Romantikus drámai költemény

VÖRÖSMARTY MIHÁLY: CSONGOR ÉS TÜNDE

A drámai költemény a XIX. század tipikusan romantikus műfaja, tipikusan

romantikus műfaj, amely fellazítja a klasszicizmus merev szabályait, határait. Elegyíti a lírai
és drámai műnem sajátosságait (lírai elemek: verses forma, költői képek, érzelemkifejezés;
drámai elemek: a cselekmény dialógusokból és monológokból bontakozik ki, drámai
nyelvezet). Bár színpadon is előadható, elsősorban olvasásra szánt mű. Az emberi lét
általános sorskérdéseit, az emberiség nagy problémáit jeleníti meg, filozofikus jellegű. Hőse
maga az emberiség.
A kétszintes dráma világértelmezésében földi és égi világszintet feltételez. A
tapasztalaton túli a normaadó, az evilági pedig a normához igazodó. A szereplők, a tér- és
időviszonyok a két szinthez rendeltek, a drámai cselekmény pedig a világszintek határán
játszódik.
A romantika a XIX. század egyik legnagyobb hatású művészeti irányzata. A
kifejezés a framcia roman szóból ered, amelynek jelentése ’regény’. Első hullámai Angliából
és Németországból indultak ki. A romantika meghirdette a művész teljes szabadságát, az
egyediség kultuszát. Egyetlen követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, amelyet
nem korlátozhatott semmilyen törvény vagy szabály. Az alkotómunka legfőbb ihletforrása a
képzelet. Legfőbb követelményei: egyediség és eredetiség. Igyekezett elmosni a műnemek és
műfajok közti határokat, így jöttek létre a kevert műfajok. Megnő a líra szerepe és hatása.
Vörösmarty 1830-ban írta a Csongor és Tünde című drámai költeményét. 1831-ben
jelent meg nyomtatásban Székesfehérváron. Első színházi bemutatója 1879-ben volt. A költő
a mű megírása előtt néhány évvel vált meg a Perczel családtól, és szakadt el titkos
szerelmének tárgyától, Perczel Etelkától. Ez az ifjúkori szerelem beteljesületlen maradt, a
vágyakozás pedig ihletet jelentett számára a mű megírásakor. A mű forrása egy 16. századi
magyar széphistória (Gyergyai Albert históriája Árgírus királyfiról és egy tündér
szűzleányról). A költő felhasználta a történet eseményeit, szereplőinek többségét, a népmesei
motívumokat. Új szereplőket is megjelenít művében: a három vándort, az Éj asszonyát.
A drámai cselekvés tere is szimbolikus. A csodafa a boldogság ígérete az elején, s a
beteljesedés szimbóluma a végén. A hármas út a döntéshelyzet jelképes színtere
(„Tévedésnek hármas útja”), a Hajnal palotája a remény születésének helyszíne, az Éj
birodalma az emberi világ törvényeit meghatározó, teremtő-pusztító istenasszony világa.
A drámai cselekmény ideje szimbolikus: egy kozmikussá növesztett nap alatt
játszódik (éjféltől éjfélig). Éjfélkor indul a történet a csodafánál, délben egy kertben vannak
jelen mindketten, de Csongor alszik, s végül a második csodafa jelenetben újra éjfélkor. A
történet idejét így egy mitikus világnapnak foghatjuk fel.
A mű szerkezetét és világát két, egymással alá- és fölérendeltségi viszonyban álló
világszint szervezi. Ezért nevezhetjük kétszintes drámának is. Az egyik szint az égi, míg a
másik a földi szint. A cselekmény e kettő határán játszódik. Már a cím is utal erre. A két hős
vágyódása ellentétes irányú: Csongor Tündérhonba, Tünde a földre vágyik. A földi szintről
származik a mű szereplői közül: Csongor, Balga, Ilma, a vándorok, Dimitri, Ledér. A földi
törvényektől mentes szintről való Tünde, az Éj asszonya, Mirígy, az ördögfiak, a Nemtők.
Csongor olyan drámai hős, akinek céljai, vágyai nem egészen pontosan
meghatározhatóak. Belső küzdelmet vív kétségeivel és tapasztalataival. Ő a darab elején egy
vándorútról érkezik meg, és csalódottan ugyanoda tér vissza, ahonnan elindult: szülei,
otthona kertjébe. Eddig ugyanis a „dicsőt”, az „égi szépet” kereste, elvolt célok nyomába
eredt. Ez lehetett kudarcának legfőbb oka. Ezek a mindenre kiterjedő vágyak, ideák végül egy

1
földöntúli lény, egy tündérlány, Tünde konkrét szerelmében „tárgyiasultak”. Csongor tehát
nem a messzi tartományokban lelt rá a dicsőre, hanem saját kertjében.
Csongor és Tünde az első perctől fogva szereti egymást. A történet egyik tanulsága
szerint viszont csak az állhatatos, hűséges szeretők nyerhetik el a boldogságot. A fiataloknak
próbatételek egész során kell átjutniuk, hogy szerelmük beteljesedhessen. Csongor esendő,
gyarló földi ember. Többször ébren kellene maradnia, de tehetetlen a varázslattal szemben
(Tünde érkezésekor, Mirígy kertjében). A hűség próbáját sem sikerül maradéktalanul kiállnia.
Szerelmet vall a lefátyolozott nőalaknak (pedig még nem tudja, hogy Tünde az), követi a
csodakútból előbukkanó lányalakot. Ezek ellenére azonban mindenképpen le kell győznie a
gonosz erőket, hiszen a tét a saját boldogsága. De csak akkor lehet boldog, amikor belátja, fel
kell adnia álmait, és az eszményit a földi realitásokhoz kell közelítenie. Az eszményi
szerelem ugyanis csak szenvelgést, tehetetlenséget okoz.
Szélsőséges nőalakok, Tünde és Mirígy, a női lét két szélsőséges, mennyei és
démoni oldalát megtestesítő alakja. Mindegyik a maga világának akarja megszerezni
Csongort. Tünde odaadóan szereti az ifjút. Mindig ő közli vele a következő lehetőségeket.
Kettőjük közül ő teszi a konkrét lépéseket Csongor felé, hiszen ő ülteti a fát is, hogy
találkozhassanak. Kettőjük közül végül Tünde lesz a drámában a győztes hős, a
természetfeletti erők méltó ellenfele, Mirígy legyőzője. Ehhez viszont áldozatokat kell
hoznia, le kell mondani a halhatatlanságáról.
Mirígy a gonosz megtestesítője: elszakítja egymástól a szerelmeseket, és Csongor
ellen fordul. Levágja Tünde haját, hogy a lányát, illetve Ledért ékesítse fel vele. Saját
környezetébe akarja bevonni Csongort, hogy a világ rendjét aztán ő szabhassa meg.
Mindvégig az ifjú ellen küzd, hogy kiábrándítsa azt álmaiból és vágyaiból. Aszerint, hogy ki
lesz Csongor párja, lesz a létezés Tünde-arcú vagy Mirígy-arcú. Mirígy világában az ember
„csalfa” és ,,gyilkos” oldala látszik, a szerelem csalfa eskü, bűnös szív képében jelenik meg,
a természet sötét erők hatalmába kerül. Tünde világában a szerelem hű és igaz, a csodafa
virágzik, aranyalma terem, a természet virul, a kert ékes. Ám ennek feltétele, hogy Mirígy
meg legyen kötve. A létezés rövid álmában Tünde győz. A mulandóság egyetemes
törvényével szemben a szerelem a létezés folytonosságát biztosító világerőként tűnik fel.
Tünde és Mirígy közül ez utóbbi az aktívabb. Ez azt is jelenti, hogy a világban a szép és a
nemes érték mindig veszélyben van. De sem a tündér, sem a boszorkány nem mindenható.
A műben csak az Éj asszonya rendelkezik korlátlan hatalommal. Ő egy mitikus
Istennőként jelenik meg, aki a világ teremtésének és pusztulásának történetét adja elő. A
teremtett világ egészének s benne az emberiség történetének menetét körforgásszerű
folyamatként írja le, amelynek egyetemes törvénye a pusztulás. A világot teremtő és
működtető erőként önmagát mutatja fel, aki felette áll az időnek, de akinek a hatalma alól
semmilyen földi létező nem vonhatja ki magát. Az ember mulandóságát viszont erőteljes
metaforákkal szemlélteti: a féreg, a pillanat buboréka. Az egyetemes pusztulásnak alárendelt
emberi élet rövid és korlátozott. De az ember lényegi jellemzője, hogy törekszik a korlátok
leküzdésére, és hiú módon halhatatlanságra vágyik. Az Éj szerint az ember „jámbor, csalfa,
gyilkos és dicső”, vagyis jóra és rosszra egyaránt képes. Monológja tele van
pesszimizmussal. Tündének, a halhatatlan égi lényhez, az Éj asszonyához kell fordulnia,
hogy lehetővé tegye számára a világszintváltást, hogy lemondjon az örök életről a
szerelemért.
Csongor számára a boldogságot Tünde jelenti és az eszményi szerelmet kutatja.
Balga az idealista Csongorral szemben a földhözragadtat képviseli. Ő a fogyasztható földi
javakban, a megfogható szerelemben, testi élvezetekben (evés, ivás) találja meg a
boldogságot. A hármas út vidékén megjelenő három vándor egy-egy életprogram,
boldogságfelfogás megtestesítője. A Kalmár a pénzre esküszik. Azt fejtegeti, hogy pénzen a
barátság és a szerelem is megvehető. A Fejedelem a hatalom megszállottja. Magabiztosan

2
állítja, hogy minden megszerezhető. A Tudós mindent tud, ami megtanulható, de álmai
elvesztek, s úgy gondolja, hogy boldogság nem létezik. A második hármasút-jelenetben
visszatérnek ugyanezek a szereplők. Csongor kiábrándultan és keserűen tapasztalja. hogy
visszaért a kiindulópontra: egy világjárás véget ért, és a boldogságot nem sikerült elérni. A
vándorok is kifosztva-lepusztutva érnek vissza. A Kalmár elvesztette a pénzét, a Fejedelem a
hatalmát, a Tudós belezavarodott a tudományába. A jelenet nagyon borús képet fest az
emberi lét kilátásairól. A vándorok élettapasztalata azt mutatja, hogy ami felhalmozható, ez el
is veszíthető. Bennük tehát öt emberi törekvés, öt különböző megoldás körvonalazódik az élet
értelmének megtalálására.
Csongor csalódottan és kiábrándultan érkezik vissza második vándorútjáról is,
hiszen nem találta meg Tündérhont, sem Tündét. Eljut tehát az emberi kétségbeesés
legmélyére. A puszta vegetatív állati létet is értékesebbnek tartja az emberi sorsnál. Úgy dönt,
hogy kivonul a társadalomból. Utolsó menedékként a magányt választja, és hazatér otthona
ősi, elvadult és gondozatlanul hagyott kertjébe. Végül Tünde lesz az, aki elébe megy és
átveszi sorsuk irányítását. Csongornak már csak szerelmi vallomást kell tennie. Így egyesül a
két világszint. Vörösmarty ezek szerint a viszonzott földi szerelemben véli felfedezni a
boldogság forrását, a létezés értelmét.
A darab végső kicsengése mégis erősen pesszimista, elmarad az igazi katarzis. A
rideg és szomorú éjben, az ember szomorú világában a szerelem világít, és őrizheti meg
érték-voltát. Erről szól a Nemtők éneke a mű zárlatában.
A műben megjelenő káprázat és csalárdság sokasága elvezet a drámai költemény
értékrendjének megtalálásához is. A sors labirintusában, a látszatokból összeálló világban
csak a hűség és a bizalom lehet az ember támasza, legfőbb értéke. Ugyanakkor az igaz
szerelem is fontos értéket képvisel az alkotásban.
A műben találunk számos ősi motívumot.
Ilyen például a vándorlás, a vándor motívuma. Csongor boldogságkereső utazóként
lép színre. Tündétől való elválása után ismét útra kel, valójában lelkének ösvényein haladva
keresi saját boldogságát. Az út a lélek jelképe, ahol megtörténik a beavatódás. A hármas út a
döntéshelyzetet metaforizálja. Melyik a középső, amelyik célba juttat?
Csongor útjának kezdete és vége a kert közepén álló tündérfa. A kert a paradicsomi
állapotnak, a mennyei örömnek a szimbóluma, a szerelmi beteljesülés színhelye. A tündérfa
összeköti az alvilágot, a földet és az eget.
A mű végső üzenete: a céltalannak tűnő emberi sors egyetlen menedéke a viszonzott
földi szerelem. Csongor nem juthat el Tündérhonba, Tünde pedig földi szerelméért ki van
tiltva onnan. Egyesült tehát a két világszint: Tünde lemondott halhatatlanságáról, Csongor
pedig lélekben megnemesedett.
A Csongor és Tünde nem pusztán szerelmi történet. A mű alapvető létfilozófiai
kérdésekre keresi a választ: Van-e értelme az emberi létnek? Megtalálhatja-e az élet értelmét
(a boldogságot) a földi létben az ember? Van-e olyan érték, amely az ember számára
általános boldogságforrásként határozható meg? Mi adhat értelmet az ember életének?
Képes-e a szerelem arra, hogy az ember vele és általa felül tudjon kerekedni halál
tragikumán? Vörösmarty végső válasza minderre az igen.
A szövegben a szerző tudatosan törekszik a figurák karakterének a
megszólaltatására. Csongor és Tünde nyelve emelkedett, stilizált, finomkodó. Balga és Ilma
mindvégig népies, élcelődő-kacérkodó, dohogó, humoros módon beszél. Ők a beszélt
nyelvhez közelebbi beszédmódot használják. Mirígy és az ördögök néha értelmetlen, vajákos
szavakat mormolnak. A boszorkány szövegében sok a sötét, baljós motívum (holló, vér,
embercsont). Az Éj asszonyának a monológja bővelkedik fennkölt kifejezésekben, érzékletes
költői képekben.

3
 A mű romantikus jegyei: kevert műfaj, szerelmi történet, ellentétezés (két világszint,
földi-égi, férfi-női szerepkörök: álmodozó szerelmes férfi-útmutató és cselekvő női erő,
eszményiség-gyakorlatiasság), mesei elemek (ördögök, boszorkány, varázseszközök), lírai
monológok, metaforikusság, költői nyelvezet, erőteljes költőiség.