gyarapította és erősítette a magyarországi egyházat. Jórészt
az ő bőséges adományainak köszönhető a középkori magyar egyház gazdagsága, anyagi
jóléte. Az egyháza iránti nagyvonalú bőkezűsége László későbbi népszerűségének egyik fő
forrása volt a papság körében. A király által létesített egyházak közül a szentjobbi apátságot
a Berettyó folyó vidékén I. István tiszteletére szentelték fel, a szent király jobb kezének
őrzése céljából. László másik híres alapítása a somogyvári apátság volt.
Végül uralkodása alatt jelentős mértékben előrehaladt a középszintű egyházi
intézmények (a káptalani szervezet és a megyei esperességek) elterjesztése; e folyamatnak a
kibontakozása a későbbi évtizedekre várt. Ez is jelzi: a magyar egyházszervezet belső
fejlődése számára hosszabb időre László jelölte ki az utat.
László – a nagy egyházalapító és egyházszervező – külpolitikájában is I. István
példáját követte, amikor fő céljának az ország önállósága megőrzését tartotta. A királyság
függetlenségét ebben az időben is a német császárság felől nagy veszély fenyegette, ezért
László hatalomra kerülése után nem sokkal érintkezésbe lépett Henrik ellenfelével, a
pápával. VII. Gergely azonban Lászlótól is azt kívánta, hogy legyen a pápaság hűbérese. A
magyar uralkodó viszont a pápai főségi igényt határozottan elutasította, s továbbiakban a
pápa irányában meglehetősen kimért, tartózkodó magatartást tanúsított.
1091 tavaszán fegyverrel foglalta el a Száva folyótól délre fekvő Szlavóniát és
Horvátországot. Ettől kezdve lett évszázadokra szólóan a magyar terjeszkedés legfőbb
színtere a Balkán. Kijutott a tengerpartra is, de Dalmáciát már nem tudta megszállni, mivel
hadjárata idején pusztító kun betörés érte országát, és ezért kénytelen volt a pogány kunok
ellen vonulni. Ezt követően betört Bizánc területére, és elfoglalta a Morava és a Drina folyók
közti földet, Szerém és Belgrád várakkal együtt. Ekkor felvette a Moesia királya címet. A
bizánci császár 1092-ben a magyaroktól visszafoglalta a Morava és Drina közti területet is.
1091-ben, vagy 1092-ben írta meg Szent László egyik tudós papja a “Gesta
Ungarorum”-ot, középkori történetírásunk időrendben első s értékben legkimagaslóbb
művét. A mű maga elveszett, de létezését kétségtelenné teszi a rá mint közös forrásra
visszamenő későbbi középkori történeti irodalmunk (Anonymus, Kézai Simon, Márkus stb.),
melyből az elveszett Gesta majdnem hiánytalanul összeállítható. A magyar Gesta kiaknázza
az uralkodócsalád egész mondakincsét, gazdag családi hagyományát. Van határozott politikai
állásfoglalása, nemzeti öntudata és büszkesége ami ismeretlen az egyházias szemléletű
szerzetes krónikásoknál – erős dinasztiatisztelet tükrözik benne vissza.
1095. július 29-én a cseh–magyar határ közelében utolérte a halál SzentLászlót. A
királyt előbb Somogyvárott temették el, később azonban – 1113 után – a holttestét átvitték
Nagyváradra, s ott helyezték örök nyugalomra. László óriási középkori népszerűsége
fokozatosan alakult ki. Kálmán utóda, II. István alatt László váradi sírja istenítéletek kapcsán
igazságot szolgáltató fórum lett. A középkori László-kultusz kibontakozásához a döntő
lökést III. Béla adta meg, aki 1192 júniusában pápai jóváhagyással szentté avatta Lászlót.
Ennek nyomán a külső hatásra lassan kialakuló magyar lovagi kultúra és életmód László
személyében elnyerte királyi példaképét. Az 1192 körüli verses zsolozsma ezért is nevezi a
számtalan csatában diadalmaskodó királyt “a keresztény lovagok oszlopának” és “a haza
bajnokának”. Életéről, vitézi tetteiről és a neki tulajdonított csodákról legendák, népi énekek,
mondák születtek. Váradi sírja csodatevő zarándokhellyé lett.
Könyves Kálmán
Kálmán I. Géza magyar király fia. Kálmánról igen hosszú időn át hallgatnak a
források, alakja csak I. László uralkodásának utolsó időszakában került a krónikák
érdeklődésének középpontjába. László főpapi méltósággal kívánta Kálmánt felruházni, ami
viszont nyilván azt jelentette, hogy ezt megelőzően a király akaratából Kálmán hosszabb
időn keresztül papi nevelésben részesült. Minden bizonnyal Kálmánt már gyermekkorában
papnak szánta László. Ekkor Kálmán a dinasztia sokadik tagja volt, hiszen a sorban egy
esetleges utódlásnál ott állt előtte Lampert herceg, László király öccse, valamint Dávid
herceg is, László unokaöccse, Salamon király testvére.
Kálmán kitűnő szellemi képességgel rendelkezett, s a korszak legműveltebb európai
uralkodói közé tartozott. Egy lengyel kútfő Kálmánt a magyarok tudós királyának nevezte.
Kortárs lengyel krónikás pedig azt írta róla, hogy “Kálmán, a magyarok királya a korában
élő összes uralkodót felülmúlta tudományával”. Kánonjogi ismereteiről, amelyekre az
egyházi nevelés során tett szert, még II. Orbán pápa is igen elismerően nyilatkozott.
Felvetődik a lehetőség, hogy Kálmán talán testileg nem volt egészséges, és esetleg
emiatt vált László számára feleslegessé. E vonatkozásban Kálmánról a magyar krónikába a
következő megjegyzés olvasható: “testalkatára nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony,
borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta és dadogó”. Ijesztő ez a kép, hiszen emberi torzó,
szörnyalak az, amit a krónika lefest olvasóinak. Hihetünk-e a krónikásnak? A válaszhoz
abból kell kiindulnunk, hogy a krónikában tulajdonképpen kétszer írták meg Kálmán
történetét. Először fia, II. István uralkodása alatt adott összefoglalást egy ismeretlen krónikás
Kálmán koráról, ez a királyról és tetteiről reális, hiteles és pozitív képet rajzolt meg. II.
István halála után azonban a trónöröklésben a korábbihoz képest óriási fordulat következett
be, miután a Kálmán utasítására megvakított II. Béla kezébe került a hatalom. A vak király
udvarában féktelen gyűlölet élt Kálmán és hívei iránt. Az iszonyat és a gyűlölet vezette
természetesen annak a krónikásnak a kezét is, aki kard helyett – II. Béla és utódai
kívánságának megfelelően – tollal állt bosszút Kálmánon azzal, hogy elővette a régi
krónikát, és a kor követelményei alapján átírta Kálmán történetét. Az eredeti szövegből
csupán töredékek maradtak, a rosszindulatú rágalom eltorzított és befeketített mindent, ami
Kálmán nevéhez volt kapcsolható. Hogy valóban púpos volt-e Kálmán vagy sem, azt ma már
nem lehet eldönteni.
Kálmán püspökként, Álmos horvát királyként – a többi országos méltósághoz
hasonlóan – idejének jelentős részét László kíséretében töltötte. Kettőjük életében a nagy
fordulat László uralkodásának utolsó hónapjaiban következett be. László súlyos beteg lett, s
ezért – halálára számítva – utódlásáról rendelkezett. Miután neki fiai nem születtek, csak
Kálmán és Álmos jöhetett szóba a hatalom örököseként. A király a halálos ágyán Álmost
választotta. Azt sem hagyta figyelmen kívül László, hogy Álmos mint horvát király már
többéves uralkodói gyakorlatot szerzett. Végül nagy súllyal esett a latba az is, hogy a király
Álmosban új, németbarát külpolitikájának megbízható folytatóját látta, míg Kálmán
püspökként elsősorban a pápai körökkel tartott fenn jó kapcsolatot. Ezen indokok alapján
született meg László döntése 1095 tavaszán: Kálmán, a pap maradjon püspök, Álmos, a
horvát király pedig legyen a magyar uralkodó.
Kálmán azonban nem fogadta el ezt a döntést, mert a királyi gyűlésen szerzett
tapasztalatai nyomán úgy érezte: műveltsége, felkészültsége, szellemi képessége révén ő is
meg tud felelni az uralkodói követelményeknek. Mivel a király választása nem reá esett,
tiltakozása, egyet nem értése jeléül elhagyta az országot. Lengyel földre ment. Valószínű,
hogy László már halott volt, amikor hívei buzdítására Kálmán hazatért Lengyelországból.
De az uralkodó elit már ezt megelőzően két csoportra, két “pártra” szakadt: az egyik
csoportosulás Kálmán, a másik Álmos ügyét karolta fel. Külső katonai segítség egyik félnek
sem állt rendelkezésére. Ily módon a korona sorsának alakulása a belső erőviszonyoktól
függött. A végeredményből, abból ugyanis, hogy 1096-ban Kálmán és nem Álmos lett a
koronás király, csak egy következtetés adódik: az uralkodó osztály többsége László
kívánsága ellenére is fokozatosan Kálmán mellett sorakozott fel.
Az erőviszonyok tehát Kálmán fölényét biztosították, ezért Álmos engedni
kényszerült: lemondott a trónigényéről, egyúttal a horvát koronáról is, cserében viszont a
hercegséget kérte. Kálmán elfogadta az alkut. Az egyezség szerint 1096 tavaszán – miként a
krónika írja – “Kálmánt. . . megkoronázták, és ő teljesen átadta Álmos hercegnek a
dukátust”. A pápa egyáltalán nem titkolta őszinte elégedettségét amiatt, hogy Magyarország
királya Kálmán lett.
Nem sokkal a pápa levelének megérkezése után – 1096 őszén – kaphatta meg IV.
Henrik levelét Álmos herceg. IV. Henrik szerette volna elérni azt, hogy Kálmán folytassa
elődjének politikáját. Ehhez Álmos segítségét kívánta igénybe venni. Álmos megkísérelte
bátyját megnyerni a német uralkodó ügyének, de ez nem járt sikerrel. Kálmán hatalomra
kerülése teljes fordulatot idézett elő a magyar külpolitikában: a németpártiságot felváltotta a
reformpápával létesített szövetség. Erre késztette őt papi neveltetése s az, hogy a trónért
vívott küzdelemben őt elsősorban németellenes erők támogatták. De a magyar királynak azt
is figyelembe kellett vennie, hogy riválisa, Álmos herceg a német uralkodóval jó viszonyban
volt, s ennek ellensúlyozására természetes szövetségesként eleve a pápa jöhetett szóba. A
király egész uralkodására rányomta bélyegét az öccsével folytatott s állandóan kiújuló harca.
Az áldatlan rivalizálás, amely végig beárnyékolta Kálmán huszonegy éves országlását, a
király erejének, energiájának és idejének jelentős részét kötötte le, amelyet éppen ezért nem
tudott mindig a királyság külső és belső gyarapítására fordítani.
Az 1096-os megállapodás a király és a herceg között nem bizonyult tartósnak.
Álmos csupán kényszerű egyezségnek tekintette azt, s csak a kedvező alkalomra várt, hogy
megkísérelje a trón megszerzését. Kálmán a feudális terjeszkedést akarta folytatni, tervei
szerint a hódítás következő állomása Dalmácia lett volna. A terület Bizánchoz tartozott, de
igényt tartott rá a pápaság, a velencei köztársaság és a német birodalom is. A velencei
dózséval és a bizánci császárral, a baszileusszal szemben pedig megfelelő szövetségest
keresett magának. Ezt a dél-itáliai normannokban találta meg, akik mind Velencének, mind
Bizáncnak ellenfelei voltak. A magyar–normann szövetséget pápai közvetítéssel hozták létre,
s annak dinasztikus megerősítésére szolgált Kálmán házassága a szicíliai normann
fejedelem, Roger gróf leányával 1097 tavaszán. Kálmán megkezdte a hadjárat előkészítését.
Tervét azonban keresztülhúzta Álmos szervezkedése. A király még időben tudomást szerzett
erről, és csapatait személyesen vezette a herceg ellen. Amikor közvetlen közelről
felmérhették egymás katonai erejét, rá kellett jönniük arra, hogy nincs lényeges különbség
kettőjük között. Ebben a helyzetben viszont egyik fél sem remélhetett gyors és könnyű
sikert. Ezek után a király és öccse kénytelen volt lemondani a harcról, és kibékülni
egymással.
1098 után a hercegség ura viszonylag hosszabb időn át békén maradt. Ez lehetővé
tette azt, hogy a király külpolitikája fokozatosan aktivizálódjék. Kálmán külpolitikai akcióit
váltakozva kísérte siker és kudarc.
Kiemelkedő sikert ért el a király a Tengermelléken. 1097-es hódítása után Kálmán
először 1102-ben kereste fel kíséretével Horvátországot, ahol Tengerfehérvárott horvát
királlyá koronázták őt. (Ettől kezdve egészen 1918-ig a magyar korona viselői horvát
királyok is voltak, ami a két ország között úgynevezett perszonáluniót jelentett). Valószínű,
hogy ez az útja már a dalmát viszonyok feltérképezését is szolgálta. Kálmán és a magyar
uralkodó osztály ugyanis nem mondott le Dalmácia megszerzéséről, de ehhez kedvező
alkalomra várt. Ez 1105-ben jött el. A dalmáciai siker nyomán támadt kedvező hangulatot a
király ügyesen használta ki arra, hogy a normann házasságból 1101-ben született ikerfiai –
István és László – közül István javára rendezze a trónutódlás kérdését. A főemberek többsége
a király akaratát elfogadta, és 1105-ben a kisgyermeket trónörökösként magyar királlyá
koronázták. Ez az esemény mélységesen felrázta és elkeserített Álmost, aki megalázónak
érezte azt, hogy egy négyéves kisfiút elébe helyeznek, s alkalmasabbnak tartanak a magyar
trónra, mint őt. Kálmán talán azt hitte: a nyugalomban eltelt évek során öccse megbékélt
sorsával, és beletörődött abba a gondolatba, hogy belőle sohasem lesz magyar király. Álmos
azonban még egyáltalán nem adta fel a reményt. Többször is sikertelenül próbálkozik a trón
megszerzésével. Kálmán ismét nagylelkűnek bizonyult, újra megbocsátott, de a történtek
után már nem bízott meg öccsében. Álmos német összeköttetéseinek ellensúlyozására
Kálmán megint szorosabbra fűzte kapcsolatait a reformpápasággal.
Az invesztitúrajog mellett a papi nőtlenség kérdésében is kedvezett a pápaságnak,
mert egyik törvényével megtiltotta, hogy a felszentelt, nőtlen papok megnősüljenek. Azzal a
törvényével is az egyháziak kedvében járt a király, amely az egyházi személyeket kivonta a
világi bíráskodás alól, miközben jelentős mértékben megnövelte a világi személyek felett
ítélkező püspöki zsinatok jogkörét. A birtokjog szempontjából oly fontos oklevélhitelesítési
és -megőrzési feladatokat pedig a káptalanok mint hiteleshelyek kapták.
Ezek az említett törvények részét képezték annak a gazdag törvényalkotási
folyamatnak, amely Kálmán egész uralkodását átfogta. Ez a hathatós és sikeres
törvényalkotás több mint egy évszázadon át (egészen az 1222-es Aranybulláig) meghatározta
a magyar királyság belső jogrendjét. Szent István óta a magyar társadalom fejlődésében
lényeges változások következtek be, és ezért szükségesnek tartotta, hogy az új helyzetnek
megfelelően új, esetenként a réginél enyhébb törvényeket hozzanak.
Egyházi szempontból jelentősebb volt a két esztergomi zsinat (1104 és 1112 körül).
A zsinatokat eddig a király hívta össze s azokon egyháziak és világiak egyaránt részt vettek.
Ezt a két zsinatot azonban a magyar egyház feje s eben a szent szék meghatalmazott követe
hívta össze s a papság vett csak részt rajta. A királyhoz mindössze a határozatokat
terjesztették fel, hogy az azoknak érvényt szerezzen.
Az 1100 körül, egyháziakkal és világiakkal a király elnöklete alatt tartott zsinaton
hajtotta végre Kálmán legnagyobb békés alkotását a nyolcvannégy szakaszos törvénykönyv
megteremtésével, amely egy évszázad törvényalkotásának és jogszokásainak volt
kodifikálása s egyben korszerűvé való reformálása. Törvényeinek nagy újítása, hogy
enyhítette a büntetéseket. Így eltörölte a lopásnak halállal való megtorlását, ami a
vagyonbiztonság nagyfokú megerősödésére mutat és kiküszöbölte a magánharcot
(vérbosszú), mert szent István és szent László törvényei csak elvben ellenezték, de bizonyos
esetekben utat engedtek a nemzetségi vérbosszúnak. A hamis vádlókat és hamis tanúkat
szigorúan büntette s megtiltotta az állattá változó boszorkányok üldözését, tekintettel arra,
hogy olyanok nincsenek. Kálmánnak ezt az intézkedését általában túlértékelik, holott már a
7-8. századi longobárd és frank törvényekben is benne van az ilyen természetű
boszorkányhittel szemben való állásfoglalása. A másféle boszorkányok üldözése ellen
Kálmán sem emelt szót.
Kálmán rendezte a zsidókérdést is. Csak püspöki városban engedte meg nekik a
letelepedést külön törvényes bíró alatt s megnehezítette a zsidó kereskedelmet, ami ellen már
I. Béla és szent László is küzdöttek. A 11. században Európa-szerte megnyilvánult
zsidóüldözés és zsidógyűlölet mérete mellett Kálmán intézkedései nem voltak túl szigorúak.
Álmossal még egypárszor sikerrel birkózott meg Kálmán, viszont magánéletében
egymás után érték a súlyos csapások. Normann felesége, akitől leánya, Zsófia és két fia,
István és László született, 1110 táján meghalt. Nem sokkal ezután – a krónika szerint 1112-
ben – elvesztette két fia közül Lászlót is. Ekkor Kálmánban felrémlett annak a veszélye,
hogy a ha a másik fiával is történne valami, akkor Álmos herceg lenne trónjának örököse.
Mindenképpen el akarta ezt kerülni, s ezért 1112 nyarán a király, aki ebben az időben
negyvenkettedik évében járhatott, másodszor is megnősült: feleségül vette Eufémia orosz
hercegnőt. E frigytől Kálmán újabb fiúgyermeket várt, de csalódnia kellett. Házassága
ugyanis balul sikerült, minthogy az újdonsült hitves megcsalta őt. Kálmán haladéktalanul
megvált Eufémiától: feleségét szégyenszemre visszaküldte szüleihez. Az eltaszított asszony
Kijevben szülte meg fiát, Boriszt, akit azonban Kálmán soha nem ismert el gyermekének.
Uralkodásának utolsó időszaka újabb megrázkódtatásokat hozott számára. Álmos
ismét összeesküvést szőtt a királyi hatalom megszerzésére. Az 1115 tájára tehető akció sem
járt sikerrel, mert idejében leleplezték. Kálmán szigorúan megbüntette a szervezkedők
vezetőit. A “galamb szelídségű” király ekkor már elvesztette a türelmét Álmossal szemben, a
testvéri szeretet sem tudta ő megbocsátásra késztetni, és kiadta a parancsot Álmos, valamint
néhány éves kisfia, Béla megvakítására. Ily módon kívánta fizikailag alkalmatlanná tenni
őket az uralkodásra. A megcsonkított herceg és gyermeke a dömösi egyház falai között húzta
meg magát. Nagyjából ugyanabban az időben Dalmáciában is veszedelem fenyegette
Kálmán uralmát. A velencei dózse, akinek hódító terveit keresztezte Dalmácia magyar
birtoklása, támadást indított, és 1115 nyarán elfoglalta a dalmát városok egy részét. Ez lett a
nyitánya a Dalmáciáért évszázadokon keresztül folyó magyar–velencei fegyveres
rivalizálásnak.
Közben a király egészségi állapota fokozatosan megromlott. A király állapota egyre
válságosabbra fordult, és ekkor az uralkodó politikai végrendeletet tett. Meghagyta
főembereinek, hogy halála után fiát, Istvánt ültessék a trónra, de addig, amíg ez megtörténik,
biztonsági okokból Álmos herceget helyezzék szigorú felügyelet alá. 1116. február 3-án halt
meg Kálmán. Kívánságának megfelelően – az Árpád-házi uralkodók közül elsőként –
példaképe, Szent István mellé temették a fehérvári bazilikában.
Görög befolyás kora
Kálmánt fia, II. István (1116-1131) követte a trónon. Tizenöt éves korában került a
trónra. Sikertelen külpolitika és belső elégedetlenség jellemezte uralmát. Többek között
Álmos herceg állt elő trónkövetelő igényekkel. Végül Álmos Bizáncba menekül. Ekkor
indítja el II. István a későbbiekben gyakorivá váló bizánci háborúk sorozatát. A háborúból
István súlyos betegen tért vissza. Érezte, hogy napjai meg vannak számlálva, s kiábrándulva
a belső intrikákból, amelyek a trónutódlás kapcsán megjelentek (nincs ugyanis örököse)
örömmel vette tudomásul, hogy Álmos herceg megvakított fia, Béla még él a pécsváradi
monostorban. Azonnal udvarába hozatta a világtalan ifjút, összeházasította Uros nagyzsupán
lelkű leányával, Ilonával, s megérte még azt az örömet is, hogy az ifjú párnak fiúgyermeke
született.
II. vak Béla (1131-1141)
Borisz, a ki magát Kálmán fiának vallván, Béla uralkodásának elején mint
trónkövetelő lépett föl. Béla értesülvén a lengyel herceg készülődéseiről, s tapasztalván,
hogy a magyarok közül sokan Borissal tartanak, maga köré gyűjtötte az ország nagyjait.
Krónikáink szerint azt ezt követő eseményekben Ilona királynénak volt legfőbb része. Ilona
elhatározta volna, hogy bosszút áll azokon, a kik mint Kálmán tanácsosai, férje vakságának
okozói voltak. A királlyal országgyűlést hirdetett tehát Aradra, a hol kis fiaival maga is jelen
volt. A gyűlést ő nyitotta meg egy szenvedélyes beszéddel, s a királyné szavaira az urak
bosszúra gerjedve fegyvert rántottak, s a jelen voltak közül hatvannyolcat azonnal
fölkoncoltak, másokat börtönbe hurcoltak, vagy számkiűztek. Ezt a vérengzést követte
azoknak a felkoncolása, akik Borist támogatták jogos trónutódként.
Trónján megszilárdulván Béla király, hatalmát a szerb föld egy részére, Boszniára is
kiterjesztette. Béla uralkodásának végső éveit kegyeletes és vallásos cselekedetek, valamint a
családjáról való gondoskodás tényei töltik be. 1137-ben haza hozta szerencsétlen atyja
(Álmos herceg) holttestét, s a fehérvári székesegyház sírboltjában örök nyugalomra tétette.
Ilonával való házasságából négy fia: Géza, László, István és Álmos, s egy leánya:
Zsófia született.
II. Géza (1141-1162) nem volt még tizenegy éves, mikor trónra lépett. Kiskorúsága
alatt anyai nagybátyja, Bélus bán kormányozta az országot. Géza kormányának mindjárt
uralkodása elején Olt mentén flamandokat telepített meg. A bevándorlok jobbára
földművesek voltak, de jöttek vitézek is. A Németországból jött vitézekkel a nyugati nehéz
fegyverzet és harcmód is meghonosodott nálunk, a magyar könnyű lovasság mellett nehéz
lovasság is keletkezett
Uralkodása alatt került sor a 2. Keresztes hadjáratra. A keresztes hadak
Magyarországon át igyekeztek keletre. Először III. Konrád indult meg nagy sereggel. A
császár kíséretében volt mostoha testvére, korának legnagyobb történetírója: Ottó freisingeni
püspök is, a ki később I. Frigyes császár életrajzát megírván, abban a keresztes háború
alkalmával szerzett tapasztalatok alapján érdekesen szól hazánk akkori állapotáról is. Adatai,
többé-kevésbé részrehajlóak. A magyarok szerinte marcona külsejűek, szemeik beesettek,
termetük alacsony, viseletük vad, nyelvük barbár. Magasztalva szól hazánk
termékenységéről s vádolja a sorsot, hogy “e paradicsom”-ot szörnyetegek bírják.
1162. május 31-én meghalt II. Géza. Hiába koronázták meg fiát, III. Istvánt (1162-
1172), rövidesen menekülni kényszerül. Átmenetileg nagybátyjai uralkodnak Mánuel
támogatásával, de csak rövid ideig: II. László (1162-1163) majd IV. István (1163) néhány
hónapig. Ezt követően III. István visszafoglalja országát. Mánuel császár belátta, hogy a
magyarok egyik védencét sem támogatják, így más módszerrel akarta befolyását
érvényesíteni Magyarországon. Követet küld, kérve, hogy III. István öccsét, Bélát engedjék
Bizáncba, akit lánya férjeként majd az örökösévé tesz. Meg is kapja Bélát, s vele
örökségként Horvátországot és Dalmáciát.
III. Béla születése az 1148. esztendőre tehető. Mánuél bizánci császár 1163 őszén
tárgyalásokat kezdett a magyar uralkodóval. Célja az volt, hogy Magyarország a görög
birodalom politikai szövetségese legyen, és a magyar király az ő oldalán vegyen részt abban
a küzdelemben, amelyet a bizánci császár az egykori római birodalom visszaállításáért,
illetve az európai politikai- hatalmi hegemónia megszerzéséért folytatott. A megállapodás
nyomán 1163 vége felé Béla herceg egy bizánci küldöttséggel, Mánuél udvarába érkezett.
Konstantinápolyban eljegyezték vele a császár mintegy tizenhárom-tizennégy éves leányát,
első házasságából származó egyetlen gyermekét, Máriát. Bélának kiemelkedően magas
rangot is adtak Bizáncban. Mánuél külön az ő számára létesítette a deszpotész méltóságot,
amely az udvarban a császár után következő helyet biztosította a tizenöt éves ifjúnak.
Bélát Konstantinápolyban úgy kezelték, mint a császár leányának leendő férjét,
akire helyzeténél és méltóságánál fogva előbb-utóbb igen komoly feladatok várnak majd.
Ezekre viszont az idegen földről Bizáncba szakadt egykori magyar herceget fel kellett
készíteni. Nyilvánvaló, hogy Bélának meg kellett tanulnia görögül, s meg kellett ismernie
Európa legműveltebb fejedelmi udvarának életét, szokásait. De arra is szükség volt, hogy
tisztában legyen a birodalom helyzetével, annak időszerű problémáival. Különösen sokat
tanult magától Mánuéltól, így Béla nemcsak bepillantást nyerhetett a görög hadművészet
titkaiba, hanem különböző tárgyalások részvevőjeként sok mindent elsajátíthatott a bizánci
diplomácia fortélyaiból, fogásaiból is.
Bélát 1165 végén Konstantinápolyban jegyesével, Máriával együtt a birodalom
hivatalos trónörökösévé nyilvánították őt. Béla most már nemcsak a császár leányának
jegyese, hanem a birodalmi trón hivatalos várományosa is volt. A baszileusz bevonta őt
vallási kérdések rendezésébe. Nyilván Béla csak úgy lehetett az egyházi tanácskozás részese,
ha előbb már magáévá tette a bizánci egyház tanításait. Ez természetesen hozzátartozott Béla
elgörögösödéséhez.
1169 szeptemberében Mánuélnak a második házasságából fia született. Bélát
elválasztották jegyesétől, elvették tőle a deszpotész rangot. Néhány hónap múlva Mánuél
kisfiát tették meg Mária és Béla helyett a császári hatalom hivatalos örökösévé, majd egy
évvel később a kisgyermeket Mánuél társcsászárává koronázták. A baszileusz közvetítésével
Béla már 1170 tavaszán feleségül vette a császár hitvesének féltestvérét, Ágnest. Béla
figyelme és érdeklődése Magyarország felé fordult azután, hogy megszűnt bizánci
trónörökös lenni. 1172. március 4-én meghalt III. István. Külföldi forrás szerint a király
halálát mérgezés okozta, amiben állítólag Béla emberei voltak a bűnösök. Az esemény
mindenesetre megnyitotta Béla számára a magyar trónhoz vezető utat. A Szófiában
tartózkodó Mánuél császár örömmel karolta fel Béla ügyét, hiszen ezáltal egyrészt egy
mellőzött és sértődött embertől igen kedvező formában szabadulhatott meg, másrészt
előnyösnek ígérkezett számára az, hogy ismét általa pártfogolt király ülhet a magyar trónon.
Béla feleségével együtt a követek társaságában Magyarországra indult.
A császár fényes – leendő uralkodóhoz méltó – kíséretet adott Béla mellé, s ellátta
őt hatalmas mennyiségű pénzzel, hogy azt használja fel a magyar urak jóindulatának
megnyerésére. S hogy mindezt még nyomatékosabbá tegye, Mánuél Béla érdekében
hadseregét is mozgósította.
Béla útja Szófiától Székesfehérvárig sima és zavartalan volt, királlyá koronázására
azonban csak 1173. január közepén került sor. Ez azzal magyarázható, hogy Bélát az
országban nem fogadta osztatlan öröm és lelkesedés. Az uralkodó elit egy számottevő
csoportja nem őt, hanem idősebbik öccsét, Géza herceget szerette volna királlyá megtenni.
Gézát támogatta Bélával szemben mindkettőjük édesanyja is. Hasonló aggodalom fordította
Béla ellen Lukács érseket is, aki attól félt, hogy a göröggé vált Béla révén Magyarországon
tért fog hódítani a szakadár, eretnek keleti egyház, és ennek nyomán háttérbe szorulhat majd
a latin rítusú egyház és vallás. Éppen ezért Lukács elutasította a bizánci császár
pártfogoltjának megkoronázását. A főpap fegyvert kovácsolt abból, hogy a magyar
uralkodók koronázása a bevett szokás szerint az esztergomi érsek hatáskörébe tartozott, s
megtagadta a már megválasztott király megkoronázását.
Béla többször kísérletet tett arra, hogy békés szóval megnyerje magának Lukácsot,
de az érsek nem fogadta a király közeledését. Lukáccsal szemben Béla III. Sándorhoz fordult
segítségért, és a pápa a kért támogatást meg is adta. Több korabeli levél tanúskodik arról,
hogy a római egyházfő ismételten felszólította Lukácsot Béla azonnali megkoronázására. Az
érsek azonban hajthatatlan maradt, nem engedelmeskedett a pápa szigorú utasításának sem.
A hosszas huzavona végére a – Lukács ellenkezése miatt rendkívül felháborodott – pápa
ügyes megoldással úgy tett pontot, hogy elrendelte: a kalocsai érsek koronázza meg Bélát. A
kalocsai főpap habozás nélkül teljesítette III. Sándor parancsát, és 1173. január 13-án
Fehérvárott Béla fejére helyezte a királyi koronát. Béla még ebben a helyzetben is kiváló
diplomatának bizonyult, mivel a koronázás előtt külön oklevélben ismerte el, hogy a magyar
királyok megkoronázásának a joga a jövőben változatlanul az esztergomi egyház fejét illeti
meg. Ezzel nyitva hagyta az ajtót az érsek számára a későbbi megbékélésre.
A magyar uralkodó az 1170-es években nagyszabású külpolitikai akciókba nem
bocsátkozott. Ebben az időben nemzetközi téren mindenekelőtt arra törekedett, hogy ápolja
azokat a kapcsolatokat, amelyek legfőbb külföldi szövetségeseihez, a bizánci császárhoz és a
pápához fűzték. III. Béla sokat adott arra, hogy külsőségekben is kifejezésre juttassa
uralkodói hatalmának meg növekedett súlyát, megszilárdult tekintélyét. Erre szolgált az a
nagyszabású építkezés is, amely az 1180-as években Béla parancsára indult meg
Esztergomban, az ország egyik fővárosában. Bizánci hatásra az uralkodó lakhelyének
közvetlen közelében emelték az esztergomi érsek számára a Szent Adalbert székesegyházat.
A várpalota és a székesegyház – amelyek építése az 1190-es évektől már a gótika jegyében
folytatódott – XII. századi építészetünk legjelesebb emlékei közé tartozik. A királyi
pénzverés ugyancsak mutat bizánci hatásokat. Külön említést érdemel, hogy a bizánci
eredetű kettős kereszt címerbe foglalása első ízben III. Béla ezüstdénárjain jelent meg az
1190-es években.
A Bizáncban nevelkedett király a szervezett, áttekinthető és ellenőrizhető
ügyintézés híve volt. Éppen ezért rendelte el 1181-ben azt, hogy minden olyan ügyet,
amelyet jelenlétében tárgyalnak meg, “az írás bizonyságával erősítsék meg”. Az írás
jelentőségének felismerése volt ez, de a rendelkezés nagymértékben megnövelte a királyi
kápolna írásbeli feladatait. A kápolna azonban az esztergomi érsek ellenőrzése alatt állt, és ez
szerfelett előnytelennek bizonyult az uralkodó számára, ezért olyan hivatalt hozott létre
udvarában, amelyet teljesen függetlenített az esztergomi érsektől. A kancelláriában dolgozó
klerikusok (világi papok és szerzetesek) tevékenységükért csak a királynak tartoztak
felelősséggel. A kancellár vezette új udvari szerv azután betöltötte hivatását. Ezt jelzi az,
hogy amíg a kápolnában az 1170-es években alig néhány oklevél készült, addig a kancellária
már tucatszámra “gyártotta” a diplomákat. A jogi ügyek intézése azonban továbbra is
túlnyomó részben szóbeli úton történt. A kancelláriában dolgozott a híres Anonymus mester
is. Béla király névtelen jegyzője a XIII. század elején egyik iskolatársának biztatására
készítette el latin nyelven, büszke öntudattal A magyarok tettei című munkáját (GESTA
HUNGARORUM), amely a honfoglalás irodalmi jellegű, regényes elbeszélése. Mind a
kancelláriában, mind pedig az úgynevezett hiteles helyeken az írás alapvetően latinul folyt.
De a korabeli magyarországi írásbeliségnek szerény mértékben részét képezte a görög és a
magyar nyelvű írás ismerete és használata is. Az utóbbira az úgynevezett Halotti Beszéd és
Könyörgés lehet a legismertebb példa.
Béla 1196. április 23-án elhunyt. Halála előtt politikai végrendeletet tett, amelyben
országát és koronáját Imre fiára hagyta, akit már 1182-ben hivatalos trónörökösként királlyá
koronáztatott, és 1194-ben horvát–dalmát herceggé is megtett. András fia számára várakat,
birtokokat és nagy mennyiségű pénzt hagyott azzal a kötelezettséggel együtt, hogy helyette
vezessen keresztes hadjáratot a Szentföldre. Kívánságának megfelelően Bélát első felesége
mellé temették el a Szent István által alapított székesfehérvári bazilikában.
III. Béla az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodónk. Utolsó képviselője annak
a – nagy hatalommal rendelkező – királytípusnak, amely még lényegében a Szent Istvántól
örökölt módon kormányozta államát. Közvetlen utódai alatt mind a királyi hatalom
jellegében, mind a magyar társadalom fejlődésében mélyreható változások következtek be.
II. András
Születésének pontos idejét nem ismerjük, 1177 körül látta meg a napvilágot (mint
III. Béla fia). Apja, III. Béla halálakor András huszadik éve körül járt. Arra nem számíthatott,
hogy koronát kap, hiszen azt Béla már idejekorán idősebbik fia, Imre számára biztosította.
Így Andrásnak meg kellett elégednie mindazzal a kinccsel, birtokkal, amelyet apja ráhagyott.
Egyszersmind őt jelölte ki Béla, hogy fogadalmát beváltsa, és keresztes hadat vezessen a
Szentföldre. András azonban hamarosan felemésztette az apai örökséget anélkül, hogy a
pénzből a keresztes had szervezésére valamennyit is fordított volna. Ez előrevetítette később
oly világosan kirajzolódó jellemvonását: pazarló, költekező ember volt.
András ezekben az években vett magának feleséget Gertrúd személyében. Gertrúd
apja, Bertold az Adriai-tenger északi vidékén lévő Isztria és Krajna őrgrófjának, valamint
Dalmácia és Horvátország hercegének címét viselte. A német-római császár alattvalója volt.
Bertold őrgrófságát Merániának nevezték, ezért hívták hát a Gertrúddal együtt
Magyarországra kerülteket merániaknak.
III. Ince pápa, úgy foglalt állást: Magyarországon trónutódlás esetén a korona
Imrének akkor már élő kisfiát, Lászlót illesse. Királlyá is koronázták az alig négyéves
Lászlót. Imre halálának napját közeledni érezvén Andrást megbízta fia kiskorúsága idejére az
ország kormányzásával, vagyis öccsét fia gyámjává tette.
Imre halála után, III. László rövid uralkodása idején András immár minden
igyekezetével a trónra tört. Rögvest visszahívta feleségét, Gertrúdot, s az András körül
kialakult “párt”, az őt támogató előkelők köre is ösztönözte a főhatalom megszerzésére.
Magának III. Ince pápának kellett figyelmeztetnie Andrást, hogy ne feledkezzék meg III.
Lászlónak tett hűségesküjéről, s a kisgyermek király ellenében ne hajoljon bizonyos emberek
gonosz tanácsaira. III. László halálával megnyílt a trón felé vezető út András számára, akit
1205. május 29-én királlyá koronáztak
Gertrúd mellett megjelentek családtagjai (egyik rokonából, Bertoldból még kalocsai
érseket is kreálnak, pedig aztán tényleg nem érdemelte meg), azonban nem csupán
családjának tagjai, hanem általában a Magyarországra jött német jövevények iránt – mint
egy korabeli nyugati kútfő írta – “bőkezű és szívélyes volt”. 1211-ben hívta be a király az
országba a német lovagrendet, s telepítette le őket Erdély délkeleti szegletében, az akkor
még gyéren lakott Barcaságban, Brassó vidékén. Fő feladatukul a szomszédságban lakó
kunokkal szembeni védelmet, illetve a kunok között a keresztény hit terjesztését tűzte ki. A
németlovagok megtelepedésük után néhány évvel a király jóvoltából már jelentős
kiváltságok birtokába jutottak. Ugyancsak főként a németek voltak II. András
gazdaságpolitikájának a haszonélvezői. András hozzálátott a királyi tulajdonú földek
nagymérvű eladományozásához, s jövedelmeit elsősorban királyi jogon szedett adókra,
illetékekre alapozta. Maga András ekként fogalmazta meg új politikájának lényegét: “a
királyi felség bőkezűségét semmi sem szorítja határok közé, és az uralkodó számára az
adományozás legjobb mértéke a mértéktelenség.” Amikor Anonymus 1210 táján leírta
munkájában azt a mondatot, hogy “éppen most is a rómaiak legelnek Magyarország
javaiból”, akkor a Gertrúddal bejött s itt Magyarországon nagy birtokokhoz és magas
jövedelmekhez jutó, a német-római birodalomból érkezett jövevényekre gondolt.
Országos elégedetlenség bontakozott ki Gertrúd és németjei ellen. Az összeesküvést
azok a magyar urak vezették, akik a királynő körül magas tisztséget viseltek, udvarispánok
voltak, azaz közelről látták Magyarország javainak vérlázítóan könnyelmű eltékozlását, s ez
ellenállásra késztette őket. Péter ispán, Bánk bán és Bán veje, Simon állt az összeesküvők
élén. Későbbi forrásokban hol az a gyanú röppent fel, hogy Gertrúd Bánk feleségét adta
öccse játékszerül, hol pedig az, hogy Péter feleségét gyalázták meg a merániak. Ezeknek az
utólagos magyarázatoknak valóságos konkrét alapjuk aligha van. Bánk felesége ekkor már
hajlott korú matróna lehetett, nehezen hihető, hogy a harmincas évei elején járó Bertold őt
szemelte volna ki magának. Az összeesküvők még János esztergomi érseket is csatlakozásra
akarták bírni, aki a Bertold kalocsai érsekkel az egyházi fennhatóság kérdésében folytatott
viták vesztesének számított. János azonban, óvatos ember lévén, kitérő választ adott. Olyan
levelet küldött, amely – attól függően, hogy hova tesszük a vesszőket – kétféleképpen volt
értelmezhető. Az egyik magyarázat szerint hozzájárulását adta a merénylethez: “A királynét
megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem.” A
másik értelmezés szerint elhatárolta magát attól: “A királynét megölni nem kell, félnetek jó
lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem, ellenzem.” Végül is János nem vált az
összeesküvés részesévé.
Magára a gyilkos merényletre 1213. szeptember 28-án került sor, az összeesküvők
célpontja egyértelműen Gertrúd volt. Több más német is áldozatul esett a támadásnak.
András a merénylők közül Péteren bosszulta meg felesége halálát, a többiek csak jóval
később bűnhődtek a királynégyilkosságban való részvételükért. 1213-ban a rövid és gyászos
emlékű meráni korszak lezárult.
Hogy milyen is volt a fiatal, harminc-harmincöt éves András király, azt elsősorban
Anonymus munkájából tudjuk meg, aki 1210 táján írta regényes történetét a magyar
honfoglalásról. A névtelen jegyző ugyanis Árpád fejedelem alakjának megrajzolásához II.
Andrást használta mintaként. Eszerint lovagi tornákat kedvelő, a finom falatokat meg nem
vető, nagyokat evő-ivó, bohém embernek képzelhetjük el Andrást, aki számolatlanul szórta
szét a hatalmas királyi birtoktömböket. Nyilván abban is II. András szolgált példaként Árpád
fejedelem alakjához, hogy szerette a hadakozást.
András, aki immár két évtizeden át halogatta a keresztes hadjárat megindítását,
1217-ben végül elindult. A szentföldi hadjárat – amelyet ötödik keresztes háborúként tart
számon az utókor – semmiféle eredménnyel nem járt. András számára pedig sokkal inkább
“turistautat” jelentett, semmint katonai akciók sorát. Splitben szállt hajóra, s Ciprus
érintésével jutott el a Közel-Keletre. Felkereste a bibliai helyeket, ereklyéket vásárolt, nagy
lábon élt, bőkezűen adományozott, s mikor pénzét felélte, még Szent István feleségének,
Gizella királynénak a veszprémi egyháztól kölcsönkért koronáját is áruba kellett bocsátania,
hogy pénzzavarán enyhítsen. Hazafelé már a szárazföldi utat választotta.
A szentföldi útról hazatérő Andrást “egy elgyötört, feldúlt és minden kincstári
jövedelmétől kifosztott ország” várta. Távollétében “kimondhatatlanul elburjánzott a
széthúzás”, szinte polgárháborús állapotok uralkodtak. Andrásnak ebben a súlyos helyzetben
változtatnia kellett korábbi politikáján. Mindenekelőtt feladta azt a gyakorlatot, hogy két
kézzel szórja a királyi javakat, sőt hozzákezdett – nem nagy meggyőződéssel ugyan – az
eladományozott királyi földek visszaszerzéséhez, de ez a törekvése rövidesen vesztett amúgy
is lanyha lendületéből.
A magyar társadalom élete szempontjából azonban a legnagyobb jelentősége annak
a palotaforradalomnak volt, amely 1222-ben robbant ki Andrással szemben. Vezetői Imre-
párti előkelők voltak, akiket András kiszorított a hatalomból, s immár hosszú idő óta
mellőzött a tisztségek betöltésénél. Érthető tehát, ha elégedetlenek voltak Andrással, nem
értettek egyet a birtokok korlátlan eladományozásával, sem az ő kárukra nagy hatalomhoz
jutott idegenek királyi támogatásával. Ezek az urak erőszakolták ki 1222-ben II. Andrástól az
Aranybulla néven ismert aranypecsétes királyi kiváltságlevelet. Ennek bevezetőjében II.
András a maga és királyelődei nevében kénytelen volt önkritikát gyakorolni: mivel az ország
nemeseinek és másoknak Szent István királyra visszamenő szabadságát “az olykor
haragjában bosszúálló, olykor pedig rosszindulatú vagy saját hasznukat hajhászó emberek
tanácsára hallgató némely királyok hatalmukkal sok mindenben megrövidítették, ezért
maguk a nemeseink a mi és királyelődeink felségét buzgó könyörgésekkel országunk
megjavításáért zaklatták”. Az Aranybulla legtöbb pontja papíron maradt, nem ment át a
gyakorlatba, de mert utóbb a formálódó, majd kialakult köznemesség többször is –
leghamarabb 1231-ben, még szintén II. András országlása alatt – erre hivatkozott, s ezt
erősítette meg mint szabadságjogai foglalatát, a későbbi időben igen nagy szerephez jutott;
teljesen jogtalanul ugyan, de afféle nemesi alkotmányt láttak benne. Mindenesetre az 1222.
évi Aranybulla azért is fontos állomás az ország történelmében, mert egy sajátos, középkori
értelemben vett “demokratizálás” mutatója.
1225-ben – korábbi politikájának túlzásait kijavítandó – fegyveresen verte ki
András a mind nagyobb hatalomra szert tett német lovagrendet a Barcaságból. Ugyancsak
alatta jelentek meg Magyarország déli határai mentén az ország területén belül a legelőváltó
pásztorkodást folytató románok. Első szálláshelyeik a Déli-Kárpátok havasaiban, Fogaras
vidékén voltak. Már 1210 körül annyian lehettek, hogy Anonymus is felfigyelt rájuk, s –
szokásának megfelelően – a honfoglalás korába vetítve vissza saját korának jelenségeit,
megemlékezett róluk. Új népelemek betelepedése, illetve a régiek helyzetváltoztatása azt
eredményezte, hogy egyre inkább eltűntek a Kárpát-medence térképéről a betelepülten fehér
foltok, s nőtt az ország népessége.
Élete utolsó éveiben számos egyéni csapás is nehezítette a kormányzati gondokon
túl András életét. 1231-ben meghalt leánya, Erzsébet, aki Lajos türingiai őrgróf felesége,
majd annak halála után mostoha sorsú özvegye volt. Meg kellett érnie Andrásnak azt is, hogy
harmadszülött fia, András, aki a király hódító oroszországi politikájában mint Halics
fejedelme nagy szerepet játszott, 1234-ben eltávozott az élők sorából. Maga András
megözvegyült, 1233-ban elvesztette második feleségét, Jolántát. Az ötvenötödik életévén túl
járó András – neje halála után alig egy évvel – már új házasságot kötött, egy itáliai őrgróf
huszonhárom év körüli ifjú leányát, Beatrixot vezette oltárhoz. 1234. május 14-én
Székesfehérvárott tartották az esküvőt. András a megkötött házassági szerződés szerint igen
nagy javadalmakat ajándékozott fiatal feleségének, ami ismételten jól mutatja: bár András
felett eljártak az évek, természetének alapvetően bohém, meggondolatlan jellemre valló
tulajdonságai nem változtak.
 Az esküvői pompa fényét azonban beárnyékolta az a nemtetszés, ami András fiai és
menyei részéről kísérte a házasságot. Suttogó pletykák keltek lábra, hogy Beatrix Dénessel,
András király nádorával tart fenn viszonyt. II. András király 1235. szeptember 25-én
meghalt. Beatrix ezekben a napokban hozta nyilvánosságra, hogy gyermeket vár. Béla, az
elhunyt király elsőszülött fia erre azonnal őrizet alá vette Beatrixot. Miután a temetés
megtörtént, s az azon részt vevő külföldi követségek már távozásra készültek, az özvegy
királyné férfiruhát öltve a német császári küldöttség tagjai közé vegyült, és titokban hagyta
el az országot. Német földön szülte meg fiát, Istvánt, aki a magyarok első királyáról Szent
Istvánról nyerte nevét.
II. András kereken harminc esztendőt töltött Magyarország trónján. Jellemét,
természetét tekintve ellentéte volt apjának, III. Bélának, akit józan, mértéktartó, megfontolt
emberként ismertek. Andrást a sors bohém természettel áldotta meg, szerette és kereste a
kalandokat, aligha lehet előrelátó, bölcs uralkodónak minősíteni. Lovagkirály volt. Amikor
Anonymus arról írt a honfoglalás kapcsán, hogy a vitézek naponta rendeztek Árpád előtt
pajzzsal és lándzsával bajvívást, voltaképpen II. András udvaráról nyilvánított vélemény.
Abban is lovagkirálynak bizonyult, hogy nem palástolta érzelmeit. Tudott rajongásig elfogult
lenni (mint Gertrúd rokonai iránti kedvezése mutatja), tudott bőkezű és gáláns lenni (mint
Beatrix hozománya jelzi), tudta élvezni az élet ezer apró örömét. Megannyi tulajdonsága éles
ellentétben állt elsőszülött fia, IV. Béla jellemével. A véletlen játéka, hogy ezt a bohém,
örökifjú Andrást a szigorú erkölcsű és koravén utód, IV. Béla követte a trónon.
IV. Béla
Amikor II. András király 1235. szeptember 21-én elhunyt, elsőszülött fia, Béla – IV.
Bélaként – akadálytalanul foglalta el Magyarország trónját. Béla legfontosabb feladatának
azt tekintette, hogy leszámoljon apja híveivel. Többeknek apja előkelői közül sikerült
elmenekülniük, de az ország javainak eltékozlásával vádolt főemberek birtokait Béla
elkobozta. Hogy tekintélyét külsődleges módon is növelje, szigorú rendszabályt léptetett
életbe. A tatárjárás éveinek krónikása, Rogerius váradi kanonok ezt így örökítette meg: Béla
“hogy a bárók vakmerő merészségét visszaszorítsa, elrendelte, hogy ha valaki a bárók közül
az ő jelenlétében le mer ülni valamilyen székre – kivéve a hercegeket, érsekeket és
püspököket –, bűnhődjék megérdemelt büntetéssel. Ugyanakkor elégettette a bárók székeit,
amennyit meg tudott találni”.
Alighogy Béla elfoglalta a trónt, hozzákezdett régi terve, az elkótyavetyélt királyi
birtokok újbóli visszavételéhez. Amint mind több és több birtok jutott a király tulajdonába,
úgy lett egyre nagyobb országszerte az egyházi és világi birtokosok elégedetlensége.
További olaj volt az elégedetlenség tüzére a kunok befogadása Magyarországra. Kötöny kun
vezérrel az élen sok ezer nomád került ily módon 1239-ben Magyarországra, őket elsősorban
a kelet felől fenyegető tatár veszedelem hajtotta nyugat felé, míg Béla arra számított:
megkeresztelésükkel növeli a hívek számát, s ugyanakkor nagyszámú, bármikor
rendelkezésre álló fegyveres erőre tesz szert. Rogerius így ír az országban kialakult
közhangulatról: “Amikor pedig a kunok királya nemeseivel és közembereivel együtt kóborolni
kezdett Magyarországon, végtelen sok marhacsordájuk lévén, súlyos károkat okoztak a
magyaroknak legelőkben, vetésekben, kertekben, gyümölcsösökben, szőlőkben és egyéb
javaikban. És ami még rettenetesebb volt – mivel ezek nomád emberek voltak –, undorító
módon földre teperték a szegény emberek hajadon leányait, és megszeplősítették a
hatalmasok ágyát, valahányszor ezt kedvező körülmények között megtehették; bár az ő
asszonyaikat, mint valami hitvány némbereket, a magyarok is le szokták dönteni. És ha egy
magyar megkárosított egy kunt, akár jószágában, akár személyében, azonnali igazságot
szolgáltattak a kunnak, úgyhogy más már nem mert hasonlót elkövetni. De ha egy kun
okozott kárt egy magyarnak, a magyarnak nem szolgáltattak igazságot, és ha sürgetni merte,
a pofázásért pofonokat kapott cserébe. És így a nép és a király között gyűlölködés
keletkezett.”
1239 nem csupán a kunok beköltözése miatt jelentős dátum IV. Béla
élettörténetében. Ugyanebben az évben zárta le a király a mindjárt a trónra lépése után
elkezdett, széles körre kiterjedő birtokvisszavételi akciót. Bár két, egészen különböző
természetű dologról van szó, ezek egy ponton szorosan összefüggtek. Mindkét esemény – a
kunok befogadása és a birtokok visszavétele – erőteljesen kiélezte a közhangulatot a király
ellen.
Ugyanebben az évben végre fia született Máriának, akit Szent István iránti
tiszteletből István névre kereszteltek. A harminchárom éves uralkodónak immár volt fia,
akire az országot hagyhatja, ha annak eljön majd az ideje. A következő néhány esztendő
kérdése mégis az volt: lesz-e országa IV. Bélának, marad-e hazája a magyarságnak? A
mongolok (tatárok) már 1236 tavaszán megindították nagyszabású hódító hadjáratukat
Európa ellen. A király akkor döbbent a veszély súlyára, amikor 1240. december 6-án a
tatárok elfoglalták Kijevet, s rövid hónapok kérdése volt, hogy betörjenek magyar területre.
Arról, hogy a magyarországi előkelők miként vélekedtek a várható tatár betörésről,
Rogerius őrzött meg becses tudósítást. Amikor a tatár veszély miatt az uralkodó általános
hadkészültséget rendelt el 1241 elején, “ a magyarok a szerfölött nagy vigasságuk közepette
nem hitték el, azt erősítgették, hogy már sokszor hallottak ilyen híresztelést a tatárokról, és
mindig azt tapasztalták, hogy az semmit nem jelent”.
Az elkerülhetetlen bekövetkezett. 1241. március 12-én a tatár sereg fő ága, majd
röviddel utóbb északi és déli szárnya is Magyarországra zúdult. Kezdetét vette az egyéves
magyarországi tatár uralom. Az igaztalanul árulónak tartott Kötönyt megölték a magyarok,
de ezzel is csak azt érték el, hogy gyengült az ország védelmére kész haderő. A döntő csatára
1241. április 11-én a Tisza–Sajó torkolatához közeli Muhinál került sor. Muhinál a magyarok
súlyos vereséget szenvedtek, hatalmas emberáldozatot követelt a csata. Maga Béla is csak
nagy nehezen tudott kimenekülni a mind szorosabbá váló tatár gyűrűből. Kajdán vezetésével
a tatárok átkeltek a befagyott Dunán, s Béla után eredtek, hogy kézre kerítsék a királyt.
Végül Béla és családja megmenekült. A tatár sereg azután kivonult az országból,
Magyarország nem lett idegen hatalom prédája, s nem igazolódott annak a nyugat-európai
kútfőnek a híre, amely azt írta: az ország háromszázötven évi fennállás után megsemmisült.
Béla még huszonnyolc évet élt a tatárok kivonulása után. Béla második
honalapítóként került be a magyarság történelmi köztudatába, nem teljesen alaptalanul. Nem
kellett persze elölről kezdenie mindent, hiszen – bármekkora is volt a pusztulás – a tatárdúlás
nem söpörte el a föld színéről Magyarországot. Tény azonban, hogy miközben Bélának át
kellett értékelnie egész tatárjárás előtti politikáját, gondoskodnia kellett az élet
újraindításáról. Hozzá hű arisztokraták, kipróbált emberei segítették ebben (nem cserélte
őket, csak egymás között. Így történhetett meg a szinte egyedülálló példa, hogy egy
évtizedig ugyanazokaz emberek irányítják az ország sorsát, ami következetességet is
jelentett). Dicséretére legyen mondva, volt bátorsága szembenézni saját hibáival, s volt ereje
új politika kimunkálásához. Nem csodálható, ha a tatárjárást követő években még szinte
minden gondolatát az átélt szörnyűségek és egy újabb tatár támadástól való félelem s az arra
való felkészülés kötötte le.
Béla felfigyelt arra: a tatárok azokkal a helyekkel nem boldogultak, amelyek erős
kőből épült várakkal rendelkeztek. Napirendre került – a király és a királyné személyes
példamutatása mellett – a kővárak építése. Miközben a királyi hatalom egyenletes ütemben
épített várakat, nagyon megnőtt a magánosok várépítési kedve. A királyi példán és a tatár
veszélyen kívül ennek alapvetően az volt az oka, hogy az új típusú – földvár helyett kőből
készült – erősség nem csupán katonai jelentőséggel bírt, hanem politikai szerephez is jutott.
Birtokközpontnak számított, ahol főúri udvar jött létre. Mindez kifejezője volt a
nagybirtokosság politikai szerepe növekedésének.
 A tatárjárás másik fontos következménye IV. Béla számára az volt, hogy –
legalábbis egy időre – fel kell hagynia a birtokvisszavételekkel, amelyek a társadalom
irányításában jelentős szerepet követelő egyházi és világi előkelők jó részét
szembefordították vele. Keserves döntés lehetett ez. Eddig szabályosan arra törekedett, hogy
apjának antonimje legyen. IV. Bélának rá kellett jönnie, hogy többé nem lehet politikai
programmá tenni a III. Béla kori (a fél évszázaddal korábbi) állapotok visszaállítását, mert
ehhez a történelem kerekét kellene visszafordítani. IV. Béla más módot is keresett arra, hogy
ellensúlyozza a királyi hatalom hanyatlásának folyamatát.
Nagy gondot fordított IV. Béla a városokra. Támogatta megerősítette, jól védhető
helyre történő településüket, kiváltságokat biztosított a városoknak, segítette fejlődésüket.
A királyi hatalom erősítése volt a célja Bélának azzal a lépéssel, hogy az 1240-es
években visszafogadta országába az 1241-ben a Kötöny meggyilkolását követően innen
eltávozott kunokat.
Béla és Mária utolsó gyermeke, Béla, a sok leány között a második fiúgyermek,
1243 körül született. Nagy csapás volt IV. Bélára, hogy rajongásig szeretett Béla fia 1269-
ben meghalt, utódot nem hagyott hátra. Maga IV. Béla is súlyos betegségbe esett, s tudatában
volt annak, hogy napjai meg vannak számlálva. Jellemző, hogy nem immár egyetlen fiához,
Istvánhoz fordult, hanem éppen István ellenében unokája férjét, II. Otakár cseh királyt
kereste meg levéllel. Ezt írta: “Amennyiben úgy esnék, hogy az Úr hívására a
betegségünkből minden test útjára lépünk, kedves feleségünket [Máriát], Magyarország
királynéját és legédesebb leányunkat [Annát], a ti kedves anyátokat [azaz anyósotokat] és
mindazon báróinkat, kik hűségben állhatatosan megmaradtak, ha hozzátok folyamodnának,
atyailag öleljétek magatokhoz, tanáccsal és segítséggel gondoljatok reájuk alkalmas időben,
ha a mi halálunk után esetleg határaitokra kellene nekik távozniuk. . . E dolgokat kérjük
tőletek, édes fiam, végakaratunkként halálos ágyban.” Annyira rossz volt tehát IV. Béla és
fia, István viszonya, hogy Béla attól tartott: híveinek s a királyi család tagjainak István trónra
lépése esetén menekülniük kell Magyarországról. Béla jó jósnak bizonyult mind ebben, mint
pedig betegsége kimenetelét illetően. Betegágya halálos ágynak bizonyult; a király 1270.
május 3-án meghalt. Még ez évben követte őt a sírba hűséges felesége, Mária. Előző évben
elhalt Béla fiuk mellé temetkeztek az esztergomi ferences templomba.
Hatvannégy évesen szállt sírba az egyik legjelentősebb Árpád-házi uralkodó, aki
életének több mint felét, harmincöt esztendőt töltött a magyar trónon. Nem csupán életének
hossza és uralkodásának több évtizedet átfogó íve, de uralkodásának általános megítélése is
Szent Istvánhoz teszi hasonlatossá Bélát. Ki tudta vezetni országát a tatárjárás körüli
erkölcsi-bizalmi válságból, a tatárjárás okozta sebeket be tudta gyógyítani. Volt lelkiereje
ahhoz, hogy már nem éppen a legfiatalabb korban, túl a harmincötödik életévén,
gondolkodásmódban, politikai cselekvésben megújuljon, s országát is megújítsa. S hogy
milyen erős monarchiát kovácsolt össze Béla, az csak akkor látszott, amikor utódai alatt ezen
az építményen mindinkább növekedni kezdtek a repedések.
Az utolsó Árpád-házi királyok
V. István lett IV. Béla az utóda, aki apja politikáját folytatja, s ugyanakkor kivalló
katona is. Csupán 18 évet volt a trónon (1272-1290).
IV. kun László
V. István király valamint Kun Erzsébet gyermekeként 1262-ben látta meg a
napvilágot. Ekkor már öt leánya volt a házaspárnak, igen örültek tehát annak, hogy
következő gyermekük fiú lett. László 1269-ben, tehát hétévesen jegyezte el Anjou I. Károly
nápoly-szicíliai király leányát, a nála két-három évvel fiatalabb Izabellát, majd 1270-ben
megkötötték a házasságot.
1272-ben V. István király politikai ellenfelei Lászlót foglyul ejtették, hogy
kijátsszák apja ellen. Aligha kétséges, hogy apja hamarosan bekövetkező halálában ennek a
politikai “banditizmusnak” is szerepe volt. Amikor V. István meghalt, bebörtönzői
Székesfehérvárra vitték, s ott királlyá koronázták. Az erős királyi hatalmat ellenfélnek
tekintő arisztokraták legszebb álmai váltak valóra: egy tízéves kisfiú foglalta el a trónt.
László uralkodásának első évei a nagyurak közti kötélhúzás jegyében teltek el,
amelyben az ifjú uralkodó, valamint a tényleges hatalmat gyakorló, illetve gyakorolni
megkísérlő anyakirályné a bábok szerepét játszották. Két nagy “párt” állt szemben
egymással, az egyiknek élén Kőszegi Henriket és Gutkeled Joachimot, a másinak élén pedig
a Csákokat, Mátét és Pétert találjuk. Ellentétük alapvetően arra ment vissza, hogy mindkét
csoportosulás vezető tagjai Nyugat-Magyarországon rendelkeztek nagy birtokokkal és itt
törekedtek saját hatalmi központ, tartományuraság kiépítésére. Nagy versenyfutás támadt
tehát közöttük a király kegyének, az országos főméltóságoknak az elnyeréséért. Szinte
félévente-évente változott a helyzet, hol az egyik, hol a másik “párt” emberei alkották a
királyi tanácsot, az uralkodó és anyja pedig tehetetlen bábként sodródott az eseményekkel
A pápa 1279-ben Fülöp itáliai püspök személyében legátust küldött az országba. A
főpap első dolga volt, hogy intézkedjék a kunok megkereszteléséről, letelepedéséről, ami
gyorsította volna a kun nemzetségi társadalom bomlását. Ez viszont nem tetszett a királynak,
aki csak addig támaszkodhatott kedvelt kunjaira, amíg azok nem váltak az egyházi és világi
előkelők alávetettjeivé. Így hát Lászlónak nem volt érdeke a kunokkal kapcsolatos
intézkedések végrehajtása. Ez viszont alkalmat szolgáltatott a legátusnak arra, hogy Lászlót
kiközösítse az egyházból, az országot pedig egyházi átok alá vesse. 1280-ban a király – az
egyházi fenyítékre válaszul – elfogta a pápai követet, és a kunok kezére adta. Végül mind a
legátus kiszabadult fogságából, s László ímmel-ámmal ugyan, de hozzákezdett a kunokat
érintő intézkedések végrehajtásához. A királyban csalódott kunok felkeltek ellene, pusztítani
kezdtek a Tisza–Körös–Maros folyók vidékén. László fegyverrel vonult ellenük. Az 1280
őszén a Hód-tó (a mai Hódmezővásárhely) mellett megvívott csatában legyőzte őket.
Lodomér levele hűen beszámol a pápának a király és az egyház viszonyáról: “Maga
a király… az egész magyarországi és az azon kívüli klérust is borzasztó fenyegetésekkel
átkozta. Az esztergomi érsektől, mondá, és az alája rendelt püspököktől elkezdvén, ezt az
egész fajzatot tatár kardokkal fogom kiirtani, mind egész Rómáig. … Nagyon keveset vagy
éppen semmit sem törődnék azzal, hogy amit cselekszem, az az egyházi törvényekkel,
amelyekre mindig hivatkoztok, egybehangzó vagy azoktól eltérő-e. A magam számára
ugyanis én vagyok a törvény, és hogy valamiféle papok törvényei korlátozzanak, el nem
tűrom.” S amikor az érsek követei útján próbált hatni a királyra, az ekként válaszolt nekik:
“Nem uratok [az érsek] dolga, hogy nekem törvényt szabjon, hanem hogy kövesse azt a
törvényt, amelyet én hoztam. Az engedelmesség az, mely neki jut, nem pedig, hogy
parancsoljon, a hatalom.”
Egy huszonöt-huszonhat éves fiatalember szavai ezek. Olyan fiatalemberéi, aki kun
anyától született, s aki génjeivel kapta a szabadságot, a kötöttségtől való mentességet. A
kunok szabad, még szinte érintetlenül nemzetségi társadalmának leszármazottja László.
Konfliktusának egyik oka bizonnyal az, hogy mint kun sarjadéknak, magyar királyként
kellett élnie és viselkednie. A másik ok pedig az, hogy a XIII. század utolsó évtizedeiben
kellett királyként élnie, amikor az általa megvalósított, despotikus egyeduralomra törekvés
eleve csúfos kudarcra volt ítélve. Az 1280-as években már sokkal inkább a nagyurak
törvényei (kisebb mértékben az egyházi előírások) voltak meghatározóak az országban,
semmint a király akarata. Ha felszínen akart maradni, alkalmazkodnia kellett. Kijátszani az
egyik nagyúri “pártot” a másik ellen, egymásnak ugrasztani különböző csoportokhoz tartozó
egyházi és világi előkelőket, tettetni, mímelni az együttműködési készséget. De mintha
belecsömörlött volna a sok alakoskodásba, abba, hogy mindent csinálhat, csak a saját életét
nem élheti. Az 1280-as években egyre inkább elvesztette képességét arra, hogy
uralkodóként, keresztény ország keresztény fejedelmeként viselkedjen. Módfelett zavarták a
kötöttségek, kétségbe ejtették a kudarcok.
Az utókor találóbb nevet, mint a Kun melléknevet, aligha adhatott volna Lászlónak.
Egyéni sorsának igazi tragédiája, hogy szeretett kunjai kezétől veszett el. Szokása szerint
1290 tavaszán is a kunokhoz ment a Tisza vidékére és a Tiszántúlra, amikor július 10-én a
Bihar megyei Körösszeg váránál kunjai – közelebbről ismeretlen ok miatt – megölték. A
közeli püspöki székhelyen, Csanádon temették el. Huszonnyolc évesen szállt sírba az Árpád-
házi uralkodók egyik legérdekesebb, legszínesebb, jobb sorsra érdemes egyénisége, IV.
László. Utódot nem hagyott hátra, nem kevesen úgy vélekedtek halálakor, hogy vele fiágon
kihalt az Árpádok nemzetsége.
III. András
III. András nagyapja állítólag II. András volt, nagyanyja pedig annak harmadik
felesége, Beatrix. Ők 1234-ben léptek házasságra, s frigyükből 1236-ban született meg
István. Mivel olyan hírek is keringtek, hogy Beatrix tiltott viszonyt folytatott Dénes nádorral,
nem lehet kizárni azt a lehetőséget sem, hogy István ennek a kapcsolatnak a gyümölcse.
Mindenesetre Beatrix, aki férje halála után 1235-ben már áldott állapotban, szökve, férfinak
öltözve menekült Magyarországról, s német földön szülte meg fiát, azért adta annak az
István nevet, hogy ezzel is hangoztassa: abból a nemzetségből való, amelyből a magyarok
első királya, Szent István is származott. Beatrix 1245-ben, fiatalon meghalt, egyetlen fia
árván nőtt fel. Magyarországgal semmi kapcsolatot nem tarthatott, hiszen IV. Béla nem
ismerte el testvérének. Miután első neje meghalt, Velencében a gazdag Morosini család
egyik tagját, Tomasinát vette feleségül, s ebből a házasságból született 1265 táján András,
aki e nevet István apjára, II. Andrásra emlékezve kapta. A kisgyermek Andrást neje
gondoskodása és sógorai gyámsága alá helyezte. Mivel a Morosini család igen gazdag volt,
úgy nevelték Andrást, mint magyar királyi herceget, aki előbb-utóbb elnyeri majd a magyar
koronát. 1278-ban a Kőszegiek figyeltek fel a Velencében élő Andrásra, s hogy valaki
rendelkezésükre álljon az Árpádok családjából, akit felléptethetnek a velük éppen haragban
lévő László király ellen, behívták az országba. Az alig tizenhárom éves ifjú – nyilván
kísérettel – bejött Magyarországra, rövidesen azonban el kellett hagynia az országot. Hogy
András neve a magyar trón betöltésénél reálisan egyáltalán szóba került, annak IV. László
váratlan halála volt az oka, továbbá az a körülmény, hogy örökös hátrahagyása nélkül hunyt
el.
1290 nyarán több jelölt is akadt a magyar trónra. Azok az előkelők cselekedtek a
leggyorsabban, akik Velencei Andrást akarták trónra ültetni. Tizenhárom nappal IV. László
halála után, 1290. július 23-án Lodomér érsek András fejére tette a koronát. Ez arra mutat,
hogy András már 1290 első felében Magyarországon tartózkodott, s nem IV. László halála
után kellett Velencéből behívni.
A kívülről jelentkező, külső hatalmak által erőltetett trónkövetelőkkel szemben a
magyar társadalom túlnyomó része kiállt mellette, aminek több oka volt. Egyrészt András
elfogadása nem jelentett behódolást sem a pápai, sem a német királyi igényeknek, másrészt
András mögött “csak” Velence állt, amelynek súlya nem volt mérhető a két
világhataloméhoz. Végül pedig Andrásnak – talán a Kőszegieket leszámítva –
Magyarországon nem volt “pártja”. Kiváltképpen az egyház bízott nagyon Andrásban, és
várt sokat uralmától. Ennek olyan elemi oka is volt, hogy számára IV. László pogányos
(mindenesetre helyenként élesen keresztényellenes) tobzódásai után már csak jobb kor és
elfogadhatóbb uralkodó jöhetett. III. András megkoronázása után törvényben biztosította a
nemesi szabadságjogok tiszteletben tartását, támogatta a nemesi megyét, bővíteni igyekezett
hatáskörét.
1292-től kezdve úgyszólván nem volt olyan év, amikor az ország valamelyik
pontján belháború, királyellenes lázadás ne ütötte volna fel a fejét. A Kőszegiek 1292. évi
felkelése kapcsán néhány hónapra még maga a király is fogságukba esett. A rések, amelyek a
király uralmi építményén keletkeztek, egyre tágultak. Míg országlása első felében főleg a
Kőszegiek minősültek legfőbb ellenfeleinek, 1297-ben az addig pártján álló Csák Máté is
elfordult tőle, s egyre inkább ő vált fő riválisává. Komoly veszteség volt András számára
Lodomér esztergomi érsek halála, akit az a Bicskei Gergely követett az érsekség élén, aki
immár nyíltan az Anjouk trónigényének híve és szószólója volt. Nápolyban egyébként
Martell Károly 1295. évi halála után fia, a kisgyermek Károly Róbert jelentette a magyar
trónra támasztott Anjou-igényt.
III. András 1298-ban hozott újabb törvényének bevezetője megrázó képet rajzol a
magyarországi állapotokról: “Magyarország minden részében ingadozni kezdett, és a bárók
és más hatalmasok erőszakosságából eredő különböző és igen sok pusztítások folytán
annyira megsemmisül, hogy az egyházak és a nemesek és más országlakók is dolgaiban és
vagyonukban csaknem teljes kifosztásig jutottak… Az ország az elesés előtt állt, és szerfeletti
pusztításoktól kisebbedést szenvedett.” Jól érzékelte a törvényt megalkotók köre, hogy a fő
veszedelmet a királyi hatalomra s egyáltalán Magyarországra a mindenhatónak látszó bárók
jelentik, akik immár egy évszázada – ha nem korábban – gyűjtötték az erőt és a birtokokat,
de nem volt igazi hatalom, amely szembe tudott volna szállni velük.
III. András első felesége, Fennena királyné lengyel hercegi család sarja volt, a
legnagyobb valószínűség szerint 1290-ben vette András nőül. Frigyükből egy leánygyermek
született, Erzsébet. Fennena 1295-ben meghalt, s a megözvegyült András a következő évben
Habsburg Albert osztrák és stájer herceg leányát, Ágnest jegyezte el. A harmincadik életévén
alig túl lévő András és a tizenhat éves Ágnes 1297-ben kötött házasságot. András
kétségtelenül azzal a várakozással lépett második házasságra, hogy fiúgyermeket nemzzen
Ágnestől, aki biztosítja majd a folytonosságot, családja uralmát a magyar trónon. Ágnes
azonban nem szült neki gyermeket. Így hát Andrásnak, az utolsó Árpád-házi férfinak
egyetlen leánya maradt, az első feleségétől.
Ez a körülmény is szerepet játszott abban, hogy II. Károly nápolyi király 1300
nyarán Magyarországra küldte unokáját, Károly Róbertet, hogy szerezze meg a felfogásuk
szerint őket, a nápolyi Anjoukat megillető magyar trónt. A hír, hogy a trónkövetelő hajója
augusztusban kikötött Splitben, eljutott Andráshoz, de ez nem tette nyugtalanná. Ekkor rövid
időre még sikerült maga mellé állítania a nagy hatalmú magyarországi előkelőket, bízott
sikerében. Andrásnak a pápai udvarnál levő követe is úgy ítélte meg a helyzetet, hogy ha
sereget indít a király a gyermek Károly Róbert ellen, könnyen kézre kerítheti. András
azonban – nem tudni, miért – nem mozdult. Közben pedig az Anjou trónkövetelő délvidéki
híveitől kísérve nyomult az ország belseje felé. 1301 januárjában már Zágrábban volt. Ám
ekkor, január 14-én, egészen váratlanul, a budai várban elhunyt III. András. Utóbb elterjedt a
hír, hogy megmérgezték, de ez nem igazolható. Alig harminchat évesen szállt a sírba, 1301-
ben vele fiágon, kihalt az Árpádok dinasztiája. A legszebb búcsúztatót két évvel halála után
az egyik magyarországi nagyúr, az Ákos nembeli István nádor írta róla: “Meghalt András,
Magyarország jeles királya…, az utolsó aranyágacska, amely atyai ágon Szent István
királynak, a magyarok első királyának nemzetségéből, törzséből és véréből sarjadt….,
halálát Rachel módjára siratván.”
Károly Róbert
VIII. Bonifác pápa a jelentkező trónkövetelők közül az Anjou Károly Róbertet
támogatta, aki ekkor már Subic György s a dalmát-horvát urak seregével Zágrábig nyomult
előre s a király halálának hírére sietve Esztergomba vonult, ahol őt Gergely érsek
megkoronázta. A koronázás nélkülözte a kialakult gyakorlat számos lényeges kellékét (Szent
Korona, Székesfehérvár, esztergomi érsek), így a nemzet nem is ismerte el. Károly Róberttól
azért is idegenkedett mindenki, mert hír szerint felajánlotta volna az országot a pápa
hűbéréül. Helyette a főurak választása III. András leányának jegyesére, a cseh király 12 éves
Vencel nevű fiára esett. Vencel apjával még 1301 júliusában Magyarországra is jött. Az
országgyűlés Budán királlyá kiáltotta ki, majd Székesfehérváron János kalocsai érsek
megkoronázta. Vencel (1301-1305) ekkor a magyar László nevet vette fel és a magyar
királyok közül elsőnek Budára tette át székhelyét. László tábora azonban napról-napra
fogyott s mikor atyja belátta, hogy fia helyzete egyre tarthatatlanabbá válik, a szent
koronával együtt hazavitte Prágába. László 1305 októberében lemondott a magyar trónról és
felbontotta III. András leányával fennálló eljegyzését is. Néhány magyar párthívének
tanácsára minden Magyarországra való jogigényét Ottó bajor hercegre ruházta, aki női ágon
IV. Béla unokája volt s neki adta át a koronázási jelvényeket is. Ottó titkon jött be az
országba s egy csonka országgyűlés királlyá kiáltotta ki s a veszprémi és csanádi püspökök
meg is koronázták. Ottó, hogy párthívei táborát a hatalmas erdélyi vajdával, Kán Lászlóval
kiegészítse, hajlandó volt beházasodni az oligarcha családjába, ezért 1307 nyarán Erdélybe
utazott. Közben azonban Kán meggondolta a dolgot s hogy az Anjoukkal való kibékülésnek
ne vágja el a lehetőségét, az esküvőre érkező királyt fogságba vetette. Ezzel el is dőlt a hét
éve húzódó trónviszály. Mert bár Ottó megszabadult a fogságból, torkig lakva a tapasz-
talatokkal, visszament hazájába s csak a királyi címet tartotta meg haláláig. Károly Róbert
így egyedül maradt a porondon. 1307 október 17-dikén a Rákos mezőn országgyűlést tartva,
királlyá kiáltották ki. A koronázás idejére nem lehetett a koronát Kán Lászlótól
visszaszerezni s így egy új koronával koronázták meg Károlyt, most már a nemzet
akaratából, 1309. június 15-én. A pápa legátus átok alá vetés terhe alatt szólította fel Kán
Lászlót, hogy a koronát adja ki. László némi töprengés után végre kiadta a koronát s Károly
1310 szent István napján, az ország rendjeinek jelenlétében. harmadszor és most már
végérvényesen megkoronáztatott.. Az új király uralkodását 1301-től számította s ezzel
elismerte III. András uralkodásának törvényességét s vele a nemzet királyválasztó jogát is.
A király elismerésével most már csak az oligarchák késtek, akiknek szinte korlátlan
helyi uralma időközben csak erősödött. Károlynak tehát ezekkel kellett leszámolni, hogy
uralmát biztosítsa. Károly megegyezett békésen azokkal, akikkel lehetett. Először a Tisza-
vidéki urakkal egyezett meg, akikkel ellensúlyozta az Erdélyben ülő Kán Lászlót. Azután
Csák Mátéval próbált egyezségre jutni a Kőszegiek ellen. Amikor ez nem sikerült, akkor a
Kőszegiekkel egyezett ki. Így mindössze két oligarcha nem állt a király mögött 1311-ben:
Kán László és Csák Máté. A fegyveres összeütközés a Rozgonyi síkon a király teljes
győzelmével végződött.
Károly mindenképpen azon volt, hogy az országot saját érdekeinek legmegfelelőbben
szervezze újra. Ezzel magyarázható, hogy megtörte a köznemességnek a múlt században
megnövekedett hatalmát is s abszolút uralkodóként kívánt kormányozni. Hatalmának belső
biztosítása mellett, amelyet mindenekfelett s később ismertetendő új intézmények
bevezetésével alapozott meg, egyidejűleg biztosítania kellett országa területi épségét a külső
ellenségekkel szemben is. Károly külpolitikáját a Balkánon és nyugaton is ugyanaz a
gondolat vezette. Izolálni akart a megbízhatatlan szomszédait: a Balkánon a hatalma
tetőfokán álló Szerbiát, nyugaton Ausztriát. Szerbiát a havaselvei hűbérrel, a boszniai bánnal
és az itáliai kapcsolatokkal akarta lekötve tartani, Ausztria ellen pedig a magyar-cseh-lengyel
szövetséget építette ki.
1330 tavaszán Zách Felicián véres merényletet követett el a királyi család ellen. Az
udvari nép bosszúja irtóztató volt. Feliciánt ott helyben levágták, fiát lófarkra kötve
hurcolták végig a városon át, leányát, Klárát megcsonkították s úgy vitték városról-városra.
Egy hónappal később az országos ítélőszék az egész családot harmadíziglen halálra ítélte,
rokonságát és nemzetségét pedig megfosztotta vagyonától és jószágától. A példátlan ítélet
nemzetségi vérbosszúnak minősítette a nemzetség fejének gyilkos támadását. A merénylet
oka ma is ismeretlen. A hagyomány szerint a királyné testvére, Kázmér lengyel herceg, a
későbbi lengyel király, megejtette volna a szép Klárát s Felicián ezt akarta volna
megbosszulni. A szörnyű ítélet erősen megtépázta a király tekintélyét a megborzadt
közvélemény előtt, sőt erősen befolyásolta a történetírást is, amely ezért nem merte Károly
érdemeit fenntartás nélkül elismerni.
Az V. Istvánt követő zavaros időkben a régi intézmények és a régi kötelékek
felbomlottak. A pártküzdelmek véglegesen meglazították a vagyoni különbségek által már
előbb is alaposan meglazított vérségi kötelékeket s így az új államberendezés teljesen új
alapokra épült fel. A kialakulásnak indult nemesi vármegye túlélte az oligarchiát s benne a
király erős támaszra talált. Az új arisztokráciát Károly egy lovagrend megalapításával is
magához fűzte; megalapította a “Szent György lovagjainak testvéri társaságát” és ezzel a
szervezettel s ennek bíróságával új szellemet, a lovagi szellemet honosította meg az új főúri
osztályban. Bár már II. András óta szokásban volt a nemzetségi címer és címeres zászló
használata, mégis Károly volt az első, aki családi címereket kezdett adományozni.
Nemcsak új főnemesi osztályt teremtett maga körül, amelynek új szellemet is adott,
hanem teljesen kicserélte a hivatalnokarisztokráciát is. A szentistváni hadrendszer már rég
megbukott. Károly az új hadrendszert az Árpádkori hadseregben mellékes földesúri és
vármegyei nemes-zászlóaljakra építette fel. A példa a nyugaton bevált francia és olasz
lovagkori hadsereg volt. A főurak saját zászlójuk (bandiére) alatt vonultak hadba. Erről
nyerte az egész hadrendszer a banderiális jelzőt. A bandériumokat vezető országos
méltóságok ekkor lettek “zászlósurak”-ká. Ez a hadrendszer egésze hűbéri jellegű, mert
mind a király, mind a királyné, mind a főpapok és a nagybirtokosok bandériumai hűbéres
magánhadseregek voltak.
A magánföldesúri haderő veszedelmét a király azzal ellensúlyozta, hogy az
államháztartást oly jövedelmekre alapította, amelyek függetlenek voltak a birtokos osztálytól
1327-ben vette kezdetét a jogtalanul elidegenített király birtokok visszafoglalása, s ezeket
ismét királyi gazdaságokként szervezte be. A királyi magánbirtokok visszaszerzésével és a
részben visszakerült várak gazdasági megszervezésével a király ismét az ország első
földesura lett. Jövedelmét azonban elsősorban mégis a pénzügyi regálék fokozásától várta.
Az államgazdaságba vezető szempontul a kereskedelmi politika vonult be. A belső vámok
már előbb magánkezekre jutottak. Károly nem törekedett ezek visszaszerzésére, hanem teljes
erejével a külkereskedelmi forgalom megszervezésére igyekezett s vámjövedelmeit is a
külkereskedelmi vámokra építette.
A kereskedelmet támogató gazdaságpolitikájának szerves része volt a valutakérdés
rendezése. A pénzrendszer egész Európában válságban volt. A 12. században indult meg az
arany térhódítása. Először arab mintára Szicíliában vertek aranypénzt, majd Firenze vetette
be az aranyvalutát. Firenze ebben az időben az európai pénzgazdaság irányítója lévén,
példája csakhamar követőkre talált. A fiorino d'oro, az arany forint a nemzetközi forgalomból
kiszorított minden más fizetési eszközt. Súlya és minősége évszázadokon át nem változott s
így állandó értékmérőnek bizonyult. Károly 1325-ben tehát áttért az aranyforint verésére,
amely mind minőségben, mind formában a firenzei aranyat utánozta. Ezzel a valutáris
reformmal és pénzügyi intézkedésekkel véget ért az elmúlt századok egyre megismétlődő
pénzrontása és a pénzgazdálkodásra rendkívül káros és bénítólag ható évi pénzcserélés
rendszere. A pénz értéke állandósult s ezzel kapcsolatban nagy lendületet vett az ipari és
kereskedelmi élet. Megszűnt az ezüstrúdvaluta s a pénzviszonyok bizonytalansága.
Bevezették a nemesércbányászat reformját és a nemesérc monopóliumát. Eddig a
bányaművelés monopóliuma sértette a bányaterületek földesurainak érdekeit, s ennek a
rendszernek további fenntartása mellett semmi remény sem volt arra, hogy a termelést
nagyobb mértékben fokozni lehessen. Ezen az a törvény változtatott, amely szerint, ha a
királyi bányászok magánterületen találtak nemesércet, a terület a magánbirtokosé maradt s a
bányászok a kibányászási jogért eddig a királynak fizetett bányabér (urbura) egyharmadát is
a birtokosnak fizették. Az urbura ezüstnél a kibányászott érték egy nyolcada, aranynál annak
egytizede volt, melynek egyharmada most már a magánbirtokost illette. Ezáltal a
magánbirtokosoknak is érdekükben állott most már a birtokukon található nemesércek
kibányászása s csakhamar megsokszorozódott a termelés.
Károly az utolsó Árpádok adóregáléjával is élt, vagyis az alattvalók megkérdezése
nélkül rendkívüli adókat vetett ki. Ez az állandósuló adó portánként rendszerint egy
aranyforint volt. Ennek ezelőtt illetékjellege volt. Károly alatt ez átalakul ellenszolgáltatás
nélküli adózássá. Így alakult ki lassan a királyi adófelségjog elmélete, amely szerint a
királynak joga van önhatalmúlag igénybe venni az egyházi és világi földes urak népének
anyagi, gazdasági erejét is az államháztartás számára. Az adóregálé kiaknázásában Károly
addig ment, hogy megadóztatta a papának fizetett papi tizedeket is. Károly a pápai tizednek
egy harmadát foglalta le a kincstár javára s ezzel mintegy közvetett adózás alá fogta a
magyarországi egyházak jövedelmét is.
Károlyban nemcsak a pénzügyek szerencséskezű rendezőjét, az országnak a
nemzetközi kereskedelemben való sikeres belekapcsolóját, a felborult belviszonyok
lecsendesítőjét s a külpolitika helyes irányba állítóját, hanem a rendi Magyarország
igazságszolgáltatási szervezetének és rendszerének megalapítóját is kell tisztelnünk.
Róbertet épp úgy megilleti a “Nagy” jelző, mint fiát, Lajost, akinek ezt meg is adta a
történelem. Mert a “nagy” apa alkotásai nélkül a fiú sem érhette volna el azokat az
eredményeket, amelyekkel ezt a kivételes jelzőt kiérdemelte.

Nagy Lajos
Két nagy uralkodó emléke volt rá elhatározó befolyással: Szent Lászlónak, a harcias,
de kegyes királynak és a világhódító makedóniai Nagy Sándornak emléke. Kettőjük
alakjából szövődött benne össze az az ideál, amelynek megvalósítására egész életében
törekedett.
Lajos a legkisebb zavaró incidens nélkül foglalta el trónját tizenhét éves korában. Atyja
már előbb bevezette az uralkodás gondjaiba s ekkor már politikai és katonai tapasztalatai is
voltak. Trónralépte ha járt is némi személyi változással, nem jelentett rendszerváltozást.
Atyja annyira határozottan adta meg a bel- és külpolitikai kormányzat irányát, hogy
Lajosnak nem maradt más feladata, mint a megkezdett mű gondos befejezése. Erre pedig
családi hagyományai, személyes tehetsége és gondos neveltetése egyaránt alkalmassá tették.
Lajos 1345-46-ban indíttatott hadat az Erdélybe gyakran beütő tatárok ellen s ekkor
Lackfi András jelentős diadalt is aratott a tatárokon. A legenda szerint a székelyek élén maga
szent László király küzdött, akinek feje a döntő csata három napjára eltűnt volt a váradi
templomból.
Amíg ezek az események lejátszódtak, a megdőlt kun uralom egy másik területén,
Moldvában is kialakult egy oláh vajdaság. Lajos már régebben megszállta ezt a területet s
élére a máramarosi, ungi, beregi vidékre már évtizedek óta bevándorló oláhok egyik kenézét,
Drágost küldte ki vajdának. Ez a vajda és utóda, Szász vajda, a székely ispán felügyelete
alatt végezte a gyéren lakott terület oláh lakosságának megszervezését. 1365-ben a
Máramarosban vajdaságot viselt Mikula fia, Bogdán, kiszökött Moldvába s elűzve a magyar
támogatást élvező Szász vajdát, megvetette alapját az önálló oláh. moldvai fejedelemségnek.
Lajos csak 1372-ben, a magyar és lengyel koronák egyesítése után kényszerítene Bogdán
fiát, Lackó vajdát hódolásra, de ez a hódolás már inkább csak névleges volt. Bogdán
elkobzott máramarosi birtokait az elűzött Szász vajda két fia, Balk és Drág kapta meg. Az
utóbbi lett a Drágfi-család őse.
Lajos egész balkáni és keleti politikája mögött felismerhetjük az egyházpolitikai
szempontokat. A félreismerhetetlen missziós szempontok igen nagy szerepet játszottak
először a szkizmatikus területek hódoltatásában, majd a pogány török elleni fellépésben. A
hódoltatott területeken rendszeres térítő munkát épített ki; országán belül pedig nem tűrte
meg a skízmát: az összes ruténeket és oláhokat a magyar katolikus püspökök alá rendelte.
Missziós hivatásáról való meggyőződése vezette Lajost a magyarországi papi jövedelmek és
a pápai adózás ügyében, valamint a főpapi székek betöltésében, ahol erőteljesen foglalt
mindig állást a szentszékkel szemben. A pápai tizedeket keresztes célokra a pápa
engedélyével bizonyos években teljesen magának tartotta meg. XI. Gergellyel szemben
pedig az összetűzésig érvényesítette befolyását a főpapi kinevezésekre.
Lajosnak három leánya volt. Mindhárom számára egy-egy. országot kívánt örökül
hagyni. Máriát lengyel, Hedviget magyar királynak szánta s a legidősebbet, Katalint Nápoly
élére akarta állítani. Ezért jegyezte el Katalint V. Károly francia király Lajos nevű fiával.
Ezzel a házassággal a francia és magyar királyok között új szövetség jött volna létre, amely a
hatalmában megerősödött és a német császárság birtokában egyre jobban elnémetesedő
Luxemburgokat ellensúlyozta volna. Katalin azonban 1378-ban meghalt. Ez év tavaszán
egyházszakadás történt nyugaton. A bíborosi kollégium olasz pápát választott, VI. Orbánt
(1378-1389), mire a franciák VII. Kelemen néven francia ellenpápát választottak, aki ismét
Avignonba tette át székhelyét.
Hedvig apósa, Lipót osztrák herceg a francia skízmához csatlakozott. Ekkor egyezett
meg Lajos Vencel császárral (1379-1400) Zsigmond bátyjával, hogy Máriát és Zsigmondot
teszi meg nemcsak lengyelországi, hanem magyarországi örököseivé is. 1382 májusában a
lengyel rendek is hozzájárultak a tervhez és Luxemburgi Vencel császárnak sikerült Lipót
osztrák herceget is rábírnia, hogy az mondjon le a magyar trónról a császár öccse, Zsigmond
számára. Kevéssel utóbb, 1382. szeptember 10-dikén Nagy Lajos királyunk hosszas
szenvedés után lepra-jellegű betegségben meghalt.
Nagy Lajos nagyhatalommá emelte Magyarországot. Atyja elgondolásának
megfelelően megteremtette a magyar-nápolyi szövetséget és a magyar-lengyel uniót. Békét
szerzett nyugati szomszédaival és megfékezte a keleti ellenségeket. Délen megerősítette a
magyar hatalmat s Dalmáciában kiszélesítette a magyar befolyást. Velencét legyőzte és
csaknem hűbére alá hajtotta. Megszabadította az egyházi államot ellenségeitől. Számos kis
ország helyezte magát védelme alá s negyven éves uralkodása alatt valamennyi nagyhatalom
kereste szövetségét. Az Árpádok külpolitikai álmát ő valósította meg: alatta öltött testet a
magyar nagyhatalom gondolata. Katonai és diplomáciai sikerei a magyar történetben
kétségtelenül a legdicsőbb lapokat foglalják le. Megvalósította ideáljait, vitéz, kegyes és
világhódító uralkodónak bizonyult. Tervei, ha eredményei nem is bizonyultak hosszú
életűeknek az ország akkori hatalmi pozíciójához viszonyítva nem voltak irreálisak.
Reálpolitikai érzékét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy kellő időben tudott elejteni
idejétmúlt terveket. Külpolitikája egyenes folytatása volt az Árpádok kijelölte
külpolitikának: lengyel-magyar katolikus délszláv-olasz szövetség alapján kiépített hatalom,
amely nyugatra a csehek, osztrákok és a németbirodalom ellen defenzív, de harcra kész,
északkelet, kelet és délkelet felé azonban expanzív, terjeszkedő. Ezt a tudatos külpolitikát
tudatos gazdasági szempontok is irányították.
Az 1351-es törvény lényegesen eltér az aranybullától az öröklés terén. Az Anjou-kor
joggyakorlatába inkább a nemzetségi öröklés, az ősiség elve érvényesült. Lajos a kérdést úgy
oldotta meg, hogy behozta a fiúsítást, melynek alapján a fiatlan örökhagyók birtokukat
leányukra hagyhatták a király engedélye alapján. Ezzel kielégítette a szabad rendelkezés
híveit. Általános örökösödési elvül azonban az ősiséget írta elő. A szlavóniai és erdélyi
nemesek különleges adóterheit is eltörölte s így megteremtette az egységes nemesi
társadalmat, amelyen belül csak a vagyoni viszonyok jelentettek társadalmi rétegeződéseket.
Az ősiség biztosította a nemesi birtokok elidegeníthetetlenségét is s így hivatva volt arra;
hogy a vagyont viszonyokat stabilizálja, legalább is a nemesség kisbirtokos részénél.
A nemesi szabadság legfontosabb alkotóelemeit Hóman a következőkben foglalja
össze: teljes személyes szabadság és alattvalói közvetlenség, a személyes adómentesség, a
nemesi birtok törvényes öröklésének és az ősiség korlátain belül teljes tulajdonjoggal és
teljes földesúri hatalommal való birtoklásának joga, a tisztségviselés és vármegyei
önkormányzat jogai s végül az országos kormányzatra való befolyást biztosító alkotmányos
jogok. Az adómentesség a rendkívüli adókra vonatkozott, de már az Anjouk alatt kezdett az
illetékekből adózássá átalakuló közszolgáltatásokra is kiterjedni. Az adóköteles jobbágynép
rendkívüli adót csak urak előzetes hozzájárulásával fizetett. Az adómegajánlást az Anjouk
alatt még csak a nagyobb királyi tanács gyakorolta, később már a nemesség az
országgyűléseken ajánlotta meg a jobbágyság rendkívüli adóit. Mindeme jogokért csak az
alattvalói hűség, személyes hadba szállás terhelte a nemeseket, amikhez a módosabbaknál
még a katonaszállítás, a gazdagoknál a bandériumállítás és várfenntartás járult. A személyes
hadba szállás országos veszély esetében az ország határain belül önköltséges volt, az ország
határain kívül azonban a király költségére történt.
Nemzetiségi elemek. A nagyobb tömegekben betelepedett nemzetiségek megtartották a
maguk régi szervezeteiket s így különálló társadalmi egységeket alkottak. Ezeket a
nemzetiségi társadalmi egységeket az országos szervezetben a király, által az élükre
kinevezett tisztviselők kapcsolták be, akik a nemesi vármegye főispánjának szerepét töltötték
be. Ilyen tisztek voltak a székelyek ispánja, a kunok és jászok bírája, a szebeni ispán és
királybíró. Amikor a nomád székelyek, jászkunok, oláhok letelepedtek és a szászok
székeinek városai felépültek, megindult ezekben a nemzetiségi társadalmi egységekben is a
társadalmi tagozódás folyamata.
A székely társadalom tagozódása hasonlóságot mutat a magyar fejlődéssel. A
nemzetségi hadnagyokat felváltó székkapitányok és a hét székely szék önkormányzatában
résztvevő tanácsurak alkották a kiemelkedő tisztviselő arisztokráciát, amely lassan születési
arisztokráciává alakult át. Ez az osztály a tagjait főembereknek (primores) nevezte. Egy
középső társadalmi réteget jelentettek az úgynevezett lófőszékelyek. Az előbbi a magyar
főnemesi, utóbbi a köznemesi osztály pontos megfelelője A székelyek bizonyos
földközösségben éltek s a főemberek legalább három telek után részesedtek a közösség
földjéből. A lófők saját lovukon mentek a harcba. A gazdasági különbségek tehát nem voltak
nagyok. A legalsó rend a közszékelyek rendje volt, amely gyalogosan harcolt. A
közszékelyeknél szintén dívott, hogy a módosabb székelyekkel familiáris viszonyba léptek.
Mind a három osztály, nemes volt s a székelyek a katonai szolgálaton kívül csupán az
ökörsütés terhét viselték. Ez a király koronái kor, első házasságakor és az elsőszülött fiú
születésekor minden székely telekről beszolgáltatott ökörajándék volt. Ekkor a király
adószedői a király bélyegét sütötték rá a királynak juttatott ökrökre (ökörsütés). A székelyek
székek szerint tartott gyűléseken intézték el ügyeiket s időnként a székek közös gyűléseket
tartottak. Már egészen korán találkozunk azzal a jelenséggel, hogy a három erdélyi nemzet, a
magyar, a székely és a szász, a vajda, vagy a király elnöklése alatt közös gyűlést tart. A
székely székek a következők voltak: Udvarhelyszék, Marosszék, Háromszék (Sepsi, Kézdi
és Orbai szék), Csíkszék (Felcsík, Alcsík, Kászonszék), Gyergyaiszék, Aranyosszék. Ez
utóbbi nem tartozott az egységes székely földhöz. Később még úgynevezett fiúszékek
alakultak ki. Keresztúrszék; Miklósvárszék, Bardóczszék és Szeredaszék.
A jászok és kunok a király földjén telepedve meg, királyt mint hűbérurat szolgálták.
Az önkormányzati területeket itt is székeknek hívták.
Az románok kisebb rajokban költöztek be az ország területére. A 13. században
telepedtek meg az Erdélyi-érchegység, a Gyalui havasok és a Bihar-hegység lejtőin, ahová
nyájaikkal nyaranta már egy évszázaddal előbb kezdtek bejárni. A királyi telepítések a
tatárjárás nagy vérveszteségei után vették kezdetüket. IV. László egy oláh csoportot
Máramarosba telepített meg. A 14. században népes csoportok költöztek be Máramaros,
Ung és Bereg megyékbe. Ezek rendszeres telepítések voltak, amelyeket gondos előkészítés
előzött meg s a telepesek jogviszonyait előre pontos megegyezések szabályozták. Az ország
belsejében a kenéz, vajda, soltész néven szereplő vezetők alatt betelepült román csoportok
szabad telepesek voltak s miként ez a társadalmi osztály, úgy, ők is beolvadtak a 14. század
folyamán az egységes jobbágy-paraszti osztályba. A határvidékeken az oláhság katonai
szerepet töltött be. Így szélesebb önkormányzata volt és az illető terület fő királyi
tisztviselője alá tartozott, anélkül, hogy a nemesi vármegyének alávettetett volna. Egy – egy
királyi vár körül úgynevezett oláh kerületek keletkeztek s ebben a magyar főtiszt, vagy
helyettese alatt a nemesi vármegyére emlékeztető önkormányzatot élveztek. Az északkeleti
határon még nagyobb szabadságban éltek, mert fejük az összes románok által választott
román vajdák és nem a magyar tisztek voltak. Az románság ilyen kiváltságos állapota
katonai szerepük letűnésével párhuzamosan következik utóbb be. Az örökhűbéres kun- és
jászkapitánysággal ellentétben, az oláh kenézek királyi hűbére a király által visszavonható
volt, de a király ezzel a jogával nemigen élt. Így alakult ki, a köz-oláhokkal szemben, a
kenézek örökhűbéres nemesi osztálya, amelynek tagjai bizonyos katonai szolgálattal, birka-
ötveneddel, más állatokból tizeddel adózott, de más adóktól mentesek voltak. A pásztorkodó
népelemet oláhnak nevezték a kenéz birtokain dolgozó jobbágysorban élő, adózó románnal
(romin, rumon) szemben. A kenézi osztály könnyen emelkedett fel a nemesi sorba, sőt a
főnemesi sorba is, ha áttért. Az ilyen nemessé lett kenézcsaládok elmagyarosodtak,
elszakadtak a köz-románoktól akik viszont feltartóztathatatlanul lesüllyedtek a paraszt-
jobbágyok színvonalára. Ide jutottak a nemesi rangot nem nyert kenézek is.
A nemzetiségi egységeken belül mutatkozó társadalmi tagozódás megindult a
városokba élő szászoknál is a Felvidéken és Erdélyben egyaránt. Megindult a viselt tisztek
örökössé tétele iránti törekvés, ami bizonyos hivatalnok-arisztokráciaszerűséget termelt ki,
de a polgárok egyenjogúsága meggátolta az osztályok kialakulását s azok nem jogi
különbségek formájában, hanem gazdasági alapon jöttek lassan létre. Az erdélyi szászok
csak mérsékelten katonáskodtak és földbérszerű adót fizettek a királynak. 1334 óta
úgyszólván minden faluban ki lehet náluk az iskolát mutatni. A kezdetben katonai és
földművelési céllal letelepített szászság igen korán iparos- és kereskedőnéppé alakult át. A
szászok szintén székekbe voltak közigazgatásilag szervezve s a hét (erdélyi déli szászok) és
két (erdélyi északi szászok) szász székbe szervezett nemzet 1486 óta politikai egységet
alkotott, melynek élén az úgynevezett szász egyetem (Universitas) állott.
A 14. század elején indult meg a keleti Bereg és a Tisza jobb parti Máramaros
benépesülése Halicsból és Podolinból jött rutén földművesekkel és pásztorokkal. Ezek nem
voltak katonai célzattal betelepített elemek, tehát kiváltságok és önkormányzatok nélkül
helyezkedtek bele a jobbágyosztályba, legfeljebb soltészeiknek jutott a falusi bírákat
megillető jogokból és kiváltságokból. Hasonlóképpen nem alkottak különleges társadalmi
réteget a nyugati határszélre két évszázad alatt lassan beszivárgott bajor és osztrák telepesek
a mosonmegyei heidebauerek, a soproni ponzichterek és a vas-, zalamegyei hienzek ősei.
Lajos halálakor a főúri társadalomban mégis bizonyos rétegeződés következett be,
egyes nagybirtokos családok a főnemesi társadalom élére kerültek. Katonai érdemeik
elismerése alapján jutottak az élre a Lackfiak, Szécsiek, Gilétfiek, Czudarok és Himfiek. Ez
a lovagi társaság, amely hosszú időn át szűkebb környezete volt Lajosnak, jól megfért a
diplomáciai és egyházi érdemek alapján kiemelkedett főnemesekkel (Bebekek, Kanizsaiak,
Telegdiek, Kaplaiak, Drugethek, Szécsényiek stb.)

Luxemburgi Zsigmond
Nagy Lajos fiúörökös nélkül halt meg. Leányai közül Mária 11, Hedvig 9 éves volt s
Máriának vőlegénye Luxemburgi Zsigmond, IV. Károly császár fia.
Nagy Lajos temetését követő napon megkoronázott Mária helyett (ekkor ő 12 éves,
mint egykor Caroberto) tulajdonképpen az ötvenedik életéve körül járó Erzsébet, Lajos
özvegye uralkodott. Erzsébet anyakirálynő uralma nem volt zavartalan. Úgyszólván csak
Garai Miklósra hallgatva, a saját érdekei szerint kormányzott. Máriát setében férjhez adják a
francia királyfihoz, pedig jegyese volt már Zsigmondnak. Mária uralkodását csakhamar
külső megmozdulások kezdték veszélyeztetni. Az egyre jobban mérgesedő helyzetet
Erzsébet megfontolatlan intézkedései, így elsősorban Lackfinak elejtése, még súlyosbította.
A kegyvesztett katonai párt Kis Károly nápolyi királyhoz fordultak s felkínálták neki a
magyar koronát. Kis Károly, mint az Anjou-ház legidősebb férfitagja, örömmel ragadta meg
az alkalmat, hogy a nápolyi koronát a magyar koronával összekapcsolja. Egyelőre mint
rendcsináló jött Magyarországra, azonban csakhamar magához ragadta az uralmat s rábírva
Máriát a koronáról való lemondásra, 1386 Szilveszterén magát Székesfehérvárott királlyá
koronáztatta. Erzsébet nem sokáig tudta elviselni megaláztatását és háttérbeszorítását s
néhány hét múlva Károlyt magához hivatva budai palotájába, Forgách Balázzsal halálosan
megsebesítette. A király 1387 február 24-én súlyos sebeibe belehalt s az uralom ismét
Máriára, illetve a helyette uralkodó édesanyjára szállt át. Károly meggyilkolását a déli
végeken erőteljes lázadás követte. A két királynő azt vélvén, hogy személyes
megjelenésükkel le tudják csendesíteni a lázadást, a lázadók közé mentek. Számításukban
súlyosan csalódtak, mert a felkelők a két királynőt fogságba vetették, a tengerparton levő
Novigradba vitték, ahol Erzsébetet nemsokára meg is fojtották. Zsigmond (1387-1437), akit
Erzsébet nem nézett jó szemmel s aki helyett a leánya számára már más férjet is keresett,
Csehországban értesülvén az eseményekről, azonnal visszatért. Hívei 1387 elején
Székesfehérvárott megválasztották Mária mellé királynak
Mária Zsigmondot sohase szerette, kényszerből lett a felesége és ezt tudtára is adta.
Máriát hamar elérte a végzete. Hosszú meddő évek után, 24 évesen teherbe esett. Kilovagol,
leesik, megindul a szülés, amibe a gyerekkel együtt belehalnak . Tanú nincs. Az Árpádok
háza most már kihalt mindkét ágon.
Zsigmond dinasztikus érdekből újra nősül: Cillei Borbálát veszi el. Hogy a maga
hatalmát Zsigmond valamiképpen biztosíthassa, feltétlenül ki kellett egyeznie az uralomra
törekvő .pártok valamelyikével. A kiegyezés a Garai-féle tradíciókat továbbvivő Cillei-pártot
tette a király uralmának támaszává s Zsigmond, hogy ezt az összeköttetést
elszakíthatatlanná tegye, felelégül is vette Cillei Borbálát. Ettől az időtől kezdve Zsigmond
magyarországi főnemesi rokonsága úgyszólván minden közhatalmi pozíciót megszerzett
magának s amúgy is nagy gazdasági hatalmát így megsokszorozta. Zsigmond a régi
katonapártot, amennyiben annak tagjai: valamelyik lázadásban részt vettek, a szó
legteljesebb értelmében kiirtotta, s így a Nagy Lajost környező lovagi tanácsadókat
lassanként az élet minden vonatkozásában felváltotta a kora-humanizmus szellemétől
átitatott már nem lovagi, hanem korai renaissance főúri osztály.
Zsigmond családi élete nem volt sem nyugodt, sem boldog. Zsigmond sem járt elől jó
példával az erkölcsös élet terén s példája feleségét, Borbálát is teljesen hatalmába kerítette.
Nemcsak házasélete volt emiatt nem egyszer botrányos, hanem feleségének önálló
ténykedése különben is súlyos trónutódlási gondjait is súlyosbította. Félszázados uralkodás
után 1437-ben halt meg Zsigmond s tetemeit Nagyváradon, az általa nagy kultuszban
részesített Szent László sírja mellett helyezték örök nyugalomra.

Zsigmondnak külpolitikájában az egyre fenyegetőbben fellépő török veszéllyel kellett

szembenézniük. A törökök már 1391-ben magyar területre is betörtek s ezzel a török veszély
közvetlen az ország testéhez férkőzött. Az iszlám parancsai missziós jelleget kölcsönöztek
háborúskodásának s így a török haderő minden eddigi nomád jellegű török nép seregénél
veszélyesebb ellenfél volt. A központi hatalomban még meg sem erősödött Zsigmondnak,
akinek eddigi dalmát és horvát-dalmát hadjárataiban sem volt különösebb hadiszerencséje, a
győzelemre nem sok reménye lehetett. Még kevesebb reménye lehetett annak a különböző
nemzetek csapataiból álló keresztes seregnek, amely 1396 nyarán a Balkánra nyomult, hogy
Bajazid szultánt kiverje a Balkánról. Maga Zsigmond nagyon bizakodott: “Félhetünk-e
embertől, amikor annyi a lándzsánk, hogy az eget is fenntartja?” Hát az eget lehet, hogy
fenntartotta volna, de a törököt nem. A szeptember 28-án lejátszódott nikápolyi csatában a
keresztes hadak megsemmisítő vereséget szenvedtek s maga Zsigmond is csak futásban talált
menedéket. Zsigmond balkáni veresége korántsem szolgáltatta az itthon amúgy is gyenge
lábon álló népszerűségét. A belső zavarok annyira elmérgesedtek, hogy Zsigmondot 1401-
ben a főurak egy része foglyul ejtette s huzamosabb ideig fogságban is tartotta.
Zsigmond Vencel halála után előbb cseh király lett, majd 1410-ben német királynak is
megválasztották és császárnak is megkoronázták. Ezután Zsigmondot annyira elfoglalta
egyrészt a német birodalom, másrészt a súlyos belső zavarokkal küzdő egyház ügyeinek
rendezése, hogy a déli kérdéssel a kelleténél jóval kevesebbet tudott csak foglalkozni.
Uralkodása végére az egykori balkáni hűbérbirtokokból csupán egy kis töredék nézett
szembe a magyar királyság védelme alatt az előrenyomult törökséggel.
A szervezett török hatalom feltartóztathatatlan előnyomulása kényszerítő változást
okozott a tradicionális magyar külpolitikában is. A védekezési oldal délre és délkeletre
helyeződött át s így nyugat, elsősorban Németország felé kellett keresni az összeköttetést,
hogy oly erőforrások álljanak rendelkezésre a déli veszedelemmel szemben, mint amilyent
eddig a nyugattal szemben a déli erőtartalékok nyújtottak. Már Nagy Lajos utolsó éveiben
találkozunk a nyugati orientáció gondolatával, ami Zsigmond óta évszázadokon át állandó
külpolitikai tendenciája lesz a magyar királyságnak.
Luxemburgi Zsigmond érdemei közt tartja számon a történelem a konstanzi zsinaton
játszott szerepét. A zsinat három célt tűzött ki maga elé: a szakadás meg-szüntetése
(egyszerre három pápa); a hittel kapcsolatos vitás kérdések tisztázása (huszitizmus); és az
Egyház reformja. A zsinaton, hogy az olaszok többségét kiküszöböljék, az eddigi tárgyalási
rendet megváltoztatták; nem fejenként, hanem nemzetenként szavaztak (olasz, német,
francia, angol, spanyol), és a bíborosi testületnek is engedélyeztek egy szavazatot. A
szakadás végleges megszüntetésére sor is került, elsősorban Zsigmond erejének
köszönhetően. A zsinat másik két feladatát szintén igyekezett teljesíteni. A reformokat
illetően a zsinat nem felelt meg mindenben az általános reformvágynak és a kor igazán
fontos reformigényeinek, csupán részleges volt tehát ilyen irányú sikere. A hit ügyét érintő
kérdések közül (pl. a zsarnokgyilkosság jogossága) a legfontosabb Jan Hus ügye volt.
Hus mozgalmának elindulása a prágai egyetem körüli vitákkal kezdődött el. A német
befolyás visszaszorításáért harcoló csehek a prágai egyetem nemzeti jellegét akarták
biztosítani. A cseh nemzeti főiskolává lett egyetem első rektora Hus lett. Hus főművében
többek közt azt hirdette, hogy az Egyház a predestináltak közössége, továbbá, hogy Krisztus
törvényével ellentétbe került egyházi vagy világi elöljáró elveszti hatalmát, és az ilyennel
mindenkinek szembe kell szegülnie (vagyis ha a király vétkezik, elveszti méltóságát).
Zsigmond felszólítására Hus a király által rendelkezésére bocsátott fegyveres kísérettel és
menlevéllel már 1414. november elején megjelent Konstanzban, ahol mivel a tilalom
ellenére prédikált, ellenfelei bebörtönözték, és keményen bántak vele. Mivel meg volt
győződve tanításának igazságáról és arról, hogy nem tanítja a neki tulajdonított téves
nézeteket, messzemenő jóindulattal hiába próbálták tételeinek visszavonására rábírni.
Tanaihoz való csökönyös ragaszkodása miatt 1415. július 6-án mint makacs eretneket
elítélték, lefokozták, átadták a világi hatóságoknak, és még aznap megégették.
Hus menlevele, csak az utazás alatti sérthetetlenséget garantálta, és csak az egyetemes
zsinat végső döntéséig bírt hatállyal. A kegyetlen ítélet, mivel a csehek Hus
meggyilkolásában nemzetük meggyalázását látták, szörnyű felháborodást váltott ki.
A huszita háborúk akkor kezdődtek el, amikor a csehek nem akarták elismerni a
“szószegő” Zsigmondot királyuknak. Az első pápai felhívásra összesereglett huszitaellenes
keresztes hadjárat Zsigmond tehetetlensége és élelmezési nehézségek miatt nem járt
eredménnyel. Hasonló lett a sorsa a német seregek további támadásainak is, melyeket a
 radikális irányzatú husziták, a táboriták vezére vert vissza.
A huszitákkal való kiegyezést azok a diplomáciai tárgyalások készítették elő, melyeket
a fegyveres leszámolás eredménytelenségének belátása után Zsigmond kezdett meg, majd a
bázeli zsinat folytatott. A tárgyalásokat Prágában folytatták, és 1433 végén megegyeztek az
ún. prágai kompaktátumokban (szerződés), melyek lényeges megszorításokkal ugyan, de
teljesítették a husziták követeléseit.
A táboriták nem fogadták el az egyezményt, de a közép és kisnemesekből, polgárokból
álló husziták és a cseh katolikusok megelégedve az elért eredményekkel, a forradalmi
táboritákra megsemmisítő vereséget mértek.
A huszitizmus elsősorban a Délvidéken és Erdélyben terjedt el, ahol a földesúri
elnyomás, az állandósult török veszély és a patarénusokkal egyesült valdensek készítették
elő a talajt a társadalmi rend gyökeres átalakítását is megcélzó eretnekség számára. A huszita
eszméket a Prágában tanult papok hozták haza és terjesztették el, és mire a hivatalos körök
föleszméltek, a Szerémség, Bosznia, a zágrábi, pécsi, kalocsai, de a váradi és erdélyi
egyházmegyékben is megerősödött az eretnekség, melyhez egyre nagyobb számban papok is
csatlakoztak. A mozgalom letörésével IV. Jenő pápa Marchiai Szent Jakab obszerváns
ferencest bízta meg. Kemény eljárásával és a feudális urak segítségével főleg Erdélyben, de
részben a Délvidéken is sikerült a huszitizmust letörnie. A papok közül többen Moldvába
menekültek, és ott terjesztették a huszita tanokat.
A huszitizmussal is szokták kapcsolatba hozni az első parasztlázadást hazánkban,
amelynek biztos okait nem ismerjük, okát azonban a következő négy tényezőben kell
keresnünk: a huszita tanok okozta közhangulat (a taboriták elvetették az egyházi bíráskodást
és tizedszedést is), a pénzben követelt egyházi tized, az általános jobbágyterhek súlyosodása
és – a lázadásban résztvevő oláhoknál – a katonai szolgálatot nem teljesítő oláhok sorsának
nehezedése. Román és magyar parasztok együtt lázadtak A lázadás 1436-ban tört ki s
kezdetben igen nagy sikert ért el. Eléggé huszita mintára történek ez: szekérvár; Bábolnára
összegyűlve, mintegy az erdélyi “Táborban” sáncolták el magukat. Az erdélyi vajda hadai
elégtelennek bizonyultak a lázadás leverésére, így alkudozások kezdődtek a szorongatott
vármegyei nemesség és a lázadó jobbágyok között. Ez volt a kolozsmonostori egyezkedés,
amelyet azonban egyik fél sem tartott meg s a lázadás kiújult. A veszélyeztetett nemesség
ekkor igénybe vette a székelyek és szászok fegyveres segítségét is. A szolnok-doboka
megyei Kápolna községben kötött szerződést egymással a három nemzet (unio trio natiorum:
jómódú székelyek, szászok és a nemesek - hungarus). amelyet 1438. február 2-án a Tordán
tartott erdélyi részországgyűlés megerősített. A nemesek végül döntő győzelmet aratnak a
parasztok fölött Kolozsmonostor mellett, amely csatában Budai Nagy Antal is meghat. Jön a
megtorlás. Jó véresre sikeredett. A magyarság, székelység és szászság kölcsönös védelemre
alakult uniója lett utóbb az önálló Erdély alkotmányfejlődésének alapja.

Hunyadi János
A magyar történelem bővelkedik kiemelkedő személyiségekben, de a legfényesebb
karrier Hunyadi János személyéhez fűződik. Pályája jól mutatja, hogy a korszakban a katonai
talentum áttörhette a születési korlátokat. Családját először Zsigmond magyar király 1409.
október 18-án kiadott oklevelében említik. Ekkor az uralkodó Serbe fia Vajknak, Hunyadi
János apjának, hűséges szolgálatai fejében Hunyadvár birtokát adományozta. Mindeddig
sajnos ez az első ismert adat a família őseiről, akikről már a korszak jelentős krónikása,
Thuróczy János is úgy tudta, hogy nem magyar származásúak. Zsigmond segítségével
Havasalföldről érkeztek az országba, feltehetőleg 1395 körül. Hunyadi János születéséről
hallgatnak a források, de valószínűleg más nemesi ifjakhoz hasonlóan a családi birtokon
nevelkedett, ahol elsajátította a fegyverforgatás alapjait. Apjához hasonlóan hamarosan királyi
szolgálatba került, 1430 után már Itáliában találjuk az uralkodó kíséretében. Hunyadi János
életét döntően befolyásolta a külországi tartózkodás. Viscontiaknak a zsoldjába állt, s két év
alatt nemcsak elsajátította a zsoldosvezér típusú hadvezetést, hanem jelentős vagyonra is szert
tett. Talán az Itáliában összegyűjtött zsoldból adott többször is kölcsönt az örökös
pénzzavarral küszködő Zsigmond királynak, aki zálogként birtokokat adományozott
Hunyadinak. Mivel a király, a szokásához híven, nem tudta a pénzt visszaadni, Hunyadi János
olyan földekhez jutott, amelyek a török határ közelében feküdtek, s hogy elkerülje birtokainak
rendszeres feldúlását, egyre fontosabbá vált számára a török elleni védelem megszervezése.
Hunyadi János karrierjét nemcsak a birtokadományoknak köszönhette. 1435 óta
számos alkalommal kitüntette magát a török elleni harcokban. Előbb testvérével, az ifjabb
Jánossal együtt viselték a Szörényi báni tisztséget, majd 1441-ben olyan méltóságot kapott,
amelyben már nemcsak saját katonáira, hanem mint erdélyi vajda, tartománya hadseregére is
számíthatott.
Zsigmond halála után a törökök egyre intenzívebben támadták az országot. Albert király
uralkodása idején (1437-1439) már a Szászföldig hatoltak, szinte egész Szerbia török kézre
került. A királyi tanács hiába döntött zsoldossereg felállításáról, Albert halála megszakította a
készülődést. Erzsébet királyné, Albert király özvegye, hiába szülte meg fiát, a későbbi V.
László királyt, a magyar rendek inkább III. Ulászló uralkodót hívták meg a magyar trónra (I.
Ulászló néven uralkodott 1440 és 1444 között), elsősorban az udvarban egyre erősebb
befolyást szerző törökellenes párt hatására, de Hunyadi győzelmei is a támadó külpolitika felé
orientálták az ország vezetőit. Az erdélyi vajda 1443 őszén kedvező helyzetben döntött a
támadás mellett, hiszen II. Murád szultán (1403/1404-1451) katonai erejét Kis-Ázsiában
lekötötte a háború. Igaz, az európai szövetségesek nem sok hajlandóságot mutattak a hadjárat
támogatására, de a 35 ezres magyar sereg ennek ellenére Szerbián keresztül előretört, hogy
elfoglalják Drinápolyt. A történetírásban "hosszú hadjáratként" emlegetett hadmozdulat csak
részsikereket ért el. A győzelem erőt adott Európának egy újabb keresztes hadjárat
megszervezéséhez. IV. Jenő (1383-1447) pápa Róma, Magyarország, Burgundia, Velence és
Genova részvételével készült támadást indítani II. Murád birodalma ellen. A hadjárathoz
mintegy tizenötezer magyar, lengyel, valamint négyezer havasalföldi harcos csatlakozott. A
hadjárat kimenetele a szövetséges flottán múlott, hiszen ha a gályák megakadályozzák az
ázsiai török seregek átkelését, a magyar csapatok sikerrel vehették volna fel a harcot az
ellenséggel. Igaz, a hajóhad befutott, de jóval kisebb számban, mint amire szükség lett volna.
A Hellészpontusz, valamint a boszporuszi tengerszoros ellenőrzésére mindenesetre kevésnek
bizonyult. Ráadásul a török katonák nem várt segítőtársra találtak a genovaiakban, akik a
velenceiek szerint fejenként egy aranyért szállították át II. Murád embereit. A szárazföldi
csapatok így óriási hátrányba kerültek.
1444. november 10-én Várnánál került sor a döntő ütközetre. A magyar seregek egy
darabig ellenálltak a túlerőnek, de miután Hunyadi szétszórta a török gyalogságot és
megtámadta az európai szpáhikat is, I. Ulászló király a lengyel segélyhadakkal, nem tartva be
a haditervet, rárohant a janicsárokra. A török elitalakulatok nem kegyelmeztek. Ellencsapásuk
során maga a király is életét vesztette, s a török lovasság üldözéséből visszatérő Hunyadi
János sem tudta megakadályozni a sereg széthullását.
Ország király nélkül
November 10-én király nélkül maradt az ország, a rendek vették kezükbe az irányítást.
Az 1445. májusi pesti országgyűlésen az általuk kiadott törvényben kimondták, hogy ha I.
Ulászló a hónap végéig nem térne vissza – halálának tényét még sokan kétségbe vonták -,
akkor a gyermek V. Ulászlót ismerik el királyuknak. Mivel III. Frigyes (1440-1493) német
király nem volt hajlandó kiadni a magyar rendeknek az ifjú királyt és a Szent Koronát, 1446
nyarán az országgyűlés úgy döntött, hogy kormányzót választ. Rákos mezején Hunyadi
Jánosra esett a választás. Gyakorlatban a kormányzói tisztség nem jelentett korlátlan hatalmat,
hiszen együtt kellett működnie az országtanáccsal.
Hunyadinak a legnagyobb belpolitikai problémát III. Frigyes jelentette, aki ellen
többször is fegyverrel kellett fellépnie. A német király továbbra sem engedte el Bécsből V.
Lászlót, s jó néhány magyar várat és várost is elfoglalva tartott. Hunyadi János a belpolitikai
kérdések mellett továbbra is fontosnak tartotta a török elleni küzdelmet, 1448-ban újabb
hadjáratra szánta el magát. Talán azért nem várt a kedvezőbb időpontra, mert 1448-ban
Szkander bég szövetséget ajánlott fel Hunyadinak, s a pápa is, igaz, csak a következő
esztendőben, reálisnak találta a hadjárat megindítását. A terv valószínűleg Hunyadi nevéhez
fűződött, de azzal, hogy a katonák zsoldjára megszavazták a rendkívüli adót, az országtanács
is a harc mellett foglalt állást. Hunyadi serege nem lehetett több 25 000 főnél. A kormányzó a
"hosszú hadjáratban" már bevált útvonalon indult el, de hirtelen irányt változtatva Rigómező
felé fordult. A váratlan lépés mögött Brankovics György akcióját kell keresnünk. Átengedte
területein (szerb területen) a magyar seregeket, de nem csatlakozott a hadjárathoz, s ráadásul
tájékoztatta a szultánt Hunyadi haditervéről. II. Murád a támadást Szófia irányából várta, de
így könnyűszerrel a magyar csapatok hátába került, s egyben megakadályozta Szkander bég
csatlakozását is.
A rigómezei csatát október 16-án a magyar nehézlovasság rohama nyitotta meg.
Hunyadinak súlyos harcokban sikerült az európai szpáhikat visszaszorítani, de másnap a
janicsárok visszavetették a magyar balszárnyat, s ezzel felborítva a magyar hadrendet, lassan
felőrölték az ellenállást. A hadjárat során közel 15 000 magyar katona esett el, de a törökök
részéről állítólag sokkal nagyobb volt a veszteség. A kortárs humanista Aeneas Silvius, a
későbbi II. Pius pápa megállapítása azonban jól mutatja: a török esetében már nem az a
kérdés, hogy hányan estek el, mert "70 000 ember veszteségét sem érzi meg, ha ázsiai seregeit
át tudja hozni Európába".
Nándorfehérvár
A vesztes rigómezei ütközet még nem jelentette azt, hogy az országot közvetlenül is
veszélyeztette volna az Oszmán Birodalom, de fontos tanulságként szolgálhatott az ország
vezetőinek. A török csapatok ellen nyílt csatában helytállni szinte lehetetlen. Részleges
sikereket a téli hadjáratok jelenthetnek csak, hiszen a mindkét felet sújtó természeti
körülményeken túl az Oszmán Birodalom erejét erősen csökkentette az a tény, hogy a hűbéres
szpáhik, de a janicsárok is sokszor Kis-Ázsiában állomásoztak, és mivel a hadjáratot a
szokásnak megfelelően Kászim napjára (október 26.) kell befejezni, Magyarország már távoli
hadszíntérnek számított. (A szultáni sereg a téli időjárás és a tavasszal megáradt folyók miatt
csak április végén indulhatott el Isztambulból, és így júliusnál előbb nem érhetett
Nándorfehérvár alá. Harcra csak három hónapjuk maradt.) Utánpótlási és főleg politikai
okokból a fősereg általában visszavonult a birodalomba, hiszen az állandó európai jelenlét a
kis-ázsiai lázadóknak kedvezett.
1453 után azonban változott a helyzet. Konstantinápoly elestének híre (1453) újból a
török felé fordította a ország figyelmét. Mivel a királyt sikerült III. Frigyes gyámsága alól
kivonni, Hunyadinak 1452-ben le kellett mondania a kormányzói tisztségről. Ez azonban nem
jelentette azt, hogy csak saját jövedelmeit fordította a végek védelmére, hiszen a királyi várak
és jövedelmek bérlet formájában továbbra is a kezén maradtak. A pénzre igencsak szüksége
volt, hiszen II. Mehmed szultán (1432-1481) személyében ambiciózus ellenféllel kellett
számolnia.
Az előkészületek nehezen haladtak, de III. Calixtus pápa (1378-1458) megválasztásával
a pápai diplomácia aktívabbá vált. 1456 tavaszára keresztes hadjáratot hirdetett, s ekkor
rendelte el, mintegy emlékeztetőül a hadjáratra, hogy a hívők új déli imát mondjanak
(Úrangyala), amire a harangszó emlékeztesse őket.
Hunyadi János ötezer zsoldost küldött a várba, s kapitánynak sógorát, Szilágyi Mihályt
nevezte ki. A török csapatok 1456. július 3-án értek Nándorfehérvár alá, s azonnal
megkezdték az ostromot. A vár védői csak Hunyaditól várhattak segítséget. A hadvezér, a
Kapisztrán János által vezetett keresztesek, és a szerb sajkások támogatásával áttörte az
ostromgyűrűt, s átvette az erődség parancsnokságát, majd visszafordulásra kényszeríttette az
ország elfoglalására érkező török csapatokat.
A nándorfehérvári ostrom Hunyadi János diadalát hozta. 1456. július 22-én II. Mehmed
hadai vesztesként hagyták el a csatamezőt.
A főkapitány már nem tudta kihasználni a győzelem utáni kedvező helyzetet, augusztus
11-én pestis végzett vele. Személyében a török elleni harc vezetőjét vesztette el az ország, aki
Aeneas Silvius szavai szerint: "megtanította a magyarokat, hogyan lehet harcvonalban
megtörni és legyőzni a törököket."

Hunyadi Mátyás
Hunyadi János fia, Mátyás, uralkodása alatt az országot Közép-Európa nagyhatalmai
között tartották számon a kortársak. A Habsburgokkal és a Jagellókkal szemben apjára is
jellemző szívóssággal építette ki hatalmi rendszerét. Kiváló személyes képességekkel
rendelkezett, s kormányzása, kül- és belpolitikája, valamint művészetpártolása erős akaratú
uralkodóról tanúskodnak.
Nem készült királynak, sőt a kor szokásának megfelelően, mint másodszülött fiúnak,
családjában sem szántak vezető szerepet. Bátyja, László lefejezése után azonban egyedüli
várományosként vehette át a Hunyadi család vezetését. A hatalmas birtoktestekkel rendelkező
família nem sokáig várt, V. László király halála után (1457. november 23.) azonnal akcióba
léptek. A politikus Vitéz János váradi püspök, és a fegyver embere, Szilágyi Mihály (Mátyás
nagybátyja)segítségével hamarosan Mátyás mellé állították a közvéleményt. Az egyháznagy
Podjebrád György cseh kormányzóval Prágában tárgyalt az ifjabb Hunyadi fiú szabadon
bocsátásáról, míg a katonaember Szegeden, a legnagyobb ellenlábasnak számító Garai
családdal egyezett meg. Az idő sürgetett, hiszen Pesten a Rákosmezőn már 1458 januárjában
összeült az országgyűlés. A hónap 12. napján létrejött a megegyezés. Garai László nádor
megígérte, hogy támogatják Mátyás királlyá választását. A szegedi egyezmény után a
Hunyadi-család már nyugodtan készülhetett az országgyűlésre. Szilágyi Mihály ugyan nem
bízott semmit a véletlenre, hiszen 15 000 katonáját vitte magával, de Mátyás megválasztása
nemcsak ezen múlott. A Budán tanácskozó főpapok és főurak beleegyezése nélkül nem sokat
ért volna a fegyveres erő. A köznemesek, miután értesültek a királyi tanács döntéséről, 1458.
január 24-én Hunyadi Mátyást kiáltották ki királyuknak (a befagyott Dunán).
 Hunyadi Mátyás semmilyen kormányzati gyakorlattal nem rendelkezett. Fiatal kora
ellenére, hiszen 15 éves lehetett, mégis tapasztalt politikusokat megszégyenítő gyorsasággal
nézett szembe a nem éppen könnyű helyzettel. A pápa a török elleni harc folytatását,
Podjebrád György saját hatalmának támogatását, IV. Kázmér lengyel király és III. Frigyes
német-római császár a magyar trón átadását akarta. Természetesen a király és környezete nem
tudták erőiket csak egyetlen problémára összpontosítani. Voltak, akik a pénzügyekkel, mások
pedig a hadműveletekkel foglalkoztak. A döntő szót Mátyás mondhatta ki, de közvetlen
környezetének hatása, itt elsősorban Vitéz Jánosra kell utalnunk, semmiképpen sem
becsülhető le.
Elsőnek családja régi ellenlábasától, Garai László nádortól vált meg. Az ország
második legnagyobb közjogi méltóságát leváltatta, s helyébe megbízható emberét, Guti
Ország Mihályt nevezte ki. Hamarosan megkezdődött Szilágyi Mihály hatalomból történő
kiszorítása is. Koronázása után Mátyás megerősítette nagybátyja kormányzói kinevezését, de
már látszott, hogy nem sokáig fogja eltűrni a rokoni gyámolítást. A katonaember nyers
modora nyilván nem illett bele az új politikába, amelyben bizony nem mindig volt szükség az
egyenes beszédre. Szilágyi többször fellázadt az új uralkodó ellen, aki a nyílt szakítás
elkerülése miatt inkább a déli végek védelmére küldte a királyi rokont, aki 1460-ban már itt
esik török fogságba. II. Mehmed szultán nem felejtette el neki a nándorfehérvári kudarcot,
ahol a vár parancsnokaként hősiesen állt ellen a török rohamoknak. Néhány hónap múlva
kivégeztette az egykori kormányzót.
Garai László leváltásának hírére Mátyás ellenlábasai III. Frigyessel kezdtek
tárgyalásokat. A helyzetet az tette súlyossá, hogy a császár kezén volt az ország szuverenitását
jelképező Szent Korona. A pártütők Újlaki Miklós németújvári várában 1459. február 17-én
magyar királlyá választották a császárt, de a koronázásra nem került sor. Az egyesült osztrák
és magyar seregek kezdetben sikereket értek el Mátyás katonáival szemben, de április végére
megfordult a szerencse. Mivel III. Frigyes anyagilag már nem tudta tovább a hadjáratot
támogatni, s április elején Garai László is meghalt, a Mátyás-ellenes liga vezető és támogató
nélkül maradt. Már csak egy dolog hiányzott: a koronázás.
A korona szakrális erejébe vetett hit lehet a magyarázat arra, hogy Mátyás hatalmas
összeg és politikai engedmények fejében visszaváltotta III. Frigyes német-római császártól a
Szent Koronát, hiszen Mátyás csak formailag lett az ország királya, de a legfőbb hatalmi
szimbólum hiányában uralmát nem érezte legitimnek.
A magyar király már 1458 nyarán Vitéz Jánost küldte a császárhoz, de a tárgyalások
nem hozták meg az eredményt. Hosszas próbálkozások után, 1463. április 3-án Grazban
létrejött a megegyezés. A szerződést 1463. július 19-én Bécsújhelyen elfogadták, s ezzel
megteremtődött az önálló magyar külpolitika feltétele. A béke III. Frigyes számára is előnyös
volt. Jelentős összeghez jutott, és jogszerűen birtokolta a már régebben elfoglalt nyugat-
magyarországi területeket. A Magyarország királya cím a többi trónkövetelővel szemben
biztosított neki előnyt. A legfontosabb pont a Habsburgok esetleges örökösödési jogának
kimondása volt. Ráadásul III. Frigyes az utolsó pillanatban becsempésztette a szerződés
szövegébe a "törvényes" jelzőt, amellyel a szöveg új értelmet kapott. A császár vagy a fia,
Miksa ebben az esetben örökölheti a magyar trónt. Kezdetben minden bizonnyal Mátyás is ezt
a részt tartotta a legsúlyosabbnak, de hatalmának növekedésével már érthető módon nem
tulajdonított akkora jelentőséget az említett szakasznak. Jól tudta: minden szerződés csak
annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle.

Mátyásnak, hogy nagyra törő terveit megvalósíthassa, fontos változtatásokat kellett

végrehajtania államán. Nem gyökeres fordulatokra kell gondolnunk, a király inkább arra
törekedett, hogy a már meglévő szervek működjenek intenzívebben.
Mivel Mátyás trónra lépésekor a kincstár bevételei a minimálisra csökkentek, a király
elsősorban a pénzügyigazgatás rendszerét szervezte át. A bárói méltóságnak számító
kincstartói hivatalt rendi méltóságból hivatali tisztséggé alakította, a bánya- és pénzverő
kamarák vezetését is centralizálni próbálta. A legjelentősebb változás az állami adó
beszedésénél történt. Az 1467-es országgyűlés megszüntette az addigi "kamara haszna adót",
és helyette – valójában ugyanazt, csak más elnevezéssel – a "királyi kincstár adóját" vezette
be. A látszólag ésszerűtlen rendelkezésnek gyakorlati oka volt. Mivel a régi adó alóli
mentességek, amiket az elmúlt évtizedek alatt a nemesség egy része megszerzett a királyoktól,
egy csapásra érvényüket veszítették, hiszen azok csak a "kamara hasznára" vonatkoztak, és
nem az új elnevezésű, de régi tartalmú "királyi kincstár adójára". A törvény megváltoztatta az
adószedés addigi rendszerét is. Eddig a jobbágyok Károly Róbert király döntése értelmében a
telek után fizettek, akárhányan is éltek rajta, Mátyás azonban úgy rendelkezett, hogy ha a
telken több család lakik, akkor többet is kell fizetniük. Az állami adóhoz hasonlóan alakította
át a külkereskedelmi vámot, a harmincadot is. Ezentúl koronavámnak nevezték, és itt is
megszűntek a korábbi mentességek.
A jelentős jövedelemre szükség is volt. Mátyás külpolitikai elképzeléseihez ugyanis
erős hadsereg kellett, s a katonaság – kortól függetlenül – mindig hatalmas összeget emészt
fel. Mátyás hadserege, amit az utókor hibásan nevez "fekete seregnek", hosszú fejlődés
eredményeként vált Európa egyik jelentős katonai tényezőjévé. (Az elnevezés eredete mind a
mai napig tisztázatlan. Hasonló elnevezéssel Itáliában és Németországban is találkozni.
Mátyás zsoldosai vagy utolsó vezérükről, a "fekete" Haugwitz Jánosról kapták nevüket, vagy
mert uruk halála után fekete szalagot viseltek vállukon. Valójában a király zsoldosseregét
csak 1490 után nevezték "fekete seregnek", s az elnevezés csupán az egykori zsoldosok egy
részére vonatkozott.) Mátyás bevételeinek növekedésével egyre több zsoldost fogadott fel. A
kezdeti 6-8 ezres létszám a nyolcvanas évekre 15-20 ezerre emelkedhetett. A zsoldossereg
megjelenésével háttérbe szorult a nemesi felkelés, de a nemesek természetesen továbbra is
részt vettek az ország védelmében. Jelentőségük azonban eltörpült a négy fegyvernemre –
nehéz- és könnyűlovasság, gyalogság és tüzérség – épülő zsoldossereg mellett.

A király hódításait nehéz lenne megérteni, ha nem keresnénk tettei mögött a miértet. A
legújabb kutatások szerint Mátyás német-római császár szeretett volna lenni, s külpolitikáját
ez a tény határozta meg. Ezért támadta meg 1468-ban pápai támogatással az eretneknek
számító huszita országot és uralkodóját, volt apósát. (Mátyás első felesége Podjebrád György
cseh király lánya, Katalin volt.) A váltakozó kimenetelű hadjárat első sikerének az számított,
hogy 1469. május 3-án a cseh katolikus rendek Olmützben királyukká választották Mátyást.
Erre azért volt szüksége a magyar uralkodónak, mert a cseh király 1356 óta egyike volt a "hét
választófejedelemnek", akiknek döntő szavuk van a császárválasztáson. Kis szépséghiba azért
volt a dologban. Létezett egy törvényesen megválasztott cseh király, Podjebrád személyében.
Valamelyest egyszerűsödött a helyzet 1471. március 22., Podjebrád halála után. A magyar
királynak azonban továbbra sem sikerült egyedül birtokolni a cseh trónt, mert az ország
rendjei IV. Kázmér lengyel király fiát, a tizenöt éves Ulászlót választották meg
uralkodójuknak. (II. Ulászló néven magyar király is lesz.) Mátyásnak tehát most már a
Habsburgok mellett egy másik közép-európai hatalommal, a Jagellókkal is szembe kellett
néznie.
Jól látszik, hogy Mátyás, apjával ellentétben, keveset foglalkozott a török elleni
harccal. Pedig Európa ezt várta tőle, ezért kapta a pápai és a velencei segélyeket. A király
passzív török politikája egy reális felismerésen alapult: az Oszmán Birodalom annyival
erősebb az országnál, hogy egy esetleges konfliktus végzetes lehet a királynak és az
országnak egyaránt. Ezért arra törekedett, hogy az 1463-1464-ben kialakított status quo
szerint békében éljen a veszélyes szomszéddal. Természetesen ez a béke nem jelentett
fegyvernyugvást, de a szórványos hadi események miatt nem került sor szakításra. Az
Oszmán Birodalomnak is kedvező volt ez a helyzet, hiszen nyugodtan tudott ázsiai hódításaira
koncentrálni, nem kellett tartania egy esetleges európai hadszíntér megnyitásától.