Radnóti Miklós

Radnóti 1909. május 5-én született Budapesten, apja tisztviselő, rokonai, a Glatter
család tagjai között állatorvos, tanár és két festőművész is található. Születésekor
meghalt ikertestvére és édesanyja, s tizenkét évesen elvesztette édesapját is. Az
egyéni tragédia azonban csak egyetlen réteg a halálraítéltség előidézésében. A
fasizmus előretörésével a halál nagyon is konkrét formákat öltött a zsidó
származású, baloldali költő számára. Amikor meghal apja, a még csak tizenkét éves
Radnótiról nagybátyja, egy textilkereskedő gondoskodik, aki kereskedelmi pályára
szánja. Ő azonban már ekkor jobban vonzódik a költészethez. A kereskedelmi
érettségi után egy csehországi textilipari főiskolán tanul, majd üzletben dolgozik, s
közben verseket is ír.

Radnóti Miklós (1909 – 1944) a Nyugat harmadik generációjához tartozott. Költő,

műfordító prózaíró volt. Életművével ma már a magyar irodalom klasszikusai
között foglal helyet. Radnóti fiatalon kezdett verseket írni, s „zsengéin” még
érződik a nagy elődök, Ady és Babits hatása. Később azonban kezdett elszakadni az
irodalmi örökségtől, amit elsősorban a Nyugat s általában a szimbolista-
impresszionista hagyomány jelentett számára. Az új formák keresésében
támogatták az avantgárd irányzatai: legerőteljesebb mértékben az
expresszionizmus s kevésbé a szürrealizmus.

Az eléggé bő verstermésből a pályájának kezdeti szakaszát jelző első három

kötetébe meglehetősen kevés költeményt válogatott. Ezek mind az avantgárd
vonzásában születtek: a hagyományos ritmust, strófákat és a rímet elvető
szabadversek: ezek a formai kötetlenséget merész, kihívó, olykor mesterkélt képek
zsúfolt halmozásával kapcsolta össze.
Következő köteteiben folytatódott, és ki is teljesedett az a művészi-stílusbeli
átalakulás, mely már az Újholdban megkezdődött. Radnóti visszatért a kötött
formákhoz, a szabályos strófaszerkezethez s a rímes-időmértékes (nyugat-európai)
verselés többé-kevésbé szabatos használatához. Utolsó éveiben Radnóti lírájának
tartalma és lényege: küzdelem a költészet eszközeivel a megtébolyult
embertelenség ellen. Egy sajátos antik műfajt újít fel és honosít meg a háborús
esztendőkben: az eclogát.

Radnóti Miklós (1930)

Theokritosz (kre. 3.sz) szicíliai görög költő hagyatékában maradt ránk 31,
hexameterekben írt rövid költemény; ezeket eidüillonnak („képecske”) nevezték
el. Ebből származik az idill szó. Theokritosz költeményeinek legeredetibb darabjai a
bukolikák: párbeszédes pásztori költemények. A görög költő bukolikáit a fiatal
Vergilius (Kre. 70-19) honosította meg a római költészetben. Ezekből tíz válogatott
költeményt adott közre Eclogae („szemelvények”, „válogatások”) címmel. Vergilius
óta az utókor az ekloga szót (is) használja bukolika helyett műfaji megnevezésként.

Vergilius kora annyiban párhuzamos Radnótiéval, hogy igen zaklatott. A

triumvirátus korabeli polgárháborúval teli korszak idején a pásztori költemények a
nyugalmat, idillt jelenítették meg a külső világgal szemben. 1938-ban jelent meg
Pásztori Magyar Vergilius címmel a latin költő tíz eclogája. E kötet számára
fordította le Radnóti a IX. eclogát. A polgárháborúk alatt született latin vers
világában saját helyzetére, életének veszélyeztetettségére ismert rá, és ekkor
fogant meg benne további eclogák írásának szándéka. Az ő eclogái afféle „háborús
idill”-ek. : a háború borzalmai között őrzik a békés élet szépségét. Az emberi
méltóságot megsemmisíteni akaró barbársággal szegül szembe bennük a
megsemmisíthetetlen: a művészet és a szellem ereje.

Első ecloga

Ez közelíti meg legjobban a vergiliusi mintát: párbeszédes hexameteres költemény.

A költő és a pásztor folytat párbeszédet a versben, ám valójában a költő két énje
kérdez és válaszol.

Bukolikus idillként indul a költemény. Radnótinál igen gyakori kép a tavasz, és itt is
ez jelenik meg először, ám az idillt hamar követi a rettegés, a fenyegetettség képe:
a tavasz csalóka, bolond április ez.

„Még szomorú se vagyok…” – innen a költő életérzését tükrözi a vers:

megcsömörlöttséget érez. Egész Európa várta már a háborút, és most, hogy itt
van, undorodik és rosszul van tőle.

A szomorúságnak, a világtól való undorodásnak az okait a pásztor kezdi érteni. A

spanyol polgárháborúra utaló sorok a vérengzés iszonyatát idézik fel. Még az
állatok is menekülnek, a természet lerombolása is a háború, ám ugyanakkor az
egyén sorsa is borzasztó -> Federíco Garcia Lorca mártírhalála a költők és a
művészetek pusztulásának a jelképe, ugyanakkor Radnóti halálának is előképe.
Nem is gyászolta meg őt Európa, pedig neves költő volt. Még a halál tudatánál is
kegyetlenebb az a sejtelem, hogy velük együtt pusztul művük is, és a kíváncsi
utódokra nem marad semmi.

A spanyol költő halálához kapcsolódik „a drága Attila” halála. József Attila

menekült ugyan, de nem tudott hova menekülni. (ám ez nem tulajdonítható a
magyar társadalmi rendnek, JA bárhol él, meghalt volna.) Őt sem siratjuk….

Az utolsó versszak a helytállás fontosságát írja le: a Költő úgy él, mint egy fa,
amelyik meg van jelölve: ez lehet látnoki kép, hogy meg fogják őt is jelölni.
Ugyanakkor leírja azt is, hogy a halálraítéltség tudatában is a halál pillanatáig új
levelet hajtó, erős tölgyként kell élnie, és a tölgy új levelei a jövőnek szolnak, tehát
nem csak magának ír.

A végső következtetés levonása után a csendes megbékélés idilli hangulatával telíti

a vers lezárását. Az utolsó sor szépségét a hexameter mellett az alliteráció adja.

Negyedik ecloga

Ez a második munkaszolgálata alatt készült. Az első 1940 nyarán, a második 1942-

43-ban volt, aztán otthon volt. (Az utolsó és egyben halálos munkatáborra 1944
tavaszán vitték el.)

Első megszólalásában születésének körülményeit írja le, és hogy nem akart erre a
világra születni.Felnőttként: feje kemény, tüdeje nagyobb: a halál képe -> víz és ár:
a betegség sok helyen ilyen : Babitsnál pl

Az Óda József Attilától hasonló: szív, máj, tüdő… „sületlen” -> szabály nélküli. Azok
között a határok között haladt, amelyeket az élet szabott neki.Természet és a
szerelem szépségei jelennek meg.

Semmit sem kér/követel -> embereknek járó szabadságot akar, ami minden
embernek jár.Panteisztikus kép: „És megszületni…” – ez az embert is magában
hordozza, nem úgy, mint Tóth Árpád.A fejlődés és pozitivitás: érés ált., de itt = a
halállal.

Emel, leejt, a szerencse hullámzik…az élet hullámai ezek.„Elrepedtek..” – a háború

okozta pusztulás: emberi halál képe ez.Az utolsó két sor a helytállás: erőteljes
szembefordulás valamivel.

Hetedik ecloga

Az utolsó haláltáborban írta Jugoszláviában.

Ez az első bori lágerben írt költeménye, ezért érthető, hogy tárgyilagos

részletességgel ír benne a fogolytábor körülményeiről. Este/éjszaka több tucat
ember van 1 barakkban, nem lehet nyugodtan egyedül, mégis ez az az idő, ami
csak az övék, ez a pár óra van arra, hogy pihenjenek, visszagondolhatnak arra,
hogy mit is hagytak otthon: „horkolva repülnek a foglyok”.

Ezt a versét „levélnek” szokták tartani, de az ecloga műfajára tekintettel

párbeszédszerű monológnak tartják. Valójában meghitt, bizalmas beszélgetést
folytat a feleségével, akit a képzelet maga elé varázsol.

A vers szerkesztő elve a különböző valóságsíkok váltakozása: a rideg valóság és az

álom, a tábor és az otthon, a jelen és a múlt mosódik össze. Ez már az első vsz.-
ban látszik, mikor a drótkerítés feszülését az este eltünteti, és csak az „ész tudja a
drót feszülését”.

Az otthon álombeli képe megtelik aggódó félelemmel: „Mondd van-e ott haza
még?” -> Pestről kaptak híreket, de a szeretteikről nem, és ekkor már bombázták
Budapestet, és nem tudta, hogy a felesége él e még. A bizonytalanság sokkal
rosszabb, mintha az ember tisztában van a tényekkel. Féltette a magyarságot is, és
felötlik benne a gondolat, hogy érdemes-e egyáltalán verseket írni, ha már nincs,
aki megértse őket.

A költői kötelességteljesítés erkölcsi parancsát a tábor embertelen világa sem

függeszthette fel. A vers születésének körülményeit már már naturalisztikus
hitelességgel közvetíti. Fogolytársai már alszanak, de benne a versírás tartja a
lelket, nem csak a szeretett nő, és az otthon gondolata, mint a többiekben.

A „sűrű homályba bukó” vég a méltatlan halál tudatát, az irreális csodavárást

próbálja megcáfolni.

„Egy nappal rövidebb” – a férgek közt fekszik, de ez jónak számít, mert a legyek
már elmentek, és „csak” a bolhák és tetvek zavarják már. Tudja, hogy fogoly állat,
és hogy az élet rövidebb lett egy nappal. A holdfény enyhít kicsit a kinti a
szorongáson, de újra látjuk a fenyegető drótok feszülését, fegyveres őrszemek
árnyát, és ez fokozza a rabság kínzó érzését, és így az illúzió szertefoszlik.

Mondja, hogy „alszik a tábor”, és ez kiemeli, hogy az ő számára az enyhet adó

álom sem tud megnyugvást hozni. Ébren virraszt a társak suhogó álma felett, s a
csókok ízének feledhetetlen emléke fakasztja fel a múlhatatlan szerelem megindító
vallomását: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

A rendszer embertelenségét mutatja a vers: noha a körülmények embertelenek

voltak, Radnóti és mások is képesek voltak emberek maradni.

Radnóti valószínűleg – Vergilius nyomán – tíz eclogából álló versciklust tervezett,

ezt azonban korai halála lehetetlenné tette. – A hét eclogából öt hexameteres,
kettő rímes-időmértékes. Az antik görögséget szabadon használó eclogáival, és
előhangjukkal (Száll a tavasz) új és egyéni műfajt teremtett. Különösképp akkor,
amikor az antikvitástól már eltávolodott 20.sz.-i ember individualitását, bonyolult
érzékenységét, sőt tragédiáját jeleníti meg. Felesége, otthona gondolata és a
kultúra, az alkotás azonban erőt ad neki, hogy szembenézzen a
megpróbáltatásokkal, és soha ne adja fel.

Radnóti első eklogáját 1938-ban írja, és meg is jelenteti ugyanebben az évben

kiadott Meredek út című kötetében. Az Első ecloga még követi a vergiliusi művek
formáját, azaz hexameterekben íródott, és megtartja a párbeszédet is. A dialógus
egyik szereplője az antik versekhez hasonlóan a pásztor, a másik pedig maga a
költő. Ám a verset végigolvasva érzékelhető, hogy Radnóti nem egy másik
emberrel, hanem önmagával beszélget, azaz a vers önmegszólító. A mű egy
vergiliusi idézettel kezdődik, melyből ismét kitűnik a párhuzam a két költő kora
között, mindkettőjüknek szembe kell néznie a háború borzalmaival, mert ilyen
korba születtek. Emiatt mondhatjuk, hogy Radnóti háborús idilleket írt, mert
eclogáit olvasva láthatjuk, hogy a feje tetejére álló világban, az erkölcsi
züllöttségben próbál valamiféle menedéket keresni. Ez a menedék lehetne a
természet, de az is hamis, a bolondját járatja az emberrel, ellenséges. Radnóti már
nem is szomorú, nincs már mit sajnálnia a világban, csak undorodik tőle. Felidézi
azokat a költőket, akik nagy művészek voltak, halálukat mégsem vette észre senki,
mert a világ felbolydult, elromlott. Felidézi a spanyol polgárháborúban elhunyt
Garcia Lorcát, majd József Attilát, aki ugyan nem háborús harcokban hunyt el,
mégis saját korának áldozata, hiszen nem tudta elfogadni azt az új világot,
melyben a szabadság nincs többé, és erkölcsi züllés van. Végül a költő önmagának
teszi fel a kérdést, hogy figyel-e az ő szavaira még valaki. A kérdésre azonban újabb
kérdés a felelet, mely tartalmazza a választ is: ebben a korban nem figyel senki a
költők szavára, ő mégis ír, bár tudja, halál vár rá. A vers tragédiája, hogy a fán lévő
fehér keresztet a zsidócsillaggal azonosíthatjuk, mely megpecsételi viselője sorsát.
A tölgyfa metaforában felfedezhetjük a tisztelgést Arany János előtt, akinek ars
poeticája egyezik Radnótiéval, mert ő is haláláig vállalta az alkotást, erről
Mindvégig című versében írt, szintén egy tölgyfa képét felhasználva. Befejezésként
azonban Radnóti felvillant egy újabb természeti képet, mely már valóban idilli,
megnyugvást, menedéket ad a pásztornak.

A Negyedik ecloga című költeménye már eltér az antik hagyományoktól: a

pásztor helyett belép a hang, mely egyértelműen arra utal, hogy a vers
önmegszólító, és a hexameteres forma is eltűnik, a rímek pedig megjelennek. Ezt a
művet is háborús idillnek tekinthetjük, mert a költő önmagával vitatkozik: a hang
mindig megpróbálja a pozitívumokra felhívni a figyelmet, a természet szépségeit
kiemelni, míg a költő az élet viszontagságairól kesereg. Ezáltal a költő belső
vívódásának lehetünk tanúi. A vers mondanivalója mégis az, hogy van remény,
mert a hang optimista szemléletével zárul a vers, mely ismét a természetben
találja meg a megnyugvást.

A Hetedik ecloga már a párbeszédes formát sem tartja meg az antik formai
követelményekből, mégis van megszólítottja a versnek, de ez már nem a költő
saját maga, hanem hitvese és szerelme, Gyarmati Fanni, aki egész végig a költő
mellett állt, hű társa maradt, és biztosította neki az otthon melegét, az egyetlen
idillt Radnóti életében. Ezt a verset a költő a munkaszolgálat közben írja, a Lager
Heidenau fogolytáborban, ez magyarázza a tárgyias leírást a fogolytábor
körülményeiről. Radnóti ekkor már érzi, hogy nincs remény, hogy talán soha nem
térhet haza szerelméhez, ezért írja neki a hitvesi költészet eme gyönyörű, de
egyben megrendítő darabját. A versben összemosódik a rideg valóság és az álom,
a tábor és az otthon, a jelen és a múlt. Ez a folyamat akkor kezdődik meg, mikor
egy pillanatra a sötétben eltűnnek a szögesdrótok, a költő újra szabadnak érezheti
magát, ám ez az idill csak az álomban létezhet. Még tragikusabb az, hogy még a
képzeletében sem tud megjelenni az otthon melege és a család, mert nem tudja,
hogy van-e még egyáltalán otthona. A költői kötelességteljesítés parancsa is jelen
van, hiszen a költő még a fogolytáborban is ír, a megalázó körülmények sem
tántoríthatják el feladatától. A költő és fogolytársai között csupán az a különbség,
hogy míg ő ébren virraszt, társai a fáradtságtól elgyötörve már elaludtak.
Egyébként egy életet élnek állati sorban. Az itt élő emberek már
reményvesztettek, csak a csodát várják, ami talán kiszabadíthatja őket a
fogolytáborból. Ezt várja a költő is, de amikor a hold fénye újra megvilágítja
szögesdrótot, ez a remény is szertefoszlik, az illúzió eltűnik, a kínzó rabság érzése
fokozódik. Az „Alszik a tábor” kétszeri megismétlése azt emeli ki, hogy számára az
enyhülést adó álom sem tud megnyugvást hozni, hiszen ébren virraszt a társak
suhogó álma felett. A befejezés egy megható szerelmi vallomás, melyet a csókok
ízének feledhetetlen emléke idéz elő: „nem tudok én meghalni se, élni se nélküled
immár”.

Radnóti Miklós Eclogáival tehát újra felélesztette az antik műfajt, melyet Vergilius
teremtett meg az ókori Rómában, de nem vettá át minden jellegzetességét, késői
műveiben már teljesen eltér a formai követelményektől. Kijelenthetjük tehát, hogy
a költő sikeresen élesztette fel a hagyományokat, mégis valami sajátosat, újszerűt
alkotott belőle. A háborús idillek felhívják a figyelmet a háború borzalmaira, mégis
próbálnak valamilyen menedéket találni a felbolydult világban. Radnóti eclogái az
első kivételével csak poszthumusz jelenhettek meg a Tajtékos ég című kötetben,
mert zsidó származása miatt 1944. november 9-én Abda határában
munkaszolgálatos társaival együtt agyonlőtték. Halála óriási veszteség az egész
társadalom számára, hiszen egy fantasztikus írói tehetséget vesztett el a nemzet.