Kölcsey Ferenc: Himnusz - Tétel

Kölcsey Ferenc Vanitatum vanitas című művének keserűsége és pesszimizmusa hatja át a vala-
mivel korábban írt (Cseke, 1823. január 22.) Himnuszt. Reményt sző az Isten kért és feltételezett áldása,
illetve szánalma ebbe az imádságba.
Kölcsey kéziratán a cím így olvasható: Hymnus a Magyar nép zivataros századaiból. Tehát az ún.
„alcím” a vers eredeti címének szerves tartozéka. Mikor először jelent meg (1829-ben Az Aurorában),
csak a Hymnus állt címként, de az 1832-i kiadásban már az eredeti megfogalmazásban volt a mű meg-
jelölése.
Mindez a költemény megértése szempontjából nélkülözhetetlen, Kölcsey ugyanis visszahelyezi
költeményét a múltba, a „zivataros századokba”, a török hódoltság korába (16-17. század), s beleéli
magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe. Ez a lélekbeli időutazás érteti meg a költe-
mény mélyen vallásos jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát, de leginkább
sajátos történelemszemléletét. A vers legelején és az utolsó strófában megszólított Isten a történelem
irányítója, az események mozgatója. Tőle kaptuk mintegy ajándékba a „szép hazát”, de bűneink miatt
jogosan súlyt a balsors százados szenvedéseivel. A 16-17. századi siralmas énekek ún. jeremiádok tör-
ténelem látása ez. Ezeket a régi énekek még részletező bűnlajstrommal is alátámasztják a büntetés
jogosultságát, majd elsiratják – Jeremiás próféta modorában – a magyarság széthullását, pusztulását.
A Himnusz Istene nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető, befolyásolható is az em-
beri erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért, stb.
Igazságos Isten, mert bűneink miatt gyúlt harag keblében, ugyanakkor szigorúságát túlzottnak is tartja
a lírai én, hiszen ez a nép már levezekelte a még el sem követett bűnöket is.
Kölcsey verse követi a jeremiádok szerkezetét. A 2. és a 3. versszakban Isten a cselekvő alany, és
az ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert hazát – történelmi személyeket említ és helyszíneket,
mint Bendegúz, Árpád, Duna, Tisza; a prédikátor-költők kedvelt toposzait. Isten kegyelme a magyar
föld termékenységében is megnyilvánul, itt a költő a metonímia egyik fajtájával, a szinekdochéval mu-
tatja be ezt – az „Ért kalászt lengettél” sor a kenyérre utal, a „Nektárt csepegtettél” pedig a borra. A
kenyér és bor emlékeztethet az úrvacsorára, ezzel pedig az Isten és ember közötti harmonikus vi-
szonyra. A költői én Mátyás király alakját is kiemeli Bécset is megalázó hódításával, a dicső csatákat
idézi fel. A múlt sikereinek áttekintését – egészen Mátyás koráig – átszínezi a nemzeti büszkeség tu-
data. Akusztikailag is hatásosan zárja ezt az egységet az önérzetet is mozgósító alliterációja: „S nyögte
Mátyás bús hadát / Bécsnek büszke vára.”
A következő három szakasz (4-6.) a balsors évszázadainak nagy erejű romantikus képeit hal-
mozza egymásra. A jeremiádok részletező, indulatos bűnlajstroma helyén csak egy fájdalmas sóhaj sza-
kad fel az áldásért könyörgő költőből: bűneink miatt jogos az Isten haragja. Megérdemelt a büntetés,
bár a sorscsapások mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Erre utal nemcsak a kezdő és
a záró strófa utolsó két-két sora, hanem a hiperbolikus költői képek láttató ereje. A tatárjárás pusztí-
tásainak felidézése után a török hódoltságot kifejező „rabiga” és a Tacitustól kölcsönzött félelmetes
kép − „vert hadunk csonthalmain győzelmi ének” – teszi teljessé a katasztrófa érzetét. A bűnök végze-
tes következményei között említi a belső viszályt – „…támadt tennfiad” −, a testvérháborúkat s az ül-
dözöttek, a hazátlan bujdosók sorsát: „nem lelé / Honját a hazában”.
A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-6. versszak. Feszültséggel teli, izgatott lelkiállapotot sej-
tet az 5. strófa első négy sorának erőteljes inverziója és a két azonos névmással („Hányszor”) kezdődő
felkiáltó mondat, a kizáró ellentét – paradoxon – a 6. szakaszban. Ezeken kívül a szerkezeti egységet
záró két romantikus túlzás, teljes metafora a „vérözön” és „lángtenger” a harcok erejét, pusztítását
mutatják.
A 7. versszak szinte észrevétlenül vált át múltból a jelenbe, annak sivárságába, reménytelensé-
gébe. A kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versben. Három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan
szembe a múlt nagyságával, dicsőségével a jelen törpeségét: vár – kőhalom; kedv s öröm – halálhörgés,
siralom; szabadság – kínzó rabság.
Az országos pusztulás láttán az utolsó szakaszban már csak Isten szánalmáért esdekel a prédiká-
tor-költő. Úgy látja, a nép sorsán egyedül az isteni kegyelem és szánakozás változtathat. A strófa, mely
az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerű megismétlése az elsőnek. Képei a múlt
sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek: a „jó kedv”, „bőség” helyén „kit
vészek hányának” áll; a „ha küzd ellenséggel” sort a „tengerén kínjának” váltja fel – inverzió.
Nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet; az időmértékes
sorokba belehallatszik a 4/3, illetve a 3/3 osztású ütemhangsúlyos versdallam is. Rímelése meglehető-
sen igénytelen, dísztelen, s ebben is követni kívánja a 16-17. századi költemények kezdetlegesebb rím-
technikáját. Gyakoriak a ragrímek, s többször előfordulnak a tompított csengésű asszonáncok is (pl.
miatt – villámidat).
A költeményt Erkel Ferenc zenésítette meg (1844), s így lett a magyar nemzet imádságává, him-
nuszává.