József Attila utolsó vershármasa

1905-ben született Budapesten, születésnapja, április 11, a költészet napja. A modern magyar
lírakimagasló alakja. A „szép szó” erejével és tisztaságával fejezte ki a teljességigényét,
szeretetvágyát, és tiltakozott az elidegenedés, a „világhiány”, az embertelen hatalmak uralma ellen. A
művészetét, költészetét világteremtő erőjűnek vallotta. A lírai kifejezésmód megújítására törekedett.
Újszerű képzettársításokra, bizarr asszociációkra épített sűrített versnyelvet alakított ki, klasszikus
versformákban is szólt, Költői hangja kezdettől bensőséges, mélyen őszinte.
Rövid életének „kései” szakaszában (1934-1937) fájdalmas, múltidéző, hiányokat panaszló versek
születnek, illetve a jelen kilátástalanságát festik meg. A legutolsó (szárszói) versekben eluralkodik az
önvád (Karóval jöttél…), a költő már lemond a személyes boldogságról, és magáról az életben
(Talán eltűnök hirtelen…) Ezek mellett azonban az utolsó években is születnek monumentális
alkotások, nagy közösségi költemények és gondolati versek, sőt bájos és játékos darabok is.

Az utolsó év versei
Az 1937-es év versei összegzések, számvetések →a jelenben az egyén és a társadalom helyzete is
reménytelen, de a jövő feloldást hozhat →ebből a jövőből azonban a költő már nem részesülhet.
Ahogy halad előre ebben az esztendőben, úgy hatalmasodik el rajta a betegsége, úgy zárulnak be
előtte sorra a lehetőségek. Önelemzése szerint nincs már lehetősége a méltó életre, a végén már a
költészet sem nyújt számára vigaszt →szerinte a vereség fő oka az, hogy elhibázta az életét.
Nincs már olyan szerep, ami kiutat kínálna→ ami lehetőségként felvillan (apa, férj, szerető, beteg,
gyermek, szerkesztő, költő), mind értelmetlen vagy elérhetetlen.

Tudod, hogy nincsen bocsánat…

Önmegszólító vers →a lírai én önmagát, a válságban lévő személyiséget szólítja meg abban a
kiélezett élethelyzetben, melyben a korábbi szerep tarthatatlanná vált, és egy új szerep válik
világossá. A válság legyőzését fejezi ki. Belső vitát összegez, az egy dialógus egyik fele jelenik csak
meg benne. József Attila verse esetében ez valamennyi szerep elutasítását, és egyetlen szerep, a halál
vállalását jelenti → létösszegző vers is egyben.
Kulcsmondata: „Légy, ami lennél: férfi.” →ennek jelentése a 8. versszakban válik világossá: „Most
hát a töltött fegyvert / szorítsd üres szivedhez.” →vagyis vond le a végső következtetést: nincs már
számodra vállalható szerep. József Attila kései verseiben gyakori a bűn, büntetés, bűnhődés fogalma,
ebben a versben válik talán a legérthetőbbé, mit is jelent számára az a bűn, ami van is meg nincs is.
Ez a saját, öntörvényű személyiségmegalkotásának elmulasztása, tehát a valódi szerepek betöltésére
való képtelenség.

Az utolsó vershármas
■ Három utolsó, befejezett verse:
- Karóval jöttél…
- Talán eltünök hirtelen…
- Íme, hát megleltem hazámat…
Ezekben a versekben már a halál partjáról tekint vissza bevégzett életére. 1937 novemberében
keletkezhettek Balatonszárszón, a címeket az első sorral az utókor adta.
Karóval jöttél…
Önmegszólító, létösszegző vers. J.A. Balatonszárszón két nővérével és három kisgyermekkel
összezártan élt. A három testvér együtt, illetve a gyerekek is saját gyermekkorára emlékeztethették.
Régen azért volt korlátozott a helyzete, mert gyerek volt, most azért, mert súlyos beteg. Egészen a
gyermekkorig, az ifjúságig megy vissza →a felnőtt szólítja meg benne a gyermekkori önmagát, a
remény nélküli ember a reménykedőt. A gyermekkor a szerepek felvállalásának kora, a felnőttkor a
csalódásoké, a szerepekből való kiábrándulásoké. Gyermekként tele volt nagyravágyó ábrándokkal,
álmodozásokkal („aranyat ígértél nagy zsákkal / anyádnak”), ezzel áll most szemben a felnőtt teljes
nincstelensége („és most itt csücsülsz, / mint fák tövén a bolondgomba”). J.A. fölöslegesnek érezte
magát, nem akart „kegyelemkenyéren” élni, halálvágyát erősítette a munkára, az önfenntartásra való
képtelensége.
Időviszonyok: múlt, jelen, feltételes jövő
Motívumok: karó (halott fa – halál, támasz, de ütni is lehet vele), virág (élet), Hét Torony
(bezártság), bolondgomba (betegségtudat), tejfog, csücsülsz, feleseltél (gyermekkor), se késed, se
kenyered (szerepekre való alkalmatlanság, nincstelenség)
A versbeli jelen: tél
Távlat: bezártság

Talán eltünök hirtelen…

Önmegszólító, létösszegző vers. Időszembesítő vers: a múlt, a jelen és a jövő szembesítése → a
középpontban a jelen áll, ami a múlt következménye, és meghatározza a jövőt. A vers a jövővel indít
(teljes, nyom nélküli pusztulás), minden szakaszban a múltat és a jelent szembesíti, de úgy, hogy a
jelen mindig magában foglalja a jövő befejezettségét, az élet folytathatatlanságának motívumát.
Ebben a versben a még létező lírai én szól önmaga lét-utáni állapotáról. A jelen azért ennyire negatív,
mert a múlt is az volt →a lírai én önmagát hibáztatja elrontott életéért. A lírai én bűnösnek érzi magát
abban, hogy nem teljesítette ki a személyiségét, hogy másmilyennek hitte a létet, mint amilyen az
valójában. Eltékozolta önmagát →a bibliai tékozló fiú vallomása ez a vers →ám míg a tékozló
fiúnak van hová hazatérnie, a lírai én számára nincs ilyen hely. Időviszonyok: feltételes jövő, múlt,
jelen. Motívumok: a természet és az emberi életkorok képei, képzetei: bimbós gyermek, árva
(gyermekkor), erdő, vadon (fiatalkor), száraz ágak (halál) A versbeli jelen: tél. Távlat: eltűnés

Íme, hát megleltem hazámat…

A költő utolsó befejezett verse. Létösszegző vers ez is. A versben nyers szókimondással beszél saját
sírjáról. Már nem csak önmagát hibáztatja, számbaveszi az objektív társadalmi körülményeket is
(forgószélben / próbáltam állni helyemen). A vers a haza fogalmának döbbenetes leszűkítésével indít:
hazája csak a sírja lehet. A haza hiányával indul, és a szűkebb közösség, a család hiányával zárul.
Csak a saját sorsát zárja le végleg, utolsó szava a reményé →az egész emberiségre nem várhat az a
sors, ami neki jutott.
Időviszonyok: befejezett jelen, reflektált múlt, hiányzik a jövő
Motívumok: föld, haza, persely (sír, halál), vashatos (értéktelenség), tűzhely (meghitt családi lét),
szép szó (költészet), vasgyűrű – arany karika (értékrendek), forgószél (társadalmi okok)
A versbeli jelen: tél
Távlat: a lírai én számára a halál, mások számára az élet