2fejezet Szerk

II.
Semleges mondatok
______________________________________________________________________________
SZ2.1 Mielőtt bevezetnénk a funkcionális projekciókat (Bródy 1990), melyek manapság már teljes
polgárjogot nyertek a magyar transzformációs generatív nyelvészetben is (pl. É. Kiss 1998), e fejezetben
még elidőzünk azon a leírási területen, ahol (első közelítésben) nincsen rájuk feltétlenül szükség, legalábbis
egy oktatási célokra leegyszerűsített modellben: minimális szerkesztettségű semleges mondatokat fogunk
elemezni, nagyjából követve a Strukturális magyar nyelvtan releváns fejezeteiben megfogalmazott
elképzeléseket (É. Kiss 1992, Komlósy 1992).
A minimális szerkesztettségen azt értjük, hogy az elemzett mondatokban az időjeles igét csupán
vonzatai veszik körül; e vonzatok pedig semleges helyzetben állnak, nem kapnak különleges funkciót.
Figyelmünket tehát egyrészt a vonzatkeretek kategoriális felépítésének a sokszínűségére tudjuk
összpontosítani, részletesen tárgyalva az általában elhanyagolt adverbiális és infinitívuszi vonzatokat is.
Reményeink szerint ugyanis a kezdő olvasó számára inspiráló tanulságot fog jelenteni annak felismerése,
hogy a nyelv szerkezeti építkezése a mondat mélyének lokális zugaiban lényegében ugyanazt a rendszert
követi, mint a mondategész szintjén.
A fejezet másik alapkérdése az É. Kiss-féle (1992), igével kezdődő „lapos” [V XP*] kiinduló szerkezeti
szórendnek a tipikus [szubjektum, igekötő, ige, egyéb vonzatok] semleges szórenddel való összehangolása,
ami nyilván legalább két transzformációt igényel. A motivációt ezekre meglátásunk szerint az szolgáltatja,
hogy egy lexikonból előhúzott vonzatszerkezet akkor (és attól) válik diskurzusfolyamatbeli szituáció
keretévé, amikor belső időszerkezetet nyer (ebben van oroszlánrésze az igemódosítói pozíciónak) és
szubjektum–predikátum információs struktúrát ölt (legalábbis a kategorikus állítástípusban, szemben a
thetikussal (Maleczki 2000)) a lexikai komponensben előírt módon.
Itt szeretnénk megjegyezni, hogy az 1992-es modell „lapos” szerkezetének vállalása — beleértve
ebbe az igekötőnek a vonzatokkal egy sorban történő generálását — nem pusztán a történeti hűséghez való
ragaszkodásunkból (és a „sztenderd” iránt vállalt elkötelezettségünkből) fakad, bár ez is releváns
szempontként veendő figyelembe egy olyan kérdésben, amely „vízválasztó” jelentőségűnek bizonyult a
magyar generatív nyelvészetben, és mind a mai napig nem tekinthető eldöntöttnek.1 Hanem valóban az a
meggyőződésünk alakult ki a hatalmas példaanyag elemzése során, hogy a magyarban a vonzatszerkezet
szintaktikai reprezentációja nem hierarchikus (nyilván a gazdag morfológiai eszköztárnak köszönhetően),
amiből továbbá az is következik, hogy az elsősorban angol nyelvre kidolgozott kurrens részelméletek is
sajátos áttétellel érvényesülnek. A „vízválasztó” említésével arra szeretnénk célozni, hogy a bemutatott
elemzéseinkből egy olyan markáns és koherens modell bontakozik ki a magyar mondatszerkezet számára,
amelynek létezhet radikálisan eltérő — de éppoly markáns és koherens — alternatívája (fejkategóriájúnak
feltételezett, eleve az igébe inkorporált igekötővel, hierarchikus szintaxisú vonzatstruktúrával, kiemelt
pozíciójú alannyal stb.). De hát dönteni kellett, ha aprólékos elemzéseket kívánunk nyújtani és vállalni
döntésünk szerteágazó elméleti és reprezentációs folyományait, beleértve a jelenleg még beláthatatlan
következményeket is...
1
Itt jegyezzük meg, hogy É. Kiss (2000) egy kurrens előadásában továbbra is a „lapos” magyar vonzatszerkezet mellett
érvel lexikai-szemantikai alapokon.
45
46 II. Semleges mondatok
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
E fejezet példaanyagának feldolgozása során fog szembesülni az olvasó az üres kategóriák (első
pillantásra nyilván ijesztően gazdag) világával, másképpen fogalmazva a transzformációs nyelvészetnek
azzal az alapötletével, hogy egy összetevő a mondatnak egyszerre több helyén is képviseletet kaphat.
Bemutatjuk a vonzathelyről elmozduló összetevő nyomát (i), a személyragozásból kikövetkeztethető ki
nem tett alanyt (pro), a személyragozatlan régens más összetevővel koreferáló alanyát (PRO/PRO i),
valamint az általános alany személyragozott igei régenshez társuló (pro arb), illetve egyéb (PROarb) alakját.
Megjegyzendő, hogy eredetileg e témakört erősen leegyszerűsítve szerettük volna a kezdő olvasók
elé tárni, mert a nyolcvanas évek angolszász szakirodalmából ismert üreskategória-megközelítés
változófélben van, és amúgy sem könnyű átültetni a magyar nyelv grammatikájára. Végül azonban a
bemutatott részletes kép mellett döntöttünk — prioritást adva a vonzathelyek precíz kezelésének, a
koreferenciális viszonyok következetes ábrázolásának, és éppen azért teszünk így, mert mélyen hiszünk e
viszonyok keretfüggetlen voltában és központi szerkezetszervező funkciójában.
O2.1 Ebben a fejezetben változatlanul csak semleges mondatokat fogunk elemezni. Az

újraíró szabályokon kívül azonban itt már transzformációs szabályokat is használunk, s ezek
segítségével olyan összefüggéseket tudunk feltárni, amelyek az előző fejezet ágrajzain még nem
jelenhettek meg. A transzformációs szabályokat a generatív nyelvészetnek az az irányzata,
amelyet mi is elemzéseink keretéül választottunk, pontosan azért alkalmazza, mert segítségükkel
egy összetevőt többféle szerepében, többféle kötődésében is meg tud mutatni.
A transzformációs szabályok lehetővé teszik, hogy minden vonzatot — tehát minden olyan
összetevőt, amelynek megjelenését egy adott szótári egység kívánja és határozza meg,
egységesen kezeljünk.
A vonzatok helyét mindig a fej mögött, annak testvércsomópontjában — X’ alatt —
generáljuk , és a vonzatigényeket kielégítő szótári egységeket ott helyettesítjük be. Ezzel meg
tudjuk jeleníteni a régensnek és vonzatainak szoros kapcsolatát. A mondatban a V’alatt tehát egy
viszonyrendszer tárul elénk, amelynek szervezője az ige (a régens): ő adja meg annak a
relációnak a tartalmát, amelynek tagjai a mögötte felsorakozó vonzatok. Azoknak az egy-egy
grammatikai tulajdonságegyüttessel jellemzett változóknak a rendezett halmazát, amelyek közt
az ige relációt állít fel, az ő vonzatkeretének nevezzük. Ha két, azonos hangalakkal rendelkező ige
vonzatkerete akár egyetlen változó tekintetében is különbözik, az adott hangalaknak két külön
tételt feltételezünk a szótárban. Például
i. ad1: <x y-hoz z-t> (Péter vizet ad a borhoz.)
x: DP, +humán jegyű
y: NP, anyagnév
z: DP, anyagnév
ii. ad2: <x y-t z-re> (Péter sapkát ad a gyerekre.)
x: DP, +humán jegyű
y: NP, ruhadarabot nevez meg
z: DP, +humán jegyű
Mindezt nemcsak az ige, hanem minden régens (minden vonzattal rendelkező szótári
egység) esetében hasonló módon feltételezzük.
Mivel egy régens szótári tételében megtaláljuk minden vonzatának kategoriális,
morfológiai, szemantikai jellemzését, s mivel a régens a mondatba bekerülve a vonzatait is
„hozza magával”, a vonzatkeretek feltárásával szükségtelenné válik az előző fejezetben a
szabályok mellett feltüntetett, a kategóriákra vonatkozó megszorítások, szűrők alkalmazása.
II. Semleges mondatok 47
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Szükségtelen szűrőt alkalmazni ahhoz, hogy például egy ige vagy egy főnév komplementumába
ne kerüljön VP, ugyanis ezeknek a régenseknek a vonzatkerete ilyeneket úgysem tartalmaz. 2 A
magyarázó erővel nem rendelkező, ad hoc megoldást nyújtó szűrők alkalmazását kiváltja az
általánosítás magasabb szintjét jelentő, úgynevezett „modularitási elv”: a szótár mint önálló
modul — nyelvtan a nyelvtanban — helyettesíti a szűrők eseti megoldásait.
A szabad bővítmények, amelyek saját jogukon jelennek meg a mondatban, helyben
generálódnak, ami azt jelenti, hogy a szótári behelyettesítésük a mondatszerkezetnek azon a
pontján történik, amely a szórendi elhelyezkedésüknek megfelel. Nekik — mivel a régens által
szervezett szituációnak nem részei — nem szükséges annak testvércsomópontjában születni.
Az ige (fej) előtti vonzatpozíciókat — a természetes szubjektum és a módosító felszíni
szerkezeti helyét — üresen generáljuk abban az értelemben, hogy ott nem történik szótári
behelyettesítés. Ezeket a helyeket transzformációk töltik be, amelyek a V’alatt behelyettesített
egységeket áthelyezik. A sajátos vonzatok — az igekötő és a természetes szubjektumot
megjelenítő vonzat — számára tehát a szerkezet két különböző pontján generálunk helyet: egyet
ott, ahol megszületnek, s egyet ott, ahova a transzformációk elviszik őket. Sőt az is elő fog
fordulni, hogy egy vonzaton két (vagy több) transzformáció is működik. Ilyenkor a kiinduló
szerkezetben (legalább) három helyet generálunk a számára.
A mondat levezetésének ezt a fázisát — amikor az ige előtti pozíciók még üresek, de a
szótári behelyettesítés (amely még szintén újraíró szabályokkal történik) már lezajlott, kiinduló
szerkezeti állapotnak nevezzük.
Azáltal, hogy az ige előtti üresen generált pozíciókat a transzformációk betöltik a
vonzatokkal, létrejön a felszíni szerkezet. A transzformációs szabályoknak az a dolga tehát, hogy
a kiinduló szerkezetből létrehozzák a felszíni szerkezetet. Lehetővé teszik, hogy az erre
predesztinált egységek az X’alatt betöltött vonzatszerepükön kívül más szerepben is
megjelenhessenek: a mondat szubjektum-predikátum tagolódásának és aspektuális keretének
kialakításában is közreműködhessenek.3
Nagyjából ugyanez vonatkozik a bővítmények belső szerkezetére is. A különbség annyi,
hogy a (tárgyalt nem-időjeles) bővítményekben nem feltételezünk a természetes szubjektum
számára pozíciót. Úgy gondoljuk, a szubjektum-predikátum tagolódás kizárólag a mondat sajátja,
s mint látni fogjuk, még a mondat sem él vele minden állítástípus esetében.
Mivel mindenféle elemzés célja hangalak és jelentés kapcsolatának feltárása, struktúra és
funkció összefüggésének a megmutatása kell, hogy legyen, ezért a generáló (újraíró és
transzformációs) szabályokon kívül interpretáló szabályokat is meg fogunk adni — most és a
későbbiekben is: ezek feladata a mondatszerkezet fonológiai és logikai/szemantikai értelmezése.
Nem tudunk szolgálni azonban olyan egzakt és pontos hangtani és jelentéstani ábrázolattal, mint
amilyen részletes és kidolgozott az absztrakt felszíni szerkezetnek nevezett közvetlen összetevős
szerkezeti fa, amelyet a transzformációs generatív nyelvészetben úgy tekintenek, mint
mindenféle hangtani és jelentéstani tulajdonság kódolóját. Ugyanis maga a „transzformációs”
szakirodalom sem szolgál ezen grammatikai komponensek sztenderd leírásával (szemben néhány
alternatív generatív irányzattal), inkább kívánalmakat és hipotéziseket fogalmaz meg e
komponensekkel kapcsolatban. A mondat hangalakjára és jelentésére, pontosabban ezeknek a
szerkezeti fából való kiolvasására vonatkozó szabályaink tehát csupán néhány releváns vonásra
—kötelező hangsúlyokra és hangsúlyhiányokra, logikai, diskurzus-szemantikai és aspektuális
2
Kivéve a kell azon dialektusbeli alakját, amit például az el kell menjek kifejezés szemléltet (É. Kiss 1998).
3
Az említett „predesztináció” forrását az X fej lexikai leírásában jelöljük meg: hipotézisünk szerint (Alberti 1999) az X szó
mint régens határozza meg, hogy melyik vonzatából váljék aspektualizáló, és melyik vonzata szolgáljon természetes
szubjektumként. A példák kapcsán fogjuk majd megvilágítani e fogalmakat.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
jellegzetességekre — mutatnak rá, a teljességre és a legszigorúbb egzaktságra való törekvés

nélkül. A hangalak, szerkezet és jelentés háromszögében feltárt összefüggéseket azonban így
sem szabad lebecsülni, mert nincsenek bár a legmagasabb formalizáltság szintjére emelve, azért
olyan szinten fogalmazódnak meg, ami már „mond valamit" a tudományos kutatók és a tanulók
számára is. A nyelvtudomány 90%-a még ez az alatt az egzaktsági és formalizáltsági szint alatt
működik, és a tapasztalatok szerint szerencsére tényleg működik.
Mivel e fejezet központi célja a vonzatkeretek minél gazdagabb bemutatása, szembe kell
néznünk majd avval a sajátos jelenséggel is, hogy az alanyi (esetenként a tárgyi) vonzatok
időnként nem tudnak vagy nem akarnak hangalakot ölteni a szerkezetekben. Testetlen jelenlétük
azonban közvetett módon tapasztalható, jelöletet is tudunk rendelni hozzájuk. Ágrajzainkon
törekszünk az ilyen vonzatok feltüntetésére is. Létezésük kérdésének eldöntésében az egyik
fogódzónk éppen az, hogy a szerkezet tartogat-e helyet a számukra.
G2 Az alábbi rész-nyelvtant fogjuk tehát a fejezetben tárgyalni és szemléltetni:4

G 2. A semleges mondatot kialakító szabályrendszer
Újraíró szabályok (S=TP vagy S=VP):
2.U1 S  DP VP S=TP természetes szubjektum
2.U2 WP  (YP) W’ X=V, Inf, A, Adv; Y tetsz. módosító (verbális jellegű)
2.U3 W’ W ZP* X, Z = N, D, V, A, Adv, Inf vonzatok, bővítmények
2.U4 V’csomópont alatt generáljuk az igei vonzatokat; általánosságban pedig a W kategóriájú régens
vonzatait W’csomópont alatt generáljuk
2.U5 A V’(W’) mondatszakaszban a V (W) után álló összetevők sorrendje szabad
Transzformációs szabályok (az „aspektuális” és a szubjektum-predikátum keret kialakítására):

2.T1 (YP,W’)  (YP,WP) W = V, Inf, A, Adv mozgatás (ige-)módosítói poz.-ba
2.T2 (YP,WP)  (YP, UP) W = Inf, Adv; U = V, Inf, Adv, ahol az U fejnek vonzata a WP
mozgatás „felfelé” módosítóból módosítóba
2.T3 (YP,W’)  (YP,U’) ahol az U fejnek vonzata a WP extrapozíció
2.T4 (DP,V’)  (DP,TP) S=TP természetes szubjektum
Hangsúlyszabályok:
2.H1 Kötelező főhangsúly: A VP-módosítói pozícióban álló összetevő kötelezően főhangsúlyt kap.
2.H2 Hangsúlyirtás: A VP-módosítói pozícióban álló XP és az őt követő ige egy fonológiai szót alkot;
ennek érdekében az ige(tő) hangsúlya kiirtandó.
Értelmezés (informális):
2.I1 A VP első nem-csatolt pozíciójában álló elem határozza meg a mondat aspektusát;
az idekerülő elem a régens lexikai leírásában számára meghatározott aspektust ad
(az igekötő többnyire befejezettet).
2.I2 A 2.T4 transzformáció által betöltött (DP, TP) pozíció (S=TP) a mondat „természetes
szubjektumaként” értelmeződik.
4A teljesen kezdő olvasó számára (a táblázatot követő rövid kommentárokon túl) bővebb magyarázattal majd a
mondatelemzések során szolgálunk.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Magyarázat:
U1., T4., I2. Az első fejezetben 1.0. szám alatt felvett szabályt most 2.U1. újraíró
szabályként közöljük, némileg új kontextusba helyezve a szerepét: a kimeneti oldalon szereplő DP
összetevő nem feltétlenül a hagyományos értelemben vett alanyt jelenti, hanem egy általánosabb
értelemben a mondat természetes szubjektumát; ami pl. a Pétert nagyon érdekli a nyelvészet
semleges (!) mondatban a Pétert tárgyi összetevő.5,6 A tárgyalt pozícióba a T4. transzformáció viszi
a V’csomópont alól az arra érdemes vonzatot, amelyről az I2. értelmezési szabály lényegében azt
mondja, hogy a megnevezett szereplőről „szól a mondat”. Hogy ez intuitív tartalmán túl mit jelent,
arról nagyon sokat nem fogunk tudni mondani a kérdéskört tárgyaló P2.1. pontban sem, de az tény,
hogy a diskurzus-szerveződésben relevánsnak bizonyuló, régóta ismeretes, de a klasszikus logikai
eszköztárral leírhatatlannak tűnő fogalomról van szó.
Kitérnénk e helyütt transzformációs szabályok leírásában szereplő néhány jelölés pontos
értelmezésére. Az (A, B) pozíción azt az A kategóriacímkével ellátott csomópontot értjük,
amelyet egy B kategóriájú csomópont ural közvetlenül. A közvetlen uralás ágrajzi viszonya egy
olyan újraíró szabály ábrázolása nyomán jön létre, amelynek bemeneti oldalán a B kategória
szerepel, kimeneti oldalán pedig (többek között) az A: B  ... A ... Ebben a konfigurációban
egyébként B-t az A szülőcsomópontjaként is megnevezhetjük, családfának tekintve a szerkezeti
ágrajzot. A közvetlen uralás definíciójára támaszkodva egy általánosabb uralási (dominálási)
viszonyt is bevezethetünk: B uralja (dominálja) C-t, amennyiben vagy közvetlenül uralja, vagy
egy azt uralót ural közvetlenül (rekurzív definíció: lépésről lépésre határozhatjuk meg egy
csomópont uralási tartományát, mindig az éppen közvetlenül uraltakat számba véve). A (DP, V’)
 (DP, TP) transzformáció ezek után azt jelenti, hogy a V’csomópont alatt lévő közvetlenül uralt
DP címkéjű összetevőt egy TP (azaz S) által közvetlenül uralt pozícióba kell mozgatni (amely
egy DP kategóriájú összetevő befogadására alkalmas).
U2., T1., H1., H2., I1., T2. Az U2. és az U3. újraíró szabályok már megfelelnek az
X-vonás elmélet által megjósolt szintaktikai struktúrának, ketten lényegében fel is építik az igei
csoportot (VP), illetve az igei jellegű csoportokat, az InfP-t, az AP-t és az AdvP-t. Ezek „igei”
jellegét nemcsak az adja, hogy fejük lehet igéből képzett (főnévi, melléknévi vagy határozói)
igenév, hanem az is, hogy bővítési lehetőségeik mindenképpen az ige bővítési lehetőségeire
hasonlítanak. A 2.U2. szabályséma részben szűkebb, mint az első fejezetben szereplő rokon 1.III.
séma, mert ez utóbbi a főnévi fejekről is rendelkezik, részben viszont általánosabb, mert nem
adunk korlátozást a módosítói pozícióban megjelenő csoport YP kategóriájára. Korlátozást
ugyanis a módosítói pozíció betöltéséről rendelkező T1. transzformációs szabályséma úgyis ad,
a W’alatti csoportokban megjelölve a lehetséges mozgó összetevőt: igei és igei jellegű fejek
vonzatairól van tehát szó, legalábbis a számunkra első közelítésben érdekes esetekben, ezek
kategóriájáról pedig a lexikai komponens rendelkezik az egyes igei régensek leírásában.
A T1. transzformáció tehát az igei vagy igei jellegű W fej „mellől”, vagyis a W’ kiterjesztés
alól felvisz egy csoportot (XP) a WP módosítói pozíciójába. A két hangsúlyszabály (H1. és H2.)
arról rendelkezik, hogy e célpozíció betöltőjének kell biztosítanunk a mondat főhangsúlyát,
5
SZ2.2 Az alanyi szerep általánosításának a gondolatát É. Kisstől (1992) vettük át, nem tartjuk azonban szerencsésnek az
ő logikai alany kifejezését, mert az ismert logikai eszköztárral éppen e szerep látszik legkevésbé leírhatónak (szemben pl.
a fókusz vagy akár a kontrasztív topik interpretációjával).
6
Rögtön ez az elsőként tárgyalt szabály egyébként jelenlegi formájában nem felel meg az X-vonás elmélet sémájának, hiszen
a bemeneti oldalon álló S nem látszik se első, se második kiterjesztésnek egy fejkategóriához képest. A szabálysorban szereplő
S=TP azonosítás már megelőlegezi azonban a kompatíbilis megközelítést, amelyet majd a nem-semleges mondatok tárgyalása
során tudunk kifejteni a következő fejezetben. A lényeg az, hogy a természetes szubjektum egy olyan T fej módosítójába kerül
majd, amely többféle „topik” operátor befogadására alkalmas; ezekben pedig az a közös, hogy a komplementumban álló
mondat mindenképpen a módosítóban megjelölt szereplőről szól valamilyen értelemben.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
legalábbis az időjeles VP esetében, és ehhez a (funkcionális) főhangsúlyhoz7 még kontrasztként

hozzá kell járulnia a V pozíciót betöltő ige(tő) hangsúlytalanságának. Így alakul ki az a
hangsúlymintázat, amelyben például egy igekötő+ige pár pusztán egyetlen (kezdőszótagi)
szótaghangsúlyt kap (pl. ‘meg~olvad); É. Kiss (1992) ennek alapján egyetlen fonológiai szónak
nevezi a konstrukciót, mivel a magyar nyelvben az az alaphelyzet, hogy minden tartalmas szó
pontosan egy (kezdőszótagi) szótaghangsúllyal büszkélkedhet (pl. ‘Péter ‘találkozott ‘három
‘hatalmas ‘medvével). 8 A mindenkori hangsúlyszabályaink ehhez az egyenletes
hangsúly-eloszláshoz képest fogalmazzák meg a változást.
A vizsgált igemódosítói pozíció jelentéstani interpretációjáról az I1. szabály rendelkezik.
É. Kiss (1992) még azt az egyszerűsített megfogalmazást kínálja, miszerint az igemódosítói
pozíció betöltésével befejezett aspektust adunk a mondatnak. A helyzet (sajnos) ennél
bonyolultabb: (Piñón 1995, Alberti 1999) az igei régens lexikai tulajdonságain múlik, hogy
kerül-e egyáltalán valamilyen vonzat az igemódosítói pozícióba (vonzatszámba véve az igekötőt
is), és hogy az milyen aspektuális értéket biztosít. Az I1. szabály egyébként olyan módon van
megfogalmazva, hogy a betöltetlenül maradó igemódosítói pozíció esetéről is gondoskodik:
ilyenkor a VP első nem csatolt pozíciója ugyanis maga a V fejpozíció, és az aspektus értékét
ilyenkor az igei régens határozza meg, többnyire a folyamatos aspektuális értékben.
A T2. transzformációs szabálysémáról szeretnénk még röviden megemlékezni a
kommentároknak ebben a blokkjában. Az igei vagy igei jellegű UP csoport módosítói
pozíciójának egy különleges betöltési módjáról van szó: az U fej egy WP vonzatának a módosítói
pozíciójából lép ide egy összetevő, amely pályafutását nyilván még „mélyebben” kezdte, például
W’alatt, a W fej vonzataként. A P2.5. példa fogja illusztrálni a szabályséma működését, melynek
tipikus esete az „igekötő-rablás”: a semleges be akarok kerülni az egyetemre szerkezet például
nyilván úgy áll elő, hogy a bekerülni… InfP csoportjából kilép az igekötő, hogy eljátssza az akar
ige (lexikailag nem létező) igekötőjének szerepét.
U3., U4., U5., T3. Az U3. újraíró szabályséma az 1.IV. séma újrafogalmazása, amely
ezúttal explicit módon kiegészül a lexikai meghatározottság deklarálásával: a W fej vonzatainak
kötelezően a W’csomópont alatt kell születniük a W fejtől jobbra eső pozíciókban (U4.). Érdemes
felfigyelni rá, hogy mindez nem zárja ki eleve, hogy szabad határozók is kerüljenek a W’alatt
kínálkozó pozíciókba — erre a kérdésre még több szinten is visszatérünk.
Az U5. kiegészítés azt mondja ki, hogy a magyar nyelvben a vonzatok meghatározása nem
függ eredendően a (fej mögötti) sorrendjüktől, „nincsen kanonikus vonzatsorrend”, ahogy
É. Kiss (1992) írja. Némely „merev szórendű”, de gyenge morfológiai jelöltségű nyelvben
nyilván más a helyzet (pl. angol).
Ezen a ponton tehetünk említést a T3. transzformációs szabálysémáról, amely az
eredendően vonzatoknak szánt, fej melleti komplementumpozíciók transzformáció útján való
betöltésére nyújt lehetőséget. Az így betöltött U’alatti pozíciókat — tekintve, hogy nem az U
kategóriájú régens vonzatai kerültek oda — hamisvonzathelyeknek nevezhetjük. A mozgatás
kiindulópontja az U vonzataként funkcionáló WP vonzathelye lehet, vagy esetleg a W-nek is már
hamisvonzathelye, a szerkezetépítési lehetőségek szokásos rekurzivitása alapján. A leírt jelenség
7
A funkcionális főhangsúlyon azt értjük, hogy az ide eső hangsúly legalább olyan erős kell legyen, mint az amúgy minden
(tartalmas) magyar szónak járó (kezdőszótagi) hangsúly.
8
Az olyan „grammatikai” szavaknak nem jár hangsúly, mint az a(z) névelő vagy az és kötőszó: pl. ~A ’fiú ’meg~ijedt ~a
’medvétől, ~és ’el~szaladt.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
ezúttal is valamiféle „rablás” (ld. pl. P2.7.), csak ezúttal igekötő helyett tipikusan másfajta
„hamisvonzatra” tesz szert egy régens, elragadva egy másik vonzat mellől.9
P2.1 Állítástípusok és aspektuális keret: semleges mondat transzformáció nélkül és

transzformációval
i. Olvad a jég.
ii. Megolvad a jég.
iii. Péter megolvasztja a jeget.
i. Figyeljük meg, hogy az adott elemekből létrehozható szórendi változatok közül ez a
legsemlegesebb, szemben például az A jég olvad változattal. Ebből azt a következtetést vonhatjuk
le, hogy az elemzendő i. mondatnak nincs szubjektum-predikátum tagolódása, nem arra a
kérdésre válaszol, hogy „na, mi történik a jéggel?” Egy természeti folyamatot állít elénk,
hasolóképpen a Hajnalodik, Tavaszodik stb. mondatokhoz, amelyeknek az igéje még az alany
külön szóval való kifejezését sem teszi lehetővé. Maleczki (2000) thetikusnak nevezi ezt az
állítástípust, felelevenítve egy logikai hagyományt. Úgy tűnik, a szubjektum-predikátum
tagolódáshoz valóban szubjektum, cselekvő vagy átélő entitás szükséges (kategorikus
állítástípus). Ez a tény is, hogy az ilyen mondatoknak más a szerkezete, mint a természetes
szubjektumot tartalmazóké (az alany az ige mögött „érzi jól magát”), igazolja a nyelvészeti
hagyomány régi felismerését, hogy célszerű a nominatívuszi vonzat és a mondat szubjektuma
közt különbséget tenni.
A generálás során tehát a természetes szubjektum mondatéli pozíciójának a
megteremtéséért felelős 2.U1 szabálysémát nem alkalmazzuk: egyetlen VP alkotja az adott
mondatot. Az ágrajzon az „S=VP” felírás csak a tradíció kedvéért szerepel, valójában az S
kategória — mint utaltunk rá az 1. fejezetben — nem illik bele sem az X’-elméletbe (hiszen nem
XP csoport alakban van felírva), sem a kilencvenes évek minimalista koncepciójába. A mondat
legkülső burkát valójában vagy maga a VP alkotja (a vonzataival felszerelkezett ige), vagy a
szubjektum-predikátum felbontást megvalósító TP, vagy (a későbbi fejezetekben majd)
valamilyen logikai vagy diskurzus-szemantikai jelentéstöbbletet hordozó operátorhéj. A TP a
„topik frázis” kifejezésre utal, és majd a iii. mondat kapcsán ismertetjük a működését.
A 2.U2 szabálysémának a zárójeles változatát kell alkalmaznunk, hiszen nincsen az ige
előtt semmi, se igekötő, se más olyan összetevő, amely az igemódosítói pozícióra pályázhatna. A
W fej értéke pedig ezúttal: V, egy igei régens által megszervezett főmondati szint létrehozásán
fáradozunk éppen. A 2.U2 aktuális változata tehát a VP triviális újraírásáról gondoskodik:
VP  V’.
A 3. újraíró szabállyal a V’alatt elvileg bármennyi vonzathelyet generálhatunk, legfeljebb
töröljük őket (az üresen maradt csomópontok törlésének a műveletét engedélyezettnek tekintjük
a felszíni szerkezet létrehozása előtt, követve É. Kisst (1992)). Az adott mondat esetében azonban
— megcélozva a legegyszerűbb levezetését a mondatnak — célszerű egyetlen DP vonzat
számára biztosítani a helyet az ige mellett (2.U3: V’ V DP), hiszen az ilyen igénnyel fog majd
érkezni a lexikai behelyettesítéskor (olvad vmi).
Most utoljára felidézzük (a megadott ágrajzon is), hogy a DP-t D’-ként írjuk újra, s ezt
ezután D-ként és NP-ként. Az NP-ből triviális újraírással N’és N keletkezik. Ezután elvégezhető
a behelyettesítés.
9
A jelenségre az extrapozíció elnevezést É. Kisst (1998) követve alkalmazzuk, aki azt az angolszász irodalomban egy
szűkebb értelemben használt extraposition művelet alapján használja.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
A mondat felszíni szerkezeti és kiinduló szerkezeti állapota egybeesik, transzformációs

szabályokra tehát nincsen szükségünk (2.T1–T4).
Az így (egyből) megkapott felszíni szerkezeten működnek az interpretáló szabályok. A 2.H1
fonológiai szabály főhangsúllyal látja el a VP első kitöltött fő összetevőjét, jelen esetben magát a V
fejet: a hangsúlyt az ott álló ige veszi magára. Hangsúlyirtás nem történik, mert nincs a mondatban
olyan XP, amelyet közvetlenül uralna a VP, márpedig hangsúlyt irtani csak ilyen egység képes 2.H2
értelmében. A mondat hangsúlymintája tehát kiegyenlített, „lapos” lesz: 'Olvad a 'jég.
A mondathoz jelentést rendelő szemantikai szabályok közül az első (2.I1) folyamatosként
fogja értelmezni a mondatban ábrázolt szituáció aspektusát, mivel az aspektusért máskor felelős
módosítói pozíció üres, az olvad ige pedig eredendően folyamatosságot hordoz magában, ezt
tekinthetjük lexikailag előírt aspektuális tulajdonságának. Hogy a mondat aspektusa valóban
folyamatos, könnyen tesztelhető; úgynevezett határpont nélküli időmódosítót visel csak el:
Napokon át/keresztül olvad a jég.; határpontos időmódosítóval összeférhetetlen: *Egy nap
alatt/egy napon belül olvad a jég.
A (DP,S) pozíció szintén üres: a 2.I2 szemantikai intrepretáló szabály nem talál a
mondatban természetes szubjektumot (az olvad ige lexikai leírásában nincsen erre a szerepre
kijelölt vonzat). Thetikusnak fog tehát értelmeződni a mondat.
ii. Ez a mondat látszólag egyetlen tekintetben különbözik az előzőtől: a behelyettesítéskor
igekötős igét vettünk ki a szótárból. Ez azonban számos következménnyel jár.
A kiinduló szerkezetben generálnunk kellett az igekötő számára egy AdvP vonzathelyet az
ige testvércsomópontjában (2.U3: V’ V AdvP DP). Ebben a tekintetben is a sztenderdnek vett
1992-es modellt követjük: az igekötőt ugyanúgy helyezzük el a mondat kiinduló szerkezetében,
mint a „rendes” vonzatokat. É. Kiss (1992) legfőbb érve e mellett az eljárás mellett az, hogy az
igekötőnek éppen a szintaktikai viselkedése — és most szintaxist csinálunk — alapjában véve
megegyezik a vonzatokéval. Nem tapad például mindig az igére (pl. A jég olvadt tegnap meg.).10
Az igekötő számára 2.U2-vel egy (XP,VP) pozíciót kell generálnunk, ahova a 2.T1
transzformációs szabály elviszi a felszíni szerkezet kialakításakor, s így kiinduló szerkezeti
helyén vele összeindexelt nyoma marad csak (2.T1: (AdvP, V’)  (AdvP, VP)).11 E folyamat
következtében a 2.H1 szabály főhangsúlyt helyez a módosítóban álló igekötőre, a 2.H2 pedig
kiirtja az ige hangsúlyát: az igekötő és az ige egyetlen fonológiai szóvá olvad össze, a két szónak
tehát összesen egy — kezdőszótagi — hangsúly jut, ami a magyarban egy „tartalmas” szó jussa
szokott lenni. Az 1. szemantikai szabály befejezettnek látja a mondat aspektusát, s a teszt igazolja
is ezt: Egy nap alatt megolvadt a jég./*Egy napon át megolvadt a jég. Végül a 2.I2 szabály
továbbra sem talál szubjektumot, a mondat tehát thetikusként értelmeződik.
iii. Megjelenik a természetes szubjektum egy humán cselekvő (ágens) személyében (Komlósy
1992), s ki is kényszeríti a szubjektum-predikátum szerkezet kialakítását (a következő mondatok
nem semlegesek: Megolvasztja a jeget Péter, Megolvasztja Péter a jeget). Ezt 2.U1 valósítja
meg: TP  DP VP. Az S=TP burok kategorikus állítástípusú mondatra utal. A következő
10
Sokan az igekötő megkülönböztető tulajdonságait tekintik döntő jelentőségűnek, és ennek alapján speciális pozíciót
javasolnak számára (már) a kiinduló szerkezetben. A sokféle álláspont ismertetésére kísérletet sem teszünk, mert
önmagában ez az egyetlen kérdéskör megtöltene egy ilyen vastag könyvet. A mi álláspontunk az, hogy az igekötőt
„vonzatszámba venni” jól védhető megközelítés, mert a különleges vonásokat tulajdoníthatjuk egyéb tényezőknek. P2.2.
elemzése kapcsán ezekre majd visszatérünk.
11
A 2.T1 szabálysémának egy olyan konkrét megvalósítását alkalmaztuk tehát, ahol a mozgás egy VP-n belül zajlik le
(WP=VP), és egy AdvP kategóriájú összetevő mozog (YP=AdvP). A szóban forgó AdvP a V fej komplementumhelyéről
indul, a V’ alatti (AdvP, V’) pozícióból, és a VP-módosítóban landol: az (AdvP, VP) jelöléssel éppen ezt a pozíciót
definiáltuk.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
fejezetben fogjuk ezt a szabályt általános keretbe helyezni és egyben precízen összehangolni az
X’-elmélettel.12
A természetes szubjektum számára generálnunk kellett tehát egy (DP,S) pozíciót, ahol az
alanyi vonzat ezt a szerepét majd betöltheti, az ige mellett pedig egy vonzathelyet, ahol
vonzatszerepének tud eleget tenni. Ugyanakkor megjelenik egy tárgyi vonzat is. 2.U3 tehát
V’ V DP AdvP DP alakban vett részt a műveletben.
A felszíni szerkezetben a V’alatt az alanynak csak a nyomát látjuk tehát, a 2.T4 szabálynak
köszönhetően, az igekötőt pedig 2.T1 vitte a módosítóba. Nyoma neki is maradt V’alatt. Mivel
több nyom is lehet egy ágrajzon, indexszel kell őket ellátni, hogy lehessen tudni, melyik nyom
melyik transzformált összetevő „hűlt helyét” jelöli. Az i indexszel megjelölt lánc az igekötő
előfordulási helyeit jelzi, míg a j indexű lánc az alany pozícióit mutatja. A (transzformációs)
generatív nyelvészet találmánya, a nyomokkal (és egyéb hangalakot nem öltő elemekkel) kitöltött
szerkezeti csomópontokat tartalmazó közvetlen összetevős ágrajz azt a lehetőséget kínálja, hogy
ugyanazt az összetevőt többféle szerepében is meg lehet mutatni. Az alanyi összetevő például
egyfelől vonzat, amely megnevezi az ige által leírt szituáció egyik szereplőjét, másfelől pedig
„szubjektuma” az állításnak: róla kívánt valamit közölni a beszélő. Majd látjuk a következő
fejezetben, hogy a két szerep el is válhat, és akkor majd más összetevőt mozgatunk a mondatéli
T-módosító pozícióba. Hasonlóképpen az igekötő is csupán legesélyesebb, de nem egyetlen
lehetséges betöltője az aspektusért felelős V-módosítónak, célszerű tehát a kiinduló szerkezetben
még nem odahelyezni.
A 2.U2 transzformációnak a szórendi helyzet kialakításán kívül fonológiai következményei
is vannak: az igekötőre kerül a mondat főhangsúlya (2.H1), amihez kontrasztot szolgáltat a 2.H2
hangsúlyirtó-szabály. A 2.T4 transzformációnak viszont a szórend módosításán kívül más hatása
nincs (az alanyi összetevő nem-grammatikai elemeinek — mint bármely tartalmas magyar
szónak — kezdőszótagi hangsúly jár, amit a mondat élén is megőriz), célja csupán az volt, hogy
a 2.I1 szemantikai szabály számára láthatóvá tegye a természetes szubjektumot: kategorikus
mondattal állunk szemben, amely Péterről szól.
P2.2 Miért különleges az igekötő? (És ha az, akkor miért nem az?)
i. Péter úszik.
ii. Péter odaúszik a bójához.
Az alábbi párhuzamos elemzés nemcsak a folyamatos és a befezett aspektus szintaktikai
ábrázolásának a különbségét hivatott bemutatni, hanem az ebben döntő szerepet játszó igekötő
természetéről és sok deviáns tulajdonságáról is számot kíván adni. Ennek során a ii. mondatnak
két elemzését is bemutatjuk majd, egy egyszerűbbet és egy bonyolultabbat. A bonyolultabbat
majd el fogjuk vetni, és nem pusztán didaktikai okok miatt, hanem azért is, mert vannak érvek
amellett, hogy ez az elemzés a magyar nyelv szinkrón állapotára nem érvényes. Másképpen
fogalmazva és rámutatva gondolatmenetünk velejére: nem a szinkrón nyelvállapotra érvényes.
Mi a jelentősége akkor hát a bonyolultabb elemzés bemutatásának, ha pusztán egy diakrón
folyamatról felállított hipotézisről van szó? Az, hogy meggyőződésünk szerint az igekötő
különleges tulajdonságainak az okát az említett diakrón folyamatok mára már lexikalizálódott
következményeinek lehet tekinteni. A szinkrón elemzés tehát olyan (egyszerűsített) változata a
12
A 2.U1 szabály ugyanis két szabály összevonásából született alkalmi egyszerűsítés. Egyelőre annyi a lényeg, hogy egy
T „topik fej” szervezi meg maga körül az ige által leírt szituációban természetesen felmerülő (lexikai információként
rögzülő) szubjektum kiemelését a róla tett állítást hordozó összetevőhöz (VP) képest. E T fej általános tulajdonságait azért
nem kívánjuk itt tárgyalni, mert a 3. fejezetben sorra kerülő, hangalakot nem öltő operátorfejek közé tartozik.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
diakrónnak, amelyben számos elem azért nem mutatkozik meg a szintaxisban, mert lexikai
információként hozza magával az igei régens. Tanulságos azonban látni, hogy mi rejlik a
szintaktikai folyamatok mögött: hogy miért kötelezően triviális csoport az igekötő, hogy mi köze
az ige egy bizonyos vonzatához, és hogy miért ő a befejezett aspektus „hivatalos képviselője”.
i. Az i. mondat egy jelen időben — a beszédidőben, azaz a mondat létrejöttének az idejében
— folyamatban levő eseményt mutat be, amelynek természetes szubjektuma a mondat élére
került, a számára generált helyre. Generáláskor a V’alatt a fej pozícióján kívül egyetlen DP
kategóriájú vonzatpozíciót volt szükséges létrehozni. A módosítói hely kitöltetlen, így törölhető,
vagy még egyszerűbb fel sem venni a 2.U2 szabályséma konkrét alakjának a megválasztása
során. Csak egy transzformációs szabályt alkalmaztunk : 2.T4 a V’csomópont alól a mondatéli
(DP, S) pozícióba vitte az alanyt. A hangsúlyszabályok az igén hagyják a főhangsúlyt (hiszen az
igét megelőző szó végső helye már nem a VP-n belül van), a szemantikai szabályok pedig egy
természetes szubjektum folyamatos cselekvéseként értelmezik a mondatot, s ez tökéletes
összahangban áll intuíciónkkal.
A mondatnak esetleg habituális olvasatot is tulajdoníthatunk az imént bemutatott
folyamatos olvasat alternatívájaképpen: Péter tud úszni, rendszeresen, talán versenyszerűen űzi
ezt a sportot. Ennek az aspektuális lehetőségnek is az úszik igében jelölhetjük meg a forrását (az
úszás egy tipikusan rendszeresen űzhető sport), az ige tehát kétféle aspektuális értéknek is
hordozója lehet.
ii. A ii. mondat befejezett aspektustú. Jól mutatja, hogy a befejezettség grammatikai jelentése
nem egyezik meg a köznyelvi jelentéssel: minthogy az ige jelen idejű, a mondatban ábrázolt
esemény egyáltalán nem zajlott le, nem fejeződött be a beszéd idejére, sőt jövővonatkozása van,
amennyiben befejezése biztosan a jövőben várható csak. Mivel azonban időben lehatárolt,
„korlátos” eseményt ábrázol, jól összefér határpontos időhatározóval: Péter öt perc alatt odaúszik
a bójához.
A befejezettséget a módosítói pozícióban álló igekötő biztosítja, amely transzformációval
(2.T1) került felszíni szerkezeti helyére. Ez a transzformáció egyébként nem kötelező; ha nem
végezzük el, a mondat aspektusát az úszik ige maga dönti el, és így folyamatos olvasatot kapunk
(megjelöltük a kezdőszótagi hangsúlyok helyét, mert ugyanez a szórend más hangsúlyozással
befejezett — de nem-semleges! — jelentést is hordozhat): ’Péter ’úszik ’oda a ’bójához. A
természetes szubjektum úgyszintén mozgatással került a mondat élére (2.T4).
Az újraíró szabályoknak tehát (a lexikai behelyettesítés előtt) üresen generálva létre kellett
hozniuk a természetes szubjektum és a módosító pozícióját, valamint a V’alatti fejpozíciót és az
ige vonzatainak a számára egy-egy helyet. Kérdés azonban, hogy hány vonzatot tulajdonítsunk az
igének. A két ágrajz két lehetséges megoldást mutat be.
Az a. verzióban a szórendileg az ige mögött álló vonzat (a bójához) magának az igének
a vonzata, annak testvércsomópontjában született, s onnan nem is mozdult el (2U3: V' V
AdvP DP DP).
A b. megoldás (É. Kiss (1998: 110) szellemében, de némileg más tartalommal) az igekötő
vonzataként mutatja ezt a direkcionális (irányt jelölő) bővítményt, amelynek kiinduló szerkezeti
helye ennek értelmében az Adv testvércsomópontjában feltételezhető. A 2.U3 szabálynak ebben
az esetben tehát elegendőnek tűnik az ige mellett csak két vonzathelyet generálnia (V' V DP
AdvP: vki úszik valahová, pl. oda–úszik a bójához, be–úszik a mélyvízbe, ki–úszik a partra,
át–úszik a túlpartra stb.). Generálnia kell azonban helyet a direkcionális vonzat számára az
AdvP-n belül, az Adv fej komplementumában (Adv' Adv DP). Ez nem mond ellent
intuíciónknak, amely szerint az oda a bójához kifejezés szemantikai egységet alkot, s számot tud
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
adni arról a tényről is, hogy a direkcionális vonzat ragja az igekötőtől látszik függni, annak
változásával a rag is változhat: oda a bójához, el a bójától, neki a bójának.
Az igekötő azonban az ige előtt áll, a direkcionális vonzat pedig mögötte. Ha
összetartozásukat ábrázolni kívánjuk, ismét a transzformációhoz célszerű folyamodni. Ennek
feladata az lenne, hogy az AdvP-t, mielőtt az (XP,VP) pozícióba kerülne, szabadítsa meg
vonzatától, s helyezze el azt az ige testvércsomópontjában. (A szórend ezt a helyet jelöli ki
számára.) Az igekötő ugyanis az ismert aspektuális okokból a módosítói pozícióba kell menjen,
oda pedig láthatóan nem tudja magával vinni a vonzatot: *Péter oda a bójához úszott. (A * azt
jelöli, hogy a szerkezetet semleges formaként semmiképpen sem használhatjuk.)
Az igekötő és vonzata kényszerű elválásának magyarázatát abban találjuk meg, hogy a
módosítóba kerülő egység egyetlen fonológiai szót kell, hogy alkosson a szerkezet fejével
(esetünkben az igével). Tegyük fel, hogy az igekötő vinné magával a módosítói pozícióba a
direkcionális vonzatát. Ez egy teljes DP, s a magyar nyelv szabályai alapján saját, kezdőszótagi
hangsúllyal rendelkezik. A DP-nek ez a saját hangsúlya pedig útját állja annak, hogy az előtte
elhelyezkedő igekötő és az utána következő ige egyetlen fonológiai szóvá, azaz egyetlen
intonációs egységgé olvadjon össze (2.H2). Az igekötőnek tehát ezekben az esetekben meg kell
szabadulnia vonzatától, mielőtt a módosítói pozíciót elfoglalná. Az ilyen konstrukciók
létrejöttekor az első lépésben a 2.T3 transzformációs szabály ((XP,W’)  (XP, U’)) X=D (mert
DP mozog), W=Adv (mert Adv’alól indul el), U=V (mert V’alatt landol) értékek mellett
„extraponálja” („helyezi ki”) az igekötő vonzatát, s elhelyezi azt a V testvércsomópontjában.
Ehhez az szükséges, hogy a kiinduló szerkezetben a V’alatt mégsem csupán az ige vonzatainak
generáljunk helyet, hanem olyan pozíciót is hozzunk létre, amelynek betöltése nem a kiinduló
szerkezetben, hanem transzformáció útján történik — ezt neveztük hamisvonzathelynek a fejezet
grammatikájának kommentárjában. Egy (XP, V’) pozíció tehát transzformációk célpontja is
lehet. Vegyük észre, hogy ez szerencsére nem mond ellent a 2.U3 és 2.U4 szabályoknak, hiszen
abból, hogy a vonzatokat kötelező a fej testvéreiként generálnunk, még nem következik, hogy
mást ne lehetne ilyen pozícióban generálni. E lehetőség fenntartására később is még többször
szükség lesz.
Az ily módon „könnyűvé vált” adverbiális csoport már elfoglalhatja helyét az ige előtt, a
módosítóban (mintha egy túlsúlyos léghajóból vetettük volna ki a rakomány egy részét...). 2.T1
tudja elvinni oda: (AdvP,V’)  (AdvP, VP).
Az imént bemutatott elemzés előnye, hogy számot tud adni arról, miért tarthatjuk
adverbiális csoportoknak az igekötőket: olyan csoportnak, amely ugyanakkor kötelezően
triviálisnak bizonyul. Az elemzésnek a fényében már nem csupán a modell — az X’-elmélet —
kényszeríti ki ezt azáltal, hogy előírja, a módosítói pozícióba XP kategóriájú egységnek kell
kerülnie. A motiváció gazdagabbnak bizonyul: nyelvi tények is alátámasztják az igekötő AdvP
értékben való szerepeltetését.
Az elemzés az igekötő és a befejezett aspektus kapcsolatának okára is fényt derít. Kamp és
Reyle (1993) nyomán rámutathatunk, hogy az igekötő által képviselt direkcionális vonzat (oda a
bójához) a leírt cselekvés térbeli végpontját/célpontját jelöli ki, amelynek elérésén viszont a
cselekvés végrehajtása áll vagy bukik. Az úszás maga határpont nélküli, atelikus cselekvés,
aktivitás. Amennyiben magára az úszik igére bízzuk az aspektus meghatározását — őt hagyva ott
a VP élén —, akkor egy folyamatosan végzett cselekvésfajtára utalunk („úszik, úszik, úszik”), az
oda a bójához pedig csak az irány mellékes közlésének tekintendő; ha viszont a direkcionális
vonzatot, vagy jobb híján annak képviselőjét helyezzük az aspektusmeghatározó VP-éli
pozícióba, akkor a térbeli végpontra és azon keresztül az időbeli és egyben intencionális célpontra
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
irányítjuk a figyelmet. Az válik a döntő elemmé, hogy milyen körülmények között tekintendő
befejezettnek az ige által leírt cselekvés (vagy más esetben történés).
Bármily vonzó is az előbbi megoldás, nem törvényszerű azonban, hogy ezt a kapcsolatot –
az igekötőnek és „vonzatának” kapcsolatát — a szintaxisban ábrázoljuk. A szinkrón
nyelvállapotban ezek a vonzatok már valószínűleg az ige vonzataként lexikalizálódtak, jobban
mondva az igekötői vonzattal rendelkező igék lexikalizálódtak úgy, hogy igekötőjük vonzatát
saját vonzatkeretükbe emelték: a szintaktikai szabályok az ige vonzataként látják azokat. Hogy
ezt célszerűbb így gondolni, amellett azt szokták döntő érvként felhozni, hogy a „Hová úszott
Péter?” kérdésre nem az a természetes válasz, hogy „Oda a bójához”, hanem az, hogy „A
bójához”. És ez számos hasonló példában még inkább kitűnik: „Hová esett Péter”, ???”Bele a
kútba.”; „Hová ment Péter?”, ???”El a barátnőjéhez”.
Természetesen törekednünk kell arra, hogy elemzéseink a lehető legpontosabban,
legnagyobb részletességgel írják le kompetenciánkat, ezért e vonzatoknak az igekötővel való
kapcsolatáról szóló tudásunkat is valahol rögzíteni szeretnénk. Erre azonban a szótár látszik a
legalkalmasabbnak. Mivel — mint már láttuk — szótárunk nem puszta elemlista, hanem az
elemek közötti kapcsolatokat rögzítő szabályokat is tartalmazó kis nyelvtan, semmiféle akadálya
nincs annak, hogy az igekötőnek az egyik vonzattársával való kapcsolatát a szótárban rögzítsük.
Ábrázolataink az igekötőket — egységesen kezelve őket — mindig vonzat nélkülinek
fogják bemutatni, s ez azt jelenti, hogy az imént tárgyalt kapcsolattípust a szótárban leírandónak
ítéljük. Ne titkoljuk: egyfajta egyszerűségi elv is ezt a megoldást diktálja.
Mindamellett a bemutatott jelenség mögött valóban egy történetileg lezajlott folyamatot —
a névutók igekötővé válásának folyamatát — sejtjük, ami által számot adunk az igekötők és
némely esetragok említett korrelációjának jelenségére, legalább diakrón szinten. A fogalmi
kerettel nem rendelkező igekötők ebben a változási folyamatban valószínűleg egy még későbbi
stádiumot képviselnek, s tulajdonképpen csak grammatikai formatívumként viselkednek. Ilyenek
a meg, valamint az el, a ki stb. bizonyos előfordulásai (kimondta, elénekelte stb.). Úgy gondoljuk,
nem hazudunk tehát akkor, ha a szinkrón nyelvállapotban az igekötőket mindig vonzattalannak
tartjuk, olyan egységeknek, amelyeknek a vonzatát az igei régens már maga mellé emelte, saját
vonzatai közé sorolta, miközben magát az igekötőt kötelezően triviális csoportként szintén saját
vonzatai között tartja.
P2.3 Láthatatlan névmások: a „kis” pro és a „nagy” PRO

i. Elutaztam.
ii. Péter szeretne elutazni.
iii. Szeretnék elutazni.
iv. Megértettem a helyzetemet.
i. Mint a 2.U4 szabálykommentár is kimondja, a 2.U3 szabálysémának — egy sikeres
levezetésben — az adott régens vonzatai számára kell szintaktikai helyeket teremtenie. Az
elutazás fogalmához a célpont megjelölése nem tartozik kötelezően hozzá; ha tehát egy
lexikai-szemantikai értelemben bele is értjük a leírt szituációba azt, hogy valahova utazott el
valaki, e vonzat fakultatív (nem kötelező) jellegét éppen úgy tudjuk a „helyén kezelni”, hogy a
szintaktikai reprezentációban nem biztosítunk e szereplő számára vonzatpozíciót. Amikor viszont
e fakultatív vonzatot éppen megjelenítjük (pl. Péter elutazott Görögországba), akkor kell
vonzatpozíciót generálnunk a számára (2.U3: V’ V AdvP DP DP).
Az adott i. mondat esetében a 2.U3 szabálysémának a következő változatát ajánljuk:
V’ V AdvP DP. Az AdvP nyilván az igekötőt várja, milyen célból generáltunk azonban egy
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
DP csomópontot is a főnévi kifejezésektől mentes rövid mondat számára, és vajon mi kerül oda
a lexikai behelyettesítés során? Nyilván az alanyt megnevező összetevőt várja a szóban forgó DP,
amely befogadná például a Péter kifejezést a Péter elutazott mondat esetében. Ezúttal azonban a
fakultatív helyhatározó mellett az alany „nevesítése” is hiányzik. Vajon az alany is fakultatív
vonzat?
Nem, az alany más módon hiányzik, mint a helyhatározó. Közös vonásuk az az
egzisztenciális információ, hogy tudjuk: valaki volt, aki elutazott, és nyilván volt egy vagy
néhány hely, ahová elutazott. Eltérő vonás viszont az, hogy az alanynak a kiléte is egyérelműen
kiderül a mondatból: maga a beszélő (’én’) utazott el. Ezért hát az elhagyható alanyt nem
nevezzük fakultatív vonzatnak, hanem a kötelező vonzatok közé soroljuk (Komlósy 1992),
viszont számot vetünk azzal a ténnyel, hogy meghatározását az időjeles ige személyragozására is
rábízhatjuk.
A kötelező és a fakultatív vonzatok különbségét a szintaxisban úgy jeleníthetjük meg, hogy
az előbbiek számára mindenképpen generálunk vonzatpozíciót, míg az utóbbiak számára csakis
akkor, ha jelen vannak az éppen elemzett mondatban. Az alanyi (vagy tárgyi) DP pozíciójában
pedig, amennyiben az alany (illetve a tárgy) személyét (és számát) csak a igeragozás mutatja
meg, egy hangalakkal nem rendelkező névmást helyettesítünk be, amelyet az én, te, ő stb.
névmások alternatív hangalakjaként fogunk fel, és ’pro’szimbólummal utalunk rá (v.ö.
’pronoun’, azaz névmás). Egy mondat adott olvasatában egy adott névmás hangalakot nem öltő
változata kerül be a lexikai behelyettesítés során a megfelelő DP-be13, illendő tehát, mondjuk,
indexszel elkülöníteni az olyan eltérő lexikai elemeket, mint a következők: proén, prote, proön,
prominket, proazt stb.
A magyar igei személyragozás az alany és a tárgy (bizonyos mértékű) meghatározását
végzi el (ld. pl. Szeretlek), a láthatatlan névmások tehát e két esetben állhatnak; illetve szükség
van részeshatározói pro-kra is (pl. pronekünk) a személyragozott infinitívuszok miatt: el kellett
mennem nekem, úsznunk kellett nekünk, stb. A teljes képet akkor kapjuk meg, ha a harmadik
személytoldalékokkal ellátható szófajt is figyelembe vesszük: a birtokos személyjelekkel (mások
szerint ’személyragokkal’) ellátható főnevekről van szó. A iv. példában majd a helyzetemet szót
fogjuk olyan főnévi fejként elemezni, amelynek komplementumában egy pronekem hangalakot
nem öltő névmás áll.
Visszatérve az i. mondat elemzésére, az U3. szabályséma megfelelő verziójának (V’ V
AdvP DP) alkalmazása és a DP pro-val való betöltése mellett az igemódosítói pozíció
generálásáról is gondoskodni kell (U2: VP  AdvP V’), ahová a T1. transzformáció juttatja el a
befejezett aspektust hozó igekötőt (I1.). A mondat hangsúlymintája egyetlen fonológiai szóból áll
(H1., H2.).
ii. A mondat egy modális ige, a szeretne köré szerveződik, amely egy szituációt megnevező
InfP vonzattal is rendelkezik. A 2.U3 által kialakított V’alatti szerkezet: V’ V DP InfP. A
kiinduló szerkezetben üresen generáltuk még a természetes szubjektum helyét (S  DP VP), de
— a szórend ezt diktálja — módosítói pozíciót nem hoztunk létre.
Az InfP generálásakor a 2.U3 közreműködésével létrejött szerkezet: Inf’ Inf AdvP DP.
Módosítói hely generálására nyilvánvalóan szükség van: InfP  AdvP Inf’(v.ö. elutazni), az
elutazó személyt megjelenítő vonzat azonban az InfP-ben nem tud hangalakot ölteni: *Péter
szeretne Péter/Mari elutazni. Ennek nem jelentéstani oka van, hiszen az iménti szósorvariánsok
szándékolt tartalmát ki lehet fejezni imígyen: Péter azt szeretné, hogy ő maga / Mari elutazzon.
13
Illetve konkrétan egy triviális DP-n belül az N fejbe kerül a személyes névmás, miközben a D pozícióban első
közelítésben fonológiailag törlődött határozott névelőt látszik kézenfekvőnek felvenni.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Az, hogy a szeret(ne) InfP-t tartalmazó vonzatkeret-változata ilyen (az InfP-n belül nem szabad
megjelenítenünk a főige alanyával kötelezően koreferens alanyi vonzatot), az ennek a
vonzatkeret-változatnak a speciális lexikai tulajdonsága. Mindez összefüggésben lehet azzal,
hogy a főnévi igenév az adott főige mellett nem viselhet magán szám/személy jegyet hordozó
toldalékot (inflexiót): *Péter szeretne elutaznia, *Én is szeretnék elutaznom. A magyarázat
azonban a magyarban nem feltétlenül szintaktikai jellegű, mert a „lapos vonzatszerkezetben”
nem tulajdonítunk megkülönböztetett szerepet az alanynak, és nem feltételezünk egy olyan
inflexiós csomópontot, mint az angolban (ahol az alany ettől kapja az esetet). Feltételezhetjük
azonban azt, hogy a magyar nyelv rendszerén belül az alany és a régens közötti egyeztetés bír
olyan kitüntetett szereppel, hogy egyeztető morféma nélkül tartalmas, explicit alany sem lehet,
csupán ki nem fejeződő, koreferáló alany.
Az Inf kategóriájú régens fogalmi keretében ott van tehát az utalás az alanyra: vki elutazik,
erre a szituációra irányul Péter vágya. Sőt azt is pontosan tudjuk, ki az Inf alanyának jelölete,
minthogy az kötelezően megegyezik (koreferenciális) az ige alanyának jelöletével. Röviden: az
ige alanya kontrollálja őt.14 Ezt úgy jelölhetjük, hogy a főnévi igenév testvércsomópontjában
helyet generálunk a DP kategóriájú alanyi vonzat számára, de ezt egy üres névmási elemmel
töltjük ki. Nem lenne következetes dolog azonban ismét a pro-t alkalmazni, mivel ezúttal nem a
régens személytoldalékai árulják el a névmás jelöletét, hanem az említett (lexikailag determinált)
kontrollviszony.
Az indexelt PROi a konvencionális megjelölése a hangalakilag realizálódni nem képes, de
a szemantika számára „látható”, kontrollált alanyi vonzatnak. Az index arra figyelmeztet, hogy a
PRO koreferens az ige alanyával, mégpedig a szeret(ne) ige lexikai tulajdonságaként. Aki
szeretne egy szituációt megvalósítani, az ebben a szituációban alanyi szerepben kíván lenni: Péter
azt szeretné, ha ő maga elutazna.
Az index éppúgy koreferenciát jelöl, mint a mozgatás esetében. Vegyük észre azonban,
hogy nem történt mozgatás, így nyomot sem találunk. A mozgatás esetében ugyanazt az egységet
ugyanabban a szituációban (ugyanannak a régensnek a vonzataként), de többféle funkcióban
láttuk; a PRO esetében ugyanannak az egységnek két (vagy több) szituációban, két vagy több
régens vontzataként kellene egyszerre megjelennie (jelen esetben azonos szerepben: mindkét
helyen alanyként). Így hát kénytelen több változatban is jelen lenni, ezek közül azonban csak egy
alkalommal tud hangalakot ölteni, a többi megjelenése láthatatlan kell, hogy maradjon: PRO
alakban van jelen.
Megtehetnénk azt is — alternatív megoldásként —, hogy ezt a PRO-t a mondat természetes
szubjektumához hasonlóan transzformáció útján valahol az InfP élén, esetleg csatolt pozícióban
helyezzük el. Nem látunk azonban nyomós okot arra, hogy (legalábbis a magyarban) egy
hangalakilag nem realizálódó egységet transzformációnak vessünk alá, hiszen a transzformációra
a döntő szintaktikai motiváció az, hogy egy összetevő tapasztalt szórendi helyéről számot adjunk.
Az InfP és az ige viszonyának megnevezésére a predikatív vonzat fogalmát használjuk
(Komlósy 1992): a predikatív vonzat nem egy szereplőt nevez meg, hanem állítást tesz, s alanyát
14
A tárgyalt kapcsolatot úgy is meg szokták fogalmazni, hogy arról van szó, hogy ugyanaz a szereplő két különböző régens
fogalmi keretében is eljátszik egy-egy (tematikus) szerepet, ráadásul az egyik régens lexikai leírásában rögzített azonosítási
feltétel mellett (Komlósy 1992, É. Kiss és Szabolcsi 1992). A vizsgált esetben például a szeret(ne) experiens szerepű
szereplője („aki érzelem hordozója, vagy valamit érzékelő lény”) azonosítandó az elutazni ágensével („akaratát mozgósító,
cselekvő, másokra ható” szereplőjével), mégpedig a szeret(ne) ige lexikai előírásaképpen. Ez a fajta lexikai „kontroll” úgy
lehetséges, hogy a szeret(ne) régens ugyan nem „tudja” eleve, hogy milyen szituációra fog irányulni a szóban forgó pozitív
érzelem a mondatba helyezés során, de azt anélkül is lehet rögzíteni, hogy bármilyen szituációra is irányuljon a vágy, az azt
megnevező főnévi igenév szemantikai alanyát (az igei megfelelő mellett alanyként kifejezendő szereplőt) azonosítani kell
a szeret(ne) alanyával. Más kontrolláló igék esetében a tárgy azonossága van előírva az InfP vonzat szemantikai alanyával.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
ráadásul saját vonzattársai közül választja. Jobban mondva nem is ő válsztja: az ige jelöli ki
számára az „alanyt”. A mi példánk is mutatja ezt: a szeretne ige szótári jellemzése tartalmazza azt
az információt, hogy az ő alanya (aki szeretne valamit) azonos kell legyen az InfP kategóriájú
vonzatának alanyával (aki elutazik). Vegyük észre azonban, hogy a predikatív vonzat az
„alanyának” nem maga biztosít esetet, hanem az a közös régens (itt a szeret(ne)), amelynek
mindketten vonzatai. A predikatív vonzat és alanyának kapcsolata tisztán szemantikai. Ezt a
sajátos viszonyt tanulságos egyszer formalizálva is megnézni. Az ige jelentése is függvényszerű:
f1(...), meg az Inf jelentése is: f2(...): mindegyik tartalmaz üres helyet, minthogy mindkettőnek
vonzatai vannak. (f1 = szeretne f2 = elutazni). Az ige az alany (x) számára és egy az InfP által
megjelenített szituáció leírásának a számára tartogat argumentumhelyet, ez utóbbi pedig maga az
f2(...). Az f2 csak egy alany a számára, akit azonban célszerű szintén x-szel jelölni, hiszen
koreferens az ige alanyával: f2(x). Ezt az f2-t behelyezve az ige melletti megfelelő helyre,
megkapjuk az intuíciónk által alátámasztott jelentésleírást: f1(x, f2(x)).
A transzformációs szabályok az ige alanyát elviszik a mondat élére: (DP, V’)  (DP,S), az
Inf igekötőjét pedig az InfP módosítójába (2T1): (AdvP, Inf')  (AdvP, InfP). Figyeljünk fel
arra, hogy a 2.T1 szabályt most nem igei régens módosítói pozíciójának a betöltésére használtuk,
mint ahogy a 2.U3 szabályséma is alkalmas volt a főnévi igenévvel kifejezett régens
vonzatkeretének a kialakítására.
A megfelelő hangsúlyszabályt célszerű most az (XP, InfP)-re kiterjesztve is alkalmazni: az
igekötő főhangsúlyt kap, amely leveszi a hangsúlyt az Inf-ről, és így a két egység fonológiailag
összeolvad ('elutazni). A teljes mondat hangsúlyozása tehát így alakul: 'Péter ''szeretne 'elutazni.
A főmondati aspektusért — kitöltetlen lévén az igemódosítói pozíció — maga a
szeret(ne) ige felel. Míg az úszik ige esetében azonban e pozíció kitöltetlensége egyértelművé
tette a folyamatos olvasatot, a szeret(ne) ige speciális jelentése olyan aspektuális
következményekkel jár, amelyeknek a tárgyalása jóval túlmutatna e kötet keretein. Az elutazni
InfP esetében viszont azt mondjuk, hogy befejezettnek tartjuk a referált szituációt, Péter vágya
tehát egy „elvégzésre” irányul, amit a következő mondattal való összevetés indokol: ?Péter
szeretne (éppen) utazni el, amikor Mari betoppan, mert így pillanatok alatt lerázhatná a lányt.
Ezzel a kissé erőltetett szituációval azt szeretnénk szemléltetni, hogy éppenséggel lehetséges a
„folyamatos InfP” is, az elutazni alak tehát „befejezett InfP”-re utal.15
Szeretnénk azonban gyorsan leszögezni egyszer s mindenkorra, hogy szerkezetileg elemzett
mondataink aspektuális interpretációjának csak bizonyos vonásait tudjuk megjósolni; érdemes
azonban mindig eltöprengenie az olvasónak azon, hogy az igekötők felszíni szerkezeti pozíciója
éppen milyen aspektuális jellegzetességet hoz magával. Ezen a területen már az is értékes
előrelépés, hogy a gondos szerkezeti elemzések nyomán célirányos kérdéseket tudunk feltenni.
iii. Természetesen nincsen semmi akadálya annak, hogy egy mondat szerkezetében
egyszerre jelenjen meg a „kis” pro és a „nagy” PRO, sőt egyenesen összeindexelve: ezt
példázza a iii. mondat.
A szeretnék személyragozott igealak a „hiányzó” alanyi DP helyett elárulja, hogy maga a
beszélő az alany (’én’), így az alany számára generált DP (2.U3: V’ V DP InfP) alá proén
helyettesítendő (a természetes szubjektum pozícióját pedig nem kell létrehoznunk). A szeretnék
15
Alberti (1999) olyan példákon szemlélteti a jelenséget, ahol a befejezett aspektusú alak mellett elfogadhatóbb a
folyamatos (progresszív) alak (Kiefer 1992b): pl. felmásztam a fára — (éppen) másztam fel a fára. Evvel párhuzamosan
világosabb és elfogadhatóbb, hogy egy vágy is irányulhat egy cselekvés elvégzésére (Szeretnék felmászni egy fára) éppúgy,
mint arra, hogy éppen folyamatban legyen a szóban forgó cselekvés (Szeretnék (éppen) mászni fel a fára, amikor betoppan
Mari).
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
alak azonban éppúgy kontrollálja InfP vonzatának szemantikai alanyát, mint a szeretne változat
a ragozási paradigmában, így az InfP-n belüli DP pozícióba (2.U3: Inf’ Inf AdvP DP) indexelt
PRO üres névmást kell helyezni, amely éppen a pro-val betöltött V’alatti pozícióval
koindexálandó (vagyis azonos indexszel kell ellátni e két összetevőt, jelölve azt, hogy azonos
valóságdarabra utalnak a szintaxisba „előre bekódolt” módon (a szeret(ne) régens lexikai
tulajdonságának köszönhetően)).
Túl a ii. és a iii. mondat nagyfokú hasonlóságán egy interpretációs részlet érdemel külön
figyelmet: a iii. mondat állítástípusának meghatározása. Induljunk ki abból, hogy a ii. mondat
kategorikus volt, hiszen a szeretne ige természetes szubjektum jelenlétét írja elő, amely ott egy
(DP, TP) pozícióban meg is jelent a mondat élén, kifejezve, hogy Péterről szól az állítás,
miszerint neki van egy vágya. Ez utóbbi megfogalmazás azt sugallja, hogy a kategorikusság
elsődlegesen lexikailag rögzített pragmatikai-szemantikai fogalom, és így a szintaktikai
megjelenítése csupán másodlagos tény, következmény. Ebből pedig az következik, hogy
amenyiben ugyanezen ige alanya történetesen üres névmási alakban jelenik meg a szintaxisban,
az nem változtat a mondat kategorikus jellegén. A iii. mondat is kategorikus tehát; az állítástípus
meghatározásának kritériumait pedig úgy árnyalhatjuk, hogy egy kategorikus „hajlamú” ige
esetében a hangalakot öltő alanyt a természetes szubjektum mondatéli pozíciójába kell helyezni,
egyébként azonban a pro alany mellett az S=VP „burokkal” megjelenő mondatforma is
kategorikusnak minősül.
iv. Ennek a mondatnak a generálása során a 2.U3 újraíró szabálysémát nemcsak a főige
vonzatkeretének a kialakítása során kell realizálni (V’ V AdvP DP), hanem a
személytoldalékos főnévi fej komplementumának a létrehozása céljából is: N’ N DP. Az
eljárás mögött az a hipotézis húzódik, hogy ahogy az igének (illetve a főnévi igenévnek) vonzata
a vele számban és személyben egyeztetett alany (illetve -nAk ragos összetevő), ugyanúgy a
(birtokszóként funkcionáló) főnévi régens is vonzatkeretében tartalmazza a vele számban és
személyben egyeztetett birtokost (Alberti 1995, É. Kiss 1998). Magával a hipotézissel a főnévi
szerkezetek tüzetes taglalására szánt 6. fejezetben fogunk foglalkozni, most azt a következményt
kell csupán felhasználnunk, hogy a helyzetemet főnévi fej DP komplementumpozíciójába éppúgy
egyes szám első személyű pro üres névmást kell inzertálni, mint a megértettem ige alanyi
pozíciójába. Azt egyelőre fogadjuk el indoklás nélkül, hogy a kétféle esetű birtokos közül (én –
nekem) az üres névmási alak a datív/genitív nekem variánsa, vagyis a pronekem hangalakot nem
öltő allomorf.16
Egyéb tekintetben P2.1.iii. és P2.3.i. elemzési sajátosságai szolgáljanak irányadóként.
P2.4 Főnévi igeneves szerkezetek: többszörös beágyazás

i. Péter megpróbál elkezdeni úszni tanulni.
A próbál vonzatai közt egy AdvP-t (meg), egy DP-t (Péter) és egy InfP-t találunk
(elkezdeni úszni tanulni). A 2.U3 szabály a következő konkrét alakban működött: V' V AdvP
DP InfP. A mondatban ezenkívül üresen kellett generálni még pozíciót a természetes
szubjektumnak és a módosítónak.
A mondatszerkezet a semleges forma esetében szokásos módon alakult. A 2.U1 (TP  DP
VP) a természetes szubjektum felszíni szerkezeti helyét generálta, a 2.U2 pedig az igekötő helyét a
VP módosítójában (VP  AdvP V’). 2.T1 az igekötő, 2.T4 az alany mozgatását végezte el.
16
A kétféle birtokost szemléltessék e helyütt a következő példák: Péter helyzete – Péternek a helyzete, az én helyzetem –
nekem (is sokat romlott) a helyzetem.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
A transzformációkhoz kapcsolódó szemantikai és fonológiai szabályok is a szokásos

módon műkötnek. 2.H1 kötelező főhangsúllyal látta el az igekötőt, 2.H2 kiirtotta az ige
hangsúlyát (’meg~próbál), a 2.I1 szemantikai szabály befejezettként értelmezi a mondat
aspektusát, a 2.I2 pedig természetes szubjektumként az alanyt.
Az (el)kezdeni főnévi igenév hasonló vonzatkerettel rendelkezik, mint a kezd ige. Van egy
AdvP, egy DP és egy InfP bővítménye. A kiinduló szerkezetben ezeknek az egységeknek
Inf’alatt kellett helyet generálnunk. A 2.U3 konkrét alakja itt Inf' Inf AdvP DP InfP volt
(kezdeni el [InfPúszni tanulni] PRO). Ezen túl egy (AdvP, InfP) módosítói pozíciót is kellett
generálnunk az igekötő számára. Erről 2.U2 gondoskodott: InfP  AdvP Inf’. A transzformációt
2.T1 végezte el: (AdvP, Inf’)  (AdvP, InfP).
Az InfP egységen belül nincsen szükség arra, hogy a természetes szubjektum számára
külön helyet generáljunk a szerkezet élén: a PRO alanyt nem vetjük alá transzformációnak.
Az Inf kategóriájú (el)kezdeni harmadik bővítménye szintén InfP. Ennek feje a tanulni.
Inf’alatt, a fej testvéreként két vonzat született: egyikük az ismét PRO-ként megjelenő alanyi DP
(Péter próbál meg valamit, Péter kezd el valamit, Péter tanul majd valamit, sőt még úszni is majd
Péter fog), másikuk pedig egy újabb InfP, úszni (2.U3 alábbi formájára volt szükség: Inf’ Inf
DP InfP).
A PRO a dolgok rendje szerint azonos indexet visel a „fölötte álló”, azaz a befogadó InfP-ben
található PRO-val, valamint az ige alanyával, a Péterrel. Az InfP-nek azonban (úszni) a kiinduló
szerkezeti helyén csak a nyomát találjuk, ő maga a módosítóban foglal helyet. Idekerülését egyéni
sajátossága, a fejjel (tanulni) való sajátos viszonya: a predikativitás indokolja. Nem entitást nevez
meg, hanem ő maga is állít, akár a fej, s ennek következtében a szerepe a fej vonzatkeretében
hasonló az igekötőkéhez: a szituáció szervezésében vesz részt, másképpen fogalmazva ő is a
„predikatív zónához” tartozik, szemben a DP-ként realizálódó referenciális vonzatokkal, amelyek a
régensek által leírt szituációk szereplőire való rámutatást segítik elő.
Vegyük észre, hogy az Úszni tanul mondat folyamatos aspektusú, befejezett alakja az
lenne, hogy Megtanul úszni, az igekötőkkel ellentétben tehát (Odaúszott a bójához, Kiúszott a
partra) a módosítóba kerülő főnévi igenévről nem állítható, hogy befejezettséget hoz, ahogy
majd a módosítóba kerülő csupasz NP-kről sem lehet ezt állítani: vattacukrot árul, vizet iszik,
csikónk született.
Ehhez a 2.U2 (InfP  InfP Inf’) létrehozott egy módosítói pozíciót, s ide a 2.T1 vitte el az
úszni InfP-t ((InfP, Inf’)  (InfP, InfP)).
Ennek a módosítóban álló triviális(sá vált) InfP-nek a feje (úszni) fogalmi keretében
egyetlen vonzatot tartalmaz, de a már ismert okokból adódóan az kénytelen harmadszor is PRO
alakban megjelenni. Ez a PRO ismét csak ugyanazt az indexet viseli, mint a többiek. A
mondatban megjelenő főige tehát három főnévi igenév alanyi vonzatának referenciáját szabja
meg (lexikai tulajdonságánál fogva): ezek a főnévi igenevek továbbadják egymásnak az alany
referenciájáról szóló információt. Gondoljuk végig ismét: aki megpróbál elkezdeni úszni tanulni,
az azonos azzal, aki elkezd úszni tanulni, az ismét megegyezik azzal, aki úszni tanul, valamint
azzal is, aki — ha minden jól megy — végül úszik.
P2.5 Igekötő-emelés
i. Be akarok kerülni az egyetemre.
ii. Be fogok akarni kerülni az egyetemre.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Mindkét mondat tartalmaz beágyazott InfP-t, a ii. példamondat kettőt is. A be igekötő
mindkét esetben a kerülni főnévi igenév vonzatkeretének tagja – a ii. mondatban már második
mélységben beágyazva –, de messze került kiinduló szerkezeti helyétől.
Itt jegyezzük meg, hogy a ii. mondat kétségtelenül egy kicsit erőltetett (Most még tényleg
úgy érzem, hogy a júliusban esedékes próbálkozásom ellenére nem igazán akarok bekerülni az
egyetemre, de ha majd kiderül, hogy Péter bekerült, akkor biztosan be fogok akarni kerülni), de
éppen az elemzendő példapár talán világossá is teszi, hogy a kutató nyelvész miért vizsgál néha
„erőltetett” mondatokat: az alapesetek elemzése céljából felállított szabályok működését kívánja
szélsőséges körülmények között is tesztelni. Jelen esetben nyilván az igekötő „felmozgási
hajlamát” kell górcső alá vennünk, azt is tekintetbe véve, hogy a következő mondatok
helytelenek, de legalábbis nem semlegesek: Fogok akarni bekerülni az egyetemre, Fogok be
akarni kerülni az egyetemre.
i. A V’alatt két vonzat számára kellett helyet generálnunk: az entitásra utaló alanyi DP és az
InfP kategóriájú, szituációt megnevező bővítmény számára. (2.U3: V' V DP InfP — akarok én
[InfP bekerülni az egyetemre]). Vki beakar valamit vonzatkerettel rendelkező lexikai tétel tényleg
nem létezik, mint ahogy átakar, zöldre akar, tönkre akar lexikai képződményeket sem
feltételeznénk annak ellenére, hogy az említett szósorozatok kitűnő mondatok részletei (Át
akarom úszni a Balatont, Zöldre akarjuk festeni a sufnit, Tönkre akarják tenni a cégemet). Az Inf
szintén hozott magával vonzatokat, hármat is. 2.U3 a következő helyeket generálta InfP-n belül:
Inf’ Inf AdvP DP DP (kerül be DP az egyetemre). Az igekötő tehát a bekerül az egyetemre
lexikai–szemantikai egységhez tartozik.
A VP alatti módosítói pozícióra is szükség van, bárki tartozéka is legyen az odakerülő
igekötő, működik hát a 2.U2: VP  AdvP V’. A természetes szubjektum viszont nem áll a
mondat élén. Az ezt megnevező bővítmény — az egyes szám első személyű személyes névmás
— nincs saját hangalakkal megjelenítve a mondatban. Utal rá azonban — pontosan azonosítja
— az igei inflexió (a számot és személyt kifejező toldalék). Úgy tűnik, a mondat semleges
olvasatában az egyes szám első személyű névmásnak nem is szabad megjelennie; ha mégis
hangalakot ölt, a mondat elveszíti semlegességét: Én be akarok kerülni az egyetemre, Én akarok
bekerülni az egyetemre (majd kontrasztív topikról és fókuszról fogunk beszélni a személyes
névmás imént illusztrált helyzetei kapcsán a III. fejezetben). A dolog azonban nem csupán az
egyes szám első személyű névmás esetében áll így: a személyes névmások semleges mondatban,
úgy tűnik, soha nem jelennek meg testes formában:
iii. Be akarsz / akar / akarunk. kerülni az egyetemre.
iv. Te / ő / mi akarsz / akar / akarunk bekerülni az egyetemre.
A semleges mondat tehát e tekintetben is a lehető legkisebb erőfeszítéssel jön létre, az alany
megjelölésére hangalakot nem öltő „allomorfját” használjuk, a P2.3. tárgyalása során bevezetett
„kis” pro üres névmást. Emlékeztetünk rá, ez az üres névmás más tulajdonságú, mint a főnévi
igenév PRO alanya volt: testes formában is megjelenhet, és nincsen szüksége kontrollálóra,
referenciáját kizárólag az inflexió adja meg. A pro-t — annak ellenére, hogy tipikusan a
természetes szubjektumot jeleníti meg — ugyanazon okból nem helyezzük a mondat élére, mint
a PRO-t: testetlen egységet a magyarban nem látunk indokoltnak mozgatásnak alávetni.17
17
SZ2.3 Pontosabban testetlen összetevőt csakis akkor vetünk alá mozgatásnak, ha ezt kifejezetten kikényszeríti
valamilyen szemantikai ok. A létigét fogjuk majd akkor is fókusz fejbe mozgatni, ha hangalakot nem öltő alakjában áll
előttünk (pl. ’’Péter ~okos). Visszatérve az elemzett mondathoz, azt a természetes szubjektum pozíciója nélkül is
kategorikus állítástípusúnak ítéljük, az akar ige lexikai tulajdonságaiból fakadóan, és nem látjuk indokoltnak azt
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
A módosítóban álló igekötő — mint leszögeztük — nem az akar ige vonzatkeretének az

eleme. A beágyazott infinitívuszi bővítményből került erre a helyre, hogy a [bekerülni az
egyetemre] predikatív vonzatkifejezést „képviselje” a főmondat predikatív zónájában, ha már az
egész kifejezés — túlsúlyos mivoltából adódóan — nem kerülhet oda.
Az ige előtti módosítói pozícióba azonban nem tudott kiinduló szerkezeti helyéről egyetlen
lépésben eljutni: nincsen olyan szabályunk, amely ezt lehetővé tenné. Módosítói pozícióba két
szabály tud elmozdítani valamely egységet. A 2.T1 a kiinduló szerkezeti helyről (W’alól), de csak
ugyanannak a projekciónak a módosítójába tud mozgatni. A mi igekötőnknek ez nem jelent
segítséget, hiszen neki ki kell jutnia az InfP-ből. 2.T2 pedig módosítói pozícióból, WP alól tud csak
elindítani egy egységet, így hát ezzel sem jutunk messzire. Alkalmazható azonban a kettő egymás
után. Sorrendjük tehát adott: a 2.T2 a 2.T1 kimenetén fog működni.
A 2.T2 működésének szabtunk ugyan egy feltételt — a célállomáshoz ((XP,UP) =
(AdvP, VP)) tartozó fej pozíciónak (V) vonzatkeretében kell tartalmaznia az indulás helyének
((XP, WP) = (AdvP, InfP)) feje körül kiépült csoportot (InfP) —, ez azonban esetünkben adott.
Legelőször is generálnunk kellett azonban a mozgatások célpontjait. Ez a 2.U2 feladata.
Kétszer lépett működésbe: VP  AdvP V’(létrehozta a V előtti módosítói helyet), InfP 
AdvP Inf’(létrehozta az Inf előtti módosítói helyet). A mozgatások lépései: 2.T1: (AdvP, Inf’)
 (AdvP, InfP); 2.T2: (AdvP, InfP)  (AdvP, VP).
Az igekötő tehát Inf’alól, az InfP módosítójában „megpihenve” vándorolt a VP
módosítójába. Felmerül a kérdés: idekerülésével valóban befejezetté teszi-e a szituációt
(bekerülni az egyetemre), vagy szerepe csupán formális: annyi, hogy az akar ige számára
lehetővé tegye a hangsúlytalanságot, a hangsúly átengedését a predikatív vonzat
„képviselőjének”. Az akar ugyanis úgynevezett hangsúlykerülő ige: semleges mondatban is csak
kiirtott hangsúllyal tud megjelenni, ehhez pedig a 2.H2 hangsúlyszabály szerint kitöltött módosító
szükséges. Az aspektusra vonatkozó kérdés eldöntésére egyelőre ne vállalkozzunk, becsüljük
viszont meg azt az eredményt, hogy le tudtuk vezetni a be akarok kerülni... szórendet, miközben
számot tudtunk adni arról is, hogy az akar ige vonzatkeretében nincsen be igekötő.
Alternatívaként olyan elemzés is adható, amely a P2.2.ii.b.-ben bemutatott extraponálási
eljáráson alapul: vigyük fel a be AdvP-t a kerülni vonzatsorából az akarok vonzatsorába V
testvérének (2.T3), majd onnan vigyük tovább az akarok V-hez tartozó igemódosítói pozícióba
(2.T1). Így kikerültük a kerülni Inf-hez tartozó módosítói pozíciót. Azért vetjük el ezt a
megoldást, mert — mint a „Mit akarsz?” kérdésre adandó „Bekerülni az egyetemre” válasz
sugallja (v.ö. *Kerülni be az egyetemre) — az InfP-nek is van aspektusa, amit — bár ez átmeneti
állapot — feltételezhetően itt is az arra predetsztinált elemnek a fej által kialakított csoport
módosítójában való megjelenése jelez a szintaxisban.
ii. A ii. mondat azt mutatja, hogy a helyzet lényegileg akkor sem más, ha a komplex predikátumot
három komponens alkotja (a fog segédige, valamint a két egymásba ágyazott infinitívusz), és a VP
módosítójában álló igekötő a mélyebben beágyazott Inf vonzatkeretének a tagja.
Ilyenkor az iménti részletes elemzés általánosításaképpen a közbülső InfP-ben is kell
generálni módosítói helyet, és 2.T2-nek ebbe a módosítóba is el kell vinnie az igekötőt, mielőtt
V módosítójában elhelyezné (ezúttal is az a. elemzési verziót preferáljuk tehát az
érdekességképpen bemutatott b. verzióval szemben).
feltételezni, hogy az akar ige kategorikus „hajlamából” feltétlenül egy TP-burok kiépülésének kell következnie — a
TP-burok kiépülését a kategorikusság (plusz a testes alanyi forma) következményének tekintjük csupán, és nem a
kategorikusság okának vagy forrásának.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
A modellünk hátterében meghúzódó univerzális megszorítások megkövetelik, hogy a

mozgatások lépcsőzetesen felfele történjenek. A 2.T2-nek vigyáznia kell, nehogy túl nagyot
lépjen: visszafordulni nem lehet. A kis lépések taktikája mögött itt nem részletezendő, de jogos és
súlyos grammatikai érdekek húzódnak: csak így tudjuk megregulázni a mozgatásokat, s
megakadályozni, hogy közreműködésükkel végül is bármi bárhova kerülhessen.
Az ágrajz áttanulmányozása során észrevehető, hogy az infinitívuszi vonzattal bíró fog
(segéd)igét némileg másképpen kezeljük, mint az eddig elénk került akar, próbál, elkezd igéket,
illetve azok igenévi alakját. A finom különbség — amely a magyarban elsődlegesen szemantikai
jellegűnek tűnik, így nem is tudjuk közvetlenül szintaktikai vagy morfológiai alapon kimutatni
— az az, hogy a fog-nak nincsen alanyi vonzathelye (feltételezésünk szerint ebben a
tulajdonságban a van kopulával, a (vmilyennek) tűnik/látszik és a szokott igékkel osztozik). Míg a
bekezdés elején emlegetett igéknek az alany (ágensi (cselekvő) vagy experiensi (átélő) tematikus)
szerepet oszt (valaki akar, próbál vagy elkezd valamit), addig a fog (segéd)igéről és rokonairól ezt
nem (feltétlenül) szükséges gondolnunk: a fog vagy a szokott csak annyit mond, hogy valamilyen
szituáció (ezt nevezi meg az InfP vonzat) majd előáll, illetve elő szokott fordulni, a (vmilyennek)
tűnik/látszik pedig az úgy tűnik/látszik, hogy...kifejezéssel helyettesíthető. Az elemzett mondatnak
tehát ez a — helyesen megjósolt — parafrázisa: „az a helyzet fog előállni a jövőben, hogy be
akarok kerülni az egyetemre”. Az akar esetében egy ilyesfajta parafrázis nem működik: „Azt
akarják (ez az általános akarat), hogy bekerüljek az egyetemre”. A P2.5.i. mondat ugyanis
teljesen egyértelműen azt jelenti, hogy én magam akarom azt, hogy bekerüljek az egyetemre.
A P2.5.ii.a. ágrajz szemlélteti a kétféle InfP vonzatú ige szintaktikai reprezentációjában
előálló különbséget. A fogok mellett csak egy InfP vonzat van. Az alanyi DP az InfP főnévi
igenévi feje mellett jelenik meg, történetesen pro alakban, mivel igeragozásból kikövetkeztethető
alanyi vonzatról van szó. Egyeztetni ezek szerint nemcsak egy régenst és az ő vonzatát lehet
(tipikusan alanyát, de a magyarban tárgyát is), hanem a régenst és az ő predikatív vonzatának a
vonzatát is. Ez a (nem annyira vonzó) általánosítás annak az angolszász elképzelésnek látszik
megfelelni, miszerint egy ige nemcsak valódi szemantikai vonzatainak oszthat esetet (vagyis
nemcsak valódi vonzataira lehet morfoszintaktikai hatással). A fog megfelelője egyébként az
angolban „raising” nevű műveletet vált ki („emelés”), és ennek alapján a típusába tartozó igéket
„emelő-igéknek” nevezik, a magyarban azonban nem mozgatáson alapul az alanyesetű szereplő
vonzathelyének a betöltése (legalábbis az általunk kidolgozott modellben), ezért ez az elnevezés
kissé megtévesztő — mindazonáltal egyelőre jobb híján ezt használjuk, mert az emelő-ige
gyakran valóban emel, majd meglátjuk. A lényeg az, akár emel, akár nem, hogy az az összetevő,
amellyel egyeztetjük, a kiinduló szerkezetben nem az ő szintjén születik meg, azaz nem az ő
vonzatkeretének részeként. Azon a szinten csak hamisvonzathelyre mozgatva bukkanhat fel. A
szóban forgó összetevő ehelyett predikatív vonzatának egy vonzathelyén születik meg (ahol tehát
PRO nem állhat, csak pro vagy hangalakot öltő DP vagy annak a nyoma).
Az akar típusába az „azonosító-igék” (equi) tartoznak, és ez az elnevezés a magyarra is
tökéletesen átvihető. Az ilyen igék (valódi, szemantikai szereppel bíró) alanyi vagy tárgyi
vonzatukat koreferenciális értelemben azonosítják InfP-vel kifejezett vonzatukon belül egy
vonzattal, amelyet alanynak neveznénk akkor, ha az Inf fejet „visszaalakítanánk” időjeles igévé (pl.
vki akar vmit: azt, hogy vki bekerüljön az egyetemre, mégpedig ő maga). Az alárendelt Inf fej
mellett — mindebből adódóan — indexelt PRO-nak kell megjelennie az érintett vonzathelyen. A
főige koreferenciális vonzathelyén pedig hangalakot öltő DP áll, vagy legalább pro.18
18
Tárgyalási szintünkhöz képest — ezen a ponton még — az „emelés” és az „azonosítás” megkülönböztetése igen nehéz
elem, és egy valóban alig észlelhető szemantikai különbségen alapul. A probléma nem is annyira szintaktikai (legalább is
a magyarban jó okunk van ezt gondolni), mint inkább a lexikai bemenet helyes megválasztásán áll vagy bukik. Tárgyalását
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
P2.6 Újabb láthatatlan névmások: a „nagy” PROarb és a „kis” proarb

i. Meg kell becsülni a barátainkat.
ii. Módosították a rendeletet, valamint megváltoztatták az elosztási arányokat, és így majdnem
tönkretettek minket.
i. A mondatban a nem konkrét szituációt leíró, hanem általános érvényű — generikus —
állításoknak az egyik tipikus megjelenési formája áll előttünk. Ez a sajátos jelentés a következő
módon jött létre, köszönhetően éppen az egyébként szinte kötelező alanyesetben megjelenő
vonzat hiányának.
A V testvéreként két vonzathelyet generáltunk: egyet egy DP-nek, egyet pedig egy
InfP-nek (kell/kötelessége valakinek valami). Hangalakilag realizálódó természetes szubjektum
hiányában nincsen szükség a mondat élén helyet generálni a számára, módosítói pozícióra
viszont szükség van: az InfP-ből az igekötőt a 2.T2 szabály erre a helyre hozta.
A 2.U3 szabály tehát a mondat szintjén a következó alakban működött: V’ V DP InfP.
Az ige DP-vonzata azonban nem jelenik meg testesen a szerkezetben: a DP alá egy általános
jelentésű üres névmási elemet helyettesítünk be. Ezt a szakirodalom PROarb-nak nevezi, arbitráris
PRO-nak, amelynek szótári tulajdonsága az „általános / tetszőleges” jelentés: „mindenkinek
kötelessége az, hogy (ő maga) megbecsülje a barátait”.
Az InfP generálásakor a 2.U3 szabályséma javasolt változata egy Inf, egy AdvP, valamint
egy tárgyi és egy alanyi DP helyét hozta létre (Inf’ Inf AdvP DP DP: vki megbecsül vkit). Az
alany ismét csak PRO alakban tud megjelenni, mert ragozatlan főnévi igenévvel állunk szemben.
Jelentését szokás szerint az ige lexikája adja meg, így hát most az Inf alanya is általános jelentésű
lesz. Nem saját tulajdonságaiból adódóan azonban, csupán kontrollálója által. Itt tehát nem
PROarb-ot, csupán egy egyszerű PRO-t vettünk ki a szótárból, s azt összeindexeltük egy
PROarb-bal. Az általános jelentés tovább hagyományozódik tehát: minden x személynek
kötelessége az, hogy x (ő maga!) megbecsülje a barátait.
Az Inf kategóriájú régens ((meg)becsül) tárgyi pozíciójában álló DP is tartogat felidézendő
érdekességet: a rövid birtokos szerepében egy DP-t és alatta egy pro-t javasoltunk az ágrajzon (ld.
P2.3.iv.).19
Végül ne feledjük, InfP-n belül is szükség van egy módosítói pozícióra: az Inf igekötője
csak ezen áthaladva tud eljutni a VP módosítójába. Ezt a pozíciót természetesen 2.U2-nek kellett
generálnia. A mozgatáskor először 2.T1 lépett életbe, s elvitte az igekötőt az InfP módosítójába,
2.T2 pedig innen tovább, az ige elé, ’meg ~kell hangsúlyformát létrehozva (H1., H2.).
ii. Ez a mondat az általános alany kifejezésének másik módját szemlélteti, amelyet (többes
szám harmadik személyű) ragozott igealak valósít meg (a szokásos elképzelések szerint) — az
eddigiek szellemében tehát az arbitráris névmási alaknak ezúttal a „ragozós” „kis” pro
azonban elkerülhetetlennek gondoljuk, mivel egyrészt a transzformációs generatív elmélet története folyamán a központi
kérdések közé tartozott, másrészt pedig nagy jelentőséget tulajdonítunk a vonzatszerkezetek pontos, a lexikai–szemantikai
viszonyokat hűen tükröző szintaktikai ábrázolásának (amely a generatív nyelvészet transzformációs ágának egyik
meghatározó tulajdonsága, szemben az alternatív irányzatokkal, amelyek általában nagyobb (bár precízen leírt) távolságot
engednek meg a szemantikai alap és a morfoszintaktikai megjelen(ít)és között).
19
Zavaró körülmény, hogy az általános tartalom kifejezésének két formája keveredik a mondatban: a PRO arb névmással
együtt járó személyragozatlan régens és a többes szám első személy („mi, emberek, becsüljük meg barátainkat...”).
Megközelítésünk szerint ez utóbbi esetben a szintaxis tényleg ’mi’-re utaló üres névmást tartalmaz, az pedig már a
szemantika dolga, hogy ezt általános alanyként interpretálja. A PROarb viszont eleve „általános alany” jelentésű lexikai
elem.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
változatával állunk szemben, a proarb üres névmással. Vonatkozik persze mindez arra az
olvasatra, amelyben nem tudjuk, ki módosította a rendeletet, illetve ki változtatta meg az elosztási
arányokat, sőt még azt sem feltétlenül kell gondolnunk, hogy a két tettes-csoport (vagy akár
egy-egy tettes) azonos.
A technikai részletek közül ezúttal is arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a módosít,
(meg)változtat, illetve (tönkre)tesz igei régensek számára ezúttal is ugyanolyan
komplementumszerkezetet kell generálni (2.U3), mintha nem-általános alanyuk lenne (módosít:
V’ V DP DP, (meg)változtat: V’ V AdvP DP DP, (tönkre)tesz: V’ V NP DP DP), aztán
az alanyi helyre proarb üres névmásokat kell inzertálni. A további részletek közül pedig az 1.
fejezetben bevezetett 1.V. mellérendelési szabályséma kétszeri alkalmazását említjük még meg (a
használt alak: S  S C S), ahol a mellérendelő struktúrák relatív hierarchiáját a jelentés alapján
határoztuk meg. 20
P2.7 Mit jelent a kell?

i. Az esti ügyeletesnek bekapcsolva kellett hagyni a számítógépet.
ii. Az esti ügyeletesnek bekapcsolva kellett hagynia a számítógépet.
iii. Bekapcsolva kellett hagynom a számítógépet.
i. É. Kiss (1998: 121) véleményével ellentétben az i. mondatváltozatot nem a ii. változat
„gondatlan, slampos hangtani megvalósításának” tartjuk, hanem két eltérő jelentéssel bíró
mondattal számolunk, amelyeknek a finoman eltérő jelentését finoman eltérő szerkezetekre
tudjuk visszavezetni.21
P2.6.i.-hez hasonlóan az i. mondatban egy kétvonzatos kell igét feltételezünk, egy datívuszi
és egy infinitívuszi vonzattal: V’ V DP InfP (kellett: az ügyeletesnek, hagyni bekapcsolva a
számítógépet). A természetes szubjektumot megjelenítő datívuszi vonzatot a 2.T4 transzformáció
a mondat élére vitte. A furcsaság csupán annyi, hogy ezt a funkciót most egy datívuszi bővítmény
tölti be, de hát nincsen alanyesetben álló vonzat, tekintve hogy az InfP ahelyett áll (v.ö. Az esti
ügyeletesnek kellett a kulcs).22
Az Inf’alatti szerkezetet kialakító szabály (2.U3 megfelelő változata): Inf’ Inf DP (PRO)
DP AdvP. A PRO referenciáját a datívuszi vonzat adja meg. A mondat értelmezésében ez a
következőt jelenti: az esti ügyeletesnek az volt a kötelessége, hogy ő maga bekapcsolva hagyja a
gépet.
Az infinitívusz tárgyi vonzata (a számítógépet) egy entitást (x) nevez meg, predikatív
vonzata pedig (bekepcsolva) egy állapotot (f), és a hagyni Inf szótári tétele arra a szituációra utal,
hogy valaki hagyta, hogy az f(x) állapot fennmaradjon.
Az AdvP-ben tehát az Adv fej (kapcsolva) mellett a kiinduló szerkezetben egy triviális
AdvP-t (be) és egy DP-t feltételezünk (számítógép). A triviális AdvP-t egy igekötő jeleníti meg,
a DP-nek pedig a kapcsolva fejű AdvP igemódosítóba vándorlása során a hagyni Inf fej
hamisvonzathelyére kell távoznia a P2.2.ii. kapcsán taglalt, módosítói pozíciókra vonatkozó
20
Végül emlékeztetünk arra, hogy a harmadik tagmondatban előforduló két csatolást az 1.II.a. szabályséma
VP  AdvP VP verziója teszi lehetővé.
21
A mondatnak van egy további — megítélésünk szerint erősen mesterkélt — olvasata is, amelyet a következő mondat
nem-semleges variánsaként foghatunk fel (és ezért a jelenlegi tárgyalási szinten nem is tudunk elemezni): Bekapcsolva
kellett hagyni a számítógépet az esti ügyeletes számára.
22
É. Kiss (1992) éppen azon megfigyelésre támaszkodva választja el a logikai alany (nálunk ’természetes szubjektum’)
fogalmát a hagyományos (morfológiai fogantatású) alany-fogalomtól, hogy bizonyos igetípusok esetében „amiről a
(semleges) mondat szól”, az nem a morfológiai alany: pl. Pétert nagyon érdekli a modern nyelvészet, Péternek nagyon
megtetszett egy szőke lány.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
megszorítások miatt. Majd P2.8.-ban érvelünk részletesen amellett, hogy a kapcsol igei régens
cselekvő vonzata (aki bekapcsol valamit) a (be)kapcsolva határozói igenévi alak itt használt
vonzatkeretében éppúgy nem kap (szintaktikai) helyet, mint a be van kapcsolva állapotleíró
szerkezet kapcsolva régensében, vagy mint a (be)kapcsolt befejezett melléknévi igenévi régens
vonzatkeretében (egy bekapcsolt számítógép). Most annyit vegyünk észre, hogy az i. mondat
semmit nem mond arról, hogy ki kapcsolta be a gépet (és emiatt nincs is hiányérzetünk), így hát
egy esetleges cselekvői üres névmást nem lenne mivel összeindexelnünk, és személyragozás
alapján sem tudnánk azonosítani.
A predikatív vonzat (bekapcsolva) módosítóba kívánkozva előbb az Inf módosítójában
jelenik meg (bekapcsolva hagyni a számítógépet). Ide a 2.T1 szabály vitte. Majd innen a 2.T2 — a
módosítóból módosítóba mozgató — szabály viszi tovább szokás szerint VP alá: bekapcsolva
kellett hagyni... Újdonságot legfeljebb az jelent, hogy a teljes adverbiális csoport mozog, nemcsak
az igekötői darabja (*be hagyta kapcsolva, *be kellett hagyni kapcsolva). Az AdvP-n belül
természetesen szintén végbement a módosítói pozíció betöltése, itt az igekötő által.
ii. A ii. változatban a főnévi igenév személyragot visel, a datívuszban álló bővítményt
következésképpen az ő alanyaként tarthatjuk számon, annál is inkább, mert egyeztetés van
közöttük: az ügyeletesnek... kellett hagynia, nekem... kellett hagynom (iii.), neked...
kellett hagynod stb. A mondat jelentésében ez tényleg változást jelent! Míg az i. esetben a
parafrázis így szólt: az esti ügyeletesnek kötelessége volt az, hogy bekapcsolva hagyja a gépet,
addig a ii. változatot így parafrazálhatjuk: szükségszerű, hogy az esti ügyeletes bekapcsolva
hagyta légyen a számítógépet, nem történhetett másként a dolog. És folytathatnánk is így: hiszen
most is áram alatt van szegény masina, s azóta ide senki be nem tette a lábát. Vajon tényleg ezt
jósolja a szerkezet?
Most az Inf’alatt az alanyi DP helyére nem PRO-t helyettesítettünk, hanem a datívuszi
bővítményt, az egyeztetés miatt. A természetes szubjektum mondatéli pozíciójának betöltése két
lépésben történhetett meg, egy hamisvonzathely közbeiktatásával (2.T3). A V’alatt generált DP
pozíció ez esetben tehát nem a kiinduló szerkezetben töltődik be — miként az az i. variáns
esetében volt — hanem a 2.T3 extraponáló szabály viszi oda a datívuszi alanyt a kiinduló
szerkezeti helyéről. Vagyis az esti ügyeletesnek ezen elemzés szerint nem vonzata a kell-nek.
Mi a jelentősége annak, hogy a kell ige számára feltételezünk-e saját részeshatározói
vonzatot (i.), vagy sem (ii. és majd iii.)? Összhangban a példamondatok jelentésével az első
esetben a valakinek kell [valamit tenni] azt jelenti, hogy valakire valamilyen kötelezettség
(kényszer vagy erkölcsi kötelesség) hárul (deontikus olvasat), míg az utóbbi esetben egy
szituációnak fenn kell(ett) forognia jelentést sugall az, hogy a kell eme verziójában csak egy InfP
vonzattal számolunk (episztemikus olvasat). Ez a ii.-ben szemléltetett jelentés nem ellentéte az
i.-bélinek, hanem inkább általánosabb: mintha nem dőlne el, hogy a szükségszerűnek tartott
szituáció (a számítógép bekapcsolva hagyása) vajon itt is az ügyeletestől lenne-e elvárva, vagy
pedig más okokból kifolyólag tartja-e a beszélő szükségszerűnek.
Nyelvérzékünk tehát az i. példamondathoz olyan jelentést társít, amely a ii.
példamondathoz tartozó alulspecifikált jelentésnél határozottan szűkebb; a jelentés-különbséget
pedig a kell kétféle vonzatszerkezetének tudjuk tulajdonítani.
iii. A hagynom személyragozott forma — még ha főnévi igenévről van is szó — az eddigiek
értelmében pro alakban megjelenő (egyes szám első személyre utaló) cselekvő szereplőre enged
következtetni (hagynom nekem egy állapotot), tehát az Adv fej mélyszerkezeti testvérei
ugyanazok, mint a ii. elemzésben: [DP, AdvP, és egy hamisvonzathelyi DP], csak éppen a
részeshatározói DP most nem kap hangalakot, nem extraponálódik, és nem megy előre a
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
természetes szubjektum mondatéli pozíciójába, hanem megelégszik a hangtanilag nem

realizálódó pro formával.
P2.7 lezárásaképpen emlékeztetnénk még az olvasót arra, hogy a javasolt elemzéseket (itt
sem) kívánjuk egy alternatíva nélküli szükségszerűség fényében feltüntetni, hiszen bizonyos
háttérben húzódó feltételezéseket meg lehet éppen másképpen is választani; érdemes azonban (a
háttér rögzítését követően, akár kicsit más keretben) ilyen finomságú elemzéseket végezni, hiszen
érdekes különbségeket tárhatunk fel szerkezetben, hangalakban, jelentésben — szerencsés
esetben párhuzamosan.
P2.8 Passzív és aktív igenevek, valamint kontroll nélküli PRO

i. A tandíj be van fizetve.
ii. Péter bezárva tartja a vérengző / megtalált kutyáját.
iii. Péter befejezve a takarítást visszavitte a közértbe az üvegeket.
i. A van kopulának minden kétséget kizáróan van egy AdvP vonzata, és lexikai indíttatásból
több nincs is, hiszen nem valaminek a létét állítjuk, hanem az AdvP által leírt állapot fennállását
(ez az állapot van tehát, nem a tandíj (azt már befizettük...)). A van főige alanyi egyeztetésbe
AdvP kategóriájú vonzata Adv fejének az alanyi vonzatával lép — ami aztán „elvállalja” a
természetes szubjektum szerepét is (ahová nyilván egy hamisvonzathelyen keresztül érkezhet),
ahogyan a főmondati igemódosítóba is olyan igekötő kerül, amely nem a van lexikai tartozéka.
A mondat szintjén működő újraíró szabályok tehát — ügyelve arra, hogy a messziről jött
igekötő számára is biztosítsunk végállomást — a következők:
iv. 2U1: S  DP VP
v. 2U2: VP  AdvP V’
vi. 2U3: V’ V AdvP DP
Kétséges azonban, nyelvérzékünk bizonytalankodik a megítéléskor, hogy valóban
semleges-e a mondat. Vajon nem ez lenne-e az igazán semleges szórend: Be van fizetve a tandíj.
S a bizonytalanság nem indokolatlan: a tandíj ebben az esetben nem minden kétséget kizáróan
természetes szubjektuma az állításnak. Az igazi természetes szubjektum valahol elhallgatva
rejtőzködik — „holtan kísért” — a mondat hangalakja mögött. Mi az oka vajon, hogy erre a
sorsra jutott? Úgy sejtük, azzal lenne azonos, aki a tandíjat befizette (Péter befizette a tandíjat.)
A deverbális adverbium (határozói igenév) képzésének alapjául szolgáló ige eredetileg
három vonzattal rendelkezett: fizet be x y-t. Az alapige vonzatkerete tehát tartalmazott helyet a
befizető személyt megnevező nyelvi egység számára. Az adverbiumot azonban nem közvetlenül
ebből a tárgyas igéből képeztük. Az ige, még mielőtt igenevet képeztünk volna belőle, egy
semmiféle morfológiai változással nem járó passzivizálási folyamaton (képzési procedúrán) esett
át, amelynek következtében tárgyi vonzata alannyá avanzsált, alanyi vonzatát pedig
„szintaktikailag” elveszítette, miután „szemantikailag” lekötődött egzisztenciálisan (létezik x,
amelyre igaz, hogy x befizette a tandíjat), ami után már nincsen szükség (és lehetőség) a cselekvő
megnevezésére (mivel annak csak létezését állítjuk). Vonzat mivoltában tehát megszűnt létezni
az eredeti alany. Így afelől is nyugodtak lehetünk, hogy az Adv ((be)fizetve) vonzatkeretében
valóban csak egy alany számára kell helyet generálnunk (amely szemantikailag azonos az alapige
tárgyával).
Az AdvP generálásában közreműködő újraíró szabályok — gondolva az igekötő átmeneti
pozíciójára is — a következők:
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
vii. 2U2: AdvP  AdvP Adv’ (létrejött a módosítói pozíció)

viii. 2U3: Adv' Adv AdvP DP (az Adv-nak és vonzatainak kiinduló szerkezeti helye)
Az igekötő sorsát tekintve azt látjuk, hogy ugyanolyan folyamatok révén került felszíni
szerkezeti helyére, mint azt az Inf melletti igekötők esetében tapasztaltuk: két külön
transzformációs szabály vitte az ige módosítójába:
ix. 2T1: (AdvP, Adv’)  (AdvP, AdvP) (az AdvP módosítójába kerül)
x. 2T2: (AdvP, AdvP)  (AdvP, VP) (a VP módosítójába kerül)
Visszetérve a mondat semlegességének kérdésére: Amennyiben nem tartjuk semlegesnek
(hanem a Be van fizetve a tandíj mondatot tartjuk egyedül semlegesnek), adekvát elemzését majd
a nem-semleges mondatokról szóló fejezetben tudjuk megadni: az alanyt ott bevezetendő
szabályok fogják elhelyezni felszíni szerkezeti helyén, és fogják megadni értelmezését.
Ami az aspektus (sosem kellemes) kérdését illeti, a van ige is azok közé tartozik, amelyek
nem vállalják maguk az aspektus megjelölését, hanem egy vonzatukra bízzák ezt a feladatot, mint
az úszik P2.2.ii.-ben — ennek tulajdonítjuk az AdvP vonzat „képviselőjének”, a be igekötőnek a
főmondati igemódosítóba való emelkedését. A különbség annyi, hogy a végpontra utaló vonzat
kapcsolata a (befejezett) aspektussal motivált (térbeli végpont elérése = cselekvés végállapotának
elérése), míg a van esetében legfeljebb annyit lehet mondani, hogy jobb, hogy nem rá hárul az
aspektusmegjelölő szerep, mert ezzel a létet hangsúlyoznánk, míg az AdvP mint aspektualizáló
az állapot-kifejező jelleget hangsúlyozza. Véleményünk szerint a kopulás határozói igeneves
konstrukció egy sajátos magyar „állapotpasszív” megjelenési formája (Alberti 1996).
ii. Itt arra összpontosítunk, hogy miben tér el a szerkezet a megelőzőtől.
A mondat semlegességének tekintetében most nincsenek kétségeink: Péter valóban a
mondatban megfogalmazott állítás természetes szubjektuma. Az ige itt szemantikailag jóval
tartalmasabb, mint a megelőző esetben a létige volt, amely tulajdonképpen csak formai
előírásoknak kellett eleget tegyen (egyeztenie kellett, időt és módot kellett jelölnie).
Az alany itt szemantikailag is kizárólag az ige alanya, a bezárva egységhez, amely
predikatív vonzata az igének, semmiféle sajátosan intim kapcsolat nem fűzi (nem szükségszerű
azt gondolni, hogy Péter zárta be a kutyát, ő csak ilyen állapotban tartja). A mondat szintjén
működő újraíró szabályok:
xi. 2U1: S  DP VP
xii. 2U2: VP  AdvP V’
xiii. 2U3: V’ V DP DP AdvP
A transzformációs szabályok az alanyt (2.T4: (DP, V’)  (DP,TP)) és az AdvP-t (bezárva)
érintik (2.T1: (AdvP, V’)  (AdvP, VP)).
Sajátosan szoros kapcsolatban áll azonban az AdvP az ige tárgyával. Predikatív — állítást
kifejező — vonzatként azt választja „alanyául”, ami tárgyas igéknél így reguláris (Komlósy
1992): a kutya be (van) zárva. A tart ige vonzatkerete a következő módon adható meg: tartja x y-t
f(y) állapotban — ahogyan már korábban is formalizáltuk a predikatív vonzatok jelentését.
Ne tévesszen meg bennünket a mondatban a kutyáját tárgyesete: ezt nem az adverbiumtól
„kapja”, hanem az igétől: tart valaki valamit valahogyan, s nem pedig *tart valaki valahogyan.
Az adverbium alanyát PRO-val jelöljük, s mivel referenciájáról — mint láttuk — az ige szótári
tétele gondoskodik, összeindexeljük a kontrolláló tárggyal. Érdemes egyébként összevetni a tart
igének ezt az „azonosító” változatát a valamilyennek tart változattal, amelyet (a tárgy
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
tekintetében) emelő-igének ítélünk egy alanyi DP vonzattal és egy (ragozott) AP vonzattal. A

Péter okosnak tartja Marit mondatban tehát az A fej vonzatának tartjuk a tárgyat, és mellette is
generálnánk, függetlenül attól, hogy akkuzatívuszát „magasabbról” — a főigétől — kapja (de hát
ettől emelés az ’emelés’, még ha azt gondoljuk is, hogy a magyarban nem látszik
szükségszerűnek az érintett összetevő tényleges odaemelése esetadójához).
S van még egy lényeges különbség a megelőző szerkezet és eközött: az adverbium itt is
rendelkezik egy igekötővel, amely a kiinduló szerkezeti helyéről (zárva be) az AdvP
módosítójába került (bezárva). Itt azonban meg is állt, s az ige módosítójába a teljes AdvP került
mint predikatív, állító egység (bezárva tartja).
Az AdvP generálásásban részt vevő újraíró szabályok:
xiv. 2U2: AdvP  AdvP Adv’
xv. 2U3: Adv’ Adv AdvP DP
Az igekötőre csak egy transzformációs szabályt kellett alkalmazni: (AdvP, Adv’) 
(AdvP, AdvP) (bezárva), majd ugyanennek a szabálysémának (2.T1) egy másik realizációja
hozza létre a bezárva tartja alakot: (AdvP, V’)  (AdvP, VP)
Említésre méltó még, hogy a tárgyi bővítmény pro alakú birtokosát nem indexeltük össze
az alannyal, habár fölmerülhet ez az ötlet, minthogy Pétert hajlunk azonosítani a kutya
birtokosával. Ezt azonban csupán a szituáció valószínűsíti, a koreferencia egyáltalán nem
szükségszerű köztük, s végképp nem grammatikailag előírt (ld. GY8.2.6. lábjegyzetét). A
szituáció vagy a kontextus Pétertől különböző gazdát is rendelhet a kutyához. Lehet a tulajdonos
Mari is, aki elutazván Péterre bízta a tulajdonában lévő ebet, és most meglehetősen orrol a fiúra,
mert megtudta, hogy Péter bezárva tartja a kutyáját.
Végül ejtsünk szót az AP kategóriájú jelzőkről, amelyeknek A feje mellett nem tüntettünk
fel DP kategóriájú vonzatot, noha e melléknévi igenevek igei tövének vonzatkerete mindkét
esetben tartalmaz legalább egy nominális vonzatot: vérengzik valaki, illetve talál meg valaki
valamit. A tárgyas ige tárgyának eltűnését foghatjuk ismét egy passzivizálásra, amely megelőzi
a befejezett melléknévi igenévvé válást, hiszen a megtalált kutya szerkezet jelentésében a
megtaláló tényleg „egzisztenciálisan lekötött” szereplő, elég a létezéséről tudnunk. Mi van
azonban a kutyával, akiről megtudjuk, hogy vérengzik, illetve megtaláltatott?
É. Kiss (1998: 125) PRO-val kitöltött vonzathelyet javasolna a kutyának a vérengző és a
megtalált régensek testvérpozíciójában, ami viszont azt a furcsa helyzetet eredményezné, hogy a
PRO egy őt uraló összetevővel koreferálna, a teljes jelzős szerkezet DP csomópontjával: pl. [DP a
[AP vérengző PROi ] kutya]i. Ennél a szokatlan helyzetnél célszerűbbnek gondoljuk Williams
(1994) externális argumentumon alapuló megoldását, amelynek lényege az, hogy egy X
kategóriájú régensnek egy kitüntetett vonzata elhelyezkedhet X testvércsomópontja helyett (ezt
nevezzük internális argumentumhelynek) a teljes XP testvércsomópontjában is, tehát az XP-n
kívül, externálisan. Tehát ha PRO nélkül egyszerűen így elemezzük az előbb említett kifejezést:
[DP a [AP vérengző] kutya], akkor is tekinthetjük a szintaxisba bekódoltnak azt a tényt, hogy nem
akárki vérengző ám, hanem az (AP-hez képest externálisan) említett kutya.
iii. Ismét csak a releváns részekre irányítjuk a figyelmünket.
A visz ige négy vonzatot hoz magával a szótárból: visz vissza valaki valamit valahova. A
V’alatt egy AdvP, három DP, valamint természetesen az ige számára volt szükséges helyet
generálni (2.U3: V’ V AdvP DP DP DP). A befejezve a takarítást adverbiális csoport e
mondatban szabad bővítményt jelöl (!), s a VP-re csatolódva kiinduló és felszíni szerkezeti helye
megegyezik (VP  AdvP VP).
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
Ez a határozói igenév azonban aktív alapigéből származik ((valaki befejezett valamit): a

tárgyat (a takarítást) nem változtatta alannyá egy passzivizálási folyamat; az AdvP-n belül ki is
van fejezve: az a takarítást minden kétséget kizáróan az adverbium tárgya. (A mondat főigéjéhez
semmiképpen sem tartozhat, minthogy annak saját tárgya van, s egy ige vonzatkeretében egy
szintaktikai funkció csak egyszer jelenhet meg. Nem is beszélve arról, hogy a mondat semmi szín
alatt nem jelenti azt, hogy Péter a takarítást is visszavitte a közértbe.) Az Adv generálásakor
Adv’alatt a fejnek, az igekötőnek, a tárgyi és az alanyi DP-nek kellett helyet készítenünk,
valamint üresen kellett generálnunk egy módosítói pozíciót: AdvP  AdvP Adv’. A módosítóba
a 2.T1 elvitte az igekötőt, kiinduló szerkezeti helyén csak a nyomát látjuk.
A befejezve adverbiális fejhez tartozó cselekvői szerep DP-jének a helyét PRO-val töltöttük
be, azonban nem idexeltük össze semmivel. Első pillantásra ugyan egyértelműnek tűnik, hogy
csakis Péter, tehát az alany lehet a kontrolláló, azaz aki befejezte a takarítást, az egészen biztosan
Péter. El kell ismernünk, hogy sok esetben valóban szinte grammatikailag kódoltnak tűnik, hogy
egy szabad AdvP szemantikai alanya éppen a főige alanyával koreferál: pl. Péter részegen vitte
haza a mosógépet (ki más lenne részeg, mint Péter?), de ez nincs lexikailag előírva (Bresnan
1982, Komlósy 1992). Honnan is kerülne a főige lexikai leírásába egy szabad (!) határozó
szemantikai alanyának vonatkoztatásáról szóló előírás?! Az általános szabály azt mondja, hogy
a szabad AdvP ki nem fejezett alanya a főmondati kitüntetett vonzatok (alany és tárgy) közül
lényegében szabadon választ koreferenst, pontosabban döntenek majd a
szemantikai–pragmatikai körülmények: pl. Péter részegen vitte haza Marit (bármelyik személy
lehet részeg), Péter teljesen elrozsdásodva vitte haza a (kölcsönadott) mosógépet (nyilván a
mosógép rozsdásodott el).23
Az imént vizsgált jelenségre tehát az a nyelvi szabály vonatkozik, amely szerint a
predikatív bővítmények közül a szabad határozók esetében a predikátum vonatkoztatása nem
egyértelmű. Míg egy predikatív vonzat számára annak régense pontosan előírja, hogy melyik
vonzattársát válassza alanyául (bezárva tartja: csak a tárgyat értelmezhetjük bezártnak), addig a
szabad határozók — régenssel nem rendelkezvén — e tekintetben is nagyobb szabadságot
élveznek. A ki nem tett alanyuk helyét betöltő PRO névmást tehát nem indexeljük össze a
valószínűsíthető koreferenssel, mert nem szerkezeti szinten történik a koreferencia „elbírálása”,
hanem szemantikai–pragmatikai szinten, az indexeket pedig szerkezetileg kódolt koreferenciák
jelölésére tartjuk fenn.
P2.9 Csupasz és határozatlan köznevek

i. Egy volt tanítványom vattacukrot árul.
ii. A Mikulás szakálla vattacukorból van.
i. Az árul két vonzathellyel érkezik a szótárból, a 2.U3 V’ V DP NP alakra volt szükség a
mondat generálásakor. Működött ezenkívül a 2.U1 és a 2.U2 is: az előbbi a természetes
szubjektum, a második a módosító pozícióját generálta.
A V’alatt egy alanyi és egy tárgyi bővítmény nyoma látható. Az alany mozgása
természetes. Vajon miféle okból került azonban a vattacukrot a módosítóba? Úgy sejhető, hogy
névelőtlensége predesztinálta erre. Ha ugyanis névelővel látjuk el (tehát helyettesíteni próbáljuk
névelős főnévvel), a mondat elveszti semleges jellegét: Egy volt tanítványom a vattacukrot
23
Különleges kivétel az, ha a predikatív szabad határozó nem a főige alanyáról vagy tárgyáról tesz (másodlagos) állítást,
hanem egyéb vonzat megnevezettjéről. Komlósy (1992) alapján említhetünk egy ilyen példát: Mari papucs nélkül járatta
el Péterrel a csűrdöngölőt. A kivétel oka abban keresendő, hogy a -vAl ragos vonzat — legalább is a jár alapige mellett —
ágensi tematikus szerepet tölt be, és (a műveltetés előtt) alanyként jelenítendő meg.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
árulja. A névelős és a névelőtlen főnevek tehát feltehetőleg nem tartoznak azonos

ekvivalenciaosztályba, nem tartoznak azonos kategória alá.
A grammatikai gondolkodás régóta úgy tartja, hogy a csupasz főnevek predikátumok. Nem
egy entitást metszenek ki a világból, hanem besorolás által jellemeznek: A barátom állatbarát:
besoroltam a barátomat az állatbarátok közé. Hugó víziló : a Hugó nevű élőlényt, akit a
beszédtársam valamely okból hajlamosnak tűnik az emberek közé sorolni, besoroltam a vízilovak
közé.
A csupasz főnév azonban kissé sajátos köztes helyzete ellenére sem tartozik a predikatív
bővítmények közé. Predikatív bővítmény elnevezéssel csak akkor illetünk egy egységet, ha az,
azon túl, hogy bővítmény és állítást fejez ki, ezt az állítást az ige valamely vonzatáról teszi: a
mondatban tehát mindig meg lehet találni a predikatív bővítmény szemantikai alanyát (pl. Mari
szénné égette a süteményt: „Mari közreműködése folytán a süteményből szén lett”, Péter
csalódottnak tűnik: „Úgy tűnik, hogy Péter csalódott”, Bezárva tartják a kutyát: „A kutya be van
zárva”). Itt azonban szó sincs róla, hogy a volt tanítványom vattacukor volna, vagy akár azzá
válna, több vonzat pedig nincs a mondatban.
A vattacukrot nem ilyen értelemben predikatív: ő közvetlenül az igével együtt állít. Az Egy
volt tanítványom vattacukrot árul mondat jelentése gyakorlatilag egyenlő azzal, hogy Egy volt
tanítványom vattacukorárus. Az ilyen szerkezetek alternatívájaként gyakran jelennek meg
képzett alakulatok : sört iszik  sörözik, tejet ad  tejel.24
A csupasz köznév tehát mint együtt-állító egység jelenik meg a módosítóban, más
szavakkal az állítmányi rész társszervezőjeként. Úgy tűnik, a tágan értett aspektuális keretet
érintő jelenségről van szó itt is.
Próbáljuk meg szembeállítani a mondatot a határozott névelős tárgyat tartalmazó
változattal, amelyben semleges forma esetén a tárgy „helyben marad”: Egy volt tanítványom
árulja a vattacukrot. Azt tapasztaljuk, hogy a határozott névelős forma konkrét és aktuális
eseményt ír le — jelentése epizodikus —, a névelőtlen pedig habituális jelentésű: a
vattacukorárulást az alany szokásos cselekvéseként mutatja be. Az egyik esetben üres volt a
módosító, a másik esetben be volt töltve.
A csupaszság a bővítmények hiányát jelenti, és igazából nincsen okunk DP-burkot
feltételezni. A tárgyi bővítményt tehát NP-ként kell számon tartanunk, lévén a módosítói pozíció,
amelyet elfoglal, bővítményi, tehát XP-pozíció.
A természetes alany pozíciójában határozatlan névelős főnévi csoportot találunk. Ez azért
sajátságos, mert ebben a pozícióban már „bevezetett” (kontextuálisan vagy szituatíve már
bemutatott) egységek szoktak állni, tipikusan határozott főnévi csoportok.
A határozatlan névelős főnevek meg tipikusan a referens „bevezetését” szokták elvégezni,
de ige utáni pozícióban, tehát nem „természetes szubjektum” gyanánt: volt egyszer egy ember,
jött egy király napkeletről, élt egy gazda Nekeresden stb. A mi esetünkben a bevezetettséget a
birtokoltság biztosítja: egy halmaznak — volt tanítványaim halmazának — elemeként jelenik
meg a vattacukorárus, és nem a semmiből bukkan fel tehát, hanem „hozzám”, a beszélőhöz
viszonyítva. Enç (1997) egyébként éppen ez alapján — meghatározatlan elem, de ismert halmaz
tagja — definiálja a specifikus határozatlanok osztályát, és ezek É. Kiss szerint is alkalmasak
természetes szubjektumnak (míg a nem-specifikus határozatlanok nem).
24
A performanciában a jelen esetben is ott érezzük a lehetőséget egy ilyen alternaívára: vattacukrot árul
 „vattacukrozik”.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
ii. Lexikai kiindulópontunk egy vmi vmiből van kifejezés, ezúttal tehát a kopulát nem
tekintjük emelő-igének, a vattacukorból csupasz NP mivolta ellenére sem (amelynek annyi a
következménye, hogy ez a predikatív vonzat igemódosítóba emelkedik aspektust jelölni).
Kérdés lehet persze, hogy miért nem kezeljük a kopulát ezúttal is emelő-igeként, mint
P2.8.i. esetében (A tandíj be van fizetve). Mikor generáljuk a predikatív vonzat szemantikai
alanyát a vonzat csoportján belül a kiinduló szerkezetben? Ezt tegyük-e a Komlósy (1992) által
predikatívnak ítélt következő vonzatok esetében: szénné égeti a húst, békává varázsolja a
királyfit, darabokra törik a váza, varkocsba fonja a haját? Bár volna emellett
lexikai–szemantikai érv, szokatlan lenne a vastagon szedett kifejezéseket vonzat-felvevő
régensként ábrázolni a szintaktikai fában. Az a meglátásunk, hogy a „szokatlanság” oka nem
más, mint hogy a szóban forgó kifejezések esetében lexikalizálódott „belső” viszonynak érezzük
a predikatív vonzat szemantikai alanyának koreferenciáját a főigével egyeztetett tárggyal, illetve
tárgyatlan ige esetében az alannyal. A lexikalizálódottság ismérvének pedig tekintsük azt, hogy a
predikatív vonzat egyedi esetragos morfológiai megjelölést kap, ahol csupasz NP-k, illetve AP-k
esetében a látható esetrag hiányát (pl. zöld volt, zöld lesz) tekinthetjük „nem-egyedi”
megjelölésnek, illetve az esetrendszerben alapvetőnek tekinthető szerepet betöltő -nAk ragot (pl.
okosnak tűnik / látszik, okosnak tart, bohónak ismerte meg, Nautilusnak kereszteli el). Az
AdvP és InfP kategóriájú predikatív vonzatokat viszont — nem lévén egyedi esetragozásuk —
tekintsük olyanoknak, amelyek biztosítanak vonzathelyet szemantikai alanyuk számára, akár
emelő-ige az ő régensük (meg foglak látogatni, késni szokott, be van fizetve), akár azonosító-ige
(úszni akar, dolgozni próbál, bezárva tart).25
Az alany kapcsán — összekapcsolva immár a rövid birtokos (felszíni) pozíciójáról számot
adó 1.III.b. szabályt a P2.3.iv. példa kapcsán szóba került mélyszerkezeti
komplementumpozícióval — előrevetítjük a rövid birtokos szerkezet javasolt mozgatásos
elemzését (ld. 6. fejezet): a szakálla főnévi fej bővítményeként születik meg a birtokos (a
Mikulás) a kiinduló szerkezetben, és később emelkedik fel a módosítói pozícióba az N’mellé
(ahogy az igekötő szokott a V’mellé).
25
Túl azon, hogy az említett esetekben szintaktikai vonzathelyet biztosítunk a predikatív vonzatok szemantikai alanyának,
érdemes ehelyütt olyan szempontból is áttekintést végezni, hogy a fölöttes régensnek szemantikailag is vonzata-e az
alávetett helyzetű régens szemantikai alanya (azonosító-igék, indexelt PRO-val a kontrollált alanyi helyen), vagy sem
(emelő-igék, helyben maradó testes összetevővel vagy nyommal a kontrollált alanyi helyen), illetve hogy a fölöttes régens
kontrolláló szerepű vonzata az alanya-e, vagy a tárgya (ahol az eseten kívül az egyeztetési tulajdonságok alapján
beszélhetünk alanyról és tárgyról a szemantikailag nem értelmezett viszony esetén). Mind a négy elvileg adódó lehetőség
létezik, mint a következő csoportosítás szemlélteti, sőt egy tárgyas kontrolláló régens két kategóriában is helyet kaphat.
Azonosító-igék, alanyi kontrollal: úszni akar, dolgozni próbál, meg akarlak látogatni.
Azonosító-igék, tárgyi kontrollal: bohónak ismerte meg, Nautilusnak keresztelte el, bezárva tart.
Emelő-igék, alanyi kontrollal: zöld volt/van/lesz, okosnak tűnik, meg foglak látogatni, késni szokott, be van fizetve.
Emelő-igék, tárgyi kontrollal: okosnak tart, meg foglak látogatni, meg akarlak látogatni.
Az akar és a fog kontrollbeli különbségét a következő kifejtésekkel világíthatjuk meg: „x azt akarja, hogy [x meglátogassa
y-t]”, illetve „az fog történni, hogy [x meglátogatja y-t]”. Végül a kétféle tart különbségét szeretnénk még bemutatni: „x oly
módon tartja y-t, hogy [y be van zárva]”, x úgy tartja (úgy vélekedik), hogy [y okos]”.
_____________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________________
GY2.1 Ábrázoljuk teljes részletességgel az alábbi mondatok felszíni szerkezetét, feltüntetve

a mozgatásokat és a kontrollviszonyokat!
i. Az egyik kiváló tanárunk pályázatot írat a felvételizni készülő mindkét tanítványával.

ii. Péter sört szeretne adni a feleségének.
iii. Fel lehetett emelni a pályamunkát készítő diákok ösztöndíját.
iv,. Péter érzéketlen volt a mondattan rejtelmei iránt.
v. Már bottal üthetjük Péternek a nyomát.
vi. Úszni akarok tanulni.
vii. Megvalósulván a terveink szeretnélek boldognak látni.
viii. Fel szeretnénk kapaszkodni az egészen távoli és meredek hegycsúcsra.
ix. A legügyefogyottabbnak bizonyuló kérő kénytelen lesz elvenni a király legöregebb és
köztudottan házsártos lányát.
x. Ki van tűzve a walesi herceg és (a) skót trónörökös titokban maradt esküvőjének a napja.
xi. Mari vacsorázni készülve megnézte az összefoglalót a tegnapi parlamenti választásokról.

a mozgatásokat és a kontrollviszonyokat! Fordítsunk különös figyelmet a szabad adverbiális
bővítmények belső felépítésére!
i. Péter megpillantva önmagát a tükörben egészen elképedt.

ii. Péter roppant elégedetten önmagával eltávozott.
iii. Péter egy padon ülve megpillantotta Marit.

a mozgatásokat és a kontrollviszonyokat! Fordítsunk különös figyelmet a távolodik (ellop)
igének, illetve az abból képzett szóalaknak a „szemantikai alanyára”, arra, hogy ez az összetevő
milyen módon jelenik meg a szintaktikai szerkezetben!
i. Péter távolodni akar Maritól.

ii. A központtól távolodni akaró szervezetek összehangolják a munkájukat.
iii. Az ufó távolodott.
iv. Az ufó távolodni látszott.
v. Határozottan távolodott tőlünk az ufó.
vi. Távolodunk a repülőtértől.
vii. Tilos eltávolodni a központtól.
viii. Ellopták a biciklimet.
Emlékeztetjük az olvasót arra, hogy a gyakorlatok megoldása e kötet végén található meg.

2fejezet Szerk

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

2fejezet Szerk

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

II.

O2.1 Ebben a fejezetben változatlanul csak semleges mondatokat fogunk elemezni. Az

jellegzetességekre — mutatnak rá, a teljességre és a legszigorúbb egzaktságra való törekvés

G2 Az alábbi rész-nyelvtant fogjuk tehát a fejezetben tárgyalni és szemléltetni:4

Transzformációs szabályok (az „aspektuális” és a szubjektum-predikátum keret kialakítására):

legalábbis az időjeles VP esetében, és ehhez a (funkcionális) főhangsúlyhoz7 még kontrasztként

P2.1 Állítástípusok és aspektuális keret: semleges mondat transzformáció nélkül és

A mondat felszíni szerkezeti és kiinduló szerkezeti állapota egybeesik, transzformációs

P2.3 Láthatatlan névmások: a „kis” pro és a „nagy” PRO

P2.4 Főnévi igeneves szerkezetek: többszörös beágyazás

A transzformációkhoz kapcsolódó szemantikai és fonológiai szabályok is a szokásos

A módosítóban álló igekötő — mint leszögeztük — nem az akar ige vonzatkeretének az

A modellünk hátterében meghúzódó univerzális megszorítások megkövetelik, hogy a

P2.6 Újabb láthatatlan névmások: a „nagy” PROarb és a „kis” proarb

P2.7 Mit jelent a kell?

természetes szubjektum mondatéli pozíciójába, hanem megelégszik a hangtanilag nem

P2.8 Passzív és aktív igenevek, valamint kontroll nélküli PRO

vii. 2U2: AdvP  AdvP Adv’ (létrejött a módosítói pozíció)

tekintetében) emelő-igének ítélünk egy alanyi DP vonzattal és egy (ragozott) AP vonzattal. A

Ez a határozói igenév azonban aktív alapigéből származik ((valaki befejezett valamit): a

P2.9 Csupasz és határozatlan köznevek

árulja. A névelős és a névelőtlen főnevek tehát feltehetőleg nem tartoznak azonos

GY2.1 Ábrázoljuk teljes részletességgel az alábbi mondatok felszíni szerkezetét, feltüntetve

i. Az egyik kiváló tanárunk pályázatot írat a felvételizni készülő mindkét tanítványával.

GY2.2 Ábrázoljuk teljes részletességgel az alábbi mondatok felszíni szerkezetét, feltüntetve

i. Péter megpillantva önmagát a tükörben egészen elképedt.

GY2.3 Ábrázoljuk teljes részletességgel az alábbi mondatok felszíni szerkezetét, feltüntetve

i. Péter távolodni akar Maritól.

You might also like