Arany János létösszegző versei

Arany Jánost (1817-1882) az irodalmi közvélemény Petőfi mellett az egyik legnagyobb magyar
költőnek tartja. Írói pályája meglehetősen későn, 30 éves korában indult. Ennek során több
műnemben, és számos műfajban mutatta meg tehetségét. Ha Arany nevét halljuk rögtön eszünkbe jut
az epikus Arany (Toldi), a lírikus Arany ( Letészem a lantot, Kertben, Visszatekintés), az Arany
balladák(Ágnes asszony, Vörös Rébék), Arany műfordítások.(Arisztophanész, Shakespeare) E sokrétű
irodalmi tevékenységből kiemelném Arany János líráját, azon belül pedig létösszegző verseit.

Lírai költészete a szabadságharc bukása után bontakozott ki, miután Arany maga is részt vett a
szabadságharcban( nemzetőr Aradon, belügyminisztériumi tisztviselő, a Nép Barátja c. lap
szerkesztője.)
Kettős indíttatású és motiváltságú költészet.
1. Feladatának érzi, hogy mint nemzeti költő számot vessen a szabadságharccal, a bukás okaival,
ugyanakkor hitet is tegyen a forradalom és szabadságharc eszméi mellett.
2. Arany másik törekvése a magyar líra megújítására vonatkozott. A személyes dalt, a romantikus
énlírát akarta tárgyiasabbá, filozofikusabbá, bölcseleti érvényűvé tenni, kapcsolódva ezzel az európai
líratörténet Poe, Mallarme, Rilke vonulatához.
Mindezekkel ellentomondásos, hogy Arany valójában nem is akart lírikus lenni. Olyannyira nem,
hogy később tévedésnek titulálta pályájának ezt a korszakát. Mindezek ellenére az 50-es években
személyes érzelmei kerülnek előtérbe, és elkezdődik első nagy lírikus korszaka.
Ekkoriban Nagykőrösön él, a református gimnázium magyar-lati szakos tanára. Kiváló
professzorokkal dolgozott együtt, a költő mégis rosszul érezte magát Nagykőrösön. A tanári munka
rengeteg időt elrabolt a költészettől. Különösen érzékeny pont volt számára, hogy mint már élete során
párszor itt is bizonygatnia kellett a pályára való alkalmasságát-oklevél híján. Kedélyvilága elkomorult,
egyre többet panaszkodott testi és lelki betegségeiről. És természetesen a szabadságharc bukása, a
világosi katasztrófa csak fokozták a költő rezignált hangulatát. Ezeket az éveket Arany életében a
bizonytalanság, céltalanság és fölöslegesség érzése töltötte meg(ha a nemzet halott nincs kinek
énekelni).
Többféle verstípussal fejezi ki lelki vívódásait, gyakoriak az idő-értékszembesítő költemények, és a
létösszegző versek. Mindegyikben egyöntetűen a keserűség, kiábrándulás, emberi otthontalanság és
illúzióvesztés szólal meg.
Személyes válságának leghíresebb létösszegző költeményei a Kertben, a Visszatekintés, a Lejtőn, és
egy későbbi korszakában, az Őszikék korszakban írt Epilógus, Tamburás öregúr, Mindvégig című
költemények.

Nagykőrösi évek lírája

Arany már a forradalom bukásának másnapján, Nagykőrösre költözése előtt jelentős műveket írt
(Letészem a lantot, Reményem, Ősszel - 1850-ben). Arany Jánost a forradalom elbukása érlelte
lírikussá, mert feldúlta életét s igazolni látszott kétségeit, fölerősítette ambivalens beállítottságát és
mert a nemzeti tragédia hitelesítette fájdalmát és kiszolgáltatottság-érzetét, fölszabadította
szubjektivitását, kimondhatóvá tette a neveltetése szerint néma tűrést érdemlő szenvedést. A
szabadságharc bukása utáni években az országra a depressziós hangulat, az elkeseredés volt a
jellemző. Tíz évig tartott a Bach-rendszer, mikor osztrák nyomás nehezedett a nemzetre, terror,
titkosrendőrségek. Arany mégis vállalkozott rá, felvállalta, hogy a haladásról és a nemzet problémáiról
beszéljen. A nagykőrösi évek líráját a kevert hangnem jellemzi. Az irónia akkor is jelen van a
szövegben, amikor nem tölt be elsődleges szerepet. Idegenül érezte magát az ötvenes évek jelenében
is, amikor a felgyorsuló kapitalista fejlődés a magyarság kirekesztése mellett történt.

Kertben (1851)
Megfigyelhető benne az előbb említett kevert hangnem: elégikus hangvétel + (irónia, önirónia/
szentimentalizmus/ rezignáltság)
Békés természeti képpel indul a vers de emberi tragédiákat rejt (kontraszt)
Szerkezete:
1. A kert: versindító (konkrét) életkép - festői leírás, de Arany magát is belerajzolja a képbe, s ezáltal
személyes síkra emeli át az addigi objektív leírást - a táj is belső tájjá, lélekállapot leírásának
eszközévé válik.
2. Kerten túli valóság: halott asszonyt gyászolnak a szomszédban - a lírai én kénytelen tudomásul
venni a tragédiát, egyúttal szembesülünk a külvilág részvétlenségével is
3. Filozófiai sík: - a közönyös világ érthető az emberekre általában csakúgy, mint önironikusan a
kertészre (lírai én) => az emberek sebei helyett a fák sebét kötözi
- a vén kertész: a halál sem segíthet, nem hozhat megváltást, mert a történelem újratermeli a
gonoszságot, tehát nincs kiút, nincsen remény (=> Vörösmarty: Az emberek)
- verselése: a jambikus lejtésű, félrímes sorok igazodnak a tűnődő, nehéz gondolatokhoz

Visszatekintés (1852.):
A művészi és emberi útkeresés verse. Antropológiai szempontból a félig leélt élet fájdalma szólal meg,
a teljességgel föl nem vállalt élet elégikus szomorúsága.
A vers egy mély értelmű képsor , melyben saját sztoikus magatartását, puritán életvitelét is kudarcként
ábrázolja. Belső meghasonlottság, fájdalmas önvizsgálat. Értékbőség – értékszegénység ellentétre
épül. Humanizált kép: öröm pohara, ifjúság kertje, rózsa, sugár. Humanizálatlan: hánykódó sajka,
borult ég, vaskorlát, idegen, lánc, köd, füstgomoly, vállra nehezedő teher, sír -> Élet és nem élet,
nevetni és sírni, örülni és nem örülni, ifjúnak lenni és nem élvezni az életet, megtalálni és kerülni,
pontosabban késve, félőn keresni a boldogságot, függetlenségre vágyni és szándékosan láncot hordani,
álmodni és rádöbbenni, hogy az álom szertefoszlik, bátran halni és gyávaságból életben maradni, az
életet bátran elviselni és annak terhe alatt lerogyni – ezek az ellentétpárok tűnnek föl.
Első rész: cáfolatok sora. Az élettel annak hiányát, a káprázattal a valóságot, az erővel a gyengeséget
szegezi szembe. Nyelvi sűrítés -> lelki feszültség kifejezése. A beszélő látszólag önhibáján kívül
tehetetlen, de mégis él benne a felelősség, sőt a lelkiismeret-furdalás -> önellentmondásos helyzet.
Befejezés: hit, remény, szeretet – hármassága.
Érdemes egybevetni a Visszatekintést a Kertbennel. Mindkettő alapélménye az illúziók elvesztése, az
élet céltalansága, kiüresedése, az idill elérhetetlensége, sőt az is, hogy a halál nem megoldás.
Mindkettő kevert hangnemű, egyszerre elégikus és ironikus. De az egymástól radikálisan különböző
zárlatok eltérő gesztust adnak a verseknek: a Kertben következetesen a negatív világállapotra fut ki,
míg a Visszatekintés megtörik, illetve megfeneklik a mindenható szeretet zátonyán. A Kertben mint
cseppben a tengert mutatja be az egyetemes világrendet, a Visszatekintés pozitív „kiengesztelődése”
megmarad az individualitás síkján.

A lejtőn (1857):
Két irodalmi rájátszás fogja keretbe a verset. Poe ‘A holló’ című költeménye nemcsak a nyitókép
hangulatát adja meg, hanem az amerikai költő önértelmezését is átveszi Arany, hiszen ezzel indítja az
emlékezés folyamatát. A zárókép Ophelia öngyilkosságának képét idézi. Arany felfogásában –
hasonlóan a Hegel utáni filozófusokhoz – az emberélet nem célelvű, hanem bizonytalanságba bukó,
kétségekkel teli, összefüggésben az egység szétesésével, a transzcendencia kétségessé válásával.
Arany itt tudja először megvalósítani új verseszményét, az elégikusra hangolt filozofikus dalt.

Őszikék korszak: 1856-ban Arany János kapott Gyulai Páltól egy kulccsal zárható „kapcsos könyvet”,
és elhúzódott a nyilvánosságtól, elindult vele a Margitszigetre. Itt a költő a maga kedvére írta verseket,
melyeket nem szánt a nyilvánosság elé. Műfajai a régiek, de a versek új vonása az elrejtőzés által
lehetővé vált őszinteség és szabadság. Ilyen környezetben bátrabban fordul belső világába,
emlékeihez, szorongásaihoz. Az egész verscikluson ott érezhető az elhibázott élet, az elmulasztott lét,
az elmúlás, a búcsúvétel sejtelme.
Epilógus (1877)

A vers címe epikus vagy drámai alkotások cselekménylezárását követő utószót jelöli. A meghatározás
egyúttal a verstípust is megadja, időszembesítő és létösszegző költeményről van szó. A három idősíkot
a 'még, már, most' időhatározószók is jelzik. Az első öt versszak múltba tekintése a sztoikus
magatartásforma dicsérete; a polgári világtól való elzárkózást mint vállalható és pozitív életlehetőséget
mutatja be. A következő öt egység az előzőekben megfogalmazott csöndes magabiztosság után a
kétség kifejezője. A lírai én a „nem azt adott, amit vártam” kitétel után felsorolja a külvilág által
nyújtott értékeket, s egyúttal el is utasítja őket. A kulcsszó Arany önértékelésében a „ félbe'-szerbe'”,
mely a félig leélt élet önmarcangoló vádja. A gondolat már az ötvenes évek lírájában is jelen volt
Aranynál (Visszatekintés), s most az Őszikék önironikusan fájdalmas rezignáltságának meghatározó
kifejezője lesz. A harmadik egység a legfőbb értéknek, az alkotómunkában kiteljesedő életnek a
vágyát jelzi, de már a lemondás gesztusával, az idő visszafordíthatatlanságának tudatában. Az
Epilogus egyetlen problémás pontja az életkörülményekre való hivatkozás, mely mintegy felmentést is
ad a lírai én számára. A műfaj a kései Arany számára oly kedves elégikus dal. A dalformához
szervesen illeszkedik a népdalokban, virágénekekben használatos metafora (rab madár) alkalmazása a
záróképben.

Mindvégig (1877)
A költemény az Őszikék ciklus darabja. Publikálására a költő fenntartásai miatt csak halála után került
sor. Aranyt kételyek gyötörték a költői megszólalás lehetőségeivel kapcsolatban. Lírájának ezek a
késői darabjai személyesebb hangoltságúak voltak, a nyilvánossággal szemben sérülékenyebb szerző
szólalt meg bennük.
A mindvégig önmegszólító vers, egy alkotói pálya áttekintése, az alkotáshoz való viszony fölötti
töprengés, önbíztatás. Beszédmódja második személyű, közvetlen hangvételű, elégikus, ugyanakkor
ironikus is.
Az idős költő sztoikus életszemlélete és öniróniája egyszerre nyilatkozik meg.
A vers műfaja kevert. Dalszerű formában megnyilatkozó elégia.

Már 1863-tól megfigyelhető a lírai költészet háttérbe szorulása Arany életművében, de a több mint tíz
éves elhallgatást lánya 1865-ben bekövetkezett tragikus halálához köthetjük. A személyes gyász arra
figyelmeztet, hogy a művészetnek megvan a maga határa - lehet olyan fokú az emberi érzelem,
fájdalom, mely túl van az ábrázolhatóság és kifejezhetőség körén.