Zelei Dávid: BULLSHITBŐL VÁRAT, AVAGY: VAN-E DOLGA A KRITIKÁNAK A

BESTSELLERREL ÉS A TRASH-SEL?
Egészen a közelmúltig, ha az ember megkísértette a tetszés szerinti fiatal magyar
irodalomkritikust, mondaná már meg, melyik az a könyvtípus, amiről nemhogy ismertetést nem
írna, de inkább venne kénsavas kézradírt, minthogy beleolvasson, szívfájdítóan unalmas,
Klicsko-felhozómeccseket megszégyenítő egyhangúsággal ült volna tort a tágan értelmezett
bestseller. Nem állítom, hogy 2013 trendfordító év lenne ebből a szempontból, mert egyelőre
több jel is arra mutat, hogy az irodalomkritika nemhogy magával a bestsellerrel, de annak fúziós
változatával, a magaskultúrába oltott (abba olvadó?) poppal sem tud mit kezdeni – sőt,
mondhatni, még azzal tud a legkevésbé. Mégis, vannak olyan tendenciák, amelyek legalábbis
felvetik azokat az angolszász világban a nyolcvanas-kilencvenes évektől teoretikus szinten is
felmerülő kérdéseket, amiknek megrágásán, megemésztésén a magyar irodalmi közeg még a
legkevésbé sincs túl, pedig talán nem lenne minden haszon nélkül való elgondolkodni rajtuk.
Mindez már csak azért is tűnik különösen indokoltnak, mert ha kulcsszavakat kellene
társítanunk a – velünk élő – posztmodernhez, ezek egyike mindenképp a határ lenne, mégpedig
negatív előjellel: annak átlépése, kiradírozása, eltörlése, gazdasági-politikai ("az egyesített
Európa", Kelet-Európa háveli "visszatérése") színtéren éppúgy, mint a társadalmi-kulturális
(multikulturalizmus), vagy a tudományos (inter- vagy multidiszciplinaritás, cultural studies)
szcénában. E mindenütt jelenlévő transzgresszió, folyamatos határsértés trendjeinek logikus
következménye két, többé-kevésbé párhuzamosan végbemenő, jelenleg is tartó folyamat,
egyrészről magukban a művészetekben, másrészről azok professzionális befogadásában.
Előbbin azt a leginkább ozmózis fogalmával leírható folyamatot értjük, ahol az egyértelműen
tömegkultúrához köthető, mélypop vagy egyenest trash úgy szivárog át a magaskultúrába, hogy
az így kapott hibrid (mondjuk egy Tarantino-féle spagettiwestern) nem valamiféle torz troll,
hanem minőségi és trendi, kvázi magaskulturális termék lesz: nemcsak kasszasiker, hanem
reflektálható, mélységében is értelmezhető alkotás.
A másik, társadalom- és kultúratudományokban tapasztalható trend az alulnézet térhódítása,
melynek sikere aligha értelmezhető a "hatvannyolcasságban" megtestesülő, meglehetősen
heterogén, mégis rendszerint ugyanoda, a marginálishoz, a hangtalanhoz, a kirekesztetthez
vezető baloldali eszmeáramlatok nélkül. Nem véletlen a kora újkori népi kultúra (Zemon Davis,
Burke), a szubkultúrák (birminghami iskola), a betyárok (Hobsbawm), az eretnekek (Ginzburg)
vagy a társadalmi nemek kutatásának tartós divatja, vagy a posztkoloniális diskurzus feltűnése
(Said, Bhabha, Spivak): ha a huszadik század a tömegek kora, az elesett – ennek
tudatosodásával – e század második felének sztárja az akadémiai közegben. Ilyen szempontból
teljesen logikusnak tűnik, hogy a nagytól (nagy emberek, nagy események) a kicsi (a
hétköznapi élet, alsóbb társadalmi osztályok) felé tolódó tudományok idővel érdeklődni
kezdtek a szellemi eliten kívüli világ olvasmányélményei és kulturális horizontja iránt.
Érintsük most össze e két tendenciát az irodalomra koncentrálva. Van egyrészről egy
feloszthatóságában megingatott irodalmunk, melyben egyre több a fúziós termék: Hetényi
Zsuzsa gyűjtését követve "Borges a detektívregényt oltotta metafizikába, Nabokov az erotikát
és az iróniát, Stanisław Lem a tudományos fantasztikumból csinált teológiát, Umberto Eco a
kalandregényben landolt a szemiotika túlhaladásával, míg Milorad Pavić a gnoszeológiai
fantazmagóriát szappanoperába tette át." Vannak továbbá teljes műfajaink, amelyeknek magas-
vagy popkulturális besorolása radikálisan megingott. A krimi már Borges és Eco feltűnése óta
szédeleg a szépirodalom felé, a huszonegyedik századi skandináv újhullám azonban, mint
Babiczky Tibor rámutat, olyan árnyalt, mély és pontos társadalomképet vonultat fel, ami
tévedhetetlenül emeli ki a detektívregény számára kijelölt krecliből (nálunk Kondor Vilmos
vagy Baráth Katalin történelmi krimijei mutatnak hasonló jeleket). Szintén régóta e magas- és
popkultúra közti hipotetikus határvonalon mozog a sci-fi, nemcsak Lem vagy Vonnegut
(nálunk Moldova), hanem az újorosz irodalom révén is: Vojnovicstól Szorokinig, Pelevintől
Glukhovskyig számos szépirodalmiként pozicionált író él a science-fiction eszköztárával.
Nemcsak az egyes művek és szerzők, hanem teljes zsánerek esetében vakarhatják tehát a fejüket
a könyvesbolti vagy könyvtári osztályozók; az irodalom vonalas elkülöníthetősége,
szétdarabolhatósága fikció.
Ha azonban a pop- és szépirodalom nem is olyan élesen szétválasztható, logikusnak tűnik, hogy
olyan műfaji hagyományokat is megkíséreljünk megismerni, amik a vegytiszta (vagy annak
gondolt) szépirodalmi emlőkön nevelkedett kritikus számára ismeretlenek. Ennek, amint azt
már sejtettem, főként Amerikában több évtizedes múltra visszatekintő professzionális
hagyománya van: a számos egyetemi tanszék, konferencia és kötet mellett már a hetvenes évek
óta megjelennek olyan, Magyarországon sem elérhetetlen periodikák, mint a Science Fiction
Studies vagy a Studies in Popular Culture, ahol lektorált, alaposan válogatott, minőségi
akadémiai tanulmányok jelenhetnek meg a Szex és New Yorkról, vagy a Simpson családról, s
ebben a kulturális szintek közti átjárást engedő (vagyis a nem-szépirodalmi termékeket is
kultúrelméleti, -történeti és -szociológiai apparátussal vizsgáló, azt is komolyan vevő)
közegben tökéletesen legitim a Twilightot vagy a Harry Pottert Bildungsromanként olvasni.
Sokatmondó, hogy bár magyarul is több, mint negyedszázada kapható John Sutherland
Sikerkönyvek című, eredetileg 1981-es kötete (mely zsánerenként haladva kalauzol végig a
hetvenes évek amerikai bestsellerein, a leleplezőtől a blúzrepesztőn át a katasztrófairodalomig,
s mely egyszerre boncolgatja a siker társadalmi és műfaji hátterét, illetve az adott zsáner
kulcstechnikáit, és -mechanizmusait), e szemlélet azóta sem igen szüremlik be a honi
irodalomkritikába. Nálunk valamiért csak az utóbbi évek kényszerítettek igazán arra, hogy
reflektáljunk a magas- és popirodalom regisztereinek és műfajainak keveredésére, illetve, hogy
ezzel összefüggésben elgondolkodjunk azon, érdemes-e oly szigorúan kijelölni magas- és
népszerű irodalom/művészet határait. Vegyük most számba e folyamat legforróbb pontjait és
szimbolikus aktusait!
Elsőként a vitát gerjesztő műfajokra és szerzőkre koncentrálva ki kell emelnünk 1) a skandináv,
illetve a magyar (történelmi) krimi körül kialakult, már említett élénk kritikai diskurzust
(melyet végeredményben a műfaj magas irodalomba való befogadásának aktusaként
értelmezhetünk), 2) a sokszoros határműfajnak tekinthető slam poetry térhódítására adott,
meglehetősen polarizált reflexiókat a műfaj sikere, irodalmi státusza és értéke közti
összefüggésekről, 3) A patkány éve című, trasht és magaskultúrát a kritika számára
zavarbaejtően vegyítő Bartók Imre-regény kapcsán kialakult élénk disputát.
Ami az átjárás szimbolikus "engedélyezését" illeti, fontos, legitimáló erejű lépés a népszerű
befogadását tekintve az a Marno János-interjú, melyben nemcsak olyan kulcsmondatok
hangzanak el Pilinszky Apokrifjáról, miszerint az "egyszerre penetráns giccs és maga a csoda",
de – élesen ellentmondva a középkorú, József Attila-díjas poétákról megfogalmazott olvasói
elvárásoknak – megvallatik a költő Maffiózók iránti, cseppet sem visszafogott rajongása is.
Marno egy másik interjúban kimondja: "Az ismertség még nem garancia a minőségre, de ez
fordítva is igaz, attól, hogy valami népszerű, még nem biztos, hogy színvonaltalan" (példái
ismét a Maffiózok és a Mad Men) ezzel tulajdonképpen rámutatva arra, hogy a magas- és
popirodalom közti választóvonal, ha nem fogyasztási, hanem esztétikai szempontból tekintünk
rá, sokszor félrevezető. Ahogy ugyanis Kemény István fogalmaz, "vannak silány
slamszövegek, de az az érzésem, hogy arányaiban semmivel sincs több, mint silány
hagyományos vers", vagyis egy-egy vitathatatlanul szépirodalminak gondolt mű végigolvasása
épp úgy elpocsékolt idő lehet, mint egy közepesen rossz Vass Virág-köteté: a magas irodalom,
sajnos, minőségileg legalább olyan heterogén, mint műfajilag. Marno szavait parafrazeálva: az
ismertség még nem garancia a minőségre – de az ismeretlenség sem.

Ezzel nagyjából el is érkeztünk írásunk ama pontjához, melyben az éles műfaji választóvonalak
bátor átlépésére biztatjuk a magyar kritikust. Egyrészt, mert tudományos és esztétikai
szempontból ezek a határvonalak, mint az eddigiekből is kitűnt, korántsem egyszerűen
meghúzhatóak, ha egyáltalán létezőek: a fúzió, a transzgresszió éppúgy sajátja a klasszikus
szépirodalomnak, mint a horrornak (utóbbira Sepsi László hoz kiváló példákat Stephen King-
pályaképében). Másrészt, ezzel szoros összefüggésben, az alkotói és befogadói oldalon is egyre
nagyobb részt alkotnak azok a közvetlen rendszerváltás előtt vagy után született generációk,
akik (ezer más mellett) már Marvel-képregényeken, amerikai rajzfilmeken, japán mangán,
Britney Spearsen, Titanicon és sorozatokon szocializálódtak: ezek egyike sem klasszikus
magaskulturális termék, de mindegyikük generációs identitásképző elem, így lenyomataik már
most is érzékelhetően egyre inkább beszűrődnek a kortárs, magasnak tekintett irodalomba.
(Csak, hogy egyetlen példát mondjunk, Bartók Imre Az ötödik tag című novellája az Új Forrás
januári számában a Backstreet Boysnak állít atomkatasztrófába ágyazott emléket.) Vajon
meddig nem megy e generációk értésének és értelmezésének kárára, ha nem ismerjük azt a
képi-, hangzó- és olvasmányszubsztrátumot, amiből e generációk felépítik irodalmi világukat?
Maradt még egy kérdés: valóban nem folyik semmilyen érdemi diskurzus a bestseller- és trash-
irodalomról a kortárs kritkában? Szerencsére de: a Prizma 2012-es, trashfilmre koncentráló,
fontos elméleti szövegfordításokat is közlő számát 2013-ban és 2014 elején két másik, hasonló
centrumú tematikus válogatás is követte: az Irodalmi Szemléé (2013/8) majd legújabban az Új
Forrásé (2014/1); az irodalomkritikai szövegek az előbbiben, az irodalmiak (novellák, versek,
illetve Nemes Z. Márió Szerves hulladék kiáltványa) az utóbbiban ülnek tort. Az alábbiakban
a kritikai szövegek némelyikének szemléltetésszerű elemzésével szeretnénk néhány olyan
perspektívát felvillantani, amelyek mentén remélhetőleg felszüremlik, miért és milyen
eszközökkel gondoljuk elemezhetőnek a bestseller és a trash műfaját.
Elemzésünk első tárgya Hercsel Adél Strigulairodalom című írása, mely Szepesi Nikolett Én, a
szexmániás című kötetéről igyekszik "valami "ütőset" összeszedni. Hercsel írásának felépítése
viszonylag egyszerű: előbb, mint mondja "a jól bevált módszert alkalmazva, a témával
kapcsolatos szakirodalomhoz fordul", majd hosszasan sorolja az "erotikus irodalomként"
címkézett műfaj reprezentánsait a francia, orosz, angolszász és magyar irodalmakból, hogy
aztán végül három rövid bekezdésben állítsa kíméletlenül pellengérre magát a kötetet.
Hercsel írása tele van frappáns fordulatokkal, láthatólag végzett anyaggyűjtést is, feccölt tehát
némi időt a megírásba, mégsem mondhatnánk, hogy írása hozzájárult volna a könyvről
folytatott érdemi diskurzus kiépítéséhez. Ezen a ponton nyilván elkerülhetetlenül fel kell
tennünk a kérdést: talán kellett volna? Miért lenne érdekes/fontos/elemzendő számunkra ez a
könyv? Az én értelmezésemben a leginkább legitim válasz erre a sikeresség maga, annak
ugyanis mindig a befogadó társadalomról van fontos mondanivalója. Ebben az esetben például
egyáltalán nem evidens, hogy egy évi egyszer fókuszba kerülő egyéni sportág magyar szinten
nem kiemelkedően sikeres, mérsékelten ismert arcának könyve miért hoz gyorsan húszezres
példányszámot, még akkor sem, ha szexről van benne szó. A Hercsel által kazalba rakott (így
alighanem szemléltetőnek szánt) "erotikus irodalom" labellel ellátott több tucat cím között
ugyanis nagyjából ez az egyetlen metszéspont: aligha tudjuk rengeteg szállal összekötni Janus
Pannonius pikáns verseit, Havas Henrik riportkönyveit és Nabokov Lolitáját, azok ugyanis
minőségükben, zsánerükben, nézőpontjukban, céljaikban és eszközeikben egyaránt eltérnek
egymástól. Nagyobb baj, hogy ez, a "szex" hívószó alá besorolt katyvasz az egyetlen műfaji
kategória, melynek mentén elemezni igyekszik a művet, holott (s itt utalnék vissza a fentebb
bőven elemzett határátlépés és műfaji hibriditás fontosságára) a női narrátor és a mű egyik fő
kérdése ("miért lenne csak a férfiak előjoga a hódítás és a szex élvezete?") evidensen vetik fel
a (vulgár)feminista emancipációs narratíva felőli olvasat lehetőségét, a könyv üzenete jól
értelmezhető a nemrég még kultikus szingli-divathullám (Szex és New York, Bridget Jones
naplója) irányából, ugyanakkor a sport világának "rejtett és kegyetlen oldalaira" való
rámutatások beleilleszkednek a bennfentes és leleplező irodalom hagyományába is: a sport
területén is van ennek előzménye, például Hajdu Szabolcs sokszoros díjnyertes Fehér tenyér
című filmje. Szepesi könyve ráadásul nemcsak az aszkézis és a szadizmus, hanem a szexuális
zaklatás felől is képet ad az uszodák világáról, márpedig mindháromnak komoly társadalmi
fölhördülést kiváltó előtörténete van minálunk, elég elolvasni egy Egerszegi-interjút, néhány
visszaemlékezést Széchy Tamásról vagy felidézni a Kiss Miklós-botrányt. Ne értsük félre
egymást: Szepesi kötete számos felületen enged meg jogos kritikusi támadást, de nem biztos,
hogy a szimpla gúnyolódás komolyabb magyarázatot szolgáltatna arra, miért vették meg az
átlagosnál jóval többen a kötetet, legfeljebb azt konstatálja, hogy akik így tettek, idült
ízlésficamban szenvednek.
Röviden összegezve az a véleményünk tehát, hogy egy bestsellerről kijelenteni, hogy rossz,
nem érdemi kritika, inkább csak elcsépelt közhely, melynek közléséért nem éri meg virtuális
tollat ragadni. Ugyanennek az ellenkezőjét (de még csak nem is feltétlen azt, hogy a bestseller
jó, hanem hogy okai vannak annak, hogy sikeres) bizonyítani ugyanakkor jóval nagyobb
bátorságra és mélyebb elemzőkészségre vall: siker és botrányosan alacsonynak vélt színvonal
mögött ugyanis rendszerint felfedhetőek olyan irodalomszociológiai okok, amik
megindokolják, miért Szepesi írása, s mért nem mondjuk a szintén e számban elemzett xLady
Azt a kurva mindenit című kötete kavarta fel a magyar közéletet. Kiváló példáját adja az ilyen
látásmódú elemzésnek a Twilight-sagát értelmező Bokor Pál kritikája.
Hogy a siker okainak lokalizálása mellett ugyanakkor a kuka legaljáról is guberálható ki
akadémiailag is értelmezhető kérdésfelvetés, azt Németh Zoltán szintén az Irodalmi Szemlében
megjelent kritikája mutatja be evidensen. Németh egy kevert műfajú, a dilettáns irodalmat és
annak "kritikáját" egyenetlenül összedolgozó kötet (Orbán János Dénes: "Sándor vagyok én
is...") példáján mutatja be az imént említett effektust, melyben a hulladék-irodalmon (az
Irodalmi Jelen OJD által szerkesztett "Sándor vagyok én is..." rovatába beküldött Petőfi-
epigonok versein) való puszta élcelődés (vagyis a reflektálatlanság) az érdemi recepció
hiányával "büntettetik meg". Miután pontos és alapos listázással azonosítja a dilettáns nyelvvel
való játékot, mint posztmodern szövegalkotó stratégiát (vagyis, ha mániánknál maradunk, a
nyelvi mélykultúra tudatos felhasználását, átemelését a magaskultúrába), Németh joggal mutat
rá arra, hogy OJD esetében a dilettáns beszédmód felhasználása puszta öncél, ami kiválthat
ugyan a befogadóból reflexszerű fizikai reakciókat (nyilván leginkább nevetést), azonban ez
pont olyan befogadót feltételez, mint amilyet épp kigúnyolni kíván. Ahogy ugyanis Sepsi
László Új Forrás-beli Bartók-kritikájában kifejti, az ilyen, pusztán fizikailag ingerlő, kognitív
apparátust meg nem mozgató hatáskeltő mechanizmusok a kulturális hierarchia alacsonyabb
grádicsára száműzött body zsáner sajátjai, vagyis pont azt a trashfogyasztót szólítják meg, akit
előzőleg alkotói minőségükben pellengérre állítottak. Mindeközben a kötet kohéziós erejét
képző dilettantizmusnak a pontosabb körvonalazása sikkad el, pedig Németh rákérdezései
nyomán hamar kiderül, hogy a legrosszabb Petőfi-epigonok műveinek reflektálásával is
felmutathatók olyan kérdések és állítások, melyek tudományosan is komolyan vehetőek –
"Miért számít dilettánsnak ma az a szerző, aki szinte tökéletesen imitálja Petőfi stílusát, hiszen
ha kétszáz évvel ezelőtt írja ezeket a verseket, minden valószínűség szerint fontos szerző lenne
[?] (...) Hogyan lehet az, hogy vannak olyan művészek, akiket saját művelt kortársaik
dilettánsnak tartottak, ma pedig a kánon részei?" – s melyek a dilettantizmust időtől és
kontextustól függő, vagyis nem rögzíthető minőségként azonosítják. Ez az – újfent – mozgó
határvonal ugyanakkor hozzácsatolható a dilettánssal rokon giccs bizonytalanságához: ahogy a
szintén Szemle-beli cikkében Mayer Kitti kifejti, a par excellence giccstárgy, a kertitörpe is
módosulhat drága és trendi fogyasztási cikké, ha Philippe Starck nyúl hozzá. Felmerül a kérdés:
ha már a giccs sem egyértelműen pozicionálható, hol a határ a dilettáns és annak paródiája, a
trash és annak kifigurázása közt?
Nem akarom a végletekig sajtolni sem a cikkeket, sem íróikat, sem reflexióik tárgyait, inkább
röviden összegezném, miért gondolom, hogy érdemes kritikusként átlépni a szigorúan vett
szépirodalom határait. Egyrészt, mert az elsőnek módszerként ajánlott sikeranalízis jóval többet
mond a befogadó társadalomról (az olvasók egy szokványosnál [a szűken vett értelmiségnél]
jóval nagyobb szeletéről), annak érdeklődéséről, témaérzékenységéről, mint egy szubjektív
értékítélet mentén kialakított, kiszámíthatóan lesújtó vélemény. Azt mondta egyszer Vámos
Miklós, hogy azért szereti John Updike A terrorista című regényét, mert azt, hogy egy terrorista
gonosz, bárki könnyen igazolni tudja; de azt, hogy ember, csak a sokkal bátrabbak és
kíváncsibbak. Ha nem is szeretjük, merjük komolyan venni a bestsellert!
Másfelől, ne szégyelljük a kukákat búvárolni: ha a Petőfi-epigonok verseitől néhány lépésben
eljuthatunk a kanonizálás miértjeiig, aligha van olyan kulturális termék, ami ne mondhatna
valami nagyon fontosat az értő elemzőnek. Az egyik legjobb kritikai szöveg, amit valaha is
olvastam, nemcsak hogy egy szakácskönyvről, de egyenest egy gasztrotörténeti Mohácsról, az
1961-es Venesz-féle szakácskönyvről szól; mégis, Molnár B. Tamás és Bittera Dóra plasztikus
példáikkal jobban megfoghatóvá teszik a kádári társadalompolitikát a "laktató tömegétkeztetés"
módszereinek feltárásával, mint bármilyen alapos történeti tanulmány.
Mint az eddigiekből kiderülhetett, a világ könyveinek, műfajainak nagy része még érdemi
reflektálásra vár – főleg nálunk, Magyarországon. Ne féljünk bátran átlépni az értelmiségi
barikádokat – hogy megkísérelhessünk egy szélesebb világot is megérteni.