119

Fábry Szakál Sándor

„
Rítusok és ido

Nyíregyháza, 2023
A borító és a festmények a szerző alkotásai.

Tördelés:
Erdélyi Tamás

Megjelent a szerző magánkiadásában,

az R-Press Bt. gondozásában.

ISBN 978-615-01-9348-6

Nyomdai munkák: Grafit Nyomda „R” Kft.

Felelős vezető: Ördögh Gábor
 Sebekből épített paloták
Fábry Szakál Sándor versei elé

„Idővel paloták, házak, erős várak, / városok

elromolnak, / nagy erő, vasztagság, sok kincs, nagy
gazdagság / idővel mind elmúlnak (…) Királyi
méltóság, tisztesség, nagy jószág / idővel mind
elvésznek, / Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává
/ nagy idővel lehetnek, / Jó hírnév, dicsőség, angyali
nagy szépség / idővel porrá lésznek” – rótta betűkbe
a 16. század végéhez közeledve Balassi Bálint
Az ő szerelmének örök és maradandó voltáról
írott költeményében. A reneszánsz alkotó műve a
mindent porrá tépő idővel a szerelem erejét, annak
lelki örökkévalóságát szegezte szembe. De mit
tegyen a 20–21. századi költő, ha az időt szemlélve
csak az örök omlást, a sorsfenyegetettséget látja? S
azokkal, a reneszánsz teljességtől régen elszakított
saját léte tapasztalatain, sem az örök szerelmet, sem
a boldogság rövidebb időit, sem pedig a lélek- és a
létbiztonság időben úszó szigeteit nem állíthatja
kontrasztba? S mert nincs az a zavaró és sorsot, létet,
időt elfedő némaság, ami ne tudná körülvenni életét,

3
mégis felhangosítja önmaga belső akkordjait. Ám
miből, miért és hogyan tudja felépíteni az egyidejűen
a sorsrögzítés, az emberi üzenet- és tanulságadás
szándékából születő versvilágát?
A kortárs időkből nézve kezdetben minden költői
út jövője kiszámíthatatlan. Ereje, esélyei az alkotó
személyiségének eljövendő kanyarulataiba vannak
kódolva. Az első jelentkezések után akár az azonnali
elhallgatás, avagy a csak szórványos jeladás, de
az egyre nagyobb eredményeket felmutatni képes
fejlődés is jellemezhetik egy-egy pálya ívét. Fábry
Szakál Sándor verseivel még a hetvenes évek közepe
táján jelentkezett először, a Nyíregyházán akkoriban
megalakult, Katona Béla irodalomtörténész, főiskolai
tanár által kezdeményezett és vezetett Szabolcs-Szatmár
Megyei Írócsoport rendezvényein, felolvasásain és
antológiáiban. Költeménnyel szerepelt a csoport Ratkó
József előszavával ellátott 1979-es, reprezentatív Hogy
a virág megmaradjon című kötetében is. Majd Az
éjszaka gödreiben (1993) című első önálló, Krivánik
József illusztrációival ellátott könyvét a nyíregyházi
Váci Mihály Városi Művelődési Központ jelentette
meg. Erre hét évre, szintén Nyíregyházán, az Amíg
az ördög éber című (2000), az R-Print kiadásával
gondozott s Pallay Róbert és Fábry Szakál Márton
kezétől illusztrált kötettel jelentkezett. A Könnytűrő
tüzek (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc, 2012) után
kötetben való költői megszólalásait viszont már egy
jó évtizednyi csönd követte. S ugyancsak mély csönd

4
övezte az alkotó személyiségét, életkörülményeit
is: az íróként elmerülés és – már-már – a világból
kitaszítódás csöndje. Szórványos jeladások, telefonok,
versküldemények morzsái adtak csak ritka üzeneteket
róla. A néhány szórványos bemutató kivételével a
visszhangtalanság s a hallgatás ideje köszöntött a
versekre és szerzőjükre. Csak kósza hírek érkeztek a
külső világba egy elmagányosodott életről, a létben
botladozásairól, csaknem végső, szinte halálba
némulásáról is. Ezért hatott erős meglepetésként e
kötetanyag érkezése – és még inkább a benne foglalt
alkotások minősége. Mert azok nem a csend meddő
szakadékaiból, az elhallgatást gyorsan feltörni akaró
görcsökből, hanem az elmélyült felkészültség, a
versalkotás munkás mindennapjaiból és a sors elleni
szellemi lázadásból jöttek.
Ami pedig ezeknek az új verseknek a látóhatárát
alapjaiban meghatározza, az – amiképpen Balassi
idézett költeményében is – nem más, mint a végtelen,
a (legalábbis fizikai értelemben) minden emberi dolgot
az árkaiba söprő-temető idő. A múlt, benne az emberi
és a személyes történelem, a művészet és a kultúra más
tényezőinek szelektív halmazával, a jelen, tartalmaiban
az egyéniség kiszolgáltatottságának és lehetőségei
körbezártságának falaival, ütközőpontjaival és a jövő,
annak látomásaiban az antropológiai és az egyéni
problémák egymásra rakódott megoldatlanságainak
sugárzásával. Az itt-ott fényeket is csillogtató, de
többnyire mégis a fájdalmakba torkolló időképek

5
sarkalatos létélményekre mutatva ötvöződnek bele
ebbe a lírába. Olyanképpen, hogy az alkotói kéz a múlt
gyakran igen sötét felhajtóerőinek eredményeként
mutatja fel a jelent, amelyben már küzdelemre,
megváltásra vagy változtatásra – sem a perszonális
erőknek (Mintha I.), sem az emberiségnek (A szikla) –
nincsen esélye. Csupán a helyzetrögzítés és az analízis
lehetősége marad, ezért válik a jövő is az odahagyott
időktől örökölt és a jelen tehetetlenségéből is fakadó
negatív erővonalak foglyává. Csak a művészet, a
költészet marad mint egyszerre az állapotrögzítésre,
az elemzésre és kitörésre alkalmas cselekvés. De –
természetesen – ezekben a sebeket rögzítő poétikai
tettformákban is költészet elemi küldetése nyilatkozik
meg. Fábry Szakál Sándor ön- és létanalízisének
ebben a tragikusság szemszögéből véghezvitt poétikai
folyamában egyenrangúan keveredik aztán a gyónás,
a megbánás, a remény – és a reménytelenség.
Kikre alapozhat ugyanakkor, egyszerre őseiként és
társaiként, kiket tekinthet elődeinek és rokonainak ez
a vágásokból, ütésekből, külső és személyes hibákból
és önmarcangolásból is teremtett líra? Költői elődei
között a magyar irodalomból az 1849, az Arad utáni
Vörösmartynak az embert „sárkányfog-veteménynek”
látó, a békére, nyugalomra tekintő, a „vén cigány”-os
indulatokat a fájdalmakkal együtt drámai látomásokba
lobbantó világa emelhető elsődlegesen ki. S ugyanígy
a tájba az emberi lét és önnön személyisége drámáit
beleformáló, mindezeket házfalakra vagy falevelekre

6
író József Attila életérzése és poétikai eljárásinak
iránytűi. De rokon lámpásokat emelhetett a szerző
tekintete elé a szinte állandóan a halál előszobáiban
lépkedő Szilágyi Domokos létfelfogása, a kozmoszt
tépő analitikussága is. Ahogyan a képeibe világokat
tömörítő, Isten súlyát a létezés minden pontjában
érző és e pontokra rá is vetítő Pilinszky János
képalkotása is tükröket tarthatott Fábry Szakál Sándor
körbenéző tekintete és művei elé. Szabó Lőrinc
pedig azon a szellemi ösvényen járva válhatott a
szerző egyik szintén fontos elődjévé, hogy a maga
lelkének, lelkiismeretének (különösen az utolsó)
pályaszakaszában történő folytonos faggatásaival –
noha nyilvánvalóan Balassi, Csokonai, Arany és mások
effajta műveinek sugarai után – felragadta a porból
azokat a lélekboncoló késeket, amelyekkel aztán Fábry
Szakál Sándor is – költőként – belemetszett életének
félig vagy egyáltalán be nem gyógyult sebeibe. Majd
ugyanezekkel a késekkel az ember antropológiai
útjának bűneit kezdte mutogatni és felvagdosni. S itt-
ott megjelennek a szerző műveinek szövetében, ezt a
groteszk humort is integrálva, az ember tökéletlenségén
egyszerre fintorgó és röhögő trágár Lőwy Árpád
ujjnyomai is. A világköltészetből közelebbről,
a „halálfúgát” fúvó, a holokauszt emlékének és
következményeinek borzalmát sem feloldani, sem
túlélni nem képes Paul Celan létszemlélete felől
kaphatott Fábry motivációkat, az egyetemes költészet
nagyobb távolában pedig ott áll alkotásai mögött a

7
kivert, a züllött, a vad életét istenhitével és kreatív
intellektusával ellensúlyozni próbáló Francois
Villon is. De mint gondolkodói példáknak – illetve
szemléletére hatást gyakorló intellektusoknak – verset
szán Aurelius Augustinus, Kempis Tamás, Dante
Alighieri (A kép), Szt. Bonaventura (Harmónia),
Csáth Géza (Álom) emlékének is, megidézi továbbá
a börtönbe vetett Pál apostol (Pál a római börtönben)
szellemét. S a szerző műveltsége a világkultúrából, az
egyetemes művészetből verseibe emeli, ha csak egy-
egy villanásnyira Salvador Dalí, Dante, Paál László
arcát is, miközben – ezek kontrasztív forrásaként
– vidéken élő pályatársára is odafigyel. Így emeli át
Ószabó István egyik sorát („földben föld, anyám-
alak”) a Papírsárkány-ballada című versébe.
A jórészt az Isten, a filozófia és a természet
alapkategóriáinak háromszögében megjelenő szemé-
lyes sors, a nemcsak perszonális (Lélekállapotok), de
az egyetemes emberi sorstöröttség, kisemmizettség
(Aki van) mint alapvető szellemi-lelki forrásvidék
egy át- és megmászhatatlan létszituációt emel mint
megverselendő tárgyat a szerző tekintete elé. Ezt jelöli
ki poétai feladatként: a valóságból lelki-irodalmi-
költői szintre emelni a líra által a három időt, betűkbe
formálni ezt a vad hegyet, s ekként tudatosítani a
környező emberi léttel. A valóságos hiányok poétai
felülírása, benépesítése, a család, a társadalmi szerepek,
a barátok vigaszai helyett tehát a líra tartományában
történik meg. Ez a költészet ezért egyszerre kitörés

8
a transzcendensbe, átszakadás a földre zuhanásból
a verbális művészetbe, az egyén orvosolhatatlan
gondjainak szét-, illetve beleoldása a filozófiába
és a történetiségbe. A világ szétszórt, külön-külön
drámáiban, miniatűr vagy kozmikus ütközéseiben,
a történelmi tapasztalatokban tükröződik tovább a
szerző saját sorsa, legbelsőbb énjének viaskodása.
Ezért szövik át a panteizmust működtető idegszálak
reflexei is mindenütt ezt a költészetet. Ezért vésődik
rá a natúrára mindenütt a szerzőnek magának az
arca, ölelkezik műveiben fával, homokszemcsével,
lombozattal, s veszi észre – másfelől – a kő, a
szőnyeg, az ablaküveg, a tárgyak kínjait s örömeit
is (Készülődj és Április). Ám ezek ellenére is örökké
rátámadnak az infernói zugokból, a társadalmi-törté-
nelmi és személyes árnyékokból az emlékek szörnyei,
és tartják-tartanák fogságban, akármerre megy.
Szögesdrótokkal övezve alakját, hogy két lábon járó
egyszemélyes haláltáborrá deformálják egyszeri és
egyedi létét, félelmekkel átlyuggatott, útjait vesztett
és az önszaggatástól is vérző térré változtassák egész
életét (Irány nélkül). Csak Pilinszky csöndjében
gubbasztva, és ott nyugodva meg olykor az óriási
kereszt árnyékában. Költészetének filozófiai íve is
a szenvedéseknek, lelki tusáknak, -furdalásoknak
a statikussá vált, földhöz ragadt keserveiből, ezek
száraz, levelet már alig, tüskét annál többet hajtó
bokraiból figyeli az ég csillagait. S velük együtt a
földön egyre többet rontó, egyre kevesebbet építő

9
időt. A már-már fény, víz, levegő nélküli, egyszerre
a konkrét, a sivár létkeretekből összeszegeződött
valós és pszichológiai ketrecekből e verseken át az
antropológiai térségekbe villámolnak fel a szerző
legbelső viaskodásai.
A komplex költői kép ezeken a keserves eredőkön
és a személyes múlt képzőművészeti vonzódásának
vektorain válik e líravilág meghatározó módon
megjelenítő és sorsrögzítő eszközévé. A kép – amely az
egykor rajzszakos tanárnak készülő fiatalember félig
sem tagadott álmaiból hullámzik örökösen fel – a lelke
és karakterhordozója lesz ennek a költészetnek. Ilyen
tömör, polifon nyilallásokkal teli világ-foglalatokat
hozva létre, mint a Szikla című versből az alábbi, a
természet, az Isten és az emberi személyiség megrázó
találkozásáról valló szakasz:

billegek szakadékom szélén

esőzésektől részeg szikla
völgyi árnyak fészkei előtt
szigorú íjas angyal int
amerre az alvó bomba lapul
ezredévek kínja is kevés
hogy az áldott vízerek
repedései mentén szétrobbanva
elinduljak lassú dübörgéssel
eltapossam a halálos férget
törmelékemmel örökre
örökre beborítsam

10
 A rímekbe és ritmusokba fogott képek rendszerén át
magának az analitikus, a sorsot, létet, helyzetet, világot,
természetet, gondolatot szavakkal festő embernek a
legbelső lénye: az intellektusa, érzelmi vonásainak
összetettsége, azaz maga a sorsa nyilatkozik meg.
A szavakba öntött kép lesz az a nyelv, amelyen át e
költészet lényege, vagyis emberi-művészi üzenetsora
megnyilvánul. (A vizualitásban fogant önkifejezés
egyik kapcsolati megnyilvánulása, hogy a szerző
tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete
Képzőművészeti Tagozatának.) A képek pedig ebben a
lírában nem lepleznek el semmit, nem arra szolgálnak,
hogy eltakarják, vagy csupán sugallják a gondolatot
vagy a sorsszituációt. Nem menekülnek a valóság elől
az artisztikumba, nem manővereznek, mesterkednek,
célozgatnak, hanem a sorsvalóság és az ebből fakadó
világlátás elemi vonásait, olykor nyerseségét és
brutalitását is közvetítik. A szerző egy-egy komplex
képi halmaza a röntgen-felvételeknél többet mondó,
pontosabb, élesebb, szókimondóbb rajzolatokban szól
a belsőről, a külsőről, a lentről és a fentről és ezek
viszonyairól. Leginkább a Van Gogh-i módon izzó,
egyszerre színes és vakítóan fájdalmas, dinamikus,
fel- és megrázó ecsetvonásokkal ábrázolja az éppen
kifejezendő lelki-gondolati tartalmat: „Salakba fulladó
tükörcserép / szórja így fáradt sugarát / ami szép, foszlik
szerteszét / szél tépi, mint egy rongybabát // a csüggedt
lélek így bolyong / tebenned, zengő kreatúra / a parkban
zsong a zsenge lomb / a kecs, a báj, az örökkön újra”.

11
 Ami a tovatűnt időben örök, a jelent is folyton
delejezi és a jövendő csapóajtóit is mutatni próbálja,
az természetesen nem más, mint az emberi közösség
avagy annak megörökölt értékei. Ez az élménykör a
szellemi elődök példáival, teljesítményével is hat. Ők
elsődlegesen az intellektualitás erőrendjét támogatják
meg a költemények struktúrájában, a gondolati, a
metaforikus és a ritmikai rendszer megformálásában
is segítenek. A családi élet, a szeretettek, a rokonok
és a barátok vékonyka köre viszont a kötődést-
kapaszkodást hordozó érzelmek őket idéző, folyton
fel-feltörő fényeivel világítja meg az eddig megtett,
és sok szakaszában rideg kőkockákkal kirakott
emberi utat. Robbantja szét a fájdalmakat, s teszi
megformált verssé a belső feszültségeket, emlékeket.
Az édesanya (Rom) és az édesapa, a rég a nyírségi
szélbe futott lélegzetű (általam is igen jól ismert
és becsült) tanító-tanár szülők, és velük együtt a
gyermekkor emlékfátylai, egy sebekkel borított élet
mai bekötözőivé növekednek. Kiszakadnak az időből
és konstans segítőtársakká magasodnak a szerzőre és
az emberiségre is mind élesebb szemmel vadászó,
leselkedő kárhozatban. Alakjuk megnő, a biztonság és
szépség jegyeivel ékes, nehéz küzdelmeik is értelmet
nyernek, szembesülve a jelen vacogásaival.
Az Isten léte, leendő vagy várható ítélete a
versekben is megtestesített, lejegyzett hibákból,
bűnökből és szenvedésekből válik e lírai rendszerben
a személyiség igazmondó tükrévé. De nemcsak

12
azzá: az egyedi élet törésvonalaiból, földrengéseiből
szakadó szavak mellett a történelem forrongásaiból
is feléje áramlik itt minden panasz. A költői kozmosz
Istenképe azért kezd a Pilinszkyéhez hasonlítani, mert
egy érdemtelen, még eredendő esendőségében is túl
nagy mélységekbe szakadt, bűnökkel agyonterhelt
világot állít az ábrázolt földi és természeti szférákban
az isteni lélekkel szembe. Nem tudatos Pilinszky-
imitáció ez, hanem az emberi létnek a Fábry Szakál
Sándortól is érzékelt csonkasága, szomorúsága idézi
elő, hogy a képsűrítések vagy a szakrális és az etikai
dimenziók olykor a nagy költőelődre emlékeztető
formációkat szítanak fel e versvilágban. Isten e művek
rendszerében nem ment fel, nem utasít, hanem puszta
létével minősít és késztet állandó önvizsgálatra.
Tekintetébe fogja az emberi mozgásteret, s abban
a szerző cselekvésnyomait is. Utólag is ráébreszti
döntéseinek árnyékaira, de ritkábban fényeire is
odamutat. A személyes és az emberi tökéletlenség
történeti koordinátáit felrajzoló költeménysorozatban
a tisztaság, a tökéletesség magaslatát jelöli ki
mértékként. Akkor is, ha az ember antropológiai
hibáinak gyakori emlegetésével ez a versmennyiség
egyszersmind a teremtés problematikus pontjaira
is rávilágít, miközben „az anyag hűvös racionális
üzeneteit, / lehangoló kozmikus faktúráit” kutatja, s
a transzcendensbe hajolva meglátja azt is, hogy egyre
csak „szanaszét hull az anyagvilág” (Szeptember). A
művek filozofikussága a versfolyam e transzcendens

13
képleteivel is számos ponton érintkezik. A két
vonalrendszer a mindennapok körbezártságából, a
szenvedéstörténet személyes változatából való kitörés
két útját is megtestesíti. A számos Krisztus-sors
megidézés így vagy a szenvedéstörténet személyes
szerkezetére kopírozódik („Krisztust a szamárra
kötözik”), vagy a megváltásért élők és ezért a földi
tereken hittel és ésszel cselekvők arcát színezi
széppé: „Az élő Krisztus megbocsát” „a Krisztust
értők kicsiny seregéhez” tartozóknak (Mit). A számos
alakban megjelenő és a földre mutató Isten teológiai
szempontokból is értelmezhető jelzőfényekkel
világítja meg az ember útját, még akkor is, ha Isten
földi „vázlatán” olykor ennek csak a káprázata látszik:
„a kreatúra porló szélein / hiszen Isten valósága itt /
egy gyöngyházfényű fodrozódás” (Irány nélkül).
A lét és benne a negatív kísértések következtében
beállt csapások az istenképzet és a filozofikus analízis
tereibe kerülve olykor szorosabb antropológiai
mintázatokat kapnak. Az alkotói, azaz a versekben
beszélő személyiség így „Az Ember” bibliai, Ádám-
szerű motívumaival telített vonásokat is visel. Úgy
botladozik saját kicsike, szűkös tereiben, mintha az a
mindenség lenne, a mindenség elemei pedig gyakran
olyan megvilágítást kapnak, mintha szervesen,
maguktól értetődően vágynának-zsugorodnának e
miniatűr környezetbe. A makro- és a mikrokozmosz
e kettős átalakulás jegyében e költeményekben
folytonosan áttűnik egymásba. „Fák közé alvadó / fény

14
van, a mérhetetlen / közöny zúzmarája. / Talán rajtuk
kívül / nincs is egyáltalán /semmi. Csak űr van.” –
mondja szinte összefoglaló érvénnyel A mérhetetlen
című költemény. A mítoszok is ezért jelennek meg
kereszténység előtti elemeikkel is a bibliai istentudat
és a modernebb filozofikum holdudvarában. Hiszen a
szerző egyszerre keresi „az aranykor mítoszát” (Össze),
s lát rá a mindenséggel, a teremtéssel ingerkedő
„egyéni mitológiákra” (Egyéni mitológiák), miközben
versképeiben maga is mítoszokat rekonstruál vagy
épít (Na ott…). Még az a panteizmus is e mítoszi
hagyomány része, amely a szerző természetélményében
kap megfogalmazást. A természet tárgyai, vonásai
gyakran mítoszi természetű jelképes-allegorikus
tartalmakkal telítődnek, modellszerű értelmezését,
szimbolikus átsugárzását, érzelmekkel átitatott
metaforikus foglalatát adják a gyakran apokaliptikus
szakadékokkal „díszelgő” emberi térnek. Akárcsak
Pilinszky egyes verseiben, a ketrec allegorikus ábrája
így szinte metaforája lesz az emberi élet helyzetének,
ebből eredő minőségének. E már-már szimbolikus
szerkezet és térbeli alakzat folytonosan kísértő belső
megformálódása ilyen sorokat írat az alkotó keze
által versbe: „torz ácsolatot látok megroppant / sötét
gerendázatot szabálytalan / geometriával értelmetlen
óriási / üres ketrecet / üres ketrec a város is / a rengő
dörgő föld felett / az iszonyú vörös foszlányokban /
aláhulló / szentséges ég alatt.” A Nyári absztrakcióban
– az egyéb természeti és térformákra is ráépülve –,

15
emlékezetesen válik a lét forrására és végére tekintés
borzongató élményének és egyik legfőbb humánsors-
szerkezeti elvének képzetévé – és az Istenhez hajlás
kényszerítő, erős katapultjává is:

Az azúr semmi ketrecében

gomolygó sárga köd
takarja az apró, vörös
formák békés csoportját –
szunnyadnak, az álmuk is
vörös, akár a forró
tisztító égi hab.
Ez itt az égi ország.
Kisfiam. Visszakaptalak.

Aligha csoda, hogy a természeti jegyek is: a levelek,

ágak, égitestek egy tömör díszletezéssel súlyozott
létértelmezés részeivé válnak a verssorokban. A
háborgó, emlékező, a magány és az elhagyatottság okait
kereső lélek folyton ezekbe a keserves, a természetbe
is benyomuló modellekbe olvad, azokban testesedik
és terjed létgondjaival tovább. Ezek labirintusaiba
reked többnyire a jövőkép is, ahonnan már csak az
Istenhez közeledés lehet a jövő és a mentség. Fábry
Szakál Sándor természetábrázolása így az Ady-típusú
látomásos, a József Attila-i analitikus gondolatot
hordozó és Szabó Lőrinc-i, a lélek küzdelmeit a tájra
és a természet mikroelemeire is rávetítő, sokszor
Isten-kereső verseivel mutat rokonságot.

16
 A kötetet figyelmesen átolvasva végül igencsak
szembetűnő, hogyan maradhatott a magyar irodalom
országos fórumain szinte teljességgel ismeretlen ez a
valódi emberi helyzeteket, embertani gondokat feltáró,
elemző, filozófiai dimenziókkal is áthatott s poétikai
tekintetben is megbízható értékű líra. Miközben
a posztmodern, a dzsender-, a me too-, továbbá a
különböző szexuális magatartásokat propagáló,
ideológiailag vagy esztétikailag a legkülönbözőbb
divatirányzatok téziseivel agyonterhelt, üresjáratos
versek tömkelegével lehetett és lehet ma is, a
központi folyóiratok lapjain is találkozni. A vidéki
lét, a személyes elzártság, a sorstól sújtottság és a
kapcsolatok hiánya ugyan választ adhat részben a
kérdésre, de ez nem menti fel a jelent az e költészet
iránti közöny, némaság vagy figyelmetlenség
felelőssége alól. Ezért is fontos, hogy ez a könyv
eljuthat a költészet újabb jelenségeit figyelők kezébe.
Hiszen Fábry Szakál Sándor verseskötete a
sebekből kirakott idő megállíthatatlan személyes
és históriai folyásával szemben az ember elemi
antropológiai kapaszkodóit: a természetet, Istent,
az emberi kapcsolatok és példák erőit mutatja fel, s
mindezeket a fájdalmakból is építkezésre képes akarat
tetteként: költészetté emelhető eredményeként. Ezért
szolgálhat lírai analízisével a bennfoglalt félelmek,
a megtapasztalt emberi esendőségek, a történelmi
iszonyatok ellenére is tanulságul a jelen olvasóinak.
Miközben mélyről fakadó – s Balassi Bálint „Idővel

17
paloták, házak, erős várak, / városok elromolnak”
sorával egybehangzó – kötetnyi kiáltásának félelme
egyre élesebben, láthatóbban és hallhatóbban vissz-
hangzik a 21. század harmadik évtizedének eleven
történelméből is.

Budapest, 2023. október 20.

Jánosi Zoltán

18
 Legyenek

sem moraj sem suttogás se szín se fény

így mi lesz HÁT MI LESZ
a „száműzött” tenger helyén

így nem maradhat itt

AZ ŰR A NINCS A SEMMI
hová lesz ha kiűzetik

hová a tenger CSAK ennyi

hová kerül hová terül
az áldott rozsföld türkize

az út szélére fröcskölt pipacsok

valami szándék születhet-e
hogy legyen új fény s LŐN-E

és legyenek új pipacsok legyenek

új utak szélére
fröcskölődve

19
 Rítusok és idő

a nemvárt órában majd

egy aggszűz Erünnisz ujja
csengőd gombján matat
ajtódat kitárod, bávatag
mosollyal, mintha csak
tükröd előtt, egymagad –

az belibben és kiált:
sorsod betelt, táncra hát!
Lehámlik utolsó ruhád
illatos bőröd, sovány husod
elevenednek rítusok

némi elismeréssel adózik

ha szép csontvázadba botlik
a megtorpanó, de meg nem hökkenő
mindent ismerő, mindent elfedő
nem tudni meddig, honnan érkező
nemlétbe törekvő létező
az ezerszer átkozott, ezerszer áldott
felfejthetetlen Idő

20
 (hetvenszer hét…)

hetvenszer hét keserves este

ki küldte őket ki kereste
hetvenszer hét keserves estét
kétségbeejtő ínséges estét
küldött a hibbant szétdobáló
és egy súlyos láthatatlan háló
vonszol kies köd-ülte terekre
ki akarta ezt ki kereste

a szem és minden érzék csal már

nem látok tovább önmagamnál

álom ez vagy káprázat talán

egy ében hajú hófehér leány
rózsaszínű eper-ajakkal
puhán átkarol ő is angyal
nem ellenkezik nem szemérmes
a csókja jéghideg-édes
hűlő testemhez tapad szelíden
hókarjaival elvisz innen

21
 Aurelius Augustinus emlékezete

mintha a „rendezetlen” földön élnék

gyűrt arcom alaktalan ősanyag
feneketlen, ördögi örvényét
pörgeti felém az elemi harag

sziszeg az éj: gonoszoknak anyja

ám örök zsoltárait susogja az Úr
és lelkem süket az ártó szavakra
a Hatalmast dicséri számolatlanul

pedig a színen valótlan-fehér

fény nem ömlik – kihúnyt végképp
fájó a csend és testetlen a tér
újfent nincs más csak sötétség

22
 Kempis Tamás emlékének

Mert, hát hiszen, rém egyszerű ez:

a megérdemelt, s elvállalt penitencia.
A Mindenség Ura így fegyelmez.
Ismer jól, s értünk szól ember-fia.

Igaza van Tamás szerzetesnek

– bár a felismerés is kegyelem –
örülni lehet és kell ennek:
a balsors okozat, de cél legyen!

Ha bújsz előle, könnyedén talál rád

és szabadulnod lehetetlen,
ám ha Krisztusért örömmel várnád:
égi béke lenne szívedben.

23
 Pál a római börtönben

szürkeség jő, s épp mintha óvna

minden apró zugból szivárog
bőrömre ül, nyűtt takarómra
„naponként halál révén állok”

vagyok csupán mindennek salakja

ál-testvéreknek hóbortos zsidó
Krisztus Jézusnak örök rabja
zsidóknak áruló, köveznivaló

zuhogott rám testvérek vesszeje

korbács-kígyó mart meg naponta
jó Uramnak szándéka volt vele
angyalok néztek szánakozva

de meg kell maradjak tanúnak

mert az Igazság több, mint a Tóra
fölösen vernek, szapulnak –
és szürkeség jő, és mintha óvna

24
 A Nagy Kép
(Dante Alighieri emlékének)

láttam a Nagy Képet, amint vállain

hordozott parányit, számlálhatatlant.
Nem törte irdatlan teher, a kín,
idők előtt feszített vászna pattant
olykor, ám nem szakadt, se feslett.
Amit dadogva mondanál szavakban,
azt e ragyogó síkon keressed!
Itt a rejtező Valóság ab ovo teremtve,
hol vakít, hol dús homályba dermed.
A Szent Szándék maga írt a felületre!
Rápillanthat néhanap e túlnani csodára
halandó, sola fide Úr kegyeltje.
Talentum a részt, vagy emez őt találja,
hogy a Teremtést így befejezné.
Ily módon az Alkotó ismer magára.
Hitvánnyá silányul és engedetlenné,
ki mért időt, erőt fecsérelni bátor,
hogysem saját terhét vállára venné.

25
 Mintha rettenne váratlan csodától,
a rá testáltat folyvást halasztja,
s e gyávaságból erényt kovácsol.
El sosem jut per aspera ad astra,
ha nem pillant Isten vázlatára,
és szívét rút önhittség dagasztja.
A Nagy Kép áll. Kitartóan várja:
alázattal, hittel hódolóknak
néha fellibbenjen fátyla.

26
 (elmartalak…)

elmartalak, mint a friss heget

de megidéz az emlékezet
szavaim eléd hullanak –
mint a friss heget, elmartalak

idéznek fátyolos szavak

fénykép sarkán gyászszalag
minden szóhoz könny tapad
sztaniol őrzi a hajad

27
 Szétszóródtak

Szétszóródtak, akiket szerettem.

Írni és sírni sincsen kedvem.
Fonnyadni se, mint fű, virág –
fák gyűlnek körém, őszi fák.

Fölolvadni itt a ragyogásban!

Folt lenni e színes palástban.
Barna folt a haladó őszben,
irulni-pirulni szégyenlősen.

Most rátok gondolok erősen.

Ültök karnyújtásnyira tőlem,
fogom a kezetek eszelősen,
nem győzhet végül az idő sem.

28
 Díszlet

szívzugokban kicsinyke holtak

poros polcon sok üveg
békésen fölsorakoznak
homályos polcon üvegek

szivárog különös, nehéz illat

ami ki nem szellőztethető
búvik, amíg a szíved higgad
majd utánad lép, vagy szembejő

és elgyöngül a szabad akarat

pilláid alól könnycsepp-csíra nő
díszlet minden, ami holt anyag
csupán díszlet, így felejthető

29
 lehullasz, mint szögről a kabát
ez a foszladozó rongydarab
mezítláb gázolsz rajta át
és kikáromkodod magad

a lélek szennyesét dobálod

szét a szürke levegőben
kurva életed, halálod
felemlegeted bőven

nyomor szaporázza lépteit

mögötted, sarkad tapossa
úgy hitted, megbújhatsz te itt
mint erdő füve közt a gomba

hol angyali kéz, hol ördög mancsa

simít végig, vagy karmol
valójában egyik sem akarja
hogy szabadulj önmagadtól

30
 A kő I.

csak a kő árnyéka halott

a kő nem
zizegnek benne atomok
időtlen

kőből utcakő lesz és szobor

kongó katedrális
a kövekről lehámlik a por
e könnyű palást is

a kövek létbe hívottak

szikár nyelvükön dadognak
csupán tetszhalottak

akad közöttük drágakő

és kirakatüveget törő
sosem halott a kő

31
 A kő II.

a kövek létbe hívottak

szikár nyelvükön dadognak
csupán tetszhalottak

akad közöttük drágakő

és kirakatüveget törő
sosem halott a kő

csak a kő árnyéka halott

benne atomok, elektronok
siserehada kavarog

kőből utcakő lesz és szobor

lehámlik róla a por
katedrálissá nő valahol

kőre írják majd nevünk

az igazit, kavicsra, a bűnt
akkor magunkra ismerünk

32
 ki igazít el…

ki igazít el
a holtak izzó ugarán
a homokra vasalt
kövekbe préselt csendben
a kisimított-feszített tér
kusza geometriáján
a nem-kényszerhelyzetekben
üdvösség és üresség határán

33
 Végül

szivárvány-ujjaid közt, Uram

pille-bűneim szétmorzsolódnak
lám, elváltozom néha
az anyagtól kiüresített
kőzáporos káromkodások és szenvtelen
tekintetek elől elzárt
szűrt fények szőttesébe burkolózó
köztes tér fölötti
szépséges mezőkön
a tovalibbenő
eltévedt pillék végül
eltűnnek szemed elől, Uram

34
 Konokan

akárha tegnap, azelőtt

holnapi holtam homlokát
orrát, homloka Horn-fokát
kicifrázom ó-jelekkel
sikálom forró tengerekkel
konokan, egész délelőtt

35
 privát, hű angyalomnak
lüktető kristályszíve van
szelíden megdorgál holnap
mai restségem miatt

bár ha valaki leroskad

néhanap a terhei alatt
ellene vádat koholnak
rejtőzne már, mint a vad

vackába húzódik az ember

sokat töpreng, elmereng
nem győzi gyarló értelemmel
valóban miért szenvedend –

ám nekem értő, hű angyalom van

álmodik, fest és ír velem
fogja az ecsetem, kezem, a tollam
nagyon szeret, s én nagyon szeretem

36
lecsuklott fejű
ifjú napraforgók
a kertek gettóiba zárva,
halomra dobálva.
Mások jó halálba
dermedve, állva,
pergő jégzáporral
tarkón találva.

37
 elkap, mint dohányport a szél
a félsz, mert íme itt a pillanat
ami az életbe még épp befér
bátran testvér, csak tartsd magad

elkap, mint levelecskét a patak

a nem romboló, de megtartó idő
suttyó szél a hajadba kap
és felnyög az erdő, felsír a kő

ne ágálj, inkább engedd magad

ne gondold, hogy lám, nincs tovább
áttetsző, légies karok tartanak
s az élő Krisztus megbocsát

38
életem utolsó telén-egén
hóban, felhőkön cammogok
a büntetést letöltöttem én
a Nagy Úr pedig mosolyog

simogat, bátorít az Isten

bár régen sem tett egyebet
nem lehet, hogy Ő elveszítsen
egy csetlő-botló gyermeket

lennék bár Muhortij, a ló

ki megfagyott egy szörnyű éjszakán
takarj be hó, kristálytakaró
kérem én, az utolsó szó jogán

39
40
 Elrendeltség

Ő fennkölt és altruista
érdeklik a köznapi dolgok.
Minden díszlet, mindenki statiszta.
NINCS MIT TENNI!
Ő előre mindent megoldott.

41
 őriznélek,
mint szemhéj a szemet
fulladás a lélegzetet
száraz virág illata nyomát
szélcsend a vihar ostorát
szférák a különös zenét
Wertheim-trezor az ékszerét
ringatnálak, akár szél a rózsát
egy cipőcske kell, néhány apróság
egy kis piros pulóver talán
s a részvétlen űr ablakán
csillanna az örökkévalóság

42
 ÁLOM
(CSÁTH GÉZA emlékének)

I.
képzeljetek mézszínű testeket
vonaglani alul-fölül
sok holdarcú lampiont
az óriás teremben
ahol én táncolok egyedül

II.
bűzös utcán, bűzös tereken
tódul a nyikhaj csőcselék
kapualjból figyelhetem:
mindez félelmes, de szép

sok virág feje porba hull

vérükre kis zöld legyek szállnak
és elszántan, makacsul
elindulnak felém a házak

43
 Az ördög felénk kacsintgat.
Tapadj a szemére fényességes
cserefolt-csillag!
Mert aki így kacsintgat
romlott ételt, csámpás cipőt ad
tapadj a szemére fényességes
cserefolt-csillag!
Látjuk, lukas a domb, az erdő
a zokni, a lábas, a puha kendő
kabát zsebe, pulóver ujja
idő rágja és kinyújtja
jó fiunk szégyell, el is taszíthat
szenvedjük külön a napjainkat
ördögi szem éjféli szikra
pokoli kovakő pattintja
könnyünk, vérünk mind kiszikkad
tapadj e szemre cserefolt-csillag!
Mi is ringassuk azt, aki ringat
múltról, reményről némi hírt ad
segíts, vigyázó cserefolt-csillag!

44
az ágak foszló szövetén
átpréseli magát a fény
a tó ideges bőre ráng
ha ráhull levél, egy kis ág

a víz törött tükréről a köd

a bokrok alá sündörög
ott pedig, ahol a part szakad
egy gyökér a levegőbe kap
soványka cserje homokot harap
ködöt szürcsöl, ahol a part szakad
AHOL a part és A SZÍV szakad

45
 Emlékszem, igen, arra.
Emlékszem erre-arra.
Hangokra, félszavakra.
Arra a percre, napra
amikor diribdarabra
törött a márvány lapja
és alatta
gótikus ujjakkal a kezed
balzsamos, hűs tenyered.
Elröppent már a rémület
tétován a karod emeled
és a nyitott, szép tenyérből
libben felém egy elkésett üzenet

46
 Galambok

Szemben a Nappal
két szürke angyal,
két galamb

komolyak, büszkék,
körül a hűs lég,
két galamb

semmi a szükség,
semmik a tüskék,
szól a hang

ne élj panasszal,
mondja két angyal,
két galamb

47
 Össze

Elvégeztetnek idővel a keserves

és irgalmatlan kiegyenlítődések.
Közepette, ismét és után.
A szürkület kunyhómagányában
holt arcod aranya
megillet.
A durva fákból ácsolt
kálváriák
alatt a világ reggelei
felé
rézsút sugárzó tekintetek.
Ha a testek szóvá változnának
ami persze definiálhatatlan
újjászületnék daccal, örömmel
elnémult hangokat hallgatnék
korhadt darabkákból rakosgatnám
megfontoltan, repesve
össze
az aranykor mítoszát

48
 Na ott…

…ezután az egyperikszet elkalapáljuk

lankadatlan kitartással, az nyújtózik
engedelmesen az egyperavégtelen felé,
ahol a kiterjedés éppen megszűnik,
na ott csírázik a tér, az elemi
részecskék megformázzák a nárcisz
szirmát, gyermekünk homlokát,
a mérhetetlen empátia szülte Fiúisten
delejes ujjait, kutyahűséggel teli
aranybarna szomorú szemét, az Atya
mondataiban felfénylő és formákat
öltő jövőt, zálogházaival, körútjaival
esztelen gyáraival és mulatóival
házasságkötő és -bontó termeivel
trafikokkal és hullaházakkal
kótyagosan száguldozó emberekkel,
a flaszter ösvényein képtelenségig
duzzadó, ordító közönnyel, némi
kegyetlenkedéssel persze és
kilátástalan
testi-lelki nyomorúsággal
hát jól gondoljátok meg
és jól figyeljetek kalapácsosok

49
 Döbbenet
(Marcinak)

élettapéta-folyó törmeléket visz

mannává lényegült
káposztalevél-torzót
kerge krumplihéjat
gótikus tojások mész-íveit
élettapéta-folyó hátán
már a napszállat
vörös selyme fodrozódik
a partok tücskei apró
levelekkel takaróznak
a fájdalmak sarában
a lerajzolhatatlan, féregmozgású
hullámok tövénél
rothadó gerenda mögül
felbukkan, bólint
három csapzott kutyahulla
igen, a viszontlátás döbbenete
aminek meg kell történnie

50
 Ötödik kör

Ismét a csalfa, álnok

lecsiszolt, lakkozott álmok
unt litániák és elégiák
pléhkrisztusok és Máriák
rossz kompániák, orgiák
korhadó rönk-hazugságok
be nem tartható szabályok
ötödik (hányadik?) körében
félig szenderegve, félig ébren
félig motyogva, félig üvöltve
ellustulva, majd felpörögve
könnyeket ejtve és röhögve
fennhéjázón, könyörögve
suttogóra fogva, hörögve
harci tánccal, azután bénán
széttöredezett égi létrán
mindent tudón, mindent felejtve
kapaszkodván a fellegekbe
dicsérve poklot, majd mennyet
csakhogy valódi orcádat rejtsed
csakhogy a kereszt ne törje vállad
mit művelsz, ember, isteni állat?

51
 Mintha I.

Viasz-mátrixba ragad a láb

arcodon barázda, gödör, árok
dombhátak mögött lappadások
(mintha a fiadat hallanád)

rekedt és idegen a hangod

bokor suttog, remeg a nád
az is foszlik, amit Isten alkot
(és mintha fiadat hallanád)

A szemben por és szilánkok

nincsen esély, hogy megtaláld
a szívben leveledző átok
(mintha a fiadat hallanád)

Viasz-tócsában álldogálsz
nem mozdulhat már a láb
nem segít bűnbánat, fohász
(és mintha fiadat hallanád)

52
 Mintha II.

Viasz-mátrixba ragad a láb

(nincs esélyed, hogy megtaláld)
bokor suttog, remeg a nád
s mintha a fiadat hallanád

Arcodon barázda, gödör, árok

dombhátak mögött lappadások
szemedben por és szilánkok
szívedben leveledző átok

Viaszba ragadtan álldogálsz

ugyan mire még és kire vársz?
Nem használ bűnbánat, fohász
elömlik szíveden a gyász

53
 Április

Salakba fulladó tükörcserép

szórja így fáradt sugarát
ami szép, foszlik szerteszét
szél tépi, mint egy rongybabát

a csüggedt lélek így bolyong

tebenned, zengő kreatúra
a parkban zsong a zsenge lomb
a kecs, a báj, az örökkön újra

és átszellemül és felfényesül
a porhüvelyt szinte ledobná
a legszentebb vágya teljesül:
örök élete omol rá

54
 AMI KELL

egy létra, egy asszony, egy angyal

fekete tarisznyában fekete
kenyér, pirult arcokkal
egy bakfis csorda, szemközt
a felismerés és hazatérés előtt

kell még fájdalom, hiány

és hiúság, önzés és ördögi
öregség, valami részvét
és sírás, a sivatagban
szelíd szomjúság, vezeklés persze
az ünnepi zűrzavarban, tenger
pillantás az égre, pokolra
a tapintatos Semmi
hordaléka alól

55
 Őszi reggel

Avar szőttesén térdel az erdő.

Gyónni készül. Bevallaná
a virgonc nyár bűneit.
Hajnal óta keresgél
az emlékek kosarában.
Szeles, őszi ünnep van.
Gyöngyszínű vászon az ég.
A halovány Nap fókuszában
egyenként, végül
felizzanak a fák.

56
Az örök menyasszony

Nem vagyok nálad ostobább!

Nem várhatok rád így tovább!
Sikoltja, vagy susogja
révületében motyogja
zöld fátyolába sírja
csacska szellőkre bízza
ábrándos szívének vágyait
a örök menyasszony
a nyúlánk nyárfalány

57
 Bagatell szonett

Na, hát élni kell.

Szenvedni, szeretni kell.
Az égre nézni kell.
A földre lépni kell.

Földönjárni, földönállni kell!

Még rettegni kell.
Tétován polcra nyúlni
fiókot tolni-húzni

beszélni, pofázni
magadat menteni-magyarázni
ölelni, üríteni kell.

A járdán köpni kell.

Az utcán ölni kell.
Innen elszökni kell.

58
szürke, dűnére emlékeztető
képződmény, árkok, lukak között
a lázas, mohó szöszmötölés
eredményeképpen, testem közbeiktatása
révén, ravasz kényszerítés bomló
titokzatos létformák felé
egy túl lapos, semmiféle
feliratot nem érdemlő, porviharok
által karistolt, az anyag hűvös
racionális üzeneteit, lehangoló
kozmikus faktúráit hordozó
parányi sírkő, egy eredő
tapadó izmoktól megfosztott
csontlapocska, a nevét
illene tudnom legalább

59
60
 Készülődj

végy példát a fákról, e hallgatag

szótól megfosztott csodákról
képzeld közéjük magad

lelked éppoly követhetetlen

szövevény, mint a rengeteg
vagy a gyökerek lenn a csendben

te is készülődj kitartóan, némán

és borulj virágba váratlanul
és szótlanul e fecsegő planétán

61
 Irány nélkül

irány nélkül, lebegve

kiáltozik a sirály
zuhan most, karmai közül
víz pereg a sebzett tótükörre
megszökik, isten tudja, mennyire makacs
milyen messze kezd el nevetni

beledobnám magam a világba

mint tehetetlen követ a tóba
nem volna előttem semmi
csak a fényes, kitöltetlen idő
micsoda kiélezett pillanat lehetne
végzetes, vagy véletlen, elfogadnám
maradni, nekivágni
olyan egyszerű, olyan kétségbeejtő
félek, eltűnnék magam elől
Isten szeme lesiklana rólam
édesen-sötéten máshová figyelne
egy márványlapra, ahová véletlen
hálózatokat, céltalan pályákat rajzolt

62
így lenne szép a gyász
csupa kérdés, csupa néma sírás
félénk töredék-dallam
ugyan kit, mit is keresne
a megsemmisítő akarat
a kreatúra porló szélein
hiszen Isten valósága itt
egy gyöngyházfényű fodrozódás
bár minden valódi szépségért
megsemmisüléssel kell fizetni

63
 A mérhetetlen

Fagyos káprázat van.

Az éjszaka fensége.
Megdermedt földöntúli fény.
Egy csattanó hang:
nincs törvény!
nincs lelkiismeret!
Tehetnénk-e bármit
ha nem KELLENE tennünk.
Isten retirál.
Igazat ad az igazaknak.
Ítélkezni fogunk.
Védekezni fogunk.
Senki nem segít rajtunk.
A fűszál és a fehér kő
védik majd Istent.
Fák közé alvadó
fény van, a mérhetetlen
közöny zúzmarája.
Talán rajtuk kívül
nincs is egyáltalán
semmi. Csak űr van.

64
Papírsárkány-ballada

Keringünk tintakék mezőben

pajkos papírsárkányok vagyunk.
Kacagva egymást előzzük,
el-elmaradunk.

Űri viharban táncolunk,

önfeledten viháncolunk:
két gyermek, két felelőtlen.
Sziporkázó csillagesőben.

Perseidákkal szemben szállunk.

Elszakad vékony madzagunk,
megtorpanunk, riadtan állunk –
és zuhanunk és meghalunk.

65
 választott, szépmívű szavak
rétre hulló galambcsapat
szivárvány-köntösű szavak
gyurgyalagok, jégmadarak

kristály-csengésű szavak
porcelánok, metszett poharak
jámbor, istenes szavak
lelki szegénység, jóakarat

elkoptatott, üres szavak

semmit sem ígérő virradat
alattomos, szúrós szavak
felbolydult, szőke darazsak

hiteltelen, hazug szavak

szívünkre zúduló salak
gyászban didergő szavak
„földben föld, anyám-alak”

66
 A szikla
kárhozottak csikorgó zenéje
amit hallok hangok zörejek
hamis harmóniát sugárzó
kombinációit gyötrő végtelen
ismétléssel sötét erők
vallató szobájában ahol
rettegni és szenvedni kell
hatalmas reteszek könyörtelen
állkapcsok csattannak hallom
a tiszta embertelen hangot
fölfelé cikáz szétterül
a színek kialszanak
minden díszlet ezernyi
szürke folt szédülök
billegek szakadékom szélén
esőzésektől részeg szikla
völgyi árnyak fészkei előtt
szigorú íjas angyal int
amerre az alvó bomba lapul
ezredévek kínja is kevés
hogy az áldott vízerek
repedései mentén szétrobbanva
elinduljak lassú dübörgéssel
eltapossam a halálos férget
törmelékemmel örökre
örökre beborítsam

67
 Szégyen
a színkörök barbár szertartásain
elmondom mit láthatott
a teliholdarcú sóvár figyelem
szétszakadt-foszlott
gyöngyház-ragyogású lepkéket
idióták szívbe markoló
aranykori mosolyát
drót-peremű arcokat
madárszar-égette hernyórágta
levelek zöld auráját
szellemtáncot a holdarc között
zokogó agóniában szikkadó
éjfekete magvakat reflexszínek
pompázatában anyánk minden
anyák gömbölyű hasát
és mondom mit érezhetett
hallatlan testiséget
archoz simuló szöghajat
kígyó-karokkal tapogatott
folyosót nászpamlagot
lidérces kábulatban keserű
csókokat szétrobbanó
parányi fog-bombákat
szörnyű szégyent persze
maroknyi
csonttörmeléket a szájban

68
 AKI VAN
wir leben
még és éppen
sárgán alvadó
vér-lében
egy borzongató
Grimm-mesében
a táguló és illanó
időben-térben
így illő és való

az eget ne nézd
csillagpor-mocsok
hull alá, lakjanak jól
a rongyosok

az eget ne nézd
gumibot-derekú
szurony-hegyű
az újhold pirkadatkor
légy alázatos, együgyű
az ég el nem érhető
meg sohasem érthető
de eszedbe vésd, te dőre
hogy a pogánynak rendelt
anyaföldön mindenható
a szentesített TŐKE
AKI VAN

69
 ránk böffent és mordul
utunkra gázol, szembefordul
érkezik vele borúra ború
kart karba öltve háború
amivel tej- és viszkitestvér
a tőke, mindegy, kinek kezében
mi dögleni lettünk, kész csoda
hogy még wir leben

70
 Intelmek Marcinak
látod, semmi egy ezredév –
a végtelenben pláne
Isten tovább húzza az időt
vagy talán én, és talán te

eljátssza mindenki szerepét

ütve szenvedi a harcot
ez a párszor tíz nemzedék
a bölcsen számontartott

szenvedi ösztönös ős-ütéssel

mert kódolt a jó- és rossztett
kell álcázott hiúság és csel –
ne lássa senki, hogy gonosz lett

a téveszmék, ideák a lelkek

bokrain, mint folyondár
kúsznak és néha erénnyé lép elő
az átkozott harc, a barbár

71
 védd magad, fiam! ne tartsd
hamvas, szűzi, másik orcád
ne hidd, hogy Istené az Ország
de ökleidet mutogasd!

…és bízzál, hamar eltelik derék

küzdelemmel ez az ezredév!

72
pókhálófinom kék ceruzarajzok
lányujjak szövögette hálóin át
felsejlik a színhely brutalitása
szétrebbennek szavak nélkül
ismerős kedves figurák
suhannak zenék nélkül
lágy vonalhálók csupán
szelíden körbefonnak
úgy tűnik
velem maradnának örökre –
nem lehet, nincs már
sok idő

73
 sárga sajka a dinnye héja itt
a szőnyeg szögletes tavának
dermedt hullámain
érzéki csókra nyíló száj
kegyetlen húsevő virágé
zöld vérű, óriás bogár
napszállat-csíkozta víztükörhöz
szürkülő halott arca
sárga, mint az Istennek tetsző
életű Vincent szobája
koponya fedele, a héj, amin
ruganyos mellű medikák
tanulmányozzák a különféle
fissurákat és árkokat
ÉLJ JÓRA VALÓ SZERETETTEL!
köszöntöm magam, amikor a Nap
dörgöli arany borostáját
bőröm gyűrött selyempapirosához

74
zsarnok Istenem, ez édes
nagy árulást értem én
véghezviszem
mert a jó csak álom
a rossz jelenvaló
így nem ismerhetlek
Szelídség Ura, legfönnebb
álmodozó vagy Te is
gyűlölet perzseli gyomromat
vaskígyó ölelkezik szívemmel
milyen csonkalelkű lettem
milyen holtfáradt vagyok
mint egy túlérett gyümölcs
mint egy öreg nő
miért kell hát sírnom
e végső, diadalmas
pillanatban
nem voltam kellően gonosz
illik zuhannom

75
 Zeusz keservei véget értek.
Miért környékez hányinger és sírás?
Mert utolsó lázas szűkölése
ma is, egyre szivárog a hó
ropogós, friss lepedőjén
a gondozatlan földek árkai fölött
a gondozatlan szívek
irgalmáért esedezve.
Maga az elárvult Létezés vádol
és panaszkodik így. Hiába könyörgött
semmike életéért Zeusz, az űzött
csontsovány kutya. Betonverem
alján fekszik, amíg a lárvák
legyek el nem tüntetik
szikkadó testének foszlányait.
Illő zsákruhámmal
hamuba vetve reszketek.

76
látom pontosan a kertet
emeletnyi magasságból
egy sarokszoba ablakain át
kissé balra gondozatlan
régi park, tetőt ér a lomb
sötét, mélyzöld árnyak
a fák alatt, hol senkise jár
az egymásba nyíló szobák
ajtajában ismerős figurák
egyvalaki egy helyen
elhagyottan, szótlanul, jobbra
fordítva fejüket, merev arccal
bámulnak üvegen át
a csak nekik megnyíló
messzeségbe, ám ehelyt még
gonosz a csönd, valami átok
üli ezt a zajtalan
panoptikumot

77
 MIT

lehet írni a hatalmas okkersárga

falak nyugalmáról? miért, hogy a
legerősebb szedatívumok erejével bírnak?
talán az Éden lenyűgöző és tragikus
kertjét is ilyen falak őrizték?
egy régesrégi álom gyógyító emléke
tör tudatom felszínére, erőt, bátorságot
önteni belém, akár egy angyal mosolya
egy angyalé, aki nem kést tart
a szájában és nem ítélkezik, hiszen
a Krisztust értők kicsiny seregéhez
tartozik? bármily csekélység mögött
hatalmas titkok rejtőzködnek, és ezekre
csak halálunk zárt pillanatában
a sejtések mögüli, a félhomályból való
kilépés után esik villámfénynél
élesebb sugár?

78
józan, gonosz a reggel
áttetsző kristály-darazsai
kirajzanak az epicentrumból
sugárirányban, mindenfelé
szétrobban a metszett
hamutartó a sötétvörös
szőnyeg keleti ornamentikája
fölött, a gyapjúba
fúródnak szilánkjai
elviselhetetlen, fullasztó
a nappal, fojtogat
fémes fényszálaival
anyám halk szavai:
kezeltesd, kérlek
az idegeidet, kisfiam
töri a fényt a könny is
akár az üveg
könnyeimen keresztül tisztábban
látom bűneim törmelékét, ámde
mihez kezdek a labirintus
pókhálóival, a tűnt idők
homályos folyosóin
tornyosuló
bűzlő halmokkal –
nagy kérdés

79
 először az okkerszínű
műbőr kézitáska
hamis csillogása
azután a rideg templom
faragott padjai
mint párhuzamba állított
koporsók
a rikító sárga sál
a dauerolt hajat ölelő
panofix sapka
végül a lehúnyt szemek
az átszellemült arcban
az arc és a fonnyadt bőrű
drága kéz különös
megható párbeszéde
mindennek ellenére
ünnep van ma

80
nagy ég miféle táj ez
toronymagas lombtalan vén fatörzsek
elzuhan egy-egy veszélyesen, váratlanul
a rét színes szőnyege mellett
behavazott suvadás
reneszánsz háttereket szégyenítő
elképesztő mélység-messzeség
töméntelen harmonikus színakkord
minden különös szépség egyidőben
a tér nyugalmas, varázslatos
de elzuhan egy-egy fa
hangtalanul és súlyosan
némi félelem, bizonytalanság
nem túláradó öröm
nem emésztő szomorúság
sejtelem, nincs visszatérés
a szánandó, szürke világba

81
 verőfényben a kárpáti útig
lassacskán, tétova eufóriában
apró kövek közt botladozó
bogárkák, irigylésre méltó
elszánással, íme itt állnak
a hosszú levelű feketefenyők
a szélcsendben is zizegő lombúak
égi sugalmak tolmácsolói
kezdetek tanúi
angyalnyelv fordítói
hámló, százados törzsek
a fenséges, spirituális térben
végigsimítom kicsi fiam
kukoricadara-illatú haját
mielőtt belépnénk

82
a látvány felajz, komor
elszánásra sarkall
indulnom kell
a létra csúcsa fényesség
forró katedra
oromfalnak dűl
bornírt házak falához
egymásra dobált létrák
az utcasorok is, lépkedek
szennyes kövezetükön
kimért időmig
támaszthatom létrámat
felhő peremének
a menny kapuja elé
magamnak prédikálok
hamisan, hiteltelenül
NEM LÁTHATOK BE
A FÉNY SZÍVÉBE!
a csúcson beborít a sarjadó
öröm aranyfüstje, de
szavaim erőtlenek és később
semmire se emlékszem
mégis elindulok
a rám méretezett erősség
meghódítására, mégis

83
84
áldástalan szent idő, pogány
fekete idő, pokol pernyéje száll
a lélek korma nő
az Antikrisztus VAN és vár
a Názáreti VAN és vár
Jahve, Legfelsőbb Parancsnok
küldd ma a Fellegvár védelmezőit
árasszák el keserű sárral
halálos sárral a széles mezőket
próféták marasztalója
hibásan-szőtt elméjű
okádott szörnyed lennék
aki eljuthat a szépség labirintusáig?
irgalmazz azért a tucatembernek
szánni való szívek
taplóvá szikkadó szívek
mert megalázottak
mert bosszúszomjjal terhesek
a bádoghangú asszony
fohászt és szitkokat motyog
a fiú a templom lépcsőjén vizel
belép, leveszi sapkáját
az ízléstelen ház bódító
sárga falai fölött
jobbról balra nő a Hold

85
 angyalt látok behemót vörös
traktorral küszködik végenincs
meredek kaptatón egy égig érő
mosoda felé szennyes terhével
és földig hajolnak a fák a
gömbölyű emberarcú fák és
az angyal végigsimítja puha
szárnyával arcukat példaadó
hallatlan élniakarásuk elismeréséül
két felhőkbe búvó tornyot látok
éles árnyékot vető narancsosszürke
sziklák tövében az elsőt millió
könyvből rakosgatták de otromba
és vitiosus és elszomorító
a második mintha a virtuális
térben állna anyagtalan teste
laza színes fényszalagokból szőtt
villódzó folyvást változó szelíd
de erőt sugárzó kreáció
vakító sárga fényben fürdő házat
látok szobáiban valami ártalmas
transzfiguráción átesett alakok ülnek
súlyos katatóniában egymásnak háttal
fordított székeken

86
 torz ácsolatot látok megroppant
sötét gerendázatot szabálytalan
geometriával értelmetlen óriási
üres ketrecet
üres ketrec a város is
a rengő dörgő föld felett
az iszonyú vörös foszlányokban
aláhulló
szentséges ég alatt

87
 Őszi körkép

zörren a szikkadó, vértelen-veres

kukoricaszár, ha szelecske libben
aki maga sem tudja, mit keres
az illatos mezőn és a kertjeinkben

amott a zöldezüst öreg nyárfás

mintha Paál László ecsetjére várna
elcsendesült ágai között a lármás
sokszólamú madár-dalárda

íme, itt hasal a széles kaszáló

hátán szétszórva széna-gurigák
az ég fölöttünk óriási háló
mondjunk magunkért jó imát

olajzöld árnyak és fénymarta ágak

közé léphetünk, ha a szívünk tiszta
a nagy erdő alján mit találhat
az, ki sorsát csillagokra bízta?

88
 Szeptember

surrog a levél, zörren a szár

a mező vértelen-veres
kicsi szellő illatokra vár
a bokrok, fák alá beles

de nem kél illat-miriád

elsárgult fűre lép a nyár
száll, csak száll a szél tovább
surrog a levél, zörren a szár

89
 a fagy fehér karma reggel
elengedi áldozatait
lehet az levélke, vagy ember
kit magához ránt, majd eltaszít

a hajtókar, a baltanyél törik

szanaszét hull az anyagvilág
Krisztust a szamárra kötözik
álmában sír a kisdiák

anyaföld vérre szomjazik

testünket fekély lepi el
elszivárog a remény, a hit
seggünk luka se szelel

90
Nyári absztrakció

Az azúr semmi ketrecében

gomolygó sárga köd
takarja az apró, vörös
formák békés csoportját –
szunnyadnak, az álmuk is
vörös, akár a forró
tisztító égi hab.
Ez itt az égi ország.
Kisfiam. Visszakaptalak.

91
 Halottak napja

Korhadó fatörzs és rózsatő

egy kisleány, egy ronda nő
széttöredezett háztető
lucskos, sószürke levegő
a Döghalál, s a Marokszedő
a felkoszorúzott temető

Vigasz

Fogatlanság és fogadatlanság
mi szomorít és aggaszt.
Idővel megoldódik hirtelen
sőt mosoly tárgya lesz ez is.
De csak a túloldalon.

Állj meg, haver!

Lehajtott fővel állj,
ha rád mosolyog az Isten,
vagy ha ver.

92
Félholdfény volt jégtükör fölött
amikor születtem.
A kerevetre démon szökkent
apró hamu pergett szememre
hogy ne lássalak tisztán, te Isten!
És fecsegett. És én elhittem.
Szenny-ár mosdatott.
Csillag virított
fölöttem: rossz jel.
Vágyom a szent Alkonyatot.
Nagy Úr! A sok bűnt sodord el.

93
 Harmónia
(Szt. Bonaventura emlékezete)

Szebb-e a szikkadt, szürke szántás

az ottfelejtett ős-ugarnál?
Művelt földön testet ölthet áldás,
ám a Vad Tenyészet láttán
mégis ódát szavalnál.

A bokrok tüskés-borostás arcán

alvadt vérdarabkák a bogyók,
mögöttük fakó fa-aggastyán
ágak húrjain zümmög altatót.

Egy óriási állat szőre a mező,

csimbókos, kócos összevisszaság,
de hol az ég a földdel összenő,
kézzelfoghatóak a csodák.

Csoda híján pedig az emberé a béke,

a „titkosírással” kódolt harmónia,
amivel lenyűgöz a Teremtés egésze,
a felfoghatatlan tökély. Deo gloria!

94
csillagparázson pirul a barna űr
gubbasztasz benne egyedül
az éj hanyagul szerkesztett váza
halk roppanással összedűl

szétcsurog fedő kékje, barnasága

hömpölyög, akár a láva
beborít völgyet, dombot sűrű máz
felnyaldossa a nap sugára

az apróbb csodákra ki vigyáz

ha megbénít a nyomor, a gyász
rajtad, ki teljességre vágytál
nem segít álszent karitász

95
 Lélekállapotok

Mindenfelé apró-cseprő akadályba ütközöm,

olykor úgy érzem, az akadály én magam vagyok.
Veszem észre: útjában vagyok a rádióhullámoknak.
A teraszon nagyot taszít rajtam az északnyugati szél.
Rapszodikus, akárcsak én.
Itt úgy lehetek független, ha összefűz vele (is)
ezernyi szál. Ezek rendszerint követhetetlenek,
mint ugyanazon ős-törzsből növekvő csupasz
faágak szövedékei, mint egy ős-rovar szárnyának
mikroszkopikus szerkezete. Mint őspók-szövögette
szálak az Univerzum szögleteiben.
A szívem lakatlan, mint selyemhernyó-gubó,
üres bölcső, elhagyott, szelekkel bélelt otthon.
Mit tehetnék ma már? Gyakran útban vagyok
önmagamnak is.
Felmérhetetlen súlyú mulasztások, hányingert
keltő ős-tettek ledobhatatlan terhe görnyeszt.
Nem annyira a tett, inkább a gusztustalanság
taszít. Az agy gonosz, tiszta működése mellett
valami gyomorkavaró, penészes romlottság bűze.

96
 Kamaszfélelem szorít, foszló önazonosságom
bizonytalansága. A széthulló, lepergő
angyalmaszk alól ősbűn-karistolta
csecsemő-arcomon az ismeretlen ellenség,
a fel nem fogható, értelmezhetetlen IDŐ
el nem tüntethető lenyomata.
A legfájdalmasabb mégis a lakatlan
szívem. Az aortán örökre kilökődött
kedves álmok-emlékek, nagyon is valóságos
lényekről.
Ziláltság, destrukció mindenütt, ahol
egykor biztosnak tűnő menedéket találtam,
vagy építettem. Diabolosz rettentő ereje

97
 ellenállhatatlanul őrli fel maradék
bizalmamat az egyébként is gyenge lábakon
álló szabad akaratba vetett hitről.
Osztályrészül jut tehát a tehetetlen
kívülállás, a kataklizmák puszta
tudomásulvétele és az a remény, hogy
mindezek ellenére mégis minden egy
célravezető, penitenciaszerűen fájdalmas,
de számomra mindenképpen egyedül hasznos
és kívánatos TERV része, aminek végeredmény-
ben örülnöm kellene.
Hogy szívem kiüresedett? Múló jelenség
ez is a harmonikus Egészben.
Taszít a szél, mert útjában állok?
Vigadjunk, barátaim, hiszen a világösszetartó
Szeretet szelíd fuvallata szállít
mindannyiunkat – nem is oly sokára –
a valójában meg nem érdemelt színes,
illatos, virágos elíziumi mezőkre –
kizárólagosan hit által, kegyelemből.

98
A rohodi lányka, ő angyal, nem Fruzsi.
Kicsinyke szent a „szenvedés senkiföldjén”,
aki az empátia örömkönnyeivel a szemében
párbeszédet folytat az éjszakáról, a
szeretetről, a hiányról, idegenek előtt bár.
Engem nem említ, pedig értem
könyörögte lánnyá anyagtalan lényét.
Így talán teljesítheti küldetését, mert
küldetést kért és kapott. Csakis úgy
töltheti be, ha idővel szelíd emlékké
kristályosodik földi nőiességre vágyakozó
lelkemben. Az emlék-kristály ragyogása
figyelmeztet ezután, valahányszor
a hazug démonok szavára hallgatnék,
hála a rohodi lánykának.

99
 Végre

deszkán a szargödör fölött

fülöncsíped az ördögöt –
Te! Magad által üldözött!
Patkányt formáz, s nyöszörög.

Mert nincs elég apró halálka

bár gyűlik benned, tömörül
sok ősi bűn és azoknak átka:
B. talán Belzebub ölében ül –

hirtelen a sok piciny halál-ok

addig haspréselődik benned
hogy valaki másra száll az átok
s végre kifoshatod a lelked

100
A vörös: élet. A vér.
A lila már a költözésé.
Penészes zölddel elegyes.
Hol a fehérséges fehér?

Csak egy borgőzös látomás.

Amit minden ismer, de fél.
Egy embertelen villanás:
és megsemmisül a tér.

101
 Az ember

Az ember: Ó, vegé.
Ki viám tille zuváre?
Ki viám tilleé?
Zoí, zám? Szillu pére.

Zajta kő, torány.

Szemarte hí, szevére
ruktu bor, korvó legát.
Vialla – mány.

Most angyalarc.
Most szívszínű kő.
Most démonian torzuló.

A falakon kívül pusztaság.

Dalísan szétfolyó idő.
Köröskörül a hó.

102
Meta-szél űz ördögszekeret
kettétörnek a tüske-lándzsák
égi ugaron, meta-mezők felett
elhamvad szerelem, barátság

mert ismeretlen ott a szépség

meta-tűz perzseli, mi földi
halni biz’ nem kis merészség
a harag poharát az Úr kitölti

103
 megosztani a bánatot, ennyit
azzal, ki edzettebb, bátrabb
okosabb is, vagy butább talán
vele szenvedni valamennyit

tagadni bűnt, engesztelődést

bűnös hajlamokat is egyben
aki beteg, az tehetetlen
eltöri a kenyérszelő kést

megrág jól minden falatkát

ami megilleti, vagy pedig nem
vezekel hetedíziglen
rágja, emészti a múlt salakját

104
A Lélek nem jegyzi e verset
valamiért nem vállalja el
az okokat mégse keressed
mert fölösleges teher

nem vállalja, de nem passzolja át

ne félj, hisz nem is tehetné
a Sárkány sok hazug szavát
a sárba vetné

viszont meglehet, rád bízza csak

na, küszködj hiába
lássuk, mire mégy magad
verset farigcsálva

105
 Verscsírák

zsákjában lapul a kenyér

a zsákember aludni tér –
a gazdag egészségesek pedig
eljutnak őrült tettekig

Kicsi vérem, te árnyalak!

Homokba szórtam szét lelkemet.
Üdvösségemként szerettelek.

Szavak testéről leváló

buja betűnők, betűkanok
ölelkeznek papírpamlagon.
Bámulom őket, hagyom.

Ez? Így? Édeskevés.

Keserédeskedés.

106
 Pulzál

ez a füstpamacs puha
és fehér, akár a vatta
csillag pulzál alatta:
egy szűzlány seggluka

Recept

A lisztbe sót és édes almát

tégy, belekockázva. És vizet.
A nyomor keserű kalandját
az alma cukra édesíti meg.

(Zsírral – ha van – kend ki tepsidet.)

107
 Mutasd fel

A testet öltés éjszakáján

a lucskos földre hullt
sok undok, régi bálvány
és a béna múlt
mint tarló, leégett –
friss hajtása a jóakaratnak
mutasd fel temérdek
rejtett erőd önmagadnak
hogy forrón és számolatlanul
adhass hálát az égnek

108
 Ki lenne

Hiába szórsz rá aranyport,

a Gonosz fertőzi az alkonyt.
Felgöngyölődik a karmok-tépte ég
a fakószürke ponyva-rongy
a kiterjesztetett erősség remeg
a vágyaink alant keserű tengerek
csillaghímző vénasszony-éj van
angyalraj sír széles karéjban
nem minden, de egyharmadnyi rész
hamvad el örökre, örökre –
vajon ki lenne oly botor és merész
hogy vizet merne, bár lukas a vödre?

109
 ha rám bízta az ég
EGY-virágomat,
hogyan sodorhatta messzire
egy sötét akarat?

a lányok színes csokrából melyik

szálat kellett volna húznom,
hogy illatozzon, míg az idő telik,
és a szememet lehúnyom?

110
A tetőn angyal ül a zűrzavar fölött
ki a mennyei karból leköltözött
rozsszőke haja az arcába hull
megszólít engem váratlanul:
örülj, ó, ember, hogy büntet az Úr
ne lankadj meg csapásaitúl
mert törpe minden akarat, ami
az Okos Jóság ellen kél vallani
bízó szívvel mutass alázatot
Atyád téged fiává fogadott!

111
 Kis fény és kis meleg,
e kettő kell nekem.
Egyikét sem áldozhatom fel
a másikat, oly szertelen

nem vagyok már, mint a

a nagy előd. Nem tehetem.
A „szent világszabadság” ábránd,
idea. Nyűg a lelkemen,

akár a százszor elárult

illékony csoda: szerelem.
Némi fény. Egy kis meleg.
Kellene. Nekem.

112
 Egyéni mitológiák
(Egy tárlat apropóján)

A szavak testéről betűk, szótagok

peregnek a mindent bíró papírra.
Összeraknék néhány mondatot
a misztikus sarjadásban bízva.

A papíron szükséges a rend.

Látszat-rend van körülöttem, bennem.
A szűkös tudat mit teremt?
A tárgyak felsírnak a csendben.

Az alkotással gyakran baj van:

könnyed, vagy túl komplikált.
Fel- és megfoghatatlan,
érinthetetlen, zárt világ.

Születnek egyéni mitológiák,

tetszetős halandzsa-nyelvek:
„vialla mány, szevirta sziliát”.
Jaj, egyebet már, újfajta rendet!

113
 Karácsony? Házon kívül van ma.
A házamon kívül rekedt.
Megeshet, elrejtőzhetett.
Ámulnék, ha betoppanna.

Ámulnék, a térdeimen csúsznék!

Közben a La campanella szólna
húsz fehér gyertya kéne még és húsz kék
és bariton hangon az attilai Óda

114
Merre meddig…
(B-nek)

Még felé, aztán tőle el.

Hiszen csak így vakít
az arca, ahogy térdepel.
Ő! Az ítéletnapig.

Azután jő a bocsánat.
Neki is, és talán nekem.
Illatozzon az alázat
személyre szólón, ékesen!

115
 Rom

Mert minden rom a lélek rokona.

A viskó, az otthagyott, elfelejtett.
A kirámolt, koszlott, dohos szoba
zörgő falevelekkel telt meg.

A romban rokon lélek lakik,

száz árva lélek él a romban.
Száz rokon lélek sír a romban,
hajnaltól estig, esttől hajnalig.

Dióág tenyerén csillagocska ül,

egyedül néz az elárvult romra.
Nézi a romot egyes-egyedül
az égi árva, kis csillagocska.

116
nézd, feltörődik a tojás
és magától forr a tej
miféle bizarr látomás
gyötör, hogy zúg a fej

az ablak előtt – szentséges ég!

egy áttetsző függöny, egy árnyék
formázza apró termetét
régen elhalt anyámét

ó, lehetetlen, a jelenés nem ő

csak csúfot űz a lázas elme
és megcsörren most a fedő
gőz pöffen rá a kredencre

ugyan miért ijesztgetne ő

ki éltében óvott remegve
aki halállal szeretkező,
ma is csak fohászt rebegne.

117
 Minden perc egy kicsinyke gyilkos,
őröl, rág, akár a szú a fában.
Tanyabűz lesz a tanyaházban,
kéjlakokban, fényes villákban,
s a percek híznak kicsiny gyilkosok
szétpukkadnak az örökkévalóságban.

118