Professional Documents
Culture Documents
Petőfi:
…kedvesem,
…tégedet,
Mint ember még soha,
Sohasem szeretett!
Oly nagyon…
Hogy majd belehalok,
Egy személyben minden
De mindened vagyok,
Aki csak szerethet,
Aki csak él érted:
Férjed, fiad, atyád,
Szeretőd, testvéred…
Két költői birodalom különbözik itt egymástól, két évszázad. Amiben hasonlók, az néhány
alapmotívum, amely a „szeretlek” igével, úgy látszik, mindenkoron együtt jár: élet, halál,
anya, fiú, a „minden” beszüremkedése, a voltaképpen abbahagyhatatlan felsorolások
kényszere. Szóval abban hasonlítanak, amiben minden szerelmes vers, minden vallomásvers
rokon. Ezen túl pedig különbségeikben hasonlítanak. Abban, hogy minden, ami a két versben
fontos, képi síkon, átvitt értelemben játszódik, a „mint” vagy az „aki” után következik,
ugyanakkor a két vers képi síkjai, hasonlatai, hiperbolái világokkal különbözők. Petőfi verse a
szerelmi ősrokonságérzés híres áriája Goethe és Ady között. A hasonlításanyag, az
azonosulási sor itt is messze fölébe nő a tárgynak, de állandóan visszakapcsolódik hozzá a
megszólítások, a személyragok, az én és te pólusai nyelvtanilag is kifejezik azt a
személyességet, ami a képi síknak ugyancsak tartalma. Míg József Attila… nos, ha nem
ismernénk eleve a kihagyott állítmányt, tudnánk-e bizonyosan, hogy szerelmes versről van
szó? Egyetlen rag, egyetlen te vagy én, egyetlen viszonyszó nem utal az állítmányra, a
voltaképpeni tartalomra, olyannyira nem, hogy József Attila versszakát bármely versében is
elhelyezhetnénk. Csak az állítmányt kellene átképezni egy kicsit, mondjuk áttenni harmadik
személybe. Szereti, mint anyját a gyermek… Megy ez, meg se rezzen tőle a képi anyag. Sőt
az állítmány hajszál híján ki is cserélhető: úgy látja, ismeri, mint anyját a gyermek. Még
tovább is mehetnék, az igéktől a módhatározók felé például, de nem teszem. Így is világos: a
hasonlatanyag itt már teljességgel túlnövi aktuális tárgyát, hasonló és hasonlított kapcsolata
meglazul, elszemélytelenedik, a vers lényege végleg átköltözik a képi síkra. És ami a képeket
vezérli, az már nem is az úgynevezett lírai emóció, az már a korunkra jellemző közérzet, a
szüntelen jelenlévő, a minden tárgyra érvényes. József Attila közérzetét kapjuk itt egy
szerelmi vers aktualitásába keretezve; a vermek, amelyek önnön lényegüket szeretik, a
halandók, akik élni szeretnek, míg csak meg nem halnak, 20. századi egzisztenciális
tapasztalatok hordozói. Bizony, József Attila verse „szeretlek” címszó alatt erősen emlékeztet
az objektív lírára.
És hol marad a szerelem? Csakugyan mindegy volna, hogy szerelemről szól-e az a
vers, vagy gyufaskatulyáról? Nem, nem. Itt másról van szó. A költői módszer változásáról, az
egyes emóciót körülvevő közérzeti égtájról. Itt már, félig-meddig Claudellel szólva, egy
égbolt kell hozzá, hogy egy madár felrepüljön.
Másképpen fogalmazva: egyfajta versre jellemző, hogy mondandója nem a közlés
síkján jut tudomásunkra, hanem és elsősorban képi anyagban revelálódik. A képek pedig
egzisztenciális jellegűek. Itt már minden mindennel összefügg; bárhol kezdi gombolyítani a
fonalat a költő, mindig eljut létérzetei középpontjába. Nem állítom, hogy ez sose volt dolog.
Sőt inkább mindig volt dolog, időről időre felbukkanó, költői alkattól, érzelmi diszpozíciótól
függő. Hogy a kép túlhatalmasodik, hogy a vers értelme, mondanivalója a képbe tevődik át,
hogy már nem díszít, megvilágít, megérzékít, jelképez, hanem közöl, az mégis a
szimbolizmus után sűrűsödött módszerré
Absztrakció. Jelkép. Absztrakció
A képnek efféle, lényeget közlő funkcióját jól példázza többek között az egyre jobban
elszaporodó absztrakt hasonlat. Hogy az éjszaka sötét, mint a kibérlett lelkiismeret, hogy a
levelek zizegnek, mint a röpcédulák (az előbbi két szerzőnél maradva), hogy a jégcsapokról
versenyt esnek a csöpögő tavaszi percek (Illyés), hogy a levegő száraz, mint az akarat (Eliot),
hogy az asszonyok sora hosszú, mint egy kenyértelen nap (Apollinaire), hogy fekete volt a
tenger is, akár az erkölcsi tanulság (Guillevic) – és folytathatnám tovább, a mai magyar
költészetből például egy szakajtóra valót lehetne összegyűjteni két perc alatt, talán túl sokat is,
háziipari divatcikket –, szóval az ilyen hasonlat nemcsak megfordítja a konkrét-absztrakt
eredeti viszonyát, hanem a voltaképpeni közlendőt eo ipso a hasonlatba csúsztatja át, afféle
mellékessé tevő, rafináltan hanyag mozdulattal. S ugyanakkor persze mintegy hadat üzen a
képi érzékletesség ősi szerepének. Ámde vigyázzunk: ez még mindig hasonlat. Visszájára
fordított, de szabályosan megfordított, mint az algebrai egyenletek két felcserélhető oldala.
Mindegy, hogy mi hasonlít mihez, a lelkiismeret az éjszakához, vagy fordítva, fő az, hogy
hasonlít. Az absztrakt hasonlat pontosan olyan érzékletes, mint az érzékítő hasonlat (ha jó),
csak a hangsúlya, az iránya, a „trend”-je más. Az absztrakt hasonlatnak már van bizonyos
irányulása, húzása a képtelen, az abszurd felé.
És itt csomóponthoz érkezünk. Abban a pillanatban – bár ez nem okvetlenül
irodalomtörténeti pillanat, csak főleg az –, amikor a hasonlat önállósulni kezd, elszakadván
ősi, szemléltető szerepétől, vagy átértelmezve ezt a szerepet, egyszerre több út nyílik meg
előtte a lehetőségek keresztezési pontján. Elindulhat a jelkép, a látomás, a tárgyias költészet
felé, e három szóval három, többé-kevésbé meghatározott, irodalomtörténetté vált irány
nevére utalva, s ugyanakkor rákanyarodhat egy sor más módozat útjára, egy sor még nem
jelölt, külön táblával nem nevezett, de nagyon is élő, egymáson át- meg átfutó ösvényére a
képszerűségnek. Valahol itt, a hasonlat önállósulásával, hasonló és hasonlított távolodásával
kezdődik az, amit modern képnek nevezünk, s kezdődik annak ezer variációja.
Kezdődik mindenekelőtt a szimbólummal, tágabban a szimbolizmussal. Nem mintha
ez utóbbi – a szimbolizmus – oly egyértelműen a szimbólumra épülne, mint csalogató neve
mutatja; egy művészi irányzatot nevéből kimagyarázni nem kevésbé hiszékeny próbálkozás,
mint a radikálisokról azt képzelni, hogy gyökeret esznek (Chestertontól orozva a példát). A
szimbolisták nem esznek csakis szimbólumot, nagyon sok mindent esznek rajta kívül. És a
szimbólumot sem eszik olyan forrón, ahogy főzik. A szimbolizmus egy csoportjának
gyakorlatából levont meghatározásaink, mármint a szimbólum meghatározásai, nemegyszer
mondanak csődöt, mihelyt a szimbolizmus egészére próbáljuk visszavetíteni őket; valami
logikai csúszkálás, valami inkongruencia van itt a fő eszköz és az irányzat közt, a fő eszköz
egyes fajai közt, sőt magán a költői eszközön belül is. De hát ez voltaképpen nem nagy baj.
Még mindig jobb megnevezni valamit, irányzatot, tárgyat, jelenséget, hozzávetőlegesen vagy
önkényesen bár (legyen a neve „asztal”, legyen a neve „Kecskemét”), mint névtelenül
lebegtetni, tengődtetni a tudat, az irodalomtörténet szélén, tökéletes meghatározások híján
mintegy vissza-visszaejtve a logikai semmibe. Nem kívánom mindezzel a szimbólum körüli,
világkönyvtárnyi magyarázattal is mind a mai napig tartó fogalmi bizonytalanságainkat
kiélezni, csak edződni óhajtanék az eljövendőkre, századunk izgalmaira és irányzataira, ahol a
fogalmi bizonytalanság oly sebesen növekszik. És eszemben kívánom tartani a tényt, hogy
szimbólum és szimbolizmus hamarább vált klasszikus irodalomtörténeti fejezetté, mintsem
némely részletük gyökérig tisztázódott volna. S talán azért nem tisztázódott, mert még mindig
nem vagyunk a végén. Az első felvonás ugyan lezárult, kész a szimbolizmussal, olyannyira
kész, hogy fölösleges is beszélnünk róla, ugyan mit sokadozzunk a szimbólummal, ugyan mit
feszegessük agyonmagyarázott és közérthető titkait, amikor itt van a nyakunkon a többi meg a
többi, a mai vers drámájának új és új felvonása, csakhogy… csakhogy ez még ugyanaz a
színmű.
Azért úgy gondolom, nem árt egyetlen hozzávetéssel megszaporítanom a jelképről
kialakult elképzeléseinket, annál is inkább, mert témám a kép, mindenkori és pillanatnyi
vetületeiben egyaránt. A mindenkori szimbólum hatalmas szellemi birodalmából emeljük ki
azt a keskeny időbeli szeletet, ami közelebbről érint minket, a szimbolizmus szimbólumát,
amelynek létrejöttét így szokták leírni a stilisztikakönyvek: hasonlat metafora
szimbólum. Olykor elébe rakják a logikai sornak az allegóriát, s hozzácsapják a végéhez a
képi jelzést, ezt az alig meghatározott, de a gyakorlatban annál burjánzóbb termését a mai
lírának, vagy más módon bővítik, szűkítik, részletezik ezt a posztulált keletkezéstörténetet.
Nincs is ebben semmi hiba, ami a logikai kiindulást, a (nyelvtani, lélektani) összekötőkapcsok
zsugorodását-kiesését illeti, hacsak az nem, hogy a kiindulás tisztán-pusztán formális-logikai.
Nyilvánvaló, hogy a jelképnek nem kizárólagos és nem döntő jegye a hasonlított nyelvtani
bekebelezése, tehát valamilyen látszólagos leszűkülés, inkább az a hallatlan felgazdagodás,
amivel hosszú-hosszú gondolatsorokat, érzelmi láncok szinte végtelen tekervényeit képes
magára venni, amelyekhez képest maga a hasonlított is nemegyszer szűkös és jelentéktelen.
Ezt a sűrítés ténye vagy a hasonlat két felének érzelmi azonosulása sem magyarázza, vagy
nem magyarázza eléggé. Ami még leginkább magyarázza, indokolja, az a mindenkori
szimbólumok fogyhatatlan tenyészete tudatunkban, a zászló, a babér, a galamb szimbolikája,
a hieroglifák, a KRESZ, részint maga az emberi nyelv, továbbmenve mindaz, ami a
szemiotika tárgya, még tovább menve mindaz, ami a lélektani jelképek, archetípusok és
egyebek birodalma bennünk és így tovább – vagyis gondolkodásunk alapvető
jelképszerűsége. Csöppet sem bolondság az a kérdés, hogy gondolhatunk-e egyáltalában
bármit is, túl az egyszerű percepción (és az „egyszerű percepció” is csúszós fogalom), ami ne
volna jelképi, vagy aminek ne volna köze, így vagy úgy, a szimbólumhoz. A költői
szimbólumnak tehát kivételesen nagy a lélektani referenciája. Innen ereje.
Azzal az ajánlattal kívánom hát megtoldani a jelképről való tudomásainkat, hogy
kapcsoljuk szorosabban a költői szimbólumot lelki talajához, a jelformálás ösztönéhez, vagyis
az absztrakcióhoz. Tekintsük e színjátszó fogalmunkat legalább olykor-olykor másodlagos
absztrakciónak, mely kiindulásában megérzékítő, konkretizáló ugyan, de éppen akkor, amikor
már valóban szimbólummá válik, újra csak elveszti érzékletes mivoltát, és jellé lesz
menthetetlenül. Ha kimondjuk: magyar ugar, ugyan ki gondol a vadrepcével, katánggal,
perjefűvel felvert valódi ugarra?
A szimbólum eleve kétarcú. Egyik feje a szemléletes felé fordul, másik feje az elvont
felé. Ez utóbbi a jövőbe néző. Legalábbis századunk lírájában.
Tárgyiasság
Most visszaugrom oda, ahova a szimbólum érintése előtt már eljutottam, az
egzisztenciális tartalmakat hordozó képig – vagyis időben voltaképpen előreugrom. Elvégre a
hasonlat felnövelésének, a hasonlított bekebelezésének a szimbólumteremtés csak az egyik,
irodalomtörténeti ismeretekkel bőven körülcövekelt módja. Más módja-útja, szimbolizmus
utáni útja az, amely a hasonlat átbillenésétől, növekedésétől a képbe áttett, képbe csomagolt
közlendő felé visz. Nincs már köze ennek a költői eljárásnak a hangulati kivetítéshez, a
pillanatnyi visszhangfal-funkcióhoz, amit a tárgyi-természeti világ oly sokszor betölt az
emóciók körül, a népdalokban éppúgy, mint az ősköltészetben vagy bármikor, nincs köze a
jelképformáláshoz sem. Itt a költő mellérendel, odarendel egy képet, belső élményéhez – Eliot
szavával: objektív korrelatívot teremt –, hogy a kép azonosuljon a mondandóval, méghozzá a
maga tárgyias sokértelműségében. Mert a tárgyak komplexitása, egy kőé, egy krumplibokoré,
egy lépcsőházé, egy gyürkés elefántfülé úgy, ahogy van – mégiscsak utolérhetetlen. Van
költő, aki egész belső világát tárgyakban szótagolja el (Rilke például), és alig van költő, aki a
képeknek ezt a beszédét teljességgel nélkülözné. S mindezzel körül is írtuk a modern
képhasználat egyik legfontosabb tartományát, a kép észrevétlen önállósulásától eljutva a
tárgyias líráig.
Nem állítható, hogy a tárgyias költészetnek – amely nem annyira irányzat, mint inkább
módszer – egyetlen vagy legelébb való eszköze a tárgy volna, a képbe gyúrt tárgy, ahogyan a
szimbolizmusnak sem egyetlen eszköze a jelkép. Az objektív líra sok és összetett elemmel
dolgozik, például bizonyos epikum vagy drámaiság beszivárogtatásával a versbe, mitologikus
vagy történelmi vagy hangsúlyozottan prózai cselekményutalásokkal, keresztény és antik
legendáriummal Rilkénél, teadélutánnal Eliotnál, Anabázis-allúzióval St. John Perse-nél;
figurák, alteregók, ál-elsőszemélyek jelennek meg a sorok között, Prufrock, Sweeney,
Orfeusz, Angyal, Száműzött vagy akár egy Ifjú Párka, vagy egy délutáni Faun, szerepek,
áttételek, stílusruhák tűnnek fel (Babits, Füst, Weöres), sőt már Browningnál is megjelenik
Pippa, hogy átmenjen a színen. Egyébként már a romantikában létrejön Hugónál, Vignynél,
Hölderlinnél, sokaknál egy közöttes műfaj, epika, dráma, líra szélén, hogy aztán a
századvégen jellemzővé és agyondekorálttá legyen a parnasszisták vagy egy Hofmannsthal,
egy Swinburne kezén. Csakhogy ennek a 19. századi műfajok közti műfajnak éppen a
szándéka, a tendenciája ellentétes az objektív líráéval. Az elődműfaj ellirizálja azt, ami nem
líra, a tárgyi költészet objektiválja azt, ami líra. Különben – mit tudom én – lehet, hogy ez
csak költői kéztartás kérdése.
A műfajátlépéseken vagy az átlépés illúzióján túl, az már kétségtelenül és
legelsősorban az objektív költészet sajátja, ahogyan az impasszibilitást beleépíti a lírai
szenvedélybe. Ezek a költők nem túlozni akarnak, ellenkezőleg, lefelé kerekíteni. Hűvös
hang, kemény gyeplőn tartott versmenet, a nagy súlyok emelésének majdnem fenyegető
nyugalma: ilyen a légkörük. Ezek hideg szonettek; statikus versek; nem kiáltozunk,
beszélünk; mozdulatlan gesztus; fontos csak a csönd – mélyen jellemző mondattöredékek
ezek objektív szándékú szótárakból, amelyekből az sem hiányzik, hogy a törvény a tiszta
beszéd. Mert e látszatszenvtelenség, e személytelenség oka és célja az esetleges elvetése, a
lényeges, az egzisztenciális felmutatása. Semmi sincs távolabb az objektív lírikustól, mint az
impresszionizmus; semmit sem óhajt jobban, mint az érvényeset. Az ilyen költő
törvénykereső, őstények, föl nem fedett evidenciák arcát akarja kivésni, megtalálni akar
inkább, mint kitalálni. A megtalálás és kitalálás különbsége egyébként – hogy megint saját
szavamba vágjak – egyáltalán nem olyan világos a költői eredmény felől nézve, mint a költő
oldaláról. Inkább lélektani különbség ez, adottságoké, belső tételeké és feltételeké, a
válltartásra jellemző, ahogyan a költő nekifeszül a világnak. Épp elég az is a vers
karakteréhez.
A költő sok mindent felhasznál hát az objektív tónus kikeveréséhez, epikumot,
szereplőket, hangnemet, törvényvéső mozdulatot és egyáltalán nem utolsósorban képet, képet.
Az objektív líra képei, tárgyai – mondom – nem díszítők vagy szemléltetők, nem is
jelképezők, hanem a másképp elmondhatatlan közlés eszközei. Olyan lelki tények jelei,
amelyek más módszerrel ábrázolhatatlanok. Minden tárgy valami más helyett van itt, egy
benső jelenség jelcsoportjaként, mert még leginkább ez – a tárgyi megfelelő – képes hordozni,
szuggerálni a más módon kifejezhetetlent. Az objektív líra minősége természetesen a
szuggesztió erején múlik. Hogy mi választja el a sima leírást a tárgyi líra „tárgy”-ától, azt
köteteken át lehetne feszegetni, ha érdemes volna feszegetni. Egyszerűen csak rá kell nézni a
versre, és a vak is látja a különbséget. A vers egészén látja elsősorban; de már az egyes
elemeket kiemelve, megemelve érezni a jellegzetes többletsúlyt, amit a mögöttes tartalmak
adnak hozzá a képhez. Mit visz az időfolyó Eliotnál? „A halott négereket, a teheneket, a
tyúkketreceket / A keserű almát s az almában a harapást.” Egyenként megemelve a szavakat
hamar kitetszik, hogy a jelzőtlen almánál súlyosabb a keserű alma, és a keserű almánál is
súlyosabb az almában a harapás: a hiábavalóság, az eldobottság egyre mélyebb fokain
sodródik a verssor, a halott négerektől egy fogakkal kicsipkézett hiányig. És ha
hiábavalóságot mondok, a verssor hátterének egyetlen sávját, érzelmi tartalmának egyetlen
részecskéjét-kockáját próbálom csak érinteni, van ott még sok, a paradicsomi alma, a tudás
keserűsége, a bűn visszafordíthatatlansága, a testi romlás – és így tovább, egy sor
elemezhetetlen utaláscsomó. Az időélmény úszik ott a folyón, de egy bizonyos időélmény,
amely szóval nem jelölhető. Legfeljebb egy almával.
De milyen ismerős mondatforma ez az „almában a harapás”. Emlékeznek. rá? Hát
persze: „Alszik a széken a kabát, / Szunnyadozik a szakadás”. Igen, igen. Véletlenül még
rímel is a két sor (a Négy kvartett-et Vas István fordításában idéztem), de igazi rímelésük
rímen túli; az észrevevések bizonyos fajtája felel itt egymásnak, az a mozdulat, ahogyan a
látvány hirtelen-váratlan új dimenzióba lép. A költői képben mindig is benne rejlő többletet
növeli meg az effajta ábrázolás azzal, hogy új síkot nyit meg a képen belül a lényeges felé. És
gyorsan nyitja meg az új síkot, mintha kirántaná rá az ajtót; az ilyen képpel együtt jár valami
lobbanásszerű tömörség.
Névtelenek. Háttérzaj
Érdekes, nagyon érdekes az objektívnak nevezett líra bámulatos tapadása a natúrához,
de legalábbis részleteinek valósághűsége itt, helyben, a 20. század antinatúrájának, tartalom-
és formabontásának közepén, azzal karöltve, összekeveredve. Az objektív lírikus a névtelent,
a kimondhatatlant célozza meg, de a korrelatív, amit a névtelen mellé állít, nagyon is fogható,
reális, körüljárható. Úgy is mondhatnánk, hogy az ilyen költők a kimondhatatlan naturalistái.
Szükségük van a világra mint metaforára, mint jelbeszédre, a szavaknál igazabb nyelvre. És
csakis egy egész világ s annak minden viszonylata képes kielégíteni igényeiket, mert elvégre
az emberi agy – legkevesebb – 14 milliárd neuronjához kell képi megfelelőt állítaniuk. Hogy
miért kell? Mert „naturalisták” (szenzualisták, empiristák stb.). Módszerük még leginkább a
denevéréhez hasonlít; a denevér-költő kibocsátja ultrahangjait, és ha a velük körültapogatott
tárgy megfelel belső igényének, akkor lecsap rá, megeszi, létrehozza a külső és belső
azonosságát, vagyis a verset. (Ha ugyan illendő dolog például egy Rilkét denevérfülekkel
elképzelni.) A költő igénye lírai szervezetéből árad, mintegy biológiai parancsra használja e
szokatlan módszerét a tájékozódásnak, méghozzá – allegóriám szerencséjére – sötétben, az
ismeretlen közegében is hasznavehetőként.
De nemcsak a költő vadászik, fülel tárgyi megfelelőre félöntudatlanul – nem.
Megfordítva még sokkal igazabb a dolog. Az objektív költőt minduntalan megszólítják a
tárgyak. Haját cibálják, csipkedik, fülébe huhognak, hogy foglalkozzék már velük, hogy
vegye karjára őket, mint egy türelmetlen majomkölyköt. És nem mindig ilyen kedélyesek,
ilyen kisdedek. „Ha eljön majd egy hős, ki a jelentést, / amit a dolgok arcának tekintünk, /
álarcként tépi le s önkívületben / arcokat fed föl, melyekből a szem rég / s némán tekint ránk
torz odvakon át…”, akkor – Rilke által – valami mélyebbet tudunk meg a tárgyak lappangó
követelődzéseiről. És idézhetem a „thing of beauty”-t akár, amely „joy for ever”: az is
ugyanezt mondja a thing hatalmáról, a maga korabeli aurájával s mai nyelven így hangzanék:
minden tárgy erőközpont. A dolgokban „hír” van, numen adest, sunt existentiae rerum: ez az
objektív költő szent meggyőződése; hisz benne vagy tapasztalja, hogy a tárgyakban istenek
laknak, akik jeleket küldenek neki, ismerten túli intelligencia jeleit. Ez az ismerten túli
intelligencia főképp ő maga. Mindaz, amit önmagából nem ismer.
Az ismerten túli versbe fogására, vagyis századunk egyik költői fő céljának
megragadására az objektív szándékú költő belső élete olyan frekvenciasávot használ, melyen
a névtelenek jelei hallhatók, leginkább a tárgyakról visszaverődve. Persze az ismert emóciók
háttérzaja többnyire túl erős ahhoz, hogy kihalljuk belőle a nem ismert hangot. Mint a
rádiócsillagokét a földi rádiózás hátteréből. És természetes is, hogy túl erős ez a háttérzaj,
hogy elnyomja a névtelenek hullámhosszát, hiszen „közelebb” van, hiszen nevet éppen
leggyakoribb érzelmeinknek adtunk, a létfontosságúaknak. Élet, halál, szerelem, gyűlölet –
mind életünk lényeges rétegeit, fennmaradásunkat érintik. A névtelenek sora pedig… nos,
nehéz volna fontosságukat túlbecsülni. Az, hogy már a századvég óta tarthatatlanná vált
folyamatos bentlakozásunk a közismertben, az, hogy nemcsak a lélektan olyan alapos
munkahipotézisei posztulálták a mögöttes lelki tartalmak életfontosságát, de – megvilágító
erejű analógiaként – a természettudományok is szakadatlanul fedik fel, már-már rémítő
gyorsasággal, a lét „álarcai mögött az arcokat”, az eddig kimutathatatlan, ám létünket
meghatározó tényezőket – mindez mintegy párhuzamos megbízatással erősíti az amúgy is
meglévőt a művészetekben. A nem tudott, mint döntő faktor: ez a felfedezés nagyon is
égetővé teszi introspekciónk állandó felülvizsgálatát. Nem elégedhetünk meg többé
önismeretünk ősi, igaz, alapvető, de szűkös emócióinak birtokával. Nem realizmus többé csak
a tudottra támaszkodni, ellenkezőleg, a tudott rakétatámaszponttá válik az ismeretlen felé.
Második kitérés: Az önismeretről
A tréfás kérdés: érzed-e az atomjaidat? – a művészetben is helyénvaló. Hogy az
emberi érzékelés, a tudat önmagában alkalmatlan eszköz bizonyos jelenségek, alapvető
természeti tények felfogására, az a művészi önismeretben még kényelmetlenebbé válik. Mert
ha igaz az, hogy a megfigyelt tárgyat a megfigyelés heisenbergi módon megzavarja,
mennyivel inkább megzavarja a lélektani tárgyat az önmegfigyelés, amikor az alany teszi
tárggyá önmagát. Hogy úgy mondjam: a lélek atomjainak megfigyelésére még kevésbé
vannak objektív eszközeink, mint testünk atomjaihoz. S ha volna ilyen eszköz: hol volna még
az „atom”-tól a felépítettség, az összekapcsolódás, a hatás és visszahatás, a szerkezet, a
struktúra? Egyáltalán: az élettan és a lélektan közös alapkérdését, hogy tudniillik az idegi
(molekuláris) folyamatokból hogyan jön létre a tudat, a két tudomány két oldalról nézi.
Mintegy két hídfőt építve ki két parton, közöttes tudományágaikkal együtt, egy
természettudományos és egy humán kezdeményt formáznak a leendő kapcsolódás alapjaként.
Amíg az élettan és a lélektan két, egymás felé kinyújtott hídkarja közelebb nem kerül
egymáshoz, addig az alapkérdésre adandó válaszokat el kell halasztanunk. Addig a gyakorlati
lélektan kérdése ez marad: milyen? – és nem az, hogy: hogyan keletkezett? A milyenre pedig
csak a legmélyebb, többek között művészi introspekció, megfigyelés, megszenvedett
tapasztalat adhat csupán választ, természeténél fogva bizonytalant.
De ha a tudomány fel is fedi egyszer – talán, valamikor – az áhított titkot, biologikum
és tudat összefüggéseit, mi valahogy még akkor sem kívánjuk sutba dobni a személyes
élményt. Mi akkor is szüntelenül fogunk foglalkozni lelki atomjaink, belső tapasztalataink és
ismeretlenjeink kitapogatásával. Mert ha meg is mondja egyszer egy szuperélettan, hogyan
jön létre az érzet, a képzet az agyban, hogy mik annak a feltételei, arról sohasem értesíthet,
hogy milyen az az érzet, ami létrejön. Ezt csak az introspekció mondhatja meg, és az is
nehezen. S e célra mintha a művészet volna a legalkalmasabb. A tudomány nem tudhatja, mit
érez a molekula, vagy hogy milyen módon, milyen kvalitással, modulációval érzi.
Voltaképpen az a meglepő, hogy mi – úgyahogy, és csöppet sem objektívan – mégiscsak
tudjuk, mit érez a molekula. Nem bújhatunk be az állatok vagy növények vagy ásványok
bőrébe, pláne nem a szilíciumatoméba – bár állandóan történnek erre heves kísérletek a
költészetben –, de a saját bőrünkben benne vagyunk. Egy bizonyos, rendkívül bonyolult,
szerves anyagból álló organizmust – egy embert – belülről láthatunk. Mint tudatos lények,
önmagunk túloldalát látjuk, mintha a Hold túlsó felén élnénk eleve; azt az arcot látjuk, amit a
Földről néző tudomány nem lát, és nem is láthat. Persze vitatható, hogy melyik az „innenső”
oldal, és melyik a „túlsó”, és jellemző tudománytól fertőzött önszemléletünkre hogy a „túlsó
oldal” kifejezés csúszott ki a tollam alól, amikor a hozzánk legközelebb esőről, saját belső
valónkról, a gondolkozom-tehát-vagyok-ról beszélek. A filozófiák egyik alapkérdése ez, én és
nem-én, alany és tárgy viszonya: Mindebből annyi vonatkozik a mindenkori művészetre, hogy
a művészet birodalma benti, látószöge a belülről kifelé irány. Sóvároghat ugyan a tudomány
világos, egzakt, objektív törvényeire – meg is teszi –, de az ő törvényei mások, az ő
hídfőállása a személyiség. És ha ezt elvéti, akkor… akkor baj van.
Riasztó gondolat visszaemlékeznünk egy-egy irodalmi jelenségre, áramlatra, mely
kapva kapott némely felfedezett vagy felfedezni vélt tudományos törvényen, s ezek szerint
gyártotta termékszériáit. Ott van például a freudista regények sora, mely freudi hatás alatt és
után ontotta-döntötte könyvből tanult mélylélektanát, azt képzelve, hogy most már igazán
megtalálta legalább a pszichológiai bölcsek kövét. De azért ne siessük el a dolgot. Van ott a
freudizmus köpenye alatt nem egy remek kreáció is. Úgy látszik, a freudizmus egyeseknek
használt, másoknak megártott, mint a kelkáposzta. Megfeküdte a gyomrukat. Hiába, a
művészet alfája a személyes szavatoltság. Vagy másképpen: az önhamisítás árt az
egészségnek.
Meglepetés. Távolság és sebesség
Azzal, amit az objektív líráról mondtunk, sokat, nagyon sokat elmondtunk a 20. század
másfajta versalkotó módszereiről is s a mögöttük rejlő költői szándékokról. Annál is inkább,
mert ezek a szándékok, irányzatok, módozatok erősen összekeverednek, át- meg áthatják
egymást; ha az egyikről szólunk, okvetlenül szólunk a másikról is. Reménytelen dolog volna
mai verseink nagy többségét szorosan vett irányzatok kategóriáiba gyömöszölni. Itt másról
van szó; arról a sokforrású egészről, ami a mai világlíra oly jellegzetes hömpölygése ezer
áramlatával együtt. Ami pedig éppen a képhasználatot és a benne rejlő szándékot illeti, amely
az egész jellemzői közé tartozik, annak egyenesen mottója lehetne a híres Babits-versrészlet,
mintegy előlegezve, összefoglalva mindazt, ami utána jönni fog:
…az én mesém is végtelenbe megy,
hisz benne olyan dolgok vágya szólal,
miket nem mondhatsz véges számú szóval,
mert minden szó új korlátot teremt,
a gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kígyózik a rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új s új látásnak, mígnem messze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s képekből összeáll a képtelen,
korlátokból korlátlan végtelen.
A Hadjárat a Semmibe (!) egyébként többről-másról beszél, mint a költői képhasználat; a
„kép” itt kép, csak én csökkentem témámhoz a félelmesen sokfélét anticipáló sorokat, ha
ugyan csökkentésnek nevezhető bármi, ami a művészet alapjaihoz tartozik, és ha véletlennek
tekinthető egy költői magaspont hasonlatanyaga.
A képnek képtelenné válása útján, vagy mondjuk egyelőre: a kép megújításának,
funkcióváltásának útján már láttunk egyet-mást. Megtette a magáét ez ügyben már a
romantika, a szimbolizmus, megtette az absztrakt kép, mint jellemző résztünet, megtette az az
általános tendencia mindezekben, amit a kép túlhatalmasodásának, elbillenésének nevezünk.
És cselekszik ez irányban állandóan az élet: a hasonlat tartalma, melybe beszivárog vagy
bezúdul a környezet, a modern élet millió ténye és szava. Hogy Babitsnál maradjunk, a
lichthófot megénekelni (a világosság udvara szép címén) határozottan tartalmi újdonság volt,
éppannyira, mint Charles d’Orléans-nak saját két szeme ablakát tenni balladája refrénjévé a
15. században – üvegablakról van szó, a gótikus technikai újdonságról. Jön, jön tehát a
modern élet, mozdonyok, autók, repülők száguldanak a versekben, képekben, Whitmannél
vagy a futurizmusban vagy az expresszionizmusban, jön a tudomány, a társadalom, a
forradalom, az avantgárddal legtöbbször egy úton, célt, alapot, kiindulópontot, anyagot
kínálva. Mivel tehát az élet változó, akár Euriposz, a tartalmaktól elválaszthatatlanul kell
változnia a költői módszernek is, a hasonlatnak is ugrásszerűen. S ezt az ugrásszerűt egyaránt
értem irodalomtörténetileg és stilisztikailag. Nemcsak az irodalomtörténeti változás volt
gyors, hanem a hasonlat is ugrani kezdett, hasonlított és hasonló között egyre nagyobbat. A
modern képnek egyik karakterjegye a nagy, az egyre nagyobb távolság, a hasonlat két pólusa
közt. A tertium comparationis, a hasonlat harmadik, legfontosabb tagja, ez a kimondott vagy
ki nem mondott lényeg, vagyis a hasonlóság maga, amelyet leginkább úgy képzelhetünk el,
mint egy teret, a logikai-érzelmi felismerés terét a két megépített sarkpont között, egyre
szélesebbé válik, egyre áttetszőbb éter tölti ki. Igaz, ha mégis átüt a szikra a két sarkpont
között, az aztán hatalmas ívfény, széles tájakat bevilágító. Ezt a nagy ívet célozza meg, a
meglepetésnek ezt a villamosságát dolgoztatja a mai vers. Ha Apollinaire azt közli, hogy a
Tejút tündöklő testvére Kánaán patakjainak s ugyanakkor szerelmes nők fehér testének, ha
Kassák elénk rajzolja, hogy anyjának citromfeje lett a szegénységtől, vagy hogy a kakas
aranyspirálisokat kukorékol, vagy ha a költő irányt érez, mint a mágnes, irányt, akár a
szőlővessző (Éluard–Illyés), ha közli, hogy oly általános lett az izgalom, mint egy egyszerű
gyufaszál (Aragon–Somlyó György), ha katedrális-szökőkútról beszél (Dylan Thomas) vagy
az összetartozó testrészek kardpárbajáról (Michaux–Weöres), ha gyöngéd perce kivirágzik,
mint mentőkocsi és homokzsák (Auden) – akkor a metaforák többé-kevésbé patinás felülete
alól ma is kiüt egy bizonyos csillanás vagy cikkanás, a meglepetésé, amit a századelő óta
megszoktunk és elvárunk mint a mai költői kép természetes velejáróját. Képzettársításaink
gyorsasága körülbelül akkor ugrott meg, amikor az autóé, a századelőn; lelki
sebességtartományaink azóta mások. Hogy a modern hasonlat kétségtelen attribútumai, a
meglepetés, a távolság, a sebesség mennyire tekinthetők egy sokkal-sokkal általánosabb
tendencia sajátos leképezéseinek, vagy fordítva: előjeleinek, netán párhuzamos lelki
indokainak, meglódult neuronjaink összeütközésének, már-már fájdalmas fénnyel a verssorok
gerincén – azt bizony nehéz volna megmondani. Figyeljük inkább egy Supervielle-vers
csobogását és tömörségét, úgy, ahogy Rónay György elénk teszi:
Zajok nyüzsögtek már a földön
de csönddel még annyira telve
mintha az éber fülben önnön
ártatlansága énekelne.
Ritka ám az ilyen kívül-belül csend a mi metaforaütközeteinkben. Az ütközetek nélkül viszont
nem vívatott volna ki.
A mozgó hasonlat
Úgy néztük eddig a hasonlatot, mint ami a téridő egy pontjára van letéve, statikusan,
körüljárhatóan. Pedig hát a hasonlat mozog, a hasonlat történik. Mozog saját két sarkpontja
között, befogadó elménket is ugyanarra a mozgásra késztetve. A hasonlat állandó eltolódás.
Összefényképeznek benne két tárgyat, és az kétféle kontúrral, két fejjel, két hangulati felhővel
jelenik meg a fényképen. Mondjuk, például a költő megengedi magának a kétszázmillió-
ötszáztizenegyedik hasonlatot a holdról. Ebben a hasonlatban ott lesz a hold, és ott lesz a
sárga krizantém, amihez hasonlította. Két sárga fej, bóbita, két borzas folt lesz látható a
hasonlat fényképlemezén, egymást félig-meddig átfedve, saját körvonaluktól eltolódva. Ez a
szüntelen kétféleség vagy többféleség csalókán hat, a részek befolyásolják egymást,
reflexszíneket gyújtanak ki egymáson, becsapják szemünket (szemünk csapjait), széttartanak
és összeolvadnak. Mindkét hasonlatbeli tárgy enged valamit saját azonosságából,
átszüremkedik a másikba egy percre, vagy tartósan is akár, és önmaguktól való eltolódásuk
árán létrehoznak egy harmadik minőséget, a hasonlatot. A kétségbe vont azonosság, a némileg
olvadékony héjú azonosság újat teremtő ereje: a hasonlat lélektani fontosságának egyik titka
ez. A hasonlat végül is folyamat, a részleges összeolvadás folyamata két tárgy között, vagy
tán a potenciálkülönbség kiegyenlítődése a neuronokban, két jel egymásba áramlása a
felismeréssel, amely új jelet kreál. A hasonlat szüntelenül folyik. A rögzített folyékonyság
csodájaként, mint némely szentek rég megszáradt vére a hívők szeme előtt.
Ezzel a dupla természetével, szilárdságával és állhatatlanságával, a világ jelenségeinek
praktikus szétválasztását, éles körvonalú tárgyakká szabdalását vonja kétségbe némileg a
hasonlat, szemünk és elménk oly végtelenül szükséges distinkcióit. Fékezhetetlen lélektani
realizmussal ragaszkodik ahhoz, ami az övé: belső világunk rendezetlen, tővel-heggyel
összehányt, de szerves egységének konok érzetéhez. Az ő területe az a keskeny réteg, az a
vékony köd, ami körülveszi a tárgyak azonosságának kontúrjait, az az ismeretelméleti
párolgás, amely az elkülönültek egymásba való áttűnéseit rejti lehetőségként, mint egy
univerzum méretű mozivásznon.
Ha viszont a képet nemcsak úgy tekintjük, mint két tárgy közötti ideiglenes vagy tartós
kapcsolatot, hanem mint új elemet létrehozó komplex jelet, akkor mintegy saját szemünkkel
tapasztalhatjuk meg az illékonysággal ellentétes halmazállapot-változást a tudatban: a váratlan
kicsapódást, kidermedést, az átmenet, a viszonylat, a füstszerű áttűnések hirtelen névvé,
fogalommá szilárdulását. Ez a „név” természetesen maga a hasonlat. Egy új lelki tény, amely
megnevezhetővé teszi a világ eddig névtelen árnyalatát. Véges (mert racionális-nyelvi)
elemekből mondhatni, végtelen lelki szókincs: ezt nem utolsósorban a hasonlatnak
köszönhetjük, a hasonlat testies grammatikájának. És ugyanakkor a megnevezések
fogyhatatlan gazdagságán kívül köszönhetünk neki valami mást is. A hasonlat nem
galamblövészet: nem a galambot találja el, hanem a galamb mozgását. Azt a láthatatlan
vonalat kíséri a levegőben, ami a madár röpte, a felismerés pályája. Úgy érzem, leginkább a
névteremtés akcióját köszönhetjük a költői képnek. A hasonlat lelki dinamizmusaink egyik
leképezése.
Befejezés. Isteni kondás
Nagyjából eljutottam mondanivalóm végére. Természetesen nem jutottam el a
mondanivaló végére. Akár elölről is kezdhetném az egészet, vagy bármely pontjához érintőt
húzhatnék, mint egy körív tetszés szerinti pontjához, és elpályázhatnék az érintő mentén
másfelé. A befejezhetetlen témából annyit bírtam meríteni, amennyit bírtam. A költői
képanyagot illető tapasztalataimból, tűnődéseimből kiemeltem néhány felismerni vélt
sajátságot, tendenciát, s igyekeztem megrajzolni a hasonlat útját az érzékletestől az elvontig, a
látványtól a vízióig, körülírni milyenségét statikájától dinamikájáig. De hát mégsem
elsősorban időbeli útját kívántam rajzolni az úgynevezett régitől az úgynevezett újig, hanem
tulajdonságait, lehetőségeit.
Bizonyos időkorlátot is figyelembe vettem; aránylag ritkán érkeztem el anyagommal
költőkortársainkig, pláne a fiatalabbakig. Egyszerű oka van ennek: a világköltészet legújabb
egy-két évtizede mintha megint háttérbe szorítaná a költői eszközök képi tartományát, mást
hangsúlyozva a vers eleve adott lehetőségei közül, vagy új módozatokat keresve.
Hanghatások, nyomdatechnikai hatások, grammatikai, sőt matematikai lehetőségek villannak
fel a költők előtt, és ahol a versbeszéd megtartja századunkban kialakult modulációit, ott is
kevesebbet bíz a képi anyagra, szerepét szűkíti, áttételezi. Nem vonatkoztatható ez például a
magyar lírára. Költészetünk 20. századi útja amúgy is sok mindenben eltért az általánostól, a
képi anyag bősége, testessége, főszerepe pedig mindig is jegye volt a magyar versalkotásnak.
A világlíra közállapota viszont arra vall, hogy a képformálás ügyében az újdonság utolsó
szava a szürrealizmusé volt, lényegesen túlhaladnom hát rajta annyit jelentene, mint
tárgyamon túlhaladni. Tárgyamból következett az is, hogy nem ismételtem el százszor a
magától értetődőt: a vers egyik tényezőjéről beszélek, anélkül hogy a többi, sok-sok tényező
ugyanolyan rangját vitatnám, s anélkül főleg, hogy a vers egészének, mint magasabb szintű
fenomenonnak döntő mivoltát szem elől téveszteném. Anyagom remek, gusztusos
részleteiben elmerülve sem feledkeztem meg róla, hogy nem a vers van a hasonlatért, hanem a
hasonlat a versért, azért a rendkívül szövevényes, százrétűen tömör, pulzáló életjelenségért,
amit versnek nevezünk.
Igyekeztem, mondom, tárgyamnál maradni. Nem foglalkoztam a hasonlattípusok
kialakulásával, történelmi, társadalmi hátterével, csak ott, csak annyira, amennyire az
érthetőség követelte. Stilisztikai vetületet rajzoltam, nem irodalomtörténetit. Még így is
sokszor éreztem a képről szólván, hogy amit róla mondok, másra, többre is vonatkoztatható,
persze főképp a versre, a versbeszédre általában, de a beszédre, a megértés, a kivetítés
lélektani-nyelvi módozataira is. Mondanivalóim itt-ott kilógtak a hasonlat címszó kalapja alól.
Nem is tartom ezt véletlennek. Túlságosan is fontos része a kép pszichénknek és persze
verseinknek ahhoz, hogy ne legyen sok, önmagán túlmutató vonatkozása. Amivel nem
akarom azt mondani, hogy végképp szem elől tévesztettem a költői kép eléggé világosan
körülírható karakterisztikumát. Nem. De nem hunytam be a szememet, és nem tömtem be a
fülemet, ha olykor más is belekeveredett szövegembe, mint ami szorosan a verseszközre
tartozik.
Nem is tehettem mást, mert hiszen a kép – a szó minden értelmében – emberi
világérzékelésünk egyik formája. Sőt gondolkodásunk egyik formája. Nem kívánok ezzel
éppen az eidétikus gondolkodásra utalni, elég az eidoszból annyi is, amennyi fogalmi
gondolkodásunkban jelen van, hogy fontossága kitűnjék. Szépnek tartom – a házi
nyelvészkedés apró örömei ezek –, hogy az eidosz és az idea, a kép és a gondolat ugyanegy
indoeurópai szótőről fakad, mint, laza párhuzammal, a kép és a képzet is ugyanegy magyar
tőről. De ha nem származnának egy tőből, akkor is szorosan kapcsolódnának, és akkor is
élesen eltérnének. Kezdettől fogva igyekeztem elhatárolni az írásbeli művészet sajátosságát
más művészetétől, a második jelzőrendszerrel dolgozó, tudati kép minőségileg más mivoltát a
vizuális tapasztalattól. Az irodalom kész jelrendszerből formál újabb jeleket, van is elég baja
saját, csökkentett érzékletességével meg az elkopott nyelvi sémák tapadós halmazával, amely
néha még a bőrlélegzését is elfojtja – és van is jókora, mondhatnám, illegális haszna a nyelv
minden emberi síkunkat megmozgató univerzalitásából. A költői kép is jel tehát, jel, mert a
nyelvi rendszer része, és jel különösképpen századunkban, nemcsak azért, mert jel mivolta
jobban tudatosult, hanem mert jelként kíván hatni. Nem kendőzi, inkább hangsúlyozza, hogy
nem azonos tárgyával, hogy valami más, mint amit ábrázol: az absztrahálódás módozatait
tapinthatjuk ki a lírában már a szimbólumtól kezdve a tárgyias líra tárgyán át a vízió belső
síkjáig, az álkép szabad képzettársításáig. A költői kép viszonya változott meg tárgyához;
ahogy a naiv azonosságtudat megingott szó és tárgy között, úgy a hasonlóságtudat
átcserélődött az esetleg-hasonlóra, a többel-hasonlóra, a nem-hasonlóra. A hasonlat e
többszólamúságát a lelki realitás vezényli, észrevevéseink módjának, milyenségének
elháríthatatlan felismerése.
S ha már a felismerésnél tartunk, többször utaltam rá, hogy a komparációtól nehezen
tagadható meg bizonyos ismeretelméleti áthallás, s különösen nehezen tagadható meg tőle a
ráébresztés hatalma. A hasonlat mindig is birtokolta azt a lehetőséget, hogy több legyen
önmagánál, a versnek ezt a mindenkori sine qua nonját részként, de sűrítetten hordozva. Mert
a költői kép jel ugyan, de tárgyarcú jel, érintésére eidétikus lelki tartományunk is megmozdul,
hogy a hasonlat mozgását követve aktívan magára és a világra ismerjen, működésében
megneveződjék. Hogy az újmódi kép századunk egyik költői alaptendenciájának, a
névtelenbe, az ismeretlenbe vezetett hadjáratának eszközei közül való, vagy gyakran eszköze,
az történetileg elég világos. Bizonyos fajtájú és fokú absztrakciója is ide hat, a tudatosulás
felé, korunk zilált tágasságát befogadva. Ezt a forrongó folyamatot, a névtelenek fontossá
válásának, sőt égetővé és érvényessé válásának a folyamatát próbáltam megközelíteni a
század lírai képeiben, világunk, létünk nem mindig boldogító, de elkerülhetetlen költői
tudomásulvételét.
Ugyanakkor, szinte ugyanegy mondatban kívántam közölni, hogy az idő-sovinizmus, a
korszak-hübrisz nem kenyerem. Szerettem volna érzékeltetni, kultúránk időbeli stílusrétegeit
nem egymás fölé, csak egymás mellé rakosgatva, hogy a képi észrevevés és kifejezés
birodalmát összehasonlíthatatlanul szélesebbnek tartom, múltat és eljövendőt beleszámítva,
semhogy egyetlen korszak, például a mi korunk stílusjegyei betölthessék. Él bennem bizonyos
gyanú, hogy a homéroszi disznópásztor – aki természetesen „isteni kondás”, és fehér fogú
disznókat terelget az érc égbolt alatt – semmivel sem tud kevesebbet a képes beszéd
hatalmáról, mint mi. Talán csak másképp tudja.
(1978)