no

szemléletének kérdése. Szegedy-Maszák Mihály 1982-es tanulmányára támaszkodva (mely a

kötet egészét erősen inspirálta) a könyv premisszája a következő: „az egyedi emberi létezés
esendősége és az Istenhez közelítésben a végtelen transzcendenciája, a kettő egymást feltéte­
lező volta és az e felismerésből származó szeretetértelmezés lesz itt Pilinszky lírájának a közép­
ponti része.” Ennek jelentőségét a monográfus abban látja, hogy a szubjektum világban-ben-
ne-létének értelmezhetősége alapvető fontosságú Pilinszky lírájában, melynek sajátos tárgyi-
asságában az esetleges, az esendő közvetlenül a végtelennel kapcsolódik egybe. Tolcsvai
Nagy Gábor ebből kiindulva a poétikai-jelentéstani eljárások részletező elemzésével mutatja ki
a Harmadnapon-kötetben a lírai én elszemélytelenedésének processzusát mint a tárgyak/dol-
gok téridő-kontinuum ba való belevetettségének korrelátumát, másképp a lírai én egyszerre
esetleges és transzcendensre nyitott jellegét. E folyamatot az egyes költői korszakok eltérő fá­
zisaiban vizsgálja, s kimutatja a világból való kirajzolódás először tragikus, majd apokalipszi-
ses, végül eszkatologikus folyamatát, illetve Krisztus szenvedéstörténetének rávetülését a tör­
ténelemre. A könyv a teológiát szellemtudományi háttereként jelöli ki, s Heideggerre hivatkoz­
va (akinek munkássága a kötet egészének intonációját meghatározza) pontosan körvonalazza
a teológia reflexió és az időbeliség kérdésének mondhatni „ontologikus” összetartozását: „a
teológai az emberi ittlétről [Dasein] szól ( . . . ) - időbeli létéről az örökkévalósághoz való viszo­
nyában” (A z időfogalm a).
Számomra Tolcsvai értelmezésének egyik legfőbb érdeme, hogy Pilinszky művészi és val­
lási, költői és katolikus identitásának kényes, problematikus viszonyát nem keni el, de nem is
láttatja kibékíthetetlennek. Vagyis amint Pilinszky költői „úton levését” a hit szempontjából
vizsgálja, nem esik a Pilinszky-értelmezők két szélső táborának hibájába: nemcsak a vallásos­
transzcendens horizontot elhallgató ideologikus magyarázatokon lép messzemenően túl, de
egyben a Pilinszkyt bizonyos értelemben ugyancsak kisajátító „vulgárkatolikus” olvasaton is.
(„A Pilinszky-líra ezért nem egyszerűen vallásos költészet, amely bizonyos tételek »művészi
kifejtése«, vallomása lenne.”) Ennek paradigmatikus példája a könyvben a Trapéz és korlát-
kötetről szóló fejezet, mely meglátásom szerint a korai Pilinszky-költészet mindeddig legau­
tentikusabb értelmezését adja. Azt állítja ugyanis, hogy a ’40-es évek költészete sem poétikai­
i g , sem színvonal tekintetében nem egységes, ugyanakkor kimutat több olyan lényeges moz­
zanatot, mely már az érett Pilinszky-lírát előlegzi, s így éppen az imént említetett módon „teszi
a helyére” a korai kötetet az azt bizonyos esztétikai beállítódásból adódóan alábecsülő, illetve
az azt vallási okokból túlbecsülő interpretációkkal szemben.
Az idevágó kérdést egyébiránt maga a szerző teszi fel, amikor így fogalmaz: „meg lehet-e
érteni Pilinszky költészetét olyan nézőpontból, amely nem tartalmazza a transzcendens ele­
met, illetve a hitet?” A Szegedy-Maszák Mihály hivatkozott kritikájának nyomán feltett kérdés­
re a válasz maga Tolcsvai Nagy Gábor könyve. A költői életmű autentikus megértéslehetősé­
geinek effajta mérlegelése új perspektívába helyezi a Pilinszky-recepció megkésettségének
tényét. Másképp fogalmazva: a hit nézőpontjának értelmezésorientáló bevonása a politikáin
túlmutató magyarázatát adja a Pilinszky-befogadás relatív megkésettségének.
A m onográfiáról született kritika egyik sarkalatos pontja óhatatlanul az a kérdés kell le­
gyen, mennyire releváns a kognitív nyelvtudomány módszere, melyet a szerző Pilinszky költői
szövegeinek vizsgálata során alkalmaz. Talán meglepő, de többek között éppen a kognitív
nyelvészet eljárásai hitelesítik Tolcsvai vallási és irodalm i relációjára vonatkozó álláspontját.
Meglátásom illusztrálására egy egészen rövid kitérőt kell tennem. Meggyőződésem szerint Pi­
linszky alkatilag közelebb állt mondjuk a Camus-féle abszurd ember meghasonlottságához,
mint ahhoz a fajta lélektani integritáshoz, amit a vallásos meggyőződés feltételeként képze­
lünk el. Ebből fakadóan kereszténységében, mindenekelőtt vallásos tapasztalatának költői ar­
tikulációjában magam igen erős absztrakciós jelleget érzékelek. Könnyen belátható, hogy a
 Ill
költeményeknek ez az „absztrakt vallásossága” (melyben feltehetőleg e líra kivételes hatásá­
nak egyik titka rejtőzik) is igazolja az értelmező - a kanonikusabbnak számító irodalmi olvasa­
tokhoz mérten „absztraktnak” ható - kognitív nyelvi megközelítését, mely egyszersmind igen
korszerű teológiai kontextusba ágyazódik.
Pilinszky vallásos élményének a költői szövegekben való absztrahálódásával függ össze e
líra azon poétikai jellegzetessége, hogy az Isten-élmény mindahányszor áttételes, metaforikus
formában fejeződik ki. E költészet ugyanis meglátásom szerint mintegy „ontológiailag” meta­
forikus. Épp ezért ném iképp vitába szállnék Tolcsvai Nagy Gábor azon kijelentésével, misze­
rint „Pilinszky költészetében a metafora szerepe jelentős, de nem középponti”. Úgy is fogal­
mazhatnánk, hogy a kognitív nyelvész nézőpontja kerekedik itt felül az irodalmárén, amint a
hasonlat jelentőségét hangsúlyozza a Pilinszky-lírában, ha nem tudnánk, hogy a trópustan egy
- a retorika kezdeteitől napjainkig - ingoványos területére tévedünk, amikor a metafora státu­
sát igyekszünk kijelölni. így valószínűleg csupán arról van szó, hogy a versértelmező a hason­
latot a metafora osztályába tartozó alakzatként tartja-e számon vagy sem. Igaz, a monográfus
maga is azt állítja, hogy „a hasonlatok funkciója nem különbözik lényegesen a tárgyias és me­
taforikus összetevőkétől, ezért is kapcsolódnak össze gyakran az itt tárgyalt versekben” . A k ö ­
tet egyik jelentőségteljes felismerésének látom, amint a szerző metafora, hasonlat és tárgyias
megnevezés szoros összetartozását hangsúlyozza a Harm adnapon verseiben.
Ugyanakkor a „naiv olvasó” kívánalma természetesen nem teljesedhet be a könyv olvasá­
sa során, s valóban felm erül akár a „mintaolvasó” (Eco) kérdése: nem terheli-e olykor túl a be­
fogadást a kognitív nyelvészet beszédmódja, s egyes pontokon nem fordulnak-e önmaguk el­
len az elmélyült, finom versértelmezések? Ám hogy az értelmezés értelmezésének hermeneu-
tikai lezárhatatalanságát példázzam, le kell szögeznem, hogy ezek éppen a kognitív nyelvi
szempontnak köszönhetik jelenlétüket és jelentőségüket, s ezzel számos alapvető felismerés­
sel gazdagítják a Pilinszky-recepciót. Még tágabb perspektívából tekintve a módszert, Tolcsvai
könyve úttörő s példamutató kísérlet a különböző tudományos diszciplínák átjárhatóságának-
egylényegűségének felmutatására: a kognitív nyelvészetnek a filozófiai hermeneutikai keret­
be ágyazásával, hermeneutika és teológia, herm eneuticaprofana és hermeneutica sacra szin­
tézisével, s egyáltalán, nyelv-irodalom- és hittudomány párbeszédének alkotó megvalósítá­
sával.
Mindez pedig azért lehetséges, mert a könyv szerzője Pilinszkyt értelmezve a nyelviség
kérdéséből indul ki, a szövegeket mint nyelvi képződményeket s nem mint nyelvi leképező­
déseket tekinti. A nyelvből kiinduló s a költő nyelvszemléletével számot vető poétikai megkö­
zelítés annál jelentőségteljesebb, minthogy e kérdés átfogó-érdemi tárgyalása ugyancsak
hiányzott a Pilinszky-értelmezések hosszú sorából. A szerző felveti azt az (irodalomtörténeti és
hatástörténeti értelemben is) megkerülhetetlen kérdést, vajon megjelenik-e Pilinszkynél a
nyelvbe vetett bizalom kételye vagy sem. „Én nem osztom azt a véleményt, hogy a nyelv elég­
telen. Én nem kívánom szétrobbantani. Én vagyok elégtelen a nyelvhez, és nem a nyelv én-
hozzám.” (Beszélgetések) Az esszéíró Pilinszky, mint ismeretes, szembehelyezkedett a referen-
cialitás megkérdőjelezésével, ám - amint azt Tolcsvai is kimutatja - költészetében a nyelv nem­
csak központi kérdés, de (különösen a Harmadnapon darabjaiban) „a versszöveg jelentésta­
nában nyitott tartományokat hagy, amelyekben a nyelv is szóhoz jut”. A monográfus az utób­
bi évtized irodalomtörténet-írásának felfogását követve Pilinszky sajátos státusát igyekszik k i­
jelölni a magyar líratörténetben, azét a költőét, aki radikálisan, de nem a nyelv „lebontásával”
újította meg a líranyelvet. Hozzátehetjük, hogy mindez feltehetőleg azzal is összefügg, hogy Pi­
linszky versbeszédét legalább annyira ihlették prózaírók és gondolkodók, mint lírikusok.
Meglepőnek tűnhet, de a nyelvközpontú értelmezés alighanem szerves összefüggésben
áll a könyv teológiai ihletettségével, hiszen Pilinszky nyelvszemlélete nem választható el Isten-
112
tapasztalatától, ahogyan ezt a publicisztikai írások is tanúsítják. Ezért is kockáztatható meg az
a kijelentés, hogy a nyelv autenticitásának megrendülését példázó versek és a negatív teológia
- mint „nem referenciális” teológia - jelenléte, más szóval a Pilinszky-költészet kenotikus lé­
nyege egy tőről fakad. Bizonyára nem független a nyelvhez és Istenhez fűződő viszony szoros
összetartozásától az unió hypostatica fogalmának bevezetése Tolcsvai Nagy Gábor részéről,
mely fogalmat az im itatio Christi általa inautentikusnak vélt kategóriájával cseréli föl, s melyet
mindenekelőtt a kereszt poétikájára vonatkoztat. A monográfus értelmezésében a Pilinszky-
lírában a Nagyvárosi ikonokkai bekövetkező paradigmaváltás a Jézushoz való viszony tekinte­
tében az unió hypostatica fogalmával írható le, amennyiben Jézus Krisztus is részesül az embe­
ri szenvedésben, a szerencsétlenségben. E term inológiai pontosítás tudniillik a hasonulással
(im itatio) szemben az azonosságot/egységet (u n ió ) hangsúlyozza: ahogyan a nyelv önrefe-
rencialitását emeli ki a referenciális nyelvfelfogással szemben, mely szerint a nyelvi jelek vala­
mi helyett állnak, úgy helyezi előtérbe a kétlényegű Jézus-Krisztus (ember-isten, szem ély-
Logosz) egységét, szemben az imitatio Christi „behelyettesítő” logikájával. (Ami még akkor is
a könyv koncepciójának zártságát-feszességét mutatja, ha a publicista Pilinszkynél az im ita tio
Christi meghatározó és autentikusnak megtett kategória.)
Tolcsvai könyvében nagy hangsúlyt fektet Pilinszky művészetfelfogásának számbavételé­
re. A nyelvhez való viszony kérdése e tekintetben kapcsolódik a szerző egyik alapvető fontos­
ságú megállapításához, miszerint a költő jelentősen „hozzájárult a magyar irodalom nak az
európaiba való visszakapcsolásához”, illetve hogy „Pilinszky sokkal inkább benne élt az euró­
pai (típusú) művészet diskurzusában, mint magyar kortársai jó része, mert ez volt az az állan­
dó közeg, amelyben lírikusként szellemi teret kapott” . Ezt a korábbiakban kevéssé feltárt kö­
zeget fontos volna a jövő Pilinszky-kutatásának kiaknáznia.
A Szálkákkai kezdődő utolsó korszak az újító korszakolás ellenére nem kap - legalábbis
terjedelemben - nagyobb hangsúlyt Tolcsvai monográfiájában, a hét fejezetből egyetlenegy jut
az életműzáró köteteknek (Szálkák, Végkifejlet, Kráter). Ebből a szempontból tehát e legfris­
sebb összegző Pilinszky-olvasatban is a H arm adnapon uralja a kánont, a Pilinszky-recepció
túlnyomó részében kanonikusnak megtett kötetnek és az Apokrif elemzésének szentelt szö­
vegrészek a könyv teljes terjedelmének csaknem felét teszik ki. Ennek oka többek között n y il­
ván abban rejlik, hogy a nyelvhez való viszony kérdése ebben a kötetben mutatkozik a legin­
kább előremutatónak. A kései Pilinszky-líra részletezőbb tárgyalásának hiányát mégis sajnál­
nunk kell, hiszen Tolcsvai Nagy Gábor erős affinitást mutat a költő vallásos tapasztalatának
tárgyszerű s egyben ihletett analízisére, amit nem csupán bölcseleti-teológiai erudíciója segít,
de szűkebb szakterületére, a nyelvtudományra alapozott - nyelvközpontú - olvasásmódja is.
Másképp fogalmazva: szinte példa nélkül való a Pilinszky-recepcióban a hittudom ányi-iroda­
lomtudományi és nyelvtudományi nézőpont valóban „szinoptikus” érvényesítése. Éppen ezért
minden bizonnyal sokat köszönhettünk volna egy terjedelmesebb értelmezésnek a hetvenes
évek költészetéről.
„A vers valaki más felé igyekszik. Szüksége van erre a másra, szüksége van a szembesülés­
re (...), s benne kap értelmet” (Paul Celan: M eridián). Ha - mint a monográfus által is kitü n te ­
tett fontosságú Gadamertől tudjuk - a megértés feladata, hogy hagyományt teremtsen, Tolcs­
vai Nagy Gábor könyve betöltötte küldetését. Valóban hagyományt, követendő hagyományt
teremtett a Pilinszky-líra megértésének nem záruló történetében. (Kalligram, 2002)
96 KORTÁRSALGÓ
lami balhét csinált, valaki azt mondta: kirám olt
egy tra fiko t... Biztosat semmit nem tudtam, ak­
koriban már nagyon más utakon jártunk. De arra
egészen biztosan emlékszem, hogy még érettségi
előtt, tehát valamikor 1959-ben vagy 1960-ban
találkoztunk - megint a Körtéren, Most szaba­
dultam - mondta na, szevasz! Gondolom, nem
akartunk beszélgetni.
És most, több mint negyven év után bámulom
az újságban a képet. Az 1959. március 21-én k i­
végzett Mansfeld Péter fényképét, aki begipszelt
kezével tartja maga előtt a börtönbeli azonosító
cédulát, amelyen Follinus Péter neve olvasható.
Lehet, hogy ezz kíméletlen megsemmisítés
leggyalázatosabb módja?
Úgy emlékszem, nagyon mély volt a kert vé­
gében, a lejtő alján a kút. Nagyon nehezen fakadt
belőle újra tiszta víz.
Szigethy G á b o r
Tisztelt Szerkesztőség!
Érdeklődéssel olvastam a Kortárs 2003.10. szá­
mában Szávai Dorottya írását Tolcsvai Nagy Gá­
bor Pilinszky-könyvéről. A szerző a könyv mélta­
tását összeköti azzal, hogy rövid szemlét tart az
eddigi Pilinszky-irodalom néhány munkája fölött.
Ezt írja: „Tolcsvai Nagy Gábor könyvének - mint
ez első lapjain is olvasható - fájdalmas hiányt
kellett pótolnia: az 1949-től 1956-ig, illetve ’59-
ig tartó bolsevik elhallgatást a felülről irányított,
mélyen ideologikus kritika értelmezései követ­
ték, s ezek sorába tartozik - még ha a dogmati-
kusság más-más fokán is - Fülöp László és Tüs­
kés Tibor Pilinszky-könyve is.”
Mind a szerző módszerét és neofita buzgalmát
(amely úgy méltat egy könyvet, hogy mások
munkáit lesöpri az asztalról), mind kétértelmű,
sanda fogalmazását (amelyből nem derül ki, hogy
könyvemet a dogmatikusságnak alacsonyabb
vagy magasabb fokára helyezi-e, mint Fülöp
László munkáját), mind könyvem sommás, doku­
mentálatlan és megbélyegző minősítését („felül­
ről irányított, mélyen ideologikus értelmezés”,
„dogmatikus”, „nem esztétikai alapú kézikönyv”)
visszautasítom. Szávai Dorottyának azt ajánlom,
hogy olvassa el két kiadást megért könyvemet
(1986,1996), vegye kezébe annak kortársi recep­
cióját (például Beney Zsuzsa, Rajnai László,
Rónay László írásait), s annak alapján alakítsa ki
véleményét.
Persze azt is mondhatnám: jót kacagtam írá­
sán. Hiszen könyvemben magam ítélem el Kéry
László, Pándi Pál és Diószegi András Pilinszkyről
szóló, „eszmei fenntartásokat hangoztató”, „nem
titkoltan idegenkedő” írásait (147.1.), részlete­
sen szólók Pilinszky költészetének „vallásos gyö­
kereiről” (162-166.1.), és elhatárolódom Fülöp
László „egy meghatározott kritikusi pozícióból"
megírt könyvétől (265.1.). És jót nevettem azért
is, mert az ún. szocialista irodalom hajdani ideo­
lógusai mondtak már „az egzisztencialista életér­
zés megszólaltatójának”, „nem marxista-leninis­
ta igényt” beteljesítő szerkesztőnek, „a polgári
dekadencia” hívének (lásd Feljegyzés a pártköz­
p o n t irattárában; közli Huszár T ib o r: M it ér a
szellem, ha... Szabad Tér Kiadó, 1990), de „fe­
lü lrő l irányított, mélyen ideologikus" kritikus­
nak, a „dogmatikusság” hívének még nem mond­
tak. Most megkaptam Szávai Dorottya „kitüntető”
pecsétjét. Köszönöm szépen.
Tüskés Tibor
*
Szávai Dorottyának mentségére szolgálhat, hogy
írásában ő - jóllehet ellenőrizetlenül és egyetér-
tőleg - csupán idézi Tolcsvai Nagy Gábor képte­
len állítását. A magunk figyelmetlenségére vi­
szont még ennyi mentséget sem találunk, ezért -
őszintén fájlalva a történteket - megkövetjük az
igaztalanul megbántott Tüskés Tibort. (A szerk.)