A romantika az irodalomtörténet egyik leghatásosabb mozgalma, stílusirányzata.

A
romantikával kezdődött mindaz, amit ma modern irodalomnak nevezünk, a 19. század
második felének és a 20. századnak irodalmi gyökerei ide nyúlnak vissza. Sokarcú,
ellentmondásokkal teli irányzat ez, mást jelentett országonként, mást az egyes művészeti
ágakban, s mást az egymásra következő évtizedekben is. A klasszicizmust váltotta fel, de
kibontakozásának kezdeti szakaszában még együtt élt azzal, virágkorában pedig megfért a
realizmussal, vele együtt kölcsönhatásban fejlődött. Gyökerei még a felvilágosodás korába
nyúlnak vissza, a Sturm und Drang és a szentimentalizmus volt a közvetlen elődje.
A romantika koronként, nemzetenként, illetve nagyobb földrajzi egységenként is más
és más. Közép és Kelet Európában az egyes népek nemzeti függetlenségének hiánya, a
széttagoltság okán a nemzeti együvé tartozás egyetlen ismérve a közös, beszélt nyelv maradt.
Éppen ezért már a felvilágosodás korában megindult nyelvújítás hatására, az irodalmi nyelv
kidolgozása volt a nemzeti öntudatra ébredés legelső mozgalma.
Az idegen elnyomás ellen, s a nemzeti nyelvért vívott harc a romantika korában az
írókra egy bizonyos társadalmi szerepet erőszakolt rá, a közvélemény megkövetelte tőlük,
hogy kizárólag magas színvonalú műveket alkossanak. A költő a társadalmi és politikai
fellendülések idején a szabadságküzdelmeket irányító népvezér, apostol szerepét töltötte be,
ebben az időszakban egybefonódtak a politika és a művészet célkitűzései.
A népet vezérlő lángoszlop szerepével is összefügg a népiesség új történelmi
értelmezése. A „népi hős” a nemzeti szellem letéteményese lett, a múltbeli értékek őrzője és
birtokosa, s a nép akarata Isten akaratává nemesült.
A romantikus történelemfilozófia a nemzetet kollektiv személyiségnek fogta fel,
melynek ugyanúgy van gyermek-, férfi-, és öregkora, halála is, mint az egyes embernek. E
nézet szerint tartottak egyes népeket életképesnek vagy életképtelennek. Herder jóslata,
miszerint a magyarság el fog pusztulni a szlávok tengerében, sötét lehetőségként volt jelen,
tiltakozást kiváltva a magyar reformkor közgondolkodásában.
Elnevezése a regény jelentésű román szóból ered. A középkorban így hívták a latin
nyelvű irodalommal szemben az anyanyelven írt elbeszélő műveket.
A romantika az irodalomban fejlődött ki, s innen terjedt át más művészeti ágakra a
zenére, festészetre, szobrászatra. Forrása az a társadalmi méretekben kibontakozó
illúzióvesztés és kiábrándulás volt, mely a francia forradalom után jellemezte főleg a Nyugat-
Európában élő embereket. Az emberek csalódtak a polgári társadalomban, hiszen a világ
egyre kegyetlenebb, ellenségesebb, kiismerhetetlenebb lett. Csalódtak a híres "józan észben",

1
korábbi optimizmusukat elveszítették, de a felvilágosodás meg is ingatta az előző
évszázadokban oly kikezdhetetlennek vélt vallásos világnézetüket.
Az új irányzat eleinte nem volt programszerűen klasszicizmusellenes, de hosszabb-
rövidebb idő múlva esztétikájában és írói magatartásában szembefordult vele.
A klasszicizmus szabályai, s az antik minták szigorú követése ellen lázadt a romantika,
meghirdetve ezzel a művész teljes szabadságát, az egyéniség kultuszát. Egyetlen
követelményt ismert el: a művész tehetségét, zsenijét, melyet nem korlátozhat sem törvény,
sem szabály.
A romantika tűzte ki első ízben követelményül az irodalom fejlődése történetében az
eredetiséget, és emelte ezt az esztétikai érték rangjára. A korábbi minták követését elvetve új
témák, új tájak, új életérzések, új műfajok, új kompozíciós szerkezetek jelentek meg. A
romantika elégedetlensége a kialakult világgal szemben a jelen valóságától való
menekülésben is megnyilvánult: a jelennel szemben sokkal értékesebbnek tartották a régit, a
múltat. Fölfedezték saját nemzeti múltjukat, lelkesedtek a középkorért, a fényesnek látott
lovagvilágért, s ezt szembeállították saját jelenükkel. Az eredetiség elve nemzeti eredetiséget
is jelentett: fölfedezték tehát a népi kultúrát, a népi művészetet, a népköltészetet. Már Herder
is az igazi művészetet a nép művészetében látta, nagy lendülettel kezdték gyűjteni a
népköltészet alkotásait, kutatni kezdtek az egyes nemzeti ősvallások, mítoszok után. Saját
koruktól való lázongó menekülésüknek egy sajátos útja volt az orientalizmus vagy
egzotizmus. Képzeletüket megragadta a Kelet színes és általuk még inkább kiszínezett világa:
a távoli összekapcsolódott a meséssel, a különössel, az idillien vonzó állapotokkal.
A klasszicizmus még kínos pontossággal különítette el a műnemeket, az egyes
műfajokat, az ezekhez tartozó hangnemeket, sőt néha még a versformákat is. A romantika,
ezzel szemben meghirdette a művészetek egységét, igyekezett elmosni a hagyományos
műnemek és műfajok határait, keverék műfajokat hozott létre ,pl. verses regény, ballada,
drámai költemény, s végeredményben az összes műfajt lirizálta. A romantikusok kedvelték a
műalkotások egyedi formáját, a töredékszerűséget, vonzotta őket a titokzatosnak, a
borzongatónak, a lélek sajátos érzelmi tartalmainak újszerű kifejezése. A drámai és az epikus
művek cselekménybonyolításában szinte keresték a különleges élethelyzeteket, az
érdekfeszítő eseményeket, a kalandokat, a váratlan, meghökkentő fordulatokat. A
jellemalkotásban gyakori az erőteljes jellemkontrasztok alkalmazása: vagy úgy, hogy egyetlen
személy jellemén belül ellentétes jellemvonások feszülnek egymásnak, vagy úgy, hogy az író
a szereplőket jó és rossz irányban felnagyítja, tulajdonságaikat eltúlozza.

2
 A romantikus stílus is elszakad a hétköznapi kifejezésmód megszokottságától:
általában felfokozott pátosz, ünnepélyesség, költői ékesszólás, zeneiség és festőiség jellemzi.
A látnoki képzelőerő olyan víziószerű képeket teremt, amelyekben egyrészt az erős túlzások,
másrészt a távoli és ellentétes dolgokat, fogalmakat egyesítő merész képzettársítások
kápráztatják el az olvasót.
Arany János, a magyar romantika irodalmának egyik legnagyobb alakja. 1817.
március 2-án született Nagyszalontán. Élete során számos munkát kipróbált. Dolgozott
tanítóként, vándorszínészként, korrektorként, másodjegyzőként, ezek kívül több újság
szerkesztője volt, később pedig a Kisfaludy Társaság igazgatói, valamint a Tudományos
Akadémia titkári, majd főtitkári pozíciója is az ő nevéhez kapcsolódott. Első nagyobb
nyilvánosságot kapott művét, a Toldit 1846-ban írta a Kisfaludy Társaság pályázatára, melyen
első díjat nyert, továbbá ennek a költeménynek köszönheti barátságát is Petőfi Sándorral.
1882. október 22-én Budapesten halt meg.
Arany János lírai alkotásai mellett főként balladáiról vált ismertté, melyekben a skót
balladaforma jelenik meg. Keletkezésük szerint két csoportot különböztetünk meg: a
nagykőrösi balladákat, melyek főként népi, lélektani, illetve történelmi témát jelenítenek meg,
valamint az úgynevezett Őszikék balladákat, melyek népi vagy városi ihletésűek.
Arany közönség- és feladathiánytól válságkorszakba került az 1840-es évek vége felé.
Nem nyugodt ebbe bele, kiutat akart keresni: kezdetben Byron modorában romantikus, epikus
műveket alkotott, melyekben világutálatát fejezi ki (Bolond Istók 1850). Később népies
jellegű idilleket vagy tanító költeményeket alkotott (Családi kör, Fülemüle, A bajusz).
Végleges megoldást jelentett a balladák írása. A műballada Európában a romantika korában
lett népszerű, mikor megnőtt az érdeklődés a népi költészet iránt. A ballada ugyanis eredetileg
ősi népköltészeti műfaj. A romantikus ballada epikus műfaj, de három műnem határán
helyezkedik el. Greguss Ágost meghatározása szerint: “a ballada tragédia dalban elbeszélve”.
Cselekménye sűrített, a történet elbeszélésmódja szaggatott, bizonyos részeit a balladai
homály borítja. Drámai jellegét a párbeszédes forma és rendszerint a tragikus téma adja, lírai
jellegét a dalforma és az érzelmekről szóló tartalom szolgáltatja, s az elbeszélés kölcsönzi az
epikai jelleget. De az események nagy része drámai párbeszédekből vagy lírai monológokból
áll össze. A magyar műballadát Arany János emelte világirodalmi szintre. A skót, a kelta és a
székely balladákat tekintette mintának. Ez a műfaj végleges megoldást jelentett neki
válságkorszaka után, hiszen remekül el tudott rejtőzködni szereplői mögött.
1851 őszén a nagykőrösi református egyház hívta meg tanárnak az újjászervezett
főgimnáziumba. Igen nehezen szánta rá magát, hogy Nagykőrösre költözzék, hiszen nem volt

3
tanári diplomája. Mégis kitűnő tanár lett: a magyar, a latin nyelvet és irodalmat tanította.
Tolnai Lajos, a későbbi író (1837-1902), Arany egykori nagykőrösi diákja így jellemezte őt
mint tanárát: "Amint kezdtünk a nagyobbak által tudomására jutni, hogy kicsoda ezen szigorú
ember: imádtuk. Nem beszélt, nem magyarázott feleslegesen; semmi népszerűséget nem
hajhászott; hidegen jött és ment, és alig váltott valakivel egy szót. Mégis lestük, és boldogok
voltunk, mikor az ő órája következett. Volt kissé parasztos arcában valami kimondhatatlan
megnyerő jóság."
Közel egy évtizedet töltött Nagykőrösön (1851-1860). A gimnáziumnak kiváló
"professzorai" voltak: a 10-12 tagú tantestületből az újjáalakuló Tudományos Akadémia 1858-
ban hat tanárt választott tagjai sorába. "A fél akadémia Kőrösön lakik" - írta 1859-ben
sógorának. Mégis rosszul érezte magát Nagykőrösön. A tanári munka fárasztó, kimerítő
volta,, az örökös dolgozatjavítás rengeteg időt elrabolt a költői alkotásoktól. Maga írta a
tankönyveket is, az irodalomtörténeti jegyzeteket. Kellemetlen volt számára az is, hogy a
Bach-korszak hatóságai számára ismételten bizonyítania kellett a pályára való alkalmasságát,
mivel nem rendelkezett oklevéllel. Kedélyvilága elkomorult, egyre többet panaszkodott testi
és lelki betegségeiről. Öröklött bajaihoz egy új is járult: a kövek miatt kialakult idült
epehólyag-gyulladás. A szörnyű kíntól, a görcsös fájdalom kiújulásától való állandó rettegés
lebegett felette. Nagykőrösön már a borivásról is leszokott, s ha mégis egy-egy tanári
mulatozás közben vagy bőségesebb, zsírosabb étel elfogyasztásakor meg is feledkezett róla,
utána vagy betegeskedett hónapokig, vagy örült, hogy megúszta.
1853-tól kezdte írni őket Nagykőrösön. Erre az időre kibontakozott a passzív ellenállás
a császári hatalommal szemben. Az ellenállást irányító csoport magához vonta s nézeteiket az
ellenállást illetően részben elfogadta. Ennek szolgálatában alkotta sorra balladáit. Rendszerint
a történelem nehéz korszakaiból merítette témáját, s ezzel is a nemzet ügyét kívánta szolgálni:
a nemzeti öntudatot, a jövőbe vetett hitet szerette volna ébren tartani és fokozni, a nemzeti
egységet erősíteni. Történelmi balladái ugyanis nagyrészt allegorikus jelentésűek. Balladáit
különböző szempontok szerint lehet csoportosítani:
1, Keletkezési hely szerint: – Nagykőrösi balladák (1850-es évek)
- öregkori, pesti balladák (1870-es évek)
2, Szerkezete szerint: – lineáris (Ágnes asszony)
- párhuzamos (Szondi két apródja)
3, Témája szerint:
- Történelmi balladák, tárgyukat főleg a XIV.-XV. századból, az Anjouk, a Hunyadiak
korából s a török korból merítette (Mátyás anyja, Szondi két apródja)

4
- Népéleti (Ágnes asszony, Szőke Panni, Tengeri – hántás)
- Lélektani: lélekállapot – változásokat tükröz, gyakran tragikus végkicsengésűek (Tetemre
hívás, Ágnes asszony)
A nagykőrösi korszak (1852-57) balladái többnyire történeti jellegűek (Rozgonyiné,
Török Bálint, Az egri leány, Mátyás anyja,). Arany olyan szituációt választ ki a históriából,
mely párhuzamba állítható a levert szabadságharc utáni állapottal, s rajtuk keresztül Arany
feleletet adhat a kor problémáira. Legfontosabb témái: a zsarnokság, az elnyomáshoz való
viszony, a zsarnokság természetrajza, a hazához, az eszmékhez való hűség, a költők és
írástudók felelőssége. A balladák nagy része egyben lélektani jellegű is. Középpontjukban a
bűn és bűnhődés problémája áll. A kérdés fölvetése és a probléma megoldása Aranyt a XIX.
század második fele nagy orosz íróival rokonítja, elsősorban Dosztojevszkijjel és Tolsztojjal.
Arany szerint a bűn magában hordozza a büntetést, mert a személyiség széthullásával jár. Ezt
jelzik a balladákban a bűnösök víziói és hallucinációi. Dosztojevszkijhez hasonlóan vallja,
hogy a polgári világ feladata nem az intézményesített büntetés, az erőszakra történő
intézményesített erőszak válasz, hiszen meg kell szakítani az emberiség történetének, mint
erőszakláncolatnak a folyamatát. A feladat az, hogy teret engedjünk a fölismert bűn után a
bűnhődés folyamatának, biztosítsuk ennek lezajlását.
Arany balladái az emberi lélek mélységeit járják be. Balladáinak szerkezete újszerű:
találkozunk párhuzamos szerkesztéssel, idősíkok váltogatásával, filmszerű vágással, a
képzettársítások összekapcsolásával. Arany lélektani balladáiban nagy gondot fordít a
lélektani hitelességre, a bűn és bűnhődés problémáját állítva a középpontba. Ilyen lélektani
ballada az Ágnes asszony. Megírásának közvetlen élménye az volt, hogy Arany gyakran látott
egy szótlan parasztasszonyt, aki estig mosott a patakban.
Kulcsmotívuma a már említett bűn és bűnhődés, mely az első négy strófában, a
balladai homálynak megfelelően,még csak sejthető (véres lepedő képéből, hajdú
megjelenéséből következtethetünk erre). A mű elején és végén helyet foglaló patakjelenet
mintegy keretbe foglalja a történetet. Ebből következően nemcsak lineárisnak, hanem
körkörös szerkezetűnek is tekinthető a ballada.
A mű három pillérversszakra (első, huszadik, huszonhatodik) épül, melyek Ágnes
megtébolyodásának folyamatát szimbolizálják. Ezekben a strófákban a nő egy véres fehér
leplet mos újra és újra, még akkor is csak mos, mikor a lepedő már teljesen tiszta. A folt ekkor
már csak megbomlott elméjének és bűntudatának szüleménye. A pillérversszakokban az idő
kettéválik, megjelenik a külső, illetve a belső idő, hiszen az évek ugyan telnek, Ágnes is

5
idősödik, azonban benne mintha megállt volna valami, egyre csak a vért kívánja eltüntetni az
immár szétrongyosodott lepelről.
Az Ágnes asszony három szerkezeti egységre bontható.
Az első rész, mely a negyedik versszakig tart, a bűntényt írja le. Ebben a szakaszban
erőteljesen jelen van a balladai homály, ugyanis a bűncselekedetet nem mondja ki, azonban
számos bűnjel utal rá. Ágnes férje eltűnt, ám amikor a szomszédok utána érdeklődnek
válaszként ésszerűtlen reakciók érkeznek a nő részéről. Ágnes elsődleges célja az első
részben, hogy megtisztítsa véres leplét a bűnjeltől.
„Jaj, galambon, hogy’ mehetnék,
Míg e foltot ki nem mostam!”
Az első négy strófában a "balladai homálynak" megfelelően még csak sejthető valamiféle
bűn, de csupán szórványos utalások történnek erre (a véres lepedő, a hajdú megjelenése).
Pontosan az sem igen derül ki, hogy a kíváncsiskodó kérdésekre adott válaszok megtévesztő
félrevezetések-e, vagy pedig a később megerősödő beteges rögeszme előjelei. Bármennyire is
próbálja titokban eltüntetni a vérfoltokat a lepedőről ez nem sikerül neki, mert az
utcagyerekek észreveszik tevékenységét. Kérdésükre, hogy mitől véres a lepedő Ágnes azt
feleli, hogy a csibéjének a vére. A szomszédok is tudomást szereznek a véres lepedőről és ők
is kérdezősködni kezdenek, mivel felmerül bennük a gyanú, hogy Ágnes férjével történhetett
valami. Ágnes azonban megnyugtatja őket, hogy férje a házban alszik, de a szomszédokat
mégsem engedi be. Szomszédai nem hiszik el a meséjét és jelentik az ügyet a hajdúnak aki
Ágnest börtönbe veti.
A második szerkezeti egység az ötödiktől a tizenkilencedik versszakig tart, azonban ez
két további szakaszra tagolható. Az első ezek közül a kilencedik strófáig tart, és a börtönben
játszódik. A börtön sivár, sötét és félelmetes hely, ahol fény alig szűrődik be Ágnes cellájába.
A nappalok és éjszakák egybefolynak, a sötétség rémekkel van tele. Az a cseppnyi fény az
egyetlen éltető erő, mely a rabokat megmenti attól, hogy teljesen az őrületbe jussanak. Ez a
rész szimbolizálja legjobban a megőrülés folyamatát. Arany finom eszközökkel, apró jegyek
megfigyelésével ábrázolja a megőrülés belső folyamatát : az őrülettől való riadalmat, ennek
gondos takargatását, majd a kezdeti kényszerképzetnek a teljes tébolyig való kibontakozását.
A részletező elbeszélést hosszabb párbeszédek szakítják meg. Ágnes asszony bűne az, hogy
szeretőjével együtt megölte férjét, csak ezekben a dialógusokban derül ki. Ágnes elméjének
elborulását a reménytelenséget jelzi. Ennek ellenpontja egyetlen kis fénysugár, mely a
megtisztulásra utal, ám szinte elvész a feketeségben.
„Ha ez a kis fény nem volna,

6
Úgy gondolja: megőrülne.”
Az Arany által dőlt betűkkel szedett szavak egy belső nézőpontot jelenítenek meg és szintén a
megőrülést mutatják be. Ágnes lidérceket lát, ám ennek ellenére rendbe akarja hozni külsejét,
szeretné magát minél inkább csinosabbá varázsolni, mert attól fél, ha megjelenik koszosan és
kócosan a bíróság azt hiszi, hogy megháborodott. Ennek az adott szituációban semmi értelme
és haszna. Ez is azt mutatja, hogy már nem ő irányítja cselekedeteit.
A történet a tárgyaláson folytatódik. Elemi erővel tör ki belőle a zokogás, de nem
amiatt, amit elkövetett, hanem amiatt, hogy nem lesz aki kimossa a lepedőből a foltot. A
liliom, a harmat, a vízgyöngy, hattyú csupa fehér, szinte áttetsző tisztaságú verssor a bűnös, de
egyúttal szerencsétlen asszony metaforájaként tűnik fel. Arany, úgy, mint a bírák, mély
részvétet érez iránta, de elkövetett bűne alól feloldozni mégsem tudja. Ebben a szakaszban
megjelenik a szerző személyes véleménye is a fent említett liliom, a víz és a hattyú szavak
által, melyek mindegyike a tisztaságot hordozza magában. A bírók látva Ágnes szenvedését,
megszánják őt, megértik Ágnes elmezavarát: „eredj haza, szegény asszony! / Mosd fehérre
mocskos lepled!” Tisztában vannak vele, hogy a fehér lepel a lelkiismeret maga. Hazaküldik,
holott bűnössége egyértelmű. Büntetéséül saját bűntudatát és megtébolyodását szabják ki.
A harmadik szerkezeti egység a huszadik versszaktól egészen a mű végéig tart. Ez a
rész mutatja be az idő múlását. Az idő végtelenné tágul. Reggel-este, télen-nyáron, évről-évre
szópárok mutatják gondolatban az idő múlását. Majd valóságos jelzők utalnak arra, hogy hány
meg hány év telt el. Ágnes megöregszik, a hollóhaj megőszül, arca öregebb lett, a lepel is
már csak egy rongydarab, de a nő továbbra is csak mos.
„S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa”
A könnyed, játékos, futó habból hidegebb, nagyobb hullámokat vető szilaj hab keletkezik. A
refrén korábban a hol meg-megújuló könyörgés, hol a rettegő lélek kiáltása, hol a
megdöbbenés önkéntelen kifejezése, hol a szánalomérzet visszhangja. A harmadik részben
pedig a már megőrült asszony gépies, üres motyogása. Ekkor már világossá válik, hogy
Ágnesnek szinte már nincs is kapcsolata a külvilággal, nem érzi az idő múlását, csak egyetlen
dolog érdekli: hogy megszabaduljon az őt felemésztő bűntudattól. A dőlt betűs „akkor éjjel”
kifejezés a bűntettre utal vissza, és ezzel Arany kimondja, hogy a nő megőrülése arra az estére
vezethető vissza.
A 20. strófától kezdve a ballada visszatér a vers indításához, s hosszú évek történetét
sűríti néhány versszakba. Az idő megállíthatatlan múlását néhány motívum jelzi csupán: a
ronggyá foszlott lepedő, a sötétbarna színű szöghaj őszbe fordulása, a finom arcon szanaszét

7
megjelenő ráncok. A 15. versszak metaforái szólnak arról, hogy Ágnes asszony milyen
vonzóan szép fiatal menyecske lehetett. A refrén vagy az elbeszélő, vagy a hallgatóság
érzelmi reagálását foglalja magában, a riadt megdöbbenéstől a felháborodáson és a részvéten
át a szánalomig. A strófáknak ez a visszatérő utolsó sora ritmikailag is elkülönül a megelőző
négy sortól.
A lélektani folyamat mellett a másik értelmezési lehetőség az erkölcsi: a földi bírák
Ágnest hazaengedik, hiszen nem létezik az őrületnél nagy büntetés. Ágnes alakja
értelmezhető a bűnbe esett ember jelképeként is. Isten megmenti azzal, hogy őrületet bocsát
rá, mert ezáltal még életében lehetősége nyílik a vezeklésre, elkerülve az örök kárhozatot. A
mitikus olvasat szerint a mű az örök, értelmetlen, hiábavaló munkát jeleníti meg. Ágnes
szánalmat keltő és félelmetes alakja sikálja “régi rongyát”, mintha évezredek óta mosná a
véresnek látott lepedőt.
A ballada verselése a népi témának megfelelően felező nyolcas. A strófák visszatérő utolsó
sora ritmikailag is elkülönül a megelőző négy sortól. Ezek mint említettem, ütemhangsúlyos
felező nyolcasok félrímekkel, míg a refrén choriambusokkal gyorsított időmértékes ritmusú
rímtelen sor, de felfogható anapesztusi sorfajnak is, az elején spondeussal:
"Oh! irgalom atyja, ne hagyj el."
A nyolcadik versszak harmadik sorában a ritmus csak hét szótagos. Ágnes törvényszék elé
lépésekor történik ez , mintha maga az asszony botlana zavarában egyet. Csak a refrént írja
anapesztusokban, fölidézve ezzel az antik siratóénekeket. A refrén ily módon az egyedi esetet
általános érvényűvé tágítja, könyörgéssé Ágnes asszonyért, az áldozatért és ezzel együtt
valamennyiünkért. Arany ily módon beilleszti balladáját az irodalom azon meghatározó
vonulatába, mely szerint a művészet igazi célja a könyörgés a kegyelemért.
Ágnes asszony a Danaida-sors megtestesítője és újkori példázata, de az antik monda
alakjai föloldozást nem kapnak. Arany kivételes lélektani hitelességgel ábrázolja az elme
tisztánlátásáért folytatott küzdelmet, az állandó önreflexiót, mely tünete az elme
megbomlásának. Hatásosan él a folyamat bemutatásában a poliszémák és a homonimák
stilisztikai lehetőségeivel.
Arany zsenialitását és ezzel együtt emberszemléletének modernségét mutatja, hogy a
modern lélektant megelőzve felfedezi a tudatalatti fogalmát, felismeri, hogy az éber tudatnak
van bizonyos elfojtó szerepe, egyes élményeket nem akar tudomásul venni, visszaszorítja őket
a tudat alá, főleg a kellemetlen, nyomasztó, szégyellt emlékeket. Ezek azonban elfojtva is utat
keresnek maguknak, s áttételesen a tudat valamilyen hallucinációján át megrögződnek. Ágnes

8
patakparti szavai arról árulkodnak, hogy valami titkos, talán bűnös dolog történt, aminek nem
szabad napvilágra kerülnie.
Véleményem szerint az Ágnes asszony Arany János egyik legtöbb mondanivalóval
rendelkező költeménye. Hiszen nincs annál nagyobb dolog a világon, mintha valaki elveszíti a
józan eszét, az ítélőképességét, a szabad akaratát. Az ember legnagyobb ellensége a saját
bűntudata, mert ameddig azt nem sikerül legyőznünk, nem élhetjük a saját életünket, minden
cselekedetünket a félelem és az önvád irányítja.