Kányádi Sándor

Kányádi Sándor Kossuth-díjas erdélyi magyar költő, a mai magyar költészet egyik
legnagyobb alakja, a magyar irodalom közösségi elvű hagyományának folytatója. Az
anyanyelv megtartó ereje, az erdélyi kisebbségi sors mint alaptémák határozzák meg
költészetét, mely a közösségi létproblémákat egyetemes érvényességgel szólaltatja meg.

1929. május 10-én született Nagygalambfalván (Hargita megye, Románia). Édesapja

Kányádi Miklós gazdálkodó, édesanyja László Julianna, akit korán elvesztett. Az elemi iskola
5 osztályát szülőfalujában végezte. A középiskolát a székelyudvarhelyi református
kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. Ezt
követően beiratkozott a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színházművészeti Főiskolára,
végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett
magyar-irodalom szakos tanári diplomát 1954-ben, de soha nem dolgozott tanárként, életét az
irodalomnak szentelte. Költői tehetségét Páskándi Géza erdélyi magyar költő fedezte fel. Ő
közölte 1950-ben első versét is. Kányádi szerkesztője volt a Dolgozó Nő című folyóiratnak, és
a Napsugár című gyermeklapnak.

1958-ban megnősült, felesége Tichy Mária Magdolna tanár, szerkesztő. Két

gyermekük született. 1984-ben egy hosszabb, észak- és dél-amerikai előadó körúton vett
részt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem
kapott, ezért tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Tevékenyen részt vállal az
irodalmi életben, iskolák, könyvtárak, művelődési házak állandó vendége Romániában, majd
Magyarországon és a környező államok magyarlakta településein.

Kányádi Sándor költészetét 3 nagy korszakra oszthatjuk fel:

I. Az 1950-es évek közepétől 1965-ig: korai versek

Kányádi korai írásait a népies líra hangulata hatja át. Első verseskötetét 1955-ben adta
ki, második kötetét, melyet 1957-ben írt, bezúzták. Ihletője Petőfi és a népköltészet, vágyott
költőideálja: Arany János. A hagyományok, az életmód, szokások, az emberi tartás és a
varázslatos táj a maga tisztaságával, méltóságával mind-mind belekerültek abba a tarisznyába,
melyet a szülőföldjéről hozott, és végig megőrzött nagy változásokkal teli életében.
Kányádi az első kötetekben még természetes verselő, aki az élőbeszéd közvetlenségét
hetyke humorral fűszerezi; akinek magyaros ritmusú, keresetlenül egyszerű írásait a tárgyias
érzékletesség és az otthonosságérzet hatja át. Célja az volt, hogy olyan letisztultan, érthetően
írjon, hogy egyszerű végzettségű édesapja is mindig megértse szándékait. Ebben az
időszakban kiadott néhány rendszert dicsőítő, sematikus verset is, amit azonban később
megbánt, szégyelli írói munkásságának ezen kicsapongásait.
1964-ben adta ki Harmat a csillagon című kötetét, mely a Kányádi-líra egyik
emblematikus jelképe, s ez hozta meg számára az igazi elismertséget. Ezekben versekben
fellelhetők a népiesség motívumai, de új elemként megjelennek a városi- és munkásversek
hangulatát idéző írások, melyeknek ihletői József Attila hasonló témájú költeményei.

II. Az 1960-as évek második felétől az 1970-es évek végéig

Az 1960-as évek folyamán Kányádi költészete összetettebbé vált, disszonanciákkal

telítődött, de mindmáig megőrizte az élőbeszéd varázsát. Kialakította sajátos nagy
verskompozícióit, amelyek poétikai jellegüket tekintve szintetikus alkotások, archaikus és
modern költészeti elemeket egyaránt hasznosítanak. Kányádi későbbi írásaiban a
hagyományos líra háttérbe szorult, a költő a modern líra felé fordult. Művei a Forrás című
folyóiratban jelentek meg, mely a nemzedék írói csoport (Szilágyi Domonkos, Hervay
Gizella) lapja volt. Költészete mind formailag, mind tartalmilag megújult: szabad verseket írt,
használta a montázstechnikát, sokszor felbontotta az időrendi sorrendet, szimultanizmust
(egyszerre időmértékes és időmértékes verselésű költemények) alkalmazott, s a versek
szemlélődőbbé, személytelenebbé, szomorúbb hangulatúvá váltak. A hatvanas évekbeli
Kányádi-líra megújulásához az 1945 utáni magyar költészet vívmányai közül leginkább Illyés
Gyula, Nagy László és Juhász Ferenc művei járultak hozzá. Köteteiben a nyelvnek egyszerre
érzékelt köznapiságát és költőiségét sajátos szintézisben képes felmutatni. Verseinek
létérzékelése a korábbinál jóval disszonánsabb, világlátása összetettebb, zaklatottabb és
illúziótlanabb lesz. Költeményeinek jelentős hányadát uralja az idő és az emlékezés.
III. Az 1970-es évek végétől napjainkig
A hatvanas évek végétől számos jele van annak, hogy a költészet társadalmi státusa a
romániai magyar irodalomban is átalakul. A Kányádi-lírában az irodalom megváltozott
szerepével való szembenézés azonban az alkotói pozíció komolyabb megrendülése nélkül
következik be. Az új költői korszak kezdetét jelentő Szürkület (1978) című kötet fontos
alkotói dilemmája a stilisztikai-poétikai kételyekből fakad. A kötet az el-ellobbanó fakó
reménység könyve; a várakozás- és csalódásteli évtized lírai dokumentuma, ami mégis a
tanúságtevő helytállást képes kifejezni.
1979-ben jelent meg Magyarországon a költő Fekete-piros versek című kötete. A cím
az alaphangulat betájolásában és a vers értelmezési tartományának kijelölésében játszik fontos
szerepet: a fekete és a piros oly módon alkot drámai ellentétpárt, hogy eközben a feketében
mindig benne van a piros, a pirosban pedig a fekete.
Az 1989-ben megjelenő Sörény és koponya című kötetének versei a társadalmi-
kulturális környezet általános kritikáján túl az alkotói léthelyzet ellehetetlenülését, és
mindenféle értékteremtő szerep gyászos képtelenségét mutatják be. A versek tragikus
hangneműek, melynek történelmi hátterében Ceausescu diktatúrája és faluirtása áll. Formájuk
egyszerű, letisztult, néha abszurd szemléletűek. A költő a nehéz helyzetet gyakran humorral
enyhíti. A kötetre jellemző a műfajok és formák változatossága: találunk szonetteket (Szürke
szonettek ciklus), haikukat (Körömversek ciklus, haiku= a japán költészet egyik jellegzetes
versformája, három sorból áll, melyek rendre 5, 7 és 5 szótagosak), villoni balladákat.

Kuplé a vörös villamosról

Kányádi 1992-ben írta a Kuplé a vörös villamosról című versét. A kuplé jellegzetesen
könnyű műfaj, a kabaré, az operett, a szórakoztató színpadi művészet műfaja, dal, amelyben a
szöveghez könnyű, fülbemászó járul. A mű 8+ 2 versszakból áll, mely a villamos „kerekeire
íródott”, azok számával megegyezik. A vörös villamos a szocializmus, a kommunizmus
metaforája. Élettörténete van: valamikor régen nagy boldogság, örömünnep közepette
érkezett. A kezdetek után átértékelődött minden: az örömünnep után, utólag derült ki, hogy
szép piros színét nem az égiektől kapta, nem a hajnal pírja ragyogott rajta, hanem a kiontott
emberi vér. Azután folytatódott élettörténete, kopott lett, öreg, elhagyta a vezető és a kalauz,
akik irányt szabtak volna neki, aztán már csak döcögött, végül egy holtvágányra került. A
történetnek vége is lehetne, csakhogy–minden kereksége ellenére – itt nem zárul le. Egyrészt
fölértékelődik: „mint a görög tragédiában, itt bizony tragédia történt. Tragikummal teljes az
esemény, értékvesztés történt, görög tragédiába illő. Nem pusztán az istenek játszottak az
emberekkel, hanem a történtek az emberek szívét-lelkét sem hagyták érintetlenül.
Ideológiákra vágyunk, ilyenre-amolyanra, mindegy, sárgára, avagy zöldre festve ”, csak
legyen valami helyette. Ebben a nagy zűrzavarban, tülekedésben, a sárga és zöld villamosok
elfoglalásában észre sem vesszük, hogy nem valami új eszme érkezett, hanem egy „volt-már”
villamos, legfeljebb ilyenné vagy olyanná átmázolva. Minden versszak variációs ismétlésre
épül. Az első-második sor megismétlődik a negyedik-ötödikben, néhol változatlanul,
többnyire csekély módosulással, éppen annyival, amennyi a logikus mondatfűzéshez
szükséges. A vers a múltban indul, a jelenbe tart, s jövőről való töprengéssel zárul. Üzenete,
hogy a múltbéli hibáinkból tanuljunk, ne kövessük el újra baklövéseinket.

Sörény és koponya című verse

1975−ben született a költemény, akkor még csak tizennyolc soros volt, de 2002−re több
mint hússzorosára duzzadt, s a Szép versek antológia ezt a hosszabb változatot közölte 2003-
ban.
A Sörény és koponya című terjedelmes, egyszerre személyes és a személyesség ellen
ható, stilizált etikai−filozófiai ihletettségű mű nemcsak a terjedelmét tekintve nagy vers,
hanem a szerző érzelmi−tudati működését rögzítő jelentős alkotás is.
Életrajzi alapú, de jelszerűsége és intertextualitása kibővíti a jelentésének kereteit.
Interpretál bibliai szövegeket, Szophoklész Oidipusz Kolónoszban című művének kórus
részeit, Kalevalát, Pilinszky-szövegeket (Harmadnapon), s egy román költő, Nichita Stanescu
(nikita sztaneszku) sorait.
A kétrészes, több mint négyszáz soros szöveg a hangsúlyozottan epikus strukturáltságú.
Az első rész cselekménye: Valahol, az örök természeti−kozmikus világban fiú születik, s
ugyanott, s a fiúval egy időben egy csikó és egy kutyakölyök is a világra jön, s a közös tér
összeköti az életüket. A csikó fölnő, már neki is csikója, sőt csikó−unokája van, s fölnő a fiú
is. A szilaj, nehezen fegyelmezhető, a természetben szabadon kószáló lovat s csikóunokáját
egyszer megtámadják a farkasok. Az Öreg (így hívják a lovat) hősiesen védekezik, s védi a
csikót is, de a farkasok legyűrik, s felfalják. A ló lelke, felmagasztosulva (afféle
ló−Zrínyiként), égbe száll.
A narrátor, hol a történet fiúszereplőjeként, hol egyszerűen csak egyes szám első
személyű elbeszélőként, hol egy megnevezetlen „te”−ként, máskor a Kalevala
Vejnemöjnenjeként vagy az antik drámák kórusaként (lásd Szophoklész: Oidipusz
Kolónoszban) vesz részt a cselekményben. Úgy siratja el az egykori lovat, hogy időnként nem
tudni: pusztán a lovat siratja−e vagy a lóban a gyermekkort, a tiszta embert és a tiszta ember
lehetőségét is gyászolja.
A kompozíció második részében megjelenik az elbeszélő mellett a Nő, aki egyszerre
jelent a mesélő számára hallgatóságot – az „ágy szélén üldögélő” narrátor („mintha... /ülne
maga Vejnemöjnen”), feltehetően neki, a Nőnek meséli el a ló és a kutya történetét –, s jelzi
jelenlétével – akarva−akaratlan – a termékenységet, a folytonosság, a túlélés lehetőségét. A
mesélés jelenébe ugyanakkor belejátszanak a nagyvilágban dúló háborúk képei, s a mesélő
arra kéri Istent, hogy hagyja elpusztulni az elaljasodott emberiséget, s „mentse a menthetőt”,
alkosson egy új, ember nélküli, csak növények és állatok által „lakott” világot.
Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk: a vers a lezüllött ember ellenpontjaként felfogott
növényi és állati lét epopeiája, de a szöveg sokszólamúságának, az elbeszélő inkarnációinak,
az intertextualitásukban műbe idézett világirodalmi analógiáknak köszönhetően a kompozíció
sokkal több egy egyszerű hőskölteménynél. A mű kozmoszában egy világdráma, a növény, az
ember és az állat egységének és az egység szétesésének, a születésnek, az életnek, a halálnak,
a világhalálnak és egy esetleges új világ születésének a drámája körvonalazódik meg.
A nyitány (tulajdonképpen az 1975−ös ősszöveg tizennyolc sora) egy felfokozott
érzelmi feszültségű, három strófára töredező, befejezetlen mondat.
A „harmadnapon” anaforája (mind a három strófa ezzel a kifejezéssel kezdődik) a hang
háromszori megcsuklását, sírásba torzulását jelzi. Az elbeszélő háromszor kezdi újra a
mondatot, de harmadszori nekirugaszkodásra sem sikerül befejeznie, a kijelentés függőben
marad, a mondat állítmánya csak kétszázhuszonkét sorral később, a második rész elején
hangzik el, szerkezetileg akkor sem pontosan illeszkedve, így: „ül”, „nyerít”.
A hiányos mondat s a mondatszerkezet hiátusát utólagosan kitöltő mondatrész közötti
feszültségben, ezen az így, s más eszközökkel is az eksztázisig fokozott drámaiságú
szöveg−szín− padon és teremtett−valóságos térben kerül sor a történtek, a régmúlt meg−
idézésére. De a „harmadnapon” kifejezés természetesen nem csak a sírás jelenbeli és a
megalázó testi oszlás múltbeli történésére utal, utal a szó bibliai és irodalmi konnotációira
(asszociációs jellegű többletjelentés) is, nevezetesen a „harmadnapon halottaiból feltámada”
imaszövegre és Pilinszky János közismert versének a sorára: „Harmadnapra legyőzte a
halált”. A Kányádi−versben azonban a „feltámada”, „legyőzte” állítás visszavonódik,
„harmadnapon” itt nem a feltámadás, hanem a halál véglegesedésének a misztériuma. S ez a
„végleges halál” egyetemes, a képek végletes antropomorfizáltsága miatt állatra, emberre
egyaránt vonatkoztatható.
Szophoklész művében Oidipusz tengernyi szenvedését jelezve, hangzik el a Kórus
szájából a „Nem születni a legnagyobb boldogság” szólam. Kányádi művében ezt a
szentenciát a kutyakölykök vízbeölésének, illetve élve elföldelésének a jelenete előzi meg. De
aztán felhangzik a Kórus ítélkező szava, s a dolgok tágabb morális összefüggésrendbe
kerülnek, általánosabb, egyetemesebb érvényt kapnak:
„miért hogy az élve gödörbehánytak nyöszörgését még most is hallod.”
A kép ugyanakkor visszacsatol a korábbi Pilinszky−allúzióra is, de most a
Harmadnapon című versnek egy másik sorát hozza be tudatunkba: „És fölzúgnak... /
hajnalfelé a ravensbrücki fák” – annak a Ravensbrücknek a fái ezek, amelynek náci
koncentrációs táborában a második világháború idején 93 000 embert dobáltak –
kutyakölykökként – tömegsírokba.
A Kórus „miért hogy az élve gödörbe−hánytak / nyöszörgését még most is hallod”
kérdése után újból elhangzik a születésről és halálról szóló sötét szentencia, de most már ez is
a Kórus szájából, más jelentéssel, kicsit metafizikus, kicsit egzisztencialista színezettel: jobb
lett volna meg sem születned vagy születéskor meg is halnod.
A mai mă las şi eu căteodată intre un altfel de plată idegen nyelvű szöveget nem
értjük (a filológusok persze már kiderítették, hogy Nichita Stanescu, román költő hasonló
jelentésű verssorairól van szó), rejtélyességével mintegy a magyar szöveg baljós retorikáját
erősíti föl.

Valaki jár a fák hegyén

A Valaki jár a fák hegyén című költemény mindössze ötször négystrófás remek.
A keresztrímelésű, jambusokon s magyaros metrumokon egyaránt kitűnően zenélő
versnek annyira sajátos a ritmusa (talán épp a többszörös hangszereltsége következtében),
hogy a mondatai lexikális jelentését még fel sem fogjuk, mikor a lejtése már rabul ejt
bennünket, hangzói a lehető legváratlanabb pillanatokban kezdenek muzsikálni a lelkünkben.
A kritikusok istenkereső műnek tartják, de több annál: a tőlünk független külső erő, a történő
világ sejtelmének, a működő kozmosz törvényeire való ráhagyatkozás elégiája. A nyelve
annyira eszköztelen, a leírásai annyira puritánok, hogy a kiáradó belsőt, hangulatot, a feltétlen
hit emanációját semmi sem akadályozza. S történik mindez meglepően kis területen is: öt
négysoros négyes jambusi sorban (illetve magyar nyolcasokban) írt strófa terjedelmében,
kevés szóval.

Kányádi Sándor 5 évtizedes irodalmi munkásságával maradandó értéket alkotott az

irodalom több területén. Klasszikus lírai munkássága mellett gyermekek számára írt verseiből,
prózájából szintén egész életmű állt össze. Más műfajokban is számottevő eredményt ért el,
esszéi, illetve műfordításai kiemelkedőek. Művei a világ disszonanciáját úgy közvetítik, hogy
egy nagyobb harmónia iránti igényt és reményt is kifejeznek. Reménytelennek látszó
történelmi helyzetekben is önmegőrzésre, közösség megmaradásra és kibontakozásra szólít,
bölcsességre nevel. Életműve az európai kultúra legszebb értékei közé tartozik. A kisebbségi
sors és problematika magas művészi szintű kifejezésével a veszélyeztetett emberi méltóság
védelmében cselekszik. A költő művészetének elismerését jelzi több mint 20 elnyert díja.

Kányádi Sándor:

KUPLÉ A VÖRÖS VILLAMOSRÓL

avagy abroncs nyolc plusz két pótkerékre

holtvágányra döcögött végül

a kopott vörös villamos
kalauz és vezető nélkül
döcögött holtvágányra végül
a kopott vörös villamos

nem volt rakva virágos néppel

bezzeg amikor érkezett
bíborló színben sok beszéddel
meg volt rakva virágos néppel
bezzeg amikor érkezett

vöröslött de amint utólag

utólag minden kiderül
bíborát nem a pirkadó nap
vértől vereslett mint utólag
utólag minden kiderül

mint a görög tragédiában

belül történt mi megesett
a színen csak siránkozás van
mint a görög tragédiában
belül történt mi megesett

hát sic tranzit gloria mundi

a dicsőség így múlik el
honnan lehetett volna tudni
hogy sic tranzit gloria mundi
a dicsőség így múlik el

s így állunk ismét mint az ujjunk

sok hite-volt-nincs nincstelen
a magunk kárán kell tanulnunk
ismét itt állunk mint az ujjunk
sok hite-volt-nincs nincstelen

s tülekedünk egymásnak esve

ha jön a volt-már villamos
 sárgára avagy zöldre festve
tülekedünk egymásnak esve
ha jön a volt-már villamos

félre ne értsd a dalom testvér

nem sirató csak szomorú
nem szeretném ha lépre mennél
félre ne értsd ismét/lem testvér
nem sirató csak szomorú

Mellékdal a pótkerekekre

de holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos
eljárt-e az idő fölötte
és holtvágányra döcögött-e
vajon a veres villamos

s nem lesz-é vajon visszatérte

boldog aki nem éri meg
halomra halnak miatta s érte
most is s ha lenne visszatérte
boldog aki nem éri meg

1992

Kányádi Sándor

SÖRÉNY ÉS KOPONYA

Poéma két részben többszöri nekirugaszkodással

Első rész

Harmadnapon már csak sörény és koponya

lerágott bordák s a karambolozott csigolya
egymásra futott véres kis vagonjai
el sem kellett már takarítani
harmadnapon már csak a dögszag s a belek
széttaposott sarából torozó legyek
s a szakadék szélén sebtében kirakott
zabálás sürgette anyagcserenyomok
s a csönd a tehetetlen lombok szégyene
miért itt kellett megtörténnie

harmadnapon már csak sörény és koponya

lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat
mint akire önnön halála alkonyul
úgy állok olyan vigasztalanul
s a dögre settenkedő farkasok
szájuk szélét nyalva lesik hogy zokogok

Hiába siratod magad

hiába siratod
beomló vízmosás
beomló homlokod

valaha volt egy tisztás

ahol sütött a hold
hiába siratod magad
hiába siratod

a tisztás szélén forrás

abból ivott a nap
hiába siratod
hiába siratod magad

moccanatlan az erdő
homályosul a hold
beomló vízmosás
beomló homlokod
Néz a szemgödör foszforeszkál
át a korhadt kerítésdeszkán
éjszakánként a reves fűzfák
mintha nézését utánoznák
kutak mélyéből patakfőkből
tűzből vízből sűrű ködökből
mérföldek messzi távolából
eléd kerül utánad lábol
esztendők avas asztagán át
nézten-nézve néz
rád mered rád
fordulásod semerre sincsen
hogy rád ne a gödör tekintsen

Május virágzó cseresznyefáit

hajnalra araszos hó takarta
csatakosan és üvöltve
vergődtél ki az innenső partra
egy árvának született csikóval
és egy kosárnyi kutyakölyökkel
nyöszörgött rád a legelső reggel

aztán a kölyköket vízbe ölték

ahogyan annak rendje és módja
vagy elföldelték mielőtt még a
szemük kinyílhatott volna
de egyet közülük neked társul
és őrzőül az árva csikónak
egy kutyakölyköt életben hagytak

(Legjobb meg se születni a földilakóknak,

vagy ha igen, Hádesz kapuján átjutni sietve.)

Véletlennek is mondható
és mondható gondviselésnek
azon a havas hajnalon
miért éppen te születtél meg
s a kosárnyi kölyök közül
hogy alig tíz évet se éljen
mért éppen purdét hagyták élve
s miért hogy farkasok falták föl
az árva csikót vénségére
miért hogy az élve gödörbe-hánytak
nyöszörgését még most is hallod
jobb lett volna meg sem születned
vagy születéskor meg is halnod
mai má las si eu câteodatá
între un altfel de platá
olykor nem bánnám ha részem
volna más elrendelésben
ha nem jövök a világra
holtomat senki se látja
de vágyódtam hogy juthassak
révébe mind a két partnak
hogy szülessek s meg is haljak
hogy szülessek s meg is haljak

Egyszer még tudom fölvonít a holdra

érettem vonít majd purdé gyermekkorom
füstszínű drága társa megnyalja lecsüngő
vagy már egymásra illesztett kezem
könnyet is ejt hűséges szép szeméből
ahogyan én is napokig sirattam
tehetetlen oldalvást ugrik szent mihály
földig letakart lova szűgyitől
s farkát behúzva elindul előttem
ő tudja már hová

Beszélték hatéves se voltam

hatévesen a ló rég felnőtt
s purdé kutyám alól is addig
elástak már nehány alj kölyköt
beszélik máig is vannak még
nálamnál is öregebb vének
kik hatvan-hetven év előttről
mint tegnap történtről beszélnek
gyakran láttak alkonyok jöttén
nekivágni a nagy erdőnek
vissza vajon most végeformán
a régi képek miért jönnek
s tudják az erdőn félelmemben
hol sírtam hol meg énekeltem
emlékeznek hogy a fehér ló
az öreg iskoláztatott
kétévenként tandíj fejében
mindig ellett egy kiscsikót

Hiába siratod magad

hiába siratod
beomló vízmosás
beomló homlokod

elvadult rég a tisztás

ahol sütött a hold
hiába siratod magad
hiába siratod

és elapadt a forrás
aszályosul a nap
hiába siratod
hiába siratod magad

szálig kidőlt az erdő

halálsárga a hold
kitakart vízmosás
beomló homlokod
Van amikor a lovakat is besorozzák
a tiédet övékké orozzák
van amikor a lovakat is besorozzák
és behívták egy nyári nap
szomorkás esős reggelén
gazdája után rukkoltatták
az akkorra már dérfehér
almásszürkének született
javakorbeli Öreget
így ismerte ismeri máig
az otthoni emlékezet

hinni a fülünknek szemünknek

szinte nem mertünk hallva-látva
hogy a kapunk grádicskövét
föl-fölnyerítve ő kapálja
megszökött mint a katonák
sejtvén hogy veszve a haza
géppuskarakasszal a hátán
állított be egy éjszaka

és folytatta hol abbahagyta

mit szemmel láthatón élvezett
a dolgos szabad életet
de környékezhettem tarisznyát rázva
cserkészhettem be mindhiába
napokig meg nekem se állt ha
előtte farkasokkal volt vitája

Ha untad a kiégett martot

reszelgetni vissza nem tartott
nem volt előtted karám korlát
akadály hogy át ne ugornád
nem volt az a gyepűvel védett
tilos hogy visszafogjon téged
mímelted mintha bóbiskolnál
s már családostól ott se voltál
holddal felhővel összejátszva
trappoltatok le a tisztásra
s mire az örzők észbe kaptak
nyoma sem volt a kis csapatnak
föl se vette cseled a pásztor
tudta hogy hajnalhasadáskor
ott bóbiskolsz a többiekkel
együtt virrad rátok a reggel

Szöktél most is gyepűn átal

lányoddal és unokáddal
hajnali kiruccanásra
szöktél most is a tisztásra
s jöttél volna ahogy szoktál
jelentkezni pásztorodnál
de ugrásra kész s hörögve
három farkas fogott közre
vicsorogva és hörögve
három farkas fogott közre

Szűgy közé a csikót s harcra

fordult farral a két kanca
szűggyel óvtak farral védtek
mint a mai mosógépek
dobtárcsája olyanformán
mint a helyben forgó orkán
úgy forogtak rúgtak döngve
dobbant patájuk a földre
mintha gépágyú szólt volna
dübörögve és dobogva
mintha évekig betörten
tapostak volna egy körben
maguk köré olyan vályut
mélyített a hátsó lábuk
patkó csattant állcsont reccsent
a három vad visszarettent
szégyenülten visszaszöktek
az erdőbe honnan jöttek

de a lovak sem időztek

noha egyelőre győztek
tudták érezték a besték
a kis csikót kiszemelték
reszkető inakkal sorba
álltak s indultak a csorda
irányába egyesével
a sokszor megjárt ösvényen

Útjuk egy nagy vízmosáson

vitt volna át de a három
farkas közül egyik már a
vízmosás közepén várta
várva várta míg a társak
kétoldalról harcba szállnak
ellenszél fújt szagot későn
vehetett már az én hősöm
öregkori farkasvakság
szemét hályogok fátylazták
nyerített még egy utolsót
s már a szakadék alján volt

Harmadnapon már csak sörény és koponya

lerágott bordák s a karambolozott csigolya
üres kötőfékszárat húz a nap
végig az erdőn még egy sugarat

Sörényesül az erdő
koponyásul a hold
beomlott vízmosás
a homlokod
Hold szalmáján bóbiskol a lovam
zabszemekké hegyeződött nyerítések
hullnak elém az éjszaka
csillagokkal lyuggatott rostájából

abrakostarisznya formájú
felhőket rázat a széllel
próbálja becserkészni egy
gazdátlan árnyék de ő

hátracsapja fülét hirtelen

farát veti s az űrbe röppen az
árnyék fejéről fölrúgott
gyermekkori szalmakalap

Második rész

Harmadnapon már csak dögszag füst és korom

kutya ül mintha még élne az udvaron
s a pajtában ha még pajtának mondható
jászolhoz kötve egy pernyétől szürke ló
nyerítene de már nincs hozzá ereje

valaki odaföntről miért nem lövi le

harmadnapon már csak a műholdak s az úr

láthatnák mi történt szemet nekik se szúr

láthatnák a kutyák mind megsüketültek

békésen járkálnak közömbösen ülnek
süvíthet a golyó robbanhat az akna
bambán bámulnak a leomló falakra
csörömpölhet a tank nem ugranak félre
bele-belenyalnak a kiomló vérbe
nyüszítnek ha repeszt vagy ha golyót kapnak
nem hallják a kínjuk akárhogy ugatnak
Föl-fölfednek olykor a műholdas szemek
pár száz csak éppen hogy elhantolt tetemet
és tömegsírokat miket az ásatók-
ra való tekintettel akkor még nem illett látniok

Mai má las si eu câteodatá

între un altfel de platá
nenáscut fiind
nimeni nu má va vedea murind

Dar m-apucá dorul cel mai dor

de coasta amânduror
sá má nasc ca sá si mor
sá má nasc ca sá si mor

olykor nem bánnám részem ha nemlét

meg nem született ha lennék
volnék boldogabb
senki se láthatná holtomat

de a vágyak vágyát gyújtva föl

csábított az anyaöl
azzal hogy szül s meg is öl
azzal hogy szül meg is öl

Üldögél az ágya szélén

mint egy magába roskadt vén
mintha évszázadok óta
mintha évezredek óta
mintha volna őszülő
óriás karonülő
bal hüvelykujját szájába dugja
mutatóujjával orrát fogja
két könyökét két térdén támasztja
jobb keze három ujja közt mintha
karmesteri pálca ringna
mondvást mondja hajtogatja
a szót szinte szóba fojtva
lovak háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
ilyet még nem látott
nem hallott senki sem

Mintha a nap fölkelőben

fölkelőben lemenőben
ülne maga vejnemöjnen
majd két karját ölbe ejtve

majd arcát tenyérbe rejtve

mintha ülne jurta szádán
révülőben egy vén sámán
ringatózó tevevánkos
hajlatában a zsoltáros
mint akiért athén árgosz
vetélkedett vagy hét város
mert minden szent mozdulatban
minden előző is ott van
húnyt pillákkal úgy ül mintha
szeme csak befelé nyílna
mintha látni amit látott
nem kívánná a világot
hajtogatja mondja mondja
a szót szinte szóba fojtva
kutyák háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
ilyet még nem látott
nem hallott senki sem
Vetett a takaró fodrot majd hullámot
előbb csak a feje majd válla is látszott
omlott a lepedő félig a házföldre
anyaszült meztelen úgy kelt ki mellőle
mintha botticelli varázsolta volna
hirtelenében a gyűrött takaróra
hosszú dús haját az ölébe eresztve
beállt egy picikét akárha keretbe
és úgy is maradt még szemérmesen állva
mint aki tudja hogy neki mi dukálna
majd erdőnyi haját vállán átaldobva
fogja a jobb keblét gyöngén fél marokba
s mintha pufók szellők fújnák olyan könnyen
a motyogó férfi karja közé libben
vele együtt mondja
mondja hajtogatja

lovak háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
kutyák háborújáról
világháborújáról
tud-e a világ kedvesem
tud-e a világ édesem
ilyet még nem látott
nem hallott senki sem
egy kicsit őszintén egy kicsit módolva
lehúnyt szemmel lassan homlokon csókolja
de nem időz röppen s már tavaszi zápor
muzsikája hallszik a fürdőszobából

Illat-pórázon jött a kávé

egy röpke csók s már ment a lány
s amerre ment a deres ágak
rügyezni kezdtek kibarkáztak
az utca mindkét oldalán

Miért takartad el uram szemérmesen

miért takartad el a műholdak szemét
hisz úgyis látták ujjaid rései közt
hisz úgyis látták ujjaid rácsai közt
amit akkor látniok még nem illett
miért takartad el uram miért
számon kéred-e a vérontást
nem feledkezel-é meg
a hátrakötözött kezűekről
a nyomorultak jajkiáltásairól
a maguk ásta gödörbe zuhantakról
nem marad-e örökre elfelejtve a szegény
nincs-e oda végleg a vetésünk
állnak-e eléd ítéletre
keltesz-e bennük félelmet uram
hadd tudnák meg hogy ők csak emberek
több ezer éves a sirámunk több ezer
uram te ugye vétkezni is
csak általunk vétkezel

Nem a te kezed volna-e rövid

ahhoz hogy megsegítsen
nem a te füled volna-e süket
ahhoz hogy meghallgasson
csupán a mi bűneink sokasága
vétkeink özöne miatt rejted
orcádat előlünk mindig el
uram te ugye vétkezni is
csak általunk vétkezel

Hallgatsz uram hallgatásod

előlünk azt is elásod
fülünk hiába vigyázza
ásod újabb hallgatásba

Miért takartad el uram szemérmesen

miért takartad el a műholdak szemét
s a nagy becstelenségek idején
a legnagyobb embertelenségek idején
az egész földgolyó az egész
mindenség miért egyetlen
szemérmesen lehúnyt szem

Hallgatsz uram hallgatásod

előlünk azt is elásod
fülünk hiába vigyázza
ásod újabb hallgatásba

Miért kell a te napodnak

mint az éjjeli tolvajnak
lopakodva jőni el
ha az egek mind elmúlnak
nagy robajjal beomolnak
ha elégve fölbomolnak
a föld s minden elemek
pusztító nagy szándékoddal
miért mint a tolvaj loppal
siess uram te napoddal
minél előbb jőjj jövel
az emberi nemzetek
nehogy megelőzzenek

Aknamezőre terelt konda

lekaszált lovak szétlőtt oltár
égő erdők uram e ronda
fajzathoz mely gyilkol naponta
baján enyhítni mért hajolnál
fiad már egyszer meghalt értük
eredményét magad is látod
gyűlölet a fegyverük vértjük
pusztuljanak legyen már végük
teremts nélkülük új világot

elég nagy a te mindenséged

mentsd ki az innen menthetőt még
oda hová lábuk se léphet
krisztustalan amit beszélek
de talán mégis lehetőség

s hadd lőjék szét mit ők emeltek

templomot gyárat hidat házat
gyilkolják egymást népek nyelvek
paránya sincs a szeretetnek
nincs bennük szemernyi alázat

imát is azért imádkoznak

öléshez kérik segítséged
dicsőségedre ha kik voltak
növényeknek és állatoknak
nekik adj örök üdvösséget

1975–2002

(A költemény a Jelenkor Kiadónál

megjelenő Felemás őszi versek című kötet része.)

KÁNYÁDI SÁNDOR :
Valaki jár a fák hegyén
valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem

ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén

vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy

sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén

mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994