Tóth Árpád

Pályakép:
Tóth Árpád (1886–1928) a Nyugat első nemzedékének költője, műfordítója és esszéistája. Aradon
született, Debrecenben nőtt fel. 1905-ben kezdte meg egyetemi tanulmányait magyar és német szakon
Budapesten. Költeményei többek között a Nyugatban jelentek meg. 1909-ben abbahagyta
tanulmányait, és visszaköltözött Debrecenbe, később ismét Budapesten élt. Az Esztendő, majd az Est
című lap segédszerkesztőjeként, illetve a Vörösmarty Akadémia titkáraként tevékenykedett. 1911-ben
ismerkedett meg élete szerelmével, Lichtmann Annával, akit 1917-ben feleségül is vett. Fiatalon,
tüdőbajban halt meg. Első verseskötete, a Hajnali szerenád 1913-ban jelent meg. Ezt további három
követte: Lomha gályán (1917), Az öröm illan (1922), Lélektől lélekig (1928). Költeményei elégikus
hangvételűek, leginkább az impresszionizmus sajátosságait mutatják. Jellegzetes témája a szomorúság
és a magány. Kiemelkedő jelentőségűek a műfordításai. Babits Mihállyal és Szabó Lőrinccel közösen
készítették el például Baudelaire A romlás virágai című kötetének magyar fordítását.

Versei:

Lélektől lélekig
Tóth Árpád utolsó, halála után megjelent kötetének címadó verse a Lélektől lélekig (1923) című
elégia. A mű a költő egyik legjellemzőbb témáját, a magány tapasztalatát örökíti meg. Beszédhelyzete
az Elégia egy rekettyebokorhoz című költeményhez hasonlóan itt is a szemlélődés. Az ablakon éjszaka
kitekintő beszélő a csillagok fénye által megtett felfoghatatlan távolságban ismeri fel a teljes
magányosságot. A szemlélődő nyitóképből kibontott költemény gondolatisága arra a tudományos
tézisre épül, mely szerint a csillagok anyagi, fizikai összetevői a földi létezők összetevőivel
megegyező alkotóelemek. A lírai én gondolatai a fény útját követik nyomon, mely fény a kozmikus tér
és idő leküzdése révén hozza el üzenetét a csillagokkal rokon embernek. A fényüzenet lényege az ős
bú, melynek megtapasztalása során a lírai én a csillagok magányának fájdalmát sejti meg. A
költemény két utolsó versszaka ebben a csillagmagányban az emberek kozmikus magányára ismer:
lélektől lélekig való távolság a „jeges űr” csillagközi távolságát és dermedtségét idézi. A lírai én
keserű felismerését a két záró versszak felkiáltó mondatai, költői kérdése és indulatszavai is jelzik.
Elégia egy rekettyebokorhoz
Elégia: görög eredetű műfaj, eredetileg disztichonban írt költemény, fuvolakísérettel adták elő;
tartalmát tekintve lehet harcra buzdító ének vagy a személyes fájdalom panaszhangú költeménye, de
elvont gondolatok, filozofikus tartalmak megéneklésére is alkalmas keretül szolgált; a ma használatos
meghatározás szerint az elégia a panasz, szomorúság, vágyódás élmények kifejezésére alkalmas vers,
alapélménye az elmúlás, a boldogság elvesztésének vagy elérhetetlenségének érzése
Az Elégia egy rekettyebokorhoz (1917) keresztrímes jambikus vers, mely az első világháború idején
keletkezett. Az emelkedő és ereszkedő sorvégek (hímrím- nőrím) váltakozása is jellemző e
versformára. A hosszú sorokat nyolcsoros versszakokba rendezte a költő, s ez egy sajátos, lépésről
lépésre építkező alkotásmódot mutat. Apró képeket alkalmaz, melyek egy versszaknyi terjedelműek. A
hajó- motívum bomlik ki, halad az egyszerűtől a bonyolult, közelitől a távoli, látványtól a látomás
felé. Ez a vers az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín szárnyú béke" reménytelenségével
tiltakozik a háború ellen.
Az első strófa a költői én szemlélődését, természetközelségét mutatja be. A "csónakos virágú"
metaforából bontakozik ki a hajónak az a jelentése, amely érvényes marad három versszakon át. A
természet és az ember ellentétét csak a harmadik szakasz utolsó sorai fejtik ki: a tudatnélküli
boldogság, s az öntudatos, reménytelen vágyakkal teli állapot szembesül egymással. A negyedik
strófában átértelmeződik a hajó jelentése. Hozzátársul a francia szimbolisták utazás képzetköre, s így
személyessé lesz a szenvedés. Az öntudat visz "őrült utakra", míg a "léten túli lét" vonzása "szelíd", s
az utolsó sorok szerint a teljes önfeladáshoz, a békés megsemmisüléshez vezet. Érdekes, hogy a hajó -
óceán sor vezet a "vér és könny modern özönvizé"-hez. A bibliai vízözön, s az ítélet képe idéződik
meg, melyet alig enyhít a feltételes módosítószó. Az emberi faj kihalását követő béke látomása a kései
Vörösmarty godolatait eleveníti fel, de itt az ember a természet ártalmára van, tehát pusztulása
kiegyenlítődést eredményez. Vörösmartynál a halál tragikus, itt legfeljebb elégikus.

Tóth Árpád élete utolsó évtizede még nehezebb, kilátástalanabb, az újságírói munka egyre nagyobb
teher számára, s az irodalmi életben is háttérbe szorul. Az ország sorsát is egyre reménytelenebbnek
látja. A természeti szépségek ajándékpillanatait ragadja meg, melyek ellentétben állnak a sivár
mindennapokkal (Körúti hajnal, 1923). Az elégikus hangnem, s a fájdalmas én- líra kerül előtérbe.
Csak a távoli jövőben remél némi feloldást (Az ősök ritmusa, 1923). Ady kuruc- verseinek hangjával
kísérletezik (Elég volt a vágta, 1925).

A Lélektől lélekig című posztumusz kötetében a kifejezéskészlet egyszerűsödik, a sorok és versszakok

rövidülnek, csökkennek a képek, a jelzők, eltűnnek az egzotikus motívumok, s megjelennek a hazai táj
elemei. A költő figyelme kitágul, nemcsak saját, hanem a nemzet sorsán is eltűnődik. A magánnyal,
elmúlással szembenézve keresi sorsában az örök érvényűt. Az Esti sugárkoszorú ritka darab
életművében, az életörömről tanúskodik. Az élmény utólagos rögzítése túllép a közvetlen látványon,
az impresszionista hangulatlírán, a jelképesség felé. Végül a megvilágosodás időtlennek tűnő
pillanatából visszavezet a hétköznapi valóságba. A létezés patetikus örömének metafizikus pillanatát
jeleníti meg, ebben a lélekben minden csoda megtörténhet. Csak illúzió az esti sugárkoszorú? A vers
nem tagadja meg, csak mulandónak tartja.