Berzsenyi Dániel: A közelítő tél

A felvilágosodás korában alkotó Berzsenyi Dániel a feltartóztathatatlan időmúlás költője. Ódáiban ez a múló
idő a történelmi, elégiáiban inkább az egyéni lét szintjén jelenik meg.
a) cím és szövegegész kapcsolata, műfaji sajátosságok
Elégiaköltészetének legismertebb darabja: A közelítő tél 1806–1808-ban keletkezhetett, Berzsenyi
Kazinczyhoz eljuttatott versei között volt, az ő javaslatára módosította az eredetileg Az Ősz címet. Mindkét cím
szorosan kapcsolódik a mulandóságot tematizáló versszöveghez, a kettő úgy viszonyul egymáshoz, mint a festmény a
filmhez. Az Ősz egy állóképszerű leírást feltételez, melyben az idilli múlt állítódik szembe az értékhiányos jelennel –
így az eszményi életértékek (ifjúság, szerelem) pusztulásának időtoposza. A közelítő tél pedig a változást
hangsúlyozza, azt, hogy az élet általánosan is, és az egyénre vonatkozóan is a pusztulásba, halálba tartó folyamat. A
Kazinczy által ajánlott cím eredetibb, de hogy melyiket érzi találóbbnak, az az olvasói jelentésadástól is függ.
Műfaji szempontból viszont egyértelműen az elégia sajátosságai ismerhetők fel benne: az elmúlás tipikus
elégikus téma, akárcsak a vágyak és lehetőségek, az eszmények és a valóság kontrasztja, az értékpusztulás folyamata.
Az elmúlás biztos tudatából származik a szomorú, borongós, elégikus hangulat és a zárlatban a fájdalomba való
békés, csendes beletörődés. Művészi kelléktára is jellemző az elégiára: az elmúlás ábrázolásának ősi toposzát, az
évszak-metaforikát alkalmazza, az emberélet egyes szakaszainak és az évszakoknak párhuzamba állítása az idő- és
értékszembesítéssel egybekötve a halálba tartó életfolyamat ábrázolásának eszköze.

b) a költemény szerkezete: piktúra, szentencia, személyes reflexió

A szerkezet hármas tagolású, megfigyelhető benne a horatiusi hagyományokat követő kép (1-3. vsz.) és
bölcsesség (4. vsz.) klasszicista kettőssége, amit az utolsó két versszakban (5-6.) a romantikára jellemző személyes
reflexió vált fel. A mulandóság témáját így a természet, az általánosítás és a lírai én személyes szintjén jeleníti meg.
Az első három versszak, a piktúra a tájleíró vers hagyományos szerkesztésmódját követi. A lírai én
szemléletének tárgya az őszi táj, amelyen a közelitől (ligetünk) a horizontig (a hegy boltozatin) haladva tekint végig.
Az érzékletes természetleírást, amelyben látványelemek, hanghatások, valamint illat- és tapintásérzetek ábrázolása
keveredik, a negatív festés technikájával valósítja meg. A tagadó mondatokat halmozó leírásban (nincs rózsás
labyrinth, nem lengedez, nem búg, nem illatoz) a szemlélő egyszerre látja és láttatja az őszi táj kopárságát (hervad,
díszei hullanak, tarlott bokrai, sárga levél, néma homály), illetve a tavaszhoz és nyárhoz tartozó értékek (madárdal,
virágok, illatok, színek, fény) pusztulását, hiányát. Az ősz kifosztja a természetet, nem marad semmi, ami az embert
lelkesíthetné benne. A leírás végső összegzése – „S most minden szomorú s kiholt” – általános névmásával előkészíti
a következő részt.
A 4. vsz. az időre vonatkozó általánosítás, a szentencia. A piktúra konkrét képeit elvont, általános tétel
megfogalmazása váltja fel, mely a törvényszerűség szintjére emeli az értékek pusztulását. Az általánosítást az idő-
madár igei metafora vezeti be. A szárnyas idő metafora a következő sorokban kozmikus méretű, összetett költői
képpé épül tovább. Az általánosítást – nincs kivétel – erősíti a minden névmás háromszori megismétlése. Az életet
oly átmenetinek mutatja, mintha csak egy villanásnyi megmagyarázhatatlan érzékelés (jelenés) lenne. A végső
törvény az enyészet. Az utolsó sor természeti képet idéző nefelejcs-hasonlata visszaköti a meditációt a verskezdő
konkrét képhez, a hervadó természet látványához, de itt nincsenek tagadó mondatok, nincs más lehetőség, itt csak
egyértelmű állítások sorakoznak.
Az utolsó két versszak személyes reflexiójában a lírai én saját sorsára vonatkoztatja a mulandóság minden
létezőre érvényes törvényszerűségét. A személyesen megélt elmúlás-élmény az évszak-toposzra rávetítve
fogalmazódik meg. Visszatérnek a természet képei, pontosabban a tavasz-toposz metaforikus jelentéssel és
szinonimákkal ismétlődve: „Itt hágy szép tavaszom…”, „Nem hozhatja fel azt több kikelet soha!”, de ide sorolható a
„koszorúm bimbaja” is. A római tavaszistennőt, Flórát ugyanis (de a szerelmi költészet görög múzsáját, Eratót is) a
leggyakrabban virágkoszorúval ábrázolták. A Lollim barna szemöldöke pedig a toposzösszevonás jegyében a szerelem
isteni (zeuszi/jupiteri) hatalmát testesíti meg, hisz a főisten irányította éppen szemöldökével a világot. A
mulandósággal szemben viszont ezek szerint még a szerelem isteni hatalma is tehetetlen. A zárlatból visszaolvasva az
első három strófa tájleírása is átminősül. Az őszi táj immár nemcsak a lírai én szemléletének tárgya, hanem a lélek
belső vidéke is.

c) idő- és értékszembesítés; hangulat

A költemény szerkezeti felépítésének az alapja az idő- és értékszembesítés. A három szembesített alapidőhöz
– múlt, jelen, jövő – különböző értékminőségek kapcsolódnak. A piktúrában múlt-jelen, a szentenciában általános
idő, a reflexióban jelen-jövő jelenik meg, de szinte kizárólagosan grammatikailag jelen idejű igealakokkal. Az egyetlen
múlt idejű forma a harmadik szakasz harmadik sorának „harsogott” igéje. Ez mintegy lezárja a múlt és jelen
szembeállítását végző negatív leltárt. A szentenciában a „hirtelen” az általános időmúlásra, a reflexióban az ötödik
szakasz „lassanként”-je már a személyes életidőre vonatkozik. A személyes időmúlásra ezután egyértelműbben utal
a „majd” határozószó vagy a ható képzők („hozhatja”, „igézheti”), különösen a szintén jövő vonatkozású „több” és
„soha” szavakkal együtt.
Érdekes ebben a vonatkozásban az itt határozószó jelentésváltozása. A harmadik versszakban a leírás
helyszínére, tárgyára, az őszi tájra vonatkozik. Az ötödik és hatodik versszak „Itt” szavainak jelentése viszont a térből
az időbe fordul: az idő, az ifjúság otthagyja magában, maga mögött a múltban, a megszólalót. A térjelölők
időjelölőkké alakulása is mutatja: kintről egyértelműen befelé fordul a lírai én figyelme.
A hangulatiság szorosan összefügg az idővel és az értékvilágokkal. A múlt értéktelítettséget hordozó szavaihoz:
díszei, rózsás, balzsamos, symphonia, zöld lugas, violás, illatoz, az öröm víg dala idilli hangulat kapcsolódhatna,
hiszen ezek a harmónia, a boldogság kellékei, de itt az egykori szépség és gazdagság hiánya miatti szomorúság kerül
előtérbe, a pusztulás jelentéskörébe tartozó igékkel (hervad, hullanak, fedi, borong) és jelzős szerkezetekkel (tarlott
bokrai, sárga levél, durva csalét, néma homály), névszói állítmánnyal (szomorú s kiholt), az érték jelenlétét tagadó
szerkezetekkel (nincs..., nem...). A veszteségérzet miatti elégikus hangulat megteremtésében az ellentétes
színhatások (sárga, barna, vörös – zöld, kék, a rózsakert színpompája), a szinesztéziás képek (néma homály –
balzsamos illatok), a verszene és a hangszimbolika is hatásosan részt vesznek. A felpattanó zárhangok (t, k, b) és a
pergő hangok (r) komor hangulatú összecsengését a lágyabb mássalhangzók (l, ny), valamint a hangutánzó és
hangulatfestő szavak (zörög, lengedez, borong, harsogott) összecsengései ellenpontozzák.
A reflexióban a személyes érintettség miatt fájdalmasabb a hangulat, hiszen visszahozhatatlanul elmúlik a
fiatalság, a boldogság, az idővel szemben a szerelem is tehetetlen. A halállal szemben nincs bevethető földi erő. A
ciklikusság csupán a természetben érvényesül, az ember egyszer megy végig a fejlődési szakaszain, léte lineáris.
Emotívabb és szenvedélyfűtöttebb itt a veszteség kifejezése. Az Itt hágy... pedig még alig... ellentétét, az inverziók
(nem igézheti fel – fel nem igézheti) és felkiáltások feszültségét viszont itt is ellenpontozza, beletörődéssé szelídíti a
hangszimbolika, fegyelmezi a versritmus szabályossága.

d) klasszicizmus és romantika
A vers stílusára a klasszicizmus poétikájának megfelelő választékos szókincs jellemző. Ennek rétegeit részben
az antik klasszikusoktól származó toposzszerű megfogalmazások vagy mitológiai motívumok (szárnyas idő, labyrinth,
balzsamos illatok, Zephyr, symphonia, thyrsus, nektár), másrészt az irodalmi nyelvújítás szavai (dísz, csalét, csermely,
ernyein) adják. Szintén a klasszicizmushoz kapcsolja a költeményt a versforma: a klasszikus időmértékes verselés
jellemző kötött versszakában, aszklepiadészi strófában íródott. A horatiusi leíró és elmélkedő kettősség viszont már
nemcsak, hogy személyes reflexióval egészül ki, hanem voltaképpen nem is különül el olyan élesen: az
újraolvasásban nyilvánvaló, hogy a leíró részben is benne van az elmúlás személyes érzülete (a ligetünk birtokos
személyjele jelzi), a személyes 5–6. vsz. pedig természeti toposzaival (bimbaja, kikelet) szervesen visszautal a leíró
részre. A romantikus poétika irányába mutat az egymástól távolabbi jelenségeket összekapcsoló képalkotás is, a
romantikus életérzés jelenlétére pedig az eszményi elvesztésének érzete és a múlt értékei utáni vágyakozás.
A közelelítő tél is azt mutatja tehát, ami az életműre jellemző: a klasszicizmus és romantika együttes
érvényesülését, a horatiusi mezben (álarcban) eszmények után vágyakozó költőt. Talán épp ez, s a
feltartózhatatlan időmúlás élménye teszi annyira modernné és maivá, hogy kortárs költőink intertextuális
hálóinak Berzsenyi is állandó elemeként szerepel.