R U D O L F CARNAP

A M E T A F I Z I K A K IK Ü S Z Ö B Ö L É S E A N Y E L V
L O G IK A I E L E M Z É S É N K E R E S Z T Ü L *

1. Bevezetés
2. A szó jelentése
3. Jelentés nélküli metafizikai szavak
4. A m ondat értelm e
5. Metafizikai látszatállítások
6. M inden metafizika értelm etlensége
7. A metafizika m int az életérzés kifejezése

I. B E V E Z E TÉ S

A metafizikának sok ellenfele akadt m ár, a g örög szkep­

tikusokkal kezdődően a 19. századi em piristákig. Ellen­
vetéseik nagyon különbözőek voltak. Egyesek hamisnak
nyilvánították a metafizikai tanokat, mivel ellentm onda­
nak a tapasztalati m egismerésnek. M ások csak bizony­
talannak tarto tták a metafizikát, mivel kérdésfeltevései
túllépnek az emberi megismerés határain. Számos ellen­
fele terméketlennek nyilvánította a metafizikai kérdések­
kel való foglalkozást; akár m egválaszolhatók ezek, akár
nem, m indenesetre szükségtelen velük tö rő d n i; szentel­
jük figyelmünket teljesen azoknak a gyakorlati felada-

* R u d o lf C a r n a p : Überwindung der Metaphysik durch logische Analyse

der Sprache. Erkenntnis. 2. köt. (1931). 4. füzet, 219—241. old.

61
 toknak, melyekkel a cselekvő ember m indennap szembe­
találkozik.
A modern logika fejlődésével vált lehetségessé, hogy
a metafizika érvényességének és jogosultságának kérdé­
sére új és pontosabb választ adjunk. Az „alkalm azott
logikai” vagy „ism eretelm életi” vizsgálódások, amelyek
a tudom ányos állítások megismerésbeli tartalm ának és
ezáltal az állításokban szereplő szavak („fogalm ak”)
jelentésének a logikai elemzés segítségével történő m eg­
világítását tűzték ki feladatul, pozitív és negatív ered­
ményekhez is vezettek. A pozitív eredm ényt a tapasz­
talati tudom ányok területén dolgozzák k i : világossá
teszik a különböző tudom ányágak egyes fogalm ait, m eg­
m utatják formális logikai és ism eretelm életi összefüg­
géseiket. A metafizika területén (beleértve az egész érték­
filozófiát és norm atant) a logikai elemzés ahhoz a nega­
tív eredm ényhez vezet, hogy e terület állítólagos tézisei
teljesen értelmetlenek. A metafizikát ezzel olyan radikálisan
szám oljuk fel, ahogyan a korábbi metafizika-ellenes állás­
pontok alapján még nem volt lehetséges. Igaz, találha­
tó k rokon gondolatok m ár néhány korábbi m egfonto­
lásban is, például a nom inalista jellegűekben, a döntő
lépést azonban csak m ost lehet m egtenni, m iután a lo­
gika, az utóbbi évtizedekben elért fejlődése során eléggé
éles szerszámmá vált.
Ha azt m ondjuk, hogy az úgynevezett metafizikai állí­
tások értelmetlenek, akkor ezt a szó legszorosabb értel­
m ében gondoljuk. Időnként, tágabb értelem ben értel­
m etlennek szokás nevezni egy állítást vagy egy kérdést
akkor is, ha kim ondása vagy felvetése teljesen term éket­
len (pl. ez a k é rd é s: „M ennyi az átlagos testsúlya azok­
nak a bécsieknek, akiknek a telefonszáma »3«-mal vég­
ző d ik ? ”); vagy ha az állítás egészen nyilvánvalóan ha-
62
m is (pl. „1910-ben Bécsben hatan laktak”); vagy ha
éppenséggel nem em pirikusan, hanem logikailag hamis,
azaz ellentm ondásos (pl. „ A és В személyek egy év­
vel idősebbek egym ásnál”). Az ilyesfajta m ondatok, bár
term éketlenek vagy hamisak, mégis értelm esek, mivel
csak az értelmes m ondatokat lehet (teoretikusan) term é­
kenyekre és term éketlenekre, igazakra és ham isakra
felosztani. Szigorú értelem ben viszont a szavak olyan
sorát tekintjük értelmetlennek, amely egy m eghatáro­
zott, adott nyelven belül semmilyen állítást sem alkot.
M egtörténhet, hogy első pillantásra az ilyen szósor úgy
néz ki, m intha állítás lenne: ebben az esetben látszat-
állításnak nevezzük. T ételünk m árm ost úgy hangzik,
hogy a logikai elemzés során az úgynevezett metafizikai
állítások látszatállításoknak bizonyulnak.
Egy nyelv szókészletből, azaz a jelentéssel bíró szavak
csoportjából, és szintaxisból, más szóval a m ondatkép­
zés szabályaiból áll; ezek a szabályok írják elő, hogy
a különböző szófajokhoz tartozó szavakból m iként alkot­
hatok m ondatok. E nnek m egfelelően kétféle látszat­
állítás v a n : az egyikben olyan szó szerepel, m elyről téve­
sen azt hiszik, hogy van jelentése; a másik fajtában jelen­
téssel rendelkező szavak szerepelnek, amelyek azonban
a szintaxist m egsértő m ódon kerülnek egymás mellé,
s így nem eredm ényeznek értelm es állítást. A példák
alapján látni fogjuk, hogy a metafizikában m indkét
típusú látszatállítás előfordul. K ésőbb azután fontolóra
kell vennünk, hogy m i szól azon m egállapításunk mel­
lett, hogy a metafizika egészében ilyen látszatállítások­
ból tevődik össze.

63
 2. A SZÓ JE L E N T É S E

H a egy szónak (egy m eghatározott nyelven belül) van

jelentése, azt is szokás m ondani, hogy egy „fogalm at”
jelöl; ha a szónak valójában nincs jelentése, hanem csak
úgy néz ki, m intha lenne, akkor „látszatfogalom ról”
beszélünk. H ogyan m agyarázható meg a látszatfogal­
m ak létrejötte? N em azért vezettek-e be m inden szót
a nyelvbe, hogy valam i m eghatározottat fejezzen ki,
vagyis nincs-e legelső felhasználásától kezdve m eghatá­
ro zo tt jelentése? H ogyan lehetségesek jelentésnélküli
szavak a tradicionális nyelvben ? K étségtelen, eredetileg
m inden szónak volt jelentése (eltekintve azoktól a ritka
kivételektől, amelyekre később példákat hozunk fel).
A történeti fejlődés folyamán azonban a szavak gyakran
változtatják jelentésüket. Néha még az is előfordul, hogy
elveszítik jelentésüket anélkül, hogy újat nyernének.
Ezáltal jönnek létre azután a látszatfogalm ak.
Mi m árm ost eg) s%ójelentése ? Miféle kikötéseknek kell
teljesülni ahhoz, hogy egy szónak jelentése legyen?
(Vizsgálódásunk nem függ attól, hogy ezek a kikötések
világosan ki vannak-e m ondva, m int a m odern tu d o ­
mány egyes szavai és szim bólum ai esetében, vagy csak
hallgatólagosan vannak rögzítve, m int ahogy ez a ha­
gyom ányos nyelvben található legtöbb szó esetében
lenni szokott.) Először a szó szintaxisát kell megállapí­
tani, azaz előfordulásának m ódját a legegyszerűbb m on­
datform án belül, amelyben szerepelhet; ezt a m ondat­
form át nevezzük a szó elemi mondatának. A „ k ő ” szó
elemi m ondatform ája pl. az „x egy k ő ” : az ilyen for­
májú m ondatokban az „ x ” helyén a tárgyak kategóriájá­
ból származó valamilyen deszignáció áll, pl „ez a gyé­
m ánt” , „ez az alm a” . M ásodszor, az illető szó ó elemi
64
 m ondatára vonatkozóan a következő kérdést kell m eg­
válaszolnunk, amelyet különböző m ódokon fogalm az­
hatunk m e g :
1. Milyen m ondatokból verethető le S, és milyen m on­
datok vezethetők le i'-ből ?
2. M ilyen feltételek m ellett igav^ S, és milyenek mellett
hamis ?
3. H ogyan verifikálható S ?
4. Mi az értelme d’-пек ?
Az (1) a helyes m egfogalm azás; a (2) megfogalmazás
a logika, a (3) az ism eretelm élet, a (4) a filozófia (feno­
m enológia) kifejezésmódjának felel meg. Wittgenstein
m egm ondta, hogy a (2) fejezi ki azt, am it a filozófusok
(4)-en é rte n e k : egy m ondat értelm e igazságfeltételében
rejlik. (Az (1) a „m etalogikai” m egfogalm azás; a meta-
logikának m int a szintaxis és a jelentés elm életének, azaz
a levezethetőségi viszonyoknak a részletes kifejtését más
alkalommal szándékozunk m egadni.)
Sok szó esetében, különösen pedig a tudom ányos sza­
vak túlnyom ó többségénél a jelentés más szavakra való
visszavezetés („konstitúció” , definíció) segítségével ad­
ható meg. Pl. „ízeltlábúak azok az állatok, amelyeknek
tagolt testük, tagolt végtagjaik és kitinpáncéljuk v an.”
Ezáltal az „ízeltlábú” szó elemi m ondatform ájára, azaz
„az x tárgy ízeltlábú” m ondatform ára vonatkozóan
m egválaszoltuk a fent em lített k é rd é st: ugyanis egy
ilyen form ájú m ondatnak levezethetőnek kell lennie az
„x állat” , „x-nek tagolt teste v an ” , „x-nek tagolt vég­
tagjai vannak” és „x-nek kitinpáncélja v a n ” form ájú
prem isszákból, és fordítva, az előző m ondatból az u tó b ­
biak m indegyikének levezethetőnek kell lennie. Az „ízelt-
lábúak”-ról szóló elemi m ondat levezethetőségére (más
kifejezéssel: igazság-feltételére, verifikálhatóságának
5 65
m ódjára, értelmére) vonatkozó fenti kikötésekkel rögzí­
tettü k az „ízeltlábú” szó jelentését. Ily m ódon a nyelv
m inden szavát más szavakra, és végül az úgynevezett
„megfigyelési tételekben” vagy „protokolltételekben”
előforduló szavakra vezettük vissza. A szó ezen a vissza­
vezetésen keresztül kapja meg jelentését.
Az elsődleges mondatok (protokolltételek) tartalmát és formáját illető
kérdést, amelyet ez idáig még nem válaszoltak meg végérvényesen, fejtege­
tésünkben teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk. Az ismeretelméletben azt
szokás mondani, hogy az elsődleges mondatok „az adott”-ra vonatkoznak;
egyáltalán nincs azonban egyetértés abban, hogy mi az, amit adottnak tart­
hatunk. Egyesek azt vallják, hogy az adottról szóló mondatok a legegy­
szerűbb érzéki és érzelmi minőségekről szólnak (pl. „meleg”, „kék”,
„öröm” és effélék); mások arra a felfogásra hajlanak, hogy az elsődleges
mondatok összbenyomásokról és az ezek közötti hasonlósági viszonyokról
szólnak; egy további álláspont szerint az elsődleges mondatok is a tárgyakra
vonatkoznak. Az álláspontok különbségétől függetlenül annyi biztos, hogy
egy szósornak csak akkor van értelme, ha a protokolltételekből való leveze­
tésének viszonyai rögzítve vannak, akármilyen természetűek is legyenek
ezek a protokolltételek; és éppígy biztos az is, hogy egy szónak csak akkor
van jelentése, ha a mondatok, amelyekben előfordulhat, prokolltételekre
vezethetők vissza.
Mivel egy szó jelentését alkalmazásának kritérium a
határozza meg (más kifejezéssel é lv e : elemi m ondatának
levezetési viszonyai, igazságfeltételei, verifikációjának
m ódja), a kritérium rögzítése után m ár nem áll többé
m ódunkban eldönteni, m it is akarunk „érteni” a szón.
H a azt akarjuk, hogy a szónak pontos jelentése legyen,
nem adhatunk meg kevesebbet alkalmazási kritérium á­
nál; de a kritérium nál többet sem adhatunk meg, mivel
ezáltal m ár m inden további m eghatározást nyer. A kri­
térium im plicite tartalmazza a jelentést, s csak az marad
hátra, hogy explicitté tegyük ezt.
T együk fel példának okáért, hogy valaki egy új szót
66
képez, p l .: „babig” , és azt állítja, hogy vannak tárgyak,
amelyek babigok és vannak olyanok, amelyek nem. Ha
meg akarjuk tudni ennek a szónak a jelentését, akkor az
alkalmazási kritérium ára fogunk k é rd e z n i: hogyan álla­
pítható m eg egy konkrét esetben, hogy az adott tárgy
babig-e vagy sem ? T együk fel először is, hogy az illető
adós m arad a válasszal: azt m ondja ugyanis, hogy nincs
em pirikus ism ertetőjegy arra nézve, hogy a tárgy babig-e
vagy sem. E bben az esetben a szó használatát nem tart­
juk jogosultnak. H a az illető, aki használja a szót, ennek
ellenére azt m ondja, hogy vannak babig és nem -babig
dolgok, csak a véges és nyom orúságos em beri értelem
számára örök titok m arad, hogy melyek a babigok és
melyek nem ilyenek, akkor az egészet üres szószaporí­
tásnak fogjuk tartani. D e talán az illető biztositani fog
m inket afelől, hogy ő mégiscsak ért valam it a „babig”
szón. E bből azonban csak azt a pszichológiai tényt tu d ­
juk meg, hogy valamilyen képeket, képzeteket és érzé­
seket kapcsol a szóhoz. Ezen keresztül azonban a szó
még nem nyer jelentést. H a a szó alkalmazási kritérium a
nincs rögzítve, akkor a m ondatok, amelyekben előfor­
dul, sem m it sem állítanak, hanem csak puszta látszat­
állítások.
M ásodszor, vegyük azt az esetet, am ikor egy új szó,
m ondjuk a „bebig” alkalmazási kritérium a le van szö­
gezve, m égpedig, legyen az „Ez a tárgy bebig” m on­
dat akkor és csak akkor igaz, ha a tárgy négyszögletű.
(V izsgálódásunk szem pontjából nem érdekes, hogy ez
a kritérium expliciten adott-e, vagy úgy állapitjuk-e meg,
hogy megfigyeljük állító és tagadó használatának ese­
teit.) E k k o r azt fogjuk m o n d an i: a „bebig” szó ugyan­
azt jelenti, m int a „négyszögletű” . És jogosulatlannak,
m egengedhetetlennek fogjuk tartani, ha a szót használó
5* 67
személyek azt m ondják, hogy mégis valami m ást „érte­
n ek ” ezen, m int „négyszögletű”-t. És ha azt m ondják,
hogy bár m inden négyszögletű tárgy bebig is és for­
dítva, de ez csak azért van így, m ert a négyszögletűség
a bebigség látható m egnyilvánulása, m aga az utóbbi
azonban rejtett, önm agában nem észlelhető tulajdonság,
akkor erre azt válaszoljuk, hogy m iután az alkalmazási
kritérium rögzítve van, rögzítve van az is, hogy a „be­
b ig ” „négyszögletű”-t jelent, s többé m ár nem áll m ó­
dunkban, hogy ezt vagy azt „értsük” a szón.
Összegezzük röviden vizsgálódásaink eredm ényét.
Legyen „л” egy tetszőleges szó, „S(a) ” pedig az elemi
m ondat, amelyben „a” előfordul. E kkor annak szüksé­
ges és elégséges feltétele, hogy „й”-пак jelentése legyen,
a következő, alapjában véve ugyanazt kijelentő m egfo­
galm azások bárm elyikével m egadható:
1. Ism eretesek „a” empirikus ismertetőjegyei.
2. R ögzítve van, hogy milyen protokolltételekből ve­
rethető le „S ( a ) ”.
3. ,,S (a )” igazságfeltételei meg vannak adva.
4. Ism eretes ,,S (a )” verifikációjának m ódja.*

3. A J E L E N T É S N É L K Ü L I M E T A F I Z I K A I SZAVAK

Számos metafizikai szó esetében kim utatható, hogy nem

tesz eleget az im ént m egadott feltételnek, tehát nincs
jelentése.
* A fejtegetésünket megalapozó logikai és ismeretelméleti koncepcióra
itt csak röviden utalhatunk. Vö. L.. W ittgenstein: Tractatus Logico-Philo-
sophicus. (1922); R . C a rn a p : Der logische Aufbau der Welt. (1928); F.
W aism ann: Logik, Sprache, Philosophie (előkészületben). (Waismann
műve sohasem jelent meg. A Wittgenstein-mű magyar fordítása 1963-
ban látott napvilágot. — Л fo r d .)

68
 V együk példának az „elv” metafizikai term inust (és­
pedig a lételv, nem a megismerésbeli elv vagy alaptétel
értelm ében). A különböző m etafizikusok választ adnak
arra a kérdésre, hogy mi „a világ” (vagy „a tárgyak” ,
„a lét”, „a létező”) legfőbb „elve” , p l .: a víz, a szám,
a form a, a mozgás, az élet, a szellem, az eszme, a tudat­
talan, a tevékenység, a jó és más hasonlók. H ogy fel­
fedjük az „elv” szó jelentését ebben a metafizikai kér­
désben, meg kell kérdeznünk a m etafizikusoktól, hogy
milyen feltételek m ellett lenne az „x az у elve” állítás
igaz, és m ikor lenne ham is; más szóval, az „elv” szó
ism ertetőjegye vagy definíciója után kell érdeklődnünk.
A metafizikus körülbelül így válaszol: „x az у elve”
azt kell hogy jelentse, hogy „y az x-ből jön létre”,
„y léte x létén alapul”, „y x révén létezik” vagy valami
ehhez hasonlót. Ezek a szavak azonban többértelm űek,
m eghatározatlanok. G yakran ugyan világos a jelentésük,
pl. egy у tárgyról vagy esem ényről akkor m ondjuk,
hogy лг-ből „jön létre” , am ikor megfigyeljük, hogy az x
jellegű tárgyakra vagy eseményekre gyakorta vagy ép­
pen m indig у jellegűek következnek (a törvényszerű
egymásrakövetkezés értelm ében vett oksági viszony).
D e a metafizikus azt m ondja, hogy nem erre a tapaszta­
latilag m egállapítható viszonyra gondol, m ert különben
metafizikai tételei egyszerűen ugyanolyan term észetű
tapasztalati állítások lennének, m int a fizikaiak. A „létre­
jö n ” szó itt nem az időbeli és feltételezettségi viszonyt
jelenti, am it rendesen jelenteni szokott, ám semmiféle
más jelentése számára nincs m egadva a kritérium . K ö­
vetkezésképpen egyáltalán nem létezik az az állítólagos
„metafizikai” jelentés, amellyel a szónak az em pirikus
jelentéstől eltérően rendelkeznie kellene. H a a „princí­
p ium ” szó (és a megfelelő görög ,,ápx‘fl” szó) eredeti
69
jelentésére gondolunk, itt ugyanazt a fejlődési folyama­
to t vesszük észre. A szót kifejezetten m egfosztják az
eredeti jelentésétől, a „kezdet”-től; nem jelentheti m ár
többé az időben elsőt, hanem más, speciálisan metafizi­
kai szem pontból vett elsőt jelent. Ennek a „metafizikai
szem pont”-nak azonban nincsenek m egadva a krité­
riumai. T ehát m indkét esetben m egfosztották a szót
a korábbi jelentésétől, anélkül azonban, hogy új jelen­
tést adtak volna neki; a szó üres burokként m arad meg.
K orábbi, jelentéssel bíró periódusából asszociáció révén
rátapadnak még különböző képzetek, s ezek új képze­
tekkel és érzésekkel kapcsolódnak össze annak az össze­
függésnek az alapján, amelyben a szót m ost m ár használ­
ják. D e a szó ezáltal nem kap jelentést, és m indaddig
jelentésnélküli m arad, amíg nem tudják m egadni a veri-
fikáció m ódját.
M ásik példa az „isten” szó. Ennél a szónál, eltekintve
használatának különböző változataitól az egyes terüle­
teken, három különböző esetben vagy történeti perió­
dusban — amelyek azonban időben összefolynak — je­
lentkező nyelvhasználatot kell m egkülönböztetnünk.
A mitológiai nyelvhasználatban a szónak világos a jelen­
tése. Ezzel a szóval (illetve más nyelvek megfelelő sza­
vaival) olykor fizikai lényeket jelölnek, akik netán az
O lüm poszon, az égben vagy az alvilágban trónolnak, és
kisebb-nagyobb m értékben fel vannak ruházva hata­
lom m al, bölcsességgel, jósággal és boldogsággal. N éha
a szó szellemi-lelki lényeket is jelöl, akik, bár nem ren­
delkeznek em berszerű testtel, mégis valahogyan m eg­
m utatkoznak a látható világ dolgaiban vagy eseményei­
ben, és ennélfogva tapasztalatilag m egvizsgálhatok. E z­
zel szemben a metafizikai nyelvhasználatban az „isten”
szó valam i tapasztalatfelettit jelöl. A szót a leghatáro-
70
zottabban m egfosztják a testi vagy a testiben lakozó
szellemi lény jelentésétől, és mivel semmilyen új jelen­
tést nem adnak neki, jelentésnélkülivé válik. Persze
gyakran úgy tűnik, m intha az „isten” szónak adnának
jelentést a metafizikában is. A felállított definíciók azon­
ban alaposabb vizsgálat után látszatdefinícióknak bizo­
nyulnak; ugyanis vagy m egengedhetetlen szókapcsola­
tokhoz (amelyekről később lesz szó), vagy más meta­
fizikai szavakhoz (pl. „ősok” , „abszolútum ” , „a feltét­
len” , „a független” , „az önálló” és hasonlók) vezetnek,
elemi m ondatok igazságfeltételeihez azonban sohasem.
Ennél a szónál még a logika alapkövetelménye, neveze­
tesen, a szó szintaxisára, azaz az elemi m ondatban való
előfordulási form ájának m egadására vonatkozó köve­
telmény sem teljesül. Az elemi m ondatnak itt „x egy
isten ” form ájúnak kellene lennie; a metafizikus azonban
vagy teljesen elutasítja ezt a form át anélkül, hogy mási­
kat adna, vagy ha elfogadja, akkor nem tünteti fel az x
változó szintaktikai kategóriáját. (K ategóriák p l .: a tár­
gyak, a tárgyak tulajdonságai, a tárgyak közötti viszo­
nyok, számok stb.)
Az „isten” szó m itológiai és metafizikai használata
közé esik a teológiai nyelvhasználat. Itt nincs a szónak saját
jelentése; akik használják, ingadoznak a kétféle jelentés
között. N éhány teológus istenfogalm a kifejezetten ta­
pasztalati (a mi elnevezésünkkel „m itológiai”). E bben
az esetben nem állunk szemben látszatállitásokkal, a teo­
lógus azonban abban a hátrányos helyzetben van, hogy
ilyen értelmezés mellett a teológiai állítások tapasztala­
tiak és ennélfogva a tapasztalati tudom ány ítélőszéke elé
kerülnek. Más teológusoknál kifejezetten a metafizikai
nyelvhasználatot találjuk meg. Ism ét másoknál pedig
nem egyértelm ű a fogalom tartalm a, akár azért, m ert
71
néha az egyik, néha a másik nyelvhasználatot követik,
akár azért, m ert világosan fel nem fogható kifejezések­
ben beszélnek, amelyek m indkét em lített színt m agukon
hordják.
É ppen úgy, m int a m egvizsgált példák — „elv” és
„isten” — , a legtöbb más speciálisan metafizikai terminus
is jelentésnélküli, pl. „az idea” , „az abszolútum ” , „a fel­
tétlen ” , a „végtelen”, „a létező léte” , „a nem -létező” ,
„a magábanvaló d o lo g ”, „abszolút szellem” , „objektív
szellem” , „lényeg” , „a m agábanvaló lét” , „m agában- és
m agáértvaló lét” , „em anáció” , „m anifesztáció” , „tago­
zódás” , „az én ” , „a nem -én” stb. Ezekkel a kifejezések­
kel éppen úgy vagyunk, m int a „babig” szóval a korábbi
példánkban. A metafizikus azt m ondja, hogy nem lehet
m egadni a tapasztalati igazságfeltételeket; ha hozzá­
teszi, hogy mégis „ é rt” valam it egy ilyen szón, akkor
tudjuk, hogy ezzel valójában csak a szót kísérő képze­
tekre és érzésekre utal, amelyek révén azonban a szó
semmiféle jelentést nem kap. Az ilyen szavakat tartal­
mazó, állítólagos metafizikai tételeknek semmi értelm ük
sincs, sem m it sem állítanak, puszta látszatállítások. K é­
sőbb majd fontolóra vesszük, hogy m iként magyaráz­
zuk meg történeti kialakulásukat.

4. A M O N D A T É R T E L M E

M indeddig azokat a látszatállításokat vettük szemügyre,

am elyekben jelentésnélküli szó fordul elő. A látszatállí­
tásoknak azonban van egy m ásodik fajtája is; ezek jelen­
téssel bíró szavakból állnak, a szavak azonban úgy kerül­
nek egymás mellé, hogy értelmes m ondat m égsem kelet­
kezik belőlük. E gy nyelv szintaxisa m egadja, hogy mi-
72
lyen szókapcsolatok engedhetők meg, és melyek nem.
A természetes nyelvek gram m atikai szintaxisa azonban
nem teljesíti m inden esetben az értelm etlen szókapcso­
latok kizárásának feladatát. V együk példának okáért
a következő két sz ó so rt:
1. „Caesar egy és” ,
2. „Caesar egy prím szám ” .
A (1) szósort a szintaxist m egsértő m ódon képeztük,
a szintaxis ugyanis kiköti, hogy a harm adik helyen ne
kötőszó, hanem predikátum álljon, tehát főnév vagy
m elléknév. A képzés a szintaxisnak m egfelelő pl.
a „Caesar egy hadvezér” szósorban, így ez értelm es szó­
sor, valódi m ondat. Ugyanígy a (2) szósor is a szintaxis­
nak megfelelően van m egalkotva, mivel ugyanolyan
a gram m atikai form ája, m int az itt em lített m ondatnak.
M indazonáltal (2) értelm etlen. A „prím szám ság” szá­
m ok tulajdonsága, amelyet egy személyről sem nem
állíthatunk, sem nem tagadhatunk. Bár (2) állításnak
néz ki, m égsem az, mivel nem m ond ki semm it, nem
fejez ki sem egy fennálló, sem egy fenn nem álló tényt;
ezt a szósort tehát „látszatállításnak” nevezzük. Mivel
a gram m atikai szintaxis szabályai nincsenek megszegve,
első pillantásra könnyen arra a hibás álláspontra helyez­
kedhetünk, hogy mégis állítással van dolgunk, még ha
hamissal is. D e „ й egy ptím szám ” akkor és csak akkor
hamis, ha a osztható egy olyan term észetes számmal,
amely sem nem a, sem nem 1; nyilvánvaló, hogy itt
„Caesar” nem helyettesíthető be „ й” helyére. E zt a pél­
dát úgy választottuk m eg. hogy az értelm etlenség köny-
nyen észrevehető legyen, azonban sok, úgynevezett
metafizikai állításnál nem ennyire könnyű felismerni,
hogy látszatállítással állunk szemben. Az a tény, hogy
a m indennapi nyelvben lehet értelm etlen szósorokat
73
képezni a nyelvtani szabályok m egsértése nélkül, azt
jelzi, hogy logikai szem pontból nézve a gram m atikai
szintaxis nem kielégítő. Ha a gram m atikai szintaxis
pontosan megfelelne a logikainak, akkor nem jöhetnének
létre látszatállítások. Ha a gram m atikai szintaxis nem ­
csak a főnevek, m elléknevek, igék, kötőszavak stb. szó­
fajait különböztetné meg, hanem m indezeken belül még
bizonyos logikailag nélkülözhetetlen különbségeket is
leszögezne, akkor lehetetlen lenne látszatállításokat ké­
pezni. H a pl. a főnevek gram m atikailag több szófajtára
lennének felosztva aszerint, hogy a tárgyak vagy a szá­
m ok stb. tulajdonságait jelölik-e, akkor a „hadvezér” és
a „prím szám ” szavak gram m atikailag különböző szó­
csoportokhoz tartoznának, és (2) éppúgy m egsértené
a nyelvtani szabályokat, m int (1). Egy korrekten felépí­
tett nyelvben m inden értelm etlen szósor olyan jellegű
lenne, m int (1) példánk, tehát m ár a gram m atika úgy­
szólván autom atikusan kiküszöbölné őket. Vagyis az ér­
telm etlenség elkerülése érdekében nem az egyes szavak
jelentésére, hanem m indenekelőtt a szavak típusára
(a „szintaktikai kategóriákra” , p l .: tárgyak, a tárgyak
tulajdonságai, a tárgyak viszonyai, számok, számok
tulajdonságai, a szám ok viszonyai, és hasonlók) kellene
ügyelnünk. H a jogosult az a m egállapításunk, hogy
a metafizikai állítások látszatállítások, akkor a m eta­
fizikát egy logikailag korrekten felépített nyelvben egyál­
talán nem lehetne m egfogalm azni. Ezzel m agyarázható a
logikai szintaxis felépítésére irányuló — és a logikusokat
manapság foglalkoztató — feladat nagy filozófiai jelen­
tősége.

74
 5. M E T A F I Z I K A I L Á T S Z A T Á L L Í T Á S O K

M ost a metafizikai látszatállítások néhány olyan példáját

fogjuk bem utatni, amelyeken különösen jól látható,
hogy m egszegik a logikai szintaxist, bár a történeti­
gram m atikai szintaxisnak eleget tesznek. A bból a m eta­
fizikai tanításból* választottuk ki az alábbi néhány m on­
datot, amely jelenleg N ém etországban a legnagyobb
hatást gyakorolja.
„Csak a létezőt kell kutatni és — semmi m ást; a létezőt
egyedül, és többé — semmit; csakis a létezőt, és ezen túl
— semmit. Hogy állunk e^gel a semmivel? — Csak ászért
van-e a semmi, mivel van a nem, a%a% a tagadás ? Vagy for­
dítva van ? A. tagadás és a nem csak asfrt létezik, mert van
a semmi? — A zt á llítju k : a semmi eredendőbb, mint a nem
és a tagadás. — H ol keressük a sem m it? H ol találjuk
a sem m it? — Ism erjük a semmit. — A% aggodalom ki­
nyilvánítja a semmit. Az, am iért és ami m iatt aggódtunk,
„tulajdonképpen” — semmi sem volt. Valójában : a sem­
mi maga — m int olyan — volt jelen. — Hogy is állunk
a semmivel? — A semmi maga semmink.”
Á llítsuk fel az alábbi sémát annak kim utatására, hogy
a látszatállítások képzésének lehetősége a nyelv logikai
fogyatékosságán alapul.
I. A köznyelv II. Az értelm et- III. Logikailag
értelmes len keletkezése korrekt
m ondatai az értelm esből nyelv
a köznyelvben
* A következő idézetet M . H eidegger: Was ist Metaphysik? (1929) című
művéből vettük (a kiemelések az eredetiben). Éppilyen könnyen vehettünk
volna passzusokat bármelyik más jelenkori vagy régebbi metafizikustól
is; mégis, a kiválasztott rész különösen alkalmasnak látszik tézisünk il­
lusztrálására.

75
A. Mi van A. Mi van A. N em igaz az,
odakinn ? odakinn ? hogy van
°(?) o(?) (azaz nem
O dakinn O dakinn létezik, nem
eső van. semmi sincs. m eglevő)
°(E) °(S) valami
odakinn.
~ (3 x ).o (x )

B. H ogy állunk B. H ogy állunk B. E%ek a formák

ezzel ezzel egyáltalán
az esővel? a semmivel ? meg sem
(azaz: m it ?(S) alkothatok.
csinál az eső?
vagy:
m it lehet még
m ondani erről
az esőről ?)
?(E)

1. Ism erjük 1. „K eressük a sem m it.” )

az esőt. „M egtaláljuk a sem m it.” i i(S)
i(E) „Ism erjük a sem m it.” '
2. Az eső esik. 2. „A semmi sem m izik.” s(S)
e(E) 3. „A semmi csak azért lét (S)
létezik, m iv el. . . ”

Az I. alatti m ondatok m ind gram m atikailag, m ind logi­

kailag kifogástalanok, tehát értelmesek. A II. alatti
m ondatok (B3 kivételével) gram m atikailag teljesen ana­
lógok az I. alattiakkal. A H A m ondatform a (m int kérdés
és válasz) nem felel meg egy logikailag k o rrekt nyelv­
vel szemben tám asztandó követelm ényeknek, mind-
76
azönáltal értelmes, mivel korrekt nyelvre lefordítható;
ezt m utatja a IIIA m ondat, amelynek ugyanaz az értel­
me, m int IIA -nak. A HA m ondatform a célszerűtlensége
abban m utatkozik meg, hogy belőle gram m atikailag ki­
fogástalan m űveletek segítségével eljuthatunk azokhoz
a IIB értelm etlen m ondatform ákhoz, amelyeket a fenti
idézetből vettünk. A III. oszlop logikailag hibátlan
nyelvén ezek a form ák m ég csak m eg sem alkothatok.
E nnek ellenére értelm etlenségüket nem vesszük észre
első pillantásra, mivel az IB értelmes m ondatokkal való
hasonlóság m iatt az em ber könnyen hagyja m agát m eg­
téveszteni. N yelvünk i tt kim utatott hibája tehát az,
hogy egy logikailag korrekt nyelvvel ellentétben, m eg­
engedi az értelm es és az értelm etlen szósorok gram m a­
tikai form ájának azonosságát. M inden, szavakban m eg­
fogalm azott m ondathoz csatoltuk a logisztika írásm ód­
jának megfelelő fo rm u lá t: ezek a form ulák különösképp
világosan m utatják meg az IA és H A közötti célszerűt­
len analógiát és a IIB értelm etlen képződm ényének ezen
az analógián alapuló létrejöttét.
A IIB látszatállítások közelebbi vizsgálatakor m eg­
m utatkoznak még bizonyos további különbségek is.
Az (1) m ondat képzése egyszerűen azon a hibán alapul,
hogy a „sem m i” szó tárgynévként került alkalmazásra,
mivel a köznyelvben ebben a form ában szoktuk hasz­
nálni egy negatív egzisztenciális állítás m egfogalm azá­
sára (lásd IIA ). V iszont egy korrekt nyelvben ugyan­
erre a célra nem külön név, hanem a m ondat bizonyos
logikai formája szolgál (lásd IIIA ). A IIB2 m ondatban
m ég valami új dologgal is találkozunk, nevezetesen,
a „sem m izni” jelentés nélküli szó képzésével; a m ondat
ezért két okból is értelm etlen. A korábbiakban kim utat­
tuk, hogy a metafizika jelentésnélküli szavai rendszerint
77
azáltal jönnek létre, hogy egy jelentéssel bíró szót a me­
tafizikában alkalm azott m etaforikus használat m egfoszt
a jelentésétől. I tt viszont azon ritka esetek egyikével
van dolgunk, am ikor egy olyan új szót vezetnek be,
amelynek eredetileg sem volt semmi jelentése. A IIB3
m ondatot szintén két okból kell elvetnünk. Osztozik
az előző m ondatokkal abban a hibában, hogy a „sem m i”
szót tárgyszóként kezeli. Ezenkívül ellentm ondást is
tartalm az. M ert még ha m egengedhető lenne is a „sem ­
m it” egy tárgy neveként vagy jellemzéseként bevezetni,
a tárgytól akkor is m ár a definíciójában m egtagadnánk
a létezést, amíg a (3) m ondatban ism ét tulajdonítanánk
ezt neki. Ez a m ondat tehát ellentm ondásos és ezért
képtelenség lenne, még akkor is, ha nem lenne m ár
eleve értelm etlen.
A IIB m ondatokban található otrom ba logikai hibák­
ra való tekintettel arra a feltevésre juthatunk, hogy
talán az idézett értekezésben a „sem m i” szónak egészen
más a jelentése, m int egyébként. És ez a gyanúnk tovább
erősödik, am ikor alább azt olvassuk, hogy az aggoda­
lom kinyilvánítja a semmit, hogy az aggodalom ban m a­
ga a semmi m int olyan van jelen. I tt úgy tűnik, m intha
a „sem m i” szó egy m eghatározott, talán éppen vallásos
jellegű érzelmi állapotot jelölne, vagy valami olyasm it,
ami az ilyen érzések alapjául szolgál. H a ez az eset fo ­
rogna fenn, akkor a IIB m ondataiban em lített logikai
hibák nem állnának fenn. D e a 75. oldalon hozott
idézet azt m utatja, hogy ilyen értelmezés nem lehetsé­
ges. A „csak” és az „és semmi m ás” összekapcsolásából
egészen világossá válik, hogy a „sem m i” szó itt abban
a szokásos logikai értelem ben szerepel, amely egy nega­
tív egzisztenciális állítás kifejezésére szolgál. A „sem m i”
szónak ehhez a bevezetéséhez közvetlenül kapcsolódik
78
azután az értekezés fő kérdése: „H ogy állunk ezzel
a semmivel ?”
Aggályaink a tekintetben, hogy esetleg tévesen értel­
m eztük a m ondatokat, teljesen m egszűnnek, am ikor
m egtudjuk, hogy az értekezés szerzője maga is tökéle­
tesen tisztában van azzal, hogy a saját kérdései és állí­
tásai ellentétben állnak a logikával. „A semmi vonat­
kozásában kérdés és válást^ önm agában egyform án ab­
szurd. — Tulajdonképpen a gondolkodás általánosan
alkalm azott alapszabálya, az ellentm ondásm entesség té­
tele, az általános »logika« m egszünteti ezt a kérdést.”
A nnál rosszabb a logikának! M eg kell döntenünk ural­
m át : „H a tehát a semmire és a létre vonatkozó kérdések
területén m egtörik az értelem hatalma, akkor ezzel a »lo­
gika« filozófián belüli uralm ának sorsa is eldől. A »logika«
eszméje maga feloldódik az eredendőbb kérdezés örvény­
lésében.” D e jóvá hagyja-e a józan tudom ány a logikát
sértő kérdezés örvénylését? E rre a kérdésre is kész
a válasz: „A tudom ány állítólagos józansága és maga-
sabbrendűsége nevetségessé válik, ha nem veszi ko­
m olyan a sem m it.” T ételünk így jó alátám asztást kap:
egy metafizikus önm aga jut itt arra a megállapításra,
hogy kérdései és válaszai összeegyeztethetetlenek a logi­
kával és a tudom ányos gondolkodással.
M ost m ár világos, hogy mi a különbség a mi tézisünk
és a korábbi metafizika-ellenes tételek között. Mi nem tart­
juk a metafizikát „puszta agyrém ”-nek vagy „m esének” .
E gy mese állításai nem a logikának m ondanak ellent,
hanem csak a tapasztalatnak; tökéletesen értelm esek,
még ha ham isak is. A metafizika továbbá nem „babona” ;
hinni csak igaz és hamis állításokban lehet, értelm etlen
szósorokban nem. A metafizikai állítások „m unkahipo­
tézisekként” sem jöhetnek számításba, mivel egy h ipo­
79
tézis esetében lényegbevágó a levezethetőségi viszony
az (igaz vagy hamis) tapasztalati állításokhoz, és éppen
ez hiányzik a látszatállításoknál.
A metafizika m egm entése céljából néha a következő
ellenvetést hozzák fel, az emberi megismerőképesség ún. kor­
látozottságára h iv atk o zv a: bár a metafizikai állítások nem
verifikálhatok az ember, sem pedig valamilyen más vé­
ges lény által, mégis felfoghatók talán annak megsej­
téseként, hogy m it válaszolna kérdéseinkre egy m aga­
sabb rendű vagy éppen tökéletes m egism erőképességgel
rendelkező lény, és így m int sejtések mégiscsak értel­
mesek lennének. H ogy kivédjük ezt az ellenvetést, ve­
gyük fontolóra a következőket. H a egy szó jelentése
nem adható meg, vagy ha egy szósor összeállítása nem
felel m eg a szintaxis szabályainak, akkor m ég csak kér­
désről sem beszélhetünk. (G ondoljunk csak a látszat­
kérdésekre: „Babig-e ez az asztal?” ; „Szent-e a hetes
szám ?” ; „A páros vagy a páratlan számok sötéteb-
bek-e?”) H a nincs kérdés, akkor még egy m indentudó
lény sem tu d válaszolni. A fenti ellenvetés hívei erre
talán azt válaszolják: ahogy egy normális látású személy
új ism eretet tud közölni a vakkal, ugyanígy talán egy
magasabb rendű lény is tudna metafizikai ism eretet kö­
zölni velünk, pl. azt, hogy a látható világ egy szellem
megjelenése-e. Itt fontolóra kell vennünk, hogy m it is
jelent az „új ism eret” . Term észetesen elgondolható,
hogy találhatunk olyan lényeket, amelyek egy új érzék­
ről tudósítanak m inket. H a ezek a lények be tudnák
bizonyítani nekünk a Fér m at-tételt, vagy egy új fizikai
eszközt találnának fel, vagy felállítanának egy addig
ism eretlen fizikai törvényt, akkor ism ereteink gyarapod­
nának az ő segítségük révén. Az ilyesmit ugyanis ellen­
őrizhetnénk ugyanúgy, ahogy a vak is meg tudja érteni,
80
sőt ellenőrizni is tudja az egész fizikát (és ezzel együtt
a normális látású személy m inden megállapítását). D e ha
ezek a feltételezett lények valami olyasm it m ondanának,
am it nem tu d u n k verifikálni, akkor ezt nem is értenénk
m eg; ebben az esetben semmilyen közlésről nincs szó,
hanem csak értelem nélküli puszta beszédhangokról,
még ha képzetek kapcsolódnak is hozzájuk. K övetke­
zésképpen, tudásunkat egy másféle lény — és egyre
megy, hogy ez többet, kevesebbet vagy m indent tud-e —
csak mennyiségileg bővítheti, elvileg új típusú ism eret­
tel azonban nem járulhat hozzá tudásunkhoz. Ami szá­
m unkra bizonytalan, m ások segítségével bizonyosabbá
tehető; de ami szám unkra felfoghatatlan, értelm etlen,
m ások segítségével sem tehető értelmessé, bárm ilyen
sokat tudjanak is ezek. E zért sem isten, sem ördög nem
juttathat m inket metafizikához.

6. M I N D E N M E T A F I Z I K A É R T E L M E T L E N S É G E

A metafizikai állítások általunk elem zett példáit m ind

csak egyetlen értekezésből vettük. Az eredm ények azon­
ban hasonló, részben szó szerint azonos m ódon érvé­
nyesek más metafizikai rendszerekre is. A m ikor ez az
értekezés helyeslőleg idézi Hegel egyik tételét („a tiszta
lét és a tiszta semmi tehát egy és ugyanaz”), akkor ez
a hivatkozás teljességgel jogosult. Hegel metafizikája
logikailag pontosan ugyanolyan jellegű, m int ez a m o­
dern metafizika. És ugyanez érvényes a többi metafizikai
rendszerre is, még akkor is, ha nyelvi fordulataik és
ennélfogva logikai hibáik jellege többé vagy kevésbé
eltér a m egvizsgált példák típusától.
A különféle metafizikai rendszerek egyes állításainak
6 81
elemzésére nem szükséges további példákat felhozni.
Csak a leggyakoribb hibafajtákra m utatunk rá.
A látszatállításokban elkövetett logikai hibák többsége
talán azokon a logikai fogyatékosságokon alapul, ame­
lyek nyelvünkben a „lenni” szónak és a többi, legaláb­
bis a legtöbb európai nyelv megfelelő szavainak a hasz­
nálatához tapadnak. Az első fogyatékosság a „lenni”
szó kétértelm űsége; egyszer a predikátum ot csatoló
kopulaként használják („én éhes vagyok”), másszor
pedig a létezés megjelölésére („én vagyok”). E zt a fogya­
tékosságot súlyosbítja még, hogy a m etafizikusok gyak­
ran nincsenek tisztában ezzel a kétértelm űséggel. A má­
sodik fogyatékosság az ige m ásodik — egzisztencia —
jelentésénél található. Az igei form a predikátum ot sugall
ott, ahol nincs ilyen. Jóllehet, m ár régóta tudjuk, hogy
az egzisztencia nem tulajdonság (vö. az ontológiai isten­
érv kanti cáfolatát), ebben a kérdésben teljes m értékben
mégiscsak a m odern logika konzekvens; az egzisztencia
jelét olyan szintaktikai form ában vezeti be, hogy a pre­
dikátum tól eltérően ne vonatkozhasson tárgyak jeleire,
hanem csak predikátum okra (vö. pl. a fenti táblázatban
a IIIA m ondatot). Az ókortól kezdve a legtöbb m eta­
fizikus hagyta, hogy a „lenni” szó igei és ezáltal predi-
katív form ájá látszatállításokra csábítsa, pl. „én vagyok” ,
„isten v an ” .
Ennek a hibának az egyik példáját Descartes „Cogito, ergo sum”-jában
találjuk. A premisszával szemben felhozott tartalmi kifogásoktól — vagyis
attól, hogy a „gondolkodom” mondat adekvát kifejezése-e a szándékolt
tényállásnak, vagy talán hiposztazálást tartalmaz — itt teljes egészében
eltekintünk, és a mondatot csak formális logikai nézőpontból vesszük
szemügyre. Két lényeges logikai hibát veszünk ekkor észre. Az első a „va­
gyok” zárótételben van. A „lenni” ige itt kétségtelenül az egzisztencia
értelmében szerepel, mivel kopula nem használható predikátum nélkül.

82
Descartes „vagyok”-ját mindig is így értelmezték. De ebben az esetben ez
a mondat megsérti az előbb említett logikai szabályt, amely szerint az
egzisztencia csak egy predikátummal, nem pedig egy névvel (szubjektum,
tulajdonnév) kapcsolatban mondható ki. Egy egzisztenciális mondat nem
„a létezik” formájú (mint itt: „én vagyok”, azaz „én létezem”), hanem
„létezik valami ilyen és ilyen” formájú. A második hiba a „gondolkodónk­
tól a „vagyok”-hoz való átmenetben van. Ha a , , P ( a ) ” („а-hoz P tulaj­
donság tartozik”) mondatból egy egzisztenciális mondat vezethető le,
akkor ez csak a premissza P predikátumának, nem pedig a szubjektumának
vonatkozásában mondhatja ki az egzisztenciát. Az „európai vagyok”-ból
nem az következik, hogy „vagyok”, hanem az, hogy „létezik egy európai”.
A „gondolkodom”-ból nem az következik, hogy „vagyok”, hanem az,
hogy „létezik valami, ami gondolkodik”.

Az a körülm ény, hogy nyelvünk az egzisztenciát igé­

vel („lenni” vagy „létezni”) fejezi ki, önm agában még
nem logikai hiba, hanem csak célszerűtlen, veszélyes.
Az igei form a m iatt könnyen arra a hibás álláspontra
helyezkedhetünk, hogy az egzisztencia predikátum ;
s ekkor olyan logikailag fonák, ennélfogva értelm etlen
kifejezésm ódokhoz jutunk, m int am ilyeneket az előbb
vettünk szemügyre. Ugyanez az eredete az olyan form u­
láknak is, m int pl. a „létező” , a „nem -létező” , amelyek
a metafizikában ősidők óta óriási szerepet játszottak. Egy
logikailag korrekt nyelvben ezek a form ák m ég csak
m eg sem fogalm azhatók. Úgy tűnik, hogy a latin és
a ném et nyelvben, talán a görög példa csábítására, az
„ens” , illetve a „seiend” form ákat külön a m etafizikusok
céljára vezették be, s ezáltal logikailag m egrontották
a nyelvet, m iközben azt hitték, hogy csak egy fogya­
tékosságot küszöbölnek ki.
A logikai szintaxis m egsértésének másik, nagyon
gyakran előforduló példája a fogalm ak ún. „alkalmazási
szférájának összekeverése” {Sphärenverm engung). A m íg az
6* 83
előbb em lített hiba abban áll, hogy egy nem -predika-
tív jelentésű jelet predikátum ként használtunk, addig itt
a predikátum ot, bár predikátum ként használjuk, de egy
másik „szféra” predikátum aként — az ún. „típuselm é­
let” szabályainak m egsértéséről van tehát szó. E nnek
illusztrálására szolgálhat az előzőekben vizsgált m ondat,
nevezetesen: a „Caesar egy prím szám ” . A személynevek
és a számnevek különböző logikai szférákhoz tartoznak,
és ezért a személyek predikátum ai (pl. „hadvezér”) és
a szám ok predikátum ai (pl. „prím szám ”) is. A fogalm ak
alkalmazási szférájának, típusának összekeveréséből
adódó hiba, a „lenni” ige korábbiakban taglalt hasz­
nálatától eltérően, nem a metafizika specialitása, hanem
m ár a köznyelvben is nagyon gyakran előfordul. Itt
azonban ritkán vezet értelm etlenséghez, m ert a szavak
többértelm űsége a szférák, a típusok vonatkozásában
olyan jellegű, hogy könnyen m egszüntethető.
P éld a : 1. „Ez az asztal nagyobb, mint az.” 2. „Ennek az asztalnak
a magassága nagyobb, mint azé az asztalé.” A „nagyobb” szót itt az (l)-ben
tárgyak közötti viszonyra, a (2)-ben pedig számok közötti viszonyra hasz­
náltuk, ennélfogva két különböző szintaktikai kategóriához tartozik.
A hiba itt lényegtelen, és pl. kiküszöbölhető azáltal, hogy „nagyobb^’-et,
és „nagyobb2”-t Írunk; a „nagyobbj-et ezután a „nagyobb2” alapján úgy
definiáljuk, hogy az (1) mondatformát a (2)-vel (és más hasonló mondat­
formával) szinonimnak nyilvánítjuk.
M ivel az alkalmazási szférák összekeverése a köz­
nyelvben nem okoz semmi bajt, ezért általában nem
szokás figyelembe venni. Bár a m indennapos nyelv-
használatnak ez m eg is felel, a metafizikában azonban
jóvátehetetlen következm ényekkel jár; a metafizikában
ugyanis a m indennapi nyelv szokásainak sugallatára
az alkalmazási szférák olyan összekeveréséhez ju to t­
tak el, amely a m indennapi nyelvben előforduló
84
szférakeveredéstől eltérően m ár nem fordítható le logi­
kailag hibátlan form ára. Ilyesféle látszatállításokat külö­
nösen gyakran találunk pl. Hegelnél és H eideggernél,
aki átvette a hegeli nyelvezet sok sajátosságát, annak
számos logikai fogyatékosságával egyetemben. ( P l.: azo­
kat a predikátum okat, amelyeknek bizonyos fajtájú tár­
gyakra kellene vonatkozniuk, ehelyett ezen tárgyak egyik
predikátum ára, vagy a „létre”, vagy a „m eglétre” , vagy
az e tárgyak között fennálló viszonyra vonatkoztatják.)
M iután azt láttuk, hogy sok metafizikai m ondat értel­
metlen, felm erül a kérdés, hogy nincs-e a metafizikában
mégis az értelm es állításoknak egy olyan állománya,
amely m egm aradna az értelm etlen állítások kiküszöbö­
lése után is.
E ddigi eredm ényeink alapján azt is gondolhatnánk,
hogy a metafizikában nagyon sokszor az értelm etlen­
ségbe fulladás veszélye fenyeget, s ezért, ha valaki m eta­
fizikát akar csinálni, akkor iparkodnia kell, hogy e ve­
szélyeket gondosan elkerülje. D e valójában a helyzet az,
hogy nem lehetségesek értelmes metafizikai állítások.
Ez a metafizika által k itűzött feladatból következik,
abból, hogy olyan ism eretet akar fellelni és bem utatni,
amely elérhetetlen a tapasztalati tudom ány számára.
K orábban m ár láttuk, hogy egy m ondat értelm e veri-
fikációjának m ódjában van. Egy m ondat csak annyit
közöl, amennyi verifikálható benne. Ezért egy m ondat,
ha egyáltalán közöl valam it, akkor csak tapasztalati tényt
közölhet. H a valami elvileg túl lenne a lehetséges tapasz­
talaton, akkor nem lehetne sem elm ondani, sem elgon­
dolni, s kérdéseket sem lehetne feltenni vele kapcso­
latban.
Az (értelmes) állítások a következő fajtákra oszlanak:
először, vannak olyan állítások, amelyek m ár kizárólag
85
a form ájuk alapján igazak (W ittgenstein szerint ezek
„tautológiák” : közelítőleg m egfelelnek K ant „analiti­
kus ítéleteinek”) — ezek semm it sem m ondanak a való­
ságról. A logika és a m atem atika form ulái ilyen típ u sú ak ;
önm aguk tehát nem faktuális kijelentések, hanem csak
az ilyen kijelentések átalakítására szolgálnak. A m ásodik
típushoz tartoznak az ilyen állítások tagadásai ( „kontra-
dikciók”) , amelyek ellentm ondásosak és ennélfogva a
form ájukból következően hamisak. M inden más állítás
esetében az igazságra vagy a hamisságra vonatkozó dön­
tés a protokolltételeken nyugszik; a többiek tehát (igaz
vagy hamis) tapasztalati állítások, és a tapasztalati tu d o ­
m ány területéhez tartoznak. H a valaki olyan állítást
akar képezni, amely nem tartozik ezekhez a fajtákhoz,
akkor állítása autom atikusan értelm etlen lesz. Mivel
a metafizika sem analitikus állításokat nem akar tenni,
sem pedig a tapasztalati tudom ány területére nem akar
kerülni, ezért vagy olyan szavakat kényszerül felhasz­
nálni, amelyeknek nem adja meg az alkalmazási krité­
rium át és amelyek ezért jelentésnélküliek, vagy pedig
a jelentéssel bíró szavakat oly m ódon kényszerül össze­
állítani, hogy sem analitikus (illetőleg kontradiktorikus),
sem em pirikus állítást nem kap. M indkét esetben szük­
ségszerűen látszatállítások adódnak.
A logikai analízis tehát értelm etlennek nyilvánít m in­
den olyan állítólagos ism eretet, amely a tapasztalat fölé
vagy m ögé akar eljutni. Ez az ítélet érvényes m indenek­
előtt az egész spekulatív metafizikára, a tiszta gondolko­
dásból vagy a tiszta intuícióból származó m indenféle állí­
tólagos ism eretre, amely a tapasztalatot nélkülözhető-
nek véli. D e az ítélet vonatkozik az olyan metafizikára is,
amely a tapasztalatból kiindulva, speciális következtetések
segítségével akarja m egismerni azt, ami a tapasztalat
86
mögött, avagy ezen kívül van (így pl. az organikus folya­
m atokban ható, de — feltételezés szerint — fizikailag
felfoghatatlan „entelechia” neovitalista tézisére; az „ok­
sági viszony lényegére” vonatkozó kérdésre, ha az túl
akar lépni az egymásutániság bizonyos szabályosságai­
nak m egállapításán; a „m agábanvaló”-ról. szóló fecse­
gésre). Továbbá, érvényes ez az ítélet a normák vagy érté­
kek égész filozófiájára, m inden norm atív diszciplínaként
felfogott etikára vagy esztétikára. Ugyanis egy érték
vagy egy norm a objektív érvényessége m ég az érték­
filozófusok felfogása szerint sem verifikálható vagy de-
dukálható em pirikus állításokból, ezért (értelmes állí­
tásban) egyáltalán ki sem fejezhető. M ásképpen szólva:
vagy m egadják a „ jó ” , „szép” és a norm atív tudom á­
nyokban alkalm azott többi predikátum em pirikus ism er­
tetőjegyeit, vagy nem. Az első esetben egy ilyen predi­
kátum ot tartalm azó állítás tapasztalati tényt rögzítő íté­
let lesz, nem pedig értékítélet; a m ásodik esetben lát­
szatállítássá válik; értékítéletet kifejező állítás azonban
egyáltalán nem alkotható.
Végül, az értelm etlenséget kim ondó ítélet azokra
a metafizikai irányzatokra is érvényes, amelyeket hely­
telenül ism eretelm életi irányzatokként szokás jellemezni,
nevezetesen a realizmusra (am ennyiben többet akar m on­
dani annál az em pirikus ténynél, hogy az események egy
bizonyos szabályszerűséget m utatnak, ami lehetségessé
teszi az induktív m ódszer alkalmazását), és az ellenkező
oldalon a szubjektív idealizmusra, a szolipszizmusra,
a fenom enalizm usra és a (korábbi értelem ben vett)
pozitivizm usra.
D e mi m arad m eg egyáltalán a filozófiának, ha m inden
olyan állítás, amely közöl valam it, em pirikus term észetű
és a ténytudom ányokhoz tartozik ? N em állítások, nem
87
elmélet, nem is rendszer, hanem csak egy módszer m arad,
nevezetesen a logikai elemzés módszere. E nnek a m ód­
szernek az alkalmazását — negatív felhasználásában —
az előzőekben m utattuk meg, ahol is a jelentés nélküli
szavak, az értelm etlen látszatállítások kiselejtezésére szol­
gált. Pozitív felhasználásában a jelentéssel bíró fogal­
mak és értelmes állítások m egvilágítására, a ténytudo-
m ányok és a m atem atika logikai megalapozására szolgál.
A m ódszer negatív felhasználása a pillanatnyi történelm i
szituációban szükséges és fontos. D e m ár a jelenlegi
gyakorlatban is gyüm ölcsözőbb a pozitív felhasználás,
amelyre azonban itt nem térhetünk ki behatóbban.
A logikai elemzésnek, a logikai alapok kutatásának jel­
zett feladata az, am it a metafizikával ellentétben a „tudo­
mányos filozófián” értü n k ; ezt a feladatot állítja előtérbe
folyóiratunk legtöbb tanulmánya.
A logikai elemzés eredm ényeként kapott állítások
— pl. ebben és a többi logikai értekezésben szereplő
m ondatok — logikai jellegének kérdését itt csak utalás­
szerűén válaszolhatjuk meg, m ondván, hogy ezek a
m ondatok részben analitikusak, részben tapasztalatiak.
A m ondatokról és a m ondatrészekről szóló állítások
ugyanis részben a tiszta metalogikához tartoznak (pl. „az
egzisztencia jeléből és egy tárgy nevéből álló sorozat nem
m ondat”), részben pedig a destkriptív m etalogikához
(pl. „ennek és ennek a könyvnek ilyen és ilyen helyén
található szósor értelm etlen”). A m etalogikát más he­
lyen fogjuk tárgyalni, ahol majd arról is beszélünk, hogy
a m etalogika, amely egy nyelv m ondatairól beszél,
m egfogalm azható m agában ebben a nyelvben.

88
7. A M E T A F I Z I K A M I N T A Z É L E T É R Z É S K I F E J E Z É S E

Az a kijelentés, hogy a metafizikai állítások teljességgel

értelm etlenek, sem m it sem közölnek, még azokban is
idegenkedést kelt, akik intellektuálisan egyetértenek
eredm ényeinkkel: vajon a legkülönbözőbb korokban
a különböző népeknél olyan sok em ber, kö zö ttü k ki­
tűnő elmék, oly sok fáradságot, sőt valódi buzgalm at
fordítottak volna-e a metafizikára, ha ez semmi másból
nem állna, m int értelm etlenül összefűzött puszta sza­
vakból? És meg lehetne-e érteni, hogy a metafizikai
alkotások egészen a mai napig olyan erős hatást gyako­
rolnak az olvasókra és a hallgatókra, ha ezek m ég csak
nem is tévedéseket, hanem egyáltalán sem m it sem tartal­
m aznak? Ezek a kételyek jogosultak annyiban, ameny-
nyiben a metafizika ténylegesen tartalm az valam it —
csakhogy ez nem teoretikus tartalom . A metafizikai
(látszat-) állítások nem írják le sem a fennálló (ebben az
esetben igaz állítások lennének), sem a fenn nem álló
(ebben az esetben legalábbis hamis állítások lennének)
tén y ek et: nem a tényállások bemutatására szolgálnak, ha­
nem as( életérzés kifejezésére.
Talán feltételezhetjük, hogy a metafizika a mítoszból
fejlődött ki. A gyerek dühös a „gonosz asztalra” , amely
m egütötte; a prim itív em ber a földrengés fenyegető
dém onának kiengesztelésén fáradozik, vagy hálatelt szív­
vel imádja a bő term ést hozó eső istenét. Ilyen esetekben
a term észeti jelenségek megszemélyesítésével állunk
szemben, amely m integy költői kifejezése a környezettel
szemben táplált em beri érzelm eknek. A m ítosz örök­
sége egyrészt a költészetre száll át, amely tudatos esz­
közökkel hozza létre és erősíti a m ítosznak az élet szem­
pontjából fontos teljesítm ényét; másrészt a teológiára,
89
amelyben a m ítosz rendszerré fejlődik. Mi tehát a m eta­
fizika történelm i szerepe? Talán a teológia pótlásának
tekinthetjük a szisztem atikus, fogalm i gondolkodás fo­
kán. A teológia (állítólag) term észetfeletti ism eretforrá­
sait itt term észetes, de (állítólag) tapasztalatfeletti isme­
retforrások helyettesítik. Közelebbről, bár többszörösen
m egváltozott köntösben, mégis ugyanazt a tartalm at is­
m erhetjük fel a metafizikában is, m int a m ito ló g iáb an :
ahhoz a következtetéshez jutunk ugyanis, hogy a meta­
fizika is az életérzés, az em berre jellemző m agatartás
— valam int a környezet, az em bertársak iránt, az em bert
mélyen foglalkoztató feladatok, az em ber egyéni sorsa
és m egpróbáltatásai iránt tanúsított érzelmi és akarati
beállítottság — kifejezésre juttatásának szükségletéből
származik. Ez az életérzés, bár többnyire tudattalanul,
m egnyilvánul m indenben, amit az em ber tesz vagy
m ond; belevésődik még az arckifejezésekbe, sőt talán
m ég a járásm ódba is. Sok ember azonban még ezen túl is
szükségét érzi, hogy megalkossa életérzésének sajátos
kifejezését, amelyben ez töm örebben és nyom atékosab­
ban felfoghatóvá válna. H a ezek az em berek művészi
tehetséggel rendelkeznek, akkor a m űalkotások létre­
hozásával találnak lehetőséget önm aguk kifejezésére.
Sokan (pl. D ilthey és tanítványai) m egvilágították már,
hogy a m űalkotások stílusában és jellegében m iként
nyilvánul meg az életérzés. (Ezzel kapcsolatban gyakran
használják még a „világnézet” term inust, m i azonban
inkább elkerüljük ezt, mivel kétértelm űsége m iatt ép­
penséggel az elemzéseink szem pontjából döntő különb­
ség, azaz az elmélet és az életérzés különbsége m osódik
el.) V izsgálódásunk számára csak az lényeges, hogy
a m űvészet az életérzésnek adekvát, a metafizika pedig
inadekvát kifejezési eszköze. Ö nm agában véve term é­
90
szetesen egyetlen, tetszés szerint m egválasztott kifeje­
zési eszköz alkalmazása ellen sem hozható fel kifogás.
A metafizika esetében mégis az a helyzet, hogy a m űvek
form ája alapján a metafizika m ásnak m utatkozik, mint
ami valójában. A m űvek ugyanis (látszólag) az egymás­
sal alap-következm ény viszonyban álló állítások form á­
jával, tehát egy elmélet form ájával rendelkeznek. Ily
m ódon, annak ellenére, hogy ténylegesen nincs ilyesmi,
mégis létrejön a teoretikus tartalom látszata. Nem csak
az olvasó, hanem maga a metafizikus is abban az illúzió­
ban ringatja m agát, hogy a metafizikai állítások közöl­
nek valam it, tényállásokat írnak le. A metafizikus úgy
véli, hogy olyan területen m ozog, ahol az igazság vagy
a hamisság a tét. Valójában azonban a metafizikus sem­
m it sem állított, hanem csak — a művészhez hason­
lóan— kifejezett valamit. A rra, hogy a metafizikus az em ­
lített tévedés rabja, nem abból a tényből következtetünk,
hogy kifejezési közegéül nyelvet, kifejezési form ájául
pedig kijelentő m ondatokat választ; a lírai költő is
ugyanezt teszi, anélkül azonban, hogy az önám ítás áldo­
zata lenne. A metafizikus azonban tételeit érvekkel tá­
masztja alá, m egköveteli, hogy egyetértsenek tartalm uk­
kal, polemizál a más irányzathoz tartozó metafizikussal,
értekezésében cáfolni igyekszik a többi metafizikus téte­
leit. A lírai költő ezzel szemben nem tekinti feladatának,
hogy költem ényében egy másik lirikus költem ényéből
vett állításokat megcáfolja, mivel jól tudja, hogy a m ű­
vészet nem az elmélet területén m ozog.
Talán a zene az életérzés legtisztább kifejezési eszköze,
mivel leginkább mentes m inden tárgyiságtól. Az a har­
m onikus életérzés, am it a metafizikus egy m onista rend­
szerben akar kifejezésre juttatni, világosabban fejeződik
ki a m ozarti zenében. És am ikor a metafizikus dualista-
91
heroikus életérzését egy dualista rendszerben fejezi ki,
ezt nem azért teszi-e talán, m ert nem rendelkezik Bee­
thoven tehetségével ahhoz, hogy ezt az életérzést adek-
vát közegben fejezze ki ? A m etafizikusok zeneileg tehet­
ségtelen m uzsikusok. Ehelyett erősen vonzódnak a teo­
retikus közegben végzett m unkához, a fogalm ak és g o n ­
dolatok összekapcsolásához. D e ezt a hajlandóságukat
nem a tudom ány területén váltják tettekre, másrészt
pedig kifejezési igényüket nem a m űvészetben elégítik
ki, összekeverik a két dolgot, és olyan produkcióval áll­
nak elő, amely semmi a megismerés, és elégtelen az élet­
érzés vonatkozásában.
Vélem ényünket, amely szerint a metafizika pótm űvé­
szet — és annak is elégtelen — , az a tény is m egerősíteni
látszik, hogy a művészi adottságokkal leginkább rendel­
kező metafizikus, ti. Nietzsche, m ajdnem teljesen el­
kerülte a két terület összekeverésének hibáját. írásainak
nagy része túlnyom óan em pirikus tartalm ú; például
m eghatározott m űvészeti jelenségek történeti elemzésé­
vel, vagy a m orál történeti-pszichológiai vizsgálatával
foglalkozik. A bban a m űben azonban, amelyben a leg­
élesebben fejezi ki azt, amit m ások a metafizikában vagy
az etikában szoktak, nevezetesen a „Z arathustrában”,
nem a félrevezető teoretikus form át választja, hanem
nyíltan a művészi, a költői form át.