Novella a magyar irodalomban

(esszé)

A novella az egyik legnépszerűbb irodalmi műfaj. Eredete az ókorba nyúlik vissza, de önálló
műfajjá a reneszánsz korban, Giovanni Boccaccio itáliai szerző Dekameron című műve
nyomán vált. A kisepikai műfajok sorába tartozik, tömör, terjedelmét tekintve viszonylag
rövid történet. Rendszerint kevés szereplője van, az idő és a tér szűkre szabott benne.
Szerkezete behatárolt, egyenes vonalú, rendszerint egy sorsdöntő eseményt jelenít meg.
Csattanószerűen zárul.
A magyar irodalomban a műfaj eredete a 16. századig vezethető vissza, ekkoriban azonban
még nem beszélhetünk eredeti művekről, csupán fordításokról. Az első eredeti tárgyú magyar
nyelvű novellák a 18. században íródtak, viszont igazán népszerűvé és színvonalassá a 19.
században vált a műfaj.
Mikszáth Kálmán a XIX. század közepén született, ám írásművészete a századforduló
környékén bontakozott ki igazán. Történeteinek előadásmódja sajátos: nem egy kívülálló
elbeszélő személytelen hangján közli az eseményeket, hanem a népi mesemondó stílusát
utánozza. Gyakran használja az élőszóbeli előadás fordulatait. Történetmondását személyes
kitérők szakítják meg, melyek a fő eseményekhez alig köthetőek. Írásainak visszatérő eleme
az anekdota, azaz a rövid, csattanós, tréfás, humoros történet, melyet szintén betétként ékel
történeteibe.
Elbeszéléseinek leggyakoribb főszereplői az egyszerű falusi parasztok, ám novellái nem a
falusi idillről szólnak, a legtöbb írás mélyén ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia, kettétört
emberi sors. Főhőseinek életét mindig feldúlja valami, és ebből az eseményből bontakozik ki
a tulajdonképpeni cselekmény. A problémát Mikszáth általában balladai eszközökkel vezeti
fel, a konfliktus lassan világosodik meg, sűrítetten írja le, nem részletezi az eredetét. Több
novelláját is átszövi a népi hiedelmek és babonák sejtelmes hangulata.
Mikszáth Kálmán két legjelentősebb novelláskötete a Tót atyafiak és A jó palócok. Az előbbi
kötet négy hosszabb novellát, míg az utóbbi tizenöt rövidebb történetet tartalmaz. A Tímár
Zsófi özvegysége című novella a Jó palócok című kötetben jelent meg.
A novella témája egy házasság tragédiája. Tímár Zsófit elhagyta a férje egy másik nő miatt,
de ő egy év után is hazavárja. „Szalmaözvegyként” a falusi pletykák áldozatává válik, ám ő
ezzel mit sem törődve minden napját azzal a reménnyel kezdi, hogy az élete még rendbe
jöhet. Egy nap valóban üzenet érkezik, hogy a férje Zsófi bocsánatát kéri. A novella innen
kezdve két szálon fut: Zsófi útnak indul, közben pedig a férjét is látjuk, aki ácsként dolgozik.
Felmászik a templomtoronyba, és abban reménykedik, az országúton megláthatja közeledő
feleségét. Amikor megpillantja Zsófit, összeszorul a szíve, megszédül, és kettőt lát a
templomtorony tetején lévő gombból. A vele együtt dolgozók ekkor már sejtik, hogy tragédia
fog történni. A férj és a feleség egyszerre érnek a torony alá, csakhogy Péter a magasból
érkezik, holtan. Zsófi a holttestre borul, de sírni csak akkor kezd, amikor tudatosul benne,
hogy jobb volt elhagyott asszonynak lenni, mert addig legalább visszavárhatta a férjét, most
azonban igazán és végérvényesen özveggyé vált.
Móricz Zsigmond a 20. századi realista prózairodalom meghatározó alakja. A paraszti világ,
ahonnan származott, illetve személyes élményei erőteljesen befolyásolták írásművészetét.
Művei megírásakor saját tapasztalataiból indul ki, így tud realisztikus, sőt naturalisztikus
lenni.
Barbárok című novellája három szerkezeti egységre tagolódik: az első egységben
megismerjük a szereplőket, és tanúi lehetünk Bodri juhász és fia meggyilkolásának. A
rézveretes szíj, mint központi motívum, már ebben a részben fontos szerepet kap, bár a
gyilkosságnak természetesen nincs köze ehhez a tárgyhoz, sokkal inkább a Bodri juhász
tulajdonában lévő háromszáz birkához. A második részben Bodri juhász felesége a főszereplő,
aki egy népmesei hőshöz hasonló kitartással, elszántsággal bír, a férje után kutat; találkozik a
gyilkossal, a veres juhásszal, ám ő félrevezeti, a Dunántúlra küldi. Végül előkerülnek a
holttestek a nagy körtefa alól, az asszonyt Bodri juhász pulijának a kölyke vezeti nyomra. A
harmadik egységben a vizsgálóbiztos vallatja a veres juhászt, aki tagad, ám amikor meglátja a
rézveretes szíjat, ami eredetileg az időközben előkerült holttest nyakára volt tekerve, mégis
bevallja a gyilkosságot.
A mű nem követi a szabályos novellai időbeosztást, mert bár az első és a harmadik rész rövid
idő alatt játszódik le, a középső egység több mint egy évnyi időtartamot ölel fel. A novella
erőteljesen drámai jellegű, ezt a feszes dialógusok is erősítik. A párbeszédek tömörek,
rövidek, hiányos mondatokból állnak, a szereplők sokszor csak egymás szavait ismétlik, más
hanglejtéssel. A mű egyik központi motívuma Bodri juhász rézveretes szíja: az első részben a
rablógyilkosság ürügye, a másodikban az azonosítás eszköze, a harmadikban pedig
beismerésre bíró bizonyíték.
A másik fontos motívum a „barbárok” szó, amely csupán kétszer, ám mindkét esetben
hangsúlyos helyen fordul elő: a cím és a mű utolsó szava is egyben. Elsődleges jelentése
egyértelmű, hiszen valóban egy különösen kegyetlen, barbár gyilkosság történik a műben,
másrészt viszont a juhászok életformájára is vonatkozik ez a kifejezés: egész életüket
emberektől távol töltik, nincs szükségük a civilizációra, az állatokhoz több közük van, mint az
emberekhez. A novella harmadik részéből azonban kiderül, hogy e barbárság mélyén
éppolyan emberi lélek ül, mint bármelyikünkben.
A szabadkai születésű Kosztolányi Dezső költőként vált ismertté, de prózája is ugyanolyan
jelentős.
Elbeszéléseket és novellákat pályája korai szakaszától kezdve írt. 1936-ban jelent meg
Tengerszem című kötete, melynek egyik darabja a Fürdés című novella.
A szöveg teljes mértékben megfelel a novella műfaji követelményeinek. Terjedelme
viszonylag rövid, a cselekmény két helyszínen mindössze fél óra alatt játszódik le. Kevés
szereplőt sorakoztat fel, közülük hárman kapnak igazán fontos szerepet: Suhajda, a felesége
és a fiuk, Jancsi. A szülők élete egy csapásra megváltozik, amikor a történet
háromnegyedénél a Balaton vizébe fullad az egyetlen gyermekük, tehát a novella
legfontosabb tartozéka, a fordulat sem marad el.
Az elbeszélés alapja a szülő és a gyermek, az apa és a fiú kapcsolatának bonyolult
összetettsége, ellentmondásossága. Suhajda, a családfő büntetésből eltiltja fiát, Jancsikát a
délutáni fürdésektől, mert év végén megbukott latinból, s a pótvizsgára sem készül
szorgalmasan. Végül mégis enged az anya kérlelésének, s kelletlenül magával viszi a
Balatonra a megfélemlített, megalázott kisgyermeket.
Suhajda valójában önmagára haragszik: szégyelli, hogy fia rossz tanuló, tehetségtelen és
félszeg, öntudatlanul is saját életének kudarcát látja benne.
Suhajda a vízben ingerkedve játszik fiával: megragadja és beleveti a vízbe. Baljóslatú
hangulata van ennek a játéknak: a víz is rejtelmesen zúg és háborog. Másodszorra Jancsi nem
bukik fel a tóból.
Suhajda kétségbeesetten, lázasan, lelkifurdalás közepette keresi gyermekét. Zaklatott
lelkiállapotát, rettegését, riadalmát az elbeszélés tempójának felgyorsulása, a mondatok
zsúfoltsága is érzékelteti. Az apa bűntudatot érez, önmagát vádolja, mintha ő lenne fia
gyilkosa.
A XX. század második felében alkotó Örkény István az abszurd és groteszk irodalom
legjelentősebb magyar alakja. Saját találmánya az egyperces novella műfaja.
Egyperces novellák című kötetének bevezető írásában, a Használati utasításban – kellő
öniróniával – érvel a rövidség szükségessége mellett. Az embereknek nincs idejük olvasni, az
egypercesek azonban tökéletesek holtidők kitöltésére: olvashatjuk őket a villamoson, vagy
épp a telefonra várva is. Hangsúlyozza, hogy a szövegek rövidségük ellenére is teljes
értékűek, kiemeli továbbá a cím és a szöveg kapcsolatának fontosságát is. Egyértelművé teszi,
hogy az egypercesek teljes értékűvé válásához szükség van az olvasó értelmezésére: a rövid
terjedelemből következik, hogy a befogadónak el kell gondolkodnia a szövegen.
A Hogylétemről című novella csupán harminc szóból áll, és mégis képes egy mindennapi
beszélgetést a groteszk humor iskolapéldájává tenni. A humor forrása az, hogy a szöveg
rávilágít a nap mint nap gépiesen elismételt párbeszédek tartalmatlanságára, azzal a
fordulattal, hogy még egy bél kilógását sem veszi észre a másikra egyáltalán nem figyelő
beszélgetőpartnert.
A Mi mindent kell tudni című egyperces novella dokumentumjellegű, alapja egy talált szöveg
(a villamosjegy használati utasítása). A szerző kiemeli a szöveget a megszokott
környezetéből, címet ad neki, s ezzel irodalmi művet hoz létre, amely igencsak
meghökkentőnek és groteszknek bizonyul.
A Nászutasok a légypapíron című novellában a házastársak elbeszélnek egymás mellett,
ignorálják a másik problémáit. A feleséget olyan kicsinyes gondolatok foglalkoztatják, mint
hogy hogyan érnek időben a színházba, miközben a férj az életéért küzdve egyre mélyebbre
süllyed az enyvben. A nászutas házaspáron keresztül nem túl előnyös képet kapunk a
társadalomról: az emberek nem tudnak túljutni a problémáikon, és nem is tudják értelmezni
azokat, csak a hatásukat érzik.
A novella a 19. század óta meghatározó jelentőségű műfaj a magyar irodalomban, és a kortárs
alkotók körében továbbra is népszerű. A fent említett szerzőkön kívül többek között Krúdy
Gyula, Tömörkény István, Csáth Géza, Déry Tibor, Mándy Iván és Mészöly Miklós is a
magyar novellairodalom nagy mestereinek a sorába tartoznak.