Professional Documents
Culture Documents
Arany János 1817. március 2-án született Nagyszalontán. Apja földműves volt. Iskoláit 1823 és 1833 között
Nagyszalontán, majd ezt követően Debrecenben végezte. Ezután Kisújszálláson volt segédtanító. 1836
februárjában színésznek állt. Anyja meghalt, apja megvakult. Bűntudata volt, ezért felhagyott a színészettel.
1840-ben másodjegyző lett, ebben az évben meg is nősült, Ercsey Juliannát vette el.
1845-ben Az elveszett alkotmánnyal elnyerte a Kisfaludy Társaság pályázatát, de az igazi sikert (és Petőfi
barátságát) 1846-ban a Toldi hozta meg neki.
A szabadságharc alatt nemzetőr, majd állami tisztviselő volt. A bukás után rövid ideig bujdosnia kellett, állását
elvesztette.
1851-től 1860-ig Nagykőrösön tanított.
1857-ben felkérték, hogy üdvözlő verssel köszöntse a császárt, helyette megírta A walesi bárdokat. 1858-ban az
Akadémia tagjává választották,
1860-ban Pestre költözött, a Kisfaludy Társaság igazgatója lett, 1865-ben főtitkára.
1867-ben a Szent István-rend keresztjével tüntették ki. Ez idő tájt inkább irodalmi szervező tevékenysége volt
jellemző.
1877-ben visszavonult a főtitkári székből, ekkor írta Őszikék című ciklusát, lírai darabok és balladák
gyűjteményét, melyeket a Gyulai Páltól kapott „kapcsos könyvbe” jegyzett le, nagyrészt a Margitsziget fái
alatt.
1882-ben halt meg.
Elsősorban elbeszélő költeményekben és balladákban alkotott igazán. A magyar nyelv művészei közé tartozott:
új szavakat alkotott, tudatosan alkalmazta költészetében a népnyelvet és a népi líra sajátosságait.
Ballada: Olyan műfaj, amely tartalmaz lírai, drámai és epikus elemeket egyaránt. (Greguss
Ágost meghatározása szerint: a ballada tragédia dalban elbeszélve.) Az eseményeket,
előzményeket, okokat nagyrészt drámai párbeszédekből és lírai monológokból ismerjük
meg. Cselekménye sűrített, a lényeget emeli ki, gyakran egyetlen jelenetre összpontosít,
másrészt mindent elhagy, ami a lényeg szempontjából nem nélkülözhetetlen. Általában egy
tragikus történetet beszél el, melynek bizonyos részei homályban maradnak, kihagyások és a
szaggatott előadásmód miatt. A műfaj lényeges vonása, hogy az embereket kiélezett
lelkiállapotban, lélektani szituációkban ábrázolja, gyakran a megzavart emberi lélek
magatartását mutatja be.
1. Keletkezés szerint:
Bár szinte folyamatosan írt balladákat, két korszak darabjai emelkednek ki az életműből:
2.Téma szerint:
a) Népies balladák: ezen balladáinak jellemzője az erős lélektaniság, központi téma a bűn
és bűnhődés. Arany szerint a bűn magában hordozza a büntetést, mert a személyiség
széthullásával jár. Ezt jelzik a balladákban a bűnösök víziói és hallucinációi.
Dosztojevszkijhez hasonlóan vallja, hogy a polgári világ feladata nem az intézményesített
büntetés, az erőszakra történő intézményesített erőszak válasz, hiszen meg kell szakítani az
emberiség történetének, mint erőszakláncolatnak a folyamatát. A feladat az, hogy teret
engedjünk a fölismert bűn után a bűnhődés folyamatának, biztosítsuk ennek lezajlását. Míg a
korábbi balladákban a világban felfedezhető valamiféle végső rend (Ágnes asszony), a kései
balladák világára ez más nem jellemző (Vörös Rébék).
Népi témájú ballada a Tengeri-hántás (1877), sajátossága, hogy benne Arany a ballada
műfaji keletkezéstörténetét is bemutatja; az elbeszélő feladata, hogy kukoricahántás közben
szórakoztassa a résztvevőket, ugyanakkor erkölcsi tanítást is adjon a fiataloknak. A megesett
lány konvencionális története Arany erkölcsi felfogásának szigorodásáról tanúskodik, s a
bűnértelmezés a lavina-effektus már megismert módszerén alapul. A strófák 5. sora vagy
jelképesen értelmezi a történetet, vagy kapcsolatot teremt a hallgatósággal, hangulatilag
erősítve föl a történetet. A büntetés most is az elme megbomlása, a hallucináció és vízió, s
ennek következménye a halál.
A népi babonás, pogány motívumra való építkezés és a lélektani analízis pontossága egyszerre
jellemző a Vörös Rébék (1877) című balladára. Az erkölcsi világrend illetve a fölhalmozódott
erkölcsi tapasztalat megsértése indítja el most a bűn lavináját. A bűn, a kísértés, a rossz
tárgyiasul a varjúban, mely örökké az emberrel marad, reménytelen küzdelmet folytat az
ember a tőle való megszabadulásért. Ezt jelzi a refrén mágikus ráolvasás jellege, valamint az
elbeszélő utalása: „Száll a lelke, vég nélkül”.
A Szondi két apródja (1856) első két versszaka az alapszituációt teremti meg a helyszínnel, a
két dombbal, előre érzékeltetve a párhuzamos szerkesztést és történetmondást. A harmadik
versszak a szultán kérdése és kérése, a negyedik a török követ felelete, s ezzel elindítja Arany
az egymással feleselő építkezést. Az idézőjelbe tett strófák a török csábítását tartalmazzák,
közte pedig a két apród énekét halljuk. A két szöveg Szondi hőstettének felidézésében
találkozik, majd elválik egymástól. Arany a török monológjában a zsarnokság természetrajzát
tárja elénk, melyben az objektivitás látszata és a hízelkedő elismerés után a nyers erőszak
jelenik meg. A két apród alakjában a zsarnokságnak meg nem hajoló hűség jelképét láthatjuk.
A két beszédmód stílusában is eltér egymástól, a török szavaiban Arany egy elképzelt keleties
nyelvi gazdagságot mutat föl, a metaforák, képek a muzulmán képzetkörből valók.
c) Nagyvárosi balladák
Az Őszikék (1877) korszakban előtérbe kerül a népi, misztikus, babonás motívumra való
építkezés. Fölerősödik az erkölcsi szigor, s megjelenik a nagyvárosellenesség, a polgári
világból való kiábrándultság érzése.
A Híd-avatás (1877) című ballada alapját az a babona adja, miszerint az új hidat az
öngyilkosok avatják fel. Arany a polgári világ, a szabad verseny, a haszonelvűség korának
kárvallottjait, seregszemléjét mutatja föl. A célnélküliség, az erkölcsi világrend megbomlása
következtében értelmetlenné válik az ember élete, nemre és korra való tekintet nélkül.
Stilisztikai bravúr, hogy minden egyes öngyilkosság egyedi módon ábrázolódik, s a
haláltáncot idéző megoldásokban az utolsó megnyilatkozások az egész emberi sors tragikumát
képesek felidézni.