5.

AZ ELBESZÉLŐI LÁTÁSMÓD ÉS HANGNEM KOSZTOLÁNYI DEZSŐ PACSIRTA

CÍMŰ REGÉNYÉBEN
Kosztolányi Dezső a Nyugat első nemzedékének meghatározó személyisége. Sok műfajban
és témában jelentőset alkotott, életműve így rendkívül sokszínű és terjedelmes, hatása a mai
napig tart. Az 1920-as években meghatározó műfajává vált a regény és a novella. Ezekben
az írásokban megfigyelhető a freudi pszichoanalízis hatása, a moralitás iránti fokozottabb
érdeklődés. Regényei, novelláskötetei:
▪ Nero, a véres költő (1922): a zsarnok lélektani ábrázolása, ami a kisebbségi
komplexusából fakad
▪ Pacsirta (1924): a csúnya lány, és az életformájukat érte megváltoztató szülők
csendes tragédiájának rajza
▪ Aranysárkány (1925): Novák Antal, a lelkiismeretes tanár tragédiája, akit bukott
diákja, Liszner Vili alázza meg
▪ Édes Anna (1926): a többszörösen megalázott és kihasznált cselédlány megöli
gazdáit
▪ Esti Kornél (1933), Esti Kornél kalandjai (1936) → novelláskötetek

Az előbb felsorolt írásokból, majdnem mindből készült filmes adaptáció is. Az író
személyes kedvence a regényei közül a Pacsirta volt, annak ellenére, hogy az olvasó
közönség körében talán az Édes Anna kicsivel népszerűbb.
A regény Vajkay Ákos, nyugalmazott levéltáros és Bozsó Antónia szolid életvitelű,
középosztályhoz tartozó házaspár csúnya lányuk miatti tragédiája, akikkel a külső
cselekményt tekintve alig történik valami.
Pacsirtát rokonokhoz küldik egy hétre pihenni a tarkövi pusztára, mert otthon sokat dolgozik:
mos, főz, varr. Nem is tartanak cselédet, mert anyjával ketten mindent el tudnak látni a ház
körül. Az igazi főszereplő az apa, Vajkay Ákos. Nevének hangzása a múltban és a lélekben
történő vájkálást idézi, amit tevékenysége (családfakutatás) és jellemzése is alátámaszt. A
család és a környezetük viszonya áll a mű középpontjában. Jóllehet minden a címszereplő
miatt történik, ő maga mégis keveset van jelen az egy hét alatt játszódó cselekmény
idejében.
Pacsirta a freudi értelemben vett „felettes énként” is értelmezhető a szülők nézőpontjából,
mert jelenléte súlyos elfojtásokat, léthazugságokat eredményez. Távolléte alatt a szülők
kiszabadulnak, embergyűlölő, csak a halálra készülő, zárkózott életmódjukból. Vendéglőbe
járnak ebédelni, színházba mennek, Vajkay Ákost magával ragadják fiatalkori szenvedélyei:
kártyázás, evés, ivás, szivarozás.
A regény drámai tetőpontja Vajkay Ákos részegen elmondott vallomása feleségének
Pacsirtáról, amelyben elfojtott tudattartalmai törtnek a felszínre: Nem akarja, hogy lánya
visszatérjen, azt se bánná, ha Pacsirta meghalna (bár ezt végül nem mondja ki). Őt is és
feleségét is áthatja a bűntudat, amiért így éreznek lányuk iránt.
A regény zárlatában Pacsirta végül hazatér, és minden folytatódik úgy, ahogy az a regény
elején volt, még mielőtt elutazott volna. Sem a szülők, sem Pacsirta szenvedése nem ér véget,
a lány a történet végén épp úgy zokogásban tör ki, mint a második fejezetben a vonaton.
 A regény elsődleges, szöveg által létrehozott elbeszélője a mindent tudó narrátor, aki
egyes szám harmadik személyben mondja el a történetet. Ismeri, és a belső monológokban
láttatja a szereplők gondolatait, érzéseit. A nem nyelvi közlés olykor lényegesebb, mint a
nyelvi, a tesztbeszéd – mint elnevezése is sugallja – fontos kommunikációs tényező, kevésbé
tudatos, így őszintébb, mint a kimondott szó. A Pacsirta elsősorban ebben az értelemben
lélektani regény, vagyis a tekintetek, a pillantások, a fejtartások, az elhallgatások, az
összenézések, a testtartások pszichológiájának regénye.
Az elbeszélő részletesen ábrázolja szereplőinek tág értelemben vett metakommunikációját
(a szavakban történő közlést kísérő, többé-kevésbé nem szándékos és nem tudatos testbeszéd),
ezzel jellemzi egyéniségüket, érzékelteti egymáshoz való viszonyukat. Pl. „ – Mehetünk,
aranyos – szólt az apa a földre tekintve.” A nyelvileg megformált, kimondott beszédet
(„aranyos”) visszavonja, érvényteleníti a földre tekintés testbeszéde.
Az értékellentét (jó lelkű, de csúnya), a kétértékűség együttes igazsága tragikus iróniát
eredményez, amely a regény uralkodó esztétikai minősége és hangneme. Tragikus, mert az
emberi akarton kívülről eredő értékhiányt tartalmaz: Pacsirta belső tulajdonságai alapján jó és
értékes, de csúnya, és erről nem tehet, mégis neki és családjának kell emiatt szenvednie. A
csúnyaság sorstragédiája azért lesz ironikus is, mert a szülőknek az értékhiányt szeretetükkel,
sokszor hazugsággal muszáj leplezniük.
Irodalomtörténészek szerint Pacsirta modellje Kosztolányi Dezső húga, Kosztolányi Mária
volt, aki „vénlány” maradt, soha nem ment férjhez. Érdekesség, hogy Kosztolányi Dezső a
regényben leggyakrabban Pacsirta szemszögéből nevezi meg a szülőket (apa és anya), ami
testvérként az ő nézőpontja is. Művében a szerző alkotáslélektanilag a saját családjában
tapasztaltakat is felhasználta, ennek ellenére a regény elsősorban kitalált, egy fiktív
világmodell, ami a valóság elemeiből építkezik. A helyszín, Sárszeg nyilvánvalóan a szerző
ifjúkorának Szabadkája, a regény egyik szereplője pedig (Ijas Miklós) feltűnően hasonlít a
fiatal Kosztolányira.
A narrátor a belső monológok után olykor elbizonytalanítja, hogy tényleg mindent tud-e,
vagy ismeretei csak részlegesek. A szöveg apró utalásaival, elhallgatásaival teret enged az
olvasói aktivitásnak és felkínálja a hozzáértett, a konnotatív jelentésképzést. A feltételes
mód sok helyen jelzi, hogy nem tudunk meg mindent a szülők gondolatairól, van olyan, amit
a beszélő elhallgat. Több fejezet is ilyen továbbgondolandó ellipszissel, elhallgatással zárul.
A regény egészét áthatják a következő motívumok: megsemmisülés, halál, gyász, sírás és
önsiratás. Ezek határozzák meg a hangnemet is. Pacsirta sorsa a magány, a szenvedés, a
menedéke a ház körüli munka, amellyel időlegesen el tudja fojtani nyomasztó érzéseit. Él, de
élete céltalan, értelmetlen. Ákos vallomása az anyát is megrendíti, ahogy Pacsirta, ő is az
ima, Isten és Krisztus felé fordulna segítségért. Anyai érzései tiltakoznak férje szavai ellen, de
lelke mélyén igazat ad neki.
Ijas Miklós vallomásának kiemelt szerepe van a műben, tulajdonképpen az elbeszélő
önértelmezése és ars poeticája. Legnagyobb értéknek a megértést tekinti, amely képessé
tesz bennünket az azonosulásra a szenvedőkkel, képes a fájdalmat örömmé, vigasztaló
együttérzéssé alakítani. A regény célja, hogy mások idegenségét (Pacsirta a saját arcát érzi
idegennek) sajátunkként értsük meg, ezáltal önmagunkat is jobban megismerjük az
olvasás és az értelmezés folyamatában.