Kölcsey Ferenc: Himnusz - Tétel

Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas című művének keserűsége és pesszimizmusa hatja át a

valamivel korábban írt (Cseke, 1823. január 22.) Himnuszt. Reményt sző az Isten kért és feltételezett
áldása, illetve szánalma ebbe az imádságba.
Kölcsey kéziratán a cím így olvasható: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. Tehát az ún.
„alcím” a vers eredeti címének szerves tartozéka. Mikor először jelent meg (1829-ben Az Aurorában),
csak a Hymnus állt címként, de az 1832-i kiadásban már az eredeti megfogalmazásban volt a mű
megjelölése.
Mindez a költemény megértése szempontjából nélkülözhetetlen, Kölcsey ugyanis visszahelyezi
költeményét a múltba, a „zivataros századokba”, a török hódoltság korába (16-17. század), s beleéli
magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe. Ez a lélekbeli időutazás érteti meg a
költemény mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát, de
leginkább sajátos történelemszemléletét. A vers legelején és az utolsó strófában megszólított Isten a
történelem irányítója, az események mozgatója. Tőle kaptuk mintegy ajándékba a „szép hazát”, de
bűneink miatt jogosan súlyt a balsors százados szenvedéseivel. A 16-17. századi siralmas énekek ún.
jeremiádok történelem látása ez. Ezeket a régi énekek még részletező bűnlajstrommal is alátámasztják
a büntetés jogosultságát, majd elsiratják – Jeremiás próféta modorában – a magyarság széthullását,
pusztulását.
A Himnusz Istene nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető, befolyásolható is az
emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért,
stb. Igazságos Isten, mert bűneink miatt gyúlt harag keblében, ugyanakkor szigorúságát túlzottnak is
tartja a lírai én, hiszen ez a nép már levezekelte a még el sem követett bűnöket is.
Kölcsey verse követi a jeremiádok szerkezetét. A 2. és a 3. versszakban Isten a cselekvő alany, és
az ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert hazát – történelmi személyeket említ és helyszíneket,
mint Bendegúz, Árpád, Duna, Tisza; a prédikátor-költők kedvelt toposzait. Isten kegyelme a magyar
föld termékenységében is megnyilvánul, itt a költő a metonímia egyik fajtájával, a szinekdochéval
mutatja be ezt – az „Ért kalászt lengettél” sor a kenyérre utal, a „Nektárt csepegtettél” pedig a borra.
A kenyér és bor emlékeztethet az úrvacsorára, ezzel pedig az Isten és ember közötti harmonikus
viszonyra. A költői én Mátyás király alakját is kiemeli Bécset is megalázó hódításával, a dicső csatákat
idézi fel. A múlt sikereinek áttekintését – egészen Mátyás koráig – átszínezi a nemzeti büszkeség
tudata. Akusztikailag is hatásosan zárja ezt az egységet az önérzetet is mozgósító alliterációja: „S
nyögte Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.”
A következő három szakasz (4-6.) a balsors évszázadainak nagy erejű romantikus képeit
halmozza egymásra. A jeremiádok részletező, indulatos bűnlajstroma helyén csak egy fájdalmas sóhaj
szakad fel az áldásért könyörgő költőből: bűneink miatt jogos az Isten haragja. Megérdemelt a
büntetés, bár a sorscsapások mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Erre utal nemcsak a
kezdő és a záró strófa utolsó két-két sora, hanem a hiperbolikus költői képek láttató ereje. A tatárjárás
pusztításainak felidézése után a török hódoltságot kifejező „rabiga” és a Tacitustól kölcsönzött
félelmetes kép − „vert hadunk csonthalmain győzelmi ének” – teszi teljessé a katasztrófa érzetét. A
bűnök végzetes következményei között említi a belső viszályt – „…támadt tennfiad” −, a
testvérháborúkat s az üldözöttek, a hazátlan bujdosók sorsát: „nem lelé / Honját a hazában”.
A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-6. versszak. Feszültséggel teli, izgatott lelkiállapotot
sejtet az 5. strófa első négy sorának erőteljes inverziója és a két azonos névmással („Hányszor”)
kezdődő felkiáltó mondat, a kizáró ellentét – paradoxon – a 6. szakaszban. Ezeken kívül a szerkezeti
egységet záró két romantikus túlzás, teljes metafora a „vérözön” és „lángtenger” a harcok erejét,
pusztítását mutatják.
 A 7. versszak szinte észrevétlenül vált át múltból a jelenbe, annak sivárságába,
reménytelenségébe. A kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versben. Három párhuzamos ellentétpár
állítja tragikusan szembe a múlt nagyságával, dicsőségével a jelen törpeségét: vár – kőhalom; kedv s
öröm – halálhörgés, siralom; szabadság – kínzó rabság.
Az országos pusztulás láttán az utolsó szakaszban már csak Isten szánalmáért esdekel a
prédikátor-költő. Úgy látja, a nép sorsán egyedül az isteni kegyelem és szánakozás változtathat. A
strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerű megismétlése az elsőnek.
Képei a múlt sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek: a „jó kedv”, „bőség”
helyén „kit vészek hányának” áll; a „ha küzd ellenséggel” sort a „tengerén kínjának” váltja fel – inverzió.
Nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet; az időmértékes
sorokba belehallatszik a 4/3, illetve a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Rímelése
meglehetősen igénytelen, dísztelen, s ebben is követni kívánja a 16-17. századi költemények
kezdetlegesebb rímtechnikáját. Gyakoriak a ragrímek, s többször előfordulnak a tompított csengésű
asszonáncok is (pl. miatt – villámidat).
A költeményt Erkel Ferenc zenésítette meg (1844), s így lett a magyar nemzet imádságává,
himnuszává.