Kosztolányi lírája

Kosztolányi a líra és a szép próza írás mellett, a fordítás és az ésszé írás terén is
kiemelkedő alakja volt a Nyugatnak. Bécsi tanulmányai során megismerkedik a
mélylélektannal, amit szívesen alkalmaz műveiben is. Szerinte a gyermekkor a
teljességet jelenti, a felnőttkor pedig a beszűkülést. Célja, ezt a gyermeki
teljességet és fantáziaerőt megtartani és tovább vinni. Kosztlányi Számadás
(=összegzés, leltár az életről) című kötetében a 30-as években írt versei vannak
összegyűjtve. Ekkor diagnosztizálták az író betegségét, így a kötet központi
témája a halál, illetve az emberek halállal való kapcsolata. Lírájának
legjelentősebb és legnagyobb hatású költeményeit ebben a kötetben találjuk.
A Hajnali részegség, Kosztolányi egyik legmeghatározóbb költeménye, mely a
létösszegző versek közé tartozik. A versforma szorosan igazodik a témához:
zaklatott lüktetésű, rapszodikus előadásmód jellemzi., A mű azzal kezdődik,
hogy munka után lefekszik, de nem tud elaludni, ezért feláll és kinéz az ablakon,
ez a vershelyzet. Az álmatlanul hánykolódó, zaklatott író gyakran visszaidézi a
megélt eseményeket vagy éppen mérlegeli azokat, látomást jelenít meg.
Először egy képzeletbeli baráthoz szól, bensőséges kapcsolatban vannak, tegezi
őt. A költő itt az élőbeszédre jellemző személyes kiszólásokat használ („Várj
csak, Te ismered”). Majd, az emberek életének sivárságáról és
kiüresedettségéről ír negatívan („Az emberek feldöntve és vakon...”). A ’de’ szó
után ellentétet fedezhetünk fel, itt az író felemeli tekintetét, így a mindennapi
valóság még negatívabbnak tűnik a 2. rész pozitivitása miatt. Ezt követően a
gyermekkori képzeletével láttatja az őszi pirkadatot, amit egy bállal jelenít meg
(„Egy mennyi kastély kapuja tárult”). Az itt egymásba fonódó képek a szecesszió
stílusirányzatot idézik meg. A műben megjelenő motívumok például: a
gyerekkor, az ősz (elmúlás toposz) valamint a csillagok és az égbolt, amiknek a
végtelenségét szembe állítja az emberi élet mulandóságával. A káprázat, a
természet ünnepi csodája a gyermekkor idilli állapotát varázsolja vissza, a költő
örül, hogy rá tud csodálkozni a csillagos égre. A 3., azaz az utolsó szerkezeti
egységben érvényesül az önmegszólítás, a szembesülés és a számvetés, kifejti,
hogy későn tudott csak rácsodálkozni a világra. Ellentéttel fejezi ki, hogy
egyrészről örül, hogy sikerült neki, másrészről szomorú, hogy csak ilyen későn.
Az utolsó versszak ünnepélyes, himnikus vallomás, amiben köszönetet mond.
Rájön, hogy az élet csodálatos lehet, de nem vesszük észre. A záró rész
elutasító szókapcsolatok használatával határolja el magát korábbi életcéljaitól,
miközben a vallomás egyre mélyebb és egyre inkább a megértésről és
megtérésről tanúskodik.
Kosztolányi a Halotti beszéd című műve, az 1200-ban íródott Halotti beszéd és
könyörgést idézi meg („Látjátok feleim”, „Édes barátaim”). De itt a közös
emberi sors helyett, az ember egyszeriségét, egyediségét,
megismételhetetlenségét állítja. Számos ellentét van a középkori ember és
Kosztolányi XX. századi embere közt. A középkori ember a halál utáni
üdvözlésre vágyott, úgy gondolták, hogy az élet egyenlő a siralomvölggyel és a
halál után jön az igazi élet. Ezzel szemben Kosztolányi úgy jellemezte az embert,
mint egyedüli példányt, tehát minden ember értékes és egyedi érték („Nem élt
belőle több és most sem él”). Ezen felül azt gondolta, hogy a halállal ez az érték
megszűnik, és csak emlékek maradnak fent az emberekből. Az eredeti Halotti
beszéd és könyörgésben a megszólaló a pap, a hallgatóság pedig a gyásznép. A
hallgatóság Kosztolányi Halotti beszédjében ugyanaz, viszont ebben a
megszólaló egy gyászoló ismerős, így sokkal személyesebb a mű. Valamint,
ebben a versben nincs könyörgés, erre utal a cím is. Az író különböző nyelvi
fordulatokat használ, amivel a közösséghez szól és tartja a kapcsolatot
(„okuljatok, nézzétek, édes barátaim”). A mű központi motívuma a halál, ami
egyenlő a teljes eltűnéssel, ez az, ami végessé teszi az emberi életet és ami
visszafordíthatatlan. Minden ember halála a világ egy pótolhatatlan vesztesége.
A visszafordíthatatlan véglegesség mellett a hirtelenségre is nagy hangsúly esik,
vagyis az embert a halál meglepi („majd rázuhant a mázsás, szörnyű
mennybolt”). Az „Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”, a komor hangulatú vers
ironikus fordulópontja, ami egyszerre megismételhetetlen és hétköznapi. Ez a
lét tragédiája és dicsősége egyben. Az ’egyszerre’ szóban benne van az
egyszeriség, azaz mindenki csak egyszer születik és hal meg. A versnek a
felépítése is követi a retorikai szöveg felépítését csak verses formában, az
utolsó rész összefoglalja az előtte elmondottakat. Az utolsó sor pedig a mesét
idézi meg, ezzel érzékelteti az élet mulandóságát („Hol volt, hol nem volt”). A
mű egészének a mondanivalója tehát, hogy mindannyian halandóak vagyunk,
minden ember egyedi példány és minden ember egyszeri, megismételhetetlen.
Kosztolányinak ezen műveiben, már igen érezhetjük a betegségét és a halál
közeledésének gondolatát. Sokan úgy gondolták, hogy ezen műveiben tudott
teljesen kiteljesedni a halál gondolata. Sok íróval ellentétben ő nem tartotta
félelmetesnek és döbbenetesnek a halált csak azt sajnálta, hogy egy egyedi,
megismételhetetlen lény távozik a földről, ezt emeli ki a Halotti beszédben.