Bengi László

Irodalmi nyilvánosság
és kanonizációs törekvések
a közelmúlt
magyar irodalmában
Mikor nemrégiben egy külföldi egyetem vagy nem esülnek föl. Mókás vagy félkomoly
angol tanszékének könyvtárában arra adtam történetként szoktam ehhez hozzáfűzni, hogy
fejem, hogy átböngésszek néhány számomra John Barth a m inim alizmusként emlegetett
ismeretlen, a kortárs angol vagy brit széppró­ prózai törekvés okait fürkészve azt sem átal-
zát tárgyaló - utólag m eg kell vallanom, nem lotta megkockáztatni, hogy a hetvenes évek
épp magas színvonalával tüntető - kötetet, a közepi amerikai energiaválság is ösztönöz­
tárgykörönként rendezett könyvrengeteg hetett ném ely írókat takarékos és egyszerű
megfelelő polcáról szinte elsőként akadt ke­ (olykor együgyű) fogalmazásra. Pedig hiába
zembe egy esszégyüjtemény, mely nem fu­ a meghökkenés és a kétélű irónia, elhagyva a
karkodott irodalm inak éppen nem nevezhető kedélyes anekdotázás mezejét már közel sem
idézeteket és utalásokat fűzni gondolatmene­ mondhatjuk friss irányzatnak vagy irányzat-
tébe. Divatm agazinból vett szemelvény és csokornak az angolszász területeken kifor­
Tony Blair adta interjú részlete, sok egyéb málódott, de egyre inkább ősi földrészünkön
mellett, egyként volt található benne. S hi­ is hódító kultúrakutatást avagy - a ponto­
vatkozzék bár a társművészetekre, sőt a nép­ sabb, de ném iképp drabális angol kifejezést
szerű kultúrára mind többet a honi irodalom- előcitálva - cultural studiesX.
tudomány, az tán könnyen meglepheti a m a­ Haberm asra hajazó fordulattal élve az
gyar ajkú olvasót (esetleg válthat ki rossz irodalmi nyilvánosság szerkezetét taglaló
emlékeket belőle), hogy a politikai-közéleti eszm efuttatások irodalmi és nem irodalmi
események, a gazdasági mutatók, az eladási határmezsgyéjét járják be, lehetőséget bizto­
adatok vagy akár csak a szerkesztőségek és sítva a kultúrakutatás tágabb látókörének ér­
kiadók szervezeti keretei az irodalomról való vényesítésére. A társadalmi-kulturális szer­
merengés alapvető részeivé tolakszanak elő veződések egym ást erősítő-gyöngítő kapcso­
lta műfajilag kellene meghatároznom esszém karakterét, legszívesebben kérdésfölvetésként emlegetném. Noha határo­
zott véleményt igyekszem mondani, válaszaim föltevések, melyek megfogalmazásához számosán nyújtottak - akár aka­
ratukon, akár tudtukon kívül - segítséget. Csöppet engedményt téve hát a fölsorolás és névsorolvasás angolszász világ­
ból érkező kísértésének, köszönet illeti a Bolyai Akadémia Csíkszeredái magyar nyelv és irodalom szekciójának tanár
résztvevőit, akik négy éven át voltak türelmes hallgatóim és mind bátrabb beszélgetőtársaim, valamint az E-MIL és a
FISZ első közös zetelaki írótáborában tartott előadásom hozzászólóit, kiváltképp Fried István tanár urat észrevételeiért
és ellenvetéseiért, illetve Balázs Imre Józsefet fölvetéseiért, majd az írott változat kommentátorait, Dobos István és
Szegedy-Maszák Mihály tanár urakat. Folytonosság és megszakítottság kifejezetten poétikai, általam csak érintett for­
mációinak elemzése tekintetében, bőséges további hivatkozásokkal, Szirák Péter írásaira utalok. Végezetül, de inkább
első-, semmint utolsósorban hálával tartozom L. Simon Lászlónak, akivel számos alkalommal nyílt módom ösztönző
eszmecserét folytatni az itt tárgyalt kérdésekről. Hogy(ha) esszémet mégis illethetik kifogások, annak oka csak önfejű­
ségem lehet, s hogy a különféle fölvetéseket és javaslatokat nem minden esetben fogadtam meg. A nyolcvanas-kilenc­
venes évek irodalmi folyamatainak vizsgálatát Márton László szépprózai munkássága elemzésének részeként végeztem
el, melyet a Móricz Zsigmond-ösztöndíj tett számomra lehetővé; a kultúratudományi szempontok áttekintésére az Iro­
dalomtudomány és a kultúrakutatás az ezredfordulón című, Kulcsár Szabó Ernő professzor úr vezette NKFP kutatás tá­
mogatásával volt módom.
96
lathálóinak fölfejtése arra vethet élesebb
fényt, hogy a „nyugati kánon” (H arold
Bloom) „egymásnak felelő” „nagy egyénisé­
gei” (Babits M ihály) mellett történelmünk
sok más tényezője is hatással van az esztéti­
kailag értékelhető tevékenységek alakulásá­
ra. Ezáltal pedig az is részletezőbben reflek-
tálhatóvá válik, milyen szemléletmódok be­
folyásolják a kánonalkotást, és az eltérő
kanonizációs törekvések milyen viszonyban
állnak egymással. A lehetőségekhez mérten
tudatossá, több nézőpontból is mérlegelhető-
vé tehetjük az irodalom történeti kutatások
során megformálódó kánonok ismérveit és
mércéjét. Kiváltképpen szükség lehet erre a
jelen és a közelm últ irodalmi, kulturális fo­
lyamatainak elem zése során - akkor, amikor
a(z önmaguk m egszilárdítására törekedve
gyakorta dogmatikus) kánonok még alaku­
lásban vannak.
Esszémben ebből a szempontból fűzök
néhány megjegyzést a közelm últ magyar iro­
dalmához, elsősorban szépprózájához. Ter­
mészetesen ilyenkor mindig komoly nehéz­
séget jelent eldönteni, honnan is kezdjük, m i­
kortól számítsam a „közelm últ” irodalmi fo­
lyamatait, anélkül, hogy mindeközben rész­
letes irodalom történeti fejtegetésekbe bo­
csátkozzam. E tekintetben azért látom cél­
szerűnek vizsgálódásaim körét jobbára a m a­
gyar irodalom epikai vonulatára korlátozni,
mert viszonylagos egyetértést érzékelek ab­
ban, hogy a hatvanas évek végén és a hetve­
nes évek első felében mind határozottabb
fordulat állt be a széppróza alakulástörténe­
tében. Az átmenetet többek között olyan mű­
vekjelölhetik, mint M észöly Miklós Saulusa
(1968), Konrád Györgytől A látogató (1969)
vagy Nádas Péter korai munkái. Természete­
sen nem állíthatjuk, hogy a prózai fordulat­
nak ne lettek volna előzményei, és kizárólag
a megszakítottság jegyében lenne értelmez­
hető. A hatvanas évek utólag akár úgy is le­
írhatók, mint a társadalmi-politikai, részint a
bölcseleti-erkölcsi, valam int az esztétikai­
poétikai kételyek egyre világosabban érzé­
kelhető halm ozódása - legalábbis az ötvenes
évek irodalmi, kulturális világához képest. A
jelzett időszakban m egítélésem szerint mégis
valódi átalakulás következett be: olyan kivé­
IK
teles pillanat volt ez, amikor a bölcseleti és
az esztétikai változások eleve együtt léptek
színre és hoztak létre valam i újat, ami nem
következett pusztán a m últból, az előzmé­
nyekből.
Egészen sajátos figyelem illetheti meg a
Saulust, amely egyaránt fölm utatja a próza­
fordulat előtti és utáni epikai törekvéseket.
Olyannyira, hogy paradox m ódon M észöly
pályaképén belül látszólag nem hoz fordula­
tot, ellenkezőleg: egy sajátos írói gondolko­
dásm ód következetes végigvitelének egyik
állomása, a példázatosságtól való folytonos­
folyamatos (!) távolodás közepette odatarto-
zásnak és elszakadásnak a határhelyzete. A
példázat hagyománya persze önmagában is
erősen rétegzett és többértelmű. M iközben a
biblikus példabeszéd a történő (egzisztenciá­
lis) tapasztalat megnyíló-terem tödő tere, a
példázatos prózaírás nem egy későbbi válfa­
ja jelölőnek és jelöltnek az alany-tárgy vi­
szony mintájára elgondolt, az esztétikai gya­
k orlatot m egkülönböztető s leértékelő
kétosztatúságában gondolkodik. A művészi
formálás ekként már nem az igazság történé­
sének - egyik vagy akár em inens, de nem ön­
m agában álló - helye, hanem egy különnemű
igazságba vonatkozó kérdés) közvetítője.
(A z alkotó szándékfa] ebből a szempontból
mellékes: nem kell szükségszerűen magában
foglalnia a példázott tudatosítását. Továbbá a
mű uralom alá vonhatatlan esztétikai ereje és
a befogadó érzékenysége még akkor is egy­
m ásra találhat, ha az alkotó pontosan számot
tudna adni arról, mit is „fejezett ki” művé­
vel.) Sarkított esetben a példázat alapját a va­
lóság átláthatóságába és m egism erhetőségé­
be vetett hit alkothatja: hogy van m it példáz­
ni. Elképzelhető olyan fölfogás is, m ikor a
műalkotás nem valami m ár létezőt ábrázol
vagy fejez ki, hanem - segítve beteljesedését
- a létező önmagában rejlő célját mutatja
meg. Ez a m űvészet sajátos m egism e­
rőképességét és viszonylagos értékét is felté­
telezi, mindazonáltal a m egism erés továbbra
is egy művészeten kívül eső, csak épp jövő­
beli tárgyra irányul: az alkotás a valóság rö­
vidre zárt, immanens célelvűségének kiszol­
gáltatott. Amint azonban egyre elvontabbá
lesz az, amit a mű példáz, szövegnek és utalt-
/ >!J J1\/ . I
jának a kapcsolata - növekvő távolságuk
folytán - mindinkább bizonytalanná válik. A
mind elvontabb és föltehetőleg egyre nehe­
zebben m egválaszolható kérdések közvetíté­
se pedig egyre komolyabb esztétikai erőfe­
szítést kíván, a forma hatványozódó teherbí­
rását és az olvasó fokozott kreativitását, ami
szerencsés esetben végül úgy vonja a műbe a
példázandó világtapasztalatot magát, hogy az
elveszti előzetesen (meg)adott voltát, és tu­
lajdonképpen csak a műalkotásban jön létre,
illetve történik meg. (A példázatosság fölszá­
m olásának másik lehetséges útja megítélé­
sem szerint az esszéhagyomány változatai
felé vezet, jóllehet ezen a téren a hetvenes
évek m agyar kultúrájának közegében - ért­
hető okokból - jóval szerényebb mozgástér
nyílt.) A Saulus ugyan még nem zárja ki a
példázatként való olvasást, ám a hit elveszté-
sének-átalakulásának, a meggyőződés elbi­
zonytalanodásának útját követve, az előre- és
visszautaló érvek, szellemi rezdülések szö­
vedékébe gabalyodva a szöveg elveszti az
egyenes vonalú haladás lendületét, és töredé­
kekre bomlik. Olyan többértelműen összeil­
leszthető mozaikokra, amelyek az elbeszé­
lésnek világos irányt kölcsönző példázatos
prózahagyom ány (alkotás és befogadás) kor­
látozottságát is „példázzák”. Ezért szükséges
- ismét a bölcseleti hermeneutika hagyomá­
nyára utalva - hangsúlyoznom, hogy esztéti­
kai értelem ben nem annyira azt tekintem for­
dulatnak, amikor tüntető, hivalkodó módon
veszi kezdetét valami nagyon más, hanem
m ikor prózaalkotó elvek és világértelmezés
nem várt, új távlatokat nyitó összjátéka te­
rem tődik m eg - akár az írói törekvések lát­
szólagos következetessége mellett! A válto­
zás ugyanis — amint a Saulus is „példázza”,
immár a példabeszéd bibliai hagyományának
adva elsőbbséget - legtöbbször nem egysze­
rűen a dolgoknak, hanem a dolgok közti kap­
csolatoknak a megváltozása. A többé-kevés-
bé „válságjelekként” megélt tapasztalatok el­
beszélése helyett a világ észlelésében
(aiszthészisz), ekként az alanyt és tárgyat át­
fogó világban magában bekövetkező válto­
zás. M iközben az irodalom óhatatlanul ma­
gában hordozza hagyománya emlékezetét,
97
nem mentesítheti m agát a jövőből érkező vá­
ratlan tapasztalatától sem.
A bölcseleti kétely tehát nem előzte meg
az irodalmi szem léletváltást, kim ondatlanul
húzódva meg a társadalmi-politikai kritika
árnyékában, hogy aztán a művészeten belül
találja meg legcélravezetőbb kifejeződési
formáját. Valójában furcsa is lenne ezt állíta­
ni, történetieden visszavetítésnek m inősít­
hetné az olvasó, hiszen a reflektáló elméleti
töprengés m ozgástere még szűkösebb volt,
mint a jelképes, átvitt jelentéssíkokat fölépí­
teni, megalkotni képes művészeté. Ezért ta­
lán szerencsésebb pont fordítva fogalmaz­
nunk: az új epikai látásm ódok a kétkedő böl­
cseleti kérdezés korábban elgondolhatatlan
látókörét nyitották föl a kortárs befogadók
számára. Ugyanakkor a politikai vonatkoz-
tathatóság számos tekintetben változatlan
maradhatott - itt érvényesült leginkább a
folytonosság s nem annyira az írói elgondo­
lás és a m egalkotottság magában foglalta ér­
telemajánlatok, m int inkább az olvasói szo­
kások szintjén. Ebből két lehetőség adódott.
Egyfelől - am a szűk csoport tagjai mellett,
akik tájékozódásuk és tán rendhagyó („nyu­
gati” és/vagy történelmi) műveltségük foly­
tán nemcsak fölkészültek, de készek is voltak
a prózafordulat esztétikai és egyúttal bölcse­
leti fejleményeinek megértő befogadására -
a politikai kötődések tágabb olvasóközönség
felé lehettek képesek közvetíteni, velük elfo­
gadtatni az új és szokatlan, ezért komolyabb
szellemi erőfeszítést kívánó poétikai szemlé­
letformákat. Csakhogy ez éppúgy nem, illet­
ve igen szűk körben következett be, mint
ahogy a gyakorta népiként emlegetett alkotói
fölfogásnak az avantgárd írásmóddal való öt­
vözéséből sem következett a befogadói szo­
kásrendszerek erőteljes módosulása. Ezáltal
sokkal inkább a m ásik lehetőség teljesedett
be: a politikai vonatkoztathatóság terén fönn­
álló folytonosság m integy elfedte, másodla­
gossá tette a prózafordulat hozta poétikai
változásokat, miáltal ezek természetének tu­
datosítása is szükségtelennek mutatkozott.
Ha az esztétikai teljesítm ény nem egy
előzetes politikai kritikának adott hangot, ha­
nem úgymond elébe m ent, és maga (is) te­
remtette azt, aligha tagadhatjuk, hogy az ol-

98
vasói önértés m ódosulásokon esett át. Még
akkor is, ha a befogadók többsége valószínű­
leg korlátozta ennek hatókörét, és az esztéti­
kai tapasztalatnak az igazság birtoklása mo­
nolit formációit kikezdő hatását nem vonat­
koztatta önmagára. Tette ezt föltehetőleg ön­
tudatlan m egalapozottsággal: szilárd pont
nélkül, ahonnan a kritika elhangozhat, a ha­
talom elvű ren d szerek et érő kételyek is
könnyen erejüket vesztik. A nyilvánosság te­
rének pragmatikus okokból fölvállalt kény­
szerei szinte lehetetlenné tették az esztétikai
tapasztalat konzekvenciáinak teljes körű ér­
vényesülését. Irodalm inak és nem irodalmi­
nak az elválasztása pedig - paradox módon!
- kapóra jött ahhoz, hogy a politikai-kulturá­
lis közélet szférájára vonatkozó hatásokat le
lehessen választani a befogadói önértésről. A
müvek poétikai világértelm ező teljesítmé­
nyének ilyen transzform ációja, körülhatárol­
ható területre történő „eltolása” ugyanakkor
a példázatos olvasásm óddal mutat párhuza­
mot. Miközben tehát a prózafordulat átfor­
málódó-áttolódó hatása ösztönzést jelenthe­
tett a politikai keretek föllazításáért küzdő
szellemi törekvések számára, valójában meg
is szilárdított egy olyan művészetfölfogást,
amely részben m aga is a politikai elnyomás
terméke volt, de valószínűleg még mélyeb­
ben gyökerezik a m agyar irodalmi hagyo­
mány egyoldalúságaiban vagy ellentmondá­
saiban. így történhetett meg, hogy a hatvanas
évek végi, hetvenes évek eleji esztétikai-mű­
vészeti változások ellentétes, legalábbis
igencsak ellentm ondásos eredményre vezet­
tek az irodalm i-kulturális nyilvánosság szé­
les rétegeinek befogadói szokásait tekintve.
Az ellentmondásos folyamatok pedig a fe­
szültség halm ozódásával jártak együtt, ami
nem független a fiatal (majd lassan az idő­
sebb) kortárs írók és a szakmai közélet ki­
lencvenes évekbeli fokozódó elszigetelődé­
sétől.
A hetvenes és nyolcvanas években válto­
zatlan m aradt te h á t az, ahogy a gyobb súllyal bekerülni a m agyar irodalmi
beszéd-ellenbeszéd kettősségével leírható
kulturális szerkezet - minthogy céljaiban
egybeesett a hatalm i rend föllazítását szor­
galmazók törekvéseivel - önmagában is biz­
tosítani tudta az értelm iségi s akár még tá-
) \/
gabban értett olvasórétegek, valamint az iro­
dalmi élet „párbeszédét” . Ez a példázatre­
gény hagyományán begyakorolt allegorikus
olvasásmód lényegi, széles körű továbbélé­
séhez vezetett. Pedig az értő kritikai nyilvá­
nosság szerepe m ég nem szorult vissza
annyira, mint az majd a diktatúra összeomlá­
sa után számos esetben - főképp a kifejezet­
ten szakmai fórumokat érintve - fokozatosan
megtörténik. A m egalapozott esztétikai értel­
m ezések és értékelések fontos tám aszát je ­
lentették annak a kortársi kánonnak, mely
egyre távolabb került a hatalom által előny­
ben részesített szerzők körétől. Az irodalmi
értékek könnyen magától értetődővé váló
hangoztatása ugyanakkor az értékrangsorok
esetlegesen politikai genezisének elfedése
mellett egyben a kánonok saját hagyomá­
nyuk talaján álló vizsgálatát is gátolta. A na­
gyobb hatású kánonok esztétikai melléfogá­
sainak föltárása m ára persze többé-kevésbé
lezajlott, viszont a korábban kívül rekedt
vagy peremhelyzetbe szorult életművekkel
való számvetés nem m indig m ent végbe. (A
kánon persze nem demokratikus. Azonban -
hasonlattal élve - az érvényes, tehát egyértel­
mű döntést tükröző szavazat is akkor értel­
mes, ha a választási lehetőségek minél alapo­
sabb és nyitottabb mérlegelése előzi meg.)
Különös módon esik latba ebből a szem­
pontból a határon túli irodalm ak sorsa. Vilá­
gos és számos vonásában üdvözlendő törek­
vés mutatkozik arra, hogy az országhatárok
tagolta képlet helyébe egyfajta összmagyar
irodalom képe lépjen. Á m de kétségek is tá­
madhatnak a fogalmat illetően. Egyfelől kö­
zel sem magától értetődő, hogy a történelmi
okokból közigazgatásilag-intézményileg el­
különülő területeknek ne lenne sajátszerű,
önállóan is vizsgálható irodalma. Másrészről
bárm ily szép az egységes m agyar kultúra el­
ve, puszta kinyilvánításától még nem valósul
meg. Márpedig a kilencvenes években kevés
határon túli szerző tudott újonnan és na­
életbe. Az önálló kategória megszűntével el­
veszett a határon túli m agyar irodalom jól
körülhatárolható, biztonságos fogódzót kíná­
ló anyaországi helye, am it tetéznek az intéz­
ményi különállásból adódó kommunikációs
zavarok: a határon túl megjelenő kiadványok
például alig-alig és csak rendkívül kis pél­
dányszámban jutnak el a magyarországi ol­
vasókhoz, és ez valamelyest fordítva is igaz
lehet. A legnyomorúságosabban talán a nyu­
gati emigráció írói jártak, akik a kommunista
diktatúra összeomlása előtt érthető módon a
környező országokban élő magyar íróknál is
kevésbé válhattak a honi kánon részévé, a
demokratikus átmenettel pedig az emigráns
fogalma is jelentős változást, jelentésvesztést
szenvedett el. Mégsem hiszem, hogy a meg­
oldást mindenáron a korábbi kategóriák élet­
ben tartásában kellene keresni. Inkább a „re­
gionális irodalmak” közti mind gördüléke­
nyebb párbeszéd/kapcsolat (intézményes­
gyakorlati) keretfeltételeinek megteremtésé­
ben. Pozitív törekvések máris vannak, s Eu­
rópa szorgalmazott egységesülésével további
lehetőségek nyílhatnak meg.
A beszéd-ellenbeszéd szerkezet másik
fontos hatása a szembeállított oldalak
egyneműsítésében, a belső különbségek rész­
leges (!) elmosódásában ragadható meg. Szá­
mos politikai-társadalmi hozadékában jelen­
tősnek vélt műről bizonyosodott be később,
hogy művészi megoldásai gyönge lábakon
állnak. Ráadásul a korszak jobbnak gondolt
műveiben is gyakorta találkozhatni olyan
publicisztikus-politikai utalásokkal, amelyek
nemcsak példázatos-allegorikus jellegük
folytán hatnak zavaróan a prózafordulat esz­
tétikai újdonságának jobb-rosszabb képvise­
lőinél, hanem a közélet nagyarányú átalaku­
lásával egész egyszerűen a megértés
bosszantó hiányait hozzák létre. Ugyanakkor
fontosabb, mert hatásában messzebb gyűrű­
ző ennél, hogy az éppen elemzett kulturális
látásmód a politikai okokból egymás mellé
sorolt kánonok és alkotók esztétikai, poétikai
és hagyományszemléleti különbségeit is el­
fedte, fölülírta. Már maga a „fordulat” fogal­
ma is utalhat olyasmire, hogy jól körülhatá­
rolható az a két ellentétes irány, melyek kö­
zül az egyiket maga mögött hagyva az irodal­
mi folyamatok alakulása a másikba tér át. Ha
a hatvanas-hetvenes évek „fordulóját” a vi­
lág érzékelésének megváltozásával lehet
kapcsolatba hozni, természetesen történeti­
leg és bölcseletileg is van fedezete az ellen­
tétes „nevezők” keresésének. Az irodalmi­
kulturális emlékezet viszont a hagyomány
egyberendező, rétegeinek egymásrautaltsá­
gából kibomló folytonosságáról szintén vall,
kérdésessé téve, hogy kijelölhetők-e olyan
egyetemes fordulópontok, amelyek azonos
mederbe tudják terelni a közéjük zárt poéti­
kai formákat és folyamatokat. Vagy konkré­
tabb példát hozva: a kánonok egyneműsítő
szemlélete révén - ami visszatekintve ko­
rántsemjelenti azt, hogy egyetlen kánon léte­
zett volna - egymás mellé kerülhettek a „Pé­
terek” (mindenekelőtt Esterházy és Nádas),
majd az utánuk indulók közül a „Lászlók”,
jóllehet irodalom- és világfölfogásukban
elég komoly különbségek mutatkoznak. Ha­
sonlóképp emlegették/emlegetik együtt Ke­
mény István és Térey János líráját, akik kö­
rül egyfajta költészeti divathullám formáló­
dott ki. (Szerkesztőktől hallottam, hogy egy
időben a pályakezdő költők jó része a
„Kemény-Térey-féle” versnyelven próbált
megszólalni, mint ahogy a történelmi regé­
nyek sikerei nyomán is mind többen kísérle­
teznek a műfajjal.) Csakhogy ma már az ő
esetükben is világos különbségek látszanak
kirajzolódni. A Térey-versek és -ciklusok,
sőt a szerző versvilágának köteteken átívelő
epikus váza már első olvasásra jól megragad­
ható kapaszkodókat kínál a befogadónak. Ez­
zel szemben Kemény a versek jelenetkeretét
erősen redukált, logikailag akár össze sem
függő epikus mozzanatokból teremti meg,
lassítva és megakasztva a befogadás folya­
matát. Mindeközben a szövegeket egybefűző
zárt jelképrendszer, habár könnyen megfejt-
hetőnek aligha mondható, a versek kibontot-
tabb kontextusát, az olvasás ívét hozza létre.
A Térey-líra jelképrendszere ellentétes
irányban hat: arra hívhatja föl a befogadó fi­
gyelmét, hogy más is kockán forog a versek­
ben, mint holmi könnyen átfutható verses
történetmondás.
Persze régebben is szóltak róla, hogy a
nemegyszer egy kalap alá vett írók közti kap­
csolatokat hajiunk túlontúl egyszerűnek,
egysíkúnak gondolni. Ennek ellenére a tet­
szetős és gyorsan elterjedő sémák akár nap­
jainkig éreztethetik hatásukat. Ez alól ugyan
a szűk, de saját közegében a differenciáló-

dástól mind kevésbé mentes kritikai-szakmai
nyilvánosság sem tudta magát teljesen ki­
vonni, ám a szélesebb olvasói kör - gyakor­
ta megelégedve a közvetlenebb eszmei jelen-
téstulajdonítással - jóval szerényebb érzé­
kenységet mutatott a különbségtételek iránt.
Ekként a prózafordulat kezdetben szinte ész­
revétlen maradhatott, s a hetvenes években is
csak visszafogottan mérlegelték az újabb iro­
dalmi törekvések következményeit. ’86 leg­
inkább ebben s nem irodalomtörténeti érte­
lemben hozott fordulatot. Jelképességét véle­
ményem szerint az adja, hogy a Bevezetés a
szépirodalomba és az Emlékiratok könyve
megjelenése döntö módon járult hozzá a már
komoly változásokon átesett szövegalkotás
és müértelmezés új lehetőségeinek, keretfel­
tételeinek a megszilárdításához. Esterházy
Péter és Nádas Péter nagyszabású alkotásai
ugyanis nem pusztán folytatták a korábbi
kezdeményezéseket, hanem immár elken-
dőzhetetlenné tettek bizonyos poétikai kü­
lönbségeket. Ezért tűnhetett esetleg föl úgy,
mintha a két regénnyel radikális fordulat ér­
kezett volna el. Egyúttal olyan értelmezői lá­
tószögeket jelöltek ki, amelyek a közeli (és
nem is oly közeli, Kosztolányi Dezsőig,
Márai Sándorig, Ottlik Gézáig visszanyúló)
múlt és a közeljövő irodalmának olvasási ta­
pasztalatait egyaránt meghatározni látszot­
tak. Ám míg Esterházy és Nádas megítélésé­
ben jórészt egyetértés állott fönn, s az iroda­
lomtörténeti kánon átformálásában-kibővíté-
sében is sok közös pont adódott, addig a kor­
társ szépirodalomnak az újonnan megszilár­
dult alkotásmódok és az általuk sugallt olva­
sásmódok felől való rendezése és újraértéke­
lése már közel sem élvezett egyöntetű támo­
gatást. Ezzel ugyanis az egymás melletti esz­
tétikai alapállások egynemüsítő körképét a
fordulat célelvű „egyneműsége” váltotta vol­
na föl, ami a kritikusok többségétől is elveik
újragondolását, alapvetően új tájékozódást
kívánt volna. Ráadásul a szélesebb nyilvá­
nosság sem követte ezeket a módosulásokat:
az esztétikai változások elismerése nem
annyira azzal járt, hogy többé nem példázat­
ként igyekeztek olvasni a kortárs alkotáso­
kat, hanem csupán azzal, hogy más szövege­
ket és más módon próbáltak ekként értelmez­
) \ l l<
/ L l \
ni. Továbbá a valóságábrázolást maga alá te­
mető nyelviség és szövegszerűség előtérbe
helyezése, mely egy igencsak markáns kánon
állításával kapcsolódott össze, épp a példáza-
tos olvasásmód ama fogódzóit és kulturális
kontextusát számolta föl, amelyek - elfedve
az esztétikai változásokat - viszonylag
könnyen befogadhatóvá tették a hatvanas­
hetvenes években született műveket. Nem
volt véletlen tehát, hogy az esztétikai értel­
mezés keretei közé visszahúzódó, azt a poli­
tikai ideológiák nyomásától megszabadítani
igyekvő kritikai szemléletek mind kevésbé
találtak utat a kulturális közélet nyilvánossá­
ga felé.
A rendszervá!t(oz)ással szinte egy csa­
pásra megváltoztak az irodalmi élet, illetve
az olvasás feltételei és szerepkörei is. Noha
az elmúlt évtizedek irodalmi hagyományá­
nak emlékezete - bár egyre halványulva, de
mindmáig - megőrződött, az új jelenségek
befogadását már nem segítették irodalmon
kívüli tényezők. Az olvasás ideológiai-politi­
kai indokoltságának megszűntével pedig fel­
színre kerültek a jórészt megmerevedett iro­
dalmi elvárások, nemcsak a szélesebb kö­
zönség körében, de a kritikai nyilvánosságot
megosztó némely viták révén is. Mindez el­
sősorban a ’86 táján vagy azt követően indult
írókat érintette hátrányosan, akik - sarkítot­
tan fogalmazva komolyabb kanonizációra
már leginkább csak egyes szakmai fórumo­
kon számíthattak. Félreértés ne essék, az iro­
dalom kilencvenes években bekövetkezett
szerepvesztése részint természetes velejárója
a demokratikus átalakulásnak; és az (értve)
olvasók számát sem vélem kizárólagos vagy
akár csak alapvető fontosságú ténynek. El­
lenben a szépirodalmat olvasók körének nem
csekély szűkülése és legfőképp foglalkozási
megoszlásuk mind sivárabb egyhangúsága -
kevés híján már csak irodalmár olvas irodal­
márt - könnyedén bizonyulhat intő, mert az
irodalmi hagyomány újabb ellentmondásai­
nak kitermelődését sejtető jelnek. A befoga­
dói szokások és a kortárs próza alakulástörté­
nete közti, kilencvenes évek eleji hasadást
ráadásul az is súlyosbította, hogy ebben az
időszakban sem Esterházy, sem Nádas -
akiknek méltán megszerzett komoly hírneve
/ >1j J1X/ ^ 101
talán segíthette volna a fiatalabb írónemze­
dék törekvéseinek szélesebb körű méltánylá­
sát és befogadását - nem jelentkezett olyan
alkotással, amely erejét vagy hatását tekintve
hasonlítható lett volna az 1986-os kötetek­
hez. Az a közvetítő rendszer, széles körű kri­
tikai közeg pedig, amely az irodalomtudo­
mány alakulását figyelemmel nem kisérő ol­
vasói rétegeket szólíthatja meg (elsősorban
persze a tájékoztatás, az ismertetés, az aján­
lás szükségszerűen s vállaltan publicisztikus
szándékával, másrészt viszont az irodalom­
szemléletre gyakorolt hatás esélyével), lé­
nyegében a hatalmi korlátok és tiltások meg­
szűntével sem formálódott ki.
Az irodalmi nyilvánosság szerkezetvál­
tozásának negatív áramlatait aggasztó mó­
don erősíthetik föl az oktatás terén tapasztal­
ható ellentmondások. Abban ugyan nincs
semmi meglepő, hogy az irodalom szerep­
vesztése a tanítást sem hagyja érintetlenül,
ám erre a legitimációs válságra további meg­
válaszolatlan kérdések rétegződnek. Ahogy
ugyanis a szélesebb olvasóközönségben, úgy
az irodalomoktatásban is alig történt meg a
befogadói szokásoknak az idők jeleit követő
újragondolása. És itt nem elvtelen divatköve­
tésre, a hagyományokat sutba vágó
„(poszt)modemizációra” gondolok, hanem
egyáltalán a kérdéssel való megfontolt és
rendületlen bíbelődésre. Időről időre fölvető­
dik, szerintem mégis botorság lenne azt gon­
dolni, hogy a bölcseleti oktatásnak nincs mű­
veltségközvetítő szerepe. A demokratikus
közélet majdani teljes értékű szereplőinek
nevelését tűzve ki célul aligha lehet nagyobb
őrültséget elképzelni, mint a rövid távú ha-
szonelvűség és közvetlen hasznosíthatóság
oltárán föláldozni a történeti stúdiumokat,
hagyományaink (szervességében is találó
szóképpel: gyökereink) rétegzett, önmegérté­
sünket gazdagító, a párbeszéd elvére építő
föltárását. Ugyanakkor az irodalomtörténet
(és a műveltség) nem alapozható a diákokat
érintetlenül hagyó adatok (mégoly időrendi)
sorjáztatására sem: a történő hagyomány
megtapasztalása és megtapasztaltatása lehe­
tetlen az elmélyült olvasás elvárásainak, for­
máinak és fortélyainak nyitott alakítása, a be­
fogadás látókörének szellemi és történeti ki­
tágítása nélkül. Ne féljünk beismerni: „mü-
veltségközvetítés” és „képességfejlesztés”
valószínűleg örök és föloldhatatlan dilemma
az oktatás számára. Mindazáltal ez nem ment
föl bennünket a vállalható arányok keresésé­
nek „nyűge” alól. A fölsőbb akarat pedig vaj­
mi kevés bármilyen irányú változáshoz, s hi­
ába az intézményi keretek, a célok és köve­
telmények ösztönző és jó szándékú átfogó
szabályozása, mert mindez mit sem ér tanári
fölkészültség nélkül. A tanárképzés pedig az
egyetemek és főiskolák feladata. A felsőfokú
oktatási intézmények azonban gyakorta már
feltételezik a bekerülő hallgatókról, hogy a
középiskolában szert tettek a reflektált olva­
sás és a műértelmezés képességére. Ennek
megfelelően képzési rendszerükben alig jut
hely a bevezető, alapozó jellegű kurzusok­
nak, s a súlypont a (gyakorta történeti) rész-
tanulmányokra kerül. Talán nem kell hossza­
san bizonygatnom, hogy nem sok jó sül ki
belőle, ha építkezés közben elfeledkezünk
arról, nincs alap, amelyre építhetnénk. A
frissen végző tanároknak olyasmit kellene ta­
nítaniuk, amiről nekik sem a középiskolában,
sem a főiskolán vagy egyetemen nem beszél­
tek érdemben. Könnyen lehet, nem teljesen
független ettől, hogy ma a gimnáziumok jó
részében - tudomásom szerint - abból a tan­
könyvből tanítanak, mely (legyen bármily
zseniális a maga nemében: még egy vers tar­
talmát is el tudja mesélni!) eredetileg a szak­
középiskolások számára készült... Minden­
nek fényében akár részletkérdéssé törpülhet,
hogy az irodalomórák szűk időkeretében és
az időben előre haladó tananyagszervezés
következtében tulajdonképpen lehetetlen ér­
demben foglalkozni a közelmúlt magyar iro­
dalmával. Annyiban persze óvatosság szük­
ségeltetik, hogy mégiscsak ez az az életkor,
amikor az érdeklődés szilárd szokássá, belső
igénnyé formálódhat. Ezért lehet különösen
fájó a kulturális közvetítő fórumok fönt em­
lített hiánya vagy akadozó működése: a kö­
zépfokú oktatás védett keretei közül kilépő
diák számára ezek biztosíthatnák az irodal­
mi-művészeti életben való tájékozódás és
részvétel (mintegy intézményi) folytonossá­
gát. Folyamatosságot, melynek nemléte ko­
moly szerepet játszhat a fiatalabb nemzedé-

kék művészet iránti érdeklődésének csekély
voltában.
A művészek és értelmezőik természete­
sen nem vonhatták ki magukat a kulturális
élet változásainak hatása alól. Az irodalom-
kritikában meglepően korán, már a kilencve­
nes évek elején megmutatkoztak ennek jelei,
igaz, egyelőre csak az ellenszegülés, az el­
lentettnek vélt törekvések fölértékelésének
formájában. A szövegszerű írásmóddal
szemben többek a történetmondás megújulá­
sáról szóltak. Szöveg/elbeszélés és történet
elhatároló szembeállítása természetesen ön­
magában is kérdéses. (Igaz, jól tudjuk, ez
nemigen befolyásolja egy kritikai szólam ha­
tását és hatékonyságát.) Ám igényesebb vál­
fajaiban e fölfogás egy olyan olvasásmód le­
hetőségét vagy szükségét érzékelhette, amely
vagy megőrzi folytonosságát a példázatos ér­
telmezési javaslatokkal, vagy legalábbis tu­
datosan épít a prózafordulatot előkészítő po­
étikai megoldások emlékezetére. Úgy eleve­
níti föl tehát saját hagyományát, hogy újra is
olvassa azt: nem megkerüli az újabb kérdése­
ket, de szembesülve azokkal egy összetett,
sokrétű prózamodell körvonalait rajzolja ki.
(Ha korábban a kilencvenes évek magyar
prózájáról szólva az óvatoskodó „hangsúly-
váltás” fogalmával éltem, s későbbre halasz­
tottam annak mérlegelését, történt-e korszak-
váltás ezekben az években, most arra hajla-
nék: jogos volt visszafogottságom.) Azonban
a történet visszatérését hirdető írások többsé­
ge sokkal inkább a formalizmus központ és
perem váltakozására építő történelemszem­
léletéhez áll közel: a szövegszerű műalkotá­
sok egy időre ugyan háttérbe szorították a
történetelvűnek mondott prózafölfogásokat,
most viszont az előbbi kerül újra peremhely­
zetbe, s az utóbbi változatlan formában fog­
lalja el ismét meghatározó helyét az olvas­
mányosság jegyében. Csakhogy az azonos­
ként ismétlődés látszata máris szertefoszlik,
mihelyt tekintettel vagyunk arra, hogyan fel­
tételezi az elbeszélés a történetet, és a törté­
net miként nincsen szöveg nélkül. Hisz eb­
ben az esetben az ismétlés nem a korábbihoz
való visszatérés, hanem annak újként való
megmutatása. Olyannyira, hogy az ezt szem
elől tévesztők, így a hagyományt „elvétök”
) \
LK
visszatéréshite maga is szellemtelen ismét­
lésnek bizonyul, mely épp a hagyománynak
kiszolgáltatott. (Persze a nyolcvanas évek
közepének bölcseleti beszédmódján sem kér­
hető maradéktalanul számon a kilencvenes
évek végének látásmódja. Ez szintén az azo­
nosként való ismétlés sajátos, mert visszafe­
lé ható változata lenne, ami közel sem keve­
rendő össze a hagyomány föltárásának kriti­
kai műveletével...)
A korábbi élénk kritikai élettel szemben
- talán a kritika csökkenő súlya, talán bejára-
tott-szorgalmazott irányainak nehézkessé vá­
lása miatt - az elmúlt években egyfajta elbi­
zonytalanodás volt érezhető. Bár nem készí­
tettem fölmérést, érzésem szerint számosán
visszavonultak a műbírálat területéről, a fia­
talabbak közül nem kevesen nem is kísérle­
teztek a műfajjal, s a figyelem egyre erőtel­
jesebben az irodalomtörténet különböző kor­
szakai felé fordult. Ezzel párhuzamosan a vi­
szonylag jól körülhatárolható - bár soha nem
kizárólagos - irodalomelméleti műhelyek is
oldottabbá, átjárhatóbbá és sokszínűbbé let­
tek, jóllehet ez nem járt együtt a kritika mára
némiképp szűkössé vált nyelvének markáns,
új beszédmódok és értékszempontok révén
való kitágításával, nyitottabbá tételével. A
legutóbbi időkben ugyan határozottan ta­
pasztalni vélem egy pályája elején álló kriti­
kusi réteg jelentkezését, ámde ennek mé­
lyebb hatásairól még nem mernék részletek­
be menő állításokat megkockáztatni. Mind­
eközben - javarészt a korra irányuló iroda­
lomtörténeti igényű vizsgálódásoknak kö­
szönhetően - egyre több ponton derült fény a
hetvenes-nyolcvanas, sőt a korai kilencvenes
évek kánonjainak rétegzettségére, az egymás
mellett ható hagyományok örvendetesen
megdöbbentő, tanulásra ösztönző sokszínű­
ségére. Ehhez járult, hogy a kritikai közvéle­
mény annak tapasztalatában is részesülhetett,
mikor „kívülről” teszik kérdésessé esztétikai
Ítéleteit: a korábban kevéssé emlegetett Tar
Sándor frankfurti sikere sokakból értetlensé­
get váltott ki. Závada Pál regénye - kevésbé
megrázkódtató módon Esterházy új művei -
kapcsán pedig a piacnak, a hírverésnek és a
hírközegeknek a honi kultúrában szokatlan,
mert meglepően széles társadalmi rétegeket
 / l
\ .
megmozgató hatalmából kaphatott ízelítőt a
sikertől zavarba hozott és elbátortalanodott
kritikai nyilvánosság. Persze azt is érdemes
fölmérnünk, míg például a német vagy külö­
nösképp az angol nyelvű kiadványok hatal­
mas piacán viszonylag alacsony érdeklődés
is rejthet magában üzleti lehetőségeket - az
olvasottság, ne szépítsünk: az eladhatóság la­
tolgatására késztetve addig az igényes ma­
gyar könyvkiadás helyzete ehhez azért korlá­
tozottan hasonlítható. Ha ezekre a kulturális
jelenségekre az irodalomtudomány képes
megfontolt, nyitott és építő választ adni, ta­
lán fontos lépést tehet az irodalmi nyilvános­
ság kiszélesítése, egyúttal a befogadói szoká­
sok összetettebbé és cizelláltabbá tétele felé.
Az erotika legújabb tézisei
A szövegtest hézagai és az olvasás eksztázisa
„ ...nyomom a falnak, a dolgozószoba falának,
a nappali falának, a hall falának, a hátsó (felnőtt
szoba falának), a konyhafalnak, a fürdőszoba falá­
nak, a télikert üvegfalának, a facsavargyár falá­
nak, a művelődési ház falának, az általános iskola
f alának, a gimnázium falának, az egyetem f alának,
a templom f alának, a kápolna f alának, a bazilika
f alának, a volt pártház falának, a szociális otthon
f alának, az újságosbódé f alának, a Külker Bank
f alának, a buszmegálló üvegfalának, a hévmegálló
falának, a borozók, kocsmák, vendéglők, éttermek,
szállodák, panziók falának, a zimmer frei
falának... gázbojlernek, gázálarcnak, gázbeton­
nak, gázbombának, gázcsőnek, gázcsapnak, gáz­
öngyújtónak, gázrezsónak, gázrózsának, gázturbi­
nának, gázszámlának, gázlámpának, gázlómada­
raknak, a Gázgyárnak, gázkamrának, gázórának,
villanyórának, kakukkosórának, karórának, zseb­
órának, ébresztőórának, ingaórának,
kvarcórának... nekinyomom mindennek, mit talá­
lok, a Parlamentnek, apámnak, egy verssornak, az
osztrák-magyar határnak, annak előtte a vasfüg­
gönynek, a berlini falnak, most a kínainak, a Pan
Am-háznak, a Notre Dame-nak, a Stephans-
kirchének, a Via Venetónak, a hódmezővásárhelyi
Szántó Kovács szobornak, taszítom, ahová bírom,
a szomszédomnak, a húgomnak, Kosztolányi húgá­
nak, apám volt már, a postásnak, külön a távla­
tosnak, külön a csomagosnak, a gázóra-leolvasó­
103
A múlthoz való viszonyunk természete­
sen sokféle magatartásban ölthet formát.
Amikor az irodalmi nyilvánosság átfogóbb
folyamatai közül próbálok néhányat elemez­
ni, kevéssé érzem helyénvalónak a számon­
kérés retorikáját. Azonban a körülmények
szabta korlátokkal és következményeikkel
való számvetést föltehetőleg nem kerülhet­
jük meg, ha meg akarjuk érteni a kilencvenes
évek irodalmi-irodalomtörténeti folyamatait.
Esszémben ehhez próbáltam egy-két mozai­
kot szolgáltatni, remélve, hogy megfontolá­
saim, ha nem is föltétlenül a kánonok átraj­
zolásához járulnak hozzá, de az esztétikai
hitvallásainkon való merengésre sarkallnak.
nak, a villanyóra-leolvasónak, vízóra-leolvasónak,
a biztosítási ügynöknek, a kiadói küldöncnek, a
nagykövetségi sofőrnek (Mexikó, Dánia, Nagy-
Britannia, Olaszország, Norvégia, Hollandia,
Ausztria)... még egyszer a Szántó Kovács szobor­
nak, egy gleccsernek, egy rónának, Mexikói sörök­
nek (in concreto: Corona, Bohemia, Negra
Modelo, Superior, Dos Equis, Victoria, Sol, Indio,
Montejo, Negra Leon, Nochebuena, Carta Blanca,
Pacciifico, Chihuahua, Brisa, Modelo Especial),
egy nevetésnek, egy zabpehelynek, egy hiányzó
karmesteri pálcának, Nádai Lacinak, Elzvieta
Viterbónak, egy rénszarvasszendvicsnek, egy cso­
kinak, utoljára, de nem utolsósorban: mindennek,
neki a szavaimnak, szóközeimnek, nyomom neki a
hallgatásomnak... ”
ESTERHÁZY PÉTER
m ,Nincs olyan tárgy, melynek az örömhöz való
viszonya állandó volna [...]. Az író számára még­
is létezik ilyen tárgy: s ez nem a beszédmód, hanem
a nyelv, az anyanyelv. Az író olyasvalaki, aki az
anyja testéveljátszik [...]: hogy magasztalja, meg­
szépítse, vagy feltrancsírozza, elvigye addig a ha­
tárig, ahol a test még felismerhető...”
ROLAND BARTHES
„A férfi nemiszerv erekcióban látható, nyuga­
lomban nem, vagyis a látható-láthatatlan, a