Berzsenyi elégiái

Elégiáinak alaptémája az emberi élet múlandósága, a végzet elkerülhetetlensége.

Elsősorban nem a halálfélelem szólal meg verseiben, hanem az értékvesztett állapot üressége,
a magány szomorúsága.

F. Schiller szerint az elégikus magatartás akkor jelentkezik, ha a költő által elképzelt ideál és a
valóság nem feleltethető meg egymásnak. Berzsenyi esetében ez felfogható a falusi életforma
és a költői ideálvilág közötti ellentétként.

Elégiái Niklán születtek, ahol a világtól elzárva, szellemi magányosságban, gazdálkodó életet
folytatott. Az elégiák szövegei individuálisabbak, mint pl. az ódáké, így különösebb háttér
információk nélkül, magából a szövegből is könnyen érthetők.

A közelítő tél

A vers eredeti címe Ősz volt, ami kicsit közhelyszerű már a költészetben, ezért később
Kazinczy javaslatára megváltoztatta. Ez az új cím jobban kifejezi a vers tartalmát, vagyis a
halál fenyegető közeledését.

A vers természetábrázolással indul. Az őszt, a tavaszi és a nyári idő vonzó képeinek hiányával
ábrázolja. A pozitív táj csak emlékként van jelen. Mégis, bármilyen nyomatékosak a nem és a
nincs már kifejezések, a tavasz és a nyár felidézése erőt sugároz, s ha el nem is nyomja a
közeledő tél képzetét, mindenesetre szembeszáll vele.

A harmadik versszak után a vers megfordulhatna, az emlékek szembeszállhatnának a kihalt táj

szomorú reménytelenségével. Ehelyett azonban a költő általánosít. Az újjászületés lehetőségét
kizárja. Nem lesz újra tavasz, hiszen nem a természet körforgásáról akar írni, hanem
megfogalmazza az élményt, hogy az emberi élet egyszeri és megismételhetetlen. Az emberi
nemzedékek egymást váltó vonulása ugyan az évszakok körforgására emlékeztet, az egyént
azonban, amikor saját elmúlásának gondolatával szembesül, nem vigasztalja az, hogy lesznek
mások, akik majd a helyébe lépnek. Az élet leglényegesebb ismérvévé nem a körforgása,
hanem egyszeri és megismételhetetlen volta lesz. Amikor Berzsenyi ezt a verset írja, élete
delelőjén tart, abban az életkorban, amikor az ember számára talán a legnehezebb elfogadni az
erő hanyatlásának, majd a halál közeledtének elkerülhetetlen tényét.

A versben klasszicista hatásként jelenik meg a görög szavak és istenek beemelése.

Elégiáit 1804 után írhatta. Alaptémája a mulandóság, az idő gyors múlása, minden élő elkerülhetetlen
végzete. Elsősorban nem a halálfélelem rettegése szólal meg költeményeiben, sokkal inkább a lélek
kiégettsége, elsivárosodása, az ifjúság elmúltával az öröm és szépség nélküli élet kifosztottsága,
egyhangú monotóniája és az egyre elviselhetetlenebbé való elmagányosodás. Életéből eltűnnek a
szenvedélyek, érzelmek, köztük a szerelem is.
A közelítő tél című versében természeti képekkel ábrázolja az idő mérhetetlen múlását. Életét
párhuzamba vonja az ősszel, ahogy múlik az ősz, s közeleg a tél, úgy öregedik ő is, s végül a soha el
nem múló magány és elhagyatottság világfájdalma kergeti a halálba. Az ősz minden napja szinte csak
egy perc, egy pillanat, ami megállíthatatlanul szalad előre. Komor vigasztalhatatlan hangulat uralkodik
a versben, s már maga a cím is riadalmat sugall, az idő múlásához, a vég közeledtének riadalmát.
Mintha számolná vissza a napokat és tudná, hogy már nincs sok hátra, és mindennek vége.
Változatosan szövi össze azt, ami elmúlt, és ami elmúlt. Az egész műben érezhető a remegő légkör, s
a halálfélelem. Ezért is található benne sok negatív festésmód. Érzékelteti fiatalsága, s a múlt
értékeinek tragikus visszahozhatatlan elvesztését. Egyre fokozza elkeseredettségét, ami eleinte csak
sóhajtásokban, s a végén már hatalmas szívfájdalmakban mutatkozik meg. Nem tudja feldolgozni
magában, hogy többet nem lesz fiatal, nem köszönt rá újabb tavasz. Majd a végén búcsúzik, szemet
huny minden eddigi érzelme, szeretete, öröme fölött, mert úgy gondolja, hogy fiatalságával együtt
ezek is elmúltak és soha nem térnek vissza.