14.

tétel Ápirly Lajos

Élete
 Brassóban született 1887. November 14-én, családneve Jékely.
 Édesapja tisztviselő, második felesége munkáslány, fiuk kései gyerek.
 Parajdon töltötte kisgyermekkorát, majd székelyudvarhelyi, később
kolozsvári gimnazista. Itt szerzett magyar–német szakos tanári oklevelet
1909-ben. Párizsi tanulmányútja után, ahol nem merte Ady Endrét
meglátogatni, a nagyenyedi kollégium tanára lett.
 1911-ben feleségül vette Schéfer Idát. Három gyerekük született, a legelső,
Jékely Zoltán szintén jelentős költő lett.
 Ifjúkori próbálkozásai után 1918-ban kezdett csak publikálni. Az önbizalom hiánya és zárkózottsága miatt
választott álnevet.
 Első verseskönyve, a semleges című Falusi elégia 1921-ben
 Második, az Esti párbeszéd1923-ban jelent meg.
 1924-ben a kolozsvári Ellenzékcímű lap irodalmi mellékletének szerkesztője lett Kuncz Aladár
társaságában.
 1929-ben Budapestre költözött. Ez sokakban megütközést, illetve megrendülést váltott ki. A távozásnak
több oka volt: túlságosan terhesnek érezte a szerkesztői munkát, tanárként sérelem, egyik gyermekének
súlyos betegsége is távozásra sarkallta.
 Budapesten is tanított; 1934–1943 között a Baár–Madas Leánynevelő Intézet igazgatója volt. Közben
hosszabb európai tanulmányúton járt.
 1930-tól 1938-ig a Protestáns Szemlét szerkesztette.
 Újabb verseskönyve A láthatatlan írás(1939).
 Megnyerte a Puskin Anyeginjének fordítására kiírt pályázatot, a mű először 1953-ban jelent meg
 1967. Augusztus 6-án halt meg, Visegrádon temették el.

Tetőn
A vers címe rájátszik Kós Károly Varju-nemzetség címû regényének központi szimbólumára, Ez a vers
központi képe is.
A költemény a konkrét vershelyzet megjelölésével indul: a háborúban összedől világ romjain bolyongó
lírai én a természetbe, a havasokba menekül, hogy nyugalmat, harmóniát találjon: "Nappal kószáltam, éjjel
nem pihentem/ vasárnap reggel a hegyekre mentem". Ez a konkrét vershelyzet a
továbbiakban metaforikussá válik.
A konkrét térelemek szimbolikus tartalommal telítődnek, lent és fent ellentétpár köré szerveződnek. A
völgy és a hegy értékszembesítést fejez ki. Ezzel az értékvesztett világgal áll szemben a fent világa,
amelyhez a mozdulatlanság, állandóság, a békesség és megbékélés gondolata társul. A megbékélés
gondolatát a fehér sajttal kínáló pásztor gesztusa közvetíti. A sötét szín helyét fölváltja a fehér.
A völgyet jellemző zártság is ellentétbe kerül a tető nyújtotta kilátással. Hirtelen kitágul a kép "átöleltem a
hullám-horizontot. / S tetõit, többet száznál és ezernél". Az átölelés gesztusa a lírai én Erdély iránti
szeretetét, ragaszkodását fejezi ki.

Ajánlás
Áprily impresszionizmusának egyik legszebb darabja az Ajánlás című költeménye, mely a Falusi elégia
című kötetnek nyitó darabja. Az ajánlás a kötet beköszöntőjeként is olvasható. Tekinthető szerelmi
vallomásnak és impresszionista életképnek is.
A versbeszéd dialogikus jellegű. A "ne haragudj" verskezdő megszólítás képzeletbeli beszédtársat
feltételez, aki egyszerre lehet az olvasó és a kedves egyaránt.
A megszólítást impresszionista leírás követi. Színfoltokból áll össze a táj, semmi konkrétat nem tudunk
meg róla, csupán hangulatokat idéznek meg a színek, az elmúlás bús, elégikus hangulatát: "a rét deres
volt,/ a havasok nagyon lilák/ s az erdő óriás vörös folt".
 A strófazáró "nem volt virág" tagadó jellegénél fogva negatív leírásnak minősül, s
az értékvesztettség állapotát sugallja.
Ezzel a tagadással áll szemben a következő versszak értéktelítettséget sugalló képsora. Így
az ellentét válik a költemény szervező elvévé.
A virágmotívumot, mely a szépség, a költészet jelképe, itt a "piros bogyó, piros levél" helyettesíti. A piros
jelző ismétlése szimbolikus tartalommal telítődik, az élet teljességét, izzását fejezi ki. Ezt erősíti fel a "nyár
bora" metafora, melyben a megélt élet szépségei, tapasztalatai sűrűsödnek képpé.
A "karcsú váza" metafora így válik a költészet formai eszköztárának szimbólumává: "S most add a lelked:
karcsu váza, / mely őrzi még a nyár borát-/s a hervadás vörös varázsa/ most ráborítja bíborát".
A vörös színárnyalata az őszhöz, az elmúláshoz kötődik. "A hervadás vörös
varázsa" szinesztézikus szókapcsolat eufémizálja a közelgõ elmúlás fájdalmas felismerését. A "h" és "l"
hangok puhasága, az alliterációk, a sorvégi rímek fokozzák a költemény zeneiségét.

Hóban
Hóban című költemény, mely a téli erdő impresszionista leírása.
A cím életképet, tájleíró verset sejtet. Feltűnő a lírai én hiánya, de ennek ellenére ott érezzük a természetet
apró részleteiben ismerő szemlélő jelenlétét, mely a lírai realizmussal egészíti ki az impresszionista
láttatást.
A költemény hangulata békés, már-már idilli, meseszerű. Erre utal az első versszak hasonlata: "mint holt
kastélyon bűvös mesezár, / a hó a sí alatt halkan csikordul". Ezt az idillikus téli tájat benépesíti a téli erdő
jellegzetes élővilágával: " lopva róka jár", "rekedten szól a kár". A vizuális tájelemeket akusztikus hatások
teszik életszerűvé. A hangutánzó és hangulatfestő szavak, a rímtechnika, a vers ritmusa a vers zeneiségét
megteremtő eszközök. A téli tájba belelopja a tovatűnt nyár "a hím pirók...félálomban lát nyár-illúziót/ s
olyankor szól halk hangú fuvolája", és az eljövendő tavasz ígéretét: "az útnál megváltó napokra vár/ s
vércseppeket hullajt a kecskerágó".
Az idézett képek révén kitágul a vers időkerete, fölsejlik az idő múlásának megállíthatatlansága, s
nosztalgikus életérzés lesz úrrá a költeményben.

Tél integet
Áprily évszak-verseinek egyik darabjaként olvasható a költemény. A cím mondatértékû megszemélyesítés,
melynek hivogató gesztusa táj és lírai én közötti bensõséges viszonyra utal. A természet, a fény, a csend
menedék a költõ számára a világ zaja, békétlensége élõl.
A versbeszéd elsõ része dialogikus jellegû. A természetben barangoló lírai én megszólítja a hangzásukban is
kedves erdõ lakóit, a mókusokat, peléket. Egymás után sorjázó költõi kérdésekben aggódik a tél
kegyetlenségének kiszolgáltatott, menedéket keresõ állatokért, barátaiért. A tájból
kibomló szemlélõdés indítja el a lírai énben a meditációt, az önsorsáról való elmélkedést. Váltás történik a
költemény hangnemében. A vers második része ugyanis vallomás.
E vallomásból bomlik ki a vers idõ- és értékszembesítõ szerkezete. A tél és
tavasz évszakszimbolikájához köti a jelen gondoktól, feszült zsibbadtságát és menekülésvágyát, illetve a
jövõbe vetett reményét. Az elõbbi létállapot fenyegetettségét a háború és atom metonímiája idézi fel, az "új
nap ragyogna rám" igei metafora pedig a bizakodó jövõ igéretét sugallja. A "hózene" szinesztézia és az "éber
patakszó felébresztene" megszemélyesítés zenévé oldja a tél és tavasz közötti feszültséget hirdetve, hogy csak
a természet nyújthat menedéket, "sziklás, védõ odút" a feszültséggel terhes emberi világgal szemben. Áprily
költészetére jellemzõ általában a természeti és az emberi szféra közötti állandó vibrálás, lebegés. Fõként a
filmtechnikával történõ "áttûnések" játéka, melyek során természeti és emberi átlényegül, ahogyan e versében
is történik: az évszakváltás emberi színjátékká változik.
A vers zeneiségét a jambikus lejtésû sorok, a tiszta rímek, a hangutánzó és hangulatfestõ szavak együttes
hatása nyújtja.
Téli reggel
A cím évszakot és napszakot nevez meg. A tél a dermedtség, a mozdulatlanság, a reggel a kezdet, az
újrakezdés szimbóluma. A cím életképet sejtet.
A versbeszéd személytelen, tárgyilagos.
Epikus elemek és leíró részek dinamikus váltakozásából bomlik ki a konkrét vershelyzet, mely a vers
során metaforikussá válik. A lírai én személytelensége az általános alany értékű "ember" alakjában jelenik
meg: "ködben ember haladt". A lent és fent ellentétező toposzához értékszembesítés társul: a lenthez a
köd, a ház metaforái kapcsolódnak, melyhez tágabb értelemben a társadalmat asszociálhatjuk, a fenthez a
hegy, a napsugár metaforái társulnak, melyekhez az állandóság, a derű, az értéktelítettség asszociálható.
Azt a szimbolikus jelentést hordozza, hogy az ember nem menekülhet el végérvényesen a társadalom
problémái, gondjai elől, csak menedéket lelhet a természet világában.
A természet díszletelemei: a madarak, a fák, az Áprily versek állandó kellékei. Csupa mozgás, csupa hang
és szín teszi élővé a téli tájat. A megszemélyesítő igék mozgalmasságot lopnak a statikusnak ígérkező téli
tájba: "szakadt a fátyol", "nap villogtatta", fény szédítette", "hegyek ontották", "hószikra kápráztatta".
Alliterációk, hangutánzó és hangulatfestő szavak élénkítik a leírást, például a daloló cinke hangját utánzó
ismétlés "nyitni fog - nyitni fog - nyitni fog", "hó harsant".

Szeptemberi fák
A vers címe csendéletre utal
A vers szövege pedig impresszionista tájleírás
Kétféle látásmód szembesül a beszédhelyzet függvényében. A versbeszéd ugyanis dialógikus, a kedves és
a lírai én párbeszéde. A kedves számára az ősz a késő kék virágot, az első őszi fákat jelenti, mindazt, ami
nyugodt szépséget sugároz. Az erdő vérfoltos vadonná változik, bíborba játszó színei a küzdelem nyomát
jelzik, melyen: "Elhullt a Nyár a nagy vadászaton".
A nagy vadászat az élet küzdelmes voltára utal. A nagybetűs Nyár pedig az élet értékeit, a küzdelem célját
szimbolizálja. Az űzöttség, a tépettség a vér képzetéhez kapcsolódik, amelyet jelzős szószerkezetek
árnyalnak: "biboros vére", "drága vért", "buggyanó seb".
A fenyegetettséget a megszemélyesítés s egyben metafora, a "vérnyomon csaholó vad szél-kopó" még
inkább elmélyíti.
A vers hangneme elégikus, tragikus. Ezt sugallja a verszárlat is, hiszen a dinamikus, egyre erõsõdõ
mozgást idézõ igék után az utolsó sor igéje az "összeroskad", a kényszerû megállást, az önkéntelen
lehullást, fájdalmas pusztulást fejezi ki. A lírai én személyes jelenléte, egyes szám, elsõ személyû
megszólalása vallomásossá teszi a versbeszédet.