KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: HAJNALI RÉSZEGSÉG (elemzés)

A Hajnali részegség a Számadás című versciklus darabja, 1933 őszén keletkezett. Kosztolányi ekkor
már tudta, hogy gyógyíthatatlan beteg, rákja előrehaladott állapotban volt. Szembesülnie kellett azzal
a gondolattal, hogy már csak egy rövid kis idő van hátra, aztán jön a vég.

Egyszer az embernek szembe kell néznie azzal, hogy bizony ő sem kivétel, hogy neki is el kell
menni. S ilyenkor felmerülnek a kérdések, hogy miért éltünk, miért én éltem és nem más? Kell
lennie valami okának. És mi célja volt az életemnek? Mit tettem le az asztalra, mit hagyok itt?

De azért a Számadás ciklus mégsem olyan számadás, mint Babits Mihály esetében a Jónás könyve
vagy Ady Endre estében az Üdvözlet a győzőnek. Kosztolányi utolsó gondolatai nem nemzetféltő
gondolatok, őt csak a saját sorsa foglalkoztatja, mégis megrendítően szépet alkotott.

Minden filozófia egyik végső kérdése az, amit már Vajda János is feltett: ,,Mért születni, minek
élni..."?
Kosztolányi úgy látta, ebben a kérdésben Vajda a modernség alaptapasztalatát fogalmazta meg.

1927-ben, Vajda születésének századik évfordulóján Kosztolányi azt írta Vajdáról, hogy az ő vaáli
erdője (Vajda: A vaáli erdőben) a magyarság szent erdője, ,,mert itt kezdődik a modern magyar
költészet isteni színjátéka". Mindenki, aki Vajda után jött, bolyongott ebben az erdőben, és feltette
azt a kérdést, amit ő, anélkül, hogy választ kapott volna rá.

A 20. század létértelmezéseinek alapja a nagy, egészelvű világszemlélet megingása. Megrendült a

gondviselésbe vetett hit, az emberi fejlődésbe vetett hit és a nyelvbe vetett bizalom is. A
rendezetlenség, a viszonylagosság és a töredékesség volt a 20. századi ember alapélménye. Úgy
érezte, minden átfogó rendből kiesett, s véges életének céljára és értelmére nem leli a választ.

A Hajnali részegség is egy sajátos létértelmezés: a szemlélődő-meditáló lírai én felméri az emberi

élet lehetőségeit, szembenéz az elmúlással, és kísérletet tesz valamiféle egyetemes megértésre. A lét
értelmére kérdez rá, s az erre adott válasza kerül kiemelt helyzetbe, ez a válasz a vers üzenete.

A magyar filozófiai költészetben olyan nagy versek tekinthetők a Hajnali részegség előzményének,
mint Vörösmarty Mihály Gondolatok a könyvtárban és Petőfi Sándor Világosságot! című alkotása.

Megindítóan szép és egyszerű. Műfaja filozofikus vers, típusa szerint ön-és létértelmező. Nagy
gondolati költemény, ugyanakkor nem bölcseleti versnek indul.

A verskezdés nem egynemű, mivel a költő lent nyit, a mindennapok szintjén, s a szürke, sivár
hétköznapi életről való töprengés, elmélkedés során eljut a hajnali ég csodájáig, a csillagokig. A
gyarló emberi hétköznapokból indul és szinte önmaga fölé emelkedik, valami himnikus magaslatba.

Két dimenziója van a műnek: az egyik a hajnal, amivel kezdetét veszi a nap 24 órája, a másik maga
az élet, hogy éled az életet. Kosztolányi az élettel, az indulással játszatja össze a nap indulását, a
hajnalt.

A beszédmód E/1. személyű. A lírai én hangja annyira őszinte, mintha egy barátjának írná. Nincs
benne cinizmus - pedig úgy indul -, nincs benne önirónia, humor. Hangneme változatos; az elején
közvetlen, csevegő, később a látomás ódai, fennkölt.
Hangulatilag is széles skálán mozog: izgatottság, közöny, lekicsinylés, ámulás stb. váltják egymást.

Témája egy káprázatos látomás, amely ráébreszti a költőt az élet szépségére és értelmére. A
számvetés, az összegzés igénye is megszólal. A Hajnali részegség vallomásszerű, vallomásos
költemény, amire a személyes hang is utal.

Kifejezőeszközök: metafora, hasonlat, megszemélyesítés, ellentét, ismétlés, szóhalmozás, költői

kérdés, alliteráció, figura etymologica.

A vers fő motívumai ellentétekben ragadhatók meg: hétköznap-ünnep, szürkeség-színesség,

(be)zártság- nyitottság, képtelen lét-értelmes lét, valóság-fikció, felnőttkor-gyermekkor.

Közlésmód tekintetében nagy a változatosság: leírások, látomás, gyónás (önkibeszélés), megszólítás

is van a versben. A lírai gesztus visszatekintő.

A Hajnali részegség külső formája, szövegképe tükrözi a vers tartalmát, igazodik a gondolatok,
érzelmek nyugtalan vibrálásához. A versépítés rapszodikus: a mű egyenetlen szakaszolású, a sorok
száma változó, szeszélyes, hosszuk 3 és11 szótag között változik.

Gyakoriak a soráthajlások (enjambement), így a mondathatárok elmosódnak. A változatos rímek

(páros-, kereszt-, ölelkező-és bokorrímek) rendszertelenül váltják egymást.

Az egyenetlenségek célja a tudatműködés versbeli leképezése is lehet: a költő azt a látszatot akarja
kelteni, hogy a vers megírásának pillanatában születnek meg benne a leírt gondolatok. Ez lehet az
oka annak is, hogy a gondolatmenet folyamatossága meg-megszakad (mozaikosság).

A felsorolt szabálytalanságok, egyenetlenségek, sokszínűségek miatt a Hajnali részegség nagyon

közel áll a rapszódia műfajához, sok mindenben megfelel a rapszódia műfaji jellemzőinek.

Rendkívül összetett műről van szó. A gondolati jellegre a terjedelem is utal: a vers azért ilyen
hosszú, mert a nagy terjedelem lehetővé teszi a téma összetettebb kifejtését.

A Hajnali részegség változatos ritmusú vers: a szabályos jambikus alapritmust minduntalan

másfajta lüktetés zavarja meg, így a ritmus izgatottságot sugall.

A cím minőségjelzős szószerkezet, a költőben támadt életérzésre utal.

A vers gondolati íve a szemlélődéstől a látomásosság és meditáció felé halad.

A vers tere függőlegesen tagolt és ellentétekben ragadható meg: föld-ég, külső látvány-belső
látomás.

A vers ideje kétféleképpen is megnyilvánul:

 az egyik a földi mértékkel mérhető, csörgőóra által jelzett idő (ez az emberi életnek keretet ad,
de be is határolja)
 a másik a kozmikus idő, amely a végtelen dimenziójában létezik

A versbeli meditáció ideje az éjszaka, időtartama: sötétségtől virradatig, hajnalig.

A Hajnali részegség 3 szerkezeti egységre bontható fel.

Az 1. rész: a földön játszódik, éjjel háromkor. A hétköznapokkal, egy hétköznapi helyzettel indul a
vers: a lírai én nem tud aludni, az ablakban áll és szemlélődik.

A vershelyzet ábrázolása:

 A költő életformája (cigaretta, kávé, alkotó munka), álmatlansága ezek következménye. A

hétköznapok leírása.

 Kinéz az ablakon, leírással folytatja - saját problémái után másoké jut eszébe - kiábrándítóan
szegényes, szánalmas az emberek sorsa. Életük gépies, sivár, részvétet keltő.

Az 1. egység a kiszolgáltatottságot, az elgépiesedést, az ürességet sugallja.

A 2. rész (68 soros) helyszíne az égbolt, pirkadat van. A ,De" kötőszó fordulatot hoz: a beszélő
figyelme más irányba fordul, a csillagos ég látványa lenyűgözi. Most már a lenti, hétköznapi szintről
a fentire figyel.

 Gyermekkora idéződik fel a kék szín segítségével, asszociáció.

 Látomás: egy égi bál képe rajzolódik ki a lírai én előtt, fényár, pompa, búcsúzó vendégek. Itt a
verssorok sokkal rövidebbek, a rímek az ,amor sanctus" középkori himnuszainak csengettyűző
rímeit idézik. A szecessziót visszaidéző, füzért alkotó költői képek és nyelvi bravúr (Szabó
Lőrinc kifejezésével: ,,szótűzijáték") jellemző.

Az égi bál misztikus élménye a karneváltoposzhoz kapcsolódik, ugyanis a karneváli ünnepségekre

jellemző a gyönyörökben való tobzódás, az életöröm, a boldogság és a révületi állapot.
Szimbolikusan a teremtés előtti ősállapothoz való visszatérést, az emberek eredeti összetartozását
jelenti. Az orosz Mihail Bahtyin irodalomtudós szerint a karnevál és a nevetés toposza a félelem
legyőzését szimbolizálja.

A beszélő gyermekként tekint az égboltra, képzelete szárnyal (a gyermeki látószöget jelzik a

kifejezések: ,,Szájtátva álltam", ,a boldogságtól föl-fölkiabáltam"). Ugyanakkor a látottakat a felnőtt
értelmezi, ő tudja megérteni a látomást, amelyet megvilágosodás követ. A beszélő megérti a világot
és önmagát.

A 3. rész újra a földön játszódik, virradat - hajnal. Egy titokra döbben rá a költő: az élet értelme
maga a létezés, ki kell emelkedni a hétköznapokból, és a szépségeket észre kell venni. E
szempontból robotoló élete kudarc.

Az utolsó versszakban ismét a jó baráthoz szól, ellentmondásos érzéseit, lelki megrendültségét

gyónja meg. A zárlat egyszerre önfeledten boldog (mert rájött a titokra) és tragikusan boldogtalan
(mert hamarosan meg kell halnia).

A zárlatban fogalmazódik meg a vers üzenete: a költőnek a lét értelmére adott válasza. Ezt a választ
,,Vendégléttudat"-nak nevezi a szakirodalom. Lényege, hogy az emberi élet átmenet az
otthontalanság és az otthonosság, az idegenség és az ismerősség között.
Ugyanakkor ez az átmeneti állapot nem negatív és nem tragikus dolog, pont ellenkezőleg: segít
felülemelkedni azon a traumán, amit az élet végessége, a mulandóság, a halál gondolata okoz, segít
meglátni az élet csodáit és áhítattal szemlélni a világot. Ezt a magatartást szakrális nyelvi fordulatok
jelzik a versben, pl. ,megtörötten földig hajoltam" (bűnbánat), , dalolni kezdtem" (hálaadó ének).

A beszédhelyzet egy kötetlen, meghitt, bizalmas hangnemű baráti beszélgetés. A hangütés intim,
bensőséges. Ez az intim légkör lehetőséget ad a lírai énnek arra, hogy kibeszélje azt, ami a lelkében
van.

Ugyanakkor a másikhoz való odafordulás gesztusa nem érvényesül töretlenül a szövegben: a

baráthoz való beszédet később önmegszólítás váltja fel: ,Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a
földön" - a beszélő én felidézi az élményt átélő én megvilágosodását, és megszólítja önmagát.

A beszédhelyzetre jellemző közvetlenséget, bizalmasságot már a felütésből érezni. A beszélő

szerénykedő feltételes módot használ: , Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád". Ez
az ,elmondanám" egy tétova, kissé babráló" kezdés. Később is bizalmas a hangja, közvetlen és
kérlelő: , Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?"

Megszólítás: a lírai én megszólítja az olvasót, bensőséges kapcsolatot teremt vele, barátként szól
hozzánk. Vagy úgy is értelmezhetjük, hogy egy képzeletbeli bizalmas baráthoz beszél (aki ismeri a
lakását is, járt nála stb.). Ennek a barátnak mondja el hétköznapi stílusban, hogy éjszaka nem tudott
aludni, ami persze a napi negyven cigaretta, a feketekávé, a napi robot és más gond következménye
is lehet.

Lehangoló, kiábrándító leírást kapunk. Az álmatlanság és gond gyötörte beszélő figyelme hamarosan
elterelődik önmagáról és mások, a többi ember felé fordul, akiknek otthonaiba belát szobájából a
nyitott ablakon keresztül.

Sok keserűséget tapasztal maga körül: látja, hogy milyen silány az élet, az emberek csak fekszenek
vízszintesen és álmokat kergetnek, s ahogy fölkelnek, ráébrednek a valóságra (,ébredj a valóra", 2.
strófa) és szétszedik a ketrecüket (mert minden lakás egy ketrec).

Az ablakból figyelt emberek élete taszító, kiüresedett, sorsuk szánalomra méltó. Úgy fekszenek, mint
a halottak (, feldöntve és vakon, vízszintesen"), alvásuk , mindennapos agyvérszegénység",
szobájuk ,doboz", lakásuk , ketrec". Házuk is ,holtan és bután" alszik, és ha egyszer száz év után
összedől, azt se lehet majd tudni róla, hogy emberek otthona volt-e vagy állatokat tartottak benne.

A célzások, a hasonlatok is olyanok, mintha nem gondolkodó emberi lényekről lenne szó, hanem
állatokról, mechanikus bábokról, marionettfigurákról, amelyeket az ébresztőóra riasztó csörgése hoz
majd működésbe reggel.

A puszta vegetációra lefokozott életről a lírai én T/1. személyben beszél, tehát magát is belevonja: az
ő élete is ilyen. Ez a közös emberi sors. A leértékelő kifejezésekben, amiket használ, részvét is
érezhető.

A ,de" kötőszó után a földről az égre, felfelé siklik a tekintete, és megpillantja a tiszta hajnali
égboltot. Figyeli a lassan kihunyó csillagokat, a hajnalhasadás csodáját, s valamiféle varázsos
hangulatba esik (,Én nem tudom, mi történt vélem akkor").
Kilép saját világából, és maga mögött hagyva felnőtt életét átlép a gyerekkor világába, amely
védettséget, biztonságot adott, és amikor még nem kellett az élet végső kérdésein töprengenie.
Látomása támad, amely a hétköznapi, szürke, kiábrándító emberi élettel szemben egy égi, ünnepi,
misztikus és szép életbe enged neki bepillantást.

Innentől tehát a beszélő gyermek énje a narrátor, az ő csapongó képzelete népesíti be az eget mesés
lényekkel, tündérekkel, angyalokkal (a gyerekek fantáziája nem ismer korlátokat). Így lesz tele az
őszi pirkadat mesével és mítosszal. Egy mennyei kastélyban tartott éjszakai farsangi bál végét látjuk,
a vendégek hazafelé készülődnek, a házigazda, az ég óriása az előcsarnokban búcsúzik tőlük.

Előkelő bálozókról van szó, akik körül csupa szépséget látunk: fényárban úszó előcsarnok,
csipkefátyol, csillogó fejék, arany konfettizápor, messze kéklő, pazar belépő, ékkővek, ringó, könnyű
hintó stb.

A látomássor végén jön a helyzetrögzítés: a gyerek szájtátva ámul-bámul, és föl-fölkiált a

boldogságtól. Nagy titkot fedezett most fel: , ...az égbe bál van, minden este bál van".

Aztán ebből a gyerekkori mennyországból a lírai én visszahull a sivár felnőtt világba, és bűntudatot
érez, vádolja magát, számon kéri önmagán, hogy eddig nem vette mindezt észre: ,hát te mit kerestél
ezen a földön", ami fontosabb lehet ennél?

Most teljesen értelmetlen kisiklásnak, kudarcnak érzi a robotoló földi életet, melyben hajszolta a
szakmai sikert (,kopott regék", ,ringyók rabsága": ezek mind munkásságát jelentik), fontosabbnak
gondolt a valóságban jelentéktelen kéziratokat, és talmi dolgokra vágyott.

A helytelenül megválasztott életcélok miatt csak későn, élete legvégén láthatta meg ezt az égi bált,
ezt a csodát. Hiába érte el az életben mindazt, amit akart, amit hajszolt, a szerzés nem tette boldoggá
(erről a Boldog, szomorú dal is hírt adott). Akkor lehetett volna boldog, ha másként él.

És erre most, ötven év után kellett rádöbbennie, akkor, amikor a betegsége miatt már késő: nincs
remény a gyógyulásra, meg kell halnia (, Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, / s azt is
tudom, hogy el kell mennem innen"). A halál árnyékában érti meg, hogy maga a létezés a csodálatos,
s az életnek mégiscsak van értelme: az élet értelme maga az élet.

Ez a megvilágosodás készteti vallomásra: meggyónja bizalmas barátjának ellentmondó érzéseit, lelki

megrendültségét. Ez a vallomás zárja a művet.

A ,nincsen mibe hinnem" nemcsak azt jelentheti, hogy nincs miben bíznia, reménykednie, mert a
közeli halál teljesen biztos, hanem vallási értelemben vett hitetlenség is kicseng belőle. Kosztolányi
nem hitt Istenben, főleg úgy nem, mint Babits, soraiból mégis érezhető valamiféle áhítatos hit ,egy
nagy ismeretlen Úr" létezésében.

A középkori himnuszok emelkedettségével mond köszönetet a csodálatos látomásért ,annak, kiről

nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan." Ez afféle hálaadó ima a nem
létező vagy legalábbis meg nem talált istennek. A költő nem találta Öt meg soha életében, és nem
találja halálában sem.

Mégis gyermeki hittel bízik a csodában, és a gyermek ámulatával hisz a látomás igaz voltában.
Ugyanakkor ezenközben racionálisan gondolkodó felnőttként elveti az önáltatást, hiszen nagyon is
jól tudja, hogy nincs remény.
A gyermek fantáziája és a felnőtt racionalitása keveredik a befejezésben: a lírai én önmagát is az égi
bál vendégei közé sorolja, és arról beszél, hogy immár őtis elbocsátja a vendéglátó, tőle is
elbúcsúzik.

Azonban ez a búcsú valójában az életből való hazaengedés: a vendég nem bálból megy haza, hanem
az életből (bál - élet). Egész életünk során az ,ismeretlen Úr" vendégszeretetét élvezzük, s a halállal
lesz vége a bálnak, a vendégségnek. Így játszik egymásba az égi bál és a földi élet motívuma.

Azt, amikor az egyén a világmindenséget rendezettnek látja és képes önmagát is belehelyezni ebbe a
rendbe, szintetizáló látásmódnak nevezzük (mivel egybefoglalja a világot és az egyént). Ilyen a
mítoszok látásmódja.

Kosztolányinál nincs se az emberekre gondot viselő, se közönyös Isten, nincs örökkévalóság és nincs
túlvilág, így ezek nem nyújtanak vigaszt neki. Ő úgy látja, hogy az élet minden nyomorúság és
szenvedés dacára is önmagáért csodálatos. Az élet varázsának nyitját lehetetlen megfejteni, a benne
való részvétel ugyanakkor gyönyörű és nagyszerű.

A halál közelségéből visszanézve még az is kívánatos, ami szenvedést és fájdalmat okozott, mert oly
nehezen adjuk át magunkat az ismeretlen elmúlásnak. Önmagunkban hordozzuk a legnagyobb
ajándékot, az életet. Az élet ajándék, megszületni erre a világra olyan, mint vendégségbe menni.

Csalódás húzódik végig a versen: a költő elmúlt 50 éves és még nem látta e csodát, a hajnalt. Pedig
az élet szép, a világ szép, és az Úr vendégségbe hív minket.

Akárhol él az ember, az emberit kell keresni, mert az ad számunkra boldogságot. A napi rohanásban
elfelejti az ember a kis dolgokat, mert azt hiszi, hogy nagy tettekre hivatott. Aztán elmúlik úgy az
élete, hogy észre se veszi azt, ami boldoggá tehette volna.

Az élet önmagáért szép. A hétköznapi életben túl kell lépni kisszerű céljainkon, a sikerek
hajszolásán, és legalább néha rá kell csodálkozni a minket körülvevő világ szépségére,
különlegességére. Azaz néha, rövid időre gyermekké kell válnunk ahhoz, hogy boldogok lehessünk
és örülhessünk a puszta létezésnek, a pillanatnak.