101.

Ady Endre: halál-versek

Halál-versek
 A halál, a halálvágy, az elmúlás nosztalgiája a francia szimbolizmus
jellegzetes témája volt
 Ez a témakör korán megjelent Ady költészetében, a Vér és arany kötetben
már önálló ciklust kapott (A Halál rokona)
 Az eddig tárgyalt versekben is fel-feltűnt ez a motívum
 A Léda-versek állandó kísérője lett a halál, az őszi avarba való lehullás, az
élet fényét kioltó fekete szín
 A kor szecessziós felfogása szerint az érzékeny lelkű, túlfinomult idegzetű
„Művész” megkülönböztető jegye lett a betegség, a testi gyengeség
 A csúf élettel szemben megszépült a halál, s a fáradt,, beteg, menekülni
vágyó lélek menedéke lett

 A végzetes testi betegség riadalma gyakran úrrá lett Adyn, s ilyenkor

előtérbe nyomult a halál gondolata
 Életének állandó társa, „rokona” volt a Halál
 De rendszerint nem mint ijesztő rém jelent meg, hanem mint „jó barát,
mint „szép,nagy komoly, altatlan Álom.”
 Olykor víg volt a Halál, a „boldog tenger kedves hajósa”, aki felé
reménykedve kiáltott az élet örömeit veszni érző lélek (A ködbe-fúlt hajók)
 A Halál rokona (1907) című vers strófáiban is makacsul ismétlődik a
„szeretem” szó, mintha valami szerelmi vallomás lenne
 Visszájára fordult az élet megszokott értékrendje
 A szent Halál szemszögéből az tűnt fel szépnek, vonzónak, ami a
közfelfogásban szánandó, ijesztő és szomorú

 Az azonos felépítésű versszakokban a Halál rokona a távozóknak, a

hervadóknak, a bánatosaknak, a lemondóknak, a csalódottaknak vall
szerelmet
 Azoknak, kik a halál felé közelednek, olyan dolgoknak, amelyeket vonz az
elmúlás
 Fáradt lemondás uralkodik a versen, ezt a hangulatot erősítik az elfulladó,
elbukó, rímmel kiemelt félsorok is az egyes strófák végén
  Széppé és szentté vált a Halál, bölcsek, poéták, betegek menedékévé
A Halál rokona című vers
A versről
 A halál-motívumot tartalmazó versek közül az egyik legismertebb és
legszebb a Párisban járt az Ősz
 1906. augusztusában látott napvilágot
 Tegnappal indul, múlt idővel kezdődik a költemény
 Az időkezelés jelzi, hogy emléket idéz fel a versben beszélő
 Hangulatilag két részre szakad a vers: a halál, az életből való eltávozás
lehetetfinom sejtelme már az első két strófában megjelenik
 Nyár közepén, kánikulai forróságban csak egy pillanatra „szökött be”
Párisba az Ősz, a megszemélyesített elmúlás
 „nesztelenül” jött, észrevétlenül „suhant”
Párisban járt az Ősz
 A lombok halk rezdületlensége is erre a titokban való érkezésre utal
 A mozgást, haladást jelentő két ige lebegő könnyedséget fejez ki
 Hasonló a hangulati kísérője a „ballagtam” igének is: a tűnődő merengést,
az ihlet percét asszociálja
 Ebből az elégikus borongásból fakadnak a könnyedén születő és hamar
ellobbanó impresszionisztikus „kis rőzse-dalok”
 Az Ősszel való találkozás a vers második felében válik tragikus élménnyé
 Az Ősz valami olyasmit „súgott”, amitől „beleremegett” Szent Mihály útja
 A lombok nyögni kezdtek, a fákról száraz falevelek hullottak
 Izgatottá, titokzatossá vált a költemény második fele
 Sietős, hirtelen mozdulatokat fejeztek ki az igék (beleremegett, röpködtek,
hőkölt, szaladt)
 A csöndbe két hangutánzó szó („züm,züm”) vitte bele a halott levelek
zizegését, s a halk lombok már jajongtak, nyögtek
 A belső rettenet kivetítődött a külvilágra
 Itt már a pusztulás baljós hangulata lett úrrá
 A lélek a kánikulában valósággal didereg – magányosan, elhagyatottan néz
szembe az emberi lét végső drámájával
 Rettegését nem oszthatja meg senkivel: a világ közönyös
 A Nyár, az élet (a többi ember) észre sem vette, meg sem hallotta a halál
sugallatát, az Ősz pedig a maga „tréfás faleveleivel” gúnyosan kacagott
vissza rá
 Az élet értelmét kereső ember eljutott a megsemmisülés tragikus
felismeréséig
 Az „én tudom csupán” mondat emelte ki mind az egyedüllét árvaságát,
mind a szörnyű felismerés bizonyosságát