Professional Documents
Culture Documents
AZ ŐSMAGYAROK MAI
RELICTUMAINAK ÖNELNEVEZÉSE
2016. november 19. - Benkő István • Szerkesztés...
1. Kép: A kazak értelmező szótár MADYAR, MAZSAR szócikke, [Kazak: 1999. 447. o.]
A legrégebbi olyan sírkő, melyen a magyar etnikai nevet tükröző személynév látható 1311-ből
származik és a csisztopoli temetőben található.
3. Kép: A majar nevet tartalmazó sírkő 1311-ből a csisztopoli temetőben. Forrás: Róna
Tas András, a szöveg: Ebubekir Ferenczi. (Megjegyzés: A mellékelt térképen látható
Bolsije Tiganiban van a keleti magyarok legnagyobb feltárt IX–XII. századi temetője.
Vö.: J. A. Halikova-A. H. Halikov: Altungarn in der Kama Im ural. Régészeti Füzetek,
Ser. II,m No. 21, 1981).
A csisztopoli arab betűs szövegben az arab betűs magyar név latin betűs átirata: majar. Mivel
az arab írásban nincsenek magánhangzók, valójában csak a mássalhangzók vannak leírva: mjr.
Ennek ciril betűs átirata az előzőekben említett mazsar népnév.
Ligeti Lajos szerint a mongolkori "maˇjar (mazsar) szó egy eredeti "magyar" alakra megy
vissza. Feltételezése szerint a magyar>majar szó kun közvetítéssel került mongol közegbe:
[Ligeti: 1964. 388-389.]
Salkíiz zsürau (1465–1560) a nogaj regős irodalom jeles képviselője volt. Az idézett
versrészlet az El Soban című hőskölteményéből származik.
A történetben El Soban nogaj vezér egy csata előtt felsorolja csapatának tagjait. Miután szót
ejt arról, hogy csapatában harcol a hős magyar vitéz, Kojan batür, az ellenség a csata elől
elmenekül.
Felmerül a kérdés, hogy ha ma mind keleten, mind hazánkban azonos módon ejtjük ki a
magyar nevet, akkor annak írása korábban miért tért el mai kiejtésüktől? A magyar név
írásképe a Anonymusnál Hetumoger, Dentumoger, Kézainál Magor, Mogoria. (A keleti
magyarok mongolkori nevének írásképét fentebb ismertettük). Az íráskép és a kiejtés eltérését
az okozza, hogy sem a latin, sem az arab, sem a cirill írás nem ismerte a „gy” betűt, ezen kívül
sem a latin, sem az orosz nyelv nem ismeri a magyar (mély) „a” betűt (hangot), helyette „á”-t
ejtenek ki. Az írás nyelvhez, a szavak kiejtéshez igazításának igényét a reformáció idején
magyarra fordított biblia (XVI. század), később pedig Magyarországon a hivatalos nyelv
felváltása latinról magyarra (1820) és a XIX. Század eleji nyelvújító mozgalom vetette fel,
majd valósította meg.. Hasonló folyamatok a cirill betűs írás során is lezajlottak, így alakult ki
a kiejtést jobban követő íráskép.
„Azon ország egyik nagy városában, mely – mint mondják -, ötvenezer harcost tud kiállítani,
a barát egy magyar asszonyra akadt, akit éppen arról a földről adtak férjhez erre a tájra,
amelyet ő keresett. Ez az (asszony) megmagyarázta a barátnak, milyen úton kell mennie, és
azt állította, hogy kétnapi járóföldre kétség nélkül megtalálja azokat a magyarokat (is), akiket
keres. Ez így is történt….Megtalálta őket a Nagy Etil folyó mellett… [De facto Ungariae
Magne. In: Bendeffy László, Az ismeretlen Julianus. Budapest, 1936, 32. sk.]. Tehát a jelentés
szövegéből arról értesülhetünk, hogy Julianus barátnak az Atil folyótól már nem kellett
hosszú utat megtennie a keleti magyarok lakóhelyéig. (Elképzelhető, hogy az Atil-folyó alatt
ebben az esetben nem a Volgát kell érteni, hanem valamelyik mellékfolyóját, feltehetőleg a
Bjelaját. A. K.) Világosan kiderül a szövegből, hogy a keleti magyarok országa az Edil (Atil,
Itil, vagyis a Volga) folyó bal partján terült el. Az útbaigazítást követve, Julianus barát
valóban megtalálta a messzi távolban élő rokonait, akikkel meg tudta érttetni magát magyarul.
Találkozása a keleti magyarokkal igazolta reményeit. Ahogy a hivatkozott forrásban írja:
„Mikor azok meglátták, és megértették, hogy keresztény magyar, nagyon örültek
megérkezésének; körülvezették házanként és falvanként, és hévvel tudakozódtak keresztény
véreik királyságáról és országáról. És bármit akart nekik elmondani hitükről vagy egyébről,
nagyon szorgalmasan hallgatták őt, mivel a nyelvük teljességgel magyar volt, és megértették
őt, és ő is azokat.
Pogányok. Istenről semmi fogalmuk nincs, de bálványokat sem imádnak, hanem úgy élnek,
mint a vadállatok. Földet nem művelnek, ló-, farkas-, és efféle húst esznek, lótejet és vért
isznak. Lóban, fegyverben bővelkednek s a hadakozásban nagyon vitézek.
A régiek hagyományaiból tudták, hogy azok a magyarok (ui. a nyugati magyarok – ford.
megj.) tőlük származnak, de hogy hol laktak, azt nem tudták….A tatár nemzet szomszédos
velük. Mikor ezek a tatárok hadakoztak velük, nem tudták leverni őket az ütközetben, sőt az
első csatában (a magyarok) verték meg azokat. Ezért is szövetséges társaikká választották
őket, és így együtt tizenöt országot egészen elpusztítottak”. [Bendeffy L., id. m., 33.]
Mindez megerősíti a mongol forrásból idézett információt, amely szerint a keleti magyarok
kemény ellenállást tanúsítottak a mongol hódítókkal szemben, és első támadásuk alkalmával
nem váltak mongol alattvalókká. A keleti magyarok Julianus által leírt életmódja igazi
nomádnak mutatja be őket. Ahogy kiderül az elbeszélésből, „lóhúst ettek és lótejet (kumiszt)
ittak”. A következő itt a legfontosabb információ: a keleti magyarok nem műveltek földet,
vagyis nem voltak földművelők, és jól el voltak látva lovakkal, fegyverekkel. Amikor 1238
után mongol uralom alá kerültek, a keleti magyar népességet besorolták a mongol tizedes
hadiszervezetbe, és attól kezdve a sztyeppe új urainak szövetségeseként, aktívan részt vettek a
szomszédos államok és népek ellen vívott háborúkban. Azt, hogy milyen hosszú ideig tartott a
háború a mongolok és a keleti magyarok között, nem tudjuk pontosan. Julianus és a mongol
krónikák adataiból arra következtethetünk, hogy a harci cselekmények néhány évig, talán 5–6
évig folytak, (1229 és 1235 között), vagy akár több mint tíz évig is folyhattak[4]. A magyarok
„önkéntes” (pontosabban szükségszerű) behódolása a mongoloknak, ahogy az elbeszélésekből
kitűnik, közvetlenül Julianus barát utazása előtt mehetett végbe.
A Nogaj Kánság névadója a dzsucsida Nogaj kán volt, aki 1299-ben lett az Aranyhorda keleti
területének ura, mongoljaival együtt. Az ott élő kun-kipcsák törzseket saját népébe
olvasztotta, amelybe más ural-altaji etnikai elemek, például jászok és baskírok, besenyők és a
keleten maradt magyarok is keveredtek. Ebből alakult az Aranyhorda kelet- európai
területének déli részén egy új nép, a nogajok, akik a XVI–XVII. században a Káspi-tó melletti
Szaráj városától a Kaukázusig és a Krími Kánságig terjedő sztyeppét uralták. Egyes
csoportjaik Moldvában is megjelentek.
Orosz és nogaj dokumentumok igazolják, hogy a Nogaj Horda területén, a Volga-Don közben
(a „Vad Pusztán”), és a Kaukázus vidékén az adott időben magyar törzsek is éltek. [Vö.: V. V.
Trepavlov: 2001, 437,489, 502] Ezt igazolja az előzőekben bemutatott 4. Kép is.
Eredetileg a Nogaj Horda az Arany Horda része volt, és annak felbomlása idején vált önálló
nomád országgá. Háborúk sorozatát vívták főleg az oroszok ellen, s többször betörtek
Nyugat-Ukrajnába is. Harcokat folytattak a kaukázusi népekkel, majd később
szomszédságukba került hódító kalmükökkel.
A Nogaj Kánság egészen a XVII. Század harmincas éveiig kiterjedt nemcsak a fent említett
területekre, hanem a kazahok Kis és Középső hordájának területére is – azokra a vidékekre,
ahol az utóbbi évtizedekben magyar törzseket fedeztek fel [Vö.: Nogaj Horda térképe XV-
XVIII. században: 5. Kép]
Muhtar Magauin kazah történész a Kazanyi Kánság - Rettegett Iván cár által folytatott - 1552.
évi ostromát, elfoglalását és megsemmisítését követően kialakult helyzetről leírja, hogy
„akkoriban még a tatárok, baskírok, nogajok, kazahok között nem voltak pontos nemzetiségi
határok. … Két-három évvel később (Kazany elestét követően – a szerzk.) az egész Volgántúlt
belakó nogajok is megsemmisültek… a Kazah Horda még kétszázötven éven át megőrizte
függetlenségét…. Ebben az időszakban majdnem az egész nogaj nemzet, jaiki (Urál-vidéki)
földjeivel együtt, belépett a Kazah Hordába, és kazahnak is nyilvánította magát… A Kazah
Horda erős állam volt a XVI. század második felében….Csak Abülaj kán 1781-ben
bekövetkezett halála után kezdett Oroszország aktív hatást gyakorolni a Kazah Hordára. A
nagy kánok nélkül maradt kazah népet … csak ötven évvel később tudták az oroszok végképp
leigázni. Valójában orosz csizma csak a XIX. század hatvanas éveiben lépett Közép-Ázsia
földjére.” [Magauin: 2013. 144-145.]
5. Kép: A Nogaj Horda térképe a XV-XVIII. században. A Nogaj Horda a XVII. század
negyedik évtizedéig, a nagy kalmük (ojrát) támadás kezdetéig gyakorlatilag egész
Észak-Kazahsztánt uralta, beleértve ebbe Torgaj vidékét is.
Végzetül álljon itt Mándoky Kongur István, a fiatalon, 1992-ben a Dagesztáni Mahacskalában
elhunyt neves magyar turkológus-nyelvész álláspontja a kazak-magyarokról, a köztük
folytatandó kutatás szükséges irányáról.
Egyébként néhány éve egyik kutatónk már járt a kazak-magyarok között, azonban csupán
antropológus lévén, nem éppen a legszerencsésebb és legkívánatosabb módon kezdett hozzá e
jóval bonyolultabbnak ígérkező történeti és etnikai kérdés tanulmányozásához. A szovjet-
magyar, illetve kazak-magyar tudományos kapcsolatok jövőbeni erősödésével talán e
probléma megfelelően komoly és alapos kutatására is mód nyílik.”
Mándoky Kongur István idézett, kézirat formájában fennmaradt jelentése nagyon fontos
dokumentum. A kéziratból megismerhetjük Mándoky elképzeléseit az általa szükségesnek
vélt kutatás irányáról, módszereiről és várható eredményeiről is. Kiderül belőle az is, hogy
Mándoky a kazak-magyar problémát – annak ellenére, hogy turkológus-nyelvész volt – nem
nyelvészeti-, hanem „bonyolult etnikai és történeti kérdésnek” tekintette.
Következtetések
Irodalomjegyzék:
Aczél Kovách Tamás: Ismeretlen magyar törzsre bukkant egy budapesti tudós, in: Magyar
Nemzet, 1967. nov. 6
Aczél Kovách Tamás: Új meglepő kutatási eredmények a magyarok eredetéről, in: Magyar
Nemzet 1968. nov. 7.
Bendeffy László: Fontes authentici itinera( (1235-1238) fr. Juliani illustrantes. Budapest 1937.
Benkő M.: Julianus nyomdokain Ázsiában – Harmatta János előszavával, TIMP Kiadó,
Budapest, 2001;
Benkő M.: A Torgaji Madiarok – Erdélyi István előszavával, TIMP Kiadó, Budapest, 2003.
Benkő M.: Benkő M. – Babakumar Khinayat: A keleti magyarság írott emlékeiből, Masszi
Kiadó, Budapest, 2007. (2007.b.)
Benkő M.: Mándoky Kongur István a kazak-magyarokról, in: Eleink VII. évfolyam, 2.
szám(14.) 2008. (2008.b.)
Bíró A. Z.- Zalán A.- Völgyi A.-Pamjav H.: A chromosomal comparison of the Madjars
(Kazakhstan) and the Magyars (Hungary). in: American Journal of Physical Anthropology,
2009.
Kuskumbajev, A.: Magyarok keleten és nyugaton, Napkút Kiadó, SBN 978 963 263 223 0
Budapest 2012.
Ligeti Lajos: A magyar nép mongol kori nevei. Magyar Nyelv, 432. (1964 december), 385-
404.
Róna Tas András. A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton. Magyar Nyelv,
LXXXII (1986), 78–81.
Róna-Tas András: Nép és nyelv: A magyarság kialakulása, elhangzott 2004. március 1-én a
Mindentudás Egyetemén, http://real-eod.mtak.hu/1079/1/05%20R%C3%B3na-Tas%2073-
92.pdf, letöltve 2016-11-14
Tóth T.: Az ősmagyarok mai relictumáról. (Előzetes beszámoló). MTA, a Biológiai osztály
közleményei, 1966. (1966.b.)
Vásáry István: Julianus magyarjai a mongol kor után: mozsarok és miserek (mescserek) a
Közép-Volga vidékén, in: Vásáry István: Magyar Őshazák és magyar őstörténészek,
Budapest, 2008. 37-72
[1] A Julianus barát 1236-os útjáról készült Riccardus jelentésben „Ungaria maior”, in:
Bendeffy 1937.21. Érthetetlen, hogy „Magna Hungaria-t és „Ungaria maior”-t, Vásáry István
miért fordítja „régibb vagy „ősi” Magyarországnak. [Vásáry 2008. 37.]
[3] A madzsar szóalakot használják a XV-XVII. századi krónikák, melyeket már Tóth Tibor is
megemlít. [Tóth: 1966b]
[4] Korábban úgy véltem, hogy ez a háború mintegy 10 éven keresztül tartott, azonban
vannak más interpretációk is. L. N. Gumiljev változata szerint a mongolok alapvető célja a
Volga-Urál folyóközben a kipcsakok végleges szétzúzása volt, azonban ennek a célnak az
etnikai akadályául szolgált Magna Hungária. A mongol-magyar háború (L. N. Gumiljev ezt
„mongol-baskír” háborúként írja le, ahol is baskírként a magyarokat érti), 14 éven keresztül
tartott, 1220-tól 1234-ig. A keleti magyarok („baskírok”) először „győztesen kerültek ki a
támadásból, azonban végül is a mongolokkal „barátsági és szövetségi szerződést kötöttek”, és
egyesültek a hódítók hadseregével, megerősítve annak hadi erejét. Ez a tényező, valamint
Julianus jellemzése a keleti magyarokról, megmutatja a magyarok magas szintű katonai
potenciálját a szomszéd népekkel összehasonlítva. Ez a kialakult katonai erő az addigra már
régen végbement hun-ugor szimbiózis és keveredés eredménye [Gumiljev 1993, 459–460].
Számomra mégis valószínűbb, hogy a katonai cselekmények a mongolok és magyarok között
rövidebb ideig, az 1220-as évek végétől az 1230-as évek elejéig tarthattak.