KÖLCSEY FERENC

HIMNUSZ
A magyar nép zivatartos századaiból

A himnusz Istent, isteni hatalmakat vagy magasztos tárgyat dicsőítő lírai műfaj. A
XIX. Században kialakuló nemzeti himnusz világi témájú, ám istenhez fohászkodó
műfaj, mely egy-egy nemzet összetartozását hivatott kifejezni. Emelkedett
hangvétele, szerkezete az ódával rokonítja.
Az óda fenséges tárgyat, magasztos eszméket ünnepélyes nyelven megéneklő lírai
költemény.

Kölcsey sajátkezű kéziratán a cím így fordul elő: Hymnus a Magyar nép zivataros
századaiból. Mikor először jelent meg (1829-ben az Aurorában), címként csak a
Hymnus állott, de az 1832-i kiadásban már az eredeti megfogalmazásban olvasható a
cím.
Kölcsey visszahelyezi költeményét a múltba, a „zivataros századokba”, a török
hódoltság korába (16 – 17sz.), s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő
helyzetébe. Ez a lélektani visszahelyezkedés érteti meg a költemény mélyen vallásos
jellegét, bűntudatát, imaformáját, nyelvének biblikus ódonságát, de leginkább sajátos
történelemszemléletét. A vers legelején és az utolsó sztrófában megszólított Isten
ugyanis a történelem irányítója, az események mozgatója: tőle kaptuk mintegy
ajándékba a „szép hazát”, de bűneink miatt jogosan sújt a balsors százados
szenvedéseivel.
1 vsz. A Himnusz Istene nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető,
befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az
áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért. Igazságos Isten: bűneink miatt gyúlt harag
keblében, ugyanakkor szigorúsága túlzott is, hiszen ez a nép már megbűnhődte,
levezekelte a még el nem követett bűnöket is.
2 – 3 vsz. Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert szép hazát, az ország
felvirágzását, a föld termékeny gazdagságát, a győztes honvédő háborúkat s Mátyás
király Bécset is megalázó hódítását. – A 16-17. században többen is párhuzamot
vontak a bibliai választott nép, a zsidóság és a magyarság történelmi sorsa között. E
szerint a felfogás szerint a magyarság is Isten kiválasztott népe, amelyet
megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal vesz körül: neki köszönhetjük a dicső
múltat, a nemzeti nagyságot és függetlenséget. A múlt sikereinek áttekintését egészen
Mátyás koráig átszinezi a jogosnak érzett nemzeti buszkeség tudata, s akusztikailag is
hatásosan zárja ezt a szerkezeti egységet az önérzetet is mozgósító alliteráció: „S
nyögte Mátyás bús hadát/ Bécsnek büszke vára.” (Itta a bús szó jelentése: felbőszült,
elszánt)
4 – 6 vsz. a balsors évszázadainak ijesztő, nagyerejű romantikus képeit halmozza
egymásra. Egy fájdalmas sóhaj szakad fel az áldásért könyörgő énekesből: bűneink
miatt jogos Isten haragja, megérdemelt a bűntetés, bár a sorscsapások, a nemzeti
tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát.

1
A tatárjárás pusztításainak felidézése után a török hódoltságot kifejező „rabiga” és
Tacitustól vett félelmetes kép „vert hadunk csonthalmain győzelmi ének” teszi
teljessé a katasztrófa érzetét.
A bűnök végzetes következményei között említi a belső viszályt, a testvérháborúkat s
az üldözöttek, a hazátlan bújdosók sorsát.
7 vsz. szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen sívárságába,
reménytelenségébe. A tehetetlen kétségbeesés, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a
versben: három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan szembe a múlt nagyságával,
dicsőségével a megalázó jelen töprengését:
vár – kőhalom
kedv s öröm – halálhörgés, siralom
szabadság – kínzó rabság
8 vsz. Az országos pusztulás láttán az utolsó szakaszban már csak Isten
szánalmáért rímánkodik a költő. Úgy látja, a nép sorsán önmaga már nem, egyedül az
isteni kegyelem és szánakozás változtathat.
A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerű
megismétlése az elsőnek: képei a múlt sorscsapásainak s a jelen sívárságának láttán
sötétebb színezetűek, komorabbak: a „jó kedv”, „bőség” helyén „kit vészek
hányának” áll; a „ha küzd ellenséggel” sort a „tengerén kínjának” váltja fel.
Versformája: 8, 7 és 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes
sztrófaszerkezet.
A verset Erkel Ferenc zenésítette meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára, s
így lett a magyar nemzet himnuszává.