Veled együtt és velem együtt

az idő minden ütése-kopása

és erőssége hó alá kerül
abban a végső feledésben,
amit az Atya küld majd a világra.
A tél növekszik.
Egy magányos farkas jött le a faluba.
Reszket előtted.
Mise ez.
Utolsó áldozás.
Milyen nap is van ma? Úgy élek,
hogy össze-összezavarom
az idő menetrendjét.
„Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával
- tér és idő keresztjére
vagyunk mi verve emberek.”
Elalélok, és a szálkák fölriasztanak.
Ilyenkor metsző élességgel látom a világot,
és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Pilinszky Juttához című költeménye három részből áll. Az elsőnek „Levél2, a

másodiknak „Január”, a harmadiknak „Naplórészlet” a címe. Az 1971 körül készült vers
nyilvánvalóan kísérlet két olyan műfajnak a lírával ötvözésére, amely sokáig nem számított az
úgynevezett szépirodalom részének. Az első szavaknak van megszólítottja, a záró szakasz
pedig a mögöttes szöveg műfajának elnevezését mintegy szó szerint értelmezve, a nap
meghatározottságára utal, időrendhez viszonyít, majd idézethez folyamodik, mintegy arra
emlékeztetve, hogy a napló gyakran olvasmányhoz kapcsolódik. Lehetséges volna úgy is
olvasni a két szélső szakaszt, mint a középsőben „elbeszéltek” kétféle átalakítását? Tény,
hogy a levél s a napló mindenről szólhat. Mindkettő befogadó műfaj, szemben olyan kizáró
műfajokkal, mint például a vígjáték vagy a románc. Különböznek a történetmondásos
műfajoktól, elsősorban azáltal, hogy hozzájuk képest töredékszerűek, de rokonságot is
tartanak velük, hiszen az olvasó valamely élet- vagy életszakasz elbeszéléseként is felfoghat
egy naplót illetve levelezést.
Mai ismereteink szerint annak a kérdésnek: mi az irodalom, nem igazán van
létjogosultsága, sokkal inkább az kérdezhető meg, mikor irodalom egy nyelvi megnyilatkozás.
Évszázadokkal ezelőtt a vershez képest a próza nem számított a magas kultúra részének.
Nyugaton talán a francia irodalomban nyert először polgárjogot az elbeszélő próza, amidőn
Madame de La Fayette Corneille tragédiáihoz mérhető alkotást hozott létre, a La Princesse de
Clèves című regényt. A regény a legtöbb nemzeti irodalomban ponyvaműfajból vált magas
igényűvé, nálunk magyaroknál alighanem a tizennyolcadik század végén. Az Etelka még a
korábbi, a Fanni hagyományai már a későbbi szakasszal hozható összefüggésbe. A folyamat
legtöbb helyen csak a tizenkilencedik század második felében és a huszadik elején fejeződött
be: Flaubert, Fontane, Henry James vagy Kosztolányi nevével fémjelezhető a törekvés, mely a
regény nyelvi megalkotottságát a líráéhoz foghatóvá tette. Ebbe a változásba jelentékenyen
beleszólt a levél vagy napló formájában írt történetmondás. A Les liaisons dangereuses vagy
a Fanni hagyományai azért élvezhetőbb a mai olvasó számára, mint sok más tizennyolcadik
századi regény, mert Laclos s Kármán szebben írt, ami nemcsak egyéni tehetségüknek
köszönhető, de annak is, hogy a levél-, önélet- s naplóírás pallérozottabb hagyományára
tudtak támaszkodni.
 Némi túlzással azt is állíthatjuk, ami az elbeszélő prózánál a tizenhetedik századtól a
huszadikig tartó folyamatként jellemezhető, a napló és a levél esetében inkább csak az elmúlt
évtizedekben vált bizonyossá. Mondhatnók, hogy a naplók s levelek kiadása a pozitivizmus
korában lendült föl, amikor e két műfajt elsősorban életrajzi s történeti forrásként
hasznosították, de ez kissé egyszerűsítés volna. Annyi bizonyos, hogy a pozitivista kutatók
múlhatatlan érdemeket szereztek naplók s levelek kiadása terén, de ártottak is e két műfaj
hírnevének, amennyiben az életrajzi s művelődéstörténeti forrás szerepkörére szűkítették a
jelentőségüket. Az életrajzi s olykor lélektani megközelítéssel szemben kibontakozó
ellenhatás bekövetkeztével a formalisták, „új kritikusok” és strukturalisták azután a
műalkotások értelmezése szempontjából érvénytelennek nyilvánították mindazt, amit
valamely szerző „magán jellegű nyilatkozatának” minősítettek. Úgy vélték, egy levélben tett
kijelentés lehet egyértelmű, a jelentős költemény, regény s főként színpadi mű viszont mindig
többféleképp magyarázható. Újabb ellenhatást hoztak azok az irodalmárok, akiket hol
valamely „école thématique” képviselőinek, hol genfi iskolának szokás nevezni. Marcel
Raymond, Albert Béguin, Georges Poulet, Jean-Pierre Richard, Jean Starobinski, Jean
Rousset könyvei fémjelzik ezt az irányzatot, sőt az amerikai J. Hillis Miller-nek korai
könyveire is lehet gondolni, amelyeket dekonstrukciós fordulata előtt írt. A szóban forgó
munkák egy-egy szerző különböző műfajú szövegeit valósággal egy szintre hozták. Ugyanúgy
hivatkoztak levelekre, mint színművekre, regényekre vagy lírai költeményekre. A napló s a
levél az õ tevékenységükben teljes jogú irodalommá vált. Igaz, azon az áron, hogy az életmű
lett érvényes egységgé - ami, legalábbis jelenleg úgy látjuk, nem magától értetődő igazság.
Felfogásuk ennek ellenére máig érezteti hatását. Ha nem tévedek, a művelődéstudomány
(cultural studies) éppúgy sokat köszönhet nekik, mint az újhistorizmus, mely valamely
történeti emléket (dokumentumot) hoz összefüggésbe egy műalkotással, s így némileg
kérdésessé teszi a megkülönböztetést kettejük között.
Ha eltekintünk az ilyen vargabetűktől, madártávlatból nézve azt állapíthatjuk meg,
hogy a bennünket jelenleg foglalkoztató két műfaj az irodalmi kánon pereméről fokozatosan
közeledett az irodalom központi részének számító műfajokhoz. Azokat a leveleket, amelyeket
Madame de Sévigné a tizenhetedik század második felében írt, a következő században adták
ki, s legalábbis részben Sainte-Beuve kezdeményezésének köszönhető, hogy a tizenkilencedik
század óta a "grand siècle" legjelentősebb teljesítményei közé számítanak. Proust már úgy
idézi föl e leveleket nagy regényében, hogy az ő művével teljesen egyenrangú írásmód
megtestesüléseinek tekinti őket. A napló átértékelése is lényegében a tizenkilencedik
században kezdődött, föltehetően abban az időszakban, amidőn a romantika élenjáró
képviselői a „journal intime” kereteit a vallomás hagyományával társították. A szürrealizmus
távlatából készült átértékelés, melynek legjelentősebb teljesítményeként Albert Béguin A
romantikus lélek és az álom (L'Ame romantique et le rêve) címmel 1937-ben kiadott könyve
említhető, már-már egyenesen e naplók alapján határozta meg a romantikát.
A magyar kultúrában is hasonló irányú folyamatról beszélhetünk. Abban, hogy a
hangsúly a levél mint történeti emlék vagy forrás (dokumentum) eszményéről áttevődött a
szépirodalom részeként számon tartható műfajra, jelentős szerepet játszhatott a költői levél s a
levélregény hagyománya, valamint a fölismerés, hogy Mikes Kelemen törökországi
leveleiben feltűnő az elhallgatás és a kitalált elem. Persze, nem szabad felednünk, hogy
bizonyos értelemben minden levél címzettje kitalált: a levélíró maga elé képzeli azt, akinek
küldi üzenetét, föltételezi, hogy így vagy úgy fogadja az ő szavait, amikor azok elérnek hozzá.
A küldő s a címzett épúgy a megnyilatkozás részei, ahogyan egy lírai vers beszélője s
megszólítottja. Erre emlékeztet Pilinszky versének első sorában a „veled” s „velem”.
A napló rangjának magyarországi átminősüléséhez legnagyobb mértékben talán
Széchenyi naplóinak 1925 és 1939 között Viszota Gyula sajtó alá rendezésében kibocsátott
hat kötete illetve a döblingi hagyaték Károlyi Árpád szerkesztésében már 1921-ben kiadott
anyagának elsõ kötete járult hozzá. A bennük olvashatók megerősítették azt a föltevést, hogy
szerzőjük a romantikának nemzetközi vonatkozásban is kiemelkedő írója volt. A naplókból
készített magyar fordítások, Bóka László 1943-ban közzétett válogatása, majd nagy késéssel
az a bő szemelvénygyűjtemény, mely 1978-ban, Oltványi Ambrus szerkesztésében jelent
meg, mintegy véglegesítette Széchenyi helyét a magyar romantika meghatározó egyéniségei
között. Ez utóbbi kiadványnak külön súlyt adott, hogy két elismert műfordító, Jékely Zoltán
és Györffy Miklós vállalkozott a magyar szöveg elkészítésére, az előszót Sőtér István írta, s a
kötet megjelenésekor fölolvasásokat rendeztek, színészek közreműködésével. Széchenyi
természetesen már nagyon korán a magyar irodalom részévé vált. Talán Kemény Zsigmond,
Gyulai Pál és Péterfy Jenő értekező művei nevezhetők kezdeményezőnek ebben a
vonatkozásban, de Széchenyi műveinek irodalmi elfogadottságát kiadványok is jelzik, például
a "Remekírók Képes Könyvtára" című sorozatnak Beöthy Zsolt bevezetésével ellátott s 1901-
ben megjelent két kötete. E válogatás érthető módon nem tartalmazott részletet a naplókból, s
lényegében ugyanez vonatkozott a korabeli középiskolai tankönyvekre is. Kosztolányi Dezső,
Szerb Antal s Németh László viszont már hihetőleg a naplókat is figyelembe véve alakította át
a Széchenyi életművéről korábban ismert képet, és e módosulás tovább folytatódott a
kommunista szigor enyhülése után, a hetvenes évek végétől. Napjainkra már többé-kevésbé
általánosan elterjedtnek mondható a föltevés, mely szerint Széchenyinek mint a romantika
európai rangú képviselőjének alighanem a napló a főműve. Tagadhatatlan, hogy a német
nyelv túlsúlya vagyis a nagyobb nemzetközi hozzáférhetőség is indokolta, hogy ezt az
álláspontot igyekeztem magam is képviselni olyan nemzetközi vállalkozásokban, mint az
1988-ban a Romanticism in National Context címmel a Cambridge University Press-nél
kiadott s utóbb fűzött változatban is hozzáférhetővé vált könyv vagy az A Comparative
History of Literatures in European Languages című\ sorozat Romantic Irony című kötete.
Fölvetődik a kérdés: helyénvaló-e irodalmi s nem irodalmi jellegű naplóról vagy
levelezésről beszélnünk. Azt a lehetőséget, hogy alaktani (morfológiai) szempontok alapján
tegyünk ilyen különbséget, ki kell zárni, hiszen az irodalomnak nincsenek, nem lehetnek ilyen
ismérvei, csakis történetileg igencsak változó intézményként határozható meg. 1984-ben a
Magyar hírmondó című sorozatban kiadtam Tóth Péter református lelkész 1836 és 1842
között vezetett naplóföljegyzéseit. Ez a szöveg alaktanilag semmilyen vonatkozásban nem tér
el Széchenyi naplójától, legföljebb annyiban, hogy jórészt magyar nyelvű. Természetesen
nem a két szerző egyenrangúságát akarom állítani, csupán azt, hogy az utóbb Fényeslitkén
lelkészkedő, nem nemes születésű Tóth Péter ifjúkori naplója nem kevésbé irodalmias, hiszen
a följegyzéseket vezető fiatalember életének szereplői minduntalan a Wilhelm Meister
alakjaivá változnak át és megfordítva. "A naplót én írom, s később (...) a napló kezd írni
engem. Õ lesz az író, és én az írás. Õ a toll, és én a füzet. Egy napló nem arra való, hogy
nyomot hagyjunk a világban. Ellenkezőleg. A hajnal vagy az éjszaka csendjében épp ahhoz
segíthet hozzá, hogy megszabaduljunk önmagunktól." Pilinszkynek ezt a megjegyzését
(Tanulmányok, esszék, cikkek II. Budapest: Századvég, 1993, 240) bármely naplóra
vonatkoztatni lehet. Mi több, ha komolyan vesszük a hermeneutikának azt a tanítását, hogy
művek csakis hatástörténetük révén lehetnek irodalmi alkotások, akkor megnő a naplók s
levelezések értéke, mert főként ilyen műfajú szövegekből következtethetünk arra, mit s
hogyan olvastak a különböző korszakokban. Még a jelentős írók is naplójukban vagy
leveleikben árulják el leginkább, mit is értékelnek az örökségből. A zenében könnyebb
érvényt szerezni a hatástörténetnek, hiszen bő évszázada léteznek hangfelvételek, amelyek
elárulják, hogyan olvasták különböző nemzedékek a műveket, amelyek sosem "ugyanazok".
Az irodalomban sokkal kevesebbet tudunk, jórészt föltevésekre vagyunk kényszerítve, s a
naplók vagy levelek segítenek pótolni e hiányt.
A két szóban forgó műfaj közül egyiket sem könnyű leírni. Mindkettőt rokonság fűzi
az önéletíráshoz, visszaemlékezéshez és vallomáshoz, amennyiben általában első személy a
beszélő - akit természetesen a lírai énhez hasonlóan nem célszerű életrajzi értelemben vett
személlyel azonosítani -, és mindkettőben helye lehet a kapóra jött gondolatoknak, annak,
amit a francia "esprit d'apropos"-nak nevez. "Olyan művészet, szellem (genius) és készség
(technique) ez - mondja Derrida -, mely azt jelenti, hogy valaki tudja, miként lehet
megragadni az alkalmat, hogy lehet élni vele, a leggazdagságosabban bánni az esetlegességgel
(contingency) s a khairoszból vagy kháoszból jelentős, megőrizhető, szükséges, sőt akár
kitörölhetetlen eseményt létrehozni" ("Typewriter Ribbon: Limited Ink (2) ("within such
limits")", inTom Cohen, Barbara Cohen, J. Hillis Millet, Andrzej Warnowski, eds.: Material
Events: Paul de Man and the Afterlife of Theory, Minneapolis: University of Minnesota Press,
2OO1, 282).
Valamely naplóban nyilvánvalóan erősebb a folytonosság, mint egyazon szerzőnek
különböző személyekhez intézett leveleiben. Aligha túlzás föltételezni, hogy végső soron
minden napló szerzője számol azzal, hogy más is olvasni fogja, amit õ papírra vet. Ebből a
szempontból aligha választja el lényegi különbség az olyan följegyzéseket, amelyeknek egy
része már a szerző életében s tudtával megjelenik - André Gide naplójára lehet gondolni - az
olyanoktól, melyek utóbb is csak hiányosankerülnek a nyilvánosság elé. Mivel a művek
csakis hatástörténetük révén válnak az irodalom részévé, tulajdonképpen nincs is sok értelme
fölvetni a teljesség igényét. Mint ismeretes, Márai naplói még Nyugaton is csak töredékesen
jelentek meg, s noha utólag több kötet kiegészítés is az olvasók elé került, aligha lehetünk
bizonyosak abban, hogy minden följegyzése hozzáférhető. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a
naplók általában a célelvűen előre haladó vallomás és a töredékszerű följegyzéshalmaz
végletei között helyezhetők el. E két ideáltípus közül az előbbiben nagy, az utóbbiban viszont
elenyésző jelentősége van a szövegrészek időbeli meghatározottságának s egymásutánjuknak.
Nagy általánosságban, tehát az írásmód belső változásaitól eltekintve, Széchenyi naplója az
elsőhöz, Máraié viszont a másodikhoz állhat közelebb. Ez is okozhatja, hogy a huszadik
századi szerző följegyzéseiben lényegesen több az önismétlés.
A levelezés a naplóhoz képest inkább szövegek halmazaként fogható föl. A
Pilinszkytől vett idézet arra emlékeztet, hogy a naplóíró önmaga olvasója is. Kialakulhat
benne bizonyos megszokás. Erős benne a kísértés, hogy mindig ugyanazt a szerepet vegye föl,
ugyanazt a beszédhelyzetet idézze, valahányszor előveszi naplóját, hogy továbbírja azt.
Bármennyire halmazszerűbb legyen egy szerző levelezése, mivel e műfaj hosszú
évszázadokon, sőt több évezreden át a társas érintkezést szolgálta, magától értetődik, hogy a
naplónál is fokozottabb mértékben alakított ki megszokásokat. A választékos írásmódra
oktató kézikönyvek egészen a számítógépes üzenetküldés elterjedéséig, vagyis a közelmúltig
fontos szerepet játszottak a levélírás szabályainak elterjesztésében. A tizenkilencedik
században nemzedékek tanulták a levelezés helyes módját francia "grammaire"-ekből, és az
1960-as években még én is G. H. Vallins Good English: How to Write It címmel, először
1951-ben, majd azután évente legalább egyszer kiadott könyvének "On Writing a Letter"
című fejezetéből sajátítottam el az angol levelezés alapelveit.
A naplóhoz hasonlóan a levelezésnél is sokan úgy gondolják, csakis olyan szerzőknek
a levelei tartozhatnak az irodalomhoz, akiknek más műfajban alkotott művei általános
megbecsülésnek örvendenek. Mivel nagyon veszélyesnek tartom a kánon megmerevedését és
az irodalmat nem szűkíteném a magas kultúrára, nem tudom elfogadni ezt az álláspontot. Azt
a véleményt is erősen vitathatónak tekintem, mely szerint csakis a régiségből ránk maradt
leveleknek lehet értékük. A magyar irodalomtörténet örökségének egyik súlyos
fogyatékossága, hogy nincs válasz arra a kérdésre, meddig kell számon tartanunk az összes
magyar nyelvű szöveget.
A levelezések értelmezésének még egy sebezhető pontja van. A múltban az életrajzok
készítőit az a föltevés vezette, hogy az emberi személyiség önazonossága vitathatatlan.
Irodalmi kánonok című könyvem egyik fejezete Kosztolányi levelezésének kiadásával
foglalkozik. Ebben a tanulmányban nemcsak azt igyekeztem érzékeltetni, hogy megbízható
kiadás csakis olyan szövegeket tartalmazhat, amelyeket a sajtó alá rendező saját szemével
látott és hitelesnek talált, de azt is, mennyire veszélyes lehet töredékesen fönnmaradt
levelezés alapján megrajzolni egy személyiséget. Nincs olyan szerző, akinek minden levele
fönnmaradt volna. Ennél is fontosabb emlékeztetni magunkat arra, hogy az emberi
személyiség szükségképpen önellentmondásos. Egy levélíró őszinteségét állítani vagy tagadni
nem kisebb tévedés, mint valamely jó regény vagy színmű egyik szereplőjének nézeteit az író
felfogásával azonosítani. Valamely levél legalább annyit árul el címzettjéről, mint arról, aki
megfogalmazta a levelet.
A levél lényegétől elválaszthatatlan a szerepjátszás, mivel érintkezés csakis úgy
lehetséges, ha engedményt teszünk annak, akihez fordulunk. A levél sok vonatkozásban
hasonlít a drámai monológhoz, másrészt a közmondáshoz. Az elsőből következik, hogy a
levélíró mintegy álarcot tart maga elé, s a címzett ezt jól tudja. A második hasonlóság annyit
jelent, hogy valamely levél önmagában véve értelmezhetetlen. Csakis annak a helyzetnek a
távlatából érthető, amely két személy időben szigorúan meghatározott viszonyától függ.
Vannak előzményei s lehetnek követkeményei. Valami indokolta megírását, és Austin
szaknyelvén szólva nem megállapító (constative), hanem végreható (performative)
megnyilatkozásnak tekinthető. Megfejtése ezért a lehető legnehezebb hermeneutikai föladatok
közé tartozik. Legtöbb esetben egy párbeszéd töredékéhez hasonlítható, amelyet csakis az
egész összefüggésrendszert figyelembe véve lehet értelmezni. Egy levélen nemcsak
küldőjének, de címzettjének nyelve is nyomot hagy. Az eszményi kiadás valamely szerző által
írt levelek mellett a neki küldött válaszokat, sőt a válaszolók másokhoz intézett leveleit is
tartalmazná. Az eredmény mintegy olyan levélregényhez hasonlíthatna, amelyben küldők és
címzettek sokféle és szűntelenül változó beszélgetése bontakozik ki. A könyv korszakában ez
a cél reménytelenül távolinak bizonyult, de a számítógépek korában talán kevésbé lesz
elérhetetlen, s akkor lényegesen többet tudhatunk meg az irodalom történetéről.