6. József Attila késői versei https://zanza.

tv/irodalom/kesomodernseg/jozsef-attila-kesei-versei
József Attila a XX. század, a magyar XX. század válságvilágát tökéllyel és tisztasággal fogalmazta meg. Az 1935
és 1937 közötti időszakban a helyzete még nehezebbé, az élete még kilátástalanabbá vált. A költészete viszont
nagyobb mélységeket tárt fel. Közben a történelmi helyzet is feszültebb lett: a fasizmus előretörése miatt egyre
nyomasztóbbá vált a légkör egész Európában. A létösszegzés, a bűn és a büntetés, a lelkiismeret vizsgálata az
alaptémái ennek az életszakasznak.
József Attila úgy érzi, valami nagy bűnt kellett elkövetnie, hogy ennyire társtalanná, sikertelenné, kiszolgáltatottá
vált, személyiségét nem tudta adottságainak megfelelően kiteljesíteni, hogy elmulasztotta megvalósítani a le-
hetőségeit. Ez a vívódás hatja át leginkább a kései verseket, amelyek József Attila utolsó kötetében, a Nagyon
fáj címűben jelentek meg.
Ennek az utolsó alkotói korszaknak három fő témája van. Az egyik a közösség, a nemzet, az európai humanista
értékrend jövőjéért való aggódás, a tiltakozás a külső-belső borzalmak ellen. A második a magánélet: újra és
újra megjelenik a kötődés vágya és lehetetlensége, szerelmi fellángolásokat és kudarcokat él át, majd az utolsó, a
Flóra-szerelem pillanatnyi reménységét. A korszak harmadik témája: a számvetés, a létösszegzés.
A Dunánál című verset részben a közéleti, részben a létösszegző versek közé sorolhatjuk. A vers három szerke-
zeti egységre osztható, amelyeket a költő számozással jelölt is. Ahogy József Attila legtöbb nagy versének, ennek
a vershelyzete is konkrét: a lírai én a természetben láttatja önmagát. Nézi a Dunát, a víz folyása pedig filozofikus
gondolatokat ébreszt benne. A Duna folyását metaforikusan az idővel és az élet áradásával kapcsolja össze. „A
rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj. Alig hallottam, sorsomba merülten, hogy fecseg
a felszin, hallgat a mély.”
A második egység három versszaka a vers legfilozofikusabb része, amelyben a lírai én arról elmélkedik, hogy a
sokféle múlt hogyan egyesülhet egyetlen életben. „Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok
hirtelen. Egy pillanat s kész az idő egésze, mit száz ezer ős szemlélget velem.” A harmadik részt személyes val-
lomással kezdi: „Anyám kun volt, apám félig székely, félig román, vagy tán egészen az”. Majd egy átkötéssel a
Duna-völgyi népek közös múltjába tekint vissza. Végül kijelöli a jelen feladatát. Ezzel nyer értelmet az emlé-
kezés: „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés s rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi
munkánk; és nem is kevés.”
József Attila utolsó verseinek egyike a Karóval jöttél kezdetű, önmegszólító vers, önmegszólítás a gyermek és
felnőtt között történik. A lírai én számon kéri benne gyermeki és ifjúkori önmagán az elkövetett mulasztásokat
és bűnöket. József Attila is aranyat ígért gyermekként, tehát élettervként valami nagyszerűt fogalmazott meg,
de most „itt csücsülsz”, a nagy tett a jelenben sehol sincsen. Sőt úgy érzi, hogy bolondot csinált magából, s a
világ bezárta a „Hét Toronyba”, nem engedte önmegvalósítását. Ez egyben a jövő is számára, hiszen ebből az
állapotból, „sohasem menekülhet”.
Fájdalmas, vádló kérdésekben fogalmazza meg, hogyha nem valósította meg magát, akkor mi marad a felnőtt
ember számára? A párna a komfortosságot és a szerető gondoskodást is jelenthetné, de a szöveg tragikus környe-
zetében már a halál szimbóluma. „Szerettél? Magához ki fűzött? Bujdokoltál? Vajjon ki űzött? Győzd, ami volt,
ha ugyan győzöd, se késed nincs, se kenyered. Be vagy a Hét Toronyba zárva, örülj, ha jut tüzelőfára, örülj, itt van
egy puha párna, hajtsd le szépen a fejedet.” A halál –választott halál- az egyetlen lehetőség, hogy a költő kikerül-
jön a bezártságból, a börtönvilágból.
Szintén az utolsó versek közé tartozik a Talán eltünök hirtelen kezdetű is. A lírai én itt ismét elpazaroltnak érzi
az életét. Ez is létösszegző vers, és megjelenik benne az időszembesítés, vagyis az értékekkel teli múltat veti
össze az értéktelen jelennel. A vers negatív képpel és hanghatással záródik: „Ifjuságom, e zöld vadont szabadnak
hittem és öröknek és most könnyezve hallgatom, a száraz ágak hogy zörögnek”.
József Attila legutolsó verse feltételezhetően az Íme, hát megleltem hazámat… Az első és az utolsó versszakból
a végső búcsú hangjai hallhatók, melyben a megtalált haza: a sírhely. Az első versszak így szól: „Ime, hát meg-
leltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul irják fölébem, ha eltemet, ki eltemet.”
Az utolsó évek más típusú versei mellett a számvető versek a legjellemzőbbek, ezek már valóban túlnyomórészt
válság-versek, melyek előrevetítik József Attila tragikus halálát, öngyilkosságát.