József Attila-tétel

József Attila a két világháború közötti magyar irodalom kiemelkedő alakja. Méltó
folytatója Petőfi, Arany és Ady munkásságának. Kifejezője és összefoglalója a 20. századi
ember és a két vhb. közötti magyar élet és sors megannyi problémájának.

I. kötete 1922-ben jelent meg Szépség koldusa címmel. Makón írta a kötet verseit, de
Szegen adta ki, Juhász Gyula előszavával. 17 éves volt, amikor megjelent a kötet. Biztos
formakészség jellemezte már ekkor, de ezek az alkotások mentesek a Nyugatos alkotásoktól.
Elsősorban Ady, Kosztolányi, Juhász Gyula volt rá nagy hatással. Új színként megjelenik az
avantgárd hatása. Olyan művészi irányzatok, áramlatok gyűjtőfogalma, amelyek az előző
irányzatokkal szembefordulva, merőben új törekvéseket próbáltak megfogalmazni és
megvalósítani. A versek szabad versek, merész asszociációra épülő költői képeket alkalmaz a
költő. 1929-ben jelnet meg III. kötete, Nincsen apám se anyám címmel. 1931-ben jelent meg
Döntsd a tőkét, ne siránkozz című IV. kötete, amely agitációs verseket tartalmaz. 1932-től
kezdve írja nagy forradalmi verseit pl.: Holtvidék, Külvárosi éj, Téli éjszaka, ezek az ún.
éjszaka-versek, mivel közös motívumuk az ősz, a tél, a hideg és a fagy. Az 1936-os Edit
szerelem ihletője Gyömrői Edit volt, a költő kezelőorvosa, pszichológusa. József Attila
beleszeretett, de mivel a nőnek vőlegénye volt ez egy viszonzatlan szerelem volt. A költő
számára az önálló felnőtt embert, a védelmező társat és leginkább az anyát látta Editben. Ezt
tükrözi Gyermekké tettél és Nagyon fáj című verse. Az 1937 Flóra-szerelem ihletője
Kozmutza Flóra, pszichoanalitikus volt. Párizsban folytatta tanulmányait, s itthon képesség-
és hajlamvizsgálatokat végzett tudósokkal és művészekkel. Így került kapcsolatba József
Attilával, aki Flórába kapaszkodott. Ez viszont egy kölcsönös szerelem volt, viszont először ő
került kórházba, utána a költő. József Attila halála után Illyés Gyula felesége lett, de később
megírta szerelmük történetét.

József Attila utolsó három verse létösszegző vers, amelyekben mégegyszer mérlegre
teszi életét, magatartását, egész emberi, költői sorsát, adottságait azaz mégegyszer rákérdez
élete értelmére. Ezek már a végső számadás versei, és talán azt mutatják, hogy a költő
tudatosan készült az öngyilkosságra, költészete mégis teljesen lezárt, egész. Sokan vitatják,
többek között Garamvölgyi László, aki könyvet is írt erről, bizonyítva azt, hogy József Attila
halálát baleset okozta. Noha a három vers azt sugallta, hogy végleg készült leszámolni
életével. Karóval jöttél… kezdetű verse egy létösszegző és önmegszólító vers, akárcsak
Vörösmarty A vén cigány című műve, ahol egy utolsó nagy vers megírására szólítja fel magát
a költő. az ember életének válságos pillanatában kívülről és felülről nézve önmagát, és addigi
életét teszi mérlegre, és felismeri magatartásának tarthatatlanságát. Ez egy ún. lázadó, a
társadalommal szemben álló magatartásforma, és az első sorok is ezt tükrözik:

„Karóval jöttél, nem virággal,”

Ez nyomtatásban jelent meg, a nyomdai kefenyomatban még a kóró szó szerepelt, a karónak
viszont pozitív jelentéstartalma is lehet. Ennek a következménye a „bolondgombalét”:

„be vagy zárva a Hét Toronyba

és más sohasem menekülsz.”

Többletjelentése van a kifejezésnek, ez egy külső és belső börtön, a külső a társadalom a belső
börtönbe pedig a költő zárja be saját magát. Először saját magát hibáztatja, számon kérő
kérdések formájában:
 „Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Miért siettél, ha elmaradtál?”

Az utolsó vsz.-ban visszatér a Hét Torony kifejezés, ezzel keretbe zárva a verset, illetve
megjelenik a lehetséges magatartási forma, ez a vegetatív életszínvonal, amely kizárja az
értelmes élet lehetőségét, az emberi teljességet, a vágyak az álmok megvalósítását, az
önmegvalósítást, ezért a költő inkább lemond az életről. Talán eltűnök… kezdetű versében
már emelkedett nyugalommal veszi tudomásul léte feleslegességét, hiányzik a belső drámai
vita. Az életével való szembenézés motívuma viszont megmaradt, tehát ez is létösszegző vers,
ami a 3 idősík szembesítésével történik. A jelen állapotából és a jövő távlatából értékeli a
múltat, múltbeli magatartásának helyességét v. helytelenségét. Ez a szembesítés határozza
meg a szerkezeti egységeket. Az 1. vsz. egy jövőre vonatkozó, teljesen negatív
jelentéstartalmú kijelentéssel indul:

„Talán eltünök hirtelen,

akár az erdőben a vadnyom.”

Ez a megállapítás még a halál tényénél is rosszban, hiszen nyom nélkül tűnik el a költő. A
következő sorokban az okot adja meg József Attila, azért mert:

„Elpazaroltam mindenem,”

A múlt negatív, a jelen determinált (meghatározott) ezért a jövő sem lehet pozitív. A
cselekvés intenzivitásának foka is más, az egyes idősíkokban. A múltban a legnagyobb, a
jelenben csak passzív elszenvedője, a jövőben cselekvőképessége pedig teljesen megszűnik, a
halálnál is teljesebb megsemmisülésről ír. Ez szemben az 1925-ös Tiszta szívvel című
versével, mivel ott a halál utáni lázadást fogalmazta meg. Az utolsó vsz.-ban a legfőbb
bűnének azt tartja, hogy ifjúságát szabadnak és öröknek hitte, s nem vette tudomásul élete
végességét, és a világ törvényeit. Az elégikus hangnem és a letisztult forma arra utal, hogy a
költő már túl van minden belső küzdelmen, minden befejezett és világos. Íme hát, megleltem
hazámat… kezdetű verse is létösszegző vers, búcsúzó magatartás jellemző, a költő
beletörődik, hogy nem térhet ki sorsa elől:

„E föld befogad, mint a persely.”

Ebben a versben már nem kap hangot bűnösségének tudata, inkább a világ rendjét okolja,
hiszen ennek a világnak nincs szüksége az új világ után áhítozó szerencsétlen sorsú
vashatosra, vasgyűrűre. A költő eljut a feleslegesség érzéséig:

„Így éltem s voltam én hiába,”

s megállapítja, hogy halálának sincs értelme. Már nem reménykedik sorsával szemben,
tragikusnak érezte, de a remény a miénk:

„… tűzhelyet családot,
már végképp másoknak remél.”