A kútnál

Platón összes művei kommentárokkal

Apokrif dialógusok
Első Alkibiadész. Második Alkibiadész.
Hipparkhosz. Szerelmes ifjak. Theagész. Kleitophón. Minósz
TARTALOM

AZ ELSŐ ALKIBIADÉSZ FELÉPÍTÉSE

ELSŐ ALKIBIADÉSZ
A MÁSODIK ALKIBIADÉSZ FELÉPÍTÉSE
MÁSODIK ALKIBIADÉSZ
A HIPPARKHOSZ FELÉPÍTÉSE
HIPPARKHOSZ (AVAGY A HASZONLESŐ)
A SZERELMES IFJAK FELÉPÍTÉSE
SZERELMES IFJAK
A THEAGÉSZ FELÉPÍTÉSE
THEAGÉSZ
A KLEITOPHÓN FELÉPÍTÉSE
KLEITOPHÓN
A MINÓSZ FELÉPÍTÉSE
MINÓSZ (AVAGY A TÖRVÉNY)
UTÓSZÓ
BIBLIOGRÁFIAI TÁJÉKOZTATÓ

AZ ELSŐ ALKIBIADÉSZ FELÉPÍTÉSE

Bevezetés (103 a – 104 c2)

103 a1 – 104 c7. Szókratész először szólítja meg Alkibiadészt, akitől a „démoni hang”
egészen addig távol tartotta, amíg az minden más hódolóját el nem űzte magától
rátartiságával, amelyet szépsége, családi háttere és főleg Periklész támogatása táplál.

104 d1 – 106 c2. Alkibiadész politikai karrierre készül, becsvágya az egész világ feletti
uralom megszerzése. Szókratész szerint e cél elérésében csak ő tud segíteni neki, amit
Alkibiadész kérdezgetésével fog bizonyítani.

A politikus szakértelmének tárgya: az igazságosság (106 c3 – 107 c12)

106 c3 – 107 c12. Szókratész kérdése: vajon mi az a tárgy, amelyben Alkibiadész szakértő
tanácsot tud adni az államnak?
107 d1 – 109 d2. Alkibiadész válasza: a háború és béke kérdése. Szókratész rávezeti
Alkibiadészt, hogy a háború és béke kérdésében való szakértői döntés szempontja az
igazságosság.
 109 d1 – 110 d4. Alkibiadész nem rendelkezik tudással az igazságos és igazságtalan
kérdésében: senki sem tanította rá, s önállóan sem kutatta és fedezte fel, mivel gyerekkorától
kezdve abban a hitben élt, hogy már rendelkezik vele.

110 d5 – 112 d1. Alkibiadész szerint az igazságosság ismeretét, akárcsak a görögtudását,

„a köznéptől” sajátította el. Szókratész kimutatja, hogy a köznépben nincsen egyetértés azt
illetően, hogy mi igazságos és mi nem; vagyis nem rendelkezik a szükséges tudással, és így
tanítani sem képes azt.
112 e1 – 113 c6. Minthogy Szókratész csak a kérdéseket tette fel, és Alkibiadész adta meg
a válaszokat, nem Szókratész, hanem Alkibiadész mondja ki saját magáról, hogy nem
rendelkezik tudással az igazságosságról.

Az igazságos és az előnyös dolgok (113 d1 – 119 a7)

113 d1 – 115 a1. Alkibiadész válasza: a politika tudománya nem az igazságosságról,

hanem az „előnyös” kérdéséről szól. Alkibiadész nem mer belevágni a kísérletbe, hogy
meggyőzze Szókratészt: az igazságos és az előnyös különbözik egymástól, ezért Szókratész
győzi meg Alkibiadészt: az igazságos egyúttal előnyös is.

115 a1 – 116 e2. A tétel bizonyítása.

(1) Minden, ami igazságos, szép.
(2) Minden, ami szép, jó; mert
(a) bár úgy tűnik, némely szép tett rossz, mert rosszra vezet, de valójában semmi sem
abban a tekintetben rossz, amelyben szép;
(b) a tételt a rokon értelmű hétköznapi kifejezésekkel űzött játék is alátámasztja: akinek
„szépen megy sora”, az „boldogul”, vagyis „javakra” tesz szert.
(3) Minden, ami jó, előnyös.

116 e3 – 119 a7. Alkibiadész a legrosszabb fajta tudatlanságban szenved: miközben nem
rendelkezik tudással az igazságosságról, azt hiszi, hogy rendelkezik.

Spárta és Perzsia (119 a8 -124 e5)

119 a8 – 120 e5 – Alkibiadész elismeri tudatlanságát, de úgy véli, tervei megvalósításához

nincs is szüksége tudásra, hiszen a többi athéni politikus is tudatlan, és a végső ellenfelek, a
spártai és a perzsa királyok sem különbek náluk.
120 e6 – 124 b6. Szókratész beszéde: a spártai és a perzsa uralkodók utódlás, neveltetés,
kiválóságok és gazdagság terén egyaránt messze felülmúlják Alkibiadészt. Alkibiadész
egyetlen reménye a szorgalmas tanulásban van.
Közös vizsgálódás: hogyan váljunk jobbá? (124 b7 -135 e8)
124 b7 – 124 d9. Alkibiadészt meggyőzte Szókratész beszéde. Szókratész visszatér a
kérdezgetés módszeréhez, hogy rávezesse Alkibiadészt, milyen tekintetben és hogyan
válhatna jobbá.
124 el – 126 a4. Alkibiadész újabb meghatározása: a politikus tudománya az állam jobb
igazgatására és épségének megőrzésére vonatkozó jó döntés képessége.
126 e5 – 127 el. Az állam akkor van jól igazgatva, ha polgárai között egyetértés uralkodik,
mivel mindenki a maga dolgát végzi – ez az egyetértés viszont az igazságosságra vonatkozó
tudáson alapulna.
 127 e8 – 129 b4. Szókratész felvetése: a hozzánk tartozó dolgoknak különféle mesterségek
révén viseljük gondját; ám ahhoz, hogy rájöjjünk, mely mesterség révén viselhetjük gondját
önmagunknak, először arra kell ráébrednünk, mik vagyunk mi magunk.

129 b5 – 130 e6. Az ember a lélek.

(1) Más az, aki használ valamit, és más, amit használ; az ember az egész testét használja,
tehát más, mint a test. Ő az, ami a testet használja – azaz a lélek.
(2) Az ember vagy a lélek, vagy a test, vagy a kettő együttese. Az ember az, ami a testet
uralja; márpedig sem a test nem uralhatja önmagát, sem a kettő együttese nem uralkodhat a
test felett.

130 e7 – 132 b3 – Tanulságok: Amire Alkibiadésznek szüksége van, az nem a testet

gondozó tudomány (testnevelés és orvostudomány); még kevésbé a testnél is távolabbi
dolgokra vonatkozó mesterségek. Alkibiadésznek nem a testével kell törődnie, még kevésbé a
vagyonával. Csakis Szókratészre számíthat, mert egyedül Szókratész szereti valóban
Alkibiadészt; minden más rajongója csupán Alkibiadész testébe volt szerelmes.

132 b4 – 133 c17. A szem hasonlata: Alkibiadésznak ahhoz, hogy megismerje magát, a
lelkét kell megismernie. Ennek módja az, hogy egy másik lélek legkiválóbb és legistenibb
részébe, a bölcsesség, tudás és gondolkodás székhelyébe tekint. Az önmegismerés
legkiválóbb módja azonban az lenne, ha a legkiválóbb tükörbe tekintene: az istenségbe.

133 d8 – 135 b3 – Végső tanulságok: csak az önmegismerés révén erényessé váló ember
fog boldogulni az életben, és az állam igazgatására is csak ő alkalmas.

Befejezés (135 b3 – e8)

Minthogy annak, aki még nem rendelkezik erénnyel, jobb, ha a jobb uralkodik fölötte,
Alkibiadész hűségesen fogja követni Szókratészt, amíg szert nem tesz a megfelelő
önismeretre és erényre.

ALKIBIADÉSZ

SZÓKRATÉSZ: Gondolom csodálkozol, Kleiniasz fia,1 hogy bár annak idején én voltam az
első imádóid2 sorában, most, amikor a többiek már felhagytak az udvarlással, egyedül én nem
tágítok tőled; ráadásul annyi éven át hozzád sem szóltam, amíg Ők már terhedre is voltak
állandó csevegésükkel. Ennek az oka azonban nem emberi ok volt, hanem valami
természetfeletti lény ellenkezése, amelynek hatalmáról még később is hallani fogsz.3 Most

1
Kleiniasz a 447-es koróneiai ütközetben esett el (ld. 112 c – 114 a); az adatot Iszokratész (16. 21) is megerősíti.
A teljes polgárjoggal még nem rendelkező ifjakat az idősebbek többnyire csak apjuk nevén tartották számon; így
pl. a Lüsziszben (204 e) Szókratész megjegyzésére; „Igencsak fiatal lehet ez a Lüszisz [...] abból gondolom, hogy
a neve nem hangzik ismerősen” Hippothalész így válaszol: „Nemigen emlegetik még a saját nevén [...] hanem az
apja után nevezik meg” (ford. Steiger Kornél).
2
Az erasztész név olyan érettebb férfit jelöl, aki egy serdülőben lévő ifjú iránt érez erószt, vagyis heves
(alapvetően fizikai természetű) vonzalmat. Erasztész attól függetlenül lehetett valaki, hogy rajongásának tárgya,
az erómenosz vagy paidika miként viszonozta közeledését — ezért félrevezető a gyakori „szerető” fordítás,
amely a mi szóhasználatukban inkább kölcsönös és beteljesült viszonyra utal.
3
Szókratész mind Platón, mind Xenophón tanúbizonysága szerint rendszeresen hivatkozott sugalmakra, amelyek
természetfeletti forrását nem igyekezett azonosítani, de amelyekben feltétlenül megbízott. Mindkét szerző szerint
ezek a megnyilvánulásai képezhették az alapját az ellene benyújtott vád azon pontjának, amely szerint nem
viszont nem ellenkezik tovább, úgyhogy íme, itt állok előtted; és nagyon remélem, hogy
később sem fog már ellentmondani.
Közben azért mindvégig figyelemmel követtelek, és elég jól kiismertem, hogyan bánsz a
hódolóiddal – mert sok hódolód akadt, és nagyra tartották magukat, de egy sem akadt köztük,
aki végül meg ne futamodott volna a te mindegyikükét túlszárnyaló kevélységed elől. 4 De azt
is szívesen elmondom, milyen számítás folytán bíztad így el magad. Szerinted senki ember
fiára nem szorulsz rá semmiben: a testiektől kezdve a lelkiekig bezárólag oly nagyszerű
adottságaid5 vannak, hogy már semmi egyébre nincs szükséged. Először is azt gondolod, hogy
mindenkinél szebb és sudárabb vagy, és ebben bizony, bárki láthatja, nem is tévedsz.6 Aztán,
hogy államodnak, a leghatalmasabb hellén államnak7 is a legkiválóbb nemzetségeibe születtél;
apai részről is rengeteg kiváló barátod és rokonod állna rendelkezésedre, ha bármi szükséged
volna rájuk, de éppannyi és cseppet sem hitványabb barátra és rokonra számíthatsz anyai
ágról is.8 Ám úgy gondolod, erőidet valamennyiüknél inkább gyarapítja Xanthipposz fia,
Periklész,9 akit atyád rendelt gyámnak melléd és öcséd mellé:10 őneki nem csupán ebben az

ismeri el az állam hivatalos isteneit (theusz), hanem „ismeretlen”, „új” természetfeletti lények (kaina daimonia)
létezését tanítja (Szókratész védőbeszéde 26 b, 31 c – d; Euthüphrón 3 b; Xenophón: Emlékeim Szókratészról I.
1. 1 – 2). Vö. Alkibiadész 105 d5 skk: „az isten”; ld. még 124 c9 skk, 127 e5, 135 dó.
4
Mint Nicolas Denyer (Denyer 2001, 84. o.) rámutatott, Szókratész beszédének következő szakasza a korabeli
homoerotikus udvarló beszédek klasszikus fordulatait és témáit idézi fel. Az egyik ilyen téma az erasztészek által
ostromolt ifjak elbizakodottsága volt, amely Platónnál is többször megjelenik. A Lüsziszben (206 a) Szókratész
arra figyelmeztet, hogy az erómenoszt a hozzá írt szerelmes beszédekben és költeményekben feldicsérő erasztész
saját magának okoz kárt, mivel elbizakodottá teszi választottját (a jóképű és szeretőktől körülrajongott ifjak
zsarnokoskodásáról ld. még Menón 76 b; Xenophón: Lakoma 8. 4). Egy ilyen szerelmes beszéd, ún. erótikosz
logosz (vö. pl. Phaidrosz 227 c) Démoszthenész neve alatt maradt ránk (Démoszthenész 61). E beszéd szerzője –
akinek bevallott célja, hogy bemutassa, milyennek kell lennie az olyan erótikosz logosznak, amely mind az
erasztésznak, mind az erómenosznak dicséretére válik – rögtön beszéde elején (3 – 4) arra figyelmezteti
kedvesét: az ifjú, akit szépsége miatt sok erasztész vesz körül, és ezért rátartivá válva (szemnünomenusz)
visszautasítja azok közeledését, nem lesz képes megkülönböztetni azokat, akik lejáratják és bemocskolják a
fiúszerelmet azoktól, akiknek tisztes a szándéka, és a javát akarják. Később (Alkibiadész 131 cl2 – 13)
Szókratész egészen más magyarázatot fog adni Alkibiadész udvarlóinak elmaradására; arra fog célozni, hogy
Alkibiadész egyszerűen kinőtt a serdülőkorból, és így mindazok, akik csak Alkibiadész testét – vagyis nem
magát Alkibiadészt – szerették, elveszítették az érdeklődésüket.
5
Egy kiművelt széptevő az erómenosz fensőbbséges viselkedésének felemlegetése után az ennek alapjául
szolgáló előnyös tulajdonságok felsorolásába fog, vö. Démoszthenész 61. 6 (Denyer 2001, 85. o.).
6
Alkibiadész szépsége közismert volt, ld. alább, 113 b9; vö. még Prótagorasz 309 a3.
7
A párbeszéd feltételezhető drámai időpontjában, 433-ban (vö. 105 b1) a periklészi aranykor vége felé, a
peloponnészoszi háború kitörése előtt nem sokkal járunk, amikor Athén a déloszi szövetség élén virágzása és
hatalma csúcspontján áll. Mindazonáltal Szókratész később (Alkibiadész 122 d – 123 b) arról fogja győzködni
Alkibiadészt, hogy Spárta gazdagsága messze felülmúlja Athénét.
8
Iszokratész (16. 25 – 27) szerint Alkibiadész apja, Kleiniasz révén az Eupatridák (a régi nemzetségfők
leszármazottai) közé tartozott; anyja, Deinomakhé révén pedig az Alkmeónidák nemzetségéhez, amely nem-
zedékek sora óta játszott meghatározó szerepet Athén politikai életében. Az Alkmeónida klán politikusai
Peiszisztratosz és fiai türanniszának legkomolyabb ellenlábasai – olykor pedig szövetségesei – voltak. Azt
követően, hogy Deinomakhé nagyapja, Kleitszthenész reformjaival (508) megnyerte a démosz támogatását, a
család tartósan a demokrácia ideológiája mellett köteleződött el; ez a politika hosszú távon a család vezető
szerepének megszilárdulását eredményezte, és Alkibiadész nagybátyjának, Periklésznek az uralomra jutásával
hozta meg az igazi gyümölcsét (ld. a következő jegyzetet).
9
Periklész Kimón osztrakizálását (461) követően harminc éven át, majdnem 429-ben bekövetkezett haláláig volt
Athén tényleges politikai vezetője; 443-tól, Thuküdidész osztrakizálásától kezdve ezt a státusát az is
megerősítette, hogy minden évben sztratégosszá (hadvezérré) választották, ami a legmagasabb tisztséget
jelentette az athéni demokráciában (vö. Plutarkhosz: Periklész 16. 3). A beszélgetés feltételezhető időpontjában,
a peloponnészoszi háború előestéjén minden bizonnyal hatalma csúcsán állt; ám néhány évvel később, 430-ban
ellene fordult a közhangulat, és ellenlábasai megbuktatták, és bár hamarosan rehabilitálták, nem sokkal később
meghalt az Athént megtizedelő járványban (Thuküdidész II. 65. 3-4; Gorgiasz 516 a).
10
Vö. Platón: Prótagorasz 320 a – b; Iszokratész 16. 28; Plutarkhosz: Alkibiadész 1. 2. Alkibiadész öccséről,
Kleiniaszról ld. még 118 e4. Alkibiadész politikai karrierjének alapját valóban családi háttere és Periklész
tekintélye jelentették, ám első jelentős politikai szerepvállalására a történetíró Thuküdidész (V. 43) szerint csak
államban van meg a hatalma hozzá, hogy keresztülvigye, amit csak akar, hanem egész
Hellászban, sőt nem egy jelentős barbár népnél is. Én hozzáteszem még azt is, hogy a
vagyonosok közé tartozol, bár úgy látom, még erre vagy a legkevésbé büszke. Szóval
mindezekkel az adottságaiddal kérkedve kerekedtél rajongóid fölé, ők pedig, minthogy alattad
álltak, alul is maradtak; és te mindezzel nagyon is tisztában vagy, éppen ezért, tudom jól, most
csodálkozol, ugyan mi járhat a fejemben, hogy nem mondok le rólad, és ugyan miben
reménykedve11 tartok ki, amikor a többiek már rég elmenekültek?12
ALKIBIADÉSZ: Csakugyan, Szókratész, talán nem is vetted észre, de éppen csak
megelőztél. Már régóta terveztem, hogy odamegyek hozzád, és pontosan ezt a kérdést teszem
fel: mit akarsz tőlem? Miben reménykedsz, hogy egy pillanatra sem hagysz nyugtot, és
állandóan ott vagy a nyomomban, bárhol is fordulok meg?13 De még mennyire, hogy azon
tanakodom, miben mesterkedsz, és boldog lennék, ha megtudhatnám!
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát – ha egyszer tényleg meg szeretnéd ismerni a szándékaimat –
bizonyára készségesen oda fogsz figyelni rám. Biztos lehetek benne, hogy türelmesen
végighallgatod a szavamat?
ALKIBIADÉSZ: Persze, de most már kezdd el!
SZÓKRATÉSZ: De vigyázz, mert igazán nem volna csoda, ha éppoly nehezen tudnám
abbahagyni, mint amilyen nehéz volt hozzáfognom.
ALKIBIADÉSZ: Beszélj csak barátom, mondom, hogy hallgatlak!
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát tényleg beszélnem kell. Nehéz ugyan rajongóként közeledni egy
rajongóktól le nem igázott férfiúhoz, mégis bátornak kell lennem, hogy kimondjam, amit
gondolok. Mert, Alkibiadész, ha azt látnám, hogy megelégszel az eddig felsorolt javakkal, és
úgy gondolod, hogy életed végéig be is kell érned velük, már régen nem rajonganék érted –
legalábbis ezzel áltatom magam. Én viszont rád fogom bizonyítani, hogy más terveid vannak
– ebből is láthatod majd, hogy igenis egyfolytában téged figyeltelek. Azt hiszem, ha
valamelyik isten így szólna hozzád: „mit kívánnál, Alkibiadész: azzal élni le az életed, amid
most van, vagy inkább azonnal meghalni, ha nem tehetsz szert többre?”, te inkább a halált
választanád. Akkor hát milyen álmokat szövögetsz? Mindjárt elárulom: abban bízol, hogy
amint színre lépsz az athéni népgyűlésben – ami szerinted csak napok kérdése14 –, tehát ott

pár évvel Periklész halála után, 425-ben kerül sor, amikor egy Argosszal Spárta ellenében kialakított szövetségi
rendszer létrehozásán munkálkodik. Mint Thuküdidész megjegyzi, Alkibiadészt ekkor „életkora miatt minden
más városban még túl fiatalnak tartották volna, de itt előkelő ősei hírneve tekintélyt szerzett neki” (ford.
Muraközy Gyula). Jellemző, hogy Alkibiadész diplomáciai ténykedésének valódi célja a politikai ellenfele,
Nikiasz által megkötött béke meghiúsítása és a Spárta elleni háború újrakezdése; terve megvalósítása érdekében
pedig a cselszövéstől sem riad vissza (ld. Thuküdidész V. 43).
11
Az udvarló beszédeknek az is tipikus eleme, hogy az udvarló előadja, mit remél a vágyott kapcsolattól, vö.
Démoszthenész 6l. 8.
12
Plutarkhosz (Alkibiadész 4) ezzel szemben éppen Szókratésszal való megismerkedése hatásának tudja be, hogy
Alkibiadész hátat fordított a körülötte nyüzsgő előkelő és gazdag udvarlóknak, és fölényes viselkedéssel elűzte
őket magától.
13
A lakomában (213 b – c) a részegen a lakomaterembe belépő – immár jóval idősebb – Alkibiadész
megpillantva egykori mesterét így kiált fel: „Héraklészre, ez meg mi? Szókratész van itt? Megint egyszer lesben
álltál rám, ahogy szoktál: hirtelen feltűnsz ott, ahol a legkevésbé vártalak volna.” (Telegdi Zsigmond fordítását
átdolgozta Horváth Judit).
14
Ez az utalás segít a dialógus drámai időpontjának meghatározásában. Szókratész eddigi szavaiból annyi már
kiderült, hogy a beszélgetésre Alkibiadész serdülőkorának vége felé kerül sor. Az athéni ifjakat tizennyolc éves
korukban vették fel a démosz tagjai közé; ezután került sor kétéves katonai kiképzésükre és sorkatonai
szolgálatukra. Huszadik életévük betöltése előtt így nem volt lehetőségük közéleti tevékenységre, harmincéves
kor alatt pedig csak a különlegesen ambiciózus fiatalemberek vállaltak aktív szerepet. A 123 d6 – 7-ből kiderül,
hogy a beszélgetés idején Alkibiadész még nem töltötte be a huszadik életévét. A lakomában (219 e) Alkibiadész
arról mesél, hogy már Szókratésszal való megismerkedése után együtt vettek részt a peloponnészoszi háború első
jelentős hadmozdulatában, a poteidaiai hadjáraton (231-230). Ekkor Alkibiadésznek már felnőtt korúnak kellett
színre lépve be fogod bizonyítani az athéniaknak, hogy olyan megbecsülésre vagy érdemes,
amilyenben sem Periklész, sem senki más soha nem részesült.15 Ha pedig ezt bebizonyítottad,
a legnagyobb befolyásra teszel szert az államban; és ha ebben az államban a leghatalmasabb
leszel, az leszel a többi hellén államban is, és nem is csak a hellének közt, hanem a velünk egy
földrészen élő barbárok között is. És ha akkor ugyanaz az isten újfent szól, hogy itt kell
uralkodnod Európában, Ázsiába átkelned, vagy az ottani ügyekbe beavatkoznod nem szabad –
nos, azt hiszem, ezzel a megkötéssel megint csak nem kívánnál tovább élni, ha neveddel és
hatalmaddal nem töltheted el úgyszólván az egész emberiséget. (Mert az a gyanúm, hogy
szerinted senki sincs, aki Küroszon és Xerxészen kívül említést érdemel).16
Azt tehát, hogy ez az, amire áhítozol, nemcsak találgatom, hanem biztosan tudom.17 Mivel
pedig tisztában vagy vele, hogy igazat beszélek, talán azt fogod mondani: „na és mi köze van
ennek a te terveidhez, Szókratész?” Megmondom én neked, szeretett fia Kleiniasznak és
Deinomakhének! Csak annyi, hogy mindezeket az elképzeléseidet énnélkülem nem tudod
megvalósítani; ilyen nagy befolyást tulajdonítok magamnak ügyeidet és téged magad illetően,
és szerintem éppen ezért nem engedte korábban az isten – akinek az engedélyére vártam –,
hogy szóba elegyedjem veled. Mert ahogy a te reményed az, hogy az államban fogod
bebizonyítani, mindent megérsz a számára, s ezzel tüstént minden befolyás a tied lesz, úgy én
meg azt remélem, hogy nálad fogok a lehető legnagyobb befolyásra szert tenni, ha
bebizonyítom: mindent megérek a számodra, és sem gyám, sem rokon, sem senki más nem
képes kezedbe adni azt a hatalmat, amelyre vágysz, csakis én – az isten segítségével, persze.18
Énszerintem fiatalabb korodban, amikor még nem voltál telve ekkora reményekkel, azért nem
engedte az isten, hogy beszélgessünk, hogy ne beszéljek hiábavalóan. Most viszont szabad
utat adott; mert most már talán oda fogsz figyelni rám.

lennie, hiszen a kötelező katonaidejüket töltő serdülőket még nem vezényelték külhoni bevetésekre. Ugyanakkor
húszévesnél sokkal idősebb sem lehetett, legalábbis Plutarkhosz (Alkibiadész 7. 3) szerint, aki azt mondja, hogy
ekkor még mindig meirakion, „ifjú” volt (ez a megjelölés alkalmazható a serdülőkorból nem régen kikerült fiatal
férfiakra is). Ha tehát összevetjük A lakoma és az Alkibiadész utalásait, úgy tűnik, az Alkibiadész által
megörökített találkozás legfeljebb pár évvel a poteidaiai hadmozdulatok előtt (mondjuk 433 körül) játszódik, a
peloponnészoszi háború előestéjén, amikor Alkibiadész kétéves katonai szolgálatának letöltése után
türelmetlenül várja a lehetőséget, hogy megjelenhessen a politika színpadán (vö. Denyer 2001, 189. o.).
15
Plutarkhosz Alkibiadész későbbi sikereit két olyan további előnyös tulajdonságának is tulajdonítja, amelyeket
Szókratész nem említett meg az imént (mivel még nem derülhettek ki a számára): hatásos szónoki fellépésének,
amelyet szerinte maga Alkibiadész is a legtöbbre tartott (Alkibiadész 10. 2), és hadvezért képességeinek
(Alkibiadész 16. 3). 407-ben, kanyargós pályafutása vége felé Alkibiadészt példátlan tiszteletben részesítik a
szorult helyzetben lévő athéniak: előbb visszahívják száműzetéséből, majd a bapantón hégemón autokratór
(„mindenek teljhatalmú ura”) különleges jogkörű hadvezéri címmel ruházzák fel (Xenophón: Hellénika L 4. 20).
16
Kürosz (i. e. 559-530) a méd uralom lerázásával megteremtette az önálló perzsa királyságot; leigázta Lüdiát,
majd uralma alá vonta a korábban lüd fennhatóság alá tartozó ióniai görög városállamokat is. Xerxész, Dareiosz
fia személyesen vezette 480-ban a görögökre támadó második, soha nem látott méretű perzsa inváziót.
17
Szókratész célzásaiból (ld. még alább, 120 a skk, különösen 123 c -d) úgy tűnik, Alkibiadész ambíciója nem
kevesebb, mint hogy a perzsa terjeszkedés mintájára Európa és Ázsia meghódításával létrehozza a kor fogalmai
szerinti „világuralmat”. Ez a vízió valójában csak mintegy száz évvel később, Nagy Sándor hódításaival válik
realitássá. Ám Alkibiadésznak valóban voltak ehhez foghatóan nagyszabású tervei. Politikai karrierjének
csúcsán, 415-ben minden befolyását egy szicíliai invázió tervének elfogadtatására tette fel; Thuküdidész (VI. 15,
18, 90) és Plutarkhosz (Alkibiadész 17. 2-3) szerint az volt az elképzelése, hogy Szicília után a nyugati
mediterránum legjelentősebb hatalmának számító Karthágót, majd Líbiát és Itáliát is leigázza, az így kialakuló
birodalommal a háta mögött pedig legyőzi a Peloponnészoszt, ezzel megszerezve a teljes hellén világ feletti
uralmat is.
18
Szókratész látszólag azt feltételezi, hogy az istenség nemcsak az ő lépteit vigyázza, de a segítségével
másoknak is képes a javára lenni. Ez a gondolat megtalálható Xenophónnál (Emlékeim Szókratészról I. 1. 4 skk.)
is, aki szerint Szókratész a daimonion jelzései alapján rendszeresen adott tanácsot barátainak, hogy „mit
tegyenek és mit ne”, és akik hallgattak rá, jól jártak, akik nem, azok rosszul. A megkérdőjelezett eredetiségű
Theagészben (128 d -129 e) Szókratész ilyen eseteket sorol fel: Kharmidészt a nemeai futóversenytől tartotta
vissza, Timarkhoszt egy politikai gyilkosság elkövetésétől; valamint megjósolta a Szürakuszai ellen Alkibiadész
által kezdeményezett hadjárat kudarcát is.
 ALKIBIADÉSZ: Most, hogy beszélni kezdtél, Szókratész, még furcsábbnak19 tűnsz nekem,
mint amikor némán jártál a nyomomban, pedig akkor is eléggé különösen festettél. Ami azt
illeti, hogy ezek-e a terveim, vagy sem: úgy látszik, ezt már eldöntötted, s bárhogy tagadnám,
úgysem tudnálak meggyőzni az ellenkezőjéről. Legyen hát – de ha megannyira is ezeket a
terveket vettem volna a fejembe: hogy lehet az, hogy a te közvetítéseddel elérem a célomat,
míg tenélküled semmire se mennék? Erről is van mondanivalód?
SZÓKRATÉSZ: Azt kérded, hogy van-e a tarsolyomban valami nagybeszéd,20 amilyenekhez
szokva vagy? Nem nekem való az ilyesmi. Ám azt hiszem, képes lennék bebizonyítani neked,
hogy így áll a dolog – feltéve, hogy hajlandó vagy megtenni nekem egy csekély szívességet. 21
ALKIBIADÉSZ: Hajlandónak éppen hajlandó vagyok, már ha csakugyan nem valami nehéz
szívességről van szó.
SZÓKRATÉSZ: Szerinted nehéz dolog kérdésekre válaszolni?
ALKIBIADÉSZ: Nem nehéz.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát válaszolj!
ALKIBIADÉSZ: Kérdezz!
SZÓKRATÉSZ: A kérdezésnél ugye kiindulhatok abból, hogy azokat a terveket forgatod a
fejedben, amelyeket felsoroltam?
ALKIBIADÉSZ: Legyen úgy, ha akarod, csak megtudjam, mire vagy kíváncsi.
SZÓKRATÉSZ: Rajta hát! Szóval arra készülsz, hogy rövid időn belül javaslattétel
szándékával fölszólalj az athéniak előtt – ha tehát épp amikor fel akarsz lépni az emelvényre,
beléd kapaszkodnék és megkérdeném: „miről kívánnak tanácskozni az athéniak, Alkibiadész,
hogy szólásra emelkedvén tanácsot szeretnél adni nekik – valami olyasmiről, amihez jobban
értesz, mint ők?”; akkor vajon mit felelnél?
ALKIBIADÉSZ: Alighanem azt, hogy „olyasmiről, amit jobban tudok, mint ők”.
SZÓKRATÉSZ: Tehát ha van valami, amiben jártas vagy, akkor abban jó tanácsadó is vagy.
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár csak olyasmit tudatsz, amit vagy másoktól tanultál, vagy magad
jöttél rá?22
ALKIBIADÉSZ: Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: És vajon lehetséges-e, hogy valaha is megtanultál olyasmit, vagy rájöttél
olyasmire, amit sem megtanulni, sem magad kutatni nem voltál hajlandó?
ALKIBIADÉSZ: Nem.

19
Az atopia („furcsaság”, „különösség”, „idegenszerűség”) lesz a vezérmotívuma annak a dicsőítő beszédnek is,
amelyet Alkibiadész A lakomában. (215 a – 222 b) mond Szókratészról. Ennek a különösségnek, mint
Alkibiadész jelen megjegyzéséből is kiderül, Szókratész figyelemreméltó külleme csupán az egyik oldala;
valójában sokkal fontosabb az a hatás, amit furcsa szokásaival, zavarba ejtő, szuggesztív fellépésével, iróniájával
és manipulatív vitaművészetével gyakorol a környezetére. Ennek a hatásnak a révén Alkibiadész hamarosan (116
e4) maga is „különösen” (atopósz) fogja érezni magát; tudatosul benne a saját tudatlansága és gondolatainak
bizonytalansága.
20
Szókratész több piatóni dialógusban is (Nagyobbik Hippiasz 373 a; Gorgiasz 449 b – c; Prótagorasz 329 b2;
334 c – 335 c, 336 b – d;) szembeállítja a szofisták által kedvelt hosszú szónoklatokat az egyes témák precízen
megfogalmazott kérdések, illetve válaszok formájában való megvitatásának azzal a módszerével, amelyet ő
preferál. A később Szókratész nevével jelölt módszert nem ő találta föl, már a szofisták körében is ismeretes volt
– erről részletesebben ld. Kerfeld 2003, 44- 46. o.
21
Ugyanezzel a kifejezéssel kérhette meg virágnyelven a szerető is az ifjút szexuális jellegű „szolgálat” vagy
„szívesség” megtételére (vö. A lakoma 185 a, Xenophón: Hierón I. 37); ez is magyarázhatja Alkibiadész óvatos
válaszát (vö. Denyer 2001, 100. o.).
22
Gyakori szembeállítás Platónnál (ld. pl. Lakhész 186 c -187 a, Phaidón 85 c).
 SZÓKRATÉSZ: No és akartál-e már olyasmit tanulni vagy kutatni, amiről azt gondoltad,
hogy már tudod?
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: Tehát volt idő, amikor nem gondoltad mindarról, amit jelenleg tudsz, hogy
már tudod?23
ALKIBIADÉSZ: Szükségképp.
SZÓKRATÉSZ: De hát többé-kevésbé én is tisztában vagyok vele, hogy miket tanultál, ha
pedig valami elkerülte volna a figyelmemet, szólj. Merthogy az én emlékeim szerint
betűvetést, lírán való játékot és birkózást tanultál; mert az auloszon való játékot nem
akaródzott tanulnod.24 Ezekhez értesz, ha valamely tanulmányod el nem kerülte valamiként a
figyelmemet – márpedig nem hiszem, hogy elkerülte volna, akár éjjel, akár nappal tetted
volna is ki a lábadat otthonról.25
ALKIBIADÉSZ: Nem is jártam más iskolákba, csak ezekbe.
SZÓKRATÉSZ: Mármost vajon miről vitatkoznak majd az athéniak, amikor is te felállsz,
hogy tanácsot adj nekik; talán a betűkről, hogy hogyan kell valamit helyesen leírni?26
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát a líra pengetéséről?
ALKIBIADÉSZ: Semmiképp.
SZÓKRATÉSZ: A birkózófogásokat meg aztán végképp nem szokták a népgyűlésben
megvitatni.
ALKIBIADÉSZ: Persze hogy nem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát miről tárgyalnak majd éppen? Aligha építkezésről.
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: Hisz abban az építész jobb tanácsot fog adni nálad.27

23
106 e: én khronosz hote ukh hégu eidenai – a megfogalmazás kétértelmű; jelentheti azt, hogy (a) „volt idő,
amikor nem gondoltad, hogy tudod”, vagy azt, hogy (b) „volt idő, amikor azt gondoltad, hogy nem tudod”. A
jelen gondolatmenetből inkább a gyengébb (a) olvasat látszik következni; ám 109 e-ben egyértelművé válik,
hogy a helyes értelmezést az erősebb (b) olvasat adja: a „felfedezést” ugyanis kutatásnak kell megelőznie, ahhoz
pedig, hogy egy tárgyat kutatni kezdjünk, nem elég, ha nem gondoljuk, hogy tudással rendelkezünk róla, hanem
kifejezetten úgy kell gondolnunk, hogy nem rendelkezünk róla tudással.
24
Ez a három terület: a testedzés, a lantjáték (amely a kitharán való zenélés alapjain kívül lírai és
hősköltemények tanulását is magába foglalta) és az írás-olvasás jelentette Athénban az ifjak alapfokú oktatását
(vö. Prótagorasz 312 b, 318 el, 325 d7 – 326 a4; Kleitophón 407 b – c, Xenophón: A lakedaimóniak állama 2.
1); ez a fiúk tizennegyedik életévével ért véget, amikor gyerekekből (paisz) ifjakká (meirakion) lettek (Lakhész
179 a5 – 9; Xenophón: i .m. III. 1; vö. Arisztotelész: História animalium VII. 581 al2 skk). Ami az auloszon
való játékot illeti, Plutarkhosz (Alkibiadész 2. 4 – 6) szerint Alkibiadész azt azért nem tanulta, mert ezt a fajta
muzsikát alantasnak találta; ugyanis a lírajátékkal szemben a síp fújása eltorzítja az emberi test szabad emberhez
méltó formáját és arányait, valamint lefoglalja a szájat, így megfosztja a játékost az értelemmel teli beszéd
képességétől. Plutarkhosz szerint Alkibiadészt a többi gyerektársa is követte az auloszjáték elutasításában, ami
ahhoz vezetett, hogy az auloszjáték eltűnt a közoktatásból, és általában népszerűtlenné vált az athéni polgárság
körében.
25
Szókratész különös módon nem tesz említést sem Alkibiadész katonai képzéséről, amelyen a dialógusban
ábrázolt beszélgetés idején Alkibiadész már áteshetett, sem pedig a szofisták szolgáltatta képzésről, amelyet
ebben az időben egy Alkibiadészhoz hasonlóan előkelő és politikai karrierre készülő ifjú aligha mellőzött volna.
26
Arisztoteiész (Nikomakhoszi etika 1112 b1 - 11) szerint a helyesírás jó példája azoknak az „egzakt és önálló”
tudásterületeknek, amelyek nem tárgyai a tanácskozásnak és döntéshozatalnak, hiszen ezek kapcsán nincs helye
kételynek és vitának (Denyer 2001, 105-106. o.).
27
Szókratész most már komolyabbra fordítja a szót, hiszen a különféle középítkezések ügye rendszeresen
napirenden volt a népgyűlésben, és ilyen kérdésekben a népgyűlés választott állami építészek terveire és
szakértői tanácsaira támaszkodva hozott döntéseket, vö. Prótagorasz 319 b – c; Gorgiasz. 455 b – c, 514 a – b;
Xenophón: Emlékeim Szókratészról IV. 2. 10.
 ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: De nem is jóslásról.
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Hisz akkor meg egy jóssal érnek többet, mint teveled.228
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Legyen bár az a jós alacsony vagy magas, szép vagy rút, nemes vagy
nemtelen származású.
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: De ha a közegészségről tanácskoznak, akkor sem az fogja érdekelni az
athéniakat, hogy a tanácsadó szegény vagy gazdag, hanem csak arra fognak ügyelni, hogy
orvos legyen az illető.29
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom azért, mert minden egyes kérdésben a hozzáértő tanácsa számít,
nem pedig azé, aki vagyonos.30
ALKIBIADÉSZ: Nyilván.
SZÓKRATÉSZ: Tehát mi lehetne a vizsgálatuk tárgya, amikor is helyesen tennéd, ha te
emelkednél szólásra javaslattevőként?
ALKIBIADÉSZ: A saját ügyeik, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: A hajóépítés ügyéről beszélsz, hogy milyen fajta hajókat kéne építtetniük?31
ALKIBIADÉSZ: Nem én, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom azért nem, mert nem értesz a hajóépítéshez. Vagy más okból?
ALKIBIADÉSZ: Nem, ez az oka.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát miféle „saját” ügyeikről beszélsz?
ALKIBIADÉSZ: Akkor fogok szólásra emelkedni, Szókratész, amikor a háborúról vagy a
békéről, vagy valami egyéb államügyről tanácskoznak.
SZÓKRATÉSZ: Tehát arra gondolsz, amikor arról tanácskoznak, hogy kivel kell békét kötni,
és ki ellen kell háborút folytatni, és milyen módon?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És nem azokkal kell háborúzni vagy békét kötni, akikkel jobb32 háborúzni,
illetve békét kötni?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És akkor, amikor jobb?

28
A népgyűlés minden fontosabb döntés meghozatalakor papokhoz és jósokhoz fordult kedvező előjelekért (vö.
Arisztotelész: Az athéniak állama 56. 6). Így tettek az Alkibiadész kezdeményezte szicíliai hadjárat
elfogadásakor is; a hadjárat katasztrófája után pedig a politikusok mellett a jósokat is okolták (vö. Thuküdidész
VIII. 1). Plutarkhosz (Nikiasz 13. 1-3) értesülései szerint az athéni papok ellenezték az expedíciót, így
Alkibiadész saját jósokat vetett be a hadjárat melletti kampányában, akik persze kedvező előjeleket állapítottak
meg (vö. még Denyer 2001, 106-107. o.).
29
Vö. Gorgiasz 455 b, 514 d – e; Xenophón: Emlékeim Szókratészról 4. 2. 5.
30
A Prótagorasz 319 c szerint a népgyűlésben leléptetik: azt a szónokot, aki nem elismert szakértő létére akar
szaktanácsot adni, legyen bár jó megjelenésű, vagyonos, vagy előkelő származású. Vö. még pl. Állam 292 c – e.
31
Vö. Gorgiasz 455 b – c, Prótagorasz 319 b – c.
32
A magyar „jó” melléknévhez hasonlón az agathosz (középfoka: beltion) is jelentheti azt, hogy valami
„hasznos”, „kedvező”, „szerencsés” — ebben a jelentésében az óphelimosz („előnyös”) szinonimájának tekint-
hető. Szókratész a jelen összefüggésben nyilvánvalóan erre a jelentésre apellál, később (109 b) azonban kiderül,
hogy úgy véli: a szóban forgó „jó” az, ami igazságos. Szókratész valódi álláspontja az lesz, hogy az, ami
igazságos, egyúttal mindig előnyös is (114 e skk).
 ALKIBIADÉSZ: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: És annyi ideig, ameddig jobb?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Mármost ha az athéniak netán mégis arról tanácskoznának, hogy kivel kell
kötöttfogásban megmérkőzni, és kivel szabadfogásban, és hogyan, vajon te adnál értékesebb
tanácsot, vagy a testedző?
ALKIBIADÉSZ: Feltehetőleg az edző.
SZÓKRATÉSZ: És azt meg tudod mondani, hogy mit tart az edző szem előtt, amikor
tanácsot ad arról, kivel szabad birkózni és kivel nem, és mikor és milyen módon? Megint
olyasmikre gondolok, hogy azzal kell birkózni, akivel jobb – vagy nem így van?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: És annyit, amennyit jobb.
ALKIBIADÉSZ: Annyit.
SZÓKRATÉSZ: És nemde ezt is akkor, amikor jobb?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: De annak is, aki énekel, olykor lantjátékkal és tánclépésekkel kell kísérnie a
dalt, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nemde olyankor, amikor jobb?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És olyan hosszan, amilyen hosszan jobb?
ALKIBIADÉSZ: így van.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát, minthogy mindkét esetben, a dal lanton való kísérete és a
birkózás kapcsán is a „jobb” kifejezést használtad: mit értesz azon a lantjáték esetében, hogy
„jobb”, ha én a birkózásban azt nevezem jobbnak, „ami a testet edzi”? Hogy hívod akkor
amazt?
ALKIBIADÉSZ: Nem értem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor próbálj engem utánozni. Én mintegy azt adtam meg válaszomban,
ami minden esetben helyes, a helyes pedig minden bizonnyal az, amit a szakértelem diktál33.
Vagy nem?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: A szakértelem pedig a testedzés volt, nem?
ALKIBIADÉSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát azt mondtam, hogy a birkózásban a „jobb” az, „ami a testet edzi”.
ALKIBIADÉSZ: Ezt mondtad.
SZÓKRATÉSZ: És helyesen, igaz?
ALKIBIADÉSZ: Énszerintem igen.

33 33
A 107 d5-től kezdődő gondolatmenet szerint számos emberi aktivitás, mint például a háborúzás vagy akár a
birkózás értékelésekor nem jelenthetjük ki minden további nélkül, hogy az „jó” vagy „rossz”, hanem számos
körülményt kell figyelembe vennünk. Az pedig, aki rendelkezik mindazzal a tudással, amelynek birtokában
minden egyedi esetben el tudja dönteni, hogy az adott körülmények között (az adott pillanatban és az adott
személy számára stb.) valami helyes vagy előnyös-e, nem más, mint a szakértő. Ugyanígy a Phaidrosz (268 a –
c) szerint az orvosnak nemcsak ahhoz kell értenie, hogyan növelje vagy csökkentse a beteg testhőmérsékletét,
hogyan hánytassa vagy hajtsa meg, de azt is, hogy kinél, mikor és milyen mértékben alkalmazza ezeket az
eljárásokat (ld. még Denyer 2001, 109. o.).
 SZÓKRATÉSZ: Akkor rajta – hiszen neked aztán kiváltképp illenék értened a helyes
társalgáshoz34 – te is mondd meg: először is azt, hogy melyik a helyes lantjátékra, éneklésre és
táncra vonatkozó mesterség? Hogy hívjuk mindezeket együtt? Még mindig nem tudod
megmondani?
ALKIBIADÉSZ: Nemigen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor próbáld így: kik ennek a mesterségnek az istennői?
ALKIBIADÉSZ: A múzsákra gondolsz, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Azokra bizony. Most figyelj: hogy nevezik őutánuk ezt a mesterséget?
ALKIBIADÉSZ: Úgy tűnik, hogy a múzsai művészetekről beszélsz.
SZÓKRATÉSZ: Arról hát. Mi hát az, ami e szerint a szakértelem szerint helyes? Ahogy én
az imént megmondtam, hogy mi a helyes a testedzés szakértelme szerint, úgy mit mondasz te
ennek a szakértelemnek az esetében? Mi lesz itt a helyes?
ALKIBIADÉSZ: Talán az, ami „művészi”?35
SZÓKRATÉSZ: Úgy van. Rajta hát, lássuk most azt, ami a háborúban, illetve a béke
megőrzésében a „jobb”: ezt hogy nevezed meg? Az előbbi két esetben arra mondtad, hogy
jobb, ami „művészibb”, illetve „ami a testet jobban edzi”; próbáld meg most végre a háború
és béke kapcsán is megmondani, mi a „jobb”.
ALKIBIADÉSZ: Nem nagyon tudok mit mondani.
SZÓKRATÉSZ: Márpedig ez igencsak szégyenletes volna: ha ételekről értekeznél és adnál
tanácsot – hogy ez, ekkor meg ekkor és ilyen meg ilyen mennyiségben jobb amannál 36 –, és
valaki rákérdezne: „no és mit értesz azon, hogy „jobb”, Alkibiadész?”, akkor meg tudod
mondani, hogy „azt, ami egészségesebb”, pedig még csak nem is játszod meg, hogy orvos
vagy; viszont aminek kapcsán adod itt a hozzáértőt – és úgy lépsz fel meg adsz tanácsot,
mintha értenél hozzá —, ha ennek a kapcsán kérdeznék ezt meg tőled és, mint most kitűnt,
nem tudnál mit felelni, nem szégyellnéd akkor magad? Vagy szerinted ez nem szégyen?
ALKIBIADÉSZ: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor törd a fejed és igyekezz megmondani, hogy mire vonatkozik az a
bizonyos „jobb” a béke megőrzésében és a mindenkori háborúban?
ALKIBIADÉSZ: De hiába töröm, nem tudom kitalálni.
SZÓKRATÉSZ: Azt se tudod, hogy amikor háborúba lépünk, miféle tettekkel vádoljuk
egymást, és hogy hogyan nevezzük meg ezeket a tetteket, mikor hadba indulunk?
ALKIBIADÉSZ: De tudom: azt mondjuk, hogy félrevezettek vagy megsértettek minket, vagy
elvettek tőlünk valamit.
SZÓKRATÉSZ: Várj csak! Hogyan érnek bennünket ezek a dolgok? Érhetnek „így” is meg
„úgy” is; próbáld megmondani, miben áll a különbség?
ALKIBIADÉSZ: Ha ezt az „így vagy úgy”-ot úgy érted, Szókratész, hogy „igazságosan vagy
igazságtalanul”...
SZÓKRATÉSZ: Pontosan úgy.

34
Szókratész most is, mint az imént a saját meghatározása kapcsán (108 c4), a kalósz (szépen, jól, helyesen)
kifejezést használja; az utalás egyaránt vonatkozhat Alkibiadész közismert szépségére és társadalmi rangjára: a
szabatos, tömör fogalmazás előkelő, szabad emberhez méltó jellemvonásnak számított.
35
Ti. a „ múzsai művészetek” (musziké) szabályai szerint (muszikósz)
való.
36
Ahogy a bor fogyasztásánál is tekintetbe kell venni, hogy miként,
kinek, minek a kíséretében, milyen állapotban, és milyen állapotban
lévő embereknek szolgálják fel (Törvények 683 c).
 ALKIBIADÉSZ: Ez tényleg hatalmas különbség!37
SZÓKRATÉSZ: Nohát. Akkor mit fogsz javasolni az athéniaknak, kikkel háborúzzanak:
azokkal, akik igazságtalanul, vagy azokkal, akik igazságosan járnak el velük szemben?
ALKIBIADÉSZ: Micsoda kérdés! Hisz még ha megfordulna is valaki fejében, hogy azok
ellen kéne háborúzni, akik igazságosan járnak el, azt aligha ismerné be!38
SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, azért nem, mert az nem volna jogszerű.
ALKIBIADÉSZ: Bizony nem.
SZÓKRATÉSZ: Sőt úgy tűnik, helyes sem volna.
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát te is ezeket szem előtt tartva fogod megszerkeszteni a
felszólalásaidat?
ALKIBIADÉSZ: Feltétlenül.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát nem az derül ki, hogy az a „jobb”, amiről az imént kérdeztelek a
háborúzást vagy nem-háborúzást illetően – hogy ki ellen kell és ki ellen nem, és hogy mikor
kell és mikor nem [kell hadakozni] –, nem más, mint az „igazságosabb”?
ALKIBIADÉSZ: Tényleg úgy látszik, hogy az.
SZÓKRATÉSZ: Tehát hogy is van ez, kedves Alkibiadészem? Vajon a te figyelmedet
kerülte el, hogy ez olyasmi, amihez nem értesz? Vagy én nem vettem észre, hogy egy olyan
tanárhoz is jártál, aki megtanított rá, hogyan különböztesd meg az igazságosabbat az
igazságtalanabbtól? Ki az? Áruld el nekem is, hogy aztán engem is beajánlhass hozzá
diáknak!
ALKIBIADÉSZ: Szókratész, te gúnyolódsz velem!
SZÓKRATÉSZ: Nem én, a barátok istenére mondom – a kettőnkére,39 akire soha nem tennék
hamis esküt. Ha tudod, ám mondd meg, hogy ki az.
ALKIBIADÉSZ: Na és ha nem tudok ilyet mondani? Nem gondolod, hogy máshonnét is
tudhatom, melyek az igazságos és melyek az igazságtalan dolgok?

37
Alkibiadész megkönnyebbülten állapítja meg, hogy a beszélgetés számára is ismerős terepen folytatódik. A
Thuküdidész művében olvasható beszédekben az igazságosság a poliszok közötti diplomáciai viták központi
kérdéseként jelenik meg.
38
Ez a beszélgetés drámai időpontjában még igaz lehetett, ám Thuküdidész tanúbizonysága szerint később az
athéni politika demoralizálódása következtében érvényét vesztette. Az athéniak a háborút megelőzően még a
perzsák elleni harcban betöltött vezető szerepükre hivatkoztak, amikor a déloszi szövetség élén gyakorolt
hatalmi politikájuk jogszerűségét kellett igazolniuk (I. 73 – 75). Álláspontjuk szerint az erősebb uralma a
gyengébb felett elkerülhetetlenül következik ugyan az emberi természetből, ám gyakorlatát tekintve lehet
igazságos és igazságtalan – és az ő uralmuk igazságos, amennyiben pl. a peres ügyekben jogegyenlőséget
biztosítanak alattvalóiknak magukkal szemben Cl. 76 – 77). A háború tizenhatodik évében (V. 85-114), a
háborúban korábban semleges Mélosz elfoglalásakor már nyíltan hangoztatják, hogy tetteiknek az igazságosság
és igazságtalanság szempontja szerint való igazolása többé nem érdekli őket: „egyáltalán nem szándékozunk
előttetek szép szavakat hangoztatva – hogy például a médek [értsd: a perzsák] legyőzése után minket illet az
uralom, vagy hogy az elszenvedett jogtalanságok megtorlására érkeztünk ide, hosszadalmas és alig hihető
szónoklatokat tartani. [...] Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy az emberek között jogegyenlőségről csak az
erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik
előtte” (V. 89). Az athéniak ezután példátlan tömegmészárlással torolják meg a mélosziak elszánt védekezését;
az összes fogságukba esett méloszi férfit kivégzik, a nőket és gyerekeket rabszolgának adják el, és a kiürült
várost saját telepeseikkel népesítik be (V. 117). Alkibiadész pedig, úgy tűnik, főszerepet játszik az esemé-
nyeknek ebben az alakulásában (Andokidész 4. 22; Plutarkhosz: Alkibiadész 16. 6; vö. Denyer 2001, 114-115.
o.).
39
Zeuszt Zeusz Philiosz néven a barátság (philia) védőisteneként is tisztelték; a piatóni dialógusokban „félre a
tréfával”, „fordítsuk komolyra a szót” típusú felhívások nyomatékosításához hivatkoznak rá, vö. Euthüphrón 6 b,
Gorgiasz 500 b, Phaidrosz 234 e (Denyer 2001,116. o.).
 SZÓKRATÉSZ: De igen – ha magadtól jöttél rá.
ALKIBIADÉSZ: És nem hiszed, hogy rájöhettem?
SZÓKRATÉSZ: De éppenséggel rájöhettél – ha utánajártál a dolognak.
ALKIBIADÉSZ: Hát azt nem gondolod, hogy utánajárhattam?
SZÓKRATÉSZ: Dehogyisnem – ha azt gondoltad, hogy nem tudod.
ALKIBIADÉSZ: És tán nem volt olyan idő, amikor ezt gondoltam?
SZÓKRATÉSZ: Helyes. Akkor hát meg tudod mondani, mikor is volt az, amikor azt
gondoltad, hogy nem tudod, mi igazságos és mi igazságtalan? Mondd, talán tavaly vizsgáltad
meg ezt a kérdést, és akkor gondoltad úgy, hogy nem tudod? Vagy akkor azt gondoltad,
tudod? Az igazat mondjad, különben hiába is beszélgetünk.
ALKIBIADÉSZ: Azt gondoltam, hogy tudom.
SZÓKRATÉSZ: És nem ugyanígy gondoltad három, négy, meg öt évvel ezelőtt is?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: De azelőtt meg gyerek voltál még, nem?
ALKIBIADÉSZ: De.
SZÓKRATÉSZ: Azt pedig jól tudom, hogy akkoriban tudni vélted.
ALKIBIADÉSZ: Na és honnan tudod olyan jól?
SZÓKRATÉSZ: Gyakran hallottam gyerekkorodban, amint az iskolában meg másutt is,
kockavetés vagy valami más játék közben, egyáltalán nem úgy, mintha bizonytalan lennél az
igazságos és igazságtalan dolgok felől, hanem nagyon is hangosan és határozottan mondtad rá
erre vagy arra a társadra, hogy „aljas” és „csaló”, meg hogy „csal” a játékban. Vagy tán nem
mondok igazat?
ALKIBIADÉSZ: De hát mit kellett volna tennem, Szókratész, ha egyszer csalt ellenem?!
SZÓKRATÉSZ: Nem azt akartad mondani: mit kellett volna tenned, ha egyszer nem tudtad,
csalt-e vagy sem?
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, dehogynem tudtam! Világosan láttam, hogy becsapott!
SZÓKRATÉSZ: Eszerint tehát már gyerekként is azt gondoltad, hogy tudod, mi igazságos és
mi igazságtalan.
ALKIBIADÉSZ: Igenis azt gondoltam, és tényleg tudtam is!
SZÓKRATÉSZ: Tudtad – de könyörgök, mikor jöttél rá? Mert akkor ugyan biztosan nem,
amikor már azt gondoltad, hogy tudod.
ALKIBIADÉSZ: Tényleg nem akkor.
SZÓKRATÉSZ: De hát mikor gondoltad úgy, hogy nem tudod? Gondolj csak utána: nem
fogsz találni ilyen időpontot.
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, Szókratész, tényleg nem tudok mit mondani.
SZÓKRATÉSZ: Tehát nem azáltal tudod ezeket a dolgokat, hogy rájöttél volna.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, tényleg nem.
SZÓKRATÉSZ: Csakhogy épp az imént mondtad, hogy nem is tanulás útján tudod; ha pedig
nem jöttél rá és nem is tanultad, akkor hogyan és honnan tudhatod?
ALKIBIADÉSZ: Talán mégsem válaszoltam helyesen, amikor azt mondtam, hogy magam
jöttem rá.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor hogy történt?
ALKIBIADÉSZ: Gondolom, én is csak úgy tanultam, mint mások.
SZÓKRATÉSZ: Megint ugyanoda lyukadunk ki: ki tanított meg rá? Áruld már el.
 ALKIBIADÉSZ: A köznép.40
SZÓKRATÉSZ: Nem valami nagyszerű tanítók oltalma alá menekülsz, ha a köznépre
hivatkozol.
ALKIBIADÉSZ: Hogyhogy? A közemberek tán nem alkalmasak rá, hogy tanítsanak?
SZÓKRATÉSZ: Még arra sem, hogy megtanítsák, melyek a szabályos és szabálytalan
lépések az ostáblajátékban,41 pedig szerintem ezek hiábavalóságok az igazságosság kérdéséhez
képest... vagy te nem így gondolod?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Szóval hiábavalóságokat nem képesek megtanítani, de bezzeg becsesebb
dolgokat...?!
ALKIBIADÉSZ: Szerintem igen. De legalábbis sok olyasmit képesek megtanítani, ami azért
becsesebb az ostáblajátéknál.
SZÓKRATÉSZ: És melyek volnának ezek?
ALKIBIADÉSZ: Például görögül is tőlük tanultam; nem tudnám megmondani, ki volt ebben
a tanítóm, de azoknak tulajdonítom az érdemet, akikre te azt mondtad, hogy nem
hasznavehető tanárok.42
SZÓKRATÉSZ: De hiszen, nemes barátom, ennek jó tanára is a köznép, és helyesen is
teszed, ha az ő tanításához folyamodsz.
ALKIBIADÉSZ: Hogyhogy?
SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy ezzel kapcsolatban rendelkezik azzal, amivel egy jó tanárnak
rendelkeznie kell.
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted ezt?
SZÓKRATÉSZ: Hát nem tudod, hogy annak, aki bármit is tanítani akar, előbb magának is
tudnia kell azt? Vagy nem így van?
ALKIBIADÉSZ: Már hogyne lenne így?
SZÓKRATÉSZ: Ugye, akik tudnak valamit, azok egyetértenek egymással, és nem vitáznak?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Amiről viszont vitatkoznak, arról mondhatod-e, hogy tudják?
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: S annak pedig hogy is lehetnének a tanítói?
ALKIBIADÉSZ: Sehogy.
SZÓKRATÉSZ: Nahát. Szerinted a köznép vitatkozik-e azon, hogy mi „kő” és mi „fadarab”,
és ha valamelyikre rákérdezel, nem fog-e mindenki teljes mértékben egyetérteni, és ugyanoda
nyúlni, ha követ vagy fát akar kézbe venni? És ez a helyzet a többi ilyesféle dologgal is -úgy
veszem ki, hogy nagyjából ezt érted görögtudáson. Vagy nem?
ALKIBIADÉSZ: De igen.

40
Hoi polloi – szó szerint: a sokaság. Alkibiadész felvetésének politikai felhangja van; voltaképpen nem mást
állít, mint hogy az igazságosságra vonatkozó tudás forrása és letéteményese a politikai hatalom birtokosa: a
démosz.
41
Vö. Állam 292 e.
42
A Prótagoraszban (235 c-d) Prótagorasz azt állítja, hogy az erényre vonatkozó tudást, amellyel az
államférfinak rendelkeznie kell (vö. 318 e – 319 a) a közösség egésze hordozza, és környezetünk (szüleink,
szolgák, nevelők) gondoskodásán és oktatásán keresztül, egészen csecsemőkorunktól kezdve sajátítjuk el,
mintegy egész életünk során. Ez a magyarázat jelenti a megoldást az erény taníthatósága körüli vitában (erről a
vitáról ld. Kerfeld 2003, 11. o.). Ha az erény tanítója a köznép, akkor az a tény, hogy nincsenek tanítói, éppúgy
nem jelenti, hogy az erény nem tanítható, mint ahogy a görögtudás (hellénizein) esetében sem (327 e – 328 b).
 SZÓKRATÉSZ: Ugye, ezekben a dolgokban, mint állítjuk, az emberek egymással is
egyetértenek és külön-külön saját magukkal is;43 és ha a tágabb közösséget nézzük, a városok
sem vitatkoznak egymással, ki-ki a magáét hajtogatva?
ALKIBIADÉSZ: Nem hát.
SZÓKRATÉSZ: Tehát ezeknek a dolgoknak valószínűleg jó tanárai is lennének.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye, ha az lenne a szándékunk, hogy ezekkel a dolgokkal ismertessünk
meg valakit, nyugodtan rábízhatnánk tanítását a köznépre?
ALKIBIADÉSZ: De mennyire!
SZÓKRATÉSZ: És ha nemcsak azt szeretnénk tudni, hogy mely dolgok „emberek”, és
melyek „lovak”,44 hanem azt is, melyek köztük a jó futók, és melyek nem? Vajon ezt is képes
megtanítani a köznép?
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: Ugye az, hogy ebben egyáltalán nem értenek egyet, kellőképpen bizonyítja
a számodra, hogy nem értenek hozzá, és nem is értékes tanítói?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: No és ha nemcsak azt szeretnénk tudni, hogy mely dolgok „emberek”,
hanem azt is, hogy közülük kik az egészséges, és kik a beteg emberek, vajon elég jó tanítónk
lenne-e a köznép?
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: És bizonyítaná a számodra, hogy ennek is hitvány tanítói, ha azt látnád,
hogy vitatkoznak róla?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor menjünk tovább: mi a helyzet az igazságos és igazságtalan
emberekkel és tettekkel? Úgy véled, hogy a köznép egyetért ezeket illetően, akár ki-ki
önmagával, akár a többiekkel?
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, Szókratész, a legkevésbé ezekben értenek egyet!45
SZÓKRATÉSZ: Nocsak. Úgy látod, ezen vitatkoznak a leginkább?

43
A Phaidrosz szerint, ha egy kérdést vizsgálunk, először tudnunk kell, mi az; „ám a sokaság figyelmét elkerüli,
hogy nem tudják, mik is voltaképpen az egyes dolgok [tén uszian hekasztu] [...] sem önmagukkal, sem
egymással nem értenek egyet” (237 b – c. – Kövendi Dénes fordítását átdolgozta Simon Attila; vö. még 263 a).
A Menón szerint: a közéleti emberek, beleértve a legkiválóbb államférfiakat is, nem értenek egyet abban, hogy
az erény tanítható, hiszen hol azt mondják, hogy tanulható, hol azt, hogy nem (95 b); Menón is elmondhatja
magáról, hogy. akár a többség (hoi polloi!), hol ezt gondolja erről a kérdésről, hol azt (95 c); és Szókratész
szerint még egy olyan autoritásról is, mint Theognisz, kimutatható, hogy „saját magának is ellentmond ebben a
kérdésben” (95 d – 96 a). Ez a zavarodottság pedig világosan jelzi, hogy mindezek az emberek nem
rendelkeznek tudással az erényről, így nem is lehetnek jó tanítói (96 a – b). A Szókratésszel folytatott
beszélgetés hatása folytán Alkibiadészban hamarosan tudatosodik a saját bizonytalansága; hogy „hol így
gondolja, hol úgy”: ld. 116 e 3 – 4.
44
A Phaidroszban (260 a – b) Phaidrosz felvetésére, hogy a jó szónoknak nem kell tisztában lennie az „igazán
igazságos dolgokkal” (ta tói onti dikaia), hanem elég, ha a közfelfogás szerint igazságos dolgokat (ta doxanta)
ismeri, Szókratész azt feleli, hogy ha meg akarná győzni Phaidroszt, hogy háború esetén egy jó lónak veheti
hasznát, de mindketten tudatlanok lennének a „ló” szó jelentéséről, viszont tudná, hogy Phaidrosz a szamarat
hívja lónak, akkor, mint Phaidrosz is elismeri, nevetséges helyzetbe kerülnének (nevezetesen abba, hogy
Szókratész egy szamarat tukmálna a hadba induló vitézre).
45
Denyer szerint (2001, 126-127. o.) az állítás nem implikálja, hogy az álláspontok az erkölcsi alapelveket
illetően is eltérnek egymástól: amiről szó van, az csupán az egyes személyek és tettek megítélése - vö.
Euthüphrón 8 d: „nem vitatják, hogy a igazságtalanságot elkövetőnek meg kell-e fizetnie, de azon esetleg
vitatkozhatnak, hogy ki az igazságtalankodó, mit követett el és mikor?”
 ALKIBIADÉSZ: Nagyon is úgy.
SZÓKRATÉSZ: Bizony én sem hiszem, hogy valaha is láttál vagy hallottál embereket olyan
indulatos vitába bonyolódni arról, mi az egészséges és mi nem, hogy emiatt hadra keltek és
egymást gyilkolták volna.
ALKIBIADÉSZ: Nemigen.
SZÓKRATÉSZ: Azt viszont tudom, hogy ami az igazságosságot és az igazságtalanságot
illeti, ha nem láttál is ilyet, legalábbis hallottál már ilyen esetről – sok mindenkitől, de
magától Homérosztól is: hiszen hallottad már az Odüsszeiát, meg az Iliászt is.
ALKIBIADÉSZ: Természetesen, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár ezek olyan költemények, amelyek az igazságos és igazságtalan
tettek miatti viszálykodásról szólnak?46
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És az akhájok meg a trójaiak ilyen viszálykodás miatt harcoltak és lelték
halálukat, csakúgy, mint Pénelopé kérői meg Odüsszeusz.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: De a Tanagránál elesett athéniakról, lakedaimóniakról és boiótokról is azt
gondolom – meg azokról, akik később, Koróneiánál vesztek oda, ahol a te apád, Kleiniasz is47
–, hogy a viszály, amely harcukhoz és halálukhoz vezetett, szintén semmi egyébről nem szólt,
mint az igazságosságról és az igazságtalanságról. Ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Mondhatjuk-e, hogy ezek az emberek tudták azt, amiben olyannyira nem
értettek egyet, hogy a végsőkig is elmentek a vitatkozásban?
ALKIBIADÉSZ: Nyilvánvalóan nem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát olyan tanítókra hivatkozol, akikről te is elismered, hogy nem
rendelkeznek tudással?
ALKIBIADÉSZ: Ezek szerint olyanokra.
SZÓKRATÉSZ; Nohát akkor valószínű-e, hogy tudod, mi igazságos és mi igazságtalan, ha
ilyen bizonytalan vagy vele kapcsolatban, és láthatólag se valaki mástól nem tanultad meg, se
magadtól nem jöttél rá?
ALKIBIADÉSZ: Annak alapján, amit te állítasz, nem.
SZÓKRATÉSZ: Látod, Alkibiadész, megint nem jól mondtad!
ALKIBIADÉSZ Mit?
SZÓKRATÉSZ: Azt, hogy ezeket én állítom.
ALKIBIADÉSZ: Hogyhogy? Nem te mondod, hogy nem tudom, mi igazságos és mi
igazságtalan?
SZÓKRATÉSZ: Nem bizony.
ALKIBIADÉSZ: Hát talán én?!
SZÓKRATÉSZ: Igen.
ALKIBIADÉSZ: Hogyhogy?
SZÓKRATÉSZ: Mindjárt megérted. Ha megkérdeznélek, hogy melyik a több, az egy vagy a
kettő, azt felelnéd, hogy a kettő?
46
A hagyomány szerint (DK 59 A 1. 11) elsőként Anaxagorasz jellemezte hasonló módon Homérosz költészetét,
mely szerinte az „erényről és igazságosságról” szól.
47
A boiótiai Tanagrában i. e. 485-ben az athéniak súlyos vereséget szenvedtek (Thuküdidész I. 108. 1). Koróneia
szintén Boiótiában található, és ugyancsak vesztes csata helyszíne volt 447-ben (Thuküdidész I. 113.2).
 ALKIBIADÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Mennyivel?
ALKIBIADÉSZ: Eggyel.
SZÓKRATÉSZ: Melyikünk tehát az, aki azt mondja, hogy a kettő eggyel több, mint az egy?
ALKIBIADÉSZ: Én.
SZÓKRATÉSZ: Merthogy én kérdeztem, te pedig válaszoltál, igaz?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Amikor ezekről a dolgokról kérdezlek, nyilván nem tűnik úgy, mintha én
mondanék valamit róluk. Nem inkább te mondasz valamit, aki válaszolsz?
ALKIBIADÉSZ: De én.
SZÓKRATÉSZ: És ha megkérdezném, melyek a „Szókratész” szó betűi, te pedig
megmondanád, melyikünk lenne az, aki mond valamit?
ALKIBIADÉSZ: Én.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát gyerünk, mondd meg egy szóval, ki az, aki mond valamit,
valahányszor csak kérdések és feleletek hangzanak el: a kérdező, vagy az, aki válaszol?
ALKIBIADÉSZ: Nekem legalábbis úgy tűnik, Szókratész, hogy az, aki válaszol.
SZÓKRATÉSZ: Mind ez idáig én voltam a kérdező, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Te meg a válaszadó?
ALKIBIADÉSZ: Kétségkívül.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát melyikünk mondta ki azt, ami ki lett mondva?
ALKIBIADÉSZ: Abból, amit közösen elfogadtunk, Szókratész, úgy látszik, hogy én.
SZÓKRATÉSZ: Kimondva pedig ugye az lett, hogy „a szépséges Alkibiadész, Kleiniasz fia
nem tudja, mi igazságos és mi nem, holott azt hiszi, hogy tudja, és a népgyűlésbe menvén
arról kíván tanácsot adni az athéniaknak, amiről semmit nem tud”.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Így hát, Alkibiadész, idevágnak Euripidész szavai: félő, hogy „magadtól
hallottad ezeket, nem tőlem”;48 bizony, nem én mondom mindezt, hanem te, hiába is vádolsz
engem. Mindazonáltal jól mondod! Mert eszelős tervet vettél a fejedbe, drága barátom: hogy
azt fogod tanítani, amit nem tudsz, mivel nem vetted a fáradságot, hogy megtanuld.
ALKIBIADÉSZ: Én viszont azt gondolom, Szókratész, hogy az athéniak és a többi hellének
is vajmi ritkán vitatják meg, hogy mi mennyire igazságos: szerintük ez tiszta sor, úgyhogy
annyiban is hagyják, és inkább azt vizsgálják, melyik az előnyösebb lépés. Mert véleményem
szerint nem ugyanazok a tettek igazságosak, mint amelyek előnyösek, 49 hanem sokak húztak

48
Szókratész nem egészen pontosan idézi Phaidra szavait (Hippolütosz 352). Az idézet egyébként
anakronisztikus, hiszen a darabot csak 428-ban mutatták be; hasonló történetietlenséggel a Prótagoraszban (327
d) is találkozhatunk.
49
Arisztotelész retorika-elmélete szerint a népgyűlésben vagy a tanácsban előadott tanácsadó beszéd
(szümbuleutikon) meghatározó szempontja (telosz) a hasznos és káros (szümpheron kai blaberon), szemben a
bírósági beszéddel, ahol az igazságosság és igazságtalanság jelentik a megítélés legfőbb szempontjait, illetve a
„bemutató beszéddel” (epideiktikon), amelyben a szónok a szépet dicséri vagy a rútat szidalmazza (Rétorika I. 3,
1358 a36 – b 29). Szókratész alább következő cáfolata éppen e három fogalom: az „igazságos”, a „szép” és az
„előnyös” kapcsolatát firtatja: Szókratész azt mutatja ki Alkibiadésznak, hogy (1) minden igazságos dolog szép
(helyes) (115 a8), (2) minden szép dolog jó (116 c4 – 5), (3) minden jó dolog előnyös (116 c7), s így, szemben
Alkibiadész jelenlegi állításával,(4) minden igazságos dolog előnyös.
már hasznot nagy igazságtalanságok elkövetéséből, míg viszont mások, szerintem, nem
nyertek semmit igazságos cselekedeteikkel.
SZÓKRATÉSZ: No és? Ha az igazságos és az előnyös dolgok megannyira különbözőek
volnának is, tán csak nem állsz elő most meg azzal, hogy tudod, mi előnyös az emberek
számára és miért?
ALKIBIADÉSZ: Miért, Szókratész, mi akadálya – hacsak nem fogsz megint arról faggatni,
hogy kitől tanultam, vagy hogyan jöttem rá magam.
SZÓKRATÉSZ: Ezt aztán jól kifundáltad! Ha valamit helytelenül állítasz, és ez történetesen
egy már korábban használt érv segítségével is bebizonyítható, akkor azt találod ki, hogy
neked valami más, újszerű bizonyítást kell hallanod; mintha a korábbiak holmi elhasznált
rongyok lennének, amiket többé föl nem vennél, neked csakis patyolattiszta és vadonatúj
bizonyíték jó. Én viszont kitérek a huszárvágásod elől, és ugyanúgy azt kérdezem: ha tudod,
hogy mi előnyösebb, honnan tanultad és ki volt a tanítód? És ebbe az egy kérdésembe
beleértendő minden, amit korábban kérdeztem. De persze világos, hogy most is ugyanoda
lyukadsz ki, és ugyanúgy nem fogod tudni bizonyítani, hogy tudod, mi előnyös – akár mert
rájöttél, akár mert megtanultad. Mivel pedig el vagy kényeztetve, és nem szívesen kóstolnád
meg másodszor is ugyanazt az érvet, hát hagyom a csudába, hogy tudod-e vagy sem, mi
előnyös az athéniaknak. De azt azért előadhatnád, hogy vajon ugyanazon dolgok igazságosak
és egyszersmind előnyösek is, vagy más az egyik és más a másik.50 Ha akarod, csináld úgy,
hogy engem kérdezel, ahogy én kérdeztelek téged; vagy ha úgy tetszik, csinálhatod egyedül
is, a saját gondolatmenetedet követve végig.
ALKIBIADÉSZ: De nem tudom, Szókratész, hogy képes lennék-e előtted kifejteni ezt a
kérdést.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor gondold azt, barátom, hogy én vagyok a gyűlés és a nép; hisz a
népgyűlésben is egyenként mindenkit meg kell majd győznöd, nem?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Nemde ugyanaz az ember egyenként is képes meggyőzni a többieket arról,
amiről tudással rendelkezik, meg együttesen is; például az iskolamester nyilván egyeseket is
meggyőz a betűket illetően, meg sokakat is?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És vajon a számokat illetően ugyanaz az ember nem győz-e meg egyeseket
is és sokakat is?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Ez pedig az lesz, aki tudással bír, nevezetesen a számtantudós.
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.

50
114bl: tauta eszti dikaia te kai szümpheronta. Az Alkibiadész által tagadott tétel (113 d5 – 6) az volt, hogy
„ugyanazok az igazságos és a hasznos dolgok” (tauta ... esztin ta te dikaia kai ta szümpheronta). Ez a tétel
alighanem a következő állítást akarja kifejezni: (A) x (igazságos x előnyös x), azaz: minden, ami igazságos,
előnyös is, és viszont). A következőkben Szókratész ennek a tételnek csak az egyik implikációjára fog
koncentrálni, arra, hogy (B) x (igazságos x előnyös x): az igazságos dolgok előnyösek (1l4e8: ta dikaia kai
szümpheronta eiszin; valamint 114 d6, 115 al – 2), nem vizsgálva azt a kérdést, hogy vajon minden előnyös
dolog igazságos-e. Szókratész jelenlegi megfogalmazásából viszont hiányoznak a határozott névelők, és ez, mint
Denyer (2001, 137. o.) rámutat, lehetővé tesz egy még gyengébb interpretációt. Eszerint a tétel csak azt állítaná,
hogy x (igazságos x előnyös x) (vagyis vannak olyan dolgok, amelyek egyszerre igazságosak és előnyösek);
vö. Xenophón: Emlékeim Szókratészról III. 8. 6 és Platón: Euthüphrón 7 e – 8 c. Ezt a kétértelműséget
Szókratész ki is fogja használni (116 d3, 116 el – 2; vö. még 116 cl – 2): bár úgy tűnik, mintha (B)-t akarná
bizonyítani, érvei inkább (C)-t igazolják.
 SZÓKRATÉSZ; Ugye, te is képes vagy rá, hogy azokról a dolgokról, amelyekről sokakat is
meg tudsz győzni, egyeseket is meggyőzz?
ALKIBIADÉSZ: Legalábbis valószínű.
SZÓKRATÉSZ; Ezek a dolgok pedig nyilvánvalóan azok lesznek, amiket tudsz.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nem csupán annyiban különbözik a nép előtt beszélő szónok attól, aki a
mienkéhez hasonló társalgás keretében tart beszédet, hogy amaz együttesen győzi meg őket,
ez meg egyenként?
ALKIBIADÉSZ: Meglehet.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát gyerünk: minthogy láthatólag ugyanannak a dolga meggyőzni
sokakat is, meg egyeseket is, gyakorolj rajtam, és próbáld meg bebizonyítani, hogy az
igazságos olykor nem előnyös.51
ALKIBIADÉSZ: Erőszakos vagy, Szókratész!
SZÓKRATÉSZ: Ha erőszaknak számít, hogy meg szeretnélek győzni annak az
ellenkezőjéről, amiről te nem vagy hajlandó meggyőzni engem, akkor igen, erőszakos
vagyok.
ALKIBIADÉSZ: Tessék, akkor kezdjed!
SZÓKRATÉSZ: Csak felelj arra, amit kérdezek!
ALKIBIADÉSZ: Nem én; beszélj csak egymagad!
SZÓKRATÉSZ: Mi az? Hát nem akarsz teljes bizonyosságra jutni?
ALKIBIADÉSZ: Dehogynem!
SZÓKRATÉSZ: És nem akkor lennél a leginkább meggyőzve, ha te magad mondanád ki:
„így áll a dolog”?
ALKIBIADÉSZ: De, azt hiszem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát válaszolj; és ha nem saját magadtól hallod, hogy az igazságos
dolgok előnyösek is, akkor másnak se hidd el, ha ezt mondja.
ALKIBIADÉSZ: Nem is; de inkább válaszolok, hisz gondolom, ebből még semmi károm
nem fog származni.
SZÓKRATÉSZ: Hiszen te jóstehetség vagy! 52 Akkor ezt is mondd meg nekem: azt állítod,
hogy az igazságos tettek némelyike előnyös, mások viszont nem azok?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: No és azt is állítod-e, hogy egyesek közülük szépek, mások meg nem?
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted ezt?
SZÓKRATÉSZ: Találtad-e úgy valaha is, hogy valaki rút, de egyszersmind igazságos dolgot
cselekszik?
51
Szókratész itt nyilvánvalóan a (B) tételt (ld. előző lábj.) tekinti kiindulópontnak: ennek cáfolatához ugyanis
valóban elég azt kimutatni, hogy ~ x (igazságos x előnyös x), vagyis x (igazságos x & ~előnyös x) (van
olyan eset, amikor valami igazságos ugyan, de nem előnyös).
52
Arisztophanésztől (A darázsok 44 – 46; vö. Plutarkhosz: Alkibiadész 1. 3) megtudjuk, hogy az ifjú Alkibiadész
erősen raccsott (azt, ahogy a rhó betűt ejtette, nem lehetett megkülönböztetni a lambdájától); Theophrasztosztól
(Fr. 134, Wimmer, ín: Plutarkhosz: Alkibiadész 10. 4) pedig, hogy dadogott. Denyer (2001, 142-143. o.)
értelmezése szerint Alkibiadész válasza: all' apokriteon, kai gar uden oiomai blabészeszthai Alkibiadész sajátos
előadásában szinte úgy hangozna, mintha azt mondaná: all' apokliteon, kai gar udena oiomai brabé eszeszthai,
azaz „el kell buknom, mert nem hiszem, hogy lenne döntőbírám”. így Alkibiadész kijelentése beszédhibája miatt
olyan omen-szerű mondásnak tűnhet, amelynek rejtett jelentése merőben különbözik attól, amit a beszélő ki
akart fejezni vele, s amelynek baljóslatú voltát elhangzásakor rendszerint felismerik, ahogy a jelen esetben
Szókratész is felismerni látszik.
 ALKIBIADÉSZ: Én ugyan nem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát minden igazságos tett szép is?53
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És mi a helyzet a szép tettekkel? Vajon mindegyikük jó is, vagy némelyikük
jó, mások viszont nem?
ALKIBIADÉSZ: Én bizony úgy gondolom, Szókratész, hogy némelyik szép tett rossz;.
SZÓKRATÉSZ: És némelyik rút tett meg jó?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nyilván olyasmire gondolsz, hogy sokan sebesültek meg és estek el
háborúban, mert barátaik vagy
rokonaik segítségére siettek, míg viszont olyanok, akik -jóllehet kötelességük lett volna –
nem nyújtottak segítséget, sértetlenül úszták meg?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan erre.54
SZÓKRATÉSZ: Ugye az ilyesféle segítségnyújtást annyiban nevezed szép dolognak,
amennyiben kísérlet arra, hogy megmentsük azt, akit kell, ami pedig nem más, mint bátorság
– nem így van?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Rossznak viszont annyiban nevezed, amennyiben sebesüléssel és halállal
jár.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Továbbá, más dolog a bátorság, és más a halál, nem igaz?
ALKIBIADÉSZ: Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: Akkor ugye a szeretteink megsegítése nem ugyanabban a vonatkozásban
szép és rossz?
ALKIBIADÉSZ: Úgy tűnik, hogy nem.
SZÓKRATÉSZ: Mármost lássuk, úgy van-e, hogy legalább amennyiben szép valami,
annyiban jó is – ahogy ebben az esetben. Hiszen elfogadtad, hogy a segítségnyújtás a bátorság
szempontjából szép dolog – vizsgáld meg most magát a bátorságot: jó vagy rossz dolog? A
következőképpen vedd szemügyre a dolgot: vajon jó vagy rossz dolgokat kívánsz inkább
magadnak?
ALKIBIADÉSZ: Jó dolgokat.
SZÓKRATÉSZ: Nemde minél nagyobb az a jó, annál inkább?
ALKIBIADÉSZ: Úgy van.55
SZÓKRATÉSZ: És ezekről mondanál le a legkevésbé.

53
Vö. Gorgiasz 476 b, ahol Szókratész ugyanezt a tételt fogadtatja el: „ami csak igazságos, az szép is,
amennyiben igazságos”.
54
Arisztotelész (Rétorika 1358 b38 – 1359 a5) azt mondja a retorika harmadik válfajáról, az epideiktikonról,
hogy egy szép tett dicséretének fontos eleme annak hangsúlyozása, hogy a cselekvő nem törődött azzal, mi volna
előnyös a számára. Például, mondja Arisztotelész, amikor Akhilleusz bajtársa és barátja, Patroklosz segítségére
siet, az azért dicséretes, mert tudja, hogy az életét kockáztatja – ebben az esetben tehát az élettel szemben, ami
előnyös (szümpheron), a hősi halál szépségét (kallion) preferálta. Hasonlóan nyilatkozik Iszokratész (4. 53) az
athéniakról, akik szerinte a gyengék megsegítését (boéthein) választották az előnyös döntéssel szemben (para to
szünpheron), hogy az erősebb oldalán igazságtalanságot kövessenek el saját hasznukra (vö. Denyer 2001, 145.
o.).
55
Alkibiadész válasza nem szerepel a kéziratokban; azért szokás beilleszteni, hogy Szókratész ne essen a dupla
kérdezés hibájába.
 ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Mármost hogyan nyilatkozol a bátorságról: milyen áron mondanál le róla?
ALKIBIADÉSZ: Inkább a halál, mint a gyávaság!
SZÓKRATÉSZ: A gyávaságot tehát valami végső rossznak tartod.
ALKIBIADÉSZ: Én bizony annak.
SZÓKRATÉSZ: Egy szinten áll a halállal, mint kitűnt.
ALKIBIADÉSZ: Ez a véleményem.
SZÓKRATÉSZ: Nemde a halállal és a gyávasággal az élet, illetve a bátorság a leginkább
ellentétes?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És ezeket akarnád a leginkább sajátodnak tudni, amazokat pedig a
legkevésbé.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Nyilván azért, mert ezeket a legnagyszerűbb, azokat pedig a legrosszabb
dolgoknak tartod?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Tehát azt tartod, hogy a bátorság a legnagyszerűbb dolgok közé tartozik, a
halál viszont a legrosszabb dolgok közé?
ALKIBIADÉSZ: Én azt.
SZÓKRATÉSZ: Mármost a szeretteinknek csatában nyújtott segítséget ennyiben nevezted
szépnek: hogy az egy jó, tudniillik egy bátor tett megvalósulása?56
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, igen.
SZÓKRATÉSZ: Rossznak pedig annyiban, amennyiben valami rosszal, nevezetesen halállal
végződik?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye úgy igazságos, ha minden cselekedetet a következőképpen
minősítünk: amennyiben rossz dolgot eredményez, rossznak nevezed, amennyiben viszont jót
eredményez, jónak kell hívnod?57
ALKIBIADÉSZ: Szerintem igen.
SZÓKRATÉSZ: Továbbá, amennyiben jó, szép is, amennyiben pedig rossz, rút?58
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Amikor tehát a szeretteink harcban való megsegítésére azt mondod, hogy az
szép, de rossz dolog, semmi mást nem állítasz, mint hogy ugyanaz a dolog jó, is, meg rossz is.
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, igazad van, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: De ugye egyetlen szép tett sem annyiban lesz rossz, amennyiben szép, és a
rút tettek sem annyiban jók, amennyiben rútak?

56
Denyer (2001, 147. o.) jelzi, hogy a következtetés nem egészen tökéletes. 115 b5 – 8 szerint amennyiben
társaink megsegítése bátorság, annyiban szép dolog – vagyis ami bátor, az szép; 115 e4 – 8 szerint pedig a
bátorság jó dolog is. Ebből nem következik, hogy a bátorság azért szép, mert jó; így nem támasztja alá az
igazolni kívánt tételt, hogy amennyiben valami jó, annyiban szép is.
57
Az elv a mai jogi és erkölcsi érzék szerint aligha alkalmazható minden esetre, hisz a tettek értékelésekor nem
csak az eredményükre, hanem a bennük megnyilvánuló szándékra is tekintettel szoktunk lenni.
58
Az állítás első fele a korban magától értetődőnek tűnhetett (vö. A lakoma, 201 c, Timaiosz 87 c) – második fele
azonban kevésbé: az önfeláldozó bajtársi segítséget aligha nevezték volna csúfosnak (aiszkhron) azért, mert
halállal végződik (vö. Denyer 2002, 148. o.).
 ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: Vedd fontolóra továbbá még ezt is: akinek „szépen megy a sora”, annak
„jól” is megy a sora, nem?59
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Akiknek pedig „jól megy a soruk”, azok „boldogulnak”?60
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Nemde azáltal boldogulnak, hogy javakra tesznek szert?61
ALKIBIADÉSZ: Kétségkívül.
SZÓKRATÉSZ: És azáltal tesznek szert rájuk, hogy jól és szépen tevékenykednek.62
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: „Jól” tevékenykedni tehát jó dolog?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne volna az?
SZÓKRATÉSZ: És szép dolog a jótétemény?63
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ; Szóval megint csak az derült ki a számunkra, hogy ugyanaz a dolog szép is,
meg jó is.64
ALKIBIADÉSZ: Az.
SZÓKRATÉSZ: Tehát amit szépnek találunk, azt jónak is fogjuk találni – legalábbis e szerint
az érv szerint.

59
Szókratész most a köznyelvi szóhasználat példáira apellál annak a tételnek az igazolásához, hogy a „szép” és a
„jó” jelzők, amennyiben az emberi tevékenység szférájára alkalmazzuk őket, ekvivalensek. A kérdés
tautologíkus: a (kakósz, kalósz, eu, eutükhósz) prattein ige ebben az intranzitív használatban egyszerűen azt
jelenti, hogy valakinek jól, rosszul, szépen stb. „megy a sora”, „boldogul”.
60
Arisztotelész a Nikomakhoszi etikában (1095 al7 – 20) azt mondja a „cselekvéssel elérhető legfőbb jóról” (to
pantón akrotaton tón praktón agathón), hogy „ami a nevét illeti, abban nagyjából mindenki egyetért: mert mind
a köznép (hoi polloi), mind a művelt emberek (kharientesz) »boldogságnak« (eudaimonian) nevezik — »jól
élni« (eu zén), és »jól boldogulni« (eu prattein) pedig szerintük ugyanaz, mint az, hogy »boldog«
(eudaimonein).” Az eudaimonein és az euprattein tehát a köznyelvben egymás szinonimái; a kérdésfeltevés így
megint csak tautologikusnak hathat Alkibiadész számára (vö. Denyer 2001, 149. o.).
61
Vö. A lakoma, 205 a: „a boldogok azáltal boldogok, hogy jó dolgokra tesznek szert” (ktészei agathón). Az
Euthüphrónhan (280 b – 281 e) azonban Szókratész kritikával illeti ezt a tételt: sem a közismert javak
(gazdagság, egészség, szépség, hatalom, hírnév), sem a lelki erények (mértékletesség, igazságosság, bátorság)
nincsenek hasznunkra, ha nem használjuk helyesen őket. Csak egy igazán jó dolog van, a bölcsesség, amelynek
révén minden más javunkat jól fogjuk használni, és így boldogok leszünk – vö. alább, 134 e8, 135 b6.
62
Szókratész most is az eu, illetve kalósz prattein kifejezést használja, ám most nyilvánvalóan nem az érv elején
használt köznapi értelemben. Szókratész érvelése szerint (1) az eu prattein és a kalósz prattein kifejezés
ekvivalens az eudaimonein kifejezéssel – vagyis azt jelenti, hogy valaki „jól boldogul”; másrészt (2) azáltal (dia)
„boldogulunk jól” (eudaimonein), hogy javakra (agatha) teszünk szert; ha most azt állítaná, hogy javakra viszont
azáltal teszünk szert, hogy „jól boldogulunk” (eu és kalósz prattein), az érvelés körkörössé válna. A jelenlegi
tétel ezért inkább a következő lehet: (3) javakra azáltal teszünk szert, hogy a megfelelő módon – szépen és jól –
cselekszünk, tevékenykedünk. Az érvelés célja az, hogy felhívja a figyelmet az elkoptatott köznyelvi
fordulatokban szereplő ige, a prattein (tesz, cselekszik, tevékenykedik) jelentőségére; az életben való
boldogulás, az eudalmónia nem szerencse, vagy isteni adomány kérdése, hanem alapvetően az ember saját
cselekedeteinek, ténykedésének minőségén múlik. Ez a tétel csak a dialógus végére válik teljesen világossá, vö.
134 clO – e2. Vö. még Gorgiasz 507a – e, Kharmidész 172a, Prótagorasz 333 d7 skk.
63
Az eupragia („jótétemény”) az eu prattein ige főnévi megfelelője, a két szó köznyelvi jelentése mégis eltér
egymástól: az eupragia sokkal egyértelműbb módon fejez ki morális minőséget.
64
Ez a megfogalmazás is kétértelmű: jelentheti azt, hogy (a) minden, ami szép, az jó, vagy azt, hogy (b) van
olyan dolog, ami szép és jő (vö. 114 b1). Szókratész nyilvánvalóan az (a) tételt szeretné elfogadtatni; egy
Alkibiadésznál éleselméjűbb beszélgetőpartner viszont talán vitatná, hogy amit bebizonyítottunk, az erősebb,
mint (b) (Denyer 2001, 150-151. o.).
 ALKIBIADÉSZ: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Na most: a jó dolgok előnyösek vagy sem?
ALKIBIADÉSZ: Előnyösek.
SZÓKRATÉSZ: És arra emlékszel-e még, miben egyeztünk meg az igazságos dolgokkal
kapcsolatban?
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, abban, hogy azok, akik igazságos tetteket visznek végbe,
szükségképpen szép dolgot cselekszenek.
SZÓKRATÉSZ: És ugye abban is egyetértettünk, hogy akik szép tetteket visznek végbe,
azok jó dolgot cselekszenek?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: S hogy a jó tettek viszont előnyösek?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Az igazságos tettek tehát, Alkibiadész, előnyösek.65
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nahát, csak nem te mondtad ki mindezt, míg én csupán kérdeztem?
ALKIBIADÉSZ: De úgy tűnik, a jelek szerint...
SZÓKRATÉSZ: Ha tehát valaki abban a hiszemben, hogy kiismeri magát az igazságos és
igazságtalan dolgokban, szólásra emelkedik, hogy tanácsot adjon akár az athéniaknak, akár a
peparéthiosziaknak,66 s azt állítja, hogy az igazságos dolgok olykor rosszak, egyszerűen
kinevetnéd az illetőt; hiszen éppenséggel te is azt mondod, hogy ugyanazok a dolgok
igazságosak és előnyösek.
ALKIBIADÉSZ: Az istenekre, Szókratész, én már azt se tudom, mit beszélek! Teljesen
megzavarodtam: amikor kérdezgetsz, hol így gondolom, hol úgy.67
SZÓKRATÉSZ: És talán nem tudod, kedvesem, hogy mit jelent ez?
ALKIBIADÉSZ: Egyáltalán nem.
SZÓKRATÉSZ: No és mit gondolsz, ha valaki megkérdezné: két szemed van, vagy három,
kettő vagy négy karod, vagy valami ilyesmit, akkor is hol így, hol úgy válaszolnál, vagy
mindig ugyanúgy?
ALKIBIADÉSZ: Most már kezdek aggódni magamért;68 de azért azt gondolom, hogy
ugyanúgy felelnék.
SZÓKRATÉSZ: Mert tudod a választ – ugye ez az oka?

65
Szókratész ezt a tételt; az igazságosság előnyös, valójában csak azzal a fontos megszorítással tartja
elfogadhatónak, hogy: amennyiben tudáson alapul. Szókratész mind az Euthüphrónban (278 e – 282 d), mind a
Menónban (87 c – 89 a) azon javak közé sorolja a lélek erényeit, amelyek előnyösek ugyan, de helytelen
használat mellett kárunkra is lehetnek; a helyes használat pedig a megfelelő tudáson múlik. A megfelelő tudás
(episztémé), azaz a „bölcsesség” (szophia) avagy „belátás” (phronészisz) tehát az egyetlen mindenekfeletti jó és
előnyös dolog, aminek meglétén a többi javak előnyös volta is múlik; a valódi erények pedig voltaképpen a tudás
eseteinek tekinthetők.
66
Peparéthosz aprócska sziget Euboia közelében; Szókratész nyilván jelentéktelensége és elmaradottsága miatt
állítja, ellentétként, Athén mellé.
67
A Szókratésszel folytatott beszélgetés elsődleges hatása az ifjakra a zavarodottság és ostobaság érzése: hogy
már azt sem tudják, mit is beszélnek (vö. Állam 334 b; A lakoma 201 b). Ezt érzi Xenophónnál egy másik rátarti
ifjú, Euthüphrón is (vö. Emlékeim Szókratészról IV. 2. 19), aki azután — mint Xenophón megjegyzi (II. 2. 39)
— letörve és megalázva, magát „szolgának” érezve hagyja ott Szókratészt. Sokan, akik idáig jutottak soha többé
nem mentek Szókratész közelébe. A lakomában maga Alkibiadész is úgy emlékezik vissza, hogy Szókratész
beszédének hatására őt is, mint sokakat, sajátos nyugtalanság és zavarodottság töltötte el, és az a gondolat kezdte
gyötörni, hogy az élete nem jobb, mint egy szolgáé – ld. alább, 135 b – c.
68
Vö. 114 e10-ll.
 ALKIBIADÉSZ: Alighanem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát azokban a kérdésekben, amelyekben akaratod ellenére ellentétes
válaszokat adsz – világos, hogy azokban a kérdésekben nem rendelkezel tudással.
ALKIBIADÉSZ: Legalábbis valószínű.
SZÓKRATÉSZ: Nemde azt mondod, hogy az igazságos és igazságtalan, meg a szép és a
csúf, a rossz és a jó, meg az előnyös és előnytelen kérdését illetően is ingadozol? 69 Hát még
most sem nyilvánvaló, hogy azért bizonytalankodsz, mert nem rendelkezel róluk tudással?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint azt is kimondhatjuk, hogy valahányszor valaki nem tud
valamit, azt illetően szükségképpen ingadozik a lelke?70
ALKIBIADÉSZ: Hát persze.
SZÓKRATÉSZ: Tényleg? Ismersz tán bármi módot, hogy felrepülj az égbe?
ALKIBIADÉSZ: Jó isten, én ugyan nem!
SZÓKRATÉSZ: És ingadozik a véleményed ebben a kérdésben?
ALKIBIADÉSZ: Persze hogy nem.
SZÓKRATÉSZ: Tudod az okát, hogy miért nem, vagy én mondjam meg?
ALKIBIADÉSZ: Mondd meg te.
SZÓKRATÉSZ: Azért, kedvesem, mert nem gondolod, hogy tudod, amikor nem tudod.71
ALKIBIADÉSZ: Ezt meg hogy érted?
SZÓKRATÉSZ: Nézzük meg együtt. Amit nem tudsz, de felismered, hogy nem tudod, annak
kapcsán vajon ingadozol-e? Például az ínyencfalatok készítéséről bizonyára tudod, hogy nem
értesz hozzá.
ALKIBIADÉSZ: De mennyire!
SZÓKRATÉSZ: Vajon véleményt alkotsz magadnak arról, hogyan kell elkészíteni őket, és
bizonytalankodsz, vagy inkább a hozzáértőre bízod a dolgot?
ALKIBIADÉSZ: Az utóbbit [teszem].
SZÓKRATÉSZ: No és egy hajóút alkalmával vajon találgatnád-e, hogy befelé vagy kifelé
kell fordítani a kormányrudat, és bizonytalankodnál, minthogy nem tudod, vagy inkább
nyugton ülnél, és a kormányosra bíznád a dolgot?
ALKIBIADÉSZ: A kormányosra bíznám.

69
117 a10; planaszthai – a planaó ige passivumának alapjelentése: „botyong”, „kóborol”, illetve „letér”,
„eltéved”; de átvitt értelemben azt is jelenti, hogy valaki „bizonytalankodik”, „ingadozik”, „zavarban van”,
illetve, hogy „téved” (vö. pi. Szophoklész: Oidipusz Kolónoszban 316). Platón előszeretettel használja ebben az
utóbbi értelemben, a tudás hiányából fakadó intellektuális zavar kifejezésére; ám nála ez nem csupán egyszerű
metafora. Az Állam 479 d és a Phaidón 79 c szerint a gondolataink azért zavarosak, mert olyasmire irányulnak,
ami maga valóságosan zavaros (planétosz), ti. az érzéki valóságra; ha viszont az intelligíbilis valóság felé
fordítjuk a figyelmünket, akkor gondolataink szilárdakká és konzisztensekké válnak (Állam 485 b, Phaidón 79
d). A Timaioszban (47 c) pedig mindezt azzal toldja meg, hogy az emberi gondolkodást az égi mozgásokat
utánzó körmozgások alkotják, amelyek azonban a testbe születés traumája folytán összekuszálódtak bennünk
(peplanémena).
70
Mintegy mellékesen kiderül, hogy a tudás, illetve a tudás hiányában fellépő zavar voltaképpen a lélek
funkciója, illetve állapota. Az, hogy az „Alkibiadész ingadozik”, illetve az „Alkibiadész lelke ingadozik”
állítások ekivalensek, a dialógus fő mondandóját vetíti előre: az ember nem más, mint a lélek (130 c3).
71
Platón Szókratésze gyakran hangsúlyozza saját tudatlanságát (vö. pl. Menón 280 d, Theaitétosz 150 c-d; vö.
Alkibiadész 124 cl – 4). A Szókratész védőbeszédében az Apollóntól kapott jóslatot, miszerint nincs nála
bölcsebb ember, úgy értelmezi, hogy ő – szemben azokkal, akik azt hiszik, tudnak valamit, miközben nem
tudnak — nem is hiszi, hogy rendelkezik tudással, és ennyiben tényleg bölcsebb, mint mások (vö. 21 d).
 SZÓKRATÉSZ: Tehát abban, amit nem tudsz, nem fogsz bizonytalankodni, feltéve, hogy
tudod, hogy nem tudod.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, nem.
SZÓKRATÉSZ: Nos, érted már, hogy cselekedeteink során elkövetett hibáink éppen ebből a
tudatlanságból származnak: abból, hogy azt gondoljuk, tudjuk, amit nem tudunk?
ALKIBIADÉSZ: Ezt már megint hogy érted?
SZÓKRATÉSZ: Ugye akkor fogunk bele egy tevékenységbe, ha azt gondoljuk, hogy tudjuk,
mit csinálunk?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ; Ha viszont valaki nem gondolja azt valamiről, hogy tudja, hogyan kell
csinálni, akkor minden bizonnyal másokra hagyja?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Nemde a tudatlanok közül ezek azok, akik tévedésektől mentesen élnek,
minthogy másokra hagyatkoznak abban, amit nem tudnak?72
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát kik azok, akik tévednek? Mert nyilván nem azok, akik tudással
rendelkeznek.
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: Minthogy pedig se nem azok, akik tudnak, se nem azok, akik nem tudnak,
de tudják, hogy nem tudnak, marad-e más, mint azok, akik nem tudnak, de azt gondolják,
hogy tudnak?
ALKIBIADÉSZ: Nem marad.
SZÓKRATÉSZ: Ez a tudatlanság tehát minden rossz oka, és a leggyalázatosabb fajtája az
ostobaságnak!73
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És nemde akkor a legártalmasabb és legszégyenletesebb, amikor a
legfontosabb dolgokkal kapcsolatos?
ALKIBIADÉSZ: De mennyire!
SZÓKRATÉSZ: No és tudsz-e fontosabbat mindannál, ami igazságos, szép, jó, vagy
előnyös?
ALKIBIADÉSZ: Nem én.
SZÓKRATÉSZ: Nemde ezek azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban ingadozol?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha viszont ingadozol, akkor nem nyilvánvaló az eddigiekből, hogy nemcsak
hogy tudatlan vagy a legfontosabb dolgokat illetően, de tudatlanságodban azt gondolod, hogy
tudod őket?
ALKIBIADÉSZ: Félő, hogy így áll a dolog.
SZÓKRATÉSZ: Ajjaj, Alkibiadész, micsoda bajba jutottál! Vonakodom nevén nevezni,
mégis, ha már magunk vagyunk, ki kell mondanom: ostobaságban élsz, drága barátom,

72
A Kharmidészben (171 d – e) Szókratész amellett érvel, hogy ha a mértékletesség (szópbroszüné) erénye nem
volna más, mint „a tudás tudása” (episztémész episztémé), akkor ez nagyon előnyös lenne a számunkra, hiszen
általa tudnánk, mit tudunk, és mit nem tudunk, és így hibák elkövetése nélkül élhetnénk (vö. 117 e4 – 5), mivel
nem próbálnánk azt csinálni, amihez nem értünk, hanem megkeresnénk azt, aki ért hozzá, és őrá bíznánk a
dolgot.
73
Vö. Szókratész védőbeszéde (29 b).
méghozzá a legmélyebb ostobaságban; ezzel vádol az érvelés, és ezzel te tenmagad, és emiatt
rohansz azonnal, mielőtt nevelésben részesültél volna, a politikába. De nemcsak te vagy így,
hanem veled együtt a városunk ügyeit intézők többsége is, legalábbis kevés kivétellel – talán
ilyen kivétel a te gyámod, Periklész is.
ALKIBIADÉSZ: És bizony azt mondják, Szókratész, hogy nem magától vált bölccsé, hanem
mert sok olyan bölcs emberrel ápolt kapcsolatot, mint amilyen Püthokleidész meg
Anaxagorasz. Még most, előrehaladott kora ellenére is eljár Damónhoz, ugyanebből az
okból.74
SZÓKRATÉSZ: Csakugyan? Láttál-e már olyan bölcset, aki képtelen volt mást is olyan
bölccsé tenni, mint amilyen Ő maga? Ahogy az, aki téged írni tanított, maga is tanult ember
volt, és téged is azzá tett, meg másokat is, akit csak akart – nem így volt?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ Nemde te is, aki tőle tanultad, képes lennél mást is megtanítani rá?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És ugyanez a helyzet a lantoktatóval meg a testnevelővel is?
ALKIBIADÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Hiszen éppen ez lehet pompás bizonyítéka annak, hogy valaki jártas
valamiben, bármi is legyen az: ha képes rá, hogy mást is azzá tegyen.75
ALKIBIADÉSZ: Gondolom, igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát tudsz mondani valakit, akit Periklész bölccsé tett? Kezdjük a
fiain.
ALKIBIADÉSZ: De hisz Periklész mindkét fiáról kiderült, hogy fajankók, Szókratész!76
SZÓKRATÉSZ: És mi a helyzet Kleiniasszal, a testvéreddel?
ALKIBIADÉSZ: Kleiniasszal se gyere; hisz az egy eszelős!77
SZÓKRATÉSZ: No hát, ha Kleiniasz eszelős, Periklész fiairól meg kiderült, hogy fajankók,
akkor a te esetedben mivel okoljuk meg, hogy tudatlanságban hagy?
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, ennek én vagyok az oka, mert nem hallgatok rá.
SZÓKRATÉSZ: Akkor a többi athéniak vagy idegenek közül nevezz meg bárkit, szolgát
vagy szabad embert, akiről az a hír járja, hogy Periklész társasága révén vált bölcsebbé, ahogy
én felhozhatom neked példaként Iszolokhosz fiát, Püthodóroszt és Kalliadész fiát, Kalliaszt,
akik mindketten száz minát fizettek Zénónnak, és általa bölcsek és hírnevesek lettek.78

74
Keoszi Püthokleidész a muzsika oktatójaként szerzett hírnevet, de a Prótagoraszban (316 e) Prótagorasz
szerint csak álcának használta a muzsikaoktatást: valójában a szofisták közé tartozott, akik a tevékenységüket
övező ellenszenv miatt gyakran kénytelenek voltak ehhez hasonló oktatói mesterségekkel leplezni
tevékenységüket. Az Alkibiadész az egyetlen szöveg, amely Periklésszel való kapcsolatára utal. Klazomenai-beli
Anaxagorasz Athénban ténykedő természetfilozófus volt. A Phaidrosz (270 a) szerint Periklész azáltal tett szert
a szónoki rátermettségre, hogy Anaxagorasz természetfilozófiái magyarázatait és az ész és gondolkodás
természetéről szóló fejtegetéseit hallgatta. Damón kora legnagyobb zenetudósának számított; Plutarkhosz
(Periklész 4. 2. 3) szerint ugyanúgy csak álcának használta a muzsikaoktatást, mint Püthokleidész, s valójában
Periklész politikai főtanácsadója volt, ám később az athéniak cserépszavazással elűzték.
75
A valódi tudás egyik megkülönböztető jellemzője, hogy tanítható, ld. pl. Menón 87 c.
76
Platón a Menónban (94 b), és a Prótagoraszban (319 e – 320 a) is úgy érvel, hogy ha Periklész erényes ember
volt is, erénye nem alapulhatott tudáson, hiszen nem tudta azt a fiainak is továbbadni.
77
Szókratész a Prótagoraszban (320 a – b) azt meséli, hogy Periklész – féltve Kleiniaszt Alkibiadész rossz
hatásától – öccse, Ariphrón házába küldte őt, hogy ott nevelkedjék, ám hat hónap se telt bele, belátta, hogy
tehetetlen vele kapcsolatban, úgyhogy visszaengedte Alkibiadész társaságába.
78
Püthodórosz a Parmenidészben (127 a) Parmenidész és Zénón athéni vendéglátójaként jelenik meg. 425-ben
hadvezérré választották, 424-ben pedig korrupció vádjával száműzték (Thuküdidész III. 115. 2 – 6, IV. 65- 3).
Kalliadész fia Kalliasz, a poteidaiai (432) ütközetben, nem sokkal a dialógus drámai időpontja után elesett
 ALKIBIADÉSZ: De hisz, Zeuszra: senki ilyet nem tudok!
SZÓKRATÉSZ: Rendben; no és mi a terved magadat illetően? Maradsz, ahogy most vagy,
vagy valamelyes gondot fordítasz magadra?
ALKIBIADÉSZ: Ezt együtt kell megtanácskoznunk, Szókratész... ámbár meggondolva, amit
az előbb mondtál, egyetértek: magam is úgy gondolom, hogy az állam ügyeit intézők kevés
kivétellel képzetlenek.
SZÓKRATÉSZ: És ebből ugyan mi következik?
ALKIBIADÉSZ: Ha képzettek lennének, akkor annak, aki birokra próbál kelni ellenük,
tanultnak és képzettnek kéne lennie, mintha csak atléták ellen indulna; minthogy azonban ők
is felkészületlenül bocsátkoztak az államügyekbe, minek gyakorolnám magam és vesződnék
tanulással? Hisz jól tudom, hogy már csak születésem révén is messze felül fogom múlni
Őket.
SZÓKRATÉSZ: Ajjaj, legkiválóbb barátom, hogy miket beszélsz! Mily méltatlan ez a
termetedhez és egyéb adottságaidhoz!
ALKIBIADÉSZ: Ezt meg miért és mire fel mondod, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Bosszankodom miattad, meg a saját rajongásom miatt is!
ALKIBIADÉSZ: De miért?
SZÓKRATÉSZ: Amiért úgy ítélted, hogy az itteni emberek a te méltó ellenfeleid!
ALKIBIADÉSZ: De hát ugyan ki?
SZÓKRATÉSZ: Illő ilyet csak kérdeznie is egy olyan férfiúnak, aki olyan nagyra tartja
magát?!
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted ezt? Hát nem ők az ellenfeleim?
SZÓKRATÉSZ: Vajon ha egy tengeri csatába indulva háromsoros gályát kellene
kormányoznod, megelégednél azzal, hogy te vagy a legjobb kormányos a hajóstársaid között,
vagy pedig ezt alapvető követelménynek tekintenéd, és inkább a valódi ellenfeleiddel
foglalkoznál, és nem, mint most teszed, a bajtársaiddal? Persze, őrajtuk is túl kell tenned;
olyan mértékben, hogy ne is akarjanak vitatkozni veled, hanem, érezve a fölényedet, készek
legyenek együtt küzdeni veled az ellenséggel szemben – legalábbis ha valóban azt tervezed,
hogy valami dicső, és hozzád meg az államhoz méltó tettet viszel véghez.79
ALKIBIADÉSZ: De hát éppenséggel ezt tervezem!
SZÓKRATÉSZ: Akkor vajon tényleg az lenne hozzád méltó, ha megelégszel azzal, hogy
jobb vagy a közkatonáknál, ahelyett hogy az ellenség vezéreit kémlelnéd és őellenük
készülődnél, azt méricskélve: mikor leszel már jobb náluk?
ALKIBIADÉSZ: Kikről beszélsz, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Hát nem tudod, hogy államunk örökkön harcban áll a lakedaimóniakkal
csakúgy, mint a perzsa nagykirállyal?

hadvezér (Thuküdidész I. 63. 3). Zénón eleai filozófus, Parmenidész tanítványa, aki mestere tanainak
védelmében híres paradoxonokat dolgozott, hogy kimutassa a kiterjedt dolgok és a mozgás realitásába vetett
hétköznapi meggyőződésben rejlő ellentmondásokat. Az, hogy Püthodórosz és Kalliasz fejenként száz minát
(összehasonlításképpen: 1 mina 100 drakhmát ér, egy drakhma pedig egy kézműves napi átlagkeresete) fizettek
volna Zénónnak tandíj gyanánt, anekdotikus túlzásnak tűnik, ha összevetjük azokkal a megjegyzésekkel,
amelyeket Platón és mások különböző szofisták bérezésére tesznek (a kérdésről részletesebben ld. Denyer 2001,
162. o.; magyarul Kerfeld 2003, 38-40. o.).
79
119 d – e: Az Államban (488 a – e) a hajóhasonlat kifejtettebb formában jelenik, meg: a nép, amely megveti a
filozófusokat, egy hajó zendülő legénységére hasonlít, amely nem ismeri el a valódi kapitány szaktudását, és a
saját feje szerint akarja kormányozni a hajót, mit sem tudva arról, hogy nincs tisztában az ehhez szükséges
ismeretekkel, hiszen abban a hitben él, hogy az ilyesmi nem tanítható.
 ALKIBIADÉSZ: Ez igaz.
SZÓKRATÉSZ: Ha egyszer azt forgatod a fejedben, hogy államunk vezetője leszel, talán
helyesebb lenne úgy vélekedned, hogy a te feladatod a lakedaimóni királyok és a perzsák
elleni harc vezetése?
ALKIBIADÉSZ: Igazad lehet.
SZÓKRATÉSZ: De nem, kiváló barátom, te inkább Meidiasszal, a „fürj-heccelővel”,80 meg a
többi hozzá hasonlókkal törődsz – akik az állam ügyeibe próbálnak avatkozni, holott lélekben
(ahogy az asszonyok mondanák) még nem szabadultak meg a „rabszolgahajtól”,
műveletlenségükben még mindig magukon viselik, és barbár beszédükkel csak élősködni
akarnak az államon,81 nem pedig kormányozni azt. Mondom, ezekkel az alakokkal törődsz,
magadat pedig hanyagolod; így nem is tanulod meg, amit pedig meg kell tanulnod, ha egyszer
ilyen hatalmas csatát készülsz megvívni; nem gyakorlod magad mindabban, ami gyakorlást
igényel, hogy azután minden előkészületet megtéve bocsátkozhass az államügyekbe.
ALKIBIADÉSZ: Hát jó, Szókratész, azt hiszem, tényleg igazad van – mindamellett nem
gondolom, hogy akár a lakedaimóni hadvezérek, akár a perzsák királya bármiben is különbek
lennének a többieknél.
SZÓKRATÉSZ: No de vizsgáld csak meg, legkiválóbb barátom, hogy miféle nézetet
hangoztatsz te itt!
ALKIBIADÉSZ: Milyen szempontból?
SZÓKRATÉSZ: Először is azt vizsgáld meg, hogy melyik esetben törődsz jobban magaddal:
ha félsz tőlük és félelmetesnek tartod őket, vagy ha nem?
ALKIBIADÉSZ: Világos, hogy akkor, ha félelmetesnek.
SZÓKRATÉSZ: Azt meg csak nem gondolod, hogy bármi bajod fog származni abból, ha
törődsz magaddal?
ALKIBIADÉSZ: Semmiképpen; nagyon is javamra fog válni.
SZÓKRATÉSZ: Nemde ezen a ponton máris hibádzik a nézeted?
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: A második hibája mármost az, hogy még hamis is; ezt a valószínűség
alapján vedd fontolóra.82
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted?
SZÓKRATÉSZ: Mi a valószínűbb, hogy a nemes nemzetségekben teremnek derekabb
természetek, vagy hogy a másfélékben?

80
Meidiaszról csak annyit tudunk, hogy a komédiaírók kedvelt céltáblája: „fürj-heccelő” tudományára
Arisztophanész (Madarak 1297 -1298) is utal. Az ortügokopia (ortüx – fürj; kopeó – „üt”, „ver”, „csíp”; átv.
„gyötör”) nevű játékban résztvevők „ellenfele” egy fürj volt, amelynek egy helyben kellett maradnia, miközben
a „fürj-heccelő” megpróbálta menekülésre késztetni oly módon, hogy mutatóujjával ütögette vagy tollakat tépett
ki a fejéből (Pollux 9. 107 – 109).
81
A kolax („hízelkedő”, „talpnyaló”) Theophrasztosz (Jellemrajzok 2) szerint olyan személy, aki haszonszerzés
reményében mások kegyét keresi, hozzájuk törleszkedik; mint ilyen, voltaképpen a paraszitosz, a mások asztalán
„élősködő” szinonimája. Az attikai komédiában a tömeg kegyét hajhászó politikai demagóg jellemzésére is
használják (ld. pl. Arisztophanész: Lovagok 48). Platón a Gorgiaszban (463 a – 466 a) a kolakeia négy válfaját
különbözteti meg, mindegyiket egy-egy valódi mesterség hitvány utánzataként (eidólon) határozva meg. A
testedzés és az orvoslás célja az egészséges, illetve beteg test gondozása (epimeleia), a politika tudományát
alkotó törvényhozásé (nomothetiké) és igazságosságé (dikaioszüné) pedig az egészséges, illetve beteg léleké.
Ezeknek fe)e) a hízelkedés avagy élősködés négy válfaja: a testedzésnek a „kozmetika” (kommótiké), az
orvoslásnak a szakácskodás; a törvényhozónak a szofista, aki az erény tanítójának pózában tetszeleg, az
igazságosság tudósának pedig a szónok, aki a társadalom rendellenességeinek hivatott orvosaként lép fel.
82
ek tón eikotón – A Phaidrosz (266 e) szerint a bírósági perbeszédekben a „valószínűségi érvek” (eikota)
előadása a bizonyítékok (tekméria, vö. 111 el és 118 dó) előadása után következik.
 ALKIBIADÉSZ: Nyilvánvaló, hogy a nemesekben! SZÓKRATÉSZ: És ugye az is valószínű,
hogy azok, akik jó adottságokkal születtek, akkor teljesednek ki kiválóságban, ha jó nevelést
is kapnak?83
ALKIBIADÉSZ: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát vizsgáljuk meg először is azt, hogy a lakedaimóniak és a perzsák
királyainak nemzetségei hitványabbnak látszanak-e, ha a miénkkel vetjük Össze őket!84
Avagy tán nem tudjuk, hogy a lakedaimóni királyok nemzetsége Héraklésztól, a perzsa
királyoké pedig Akhaimenésztől származik, Héraklész és Akhaimenész nemzetsége pedig
egyaránt Perszeusztól ered, aki Zeusz fia?85
ALKIBIADÉSZ: Hisz az enyém is, Szókratész – az én nemzetségem Eurüszakhésztől ered,
Eurüszakhészé pedig szintén Zeusztól!86
SZÓKRATÉSZ: Az enyém is, ó, nemes Alkibiadész: Daidalosztől, Daidalosz pedig
Héphaisztosztól, Zeusz fiától.87 Csakhogy az ő felmenőik mind királyok voltak, egészen
Zeuszig visszamenőleg: ezek Argosz és Lakedaimón királyai, azok meg öröktől fogva
Perzsiáé,88 de sokszor egész Ázsiáé, ahogy jelenleg is. Ami viszont minket illet, mi
közemberek vagyunk, és atyáink is azok voltak. Ha pedig Artaxerxésznek, Xerxész fiának be
kéne mutatnod felmenőidet és Eurüszakhész szülőföldjét, Szalamiszt, vagy az ő ősének
Aiakosznak a szülőföldjét, Aiginát – mit gondolsz, nem válnál-e nevetségessé?89 De félő,
83
Az Államban (491 a) Szókratész azt hangsúlyozza, hogy éppen az olyan kiváló természetes képességek, mint a
bátorság, igazságosság, mértékletesség, amelyek a filozofikus természethez tartoznak, valamint a többi jó
adottságok: szépség, gazdagság, testi erő és rokonság azok, amelyek a leginkább igénylik a jó nevelést, ugyanis
rossz nevelés esetén ezek a tulajdonságok az ellentétükbe fordulnak, és az eredmény egy „kiemelkedően rossz
ember” lesz.
84
Szókratész a következőkben erősen idealizált képet fest Spártáról és a perzsa birodalomról. Az Athén két nagy
ellenségéről szőtt utópisztikus fantáziák, különféle más utópiákkal együtt, közkedveltek voltak mind a
demokráciával szimpatizáló, mind az azt kritizáló politikai elit körében; ennek tipikus példái Xenophón
Küropaideia (Kürosz neveltetése) és A lakedaimóniak állama című művei.
85
Akhaimenész a Perzsiát egészen Nagy Sándor hódításáig uraló dinasztia mitikus őse (Hérodotosz I. 123, 209;
III. 75, VII. 11). A perzsák egy elgondolás szerint (uo. VII. 61. 3; 150- 2) Perszeusz fiának, Perszésznek a
leszármazottai (vö. Xenophón: Kürosz neveltetése I. 2.1). Héraklész a mítosz szerint közvetlenül Zeusz
gyermeke volt; Szókratész a perzsa és a spártai királyi család között vont hasonlóság kedvéért tekint el ettől, és
utal csupán arra, hogy Héraklész egyúttal déd-dédunokája is Zeusznak; anyja, Alkméné Elektrüon lánya, aki
viszont ugyancsak Perszeusz fia (Apollodórosz: Mitológia 2. 4. 5. 1; 2. 4. 5. 4; 2. 4. 8. 3.).
86
Az előkelő nemzetségek szokása, hogy egészen mitikus gyökerekig, isteni ősökig vezetik vissza magukat.
Eurüszakhész a mítosz szerint déd-dédunokája Zeusz fiának, Aiakosznak (ld. alább, 121 b3). Eredetileg
Szalamisz ura volt, amelyet átengedett Athénnak; ezután Milétoszba költözött, ahol hősként tisztelték
(Plutarkhosz: Szolón 10. 3).
87
Vö. Euthüphrón 11 b – c. Szókratész apja, Szóphroniszkosz egy hagyomány szerint kőfaragó volt – vö.
Arisztoxenosz, Fr. 51 (Wehrli). Ez lehet az alapja annak, hogy Daidaloszra, a mítoszbeli ezermesterre vezeti
vissza a családfáját, ahogyan az orvosok pl. előszeretettel vezették vissza Aszklépioszra a magukét (miként
Eurüszimakhosz is teszi A lakomában, 186 e). Daidaloszt egyébként a sok kőfaragó lakta Alopeké, Szókratész
démosza (vö, Gorgiasz 495 d) közelében héroszként tisztelték. Daidaloszt azután ugyanilyen alapon vezeti vissza
Héphaisztoszra, a kézművesek istenére (Daidalosz szüleiről több forrás is nyilatkozik, de Héphaisztosztól való
származásának nincs nyoma).
88
Szókratész túloz: Hérodotosztól (I. 123 -130) úgy tudjuk, hogy a perzsa királyságot Kürosz alapította, miután a
többi perzsa törzsfőnököt maga mögé állítva legyőzte a perzsákat addig uralmuk alatt tartó médeket. Ebből úgy
tűnik, hogy Perzsiának Küroszt megelőzően egyáltalán nem volt királya: a perzsa népet több egymástól
független törzs alkotta.
89
Artaxerxész Perzsia ura i. e. 464 és 424 között. Aiakosz a mítosz szerint Zeusz és Aigina nimfa gyermeke,
Aigina szigetének királya. Héroszként való tiszteletének Athénban alakult ki hagyománya, kultuszának
központja az Agorán volt található (Hérodotosz V. 89. 3; HoA 141). Mint Denyer (2001,176. o.) rámutat,
Szókratész Alkibiadésznek szánt figyelmeztetése valójában kétélű. Egyfelől Szalamisz és Aigina szigetei való-
ban jelentéktelennek tűnhetnek, ha összevetjük őket a perzsa birodalom nagyságával. Másfelől Szalamisz a
hagyomány szerint éppen Eurüszakhész kezéből kerül Athén fennhatósága alá; Aigina pedig 459-ben hadban is
áll Athénnel (Thuküdidész I. 105. 2). 431-ben az athéniak – őket téve felelőssé a peloponnészoszi háború
hogy nemcsak születésünk előkelő volta tekintetében maradunk el ezek mögött a férfiak
mögött, hanem neveltetésünkben is! Vagy nem vetted még észre, hogy mekkora előnyt
élveznek a lakedaimóni királyok, akiknek a feleségét államilag kirendelt felügyelők vigyázzák
a lehető legnagyobb elővigyázatossággal, nehogy az örökös ne a Hérakleidák közül kerüljön
ki?90 A perzsa király pedig még ezen is túltesz, úgyhogy még a gyanúja sem ébredhet fel
senkiben annak, hogy az utódja mástól is származhatna, mint tőle, így aztán nem is őrködik a
királyné felett senki, csak a félelem. Amikor pedig a legidősebb fiúgyermek, akire az uralom
szállani fog, megszületik, a királyság minden alattvalója ünnepet tart, és ettől fogva ezt a
napot „a király születésnapjaként” tiszteli és ünnepli egész Ázsia.91 Amikor viszont mi
születünk, azt a komédiaköltővel szólva92 még a szomszéd se igen veszi észre, Alkibiadész!93
Azután gondozni kezdik a gyermeket – de nem ám egy mit sem érő asszonydajka, hanem
az eunuchok, akiket a király udvartartásának legkiválóbb tagjaiként tartanak számon: az ő
feladatuk a született gyermek körüli teendők ellátása, de az is, hogy zsenge tagjainak
formálásával és nyújtogatásával a lehető legszebbé tegyék őt; ezért a szolgálatért pedig nagy
becsben tartják őket.94 Amint a gyermek betöltötte a hetedik életévét, elkezdi látogatni a
lovakat és idomáraikat, és már vadászni is elviszik. Kétszer hét95 éves korában pedig azok
veszik át a gyermek nevelését, akiket arrafelé „királyi oktatóknak” hívnak: erre a feladatra a
négy legkiválóbbnak tartott idős férfiút választják ki a perzsák közül, a legbölcsebbet, a
legigazságosabbat, a legmértéktartóbbat és a legbátrab-bat96 Az első a „mágusok” vallására,

kirobbantásáért – el is űzik Aigina lakosságát (Thuküdidész II. 27. 1). Így Alkibiadész felmenői révén nem
tekinthető Athén valódi őslakosának.
90
A „felügyelők” (ephoroi) öttagú testülete messzemenő kontrollt gyakorolt a spártai királyok tevékenysége
felett, amibe beletartozott a király hatalmának nyolcévenkénti rituális megerősítése, valamint vizsgálat
kezdeményezése, és a király esetleges leváltása is. Alkibiadésznek később állítólag azért kellett elmenekülnie
Spártából, mert az említett elővigyázatosság ellenére sikerült elcsábítania Agisz király feleségét; a
házasságtörésből egy Leotükhidasz nevű gyermek is született (vö. Xenophón: Hellénika III. 3. 2; Plutarkhosz;
Agészilaosz 3. 2, Alkibiadész 23. 7). Alkibiadész ezután a perzsákhoz, Tisszaphernész szatrapa udvarába szökött.
91
A perzsa királyi család utódlási rendjéről festett kép messzemenően idealizált: Artaxerxész bátyját
meggyilkolva került a trónra; Xerxész sem Dareiosz legidősebb fia volt (Hérodotosz VII. 2.2-3.4); Dareiosz
pedig egyáltalán nem volt a fia Kürosznak (Kürosz elsőszülött fia, Kambüszész rövid uralkodása alatt megölte
testvéreit, Dareiosz pedig a Kambüszész halála után a hatalmat magukhoz ragadó mágusok ellen szervezkedő
perzsa nagyurak egyikeként lép csak színre – ld. Hérodotosz I, 209-H. 1; III. 30 – 33; 61 – 88).
92
121 d: Platón (komédiaköltő) Ld. R. Kassel - C. Austin: Poetee comici Græci, De Gruyter, Berlin, 1983- fr.
227.
93
Attikában a fiúgyermek születését olaj-, leánygyermekét gyapjúkoszorú ajtó fölé való kifüggesztésével
jelezték (Hészükhiosz: Lexikon, „Sztephanon ekpherein” címszó). A gyerekek születése utáni ötödik napon
került sor egy tisztító szertartásra, amely abból állt, hogy a szülésnél segédkezők rituális tisztálkodást végeztek, a
gyermeket pedig futva körbevitték a házi tűzhely körül. Csupán a hetedik vagy tizedik napon tartották a névadó
ünnepséget, amelyre már a rokonságot is meghívták (Szuda: „Amphidromia”címszó; Bekker: Anecdota, 237,
26). Ezt a szokást Arisztotelész a nagy csecsemőhalandósággal magyarázza (Historia Animalium VII, 12).
94
Plutarkhosz Antiszthenészre hivatkozva (Alkibiadész 1. 2: Antiszthenész G. Giannantoni: Socratis et
Socraticorum reliquiæ, Bibliopolis, Nápoly, 1990. fr. 201.) közli, hogy Alkibiadész dajkája a spártai származású
Amükla volt. A perzsa gyerekeket Hérodotosz (I. 136. 2) szerint ötödik életévükig a háremben nevelték, és az
apjuk addig nem is látta őket. Ami a perzsa királyt nevelő háremszolgák kiválóságát illeti, Platón a
Törvényekben (694 c – 696 a) más véleményen van: ott azt állítja, hogy a mostani perzsa királyok épp azért nem
érnek sokat, mert háremben töltötték a gyerekkorukat. Diogenész Laertiosz (III. 34) szerint ez a Törvényekbéli
passzus Xenophón Kürosz neveltetése című művének burkolt kritikája. Az eunuchok feltételezett munkájával
összefüggésben vö. még Törvények 789 d – 790 a.
95
A megadott évszámok itt is, mint más hasonló beszámolókban, fiktívek. Szókratész az emberi élet hétéves
szakaszokra való felosztásának régi toposzát követi; ezzel szemben Xenophón (Kürosz neveltetése I. 2. 8 – 9)
utópiájában a perzsa fiúk tizenhat-tizenhét éves korukban kerülnek át az ifjak korosztályába.
96
A tökéletes jellem erényeinek ez a négyes fogata hagyományos toposz; vö. pl. Lakoma, 196 d. Platón
Szókratésze korántsem mindig ragaszkodik ehhez a felsoroláshoz: sokszor csak néhányat nevez meg ezek közül,
nyitva hagyva a listát, és olykor más erényeket is említ; mindenekelőtt a hosziotész, a „jámborság vagy
„istenesség” fontosságát hangsúlyozza (vö. Prótagorasz 329 c4 – 5; Menón 78 d8; 88 a7 – b). A Phaidónban
azonban már egyértelműen csak a négy kardinális erény szerepel (vö. 69 b); az Államban (427 e) pedig
Hóromazosz fiának, Zóroasztrésznek a kultuszára oktatja97 (ez nem más, mint az istenek
szolgálata), de ő avatja be az uralkodóként rá váró teendőkbe is; a legigazságosabb arra
neveli, hogy egész életén át igaz ember legyen; 98 a legmértéktartóbb arra, hogy egy
gyönyörnek se legyen rabja, hogy így hozzászokjon a szabad léthez és igazi király lehessen,
aki mindenekelőtt a saját magában zajló érzések felett uralkodik, és nem alattvalója ezeknek;
a legbátrabb pedig arra, hogy ne féljen és ne riadjon meg semmitől, mert szolga, aki fél.
Temelléd viszont, Alkibiadész, Periklész azt a szolgáját adta nevelőül, akinek vénsége miatt a
legkevésbé vehette már hasznát: Zópüroszt, a thrákot99
Mesélhetnék még neked ellenfeleid további neveltetéséről és oktatásáról, de túl
hosszadalmas volna – egyébként is elég ennyi, hogy sejtesse azt, ami ezek után következik. A
te születésedre, nevelésedre és oktatásodra azonban – vagy bárki más athéniéra – úgyszólván
senkinek sincs gondja, Alkibiadész; hacsak valaki rajongódul nem szegődik. Ám ha inkább a
perzsák gazdagságát és tobzódását kívánod megcsodálni, ruháik földet söprő esését, az
illatszereket, a szolgák kísérő hadát, meg a többi fényűzésüket – hát megint csak
szégyenkezhetsz magad miatt, észlelvén, hogy mennyire elmaradsz tőlük. Ha pedig a
lakedaimóniak mértéktartását és egyenességét kívánnád szem előtt tartani, hidegvérüket és
közönyüket, büszkeségüket és fegyelmezettségüket, bátorságukat és kitartásukat, rajongásukat
a megpróbáltatások, a győzelem és az elismerés iránt, mindezek terén gyereknek vélhetnéd
magad.100
De ha a gazdagságból indulsz ki, és azt hiszed, annak terén azért vagy valaki, akkor hát azt
se hagyjuk szó nélkül, hátha észreveszed, hol is állsz. Mert ha a lakedaimóniak gazdagságát
veszed szemügyre, rá fogsz jönni, hogy a mienk mennyivel elmarad az övék mögött. Olyan
földeket birtokolnak, a saját vidékükön és Messzénében,101 hogy a mieink közül egy sem
vetekedhet velük kiterjedésben vagy minőségben, sem pedig rabszolgákban, kiváltképp

Szókratész a négy erény tanát teszi meg nagyszabású lélek- és államelméleti fejtegetése alapjául (ld. még
Törvények 631 c-d, 965 d). Ami a perzsa nevelést illeti, Hérodotosz szerint (I. 136) a perzsa gyerekek öt és
huszonöt éves koruk között csak a lovaglást, nyilazást és az igazmondást (alétbizeszthai) tanulják. Xenophón a
Kürosz neveltetésében (I. 2. 2) olyan államot mutat be, ahol a gyerekeket közösségileg nevelik; a kisfiúkat
idősebb férfiak felügyeletére bízzák, és egyetlen állandó tantárgyuk az igazságosság (I. 2. 6); de a nevelésük
része józan mértékletesség (szóphroszüné; I. 2. 8) is, miután pedig serdülőkorba léptek, a vadászatok során elsa-
játítják a harci erényeket, köztük a bátorságot (I. 2. 10).
97
Zóroasztrész, vagy ahogy jobban ismerjük: Zarathustra, a perzsák legendás vallási tanítója volt az i. e. XV-
XIV. században. Hóromazosz valójában nem az apja, hanem Ahura Mazda, a zarathustrai vallás fő istene – úgy
tűnik, Arisztotelész A filozófiáról című elveszett dialógusában már tisztában volt ezzel (ld. Diogenész Laertiosz,
I. 8).
98
Hérodotosz szerint (I. 138; vö. I. 136) a perzsák szemében a hazugság a legundorítóbb vétek; és ezt az állítást
bizonyos fokig megerősíti Dareiosz behisztumi felirata is. Dareiosz (IV. 55) itt az eljövendő uralkodókat arra
inti, hogy „óvakodjanak a hazugságoktól” és „alaposan büntessék a hazugokat”, ha azt akarják, hogy az ország
biztonságban legyen (vö. 64); majd (57) Ahura Mazdát hívja tanúnak, hogy mindaz, amit uralkodói tetteiről
korábban állított, „igaz és nem hazugság”; később (63) ismét tagadja, hogy valaha is hazudott volna. Megjegy-
zendő, hogy Ahura Mazda ellenlábasának, Angra Maínjunak, a rossz szellemnek (görög átiratban Areimaniosz)
zoroasztriánus megnevezése „a Hazugság” volt; elképzelhető, bár nem biztos, hogy az igazmondás kiemelt
jelentősége Dareiosznál zoroasztriánus elköteleződését jelzi. Valójában éppen az Alkibiadész 122 a az egyik
fontos írásos dokumentum, amely arra utal, hogy az Akhaimenida dinasztia alatt a zoroasztrianizmus volt Perzsia
állami vallása.
99
Szókratész a Lüsziszben (208 c – e) is kárhoztatja azt a görög szokást, hogy szabad emberek gyereküket egy
szolga, a paidagógosz felügyeletére bízzák, aki a különféle iskolákba kísérgeti.
100
A Törvények első könyvében (631 c – 637 c9) Platón kritikával illeti a spártai erényeket. Szerinte Spártában a
négy kardinális erény közül csak a bátorsággal törődnek az ifjak képzése során, és azzal sem helyesen, mert csak
a félelem és fájdalmak elviselésére nevelik az ifjakat, holott a bátorság a gyönyörökkel szembeni ellenálló
képességet is magába kellene hogy foglalja; ez utóbbi elhanyagolása miatt harapódzott el úgy Spártában a férfiak
közötti homoszexualitás és a nők szabados erkölcse.
101
A dél-peloponnészoszi Messzéné a dialógus drámai időpontjában spártai fennhatóság alatt állt.
helótákban;102 de még lovakban sem, vagy bármi más jószágban, amit Messzéné terem. De
hagyjuk ezeket – aranyból viszont, meg ezüstből nincs annyi egész Hellászban, mint amennyi
egyedül Lakedaimónban! Már sok nemzedék óta vándorol oda az összes hellén államból, de
gyakorta még barbár területekről is; kifelé viszont egyáltalán nem, hanem éppen úgy, ahogy a
róka mondja az oroszlánnak Aiszóposz meséjében: a pénz Lakedaimónba befelé vezető
nyomai tisztán kivehetők, kifelé vezető nyomokat viszont sehol sem látni.103 Így hát egész
biztosak lehetünk benne, hogy aranynak és ezüstnek is azok ott Lakedaimónban vannak a
leginkább bővében, de okoztuk is leginkább a király: mert az ilyesféle jövedelmekből az ő
részesedése a legnagyobb és legjelentősebb; meg aztán a királyi sarc is, amit a lakedaimóniak
fizetnek a királyaiknak, jókora összegre rúg.104 De bár a lakedaimóniak gazdagsága hatalmas a
többi hellénekéhez viszonyítva, mégis semmi a perzsák és az ő királyuk gazdagságához
képest. Hallottam egyszer egy szavahihető embert, aki megjárta a királyságot: ez mesélte,
hogy úgy egynapi útjába került, míg áthaladt egy nagyon nagy és gazdag tartományon,
amelyet a helybeliek „a királyné övének” neveznek; egy másikat „a királyné fátylának”
hívnak, és van még ott sok más szép és gazdag birtok, amelyek mindegyike a királyné egy-
egy ékességének költségeit fedezi, és ama ékesség nevét is viseli.105
Úgyhogy azt hiszem, ha valaki így szólna Amésztriszhez, a perzsa király anyjához és
Xerxész feleségéhez: „Deinomakhénak – akinek ékszerei legfeljebb is ha ötven minát érnek –
a fia, akinek háromszáz plethronnyi földje ha van Erkhiában,106 elhatározta, hogy szembeszáll
a te fiaddal”, elcsodálkozna: „ugyan miben bizakodhat ez az Alkibiadész, ha azt vette a
fejébe, hogy Artaxerxésszel kel versenyre?”, és szerintem azt mondaná: „semmi egyébben
sem bizakodhat ez a férfiú, mint szorgalmában és bölcsességében, hisz nincs a helléneknek
semmi egyebük, ami említést érdemelne”. Ha pedig megtudná, hogy ez az Alkibiadész úgy
vág neki, hogy egyrészt még húszéves sincs, másrészt teljességgel tanulatlan, s ráadásul,
amikor rajongója azt tanácsolja, hogy előbb tanuljon, művelje magát, és csak így felkészülve
keljen birokra a királlyal, ő nem hajlik erre, hanem azt feleli, hogy így is megállja a helyét –
akkor szerintem azt kérdené döbbenten a királyné: „ugyan miben reménykedhet ez a legény?”
S ha erre azt mondanánk, hogy „a szépségében és termetében, származásában és
gazdagságában, valamint lelkének természetes képességeiben”, azt hinné, megtébolyodtunk,
Alkibiadész, ha számba venné, hogyan állnak ők hozzánk képest mindezek terén. De
szerintem Lampidó, Leótükhidész lánya, Arkhidamosz felesége és Agisz anyja –
valamennyien királyok107 –, alighanem ő is meghökkenne, számba véve a velünk szembeni

102
A Törvényekben (777 b – d) Platón — éppen a Messzénében gyakori helótafelkelésre hivatkozva – két
szempontbői bírálja a spártai helóta-rendszert: a helóták egyetlen, közös nyelvet beszélő bennszülött etnikumot
alkotnak, irányításuk pedig erőszakos módszerekkel történik.
103
Mint Denyer (2001,186. o.) rámutat, az agg oroszlán hasonlata rímei arra a jellemzésre, amelyet Platón az
Államban ad Spártáról. Eszerint a spártaiak a „második legjobb” alkotmánnyal rendelkeznek amelyet a győzelem
és a hírnév iránti lelkesedés (vö. fentebb, 122 c4) ural (544 c – 545 c). Ezt a beállítottságot később az oroszlán
alakja szimbolizálja (588 c – 589 b). Platón (uo.) azt is megjegyzi, hogy a spártai típusú berendezkedés
hanyatlását a rangban utána következő oligarchiába a vagyon iránti sóvárgás eluralkodása okozza; ami minden
bizonnyal burkolt kritikát jelent a spártai társadalom tényleges működésével szemben. A puritánság spártai
eszménye és a tényleges spártai erkölcs különbségéről ld. még Xenophóm A lakedaimóniak állama 7. 14.
104
A spártai királyok bevételeiről ld. Hérodotosz VI. 56 – 57 és Xenophőn: A lakedaimóniak állama 15- 3 – 7.
105
Xenophón is említést tesz arról, hogy egy olyan birtok mellett táborozott, amelynek jövedelme a királyné övét
volt hivatva fedezni (Anabaszisz 1. 4. 9); elképzelhető, hogy ő az a szemtanú, akire Szókratész céloz.
106
Erkhia attikai démosz Athéntól keletre; 1 plethron mintegy 874 m2; 300 p!ethron így kb. 28 hektár. Csupán
egy olyan athéni földbirtokról tudunk (Lüsziasz 19- 29), amely „háromszáz plethronnál is nagyobb volt” (Denyer
2001, 188. o.).
107
Leótükhidasz a perzsák elleni háború egyik vezetője volt; a háború után büntető hadjáratot vezetett
Thesszaliába, de a hagyomány szerint rajtakapták, hogy hagyta magát megvesztegetni a thesszaliaiaktól, ezért
száműzték, és a házát a spártai szokások szerint földig rombolták (Hérodotosz VI. 72). Lampidó valóban az ő
második házasságából született lánygyermek, akit Arkhidamoszhoz adott feleségül (uo. 71); Arkhidamosz 469-
től egészen 427-ig uralkodott; ő verte le a 464-es nagy helótalázadást, A peloponnészoszi háborúban pedig idős
előnyeiket, ha te ilyen rossz neveltetés mellett azt veszed a fejedbe, hogy a fiával
háborúskodjál.
És hát nem tűnik szégyenletes dolognak, ha az ellenség felesége is jobban tudja, milyennek
is kéne lennünk, hogy kikezdhessünk velük, mint mi magunk? Ezért hát, kitűnő barátom,
hallgass rám meg a delphoi feliratra, ismerd meg önmagad108 és hidd el, hogy bizony ezek a
mi ellenfeleink, nem azok, akiket te annak gondolsz; s hogy semmivel túl nem szárnyalhatjuk
őket, csakis szorgalommal és szakértelemmel. Ha ezekben elmaradsz, arról is lemaradsz, hogy
hírnevessé légy Hellaszban és a barbárok között, amire pedig szerintem olyan erősen
vágyakozol, mint semmi másra.
ALKIBIADÉSZ: Miben kell hát buzgalmat tanúsítanom, Szókratész? Tudnál útmutatással
szolgálni nekem? Mert minden szavad igaznak tűnt a számomra.
SZÓKRATÉSZ: Tudnék, csakhogy közösen kell megvitatnunk, milyen módon válhatunk a
legjobbakká. Merthogy nem azt mondom ám, hogy te oktatásra szorulsz, én meg nem:
ugyanis semmiben sem állok fölötted, csak egyvalamiben.
ALKIBIADÉSZ: Mi volna az?
SZÓKRATÉSZ: Az én gyámom jobb és bölcsebb, mint a te gyámod, Periklész.
ALKIBIADÉSZ: Ki ez a gyám, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Az isten, Alkibiadész, aki nem engedte, hogy ezt a napot megelőzően szóba
elegyedjem veled, és akiben bízva azt mondom, hogy a hírnevet senki más révén el nem
nyerheted, csakis énáltalam.109
ALKIBIADÉSZ: Te tréfálsz, Szókratész!
SZÓKRATÉSZ: Meglehet – mindazonáltal igazat beszélek, tényleg törődésre van
szükségünk; minden embernek, de nekünk kettőnknek aztán különösképpen.
ALKIBIADÉSZ: Hogy nekem szükségem van rá, abban nem tévedsz.
SZÓKRATÉSZ: De bizony abban sem, hogy nekem is.
ALKIBIADÉSZ: Mitévők legyünk hát?
SZÓKRATÉSZ: Nem rettenhetünk vissza, és nem lankadhatunk, barátom!
ALKIBIADÉSZ: Az bizony tényleg nem volna méltó, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Nem is; hanem közösen kell kutatnunk a kiutat. Mondd csak: ugye ott
tartunk, hogy a lehető legkiválóbbakká akarunk válni?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Mely kiválóság terén?
ALKIBIADÉSZ: Világos, hogy annak a kiválóságnak a terén, amelyben a jó emberek tűnnek
ki.
SZÓKRATÉSZ: Jók – miben?
ALKIBIADÉSZ: Világos, hogy abban, ahogy a teendőket intézik.

és bölcs uralkodóként lép színre, aki először óvatosságra inti a spártaiakat (Thuküdidész I. 79 – 85); azután
viszont, amikor a harc már elkerülhetetlen, maga áll a sereg élére (II. 10 – 11). Fia, Agisz csak a háború hatodik
évében lép apja örökébe (III. 1, 89); a dialógus drámai időpontjában (vö, 105 b1) tehát még minden számítás
szerint Arkhidamosz uralkodik.
108
Gnótbi szauton – a delphoi szentélyen olvasható nevezetes felirat útmutatásként szolgált a jóslatok
értelmezéséhez is. Szókratésszel kapcsolatban ld. Védőbeszéd 38 a, Phaidrosz 229 e – 230 a, Prótagorasz 342 e
– 343 b és Xenophón: Emlékeim Szókratészról II. 2. 24 skk.
109
Az epiphaneia szó kétértelmű: hírnevet, dicsőséget is jelenthet - ebben az esetben Szókratész csupán
megismétli a 105 d2-ben Alkibiadésznak tett ígéretét; ám vallási kontextusban az isten megjelenését is
kifejezheti — ebben az értelemben Szókratész azt ígéri, hogy rajta keresztül Alkibiadész részesedni fog abban az
isteni jótéteményben, amelynek Szókratész a részese és médiuma).
 SZÓKRATÉSZ: Milyen teendőket? Tán a lovak körüli teendőket?!
ALKIBIADÉSZ: Dehogy.
SZÓKRATÉSZ: Mert ebben az esetben csak egy jó lovászt kéne felkeresnünk.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Avagy tán a hajók körüli teendőket?
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Mert akkor csak egy jó hajóst kéne keresnünk.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát miféle teendők ezek? Kik azok, akik ezekkel foglalkoznak?
ALKIBIADÉSZ: Olyasmik, amikkel Athén színe-java foglalkozik.110
SZÓKRATÉSZ: „Színe-javán” az okosakat vagy az ostobákat érted?
ALKIBIADÉSZ: Az okosakat.
SZÓKRATÉSZ: Nemde amiben valaki okos, abban „jó”?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Amiben meg ostoba, abban „hitvány”?
ALKIBIADÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Ugye a varga okos a cipők készítésében?
ALKIBIADÉSZ: Magától értetődik.
SZÓKRATÉSZ: Akkor ő ebben jó?
ALKIBIADÉSZ: Az.
SZÓKRATÉSZ: No és ami a ruhavarrást illeti? Ebben viszont ostoba, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ebben tehát rossz.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát – legalábbis e szerint az érv szerint – ugyanaz a valaki jó is meg rossz
is.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Szóval úgy érted, hogy a jó emberek egyben rossz emberek is?
ALKIBIADÉSZ: Dehogy is.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát miféle „jó emberekről” beszélsz?
ALKIBIADÉSZ: Én azokról, akik irányításra termettek az államban.
SZÓKRATÉSZ: Irányításra termettek – de bizonyára nem lovak irányítására?
ALKIBIADÉSZ: Dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Hanem emberekére.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Amikor betegek?
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Hanem amikor hajón utaznak?

110
Hoi kaloi kagathoi – szó szerint „a szépek és jók”: a származás, anyagi helyzet, politikai befolyás, műveltség,
életmód stb. alapján vezető szerepet játszó elit hagyományos megnevezése. Szókratész az Államban is elutasítja
a kaloi kai agathoi kifejezésnek ezt a hagyományos jelentését (569 a), és a valóban uralkodásra termett, azaz
filozofikus alkatú férfiakra (vö. uo. 489 e) használja – így érthető, hogy nem akarja elérteni Alkibiadész válaszát.
 ALKIBIADÉSZ: Nem, nem is akkor.
SZÓKRATÉSZ: Hanem aratáskor?
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: De hát akkor irányítják őket, amikor azok semmit sem csinálnak, vagy azért
csinálnak valamit?
ALKIBIADÉSZ: Csinálnak.
SZÓKRATÉSZ: Mit? Próbáld nekem is elmagyarázni.
ALKIBIADÉSZ: Amikor együtt vannak, összegyűlnek, és egymással van dolguk: ahogy mi
élünk államainkban.111
SZÓKRATÉSZ: Szóval azt mondod, hogy olyan embereket irányítanak, akiknek „más
emberekkel van dolguk”?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Talán fedélzetmestereket, akiknek evezősökkel van dolguk?
ALKIBIADÉSZ: Dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Mert aki ebben kiváló, az a kormányos.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor talán sípon játszó emberek irányításáról beszélsz, akik az éneklőket
vezetik, és a kar tagjaival van dolguk?
ALKIBIADÉSZ: Dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Mert ebben meg a karvezető kiváló.
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor hogy érted azt, hogy valaki képes olyan emberek irányítására,
akiknek emberekkel van dolguk?
ALKIBIADÉSZ: Hát úgy, hogy azokat képes irányítani, akik részt vesznek a közéletben, és
egymás közt tanácskoznak.
SZÓKRATÉSZ: No és melyik mesterség ez? Mintha csak megint ugyanazt kérdezném:
melyik mesterség teszi, hogy tudod, hogyan kell irányítani egy hajó legénységének tagjait?
ALKIBIADÉSZ: A kormányosmesterség.
SZÓKRATÉSZ: És melyik mesterség tesz, amint az imént mondtam, az énekkar tagjainak
vezetőjévé?
ALKIBIADÉSZ: Amelyiket akkor említetted: a karvezetés mestersége.
SZÓKRATÉSZ: No és hogy hívod azt a tudományt, amelyik a közélet résztvevőire
vonatkozik?
ALKIBIADÉSZ: Én a helyes döntéshozás képességének hívom, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Hogyan? A kormányosnak szerinted rossz döntéseket kell hoznia?112
ALKIBIADÉSZ: Dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Hanem jó döntéseket?
ALKIBIADÉSZ: Szerintem igen, legalábbis a hajón utazók épségben maradását illetően.

111
A fordítás Denyer szövegjavítását veszi alapul (vö. Denyer 2001, 196. o.).
112
Az eubulia – szó szerint a „jó tanácsadás” készsége – hagyományosan azt a tudást jelenti, amivel az állam
vezetőinek kell rendelkezniük, hogy a közjót szem előtt tartva hozzanak az egész közösséget érintő döntéseket,
vö. Állam 428 b-d, Arisztotelész: Nikomakhoszi etika 1142 b28 – 34. Vö. még Prótagorasz 318 e – 319 a.
(Denyer 2001,198. o.). Szókratész megint nem akarja elérteni, mit is mond Alkibiadész.
 SZÓKRATÉSZ: Így van. No és az a „döntéshozás”, amelyikről te beszélsz, az mire
vonatkozik?
ALKIBIADÉSZ: Az állam jobb igazgatására és épségben maradására.
SZÓKRATÉSZ: De mikor igazgatunk jól egy államot, mikor marad épségben – mi van jelen
benne olyankor, és mi van távol? Ha például megkérdeznéd tőlem, hogy mi van jelen a
testben, amikor jól igazgatják, és épségben van, és mi van távol tőle, akkor azt felelném, hogy
az egészség van jelen benne, a betegség pedig távol van tőle. Ez szerinted is így van, nem?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha meg azt kérdeznéd tőlem, mi van jelen a szemben, amikor az jobb
állapotban van, akkor ugyanígy azt felelném, hogy a látás van jelen benne, a vakság pedig
távol van tőle. És a fül esetében is: akkor van jobban, és akkor ápolják jól, amikor a süketség
távol van tőle, a hallás pedig jelen van benne.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor mi a helyzet az állammal? Mi van jelen benne, és mi van távol
tőle, amikor jól van, jól ápolják és igazgatják?
ALKIBIADÉSZ: Énszerintem, Szókratész, ez akkor van így, amikor lakóiban szeretet van
egymás iránt, a gyűlölség és a viszálykodás pedig távol van tőlük.
SZÓKRATÉSZ: Szeretet alatt egyetértést vagy egyet nem értést értesz?113
ALKIBIADÉSZ: Egyetértést.
SZÓKRATÉSZ: Mármost melyik szaktudás révén értenek egyet az államok a számokra
vonatkozóan?
ALKIBIADÉSZ: A számtan révén.
SZÓKRATÉSZ: És az egyes polgárok egymással? Ők is, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És mindegyikük önmagával is, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És melyik szakismeret révén jut ki-ki megegyezésre önmagával azt illetően,
hogy az arasz vagy a könyék a nagyobb? Nemde a mértékek ismerete révén?
ALKIBIADÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: És az egyes polgárok is egymás közt, s a városok is egymással?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: No és a súlyok kérdésében nem ugyanez a helyzet?
ALKIBIADÉSZ: De.
SZÓKRATÉSZ: És melyik lesz az az egyetértés, amelyikről te beszélsz; mire vonatkozik, és
melyik szaktudás szolgáltatja? És vajon ugyanazon szaktudás révén ért egyet mind az állam,
mind az egyes polgár, mind önmagával, mind pedig másokkal?114
ALKIBIADÉSZ: Legalábbis valószínű.
SZÓKRATÉSZ: De hát melyik az? Ne lankadj el, hanem próbáld megmondani.

113
Az Állam (431 d – e) meghatározása szerint a homonoia politikai értelemben azt jelenti, hogy ugyanaz a
vélekedés (doxa) van jelen az uralkodókban és az alárendeltekben arra vonatkozóan, kinek kell uralkodnia.
114
Az Eutüphrónban (7 b – c) Szókratész a számolás, hosszmértékek és súlyok kérdésében meglévő egyetértést
állítja szembe az igazságos, a szép és a jó kérdésében dúló viszállyal. Most is erre gondol: egészséges közösség
számára az etikai értékek és alapelvek tekintetében meglévő egyetértés jelenthetné az állam jő működéséhez
szükséges „szeretet” forrását.
 ALKIBIADÉSZ: Szerintem arról a szeretetről és egyetértésről van szó, ami a gyermekét
szerető apa és anya, testvér és testvér, asszony és férje közt áll fenn.
SZÓKRATÉSZ: Gondolod, Alkibiadész, hogy a férj egyetértésre juthat a feleségével a
szövést illetően: a hozzá nem értő a hozzáértővel?!
ALKIBIADÉSZ: Dehogy is.
SZÓKRATÉSZ: De nem is kell, hogy egyetértésre jusson, hisz ez az ismeret a nőkre tartozik.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Na és a feleség a férjjel egyetértésre juthat-e a fegyverforgatást illetően, ha
egyszer nem tanulta?
ALKIBIADÉSZ: Aligha.
SZÓKRATÉSZ: Hisz ha valamit, ezt meg bizonyára férfiakra tartozó dolognak mondanád.
ALKIBIADÉSZ: Bizony annak.
SZÓKRATÉSZ: A szavaid értelmében tehát bizonyos ismeretek a nőkre, mások a férfiakra
tartoznak.
ALKIBIADÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Tehát legalábbis ezekben a kérdésekben nem lehetséges az egyetértés a nők
és a férfiak között.
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: De szeretet sem, már ha a szeretet egyetértés.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, nincs.
SZÓKRATÉSZ: A férfiak tehát nem annyiban szeretik a nőket, amennyiben azok a maguk
dolgát végzik.
ALKIBIADÉSZ: Úgy tűnik, nem.
SZÓKRATÉSZ: De a nők sem szeretik a férfiakat, amennyiben azok a magukét.
ALKIBIADÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát az államokat sem akkor igazgatják jól, ha mindenki a maga
dolgát végzi?
ALKIBIADÉSZ: De igen, Szókratész, szerintem akkor.
SZÓKRATÉSZ: Mit beszélsz? Hisz akkor nincs jelen szeretet, pedig azt mondtuk, csak ha az
jelen van benne, akkor igazgatják jól az államot, másként nem!
ALKIBIADÉSZ: De nekem úgy tűnik, hogy így is jelen van bennük a szeretet: hogy mindkét
fél a maga dolgát végzi.
SZÓKRATÉSZ: Az imént ugyan nem ez volt a véleményed... de mit mondasz most? Hogy
az egyetértés nincs jelen, de a szeretet jelen van? Vagy lehetséges, hogy egyetértés legyen
jelen olyasmiben, amit az egyik fél tud, a másik nem?
ALKIBIADÉSZ: Nem, ez lehetetlen.
SZÓKRATÉSZ: De amikor mindenki a maga dolgát végzi, akkor igazságosan vagy
igazságtalanul cselekszik?115

115
Az Államban (433 b) Szókratész ennél erősebben fogalmaz; az igazságosság nem más, mint a saját
dolgunkkal való törődés. A definíció értelmét azután a lélek hármas tagolásának gondolatából kiindulva fejti ki.
Az igazságosság alapvetően a lélek belső harmóniája, amelyben mindhárom lélekrész a maga erényét gyakorolva
működik együtt egymással a lélek valódi javának elérése érdekében. Az Állam elmélete szerint továbbá az
igazságosság erénye ugyanaz az egyén és az állam esetében, mivel a lélek és az állam között izomorfia áll fenn:
a három lélekrésznek az ideális állam három osztálya felel meg, amelyek meghatározó erényei szintén azonosak
az egyes lélekrészekre jellemző erényekkel (bölcsesség, bátorság, mértékletesség).
 ALKIBIADÉSZ; Persze, hogy igazságosan.
SZÓKRATÉSZ: És azokban a polgárokban, akik igazságosan cselekszenek, vajon nincs
szeretet egymás iránt?
ALKIBIADÉSZ: Ez is szükségszerűnek tűnik, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát melyik szeretetről és egyetértésről beszélsz, aminek
vonatkozásában bölcseknek és jó tanácsadóknak kellene lennünk, hogy jó emberek legyünk?
Mert nem tudok rájönni, hogy melyik az, és hogy kikben van jelen – hisz a te szavaid alapján
egyazon valakiben is hol jelen van, hol meg nem.
ALKIBIADÉSZ: Az istenekre mondom, Szókratész, már én magam se tudom, mit is
beszélek; attól tartok, hogy mindeddig nem is vettem észre, milyen csúfos egy helyzetben
vagyok.
SZÓKRATÉSZ: Bátorság. Ha mindezt ötvenéves fejjel vennéd észre, akkor tényleg nehéz
volna mit kezdened magaddal; most viszont éppen abban a korban vagy, amikor az embernek
rá kell eszmélnie erre.
ALKIBIADÉSZ: És most, hogy ráeszméltem, mit kell tennem, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Felelj a kérdéseimre, Alkibiadész, és ha így teszel, akkor, ha az isten is
akarja – ha hinni lehet a jóslatomnak –, te is és én is kijutunk ebből a helyzetből.
ALKIBIADÉSZ: Ha csak a feleleteimen múlik, így lesz.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát mondd meg, mit jelent „gondját viselni magunknak” – mert félő,
hogy sokszor nem viseljük gondját magunknak, pedig azt hisszük –, s vajon mikor viseli
gondját magának az ember? Vajon ha olyasminek viseli gondját, ami sajátja, akkor saját
magának is gondját viseli?
ALKIBIADÉSZ: Én legalábbis így hiszem.
SZÓKRATÉSZ: Lássuk csak. Mikor viseli gondját az ember a lábának? Amikor a lábához
tartozó dolgokról gondoskodik?
ALKIBIADÉSZ: Nem értem.
SZÓKRATÉSZ: Ugye vannak dolgok, amikre azt mondod, hogy a kézhez tartoznak? Például
egy gyűrű: tartozhat bármi egyébhez az emberen, mint az ujjához?116
ALKIBIADÉSZ: Semmi máshoz.
SZÓKRATÉSZ: Nemde a lábbeli is ugyanezen a módon tartozik a lábhoz?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És hasonlóképpen a különféle ruhadarabok meg takarók a test többi
részéhez?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát: amikor lábbeliről gondoskodunk, akkor a lábunknak viseljük
gondját?
ALKIBIADÉSZ: Nem teljesen értem, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Lássuk csak, Alkibiadész: van olyan, hogy azt mondod valamiről, „helyesen
viselik gondját”?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És ugye akkor mondod, hogy valaki helyesen viseli gondját valaminek,
amikor jobbá teszi azt?
ALKIBIADÉSZ: Igen.

116
Az összetartozást erősíti, hogy a gyűrű görög neve (daktülion) az ujj (daktülosz) szóból van képezve.
 SZÓKRATÉSZ: Nos, melyik mesterség teszi jobbá a lábbeliket?
ALKIBIADÉSZ: A cipészmesterség.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a lábbelinkről a cipészmesterség révén gondoskodunk.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És vajon a lábunknak is a cipészmesterség révén viseljük gondját? Vagy a
lábainkat valami egyéb mesterség révén tesszük jobbá?
ALKIBIADÉSZ: Valami egyéb révén.
SZÓKRATÉSZ: Nem annak a mesterségnek a révén, amely révén a test többi részét is jobbá
tesszük?
ALKIBIADÉSZ: Én legalábbis így vélem.
SZÓKRATÉSZ: Nem a testnevelés ez a mesterség?
ALKIBIADÉSZ: Éppen hogy az.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a lábunknak a testnevelés révén viseljük gondját, a lábunkhoz tartozó
dolgokról viszont a cipészmesterség által gondoskodunk?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: És a kezeinknek is a testnevelés révén viseljük gondját, a kezünkhöz tartozó
dolgokról viszont az ékszerészmesterség által gondoskodunk?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És a testünknek is a testnevelés révén viseljük gondját, a testhez tartozó
többi dolgokról viszont a szövőmesterség által gondoskodunk.
ALKIBIADÉSZ: Pontosan így van.
SZÓKRATÉSZ: Tehát más mesterség révén viseljük gondját maguknak az egyes dolgoknak,
és gondoskodunk azokról, amik hozzájuk tartoznak.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Tehát amikor a hozzád tartozó dolgokról gondoskodsz, nem saját magadnak
viseled gondját.
ALKIBIADÉSZ: Egyáltalán nem.
SZÓKRATÉSZ: Hiszen úgy látszik, nem ugyanannak a mesterségnek a révén viseljük
gondját magunknak, mint amelyik által a hozzánk tartozó dolgokról gondoskodunk.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, hogy nem.
SZÓKRATÉSZ: Mondd meg hát, mely mesterség révén viseljük gondját saját magunknak?
ALKIBIADÉSZ: Nem tudom megmondani.
SZÓKRATÉSZ: De azt máris kimondhatjuk, hogy ez nem olyan mesterség, amely által a
hozzánk tartozó dolgok bármelyikét tesszük jobbá, hanem olyan, ami által saját magunkat?
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: No és vajon felismerhettük volna, hogy mely mesterség teszi jobbá a
lábbelit, ha nem tudjuk, mi az a lábbeli?
ALKIBIADÉSZ: Ez lehetetlen.
SZÓKRATÉSZ: De azt sem ismerhettük volna fel, hogy melyik mesterség teszi jobbá a
gyűrűket, ha nem tudjuk, mi az a gyűrű.
ALKIBIADÉSZ: Így igaz.
SZÓKRATÉSZ: No és azt vajon felismerhetjük-e valaha is, hogy melyik mesterség teszi
jobbá az embert, ha nem tudjuk, mik vagyunk mi magunk?
ALKIBIADÉSZ: Lehetetten.
 SZÓKRATÉSZ: De vajon könnyű dolog-e „megismerni Önmagunkat” – és csak valami
fajankó függesztette ki azt a feliratot a püthói szentélyben –, vagy olyasmi, ami nehéz és nem
mindenkinek adatik meg?
ALKIBIADÉSZ: Sokszor hittem azt, Szókratész, hogy erre mindenki képes, sokszor viszont
azt, hogy a lehető legnehezebb.
SZÓKRATÉSZ: Márpedig, Alkibiadész, akár könnyű, akár nehéz, velünk bizony az a
helyzet, hogy ha megismerjük önmagunkat, akkor felismerhetjük, hogy miként viseljük
gondját magunknak; ha nem, akkor soha.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát mondd meg, milyen módon deríthetnénk ki, hogy micsoda az
önmagában vett „önmagunk”? Mert ezen a módon talán rájöhetünk, mik vagyunk mi magunk,
amíg viszont efelől tudatlanok vagyunk, aligha leszünk képesek rá!
ALKIBIADÉSZ: Úgy van.
SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, várj csak...! Kivel beszélgetsz te most? Velem, nem?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Én meg veled, nem igaz?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát Szókratész az, aki beszél!
ALKIBIADÉSZ: Persze, hogy ő.
SZÓKRATÉSZ: Alkibiadész meg az, aki hallgatja!
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nemde ez a Szókratész szavak révén beszél?
ALKIBIADÉSZ-. Mi más révén?
SZÓKRATÉSZ: Azt is mondhatnánk, hogy a beszéd nem más, mint „szavak használata”?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Viszont más az, aki használ valamit, és más, amit használ, nem?
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted ezt?
SZÓKRATÉSZ: Hogy például a cipész késsel és szikével, meg más szerszámokkal vágja a
bőrt.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nemde más az, aki vág és használja ezeket a szerszámokat, és mások a
szerszámok, amiket vágás közben használ?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne volna más?
SZÓKRATÉSZ: És ugye ugyanígy más az is, amin a kitharás játszik, és más maga a kithara?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nos hát, ezt kérdeztem az imént: ugye az, aki használ valamit, és az, amit
használ, minden esetben különbözőnek tűnik?
ALKIBIADÉSZ: Annak tűnik.
SZÓKRATÉSZ: Mármost mit mondunk a cipészről: csak a szerszámaival vág, vagy a
kezével is?
ALKIBIADÉSZ: A kezével is.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a kezét is használja?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
 SZÓKRATÉSZ: És vajon a szemét is használja a cipőkészítéshez?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ-. Abban viszont egyetértünk, hogy az, aki használ valamit, és amit használ,
különböznek egymástól.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a cipész és a lantjátékos különbözik a kezétől és a szemétől, amikkel
dolgozik.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nemde az ember az egész testét is szokta használni?
ALKIBIADÉSZ: Éppenséggel igen.
SZÓKRATÉSZ: De mint láttuk, más az, aki használ valamit, és amit használ.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát az ember különbözik a saját testétől?
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Mi hát akkor az ember?
ALKIBIADÉSZ: Nem tudom megmondani.
SZÓKRATÉSZ: De azt legalább meg tudod mondani, hogy az, ami a testet használja!117
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És hát mi más használja a testet, mint a lélek?
ALKIBIADÉSZ: Semmi más.
SZÓKRATÉSZ: Nemde úgy, hogy uralja?118
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A következő pontot pedig szerintem senki sem vitatná.
ALKIBIADÉSZ: Mit?
SZÓKRATÉSZ: Hogy az ember három dolog közül az egyik.
ALKIBIADÉSZ: Melyek volnának ezek?
SZÓKRATÉSZ: A lélek, a test, vagy a kettő együttese.
ALKIBIADÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: De megállapodtunk, hogy az ember éppen az, ami a testet uralja.
ALKIBIADÉSZ: Megállapodtunk.
SZÓKRATÉSZ: Vajon maga a test uralja önmagát?
ALKIBIADÉSZ: Semmiképp.
SZÓKRATÉSZ: Hiszen azt mondtuk, hogy ez az, amit uralnak.119
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor hát aligha ez az, amit keresünk.

117
A platornisták többsége ezt tekintette az ember piatóni definíciójának.
118
Vö. Phaidón 94 b, Állam 353 d, Kleitophón 407 e, Philébosz 35 d.
119
A Gorgiaszban (465 d) Szókratész úgy érvel, hogy „ha a lélek nem ügyelne a testre, hanem a test magára
volna utalva (auto hautói), s a lélek nem ismerné föl s nem különböztetné meg egymástól a szakácsmesterséget
és az orvostant, hanem a test döntene közöttük a tőlük kapott gyönyörei mérlegén, akkor [... ] nem lehetne
megkülönböztetni azt, ami egészséges és gyógyító, az ínycsiklandótól” (ford. Horváth Judit). Az Államban (430
e – 431 b) rámutat, hogy az önuralom (to kreittó hautu) fogalma ellentmondásos, hiszen ugyanaz a dolog nem
lehet egyszerre, egyazon vonatkozásban uralt és uralkodó; ha tehát értelmesen akarjuk használni, akkor az
önuralommal bíró dolgon belül meg kell különböztetnünk egy „uralkodó” és egy „uralt” összetevőt.
 ALKIBIADÉSZ: Nem úgy fest.
SZÓKRATÉSZ: Akkor talán a kettő együttese uralja a testet, s ez az ember?
ALKIBIADÉSZ: Lehet, bizony...
SZÓKRATÉSZ: A legkevésbé sem: hiszen ha az egyik fél nem vesz részt az uralkodásban,
akkor a kettő együttese szerintem semmiképp sem uralkodhat.120
ALKIBIADÉSZ: Tényleg.
SZÓKRATÉSZ: Minthogy pedig az ember sem nem a test, sem nem a kettő együttese,
szerintem nem marad más hátra, mint vagy az, hogy semmi, vagy az, hogy ha egyáltalán
valami, akkor semmi más, mint lélek.
ALKIBIADÉSZ: Mindenesetre.
SZÓKRATÉSZ: Akarod-e még egyértelműbb bizonyítását annak, hogy a lélek az ember?
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, szerintem elégségesen bizonyítva van!
SZÓKRATÉSZ: Ha nem is igazán pontosan, de legalább kielégítő módon, és nekünk most
ennyi is megteszi. Pontosan ugyanis csak akkor fogjuk megtudni, ha rájövünk arra, amit most
megkerültünk, mivel hosszas vizsgálódást igényelne.
ALKIBIADÉSZ: Mi az?
SZÓKRATÉSZ: Amit az imént valahogy úgy fogalmaztunk meg, hogy előbb „magát a
magát” kéne vizsgálnunk; most viszont csak azt vizsgáltuk meg, hogy ki-ki maga micsoda.121
De talán ez is elég lesz; mert ha jól sejtem, semmi nincs bennünk, amit hatalmasabbnak
tarthatnánk a léleknél.122
120
Már az ókori értelmezők is észrevették (vö. Olümpiodórosz: In Platonis Alcibiadem 207,15 – 208, 7), hogy ez
az érvelés sántít, hiszen van olyan predikátum, amely igaz két dolog együttesére, bár külön-külön a pár egyik
tagjára sem igaz – például maga a „két ember”, amely érvényesen állítható Szókratészról és Hippiaszról, de nem
igaz sem Szókratészre, sem Hippiaszra; vö. Nagyobbik Hippiasz 300 b – 302 c (vö. Theaitétosz 185 b).
121
A „maga a maga” (auto to auto) és a „ki-ki maga” (autosz hekasztosz) szembeállítása a piatóni
formaelméletet idézi. A „maga az (F)” (auto to...) terminust Platón gyakran használja egyik vagy másik Forma
megnevezésére (maga a Szép, maga a Nagy stb.); az „egyes F dolgok” (ta .... hekaszta)pedig mindazokat az
individuális létezőket, amelyek az ennek a Formának megfelelő karakterrel rendelkeznek: a jelen esetben azok,
amelyekre helyesen használható a „maga” (autosz) kifejezés. Kérdés azonban, hogy ezúttal miféle Formáról, és
milyen egyes dolgokról van itt szó.(1) Allen (1962, 178-190. o.) szerint az autosz névmás a fenti
Összefüggésben valójában az „én” (self) görög fogalmát fejezi ki. Allen Marcilio Ficino és Paul Friedlander
fordítására támaszkodik, valamint az Odüsszeia egy sorára (XI. 602) hivatkozik, ahol a költő Héraklész
alvilágból előbukkanó árnyát (eidólon) szembeállítja „magával” az igazi Héraklésszel (autosz de), aki halála után
az istenek közé emelkedett. Ebben az esetben, Allén szerint, jó okunk van feltételezni, hogy az Alkibiadész nem
autentikus piatóni mű, hiszen egyetlen piatóni dialógusban sem esik szó az „én” valamiféle „Formájáról”. (2)
Mások (így Lamb 1955) szerint az autó to autó nem más, mint az Azonos (to tauton) formája, amely a Mással
(to heteron), a Létezővel (to on) és a Nemlétezővel (to mé on), a Hasonlóval és Nem-hasonlóval stb. együtt nagy
jelentőségre tesz szert Platón későbbi dialógusaiban (ld. Szofista 255 c skk; Timaiosz 35 a skk). Denyer (2001,
211-212. o., 217. o.) szerint az autosz azt a karaktert jelöli, amellyel minden és bármely azonosítható entitásnak
rendelkeznie kell, amennyiben minden „mástól” megkülönböztethető (pl. „magának” Alkibiadésznek,
amennyiben megkülönböztethető a testrészeitől vagy az általa birtokolt tárgyaktól); ez pedig, úgy tűnik, szintén
az auto to auto „maga az Azonos”-ként való értelmezése felé mutat (vö. különösen Timaiosz 37 a – b, 44 a; vö.
még Theaitétosz 185 c – d). (3) Megint mások azt feltételezik, hogy az auto to auto arra a „magában levő” létre
utal, amely minden más létezés alapja; vagyis voltaképpen a 133 c – d-ben említett istenségre. Ezt az értelmezést
újabban David M. Johnson (Johnson 1999, 1-19- o.) dolgozta ki részletesen. (4) Végül meg kell említenünk a
neoplatonista értelmezési hagyományt: Proklosz (Olümpiodórosz: In Platonis Alcibiadem 203, 21 – 204, 12) –
főleg a 133 b alapján úgy gondolta, hogy az auto to auto nem egy Formára vagy az istenségre, hanem a lélek
értelmes részére (hé logiképszükhé) utal; ezt a megoldást követte R. S. Bluck (Bluck 1953, 46-52. o.), aki szerint
a terminus az „elmét” (mind) jelöli.
122
Abból, hogy az emberben a lélek a leghatalmasabb (küriótaton), csak akkor következik, hogy az ember nem
más, mint lélek, ha feltételezzük, hogy egy dolog azzal a részével vagy összetevőjével definiálható, amely benne
a küriótaton. A későbbiekben kiderül; amiként a szem legkiválóbb (beltiszton) része a pupilla (133 a7), úgy a
lélek legkiválóbb része az, amelyikben az értelem székel (133 cl – 2). Az Alkibiadész ki nem mondott tanítása
 ALKIBIADÉSZ: Nincs bizony.
SZÓKRATÉSZ: Tehát helyes lesz úgy gondolnunk, hogy amikor te meg én társalgunk
egymással, akkor szavakat intézünk egymáshoz, lélek a lélekhez?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár ez volt az, amit kevéssel előbb mondtunk: hogy Szókratész
Alkibiadésszel szavak segítségével beszélget, a szavakat pedig nem Alkibiadész arcához
intézi, bár úgy tűnik, hanem Alkibiadészhez beszél, vagyis a lélekhez.123
ALKIBIADÉSZ: Szerintem is.
SZÓKRATÉSZ: A lelkünk megismerésére szólít fel tehát az, aki azt parancsolja, hogy
ismerjük meg magunkat.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Az a szakértő tehát, aki a testről rendelkezik ismerettel, az a magáét, de nem
önmagát ismeri.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Tehát az orvos, mint orvos, nem önmagáról rendelkezik ismerettel; sem a
testedző, mint testedző.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, nem.
SZÓKRATÉSZ: Hát még a földművesek és más mesteremberek milyen messze vannak attól,
hogy ismerjék önmagukat! Hiszen úgy látszik, hogy ezek még a maguk dolgairól sem
rendelkeznek ismerettel, legalábbis nem az általuk birtokolt szakértelem révén, csak a
magukénál is távolibb dolgokról: mert ők csak a testhez tartozó dolgokat ismerik, azokat,
amelyek a test ellátására szolgálnak.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Ha tehát önmagunk megismerése józanság, akkor ezek közül senkit sem
tesz józanná a szakértelme.124
ALKIBIADÉSZ: Szerintem sem.
SZÓKRATÉSZ: Ezért van az, hogy ezeket alantas mesterségeknek és kiváló férfiúhoz
méltatlan tudományoknak tartják.
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Akkor még egyszer: akt a testével törődik, az nem magával, csak a
magáéval törődik.
ALKIBIADÉSZ: Félő.
SZÓKRATÉSZ: Aki pedig a pénzzel törődik, az se nem magával, se nem a magáéval, hanem
még a magáénál is távolabbi dolgokkal törődik.
ALKIBIADÉSZ: Szerintem is.
SZÓKRATÉSZ: Az üzletember tehát még csak nem is a maga ügyeivel foglalkozik.

tehát az, hogy amiként az ember nem más, mint lélek, úgy a lélek viszont lényegét tekintve nem más, mint
értelem (Denyer 2001, 218. o.).
123
Vö 129 b – c. A Theaitétoszban (189 e) és a Szofistában (264 a) Platón a gondolkodást (dianoia), vagyis a
lélek autonóm, lényegéhez legközelebb álló tevékenységét (ld. 133 c; vö. Theaitétosz 184 b -186 d) úgy
definiálja, hogy az nem más, mint a lélek önmagával folytatott belső párbeszéde, amely során a lélek maga
kérdez és válaszol, állít és tagad, és amelynek nyugvópontját a „vélemény” (doxa) jelenti, amikor a lélek
megállapodva „ugyanazt gondolja”. Vö. még Phaidón 115 c – d.
124
A Kharmidész 164 d – e egyenesen azt állítja, hogy a szóphroszüné azonos az önismerettel; vagyis a delphoi
felirat voltaképpen szóphroszünére szólit fel bennünket (vö, még Timaiosz 72 a). A szóphroszünét korábban (122
a) „mértéktartásként” fordítottuk.
 ALKIBIADÉSZ: Jól mondod.
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig valaki beleszeret Alkibiadész testébe, akkor ugyebár nem
Alkibiadészt szereti, hanem csak egy Alkibiadészhez tartozó dolgot.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Aki viszont a lelkedet szereti, az téged szeret.
ALKIBIADÉSZ: Ez az érvelés alapján szükségszerűnek látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nemde az, aki a testedbe szerelmes, mihelyt az ifjonti virágzás elmúlik,
menten odébbáll.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Aki viszont a lelkedbe szerelmes, az bizony nem fogja elhagyni azt, amíg
csak a jobb felé törekszik.
ALKIBIADÉSZ: Ez valószínű.
SZÓKRATÉSZ: Nemde én vagyok ez a valaki: aki nem hagy el, hanem tested virágzásának
elmúltával is kitart melletted, amikor a többiek már eltávoztak.125
ALKIBIADÉSZ: És milyen jó, hogy így teszel, Szókratész; bár ne is hagynál el soha!
SZÓKRATÉSZ: Ennek megfelelően igyekezzél, hogy a lehető legvonzóbb legyél! 126
ALKIBIADÉSZ: Igyekezni is fogok!
SZÓKRATÉSZ: Az jó lesz, mert bizony így áll veled a helyzet: úgy látszik, Alkibiadésznek,
Kleiniasz fiának még soha nem volt szeretője és nincs is – egyvalakit kivéve: a drága
Szókratészt, Szóphroniszkosz és Phainareté gyermekét.127
ALKIBIADÉSZ: Így igaz.
SZÓKRATÉSZ: Ugye amikor hozzád léptem, azt mondtad, éppen csak megelőztem, hogy te
lépj oda hozzám elsőként, mivel meg akartad tudni, miért van az, hogy egyedül én nem
tágítok mellőled.
ALKIBIADÉSZ: Így volt.
SZÓKRATÉSZ: Hát ez az oka: mert egyedül én szeretlek téged, míg mások csak azt, ami a
tiéd. Annak, ami a tied, múlóban a tavasza; ám te csak most kezdesz virágba borulni. És most
már nem is hagylak el soha – hacsak az athéni nép meg nem ront, és le nem aljasít! Mert
bizony ettől félek én a legjobban: hogy a nép kegyének hajhászójává válsz, és ez megront
téged!128 Hisz sok jó athénival megesett már ez – mert „a büszke Erekhtheusz népe”129

125
A lakomában (180 c skk) Pauszaniasz különbséget tesz a „közönséges” (pandémosz) és az „égi” (umnioszj
erősz között. A közönséges erósz a hitvány emberek életét uralja; ők valójában, jobban szeretik a testet, mint a
lelket, és az ilyen ember szerelme „nem állhatatos, mert az sem állandó, amit szeret. Mert mihelyt oda a test
virága, amelyet szeretett, sebes szárnyakon tovaszáll [..] a nemes jellem szerelmese viszont egy életen át kitart,
mert valami állandóval forrt össze” (183 e). Az égi erósz hatása alatt állók ezért „nem akkor szeretik a fiúkat,
amikor azok még gyermekek, hanem amikor már fejlődik az értelmük és nemsokára kiserken a szakálluk” (181
d; Telegdi Zsigmond fordítását átdolgozta Horváth Judit). Ez tehát a valódi magyarázata mind a korábbi szeretők
elmaradásának, mind pedig Szókratész különös viselkedésének.
126
A lakomában Pauszaniasz szerint az égi erősz követője inkább a lelket szereti, mint a testet, vagyis nyilván
inkább a lélek szépségében, az erényben gyönyörködik, amely részben az ő nevelő hatásának köszönhetően
fejlődik ki a szeretett ifjúban. Szókratész a maga beszédében ezt a gondolatot fogja továbbvinni, amikor azt
mondja, hogy az erósz a szépség szerelme; pontosabban pedig a test vagy a lélek szépségében való nemzés és
szülés vágya.
127
Szókratész mindkét szülőjének neve beszélő név: a Szóphroniszkosz kb. annyit tesz: Józan emberke”, a
Phainareté jelentése pedig „Erényt hoz napvilágra”. Phainareté nevét Szókratész a Theaitétoszban (149 a) is
megemlíti, és azt állítja, hogy bábaasszony volt.
128
A Szókratész ellen benyújtott vádban {Szókratész védőbeszéde 26 b: Xenophón: Emlékeim Szókratészról I. 1)
az szerepelt, hogy ő az, aki „megrontja” (diaphtheirei) az athéni ifjakat. A démerasztész (szó szerint: „a nép
erasztésze”) kifejezés alkalmi szóalkotásnak, az általában a demokrata politikusokra használt philodémosz
küllemre tetszetős ugyan, de vedd csak szemügyre, amikor pőrére vetkezik! Szóval, fogadd
meg a tanácsomat.
ALKIBIADÉSZ: Melyiket?
SZÓKRATÉSZ: Azt, hogy előbb gyakorold magad, kedvesem, és tanuld, amit meg kell
tanulni, még mielőtt az
állam ügyeibe bocsátkoznál; így olyan ellenszerhez jutsz, mely megvéd minden
veszedelemtől.
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, igazad van, Szókratész – de próbáld meg elmagyarázni,
hogyan viselheti az ember gondját önmagának!
SZÓKRATÉSZ: Ugye valamennyivel azért előbbre jutottunk, hiszen abban azért alapvetően
sikerült megegyeznünk, hogy mik vagyunk – pedig előzőleg attól féltünk, hogy ha ebben
tévedünk, észre sem vesszük, és magunk helyett valami másnak viseljük gondját.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Továbbá abban is egyetértettünk, hogy a léleknek kell gondját viselnünk, és
neki kell figyelmet szentelnünk.
ALKIBIADÉSZ: Világos.
SZÓKRATÉSZ: A test és a vagyon gondjának viselését pedig másokra bízzuk.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Mármost milyen módon ismerhetnénk meg a lelket a legalaposabban? Mert
ha ezt megismerjük, akkor remélhetőleg saját magunkat is megismerjük. De hát az istenekre,
épp az előbb idéztük a delphoi feliratot! Miért nem látjuk be az igazát?
ALKIBIADÉSZ: Mi jár a fejedben, Szókratész, hogy ezt mondod?
SZÓKRATÉSZ: Elmondom neked – a meglátásomat arról, hogy mit jelent és mit tanácsol
nekünk ama felirat. Mert félő, hogy nem sok hasonlatot lehet találni rá, csak egyet: azt,
amelyik a látást veszi alapul.
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted ezt?
SZÓKRATÉSZ: Vedd te is szemügyre. Ha a parancsolat a szemünkkel azonosítaná az
embert, és annak adna tanácsot, mondván: „lásd meg magadat”, mit gondolnánk, mire buzdít?
Vajon nem arra, hogy valami olyasmire tekintsen, amiben önmagát látja?
ALKIBIADÉSZ: Világos.
SZÓKRATÉSZ: Akkor most gondoljuk meg, hogy mi az, amire tekintve egyszerre látjuk
magát a dolgot és saját magunkat is!
ALKIBIADÉSZ: Világos, Szókratész, hogy a tükör és más ilyesmik.
SZÓKRATÉSZ: Úgy van. Nemde a szemünkben, amellyel nézünk, szintén van valami
„ilyesmi”?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Mármost feltűnt-e már, hogy ha valaki belenéz a vele szemben álló
szemébe, akkor az arca, akár egy tükörben, megjelenik a másik tekintetében? Valóban úgy is
hívjuk ezt, hogy „pupilla”, minthogy valamiféle arcképe ez annak, aki a szembe tekint.130
ALKIBIADÉSZ: Igen, ez így van.

(„népbarát”) dehonesztáló változatának tűnik.

129
Homérosz: Iliász II. 547. Athén mondabeli királya.
130
A szembogár görög megnevezése, a koré, akárcsak latin megfelelője, a pupilla, eredetileg „lánykát” vagy
„játékbabát” jelent.
 SZÓKRATÉSZ: Tehát ha egy szem egy másik szemet fürkész, és beletekint annak
legnemesebb részébe, abba, amellyel amaz lát, akkor így önmagát is látni fogja.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Ám ha a szem az ember valamely más testrészére tekint, vagy valami más
dologra, nem fogja látni magát; kivéve, ha valami olyasmire esik a pillantása, ami hasonló
hozzá.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Tehát ha egy szem látni kívánja magát, akkor egy másik szembe kell
beletekintenie, és annak is abba a részébe, amelyben a szem veleszületett kiválósága található;
az pedig ugye a látás.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Nos hát, kedves Alkibiadészem: a léleknek is, ha meg akarja ismerni magát,
egy másik lélekbe kell beletekintenie, és annak is leginkább abba a részébe, amelyben a lélek
kiválósága, a bölcsesség van jelen; vagy bármi másba, ami hasonló hozzá magához. Így van?
ALKIBIADÉSZ: Szerintem igen, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Tudunk-e mondani a lélekben istenibb részt, mint azt, amelyben a tudás és a
gondolkodás található?131
ALKIBIADÉSZ; Nem, nem tudunk.
SZÓKRATÉSZ: A léleknek tehát ez a része az istenhez hasonlatos, és aki ebbe tekintve
ismerné fel mindazt, ami isteni: az istent és a gondolkodást, az ezen a módon önmagát is a
lehető legjobban megismerné.132
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár, amiként a tükrök világosabbak, tisztábbak és fényesebbek annál a
tükröző felületnél, ami a szemben található, ugyanúgy az istenség is tisztább és tündöklőbb a
mi lelkünk legjobb részénél is?
ALKIBIADÉSZ: Legalábbis úgy látszik, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Tehát ha az istenségre – az emberi dolgok közül pedig a lélek erényére –
tekintenénk és ezt a legszebb tükröt használnánk, ezen a módon láthatnánk és ismerhetnénk
meg magunkat a legjobban.
ALKIBIADÉSZ: Igen.133

131
Az értelmes lélek uralkodó szerepéről ld. Phaidrosz 246 a – b; 253 c – e és Állam 588 b – e. Arisztotelész a
Nikotnakhoszi etika X. könyvében (7. fejezet, 1177 a 14 skk) így nyilatkozik: „ha pedig a boldogság az erény
szerint való működés (kat' aretén energeia), akkor értelemszerűen a legmagasabb rendű (kratisztén) erény
szerint való működés; ez pedig a legkiválóbb dolog (tu arisztu) erénye. A legkiválóbb pedig az ész (nusz), vagy
bármi is legyen az, amiről úgy tűnik, hogy természet szerint uralkodik és irányít (arkhein kai hégeiszthai), és
belátással (ennoia) bír a szép és isteni dolgokról; akár azért, mert maga is isteni, akár azért, mert a bennünk lévő
[összetevők] közül a legistenibb.”
132
Vitatott, hogy vajon (1) valaki más értelmes lelkébe kell-e beletekintenünk, vagy (2) magába az istenségbe? A
hagyományos olvasat az előbbi lehetőséget fogadja el; G. Favelle (Eusébe de Césarée: La prépamtion
évangelique, Cerf, Párizs, 1982, 363-367. o.) és Johnson (1999) viszont az utóbbira szavaz. Eszerint az
értelmezés szerint Szókratész azt akarja mondani, hogy amiként a szem is jobban képes látni magát, ha nem egy
másik szembe, hanem egy valódi tükörbe tekint, úgy a lélek is akkor képes önnön természetét a lehető legjobban
kiismerni, ha nem egy másik lelket tanulmányoz, hanem azt a létezőt, amely ezt a természetet a legmagasabb
rendű, legtökéletesebb formában képviseli: az istenséget – ld. a következő jegyzetet.
133
A 133 c8-17 sorok eredetisége erősen vitatott. A közvetlen szöveghagyományban egyáltalán nem
szerepelnek, és az Alkibiadész neoplatonista kommentátorai, Proklosz és Olümpiodórosz sem tudnak a
létezésükről (Proklosz kommentárja ugyan nem jut el a dialógus ezen szakaszáig, ám vö. Proklosz; In Platonis
Alcibiadem 20. 13 – 15); csupán Euszebiosz és Sztobaiosz idézetében ismerjük őket. A szakaszban továbbá
számos nyelvi problémát is találunk, a következő megfontolások mégis a szöveg eredetisége mellett szólnak.
 SZÓKRATÉSZ: Abban pedig megállapodtunk, hogy önmagunk megismerése: józanság. 134
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Mármost ha saját magunkat nem ismerjük meg, akkor – józanok sem lévén
– vajon képesek leszünk-e felismerni azokat a dolgokat, amelyek hozzánk tartoznak, legyenek
akár rossz, akár jó dolgok?
ALKIBIADÉSZ: Hogy is lennénk képesek, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Mert nyilván lehetetlennek tűnik a számodra, hogy bár nem ismered
Alkibiadészt, egy Alkibiadészhoz tartozó dologról viszont felismerd, hogy „ez Alkibiadészé”.
ALKIBIADÉSZ: Istenuccse lehetetlen!
SZÓKRATÉSZ: Eszerint a hozzánk tartozó dolgokról sem ismerhetjük fel, hogy hozzánk
tartoznak, ha magunkat nem ismerjük.
ALKIBIADÉSZ: Hogy is tehetnénk?
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig a hozzánk tartozó dolgokról nem ismerjük fel, hogy hozzánk
tartoznak, akkor az azokhoz tartozó dolgokról sem, hogy azokhoz tartoznak?
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik, nem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát nem volt teljesen helytálló egyetértenünk abban, hogy vannak
olyanok, akik saját magukat nem ismerik ugyan, de azokat a dolgokat, amelyek a sajátjaik,
vagy a sajátjaikhoz tartoznak, igen. Hiszen úgy látszik, egyazon ember és egyetlen
szakértelem dolga, hogy mindezekre rálátása legyen: saját magára, a magáéra és a magáéhoz
tartozó dolgokra.
ALKIBIADÉSZ: Alighanem így van.
SZÓKRATÉSZ: Aki pedig nem ismeri a magáét, az ugyanezen az alapon a másokét is aligha
fogja ismerni.
ALKIBIADÉSZ: Hát persze.
SZÓKRATÉSZ: És ha a mások dolgait nem ismeri, akkor az állam dolgait sem ismeri, igaz?
ALKIBIADÉSZ: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Az ilyen emberből tehát nem lehetne politikus.
ALKIBIADÉSZ: Nem hát.
SZÓKRATÉSZ: De még egy háztartás vezetője sem.
ALKIBIADÉSZ: Nem hát.
SZÓKRATÉSZ: Még azt se fogja tudni, mit csinál!
ALKIBIADÉSZ: Bizony, hogy nem!
SZÓKRATÉSZ: Mivel pedig nem tudja, mit tesz, hibákat fog véteni, nem igaz?135
ALKIBIADÉSZ: De nagyon is.
SZÓKRATÉSZ: Így pedig rosszat fog tenni, mind saját magának, mind a közösségnek.
ALKIBIADÉSZ: Mi mást?
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig rosszat tesz, szerencsétlen lesz.

Egyrészt, a 133 b1O már utalt rá, hogy az önmegismerés úgy is lehetséges, ha valami más olyasmibe tekintünk,
ami a lélekhez hasonló; a 133 c4 – 6 szerint pedig a lélek értelmes része az „az istenihez” vagy az istenséghez
hasonlatos; így a kérdéses szakasz csak a gondolatmenet logikus következményét teszi explicitté. Másrészt, a
134 d4 – 5-ben, Szókratész „a korábban mondottakra” visszautalva az „istenire és tündöklőre” (theion kai
lampron) vetett pillantásról beszél, márpedig a lampron jelző csak a vitatott szakaszban, a 133 c11-ben szerepel
(a pro és kontra érvek áttekintését ld. még Johnson 1999, 11-13. o.).
134
Vö. 131 b4.
135
Vö. 117 d.
 ALKIBIADÉSZ: Teljes mértékben.
SZÓKRATÉSZ: És akinek az érdekében eljár?
ALKIBIADÉSZ: Az is.
SZÓKRATÉSZ: Tehát ha valaki nem józan és nem jó, boldog sem lehet.
ALKIBIADÉSZ: Nem lehet.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a rossz emberek azok, akik szerencsétlenek.
ALKIBIADÉSZ: Kétségtelenül.
SZÓKRATÉSZ: Még akkor sem menekedhet a szerencsétlenségtől, ha meggazdagodik,
hanem csak ha józanságra tesz szert.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Az államoknak sem erődítésekre, meg hadigályákra, meg szárazdokkokra
van szükségük, Alkibiadész, ha boldogok kívánnak lenni, nem nagyszámú lakosságra meg
hatalomra, csak erényre.
ALKIBIADÉSZ: Csakis.
SZÓKRATÉSZ: Így ha helyesen és szépen akarod intézni az állam ügyeit, erényt kell
nyújtanod a polgártársaidnak.136
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: De átadhatja-e valaki azt, amivel nem rendelkezik?
ALKIBIADÉSZ: Hogy adhatná?
SZÓKRATÉSZ: Tehát először neked magadnak kell erényre szert tenned, ahogy bárkinek,
aki nem csak saját személyét és a hozzá tartozó dolgokat akarja uralni és gondozni, hanem az
államot és az állam dolgait is.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Nem is befolyásra és hatalomra kell szert tenned, hogy keresztülvidd, amit
csak akarsz, és ugyanígy az államnak sem – hanem igazságosságra és józanságra.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Mert ha igazságosan és józanul cselekedtek, istennek tetsző módon jártok
el, te is, meg az állam is.
ALKIBIADÉSZ: Az bizony valószínű.
SZÓKRATÉSZ: És ahogy az imént mondtuk: úgy, hogy közben az istenit és tündöklőt
tartjátok szem előtt.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: De ha ezekre függesztitek a tekinteteteket, egyszersmind saját magatokat és
a hozzátok tartozó jó dolgokat is megpillantjátok és felismeritek.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nemde helyesen és jól fogtok ténykedni?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: De bizony, ha így tesztek, akár kezességet is vállalok érte, hogy boldogok is
lesztek!
136
Hasonló a Gorgiasz legfőbb üzenete is: „Az a bizonyos hozzáértő és jó szónok tehát mindig ezt a célt fogja
szem előtt tartani, akkor is, amikor hallgatói lelkére beszél, akkor is, ha egyebei cselekszik. S ha ajándékot oszt a
polgároknak, vagy megvon tőlük valamit, ezt is, azt is csak azzal a szándékkal teszi, hogy lelkükben fölkeltse az
igazságosságot, elűzze a jogtalanságot, beléjük oltsa a mértékletességet, kiirtsa belőlük a zabolátlanságot,
egyszóval föltámasszon minden erényt és kiirtson minden bűnt.” (504 d – e; ford. Horváth Judit). Vö. még 513 d
skk.
 ALKIBIADÉSZ: Ha kezeskedsz érte, akkor biztos is!
SZÓKRATÉSZ: Ha viszont igazságtalanul ténykedtek, és az istentelenre és homályosra
tekintetek, akkor a dolog természetéből adódóan bizonyára ezekhez hasonló dolgokat
cselekedtek, hiszen önmagatokat sem ismeritek meg.
ALKIBIADÉSZ: Minden bizonnyal.
SZÓKRATÉSZ: Mert, Alkibiadész: akinek szabadságában áll, hogy azt csináljon, amit akar,
de nincs esze, ugyan mi fog azzal a közemberrel vagy állammal történni? 137 Ha például a
betegnek szabadságában áll, hogy azt tegyen, amit akar, de orvosi ésszel nem rendelkezik,
viszont senki se állja útját önkényének – ugyan mi lesz vele? Vajon nem fog minden
valószínűség szerint kárt tenni a testében?
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: No és ha egy tengeri csatában annak állna szabadságában, hogy tegye, amit
gondol, aki a kormányzáshoz szükséges észtől és erénytől van megfosztva? Előtted van, hogy
mi történne vele és a hajóstársaival?
ALKIBIADÉSZ: Persze – mind egy szálig odavesznének!
SZÓKRATÉSZ: De ugyanígy van általában minden hivatallal és tisztséggel az államban: aki
elmarad az erény mögött, annak baj jár a nyomában, igaz?
ALKIBIADÉSZ: Szükségképpen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát nem egyeduralomra kell szert tennetek, sem neked, sem az államnak,
ha boldogok kívántok lenni, hanem erényre.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig még nem tett szert az erényre, a férfinak is úgy a jobb, ha a jobb
uralkodik fölötte, mint ha ő uralkodik, nem csak az ifjúnak.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: És, nemde, ami jobb, az szebb is?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És a szebb illőbb?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Tehát úgy illő, hogy a rossz rabszolgasorban álljon – hisz így neki a jobb.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a rossz rabszolgához méltó.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Az erény pedig szabad emberhez méltó.
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye, kedvesem, kerülnünk kell azt, ami a rabszolgához méltó?
ALKIBIADÉSZ: A legteljesebb mértékben, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Felfogod-e, hogy most milyen állapotban vagy: szabad emberhez méltóban,
avagy sem?
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, nagyon is felfogom.

137
A Gorgiasz 468 d – e szerint mindenki azt akarja tenni, ami jó és hasznos a számára; aki tehát ostobaságában
valami számára rossz dolgot tesz, az nem azt teszi, „amit akar”, hanem csak azt, amit „jónak vél”; Szókratész a
jelen esetben sem feltételezi, hogy az esztelen azt teszi, amit akar, hanem csak azt, hogy „szabadságában át!” azt
tenni, amit akar.
 SZÓKRATÉSZ: Tudod-e, hogyan menekülhetsz meg ebből a mostani helyzetedből? Hogy ne
kelljen kimondanom a nevét egy ilyen szép férfi szemébe.
ALKIBIADÉSZ: Tudom.
SZÓKRATÉSZ: Hogyan?
ALKIBIADÉSZ: Megmondom, ha akarod...
SZÓKRATÉSZ: Nem jól mondod, Alkibiadész.
ALKIBIADÉSZ: Hát hogy kéne mondanom?
SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy „ha az isten is úgy akarja”.
ALKIBIADÉSZ: Akkor így mondom. És még valamit mondok: úgy érzem, hogy cserélni
fogunk, Szókratész – én a te szerepedet veszem fel, te meg az enyémet. Mert ettől a naptól
fogva muszáj, hogy én kövessem minden lépésedet, és ne fordítva.
SZÓKRATÉSZ: Ó, nemes barátom, hát akkor az én szerelmem olyan lesz, mint a
gólyamadár: ha szerelmet költött ki nálad, az szárnyra kelvén táplálni fogja őt cserébe.
ALKIBIADÉSZ: De bizony így történt – és mostantól fogva el is kezdek törődni az
igazságossággal.
SZÓKRATÉSZ: Szeretném, ha ki is tartanál ebben; ám aggódom – nem mintha nem bíznék
természetedben, hanem látva az állam hatalmát: nehogy erősebbnek bizonyuljon a mi
szerelmünkénél.138

A MÁSODIK ALKIBIADÉSZ FELÉPÍTÉSE

Bevezetés (138 a 1 -c6)

Szókratész figyelmezteti az imádkozni készülő Alkibiadészt, hogy alaposan gondolja meg,

milyen kéréssel fordul az istenhez, mert egy elhamarkodott kívánság, mint amilyen Oidipuszé
is volt, súlyos következményekkel járhat.

A meggondolatlan kívánságok oka a józan ész hiánya (138 c7-143 b 6)

138 c 7-139 d 8. Alkibiadész szerint Oidipusz őrült volt, ezért példája nem általánosítható.
Szókratész kérdésére Alkibiadész az őrültséget a józan ész hiányával azonosítja. Szókratész
elutasítja a meghatározást, mert bár a polgárok többségéből hiányzik a józan ész, a város
mégsem őrültekből áll.

139 d 9 -140 d 5. Ahogy a kézművességnek is különböző fajtái (pl. cipész, ács, szobrász)
vannak, úgy a józan ész hiánya, az esztelenség is különböző fokozatokban (őrült, ostoba,
zavarodott) jelentkezhet.

138
A lakomában (216 e 5 skk) Alkibiadész – immár politikai karrierjének csúcsán és nem sokkal bukása előtt –
így emlékszik vissza arra, amit ekkor érzett: „hogy más is látta-e már, amikor fellelkesült, és felnyílt, a benne
lévő képmásokat (agalmata), nem tudom; én láttam őket egyszer (egó édé pot' eidon), és olyan isteninek és
kincsetérőnek, olyan gyönyörű szépnek és csodálatosnak találtam őket, hogy egyszerűen meg kellett tennem
Szókratésznek, amit csak parancsol”. Ám (216 d -219 d) azt is részletesen elmeséli, hogy a továbbiakban
tragikomikus módon félreértette kettejük kapcsolatát. Mivel a várt oktatás – ő így érezte – elmaradt, Alkibiadész
azt hitte, hogy Szókratész titkaihoz a testi csábítás révén férhet hozzá; Szókratész azonban elutasította
egyértelmű felkínálkozását. Ezt követően alighanem eltávolodtak egymástól, és Alkibiadész menthetetlenül
belemerült a politikába.
 140 d 6 -141 c 8. Az esztelen ember képtelen felmérni cselekedeteinek következményét,
nem tud különbséget tenni jó és rossz között, ezért gyakran fordul olyan kéréssel az
istenekhez, amiből később baja származik. Alkibiadész is szívesen elfogadná, ha teljhatalmat
kapna az emberek fölött, mert az uralkodásnak csak az előnyeit látja, a veszélyével viszont
nem számol.

141 c 9 – 143 b 6. Szókratész a politikai és a családi élet területéről vett példákkal

szemlélteti, hogy egy meggondolatlan kérés milyen hátrányokkal járhat. Az esztelen emberek
utólag mindig megbánják elhamarkodott kívánságaikat, és a felelősséget az istenekre hárítják.
Alkibiadész a tudás hiányában látja minden baj forrását.

A józan gondolkodás a jó tudásán alapszik (143b 7 – 147e5)

143 b 7 - 144 c 11. Szókratész azt állítja, hogy a tudatlanság jó is lehet, mert
megakadályozhatja egy rossz cselekedet elkövetését: ha például Oresztész nem ismerte volna
fel az anyját, nem ölte volna meg.

144 d 1- 146 e 5. Ugyanakkor a tudás is lehet rossz, amennyiben nem párosul a jó

tudásával. A szaktudás nem azonos a józan gondolkodással, tehát az egyes mesterségek
képviselői hiába rendelkeznek tökéletes szakmai ismerettel, ha tudásuk nem szolgálja a
közösség hasznát, mindez nem elegendő.

146 e 6 – 147 e 5. Szókratész Margitész példájával bizonyítja, hogy önmagában, vagyis a

jó ismerete nélkül, a sokoldalú tudás is értéktelen.

A lakedaimónbeliek könyörgése (147 e6-150 c 2)

147 e 6 - 148 b 8. A beszélgetés hatására Alkibiadész elbizonytalanodik, már nem tudja,

milyen kívánsággal járuljon az isten színe elé.

148 b 9 -150 c 2. Szókratész felidézi a lakedaimónbeliek imáját, akik minden pontosabb

meghatározás nélkül csak a puszta szépet és jót kérik maguknak. Ammón kinyilatkoztatása
szerint az istenek jobban kedvelik a könyörgésnek ezt az egyszerűbb formáját, mint a fényes
külsőségeket. A gazdag áldozatok Tróját sem mentették meg a pusztulástól. Az istenek a
józan gondolkodású és igazságos ember kérését hallgatják jóindulattal.

Befejezés (150 c3-151c2)

Alkibiadész jobban teszi, ha kérését mindaddig elhalasztja, míg meg nem tanulja, hogyan
kell viselkednie az istenekkel. Szókratész vállalkozik a tanításra.

MÁSODIK ALKIBIADÉSZ

SZÓKRATÉSZ: Csak nem imádkozni indulsz az istenhez, Alkibiadész139

ALKIBIADÉSZ: Dehogynem, Szókratész!
SZÓKRATÉSZ: Látszik is rajtad: olyan komor az ábrázatod, és úgy bámulod a földet, mint
aki valamin töri a fejét.

Alkibiadész szándékát, mint a dialógus befejezése mutatja, az áldozati ajándékként vitt koszorú és feltehetően
139

ünnepélyes öltözéke árulja el.

 ALKIBIADÉSZ: Na és mi az, amin az ember a fejét törheti, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: A legnagyobb fejtörőn,140 Alkibiadész, ha engem kérdezel! Zeuszra, nézzük
csak! Nem gondolod, hogy az istenek mindabból, amiért éppen imádkozunk — akár a
magunk, akár a közösség nevében –, olykor teljesítenek bizonyos dolgokat, máskor viszont
nem, egyeseknek igen, másoknak ellenben nem?
ALKIBIADÉSZ: Dehogynem!
SZÓKRATÉSZ: Mi a véleményed, ugyebár nagy előrelátás szükségeltetik, nehogy az ember,
anélkül hogy észrevenné, súlyos csapást kérjen a fejére, abban a hiszemben, hogy jót kér, az
istenek pedig teljesítsék az elhangzott kívánságot, mert éppen olyan hangulatban vannak?
Oidipusz például állítólag azt kívánta, hogy fiai karddal osztozzanak az atyai örökségen: 141
bár megtehette volna, hogy az őt sújtó csapások elhárításáért könyörög, újabb átkot kért a
meglévők mellé. Így aztán ez is beteljesedett számos szörnyű következményével együtt,
amiket szükségtelen részleteznem.142
ALKIBIADÉSZ: Csakhogy, Szókratész, te egy őrültre hivatkozol! Mégis mit gondolsz, ép
elmével melyik ember vetemedne efféle kérésre?
SZÓKRATÉSZ: Tehát az őrültség szerinted a józansággal ellentétes?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne!
SZÓKRATÉSZ: Úgy gondolod, hogy vannak esztelen emberek és vannak épeszűek?143
ALKIBIADÉSZ: Hát persze!
SZÓKRATÉSZ: Akkor nosza, vizsgáljuk csak meg, mégis kik ezek! Mert azt már
elfogadtuk, hogy vannak ilyenek, mármint esztelenek, illetve épeszűek, és vannak őrültek is.
ALKIBIADÉSZ: Persze, elfogadtuk.
SZÓKRATÉSZ: És vannak egészségesek is?
ALKIBIADÉSZ: Vannak.
SZÓKRATÉSZ: És vannak mások, akik betegek?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne!
SZÓKRATÉSZ: És a két csoport nem ugyanaz?
ALKIBIADÉSZ: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Vajon vannak olyanok is, akikre sem ez, sem az nem érvényes?
ALKIBIADÉSZ: Nincsenek.
SZÓKRATÉSZ: Szükségszerű tehát, hogy az ember vagy beteg, vagy nem beteg?
ALKIBIADÉSZ: Legalábbis szerintem.
SZÓKRATÉSZ: Folytassuk! A józan gondolkodásról és az esztelenségről ugyanez a
véleményed?
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted?
SZÓKRATÉSZ: Szerinted vajon az ember csak józan vagy esztelen lehet, vagy esetleg van
egy közbülső harmadik

140
Szójáték a szünnoeó („elmélkedik", „töpreng") ige és az azonos tőből képzett szünnoia („elmélkedés",
„töprengés") felhasználásával. A töprengés tárgya alighanem az istennek előadott kérés tartalma lehetett.
141
Oidipusz átkát a thébai mondakörhöz kapcsolódó Thébaisz ismeretlen szerzője is említi: „S míg ott volt
mindkét fia, tüstént szörnyű nagy átkot / mondva könyörgött: meghallgatta az isteni Bosszú./ Kérte, hogy soha
osztozkodni ne tudjanak édes/ testvérségben, a harc meg a háború légyen a részük." (ford. Devecseri Gábor)
142
A tragikus kimenetelű testvérháborút dolgozza fel Aiszkhülosz Heten Thébai ellen, valamint Euripidész
Phoiníkiai nők című darabja.
143
Épeszű, józan gondolkodású (phronimosz) az a személy, aki képes egy adott helyzetben ésszerűen és
megfelelően cselekedni. Ellentéte az esztelen, akiből hiányzik a józan gondolkodás képessége (aphrón).
 állapot is, amely megkülönbözteti az embert mind az épeszűtől, mind az esztelentől?
ALKIBIADÉSZ: Nincs ilyen.
SZÓKRATÉSZ: Szükségszerű tehát, hogy a kettő közül valamelyik állapotban van.
ALKIBIADÉSZ: Legalábbis szerintem.
SZÓKRATÉSZ: Ugye emlékszel, elfogadtad, hogy az őrület a józan gondolkodással
ellentétes?
ALKIBIADÉSZ: Emlékszem.
SZÓKRATÉSZ: És azt is elfogadtad, hogy nincsen semmiféle harmadik köztes állapot,
amely megkülönbözteti az embert mind az épeszűtől, mind az esztelentől?
ALKIBIADÉSZ: Persze, elfogadtam.
SZÓKRATÉSZ: Mégis hogyan lehet két ellentéte egy dolognak?144
ALKIBIADÉSZ: Sehogyan.
SZÓKRATÉSZ: Akkor az esztelenség és az őrület alighanem ugyanaz.
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Tehát ha azt mondanánk, Alkibiadész, hogy minden esztelen ember őrült,
feltehetően igazunk lenne: vonatkozik ez például a te korosztályodra, ha történetesen akad
köztük esztelen – márpedig akad –, és a még idősebbekre. Mert hát Zeuszra, nem gondolod,
hogy a polgártársaink között kevés az épeszű, vagyis a többség esztelen, akiket te ezek szerint
őrültnek tartasz?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Szerinted jól éreznénk magunkat, ha ilyen sok elmebeteggel élnénk egy
városban? Nem fizettünk volna rá már réges-rég az elszenvedett ütlegek és verések és
miegymás következtében, amiket a dühöngők ki szoktak osztani? Lásd be, barátocskám, erről
szó sincs!
ALKIBIADÉSZ: Hát akkor miről van szó, Szókratész? Mert aligha úgy van, mint ahogy
gondoltam.
SZÓKRATÉSZ: Szerintem sem. Talán más oldaláról kell megvizsgálnunk a kérdést!
ALKIBIADÉSZ: Hogyan gondolod?
SZÓKRATÉSZ: Rögtön elmondom. Ugye kiindulhatunk abból, hogy vannak beteg emberek,
vagy nem?
ALKIBIADÉSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Szerinted szükségszerű-e, hogy ha valaki beteg, akkor vagy köszvénye,
vagy láza, vagy szembetegsége van? Nem gondolod, hogy ha nem is éppen ezek a nyavalyák
gyötrik, attól még másik betegségben szenvedhet? Hiszen rengeteg betegség létezik, nemcsak
ezek.
ALKIBIADÉSZ: Persze, szerintem is.
SZÓKRATÉSZ: Szerinted minden szembetegség betegség?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És vajon minden betegség szembetegség?
ALKIBIADÉSZ: Szerintem nem, de igazából nem tudom, hogy van ez.
SZÓKRATÉSZ: De ha figyelsz rám, ketten együtt vizsgálódva célba fogunk érni.145

A Prótagoraszban (332 c) elhangzó tétel szerint mindennek csak egy ellentéte lehet, több nem.
144

Iliász X. 224 játékos idézése : „hol kettő jár, hamarabb meglátja az egyik,/ hogy mi a jó." (ford. Devecseri
145

Gábor)
 ALKIBIADÉSZ: Hiszen figyelek én, Szókratész, amennyire képességeim engedik!
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár elfogadtuk, hogy minden szembetegség betegség, de nem minden
betegség szembetegség?
ALKIBIADÉSZ: Elfogadtuk.
SZÓKRATÉSZ: Méghozzá szerintem helyesen tettük. Hiszen ugyanígy minden lázas ember
beteg, de nem minden beteg lázas, és nem is köszvényes vagy szembajos, gondolom én.
Inkább arról van szó, hogy minden ilyesmi betegség ugyan, a kezelésük viszont, ahogy ezt
tisztelt orvos barátaink mondják, különbözik. Többnyire ugyanis sem a tüneteik, sem a
lefolyásuk nem hasonlít, és valamennyinek megvan a maga jellegzetessége, csakhogy ettől
még mindegyik betegség. Éppen így vélekedünk az egyes kézműves mesterekről, vagy nem?
ALKIBIADÉSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Itt vannak ugyebár a cipészek, az ácsok, a szobrászok és sokan mások,
akiket szükségtelen egyesével felsorolnunk. Ők mind kiveszik a részüket a kézművességből,
azaz valamennyien kézművesek, de attól, hogy valamennyien kézművesek, még nem
mindegyikük cipész, ács vagy szobrász!
ALKIBIADÉSZ: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Nos, így áll a dolog az esztelenséggel is: akik a legnagyobb részt veszik ki
belőle, azokat őrülteknek, akik valamivel kevesebbet, azokat ostobának és zavarodottnak
hívjuk, ha pedig az ember a legkevésbé sértő elnevezést kívánja alkalmazni, hol jólelkű, hol
aranyszívű, máskor meg ártalmatlan, gyámoltalan és félnótás néven emlegeti őket – kis
gondolkodással eszedbe fog jutni számos hasonló név. Ezek mindegyike esztelenség,
csakhogy különbözőek, mint ahogy különbözőnek találtuk az egyik mesterséget a másiktól, az
egyik betegséget a másiktól. Te mit gondolsz?
ALKIBIADÉSZ: Szerintem így van.
SZÓKRATÉSZ: Akkor térjünk vissza újra az eredeti kérdéshez, beszélgetésünk elején
ugyanis arról volt szó, hogy megvizsgáljuk, milyen emberek az esztelenek és az épeszűek!
Mert elfogadtuk, hogy vannak ilyenek, vagy nem?
ALKIBIADÉSZ: Igen, elfogadtuk.
SZÓKRATÉSZ: Vajon épeszű alatt olyan embert értesz, aki tudja, hogy mit kell tennie és
mondania?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: És melyik az esztelen ember? Aki egyiket sem tudja?
ALKIBIADÉSZ: Igen, az.
SZÓKRATÉSZ: Aki egyiket sem tudja, ugye nem veszi észre, hogy olyat mond és tesz, amit
nem szabad?
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nos, Alkibiadész, ilyennek mondtam én Oidipuszt! De az élők között is
találhatsz sok ilyet, akik azonban vele ellentétben nem haragjukban, és nem annak tudatában
kérnek bajt magukra, hogy rosszat kérnek, hanem hogy jót. Ő nem is jót kért, és nem is hitte,
hogy jót kér – mások viszont pontosan fordítva járnak. Ami engem illet, azt hiszem, ha
megjelenne neked az isten, akihez igyekszel, és először megkérdezné tőled, mielőtt bármit is
kérnél, hogy megelégszel-e az athéniek fölötti egyeduralommal, ha pedig ezt semmiségnek és
holmi jelentéktelen apróságnak tartanád, megtoldaná valamennyi görög várossal, aztán ha
látná, hogy még ezzel sem éred be, csak egész Európával, felajánlaná azt is, és nemcsak
felajánlaná, hanem kívánságodra még aznap mindenkivel tudatja is, hogy uruk és
parancsolójuk ezentúl Alkibiadész, Kleiniasz fia, nos, azt hiszem, hazáig repdesnél az
örömtől, hogy megütötted a főnyereményt.
 ALKIBIADÉSZ: Szerintem, Szókratész, bárki más így tenne hasonló helyzetben!
SZÓKRATÉSZ: De azért te sem akarnád, hogy az életed árán legyen tiéd a hatalom
valamennyi görög és barbár város felett!
ALKIBIADÉSZ: Nem hát! Hogyan is akarnám, ha egyszer semmire sem megyek vele?
SZÓKRATÉSZ: És mi van akkor, ha aljas módszerekkel és mások kárára kellene
gyakorolnod a hatalmat? Úgy sem akarnád?
ALKIBIADÉSZ: Bizony, hogy nem!
SZÓKRATÉSZ: No, látod, hogy nem tanácsos sem meggondolatlanul elfogadni, ami az
ölünkbe hullik, sem kérni a beteljesülését, ha az embernek baja származhat belőle, vagy akár,
végső esetben, az életével is lakolhat. Hosszan sorolhatnám, hányan sóvárogtak már a
hatalomra és törekedtek a megszerzésére valamilyen nemes cél érdekében, aztán cselszövés
áldozatául esve a hatalom miatt vesztették életüket! Azt hiszem, te jól értesült vagy néhány
„tegnap, tegnapelőtt”146 történt eseménnyel kapcsolatban, nevezetesen, hogy Arkhelaoszt,147 a
makedón uralkodót a szeretője (aki legalább annyira vágyott a hatalomra, mint Arkhelaosz
őrá) eltette láb alól, hogy uralkodó, egyszersmind köztiszteletnek örvendő férfiú legyen, majd,
miután három-négy napig élvezte a hatalmát, ő halt meg mások cselszövésének áldozatául
esve. De nézd csak meg polgártársainkat, róluk nemcsak hallomásból vannak értesüléseink,
hanem saját szemünkkel látjuk, amit látunk! Hányan sóvárogtak már a hadsereg vezetésére,
majd miután elnyerték, egyesek még most is a száműzetés keserű kenyerét eszik, mások
életüket vesztették, és még azok is, akik a legjobb szándékkal jártak el, hiába estek keresztül a
hadvezetés ideje alatt számos veszélyen és megpróbáltatáson, hazatértük után, az övéik között
is legalább annyira szorongatta őket a fizetett feljelentők ostroma, mint az ellenségé, úgyhogy
néhányuk a hadsereg parancsnoki tisztsége helyett már inkább azért könyörgött, hogy bárcsak
ne lenne hadvezér! Ha a megpróbáltatások és fáradozások meghoznák a maguk gyümölcsét,
lenne valami értelme: csakhogy éppen az ellenkezője történik! De beláthatod, ugyanez a
helyzet a gyerekekkel is: hányan imádkoztak már, hogy gyerekük legyen, majd miután lett, a
legnagyobb csapások és fájdalmak érték őket! Néhányan ugyanis a velejükig romlott
gyermekeik miatt egész életüket szakadatlan fájdalmak közepette élik, mások pedig, ha
mégoly kiváló gyermekük van is, de egy sorscsapás következtében elveszítik, legalább olyan
szerencsétlenek lesznek, mint az előbbiek, és azt kívánják, bárcsak gyermekáldás nélkül
maradtak volna.148 És mégis, bár ezek a példák (a számos hasonló mellett) önmagukért
beszélnek, ritkán találni olyat, aki nem fogadja el, ami az ölébe hullik, vagy ha kérése
mindenképpen meghallgatásra talál, képes felhagyni a könyörgéssel. A többség nem utasítaná
el sem az egyeduralmat, ha felkínálnák, sem a hadsereg vezetését, sem más egyebet, aminek a
megszerzése inkább árt, mint használ – sőt, még könyörögnének is érte, ha történetesen nem
kapnák meg. Majd miután övék lett, kis időbe telik, és alkalomadtán megpróbálják
visszacsinálni, elhárítását kérve annak, amiért először könyörögtek. Én már nem is tudom,
nem teljesen alaptalanul vádolja-e az ember az isteneket, mikor azt mondja, hogy a csapások
tőlük jönnek, noha, mondjuk ki, saját ostoba vétkeikért és esztelenségükért szenvednek a
végzeten túl is!149 Mindenesetre, Alkibiadész, alighanem helyén volt az esze ama költőnek,
aki, nyilván azért, mert ostoba barátai voltak, és látta, hogy olyat tesznek és kérnek, ami nem

146
Iliász II. 303. A Gorgiasz egyik szereplője, Pólosz, ugyanezekkel a szavakkal vezeti be Arkhelaosz hatalomra
kerülésének véres történetét (470 d).
147
Arkhelaosz, II. Perdikkasz törvénytelen fia i. e. 413 és 399 között uralkodott. Haláláról forrásaink eltérően
számolnak be. Arisztotelész szerint (Politika V. 10. 1311 b) két becsapott szerető, Krataiosz és a larisszai
Hellanokratész cselszövésének esett áldozatául, míg a szicíliai Diodórosz úgy tudja (XIV. 37, 5), hogy
szerencsétlen baleset áldozata lett, miközben pártfogoltjával, Kraterosszal vadászott.
148
Költői művekben is előforduló közhely (ld. például Euripidész: Médeia 1094 - 1115).
149
Odüsszeia I. 32 szabad idézete.
szolgálja a javukat, bár azt hiszik, a nevükben valamennyiükért fohászkodott. Valahogy így
szól a vers:

Zeusz úr, add, ami hasznos, akár áhítjuk, akár nem;

ámde az ártalmast, áhítsuk akár, utasítsd el!150

Nos, nekem úgy tűnik, szépen és okosan szól a költő, de ha te hozzá tudsz tenni valamit, ne
hallgasd el!
ALKIBIADÉSZ: Nehéz ellentmondani az igazságnak, Szókratész! Mindössze az jár a
fejemben, mennyi bajt okoz az embereknek a tudás hiánya, amennyiben, úgy látszik, magunk
sem vesszük észre, hogy emiatt tesszük, sőt ami a legsúlyosabb, még kérjük is magunknak a
legnagyobb szörnyűségeket. Márpedig erre igazán nem gondolna senki, épp ellenkezőleg, ha
másra nem is, arra feltehetően mindenki alkalmasnak tartja magát, hogy a legjobbat kívánja
magának, ne pedig a legrosszabbat! Utóbbi ugyanis, őszintén szólva, inkább valamiféle átokra
hasonlítana, mintsem imára.
SZÓKRATÉSZ: Csakhogy, drága barátom, erre talán azt felelhetné egy ember, aki
történetesen nálam is, nálad is okosabb, hogy nincs igazunk, mikor ilyen meggondolatlanul
kárhoztatjuk a tudatlanságot, hacsak hozzá nem tesszük, hogy a tudás hiánya bizonyos
dolgokban, bizonyos személyek esetében és bizonyos körülmények között éppen olyan jó,
mint amilyen rossznak bizonyult az említett példák esetében.
ALKIBIADÉSZ: Hogy érted? Hát létezik bármi is, amit bárkinek, bármilyen körülmények
között jobb nem tudni, mint tudni?
SZÓKRATÉSZ: Szerintem igen. Te nem így gondolod?
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Ez esetben téged még azzal sem kell majd vádolnom, hogy meg akarnád
tenni a saját anyáddal, amit Oresztész,151 Alkmaión152 és mások tettek, ha ugyan voltak még
ilyenek.
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, Szókratész! Vigyázz a szádra!
SZÓKRATÉSZ: Nem azt kell rendre utasítanod, Alkibiadész, aki szerint nem szeretnél
elkövetni ilyesmit, hanem sokkal inkább azt, aki az ellenkezőjét állítja, ha már olyan
szörnyűségesnek tartod a tettet, hogy még ilyen ártatlanul sem szabad szóba hozni! De mit
gondolsz, ha Oresztész történetesen észnél van és tudja, hogy mi a legjobb magatartás az ő
helyzetében, vetemedett volna ilyen cselekedetre?
ALKIBIADÉSZ: Bizonyára nem.
SZÓKRATÉSZ: De senki más sem, azt hiszem!
ALKIBIADÉSZ: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Tehát, úgy látszik, a jóval kapcsolatos tudás hiánya, vagyis a jó nem
ismerése a rossz dolog.

150
A költemény szerzője ismeretlen, de a vers megtalálható az Antho-logia Graeca gyűjteményben (X. 108).
Hasonló imádságot tulajdonít Szókratésznek Xenophón (Emlékezéseim Szókratészról I. 3, 2), Dio dórosz szerint
(X. 9, 8) pedig a püthagoreus közösségben előírás volt, hogy csak az általános értelemben vett jót kérhették az
istenektől, minden további pontosítás nélkül.
151
Oresztész, Agamemnón fia, meggyilkolta saját anyját, Klütaimnészt-rát, hogy apja haláláért bosszút álljon. A
történetet számos irodalmi alkotás feldolgozta, a legnagyobb részletességgel Aiszkhülosz trilógiája
(Agamemnón, Áldozatvivők, Eumeniszek).
152
Alkmaión a Thébai ellen hadat indító hősök egyikének, Amphiara-osznak a fia. Az első hadjárat során elesett
királyok fiainak (epigonok) élére állva ő vezette tíz évvel később a második hadjáratot. Hazatérését követően
néhai apja parancsára megölte anyját, Eriphülét (Apollodórosz: Mitológia III. 7).
 ALKIBIADÉSZ: Legalábbis így gondolom.
SZÓKRATÉSZ: Oresztész és az összes többi ember esetében egyaránt, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor most gondoljuk végig a következőt! Tegyük fel, hirtelen fejedbe
veszed és jónak látod, hogy gyámodat153 és barátodat, Periklészt egy tőrrel a kezedben
házában felkeresd, és megkérdezd, otthon van-e, mert az a szándékod, hogy meggyilkold,
méghozzá személy szerint őt, és senki mást, a háznép pedig azt feleli, hogy otthon van — én
nem állítom, hogy valóban ilyesmit akarnál elkövetni, csak úgy teszek, mintha ez lenne a
szándékod; márpedig minden további nélkül előfordulhat, hogy egyszer csak kialakul egy
téveszme az emberben (különösen, ha nem ismeri fel a jót), és ennek következtében időnként
még a legrosszabbat is jónak tartja. Nem gondolod?
ALKIBIADÉSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Nos, ha belépve a házba megpillantanád, de nem ismernéd fel, és azt
hinnéd, hogy másvalaki, vajon meg mernéd-e ölni?
ALKIBIADÉSZ: Nem, Zeuszra, nem hinném!
SZÓKRATÉSZ: Bizonyára azért, mert nem azt akarod megölni, aki épp az utadba kerül,
hanem személy szerint őt, ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint még ha többször is próbálnád, de egyszer sem ismernéd fel
Periklészt, amikor arra kerül a sor, sohasem támadnál rá.
ALKIBIADÉSZ: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Lássuk csak! Szerinted Oresztész rátámadt volna bármikor is az anyjára, ha
ugyanígy nem ismerte volna fel?
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, nem.
SZÓKRATÉSZ: Mert bizonyára neki sem az járt a fejében, hogy az első szembe jövő
nőszemélyt vagy másvalakinek az anyját ölje meg, hanem, hogy személy szerint a sajátját.
ALKIBIADÉSZ: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Hasonló esetben tehát, mikor az ember olyan állapotba kerül, hogy ilyesmit
tervez, jobb, ha nem ismeri fel az igazságot.
ALKIBIADÉSZ: Feltehetően.
SZÓKRATÉSZ: Látod már, hogy a tudás hiánya bizonyos esetben, bizonyos személyek
számára, bizonyos körülmények között jó, nem pedig rossz, mint az imént gondoltad?
ALKIBIADÉSZ: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nos, ha hajlandó lennél folytatni a vizsgálódást, alighanem különösnek
találnád a következtetést!
ALKIBIADÉSZ: Mégis mi az, Szókratész?
SZÓKRATÉSZ: Az igazat megvallva, könnyen meglehet, hogy az ismeretek többsége,
amennyiben nem párosul a jó ismeretével, csak elvétve hasznos, ám annál többször ártalmas.
Gondold csak meg! Amikor valamit tenni vagy mondani készülünk, szerinted nem
szükségszerű, hogy először is azt kell hinnünk, hogy értünk hozzá, vagy tényleg értenünk kell
ahhoz, amit magabiztosan akarunk mondani vagy tenni?
ALKIBIADÉSZ: Szerintem szükségszerű.

153
Alkibiadész, apjának, Kleiniasznak i. e. 446-ban Koróneia mellett bekövetkezett halála után, körülbelül
négyéves korában került Periklész gondnoksága alá.
 SZÓKRATÉSZ: Itt vannak például a szónokok! Vagy tudnak tanácsot adni, vagy azt
gondolják, hogy tudnak, amikor jó tanácsokkal látnak el bennünket – legyen szó akár a
háború és béke ügyéről, akár falak építéséről vagy kikötők megerősítéséről. Egyszóval
bármilyen intézkedést hoz a város egy másik várossal szemben, vagy saját érdekében: minden
a szónokok javaslata alapján történik.
ALKIBIADÉSZ: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Figyelj csak, mi következik mindebből!
ALKIBIADÉSZ: Figyelek, amennyire tőlem telik!
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár épeszű és esztelen emberekről beszéltél?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye az esztelenek többen, az épeszűek kevesebben vannak?
ALKIBIADÉSZ: Úgy ám!
SZÓKRATÉSZ: Ugye valamilyen szempont alapján különbözteted meg ezt a két csoportot?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Vajon épeszűnek tartod-e az olyan embert, aki ért a tanácsadáshoz, de nem
tudja, hogy jó-e, és hogy mikor jó a tanácsa?
ALKIBIADÉSZ: Nem, dehogy.
SZÓKRATÉSZ: Gondolom azt sem, aki általában ért a hadviseléshez, de nem tudja, hogy
mikor jó, és mennyi ideig jó háborúzni. Ugye?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár azt sem, aki ért a másik megöléséhez, kirablásához, száműzéséhez,
de nem tudja, hogy mikor jó, és kivel szemben jó mindez?
ALKIBIADÉSZ: Persze, hogy nem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát aki ért az ilyesmihez, és ez párosul nála a jó ismeretével – márpedig
ez bizonyára azonos a hasznos ismeretével, nemde?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Nos, ebben az esetben nevezzük épeszűnek és megfelelő tanácsadónak mind
a város, mind a saját maga számára. Ha viszont nem ilyen, éppen ellenkezőleg. Te hogy
látod?
ALKIBIADÉSZ: Pontosan így.
SZÓKRATÉSZ: És mi van akkor, ha valaki ért a lovagláshoz vagy az íjászathoz, vagy
esetleg az ökölvíváshoz, a birkózáshoz, a harcművészet egyéb ágaihoz, vagy bármi olyanhoz,
amihez szakmai tudás révén értünk? Hogyan neveznéd, aki egy adott szakterületen tudja,
hogy mi a jó? A lovaglás esetében ugye jó lovasnak?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig ökölvívásról van szó, gondolom, jó ökölvívónak, fuvolázás
esetében jó fuvolásnak és így tovább. Vagy nem?
ALKIBIADÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Mit gondolsz, ha az ember ezekben valamennyire járatos, akkor
szükségszerű, hogy egyben épeszű is legyen? Vagy kijelenthetjük, hogy attól még messze
van?
ALKIBIADÉSZ: Zeuszra, messze bizony!
SZÓKRATÉSZ: Mit gondolsz, milyen államot alkotnának a kiváló íjászok és
fuvolajátékosok, továbbá atléták és különböző mesteremberek, beleértve az imént
említetteket, akik csak a puszta hadviseléshez és a puszta öldökléshez értenek, valamint a
közélet felfuvalkodott szónokai, ha egyikük sem rendelkezik a jó ismeretével és egyikük sem
tudja, hogy mikor és kivel szemben használja az egyes mesterségeket, hogy jó legyen? 154
ALKIBIADÉSZ: Hitvány egy város lenne az, Szókratész!
SZÓKRATÉSZ: Még inkább ez lenne a véleményed, azt hiszem, ha látnád, hogy
mindegyikük döngeti a mellét és a kormányzás oroszlánrészét megpróbálja annak a területnek
kiosztani,

amelyben épp elsőnek érzi önmagát.155

Vagyis az adott csoport szempontjából csakugyan jó lenne a helyzet, de az esetek

túlnyomó részében nem találnák el, hogy mi a jó a város és saját maguk számára, mivel, azt
hiszem, a józan ész helyett ösztöneikre hallgatnának. Ilyen körülmények között vajon nem
lenne igazunk, ha azt mondanánk, hogy egy ilyen városban teljes zűrzavar és törvénytelen
állapot uralkodik?
ALKIBIADÉSZ: De igazunk lenne, Zeuszra!
SZÓKRATÉSZ: Ugye szükségszerűnek találtuk, hogy először is azt kell hinnünk, hogy
értünk hozzá, vagy tényleg értenünk kell ahhoz, amit magabiztosan akarunk mondani vagy
tenni?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha azt teszi az ember, amihez ért vagy amiről úgy gondolja, hogy ért hozzá,
és ez párosul a hasznos ismeretével, akkor ezt előnyösnek tartjuk mind a város, mind a saját
maga számára. Ugye?
ALKIBIADÉSZ: Hogyne!
SZÓKRATÉSZ: Ellenkező esetben viszont, gondolom, sem a város, sem a saját maga
számára nem előnyös.
ALKIBIADÉSZ: Nem bizony!
SZÓKRATÉSZ: Nos? Még most is ugyanígy gondolod? Vagy más véleményen vagy?
ALKIBIADÉSZ: Nem. Továbbra is ez a véleményem.
SZÓKRATÉSZ: Ugye azt állítottad, hogy a többséget tartod esztelennek, és csak a
kisebbséget épeszűnek?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye ismét leszögezhetjük, hogy a többség nem találja el, mi a jó,
gondolom azért, mert a józan ész helyett rendszerint az ösztöneire hallgat?
ALKIBIADÉSZ: Leszögezhetjük.
SZÓKRATÉSZ: A többség számára tehát előnyös, ha nem tud semmit és nem is hiszi, hogy
tud, mert különben még lelkesebben fogja tenni, amit tud, vagy amiről azt hiszi, hogy tudja:
ebből pedig rendszerint több kár származik, mint haszon.
ALKIBIADÉSZ: Tökéletesen igazad van!

154
A jó ismeretének elsődleges fontossága a platóni dialógusok gyakran hangoztatott tétele. Az állítás szerint
nincs valódi tudás a jó ismerete nélkül, mert a tudás, ha nem párosul az igazságossággal és a többi erénnyel,
értéktelen: „[...] a tudás minden fajtája, ha el van szakítva az igazságosságtól és a többi erénytől, agyafúrtság
csupán, nem bölcsesség" (Menexenosz 246 e; ford. Kövendi Dénes). Az ember számára kizárólag a tökéletesség
keresése fontos: „[...] az embernek semmi mást nem kell kutatnia, [...] csupán azt, mi a legjobb és a legkiválóbb"
(Phaidón 97 d; ford. Kerényi Grácia). Az ékesszólás művészete például Szókratész szerint nem több, mint
egyszerű hízelgés, „mivel nem a legjobbat, hanem a kellemest veszi célba" (Gorgiasz 465 a; ford. Horváth
Judit).
155
Töredék Euripidész Antiopé című elveszett darabjából (azonos a Gorgiasz 484 e idézetével).
 SZÓKRATÉSZ: Látod, látod! Kiderült, hogy csakugyan igazam volt, amikor azt mondtam,
könnyen meglehet, hogy az ismeretek többsége, amennyiben a jó ismerete nélkül tett szert rá
az ember, csak elvétve hasznos, többnyire viszont ártalmas. Nemde?
ALKIBIADÉSZ: Ha akkor nem is, most már belátom, Szókratész!
SZÓKRATÉSZ: Tehát mind a városnak, mind a lelkiismeretes embernek, ha helyesen
kívánja élni az életét, pontosan úgy kell ragaszkodnia ehhez a tudáshoz, mint a betegnek
orvosához, vagy a kormányoshoz az utasnak, aki biztonságban akar hajózni. Ennek híján
ugyanis, úgy tűnik, szükségszerű, hogy minél kedvezőbben irányítja a sors a széljárást az
anyagi helyzet, a testi erő vagy más efféle dolgában, abból annál nagyobb hibák származnak.
Az olyan embert, akit sokoldalú ezermesterként emlegetünk, de híján van ennek a tudásnak,
és ide-oda sodródik hol egyik, hol másik tudománya között, teljesen megérdemelten fogja
utolérni a szörnyű vihar, mert folyamatosan kormányos nélkül tartózkodik a nyílt tengeren, és
hamar be is végzi élete pályáját.156 Nemde? Úgyhogy, véleményem szerint, ide is illik a költő
egyik sora, amikor egy helyen szemrehányást tesz valakinek, és azt mondja, hogy

sok dolgot tuda, ám rosszul tudván valamennyit.157

ALKIBIADÉSZ: Mégis, hogy jön ide ez a sor, Szókratész? Mert nekem úgy tűnik, az
égvilágon semmi köze sincs a tárgyhoz!
SZÓKRATÉSZ: Nagyon is köze van a tárgyhoz! Csak éppen, barátocskám, mint általában
mindegyikük, ez a költő is homályosan fogalmaz! Ugyanis minden költészet természeténél
fogva rejtélyes, a hétköznapi ember nem érti. És azon felül, hogy természeténél fogva ilyen,
valahányszor egy irigy embert kerít a hatalmába, aki nem hajlandó nekünk megmutatni, sőt
amennyire csak lehet, megpróbálja eltitkolni előttünk bölcsességét, olyankor hihetetlenül
nehéz kihámoznunk, hogy mégis mire gondol a szerző. Hiszen bizonyára nem feltételezed,
hogy éppen Homérosz, ez az istenekhez hasonló, végtelen bölcsességű költő ne tudná – ő
mondja ugyanis, hogy Margitész sok dolgot tud ugyan, de valamennyit rosszul tudja –, hogy
nem lehetséges rosszul tudni! Szerintem csak homályosan fogalmaz, amennyiben a „rosszul”
kifejezést használja a „rossz dolog” helyett, valamint a „tudván” alakot a „tudni” helyett: a sor
így nem férne bele a versmértékbe, de valójában azt akarja jelenteni, hogy sokféle
tevékenységet tudott, de rossz volt számára mindezt tudni. Nyilvánvaló tehát, hogy ha
számára rossz dolognak számított sokat tudni, semmirekellő egy alak lehetett — feltéve, ha
hihetünk az imént ismertetett értelmezésnek.158
ALKIBIADÉSZ: Azt hiszem, hihetünk, Szókratész! Legalábbis meglehetősen nehezen
fogadnék el más magyarázatot, ha még ezt is elutasítanám!
SZÓKRATÉSZ: Jól hiszed!
ALKIBIADÉSZ: Megismétlem tehát, elhiszem a magyarázatodat.
SZÓKRATÉSZ: Akkor, Zeuszra, folytassuk! (Hiszen alighanem látod, milyen kilátástalan a
helyzet – márpedig ehhez szerintem te is jócskán hozzájárultál: összevissza változtatod a
véleményed, egy válasz mellett sem tartasz ki, sőt ami az egyik pillanatban szilárd
meggyőződésed, azt a következőben leveted, mint egy használt ruhát, és már egész mást
gondolsz.) Nos, ha még egyszer megjelenne neked az isten, akihez történetesen igyekszel, és
megkérdezné, mielőtt bármit is kérsz, hogy beéred-e valamivel abból, amiről annak idején szó

156
Hasonló véleményt fogalmaz meg a Törvények (VII. 819 a) névtelen athéni szereplője: „[...] egy téren sem a
teljes járatlanság a félelmetes és nem az a legnagyobb baj, hanem a sokféle tudás, a sok mindenben való
jártasság helyes irányítás nélkül: ez sokkal nagyobb csapás." (ford. Kövendi Dénes)
157
Töredék a Homérosznak tulajdonított Margitész című komikus eposzból (ford. Devecseri Gábor).
158
Szókratész értelmezése erősen ironikus, sem nyelvtani, sem tartalmi szempontból nem állja meg a helyét.
volt, vagy esetleg felajánlaná, hogy kívánj magadnak valamit, mégis mit gondolsz, melyik
adományával vagy milyen kívánsággal járnál jól?
ALKIBIADÉSZ: Te jó ég, Szókratész! Erre semmit nem tudnék mondani neked! Őrült egy
dolog, azt hiszem, és őszintén szólva nagy elővigyázatosságra van szükség, nehogy az ember,
anélkül hogy észrevenné, súlyos csapást kérjen a fejére, abban a hiszemben, hogy jót kér,
majd miután megkapja, kis időbe telik, és – mint te is mondtad – máris megpróbálja
visszacsinálni, elhárítását kérve annak, amiért először könyörgött.
SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint kicsit többet tud nálunk a költő, akinek a verséből az elején
idéztem, hogy az ártalmas dolgot, még ha áhítjuk is, utasítsa el az isten. Ugye?
ALKIBIADÉSZ: Meghiszem azt!
SZÓKRATÉSZ: Egyébként, Alkibiadész, a lakedaimónbeliek is – akár a költőnket
megirigyelve, akár saját kútfőből –, mind a maguk, mind a közösség nevében, mindig hasonló
imádságot mondanak: azt kívánják, hogy az istenek szépet és jót adjanak nekik, és senki
emberfia nem hallotta még, hogy ennél többet kértek volna. Így aztán a mai napig nem
maradnak el senkitől szerencse dolgában, ennélfogva ha előfordul is, hogy nem mindenben
járnak sikerrel, az nem az imádságuk miatt történik, hanem, szerintem, az isteneken múlik,
akik eldöntik, hogy teljesítenek-e egy adott kívánságot, vagy nem. De szeretnék neked
elmesélni egy másik történetet is, amit egyszer néhány öregtől hallottam. Mikor az athéniek és
a lakedaimónbeliek között viszálykodás támadt, úgy alakult, hogy városunk, akár
szárazföldön, akár tengeren került sor összecsapásra, mindig kudarcot vallott, és egyszer sem
tudott győzelmet aratni. Mivel az athéniek nehezen viselték a helyzetet és nem tudták, milyen
eszközzel hárítsák el a sorozatos csapásokat, tanácsot tartottak, és úgy határoztak, legjobb, ha
követeket küldenek Ammónhoz159 és tőle kérnek magyarázatot. Többek között arra is választ
vártak, hogy ugyan miért segítik az istenek inkább a lakedaimónbelieket győzelemre, mint
őket: „A görögök közül a legtöbb és legszebb áldozatot – mondták — mi mutatjuk be; olyan
ajándékokkal ékesítettük fel szentélyeiket, mint senki más, évről évre a legfényűzőbb és
legünnepélyesebb felvonulásokat rendeztük az istenek tiszteletére, és annyit költöttünk,
amennyit a többi görög város együtt sem. Bezzeg a lakedaimónbelieknek – mondták – soha
nem volt gondjuk ilyesmire, sőt olyan kicsinyesen bánnak az istenekkel, hogy mindig a beteg
állatokat áldozzák fel, és minden egyéb vonatkozásban sokkal szűkmarkúbban mutatják ki
tiszteletüket, mint mi, holott anyagilag semmivel nem állnak rosszabbul városunknál.”160
Miután előadták panaszukat és megkérdezték, mit kell tenniük, hogy a sorozatos csapásokat
elhárítsák, az isten nevében szóló pap semmi egyebet nem felelt (mert nyilván nem engedte az
isten), csak hívatta a követet és így szólt: „Ammón azt üzeni az athéniaknak, hogy
szívesebben fogadja a lakedaimónbeliek illendő kérését, mint a görögök valamennyi
áldozatát.” Ennyit mondott, semmi többet. Márpedig illendő kérés alatt, azt hiszem, nem mást
értett az isten, mint az imádságukat, ami csakugyan nagyban különbözik a többiekétől. A
többi görög ugyanis hol aranyozott szarvú bikákat vezet elő, hol pedig adományokkal
ajándékozza meg az isteneket, közben meg azt kívánják maguknak, ami éppen eszükbe jut,
legyen az akár jó, akár rossz. Nem csoda, hogy meggondolatlan kéréseik hallatán az istenek
nem veszik jó néven ezeket a fényes ünnepségeket és áldozatokat. Mindenesetre, azt hiszem,
nagy elővigyázatosságra van szükség, valamint megfontolásra, hogy mégis mit szabad
mondani, és mit nem. Homérosznál is találhatsz számos hasonló példát: azt mondja, hogy a
trójaiak tábort vertek és
159
Az egyiptomi eredetű istenséget a görögök Zeusszal azonosították. Híres szentélye a líbiai sivatag közepén,
egy oázisban állt. A jósda alapításáról Hérodotosz is említést tesz (II. 42; 54 - 55), míg Arisztotelész
beszámolója szerint (Az athéni állam 61. 7) Ammón igen nagy tiszteletben állt Athénban az i. e. IV. században.
160
Arisztotelész a lakedaimóni alkotmányról szólva (Politika II. 9 1271 b) homlokegyenest ellentétes képet fest:
„Nagyon rossz a közpénzek kezelése is a spártaiaknál. Az állampénztárban nincs semmi pénz, holott sokszor kell
nagy háborúkba bocsátkozniuk", (ford. Szabó Miklós)
 szép hekatombákat szenteltek az égilakóknak.

Az égig vitték fel a szellők az áldozatillatokat

édeseket, de a boldog olümposziak be se szívták,

mert szent Trója nekik rettentőn gyűlöletes volt,
és Priamosz, meg népe a jógerelyes Priamosznak.161

Úgyhogy semmit sem értek el az áldozattal és hiába adtak ajándékokat, mert az istenek
szemében gyűlöletesek voltak. Meggyőződésem ugyanis, hogy az isteneket nem lehet
ajándékokkal megkörnyékezni, mint egy rossz uzsorást, és mi is butaságot beszélünk, ha arra
számítunk, hogy ezzel felülmúljuk a lakedaimónbelieket. Mégiscsak szörnyű lenne, ha az
istenek az ajándékainkra és az áldozatainkra tekintenének, nem pedig az életünkre, hogy
istenfélő és tisztességes-e az adott ember! De szerintem sokkal inkább figyelnek erre, mint
azokra a fényűző ünnepélyekre és áldozatokra, amiket minden további nélkül évről évre
bemutathat egy magánszemély éppúgy, mint egy város, annak ellenére, hogy egyébként nem
ismernek sem istent, sem embert. Az istenek azonban, mivel ajándékokkal nem
lekenyerezhetők, megvetnek minden külsőséget, ahogy az isten és az isten nevében szóló pap
szavaiból kiderült. Alighanem arról van szó, hogy az istenek és az értelmes emberek előtt az
igazságosság és a józan gondolkodás különösen nagy becsben áll, józan gondolkodású és
igazságos pedig az a személy, aki tudja, mit kell tennie és mondania mind az istenek, mind az
emberek előtt.162 De tőled is szeretném megtudni, hogyan gondolkodsz erről a kérdésről!
ALKIBIADÉSZ: Pontosan ugyanaz a véleményem, Szókratész, mint neked és az istennek!
Nem is lenne illő dolog az isten ellen szavaznom!
SZÓKRATÉSZ: Emlékszel ugye, azt mondtad, nem tudod, mitévő legyél, nehogy, anélkül
hogy észrevennéd, súlyos csapást kérj a fejedre abban a hiszemben, hogy jót kérsz?
ALKIBIADÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Nos, látod, nem biztonságos dolog az isten elé vinned a kívánságod, nehogy
véletlenül úgy alakuljon, hogy meggondolatlan kérésed hallatán az isten nem fogadja el az
áldozatod, sőt talán még egyéb kellemetlenségben is részesülhetsz! Ha rám hallgatsz, legjobb,
ha nyugton maradsz! Nem hinném ugyanis, hogy nagyratörésedben – ez a legudvariasabb
elnevezése az esztelenségnek – a lakedaimónbeliek módján könyörögnél. Kénytelen vagy hát
várni egészen addig, míg valaki meg nem tanítja, hogyan kell viselkedned az istenekkel és az
emberekkel.
ALKIBIADÉSZ: Mikor jön el az ideje, Szókratész, és ki fog rá megtanítani? Tiszta
szívemből szeretném látni azt az embert, hogy miféle!
SZÓKRATÉSZ: Olyan, aki törődik veled! De azt hiszem, ahogy Athéné leszedi a hályogot
Diomédész szeméről Homérosznál,

hogy jól ismerjen rá, melyik itt isten, melyik ember,163

úgy neked is először a lelkedről kell leszednie a hályogot, ami most borítja, és csak aztán
szabad megmutatnia, hogyan ismerd fel a rosszat és a jót. Mert pillanatnyilag, azt hiszem,
képtelen volnál rá!

161
Iliász VIII. 548 - 552 (ford. Devecseri Gábor).
162
A Gorgiasz szerint (507 a - c) a mértéktartó ember az, aki ...mindig megfelelően cselekszik az istenekkel és
az emberekkel szemben." (ford. Horváth Judit)
163
Iliász V. 127 (ford. Devecseri Gábor).
 ALKIBIADÉSZ: Vegye hát le a hályogot, vagy amit csak akar! Ami engem illet, készen
állok rá, hogy egyetlen utasítása elől se futamodjam meg, bárki legyen is az illető, ha ettől
jobb ember leszek!
SZÓKRATÉSZ: Hiszen ő is mérhetetlen jóindulattal van irántad!
ALKIBIADÉSZ: Ez esetben, azt hiszem, legjobb lesz, ha addig is elnapolom az áldozatot!
SZÓKRATÉSZ: Igazad van! Csakugyan biztonságosabb, mint kitenni magad ilyen hatalmas
kockázatnak!
ALKIBIADÉSZ: De még mennyire, Szókratész! Úgyhogy ezt a koszorút, mivel azt hiszem,
jó tanácsot adtál, a te fejedre teszem,164 az isteneknek pedig majd akkor adunk koszorút és
minden egyebet, amit szokás, mikor úgy
látom, eljött az a várva várt nap. Ha akarják, hamarosan el fog jönni!
SZÓKRATÉSZ: Én pedig a koszorút is elfogadom, és szívesen látnám, ha másféle
ajándékkal is meglepnél. Ahogy Euripidész darabjában mondja Kreón, miután megpillantja
Teiresziaszt koszorúval a fején, és hallja, hogy az ellenségtől szerzett zsákmányból kapta
ajándékba jóstehetsége miatt

diadalmi díszed hát tekintsük jósjelül!

Hogy mily habok közt hánykolódunk: tudhatod,165

úgy magam is jósjelnek tekintem ezt a tőled kapott elismerést. Azt hiszem, a habok nem
kisebbek, mint Kreón esetében, és szívesen aratnék diadalt szeretőid fölött!

A HIPPARKHOSZ FELÉPÍTÉSE
A haszonleső fogalmának első meghatározása (225 a 1-226 dó)

Szókratész beszélgetőtársa szerint a haszonleső olyan ember, aki értéktelen dolgokból akar
hasznot húzni.
Szókratész a hétköznapi életből vett példákkal bizonyítja, hogy bármelyik jó szakember
meg tudja állapítani, milyen értéket képvisel a munkája, mert rendelkezik az ehhez szükséges
tudással, márpedig egyetlen szakember sem olyan ostoba, hogy értéktelen áruja fejében
hasznot reméljen. Következtetés: haszonleső ember nincs.

A haszonleső fogalmának második meghatározása (226 d 7 -227 c 9)

A beszélgetőtárs pontosítja korábbi meghatározását: a haszonlesők a jelentéktelen és

értéktelen dolgokból is hasznot akarnak kicsikarni, azokat is értékesnek tartják.
Szókratész ellenérve szerint, ha a kár rossz, akkor a haszon jó, márpedig minden ember
törekszik a jóra. Következtetés: minden ember haszonleső.

A haszonlesőfogalmának harmadik meghatározása (227 c 10 – 228 a 10)

A haszonleső olyan dolgokból számít nyereségre, amikből a rendes ember nem akar
hasznot húzni – állítja a beszélgetőtárs.
Szókratész megismétli, hogy mivel a haszon jó dolog, mindenki törekszik rá,
következésképpen a rendes ember is.
164
Utalás A lakoma egyik jelenetére (213 e), ahol Alkibiadész ugyanígy megkoszorúzza Szókratészt.
165
Euripidész: Phoiníkiai nők 863 (ford. Kárpáty Csilla).
 Közjáték: Hipparkhosz története (228 b 1 – 229 d 7)

Szókratész Hipparkhosz egyik mondására hivatkozva bizonygatja, hogy beszélgetőtársát

barátjának tekinti és nem akarja becsapni, egyúttal ismerteti Hipparkhosznak a bölcsesség
szolgálatában álló tevékenységét, továbbá halálának hiteles történetét.

A haszon fogalma (229 d 8 – 231 a 9)

Szókratész összefoglalja a beszélgetés eddigi eredményeit, majd felajánlja, hogy a

gondolatmenet bármelyik megállapítását hajlandó visszavonni, és kész újból megvitatni a
kérdést. Társa azt állítja, hogy a jó haszon mellett létezik rossz haszon is, és elfogadja, hogy
haszonnak számít minden olyan szerzemény, ami ingyen, vagy a bevételnél kisebb kiadással
kerül az ember birtokába.

A haszonleső fogalmának negyedik meghatározása (231 a 10- 232 c 9)

Szókratész elutasítja, hogy a haszonleső a rossz haszonból kíván nyereségre szert tenni.
Ellenvetései: a haszon előbbi meghatározása pontatlan, mert egy ingyen birtokunkba került
szerzemény lehet rossz is, de akkor nem lehet haszon, mert az jó, másrészt a mennyiségi
korlátozás sem megfelelő módszer a haszon meghatározásánál, mert például kevesebb arany
értékesebb lehet, mint több ezüst. Mivel tehát minden haszon jó, és a tisztességes ember pedig
törekszik a jóra, minden tisztességes ember haszonleső.

HIPPARKHOSZ (AVAGY A HASZONLESŐ)

SZÓKRATÉSZ: Tulajdonképpen mi az a haszonlesés? Egyáltalán mit jelent, és kik a

haszonlesők?
BARÁT: Szerintem azok, akik érdemesnek tartják, hogy hasznot húzzanak abból, ami nem
ér semmit.166
SZÓKRATÉSZ: Mit gondolsz? Vajon tisztában vannak azzal, hogy ezek a dolgok
értéktelenek, vagy nem tudják? Mert ha szerinted nem tudják, azzal ostobának nevezed a
haszonlesőket.
BARÁT Egyáltalán nem tartom őket ostobának, nagyon is agyafúrtak, ravaszak és a
haszonért mindenre kaphatók, mivel pontosan tudják, mindaz, amiből nem átallnak hasznot
húzni, értéktelen, mégis arra vetemednek, hogy szemérmetlenül nyerészkedjenek.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár olyan embert nevezel haszonlesőnek, mint amilyen az az
ültetvényes, aki tudja ugyan, hogy terménye értéktelen, mégsem átall annak termesztéséből
hasznot húzni? Ilyen emberre gondolsz, ugye?
BARÁT: Hát bizony, Szókratész, a haszonleső mindenből hasznot húzna.
SZÓKRATÉSZ: Ne kapkodj már ennyire! Úgy csinálsz, mintha valaki megsértett volna
valamivel! Próbálj meg inkább figyelmesen válaszolni nekem, felteszem még egyszer a
kérdést!167 Abban egyetértesz, hogy a haszonleső tisztában van annak értékével, amiből
szerinte érdemes hasznot húzni. Nem igaz?

166
A beszélgetés első felében többször visszaköszönő szójáték az axioó ige („érdemesnek/méltónak tart”) és az azonos tőből
képzett axiosz melléknév („valamit érő”, „értékes”, „érdemes”) különböző alakjainak felhasználásával.
167
Szókratész arra figyelmezteti beszélgetőtársát, hogy megsértette a filozófiai dialógus szabályait, mert nem az adott
kérdésre válaszolt.
 BARÁT: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Ki az a személy, aki tisztában van a termények értékével, aki tudja, hogy
elültetni olyasmit érdemes, aminek idő is, föld is kellemes?168 Csakhogy mi is
szellemeskedjünk egy kicsit, mint a törvényszék bajnokai, akik ilyen fordulatokkal színesítik
a beszédeiket!
BARÁT: Nyilván a földműves.
SZÓKRATÉSZ: Ha valaki érdemesnek tartja, hogy hasznot húzzon, akkor ugye azt gondolja,
hogy neki hasznot kell húznia?
BARÁT: Azt hát!
SZÓKRATÉSZ: Meg ne próbálj rászedni engem, öreg rókát tejfelesszájú gyerkőc létedre,
mert most is olyan választ adtál, amit magad sem hiszel! Felelj csak igaz lelkedre!
Lehetségesnek tartod, hogy egy vérbeli földműves, aki tisztában van azzal, hogy teljesen
értéktelen növényt termeszt, abból hasznot remél?
BARÁT: Zeuszra, dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Nézzünk egy másik példát! A lótenyésztő, aki tisztában van azzal, hogy a
lovát silány takarmánnyal eteti, szerinted nem tudja, hogy tönkreteszi a lovat?
BARÁT: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát nem hiszi, hogy annak a silány takarmánynak köszönhetően haszonra
tesz szert.
BARÁT: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Folytassuk! A kormányos, aki hajóját használhatatlan vitorlákkal és
kormánylapáttal szerelte fel, szerinted nem tudja, hogy rá fog fizetni és mind a saját maga,
mind a hajó, mind a teljes rakomány épségét kockáztatja?
BARÁT: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát nem hiszi, hogy a hasznavehetetlen felszerelésének köszönhetően
haszonra tesz szert.
BARÁT: Persze hogy nem.
SZÓKRATÉSZ: Hát a hadvezér, aki tisztában van azzal, hogy serege silány fegyverzetet
visel, számít-e haszonra ebből, és érdemesnek tartja-e arra, hogy hasznot húzzon belőle?
BARÁT: Szó sincs róla.
SZÓKRATÉSZ: Hát a fuvolás, akinek a fuvolája, vagy a lantos, akinek a lantja, vagy az
íjász, akinek az íja vacak, vagy bármilyen más szakember, vagy akárki, akinek van egy csöpp
esze, értéktelen szerszámok vagy értéktelen felszerelés birtokában remél-e azokból hasznot?
BARÁT: Bizonyára nem.
SZÓKRATÉSZ: Akkor ugyan kiket nevezel haszonlesőnek? Mert biztos nem azokat, akiket
sorra vettünk, hanem azokat, akik, bár tudják, hogy a birtokukban lévő dolog értéktelen,
mégis úgy vélik, hasznot kell húzniuk belőle. Ha viszont így áll a helyzet, virágszálam, ahogy
most mondod, akkor az égadta világon senki sem haszonleső.
BARÁT: Csakhogy én azokat hívom haszonlesőknek, Szókratész, akik telhetetlenségükben
nyerni szeretnének a legapróbb dolgokon is, amiknek alig vagy egyáltalán nincs értékük, és
reszketnek a haszonért.

168
A görög mondatnak a többféle szónoki eszköz együttes alkalmazásából fakadó szépsége nehezen érzékeltethető. A
fordítást a hasonló hangzású szavak használata (paronomasia), az egyenlő szótagszámú tagmondatok (pariszon) és a rím
(homoioteleuton) alkalmazása mellett nem könnyíti meg az a körülmény sem, hogy az axia melléknévi alak továbbviszi az
említett szójátékot.
 SZÓKRATÉSZ: Bizonyára nem tudják, kiváló barátom, hogy nem ér semmit, amijük van,
hiszen az ellenkezőjéről már bebizonyítottuk magunknak, hogy képtelenség.
BARÁT: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Nem tudják, vagyis fogalmuk sincs róla, és az értéktelenről azt hiszik, hogy
sokat ér.
BARÁT: Feltehetően.
SZÓKRATÉSZ: Mindenesetre a haszonleső szereti a hasznot, ugye?
BARÁT: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Haszonnak a kár ellentétét nevezed?
BARÁT: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Elképzelhető, hogy akad olyan ember, akinek jó, ha kár éri?
BARÁT: Ki van zárva.
SZÓKRATÉSZ: Inkább rossz?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A kár tehát ártalmas az embereknek.
BARÁT: Ártalmas.
SZÓKRATÉSZ: A kár tehát rossz.
BARÁT: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: A haszon pedig a kár ellentéte.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A haszon tehát jó.
BARÁT Persze.169
SZÓKRATÉSZ: Akkor azokat hívod haszonlesőknek, akik a jót szeretik.
BARÁT: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Az biztos, hogy nem bolondok, ha ezt mondod róluk, barátom! Hát te
személy szerint? Szereted azt, ami jó, vagy nem szereted?
BARÁT Szeretem hát!
SZÓKRATÉSZ: Van-e olyan jó, amit nem kedvelsz, vagy az olyasmi biztos, hogy rossz?
BARÁT Zeuszra, ilyen jó nincs!
SZÓKRATÉSZ: Akkor minden jó dolgot egyaránt szeretsz.
BARÁT Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha engem kérdezel, elismerem, hogy veled együtt én is a jó dolgokat
szeretem. De mit gondolsz, rajtunk kívül az összes többi ember is nem a jó dolgokat szereti,
és a rosszakat gyűlöli?
BARÁT: Szerintem ez a helyzet.
SZÓKRATÉSZ: Egyetértettünk-e abban, hogy a haszon jó dolog?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ebben az esetben úgy látszik, mindenki haszonleső, míg korábbi
gondolatmenetünk szerint senki sem bizonyult annak. Hát melyik állításhoz tartsa magát az
ember, ha nem szeretne tévedni?

Az érv a Prótagorasz egyik tételén alapszik (332), miszerint mindennek csak egyetlen ellentéte van, nem több. Ezek
169

szerint a haszon ellentéte a kár, a jó ellentéte a rossz, tehát, ha a kár rossz, akkor a haszon jó.
 BARÁT Azt hiszem, ez úgy lehetséges, Szókratész, ha sikerül pontosan meghatározni a
haszonleső ember fogalmát. Helyesen tartjuk haszonlesőnek azt a személyt, akit olyasmi
izgat, és olyasmiből tartja természetesnek a nyerészkedést, amikből egy rendes ember nem
merészelne hasznot húzni.
SZÓKRATÉSZ: Csakhogy, kedves barátom, az imént állapítottuk meg, hogy a nyerészkedés
jó nekünk.
BARÁT: Ezt mire mondod?
SZÓKRATÉSZ: Arra hogy elfogadtuk azt a tételt is, miszerint a jó dolgokat mindig, minden
ember kívánja.
BARÁT: Ez igaz.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a jó emberek is birtokolni kívánnak mindenféle hasznot, már ha a
haszon csakugyan jó.
BARÁT: Azt a hasznot biztosan nem, Szókratész, amiből veszteségük származik.
SZÓKRATÉSZ: Veszteség alatt azt érted, hogy kár származik belőle, ugye?
BARÁT: Igen, azt, hogy ártalom származik belőle.
SZÓKRATÉSZ: A haszon árt az embereknek, vagy a kár?
BARÁT: Mindkettő, hiszen a kár is árt, meg a tisztességtelen haszon is.
SZÓKRATÉSZ: Csak nem hiszed, hogy egy tisztességes és jó dolog egyszersmind
tisztességtelen is?
BARÁT: Dehogy hiszem.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár megegyeztünk az imént, hogy a haszon ellentétes a kárral, ami
rossz?
BARÁT: Elismerem.
SZÓKRATÉSZ: És mivel a rossz ellentéte, ezért jó, igaz?
BARÁT: Ezt is elfogadtuk.
SZÓKRATÉSZ: Látod? Megpróbálsz az orromnál fogva vezetni, mert szándékosan az
ellenkezőjét hajtogatod annak, amiben az előbb megegyeztünk.
BARÁT: Zeuszra, Szókratész, dehogy! Éppen ellenkezőleg: te vezetsz engem az orromnál
fogva, és fogalmam sincs, hová akarsz kilyukadni, úgy csűröd-csavarod a szót.170
SZÓKRATÉSZ: Vigyázz a szádra! Nagyon nem lenne szép tőlem, ha nem hallgatnék egy
kiváló és bölcs férfiúra.
BARÁT: Ki az? És főleg miben kell hallgatnod rá?
SZÓKRATÉSZ: Polgártársunk, a Philaidai démoszból való Peiszisztratosz fia, Hipparkhosz,
aki Peiszisztratosz legidősebb és legműveltebb gyermeke volt,171 és bölcsességének számos
egyéb tanúbizonysága mellett Homérosz eposzait is előadatta, elsőként ezen a földön, és
kötelezte a dalnokokat, hogy a Panathénaia ünnepén egymást felváltva énekeljék őket, ahogy
még manapság is teszik. A teószi Anakreónt is a városba hozatta egy külön érte küldött
ötvenevezős hajón, a keószi Szimónidészt is folyton maga mellett tartotta, fejedelmi fizetéssel
és ajándékokkal nyerve el jóindulatát.172 Mindezt pedig azzal a szándékkal tette, hogy
polgárait nevelje, és így a lehető legműveltebb alattvalók felett uralkodjon, mert igazi
emberbarátként azt vallotta, a műveltséget senkitől sem szabad irigyelni. Miután a városban
élő polgárok kiművelődtek a segítségével és értékelni tudták bölcsességét, a környező
170
Hasonló Kalliklész felháborodása a Gorgiaszban (511 a): „Fogalmam sincs, hová csűröd-csavarod a szavakat,
Szókratész!” (ford. Horváth Judit)
Arisztotelész (Athéni állam 18) a philomúszosz (kb. „a múzsai művészetek kedvelője”) kifejezéssel jellemzi Hipparkhoszt.
171

A költők Athénba csábításáról az Athéni állam is említést tesz.

172
földeken élők okítása céljából Hermész-szobrokat állíttatott fel nekik a várost és az egyes
démoszokat összekötő utak mentén,173 aztán, részben tanulmányaira támaszkodva, részben
saját kútfőből merítve, kiválogatta szelleme legragyogóbbnak érzett gyöngyszemeit, s ezeket
a bölcs mondásokat verses formába öntve rávésette a szobrokra, főként azért, hogy alattvalói
ne ama Delphoiban található bölcs feliratokra tekintsenek csodálattal, miszerint „Ismerd meg
önmagad!”, „Semmi túlzás!” és más effélék, hanem inkább a hipparkhoszi mondások
bölcsességét bámulják, továbbá, hogy jártukban-keltükben a feliratokat olvasva ízelítőt
kapjanak tudásából és be-belátogassanak a szántóföldekről további művelődés végett. A
feliratok kétrészesek: az egyes hermák bal oldalára vésett szövegében Hermész tudatja, hogy
a város és egy démosz között áll, míg a jobb oldalán például azt hirdeti:
„Hipparkhosz szava ez: tartsd szem előtt az igazt!”
Más hermákra is szép számmal kerültek ilyen tanulságos verssorok. A Szteiriába vezető
úton pedig a következő található:
„Hipparkhosz szava ez: azt, ki barát, be ne csapd!”
Következésképp, mivel barátomnak tekintelek, semmi szín alatt nem vetemednék arra,
hogy becsapjalak, és ne hallgassak egy ilyen kiváló emberre, mint Hipparkhosz, akinek a
halálát követően is még három éven át egyeduralommal uralkodott az athéniakon testvére,
Hippiasz, és azt bármelyik öregtől hallhattad, hogy zsarnokság kizárólag ekkor volt Athénban,
előtte szinte úgy éltek az athéniek, mint Kronosz uralkodása idején. A jólértesültek még azt is
elmondják, hogy halálának nem az volt az oka, amit a többség annak hisz, hogy Harmodiosz
vagy Arisztogeitón húgát174 kizárták volna a kosárhordók közül,175 hiszen ez ostobaság.
Valójában Harmodiosz szeretője volt Arisztogeitónnak, ugyanakkor tanítványa is. Büszke is
volt rá Arisztogeitón, hogy férfit nevelt belőle, ráadásul a szerelemben Hipparkhoszt tudhatta
vetélytársának Az idő tájt maga Harmodiosz valamelyik előkelő szépfiúba volt éppen
szerelmes – a nevét is emlegetni szokták, de én már elfelejtettem –, szóval, ez az ifjú egy
darabig nagyon fölnézett Harmodioszra és Arisztogeitónra mint bölcs férfiúkra, de miután
kapcsolatba került Hipparkhosszal, attól fogva keresztülnézett rajtuk, ők pedig emiatt a sértés
miatt ölték meg Hipparkhoszt.
BARÁT: Tartok tőle, Szókratész, hogy ezek szerint vagy nem tartasz a barátodnak, vagy, ha
annak tartasz is, nem hallgatsz Hipparkhoszra. A magam részéről ugyanis képtelen vagyok
elhinni, hogy nem csapsz be a következtetéseiddel. Csak azt nem tudom, hogyan!
SZÓKRATÉSZ: Akkor tegyünk úgy, mintha ostáblát játszanánk!176 Hajlandó vagyok a
beszélgetés során elhangzott gondolatmenet bármelyik lépését visszavonni a kedvedért,
nehogy becsapva érezd magad. Melyiket vonjam hát vissza? Nem a jó dolgok után
vágyakozik minden ember?
BARÁT: Dehogyisnem.
SZÓKRATÉSZ: A károsodás és a kár nem rossz dolog?
BARÁT: Dehogyisnem.
SZÓKRATÉSZ: A haszon és a haszonszerzés nem a kár és a károsodás ellentéte?
BARÁT: De igen.
SZÓKRATÉSZ: A haszonszerzés nem jó dolog, ha a rosszal ellentétes?
BARÁT: Nem egészen! Ezt a tételt vond vissza!

173
A herma útkereszteződéseknél, házak kapujában felállított, kőből vagy fából készült négyszögletű oszlop Hermész-fejjel
és hangsúlyozott nemi szervvel.
174
A megfogalmazás nem egyértelmű, de más források alapján tudjuk, hogy Harmodiosz húgáról van szó.
175
Panathénaia ünnep alkalmával athéni szüzek menete vonult végig a városon. A fejükön hordott kosárban áldozati
ajándékot, koszorút, illatszereket, áldozókést vittek.
176
Kövekkel játszott, rendkívül népszerű társasjáték, melynek szabályait sajnos nem ismerjük. Platón több helyen is említi:
Kharmidész 174 b, Gorgiasz 450 d, Állam I. 333 b, II. 374 c.
 SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint nyilván úgy gondolod, hogy van jó haszon is, meg rossz is.
BARÁT: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Akkor ezt az állítást visszavonom a kedvedért. Fogadjuk el, hogy némely
haszon jó, némely haszon meg rossz! De éppen annyira haszon a jó, mint a rossz. Ugye?
BARÁT: Hogy érted ezt?
SZÓKRATÉSZ: Megmagyarázom. Az étel lehet jó is, meg rossz is?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Vajon az egyik étel inkább étel, mint a másik, vagy egyaránt étel mind a
kettő, és ebből a szempontból, mármint hogy étel, csöppet sem különbözik egyik a másiktól,
csak abban különböznek, hogy az egyik jó, a másik meg rossz?
BARÁT: Egyaránt étel mindkettő.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár az ital is, és a világon minden, ami lényegét tekintve ugyanaz, csak
éppen az egyik jó, a másik rossz – szóval mindezek abban egyáltalán nem különböznek
egymástól amiben ugyanazok? Ahogy emberből is bizonyára van tisztességes, van
tisztességtelen.
BARÁT. Igen.
SZÓKRATÉSZ: Csakhogy szerintem egyikről sem állíthatjuk, hogy inkább vagy kevésbé
ember, mint a másik: sem a tisztességesről, sem a tisztességtelenről.
BARÁT: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Akkor a haszon esetében is fogadjuk el, hogy haszonnak egyaránt haszon a
tisztességtelen és a tisztességes.
BARÁT: Kénytelenek vagyunk elfogadni.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a tisztességes haszon birtokában nem húz több hasznot az ember,
mint a tisztességtelen birtokában. Hiszen nyilvánvaló, hogy egyik sem inkább haszon, mint a
másik, ahogy ebben megállapodtunk.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Mert a két eset egyikére sem érvényes sem az inkább, sem a kevésbé
megszorítás.
BARÁT: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Hogyan tehetnénk vagy szenvedhetnénk el egy olyan dolgot inkább vagy
kevésbé, amelyre e két megszorítás egyike sem alkalmazható?
BARÁT: Sehogy.
SZÓKRATÉSZ: Nos, mivel egyaránt haszon és egyaránt hasznos mind a kettő, azt kell
megvizsgálnunk, miért hívod mindkettőt haszonnak: mi az, ami a kettőben közös? Teszem
azt, ha te megkérdeznéd tőlem az iménti példákkal kapcsolatban, hogy miért nevezem a jó
ételt és a rossz ételt egyaránt ételnek, azt felelném, azért nevezem őket ételnek, mert
mindkettő a test szilárd tápláléka. Az étel ugyanis ezt jelenti. Bizonyára egyetértenél velem,
ugye?
BARÁT: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Az itallal kapcsolatban is hasonló lenne a válaszom, mármint hogy akár jó,
akár rossz, a test folyékony táplálékát nevezzük italnak, és így tovább. Próbálj
meg te is úgy válaszolni, ahogy én!177 Mikor a tisztességes hasznot és a tisztességtelen
hasznot egyaránt haszonnak nevezed, milyen közös vonást látsz bennük, amitől mindkettő

177
A szókratikus dialógusokra jellemző módszer. A kérdező bizonyos számú példa segítségével bemutatja, milyen választ
vár, majd felszólítja beszélgetőtársát, hogy válaszoljon a példáknak megfelelően.
haszon? De ha megint nem tudsz magadtól válaszolni, csak figyelj arra, amit mondok!
Ugyebár haszonnak nevezel minden szerzeményt, ami az embernek vagy ingyen, vagy a
bevételnél kisebb kiadással kerül a birtokába?
BARÁT: Gondolom, igen.
SZÓKRATÉSZ: Vajon az olyasmit is haszonnak nevezed, mikor az ember vendégségbe
megy, ingyen belakmározik és összeszed valami betegséget?
BARÁT: Zeuszra, dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Ha viszont a vendégségnek köszönhetően az egészségét is visszanyeri, az
hasznára válik vagy kárára?
BARÁT: Hasznára.
SZÓKRATÉSZ: A haszon tehát nem az, ha bármilyen szerzemény kerül a birtokunkba.
BARÁT: De nem ám!
SZÓKRATÉSZ: Ugye akkor nem válik hasznunkra a szerzemény, ha rossz? Vagy lehet,
hogy az sem válik hasznunkra, ha valami jó kerül a birtokunkba?
BARÁT: Ha jó, nyilván hasznunkra válik.
SZÓKRATÉSZ: Ha viszont rossz, kárunk származik belőle, nem?
BARÁT: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Látod? Már megint ugyanoda lyukadtunk ki! A haszon jó, a kár rossz.
BARÁT: Fogalmam sincs róla, hogy mit mondjak.
SZÓKRATÉSZ: Teljesen érthető, hogy meg vagy zavarodva. Csak még egy apróságra
válaszolj! Ha valaki kevesebbért többet kap, szerinted az haszon?
BARÁT: Ha az a több rossz, akkor nem, de ha arany vagy ezüst az, amiből kevesebbért
többet kap, akkor igen.
SZÓKRATÉSZ: Én is éppen ezt akarom kérdezni. Ha valaki fele annyi aranyért kétszer
annyi ezüstöt kap, haszon éri, vagy kár?
BARÁT: Persze hogy kár, Szókratész! Hiszen tizenkétszer annyi helyett csak kétszer annyi
ezüstre váltották az aranyát.
SZÓKRATÉSZ: Pedig többet kapott. Vagy a kétszeres nem több a félnél?
BARÁT: Nem, ha az ezüst és az arany értékét vesszük.
SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, a haszonnál ezt a tényezőt, mármint az értéket is figyelembe
kell vennünk. És akkor azt mondhatnád, hogy az ezüst, hiába több, nem ér fel az arannyal, az
arany pedig, bár kevesebb, mégis értékesebb.
BARÁT: Még szép! Hiszen ez az igazság.
SZÓKRATÉSZ: Mármost az értékes dolog hasznos, akár kicsi, akár nagy, az értéktelen pedig
haszontalan.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Az értékes dolgot pedig azért mondod értékesnek, mert érdemes
megszerezni, ugye?
BARÁT: Igen, azért.
SZÓKRATÉSZ: És szerinted melyiket érdemes megszerezni, a hasznot nem hajtó vagy a
haszonnal járó dolgot?
BARÁT: Mindenképpen a haszonnal járót.
SZÓKRATÉSZ: Ugye ami haszonnal jár, az jó?
BARÁT: Igen.
 SZÓKRATÉSZ: Jaj, hős vitézem! Hát nem itt vagyunk már megint? Harmadszor vagy
negyedszer állapítjuk meg, hogy a hasznos jó.
BARÁT: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Emlékszel, honnan indult beszélgetésünknek ez a része?
BARÁT: Azt hiszem, igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha mégsem, majd én emlékeztetlek. Velem ellentétben azt állítottad, hogy a
jó emberek nem minden haszonból akarnak hasznot húzni, csak a jó haszonból, a rosszból
viszont nem.
BARÁT: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Most viszont el kell ismernünk, hogy minden haszon, a kicsi is, és a nagy is,
jó. Nem igaz?
BARÁT: Csakugyan el kell ismernem, Szókratész, de korántsem vagyok meggyőzve.
SZÓKRATÉSZ: Sebaj, később még meggyőződhetsz róla. Most mindenesetre — akár
meggyőződésből, akár bármi másból – egyetértesz velem abban, hogy minden haszon jó, a
kicsi is, és a nagy is.
BARÁT: Rendben van, elismerem.
SZÓKRATÉSZ: Továbbá minden tisztességes ember törekszik minden jó dologra.
Elismered, ugye?
BARÁT: Elismerem.
SZÓKRATÉSZ: De hát te épp a tisztességtelen emberekről mondtad, hogy a kis hasznot is,
és a nagy hasznot is szeretik.
BARÁT: Igen, ezt mondtam.
SZÓKRATÉSZ: Akkor a te véleményed szerint minden ember haszonleső, a tisztességes is, a
tisztességtelen is.
BARÁT: Úgy tűnik.
SZÓKRATÉSZ: Tehát nincs igaza annak, aki a másikat nyerészkedéssel vádolja, mert
éppenséggel bagoly mondja verébnek.

A SZERELMES IFJAK FELÉPÍTÉSE

Bevezetés (132 a 1-d 12)

Dionüsziosz házában fiatalok filozófiai kérdésekről vitatkoznak. A társaságban jelen

vannak az egyik fiú udvarlói, egy sportoló, akit szemlátomást nem érdekel a téma, valamint
vetélytársa, a magát elméleti kérdésekben tájékozottnak tartó fiatalember. Mikor előbbi azt
állítja, hogy a filozófia értéktelen dolog, a meglepett Szókratész beszélgetést kezdeményez.

A filozófia mint tanulás (133 a 1 -135 a 5)

Szókratész kérdésére, hogy mi a filozófia, a másik fiatalember egy Szolón-verssor

idézésével válaszol: folyamatos tanulás. Szókratész elutasítja a meghatározást, mert a
folyamatos tanulás sok tanulást jelent, márpedig a tanulásban, csakúgy mint a testedzésben
vagy a táplálkozásban, nem a sok a jó és hasznos, hanem a mértéktartás. Míg az egyes
mesterségek esetében az adott mesterség szakértői tudják, hogy mi a helyes mérték, addig a
tanulással kapcsolatban nem tudjuk, hogy ki számít szakértőnek.
 A filozófia mint a szakterületeken való jártasság (135a 6-137 b 6)

A fiatalember második meghatározása szerint a filozófus olyan, mint az öttusázó: több

szakterületen is jártas. Szókratész ezt a választ sem fogadja el, mert minden szakterületnek
megvan a maga mestere, akihez képest a filozófus csak második lehet, következésképpen a
filozófia is csak másodrendű és haszontalan dolog mindaddig, amíg mesterségek vannak.

A filozófia mint bölcsesség és igazságosság (137b 7-139 a 8)

Szókratész véleménye szerint az igazi filozófia nem azonos sem a tanulással, sem egyfajta
egyetemes mindentudással. A filozófia a mindennapi életben a bölcsesség és az igazságosság
révén jelentkezik. A bölcsesség képessé tesz bennünket mind magunk, mind mások
megismerésére, az igazságosság pedig a hibák kijavítására szolgál. Összességében a filozófia
azonos a magunk és a többiek, végső soron az egész város irányításának tudományával. A
társaság tagjai elfogadják Szókratész meghatározását.

SZERELMES IFJAK178
Betértem Dionüszioszhoz,179 a tanítóhoz, és szeretőik társaságában ott találtam a
legelőkelőbb megjelenésűnek számító, igen kiváló családból származó fiatalembereket. Két
ifjú éppen vitatkozott, de hogy miről, nem értettem tisztán. Valószínűleg Anaxagorasz vagy
Oinopidész180 volt a vita tárgya, mindenesetre azt láttam, hogy köröket rajzolnak,
kézmozdulataikkal mozgásuk pályáit mutogatják, közben teljesen megfeledkeztek
magukról.181 Én már ott ültem egyikük kedvese mellett, könyökömmel oldalba böktem és
megkérdeztem, mibe feledkezett bele ennyire ez a két fiatalember. „Bizonyára valamilyen
fontos és lényeges kérdés megoldásán fáradoznak. Ugye?” – kérdeztem.
„Méghogy fontos és lényeges kérdés!” — felelte. „Ugyan már! Csak a csillagokról
locsognak, és összehordanak itt hetet-havat, mint a filozófusok.”
Meglepődtem a válaszon és megkérdeztem: „Fiatalember, te ostobaságnak tartod a
filozófiát? Vagy miért szapulod ennyire?”
Egy másik ifjú — aki történetesen ott ült a közelében, mert ő is belé volt szerelmes –
hallotta a szóváltásunk, és közbeszólt: „Hagyd csak, Szókratész! Ettől a fickótól még
kérdezned is felesleges, hogy ostoba dolognak tartja-e a filozófiát. Hát nem tudtad, hogy ez az
izompacsirta egész életét csak evéssel és lustálkodással tölti?182 Mit vársz tőle? Úgyis azt
fogja felelni, hogy a filozófia ostobaság!”
Ez az ifjú jobbára a szelleme művelésével,183 társa pedig, akit alaposan megszólt,
testedzéssel foglalkozott. Eldöntöttem, hogy azt, akit először kérdeztem, békén hagyom,
úgysem a szavak, hanem inkább a tettek emberének látszott, bölcsességével kérkedő társát
viszont alaposan kifaggatom, hátha tanulok tőle valamit. Így folytattam tehát:

A dialógus a Bodleianus 39 jelzetű kéziratban Szerelmes ifjak (Erasz-tai) mellett Vetélkedő szerelmesek (Anterasztai)
178

címen is szerepel.
179
Diogenész Laertiosz (III. 4) szerint Platón egyik tanára.
180
A khioszi Oinopidész, matematikus és csillagász, Anaxagorasz fiatalabb kortársa. A hagyomány neki tulajdonítja az
állatöv elhajlásának és a Nagy Évnek a felfedezését.
181
A fiúk valószínűleg Anaxagorasznak és Oinopidésznek a Föld Nap körüli pályájának elhajlásáról szóló tanításain
vitatkoztak.
182
A sportolók életmódjáról Galénosz is hasonlóan nyilatkozik: „Látjuk ugyanis, hogy egész életüket ebben a körforgásban
élik: vagy esznek, vagy isznak, vagy alszanak, vagy szükségüket végzik, vagy porban és sárban henteregnek.”
(Thraszübulosz 37)
A görög pert múszikén diatetriphósz (kb: a múzsai művészettel foglalkozó) kifejezés értelmezéséhez segítséget nyújt az
183

Állam egyik helye (II. 376 e), ahol Szókratész a hagyományos nevelést két részre osztja: a testtel a testnevelés, a lélekkel
pedig az ún. múzsai nevelés hivatott foglalkozni. Utóbbi magába foglalja az irodalmat és a képzőművészetet is.
„Mindkettőtöknek szántam a kérdést, de ha te azt hiszed, hogy jobban meg tudsz rá felelni,
mint ő, tőled is megkérdem ugyanazt. Szerinted a filozófia jó dolog, vagy nem az?”
A két fiú nagyjából ekkor figyelt fel a beszélgetésünkre, elcsendesedtek, a vitát
felfüggesztették, és hallgatni kezdtek bennünket. Hogy az udvarlóik mit éreztek, nem tudom,
nekem viszont majdnem kiugrott a szívem, a szép ifjak közelségétől ugyanis mindig zavarba
jövök. Bár úgy láttam, beszélgetőtársam legalább olyan izgatott, mint én, ennek ellenére
válaszolt, méghozzá igencsak tetszelgő hangnemben. „Ha úgy gondolnám, Szókratész, hogy a
filozófia rossz dolog, nem is tartanám magam embernek, de mást se vennék emberszámba, aki
így gondolkodik” – mondta vetélytársára mutatva, és jó hangosan beszélt, hogy szerelme
tisztán hallja.
„Tehát jó dolognak tartod a filozófiát?” – kérdeztem.
„Hogyne!” — felelte.
„Folytassuk!” – mondtam. „Szerinted tudhatja az ember bármiről is, hogy jó vagy rossz, ha
azt sem tudja, voltaképpen mi is az?”
„Nem” – válaszolta.
„Ezek szerint te tisztában vagy vele, mi az a filozófia?” – kérdeztem.
„Persze” – mondta.
„És mi az?” – kérdeztem.
„Amit Szolón mond. Mi más? Szolón ugyanis egyik versében azt állítja:

[...] bár megvénültem, holtomig is tanulok.184

Szerintem is így van, mindig legalább egyvalamit tanulmányoznia kell annak, aki
filozófiára adja a fejét, legyen az akár ifjú, akár öreg, hogy élete során minél nagyobb tudásra
tegyen szert.” Elsőre én is úgy éreztem, van némi igazság a szavaiban, majd rövid töprengés
után megkérdeztem, hogy a filozófia, azaz a bölcsesség szeretete alatt a sok tanulást érti-e.
„Persze” – válaszolta.
„Szerinted a filozófia pusztán jó, vagy hasznos is?” — kérdeztem.
„Hasznos is” – felelte. „De még mennyire!”
„Úgy látod, hogy ez kizárólag a filozófia sajátossága, vagy máshol is így van? Például a
testedzés szeretetét nemcsak szép dolognak tartod, hanem hasznosnak is. Ugye?”
Egy igencsak csípős megjegyzés kíséretében válaszolt: „Ha erről a fickóról van szó,
nyugodtan kijelenthetem, hogy egyiknek sem. Neked viszont, Szókratész, készséggel
elismerem, hogy szép is, hasznos is, hiszen ez az igazság.”
Erre megkérdeztem: „Vajon a testgyakorlással kapcsolatban is a sok edzést tartod a
testedzés szeretetének?”
Mire ő: „Hát persze! Ahogy a filozófia esetében is a sok tanulást értem a bölcsesség
szeretete alatt.”
„Szerinted a testgyakorlás kedvelői nem arra törekszenek, ami segít karban tartani a
testüket?” – kérdeztem.
„De arra” – felelte.
„Talán a rengeteg edzés hozza jó formába a testet?” – kérdeztem.
Ő visszakérdezett: „Kevés edzéstől hogyan lehetne formában a teste bárkinek is?”
Úgy láttam, itt az ideje bevonni a beszélgetésbe a testgyakorlást kedvelő fiatalembert, hogy
az edzésben szerzett tapasztalatával segítségemre legyen. Meg is kérdeztem tőle: „Hát te,
jóember? Egy szavad sincs a társad véleményéhez? Talán szerinted is a sok edzéssel hozza
formába a testét az ember? Nem inkább a mértékkel végzett edzéssel?”

Az athéni törvényhozó és költő, Szolón ismert töredékére Platón máshol is hivatkozik: Lakhész 188 b, 189 a; Állam VII.
184

536 d.
 „Ami engem illet, Szókratész – mondta –, azt hittem, még a hatökör185 is tudja, ahogy
mondani szokták, hogy a mértékkel végzett edzés hozza formába a testet. Akkor ez a férfiú,
aki soha nem alszik, soha nem eszik, soha nem erőlteti meg az izmait, és teljesen
lesoványodott a súlyos gondolatoktól, hogyhogy nem hallott még róla?” Kedvesének tetszett a
válasz, jót nevetett rajta, vetélytársa pedig elvörösödött.
„Nos?” — kérdeztem tőle. „Most már elfogadod, hogy nem is a sok, és nem is a kevés,
hanem a mértékkel végzett edzés hozza jó formába az ember testét? Vagy kitartasz a
véleményed mellett kettőnk ellenében is?”
„Vele szívesen folytatnám a vitát, Szókratész – mondta –, és biztosra veszem, hogy kellően
alá tudnám támasztani az állítást, amit tettem, sőt ennél gyengébb lábakon álló kijelentést is
tehettem volna, mert még az is belefér. Veled viszont nem akarok értelmetlen civakodást,
inkább elismerem, hogy nem a sok, hanem a mértékkel végzett edzés eredménye a jó erőnlét.”
„És mi a helyzet a táplálkozással? Mértékkel együnk, vagy sokat?” – kérdeztem.
Elismerte, hogy a táplálkozásban is fontos a mérték.
Aztán elfogadtattam vele, hogy a testet illetően minden más esetben is a mértéktartás a
leghasznosabb, nem pedig a sok vagy a kevés.
„Mi a helyzet a lélekkel?” – kérdeztem. „A mértékkel vagy a mértéktelenül fogyasztott
szellemi táplálék a hasznos?”
„A mértékkel fogyasztott” – felelte.
„Ugyebár egyfajta szellemi táplálék az is, amit megtanulunk?”
Egyetértett.
„Ezek szerint a tanulásban is hasznosabb a mértéktartás, mint a sok?”
Helyeselt.
„Kit kellene megkérdeznünk arról, hogy a testtel kapcsolatban milyen a mértékletes edzés
és a mértékletes táplálkozás?”
Mindhárman úgy gondoltuk, hogy az orvost vagy az edzőt.186
„És arról, hogy a vetőmag elvetésével kapcsolatban mi a helyes mérték?”
Itt is egyetértettünk, a földműves a kérdés szakértője.
„És ha arról van szó, hogy a lélek kertjét ültetjük és vetjük be tudással? Kit kérdezzünk
meg arról, hogy mekkora és milyen a helyes mérték?”
Itt aztán teljesen megállt a tudományunk. Ingerkedve megkérdeztem tőlük: „Ha már így
csütörtököt mondtunk, mit szólnátok, ha megkérdeznénk ezeket a fiatalembereket? Vagy talán
nem engedi az önérzetünk, mint Homérosznál a kérőknek, akik nem szerették volna, hogy
akadjon valaki, aki kifeszíti az íjat?”187
Mivel láttam, hogy elment a kedvük a beszélgetéstől, megpróbáltam más irányból
megközelíteni a kérdést. „Mit gondoltok – mondtam –, milyen jellegű ismereteket kell
feltétlenül elsajátítania egy filozófusnak, ha abból indulunk ki, hogy nem kell sok mindent
megtanulnia?”
Az okosabbik rávágta, hogy az a tudás a leghasznosabb és a célnak leginkább megfelelő,
amelynek révén az ember a leghíresebb filozófussá válhat, híres filozófussá pedig úgy válhat,
ha járatosnak bizonyul a mesterségek mindegyikében, de ha mindegyikben nem is, akkor
lehetőség szerint minél többen, méghozzá a legfontosabbakban, elsajátítva belőlük mindazt,
ami a szabad emberhez illik, azaz amihez ész kell, nem pedig kézügyesség.
„Szerinted úgy van ez, mint az építkezéseknél?” – kérdeztem. „Ott ugyanis ácsot már öt-
hat mináért kaphatsz, egy jó építészt viszont még tízezer drachmáért sem: jószerivel egész

185
A szövegben a „disznó” szerepel, mert egy görög szólás szerint (ld.: Lakhész 196 d) a disznó a legbutább élőlény.
186
Platón többször említi együtt az orvost (iatrosz) és az edzőt (paidot-ribész) mint két rokon mesterség képviselőjét:
Prótagorasz 313 d, Kritón 47 b, Gorgiasz 504 a.
Odüsszeia XXI 285.
187
Hellaszban alig akad néhány. Ilyesmire célzol?” A példa hallatán beleegyezett, hogy ő is
nagyjából így érti.
Megkérdeztem tőle, vajon nem képtelenség-e, hogy egyetlen ember akár csak két
mesterséget is ilyen színvonalon sajátítson el, nemhogy többet, melyek szerteágazó
ismereteket igényelnek. „Ne érts félre, Szókratész!” – mondta. „Nem állítom, hogy a
filozófusnak tökéletesen értenie kell minden egyes mesterséghez, mint a szakembernek, de
mint szabad és művelt embertől, elvárhatjuk tőle, hogy az átlagnál jobban megértsen egy
szakvéleményt és maga is foglaljon állást, vagyis mindig bizonyuljon jártasabbnak és
tájékozottabbnak az átlagnál a szakterületek elméleti és gyakorlati kérdéseiben.”
Erre én, mivel még nem voltam biztos benne, hogy mit akar mondani, megkérdeztem:
„Vajon jól értem-e, milyen embert tartasz filozófusnak? Sportnyelven szólva olyan ez, mint
amikor az öttusázókat188 hasonlítod a futókhoz vagy a birkózókhoz. Az öttusázók ugyanis
emezek versenyszámában gyengébbek és másodikok mögöttük, a többi versenyzőt viszont
messze megelőzik és felülmúlják. Mintha szerinted a filozófia is nagyjából ilyen eredményt
hozna ki azokból, akik ezt a foglalatosságot űzik: szakmai tudásban lemaradnak az elsőktől,
de a második helyet megszerezve felülmúlják a többieket, s így, aki filozófiában jártas, az
mindenben csaknem tökéletes. Körülbelül ezt bizonygatod, ha jól értem.”
„Azt hiszem, Szókratész – mondta —, mikor az öttusához hasonlítottad, nagyszerűen
ráéreztél a filozófussal kapcsolatos véleményemre. Ugyanis pontosan olyan emberről van szó,
aki egyetlen tevékenységnek sem rendeli alá magát, egyiket sem gyakorolja a tökéletességig,
hogy aztán egyoldalú érdeklődése miatt az összes többi területen tájékozatlan maradjon, mint
a szakember, inkább mindenbe belekóstol egy kicsit.”
A magyarázatát követően, mivel égtem a vágytól, hogy a véleményét alaposabban
megismerjem, afelől érdeklődtem tőle, vajon a jó embereket hasznosnak vagy
hasznavehetetlennek tartja-e.
„Persze hogy hasznosnak, Szókratész!” – felelte.
„Tehát, ha a jó emberek hasznosak, a semmirekellők hasznavehetetlenek?”
Helyeselt.
„Nos, a filozófusok szerinted hasznosak vagy nem?”
Azt felelte, hogy hasznosak, méghozzá, véleménye szerint, a leghasznosabbak.
„Rajta! Ha igaz, amit mondasz, halljuk, melyik területen is látjuk hasznukat ezeknek a kis
híján tökéletes embereknek! Hiszen nyilvánvaló, a filozófus a hivatásos szakemberek közül
bármelyik mögött elmarad!”
Elismerte.
„Nézzük csak!” – mondtam. „Ha történetesen megbetegszel, te magad, vagy akár
valamelyik barátod, akinek a sorsát a szíveden viseled, vajon ezt a csaknem tökéletes embert,
a filozófust hívnád a házadba a gyógyulás reményében, vagy orvost kerítenél?”
„Bizony isten, mindkettőt megtenném!” – mondta.
„Mi az, hogy mindkettőt?” – förmedtem rá. „Döntsd el, melyik a fontosabb és a
sürgősebb!”
„Senki sem vonhatja kétségbe – mondta –, hogy az orvos a fontosabb és a sürgősebb.”
„Nézzünk egy másik példát! Egy viharba került hajón kire bíznád szívesebben magad és
hozzátartozóid életét? A kormányosra vagy a filozófusra?”
„A kormányosra. Még szép!”
„Ugyebár az összes többi esetre is érvényes az, hogy mindaddig, amíg kéznél van a
szakember, a filozófusnak nem vesszük hasznát?”
„Úgy tűnik” – felelte.

188
Az öttusa (pentathlon) számai: birkózás, távolugrás, futás, diszkoszvetés, ökölvívás.
 „Ez esetben a filozófus teljesen hasznavehetetlen számunkra, ugye? Hiszen mindig akad
valahol egy szakember. Márpedig elfogadtuk azt is, hogy aki jó ember, az valamiben hasznos,
a semmirekellők pedig haszontalanok.”
Kénytelen volt elismerni.
„Mi következik ebből? Megkérdezzem? Vagy már a kérdés is túlságosan otromba?”
„Kérdezz, amit csak akarsz!”
„Nem akarok mást – mondtam –, mint összefoglalni az elhangzottakat. Nagyjából itt
tartunk: megbeszéltük, hogy a filozófia szép dolog, és mi magunk is filozófusok vagyunk,
továbbá a filozófusok jó emberek, a jó emberek pedig hasznosak, míg a semmirekellők
haszontalanok. Másrészről viszont azt is megállapítottuk a filozófusokról, hogy
hasznavehetetlenek mindaddig, amíg a szakemberek kéznél vannak, szakemberek pedig
mindig akadnak. Idáig jutottunk, nem?”189
„Dehogynem” – felelte.
„Úgy tűnik tehát, legalábbis azt fogadtuk el a te állításod értelmében, hogy ha a filozófia
csakugyan annyit tesz, mint jártasnak lenni a mesterségekben – azon a módon, ahogyan te
meghatároztad –, a filozófusok mihaszna semmirekellők mindaddig, amíg csak szakterületek
vannak a földön. De az az érzésem, barátom, nincs igazad, és a filozófia nem azt jelenti, hogy
szakterületeket tanulmányozunk, hogy mindenbe beleütjük az orrunkat és fontoskodunk egész
életünkben,190 vagy hogy sok mindent megtanulunk, hanem valami mást, mivel szerintem ez a
filozófia megcsúfolása, a szakterületekben jártas személyeket pedig különben is iparosnak
hívjuk. De jobban meggyőződhetünk arról, vajon tényleg igazam van-e, ha válaszolsz a
következő kérdésre: Kik értenek a lovak fékentartásához?191 Akik a legjobb lovakat nevelik,
vagy mások?”
„Akik a legjobb lovakat nevelik.”
„Mi a helyzet a kutyákkal? Akik a legjobb kutyákat tudják nevelni, nem azok értenek
egyszersmind a megfékezésükhöz is?”
„Dehogynem.”
„Tehát a legjobbak nevelése és a fegyelmezés ugyanannak a mesterségnek a feladata?”
„Úgy látszik” – mondta.
„Nézzük csak! Vajon a használhatók és az alkalmatlanok között is ugyanaz a mesterség
tesz különbséget, amelyik a legjobbak nevelését és az eredményes fegyelmezést végzi, vagy
egy másik?”
„Ugyanaz” – felelte.
„Hajlandó vagy az emberekkel kapcsolatban is elfogadni, hogy amelyik mesterség a
legjobbá teszi az embert, annak a feladata mind az eredményes fegyelmezés, mind a derék és
mihaszna emberek megkülönböztetése?”
„Hogyne” – válaszolta.
„Ha ezt egyetlen emberről el tudja dönteni, akkor sokról is, ha pedig sokról el tudja
dönteni, akkor egyről is. Ugye?”
„Igen.”
„Igaz ez a lovakra is, és az összes többi esetre?”
„Persze.”

A filozófus karikatúrája emlékeztet az Euthüdémosz szellemes ábrázolására: a filozófus, miközben a különböző

189

tudományok elsajátítására törekszik, mindig elmarad az egyes tudományág szakértőjétől. Arisztotelésznél (Nikomakhoszi
etika I. 1094 b 23 – 1095 a 2) a filozófus az egyetemes műveltség birtokosa.
Az Állam meghatározása szerint (IV. 433 a) az igazságosság annyit jelent, hogy ki-ki a maga dolgával törődik, a
190

Szerelmes ifjak Szókratésze pedig az igazságossághoz fogja hasonlítani a filozófiát.

191
A „fékentartás” kifejezéssel fordított orthósz kolazein szókapcsolat szó szerinti jelentése „helyesen büntetni”. A
Gorgiaszban (476 e) a helyes büntetés jellemzője, hogy igazságos, tehát aki büntet, „szépet cselekszik, a másik pedig, a
bűnhődő, szépet szenved el.” (ford. Horváth Judit)
 „Melyik az a hivatás, amelyik a város bűnözőit és törvényszegőit jogszerűen megbünteti?
Ugye a bíráskodás?”192
„Igen.”
„Ugye éppen ezt nevezed igazságtevésnek is? Vagy nem?”
„De igen.”
„Ugyebár, amikor jogszerűen büntetnek, ezzel egyúttal különbséget is tesznek derék és
semmirekellő között?”
„Igen.”
„Aki egyről véleményt tud alkotni, az többről is képes lesz?”
„Igen.”
„És aki többről képtelen véleményt alkotni, az egyről sem lesz képes?”
„Nem hát!”
„Ha tehát egy ló, ló létére nem tud különbséget tenni jó és rossz ló között, akkor magáról
sem tudhatja, hogy milyen. Ugye?”
„Pontosan.”
„És ha egy ökör, ökör létére képtelen különbséget tenni rossz és jó ökör között, akkor
magáról sem tudhatja, hogy milyen. Ugye?”
„Igen” – mondta.
„A kutyáknál is így van?”
Helyeselt.
„Lássuk csak! Ha valaki ember létére képtelen különbséget tenni jó és rossz ember között,
akkor magáról sem tudhatja, hogy jó vagy rossz, mivel maga is ember. Igaz?”
Egyetértett.
„Ha saját magunkat nem ismerjük, birtokában vagyunk a józan ítélőképességnek, vagy
nem vagyunk birtokában?”
„Nem vagyunk birtokában.”
„Az önismeret tehát józan ítélőképességet jelent?”
„Pontosan” – mondta.
„Akkor nyilván a delphoi szentély felirata is arra buzdít, hogy gyakoroljuk a józan
ítélőképesség és az igazságosság erényét.”193
„Nyilván.”
„Ugyanez az igazságosság tesz minket képessé a jogos büntetésre is?”
„Igen.”
„Amennyiben a büntetésre tesz minket képessé, igazságosság, amennyiben pedig
önmagunk és mások megismerésére, józan ítélőképesség. Ugye?”
„Valószínűleg” – mondta.
„Az igazságosság és a józan ítélőképesség ezek szerint ugyanaz?”
„Úgy tűnik.”
„Bizonyára a városokat is akkor kormányozzák megfelelően, ha a törvényszegőket
megbüntetik.”
„Igazad van” – mondta.
„Tehát az állam kormányzása, a politika is azonos ezzel a két képességgel.”
Egyetértett.
„Hogyan nevezzük azt az embert, aki egymagában megfelelően kormányozza a várost?
Ugyebár őt hívják türannosznak vagy királynak?”

A bíráskodás feladatát az orvostudományével párhuzamba állítva írja le az Állam (III. 409 e – 410 a): az orvostudományt
192

és az igazság szolgáltatást „párosítva kell államunkban törvényerővel meghonosítani; ezek aztán majd az ép testű és ép lelkű
embereket gondozásukba veszik, a betegeket pedig, ha testükben betegek, engedik meghalni, ha pedig lelkileg torzszülöttek
és gyógyíthatatlanok, ők maguk ölik meg.” (ford. Szabó Miklós)
193
Prótagorasz szerint a delphoi jósda híres feliratait („Ismerd meg önmagád!”, „Semmi túlzás!”) a hét görög bölcs
fogalmazta (Prótagorasz 343 a).
 „Úgy van.”
„Ugye ő a királyi, illetve türannoszi képessége révén kormányoz?”
„Igen.”
„Akkor ez a két képesség is azonos azzal a kettővel, a józan ítélőképességgel és az
igazságossággal?”
„Feltehetően.”
„Hogy nevezzük azt az embert, aki egymagában megfelelően irányítja a családja ügyeit?
Nem ő a ház ura, a családfő?”
„Dehogynem.”
„Vajon ő is az igazságosságnak, vagy más képességnek köszönhetően vezeti megfelelően
a házat?”
„Az igazságosságnak köszönhetően.”
„Tehát, ha minden igaz, a király, a türannosz, az államférfi, a ház ura, a családfő, a
megfontolt és az igazságos ember ugyanaz. És a királynak, a türannosznak, az államférfinek, a
családfőnek, a ház urának a képessége, az igazságosság és a józan ítélőképesség ugyanaz.”
„Úgy látszik” – mondta.
„Vajon amikor az orvos véleményt mond a betegről, vagy egy másik szakember végzi a
munkáját, felróhatjuk-e a filozófusnak, ha képtelen megérteni a hallottakat, és egyáltalán nem
tud állást foglalni az elméleti és gyakorlati kérdésekben? Ugyanakkor nem róhatjuk-e fel, ha a
bírónak, a királynak vagy az imént említettek bármelyikének a szavait képtelen megérteni, és
a tevékenységéről nem tud véleményt alkotni?”
„Már hogyne róhatnánk fel, Szókratész, ha ilyen fontos kérdésekben nincs semmi
véleménye?”
„Vajon a filozófusnak ezekben a kérdésekben is elég öttusázónak és majdnem tökéletesnek
lennie, ezen a területen is elég, ha mindig második, és itt is hasznavehetetlen mindaddig, amíg
az említettek valamelyike kéznél van? Vagy éppen ellenkezőleg? Először is: saját családját
nem szabad másra bíznia és nem szabad ez ügyben a második hellyel beérnie, sőt még a
büntetést is neki kell meghoznia igazságos ítéleteivel, ha azt akarja, hogy rendben menjen
otthon az élet.”
Elismerte, hogy igazam van.
„Másodszor: akár a barátai bízzák rá az életüket, akár a város parancsára dönt vagy
ítélkezik valamilyen kérdésben,194 bizony szégyen, kedves barátom, ha ott második vagy
harmadik helyezést ér el, és nem ő az első. Ugye?”
„Bizonyára.”
„Tehát szó sincs arról, barátocskám, hogy a filozófia az általános műveltséget és a
szakterületekben való jártasságot jelenti.”
Miután befejeztem, az okosabbik korábbi véleménye miatt megszégyenülve elhallgatott,
kevésbé művelt társa annyit mondott, hogy így van, a többiek pedig dicsérték az
elhangzottakat.

A THEAGÉSZ FELÉPÍTÉSE
Bevezetés (121 a 1-122 d 8)

194
Utalás az ítélkezésnek az athéni joggyakorlatban használatos módozataira. A törvények kétféleképpen teszik lehetővé,
hogy egy athéni polgár peres ügyben bíráskodhasson: vagy sorsolás útján kerül valamelyik bírói testületbe, vagy a peres felek
személyesen kérik fel döntőbírájuknak, hogy a hosszadalmas tárgyalást elkerülhessék.
 Démodokosz elpanaszolja Szókratésznek, hogy fiát az utóbbi időben különös szenvedély
kerítette hatalmába: bölcs akar lenni. Tanácstalanságában Szókratészhez fordul segítségért,
aki vállalja, hogy alaposan kikérdezi a fiút, Theagészt.

Milyen tudásra vágyik Theagész? (122 d 9-126 a 7)

122 d 9- 123 b 2. Szókratész és Theagész beszélgetéséből kiderül, hogy a fiú nem éri be a
hagyományos képzéssel (irodalom, zene, testedzés), mert a nevelés eredményeképpen szerzett
általános műveltség nem azonos az általa keresett bölcsességgel.

123 b 3 -124 b 9. Theagész nem egy hétköznapi mesterséget szeretne elsajátítani, mint
amilyen a kormányos, a kocsihajtó, vagy az orvos mestersége, hanem olyan tudásra vágyik,
amivel képes irányítani valamennyi embert.

124 c1-125 b 5. Szókratész példákkal bizonyítja, hogy az emberek irányítására való

törekvés a zsarnoki hatalomra jellemző, ha tehát Theagész uralkodni szeretne a polgárok
fölött, akkor tulajdonképpen zsarnok akar lenni.

125 b 6 – 126 a 7. Theagész cáfolja, hogy zsarnokságra törne: a közösség választott

vezetője kíván lenni, mint Themisztoklész, Periklész, vagy Kimón. A keresett tudás tehát az
állam ügyeinek intézésére teszi alkalmassá.

Kik a tanítói a politika mesterségének? (126a 8-127a 7)

126 a 8 – c 10. Szókratész szerint, ha Theagész az állam ügyeinek irányítását és a helyes

kormányzást kívánja megtanulni, legjobban teszi, ha valamelyik tapasztalt államférfihoz
fordul.

126 d 1 -127 a 7. Theagész elutasítja a javaslatot, mert a gyakorlat azt mutatja, hogy az
államférfiak saját gyerekeiknek sem képesek átadni tudásukat.

Az igazi tanító Szókratész (127 a8-128 c 8)

127 a 8 – d 1. Theagész és Démodokosz azt szeretnék, ha Szókratész vállalná a tanítást.

127 d 2 – 128 b 7. Szókratész elhárítja a felkérést tudatlanságára hivatkozva, és maga

helyett a szofistákat ajánlja.

128 b 8 – c 8. Theagész továbbra is ragaszkodik Szókratészhez, mert látja, hogy barátai

rengeteget fejlődtek a társaságában.

A természetfeletti hang (128 d 1 -130 e 10)

128 d 1 – e 10. Szókratész elmondja, hogy döntéseit egy belső hang irányítja. A hang
tévedhetetlensége már többször bebizonyosodott, mikor Szókratész a sugalmazására próbálta
meg néhány barátját lebeszélni eredeti szándékáról. Kharmidész is megbánta, hogy a tanács
ellenére elindult a nemeai futóversenyen.

129 a 1 – c 7. Timarkhosz az életével fizetett, mert nem hallgatott Szókratész belső

hangjára, és részt vett egy gyilkosság elkövetésében.
 129 c 8 – d 8. További példák a belső hang működésére: Szókratész megjósolta a szicíliai
expedíció teljes kudarcát, és hasonló félelmei vannak Thraszülosz epheszoszi hadjáratával
kapcsolatban is.

129 e1- 130 a 2. A hang dönti el, hogy Szókratész kit fogadhat tanítványai közé.
Amennyiben tiltakozik, nincs értelme a kapcsolatnak, de ha nem szólal meg, akkor sincs
biztosíték a tanítvány fejlődésére.

130 a 3 – e 10. Ariszteidész példája igazolja, hogy Szókratész tanítványainak fejlődését

nem bizonyos ismeretek elsajátítása, hanem a mester tartós fizikai közelsége okozza.

Befejezés (131 a 1 -10.)

Szókratész végül enged a rábeszélésnek, hajlandó foglalkozni Theagésszel, ha a hang meg

nem tiltja.

THEAGÉSZ

DÉMODOKOSZ: Szeretnék veled néhány dolgot négyszemközt megbeszélni, Szókratész, ha

időd engedi. De ha olyan elfoglaltságod van, ami nem annyira fontos, légy szíves, akkor is
szentelj nekem egy kis időt!
SZÓKRATÉSZ: Egyébként is éppen ráérek, de ha rólad van szó, akkor különösen. Nos, ha
mondani szeretnél valamit, itt az alkalom.
DÉMODOKOSZ: Akkor nincs ellenedre, hogy félrevonuljunk ide, a Szabadító Zeusz
oszlopcsarnokába?195
SZÓKRATÉSZ: Ahogy gondolod.
DÉMODOKOSZ: Menjünk hát! Alighanem, Szókratész, minden élőlény életében, legyen az
növény, állat vagy akár ember, van egy közös vonás. Vegyük például a növényeket! Mi, akik
földműveléssel foglalkozunk, egykettőre elvégezzük az ültetés valamennyi előkészületét és
magát az ültetést, de mihelyt az elvetett mag kikel, onnantól fogva rengeteg fáradsággal és
bosszúsággal jár, hogy a terményről gondoskodjunk. Valószínűleg – a magam példáját
általánosítom — így van ez az emberpalántákkal is.196 Nézd csak meg a fiamat! Az ő
elültetése vagy nemzése (mindegy, hogy hívjuk) ment, mint a karikacsapás, a nevelése viszont
bosszúsággal jár, és örökös aggodalomban telik. Ami azt illeti, bőven lenne mit mesélnem, de
a legújabb hóbortja halálra rémit – nem mintha nem volna előkelő, csak éppen roppant
veszélyes. Képzeld, Szókratész! Mindenáron — úgymond — bölcs akar lenni! Azt hiszem,
néhány barátja a démoszból, akik be-belátogatnak a városba, azok beszélik tele a fejét holmi
történetekkel: őket tekinti példaképének, és már régóta gyötör a követelőzésével, hogy
gondoskodjak róla és fizessek valamelyik szofistának, hogy bölcset faragjon belőle.
Számomra nem is annyira az anyagiak jelentik a gondot, hanem attól tartok, hogy nagy
igyekezetében egyenesen a vesztébe rohan. Mind ez idáig visszatartották atyai jótanácsaim, de
mivel már nem hatnak rá, belátom, legjobb, ha engedek neki, nehogy akaratom ellenére

195
A Szabadító Zeusz (Zeusz Eleutheriosz) szobra, mellette több oszlopcsarnokkal, a Kerameikosz városrészben
állt (Pauszaniasz: Görögország leírása I. 3- 2).
196
A nevelés és a földművelés párhuzamba állítása máshol is előkerül: Euthüphrón 2 d; Theaitétosz 167 b; Állam
VI. 491 d; Törvények VI. 765 e.
esetleg olyan személlyel kerüljön kapcsolatba, aki megrontja.197 Most már eljutottam odáig,
hogy kész vagyok rábízni valakire, aki bölcs ember hírében áll. Úgyhogy épp jókor vezérelt
téged utunkba az ég, mert leginkább veled szeretném megtanácskozni az ügyet, ha már
egyszer rászántam magam a cselekvésre. Nos, ha van valami jó tanácsod a hallottakkal
kapcsolatban, most elmondhatnád, sőt el is kell mondanod!
SZÓKRATÉSZ: Ez csak természetes, Démodokosz! A tanácsadást különben is szent
kötelességnek tartják.198 Márpedig, ha ez általában véve igaz, akkor fokozottan igaz erre az
ügyre, amiben most tanácsot kérsz, hiszen tanácskozhatna-e az ember bármiről is, aminek
több köze van az istenhez, mint akár magának, akár a hozzátartozóinak a nevelése. Lássuk
csak! Először is tisztázzuk közösen, hogy szerintünk mi is az, amiről tanácskozást tartunk,
nehogy véletlenül másról beszéljek, mint te, aztán majd csak a beszélgetés vége felé kapjunk
észbe, mikor már nevetségessé váltunk, én is mint tanácsadó, meg te is, aki a tanácsot kéri,
hogy nem ugyanarra a dologra gondolunk!
DÉMODOKOSZ: Azt hiszem, Szókratész, igazad van, így kell tennünk!
SZÓKRATÉSZ: Igazam van ugyan, de mégsem egészen, mert egy jelentéktelen apróságot
módosítanom kell! Most jut eszembe, hátha ez a fiatalember nem is arra vágyakozik, amire
gondolunk, hanem másra, ebben az esetben pedig még nagyobb butaságot követünk el, ha
másról tanácskozunk. Szerintem az lesz a leghelyesebb, ha őhozzá fordulunk, és őt faggatjuk
ki alaposan, hogy tulajdonképpen mi is az, amire vágyik.
DÉMODOKOSZ: Alighanem úgy lesz a legjobb, ahogy mondod.
SZÓKRATÉSZ: Mondd csak! Mi a becses neve a fiúnak, hogyan szólítsuk?
DÉMODOKOSZ: Theagésznek hívják, Szókratész.
SZÓKRATÉSZ: Jaj de szép nevet adtál a fiadnak, Démodokosz, illik egy szent emberhez!199
Mondd csak, Theagész, igaz-e, hogy mindenáron bölcs akarsz lenni, és elvárod apádtól, hogy
szerezzen egy mestert, aki majd bölcset farag belőled?
THEAGÉSZ: Igaz.
SZÓKRATÉSZ: Bölcsnek azt tartod, aki ért valamihez, amihez általában az emberek érteni
szoktak, vagy aki nem?
THEAGÉSZ: Aki ért valamihez.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor? Talán apád nem tanított és nem arra nevelt, amire itt a derék
emberek fiait nevelni szokták, úgy értem irodalomra, lantjátékra, birkózásra és a többi
testgyakorlásra?200

197
Démodokosz később (127 c 1) ismétlődő aggodalma már csak azért is figyelemre méltó, mert a Szókratész
ellen felhozott vádak egyike éppen az ifjak megrontása volt. Védekezése során (Szókratész védőbeszéde 33 c –
34 b) Szókratész név szerint említi néhány fiatal tanítványát, köztük Paraloszt, Démodokosz fiát, Theagész
testvérét.
198
A tanácsadás mint szent kötelesség (ld.: Ötödik levél 321 c) feltehetően közmondásból származó fordulat.
Eredetét kétféleképpen magyarázzák a szöveghez megjegyzéseket fűző antik kommentátorok: vagy arról van
szó, hogy a tanácsadás nagyban hasonlít a vallási tevékenység gyakorlására, mert a tanácsot kérő személy
részéről feltétlen bizalmat követel, míg a tanácsadó önzetlenül, a saját érdekeit figyelmen kívül hagyva, legjobb
tudása szerint segíti a rászorultat, vagy pedig arra utal, hogy a jó tanácsot úgy dicsérik, mint egyfajta isteni és
emberfeletti jótéteményt.
199
Az újszülött nevét, melyet később akár meg is változtathatott, az apa választotta a születést követő két héten
belül. A Theagész név a theosz („isten”) és az agó („vezet”, „hajt”) összetétele, jelentése „istennek szentelt”
vagy „isten tisztelője”.
200
Az i. e. V. századi Athénban egy átlagosan képzett polgár tanult irodalmat (grammata), ami írást, olvasást,
költői művek megtanulását és tanulmányozását jelentette, jártasságot szerzett a zenében (musziké), vagyis
megtanult énekelni, táncolni, fuvolázni és lanton játszani, valamint szorgalmasan edzette a testét (gümnasztiké),
birkózott, futott, diszkoszt és gerelyt vetett. Az alapképzést követően személyes döntése és anyagi helyzete
határozta meg a továbbiakat.
 THEAGÉSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Tehát azt hiszed, valamilyen ismeretnek még híján vagy, és apád feladata,
hogy arról gondoskodjék számodra?
THEAGÉSZ: Pontosan.
SZÓKRATÉSZ: Mi lenne az? Oszd meg velünk is, hogy a kedvedben járhassunk!
THEAGÉSZ: Tudja ő azt nagyon jól, Szókratész, már mondtam neki éppen eleget, de
szándékosan úgy adja elő neked az egészet, mintha nem tudná, mire vágyom. Hasonló
helyzetben velem is ellenkezni szokott, és nem hajlandó senkinek a gondjaira bízni.
SZÓKRATÉSZ: Tekintsük úgy, hogy amit eddig mondtál neki, az annyit ér, mint a tanúk
nélkül elhangzott vallomás! Most viszont én vagyok a tanú, az én jelenlétemben közöld, hogy
mi az a tudás, amire vágyakozol! Hadd segítsek! Ha arra a tudásra vágyakoznál, aminek a
segítségével az ember a hajót kormányozza, és történetesen azt kérdezném tőled: „Theagész,
mi az a tudás, aminek híját érzed, és apádat okolod, hogy nem hajlandó olyanok gondjaira
bízni, akiknek köszönhetően bölcs ember válhatna belőled?”, mit válaszolnál? Mi az?
Ugyebár a hajó kormányzásának képessége?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig abban a tudásban kívánnál bölcs lenni, aminek a segítségével a
kocsit hajtják, és emiatt hibáztatnád apádat, a kérdésemre, hogy mi ez a tudás, mit
válaszolnál? Ugyebár a kocsihajtás képessége?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Hát az a tudás, amire jelenleg vágyakozol, vajon névtelen, vagy van neve?
THEAGÉSZ: Gondolom, van neve.
SZÓKRATÉSZ: Csak azt tudod, hogy van ilyen tudás, a nevét viszont nem? Vagy a nevét is
tudod?
THEAGÉSZ: Persze hogy tudom a nevét!
SZÓKRATÉSZ: Mi az? Ki vele!
THEAGÉSZ: Tudás, Szókratész! Mi másnak nevezhetné az ember?
SZÓKRATÉSZ: Hát a kocsihajtás nem tudás? Vagy talán tudatlanságnak tartod?
THEAGÉSZ: Nem, dehogy!
SZÓKRATÉSZ: Tehát tudás?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Mire jó ez a tudás? Nem arra, hogy a szekér elé fogott lovakat irányítani
tudjuk?201
THEAGÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Hát a hajó kormányzása nem tudás?
THEAGÉSZ: Szerintem tudás.
SZÓKRATÉSZ: Ugye ez az a tudás, aminek a segítségével a hajót irányítani tudjuk?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Hát amire te vágyakozol, az milyen tudás? Mit tudunk vele irányítani?
THEAGÉSZ: Úgy gondolom, az embereket.
SZÓKRATÉSZ: Csak nem a beteg embereket?
THEAGÉSZ: Dehogy.
201
Egészen 124 c-ig a gondolatmenet nagyban emlékeztet az Első Alkibiadészben (125 b-d) olvashatóra, a
példák (kocsihajtó, kormányos, beteg, karvezető, földműves stb.) azonosak.
 SZÓKRATÉSZ: Mert ez az orvoslással kapcsolatos ismeretek tudása, ugye?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Netán azokat az embereket tudjuk irányítani vele, akik a kórusban
énekelnek?
THEAGÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Mert ez a zenei ismeretek tudása, igaz?
THEAGÉSZ: Hát persze!
SZÓKRATÉSZ: Netán azokat az embereket tudjuk irányítani vele, akik tornagyakorlatokat
végeznek?
THEAGÉSZ: Nem.
SZÓKRATÉSZ: Mert ez a testneveléssel kapcsolatos ismeretek tudása, ugye?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor mégis kiket irányítunk vele? Szedd össze magad, ahogy én is
megtettem minden tőlem telhetőt az eddigiekben, és válaszolj!
THEAGÉSZ: Azt hiszem, a polgárokat.
SZÓKRATÉSZ: Csakhogy a polgárok között betegek is vannak, nem?
THEAGÉSZ: De, én viszont nemcsak róluk beszélek, hanem a többi polgárról is!
SZÓKRATÉSZ: Nem tudom, jól értem-e, miféle tudásra gondolsz? Mert úgy tűnik, nem
arról a tudásról beszélsz, amivel irányítani tudjuk az aratásnak, a termény betakarításának, az
ültetésnek és vetésnek, valamint a cséplésnek a munkálatait, ezeket ugyanis a földművelésben
szerzett jártasságunk révén irányítjuk. Ugye?
THEAGÉSZ: Igen.
SZÓKRATÉSZ: De szerintem nem is arra a tudásra gondolsz, amivel a mindenféle
fűrészelést, fúrás-faragást és esztergálást végzőket tudjuk irányítani! Ez ugyanis az
ácsmesterséggel kapcsolatos tudás, nem?
THEAGÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor talán azt nevezed tudásnak, amivel valamennyi embert, földművest
és ácsot, az összes szaktudással rendelkező és nem rendelkező személyt, nőt és férfit egyaránt
irányítani tudunk! Ez lenne az?
THEAGÉSZ: Ez hát, Szókratész! Már régóta itt van a nyelvemen!
SZÓKRATÉSZ: Mármost meg tudod-e mondani, hogy vajon Aigiszthosz,202 Agamemnón
gyilkosa, olyan embereken uralkodott Argoszban, amilyenekről te beszélsz – vagyis
valamennyi szaktudással rendelkező és nem rendelkező személy, nő és férfi felett –, vagy
másokon?
THEAGÉSZ: Pontosan olyanokon.
SZÓKRATÉSZ: Folytassuk! Péleusz,203 Aiakosz fia, nem ugyanilyen embereknek parancsolt
Phthiában?
THEAGÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Hát Küpszelosz fiáról, a Korinthoszban uralkodó Periandroszról204 hallottál-
e már?

202
Aigiszthosz, Thüesztész fia, aki meggyilkolta unokatestvérét, a Trójából hazatérő Agamemnónt.
203
Péleusz, Aiakosz fia, a thesszáliai Phthia királya, Thetisz tengeri nimfa férje, Akhilleusz apja.
204
Periandrosz, Küpszelosz fia, Korinthosz türannosza az i. e. VII. század első felében. Gazdasági és szociális
intézkedéseinek köszönhető a város felvirágzása, nevéhez fűződik az iszthmoszi játékok megalapítása. Tagja a
hét bölcs néven ismeretes kánonnak.
 THEAGÉSZ: Hallottam hát!
SZÓKRATÉSZ: Nem ugyanilyen embereknek parancsolt a saját városában?
THEAGÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Mi a helyzet Perdikkasz fiával, Arkhelaosszal, Makedónia újdonsült
urával?205 Szerinted ő nem ugyanilyen embereknek parancsol?
THEAGÉSZ: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Hát a földink, Hippiasz,206 Peiszisztratosz fia, mit gondolsz, kiknek
parancsolt uralkodása idején? Nem ilyen embereknek?
THEAGÉSZ: De még mennyire!
SZÓKRATÉSZ: Megmondanád nekem, minek szokás nevezni Bakiszt, Szibüllát, meg a mi
Amphilütoszunkat?207
THEAGÉSZ: Jövendőmondónak, Szókratész! Mi másnak?
SZÓKRATÉSZ: Helyes. Most az imént említett személyeket is próbáld hasonlóképpen
meghatározni! Mi a neve Hippiasznak és Periandrosznak uralkodásuk módja alapján?
THEAGÉSZ: Gondolom, zsarnok.208 Nem?
SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint, aki arra vágyakozik, hogy valamennyi polgártársa felett
uralkodjon, az a személy ugyanolyan hatalomra vágyik, mint az övék, zsarnoki hatalomra,
vagyis zsarnok akar lenni, ugye?
THEAGÉSZ: Feltehetően.
SZÓKRATÉSZ: Te nem azt állítod, hogy erre vágyakozol?
THEAGÉSZ: Mindenesetre ez következik a szavaimból.
SZÓKRATÉSZ: Szép kis alak vagy! Szóval zsarnokoskodni akarsz felettünk, és azért
hibáztatod apádat már jó ideje, mert nem küldött holmi zsarnokképzőbe? Te is szégyellheted
magad, Démodokosz! Ha egyszer tudod, milyen álmokat dédelget, és pénzed is van rá, hogy
tanítóhoz küldd, már réges-régen mesterévé tehetted volna a tudásnak, amire vágyakozik! Te
meg sajnálod tőle, és nem vagy hajlandó tanítóhoz küldeni? De ennek most vége, hallod-e!
Mivel a jelenlétemben tett terhelő vallomást ellened, nekem meg neked közösen kell
megtanácskoznunk, hogy kihez küldhetnénk, kinek a társasága révén válhat belőle bölcs
zsarnok!
DÉMODOKOSZ: Zeuszra, Szókratész! De még mennyire tanácskoznunk kell! Szükségünk
van a tanácsra, azt hiszem, nem is akármilyenre!
SZÓKRATÉSZ: Hagyd el, barátom! Először faggassuk ki alaposan!
DÉMODOKOSZ: Faggasd csak!
SZÓKRATÉSZ: Mi lenne, Theagész, ha Euripidész egyik sorát hívnánk segítségül?
Euripidész ugyanis valahol azt mondja:

205
Ld. a Második Alkibiadész 141 d jegyzetét.
206
Hippiasz, Peiszisztratosz fia és utóda, Athén türannosza (i. e. 528-510). Elűzését követően sikertelen
visszatérést kísérelt meg a perzsák támogatásával (i. e. 490).
207
A Bakisz és Szibülla elnevezések nem köthetők konkrét személyekhez, hanem isteni sugallatra jövendölő
látnokok gyűjtőnevei. Az akarnaniai Amphilütosz jóslatára támadt Athénra és szerezte meg harmadszor is a
hatalmat Peiszisztratosz (Hérodotosz I. 62 – 63). Amphilütosz később athéni polgárjogot kapott.
208
A görög türannosz szó fordítása, melynek jelentése többnyire pejoratív. Az athéniek, Peiszisztratosz
türanniszának tagadhatatlan eredményei ellenére, következetesen elzárkóztak az egyeduralom valamennyi
formájától. A politikai hatalom megszerzésére irányuló kezdeményezésekkel szemben rendkívül határozottan
léptek fel, gyakran a gyanú árnyéka is elegendőnek bizonyult a száműzéshez. Szókratész élcelődése Theagész
állítólagos zsarnoki hajlamain a Második Alkibiadész 141 a – b szakaszára emlékeztet.
 ha bölcs a társasága, bölcs a zsarnok is.209

Tegyük fel, hogy valaki megkérdezi Euripidésztől: „Euripidész, miben bölcsek azok,
akiknek a társaságától szerinted bölcsek a zsarnokok?” Mondjuk, ha azt mondta volna, hogy
„ha bölcs a társasága, bölcs a gazda is”, és mi megkérdeznénk, hogy miben bölcs a társaság,
mit felelne nekünk? Nem azt, hogy a gazdálkodásban?
THEAGÉSZ: Csakis.
SZÓKRATÉSZ: Ha pedig azt mondta volna „ha bölcs a társasága, bölcs a kukta is”, és mi
megkérdeznénk, hogy miben bölcs a társaság, mit felelne nekünk? A főzésben, nem?
THEAGÉSZ: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Vagy ha azt mondta volna „ha bölcs a társasága, bölcs a birkózó”, és mi
megkérdeznénk, hogy miben bölcs a társaság, a birkózást mondaná, nem?
THEAGÉSZ: Persze.
SZÓKRATÉSZ: De mivel azt mondta „ha bölcs a társasága, bölcs a zsarnok is”, a
kérdésünkre, hogy „Miben tartod bölcsnek a társaságot, Euripidész?”, mit felelne, miben?
THEAGÉSZ: Zeuszra, fogalmam sincs.
SZÓKRATÉSZ: Szeretnéd, hogy én mondjam meg?
THEAGÉSZ: Ha akarod.
SZÓKRATÉSZ: Pontosan abban bölcsek, ami Anakreón állítása szerint Kallikrité210
tudománya! Vagy nem ismered a verset?
THEAGÉSZ: Hogyne ismerném!
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor? Te is egy olyan ember társaságára vágysz, aki történetesen
azonos foglalkozást űz Kallikritével, Küané lányával, és — mint a költő mondja —
zsarnokügyben járatos, méghozzá azért, hogy zsarnokunk légy nekünk is, a városnak is?
THEAGÉSZ: Jó ideje gúnyolódsz, Szókratész, és csúfot űzöl belőlem!
SZÓKRATÉSZ: Miért? Nem te mondtad, hogy olyan tudásra vágysz, aminek a segítségével
az összes polgárt irányíthatod? Márpedig ez azt jelentené, hogy zsarnok vagy, nem?
THEAGÉSZ: Azt hiszem, szíves örömest lennék zsarnok, különösen valamennyi, de
legalábbis a lehető legtöbb ember zsarnoka – mint ahogy szerintem te is, és az összes többi
ember szintén. Sőt, talán még szívesebben lennék isten! Csakhogy nem azt mondtam, hogy
erre vágyom!
SZÓKRATÉSZ: Hát akkor mire vágysz? Nem a polgárok irányítására áhítozol?
THEAGÉSZ: De nem erőszakkal és nem zsarnok módjára! Csakis a beleegyezésükkel,
ahogy a többi tekintélyes polgár is irányítja őket!
SZÓKRATÉSZ: Talán csak nem Themisztoklészre, Periklészre, Kimónra, meg az olyanokra
gondolsz, akik az államügyek intézésében ügyesnek bizonyultak?
THEAGÉSZ: Rájuk gondolok, Zeuszra!
SZÓKRATÉSZ: Nézzük csak! Ha netán a lovaglásban szeretnél járatos lenni, mit gondolsz,
kiket kellene felkeresned, hogy kiváló lovas váljék belőled? Nem a gyakorlott lovasokat?
THEAGÉSZ: Zeuszra, dehogynem!
209
Az Állam VIII. 568 a szintén Euripidésznek tulajdonítja a sort, de Arisztophanész egyik ókori magyarázója,
majd később Ariszteidész, Aulus Gellius és Libaniosz is Szophoklész szerzősége mellett foglalnak állást.
Szerintük a töredék a Lokriszi Aiasz című elveszett tragédiából származik.
210
Kallikrité, Küané lánya, Liparosz, auszón király unokája. Az államügyekben és a kormányzásban való
jártasságának köszönhetően anyjával együtt gyakorolta a hatalmat. A szóban forgó Anakreón-verset nem
ismerjük.
 SZÓKRATÉSZ: Tehát azokat, akik kiválóak ezen a téren, akiknek vannak lovaik, és minden
esetben kiválóan bánnak mind a sajátjaikkal, mind sok-sok idegen lóval.
THEAGÉSZ: Nyilvánvaló.
SZÓKRATÉSZ: És mi lenne, ha a gerelyhajításban szeretnél járatos lenni? Nem az járna a
fejedben, hogy akkor fogsz jártasságot szerezni, ha gerelyhajítókhoz fordulsz, akiknek
maguknak is van gerelyük, és sok-sok idegen gerellyel is, és a sajátjukkal is minden esetben
megfelelően bánnak?
THEAGÉSZ: Persze hogy erre gondolnék!
SZÓKRATÉSZ: Felelj hát! Ha már egyszer úgy alakult, hogy az államügyekben kívánsz
járatos lenni, mit gondolsz, nem akkor fogsz jártasságot szerezni, ha azokhoz az
államférfiakhoz fordulsz, akik maguk is kiválóan értenek az államügyekhez, valamint minden
esetben megfelelően bánnak mind a saját városukkal, mind számos másikkal, akár görög, akár
barbár városokkal kerülnek kapcsolatba? Vagy szerinted akkor leszel járatos mindabban,
amiben ezek az államférfiak, ha másokkal töltöd az időt, nem pedig velük?
THEAGÉSZ: Ami azt illeti, Szókratész, hallottam már ezt az érvedet, amit állítólag szívesen
hangoztatsz, miszerint az említett államférfiak fiai semmivel nem jobbak a vargák fiainál.
Magam is úgy vélem, hogy teljesen igazad van, amennyire meg tudom ítélni. Butaság lenne
tehát részemről, ha valamelyikükről azt feltételezném, hogy éppen nekem adja át a maga
tudását, mikor még a saját fiának sem nyújt segítséget, már ha ez ügyben bárkin is lehet
segíteni.211
SZÓKRATÉSZ: Mégis mihez kezdenél, te kiváló férfiú, ha a te fiad állna eléd hasonlóval?
Tegyük fel, azt mondaná, hogy jó festő szeretne lenni, és mint apját téged hibáztatna, amiért
az elképzelésében nem vagy hajlandó őt anyagilag támogatni, közben viszont a szakma
mestereit, a festőket semmire sem tartaná és tőlük nem akarna tanulni! Vagy gondolhatunk a
fuvolásokra is, ha esetleg fuvolás akarna lenni, vagy a lantművészekre! Tudnád, hogy mihez
kezdj vele, hová küldd, ha egyszer ezektől nem hajlandó tanulni?
THEAGÉSZ: Zeuszra, fogalmam sincs!
SZÓKRATÉSZ: Pedig te most ugyanezt műveled apáddal! És még csodálkozol? Hibáztatod,
mert nem tudja, mitévő legyen veled, hová küldjön? De tudod mit? Mivel az athéniek között
különben is számos kiváló férfiú akad, ami az államügyeket illeti, meg fogunk ismertetni,
amelyikkel csak akarod, és ő ingyen is a rendelkezésedre áll majd. Így a pénzed sem fecsérled
el, egyszersmind az egyszerű emberek előtt is sokkal kedvezőbb színben fogsz feltűnni,
mintha összeállnál holmi jöttmenttel.
THEAGÉSZ: Miért, Szókratész? Te nem tartozol a kiváló férfiak közé? Mert ha hajlandó
lennél foglalkozni velem, az bőven elegendő, jobbat keresve sem találok.
SZÓKRATÉSZ: Mit akarsz ezzel mondani, Theagész?
DÉMODOKOSZ: Nem is olyan ostobaság, Szókratész! Ezzel engem is lekötelezel, mivel
annál nagyobb szerencsét el sem tudok képzelni, mint ha a fiamnak is kedvére való a
társaságod, és te is hajlandó vagy foglalkozni vele! Még kimondani is restellem, mennyire
szeretném! Mindkettőtöket kérem hát, téged, Szókratész, hogy vállald el és foglalkozz vele,
meg téged is, fiam, ne keresd senki más társaságát, csakis Szókratészét! Így engem is
temérdek súlyos gondtól fogtok megszabadítani, mert most nagyon aggódom érte, nehogy
olyasvalakivel akadjon össze, aki esetleg megrontja!
211
Gyakran előforduló érv: „[...] nem képesek még a legbölcsebb és legderekabb polgárok sem azt az erényt,
amelyet megszereztek, másokra átszármaztatni [...] Hiszen Periklész is, minden téren, ahol csak szó lehet
oktatásról, alapos és gondos nevelésben részesítette fiait; abban a dologban azonban, aminek maga is mestere,
nem vállalkozik a nevelésükre.” (Prótagorasz 319 e – 320 a; ford. Faragó László) Ld. még Menón 93 c, Első
Alkibiadész 118 d – e.
 THEAGÉSZ: Többé már nem kell aggódnod értem, apám, ha meg tudod győzni, hogy
szívesen fogadja a társaságomat!
DÉMODOKOSZ: Teljesen igazad van! A továbbiakban már hozzád szeretnék szólni, kedves
Szókratész! Nos, hogy rövid legyek, kész vagyok mind magamat, mind a legféltettebb
kincseimet rendelkezésedre bocsátani, egyszóval mindent, amit csak akarsz, amennyiben
Theagész fiamat jóindulatodba fogadod és legjobb tudásod szerint segíted!
SZÓKRATÉSZ: Eltökéltségedet még csak megértem, kedves Démodokosz, ha már egyszer a
fejedbe vetted, hogy fiadnak leginkább én lehetek a hasznára — hiszen egy értelmes ember
nem tudom, mi másért törhetné magát, ha nem azért, hogy fia a lehető legkiválóbb legyen! De
miből gondolod, hogy én jobban hozzásegíthetem a fiadat ahhoz, hogy jó polgárrá váljon,
mint te magad? És ő honnan veszi, hogy én nálad jobban hasznára leszek? Ezt
végképp nem értem! Először is te idősebb vagy nálam, továbbá számos tisztséget viseltél
már, méghozzá a legfontosabb athéni tisztségeket,212 aztán nincs, akit jobban megbecsülnének
nálad démoszbeli társaid Anagüruszban csakúgy, mint a város többi részében – én viszont, ha
belegondoltok, semmi ehhez foghatóval nem dicsekedhetek. Különben is, ha ez a Theagész
megveti az államférfiak társaságát, és olyanokat keres, akik azt hirdetik magukról, hogy
alkalmasak az ifjak nevelésére, itt van például a keószi Prodikosz, a leontinoibeli Gorgiasz, az
akragaszi Pólosz, és sokan mások!213 Ők olyan bölcsek, hogy a városokat járva képesek
meggyőzni a legelőkelőbb és legtehetősebb ifjakat – márpedig nekik módjukban állna
csatlakozni bármelyik polgártársukhoz akár még ingyen is —, szóval meggyőzik őket, hogy
elhagyva amazok társaságát szegődjenek melléjük, és a busás tandíj kifizetése mellett még
hálásak is legyenek szolgálataikért. Ésszerű lenne, ha inkább közülük választana valakit akár
a fiad, akár te magad – ugyanakkor engem választanotok egyáltalán nem ésszerű, mert semmit
sem konyítok ezekhez a boldogító szépséges tudományokhoz – hiába szeretnék –, sőt nem
győzöm örökösen hangoztatni, hogy úgyszólván semmihez sem értek, leszámítva egy
apróságot, a szerelmi ügyeket.214 Ebben a tudományban viszont bármelyik elődömmel és
kortársammal felveszem a versenyt!
THEAGÉSZ: Látod, apám? Nagyon úgy fest, Szókratész már nem akar tanítványának –
pedig bennem változatlan a hajlandóság, ha esetleg kötélnek áll —, ezt is csak azért mondja,
hogy csúfot űzzön belőlünk. Hiszen a velem egykorú vagy kicsivel idősebb fiúk közül
ismerek néhányat, akik, mielőtt Szókratésszel kapcsolatba kerültek, teljesen jelentéktelennek
számítottak, a társaságában viszont nagyon rövid idő alatt túlszárnyalták mindazokat, akiktől
korábban elmaradtak.
SZÓKRATÉSZ: Tudod te egyáltalán, Démodokosz fia, hogy is van ez?
THEAGÉSZ: Zeuszra, már hogyne tudnám! Ha te úgy akarod, én is lehetek olyan, mint ők!
SZÓKRATÉSZ: Nem, barátocskám, neked fogalmad sincs, miről van szó! De majd én
felvilágosítalak! A helyzet az, hogy egy isteni adomány folytán gyerekkoromtól fogva kísér
valamiféle természetfeletti erő. Méghozzá egy hang, ami valahányszor megszólal, mindig
lebeszél arról, amit éppen tenni készülök, buzdítani ellenben sohasem szokott. Sőt még akkor
is megszólal a hang, ha valamelyik barátom avat be a terveibe: pontosan ugyanúgy int és nem
enged cselekedni. Tüstént példát is hozok nektek! Ismeritek az idevalósi Kharmidészt, a
jóképű fiatalembert, Glaukón fiát. Ő egyszer éppen azt mesélte nekem, hogy szeretne indulni

212
Thuküdidész (IV. 75) említést tesz egy Démodokosz nevű hadvezérről, aki a peloponnészoszi háború során i.
e. 425/424-ben hivatali társával, Ariszteidésszel elfoglalta Antandrosz városát. Elképzelhető, de nem biztos,
hogy a hadvezér azonos Theagész apjával.
213
A Theaitétoszban (151 b) Szókratész szintén szofistákhoz irányítja a társaságában fejlődésre alkalmatlan
ifjakat.
214
Szókratész hasonlóan nyilatkozik A lakoma 177 d-ben: „[...] megvallom, semmi máshoz nem értek, csak a
szerelemhez.” (ford. Telegdi Zsigmond)
a nemeai stadionfutáson,215 és alighogy elkezdte mondani, mire készül, megszólalt a hang,
erre én megpróbáltam lebeszélni róla és közöltem vele: „Ahogy itt beszélsz, megszólalt a
természetfeletti hang. Hagyd abba a felkészülést!” „Talán csak azt akarja tudatni – mondta –,
hogy nem fogok nyerni. Nem kell nekem feltétlenül győznöm, ha addig is edzéssel töltöm az
időt, abból csak hasznom származik.” Ezzel folytatta a felkészülést. Nos, érdemes
megkérdezni tőle, mi történt vele ennek az edzésnek köszönhetően! De ha kívánjátok,
kérdezzétek meg Timarkhosz testvérét, Kleitomakhoszt, mit mondott neki Timarkhosz, mikor
a kivégzésére ment, †mert szembeszegült a természetfeletti hatalommal†.216
Ő is, meg Euathlosz is, a stadionfutó, aki Timarkhoszt menekülése közben elbújtatta.
Bizonyára el fogja mondani nektek, hogy mit mondott neki.217
THEAGÉSZ: Mit?
SZÓKRATÉSZ: „Kleitomakhosz – mondta –, tudd meg, azért fogok most meghalni, mert
nem akartam hallgatni Szókratészre!” Hogy mit akart ezzel mondani Timarkhosz? Rögtön
elmagyarázom! Amikor Timarkhosz és Philémón, Philémonidész fia, fel akartak állni a
lakoma mellől, hogy megöljék Nikiaszt, Héroszkamandrosz fiát, bár csak ők ketten tudtak a
tervről, Timarkhosz távozóban odaszólt nekem: „Ti csak igyatok – mondta –, nekem ki kell
ugranom valahova, de ha minden jól megy, hamarosan visszajövök. Mit szólsz hozzá,
Szókratész?” Ekkor megszólalt a hang és így feleltem neki: „Semmiképpen se menj –
mondtam –, mert megszólalt a szokásos természetfeletti jel!” Erre ő meggondolta magát.
Kisvártatva aztán újból indulásra készülődött és azt mondta: „Most már tényleg megyek,
Szókratész!” Újra megszólalt a hang, újra maradásra bírtam. Harmadjára, minthogy
észrevétlenül akart elillanni, felállt, de már egy szót sem szólt, csak lopva kifigyelte, hogy
mikor nem nézek oda. Hát így ment el és hajtotta végre azt, ami miatt a kivégzésére sor
került. Nos, ezért mondta a fivérének, amit most én nektek, vagyis hogy azért végzik ki, mert
nem hallgatott rám. Itt van aztán, ami Szicíliában történt: sokan elmesélhetik nektek, hogy én
előre megmondtam a sereg pusztulását!218 Egyébként, ami a múltat illeti, tanúkat is nyugodtan
meghallgathattok, de most akár a jelet is próbára tehetjük, vajon igazat mond-e! A derék
Szannión hadjáratba indulásakor ugyanis jelet kaptam, ő most mégis harcba indul Thraszülosz
oldalán az ióniai Epheszoszba.219 Nos, szerintem vagy el fog esni, vagy nagyon közel kerül a
halálhoz, és egyáltalán az egész seregért nagyon aggódom. Mindezt azért mondtam el neked,
mert ez a természetfeletti erő a baráti köröm összetételét is befolyásolja. Sok embertől eltilt,
nekik aztán nem használhat a társaságom, ezekkel az emberekkel nem is állhatok szóba.
Sokakkal viszont megengedi, hogy együtt legyek, csak éppen azoknak semmi hasznuk sem
származik belőle. Akik számára azonban a természetfeletti erő hasznossá teszi a társaságom,
azok olyanok, mint az ismerőseid: egy szempillantás alatt rögtön a fejlődés jeleit mutatják.
Bár közülük is, akik így fejlődni kezdenek, néhányan csakugyan tartós és maradandó
eredményt érnek el, sokan viszont, ameddig velem töltik az időt, csodálatosan haladnak előre,
de mihelyt elszakadnak tőlem, ismét teljesen átlagossá válnak. Így járt egyszer Ariszteidész,
Lüszimakhosz fia, Ariszteidész unokája.220 Az történt ugyanis, hogy míg ideje java részét a
215
Bizonyára a nemeai versenyjátékokról van szó. A rendezvényre kétévente került sor Nemea völgyében, ahol a
hagyományos sportágak (futás, ugrás, birkózás stb...) mellett lovas versenyek is helyet kaptak.
216
A keresztekkel (cruces philologorum) határolt részt a kéziratok egységes szöveghagyománya védi, de
értelmezése nyelvtani szempontok miatt nehézségekbe ütközik. Fenti fordítás az egyik lehetséges megoldás.
217
A történetben szereplő személyek és események ismeretlenek, történeti forrásban nem fordulnak elő.
218
Utalás az athéniek számára tragikus kimenetelű szicíliai expedícióra (i. e. 415-413). Alkibiadész Szicília, Dél-
Itália és Karthágó elfoglalására irányuló nagyszabású terveivel rávette a népgyűlést, hogy megszavazza egy 260
hajóból álló flotta kiküldését. A hadjárat katasztrofális vereséggel végződött.
219
Az athéniek súlyos vereséget szenvedtek Epheszosznál i. e. 409 tavaszán (Xenophón: Hellénika I. 2;
Plutarkhosz: Alkibiadész 29). A beszélgetés dramaturgiai ideje tehát közvetlenül a hadjárat megindítása elé esik.
220
A történet szereplőivel találkozunk a Lakhész című dialógusban is, ahol Lüszimakhosz és Melésziasz a fiaik
számára leginkább megfelelő nevelési módszer iránt érdeklődnek Szókratésztől. A beszélgetés végén a két fiú,
társaságomban töltötte, rövid idő alatt nagyot lépett előre, aztán közbejött egy hadjárat és
elhajózott. Mikor visszajött, mellettem találta Thuküdidészt, Melésziasz fiát, Thuküdidész
unokáját. Ez a Thuküdidész előző nap nagyon megharagudott rám, mert vitatkoztunk
valamiről. Szóval, miután Ariszteidész meglátott, melegen üdvözölt, váltottunk néhány szót,
majd megjegyezte: „Úgy hallom, Szókratész — mondta –, hogy Thuküdidész nagyra van
magával és megsértődött, mintha ő lenne valaki.” „Mert így is van” – feleltem. „Hogyhogy?
Hát nem tudja, hogy egy utolsó senki volt, míg nem találkozott veled?” -kérdezte. „Nem úgy
néz ki, istenemre!” – feleltem. „Pedig én magam is nevetségesen érzem magam, Szókratész!”
– mondta. „Ugyan miért?” – kérdeztem. „Mert, míg el nem hajóztam – mondta –, bárkivel
képes voltam vitatkozni és senkinél nem bizonyultam rosszabbnak az érvelésben, úgyhogy
még kerestem is a legműveltebbek társaságát. De most fordult a kocka: ha meglátok egy
értelmes embert, már futok is, annyira szégyellem magam az ügyetlenségem miatt.” „Vajon
egyik pillanatról a másikra hagyott el téged ez a képesség vagy apránként?” — kérdeztem.
„Apránként” — felelte. „És mikor még megvolt, vajon tőlem tanultad, vagy másképpen tettél
szert rá?” — kérdeztem. „Hihetetlen dolgot fogok most mondani neked, Szókratész – felelte –
, de ez az igazság! Én soha semmit nem tanultam tőled, ezt te tudod a legjobban! Mégis
fejlődtem, mikor veled voltam: még akkor is, ha nem egy szobában, hanem csak egy házban
voltam veled, egy szobában pedig még jobban, és azt hiszem, egy szobában is sokkal jobban
akkor, mikor néztelek, ahogy beszélsz, jobban, mint amikor máshová néztem, de legjobban és
a legtöbbet akkor fejlődtem, amikor szorosan melletted ültem, és még a lábunk is összeért.221
Mára viszont – mondta – ez a hajdani állapot teljesen megszűnt.” Ilyen hát, Theagész, az én
társaságom: ha az istenség is úgy akarja, nagyon sokat fogsz fejlődni, méghozzá gyorsan, de
ha nem, akkor nem. Úgyhogy gondold csak meg, nem lenne-e biztosabb számodra, ha olyan
személy tanítana, aki saját maga dönti el, hogy nyújtja-e támogatását, amivel hasznára van az
embereknek, hiszen nálam soha nem lehet kiszámítani!
THEAGÉSZ: Nos, Szókratész, szerintem járjunk el a következőképpen! Tegyük próbára ezt
a természetfeletti erőt úgy, hogy együtt töltjük az időt! Ha megengedi, minden rendben, ha
meg nem, akkor majd ráérünk megtanácskozni, hogy mit tegyünk, csatlakozzunk-e máshoz,
vagy a te istenségedet próbáljuk jobb belátásra bírni imádkozással, áldozatokkal és
egyebekkel, amit a jósok tanácsolnak!
DÉMODOKOSZ: Ne ellenkezz már tovább a gyerekkel, Szókratész, hiszen igaza van!
SZÓKRATÉSZ: Hát, ha szerintetek így kell lennie, ám legyen így!

A KLEITOPHÓN FELÉPÍTÉSE222

Bevezetés (406 a 1 – 407 a 4)

Szókratész nehezményezi, hogy Kleitophón egy beszélgetés alkalmával élesen bírálta és
Thraszümakhosz nézeteihez képest elmarasztalta a tőle hallottakat. Kleitophón csak részben vállalja
Szókratész vádjait, és lehetőséget kér véleménye kifejtésére. Szókratész saját okulása reményében
kész meghallgatni Kleitophónt.

Kleitophón dicséri Szókratészt (407a 5 – 408 c 4)

Ariszteidész, az „Igazságos” Ariszteidész unokája, valamint Thuküdidész, akinek azonos nevű nagyapja
Periklész ellenfeleként az arisztokraták egyik vezetője volt (a történetírónak mindössze névrokona), csatlakozik
Szókratész társaságához.
221
Agathón hasonló alapon foglalja el a lakomán a Szókratésszel szomszédos helyet (A lakoma 175 d).
222
S. R. Slings: Plato: Clitophon, Cambridge, 1999 nyomán.
 407 a 5 – b 1. Kleitophón elmondja, hogy mindig nagy hatással volt rá Szókratész előadásmódja,
ezért felidézi Szókratész egyik buzdító beszédét, hogy megmutassa, mi az, amiben egyetért vele.

407 b 1 – 408 e 2. Szókratész beszédének ismertetése: az emberek fiaik nevelése helyett az anyagi
gyarapodással törődnek. A hagyományos nevelési módszerek alkalmatlanok, amennyiben az erény
helyett csak az általános műveltség megszerzését teszik lehetővé. A megfelelő nevelés hiánya az oka a
mindennapi életben tapasztalt igazságtalanságnak is, ugyanis az igazságtalanság elkövetése nem
szándékos, hanem tudatlanságból fakad.

407 e 3 -e 4. Kleitophón megszakítja beszámolóját, hogy kifejezze egyetértését.

407 e 5 – 8. Kleitophón folytatja Szókratész beszédének bemutatását: a lélek fontosabb a testnél,

tehát az ápolására is nagyobb gondot kell fordítanunk.

407 e 8 – 408 b 5. A lélek, a többi testrészünkhöz hasonlóan, arra való, hogy használjuk. A
használatát, mint a lant vagy a szerszámok használatát, meg kell tanulnunk. Ha az ember erre képtelen,
jobb, ha átengedi a kormányzást olyasvalakinek, aki ért hozzá. A lelket az tudja kormányozni, aki
járatos a politikában. A politika pedig azonos az igazságtétellel, az igazságos viselkedéssel.

408 b 5 – c 3. Összegzés: Kleitophón a Szókratész által hangoztatott állításokkal tökéletesen

egyetért, továbbá készségesen elismeri, hogy az emberek telkesítésében Szókratésznek nincs párja.

Kleitophón bírálja Szókratészt (408 c3- 410 b3)

408 c 3 – 409 c 1. Kleitophónnak hiányérzete maradt a buzdítás után, ezért Szókratész
tanítványaihoz fordult, hogy pontosabb felvilágosítást szerezzen az erény, vagyis az igazságosság
természetét, valamint megszerzésének módját illetően. Szókratész módszerét alkalmazva példák
alapján szeretne választ kapni a kérdésére: mi az igazságosság kettős eredménye, ahogyan például az
orvostudományé új orvosok képzése és az egészség megteremtése.

409 c 1 – d 2. Az igazságosság eredményének első meghatározása.

A tanítványok különböző válaszokat adnak: az igazságosság eredménye a megfelelő, a szükséges, a
hasznos, illetve a nyereséges. Kleitophón valamennyit visszautasítja, mert ezek általános fogalmak,
amiket mindegyik mesterség képes a maga céljainak megfelelően pontosan meghatározni: így kell
tenni az igazságossággal is.

409 d 2 – 410 a 6. Az igazságosság eredményének második meghatározása.

Az igazságosság barátságot teremt a városokban. Kleitophón nem fogadja el a választ, mert a
barátság egyetértést jelent, éspedig tudáson és nem véleményazonosságon alapuló egyetértést,
márpedig ez ugyanúgy érvényes valamennyi mesterség esetében, tehát az igazságosság eredményét
továbbra sem ismerjük.

410 a 7 – b 3. Az igazságosság eredményének harmadik meghatározása.

Szókratész szerint az igazságosság az ellenfélnek árt, a barátnak pedig használ. Kleitophón ezt a
választ is elutasítja, mert az igazságos emberről később kiderült, hogy senkinek sem akar ártani.

Kleitophón összegzése (410 b 3 – e 8)

410 b 3 – c 8. Szókratész kétségtelenül első az emberek lelkesítésében, de maga nem tudja, vagy
nem akarja meghatározni az igazságosság fogalmát, tevékenysége kimerül az erény puszta
dicséretében. Kleitophón azért látogatja Thraszümakhosz előadásait, mert Szókratésztől nem kap
választ a kérdésére.
 410 c 8 – e 8. Kleitophón biztosítja Szókratészt, ő már elfogadta, hogy a lelkével kell törődnie, és
még egyszer felszólítja, hogy adjon pontos és gyakorlati útmutatást azzal kapcsolatban, hogyan tegye
jobbá a lelkét. Ellenkező esetben továbbra is kénytelen lesz félig dicsérni, félig elmarasztalni, mert
nem segít másoknak abban, hogy erényesek és boldogok lehessenek.

KLEITOPHÓN

SZÓKRATÉSZ: Kleitophónról, Arisztónümosz fiáról egy illető azt mesélte nekünk a minap, hogy
Lüsziasszal1 folytatott beszélgetése során a Szókratésszel való eszmecserét leszólta, ellenben szerfelett
nagyra értékelte Thraszümakhosz223 társaságát.
KLEITOPHÓN: Az a valaki, Szókratész, nem pontosan idézte neked, amit Lüsziasznak mondtam
rólad. Elismerem, bizonyos vonatkozásban csakugyan nem a dicséret hangján emlegettelek, más
tekintetben viszont még dicsértelek is. De mivel láthatóan neheztelsz rám (hiába is próbálsz úgy tenni,
mintha nem érdekelne az ügy), szívesen kifejteném neked a véleményemet, szemtől szemben — úgyis
éppen kettesben vagyunk –, nehogy azt hidd, hogy tisztességtelenül viselkedem veled. A helyzet
ugyanis az, hogy valószínűleg nem pontosan tájékoztattak, és nyilván ezért vagy velem tüskésebb a
kelleténél. De ha megengeded, hogy őszintén beszéljek, azt szívesen veszem – én kész vagyok a nyílt
beszédre.
SZÓKRATÉSZ: Az lenne csak gyalázat, ha a te szívből jövő segítségedet nem fogadnám el!
Elhiheted, ha sikerül megtudnom, miben vagyok rossz és miben vagyok jó, én azon leszek, hogy ami
jó bennem, azt őrizzem és erősítsem, a gyengéimtől viszont lehetőleg megszabaduljak.224
KLEITOPHÓN: Halld hát! Tudod, Szókratész, ami engem illet, miközben a társaságodban időztem,
nemegyszer hallgattam ámulattal szavaidat. Úgy éreztem, senki nem beszél olyan szépen, mint te,
amikor korholod az embereket, és mint valami istenség a színpadi gépezetről,225 fennkölten zenged:226
„Hová rohantok, emberek? Nem veszitek észre, hogy nem azt teszitek, amit kellene? Csak a pénzt
hajszoljátok minden erőtökkel, miközben egyáltalán nem törődtök azzal, hogy fiaitok, akiknek a
vagyont hátrahagyjátok, képesek legyenek igazságosan bánni vele: nem is keresitek meg számukra az
igazságosság tanítóit, feltéve persze, hogy tanítható – ha pedig szorgalom és gyakorlás útján
sajátítható el ez a képesség,227 azokat, akik majd gondosan gyakoroltatják és megfelelően oktatják —,
és annak idején saját magatokkal ugyanígy nem törődtetek. Látjátok, hogy alapos irodalmi, zenei és
testi nevelésben részesültetek fiaitokhoz hasonlóan ti is (mert hát szerintetek ez teszi tökéletesebbé az
embert), ettől azonban cseppet sem lettetek jobb gazdái a vagyonnak – hát akkor miért nem dobjátok
félre a jelenlegi nevelési módszereket? Miért nem kerestek olyanokat, akik majd véget vetnek ennek
az áldatlan állapotnak? Pedig nem egy ügyetlen tánclépés, hanem éppen ez a téves felfogás és
nemtörődömség okozza, hogy testvér a testvérrel, város a várossal nem tud összhangban élni, nem
tartja a mértéket, háborúzik, és közben a legnagyobb szörnyűségeket követi és szenvedi el. Ti erre azt
mondjátok, nem a nevelés hiánya miatt és nem is tudatlanságból, hanem szándékosan igazságtalanok
az igazságtalan emberek. Igen ám, de máskor meg azt hangoztatjátok, hogy szégyenletes és az istenek
1
Lüsziasz (i. e. 445-380 körül), Kephalosz fia, a tíz attikai szónok néven ismert kánon tagja. Az ő egyik beszéde szolgáltatja
a Phaidrosz témájának kiindulópontját, de szerepel az Állam első könyvében is.
Kleitophón az Állam első könyvében is Thraszümakhosz kísérőjeként és tanítványaként tűnik fel.
223
224
A későbbiekben kiderül, hogy Kleitophón nem a szókratészi tanítás valamelyik tételét kifogásolja (mint ahogy Szókratész
szemlátomást gondolja), hanem az egész tanítást minősíti hiányosnak, mert nem határozza meg pontosan az erény
megszerzésének módját.
225
Utalás a tragédiák előadása során alkalmazott deus ex machina (kb. „isten a gépezetből”) eljárásra, mikor a darab végén a
konfliktus megoldását jelentő isteni beavatkozás oly módon történik, hogy az istent alakító színészt egy gépezet segítségével
engedik le a magasból a színpadra. A fennmaradt darabok tanúsága szerint leginkább Euripidész kedvelte ezt a technikát
(Andromakhé, Oltalomkeresők, Ión, Elektra, Íphigeneia a tauroszok között, Helené, Oresztész), Szophoklész mindössze
egyszer (Philoktétész), Aiszkhülosz egyszer sem alkalmazza. A Felhőkben Arisztophanész szintén egy gépről leengedett
kosárban ábrázolja Szókratészt.
226
Szókratész a következőkben enyhén parodisztikus módon idézett beszéde a protreptikosz logosz, vagyis a buzdító beszéd
műfajába tartozik, melynek leghíresebb önálló darabjai (Arisztotelész Protreptikosz és Cicero Hortensius című műve)
elvesztek. A fennmaradt filozófiai protreptikoszok közül a Kleitophón hatását mutatja Dión Khrüszosztomosz 13. és
Themisztiosz 26. beszéde.
227
A 408 b szakaszban (fentiekkel ellentétben) már állítás formájában kerül elő az erény taníthatósága.
szemében gyűlöletes dolog az igazságtalanság. Hát akkor mégis hogyan van ez? Elkövethet-e az
ember szántszándékkal egy ilyen igazán súlyos vétséget? Igen, amennyiben gyengének bizonyul a
gyönyörökkel szemben – felelitek. Csakhogy ez is a szándék ellenére történik, ha elfogadjuk, hogy a
szándék a gyönyörök legyőzésére irányul! Nem igaz? A józan ész tehát mindenképpen amellett szól,
hogy az igazságtalanság elkövetése bizony nem szándékos,228 és minden embernek személy szerint,
valamint testületileg valamennyi városnak egyaránt kötelessége a jelenleginél nagyobb odafigyelést
tanúsítania.” Nos, Szókratész, tanításodnak ezt a részét, valahányszor hallom tőled – márpedig
gyakran hangoztatod –, szerfelett nagyra tartom, és mélységesen egyetértek vele. Nemkülönben, mikor
a gondolatmenetet folytatva kijelented, hogy akik a testüket ugyan edzik, de a lelkükkel nem törődnek,
nagyjából úgy viselkednek, mint akik semmibe veszik azt, akinek uralkodnia kellene, az alattvalót
viszont körberajongják.229 Továbbá, mikor azt fejtegeted, hogy amit az ember nem tud használni, jobb,
ha annak használatáról letesz. Például, ha valaki nem tudja használni a szemét, sem a fülét, sem
általában véve a testét, akkor jobb, ha nem fülel, nem néz, és egyáltalán semmit sem kezd a testével,
mint ha bármire is használná. Pontosan ugyanez a helyzet a mesterségekkel is: aki ugyanis nem tud
bánni a saját lantjával, nyilván a szomszédjáéval sem tud, és aki a többiekével nem tud, az a sajátjával
sem, vagy akármilyen másik hangszerről, vagy bármilyen eszközről van szó. Helyes tehát az a végső
következtetésed, hogy aki nem tudja használni a lelkét, az jobban jár, ha hagyja a csodába, és nem
folytatja az életét, mint ha a saját elképzelései szerint él. Ha viszont valamilyen szükségszerűség
folytán mégis életben kell maradnia, akkor jobb az ilyennek szolgaként, mint szabad emberként
tengetnie életét, átengedve a gondolkodás kormánylapátját – hogy a hajózásból vett hasonlattal éljünk
— egy olyannak, aki megtanulta az emberek kormányzását, amit te, Szókratész, többnyire politikának
nevezel, és ez szerinted azonos a bíráskodással, vagyis az igazságossággal.230 Nos, ezekkel és a többi
hasonlóan szép gondolatoddal, miszerint az erény tanítható231 és mindenkinek kötelessége
mindenekelőtt saját magával törődnie,232 jószerivel soha nem ellenkeztem, és azt hiszem, ezután sem
fogok ellenkezni soha, mert szerintem igazán lelkesítők és szerfelett hasznosak, valósággal felráznak
minket, ahogy az alvókat szokás. Igyekeztem hát figyelmesen hallgatni a folytatást. Eleinte téged,
Szókratész, egyáltalán nem kérdezgettelek, csak a hasonlóan gondolkodó barátaidat, vagy
tanítványaidat, vagy nem is tudom, milyen névvel illessem a hozzád fűződő viszonyukat.233 Közülük is
először azokat próbáltam kikérdezni, akiket te a legtöbbre tartasz, mert érdekelt, hogyan folytatódik a
gondolatmenet, és – ahogy te szoktad234 – nagyjából a következő módon téve fel nekik a kérdést, így
szóltam: „Ti nagyszerű férfiak! Ugyan mit kezdjünk most azzal, hogy Szókratész az erényre buzdít
bennünket? Értsük úgy, hogy kizárólag ez számít, nem is kell tovább kutatni és tökéletesen
megragadni a fogalmát, hanem csak az legyen a feladatunk egész életünkben, hogy ösztönözzük
azokat, akik még nincsenek elkötelezve, ők pedig adják tovább másoknak. Vagy miután elfogadtuk,
hogy az embernek ez kötelessége, ezután Szókratésztől és egymástól kell kérdezgetnünk, hogyan
tovább? Hogyan kell kezdeni az igazságosság elsajátítását? Ha például valaki arra buzdít bennünket,
fordítsunk gondot a testünkre, mert látja, hogy a kisgyerekekhez hasonlóan fogalmunk sincs róla, hogy
létezik testedzés és orvostudomány, és szemrehányást tesz, mondván, helytelen, hogy búzára, árpára,
szőlőre, és minden egyébre, amit csak testünk kedvéért fáradsággal beszerzünk, túlzott gondot
fordítunk, csak éppen annak nem keressük semmiféle szakszerű módját, sem eszközét, márpedig van
ilyen, hogy mitől lesz a lehető legjobb állapotban a testünk. Ha megkérdeznénk az illetőtől, aki erre
buzdít minket: Mondd csak, melyik ez a mesterség? Nyilván azt felelné, hogy a testedzés és az
orvostudomány. Nos? A lélek kiválóságát milyen szakszerű tevékenység segíti elő? Feleljetek!”
Egyikük, akin látszott, hogy mindenáron válaszolni akar, így szólt:. „Ez a mesterség, ahogy Szókratész

Szókratész állítása, miszerint az ember nem szándékosan rossz, más dialógusokban is megtalálható: Prótagorasz 345,
228

Szókratész védőbeszéde 25 e, Menón 77 b, Timaiosz 86 d.

Hasonlóképpen mutatja be a lélek szerepét az Első Alkibiadész 130 a.
229
230
A politika, az igazságosság és a bíráskodás azonosítása előfordul más apokrif dialógusban is {Szerelmes ifjak 137 d).
231
Az erény tehát egyfajta tudás, amely tanulás útján szerezhető meg.
232
Összhangban a delphoi jósda falára vésett felirattal: „Ismerd meg önmagad!”
233
Kleitophón bizonytalankodása feltehetően annak köszönhető, hogy nehezen tud elképzelni olyan tanárt, aki nem fogad el
fizetséget a tanításért. Egyébként Szókratész köztudomásúlag tagadta, hogy tanítványai lennének {Szókratész védőbeszéde 33
a).
234
Kleitophón, Szókratészhez hasonlóan, a hétköznapi élet egyéb területeiről vett példák alapján igyekszik az általános
fogalmi meghatározáshoz eljutni.
szájából is hallhattad – mondta –, nem más, mint az igazságosság.” Erre én így feleltem: „Ne csak a
puszta nevét áruld el! Kíváncsi volnék még valamire! Az orvostudománynak, mely kétségkívül
mesterségnek számít, kettős célja van: egyrészt mindig újabb orvosok képzése a meglévők mellé,
másrészt az egészség. Ám a kettő közül az utóbbi voltaképpen már nem mesterség, hanem eredménye
ennek a megtanított és megtanult mesterségnek, és ezt az eredményt hívjuk más szóval egészségnek.
Az ácsmesterség esetében ugyanez a helyzet a házzal és az ács szaktudásával: az egyik eredmény, a
másik megtanulható ismeret. Az igazságosság esetében ennek megfelelően legyen az egyik feladat az
igazságos emberek képzése, ahogy az imént a különféle szakembereké. Hát a másik? Mi az az
eredmény, amit az igazságos ember létrehoz számunkra? Felelj!” Ő, azt hiszem, azt felelte, hogy ami
megfelelő, egy másik azt, hogy ami szükséges, de volt, aki azt mondta, hogy a hasznos, és akadt,
amelyik a nyereségre esküdött. Én persze nem tágítottam az eredeti kérdésemtől, és megjegyeztem:
„Az iménti példáknál is érvényesek valamennyi mesterség esetében ezek a meghatározások, úgymint
helyesen cselekedni, nyereséges és hasznos dolgok, és a többi. De hogy mire vonatkoznak mindezek,
valamennyi mesterség a maga módján fogja megmondani. Például az ácsmesterség a fatárgyak
előállítása szempontjából mondja majd meg, hogy jól, szépen és megfelelően végzett tevékenységről
van-e szó – és ezek a tárgyak csakugyan nem azonosak a mesterségbeli tudással. Halljuk hát az
igazságosság eredményét ugyanígy!” Végül egyik barátod, Szókratész, aki úgy gondolta, nagyon
talpraesett választ ad, azt felelte, hogy az igazságosság kizárólagos eredménye, ami a többi mesterség
egyikére sem jellemző, hogy baráti viszonyt létesít a városokban. Aztán kérdésemre azt felelte, hogy a
barátság jó dolog, semmiképpen sem rossz, de mikor rákérdeztem a gyerekek és az állatok barátságára
– márpedig ezeket is ezen a néven nevezzük –, erről már nem ismerte el, hogy barátság, mert eszébe
jutott, hogy az efféle több bajjal jár, mint jóval.235 Visszakozni próbált innen és azt mondta, hogy ezek
nem is baráti viszonyok, mindössze tévedésből nevezik így, akik ezt az elnevezést használják. A
valódi és igazi barátság a tökéletes egyetértést jelenti.236 Mikor megkérdeztem, hogy egyetértés alatt
vajon véleményazonosságot ért-e, vagy tudást, a véleményazonosságot visszautasította,237 mert számos
esetben károsnak bizonyult, ha azonos véleményt kényszerítettek ki az emberekből, míg a barátságról
egyszer már megállapítottuk, hogy minden körülmények között jó és az igazságosság eredménye,
úgyhogy amellett döntött, hogy az egyetértés a tudáson és nem vélekedésen alapuló barátsággal
azonos. Amikor aztán ezen a ponton megakadtunk, a jelenlévők átlátták a helyzetet, ráförmedtek,
közölték, hogy a beszélgetés ugyanott tart, mint a legelején, és elmagyarázták: „Az orvostudomány is
valamiféle egyetértés, akárcsak valamennyi mesterség, mégis meg tudják mondani, hogy mire
vonatkoznak, amit viszont te igazságosságnak vagy egyetértésnek nevezel, arról nem tudjuk, mire
irányul, és rejtély, hogy voltaképpen mi az eredménye.” Végül, Szókratész, személy szerint neked is
feltettem ezt a kérdést, és azt válaszoltad, hogy az igazságosság feladata, hogy az ellenségnek ártson, a
barátnak pedig használjon.238 Később azonban kiderült, hogy az igazságos ember egyáltalán senkinek
sem árt, ugyanis mindenkinek mindenben csak jót tesz. Bár ezeket a kérdéseket nem egyszer, nem
kétszer tettem fel, hanem hosszú időn át kitartóan várakoztam a válaszra, végül feladtam, mert úgy
láttam, hogy a buzdításban, miszerint törődjünk az erénnyel, te vagy az első az emberek közül, viszont
ami a dolog másik felét illeti, vagy csak ennyire futja, de semmi többre, és ez bármilyen más
mesterség esetében ugyanígy megtörténhet, teszem azt, jóllehet valaki nem kormányos, attól még
foglalkozhat a kormányzás dicséretével, mondván, mennyire fontos az embereknek – és ugyanez
elképzelhető a többi szakma esetében is.239 Ennyi erővel neked is szemedre vethetné az ember az
igazságosság kapcsán, hogy attól még nem értesz jobban az igazságossághoz, mert szépen szónokolsz
róla! De nekem még csak nem is ez a bajom, hanem hogy a dolog másik felét vagy nem tudod, vagy
nem akarod megosztani velem! Hát ezért fogok elmenni Thraszümakhoszhoz is, azt hiszem, és

Arisztotelész hasonló megfontolásból állítja (Eudémoszi etika VII 2 1235 b; Nikomakhoszi etika VIII), hogy gyerekek és
235

az állatok barátsága nem tekinthető igazi barátságnak, mert mindkettő gyönyörön alapszik. A Lakhész 197 a – b szerint az
állatok és a gyerekek nem tekinthetők bátornak sem, mert tudatlanságuk miatt nem éreznek félelmet.
Szókratész az Állam első könyvében (351 d) az egyetértést és a barátságot jelöli meg az igazságosság eredményeként.
236
237
Arisztotelész is különbséget tesz az egyetértés (homonoia) és a véleményazonosság (homodoxia) között.
Polemarkhosz ugyanígy határozza meg az igazságosságot az Állam első könyvében (332 d), ahol Szókratész utasítja
238

vissza ezt a definíciót (334 a), mert „a jó ember nemcsak, hogy igazságos, de nem is tudna igazságtalanságot elkövetni” (ford.
Szabó Miklós).
239
Kleitophón felvetése arra a felszínes hasonlóságra utal, hogy a szofisták is szívesen tartottak rögtönzött dicsőítő beszédet
(enkómion) bármely tetszőlegesen kiválasztott tárgy kapcsán, egyfajta játékos agytornának (paignion) tekintve a gyakorlatot.
máshová, ahová csak tudok, mert tanácstalan vagyok! Persze ha te hajlandó vagy az efféle hozzám
intézett buzdító szózatokkal végre felhagyni — ahogyan ha a testedzésről lenne szó, akkor sem csak
arra figyelmeztetnél, hogy nem szabad elhanyagolnom a testem, hanem a buzdítás mellett azt is
elárulnád, milyen alkatú a testem, és ennek megfelelően milyen gyakorlatokat kell végeznem —, rajta,
most itt a kiváló alkalom! Kleitophón egyetért veled, ebben biztos lehetsz: szerinte is nevetséges dolog
mással törődni, miközben a lelkünket, éppen azt, aminek a kedvéért különben fáradozunk,
elhanyagoljuk, és hidd el, hogy én most ebben a meggyőződésben adtam elő az egész
gondolatmenetet, amit az imént részletesen kifejtettem! És könyörögve kérlek, semmi esetre se tégy
másképpen, ne fordulhasson elő még egyszer a mostani esethez hasonló, hogy bizonyos tekintetben
dicsérlek téged Lüsziasznak és a többieknek, ugyanakkor egy kicsit panaszkodnom is kelljen rád!
Máskülönben hangoztatni fogom, hogy ha az emberből hiányzik a kellő buzgalom, minden kincset
megérsz, ha viszont megvan benne, jóformán még akadályt is jelentesz, hogy az erény megszerzésével
célba érjen a boldogsághoz vezető úton!

A MINÓSZ FELÉPÍTÉSE
A törvény első meghatározása (313 a 1- 314 b 8)
Szókratész kérdésére a névtelen beszélgetőtárs a következő meghatározást adja: törvény az, amit
törvényesnek tartunk. Szókratész az érzékszervek működésének példájára hivatkozva elutasítja a
választ: a látás sem azonos azzal, amit látunk, és a hallás sem azonos azzal, amit hallunk. Szókratész
szerint a törvény inkább valamilyen tudáson alapuló tevékenység eredményeképpen létrejött
felfedezésre hasonlít, ahogy például az orvostudomány is felfedezi a betegségek ellenszerét.

A törvény második meghatározása (314 b 9 - 315 a 3)

A beszélgetőtárs második definíciója szerint a törvény a város döntése, vagyis politikai véleménye.
De a törvényről tudjuk - veti ellen Szókratész -, hogy szép, jó és helyes, márpedig a város döntései
időnként helytelennek bizonyulnak. A meghatározást a következőképpen kell módosítanunk: a törvény
helyes vélemény. Márpedig egy vélemény attól helyes, hogy igaz, vagyis attól, hogy sikeresen tárja fel
a valóságot. A törvény tehát a valóság feltárása.

Ellenvetés a törvény második meghatározásával szemben (315 a 4 - 317 d 3)

A beszélgetőtárs nem fogadja el Szókratész javaslatát, mert a tapasztalat az ellenkezőjét bizonyítja.
Ha a törvény a valóság feltárása, a valóság pedig állandó és változatlan, akkor a törvényeknek is
állandóaknak és változatlanoknak kellene lenniük, csakhogy a törvények mind időben, mind térben
jelentősen különböznek egymástól. Szókratész bebizonyítja, hogy a látszólagos különbözőségek
ellenére az alapvető minőségek (igazságos, igazságtalan, könnyű, nehéz, szép, csúnya), vagyis a
valóság tekintetében a hozzáértők mindig és mindenhol egyetértenek. Minden mesterség
törvényszerűségek és szabályok alapján működik, a szabályokat pedig az adott mesterséghez
leginkább értő személyek hozzák. Ahogy az orvostudomány esetében az orvos, a földművelés
esetében a földműves, a fuvolajáték esetében a fuvolás, úgy a törvényhozás esetében az uralkodó
számít hozzáértőnek, az ő törvényei mindig helyesek és változatlanok.

Minósz története (317 d 4 - 321 c 3)

Kréta hajdani királya, Minósz, és az ő törvényhozó tevékenysége kiválóan példázza a jó törvények
változatlanságának tételét. Homérosz és Hésziodosz tanúsága szerint Minósz nem volt igazságtalan és
nehezen kezelhető személy, mint azt a politikai összeütközések miatt elfogult athéni tragédiaköltők
állítják. A törvényhozást egyenesen Zeusztól, apjától tanulta, nem csoda tehát, hogy Krétát és
Lakedaimónt felvirágoztató, isteni eredetű törvényei a mai napig hatályban vannak.

Befejezés (321 c 4 - d 10)

 Az emberek a testtel kapcsolatban tudják, milyen törvényeket kell követniük, hogy jobbá váljanak,
de a lélekkel kapcsolatban nem tudják, mi a jó és a rossz.

MINÓSZ (AVAGY A TÖRVÉNY)

SZÓKRATÉSZ: Szerinted mi a törvény? 240

BARÁT: Melyik törvényre gondolsz?
SZÓKRATÉSZ: Hogyhogy? Lehetséges, hogy a törvény önmagában véve, mint törvény,
különbözzék a törvénytől? Gondold csak meg, pontosan mit kérdezek tőled! Ha azt
kérdezném tőled, mi az arany, és te ugyanígy visszakérdeznél, hogy miféle aranyról is
beszélek, szerintem rossz volna a kérdésed. Ugyanis fikarcnyi különbség sincs sem arany és
arany, sem kő és kő között - annyiban, hogy kő, illetve arany! Ebből a szempontból törvény és
törvény között sincs fikarcnyi különbség sem, hanem mindegyik ugyanaz. Minden egyes
törvény egyaránt törvény, nem pedig az egyik inkább, a másik meg kevésbé! Szóval a
kérdésem erre vonatkozott: általában véve mi a törvény? Mármost, ha van épkézláb
javaslatod, ki vele!
BARÁT: Mi is lehetne más a törvény, Szókratész, ha nem az, amit törvényesnek tartunk [ta
nomizomena]?241
SZÓKRATÉSZ: Netán szerinted a beszéd is azonos azzal, amit mondunk, vagy a látás azzal,
amit látunk, a hallás pedig azzal, amit hallunk? Vagy egy dolog a beszéd, és más, amit
mondunk, egy dolog a látás, és más, amit látunk, egy dolog a hallás, és más, amit hallunk,
valamint egy dolog a törvény, és más, amit törvényesnek tartunk? Mi a véleményed, nem így
van?
BARÁT: Más dolog, most látom csak.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a törvény nem az, amit törvényesnek tartunk.
BARÁT: Azt hiszem, nem.
SZÓKRATÉSZ: Mi lehet hát a törvény? Folytassuk a vizsgálódást a következőképpen! Ha
valaki az imént elhangzottakkal kapcsolatban megkérdené tőlünk: „Ha egyszer azt mondjátok,
hogy a látásnak köszönhetően látszik az, amit látunk, akkor mi a látás?", azt felelnénk neki,
hogy érzékelés, amely a szem közvetítésével megjeleníti a dolgokat. Ha pedig megkérdené
tőlünk „Mi a helyzet a hallással? Ha egyszer a hallásnak köszönhetően hallatszanak a dolgok,
akkor mi a hallás?", azt felelnénk neki, hogy érzékelés, amely a fül közvetítésével megjeleníti
a hangokat. Nos, tegyük fel, hogy ilyen értelemben kérdezi meg tőlünk „Ha egyszer a
törvénynek köszönhetően törvényes az, amit törvényesnek tartunk, akkor mi a törvény?
Valamilyen érzékelés vagy megjelenítés, mint ahogy az ismeretek a tudomány közvetítésével
válnak ismeretessé, amely azokat megjeleníti, vagy valamiféle felfedezés, ahogy a
találmányok kerülnek felfedezésre, mint például az egészséggel és a betegséggel kapcsolatos
dolgok az orvoslás mesterségének köszönhetően, és az istenek tervei, ahogy a jósok mondják,

240
A görög nomosz szó jelentésköre rendkívül széles: törvény mellett jelenthet szokást, hagyományt,
közfelfogást, rendelkezést, de akár hangnemet vagy dallamot is. Ugyanennek a tőnek egyik származéka a görög
nomizó ige, jelentése szokásként megtart, használ, tisztel, hisz, gondol. A nomizó igéből képzett egyik igenévi
alak (ta nomizomena) pedig azt jelöli, amit szokásosnak, hagyományosnak, törvényesnek tartunk. A dialógus
megértését és fordítását nagyban nehezíti, hogy a szereplők sűrűn és olykor más-más jelentéssel használják a tő
egyéb továbbképzett alakjait is (nemó: oszt, legeltet, igazgat; nomeusz: osztó, pásztor). A követhetőség kedvéért
a fontosabbnak tartott, esetleg zavarosnak tűnő szöveghelyeknél a fordítás után zárójelben közöljük a megfelelő
görög kifejezést.
241
Xenophón hasonló meghatározást tulajdonít Hippiasznak (Emlékeim Szókratészról IV. 4): a város törvénye,
„amit a polgárok írásban rögzítettek, összefoglalva, hogy mit kell tenni, és mitől kell tartózkodni". (ford. Németh
György)
a jóslás mesterségének köszönhetően? A mesterség ugyanis bizonyos értelemben a dolgok
felfedezését jelenti számunkra, nemde?"
BARÁT: Dehogynem.
SZÓKRATÉSZ: Nos, mit válaszoljunk? A fentiek közül melyik illik leginkább a törvényre?
BARÁT: A döntések242 és határozatok lesznek ezek, azt
SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, politikai véleményt értesz törvény alatt.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Lehet, hogy igazad is van! De talán jobban meg fogjuk érteni a
következőképpen! Bizonyos embereket bölcsnek nevezel, igaz?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye a bölcsek a bölcsesség folytán bölcsek?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Folytassuk! Az igazságosak az igazságosság folytán igazságosak?
BARÁT: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Ugye a törvénytisztelők is a törvény folytán törvénytisztelők?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A törvényszegők pedig a törvényszegés folytán törvényszegők?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A törvénytisztelők igazságosak?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A törvényszegők pedig igazságtalanok?
BARÁT: Igazságtalanok.
SZÓKRATÉSZ: Ugye az igazságosság és a törvény a leghelyesebb dolog?
BARÁT: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Az igazságtalanság és a törvényszegés pedig a leghelytelenebb?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És míg az egyik oltalmazza a városokat és minden egyebet, addig a másik
tönkreteszi és felforgatja?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát úgy kell tekintenünk a törvényre, mint valami szép dologra, és úgy
kell kutatnunk, mint valami jót.
BARÁT: Hogyne!
SZÓKRATÉSZ: Ugye azt állítottuk, hogy a törvény a város döntése?
BARÁT: Csakugyan azt állítottuk.
SZÓKRATÉSZ: Folytassuk! Egyes döntések helyesek, mások viszont helytelenek, nem?
BARÁT: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Igen ám, de láttuk, hogy a törvény nem volt helytelen!
BARÁT: Csakugyan nem.

242
Újabb szófejtés: a görög dokeó ige (vél, gondol, jónak tart, elhatároz) tövéből képzett főnévi alak a döntés
szóval fordított dogma és a vélemény szóval fordított doxa is.
hiszem. Mi mást nevezhetnénk törvénynek? Úgyhogy alighanem az az egész, amit te kérdezel, a törvény, nem
más, mint a város döntése.
 SZÓKRATÉSZ: Tehát nem helyes, ha egyszerűen csak azt feleljük, hogy a törvény a város
döntése.
BARÁT: Azt hiszem, nem.
SZÓKRATÉSZ: Nem lehet megfelelő az sem, hogy a helytelen döntés a törvény.
BARÁT: Nem hát!
SZÓKRATÉSZ: Márpedig nekem is nagyon úgy tűnik, hogy a törvény egyfajta vélemény. És
mivel nem helytelen vélemény, akkor tiszta sor, csakis helyes lehet, már ha a törvény tényleg
vélemény. Ugye?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Mármost mitől helyes egy vélemény? Nem attól, hogy igaz?
BARÁT: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Az igaz vélemény a valóság feltárása, nem?
BARÁT: Csakugyan.
SZÓKRATÉSZ: A törvény tehát a valóság feltárása akar lenni.
BARÁT: Mégis hogyan van az, Szókratész, ha a törvény a valóság feltárása, hogy nem
mindig ugyanazokat a törvényeket alkalmazzuk ugyanazokkal a dolgokkal kapcsolatban, ha
csakugyan a valóságot tártuk fel?
SZÓKRATÉSZ: A törvény ettől még éppúgy a valóság feltárása akar lenni, legfeljebb az
emberek, akik nem mindig ugyanazokat a törvényeket alkalmazzák, gondolom én, nem
mindig képesek feltárni azt, amit a törvény akar, a valóságot. De vizsgáljuk csak meg egy
másik oldalról, hátha így egyértelműen kiderül számunkra, vajon mindig ugyanazokat a
törvényeket alkalmazzuk-e, vagy hol az egyiket, hol a másikat, és vajon mindnyájan
ugyanazokat-e, vagy ki az egyiket, ki a másikat!
BARÁT: Márpedig azt igazán nem nehéz belátni, Szókratész, hogy ugyanazok az emberek
sem mindig ugyanazokat a törvényeket alkalmazzák, mások pedig másokat! Például nálunk a
törvény nem teszi lehetővé az emberáldozatot, éppen ellenkezőleg, isten és ember előtt
elfogadhatatlan cselekedetnek tartjuk, a karthágóiak viszont áldoznak embert, mivel számukra
ez teljesen elfogadott és törvényes gyakorlat, sőt néhányan még saját fiukat is feláldozzák
Kronosznak, mint talán te is hallottad. Ráadásul nemcsak a barbárok alkalmaznak a mieinktől
eltérő törvényeket, hanem a hírhedt lükaiaiak,243 valamint Athamasz leszármazottai is
micsoda áldozatokat mutatnak be görög létükre!244 De rólunk is tudod, mert bizonyára te is
hallottad, hogy milyen törvényeket alkalmaztunk korábban az elhunytakat illetően: a halottak
eltemetését megelőzően áldozati állatokat vágtak, és asszonyokat bíztak meg az elégetett
holtak csontjainak összeszedésével, még ennél is régebben pedig a házban temették el a
halottakat. Mi viszont nem teszünk semmi ilyesmit! De számtalan hasonlót említhetnék, mert
széles a választék a példából, hogy mi sem gondolkodtunk mindig ugyanúgy, és az emberek is
általában különbözőképpen gondolkodnak.
SZÓKRATÉSZ: Nincs abban semmi különös, kedves barátom, ha neked van igazad, nekem
pedig mindez elkerülte a figyelmemet! Viszont ha te is megállás nélkül fújod a magadét, meg
én is, akkor azt hiszem, bajosan fogunk dűlőre jutni, ellenben ha közösen gondolkodunk, talán
megállapodhatunk! Folytassuk tehát közös vizsgálódásunkat úgy, hogy ha akarod, te
kérdezgetsz engem, ha akarod, válaszolhatsz is!245

243
Az árkádiai Lükaion hegy mellett fekvő Lükaia település a Zeusz-kultusz egyik fontos központja.
244
Athamasz, Aiolosz thesszál király fia, Orkhomenosz királya. A hagyomány szerint megölte fiát, Learkhoszt,
mert Héra őrületet bocsátott rá.
245
Szókratész a filozófiai dialógus szabályainak megsértésével vádolja társát, mert válaszadás helyett kisebbfajta
beszédet tartott.
 BARÁT: Akkor inkább válaszolok, Szókratész, amire csak kívánod!
SZÓKRATÉSZ: Rendben van! Mit gondolsz [nomizó], az igazságos dolgok igazságtalanok
és az igazságtalan dolgok igazságosak, vagy az igazságos dolgok igazságosak, az igazságtalan
dolgok pedig igazságtalanok?
BARÁT: Az igazságos dolgok igazságosak, az igazságtalan dolgok pedig igazságtalanok.
SZÓKRATÉSZ: Ugye ezt mindenhol ugyanúgy törvényszerűnek tartják [nomizó], mint itt?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Még a perzsáknál is?
BARÁT: A perzsáknál is.
SZÓKRATÉSZ: És bizonyára mindig, ugye?
BARÁT: Mindig.
SZÓKRATÉSZ: Vajon törvényszerűnek tartják-e nálunk, hogy az a nehezebb, ami többet
nyom, ami pedig kevesebbet, könnyebb, vagy fordítva?
BARÁT: Nem, ami többet nyom, nehezebb, ami kevesebbet, könnyebb.
SZÓKRATÉSZ: Karthágóban és Lükaiában is, ugye?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És úgy látszik, az is törvényszerű, hogy a szép mindenhol szép, a csúnya
pedig csúnya, nem pedig a csúnya a szép, és nem is a szép a csúnya.
BARÁT: Így van.
SZÓKRATÉSZ: Tehát, egy szó mint száz, törvényszerű, hogy a valóságos dolgok léteznek,
nem pedig a nem valóságosak, nálunk és az összes többi népnél egyaránt.
BARÁT Azt hiszem.
SZÓKRATÉSZ: Aki tehát elvéti a valóságot, a törvényesség ellen vét.
BARÁT: Ha így nézzük, Szókratész, ahogy te érted, mindig ugyanazt tartjuk törvényesnek
mi is, meg a többiek is, de ha eszembe jut, hogy folyamatosan összevissza változtatjuk a
törvényeinket, nem tudok igazat adni neked.
SZÓKRATÉSZ: Mert talán nem jut eszedbe, hogy attól, hogy ide-oda tologatjuk őket, még
ugyanazok maradnak. De vizsgáljuk csak meg a kérdést egy másik oldalról is! Bizonyára
találkoztál már betegek gyógyításáról szóló írásművel, ugye?
BARÁT: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Tudod-e, hogy melyik mesterségre tartozik ez a fajta írásmű?
BARÁT: Tudom, az orvostudományra.
SZÓKRATÉSZ: Ugye azokat nevezed orvosnak, akik értenek ehhez a területhez?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Vajon a hozzáértők ugyanazt gondolják [nomizó] ugyanabban a kérdésben,
vagy ki ezt, ki azt?
BARÁT: Nyilván ugyanazt.
SZÓKRATÉSZ: Vajon kizárólag a görögök vannak egy véleményen, vagy arról, amihez
értenek, a barbárok is ugyanazt gondolják, mint a görögök?
BARÁT Mindenképpen ugyanazt kell gondolniuk, ha értenek hozzá, akár görögök, akár
barbárok.
SZÓKRATÉSZ: Helyesen válaszoltál! És persze mindig ugyanazt gondolják, ugye?
BARÁT: Igen, mindig.
 SZÓKRATÉSZ: Ugye az orvosok is olyat írnak a gyógyításról, amit igaznak is tartanak
[nomizó]?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor az orvosoknak ezek az írásai orvosi tárgyúak, és az orvoslás
törvényeit rögzítik.246
BARÁT: Orvosi tárgyúak, kétségtelen.
SZÓKRATÉSZ: Ezek szerint a földművelésre vonatkozó írások a földművelés törvényei?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Kinek a feladata a kerti munkával kapcsolatos törvényszerűségek
feljegyzése?
BARÁT: A kertészeké.
SZÓKRATÉSZ: Ezeket értjük tehát a kertészkedésre vonatkozó törvények alatt.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A törvényeket olyanok állapítják meg, akik értenek a kertgondozáshoz?
BARÁT: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: A hozzáértők pedig a kertészek.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Kinek a feladata az étel elkészítésével kapcsolatos törvényszerűségek
feljegyzése?247
BARÁT: A szakácsoké.
SZÓKRATÉSZ: Ezek tehát a szakácskodással kapcsolatos törvények?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A törvényeket minden bizonnyal azok állapítják meg, akik irányítani tudják
az étel elkészítését, ugye?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akik ezt tudják, azok állításunk szerint a szakácsok, ugye?
BARÁT: Csakugyan ők a hozzáértők.
SZÓKRATÉSZ: Rendben van. És kinek a feladata a város irányításával kapcsolatos
törvényszerűségek feljegyzése? Nem azoké, akik értenek a város vezetéséhez?
BARÁT: Szerintem igen.
SZÓKRATÉSZ: Ugye a politikusok és az uralkodók értenek hozzá?
BARÁT: Ők hát!
SZÓKRATÉSZ: Tehát ezek a politikai jellegű feljegyzések, amiket az emberek törvénynek
neveznek, a királyok és a kiváló férfiak írásművei.
BARÁT: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: Ugyebár a hozzáértők nem írnak egyszer ezt, máskor meg azt ugyanarról a
dologról?
BARÁT: Nem.
SZÓKRATÉSZ: És nem is fogják megváltoztatni a véleményüket ugyanarról a dologról hol
így, hol úgy?

246
Ahogy a Hippokratész neve alatt fennmaradt terjedelmes gyűjtemény is bizonyítja, az i. e. V. században
számos orvosi tárgyú irat foroghatott közkézen.
247
A Gorgiaszban (518 b) szóba kerül egy bizonyos Mithaikosz, aki szicíliai szakácskönyvet írt.
 BARÁT: De nem ám!
SZÓKRATÉSZ: Ha tehát azt látjuk, hogy egyesek időnként mégis ezt teszik, vajon
hozzáértőnek vagy avatatlannak fogjuk nevezni az illetőt, aki ezt teszi?
BARÁT: Avatatlannak.
SZÓKRATÉSZ: Ugye, ami helyes, azt fogjuk törvényesnek nevezni minden egyes esetben,
legyen az akár orvostudomány, akár konyhaművészet, akár kertgondozás?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ami pedig nem helyes, azt már nem fogjuk törvényesnek mondani?
BARÁT: Már nem.
SZÓKRATÉSZ: Hanem törvénytelennek.
BARÁT: Feltétlenül.
SZÓKRATÉSZ: Ugye az igazságos és igazságtalan dolgokról, és általában a város
irányításáról szóló írásokban, vagyis ahol arról van szó, hogyan kell igazgatni egy várost,
ezekben is csak a helyes az uralkodó törvénye, a nem helyes viszont nem az, még ha
törvénynek tartják is a tudatlanok? Ez ugyanis törvénytelen.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Akkor helyesen határoztuk meg, hogy a törvény a valóság feltárása.
BARÁT: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Vegyük szemügyre még a következő kérdést is! Ki a szakértője a magvak
földbe vetésének?
BARÁT: A földműves.
SZÓKRATÉSZ: Ő minden földbe a megfelelő magvat veti?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A földműves tehát jó osztója [nomeusz] a magvaknak, és helyesek a
törvényei, vagyis az osztása a magvakat illetően?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Ki osztja [nemó] el jól a hangokat, hogy dallam legyen belőlük, vagyis ki
rendezi dallamba őket hangértéküknek megfelelően? Kinek a törvényei helyesek?
BARÁT: A fuvolásnak és a lantjátékosnak.
SZÓKRATÉSZ: Aki tehát a legjobban ért a szakterület törvényeihez, az a legügyesebb a
fuvolajátékban.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És az élelmet ki osztja el legjobban az emberi szervezet számára? Nem az,
aki tudja, mi a megfelelő élelem?
BARÁT: De igen.
SZÓKRATÉSZ: Tehát az ő osztása és törvényei a legjobbak, és aki ez ügyben legjobban ért
a törvényekhez, az a legjobb osztó.
BARÁT: Hogyne.
SZÓKRATÉSZ: Ki ez?
BARÁT: A testnevelő.
SZÓKRATÉSZ: Ő az emberek nyájának legeltetésére [nemó] legalkalmasabb személy?248
BARÁT: Igen.

248
A király mint az emberi nyáj pásztora szerepel az Államférfi című dialógusban (268 c, 275 a).
 SZÓKRATÉSZ: Ki a legalkalmasabb személy a birkanyájak legeltetésére? Mi a neve?
BARÁT: Pásztor.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a pásztor törvényei a legjobbak a birkák számára.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: A gulyás törvényei pedig a marhák számára.
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: És kinek a törvényei a legjobbak az emberi lélek számára? Nem a király
törvényei? Ismerd el!
BARÁT: Elismerem.
SZÓKRATÉSZ: Helyes. Meg tudod-e mondani, hogy a fuvolajáték törvényeit illetően ki volt
a régiek közül jó törvényhozó? Talán nem jut eszedbe, de én szívesen emlékeztetlek, ha
akarod!
BARÁT Hogyne akarnám!
SZÓKRATÉSZ: Nem Marszüaszt szokták így emlegetni, és szeretőjét, a phrügiai
Olümposzt?249
BARÁT: Igazad van.
SZÓKRATÉSZ: A dalaikat is isteni tökéletesség jellemzi, mert kizárólag ezek a dalok
rendítik meg az embert és mutatják meg, hogy kinek van szüksége az istenekre. 250 Kizárólag
ezek a dalok maradtak fenn a mai napig, mert isteniek.
BARÁT: Így van.
SZÓKRATÉSZ: És kit tartanak jó törvényhozónak a régi királyok közül, akinek a mai napig
érvényben vannak a törvényei isteni eredetük miatt?
BARÁT: Nem jut eszembe.
SZÓKRATÉSZ: Nem tudod, hogy a görögök közül kiknek vannak a legrégibb törvényei?
BARÁT: Csak nem a lakedaimónbeliekről beszélsz, és Lükurgoszról, a törvényhozóról?
SZÓKRATÉSZ: Nem, hiszen azok talán még háromszáz évesek sincsenek, vagy legfeljebb
egy kicsit régibbek! Viszont honnan származnak az ő legjobb törvényeik? Tudod-e?
BARÁT: Állítólag Krétáról.
SZÓKRATÉSZ: Akkor nekik vannak a legrégibb törvényeik a görögök közül?
BARÁT: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Tudod-e, kik voltak az ő jó királyaik? Minósz és Rhadamanthüsz, Zeusz és
Európa fiai, és azok a bizonyos törvények tőlük származnak.
BARÁT: Rhadamanthüszről csakugyan úgy hírlik, Szókratész, hogy igazságos férfiú volt,
ellenben Minószt féktelen, nehéz természetű és igazságtalan fickónak tartják!
SZÓKRATÉSZ: Kedves barátom! Te a történet attikai tragédiákból származó változatát
ismered!
BARÁT: Hogyhogy? Nem ezt mondják Minószról?
SZÓKRATÉSZ: De nem ám! Legalábbis Homérosz és Hésziodosz nem! Márpedig nekik
jobban hisz az ember, mint valamennyi tragédiaköltőnek együttvéve, akiknek a beszámolójára
a véleményedet alapozod!
249
A mítosz szerint Marszüasz találta meg azt a fuvolát, amit Athéné istennő mérgében elhajított. Később
megtanult játszani a hangszeren, és versenyre hívta Apollóm. Elbizakodottságáért nagy árat fizetett: Apollón
elevenen megnyúzta. A fríg Olümposzt, Marszüasz szeretőjét, egy antik kommentátor a zenei harmónia
feltalálójaként említi.
250
Ugyanez a gondolat majdnem szó szerint előkerül A lakomában is (215 c).
 BARÁT: De mégis mit mond Minószról a két nagy költő?
SZÓKRATÉSZ: Elmondom én neked, nehogy a többséghez hasonlóan te is az istentelenség
vétkébe essél! Hiszen nincs annál istentelenebb viselkedés, és nincs, amitől jobban óvakodni
kellene, mint hogy akár szóval, akár cselekedettel vétkezzünk az istenek ellen, másodsorban
pedig az istenhez hasonló emberek ellen. Éppen ellenkezőleg, igenis nagy körültekintéssel
kell eljárnunk minden esetben, valahányszor szidalmazni vagy dicsérni szándékozunk egy
embert, nehogy helytelenül szóljunk! Már csak ezért is meg kell tanulnunk különbséget tenni
derék és hitvány emberek között. Az isten ugyanis haragra gerjed, ha valaki egy hozzá
hasonlatos személyt szidalmaz, vagy dicsér egy olyat, aki teljesen más, mint ő. Márpedig az
istenhez hasonló ember éppen a jó ember. Nehogy egy pillanatra is azt gondold, hogy a
kövek, a fadarabok, a madarak és a kígyók lehetnek szentek, az emberek viszont nem!
Ellenkezőleg, valamennyiüknél szentebb az ember, ha jó, és szentségtelenebb, ha hitvány.
Mármost, ami Minószt illeti, hogy miképpen dicséri őt Homérosz és Hésziodosz, azért fogom
elmondani, nehogy halandó apától született halandó ember létedre megsérts egy félistent,
Zeusz fiát. Homérosz ugyanis, mikor Krétával kapcsolatban megjegyzi, hogy számos lakója
és kilencven városa van, hozzáteszi:

És Knószosz nagy vára, kilenc évig hol a legfőbb

Zeusszal társalgó Minósz gyakorolta uralmát.251

Hát ez Homérosz Minószra vonatkozó dicsérete: szűkszavú ugyan, mindenesetre

Homérosz egyik hőst sem részesítette hasonlóban. Mert hogy Zeusz bölcs tanár volt és
tudománya minden szép dologra kiterjedt, számos helyen elmondja, de kiváltképpen itt. Azt
állítja ugyanis, hogy Minósz kilencévente tanácskozott Zeusszal, azaz felkereste, hogy
tanuljon tőle, mivel Zeusz bölcs tanár. A puszta kijelentés, hogy ebben a kegyben, mármint a
Zeusztól való tanulás kegyében, Homérosz szerint nem részesült más hős, csakis Minósz, ez a
különlegessége a dicséretnek! Egyébként az Odüsszeiában, a Holtak megidézéséről szóló
részben bíráskodás közben, aranyjogarral a kezében Minószt ábrázolja,252 nem pedig
Rhadamanthüszt. Rhadamanthüszről sem itt nem állítja, hogy bíráskodik, sem máshol, hogy
találkozik Zeusszal. Ezért mondom én, hogy Minószt páratlan dicséretben részesítette
Homérosz. Mert úgy értelmezni a dicséretet, hogy Zeusz fiai közül egyedül ő tanult Zeusztól,
csöppet sem túlzás, hiszen ezt jelenti az a sor, hogy a

Zeusszal társalgó Minósz gyakorolta uralmát,

vagyis azt jelenti, hogy Minósz Zeusz tanítványa volt. A társalgás ugyanis beszélgetést
jelent, a társalgó pedig tanítványt. Minósz tehát kilencévente elment Zeusz barlangjába,
részint, hogy tanuljon, részint, hogy számot adjon arról, amit az előző kilencéves időszakban
Zeusztól tanult. Egyesek azt hiszik, hogy a társalgó szó alatt Zeusz ivócimboráját és
játszótársát kell értenünk, de ha figyelembe vesszük a következő érvet, kiderül, hogy nincs
igazuk azoknak, akik így gondolkodnak. Ugyanis a számos embercsoport között, legyen az
akár görög, akár barbár, egy sem akad, amelyik tartózkodik a lakomától és az efféle
szórakozástól, csakis a krétaiak, valamint utánuk a lakedaimónbeliek, akik a krétaiaktól vették
át ezt a szokást. Krétán viszont a többi törvény mellett, amit Minósz alkotott, érvényben van
egy olyan, hogy tilos társaságban lerészegedni.253 Márpedig nyilvánvaló, hogy amit helyesnek
tartott, azt alkotta meg törvény formájában polgártársai számára is. Mert fel sem merülhet,
hogy Minósz hitvány módon elveivel ellentétesen cselekedett volna. Éppen ellenkezőleg, ez a

251
Odüsszeia XIX. 178-179 (ford. Devecseri Gábor).
252
Odüsszeia XI. 568. Ugyanezt a részt idézi Platón a Gorgiaszban (526 d).
253
A lakoma előnyeiről és hátrányairól vitatkozik a Törvényekben (I. 636 - 638) Megillosz és a névtelen athéni.
bizonyos kapcsolat, ahogy mondom, az erény megszerzését célzó szóbeli oktatást jelentette.
Ennek köszönhetően alkotta meg azokat a törvényeket is polgártársai számára, amelyek miatt
Kréta is boldog állam, amíg világ a világ, és Lakedaimón is, attól kezdve, hogy alkalmazni
kezdte ezeket a törvényeket, hiszen ezek isteni eredetűek.254 Ami Rhadamanthüszt illeti, ő
szintén kiváló férfiú volt, hiszen Minósz tanította. Mindazonáltal nem az egész uralkodói
mesterséget tanította meg neki, hanem csak egy mellékes részét, amennyi egy bíróság
elnökének kell: ezért mondják róla, hogy jó bíró.255 Minósz ugyanis a törvények betartásának
ellenőrzésével bízta meg a városra terjedő hatáskörrel, míg Kréta többi részén Talósz látta el
ezt a feladatot. Mármost Talósz évente háromszor körbejárta a falvakat, hogy ellenőrizze a
törvényes rendet, az írásba foglalt törvényeket bronztáblákon hordva magával, erről kapta a
Bronzember becenevet.256 Hésziodosz is hasonlókat mond Minószról, mert a nevének
említése kapcsán megjegyzi, hogy

ő a halandó földi királyok közt is a legfőbb,

és legtöbbjét kormányozta a körbelakóknak,
őre Zeusz jogarának: várost azzal irányít.257

Ő szintén úgy érti a jogart, mint ami azonos Zeusz tanításával, aminek a segítségével
Krétát irányította.
BARÁT: Akkor mégis miért terjedt el Minószról az a szóbeszéd, Szókratész, hogy
faragatlan és nehéz természetű személy?
SZÓKRATÉSZ: Azért, barátocskám, hogy te is óvakodj, ha van egy csöpp eszed, és minden
áldott ember, akinek számít a jó híre, vigyázzon, nehogy valaha az életben megharagudjon rá
akár csak egy költő is! A költők ugyanis nagy befolyással rendelkeznek egy ember
megítélését illetően, attól függően, milyennek ábrázolják a külvilág számára: dicsérőleg vagy
elmarasztalva. Hát ezt hibázta el Minósz, amikor háborút indított városunk ellen, ahol a
bölcsesség számos egyéb területe mellett jelen van mindenféle költő a többi költői műfajból
is, de kiváltképp a tragédiából. A tragédia pedig őshonos minálunk, az általános véleménnyel
ellentétben nem Theszpisz, és nem is Phrünikhosz honosította meg,258 de ha hajlandó vagy
belegondolni, rájössz, hogy meglehetősen régi találmánya városunknak. A költői műfajok
közül a tragédia a legnépszerűbb és a leghatásosabb, hát itt szerepeltetjük Minószt és itt állunk
rajta bosszút, amiért minket annak idején adófizetésre kény-szerített. Nos, ezt a hibát követte
el Minósz, hogy magára haragított bennünket, hát innen ered, amit kérdeztél, a kelleténél
rosszabb híre. Mert egyébként kiváló és törvénytisztelő ember volt, ahogy korábban is
említettem, jó osztó, amire a legnagyobb bizonyíték az, hogy változatlanul maradtak meg a
törvényei, mint olyan személynek, aki a város igazgatásával kapcsolatban telibe találta az
igazságot.
BARÁT: Az érvelésed, Szókratész, hihetőnek tűnik számomra.
SZÓKRATÉSZ: Ha igazam van, nem gondolod, hogy a krétaiak, Minósz és Rhadamanthüsz
polgártársai rendelkeznek a legrégibb törvényekkel?

254
„[...] a krétaiak törvényei nemhiába örvendenek különösen nagy hírnévnek az összes görögök között; mert
valóban helyesek, hiszen boldoggá teszik azokat, akik irányításuk alatt élnek." (Törvények I. 631 b; ford.
Kövendi Dénes)
255
A bírák feladatköréről ld.: Államférfi 305 c - d.
256
A Talószra vonatkozó hagyományt Apollodórosz ismerteti (Mitológia I. 26).
257
A töredék forrása ismeretlen, bár hivatkozik rá Plutarkhosz is (Thészeusz 16), ebben a formában kizárólag itt
található meg.
258
Theszpisz és Phrünikhosz, Khoirilosz mellett, a tragikus költők első nemzedékének (i. e. VI. sz.) képviselői.
Theszpisz darabjaiból csak néhány címet ismerünk. Phrünikhosz kortárs történeti témát feldolgozó darabja, a
Milétosz eleste, állítólag annyira felkorbácsolta a közönség indulatait, hogy a szerzőt pénzbírságra ítélték.
 BARÁT: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: A régiek közül tehát ők voltak a legjobb törvényhozók, felügyelői és
pásztorai [nomeusz] az embereknek, ahogy Homérosz is a népek pásztorának nevezi a jó
hadvezért.259
BARÁT: Persze.
SZÓKRATÉSZ: Zeuszra, a barátság istenére! Nézzük csak! Ha valaki megkérdezné tőlünk,
mi az, amiben a test kiváló törvényhozója és pásztora részesíti a testet, hogy jobbá tegye, jól
tennénk, ha tömören azt felelnénk, hogy táplálkozás és edzés. Előbbivel gyarapítja, utóbbival
pedig edzi és erősíti a testét.
BARÁT: Így igaz.
SZÓKRATÉSZ: Ha viszont ezek után megkérdezné tőlünk: „Hát az mi, amiben a jó
törvényhozó és pásztor a lelket részesíti, hogy jobbá tegye?” Mit feleljünk, hogy ne kelljen
szégyenkeznünk sem saját magunk, sem barátaink előtt?
BARÁT: Ezt már nem tudom megmondani!
SZÓKRATÉSZ: Márpedig szégyen a javából mind a kettőnk lelke számára, ha kiderül, hogy
a lélekkel kapcsolatban nem tudjuk, miben rejlik a jó és a rossz, miközben a test és a többi
dolog ügyében alapos vizsgálatot folytattunk!

UTÓSZÓ
A Platón filozófiai életművét tárgyaló munkák gyakran hangsúlyozzák, hogy egyetlen
antik forrás sem tulajdonít Platónnak olyan írást, amely ne maradt volna ránk. Ez nemcsak
korábbi filozófusokról nem mondható el, de a Platónt követő filozófus-generációk nagy
alkotóiról sem: a hellenisztikus és császárkori filozófusok által létrehozott hatalmas irodalom
túlnyomó része éppúgy megsemmisült, mint a preszókratikus filozófusok művei. A jelentős
gondolkodók közül egészen Plótinoszig260 egyedül Arisztotelész filozófiai műveinek maradt
fenn nagyobb része; ám az arisztotelészi szövegek állapota is messze elmarad Platón
írásaiétól. Ehhez azt is hozzátehetjük, hogy Platón művei nemcsak más filozófusok műveinél
őrződtek meg lényegesen épebb formában, de általában a klasszikus szerzők, így például az i.
e. IV. századi költők és szónokok fennmaradt szövegeinek többségénél is.
Mindez a legtöbb modern kori Platón-kutató szerint okot ad arra a feltételezésre, hogy a
platóni életmű teljes egészében és lényegében sértetlenül maradt ránk: minden filozófiai írás,
amit Platón valaha alkotott, a rendelkezésünkre áll261 – méghozzá többé-kevésbé abban a
formában, ahogyan Platón kezéből kikerült.262 Ez érthető módon megnyugtató és reménykeltő
gondolat mindazok számára, akik a platóni műveket Platón filozófiájának forrásaként
szeretnék tanulmányozni. Van azonban egy zavaró körülmény. Való igaz, hogy nincsen
tudomásunk elveszett Platón-művekről, és hogy a fennmaradt művek kivételesen jó
állapotban maradtak ránk; ehhez azonban azt is hozzá kell tennünk, hogy ezek között több

259
A népek pásztora Homérosz kedvelt fordulata: Iliász I. 263; II. 85; Odüsszeia IV. 532.
260
Plótinosz írásait tanítványa és életrajzírója, Porphüriosz még mestere életében gondozásba vette, később
pedig a teljes anyagot az Enneászokba rendezte; Plótinoszról írt életrajzában (Vita Plotini) pedig nem csak az
Enneászok felépítését írja le, hanem az egyes írások keletkezésének kronologikus rendjét is.
261
Ld. pl. Burnet 1914, 220-221. o.; Taylor 1927, 503. o. (magyarul: Tay-lor 1997; vö. 27. o.); Field 1930, 38.
o.; újabban Kraut 1992, 20. o.; Cooper-Hutchinson 1997, X. o.
262
Vö. pl. Kraut 1992, 20. o.: „Természetesen kivételesen szerencsések vagyunk, amiért ennyi minden ránk
maradt Platón saját kezéből. Valójában valamennyi filozófiai mű a birtokunkban van, amit valaha alkotott, olyan
középkori másolatok formájában, amelyek végső soron azokra az eredeti papirusztekercsekre vezethetők vissza,
amelyekre Platón írt.”
olyan alkotás is van, amelyeket az antikvitásban Platónnak tulajdonítottak, a modern- és
jelenkori kutatók többsége szerint azonban nem Platón írta őket.

II.

Abban a végleges formájában, amelyben a kései antikvitásban ismerték, és amelyben a

modern Platón-kiadások alapjául szolgáló középkori kéziratok is tartalmazzák, a platóni
korpusz harmincöt dialógusból és tizenegy levélből áll, amelyeket kilenc tetralógiába
rendeztek (a levelek a kilencedik tetralógia negyedik tagjaként szerepelnek).263 Ezeken kívül
azonban már a kései antikvitásban is számon tartottak olyan dialógusokat, amelyeket
egyöntetűen „hamisítványoknak” (nothoi, lat. spuria) tekintettek.
Az i. sz. III. századi történetíró, Diogenész Laertiosz (III. 62) egy tíz dialógusból álló listát
említ.264 Egy az i. sz. VI. századból, feltehetőleg az újplatonizmus alexandriai iskolájából
származó előadásjegyzet, az Anonymus Prolegomena viszont Diogenész listájának már csak
öt darabját ismeri (X. 26). Ez az öt mű: az Erüxiasz, a Halküón, a Sziszüphosz, az Axiokhosz
és a Démodokosz meg is őrződött a kéziratokban – csakúgy, mint két további Platón neve alatt
hagyományozott dialógus, amelyeket Diogenész ugyan nem említ a hamisítványok közt, de a
késő antik kánonban sem szerepelnek: Az igazságosságról és Az erényről.265
Minden modern kutató egyetért abban, hogy ezeket a dialógusokat az antik hagyomány
teljes joggal rekesztette ki a hiteles Platón-művek sorából; és a Diogenész által közölt lista
elveszett darabjai kapcsán sincs okunk kételkedni az eljárás helyességében. Platón műveinek
kései antikvitásban elfogadott kánonja tehát egyáltalán nem a Platón neve alatt
hagyományozott írások kritikátlan egybegyűjtéséből született. Ám a puszta tény, hogy ezek a
dialógusok valaha is Platón neve alatt voltak forgalomban, figyelmeztet rá, hogy a platóni
korpusz nem volt mindig olyan szilárd és egységes, amilyennek esetleg hinni szeretnénk:
hagyományozásának történetében voltak kritikus és bizonytalan időszakok, amikor legalábbis
nem mindenkinek álltak a rendelkezésére a platóni művek eredetiségének eldöntéséhez
szükséges evidenciák.
Ami viszont a tetralógiákba felvett dialógusokat illeti, ezek eredetiségét az antikvitásban
nem vonták kétségbe – néhány elszigetelt esettől eltekintve, amelyeket érdemes röviden
áttekintenünk.
(1) Arisztotelész egyik közvetlen tanítványa, a zeneelmélettel foglalkozó Arisztoxenosz –
aki közismerten kedveli a Szókratészról és Platónról szóló rosszindulatú híreszteléseket –
azzal gyanúsította meg Platónt, hogy az Állam nagy részét Prótagorasztól lopta; és bár ennek a
rágalomnak alighanem semmilyen reális alapja nem volt, Favorinosz hitelt adott neki.266
(2) „Egyesek”, akiknek a neve nem maradt fenn, a Második Alkibiadészt Platón
kortársának, Xenophónnak tulajdonították.267 A modern kori recepció fényében joggal

263
A levelek eredetiségének sokat vitatott kérdése nem választható el teljes mértékben a dialógusok
eredetiségének kérdéskörétől, ám a jelen írásban terjedelmi okok miatt nem foglalkozom velük.
264
A. H. Chroust: „The Organization of the Corpus Platonicum in Antiquity”, in: Hermes, 93 (1965) 34-46. o. az
antik forrásokban megnevezett hamisítványok egy teljesebb listáját állította össze (ld. 38. o.).
265
A Halküónról később, valószínűleg bizánci tudósok ítélete nyomán, elterjedt az a nézet, hogy valójában az i.
sz. II. századi szónok és író, Lukianosz munkája. Ezért Platón XVI. századi első nyomtatott összkiadásában (a
Henri Étienne által készített Stephanus-kiadásban) még az apokrif iratok közt sem szerepel; így még azokból a
modern Platónkiadásokból is ki szokott maradni, amelyek tartalmazzák az apokrif iratokat – viszont több
Lukianosz-kiadás tartalmazza. A kéziratokban továbbá a platóni művekhez kapcsolnak egy Definíciók című,
mintegy 185 meghatározást tartalmazó idézetgyűjteményt is, amely minden bizonnyal az Akadémián született,
az i. e. IV. században. Az apokrif dialógusok és a Definíciók angol nyelvű fordítását és rövid ismertetését
tartalmazza: Cooper-Hutchinson 1997.
266
Diogenész Laertiosz III. 37, 57.
267
Athénaiosz: Lakomázó bölcsek, 506c.
kételkedtek a dialógus hiteles voltában, bár Xenophón szerzőségére vonatkozó feltevésük
éppoly valószínűtlen, mint az, hogy Platón a dialógus szerzője.
(3) Mások (szintén név nélkül) azt sejtették, hogy az Epinomisz Platón egyik
tanítványának, opuszi Philip-posznak a munkája. Tudomásuk szerint ő volt az, aki Platón
utolsó művét, a Törvényeket viasztábláról papiruszra másolta.268 Később az újplatonista
Proklosz (i. sz. 412-485) is megpróbálta kirekeszteni ezt a művet,269 és a modern kori kritika
alapján is ez a feltételezés tűnik a leginkább megalapozottnak.
(4) Diogenész Laertiosz (III. 56-57) a tetralogikus platóni korpuszt egy bizonyos
Thraszülosz kiadásában ismerte. A Szerelmes ifjak a negyedik tetralógiában szerepel, maga
Thraszülosz azonban egy helyütt (Diogenész Laertiosz IX. 37) mégis láthatólag némi
fenntartással kezelte a dialógus eredetiségét: vagy tudott olyanokról, akik kétségbe vonták,
vagy őbenne merülhettek föl aggályok.
(5) Ailianosz egy megjegyzéséből (Tarka történetek, VIII. 1-2) kitűnik, hogy a negyedik
tetralógiában a Második Alkibiadész és a Szerelmes ifjak között helyet kapó Hipparkhosz
szintén gyanúba keveredett; bár Ailianosz, aki szereti az ehhez hasonló információkat a saját
kritikai megjegyzéseiként feltüntetni, semmilyen magyarázatot vagy érvet nem fűz a
felvetéshez.
(6) Végül meg kell említenünk a sztoikus Panaitioszt (az athéni Sztoa vezetője i. e. 129 és
109 között), aki magának a Phaidónnak vonta kétségbe az eredetiségét.270 Panaitiosz, egy
másik nagy hatású sztoikussal, a Rhodoszon tanító Poszeidóniosszal együtt, az első olyan
filozófusok között volt, akik az i. e. II. század végén újra olvasni és méltatni kezdték Platón
(és Arisztotelész) műveit. Panaitiosz egyes források szerint annyira tisztelte Platónt, hogy
nemegyszer az ő tanai kedvéért tért el a sztoikus dogmától;271 ám Cicero egy megjegyzése
(Tusculumi eszmecsere I. 79) szerint, bár Platónt tartotta a legnagyobb filozófusnak, a lélek
halhatatlanságáról szóló tanát nem tudta elfogadni. Úgy tűnik tehát, hogy a Phaidón
eredetiségét éppen Platón bölcsessége iránti elfogult tisztelete miatt nem tudta elfogadni.

III.

A tetralogikus korpuszba bekerült művek eredetiségét ettől a néhány esettől eltekintve

senki nem vonta kétségbe az antikvitásban. Ez a helyzet egészen a XIX. század elejéig nem is
változott. Ekkor azonban Friedrich Schleier-macher és tanítványa, Friedrich Ast úttörő
munkája nyomán olyan új, kritikus szemlélet terjedt el, amely többé nem tekintette magától
értetődőnek a hagyományos korpuszt. Az antik filozófiatörténet-írás ekkortájt diszciplínává
érő tudományának művelői új szempontokat igyekeztek találni a művek eredetisége
eldöntésének, és a platóni gondolkodás belső fejlődését tükröző kronologikus sorrendjének
meghatározásához. Ennek következtében, főként német földön, valóságos divattá vált a
korábban reflektálatlanul hitelesnek tekintett platóni művek kirekesztése. Hogy ez milyen
arányokat öltött, azt jól szemlélteti azoknak a dialógusoknak a listája, amelyek eredetiségét
egy vagy több kutató megkérdőjelezte a XIX. század folyamán (az eredeti tetralógiákban való
megjelenésük sorrendjét követve):

Euthüphrón, Szókratész védőbeszéde, Kratülosz, Szofista, Államférfi, Parmenidész,

Philébosz, Első és Második Alkibiadész, Hipparkhosz, Szerelmes ifjak, Theagész, Kharmidész,

268
Diogenész Laertiosz III. 37.
269
Vö. Proklosz: In Platonis Rempublicam II. 133 27 skk.; Anonymus: Prolegomena X. 25.
270
Anthologia Palatina IX. 358; Aszklépiosz: In Aristotelis Metaphysi-corum libros A-Z commentaria, 90. 23-6;
vö. Elias: In Aristotelis Cate-gorias commentarium, 133. 18-23.
271
Cicero: A legfőbb jóról és rosszról IV. 79; Philodémosz: Stoicorum história col. 61. 2-6.
Lakhész, Lüszisz, Euthüdémosz, Menón, Nagyobbik és Kisebbik Hippiasz, Lón, Menexenosz,
Kleitophón, Kritiasz, Minósz, Törvények, Epinomisz272

Ez huszonhat dialógus, az antik korpusznak majd a háromnegyede; és mint látható, előbb-

utóbb számos olyan mű is kiselejtezésre került, amelyet ma Platón filozófiailag legérdekesebb
munkái között tartunk számon. A kirekesztés indokai, mint W. K. C. Guthrie273
megállapította, sokszor nem voltak sokkal elfogadhatóbbak, mint Panaitiosz kifogása a
Phaidón ellen: a korai érvek gyakran egyszerűen a „Platónhoz méltatlan”, vagy legalábbis
„platóniatlan” irodalmi kidolgozottságra vagy filozófiai tartalomra hivatkoztak. Ezek az érvek
a XIX. századi tudósoknak azt a magabiztos meggyőződését fejezték ki, hogy minden korábbi
kornál biztosabb mércékkel és megalapozottabb tudományos ismeretekkel rendelkeznek arról,
mit és milyen formában mondhatott Platón. Ám valójában reménytelenül szubjektívnak
bizonyultak: a hiteles művek körét illetően nem alakult ki elfogadható konszenzus, és a
kérdéskör érvek és ellenérvek kusza dzsungelévé nőtt.
A neves angol filozófiatörténész, George Grote274 ezt a tendenciát elutasítva inkább az
egész korpusz megtartása mellett foglalt állást, érvelése azonban – talán Eduard Zeller275
felületes kritikájának köszönhetően — nem talált széles körű elismerésre, bár később többen
is figyelemre méltónak találták.276
Az első komoly lépést a helyzet konszolidálódása felé Louis Campbell munkája277 tette
meg. Campbell a használt szókincs, nyelvtan, szórend és ritmikai sajátságok vizsgálata révén
meggyőzően kimutatta két, akkoriban sokak által megkérdőjelezett késői dialógus, a Szofista
és az Államférfi szoros stilisztikai rokonságát Platón más, későinek tartott műveivel: a
Timaiosz-szal, a Kritiasz-szal és a Törvényekkel. A Campbell által kezdeményezett módszer
később lényegesen továbbfejlődött, többek között az ún. stilometria statisztikai alapú
eljárásaival bővült, amelyek lehetőségeit ma már az adatok számítógépes feldolgozása is
bővíti.278 Ezeknek az eljárásoknak más vizsgálati szempontokkal való együttes alkalmazása
lehetővé tette, hogy a XX. század második felére hozzávetőleges konszenzus alakuljon ki a
bizonyosan Platón által írt dialógusok körének és korszakolásának kérdésében 279. Ám nem
minden korábban megkérdőjelezett dialógust sikerült rehabilitálni.
J. Souilhé280 volt az első, aki Platón műveinek Budé-féle kiadásában önálló csoportba
különítette el a „kétes” dialógusokat (latinul dubia), vagyis azokat, amelyek a már az
antikvitásban is kirekesztett „hamis” dialógusokkal (spuria) szemben a Platón-művek késő
antik kánonjában helyet kaptak ugyan, de később a modern kritika szűrőjén fennakadtak. Az ő
kiadásában idetartozik:

Második Alkibiadész, Hipparkhosz, Szerelmes ifjak, Theagész, Kleitophón, Minósz.

A modern kutatók túlnyomó többsége szerint ezeket a dialógusokat nem Platón írta; bár
Souilhé kiadásának megjelenésével egy időben Paul Friedlander281 hatásosan cáfolta a
Hipparkhosz és a Theagész eredetisége ellen felhozott korábbi érveket, és egyértelműen

272
Vö. Guthrie 1975, 40. o.
273
Guthrie 1975.
274
Grote 1867, I. k. 4. és 5. fejezet, kül. 132-169. o.
275
Zeller 1889, 444-447. o.
276
Ld. pl. Guthrie 1975. Grote érvelésének és Zeller kritikájának kiváló összefoglalását adja Pangle 1987, 6-12.
o.
277
Campbell 1967.
278
Ld. pl. Leonard Brandwood: „Stylometry ad Chronology”, in: Richard Kraut (szerk.) 1992, 90-121. o.
279
Ld. pl. Kraut 1992, 2-20. o.
280
Souilhé 1951-1964, XIII. k. 2-3.
281
Friedlander 1930, 8. és 11. fejezet.
hitelességük mellett tette le a voksát; mások pedig a Kleitophón eredetisége mellett
érveltek.282 A sor azonban tovább bővíthető olyan dialógusokkal, amelyek eredetisége
legalábbis nem általánosan elfogadott:

Első Alkibiadész, Ión, Menexenosz, Nagyobbik Hippiasz, Epinomisz.

Ezek közül manapság az Ión, a Menexenosz és a Nagyobbik Hippiasz hitelessége a

legkevésbé vitatott.283 Az Epinomiszkörül régtől fogva zajlik a vita. Mint láttuk, ennek a
dialógusnak az eredetiségét már az ókorban kétségbe vonták, méghozzá jó okkal, és a
Törvények szerkesztési munkálatainál Platónnak segédkező opuszi Philipposz munkájaként
azonosították; számos modern kutató hajlik rá, hogy hitelt adjon ennek az információnak.284
A jelen kötet a vitatott szerzőségű dialógusok közül a következőket tartalmazza: Első
Alkibiadész, Második Alkibiadész, Hipparkhosz, Szerelmes ifjak (a teljes negyedik tetralógia);
Theagész (az ötödik tetralógiából), Kleitophón (a nyolcadikból) és Minósz (a kilencedikből) –
az Epinomisz később kerül megjelenésre.

IV.

A fenti két listán szereplő művek ellen felhozott érvek változatosak és változó
színvonalúak; ám közös vonásuk, hogy nem vezetnek végleges, mindenkit maradéktalanul
meggyőző eredményre.
(1) Paul Friedlánder nyomán többen kritizálták az olyan megfontolásokat, amelyek azon az
alapon rekesztenék ki valamelyik dialógust a hiteles művek sorából, hogy (a) a benne szereplő
fordulatok vagy gondolati tartalom egy hiteles Platón-dialógus valamely pontját ismétlik,
vagyis a dialógus imitáció; vagy ellenkezőleg, (b) hogy a dialógusban olyan fordulat,
megfogalmazás vagy gondolati elem szerepel, melynek nincsenek párhuzamai a platóni
életműben, vagyis a mű platóniatlan. Könnyen belátható, hogy kellő körültekintés nélkül
használva mindkét érvelés téves eredményre vezethet, hiszen az a feltevés, hogy „egy eredeti
Platón-dialógusban minden párhuzamba állítható valamely másik eredeti Platón-dialógussal”
önmagában éppúgy tarthatatlan, mint az, hogy „bármely hasonlóság egy eredeti Platón-
dialógussal a dialógus eredetisége ellen szól”. Ráadásul sokan egyszerre alkalmazták ezt a két
elvet; így a kétségbe vont dialógus minden pontja eredetisége ellen vall, hiszen vagy
nincsenek párhuzamai a platóni életműben, vagy nagyon is vannak.285
(2) Ennél sokkal komolyabbnak tűnik az a megközelítés, amely szerint a dialógusok
eredetisége elleni legbiztosabb tanúbizonyságot a bennük szereplő anakronizmusok jelentik:
olyan nyelvi fordulatok, kifejezések használata, amelyek Platón korában még bizonyosan nem
képezték részét az attikai nyelvnek; esetleg olyan történelmi eseményekre, személyekre,
filozofémákra stb. tett utalások, amelyekről Platónnak halála előtt bizonyosan nem lehetett
tudomása. A XIX. és XX. század folyamán rengeteg ilyen érv került forgalomba; ám ezeknek
az érveknek a felülvizsgálata majd minden esetben kimutatta, hogy egyáltalán nem olyan
biztosak, mint amilyennek elsőre tűnhetnek.286 A Második Alkibiadész az egyetlen, amely már
korán jól láthatóan kivált a sorból: nem egy olyan fordulatot tartalmaz, amely csak jóval
Platón halála után jött szokásba, így keletkezése legfeljebb a IV. század végére, de inkább a
III. század elejére tehető. A többi esetben azonban az ilyen jellegű vizsgálat nem hozott
282
A legrészletesebben Slings 1999, és legújabban Kremer 2004.
283
Ez a három dialógus már meg is jelent az Atlantisz Könyvkiadó Platón-sorozatában: Platón: Ión, Menexenosz,
2000; Platón: Nagyobbik Hippiasz, Kisebbik Hippiasz, Lakhész, Lüszisz, 2003. Az eredetiségük körül lezajlott
vitáról ld. e kötetek utószavát.
284
További részletekért ld. pl. Guthrie 1978, 385. o.
285
Friedlander 2001, 15-17. o.
286
Vö. pl a Hipparkhosz esetében Friedlander 1930, 117. o.
egyértelmű és döntő eredményt. Ezek a dialógusok – nem úgy, mint azoknak a dialógusoknak
a többsége, amelyeket már az ókorban is kirekesztettek – minden jel szerint az i. e. IV.
században keletkeztek, Platón halála után nem sokkal, sőt esetenként talán életében.
(3) Persze az, hogy egy írás Platón korában keletkezett, és az attikai nyelvnek ugyanazt az
állapotát tükrözi, mint Platón prózája, még nem jelenti, hogy nem lehet nyelvi-stilisztikai
alapon megkülönböztetni attól. A dialógusok összehasonlító stilisztikai és stilometriai
elemzése, amelyet a dialógusok időrendjének meghatározásában sikerrel alkalmaztak,
látszólag itt is jó kiindulási pontot ígér. A gyakorlatban azonban az ilyen elemzésekre
alapozott érvek a legkevésbé meggyőzőek. Platón stílusa, ahogy azt már az ókorban is
észlelték,287 rendkívül gazdag, és próteuszi módon változékony. Ezért az utánozhatatlanul
egyedi „platóni stílus” pontos körülhatárolása – akár a legkülönfélébb összetevők előfordulási
gyakoriságát rögzítő statisztikai táblázatok segítségével is – kilátástalan feladatnak tűnik. Ha
egy dialógus nyelve kimutathatóan különbözik minden hiteles dialógusétól, még nem jelenti
feltétlenül azt, hogy nem Platón írta (hiszen például a késői dialógusok nyelve is szignifikáns
módon eltér a korábbiakétól). Másrészt, ha egy dialógus nyelvhasználata tökéletesen megfelel
valamely hiteles Platón-dialógusénak, nem jelenti azt, hogy a kérdéses dialógust is Platón írta,
hiszen mindig számolnunk kell a lehetőséggel, hogy egy virtuóz imitátor munkáját dicséri.
Vagyis visszajutunk a szubjektív ítéletek problémájához.288
Ennek a vázlatos áttekintésnek a fényében is érthető, hogy a megkérdőjelezett dialógusok
többségének eredetisége körüli vita mind a mai napig nem jutott végleges nyugvópontra.
Emiatt Platón filozófiájának modern- és jelenkori értelmezői kevés kivételtől eltekintve
elhanyagolják, vagy teljesen mellőzik ezeket a dialógusokat. A legtöbben láthatólag
elfogadják elődeik sommás értékítéletét, és azzal intézik el a kérdést, hogy akár Platóntól,
akár mástól származnak ezek a művek, filozófiailag jobbára érdektelenek, és vizsgálatuk
lényegében semmivel nem járulna hozzá Platón filozófiájának jobb megértéséhez. Ebben a
látszólag veszélytelen, tartózkodó attitűdben azonban komoly ellentmondás rejlik. Miközben
ugyanis a Platón-értelmezők az egyszerűség kedvéért (vagy jobb híján) úgy kezelik a
hitelesnek tekintett platóni korpuszt, mint amely ténylegesen azonos Platón filozófiai
életművével, addig a kérdéses dialógusok mellőzésével legalább hallgatólagosan elfogadják
azt a felvetést, hogy az antikvitásban nem Platón által írt művek is bekerülhettek a hivatalos
korpuszba. Márpedig prima facie úgy tűnik, hogy a történeti okok, amellyel
megmagyaráznánk ezt a két feltételezett körülményt, kizárják egymást. Az előbbi azt
feltételezi, hogy a platóni korpusz mindvégig jó kezekben volt az antikvitás évszázadai alatt;
épségét, eredetiségét és sértetlenségét a hagyományozásának körülményei garantálták. Az
utóbbi viszont azt, hogy a korpusz hagyományozásának történetében komoly folytonossági
hiányok vannak. Hogy ez a két állítás miként lehet egyszerre igaz, legalábbis magyarázatra
szorul; és a magyarázatadás terhe azokra hárul, akik a platóni korpusz hagyományozásának
történetét kutatják.

V.

Azt, hogy Platón életműve hiánytalanul és kivételesen jó állapotban fennmaradhatott, úgy

tűnik, csak hagyományozásának különleges körülményei magyarázhatják. Voltak, akik odáig
mentek optimizmusukban, hogy feltételezték: a korpusz egységét és sérthetetlenségét a Platón
halálát követő majd ezer év során mindvégig az általa alapított Akadémia intézménye

287
Az ókorban egyesek úgy tudták, hogy Platón, akit eredetileg Arisztoklésznek hívtak, „stílusának terjedelme”
(platütész tész herméneiasz) — értsd: széles regisztere — miatt kapta volna nevét (Diogenész Laertiosz III. 4) –
ami Platón elnevezését illeti, a mendemonda alighanem puszta kitaláció.
288
Vö. például Thesleff 1967, aki ugyan a saját elemzései alapján a vitatott dialógusok inautentikus volta mellett
foglal állást, ugyanakkor viszont hangsúlyozza döntése szubjektív voltát (ld. kül. 171-172. o.).
biztosította, amely egészen i. sz. 529-ig, Iustinianus császár általi végleges bezáratásáig
folyamatosan fennállt, messze túlélve a többi filozófiai iskolákat.289
Ez az elképzelés megmagyarázná Platón műveinek hiánytalan fennmaradását csakúgy,
mint a platóni szövegek kiváló állapotát; de egyáltalán nem szolgál válasszal arra a kérdésre,
hogyan keveredhettek volna a kérdéses dialógusok Platón eredeti művei közé. Ráadásul ez az
elképzelés történeti okokból is illuzórikusnak tűnik: az akadémiai filozófia „aranylánca”,
amelynek folytonossága a platóni iratok érintetlen fennmaradását is garantálta volna,
valójában inkább az i. sz. V. századi Akadémia újplatonista tudósainak fikciója volt. A
hellenisztikus kor végén, amikor a mithridatészi háború idején, i. e. 86-ban Sulla csapatai
megszállták Athént, az athéni filozófiai iskolák megszűntek; és nincs okunk kételkedni benne,
hogy az Akadémiával is ez történt. Az Akadémia utolsó vezetője, Larisszai Philón (i.e. 159-
84), akit athéni tartózkodása alatt Cicero is hallgatott, valamikor a háború alatt elhagyta a
várost és Rómába költözött. Ezt követően pedig egészen az i. sz. II. századig nincs jele annak,
hogy az Akadémia újjáalakult volna.290 Philón tanítványa, az aszkalóni Antiokhosz ugyan
néhány évvel később visszatért Athénbe, és „Régi Akadémia” néven iskolát alapított291; ez
azonban nem a megszűnt intézmény újraélesztésére irányuló kísérlet volt: miután radikálisan
szakított a Philón által képviselt filozófiával, Antiokhosz az „eredeti” platóni hagyományhoz
kívánt visszatérni, amelytől az Akadémia ekkor már mintegy kétszáz éve elszakadt, amikor
Arkeszilaosz (i. e. 315-240) vezetése alatt szkeptikus fordulatot vett.292 Antiokhoszt követően
a doktriner platonizmus újabb képviselői jelentek meg szerte a Római Birodalomban, akiket
összefoglalóan középső platonisták-nak nevezünk, de nem alkottak egységes irányzatot.
Úgy tűnik, hogy a platóni korpusz a középső platonizmus korszakában nyerte el azt a
végleges formáját, amelyben ránk maradt. Mint már utaltam rá, Diogenész Laertiosz (III.
56—62) a platóni korpusz kanonizált tetralógiáit egy bizonyos Thraszülosz kiadásában ismeri,
akinek a kilétéről egyébként nem sokat tudunk: gyakran, ám nem sok alappal, azonosítani
szokták Tiberius császár hasonló nevű udvari asztrológusával. Ezt elfogadva az i. sz. I. század
első felére kellene tennünk működését, egy olyan időszakra, amely egyébként fehér foltot
jelent a középső platonizmus történetében, hiszen egyetlen ekkor működő platonista neve sem
maradt fönn.293 Longinosz pedig olyan későbbi középső platonista szerzők (Numéniosz és
Moderátosz) mellett említi Thraszülosz nevét, akik „a püthagoreus és platonikus tanok
alapelveiről” értekeztek.294 És valóban, Porphüriosz Ptolemaiosz Harmonika című művéhez
írt kommentárjában több ízben is idéz Thraszülosz egy összhangzattani munkájából, csakúgy

289
Ld. pl. Lutoslawski 1897, 4-7. o.
290
Ami a kései antikvitást illeti, ekkoriban valóban csak a platonizmus intézményi háttere tette lehetővé a platóni
korpusz fennmaradását. Az i. sz. III. század, az újplatonizmus születésének és felvirágzásának százada az antik
kultúra nagyarányú hanyatlásának időszaka is volt. A többi nagy múltú filozófiai iskola lényegében kihalt; a
„pogány filozófia” a későbbiekben már egyedül az újplatonisták által képviselt platonizmust és a platonizmussal
egylényegűnek tekintett arisztotelészi hagyományt jelentette. (Az újplatonizmus Arisztotelész-recepciójáról ld.
pl. Wallis 2002, kül. 43-45.O.) Ráadásul az újplatonizmus története egybeesett azzal a több évszázadon át
húzódó folyamattal, amelynek során az új adathordozó, a kódex lassanként felváltotta az addig uralkodó
papirusztekercset. Azok a filozófiai művek, amelyeket többé nem forgatott rendszeresen a görög filozófia iránt
érdeklődő művelt pogány vagy keresztény közönség (ahogyan forgatta például a császárkor sztoikus
moralistáinak, Epiktétosznak, Senecának és Marcus Aureliusnak a ránk maradt írásait), vagy nem
tanulmányoztak és oktattak a korban még létező filozófiai intézményekben, elkerülhetetlenül kirekedtek ebből a
folyamatból: nem másolták át őket, vagy nem másolták elég nagy számban ahhoz, hogy túléljék a következő
zavaros évszázadokat. Az újplatonista iskolákban folytatott tevékenység pedig Platón és Arisztotelész művein,
valamint a rájuk vonatkozó szakirodalmon — kézikönyveken és kommentárokon – alapult. Minderről
részletesebben ld. Algra-Barnes-Mansfeld-Schofield, 1999, 4. o., 776. o., 783. o., 788. o.
291
Sextus Empiricus: A pürrhonizmus alapvetése I. 220—235.
292
Vö. Glucker 1978, ld. kül. 15. o. skk. Ezzel szemben Barnes 1989, 31-96. o. (kül. 68. o. skk, 77.o.).
293
Vö. Frede: „Epilogue” in: Algra-Barnes-Mansfeld-Schofield, 1999,778. o. Thraszülosz életútjától
részletesebben ld. pl. Tarrant, 1993, 7-11. o.
294
Porphüriosz -.Vita Plotini 20.
mint a szmürnai Timón A matematika hasznáról című munkájában. Ezt a képet tovább
gazdagítja, hogy Diogenész Laertiosz (IX. 45) szerint Thraszülosz Démokritosz műveit is
kiadta, szintén tetralogikus elrendezésben; sőt tájékoztatása szerint Thraszülosz (feltehetőleg a
kiadás bevezetőjében) amellett érvel, hogy Platón valószínűleg reflektált Démokritosz
tanítására: amennyiben ugyanis a Szerelmes ifjak Platón munkája, úgy a benne szereplő
anonim beszélgetőtárs Démokritosz; másfelől, hogy maga Démokritosz Püthagorasz
tanítványa volt (Diogenész Laertiosz IX. 35—36).
Mindebből egy olyan püthagorizáló platonista képe rajzolódik ki, akinek esetleg eredeti
elképzelései lehettek Püthagorasz, Démokritosz és Platón kapcsolatáról, és aki, ha valóban
azonos Tiberius udvari asztrológusával,295 akkor a császári pártfogás és az udvari befolyás
szolgáltatta lehetőségeket többek közt arra használta fel, hogy egy új, népszerűsítő
összkiadásban tegye széles körben hozzáférhetővé Platón műveit. Talán ennek a tettnek a
jelentőségére akarja felhívni a figyelmet Diogenész (III. 66) megjegyzése, aki szerint az i. e.
III. században, a hellenisztikus filozófusok első nemzedékének kortársaként működött
életrajzíró, Karüsztoszi Antigonosz296 arról számol be, hogy Platón műveinek első kiadása
még nem volt szabadon terjeszthető, és tulajdonosai csak fizetség ellenében tették lehetővé
mások számára a kiadás tanulmányozását.297 Ez mindenesetre magyarázatot kínál arra a
kérdésre, miért vált a thraszüloszi kiadás a platóni korpusz uralkodó formájává a
későbbiekben.
Ugyanakkor viszont nehezen megválaszolható kérdés, hogy a korpusznak ez a formája
milyen mértékben Thraszülosz alkotása: mi az, amit a platóni életmű esetleges korábbi
változataiból vesz át, és mi az, ami a saját adaléka? Konkrétabban:
(1) Vajon Thraszülosz műve-e a dialógusoknak ez az elrendezése a tetralógiákban, és ha
igen, ő volt-e a tetralogikus rendezőelv feltalálója”?
(2) Vajon milyen mértékben avatkozott be az egyes művek szövegébe: több szöveg
összevetése alapján alkotta-e meg a számára leginkább elfogadhatónak tűnő variánst, esetleg
változtatásokat, szövegkorrekciókat, kihagyásokat és betoldásokat is eszközölt?
(3) Ő volt-e az, aki a tetralógiák összeállításával az utókor számára mértéktartó módon
kijelölte a hiteles dialógusok körét?
Jelenlegi témánk szempontjából természetesen ez az utóbbi kérdés a legérdekesebb; ám ez
nem vizsgálható az előbbi két kérdéstől függetlenül írt fő művének részleteit Athénaiosz és
Diogenész Laertiosz őrizte meg.

VI.

Mindaz, amit Thraszülosz kiadásáról Diogenész Laertiosztól (III. 56 skk) megtudhatunk,

önmagában nem elégséges ezeknek a kérdéseknek a megválaszolásához.
(1) Diogenész szerint (III. 56) Thraszülosz azt állítja kiadásában, hogy a tragédiaköltőket
követve már maga Platón is tetralógiákba rendezve „adta ki” (ekdunai) a dialógusait.
Thraszülosz tehát nem tulajdonítja magának a tetralogikus elv bevezetését, bár állítása nem
feltétlenül implikálja, hogy az általa közölt tetralógiák azonosak lennének az eredeti platóni
tetralógiákkal. Nem derül ki, hogy Thraszülosz mire alapozza Platónra vonatkozó állítását:
lehet, hogy egyszerűen saját spekulációira; de ezen a ponton az sem zárható ki, hogy Platón
művei már hozzá is tetralógiákba rendezve jutottak el.

295
Thraszüloszt, az udvari asztrológust ajuvenalis: Szatírák 6. 576-hoz írt scholion szerzője kimondottan
platonistának nevezi.
296
Antigonosz élete egy részét Athénban és utazgatással töltötte, majd állítólag I. Attalosz pergamoni udvarába
költözött. Filozófusok életéről
297
Erről a pontról ld. Tarrant 1993, 183-184. o., aki szerint az Antigonosztól származó információt Diogenész
magának Thraszülosznak a kiadáshoz írott bevezetőjéből vette át.
 (2) Egy további állítás, amelyet Diogenész (III. 57) Thraszülosznak tulajdonít, a hiteles
platóni dialógusok számára (harmincöt) vonatkozik. Úgy tűnik, Thraszülosz ezt tényként
közli, és nem utal rá, hogy ő állapította volna meg az eredeti művek körét. Mint már
említettem, Thraszülosz másutt (IX. 35) látszólag a Szerelmes ifjak eredetiségével kapcsolatos
esetleges kétségekre utal – ez az utalás túl homályos ahhoz, hogy világosabbá tegye
Thraszülosz szerepét a hivatalos kánon rögzítésében. Ami pedig a hamis dialógusok listáját
(III. 62) illeti, Diogenész ott egyszerűen azt állítja, hogy ez a lista „általánosan elfogadott”
(homologumenósz); Thraszülosz kiadásáról csak annyi biztos, hogy összhangban van ezzel a
listával, az nem, hogy a lista magának Thraszülosznak a műve lenne.
(3) Diogenész (III. 57 7—8) tesz továbbá egy némileg homályos értelmű megjegyzést az
Euthüphrónt, a Szókratész védőbeszédét, a Kritónt és a Phaidónt magába foglaló első
tetralógia elsőségének okáról: „az első helyre azt a tetralógiát helyezi, amelynek közös
alapgondolata (koiné hüpotheszisz) van. Mert meg akarja mutatni, milyen is a filozófus élete”.
Úgy tűnik, hogy az első tetralógiát Thraszülosz afféle bevezetésnek tekinti, amely általános,
az egész további korpusz olvasásakor észben tartandó tanulsággal szolgál azok számára, akik
Platón tanítását követve akarnak filozófussá válni. Ám a mondat még ebben az értelmezésben
is csak a tetralógia helyének megállapítását tulajdonítja Thraszülosznak; arra, hogy magát a
tetralógiát ő állította-e össze, nem következtethetünk belőle.298
(4) Diogenész (III. 57) még azt is megjegyzi, hogy Thraszülosz minden dialógust két
névvel látott el: az egyiket a dialógusban szereplő beszélgetőtárs neve után, a másikat a
dialógus tárgyának megfelelően adta. Ám világos, hogy Thraszülosz a legtöbb esetben
legfeljebb csak a tárgymegjelölést adhatta hozzá a meglévő címhez, hiszen korábbi forrásaink
számos dialógust a ma is jól ismert címük szerint neveznek meg (Phaidón, Állam stb.); sőt
nem egy esetben a téma szerinti megjelölésnek is régebbi gyökerei vannak.299
(5) Érdemes még kitérnünk azokra a kritikai jelekre is, amelyek Diogenész (III. 66) szerint
a platóni szövegek mellett szerepelnek (paratithentai). Ezek a jelek többek közt
szövegkorrekciót, nem eredetinek vagy gyanúsnak tekintett szakaszokat és ismétléseket
jeleznek, ami arról árulkodik, hogy a szövegek valamiféle szövegkritikának lettek alávetve.
Ám Diogenész itt nem egyértelműen Thraszülosz kiadásáról beszél. Sőt, az a karüsztoszi
Antigonosztól idézett megjegyzés (amely szerint Platón összkiadásának első megjelenése
idején sokaknak fizetniük kellett, hogy beletekinthessenek a kiadásba) rögtön a kritikai jelek
ismertetése után következik. Emiatt többen is úgy vélték, hogy Antigonosz az első olyan
kiadásról beszél, amely már rendelkezett ilyen kritikai jelekkel; talán éppen ez tette olyan
rendkívül értékessé őket a platóni szövegeket tanulmányozni kívánók számára. A kutatók
többsége mindenesetre úgy véli, hogy a Diogenész által ismertetett kritikai jelek nem
származhatnak az Antigonosz által említett régi kiadásból; valószínűbbnek tűnik, hogy az i. e.
II. századnál is későbbiek, ám ez sem jelenti feltétlenül, hogy Thraszülosz vezette be őket.300

VII.

A Diogenésztől származó információkon túl rendelkezésünkre áll még néhány olyan adat,
amelyekből kiindulva a témával foglalkozó kutatók többsége arra a következtetésre jutott,
hogy a platóni korpusz Thraszülosz által adoptált elrendezése valójában korábbi eredetű; az
érveik azonban jórészt spekulációkon alapulnak.
(1) Az i. e. I. századi Marcus Terentius Varró egy helyen (De lingua Latina VII. 88.) a
Phaidónból idézve „Platóntól a negyediket” nevezi meg forrásként. Minthogy Thraszülosz

298
A mondat értelmezésének problémáiról ld. Tarrant 1993, 91. o.
299
Így pl. Platón (13- Levél 363 a) a Phaidónt. „A lélekről” címen említi; Arisztotelész (Rétorika 1415 b30 – 32)
pedig „Temetési beszéd” címen hivatkozik a Menexenoszra.
300
A téma tárgyalását további irodalommal ld. Tarrant 1993, 182-3. o.
első tetralógiájának a Phaidón a negyedik darabja, H. Usenertől301 kezdve sokan azt a
következtetést vonták le Varro közléséből, hogy már az i. e. I. században széles körben
elérhető volt egy olyan Platón-kiadás, amely Thraszüloszéhoz hasonló módon kezdődött, sőt
talán azonos volt azzal. A bizonyíték azonban meglehetősen sovány, hiszen csupán Varro
egyetlen félmondatának egy lehetséges olvasatán alapul.
(2) A középső platonista Albinosz (Prologosz 4) a dialógusok elrendezésének tetralogikus
elvét „Derküllidész és Thraszülosz” nevéhez kapcsolja; sőt megfogalmazása alapján
egyértelműnek tűnik, hogy az első tetralógia Derküllidésznél is ugyanaz volt, mint
Thraszülosznál. Derküllidész életéről egyébként még kevesebbet tudunk, mint
Thraszüloszéról, és az a puszta tény, hogy Albinosz Derküllidész nevét említi elsőként,
önmagában nem sok alapot ad arra a feltételezésre, hogy Derküllidész előbb működött
Thraszülosznál. A Varrótól származó, önmagában szintén bizonytalan adattal együtt azonban
ez a forrás már többek számára elégséges alapnak tűnt ahhoz, hogy feltételezzék: Thraszülosz
Derküllidésztől, i. e. I. században működő elődjétől örökölte a tetralogikus korpuszt, vagy
annak egy korábbi változatát.302
(3) Némelyek azonban még ennél is tovább mentek, és a korpusz tetralogikus kiadását
sokkal korábbra, egészen az i. e. IV. századig vezették vissza.303 Ennek az elképzelésnek az
egyik alapja hagyományosan magának Thraszülosznak a fentebb [(1) pont] említett
testimóniuma (Diogenész Laertiosz III. 56), amely szerint maga Platón tetralógiákban adta
volna ki a dialógusait. A másik Diogenész Laertiosz egy további megjegyzése (III 6l— 62),
amely szerint „némelyek, köztük Arisztophanész, a grammatikus, a dialógusokat trilógiákba
erőltetik (helkuszi)”. A Diogenész Laertiosz által említett Arisztophanész valószínűleg nem
más, mint büzantioni Arisztophanész, az alexandriai könyvtár egyik vezetője az i. e. III.
században. Diogenész megfogalmazásának kritikus hangvétele pedig a feltevés szerint a már
létező tetralogikus elrendezés felbontását rója fel Arisztophanésznak. Ez a feltételezés
azonban megint csak túl erősnek tűnik. Diogenész megfogalmazása csak azt fejezi ki, hogy a
csoportosítás erőltetett; talán mert a maga részéről Thraszüloszéval szimpatizál; sőt talán mert
éppen Thraszülosztól veszi át a trilógiákra vonatkozó információt, aki viszont nyilván
kritikusan tekintett a trilogikus felosztásra, hiszen, mint láttuk, azt állította, hogy maga Platón
eredetileg tetralógiákat adott ki. Thraszülosz vagy bárki más ilyen állításából azonban még
nem következik, hogy a tetralogikus elrendezés Arisztophanész korában már valóban létezett.
Ellenkezőleg: az a tény, hogy Arisztophanész a korpusz trilógiákba történő elrendezésével
próbálkozhatott, inkább azt jelzi, hogy Platón műveinek ekkoriban még nem létezett olyan
mértékadó kiadása, amely a tetralogikus rendet követte. Ráadásul Diogenész ugyanebben a
passzusban arról is beszámol, hogy többen mind Arisztophanésztól, mind Thraszülosztól
eltérő módon határozták meg a platóni korpusz ideális kiindulópontját; ami szintén arra utal,
hogy a thraszüloszi elrendezésnek nem lehettek igazán nagy múltú gyökerei.304

VIII.

A thraszüloszi korpusz korai eredetére vonatkozó feltételezésekkel éppen ellentétes

álláspontot foglalt el Thraszüloszról írott monográfiájában Harold Tarrant.305 A Thraszüloszra

301
Usener 1912-1913, 265-314. o.; Usener 1914, 104-62. o.
302
Ld. különösen Chroust 1965, 34-46. o., később pedig Philip 1970, 296-308. o.
303
A referenciákat ld. Tarrant 1993, 14. o.
304
Vö. Tarrant 1993, 14-15. o. A hagyományos érvekhez Philip (1970) még hozzátesz egy továbbit, amely
szerint a Diogenész Laertiosz és Albi-nosz által adott beszámoló alapján rekonstruálható thraszüloszi kiadásra
egyfelől a sztoikus jegyek hiánya, másfelől bizonyos Régi Akadémiára és a Peripatetikus iskolára jellemző
jegyek (a dialógusok jellemzőinek diairetikus osztályozása) voltak jellemzők, ami a korai akadémiai eredetet
támasztaná alá. Az érv kritikáját ld. Tarrant 1993, 15-17. o.
305
Tarrant 1993.
vonatkozó források gondos újraolvasása alapján Tarrant amellett érvelt, hogy Thraszülosz
befolyásos platonista gondolkodó volt, akinek filozófiája hatással volt az újpüthagoreizmusra,
a középső és újplatonizmusra, sőt a keresztény gondolkodásra is; az általa összeállított
korpusz révén pedig mind a mai napig hatást gyakorol a Platón-értelmezésre. Tarrant nézete
szerint jelentős részben Thraszülosz szerkesztő munkájának tudható be
(1) a ma is ismert tetralogikus elrendezés csakúgy, mint
(2) a hiteles művek körének rögzítése, sőt (3) az egyes dialógusok általunk ismert végleges
szövegkönyve is, és így a fennmaradt korpusz valójában Thraszülosz saját, tendenciózus
értelmezésének megfelelő formában reprezentálja (torzítja el) Platón filozófiáját.306 Ám úgy
tűnik, hogy Tar-

ránt elképzelései Thraszülosz beavatkozásának mértékéről jórészt ugyanúgy spekulációkon

alapulnak, mint a korpusz korábbi eredete melletti érvek, amelyek gyakorlatilag minden
szerkesztői szerepet elvitatnak Thraszülosztól. Ami a Thraszülosz által kiadott korpusz
konkrét elrendezését illeti, amely Tarrant szerint Thraszülosz filozófia-felfogását tükrözte
volna (vö. pl. 1993, 179. o.): noha ez a későbbiekben kétségkívül a platóni korpusz uralkodó
megjelenési formájává vált, úgy tűnik, éppen a plato-nisták körében nem aratott osztatlan
sikert. Az egyetlen ismert középső platonista, aki legalább részben átvette ezt az elrendezést,
Derküllidész, persze csak akkor, ha később élt, mint Thraszülosz. Maga Albinosz, akitől a
Derküllidészre vonatkozó információnk származik, kifejezetten alkalmatlannak tartotta
oktatási célokra (vö. Prologosz 4); és erről később az újplatonisták sem vélekedtek másképp,
hiszen egyáltalán nem hagyatkoztak rá.307 Magának Plótinosznak az érdeklődése
tulajdonképpen a dialógusok egy szűk körére korlátozódott, és ezeknek a dialógusoknak is
csak bizonyos részeire vagy vonatkozásaira koncentrált. Iamblikhosztól kezdve pedig az
újplatonista iskolák egy olyan, csupán tizenkét dialógusból álló kánonra alapozták oktatási
rendszerüket, amelyet a platóni filozófia tökéletes foglalatának tekintettek.308
Ezek a reakciók, csakúgy mint Diogenész Laertiosz (III. 61-62) imént említett tudósítása
büzantioni Arisztophanész korábbi trilogikus elrendezéséről, valamint a korpusz olvasásának
ideális kiindulópontja körüli vitáról, éppenséggel megerősítik Tarrantnak azt a feltevését,
hogy a dialógusok általunk ismert elrendezése késői fejlemény, talán valóban Thraszülosz
újítása – hiszen az a tény, hogy a platonisták ennyire nem találták érdekesnek, arról
tanúskodik, hogy nem rendelkezhetett régre visszanyúló és tiszteletet parancsoló
hagyománnyal. Ugyanakkor viszont csökkentik is ennek az újításnak a jelentőségét. Úgy
látszik, hogy a későbbi platonisták többsége legfeljebb a platóni iratok hitelessége és pontos
szövege kérdésében tekintette mértékadónak Thraszülosz kiadását.
A jelen vizsgálódás szempontjából lényeges kérdés persze az, hogy vajon miért éppen azt a
harmincöt dialógust vette fel Thraszülosz a tetralógiákba, amelyet felvett? A Tarrant által
306
Vö. pl. Tarrant 1993, 208. o.
307
Tarrant művét ezen a ponton kritizálta Lloyd Gerson in: Brynn Mawr Classical Review 1994. 3. 7. o.
308
A sor az Első Alkibiadész-szel kezdődött, amelyben az újplatonisták a platóni filozófia par excellence
bevezetését látták. Ezt tematikusan rendezett dialóguspárok követték: a Gorgiasz és a Phaidón (etika); a
Kratülosz és Theaitétosz (logika); a Szofista és az Államférfi (fizika); valamint a Phaidrosz és A lakoma
(teológia). A sorozatot a Philébosz zárta le, mivel ennek témája az újplatonisták szerint maga a „jó”. A hallgatók
csak ezeknek a lépcsőknek a végigjárása után juthattak be Platón filozófiájának „szentélyébe”, azaz kezdhették
meg a két legfontosabbnak tartott mű, a platóni fizikai és metafizikai tanítást tartalmazó Timaiosz és
Parmenidész tanulmányozását. Ez a kánon évszázadokon át érvényben maradt; bár egyes platonisták később
amellett érveltek, hogy bővítsék ki az Állam és a Törvények könyveivel, ezeket a felvetéseket terjedelmi okok
miatt elutasították; vö. Anonymus: Prolegomena X. 26. Plótinosz és a többi újplatonista Platón-recepciójáról
általában ld. Wallis 2002, 36-41.o.; a iamblikhoszi kánon körültekintő bemutatását ld. in Westerink 1962,
xxxvii-xl. o.
sugallt lehetőség szerint Thraszülosz előtt nem létezett olyan szilárd hagyomány a dialógusok
eredetiségének kérdését illetően, amelyhez neki is tartania kellett volna magát. Számos
közkézen forgó és általánosan elismert dialógus esetében a kérdés nem is merült fel. Ezen
túlmenően viszont Thraszülosznak alighanem több eltérő gyűjtemény állt a rendelkezésére, és
megbízható adatok híján alapvetően a saját preferenciáit követte, amikor ezekből a végleges
sorozatot összeállította. A Thraszülosz tetralógiáiban megjelenő dialógusok eszerint tehát
azok, amelyek megfeleltek Thraszülosz saját Platón-értelmezésének, és beilleszthetőek voltak
az elrendezés kialakításakor követett általános tervébe, amely ugyancsak saját filozófia-
felfogásából következett. A harmincöt dialógust tartalmazó kánon így Tarrant szerint
Thraszülosz műve – sőt legalább részben a hamisítványok listája is az: azt az öt hamisítványt,
amely a középkori kéziratokban a platóni korpusz végén szerepel, Thraszülosz illesztette
függelékként kiadásába.309
Ám ha elképzelhető is, hogy Thraszülosz a tetralógiák összeállításakor valamiféle
platonista nevelési modellre, vagy egyéb, saját platonista filozófiafelfogásából nyert
vezérfonalra támaszkodott, akkor ez a terv mindenesetre egyáltalán nem nyilvánvaló; sokkal
szembeötlőbb a dialógusok csoportosítási szempontjainak sokfélesége. Tarrant megkísérelte
ugyan rekonstruálni ezt a vezérfonalat, ám ez irányú spekulációja nem bizonyult igazán
meggyőzőnek.310 Jaap Mansfeld311 például — részben éppen Tarrant felvetéseire reagálva –
amellett érvelt, hogy a thraszüloszi elrendezésben többféle szervezőelv együttes jelenléte
mutatható ki, és ezek között nem filozófiai, hanem irodalmi szempontok játsszák a főszerepet,
csakúgy mint az Arisztophanész nevéhez kapcsolt korábbi trilógiák esetében (és ellentétben a
többi középső platonista által kidolgozott osztályozási rendszerekkel és oktatási tervekkel).
Márpedig ha úgy találjuk, hogy Thraszülosz már az elrendezés kialakításakor sem egy átfogó
és filozófiai indíttatású koncepcióra támaszkodott, akkor úgy tűnik, lényegesen kevesebb
okunk marad azt feltételezni, hogy filozófiai megfontolások akár a szövegek
„megszerkesztésére”, akár a szövegek eredetiségének felülvizsgálatára késztették.
A Tarrant által sugallt válasz másik fele az volt, hogy Thraszülosz korában nem létezett
bizonyosságra alapozott konszenzus a hiteles platóni művek körét és a hamisítványokat
illetően; vagyis Thraszülosz korában nem volt olyan mértékadó gyűjteménye a hiteles platóni
iratoknak, amely származása folytán garantálta volna, hogy az eredeti, Platóntól származó
darabokat tartalmazza. így Thraszülosznak nemcsak alkalma volt rá, hogy komolyabb
szerkesztői tevékenységet folytasson, hanem indítéka is: kiadásának egyik célkitűzése éppen a
hiányzó konszenzus megteremtése lehetett. Ez azonban, mint látni fogjuk, megint csak
feltevéseken alapul; úgy látszik, legalább ugyanannyi alapunk van elfogadni az ellenkező
lehetőséget: hogy Thraszülosz idejében az autentikusnak tekintett művek kánonja már régen
rendelkezésre állt.

IX.

Diogenésznél két olyan megjegyzéssel találkoztunk, amely a platóni korpusz korábbi

változatainak létezésére utalhat: egyrészt (1) megemlítette a dialógusok Arisztophanész-féle,
i. e. III. századi trilogikus elrendezését (III. 6l-2); másrészt pedig (2) karüsztoszi Antigonoszt
idézte, aki a platóni művek egy nagyon korai, feltehetőleg még az i. e. IV. században, talán
egyenesen a platóni Akadémián napvilágot látott „kiadásáról” beszélt (III. 66). Tarrant

309
Vö. kül. Tarrant 1993, 178-179; 201-216. o.
310
Ezt a tervet Tarrant 1993 4. fejezetében rekonstruálja; elképzelése szerint a platóni filozófiának azt a képét
tükrözte volna, amelyet Thraszülosz alapvetően az Állam 1. könyvére alapozott volna. Ennek az értelmezésnek a
kritikáját adja Lloyd Gerson, in: Bryn Mawr Classical Review 1994. 3. 7. o., Tarrant válaszát ld. uo. 1994. 9. 4.
o.
311
Mansfeld 1994, 2. fejezet (kül. 70. o. skk.).
elképzelhetőnek tartja, hogy Thraszülosznak mindkettő – egy akadémiai és egy alexandriai
gyűjtemény is — a rendelkezésére állt; ám azt sugallja, hogy a kettő között komoly különbség
lehetett. Diogenész Laertiosz beszámolója szerint Arisztophanész (ha ő volt az alexandriai
gyűjtemény szerkesztője) valójában csak öt trilógiát állapított meg, ezek sorrendben: Állam —
Timaiosz — Kritiasz; Szofista — Államférfi — Kratülosz; Törvények – Minósz– Epinomisz;
Theaitétosz – Euthüphrón – Szókratész védőbeszéde; Kritón – Phaidón – Levelek. A többi mű
Diogenész szerint „egyenként és elrendezés nélkül” következett. Mindebből nem derül ki
bizonyosan, hogy az Arisztophanész által trilógiákba elrendezett anyag ugyanaz volt-e, mint
amit Thraszülosz tetralógiákba rendezett. Annyi azért elmondható, hogy a harminchat néggyel
és hárommal is osztható; valamint, hogy Arisztophanész trilógiái a thraszüloszi kánon két
olyan dialógusát is tartalmazzák, amelyeket a modern kori kritika megkérdőjelez: a Minószt és
a Kleitophónt; a „hamisítványok” közül viszont egyet sem. Továbbá úgy látszik, már
Arisztophanész is abból indult ki, hogy Platón a dialógusok elrendezésében a drámaköltészet
hagyományait követte; sőt még az is elképzelhető, hogy Thraszülosz, aki osztja ezt a feltevést,
éppen az ő eljárását kritizálja, amikor azt állítja, hogy Platón tetralógiákban adta ki a műveit –
tudniillik nem trilógiákban, hiszen a drámaköltők a három egymáshoz kapcsolódó témájú
tragédia mellé egy szatírjátékot is fűztek. Az is valószínűsíthető, hogy Thraszülosz korában,
sőt még talán valamivel később is, Arisztophanész gyűjteménye jól ismert volt, hiszen az
általunk ismert legkorábbi Platón-kommentár (mely a Theaitétoszhoz készült) ismeretlen
szerzője kommentárjait olyan sorrendben jelentette meg (Timaiosz- Theaitétosz – Phaidón),
amely legjobban az arisztophanészi elrendezésre vezethető vissza.312 Végül, ha Thraszülosz
nem tekintette is elfogadhatónak az Arisztophanésztól származó elrendezést, méltán
tekinthette mértékadónak az arisztophanészi korpuszt a dialógusok hitelessége és a szövegek
pontossága tekintetében, hiszen Arisztophanész gyűjteménye alighanem a nagy hírű
alexandriai könyvtár hivatalos Platón-gyűjteménye volt. Ezeknek a megfontolásoknak az
alapján legalábbis nem tűnik valószínűtlennek, hogy Thraszülosz kiadásában voltaképpen
csak az Arisztophanész-féle gyűjtemény tetralógiákba való átrendezésére vállalkozott. A mi
szempontunkból ez azt jelentené, hogy a platóni korpusz már az i. e. III. századi formájában
ugyanazokat a dialógusokat foglalta magában, amelyeket Thraszülosz kiadása révén
ismerünk.
Tarrant azonban kételkedik; szerinte magyarázatra vár az a tény, hogy Arisztophanész nem
folytatta a trilógiákba való elrendezést, hiszen azoknak a szempontoknak az alapján,
amelyeket követve az említett tizenöt művet trilógiákba sorolta, nyugodtan képezhetett volna
további trilógiákat a maradékból is. A legvalószínűbb válasz Tarrant szerint az, hogy
Arisztophanésznak eredetileg csak a trilógiákba rendezett tizenöt dialógus állt rendelkezésére,
a többit pedig (amelyek számáról és mibenlétéről nincs információnk) ő, vagy még inkább az
ő utódai egyszerűen a beszerzés sorrendjében csatolták hozzá a korábbi gyűjteményhez. 313 Ez
a történet azt sugallja, hogy az alexandriai könyvtár kollekciója egyáltalán nem volt hiteles, és
az alexandriai könyvtárban minden lehetőség megvolt arra, hogy az eredeti művek
hamisítványokkal, vagy legalábbis tévesen megállapított szerzőségű munkákkal keveredjenek.
Ez azonban megint csak puszta találgatás, és nincsen jó okunk rá, hogy elfogadjuk. Az
alexandriai könyvtárat a hagyomány szerint Nagy Sándor hadvezére, a ptolemaioszi
birodalmat megalapító diadokhosz, I. Ptolemaiosz Szótér (i. e. kb. 366 — 283) alapította, egy
Athénból érkezett szakértő, phaléroni Démétriosz tanácsait követve. Démétriosz hazájából
száműzött politikus volt (éveken át türannoszként kormányozta Athént a Kasszandrosz-
érában), de ezen kívül művelt tudós is: a Lükeion akkori vezetőjének, Theophrasztosznak a
tanítványa – éppen Theophrasztosz volt az, aki beajánlotta őt Ptolemaiosznak (Diogenész
Laertiosz V. 37). Ptolemaiosz egy Ariszteasz nevű zsidó tudóstól (i. e. kb. 180-145)
312
Vö. Tarrant 1993, 22. o.
313
Vö. i. m. 205. o.
fennmaradt levél tanúsága szerint (amelyben a könyvtár első említése található), többek közt
azzal bízta meg Démétrioszt, hogy gyűjtsön a számára olyan könyveket, amelyek
megtanítanak egy Platón által megálmodott filozófus király módjára uralkodni (Ariszteasz
levele 9-10). Mindennek alapján nagyon valószínűnek tűnik, hogy Platón műveinek az elsők
között kellett lenniük a beszerzési listán. Maga Démétriosz pedig kétségkívül olyan személy
volt, aki tájékozottsága és kapcsolatai révén az egész platóni életművet könnyen
beszerezhette, mégpedig a legbiztosabb forrásból: az i. e. IV. századi Akadémiáról.314

X.

Ez a körülmény a másik Diogenésznél olvasott információ felé fordítja a figyelmünket:

amely Antigonosztól származik, és Platón műveinek első kiadására vonatkozik. Diogenész
szerint Antigonosznak ez a megjegyzése a sztoicizmus alapítójának, Zénónnak az életéről
szóló munkájából származik. Mivel pedig Zénón filozófiai tanulmányait Athénban, a IV.
század utolsó évtizedeiben folytatta, ennek alapján könnyen elképzelhető, hogy a szóban
forgó kiadás is Athénban, a IV. század második felében született. Ebben az időben pedig
Athénban a legnagyobb valószínűséggel az Akadémián keletkezhetett ilyen kiadás.
Amikor Grote (1867) amellett érvelt, hogy az antikvitásból örökölt platóni korpusz összes
darabja hiteles, abból a magától értetődőnek tűnő feltevésből indult ki, hogy az Akadémia
könyvtárában Platón halálától kezdve gondosan őrizték Platón összes írását, amelyek
hitelességét a tanítványok biztos ismeretei garantálták; az alexandriai könyvtár, talán magán
Démétrioszon keresztül, ennek a gyűjteménynek a hitelesített másolatait szerezte be.
Grote feltételezése mellett szól az a tény is, hogy Platón szövegei lényegesen épebb
állapotban maradtak fenn, mint a legtöbb i. e. IV. században működő görög szerző írásai,
akiknek művei szintén bekerültek az alexandriai könyvtárba.315 Gomperz316 mégis kétségbe
vonta mindezt; érvei azonban nem meggyőzőek. Gomperz egyrészt Theophrasztosz
Diogenész Laertiosznál olvasható végrendeletére hivatkozott, amelyből az derül ki, hogy a
Lükeionban őrzött hatalmas könyvgyűjtemény valójában nem a közösség, hanem
Theophrasztosz tulajdona volt, aki Sztrabón tudósítása szerint magától Arisztotelésztől
örökölte. Ebből vonta le Gomperz azt az általános következtetést, hogy ebben az időben a
filozófiai iskolák könyvtárai az iskola vezetőjének tulajdonában voltak, akik szabadon
rendelkeztek vele. Valójában a Lükeion gyakorlatából semmi sem következik az Akadémiára
nézve; Platón végrendeletében, amelyet ugyancsak Diogenész Laertiosz őrzött meg,
egyáltalán nem esik szó könyvekről. Gomperz másik érve még kevésbé meggyőző: azon a
teljesen megalapozatlan feltevésen alapul, hogy a kritikai jelek, amelyek Diogenész Laertiosz
beszámolója szerint a Platón-kiadások margóján szerepelnek, Arisztophanész Platón-
kiadásából erednek; márpedig, érvel Gomperz, ha az Akadémián a platóni szövegek
megbízhatóan hiteles gyűjteménye állt volna rendelkezésre, nem lett volna szükség
Arisztophanész kritikai kiadására.317
Egy további érv is felhozható azonban Gomperz álláspontja mellett. Diogenész Laertiosz
művének Arkeszilaoszról, az Új Akadémia alapítójáról szóló fejezetében azt olvashatjuk,
hogy Arkeszilaosz „beszerezte Platón könyveit” (IV. 32). Ez persze több mindent jelenthet.
Jelentheti azt, hogy az Akadémia, amelynek Arkeszilaosz i. e. 265-től volt a vezetője,
korábban egyáltalán nem rendelkezett Platón-gyűjteménnyel; vagy azt, hogy Arkeszilaosz
olyan platóni „könyveket” szerzett be, amelyek addig hiányoztak az Akadémia
gyűjteményéből; esetleg hogy az addigiaknál hitelesebb vagy eredetibb kéziratokat szerzett

314
Vö. Grote 1867, kül. I. 152. o.
315
Vö. például Field 1967, 47. o.
316
Gomperz 1922, 2. kötet, 281. o. skk.
317
Gomperz érveit Field (1967, 47. o.) utasította vissza.
be.318 Ezek a lehetőségek azonban mind arra utalnak, hogy a platóni iratok legkorábbi
mértékadó gyűjteménye csak az Új Akadémián született meg; kronológiailag még az sem
kizárható, hogy Antigonosz Diogenész által idézett megjegyzése a legkorábbi Platón-
kiadásról valójában erre vonatkozik. Ez a lehetőség arra is magyarázatot adna, hogy miként
kerülhettek nem Platóntól származó írások is a korpuszba egy viszonylag korai időpontban.
Csakhogy ez a megfontolás sem perdöntő. Ezzel az erővel az is lehetséges, hogy Arkeszilaosz
még az Akadémiához való csatlakozása előtt „tett szert” Platón könyveire, és a Diogenész
által közölt információ egy korábbi Arkeszilaosz-életrajznak abból a részéből való, amely azt
meséli el, hogyan került a fiatal Arkeszilaosz először kapcsolatba a platóni tanokkal.319 Ha a
régi Akadémián — legalábbis Arkeszilaoszt megelőzően – mégsem őrizték gondosan Platón
összes írását, annak esetleg az lehetett az oka, hogy egyfelől számos irata közkézen forgott,
másfelől pedig az Akadémián folytatott tevékenységben Platón művei nem játszottak
lényeges szerepet, vagy legalábbis nem minden műve játszott szerepet. Az előbbi lehetőséget
az Antigonosztól származó információ sem cáfolja meg; hiszen aminek a tanulmányozásáért
állítólag fizetniük kellett az érdeklődőknek, az az első autoritatív összkiadás volt; amiről, mint
láttuk, nem is bizonyos, hogy a Régi Akadémián keletkezett. Másrészt nyilvánvalónak tűnik,
hogy Platón egyes műveit széles körben olvasták, és nem is csupán Athénban. 320 Ami a
második lehetőséget illeti, érdemes röviden megvizsgálnunk, mit tudunk a legkorábbi
Akadémikusok Platón műveihez való viszonyáról.

XI.

Platón halála idején (348/347) az általa alapított Akadémia Athén vezető tudományos és
felsőfokú oktatási intézménye volt, és mintegy félszáz éven át meg is őrizte uralkodó szerepét.
Prominens képviselői: Eudoxosz, és Hérakleidész,321 Szpeuszipposz, Xenokratész, Polemón
és Kratész,322 valamint Krantór323 kétségkívül a saját elképzeléseik szerint fejlesztették tovább
Platón gondolatait, sőt nem egy ponton kritikusan viszonyultak azokhoz; ám az is
bizonyosnak látszik, hogy az Akadémikus filozófusok műveltségének kezdettől fogva
elengedhetetlen részét jelentette Platón írásainak beható ismerete. Ezt jól példázza
Arisztotelész, aki rendszeresen utal platóni szöveghelyekre:
(1) olykor Platón nevének és a dialógus címének említésével (Phaidón, Állam, A lakoma –
Arisztotelész a Ta erótika néven ismeri –, Menexenosz – ezt a ho epitaphiosz néven említi –,
Timaiosz és Törvények);
(2) máskor csak a dialógusok nevét említve (Gorgiasz, Menón, Phaidón, Phaidrosz,
Kisebbik Hippiasz, Timaiosz);
(3) megint máskor csak Platón nevére hivatkozva, a dialógusok címének említése nélkül
(Menón, Állam, Phaidrosz, Theaitétosz, Szofista, Philébosz, Timaiosz, Törvények);
(4) esetleg egyszerűen Szókratészt mint a dialógusban éppen megszólaló szereplőt nevezve
meg (Védőbeszéd, Prótagorasz, Euthüphrón).324
318
Sőt akár azt is jelentheti, hogy Arkeszilaosz nem Platón műveire, hanem Platón eredeti magánkönyvtárának
darabjaira tett szert.
319
A kérdésben Tarrant is bizonytalan, bár hajlik arra, hogy higgyen a Régi Akadémián őrzött korpusz
létezésében; vö. Tarrant 1999, 4. o., 203. o., 205-206. o.
320
Magától Arisztotelésztől származik az a töredék, amely szerint egy korinthoszi paraszt elolvasta a Gorgiaszt,
és az élmény hatására odahagyta a földjét, hogy az Akadémián tanulhasson.
321
Platón kiemelkedő tanítványai; az Akadémia megbízott vezetői Platón második, illetve harmadik szürakuszai
távolléte alatt. Az utókor főleg matematikusként ismerte a nevüket.
322
Eudoxosz még Platón halála előtt, i. e. 355-ben meghalt; Platón halálakor unokaöccsére, Szpeuszipposzra
hagyta az Akadémia irányítását, Szpeuszipposzt pedig Xenokratész, Polemón, majd Kratész követte az iskola
élén.
323
Kratész kortársa.
324
A lista és az osztályozás forrása Bonitz 1870, 598. o. skk.
 (5) Esetenként pedig, úgy tűnik, a szerző és a cím megemlítése nélkül is beazonosítható
módon hivatkozik a fenti dialógusok egyikének-másikának valamely szöveghelyére, valamint
az Államférfire.
Ez a figyelemre méltó lista, amelyben Platón szókrati-kus, középső és késői dialógusai
közül egyaránt jó néhány szerepel, meggyőzően demonstrálja egy közvetlen Platóntanítvány
széles körű jártasságát Platón írott életművében. De vajon milyen szerepet játszottak a platóni
szövegek az Akadémikusok első nemzedékei által folytatott tényleges filozófiai diskurzusban:
mennyire tekintették azokat a platóni filozófia forrásának, és milyen mértékben támaszkodtak
e szövegek értelmezésére és/vagy kritikájára saját filozófiai elméleteik kidolgozásakor? Ami
Arisztotelészt illeti, olykor kétségkívül úgy beszél egy-egy Platón-dialógusról, mint Platón
valamely filozófiai nézetének lelőhelyéről.325 Ugyanakkor viszont éppen ő hívja fel a
figyelmet az „úgynevezett íratlan tanítások” (ta legomena agrapha dogmata) létezésére.326
A Metafizikában (A6, valamint M és N könyvek) Arisztotelész kétségkívül olyan
metafizikai doktrínákat tulajdonít Platónnak, amelyek nem jelennek meg a dialógusokban. De
az íratlan tanítások létezését későbbi források is igazolni látszanak, amikor arról tudósítanak,
hogy több kiemelkedő akadémiai tanítvány, így Arisztotelész, Szpeuszipposz és Xenokratész
is kiadta Platónnak a „Jóról” szóló szóbeli előadásáról készített jegyzeteit, ami talán arra utal,
hogy az ott részletesen kifejtett tanok nem jelentek meg Platón saját írásaiban; de esetleg arra
is, hogy e tanok tartalmáról nem volt osztatlan egyetértés a tanítványok körében. 327 Úgy
látszik, hogy Platón az Akadémián sokszor olyan problémákat exponált tanítványai számára,
amelyek körül azután élénk diskurzus, komoly elméleti vita és nézetkülönbség alakult ki.
Egy ilyen vitáról tudósít Arisztotelész Nikomakhoszi etikája. Arisztotelész szerint (1172
b9-28, 1101 b27-34) Eudoxosz azt állította, hogy a Jó nem más, mint a gyönyör (hédoné).
Szpeuszipposz viszont, mint röviddel később (1153 b5 skk, vö. 1173 a5 skk) megjegyzi,
tagadta ezt a tételt, mégpedig úgy, hogy elvetette Eudoxosz egyik érvét. A Platón-értelmezők
többsége úgy véli, hogy Platón általunk ismert hozzájárulását ehhez az akadémiai vitához
késői műve, a Philébosz képviseli; ez azonban korántsem jelenti, hogy a Philébosz ennek a
vitának a forrása, vagy akár a lezárása lett volna. Ráadásul, mint köztudott, maga Platón a
Phaidroszban (274 b skk), valamint a nevezetes Hetedik Levélben (340 c – e; 341 c – e; 343 e
-344 d) határozottan kinyilvánítja azt a véleményét, hogy az írás alkalmatlan médium a
filozófia igazi céljai számára, és helyette az élő eszmecsere révén elért progressziót részesíti
előnyben.

XII.

325
Vö pl. Metafizika 991 b és 1080 a, ahol Arisztotelész ismételten a Phaidón 100 b – c elméletére hivatkozik.
326
Vö. Arisztotelész, Fizika 209 bl4. Arisztotelész megjegyzése értelmében azt a metafizikai entitást, amelyet
Platón a Timaioszban khórá-nak nevezett, „úgynevezett íratlan tanításaiban” a „kicsi és nagy” néven emlegette
(vö. 209 b35 – a2). Ennek a megjegyzésnek az alapján jogosnak tűnik azt gondolnunk, hogy valahányszor
Arisztotelész olyan nézetet tulajdonít Platónnak, amellyel nem találkozunk a dialógusokban, az íratlan
tanításokra alapozza állítását.
327
Vö. Szimplikiosz: In Aristotelis physicorum libros commentaria 151. 8— 11; 452. 28-30. Arisztotelész
jegyzetének tartalmára vonatkozóan, amely a későbbi antikvitásban A Jóról címen volt ismeretes, rendelkezünk
is valamelyes információval; a cím Diogenész Laertiosznál Arisztotelész, Xenokratész és Hérakleidész
műveinek listáján is szerepel. Arisztoxenosz (Elementa Harmonica 2. 30) állítása szerint magától
Arisztotelésztől hallotta, hogy amikor Platón a Jóról tartott előadást, felkészületlen közönsége azt várta, hogy
majd hasznos gyakorlati tanácsokkal szolgál arra vonatkozóan, hogyan lehet szert tenni az olyan, mindenki által
elismert javakra, mint a gazdagság, egészség, boldogság. Ám legnagyobb elégedetlenségükre Platón előadása
főleg matematikáról (aritmetikáról, geometriáról, csillagászatról) szólt, és abban a tételben kulminált, hogy a jó a
„határ”. Ha ez a történet hitelt érdemel, akkor olyan előadásról szól, amelyet Platón a filozófiában nem járatos
nagyközönségnek tartott; részben talán a nagyközönség értetlensége motiválhatta Platón tanítványait arra, hogy
megpróbálják az előadások anyagát írásban is hozzáférhetővé tenni, illetve értelmezni.
 Mindezek alapján sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Platón írásai valójában nem
reprezentálják Platón tényleges filozófiai gondolatait; Platón maga legfeljebb
gondolatébresztőnek, bevezetésnek stb. szánta őket. Ha pedig ez így van, akkor az akadémiai
filozofálás kiindulópontját és alapját sem a dialógusok, hanem Platón íratlan tanításai
jelentették; Platón közvetlen tanítványai számára a dialógusok olvasása és elemzése nem
képezte a filozófiai munka meghatározó vagy fontos részét. Csakhogy ennek az elképzelésnek
már az „úgynevezett íratlan tanítások” elnevezés is ellentmond. Arisztotelész megjegyzése
arra látszik utalni, hogy ez a megjelölés elterjedt volt Platón környezetében; márpedig akik
használták, nyilvánvalóan azért vezették be, hogy megkülönböztessék Platónnak azokat a
filozófiai nézeteit, amelyek csak élőszóban hangzottak el, és nem szerepelnek a
dialógusokban, azoktól, amelyek szerepelnek a dialógusokban. Az a tény, hogy Platón
tanítványi köre számon tartotta az íratlan tanításokat, inkább azt mutatja, hogy nyomon
követte a dialógusok tartalmának kapcsolatát Platón akadémiai előadásainak és kurzusainak
tartalmával, és hogy Platónnak legalább egyes írásaiban Platón „nézeteinek” (dogmata)
adekvát forrását látta. Az íratlan tanítások nyilvánvalóan fontos szerepet játszottak az
Akadémia filozófiájának Platón halálát követő fejlődésében, ám ez nem jelenti, hogy a
dialógusokra való reflexió nem játszott hasonlóan fontos szerepet. Nagyon is elképzelhetőnek
tűnik, hogy az Akadémia filozófusai számára Platón halála után az egyik legfontosabb
problémát az íratlan tanítások és az „írott tanítások” összeegyeztetése jelentette.
Persze elképzelhető, hogy a legtöbb olyan filozófiai gondolatot, tételt, érvet stb., amely
Platón írásaiban felbukkan, a tanítványok az akadémiai beszélgetésekből és előadásokból is
legalább annyira jól ismerhették. Az is elképzelhető, hogy nem minden dialógust tekintettek
az „írott tanítások” hordozójának. Mindent egybevetve egyetlen olyan dialógusról tudunk,
amelyről bizonyosnak tűnik, hogy a tanítványok Platón egyes tanainak par excellence
forrásaként és a további viták alapjaként kezelték, ez pedig a Timaiosz. Proklosz (In Platonis
Timaeum commentaria I. 76. 2) szerint Xenokratész tanítványa és Polemón kortársa, Krantór
volt „Platón első kommentátora” (ho prótosz tu Platónosz exégétész). Ez az állítás nagyon is
hihetőnek tűnik: feltételezhető, hogy az akadémikusok második generációjának működése
idején, amikor lassan kivesztek azok az akadémikusok, akik személyes emlékekkel
rendelkeztek Platón szóbeli tanításairól, fejtegetéseiről stb., a platóni iratok jelentősége tovább
nőtt, és ezzel együtt megjelent az iratok ortodox értelmezésének rögzítése iránti igény is.
Ám Proklosz megjegyzéséből valójában nem lehet általános következtetést levonni.
Egyrészt Krantór értelmezői tevékenysége csak egyetlen platóni mű, a Timaiosz kapcsán
merül fel. Proklosz Timaiosz-kommentárjában az imént említett szöveghelyen kívül csupán
egyszer (I. 277. 8) utal a Timaiosz krantóri értelmezésére, Plutarkhosz (De Animae
procreatione in Timaeo) viszont többször is hivatkozik rá a Timaiosz lélekelmélete kapcsán
(1012 d; 1012 f; 1020 c – d; 1022 c – d; 1027 d) – bár nem mindig egyértelmű, hogy Krantór
Timaiosz-értelmezésérő\, vagy inkább saját lélekelméletéről van-e szó.328 Másrészt a Timaiosz
kapcsán Plutarkhosz és Proklosz nem csupán Krantórra hivatkozik, hanem Krantór mesterére,
Xenokratészra is. Plutarkhosz úgy mutatja be Xenokratészt, mint aki Krantórral ellentétes
véleményen volt a lélek természetét illetően (vö. i. m. 1012d) – bár az ő esetében még
kevésbé világos, hogy a neki tulajdonított definíció – amely szerint a lélek szubsztanciája
(uszia): „önmagát maga által mozgató szám” – Xenokratész saját lélekelméletét reprezentálja,
vagy azt, ahogy Platón Timaiosz-beli elméletét értelmezte.329 Ám Plutarkhosz (1013 a – b)
szerint Xenokratész és Krantór abban egyetértett, hogy a kozmosz örök és keletkezetlen, és a
Timaiosznak a világ „kezdetéről” szóló elbeszélését ennek a tételnek fényében úgy
értelmezték, hogy Platón csak a magyarázat kedvéért beszél lineáris történet formájában a
világról – ahogyan a mértantudós is az egyenesnek egy pontból való „meghúzásáról” beszél,
328
69 Krantór fragmentumainak korszerű bemutatását adja Mette 1984, 7-94. o.
329
Xenokratész metafizikájának és Timaiosz-értelmezésének kapcsolatáról ld. Sedley 2002, 61-62. o.
miközben tisztában van vele, hogy az egyenesnek nincsen kezdete. Feltűnő, hogy
Arisztotelész, aki, mint ismeretes, szintén örökkévalónak tekintette a kozmoszt, éppen ezen az
alapon kritikával illeti a Timaiosz kozmogóniai tanítását, Xenokratészékkel ellentétben szó
szerint értelmezve azt (vö. Fizika 251 bl7 skk és De Caelo 280 a30). Ugyanígy részletes
kritikával illeti a Timaiosz lélekelméletét is, megint csak szó szerint értelmezve Platónnak azt
az elgondolását, hogy a gondolkodást az értelmes lélekben található „körmozgások” alkotják
– mindezekben az esetekben Arisztotelész kifejezetten a Timaioszhoz címezi a kritikáját.

XIII.

Mindezek alapján úgy tűnik, hogy a Timaiosz már Platón közvetlen tanítványai körében
rendkívüli jelentőségre tett szert; az akadémikusok kezdettől fogva intenzíven foglalkoztak
vele, értelmezték és kritizálták, ami arra utal, hogy Platón egyes tanainak fontos, ha nem
elsőrendű forrását látták benne.
Ugyanakkor viszont ez az egyetlen dialógus, amelyről a rendelkezésünkre álló források
alapján ez elmondható.330 Nem zárható ki, hogy az akadémikusok Timaiosz iránti érdeklődése
kivételnek számított. De ha nem a Timaiosz volt is az egyetlen dialógus, amelyet Platón
tanítványai az „írott tanítások” lelőhelyeként azonosítottak, az valószínűnek tűnik, hogy ezek
köre nem terjedt ki a szókratikus dialógusokra. Ezért ha nem is valószínű, elképzelhető, hogy
azokat nem őrizték az Akadémián; annál is inkább, mert valószínű, hogy Platón súlyosabb,
nehezebben befogadható műveivel ellentétben ezek népszerűek voltak, és közkézen forogtak,
nemcsak Athénben, hanem másutt is. Az is elképzelhető, hogy ezek voltak azok a művek,
amelyeket Arkeszilaosz később „beszerzett”; annál is inkább elképzelhető, hiszen
Arkeszilaosz nevéhez fűződik az Akadémia szkeptikus fordulata az i. e. III. század első
felének derekán; és Arkeszilaosz a maga szkepticizmusát nem a platonizmustól való
elfordulásnak, hanem az eredeti platóni filozófiához való visszatérésnek tekintette. Vagyis
egy olyan Platón-értelmezést dolgozott ki, amely szerint Platón igazi filozófiája
mindenekelőtt éppen a tipikusan „szókratikus”, definíciókat kereső, és rendre apóriába
torkolló dialógusokban keresendő, és nem azokban a doktrínákban, amelyek a korábbi
platonisták által tanulmányozott dialógusokban megjelentek.
Ha ez így történt, akkor könnyű válasz kínálkozik arra a kérdésre, hogy miként kerülhettek
az Akadémia gyűjteményébe olyan dialógusok, egytől egyig Platón szókratikus dialógusainak
rokonai, amelyeket nem Platón írt. Maga Arkeszilaosz, aki rendkívüli érdeklődést mutatott az
ilyen művek után, az Akadémia hatodik vezetője volt. Ha az Akadémián korábban nem
szenteltek figyelmet Platón szókratikus dialógusainak, akkor előfordulhatott, hogy valójában
nem voltak pontos információi ezeknek a dialógusoknak a köréről; és mivel Arkeszilaoszt
mindenekelőtt az motiválta, hogy megalapozást találjon a saját Platón-értelmezéséhez, az is
előfordulhatott, hogy néhány bizonytalan eredetű művet, amelyek szellemükben és
kidolgozásukban megfelelni látszottak ennek az értelmezésnek, minden további nélkül platóni
dialógusokként azonosított, és a korpuszhoz csatolt.
Persze ez is csak spekuláció. Ám ha azt feltételezzük, hogy a platóni dialógusok hiteles
gyűjteménye már az Arkeszilaoszt megelőző időkben, a Régi Akadémián is rendelkezésre állt,
akkor ismét felmerül az a kérdés, hogy ha a kezdetektől létezett a platóni művek teljes
gyűjteménye, amelynek hitelessége a közvetlen tanítványok körének biztos tudásán alapult, és
amely később az alexandriai gyűjtemény alapjául is szolgált, akkor miként keveredhettek
Platón eredeti művei közé olyan írások, amelyeket nem ő írt?

XIV.

330
Vö. Field 1967, 230. o.
 Az egyik lehetőség az, amelyre Zeller hívta fel a figyelmet, amikor Grote-nak a teljes
korpusz elfogadása melletti érvelését kritizálta. Eszerint egyes későbbi források (Galénosz,
Hippokratész és Szimplikiosz) arról tájékoztatnak, hogy az alexandriai könyvtár és más nagy
könyvtárak, mint például a pergamoni, magas díjakat ajánlottak eredeti kéziratokért cserébe,
és ez a hamisítványok elszaporodásához vezetett. Ez a magyarázat azonban csak akkor
működik, ha feltételezzük, hogy az alexandriai könyvtár megalapítása után nem sokkal nem
tett szert egy az Akadémia által hitelesített gyűjteményre; ha ugyanis ilyen a rendelkezésükre
állt, akkor később nem egykönnyen vehették rá őket hamisítványokkal, hogy vagyonokat
fizessenek értük. Ráadásul a Zeller által említett források évszázadokkal a kérdéses időszak
után íródtak; így nem tűnnek igazán megbízhatónak.331 Végül az is lényeges, hogy azok a
dialógusok, amelyeket már az antikvitásban hamisítványoknak tekintettek, jórészt lényegesen
későbbi időpontban keletkeztek; a korpuszba bekerült, és a modern recepcióban kérdésesnek
számító dialógusok viszont minden valószínűség szerint még az i. e. IV. században
keletkeztek.
Ezért valószínűbbnek tűnik, hogy a kérdéses dialógusok nem hamisítványok, hanem az
Akadémián, Platón tanítványai által, Platón stílusában írt kisebb szókratikus dialógusok. Ez a
lehetőség is számos találgatásra ad okot. Talán az történt, hogy amikor az alexandriai
könyvtár begyűjtői az Akadémián jártak, Platón művei mellett ezeket is ott találták a
gyűjteményben – ha nem is kifejezetten Platón neve alatt, de név nélkül? Ha így történt, vajon
miért nem gondoskodott az Akadémia Platón műveinek a más akadémikusok által írt
dialógusoktól való gondos megkülönböztetéséről? Lehet, hogy egyszerűen azért nem, mert az
akadémiai szellemiségből alapvetően más prioritások következtek, mint a szerzőséghez való
görcsös ragaszkodás. Ha az akadémiai gyűjtemény összeállítói azt látták, hogy egy
akadémikus által írt dialógus ugyanazt a szerepet, amelyet maga Platón szánt egyik vagy
másik dialógusának, a mester munkájáéhoz hasonló szinten valósítja meg, nem haboztak azt
felvenni a gyűjteménybe – ahogy Platón sem habozott Szókratész szájába adni saját filozófiai
elképzeléseit, ha méltónak találta őket Szókratész elméjéhez. Ebben az esetben viszont miért
nem kerültek be a platóni korpuszba olyan akadémiai művek is, amelyek nem a szókratikus
dialógusok világát idézik, hanem a nagyobb volumenű, és jellegzetesen „platóni” témákat
boncolgató művek mellé volnának helyezhetők? Vagy a korpuszban vannak is ilyenek —
csak mi nem tudunk róla?332
Van még egy lehetőség, amelyet Thomas Pangle is ajánl a megkérdőjelezett dialógusok
általa szerkesztett kiadásának333 előszavában: hogy megpróbáljuk ezeket a dialógusokat
megszabadítani a XIX. és XX. században rájuk rakódott előítéletektől, és friss, elfogulatlan
szemmel újraolvasni. Így esetleg megtapasztalhatjuk, hogy tartalmában és színvonalában
közülük nem is egy felveheti a versenyt némelyik hiteles platóni műnek tekintett dialógussal.
A Kisebbik Hippiasznak például, ha „platóniatlan” furcsaságait tekintjük, méltán a
megkérdőjelezett dialógusok között lenne a helye; még csak nem is a legelső sorban. Sokáig
ki is rekesztették, és alapvetően csak azért helyezték vissza jogaiba, mert már Arisztotelész is
hivatkozik rá. Ez persze nem jeleni azt, hogy vissza kellene térnünk Grote álláspontjához, és
el kellene fogadnunk az egész antikvitásból ránk maradt platóni korpusz hiteles voltát; hiszen
a másik oldalon ott van például a Második Alkibiadész, amely ugyan szerepel az antik
korpuszban, ám többé-kevésbé bizonyosan állítható, hogy nem Platón írta.334

XV.

331
Minderről részletesebben ld. Pangle 1987, 9-10. o.
332
Vö. Philip 1970, 307-308. o.; Pangle 1987, 12-14. o.
333
Pangle i. m.
334
Pangle említett kiadásában (1978) jellemző módon szerepel a Kisebbik Hippiasz, viszont nem szerepel a
Második Alkibiadész.
 Jelen kötet – a később megjelenésre kerülő Epinomisz kivételével – valamennyi Platón
neve alatt hagyományozott, de valószínűleg nem tőle származó, vitatott szerzőségű dialógust
tartalmazza, nevezetesen a teljes negyedik tetralógiát (Első Alkibiadész, Második Alkibiadész,
Hipparkhosz, Szerelmes ifjak), a Theagészt (az ötödik tetralógiából), a Kleitophónt (a
nyolcadikból) és a Minószt (a kilencedikből).

Első Alkibiadész

Alkibiadész, Periklész unokaöccse és gyámfia Athén történetének egyik leghíresebb és

leghírhedtebb politikusa volt. Ellentmondásos alakja évszázadokon át foglalkoztatta utókora
képzeletét: hogyan találkozhat egy személyben a politikai zsenialitás és a gátlástalan
önérvényesítés. Kalandos pályafutása összefonódott a peloponnészoszi háború történetével.
Jórészt az ő áldatlan ténykedésének volt betudható, hogy a háború i. e. 404-ben Athén teljes
vereségével és Spárta győzelmével zárult; ugyanebben az évben Alkibiadész orgyilkosság
áldozata lett Thrákiában, ahol ekkor már évek óta egy a Hellészpontosz környékét ellenőrzése
alatt tartó kalózhadsereg vezéreként élt.335
Néhány évvel később, i. e. 399-ben az Athénban időközben restaurált demokrácia vezetői
perbe fogatták az idős Szókratészt; mint ismeretes, a per Szókratész halálra ítélésével és
kivégzésével végződött. Az egyik vádpont Szókratész ellen az volt, hogy „megrontotta” az
ifjúságot; és ennek egyik valós alapját kimondva-kimondatlanul Alkibiadészhoz fűződő
korábbi kapcsolata szolgáltatta.336 Érthető hát, hogy a szókratikus szerzők, akiket Szókratész
emlékének tisztelete és neve tisztázásának szándéka egyesített, különös gondot fordítottak
Szókratész és Alkibiadész kapcsolatának bemutatására, hogy bebizonyítsák: Szókratészt nem
terheli felelősség Alkibiadész későbbi tetteiért. Alkibiadész számos dialógusban színre lépett,
ahogyan A lakomában és a Prótagoraszban is teszi. De több olyan dialógus is született,
amelyeknek címszereplője volt; ezek közül egyedül az Első és a Második Alkibiadész maradt
fenn.337
Az Első Alkibiadészt a későbbi antikvitásban mindvégig Platón legnépszerűbb, széles
körben ismert és olvasott dialógusai között tartották számon.338 A neoplatonisták tizenkét
dialógusból álló kánonjában az első helyen állt;339 nem kétséges, hogy azért, mert ezt
tekintették a platóni filozófia par excellence bevezetésének – amiben úgy tűnik, egy régebbi
hagyományt követtek (vö. Diogenész Laertiosz III. 62). Számos kommentár született róla,
ezek közül kettő: Prokloszé (i. sz. 412-485) és Olümpiodóroszé (i. sz. VI. század). Proklosz
kommentárjának egész bevezetését (In Alcibiadem 11.13-15) az Alkibiadész elsősége
tárgyalásának szenteli, és érvelése két tétel köré csoportosul: a filozófiának általában, és
magának a platóni tanrendszernek (pragmateia) is „önmagunk lényege” (beautón usziasz),
vagyis az emberi természet megismerése a kiindulópontja (arkhé); az a platóni dialógus
pedig, amelynek a központi témája (szkoposz, protheszisz) önmagunk megismerése – az
Alkibiadész.

335
Alkibiadész életének fő forrásai: Thuküdidész: A peloponnészoszi háború V-IX; Xenophón: Hellénika I—II;
valamint Plutarkhosz és Cor-nelius Nepos életrajzai.
336
Platón: Szókratész védőbeszéde 26 b, Xenophón: Emlékeim Szókratészról I. 1. 1, I. 2. 12. Iszokratész (11. 4-6)
szerint Szókratész halála után nem sokkal egy bizonyos Polükratész utólagos vádbeszédet írt Szókratész ellen,
amelyben kifejezetten hangsúlyozta, hogy Alkibiadész Szókratész tanítványa volt.
337
Tudomásunk van Phaidón és Eukleidész AlktbiadészéxőX; Aiszkhinész és Antiszthenész hasonló című
dialógusaiból pedig töredékek maradtak fenn; ld. Giannantoni 1990, fr. 8, 10, 41-54, 198-202. o.
338
Ld. Carlini 1964, 401-403. o.
339
Vö. Anonymus: Prolegomena X. 26.
 Ez a dialógus tehát éppúgy, mint önmagunk megismerése, minden filozófia kezdete; ezért számos
logikai tétel ismertetése van elhintve benne; továbbá számos etikai, azaz általában a boldogságra
irányuló vizsgálódásunkhoz kapcsolódó tétel tisztázása, sót számos olyan tétel vázlata is, amely már a
természet, vagy akár az istenekre vonatkozó igazság kutatása felé kalauzol bennüket. Mindez azért van
így, hogy ez a dialógus mintegy minden filozófia egyetlen közös és teljes vázlatát foglalja magába,
úgy, ahogy a legelső, önmagunk felé való visszafordulásunkon [episztrophé] keresztül feltárul. Úgy
vélem, az isteni Iamblikhosz is ezért teszi az első helyre annak a tíz dialógusnak a sorában, amely
szerinte Platón filozófiájának egészét tartalmazza: mert mintegy csírájában előlegezi meg azok teljes
előadását.
(Proklosz: In Alcibiadem 11, 3-5)

A kései antikvitásban tehát mindenki, aki el akart mélyülni Platón filozófiájában, az Első
Alkibiadésszal ismerkedett meg elsőként. A XIX. században azonban hirtelen megváltozott a
dialógus reputációja: Friedrich Schleier-macher (1836) szerint az Első Alkibiadész „nagyon
jelentéktelen és szegényes mű; olyannyira, hogy nem tulajdoníthatjuk Platónnak”.340 Mint
látható, ez éppen az ellentéte annak, ahogy az újplatonisták látták a dialógust; Schleiermacher
lesújtó véleménye azonban az Első Alkibiadész egész további újkori recepciójára rányomta a
bélyegét, annak ellenére, hogy az ő erősen szubjektív, főként formai kifogásai egyáltalán nem
voltak megalapozottak.341 A későbbiekben még számos olyan érv született a dialógus
eredetisége ellen, amelyek Platóntól szokatlan fordulataira vagy tartalmára hivatkoztak,
esetleg azt állapították meg, hogy a dialógus egy-egy pontja Platón valamely elismert művét,
vagy akár Aiszkhinész töredékekből ismert Alkibiadészát imitálja. A korábban született
kritikák jó részét azonban Friedlander hatásosan megcáfolta.342
Ami a dialógus beható nyelvi-stilisztikai, sőt stilometriai vizsgálatát illeti, ezek alapján
biztosan elmondható, hogy az Első Alkibiadészban semmilyen jel nem utal Platónnál későbbi
eredetre. Ezen túlmenően a legátfogóbb stilometriai tesztek sem képesek meggyőzően
bizonyítani, hogy az Alkibiadészt. nem Platón írta. Ezen a ponton mégis van valami, ami
gondolkodásra késztethet. A stilisztikai és stilometriai elemzés, még ha az eredetiség
megállapításában nem sikeres is, fontos szerepet játszik a dialógusok kronológiai rendjének
vizsgálatában. Márpedig az Alkibiadész ezeknek a vizsgálatoknak az alapján Platón egyik
általánosan elfogadott alkotói periódusába sem illeszthető be problémamentesen: úgy tűnik,
mindhárom korszak bizonyos jellegzetességeivel rendelkezik. Sőt, mintha ez az anomália
sajátos mintázatot követne. Például az éu („vagy nem?”) fordulat, amely Platón szókratikus
dialógusaiban tipikus, késői dialógusaiban pedig ritka, nyolc alkalommal szerepel az
Alkibiadészben, ebből hétszer azonban a 106 c - 116 e tipikusan szókratikus kérdés-felelet
beszélgetésében, amely Alkibiadész aporiájával végződik. Ebben a szakaszban viszont a
középső dialógusok jellegzetes egyszavas válasza, a délon („világos”), vagy a késői
dialógusokban jellemző ti mén („persze”) egyáltalán nem jelenik meg. A dialógus
fordulópontját Szókratész 121 – 124 b-ben előadott beszéde jelenti, amely inkább a Platón
„középső” dialógusaiban szereplő előadásokra hasonlít; majd a dialógus további részében egy
sokkal előremutatóbb, pozitív eredményeket is hozó kérdés-felelet beszélgetés következik,
amelyben a délon és a ti mén többször is előfordul.343
P. M. Clark felvetése szerint a magyarázat az lehet, hogy a dialógus első két harmadát az
Akadémia egyik olyan tagja, mondjuk Theaitétosz írta, aki jól ismerte Platón korai és középső
dialógusainak világát; majd az ő halála után az idős Platón fejezte be.344 Ez azonban nem

340
Schleiermacher 1836, 329. o.
341
I. m. 228-236. o. Az érveket legutóbb részletesen áttekintette és cáfolta Gordon 2003, 11-30. o.
342
Friedlander 1921 és 1923. Az Első Alkibiadész eredetisége körüli vita áttekintését adja Marboeuf – Pradeau
1999; ld. még Denyer 2001.
343
Denyer 2001, 21-22. o.
344
Clark 1955, 46-52. o.
tűnik túl valószínűnek; ezzel az erővel az is lehetséges, hogy maga Platón hagyta félbe, majd
fejezte be idős korában a mű írását. De talán több okunk van azt feltételezni, hogy az
Alkibiadész nem valami esetleges véletlen eredménye, hanem stilisztikai bravúr, és alkotója –
akár maga Platón — tudatos tervet követ. Sok múlik azon, hogy mennyire vesszük komolyan
a hagyományos szemléletmódot, amely szerint a dialógusok három csoportja Platón szigorúan
egymást követő alkotói korszakait reprezentálják. Valójában semmi sem zárja ki, hogy Platón
a késői korszakában is képes lehetett a szókratikus és a középső dialógusok stílusában írni. A
kérdés csupán az, hogy miféle alkotói szándék vette volna rá az Alkibiadész megírására.
Nicolas Denyer345 szerint erre meglehetősen egyszerű válasz kínálkozik, amelyhez Platón
VII. levele adja meg a kulcsot. A dialógus utalásai (vö. 116 d8, 121 a5 – b 1, 123 d5 – cl) arra
engednek következtetni, hogy ha Platón írta, akkor a 350-es évek elején tehette, amikor már
visszatért harmadik szicíliai útjáról. Mint magától Platóntól tudjuk, ennek az útnak az volt a
célja, hogy Platón filozófiai nevelésben részesítse Szürakuszai türannoszát, II. Dionüszioszt;
ám a vállalkozás teljes kudarcba fulladt, mivel Dionüsziosz teljesen alkalmatlannak bizonyult;
ráadásul Athénba visszatérve Platón bosszankodva értesült róla, hogy extanítványa
udvartartásában a filozófus pózában tetszeleg, és „kézikönyvet” ír a filozófiai igazságokról.
Ezek az élmények méltán késztethették Platónt egy olyan dialógus megírására, amely
Alkibiadész és Szókratész jól ismert példáján keresztül vet számot azzal, milyen kilátásai
vannak a filozófusnak, ha olyan ifjú nevelésére vállalkozik, aki, mint Alkibiadész és
Dionüsziosz, a lehető legnagyobb mértékben ki van szolgáltatva a politika kísértéseinek – és
egyúttal, hogy minden korábbi művénél közelebb kerüljön egy filozófiai „kézikönyv” vagy
„bevezetés” megírásához.

Második Alkibiadész

Szókratész és Alkibiadész beszélgetésének tárgya az istenekhez való könyörgés helyes

módja. Szókratész véleménye a következő pontokban foglalható össze:
(1) az emberek gyakran fordulnak olyan kéréssel az istenekhez, amiből aztán káruk
származik (Oidipusz példája);
(2) ennek oka, hogy híján vannak a belátásnak, nem rendelkeznek a jó és a rossz
megkülönböztetésének a képességével;
(3) mindaddig, amíg nincsenek birtokában a szükséges tudásnak, legjobban teszik, ha
pusztán a jót kérik, és az istenekre bízzák annak eldöntését, hogy mi is az a jó (spártaiak
példája);
(4) közben mindent meg kell tenniük, hogy a tudást megszerezzék, és józan belátással
rendelkező (phronimosz) emberré váljanak;
Mindezek a gondolatok, ha érintőlegesen és nem is mindig Szókratész álláspontjaként, más
dialógusokban is szóba kerülnek. A Törvények Megillosza például így foglalja össze a
névtelen athéni szereplő imádkozással kapcsolatos véleményét:

Értem már, mire gondolsz. Azt akarod mondani, hogy nem azért kell imádkozni és nem arra kell
törekedni, hogy minden a kívánságunk szerint történjék, kívánságunk pedig ne alkalmazkodjék
belátásunkhoz, hanem mind az államnak, mind minden egyes embernek azért kell imádkoznia és arra
kell törekednie, hogy belátásra tegyen szert.
(III. 688 e, ford. Kövendi Dénes)

Később az athéni a következő kiegészítést fűzi az elhangzottakhoz:

[...] a költőknek tudniuk kell, hogy az imádság az istenekhez intézett kérés; nagyon kell tehát
figyelniük arra, hogy észrevétlenül jó gyanánt ne kérjenek valami rosszat.

345
Denyer 2001, 11-14. o.
 (VII. 801 a – b, ford. Kövendi Dénes)

A nyilvánvaló hasonlóság persze nem elegendő ahhoz, hogy minden kétséget kizáróan
állást tudjunk foglalni a szerzőség kérdésében, sőt, noha a Második Alkibiadészt Thraszülosz
besorolta tetralógiáiba, és Diogenész Laertiosz (III. 59) szintén az eredeti művek között tartja
számon, ma már általánosan elfogadott, hogy a dialógus szerzője nem Platón. A többször
emlegetett stilometriai elemzések eredményei a mű hitelessége ellen szólnak: az attikaira nem
jellemző kifejezések használata és a szókincs inkább arra látszik utalni, hogy a dialógus a i. e.
IV—III. század fordulója körül keletkezhetett. A mű eredetiségét már az ókorban
megkérdőjelezték, egyesek szerint, mint Athénaiosz mondja (XI. 506), Xenophón a szerző. A
feltehetően téves vélemény alapját alighanem a xenophóni Szókratész egyik kijelentésében
kell keresnünk:

Az istenektől egyszerűen azt kérte, hogy jót adjanak neki, mivel az istenek tudják legjobban, mi a
jó.
(Emlékeim Szókratészról I. 3, 2, ford. Németh György)

Még csak azt sem állíthatjuk, hogy az imádkozásról hangoztatott fenti nézetek egyedül és
kizárólag Szókratész nevéhez köthetők: hasonló könyörgésre buzdított a cinikus Diogenész
(Iulianosz: 6. beszéd; Diogenész Laertiosz VI. 42), és a püthagoreus közösségekben is csak az
általános értelemben vett jóért folyamodtak (Diodórosz X. 7). Sokkal valószínűbbnek tűnik
tehát, hogy egy olyan, konkrét személyhez nem köthető toposzról van szó, amely nemhogy a
szerzőség, de még a datálás kérdésében sem szolgálhat támpontként. Annyi mindenesetre
biztosnak látszik, hogy a Második Alkibiadész szerzője ismerte az Első Alkibiadészt, és
néhány ponton az ott elhangzottakra kívánt reflektálni (érdemes összevetni a következő
szöveghelyeket: Első Alkibiadész 105 a – c és Második Alkibiadész 141 a – b; Első
Alkibiadész 107 d, 108 e és Második Alkibiadész 145 b – e; Első Alkibiadész 108 b és
Második Alkibiadész 145 d).
Néhányan (köztük Kari Joël és Hans Raeder)346 az Oidipusz elmeállapotának megítéléséről
szóló vita fogalmi meghatározásainak segítségével próbálták kideríteni, hogy melyik
filozófiai irányzat képviselője lehetett a dialógus szerzője, akit végül a Sztoa tanítása iránt
elkötelezett ismeretlen személyben véltek felfedezni. Az őrültség (mania) és az esztelenség
(aphroszüné) látszólagos azonosítása (138 c skk.) kétségtelenül emlékeztet a közismert
cinikus—sztoikus kijelentésre, miszerint minden esztelen őrült (pasz aphrón mainetai),
csakhogy a Második Alkibiadészhen szó sincs fogalmi azonosságról! Éppen ellenkezőleg:
Szókratész gondolatmenete azt kívánja igazolni, hogy az általános értelemben vett
esztelenségnek különböző fokozatai vannak, ilyen fokozat például az őrültség is. Ráadásul a
sztoikus filozófusok szerint erénynek tekintett nagyratörés (megalopszükhia) a Második
Alkibiadészben (140 c 9, 150 c 8) szintén az esztelenség egyik formájaként jelentkezik.
Ahelyett tehát, hogy a sztoikusok között keresnénk a szerzőt, célszerűbbnek látszik a
sztoikusok ellenfelei között kutakodnunk. Nem zárhatjuk ki, hogy a Második Alkibiadész
szerzője éppen az Akadémia egyik vezetőjének, a Csarnok filozófiája és filozófusai ellen
komoly tevékenységet kifejtő Arkeszilaosznak (aki i. e. 276 és 241 között irányította az
Akadémiát) a köréből került ki.
A Második Alkibiadész soha nem volt népszerű: a modern kori kritika véleménye szerint
„gyengécske mű” (A. E. Taylor),347 „egyike a legrosszabb párbeszédeknek” (Schopenhauer).

Hipparkhosz

346
Joel 1893 és Raeder 1905.
347
Taylor 1997, 724. o.
 A Hipparkhosz avagy a haszonleső a negyedik tetralógia harmadik darabja. Az alcím
megtévesztő, mert bár a beszélgetés tárgya csakugyan a haszonleső fogalmának
meghatározása, de a kérdéses haszonleső nem a dialógus címét kölcsönző hosszabb exkurzus
főszereplője, Peiszisztratosz fia.
Hipparkhosz személyét illetően számos történeti forrás áll rendelkezésünkre, viszont az
általuk rajzolt kép nem minden ponton egységes, és nem egyezik a Platónnak tulajdonított
Hipparkhosz-portréval. Hérodotosz így ír (V. 55):
Amikor a Gephüraioszok nemzetségéből való Arisztogeitón és Harmodiosz megölte Hipparkhoszt,
Peiszisztratosz fiát és Hippiasz türannosz testvérét – a férfi egyébként előre megálmodta saját
pusztulását —, az athéniakra még négy évig zsarnokság nehezedett, amely semmivel sem volt
könnyebb az előző türannosz uralmánál.
(ford. Muraközy Gyula)

Thuküdidész következőképpen ismerteti a történetet (VI. 54-59):

Ami pedig Arisztogeitón és Harmodiosz vakmerő vállalkozását illeti, az valójában szerelmi

vetélkedés következménye volt, amit részletesebben akarok ismertetni, hogy bebizonyítsam, mennyire
pontatlanul számolnak be az athéniak is.. .ezekről az eseményekről. Mikor ugyanis Peiszisztratosz
türannosz öregkorában meghalt, az uralomban nem Hipparkhosz követte, mint sokan hiszik, hanem az
elsőszülött Hippiasz [...] Harmodioszt megkörnyékezte Hipparkhosz, de visszautasította, s elmondta a
dolgot Arisztogeitónnak. Arisztogeitón aztán heves féltékenységében [...] tüstént összeesküvést
kezdett szervezni [...] a türannisz megdöntésére.
(ford. Muraközy Gyula)

Az Arisztotelésznek tulajdonított Athéni állam (18) szerint pedig:

[Peiszisztratosz halála után] az ügyek teljhatalmú intézője rangjánál és koránál fogva Hipparkhosz
és Hippiasz lett, s Hippiasz, aki idősebb is volt, politikus természetű és józan gondolkodású, állott a
kormányzat élén. Hipparkhosz viszont életvidám, szerelmeskedő és irodalompártoló volt (Anakreónt,
Szimónidészt meg a többi költőt ő hívta meg). Thettalosz [a harmadik testvér] [...] hozta fejükre
minden rájuk háramló bajnak a kezdetét. Beleszeretett ugyanis Harmodioszba, s kudarcot vallván
iránta való szerelmével nem fékezte haragját, hanem minden alkalommal kimutatta rosszindulatát [...]
Harmodiosz és Arisztogeitón ezen [ti. a Harmodiosz nővérét ért sértésen] feldühödve sokak
részvételével végrehajtotta tettét.
(ford. Ritoók Zsigmond)

Végül Diodórosz beszámolója (X. 17):

Thettalosz, Peiszisztratosz fia, mivel megvolt benne a bölcsesség, lemondott a türanniszról [...] A
másik kettő viszont, Hipparkhosz és Hippiasz, akik erőszakos és nehezen kezelhető emberek voltak,
zsarnokoskodni kezdtek a város felett. Számos törvényszegést követtek el az athéniak ellen, és amiatt
kerültek veszélybe, mert Hipparkhosz beleszeretett egy rendkívül jóképű fiatalemberbe.

Összességében megállapíthatjuk, hogy bár valószínűleg élt egy olyan hagyomány is (talán
éppen a Hipparkhosz volt a forrása), miszerint Peiszisztratoszt Hipparkhosz követte a trónon,
de ezt a változatot a történetírók nem erősítik meg, sőt Thuküdidész kategorikusan cáfolja.
Szintén nem támasztja alá adat, hogy Hipparkhosz valamiféle nevelő szándékú közeledésnek
és szellemi vetélkedésnek esett áldozatául, mint ahogy maga Hipparkhosz a legkedvezőbb
olvasat szerint is inkább emlékeztet bohém aranyifjúra, semmint megfontolt bölcsre.
Szigorúan véve úgy tűnik, a Hipparkhosz szerzője nem ismerte vagy elferdítette a történeti
tényeket. De milyen szándékkal tette, és egyáltalán mit keres Hipparkhosz a haszonlesőről
szóló beszélgetésben?
A Hipparkhosz végső következtetéseként elhangzó „minden ember haszonleső” állítás
teljesen idegen a Platón dialógusaiban megfogalmazott véleményektől. Az Államban (IX. 582
a – 583 a), ahol Szókratész a három lélek-résznek megfelelően háromféle embertípust
különböztet meg (nyereségszerető, győzelemkedvelő, bölcsességszerető), a legalacsonyabb
rendű forma a nyereségszerető ember életformája, a Törvények (I. 649 d) pedig a haszonlesést
olyan dolognak tartja, amely megfosztja az embert a józan eszétől. Ha tehát komolyan
vesszük a Hipparkhosz Szókratészének a haszonlesőre vonatkozó kijelentéseit, akár Platón
hiteles művének, akár tudatos imitációnak tekintjük is a dialógust, szükségszerűen
ellentmondásba ütközünk. A másik lehetőség, hogy a Hipparkhoszban Szókratész mindvégig
következetesen ironizál, meghatározásai nem saját véleményét tükrözik, és szó sincs arról,
hogy a haszon mindenképpen jó, a nyereségvágy egyféle erény, vagy hogy a haszonlesés
követendő magatartásforma. A korai szókratikus dialógusokhoz hasonlóan apóriával végződő
Hipparkhosz célja nem más, mint felhívni a figyelmet az általános fogalmi meghatározás
nehézségeire: még egy ilyen mindenki által magától értetődőnek tartott fogalom pontatlan
definiálása is meglepő és elfogadhatatlan következtetésekkel jár. A történeti tényeket
sajátosan ferdítő Hipparkhosz-kitérő is így nyer értelmet. Szókratész, mint a Prótagoraszban
(342 b), ahol az utolérhetetlen bölcsességüket titkolni próbáló spártaiak történetével áll elő,
úgy itt is egy szándékosan és felismerhetően kiforgatott történet beiktatásával figyelmezteti
hallgatóját, hogy álláspontját nem szabad komolyan vennie.
A Hipparkhoszt a bizánci Arisztophanész nem veszi fel a trilógiáiba, és már a császárkori
Ailianosz (Tarka történetek VIII. 2) is megkérdőjelezi hitelességét. Platón szerzősége ellen
csakugyan szól néhány körülmény: a nyelvhasználat ugyan egyezik a i. e. V-IV. századi
attikai próza nyelvével, de arra nincs példa (ellentétben a szphéttoszi Aiszkhinész Miltiadész
és Antiszthenész Kürosz című dialógusaival), hogy egy Platón-dialógus címét olyan személy
adja, aki nem vesz részt a beszélgetésben, és szintén ritka, hogy Szókratész beszélgetőtársát
nem ismerjük meg név szerint. Josef Pavlu348 sztoikus hatást feltételez, mert a témaválasztás
idegen Platón szellemiségétől és
(1) az anyagi haszon a sztoikus gondolkodók szerint a közömbös, de ajánlatos
(proégmena) dolgok közé tartozik;
(2) Hipparkhosz portréja a sztoikus bölcs képére emlékeztet;
(3) mikor Szókratész Peiszisztratosz türanniszát a Kronosz ideje alatti aranykorhoz
hasonlítja (229 b), az Arisztotelész neve alatt fennmaradt Athéni állam (16. 7) hasonlatát veszi
át, tehát annál később keletkezett.
Pavlu érvei azonban a legkevésbé sem meggyőzőek. Hipparkhosz éppen annyira
emlékeztet egy sztoikus, mint általában véve bármilyen bölcsre, a gazdagságot (plutosz) a
sztoikusok (elsősorban Khrüszipposz) csakugyan a kívánatos közömbös dolgok közé sorolják,
csakhogy a Hipparkhosz tárgya nem a gazdagság, hanem a haszonlesés. Ami az Athéni állam
Kronosz uralmára vonatkozó kijelentését illeti, semmi bizonyítékunk nincs arra, hogy a
Hipparkhosz szerzője innen merített: lehetett akár fordítva is, esetleg mindkét szöveghely
közös forrásra megy vissza. Elfogadhatóbbnak látszik Joseph Souilhé349 véleménye, aki
szerint a szerzőt a Szókratészhez közel álló tanítványi körben kell keresnünk, annál is inkább,
mert Diogenész Laertiosz tudósít arról (II. 123), hogy bizonyos Szimón nevezetű varga
közzétette Szókratésszel folytatott beszélgetéseinek jegyzőkönyveit, melyek között egy A
haszonlesésről című dialógus is szerepelt.

Szerelmes ifjak
348
Pavlu 1910.
349
Souilhé, 1951-1964, XIII. k., 2.
 A negyedik tetralógia záródarabja, a Szerelmes ifjak (Erasztai) hordozza magán leginkább
Platón dialógusainak jellegzetes, mégis nehezen meghatározható stílusjegyeit. A keretbe
foglalt, finom humorral átszőtt párbeszédes rész, a hétalvó atléta és a minden lében kanál
okoskodó karikírozott portréja a korai szókratikus dialógusok hangvételére, elsősorban a
Kharmidészre emlékeztet. Érdemes összevetnünk a Szerelmes ifjak leírását a jóképű
fiatalemberek társaságáról (133 a) a Kharmidész hasonló jelenetével (154 b – c), ennél
árulkodóbb azonban, hogy a két dialógusban tárgyalt kérdések nagyjából azonos témákat
érintenek, méghozzá azonos módon: a józan ítélőképesség (szóphroszüné) azonosítása
önmagunk ismeretével (Kharmidész 167 a; Szerelmes ifjak 138 b), a különböző mesterségek
és a filozófia illetve a józan ítélőképesség gyakorlati hasznára vonatkozó fejtegetések
(Kharmidész 170 c -171 d; Szerelmes ifjak 136 b -137 b), a józan ítélőképesség és a filozófia
párhuzamba állítása a háztartás és a város irányításának képességével (Kharmidész 171 e, 172
d; Szerelmes ifjak 138 b – 139 a) mindmind közös pontnak látszanak.
Ennek ellenére, Diogenész Laertiosz közlése szerint (IX. 37), már Thraszülosz is (aki
egyébként a dialógus egyik névtelen szereplőjét, az önmagát bölcsnek tartó fiatalembert
Démokritosszal azonosította) bizonytalan volt a Szerelmes ifjak hitelességét illetően. Annyi
bizonyos, hogy a dialógus keletkezésének terminus ante quem időpontja a neves polihisztor, a
kürénéi Eratoszthenész tevékenységével kapcsolható össze (i. e. 295-214). A bizánci Szúda
lexikon tanúsága szerint ugyanis Eratoszthenész a becenevét („öttusázó”) a Szerelmes ifjak
egyik hasonlatáról kapta, ahol a filozófus mint öttusázó jelenik meg, aki az egyes sportágak
képviselői mögött örökös második helyezett marad. Érdekes, hogy a modern kori kutatók
többsége polémikus szándékot sejt a dialógus gondolataiban: akad, aki az arisztoteliánus
mérték (metron) tanításának kritikáját fedezi fel az általános műveltségről szóló fejtegetésben
(H. Brunnecke),350 más ugyanebben a szakaszban (135 a – 137 a) az Iszokratész nevéhez
köthető filozófiafogalom bírálatát látja (Taylor). Souilhé nyelvi-stiláris szempontok alapján a
Szerelmes ifjak szerzőjét a Polemón irányítása alatt működő Akadémiához köti (i. e. 314-270).

Theagész
Az ötödik tetralógia első darabja, a Theagész, korai szókratikus dialógusokkal
(Kharmidész, Lakhész, Lüszisz) került egy csoportba. A címszereplő neve egy rövid utalás
formájában az Államban is felbukkan (VI. 496 c):

Sőt elképzelhető az is, hogy valakit egy olyan zabola köt le a filozófia mellett, mint a mi Theagész
barátunkat: az ő körülményei mind úgy alakultak, hogy elvonják a filozófiától, de állandó
betegeskedése, amely távol tartja a politikától, mégis a filozófiához láncolja.
(ford. Szabó Miklós)

Theagész, talán éppen az említett betegség miatt, a Szókratész-per idején már nem élt
(Szókratész védőbeszéde 33 d). A dialógus kiindulási pontja, Theagész nevelésének kérdése,
illetve a tudás természete mintha csak bevezetésül szolgálna a második részben bemutatásra
kerülő természetfeletti hang (daimonion) működését illetően. Közismert, hogy Szókratész a
cselekedeteit többnyire valamiféle isteni eredetű belső sugallat késztetésével igazolta, a
Szókratész védőbeszéde (31 c-d) például a daimonion következő leírását adja:

Mármost, joggal tűnhet különösnek, hogy én ezeket a tanácsokat magánúton eljárva osztogatom, és
így nyüzsgölődöm körülöttetek, nyilvánosan azonban nem merek elébetek, a Népgyűlés elé lépni,
hogy a városnak tanácsokat adjak. Ennek az az oka, amiről már sokszor és sokfelé hallottatok engem
beszélni; velem ugyanis rendszeresen megtörténik, hogy jelentkezik egy isteni és daimóni valami —

350
Brunnecke 1913, 449-478. o.
amit kiforgatva Melétosz is megemlített a vádiratában. Ez a dolog velem gyermekkoromtól fogva
megtörténik, hogy jelentkezik egy bizonyos hang, és ha megszólal, mindig eltérít attól, amit épp tenni
szándékozom, de soha nem késztet valamire.
(ford. Mogyoródi Emese)

A daimonion tiltakozása befolyásolta Szókratész viselkedését mind a meghatározó

jelentőségű élethelyzetekben –

ez szegül szembe azzal, hogy politikai pályára lépjek,

(Szókratész védőbeszéde 31 d, ford. Mogyoródi Emese)

– mind az egyes kevésbé fontos alkalmi döntések során –

Már el is határoztam, hogy elindulok. De ahogy fölálltam, jelentkezett a szokásos isteni jeladás. így
aztán visszaültem.
(Euthüdémosz 273 a, ford Steiger Kornél).

Később a daimonion-motívum a Szókratész alakja körül szövődő legenda nélkülözhetetlen

elemévé vált (a türoszi Maximosz két értekezése mellett (XIV., XVI) Plutarkhosz is önálló
művet szentelt az isteni hang működésének Szókratész daimónja címmel), annál is inkább,
mert a Szókratész ellen felhozott vádpontok egyike éppen az új istenek bevezetése volt.
A Platón-dialógusok alapján vázolt daimonion-képnek azonban a Theagész több lényeges
ponton ellentmond:
(1) a hiteles dialógusokban nincs arra példa, hogy Szókratész a daimonionra hivatkozva
másokat is megpróbált eltéríteni szándékuktól;
(2) Platón alapján szintén nem igazolható, hogy a dai-monionnak köszönhetően Szókratész
fizikai közelsége értelmet lehelt beszélgetőtársaiba;
Ugyanakkor a Theagész szerzője bizonyos mértékben mégiscsak a platóni hagyományt
követi, mert szemben Xenophónnal (Emlékeim Szókratészról I. 1), aki szerint a daimonion
nemcsak tiltott, hanem tanácsot is adott, a természetfeletti hangnak kizárólag tiltó funkciót
tulajdonít. Hogy részben Platón dialógusai (a Szókratész védőbeszéde mellett az Első
Alkibiadész és főleg a Theaitétosz) szolgáltak a szerző forrásául, azt például a Theagész 129 e
-130 a esetében meggyőzően igazolja a Theaitétosz egyik szöveghelye (150 d – 151 a):

Bizony nem vagyok én bölcs: s nem születnek a lelkemben bölcs felfedezések sem. Viszont akik
mellém szegődnek – noha először igencsak tanulatlannak tűnik néhányuk —, ahogy egyre több időt
töltenek társaságomban – s ha az istenség is úgy akarja –, mindannyian lenyűgöző
fejlődésről adnak számot, s ezt nemcsak ők, hanem mások is így gondolják. Pedig az világos, hogy
tőlem soha semmit nem tanulnak, hanem maguktól fedezik fel és hozzák világra azt a sok szép dolgot.
A világrahozatalnál azonban az istenség és én bábáskodunk. Hogy világosabb legyen: sokan vannak,
akik ezzel mit sem törődtek, és azt hitték, maguk is képesek lesznek minderre, engem semmibe vettek,
és önszántukból vagy másokra hallgatva idő előtt elhagyták társaságomat. S miután engem elhagytak,
silány társaságba kerültek, s ami bennük volt, elvetélt, az általam világra segített magzatokat pedig a
rossz gondoskodásukkal tették tönkre, mivel az igazságnál többre becsülték a hamisat és az
árnyképeket. Őket végül mindenki ostobának tartja, még saját maguk is. Ariszteidész, Lüszimakhosz
fia is közülük való, s persze nincs egyedül. Később aztán egyesek újra visszakéredzkedné-nek
társaságomba, s a csillagokat is lehoznák ezért, s ekkor néhányuk társaságától a szokásos isteni jel
megjelenésével eltilt, mások társaságát engedi, s ők ismét nagyot fejlődnek.
(ford. Bárány István)

Bár az antikvitásban a Theagész eredetiségét illetően nem merültek fel aggályok, és ezúttal
még a Hipparkhosz kapcsán gyanújának hangot adó Ailianosz is hallgat (Tarka történetek
VIII. 1-2), ráadásul a nyelvi elemzés sem mutat jelentősebb eltérést Platón
nyelvhasználatához képest, a modern kritikusok a fenti ellentmondások miatt szinte
egyöntetűen apokrif dialógusnak tartják a Theagészt. Szerzője talán a daimónokkal
kapcsolatos tanítások iránt különösen fogékonynak mutatkozó Xenokratész (i. e. 339 és 314
között az Akadémia vezetője) körébe tartozott (Taylor).

Kleitophón

A nyolcadik tetralógia első darabja, az Állam, a Timaiosz és a Kritiasz mellé sorolt

Kleitophón talán a kétes hitelességű dialógusok legérdekesebbike. A címszereplő, ha nem is
meghatározó, de mindenképpen ismert alakja volt a kor politikai életének, mint arról az
Arisztotelésznek tulajdonított Athéni állam is tudósít (34):

Mármost a demokraták megpróbálták megmenteni a demokráciát, az előkelők közül, akik a

hetaireiákban voltak, és a száműzöttek közül, akik a békekötés után hazatértek, az oligarchia után
sóvárogtak, azok viszont, akik nem tartoztak ugyan egy hetaireiába sem, de egyébként olyan hírben
álltak, hogy semmiben sem maradnak el a többi polgárok mögött, az ősi államforma érdekében
fáradoztak. Ezek közé tartozott [...] Kleitophón.
(ford. Ritoók Zsigmond)

Kleitophón mint Thraszümakhosz tanítványa egy jelentéktelen epizód erejéig szintén

felbukkan az Állam első könyvében (340 a), ahol sarokba szorított mestere segítségére siet.
A Kleitophón végső soron a szókratészi tanítási módszer és filozófia alapos, részletes és
kíméletlenül pontos kritikája. Kleitophón Szókratésznek mindössze egyetlen erényét hajlandó
elismerni: a buzdító beszéd (protrep-tikosz logosz) műfajában csakugyan maradandó
teljesítményt nyújt. Ugyanakkor gondolkodása kizárólag oppo-zíciós jellegű: előremutató,
használható, gyakorlati tanácsa nincs.
A Kleitophón Szókratésznek tulajdonított, parodisztikus elemektől sem mentes
protreptikosz idézetei nem légből kapottak. S. R. Slings351 részletes felsorolását adja a Platón-
dialógusokban előforduló, akár csak néhány sornyi protreptikus jellegű szöveghelyeknek,
melyek közül legfontosabbnak az Euthüdémosz! (278 e 3 – 282 d 3; 288 d 5 – 292 e 7; 306 d
6 – 307 c 4), és a Szókratész védőbeszédét (29 d 7 – e 3; 30 b 2 – 4; 36 c 5 – d 1) ítéli.
Bár az antikvitásban nem merült fel a Kleitophón hitelességének kétségbevonása, a modern
filológia szinte a kezdetektől fenntartásokat fogalmazott meg. Nem is annyira nyelvi vagy
stiláris, mint inkább elvi kifogások alapján: a Schleiermacher óta hangoztatott érv szerint
Platón nem intézhetett ilyen éles támadást mestere ellen, méghozzá úgy, hogy még a válasz
lehetőségét sem adta meg neki. A dialógus szokatlanul rövid terjedelme és Szókratész
jelentéktelen szerepe a töredékesség kérdését is felvetette, jóllehet a Kleitophón minden
további nélkül értelmezhető zárt egészként. Bármennyire különösnek tűnik, semmilyen
meggyőző érv nem zárja ki Platón szerzőségét.

Minósz

A Törvények, az Epinomisz, és az egységként kezelt Levelek mellett a kilencedik tetralógia

negyedik darabja a Minósz. A dialógus számos hasonlóságot mutat a Hi-parkhoszszal. A
címadó itt sem a beszélgetés valamelyik résztvevője, hanem a közjátékként előadásra került
történet főszereplője. Szókratész társa ezúttal is névtelen marad. A párbeszéd szerkezete
szintén a Hipparkhoszt juttathatja eszünkbe: a Szókratész által felvetett kérdésekre téves
fogalmi meghatározások következnek, majd miután a mester kiigazította a válaszokat,

351
Slings 1999.
elmeséli egy közismert történet sajátos változatát. Rokon vonás továbbá, hogy a Minósz
szerzője is előszeretettel él szójátékokkal, de ezek többnyire erőltetetten hatnak, és sajnálatos
módon nem színesítik az elbeszélést, hanem inkább nehezítik a gondolatmenet megértését.
Az exkurzus főszereplője, a legendás krétai király, Minósz, népszerű irodalmi alak,
történetét többen is feldolgozták. Sztrabón monumentális földrajzi körképében a
következőképpen emlékezik meg róla (Geógraphika X. 4, 8-9):

Minósz a történelem szerint derék törvényhozó volt [...] buzgó követője az ősi Rhadamanthüsznek,
aki nagyon igazságos volt, és azonos nevű az ő testvérével; ez volt az első, aki a szigetet törvények
alkotásával, városok rendezésével, alkotmányok adásával kiemelte a régi zűrzavarból, s mindezt úgy
tüntette fel, hogy az általa hozott intézkedéseket mind Zeusz sugallta [...] Ezzel szemben a régiek
egyéb, mégpedig a mondottakkal ellentétes dolgokat beszéltek róla, hogy zsarnoki és erőszakos
módon uralkodott, s az adókat kíméletlenül behajtotta; [...] Abban általános az egyetértés, hogy
Krétában a régi időkben jó törvények voltak s a maga követőivé tette a hellének legjobbjait, elsősorban
a lakedaimónokat, amint azt Platón a Törvényekben följegyezte.
(ford. Földy József)

Plutarkhosz pedig a Thészeusz-életrajzban (15-16), miután kétségbe vonja a Minótaurosz-

mítosz történeti hitelét, így folytatja:

Ebből is kitűnik, milyen súlyos következményekkel jár, ha valaki olyan város gyűlöletét hívja ki
maga ellen, ahol virágzik az ékesszólás és a költészet. Lám, Minószt is folyton ócsárolják és támadják
az attikai színházakban. Az sem használ neki sokat, hogy Hésziodosz a királyok királyának, Homérosz
pedig Zeusz bizalmasának nevezi. Rengeteg szidalmat szórnak rá a tragédiaköltők a színpad
deszkáiról; gonosz és erőszakos uralkodónak nevezik, de ugyanakkor királynak és törvényhozónak is,
Rhadamanthüszt pedig bíróként és a minószi törvények őreként emlegetik.
(ford. Máthé Elek)

Sztrabón és Plutarkhosz Minósz-portréja megegyezik a Szókratész által előadott Minósz-

ábrázolással, amennyiben:
(1) Minósz feddhetetlen törvényhozó, Zeusz fia;
(2) negatív megítélése az Athénnel való összeütközésének következménye;
(3) Rhadamanthüsz tevékenysége másodlagos Minószéhoz képest;
(4) Kréta és Spárta kiváló törvényeinek köszönheti jóhírét.
Fentiek alapján úgy véljük, hogy a látszólagos hasonlóság ellenére a Minósz és a
Hipparkhosz-történet nem állítható párhuzamba: a Minósz esetében a történet, legalábbis
lényeges elemeit tekintve, nem tér el az általánosan ismert változattól, tehát nem tekinthetjük
ironikusnak, következésképp a dramaturgiai funkciója is más.
Szókratész meghatározása szerint (315 a 3) a törvény a valóság feltárása (exeureszisz tu
ontosz). Beszélgetőtársa ellenvetést tesz: a valóság állandó és változatlan, míg a törvények
különbözők és változnak, vagyis a definíció hibás (315 a 4 – 6). Szókratész válaszában
leszögezi, hogy a törvények látszólagos különbözősége nem mérvadó, az alapvető értékek
tekintetében mindenki egyetért, de csak az igazi törvényhozó képes arra, hogy istentől kapott
tudása segítségével feltárja a valóságot (315 a 7 – 317 d 3). Ezek után következik, mintegy
példázva Szókratész véleményét, az igazi törvényhozó, a krétai király története.
Bár a törvényhozóról vallott elképzelés emlékeztet a sztoikus kijelentésre, miszerint „a
bölcs az egyedüli király” (ho szophosz monosz baszileusz), és ez Pavlu szerint elegendő a
sztoikus hatás feltételezésére, az Arisztotelészre való hivatkozás legalább ennyire
megalapozott (Rétorika 1373 b 4 – 9):

A törvényt részlegesnek és egyetemesnek mondom: részlegesek azok, amelyeket minden nép

önmaga számára állapít meg; lehet íratlan vagy írott. Az egyetemes a természeten alapul. Valóban van
természeten alapuló egyetemes jog és jogtalanság, melyet minden nép felfedez, jóllehet nincs köztük
semmiféle kapcsolat és megegyezés.
(ford. Adamik Tamás)

A sztoikus eszmék fürkészése helyett ezért magunk részéről Joseph Souilhé véleményével
értünk egyet, aki megállapítja, hogy a Minósz szerzője jól ismerte Platón műveit, még a kései
dialógusokat is (Törvények, Államférfi), ezért a mű keletkezési idejét legkorábban az i. e. IV.
század végére teszi, szerzőjeként pedig egy az Akadémia köréhez tartozó ismeretlen személyt
jelöl meg.
BrunnerÁkos
Mészáros Tamás

BIBLIOGRÁFIAI TÁJÉKOZTATÓ
Allén, R. E.: „Note on Alcibiades I 129 b1”, in: American Journal of Philology 83 (1962).
Algra, K. - Barnes,J. -Mansfeld, J. -Schofield, M. (szerk.): The Cambridge History of Hellenistic Philosophy,
Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
Barnes, J.: „Antiochus of Ascalon”, in: Griffin, M. – Barnes (szerk.): Philosophia Togata I, Oxford
University Press, Oxford, 1989.
Bluck, R. S.: „The Origin of the Greater Alcibiades”, in: Classical Quarterly, 47 (1953).
Bonitz, H.: Index Aristotelicus, Aristotelis ed. Academica Regia Bo-russica, V, Berlin, 1870.
Brünnecke, H.: „Kleitophon wider Socrates”, in: Archiv für Geschichte der Philosophie, 26. (1913).
Brünnecke, H.: De Alcibiade II qui ferturPlatonis, Göttingen, 1912.
Burnet, J.: Greek Philosophy, I. Thales to Plato, Macmillan, London 1914.
Campbell, L.: The Sophistes and Politicus of Plato, Clarendon Press Oxford, 1967.
Carlini, A.: Platone: Alcibiade, Alcibiade Secondo, Ipparco, Rivali, Boringhieri, Torino, 1964.
Chroust, A. H.: „The Organization of the Corpus Platonicum in Antiquity”, in: Hermes, 93 (1965).
Clark, P. M.: „Great Alcibiades”, in: Classical Quarterly, n. s. 3 (1955).
Cooper, J. M. – Hutchinson D. S. (szerk.): Plato: Complete Works, Hackett, Indianapolis — Cambridge,
1997.
Denyer, N.: Plato: Alcibiades, Cambridge University Press, Cambridge. 2001.
Dobson, W. J. — Deighton, J. J. (ford.): Schleiermacher's Introductions to the Dialogues of Plato,
Cambridge, 1836.
Field, G. C: Plato and his Contemporaries, Dutton, New York, 1930.
Friedlander, P.: Der Grosse Alcibiades I, II (Kritische Erörterung), F. Cohen, Bonn, 1921 és 1923.
Friedlander, P.: Platón II. Die Platonischen Schriften, de Gruyter, Berlin – Lipcse, 1930.
Giannantoni, G.: Socratis et Socraticorum reliquiae, Biblipolis, Nápoly, 1990.
Glucker. J.: Antiochus and the Laté Academy, Vanderhoeck & Ruprecht, Göttingen, 1978.
Gomperz, Th.: „Sitzungsberichte der kaiserischer Akademie derWissen-schaften in Wien 1899”, in:
Griechische Denker, Vereinigung wis-senschaftlicher Verleger, Berlin – Lipcse, 1922.
Gordon, J.-. „Eros and Philosophical Seduction in Alcibiades I”, in: Ancient Philosophy, 23- (2003), 11-30. o.
Grote, G..- Plato and the Other Companions of Socrates, J. Muray, London, 1867.
Guthrie, W. K. C: A History of Greek Philosophy, Vol. IV. Plato. The Man and his Dialogues — Earlier
Period, Cambridge University Press, Cambridge, 1975.
Guthrie, W. K. C: A History of Greek Philosophy, Vol. V Plato. The Man and his Dialogues — Later Period,
Cambridge University Press, Cambridge, 1978.
Joel, K.: Der echte und der xenophontische Sokrates, Gartner, Berlin, 1893.
Johnson, D. M.: „God as the True Self: Plato's Alcibiades I”, in: Ancient Philosophy, 19 (1999).
Kerfeld, G. B.: A szofista mozgalom, Osiris, Budapest, 2003.
 Kraut, R.: „Introduction to the Study of Plato,” in: Kraut, R. (szerk.): The Cambridge Companion to Plato,
Cambridge University Press, Cambridge, 1992.
Kremer, M.: Plato's Cleitophon: On Socrates and the Modern Mind, Lexington Books Landham, MD, 2004.
Lamb, W. R. M.: Plato: Charmides, Alcibiades 1 and II, Hipparchus, The Lovers, Theages, Minos,
Epinomis, Harvard University Press, Cambridge (Mass) – London, 1955.
Lutoslawski, W.: The Origin and Growth of Plato's Logic, Longmans, Green and Co., London — New York
– Bombay, 1897.
Mansfeld, J.: Prolegomena: Questions to be Settled before the Study of an Author or a Text, Brill, Leiden,
1994.
Marboeuf, C. — Pradeau, J. F.: Platon: Alcibiade, Flammarion, Párizs, 1999.
Mette, H. J.: „Zwei Akademiker heute: Krantor von Soloi und Arkesílaos von Pitane”, in: Lustrum, 26
(1984).
Pangle, T. L. (szerk.): The Roots of Political Philosophy: Ten Forgottén Socratic Dialogues, Cornell
University Press, Ithaca – London, 1987.
Pavlu.J.: Die pseudoplatonischen Zwillingsdialoge Minos und Hipparch, Bécs, 1910.
Philip, J. A.: „The Platonic Corpus”, in: Phoenix, 24 (1970).
Raeder, H.: Platons philosophische Entwicklung, Teubner, Lipcse, 1905
Sedley, D.: „The Origins of Stoic God”, in: Frede, D. – Laks, A. (szerk.): Traditions of Theology, Brill,
Leiden – Boston – Köln, 2002.
Slings, S. R.: Plato: Clitophon, Cambridge University Press, Cambridge, 1999.
Souilhé, J.: Platón. Œuvres Complétes vol. XIII, 2-3: Dialogues Suspects, Dialogues Apocryphes, Société
d'editions „Les Belles Lettres” (Guillaume Budé), Párizs, 1951-1964.
Tarrant, H.: Thrasyllyan Platonism, Cornell University Press, Ithaca — New York, 1993.
Taylor, A. E.: Plato: The Man and His Work, Meridian, New York, 1927. Magyarul: Platón, Osiris,
Budapest, 1997.
Thesleff, H.: „Studies in the Styles of Plato”, Acta Philosophica Fennica, fasc. 20, Helsinki, 1967.
Usener, H.: „Ein altes Lehrgebäude der Philologie”, in: Kleine Schriften II, Teubner, Lipcse, 1912-1913.
Usener, H.: „Unser Platontext”, in: Kleine Schriften III, Teubner, Lipcse, 1914.
Wallis, R. T.: Az újplatonizmus, Osiris, Budapest, 2002.
Westerink, L. G.: Anonymus: Prolegomena to Platonic Philosophy, North Holland Publishing Company,
Amszterdam, 1962.
Zeller, E.: Die Philosophie der Griechen in ihrer geschichtlichen Entwicklung, Fue's Verlag, Lipcse, 1889.

ATLANTISZ 2005
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Platonis Opera, recognovit Ioannes Burnet, Oxford, 1900.
© Hungarian Edition: Atlantisz Könyvkiadó, Brunner Ákos,
Mészáros Tamás, 2005
Minden jog fenntartva, beleértve bármilyen publikálás,
elektronikus közzététel, sokszorosítás
vagy egyes részletek közlésének jogát is.
Fordította, a jegyzeteket és az utószót írta: Brunner Ákos (Első Alkibiadész),
Mészáros Tamás (Második Alkibiadész, Hipparkhosz, Szerelmes ifjak, Theagész, Kleithophón, Minósz)
A fordításokat az eredeti szövegekkel egybevetette:
Horváth Judit és Bolonyai Gábor
A jegyzeteket és az utószót szerkesztette: Bolonyai Gábor
Kiadói szerkesztés: Miklós Tamás
ISBN 963 9165 81 6 ISSN 0866-0328
Atlantisz Könyvkiadó (1052 Budapest, Gerlóczy u. 4.)
www.atlantiszkiado.hu
Felelős kiadó: Miklós Tamás
Borítóterv: Harsányi – lajta – Miklós
Tördelés: Somogyi Gyula
Nyomdai munkák: Reálszisztéma Dabasi Nyomda
A könyv az Oktatási Minisztérium támogatásával, a Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyvtámogatási Pályázat keretében jelent meg.

0M
A kötet további támogatói:
a Nemzeti Kutatásfejlesztési Pályázati és Kutatáshasznosítási Iroda,
az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok,
és azok az olvasóink, akik adójuk egy százalékát
az Atlantisz Alapítványnak ajánlották fel.
Az Atlantisz Alapítvány számlaszáma: 10200 823-222-14737-00000000
Tartalom

A Szofista felé pı́té se 7

Plató n: A Szofista 19
Fordı́tó i megjegyzé s 127
Utó szó
Megismeré s, nyelv é s való sá g a Szofistá ban (Bene László) 131
Bibliográ fiai tá jé koztató 323

A Szofista felé pı́té se

Első rész (216 a - 236 d)

Hogyan határozzuk meg a szofista mesterségét? (216a- 236 d)

216 a1 - 219 a3. Bevezetés. A Theaitétoszban leı́rt beszé lgeté s má snapjá n a matematikus
Theodó rosz, Szó kraté sz, valamint Theodó rosz ké t tanı́tvá nya, Theaité tosz é s az ifjú
Szó kraté sz ismé t talá lkoznak. A tá rsasá ghoz csatlakozik egy vendé g Eleá bó l,
Parmenidé sz é s Zé nó n tanı́tvá nya, akit Theodó rosz igazi filozó fuské nt mutat be.
Szó kraté sz felveti a ké rdé st, hogy vajon a „filozó fus", az „á llamfé rfi", é s a „szofista" né v
há rom kü lö nbö ző nemre vonatkozik-e. A beszé lgeté s vezeté sé re az eleai vendé get ké rik
meg, a kifejté s formá ja ké rdé s é s felelet, a vá laszadó szerepé t Theaité tosz vá llalja. A
vendé g elő szö r azt a ké rdé st kı́vá nja megvizsgá lni, hogy mi is a szofista voltaké ppen. A
meghatá rozandó dolgot illető en csak alapos szá madá s, meghatá rozá s (logosz) ú tjá n
lehet egyeté rté sre jutni, a né v ö nmagá ban nem elé gsé ges ehhez. A meghatá rozá s
mó dszeré t ajá nlatos egy kö nnyebb tá rgyon gyakorolni.
219 a4 - 221 c5. A horgász meghatározása a mesterség nemének felosztása útján.
221 c6 - 231 b8. Kísérletek a szofista mesterségének meghatározására.* (1) A szofista
gazdag ifjak vadá sza (221 c6 - 223 b7).[7]
(2) A szofista az eré nyre vonatkozó ismeretek nagykereskedő je (223 cl - 224 d3).
(3-4) A szofista az eré nyre vonatkozó ismeretek kiskereskedő je, illetve termelő je (224
d4-e5).
(5) A szofista a szó pá rbaj mestere (224 e6 - 226 a5).
(6) A szofista a lé lek megtisztı́tó ja, aki cá folataival megszabadı́t a lá tszattudá stó l (226
a6 -231 b8).
231 b9 - 232 a7. Az eddigi meghatározások elégtelensége. A definı́ció k á ttekinté se
alapjá n ú gy tű nik, a szofista sokféle tudá ssal bı́r, pedig egy mestersé grő l kapja a nevé t.
Eszerint mé g nem derü lt fé ny mestersé gé nek lé nyegé re.
232 b1 - 235 a9. A további kutatás kiindulópontjának kijelölése. A szofista az imé nt (5.
meghatá rozá s) az ellentmondá s mesteré nek mutatkozott: azt á llı́tja magá ró l, hogy
bármilyen tá rggyal kapcsolatban ké pes vitá ba szá llni bá rkivel, é s erre má st is kö nnyen
megtanı́t. Mindent tudni azonban lehetetlen; tehá t a szofista, aki azt a hitet kelti
hallgató iban, hogy mindenhez é rt, a tudá snak pusztá n lá tszatá val bı́r. A festé szet a való di
tá rgyak hasonnevű utá nzatait ké szı́ti el. A szofista mestersé ge hasonló ké ppen
utá nzó mű vé szet, csakhogy a való sá g megté vesztő ké pmá sait, melyek ré vé n a tudá s
lá tszatá t kelti, beszé d ú tjá n hozza lé tre.

*A definı́ció kat a 231 d - e ö sszefoglalá sa alapjá n szá mozom. A felosztá sok sorá n a vendé g a (3-4)
definı́ció t egy meghatá rozá ské nt kezeli (225 e5).
Plató n: A szofista Oldal 2
235 a10 - 236 d4. A szofista (7) meghatározása (folytatá sa: 264 b11 skk.). A ké palkotó
mestersé gnek ké t fajtá ja van: a ké pmá ské szı́tő é s a lá tszatkeltő . Nem vilá gos azonban,
hogy a szofista melyikbe tartozik a kettő kö zü l. A ké palkotó mestersé g, melybe a szofista
menekü lt, nehezen kutatható fajta. [8]

Második rész (236 d - 264 b)

II. 1. Aporiák (236 d- 251 a)

II 1.1. A nem-létező, a képmás, a hamis véleményes a hamis beszéd aporiái (236 d - 242 b)
236 d5 - 237 b6. A (7) meghatározás nehézségei. Hogyan lehet lá tszatró l/elké pzelé srő l,
hamis beszé drő l é s a hamis vé lemé nyrő l ö nellentmondá s né lkü l beszé lni? Hamissá g
ugyanis csak akkor lehetsé ges, ha a való tlan, a nem-lé tező (to mé on) van. Parmenidé sz
szerint azonban nem ké nyszerı́thető ki, hogy a nem-lé tező k legyenek, é s a kutatá s ezen
ú tja nem já rható . Maga a beszé d (logosz) vizsgá lata is ezt fogja megmutatni.
237 b7 - 239 c8. A nem-létező aporiái. A „nem-lé tező " né v semmire nem alkalmazható .
Maga a fogalom is ö nellentmondó , gondolatilag é s nyelvileg egyará nt megragadhatatlan.
Aki mindezt megpró bá lja kimutatni, ö nmagá nak mond ellent, hiszen beszé l a nem-
lé tező rő l, é s ekö zben ó hatatlanul mint lé tező re utal rá .
239 c9 - 240 c6. A képmásokkal kapcsolatos nehézség. A ké pmá s nem (van) az eredeti,
ugyanakkor való ban ké pmá s (van). A ké pmá sban eszerint a nem-lé t é s a lé t paradox
mó don ö sszefonó dik egymá ssal.
240 c7 - 241 b3. A hamis vélemény és a hamis beszéd aporiái. A hamis vé lemé ny/beszé d
nem má s, mint való tlan, nem-lé tező dolgokró l vé lni/mondani, hogy vannak, illetve való s,
lé tező dolgokró l vé lni/mondani, hogy nincsenek. E leı́rá sok ismé t a nem-lé tező hö z
kapcsoljá k a lé tező t, ami az elő bbi é rvek szerint abszurd. [9]
241 b4 - 242 b5. Az aporiák konklúziója. A szofista meghatá rozá sá hoz szü ksé ges
bebizonyı́tani Parmenidé sszel szemben, hogy a nem-lé tező bizonyos tekintetben van, a
lé tező pedig bizonyos tekintetben nincsen.
II. 1.2. A létező aporiái (242 b - 251 a)
242 b6 - 243 d5. Egy újabb feladat. A bizonyı́tá s a lá tszó lag teljesen magá tó l é rtető dő
fogalmak vizsgá latá t is megkı́vá nja. A ré giek, akik annak meghatá rozá sá ra vá llalkoztak a
lé tező kkel kapcsolatban, hogy há ny van belő lü k é s milyenek, nem fejtetté k ki vilá gos
formá ban á llá spontjukat. A pluralistá k, a monistá k é s a ké t né zetet ö tvö ző gondolkodó k
elő adá smó dja egyará nt mitikus: tö bbek kö zö tt azt sem vilá gı́tottá k meg kellő ké ppen,
hogy mit é rtsü nk „lé tező " alatt. Kö nnyen lehet, hogy a lé tező t nem kevé sbé sú lyos
nehé zsé gek ö vezik, mint a nem-lé tező t.
242 d6 - 244 b5. A pluralisták nézetének nehézségei. Vajon azok, akik szerint a
mindensé g való já ban ké t dologbó l á ll (pé ldá ul a melegbő l é s a hidegbő l), a lé tező t egy
harmadik dolognak fogjá k fel, vagy a kettő egyiké t nevezik lé tező nek, vagy esetleg a
kettő t együ tt? Eredeti té telü k egyik esetben sem tartható .
244 b6 - 245 e5. A monisták nézetének nehézségei. Ha a monistá k egyetlen dolgot
ismernek el lé tező nek, indokolatlan ké t né ven nevezniü k (ti. „egynek" é s „lé tező nek"),
ső t egyá ltalá n nem adhatnak szá mot a nevek stá tusá ró l. Tová bbá , ha az egy lé tező t
egészként ı́rjá k le, mint Parmenidé sz teszi, egy sor ú jabb dilemma elő tt á llnak; bá rmelyik
lehető sé get vá lasszá k is, té zisü ket nem ké pesek megvé deni. Mind a pluralistá k, mind a
monistá k né zeté vel kapcsolatban szá mtalan egyé b nehé zsé g vethető mé g fel. [10]
245 e6 - 246 e4. A lé tező é s a nem-lé tező ké rdé sé nek vizsgá lata egy ú jabb szempontbó l.
A való sá gos lé t ké rdé se kö rü l ö rö k idő k ó ta gigá szi harc dú l. A „fö ldszü lö ttek" szerint
csak az é rzé kelhető testek lé tező k, mı́g ellenfeleik, „a formá k bará tai" szerint a való di

Plató n: A szofista Oldal 3

lé tet testetlen, é rtelemmel felfogható formá k alkotjá k, a testek pusztá n keletkezé snek
nevezhető k. Az elő bbi á llá spont (a korporealizmus) hı́veivel lehetetlen pá rbeszé det
folytatni.
246 e5 - 248 a3. A korporealisták tételének nehézségei. A korporealistá k elfogadjá k, hogy
a lé lek é s az eré nyek lé tező k. Ezek nem lá tható k é s tapintható k. A lé lekrő l ennek
ellené re azt á llı́tjá k, hogy test. Az eré nyeket illető en ezt nehezen tehetné k, tehá t vagy azt
kell mondaniuk, hogy az eré nyek mé gsem tartoznak a lé tező k kö zé , vagy fel kell adniuk
eredeti té zisü ket. Ha elismerik, hogy vannak testetlen lé tező k, aporiá ba jutnak. Az eleai
vendé g ezé rt maga javasol krité riumot a lé tező k elhatá rolá sá ra: mindaz, ami aká r a
hatá sgyakorlá s, aká r a hatá sszenvedé s ké pessé gé vel bı́r, való ban van.
248 a4 - 249 b4. A formák barátai nézetének nehézségei. A formá k bará tai szerint a
keletkező dolgok bı́rnak a hatá sszenvedé s é s a hatá sgyakorlá s ké pessé gé vel, a való di
lé tre viszont nem illik az imé nti krité rium. Ha viszont nem fogadjá k el, hogy a való di
lé t hatá st szenvedhet vagy hatá st gyakorolhat, nem tudnak szá mot adni arró l, hogy
miké ppen ismeri meg a lé lek a való di lé tet (a formá kat). A vendé g é s Theaité tosz
elutası́tjá k e né zetet, mely szerint kizá ró lag a mozdulatlan dolgok tekinthető k lé tező nek.
Az é rtelemnek, az é letnek, a lé leknek é s a mozgá snak is a lé tező k kö zé kell tartozniuk.
249 b5 - d5. A nyugalom hívei (a monisták és a formák barátai), illetve a mozgás
szószólói (Hérakleitosz? a korporealisták?) nézetének nehézségei. A megismeré snek
szü ksé ges felté tele mind a mozgá s, mind a nyugalom, ezé rt a filozó fus, aki a tudá st,
belá tá st, megé rté st mindenné l [11] tö bbre becsü li, nem fogadhatja el egyik né zetet sem:
a lé tező é s a mindensé g magá ban foglalja mindazt, ami mozdulatlan, é s mindazt, ami
mozgá sban van.
249 d6 - 250 d4. Az eredményül kapott tétel nehézségei. A mozgá s é s a nyugalom
egyará nt vannak. A lé t azonban sem nem mozgá s, sem nem nyugalom, hanem valami
harmadik, ami mindkettő t á tfogja. A lé tező tehá t sajá t termé szete szerint sem nem
nyugszik, sem nem mozog. Lehetetlen viszont, hogy valami sem nyugvó , sem mozgó ne
legyen.
250 d5 - 251 a4. A létező vizsgálatának konklúziója. A lé tező t é ppen olyan sú lyos
nehé zsé gek ö vezik, mint a nem-lé tező t. A kettő együ ttesen é s egyforma mé rté kben
vilá gı́tható meg.
II. 2. Megoldások (251 a - 264 b)
II.2.1. A lét és a nem-lét összefonódása (251 a - 260 b)
251 a5 - 252 e8. Az ontológiai „vegyülés" kérdése. A „ké ső n tanuló k" é rvelé se szerint az,
ami sok, nem lehet egy, ami pedig egy, az nem lehet sok, ezé rt egy dolgot helytelen sok
né vvel illetni. E problé má t é rdemes az elvi lehető sé geket sorra vé ve megvizsgá lni. (a)
Tegyü k fel, hogy semmi nem vegyü l semmivel. Ezt az eddig vizsgá lt ontoló giai té telek
hı́vei nem fogadhatjá k el, hiszen elmé leteik felté telezik a vegyü lé st. Maguk a ké ső n
tanuló k pedig ö nmagukat cá foljá k meg. Mikor megfogalmazzá k té telü ket, mely szerint
„minden egyes dolog ö nmagá ban, a tö bbiektő l kü lö n van", minden egyes dologra sok
nevet alkalmaznak, ily mó don kü lö nfé le sajá tsá gokat tulajdonı́tanak nekik. (b) Ha
minden mindennel kö zö ssé gre lé phetne, akkor ez igaz volna a mozgá s é s a nyugalom
[12] ellenté tpá rjá ra is. Ez esetben viszont a mozgá s nyugodna, a nyugalom pedig
mozogna, ami lehetetlen, (c) Az a lehető sé g marad tehá t, hogy né mely dolgok vegyü lnek
egymá ssal, má sok viszont nem.
252 e9 - 254 b7. A beszédhangok és a zenei hangok hasonlata. A nemek vegyülése és a
dialektika. A beszé dhangok kö zü l né melyek ö sszeillenek egymá ssal, má sok pedig nem; a
magá nhangzó k szolgá lnak kapocs gyaná nt, melyek né lkü l a tö bbiek nem illeszthető k
ö ssze; a vegyü lé s szabá lyait az ismeri, aki szaké rtelemmel bı́r a nyelvtan teré n. A zenei

Plató n: A szofista Oldal 4

hangokkal hasonló a helyzet. Annak eldö nté sé hez, hogy mely nemek vegyü lnek
egymá ssal é s melyek nem, szinté n egy bizonyosfajta tudá sra van szü ksé g. Nyı́lvá n
vannak olyan nemek, melyek valamennyi nemet á thatva lehető vé teszik vegyü lé sü ket, é s
olyanok is, melyek elkü lö nü lé sü k okai. A formá k kö zö tti viszonyokat a dialektika
mű velő je, a filozó fus ké pes á tlá tni. A szofistá t é s a filozó fust má s-má s okbó l nehé z
megpillantani: az elő bbi a nem-lé tező sö té tjé ben bujká l, az utó bbi a lé tező fé nyes, isteni
birodalmá ban idő zik.
254 b8 - d3. A bizonyítás további lépéseinek kijelölése. A kö vetkező kben szü ksé ges
kivá lasztani né há ny formá t a legfontosabbak kö zü l, meg kell vizsgá lni, hogy milyenek
ezek a formá k, é s hogy mennyiben ké pesek kö zö ssé gre lé pni egymá ssal. Ezen az ú ton
vilá gosabbá vá lhat a lé tező é s a nem-lé tező ké rdé se, é s talá n a nem-lé tező lé té nek té tele
is igazolható .
254 d4 - 255 el. A formák kiválasztása és „milyenségük" vizsgálata, (a) A lé tező , a
nyugalom é s a mozgá s há rom ö ná lló nem, melyek mindegyike kü lö nbö zik a má sik
kettő tő l, ö nmagá val viszont azonos. Vajon az azonos é s a kü lö nbö ző ké t tová bbi nemnek
tekintendő -e? (b) A mozgá s é s a nyugalom, illetve az azonos é s a kü lö nbö ző pá rjai nem
esnek egybe, (c) A lé tező é s az azonos nem egyek. Az azonos tehá t egy negyedik forma,
(d) A lé tező é s a [13] kü lö nbö ző nem ugyanazon nem ké t megnevezé se. A kü lö nbö ző
tehá t egy ö tö dik forma. A kü lö nbö ző termé szete valamennyi formá t á tjá rja:
mindegyikü k kü lö nbö zik a tö bbiektő l, de nem sajá t termé szete ré vé n, hanem a
kü lö nbö ző formá já ban való ré szesedé sé nek kö szö nhető en.
255 e8 - 257 a12. A nem-létező létének és a létező nemlétének bizonyítása az öt
kiválasztott forma viszonyainak vizsgálata alapján. (a) A mozgá s kü lö nbö ző a
nyugalomtó l, tehá t nem nyugalom (van). A mozgá s van, mert ré szesedik a lé tező ben. (b)
A mozgá s kü lö nbö ző az azonostó l, tehá t nem azonos (van). A mozgá s azonos (van), mert
ré szesedik az azonosban. „A mozgá s azonos (van)" é s „a mozgá s nem azonos (van)"
kijelenté sek nem mondanak ellent egymá snak. Ha a mozgá s valamiké ppen ré szesedné k
a nyugalomban, nem volna helytelen nyugvó nak nevezni. (c) A mozgá s kü lö nbö ző a
kü lö nbö ző tő l, tehá t nem kü lö nbö ző é s kü lö nbö ző (van). (d) A mozgá s kü lö nbö ző a
lé tező tő l, tehá t nem-lé tező . A mozgá s lé tező , mert ré szesedik a lé tező ben. (e) A
bizonyı́tá s eredmé nye á ltalá nosı́tható : minden egyes forma szá mos tekintetben van (sok
má s forma igaz mó don á llı́tható ró la), szá mtalan tekintetben nincsen (minden má s
formá tó l kü lö nbö ző , ı́gy ezek igaz mó don tagadható k ró la). (f) Maga a lé tező formá ja is
kü lö nbö ző a tö bbi formá tó l, tehá t való já ban egyetlen dolog: ö nmaga (van), viszont nem
(van) a tö bbi, hatá rtalan szá mú forma.
257 b1 - 258 c6. A „nem-létező" kifejezés jelentésének kérdése. A tagadó szó nem annak a
dolognak az ellenté té t vezeti be, amelyre a tagadott kifejezé s utal, hanem csupá n
valamilyen, tő le kü lö nbö ző dolgot. A kü lö nbö ző termé szete ré szekre tagoló dik: pé ldá ul a
kü lö nbö ző nek a szé ppel szemben á lló ré sze a „nem szé p" nevet kapta. A nem szé p
ugyanú gy lé tező , mint a szé p; hasonló a helyzet a nem naggyal, a nem igazsá gossal é s a
tö bbi effé lé vel is. A kü lö nbö ző termé szeté nek a lé tező termé szeté vel szemben á lló ré sze
nem kevé sbé való sá g, mint maga a lé tező , [14] mert nem a lé tező ellenté te, hanem
csupá n tő le kü lö nbö ző . Eppen ez a nem-lé tező , amire a szofista meghatá rozá sá hoz
szü ksé g van. A nem-lé tező tehá t van, megvan a sajá t termé szete, egy kü lö n forma a tö bbi
kö zö tt.
258 c7 - 260 b2. Összefoglalás. A bizonyı́tá s nem csupá n azt mutatta ki Parmenidé sszel
szemben, hogy a nem-lé tező k vannak, hanem a nem-lé tező formá já t is megvilá gı́totta. A
nem-lé tező elő bbi meghatá rozá sá nak ú jrafogalmazá sa. Ebben a felfogá sban a nem-
lé tező nem a lé tező ellenté te. A bizonyı́tá s alapja a nemek vegyü lé sé nek té tele volt. Az

Plató n: A szofista Oldal 5

eredmé nyt csak akkor vitathatná valaki, ha elő bb ezt megcá folná ; a cá folathoz azonban
nem elegendő lá tszó lagos ellentmondá sokat kimutatnia. Azok, akik tagadjá k, hogy a
nemek vegyü lnek egymá ssal, megszü ntetik az é rtelmes beszé d (logosz) lehető sé gé t.
Ezzel egyré szt lehetetlenné vá lna a filozó fia; má sré szt a szofista meghatá rozá sá hoz
szü ksé g van mé g a beszé d mivoltá nak meghatá rozá sá ra. A „ké ső n tanuló k" té tele
azonban má r cá folatot nyert.
II.2.2. A hamis beszéd, hamis vélemény és hamis elképzelés lehetőségének igazolása (260 b
-264 b)
260 b3 - 261 c5. Bevezetés. A szofista az elő ző bizonyı́tá s utá n má r nem mondhatja, hogy
a nem-lé tező t nem lehet elgondolni é s kimondani; meg kell viszont mé g mutatni, hogy a
beszé d é s a vé lemé ny vegyü lhet a nem-lé tező vel, vagyis lehetsé ges „való tlan, nem-lé tező
dolgokat vé lni/ mondani". Há travan mé g tehá t a beszé d, a vé lemé ny é s az elké pzelé s
mivoltá nak vizsgá lata, tová bbá annak igazolá sa, hogy ezek kö zö ssé gre lé phetnek a nem-
lé tező vel, azaz hogy van hamissá g; a hamissá g lé té nek bizonyı́tá sa utá n sorolható be a
szofista a ké palkotó é s a lá tszatkeltő mestersé gbe. A szofistá t nehé z ké zre kerı́teni, de a
[15] legsú lyosabb akadá ly - a nem-lé tező vel kapcsolatos nehé zsé g - má r elhá rult foglyul
ejté sé nek ú tjá bó l.
261 c6 - 263 d5. A beszéd mivoltának meghatározása; hamis beszéd. A szavak kö zü l
egyesek ö sszeillenek egy-má ssal, má sok viszont nem: csak né v é s ige ö sszekapcsolá sa
ad é rtelmes mondatot (logosz). Az elemi mondat nem má s, mint né v é s ige
ö sszefonó dá sa. A mondat vonatkozik valamire, é s szó l valamirő l, tová bbá lehet igaz vagy
hamis. Az igaz mondat a való s, lé tező dolgokat mondja a né v á ltal megjelö lt dologró l. A
hamis mondat a való s, lé tező dolgoktó l kü lö nbö ző dolgokat mond a né v á ltal megjelö lt
dologró l, azaz való tlan, nem-lé tező dolgokat mond ró la. A hamis mondat igé jé nek
megfelelő je csak az alany vonatkozá sá ban nem-lé tező , má s tekintetben lé tező . A hamis
mondat né v é s ige ö sszeté tele, mely kü lö nbö ző ket azonosak gyaná nt, való tlan, nem-
lé tező dolgokat pedig való sak, lé tező k gyaná nt á llı́t valamirő l.
263 d6 - 264 b5. A vélemény és az elképzelés meghatározása; a hamis vélemény és a
hamis elképzelés. A gondolkodá s a lé lek ö nmagá val folytatott hangtalan beszé lgeté se. A
vé lemé ny a gondolkodá s lezá rá sa, mely lehet á llı́tá s é s lehet tagadá s. Az elké pzelé s
é rzé kelé s é s vé lemé ny keveré ke. Mivel a beszé d lehet igaz é s lehet hamis, mindezek
pedig a beszé d rokonai, egyesek kö zü lü k olykor szinté n hamisak.
264 b6 - b10. Lezárás. A hamis vé lemé ny é s a hamis beszé d problé má ja a vá rtná l
kö nnyebbnek bizonyult. [16]

Harmadik rész (264 b - 268 d)

A szofista mesterségének meghatározása (264 b - 268 d)

264 b11 - 265 b3. Visszatekintés. Az eddigi é rvelé s elhá rı́totta az akadá lyokat a szofista
meghatá rozá sá nak ú tjá bó l. A ké palkotó mestersé g/utá nzá s valamifé le alkotó mestersé g,
ezé rt a meghatá rozá shoz ezt kell felosztani.
265 b4 - 268 d5. A szofisztika meghatározása az alkotó mesterség felosztásával. Az
alkotó mestersé g egyik ré sze isteni, a má sik emberi. Mind az isteni, mind az emberi
alkotó mestersé g ké t-ké t ré szre tagoló dik: az egyik ré sz maguknak a dolgoknak, a má sik
pedig a dolgok ké pmá sainak megalkotá sa. A ké palkotá s fajtá i a ké pmá ské szı́tő é s a
lá tszatkeltő mestersé g. A lá tszatkelté s eseté ben a mestersé g birtokosa haszná lhat
valamilyen eszkö zt, é s haszná lhatja ö nmagá t is eszkö zü l; ez utó bbi fajta az utá nzá s. Az
utá nzá s fajtá i kö zü l az egyik tudá son alapul, a má sik vé lekedé sen. A vé lekedé sen alapuló
utá nzá s ismé t ké tfé le: az együ gyű utá nzó azt hiszi, tudja, amirő l csak vé lekedé se van, a

Plató n: A szofista Oldal 6

szı́nlelő utá nzó pedig tudatosan alakoskodik. Az utó bbi fajtá n belü l
megkü lö nbö ztethetjü k a né pszó nokot, aki hosszú beszé deket tartva, nyilvá nosan vé gzi
tevé kenysé gé t, é s a szofistá t, aki magá nkö rben, rö vid beszé dekkel ké nyszerı́ti
ö nellentmondá sra beszé lgető partneré t. Az alkotó mestersé g e felosztá saival megadható
a szofista való di meghatá rozá sa. [17]

Plató n: A szofista Oldal 7

Plató n
A szofista

I. THEODOROSZ: Tegnapi megá llapodá sunk é rtelmé ben1 {216} annak rendje é s mó dja
szerint magunk is eljö ttü nk, Szó kraté sz, é s vendé get is hoztunk magunkkal, aki
nemzetsé gé t tekintve eleai, Parmenidé sz é s Zé nó n kö ré hez tartozik,2 é s vé rbeli filozó fus.
SZOKRATESZ: De talá n nem is vendé get, hanem tudtodon kı́vü l - ahogyan Homé rosz is
mondja - egy istent hoztá l magaddal, Theodó rosz? Mert Homé rosz szerint má s {b}
istenek is tá rsul szegő dnek az olyan emberekhez, akikben megvan a kellő
tisztessé gtudá s, de kü lö nö sen az idegeneket vé dő isten teszi ezt, hogy lá ssa, ki
viselkedik [19] fé ktelenü l, é s ki az, aki tiszteli a tö rvé nyt.3 Szó val lehet, hogy most té ged
is egy ilyen magasabb rendű lé ny kı́sé r, hogy ellenő rizzen é s cá folatnak vessen alá
bennü nket, akik gyarló k vagyunk az é rvelő beszé dben - hiszen é pp ilyesfajta, cá folgató
isten.
THEODOROSZ: A mi vendé gü nknek, Szó kraté sz, nem ilyen a viselkedé se, ő
mé rté ktartó bb azokná l, akik a szó -csatá knak4 é lnek. Szerintem istennek ugyan semmi
{c} esetre sem mondható ez a fé rfi, isteninek azonban igen: mert é n valamennyi
filozó fust isteninek nevezem.
SZOKRATESZ: Es igazad is van, bará tom. De attó l tartok, hogy a filozó fusok nemzetsé gé t
szinte nem is sokkal kö nnyebb felismerni, mint az isteneké t. Mert ezek a fé rfiak az
emberek tudatlansá ga folytá n nagyon is „sokfé le alakban" tű nnek fel, midő n „bejá rjá k a
vá rosokat" - má r akik nem szı́nleg, hanem való ban filozó fusok, akik a magasbó l
tekintenek le az alattuk nyü zsgő é letre. Egyesek szemé ben semmirekellő knek lá tszanak,
má sok {d} szemé ben viszont mindennel felé rnek; olykor á llamfé rfinek tű nnek, má skor
szofistá nak, né melyek elő tt meg egyenesen azt a lá tszatot keltik, mintha egyá ltalá n nem
volná nak jó zan eszü kö n.5 De szı́vesen megtudakolná m vendé gü nktő l {217} is, ha nincs
ellené re, hogy az ő vidé kü kö n minek szoktá k tartani é s nevezni az effé lé ket.

1 A dialó gus kerettö rté nete jelzi, hogy a mű a Theaitétosz folytatá sa (vö . Theaitétosz 210 d). A Theaitétosz
cselekmé nye Szó kraté sz peré nek é vé ben (Kr. e. 399-ben) já tszó dik. Helyszı́ne egy athé ni tornacsarnok,
szereplő i a kü ré né i matematikus, Theodó rosz, az ifjú athé ni, Theaité tosz (belő le utó bb szinté n jeles
matematikus vá lik), é s Szó kraté sz, aki a tudá s mivoltá t kutató beszé lgeté st irá nyı́tja. Jelen van tová bbá az
ifjú Szó kraté sz (Theaitétosz 147 d; A szofista 218 b), aki majd Az államférfiben vá ltja fel Theaité toszt a
vá laszadó szerepé ben. A szofista utal arra, hogy mé g né há ny fiatalember hallgatja a beszé lgeté st (217 d).
2 A legtö bb ké zirat itt a kö vetkező szö veget hozza: hetairón de tón amphi Parmenidén kai Zénóna hetairón

(„Parmenidé sz é s Zé nó n tá rsai kö zü l való tá rsat"). Robinson a dialó gus tö bb ré gebbi kiadá sá val
egyeté rté sben a hetairón tö rlé sé vel szü nteti meg a redundanciá t (Proklosz egy helyen ı́gy idé zi a
szö veget); a fordı́tá shoz ezt a szö vegalakı́tá st vettem alapul. Cordero a Vind. phil. gr. 21 szö vegvá ltozatá t
fogadja el, melyben hetairón helyett heteron á ll, é s meglepő tartalmi kö vetkezteté st von le ebbő l az
olvasatbó l („... de kü lö nbö zik Parmenidé sz é s Zé nó n tá rsaitó l"): a vendé g csupá n szá rmazá sá t tekintve
eleai, Parmenidé sz iskolá já hoz nem sok kö ze van. A ké rdé ses kó dex azonban nem tartozik a fő , fü ggetlen
informá ció t nyú jtó ké ziratok kö zé , é s gyakran tartalmaz konjektú rá t (ld. az OCT ú j kiadá sá nak elő szavá t,
xviii).
3 Odüsszeia IX. 270 sk.; XVII. 483-487. A vendé g kö vetkező megszó lalá sá ban is az utó bbi sorokbó l idé z. Az

idegeneket vé dő isten Zeusz.

4 Cé lzá s a szó pá rbaj mű vé szeté re (to erisztikon), melybe az egyik meghatá rozá si kı́sé rlet szerint a

szofisztika is beletartozik (225 c - 226 a). Az eleai dialektiká t tová bbfejlesztő megarai filozó fusokat
szinté n erisztikusok gyaná nt emlegetté k. -A szofista ré torika hagyomá nyá t kö vető Iszokraté sz
filozó fusokra - tö bbek kö zö tt Plató nra - alkalmaz hasonló leı́rá st (A szofisták ellen 1; Helené dicsérete 1 é s
6; A vagyoncsere 258).
5 ekhontesz manikósz: A Theaitétosz 173 c - 175 b é rzé kletesen ecseteli, mennyire együ gyű nek tartja a

sokasá g a filozó fust a gyakorlati é letben való esetlensé ge miatt. A Phaidrosz 249 b - e szerint a
rajongá snak/ ő rü letnek (mania) a filozó fusra jellemző fajtá ja — az erósz — való já ban az istentő l való
megszá llottsá g legmagasabb formá ja.
Plató n: A szofista Oldal 8
THEODOROSZ: Mifé lé ket? [20]
SZOKRATESZ: A szofistá t, az á llamfé rfit é s a filozó fust.6
THEODOROSZ: Mire vagy kı́vá ncsi? Milyen nehé zsé gbe ü tkö zté l velü k kapcsolatban,
hogy most ezt ké rdezed?
SZOKRATESZ: Azt szeretné m tudni, vajon egynek tartjá k-e mindezeket, vagy kettő nek,
vagy pedig, a há rom né vnek megfelelő en, há rom nemet is kü lö nbö ztetnek meg, é s
mindegyik né vhez kü lö n nemet kapcsolnak?7
THEODOROSZ: Szerintem ő egyá ltalá n nem fogja irigyelni tő lü nk, hogy rendre
vé gigtá rgyalja ő ket. Vagy nem jó l mondom, kedves vendé gü nk?
VENDEG: Dehogynem, Theodó rosz. Mié rt is irigyelné m, {b} é s kü lö nben sem nehé z
megmondani, hogy há romnak szoktá k ő ket tartani; á m egyenké nt vilá gosan
meghatá rozni ő ket, hogy melyikü k micsoda,8 nem kicsi é s nem kö nnyű feladat.
THEODOROSZ: De hiszen, Szó kraté sz, vé letlenü l hasonló beszé dté má t é rintetté l, mint
amirő l mi is ké rdezgettü k, mielő tt idejö ttü nk. O pedig ugyanezt a kifogá st hozta fel
akkor is, mint most veled szemben - mert, mint mondja, hallani é ppen eleget hallott
errő l, é s jó l emlé kszik mindenre.
II. SZOKRATESZ: Ne tagadd há t meg tő lü nk, {c} vendé gü nk, ezt az első szı́vessé get,
melyet tő led ké rü nk. Inká bb [21] mondd meg nekü nk: vajon szı́vesebben szoktad
egyedü l, hosszú beszé d formá já ban tá rgyalni azt, amit valakinek meg akarsz
magyará zni, vagy inká bb ké rdé sek ú tjá n? Egyszer ré gen Parmenidé sz is igen szé p
é rvelé seket vezetett vé gig az utó bbi mó don, akkor é n is ott voltam, mé g mint
fiatalember, ő pedig má r nagyon idő s volt.9
VENDEG: {d} Ha az ember olyasvalakire talá l, aki nem akadé koskodik é s ké szsé gesen
felelget, akkor kö nnyebb ı́gy, valaki má ssal beszé lgetve, má skü lö nben jobb egyedü l.
SZOKRATESZ: Nos há t, a jelenlé vő k kö zü l kivá laszthatod, akit akarsz, mindegyikü k
szelı́den fog vá laszolni neked. De ha rá m hallgatsz, a fiatalok kö zü l vá lasztasz: itt van
pé ldá ul Theaité tosz, vagy bá rki má s, aki a tö bbiek kö zü l kedvedre való .
VENDEG: Szé gyellné m, Szó kraté sz, ha most, hogy elő szö r talá lkozom veletek, nem
aprá nké nt, egymá ssal szó t {e} vá ltva folytatná nk a tá rsalgá st, hanem terjengő sen
hosszú ra nyú jtaná m a beszé demet - aká r má shoz inté zve is a szó t -, mintha valami
bemutató elő adá st tartané k. Mert való ban, a most szó ba hozott tá rgy nem olyan,
amilyennek a te ké rdé sed nyomá n remé lhetné az ember, hanem bizony hosszas
kifejté sre szorul. Má sfelő l bará tsá gtalan é s faragatlan eljá rá snak tű nne szá momra, ha
nem tenné k kedvedre é s a tö bbiek kedvé re, kü lö nö sen olyan szavak {218} utá n,

6 A szofistát Az államférfi cı́mű dialó gus folytatja. Ugy tű nik, Plató n egy harmadik dialó gust is tervezett a

filozó fusró l (A szofista 253 e; Az államférfi 257 a - c, vö . 258 a), noha ezt né mely kutató vitatja.
Mindenesetre ilyen Plató n-mű rő l nem tudunk.
7 A „nem" (genosz) a dialó gus kö zponti fogalmai kö zé tartozik. A szó fő bb haszná latai a dialó gusban (a

kö znyelvi é s a technikai alkalmazá s kö zö tt nincs é les hatá r): (1) „nemzetsé g"; (2) „bizonyosfajta dolog";
(3) „nem" (a felosztá sos meghatá rozá s mó dszeré vel, valamint a nemek "vegyü lé sé nek" elmé leté vel
ö sszefü ggé sben). Plató n az idea, eidosz mellett olykor a genosz kifejezé st is alkalmazza a transzcendens
ideá kra. Vitatott ké rdé s, hogy miké nt viszonyulnak ezekhez A szofista nemei.
8 Plató n dialó gusainak egy csoportja (pl. Lakhész, Euthüphrón, Kharmidész) é s Arisztotelé sz (Metafizika

987 b1 - 4; 1078 b17 skk.; 1086 b2 skk.) tanú sá ga szerint első ké nt Szó kraté sz foglalkozott a
meghatá rozá s problé má já val az etikai eré nyek mivoltá nak kutatá sa kapcsá n. A szofistában a definı́ció
mó dszere gyaná nt a felosztá s (diaireszisz) komplex eljá rá sa szolgá l (a diairein ige az imé nt fordult elő , 217
a8).
9A Szó kraté sz é s Parmenidé sz kö zö tti beszé lgeté sre való utalá s a dialó gust a Parmenidész-szel is

ö sszekapcsolja (Parmenidész 127 b - c; vö . Theaitétosz 183 e). E motı́vum elő fordulá sai é s a
keretbeszé lgeté sek a dialó gusok kö vetkező sorrendjé t jelö lik ki: Parmenidész- Theaitétosz- A szofista — Az
államférfi.
Plató n: A szofista Oldal 9
amilyeneket te inté zté l hozzá m. Mindenesetre ami Theaité toszt illeti, ő t okvetlenü l
elfogadom beszé lgető tá rsul annak alapjá n, hogy magam is beszé lgettem vele az elő bb,
é s most te is ő t ajá nlod nekem.
THEAITETOSZ: Té gy ı́gy, vendé gü nk, é s - mint Szó kraté sz mondta - mindnyá junknak
ö rö met fogsz szerezni.
VENDEG: Ugy lá tszik, erre má r nem kell tö bb szó t vesztegetnü nk, Theaité tosz; ettő l
kezdve veled folytathatom a beszé lgeté st. Ha aztá n terjedelmessé ge fá rasztana é s [22]
terhedre volna, ne engem okolj miatta, hanem a bará taidat.
THEAITETOSZ: Egyelő re ú gy é rzem, nem fogom {b} felmondani a szolgá latot. Ha mé gis
ez tö rté nne, ezt a má sik Szó kraté szt is bevonjuk majd a tá rsalgá sba, aki Szó kraté sznak
né vrokona, velem pedig egykorú é s gyakorlataimban is tá rsam, ú gyhogy szá má ra nem
szokatlan, hogy osztozzon fá radalmaimban.
III. VENDEG: Jó l van, ezt majd magad fogod eldö nteni a beszé lgeté s folyamá n. Most
azonban velem együ tt kell vizsgá ló dnod, é s legalá bbis szerintem a szofistá n kell
kezdened, azt kutatva é s vilá gosan szá mot adva arró l, hogy {c} mi is ő voltaké ppen.
Hiszen te meg é n egyelő re csak a nevet haszná ljuk kö zö sen, azt a tevé kenysé get
azonban, melyre e nevet alkalmazzuk, kö nnyen megeshet, hogy kü lö nbö ző ké ppen fogjuk
fel mindketten. Má rpedig minden tá rgy eseté ben mindig sokkal inká bb magá t a dolgot
illető en kell egyeté rté sre jutnunk alapos szá madá s ú tjá n, mint csupá n a nevet illető en,
szá madá s né lkü l.10 Es bizony az a faj, melyet most kutatni szá ndé kozunk - a szofistá é -,
nem tartozik a legkö nnyebben megfogható k kö zé , hogy mi is voltaké ppen. De ha valami
nagy feladatot rendesen vé gig akarunk csiná lni, ezzel kapcsolatban má r ré gó ta {d}
á ltalá nosan elfogadott az a vé lemé ny, hogy elő bb kisebb jelentő sé gű é s kö nnyebb
tá rgyakon kell gyakorolnunk, mielő tt magukhoz a nagy dolgokhoz lá tná nk. Most tehá t,
Theaité tosz, mivel ú gy talá ltuk, hogy sok bajt okoz ez a nemzetsé g é s nem egykö nnyen
elejthető vad11 a [23] szofista, a magam ré szé rő l kettő nknek is azt taná csolom, hogy
elő bb egy má s, kö nnyebb tá rgyon gyakoroljuk kutatá sá nak mó dszeré t,12 hacsak te nem
tudsz egy má sik, egyszerű bb utat ajá nlani.
THEAITETOSZ: Nem tudok.
VENDEG: Akarod-e há t, hogy valami jelenté ktelen dolog vizsgá latá ba fogjunk, é s ezt
pró bá ljuk mintá nak13 haszná lni nagyobb feladatunkhoz? {e}
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Mit tű zzü nk tehá t ki magunk elé , ami jelenté ktelen, é s kö nnyű rá ismerni, de a
rá vonatkozó szá madá s mé gsem cseké lyebb é rté kű aká rmelyik jelenté kenyebb tá rgyé ná l
sem? Talá n a horgá sz lehetne jó pé lda: mert ugye mindenki jó l ismeri, é s nemigen

10 A „szá madá s" (logosz) egyszerre jelenti a meghatá rozá st kutató okfejté st é s magá t a definı́ció t. A né v,

meghatá rozá s é s dolog há rmassá gá t, valamint azt a gondolatot, hogy a meghatá rozá s kö zelebb á ll
magá hoz a dologhoz, mint a puszta né v, má sutt is megtalá ljuk Plató nná l (Törvények 895 d - 896 a é s 964 a;
VII. levél 342 b). - Má s é rtelemben á llı́tja szembe a logoszt és nevet a 261 - 263 nyelvelmé leti fejtegeté se:
az elő bbi ott az „é rtelmes mondat" jelenté st veszi fel, melynek a né v csupá n egyik alkotó ré sze.
11 A szofista meghatá rozá sá nak keresé sé t Plató n a vadá szatbó l vett metaforá kkal - a szofistá ra való

vadá szatké nt - ı́rja le. Ez a motı́vum itt jelenik meg elő szö r a dialó gusban.
12 A kö vetkező oldalakon bemutatott é s a szofista vizsgá latá ban alkalmazott mó dszer a diaireszisz

(felosztá s), mely a ké rdé ses nem/fajta (genosz, eidosz) definı́ció já hoz egy á tfogó nem felosztá sa ú tjá n jut
el, elhatá rolva minden rokon fajtá tó l. A felosztá st az „egybefoglalá s" (szünagógé, Phaidrosz 266 b4)
eljá rá sa egé szı́ti ki, melynek segı́tsé gé vel szű kebb fajtá kbó l (má s é rtelmezé s szerint: egyedi esetekbő l)
kiindulva haladunk az ő ket magá ban foglaló nem felé . Plató n a felosztá s mó dszeré t tö bb dialó gusban elvi
á ltalá nossá gban tá rgyalja: Phaidrosz 265 c skk.; A szofista 253 b - e; Az államférfi 262 a skk., 285 a skk.;
Philébosz 16 c skk.
13 A minta vagy pé lda (paradeigma) haszná latá hoz a felosztá sos mó dszerrel ö sszefü ggé sben ld. Az

államférfi 277 d skk.

Plató n: A szofista Oldal 10
é rdemel kü lö nö sebb figyelmet?
THEAITETOSZ: Ugy van. {219}
VENDEG: Ugyanakkor a hozzá vezető eljá rá s é s a rá vonatkozó szá madá s remé nyem
szerint nem lesz haszontalan szá munkra annak szempontjá bó l, amire kutatá sunk
irá nyul.
THEAITETOSZ: Az jó volna.
IV. VENDEG: Rajta há t, a kö vetkező ké ppen fogjunk hozzá . Mondd csak: vajon a horgá szt
valamilyen mestersé g szaké rtő jé nek tartsuk-e, vagy olyan embernek, akinek nincs
mestersé ge, hanem valamilyen má s ké pessé ggel rendelkezik? [24]
THEAITETOSZ: Egyá ltalá n nem lehet tő le elvitatnunk, hogy van mestersé ge.
VENDEG: De a a mestersé geknek ö sszessé gü kben alighanem ké t fajtá ja14 van.
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: A fö ldmű velé s é s á ltalá ban a halandó testrő l való gondoskodá s, tová bbá a
haszná lati tá rgyaknak nevezett ö sszetett, illetve megformá lt dolgokra irá nyuló {b}
munka, valamint az utá nzá s mű vé szete, mindezek mé ltá n nevezhető k meg egyetlen
né vvel. THEAITETOSZ: Hogyan é s milyen né vvel?
VENDEG: Minden olyan esetben, amikor valamit, ami korá bban nem volt,15 utó bb
lé trehoznak, a lé trehozó ró l azt mondjuk, hogy alkot, arró l pedig, amit lé trehoznak, hogy
alkotjá k.
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: Má rmost mindazon mestersé gek, melyeket felsoroltunk, é pp ezzel a
ké pessé ggel rendelkeznek.
THEAITETOSZ: Csakugyan.
VENDEG: Nevezzü k tehá t ő ket ö sszefoglaló an alkotó mestersé gnek.
THEAITETOSZ: Nevezzü k ı́gy. {c}
VENDEG: Vegyü k ezutá n a tanulá s egé sz fajtá já t é s a megismeré sé t, tová bbá a
pé nzkeresé sé t, a versenyzé sé t é s a vadá szaté t. Mivel ezek egyike sem alkot, hanem a
má r meglevő , korá bban keletkezett16 dolgokat pró bá lja ré szint [25] hatalmá ba kerı́teni
szó val vagy tettel, ré szint pedig igyekszik ő ket nem á tengedi azoknak, akik rá juk akarjá k
tenni a kezü ket, ennek alapjá n talá n legmegfelelő bb volna mindezen ré szeket17 szerző
mestersé gnek mondani.
THEAITETOSZ: Csakugyan ez volna a legmegfelelő bb. {d}
V. VENDEG: Ha tehá t az ö sszes mestersé g ré szben szerző , ré szben alkotó jellegű ,18 a

14 eidosz: „fajta", „forma". A kö zé pső korszak dialó gusaiban ez a sző jelö li leggyakrabban az ideá kat; e

haszná latot A szofistában is megtalá ljuk (pl. 246 b8). A felosztá sos mó dszerrel ö sszefü ggé sben jelentheti
egy á tfogó nem szű kebb fajtá já t, de szerepelhet a genosz szinonimá jaké nt is.
15 mé ... on. Plató n a „nem-lé tező t", melynek vizsgá lata a dialó gus kö zé pré szé t kitö lti - má s kulcsfontossá gú

fogalmakhoz hasonló an -, elő szö r kö znapi haszná latban vezeti be, a fogalom mé lysé gesen problematikus
voltá ra csak ké ső bb hı́vja fel a figyelmet (236 d skk.). - Az alkotó mestersé g meghatá rozá sá hoz vö . Lakoma
205 b sk.
16 Az onta é s gegonota („lé tező " é s „keletkezett") kifejezé sek szokvá nyos é rtelemben szerepelnek, nem

pedig a mozdulatlan ideá k, illetve a vá ltozandó é rzé kelhető tá rgyak egymá st kizá ró lé tmó djá t ı́rjá k le (az
utó bbi haszná lathoz ld. 246 b sk., 248 a - c).
17 Plató n A szofistában egy tá gabb nem alfajait gyakran nevezi ré szeknek (merosz), fajtá nak (eidosz), vagy

egyszerű en megint csak nemekrő l (genosz) beszé l. Az államférfiben a vendé g jelzi, hogy fajta é s ré sz
kö zö tt kü lö nbsé get tehetü nk, azonban a distinkció alaposabb kifejté sé re nem vá llalkozik (262 a - 263 b).
18 Az alkotó , illetve a szerző mestersé g nemé nek bevezeté se a Phaidroszban emlı́tett „egybefoglalá s"

(szünagógé, 266 b4) esete, á m egyú ttal ez jelenti a tekhné első felosztá sá t is. A felosztá s nem teljes: a
szé tvá lasztó mestersé gek neme, melyet a vendé g alá bb tá rgyal (226 c), nem sorolható be sem az alkotó ,
sem a szerző mestersé gek kö zé . Az államférfi 258 bskk. - kifejezetten visszautalva a tekhné e felosztá saira.
A szofistában - a tudá st (episztémé) má s szempont szerint, gyakorlatira é s megismerő re osztja fel (az
episztémé é s a tekhné fogalma az adott ö sszefü ggé sben egyené rté kű ).
Plató n: A szofista Oldal 11
horgá szatot vajon melyikü k kö ré be soroljuk, Theaité tosz?
THEAITETOSZ: Nyilvá nvaló , hogy a szerző mestersé gbe.
VENDEG: De vajon a szerző mestersé gnek nem ké t fajtá ja van-e? Nemde az egyik
kö lcsö nö s ö nké ntessé gen alapul: ajá ndé kozá s, bé rlet vagy vá sá rlá s ú tjá n vé gbemenő
csere; a má sik pedig, mivel minden ı́zé ben azon igyekszik, hogy aká r tettel, aká r szó val
hatalmá ba kerı́tsen valamit, a ké zre kerı́té s mestersé ge?
THEAITETOSZ: Legalá bbis ú gy tű nik annak alapjá n, amit mondasz.
VENDEG: De menjü nk csak tová bb: a ké zre kerı́té s mestersé gé t vajon nem kell-e ké tfelé
vá gnunk?
THEAITETOSZ: Hogyan? {e}
VENDEG: Ugy, hogy az egyiket, amelyik nyı́ltan já r el, a maga egé szé ben kü zdő nek
tekintjü k, a má sikat pedig, amelyik titokban mű kö dik, egé szé ben vé ve vadá szó
jellegű nek. THEAITETOSZ: Igen. [26]
VENDEG: Oktalansá g volna azonban, ha a vadá szatot nem vá gná nk ismé t ké tfelé .
THEAITETOSZ: Mondd meg, hogyan!
VENDEG: Kü lö nvá lasztva azt, amelyik az é lettelenek nemé re, é s azt, amelyik a lelkes
lé nyeké re vadá szik.
THEAITETOSZ: Mié rt ne, ha egyszer csakugyan van ilyen is, olyan is?
VENDEG: Má r hogyne lenne? De nekü nk most nem kell {220} tö rő dnü nk az
é lettelenekre való vadá szattal, amelynek, ha eltekintü nk a bú vá rmestersé g egyes
ré szeitő l é s má s effé le jelenté ktelen mestersé gektő l, egyé bké nt sincs kü lö n elnevezé se. A
má sik á gá t viszont, minthogy lelkes é lő lé nyekre való vadá szat, é lő lé nyekre vadá szó
mestersé gnek19 kell neveznü nk.
THEAITETOSZ: Nevezzü k ı́gy.
VENDEG: De vajon az é lő lé nyekre vadá szó mestersé grő l nem mondhatjuk-e teljes joggal,
hogy fajtá ja kettő s: az egyik a gyalogjá ró k nemé t veszi cé lba, sok fajtá ra é s elnevezé sre
tagoló dik, é s ö sszefoglaló an gyalogjá ró kra való vadá szatnak nevezhető , a má sik pedig,
amely ú szó á llatokkal foglalkozik, a maga egé szé ben vı́ziá llatokra való vadá szatnak?
THEAITETOSZ: De nagyon is.
VENDEG: De lá tjuk, hogy az ú szó á llatok egyik tö rzse {b} szá rnyas, a má sik pedig a vı́z
alatt é l.
THEAITETOSZ: Ké tsé gkı́vü l.
VENDEG: S a szá rnyasok nemé re való vadá szatot a maga egé szé ben madará szainak
mondjuk.20 [27]
THEAITETOSZ: Persze hogy annak mondjuk.
VENDEG: A vı́z alatt é lő kre való vadá szatot viszont alighanem teljes egé szé ben
halá szatnak.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: De menjü nk csak tová bb: vajon ezt a vadá szatot nem ismé t ké t fő ré sz menté n
oszthatjuk-e fel?21

19 Az „é lő lé nyekre vadá szó mestersé get" egyetlen szó jelö li, mely Plató n szó alkotá sa. Ugyanez á ll a
vadá szat alá bb elkü lö nı́tett fajtá ira, é s szá mos egyé b szó ra a ké ső bbi felosztá sokban.
20 Vagy a vı́zimadarakra való vadá szatró l van szó (mivel a vendé g kizá ró lag a vı́ziá llatokra való vadá szat

á gait veszi figyelembe, a szá razfö ldiekkel nem tö rő dik, vö . 221 e), vagy - ha csakugyan a madará szat
egé szé re kell gondolnunk - az „ú szó á llatok" neme fentebb (220 a8) minden olyan á llatot tartalmaz, mely
nem szilá rd kö zegben mozog. Az utó bbi esetben az enügrothérikon (220 a9) szó sem „vı́ziá llatokra való
vadá szatot" jelentene, hanem valamilyen tá gabb é rtelemmel kellene bı́rnia, mely a madará szatot é s a
halá szatot is magá ban foglalja.
21 A vadá szat felosztá sá nak alapja eddig a megszerzendő zsá kmá ny jellege volt, innen a megszerzé s

techniká ja.
Plató n: A szofista Oldal 12
THEAITETOSZ: Milyen ré szek menté n?
VENDEG: A kö vetkező ké ppen: az egyik kö zü lü k22 bekerı́tő eszkö zzel vé gzi a vadá szatot, a
má sik viszont sebet ü tve.
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt, é s milyen alapon kü lö nbö zteted meg egyiket a má siktó l?
{c}
VENDEG: Ami az elő bbit illeti, termé szetes, hogy mindent, ami kö rü lvesz é s bekerı́t
valamit, hogy feltartó ztassa, kerı́té snek nevezü nk.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Nos, vajon a varsá kat, há ló kat, hurkokat, borı́tó -kosarakat é s má s effé lé ket
nevezhetjü k-e egyé bnek, mint kerı́té seknek?
THEAITETOSZ: Semmi egyé bnek.
VENDEG: A vadá szatnak ezt a ré szé t tehá t bekerı́tő vadá szatnak vagy valami effé lé nek
mondhatjuk.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Az a ré sz viszont, mely horog- vagy {d} szigonycsapá ssal tö rté nik, kü lö nbö zik
ettő l; ha most egy kifejezé ssel akarjuk illetni, megsebző vadá szatnak kell neveznü nk.
Vagy tudná nk jobb elnevezé st talá lni rá , Theaité tosz?
THEAITETOSZ: Ne tö rő djü nk a né vvel, hiszen ez is megteszi.
VENDEG: Má rmost a megsebző vadá szatbó l az é jszakait - mivel a tű z fé nyé né l megy
vé gbe - maguk a vele foglalkozó k, azt hiszem, tű zné l való halá szatnak mondjá k.
THEAITETOSZ: Teljesen igaz. [28]
VENDEG: A nappal ű zö tt á gá t pedig, minthogy a szigonyok hegyé n is van horog, a maga
egé szé ben horgos halá szatnak.
THEAITETOSZ: Té nyleg annak mondjá k. {e}
VI. VENDEG: Nos, a megsebző vadá szathoz tartozó horgos halá szatnak azt a mó djá t,
mikor felü lrő l lefelé ü tnek sebet, mivel leginká bb a szigonyt haszná ljá k ezen a mó don,
azt hiszem, szigonyhalá szatnak hı́vjá k.
THEAITETOSZ: Legalá bbis né melyek ı́gy mondjá k.
VENDEG: Ami mé g há travan, az má r - mondhatjuk - egyetlenegy fajtá t alkot.
THEAITETOSZ: Melyik az?
VENDEG: Amelyik az elő bbivel ellenkező irá nybó l ü t sebet, é s horoggal tö rté nik, a
halakat pedig nem aká rmelyik testré szé n talá lja el, mint a szigony, hanem {221} mindig
az á ldozat fejé t é s szá já t sú jtja, é s alulró l felfelé hú zza ki ő ket vessző vel é s ná dszá llal.
Nos, Theaité tosz, mit mondjunk, ezt milyen né vvel kell illetni?
THEAITETOSZ: Azt hiszem, amit az imé nt kutatá sunk cé ljá ul kitű ztü nk, é pp annak
sikerü lt most a vé gé re já rnunk.
VII. VENDEG: Most tehá t a horgá szattal kapcsolatban te é s é n má r nem csupá n a nevet
illető en vagyunk {b} egyeté rté sben, hanem magá ró l a dologró l is kielé gı́tő szá madá st
nyertü nk.23 Kiderü lt ugyanis, hogy a mestersé gnek a maga ö sszessé gé ben a fele ré sze
szerző jellegű , ennek fele ké zre kerı́tő , ennek fele ré sze vadá szó , ennek egyik fele
é lő lé nyekre vadá szó , aminek fele vı́ziá llatokra vadá szó , ennek alsó osztata24 egé szé ben
halá szat, a halá szaté megsebző halá szat, a megsebző halá szaté horgos halá szat; ennek
aztá n az az osztata, mely ú gy ejt sebet, hogy {c} alulró l felfelé hú z, nyerte - é pp ennek a
tevé kenysé gnek [29] a hasonló sá gá ra - a „horgá szat" nevet, melyet most kikutattunk.25

22 Az autoin szó Baumann javı́tá sa a ké ziratok autothi („rö gtö n", „kö zvetlenü l" = „tová bbi emberi
beavatkozá s né lkü l") olvasata helyett.
23 Vö . 218 c.
24 A vendé g talá n azé rt beszé l alsó osztatró l, mert a halá szat vı́z alatt é lő á llatokkal foglalkozik.
25 A vendé g az aszpaleutiké („horgá szat") szó t - mely való já ban az aszpalosz („hal") szó val á ll rokonsá gban

Plató n: A szofista Oldal 13

THEAITETOSZ: Ez aztá n minden tekintetben kellő megvilá gı́tá st nyert.
VIII. VENDEG: Rajta há t, e minta alapjá n pró bá ljuk meg a szofistá t is megtalá lni, hogy mi
is ő voltaké ppen.
THEAITETOSZ: Rendben van.
VENDEG: Má rmost első ké rdé sü nk az volt, hogy vajon mestersé gben já ratlannak, vagy
pedig valamilyen mestersé g birtokosá nak kell-e felfognunk a horgá szt.
THEAITETOSZ: Igy van. {d}
VENDEG: Most akkor ezt az emberü nket já ratlannak fogjuk-e fel, Theaité tosz, vagy pedig
a szó teljes é rtelmé ben igazi szofistá nak?
THEAITETOSZ: Semmi esetre sem já ratlannak. Hiszen é rtem, mit akarsz mondani:
teljesen ki van zá rva, hogy ilyen legyen, ha egyszer é pp ezt a nevet viseli.26
VENDEG: Akkor tehá t, ú gy lá tszik, valamilyen mestersé g birtokosá nak kell ő t felfognunk.
THEAITETOSZ: De mi ez a mestersé g?
VENDEG: Az istenekre, há t nem vesszü k é szre, hogy e fé rfinek ugyanazon nembő l való
rokona a má sik?
THEAITETOSZ: Kicsoda kinek?
VENDEG: A horgá sz a szofistá nak.
THEAITETOSZ: Mennyiben?
VENDEG: Nekem mindketten valamilyen vadá sznak tű nnek. [30]
THEAITETOSZ: Milyen vadá szattal foglalkozik az {e} utó bbi? Mert az elő bbit má r
kifejtettü k.
VENDEG: Az imé nt a vadá szatot a maga egé szé ben ké tfelé osztottuk, elmetszve arra, ami
belő le az ú szó , illetve ami a gyalogjá ró ré szre irá nyul.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Es az egyiket alaposan megbeszé ltü k, azt, amelyik az ú szó á llatokkal, a vı́z
alatt é lő kkel foglalkozik.27 A gyalogjá ró kra irá nyuló ré szt viszont nem hası́tottuk tová bb,
csak annyit mondtunk ró la, hogy sok fajtá ja van.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van. {222}
VENDEG: Eddig tehá t a szofista é s a horgá sz a szerző mestersé gtő l kezdve együ tt
haladnak.
THEAITETOSZ: Legalá bbis ú gy lá tszik.
VENDEG: De ú tjaik elvá lnak az é lő lé nyekre való vadá szattó l fogva, s egyikü k a tenger,
folyó k é s tavak felé indul, hogy az itt é lő lé nyekre vadá sszon.
THEAITETOSZ: Ké tsé gkı́vü l.
VENDEG: A má sik pedig a szá razfö ld é s bizonyos má s folyó k felé igyekszik, a gazdagsá g
ö zö ne é s az ifjú sá g bő sé gesen viruló ré tjei felé , hogy az itt tenyé sző é lő lé nyeket kerı́tse
ké zre.
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt? {b}
VENDEG: A gyalogjá ró kra való vadá szatnak ké t fő ré sze van.

- az anaszpaó („felhú z") szó val hozza kapcsolatba. Azt az elmé letet, mely szerint a szavak a dolgok való di
termé szeté t fejezik ki, é s hasonló sá gukra vannak megalkotva, Plató n a Kratüloszban teszi kritikai vizsgá lat
tá rgyá vá .
26 A szophisztész szó egyik jelenté se: valamilyen mestersé ghez é rtő ember. A Gorgiaszban Szó kraté sz

amellett é rvel, hogy a szofisztika nem való di mestersé g (tekhné), hanem puszta já rtassá g (empeiria), a
politika egy ré szé nek, a tö rvé nyhozá snak az á rnyké pe (ld. kü l. 465 c). Jelen dialó gus a szofisztiká t
formá lisan tekhné gyaná nt kezeli, á m e mestersé grő l adott jellemzé se tulajdonké ppen nem á ll messze a
Gorgiasz á llá spontjá tó l (ld. kü l. 267 a - 268 d).
27 Az utolsó szavak nyelvtanilag ké zenfekvő bb é rtelmezé se: „amelyik a vı́ziá llatok kö zü l az ú szó kkal

foglalkozik". Fentebb azonban az ú szó á llatok vadá szata volt a tá gabb genusz, mely a vı́ziá llatok
vadá szatá t é s a madará szatot foglalja magá ban (220 b).
Plató n: A szofista Oldal 14
THEAITETOSZ: Melyek ezek?
VENDEG: Az egyik szelı́d é lő lé nyekre, a má sik vadakra vadá szik.
IX. THEAITETOSZ: Van há t szelı́d é lő lé nyekre való vadá szat is?
VENDEG: Felté ve, hogy az ember szelı́d é lő lé ny. Fogd fel azonban ú gy, ahogy kedved
tartja: aká r ú gy hogy egy é lő lé nyt sem tartasz szelı́dnek, aká r ú gy, hogy valami má st [31]
szelı́dnek, de az embert vadnak, aká r pedig ú gy, hogy az embert szelı́dnek mondod
ugyan, de szerinted egyá ltalá n nincs embervadá szat. Ezen á llı́tá sok kö zü l aká rmelyik a
kedvedre való , azt vá laszd ki nekü nk. {c}
THEAITETOSZ: En bizony, kedves vendé gü nk, ö nmagunkat szelı́d é lő lé nynek tartom, é s
azt is elfogadom, hogy van embervadá szat.
VENDEG: De a szelı́d é lő lé nyekre való vadá szatot is ké tfé lé nek kell mondanunk.
THEAITETOSZ: Milyen szempont alapjá n?
VENDEG: Egyré szt a kaló zkodá st, a rabszolgaszerzé st, a zsarnoksá got é s az egé sz hadi
mestersé get, mindezt egyvalamiké nt, erő szakos vadá szat gyaná nt hatá rozzuk meg.
THEAITETOSZ: Rendben van.
VENDEG: Má sré szt a tö rvé nyszé ki é s a né pgyű lé si beszé det, valamint a tá rsas é rintkezé s
mű vé szeté t, az egé szet ismé t egyvalaminek vé ve, egyetlen mű vé szetnek, a {d} meg
győ zé s mű vé szeté nek nevezzü k.
THEAITETOSZ: Helyesen tesszü k.
VENDEG: Má rmost a meggyő zé s mű vé szeté n belü l ké tfé le nemrő l kell beszé lnü nk.
THEAITETOSZ: Melyek ezek?
VENDEG: Az egyikkel a magá né letben, a má sikkal a kö zé letben é lnek.
THEAITETOSZ: Csakugyan mindké t fajtá t mű velik.
VENDEG: Nemde a magá né letben elő forduló vadá szatnak egyik fajtá ja
ellenszolgá ltatá sé rt fá radozik, mı́g a má sik ajá ndé kot ad?
THEAITETOSZ: Nem é rtem.
VENDEG: Ugy lá tszik, mé g nem figyelté l fel a szerelmesek vadá szatá ra.
THEAITETOSZ: Milyen voná sá ra? {e}
VENDEG: Hogy azoknak, akikre vadá sznak, mé g ajá ndé kokat is adnak.
THEAITETOSZ: Teljesen igazad van.
VENDEG: Legyen ez tehá t a szerelmi mű vé szet fajtá ja.
THEAITETOSZ: Nagyon helyes.[32]
VENDEG: Ami pedig az ellenszolgá ltatá sé rt fá radozó fajtá t illeti, ennek egyik á ga
kedveskedé ssel fé rkő zik hozzá az emberekhez, é s teljessé ggel a gyö nyö rű sé get haszná lja
csalé tkü l, ellenszolgá ltatá sul pedig csupá n megé lheté sé t kı́vá nja; ú gy vé lem, ezt
bizonyá ra mindnyá jan a hı́zelgé s {223} vagy28 az é let megé desı́té se mű vé szeté nek
mondaná nk. THEAITETOSZ: Persze hogy annak.
VENDEG: Azt a nemé t viszont, amelyik azt hirdeti magá ró l, hogy a kivá ló sá g é s eré ny
kedvé ért tá rsalog, ugyanakkor ellenszolgá ltatá ské nt pé nzt ké r, vajon nem mé ltá n
nevezzü k-e valamilyen má s né ven?
THEAITETOSZ: De igen.
VENDEG: De mi legyen ez a né v? Pró bá ld megmondani!
THEAITETOSZ: Teljesen nyilvá nvaló : hiszen minden bizonnyal a szofistá t talá ltuk meg.
Ha tehá t ennek mondom, a magam ré szé rő l ú gy vé lem, a megfelelő né ven nevezem ő t.
X. VENDEG: Mostani gondolatmenetü nk alapjá n tehá t, {b} Theaité tosz, ú gy lá tszik, az
elsajá tı́tó mestersé gbő l, a vadá szatbó l az é lő lé nyekre, szá razfö ldiekre, emberekre, a
magá né letben, ellenszolgá ltatá s fejé ben tö rté nő , pé nzhajhá sz, nevelé s ö rve alatt folyó ,

28 A „vagy" szó Heindorf betoldá sa. A Gorgiasz 464 b skk. a szofisztiká t is a hı́zelgé s egyik fajtá jaké nt ı́rja
le.
Plató n: A szofista Oldal 15
gazdag é s elő kelő ifjakra való vadá szatot kell - legalá bbis mostani fejtegeté sü nkbő l ez
kö vetkezik - szofisztiká nak nevezni.29
THEAITETOSZ: Teljesen igazad van. [33] {c}
VENDEG: De vizsgá ljuk meg a kö vetkező mó don is: mert nem aká rmilyen mestersé g az,
amiben kutatá sunk tá rgyá nak ré sze van, hanem nagyon is sokszı́nű . Hiszen az eddig
elhangzottak alapjá n is azt a lá tszatot kelti, hogy nem az, aminek mi most mondjuk,
hanem egy má sik nem.
THEAITETOSZ: Mennyiben?
VENDEG: A szerző mestersé g fajtá ja kettő snek bizonyult, egyik á ga a vadá szó ré szt
foglalta magá ban, a má sik a csere volt.30
THEAITETOSZ: Té nyleg ı́gy volt.
VENDEG: Má rmost a cseré n belü l ké t fajtá ró l kell beszé lnü nk: az egyik ajá ndé kozó , a
má sik kereskedelmi jellegű , ugye?
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: De a kereskedelemrő l megint csak azt fogjuk mondani, hogy ké tfelé tagoló dik.
{d} THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: A felosztá sban az egyik á g - azok tevé kenysé ge, akik maguk ké szı́tette dolgokat
adnak el - a sajá t termé kek á rusı́tá sa, a má sik pedig, amely má sok ké szı́tmé nyeit hozza
forgalomba, a cserekereskedelem.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: De menjü nk csak tová bb! A cserekereskedelemnek azt a ré szé t - e
mestersé gnek kö rü lbelü l a felé t -, mely egy vá roson belü l folytat cseré t, nemde
kiskereskedelemnek nevezik?
THEAITETOSZ: De igen.
VENDEG: Azt pedig, amelyik vá rosró l vá rosra já rva ad-vesz: nagykereskedelemnek?
THEAITETOSZ: Hogyne. {e}
VENDEG: S vajon nem ú gy lá tjuk-e, hogy a nagykereskedelem egyik á ga olyan javakat ad
el é s cseré l pé nzre, [34] amelyek a test, má sik á ga pedig olyanokat, amelyek a lé lek
tá plá lá sá ra é s haszná latá ra szolgá lnak?
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Talá n a lé lekre vonatkozó á g az, amit nem ismerü nk fel, hiszen a má sikat
bizonyá ra é rtjü k.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Nos, mondjuk ki, hogy a mú zsai mű vé szet a {224} maga egé szé ben, mikor
folyton vá rosró l vá rosra já rnak vele - itt megveszik, amoda meg elviszik é s eladjá k -,
tová bbá a festé szet, a bű vé szkedé s é s a lé leknek mé g sok má s tá plá lé ka, melyeket
ré szben szó rakoztatá s, ré szben pedig komoly tanulmá ny cé ljá bó l szá llı́tanak é s
á rusı́tanak, mindezek nem kevesebb joggal szerzik meg szá llı́tó juknak é s á rusı́tó juknak

29 A szö veg tö bb ponton problematikus, mivel az ö sszefoglalá s terminoló giá ja nem vá g pontosan egybe a
felosztá s kifejté se sorá n alkalmazott megfogalmazá sokkal. A „szerző mestersé g" (az „elsajá tı́tó " utá n), a
„gyalogjá ró kra való vadá szat" (a „szá razfö ldiekre" elő tt) é s a „szelı́d lé nyekre" (az „emberekre" elő tt)
Schleiermacher á ltal javasolt tö rlé sé t é rdemes elfogadnunk, hiszen itt glosszá kró l lehet szó . Robinson
kiadá sá tó l elté rő en meghagyom „az ellenszolgá ltatá s fejé ben" kité telt, melyet Schleiermacher szinté n
tö rö l, mivel ez tá gabb kategó ria, mint az utá na kö vetkező („pé nzhajhá sz"). Ugyancsak nem fogadom el a
„meggyő zé ssel tö rté nő " (pithanourgikész) szó betoldá sá t (Heindorf) az „emberekre" szó utá n, mert - bá r
ez a szofistá nak csakugyan fontos jellemző je - az ö sszefoglalá s egyé b lé pé seket is kihagy.
30 Fentebb (219 d sk.) a szerző mestersé g egyik á ga a ké zre kerı́té s volt, mely vadá szó é s kü zdő

mestersé gre oszlik, a má sik a csere (metablétikon). A csere generikus megnevezé seké nt a vendé g itt az
allaktikon szó t haszná lja, a metablétikon pedig egy speciá lisabb fajta, a „cserekereskedelem" neve lesz
(223 d; azonban e szó haszná lat sem kö vetkezetes, ld. 224 c10 é s e1).
Plató n: A szofista Oldal 16
a nagykereskedő nevet, mint az é telek é s italok á rusı́tá sa.
THEAITETOSZ: Teljesen igazad van.
VENDEG: Nemde azt is, aki ismereteket vá sá rol ö ssze, {b} é s vá rosró l vá rosra já rva
pé nzre vá ltja ő ket, ugyanezzel a né vvel fogod illetni?
THEAITETOSZ: Termé szetesen.
XI. VENDEG: Má rmost ennek a lelki javakkal való nagybani kereskedé snek egyik á gá t
nem mondhatjuk-e teljes joggal bemutató mű vé szetnek, a má sikat pedig nem olyan
né ven szü ksé ges-e neveznü nk, amely ugyan nem kevé sbé nevetsé ges az imé ntiné l, á m a
ké rdé ses tevé kenysé ggel - az ismeretek á rusı́tá sá val - rokon?
THEAITETOSZ: De nagyon is.
VENDEG: Nos, az ismeretekkel való kereskedé snek31 - mert ez a né v illik rá - egyik á gá t,
amely szakismeretekkel {c} [35] foglalkozik, é s má sik á gá t, amely a kivá ló sá gra é s
eré nyre vonatkozó ismerettel, má s-má s né vvel kell illetni.
THEAITETOSZ: Hogyne!
VENDEG: Má rmost az elő bbiekre a szakismeretekkel való kereskedé s illené k; az
utó bbinak te pró bá ld megmondani a nevé t.
THEAITETOSZ: S milyen má s nevet mondhatna az ember, hogy ne kö vessen el hibá t,
hacsak nem azt, hogy amit most vizsgá lunk, az é ppen a szofistá k neme?
VENDEG: Csakugyan semmi má st. Nos tehá t, foglaljuk ö ssze az egé szet, é s á llapı́tsuk
meg, hogy a szerző , {d} cseré lő , kereskedő , nagyban, lelki javakkal kereskedő
mestersé gbő l a kivá ló sá gra é s eré nyre vonatkozó beszé dek é s ismeretek á ruba
bocsá tá sa az, ami má sodjá ra szofisztiká nak mutatkozott.
THEAITETOSZ: Ké tsé gkı́vü l.
VENDEG: Harmadszor pedig, ha valaki egy helyben lakik, é s vá rosá ban ré szint beszerzi,
ré szint maga á llı́tja elő az ugyanezen tá rgykö rre vonatkozó ismereteket, é s azzal a
szá ndé kkal á rulja ő ket, hogy ebbő l é ljen meg, azt hiszem, ezt is ugyanú gy fogod nevezni,
mint az elő bbit.
THEAITETOSZ: Má r hogyne! {e}
VENDEG: Eszerint a szerző mestersé gnek cseré lő , kereskedő , kiskereskedő vagy aká r
sajá t termé keit á rusı́tó á gá t - ez egyre megy -, má r ami az effé lé kbő l az ismeretekkel való
kereskedé s nemé be tartozik, a magad ré szé rő l, ú gy lá tszik, mindig szofisztiká nak fogod
hı́vni.
THEAITETOSZ: Okvetlenü l; hiszen kö vetnü nk kell az é rvelé s meneté t.
XII. VENDEG: De vizsgá ljuk meg mé g azt is, vajon nem hasonlı́t-e a most ü ldö ző be vett
nem... {225}
THEAITETOSZ: Mihez?
VENDEG: A szerző mestersé gnek - ú gy talá ltuk - kü zdő ré sze is van.32
THEAITETOSZ: Csakugyan ı́gy volt. [36]
VENDEG: Má rmost nem volna haszontalan ezt is ké tfelé osztani.
THEAITETOSZ: Mondd meg, milyen á gakra.
VENDEG: Az egyiket belő le versengő nek vehetné nk, a má sikat harcoló nak.
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: Nos, a harcoló mestersé g azon á gá nak, amelyben test vı́v test ellen, alighanem

31A mathématopóliké - aká rcsak az imé nti pszükhemporiké („lelki javakkal való nagybani kereskedé s") -
Plató n já té kos szó alkotá sa. Ezzel szemben a „bemutató művészet"(epideiktiké; vö . 218 e2: epideixisz)
szokott kifejezé s. A „bemutató beszé d" a szó noklat egyik fajtá ja, melynek - a bı́ró sá gi é s a né pgyű lé si
beszé dtő l elté rő en - az a fő cé lja, hogy a szó nok megcsillogtassa ké pessé geit. A szofistá k bemutató
elő adá saikon szı́vesen megvá laszoltak ké rdé seket is, ső t az epideixisz aká r vita formá já ban is tö rté nhetett
(vö . Kisebbik Hippiasz 363 b - c; Gorgiasz 444 c; Euthüdémosz 274 a skk.).
32Vö . 219 e. A „ké zre kerı́tő " mestersé g lé pcső foká t a vendé g kihagyja a mostani felosztá sban.

Plató n: A szofista Oldal 17

illő é s megfelelő volna olyasfé le nevet adnunk, mint a nyers erő vel folytatott harc.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Azt az á gá t viszont, ahol beszé d á ll szemben beszé ddel, mi má snak mondhatná
az ember, Theaité tosz, {b} mint vitatkozá snak?
THEAITETOSZ: Való ban semmi má snak.
VENDEG: A vitatkozó á gat azonban ismé t kettő snek kell tartanunk.
THEAITETOSZ: Mennyiben?
VENDEG: Ha a vita hosszú beszé d formá já ban, é s vele szemben á lló hosszú beszé d
ellené ben, az igazsá gossá g é s igazsá gtalansá g ké rdé sé ben, nyilvá nosan já tszó dik le,
tö rvé nyszé ki beszé ddel van dolgunk.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ha viszont magá nemberek kö zö tt folyik, s ké rdé sekre é s feleletekre van
feldarabolva, vajon szoktuk-e má snak nevezni, mint ellentmondó vitatkozá snak?33
THEAITETOSZ: Semmi má snak. [37]
VENDEG: Az ellentmondá snak azt az á gá t, amikor a vita {c} ü zleti ü gyek kö rü l forog, de
minden rend é s hozzá é rté s né lkü l folyik, ö ná lló fajtá nak kell ugyan tekinteni, ha egyszer
okfejté sü nk kü lö nbö ző nek talá lja a tö bbitő l, á m kü lö n elnevezé st sem elő deinktő l nem
kapott, sem arra nem é rdemes, hogy most tő lü nk kapjon.
THEAITETOSZ: Igazad van; hiszen tú lsá gosan apró é s tarka-barka vá ltozatokra
tagoló dik.
VENDEG: A hozzá é rté ssel folytatott á gá t viszont, mely magá ró l az igazsá gossá gró l meg
az igazsá gtalansá gró l é s egyé b hasonló dolgokró l elvi á ltalá nossá gban folytat vitá t,
nemde a szó pá rbaj mű vé szeté nek szoktuk nevezni?34
THEAITETOSZ: De igen. {d}
VENDEG: Má rmost a szó pá rbaj mű vé szeté nek egyik á ga mit sem tö rő dik sajá t vagyona
pusztulá sá val, a má sik ellenben nyeré szkedő .
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Pró bá ljuk tehá t megmondani, hogy milyen né ven kell neveznü nk az egyiket, é s
milyen né ven a má sikat.
THEAITETOSZ: Igen, ezt kell tennü nk.
VENDEG: Nos, a szó pá rbajnak azt az á gá t, mely az effé le idő tö lté sben való gyö nyö rkö dé s
miatt elhanyagolja sajá t é rdekeit, a hallgató k tö bbsé gé nek viszont beszé dmodora
kö vetkezté ben nem szerez gyö nyö rű sé get, nem hı́vhatjuk má ské pp, legalá bbis az é n
vé lemé nyem szerint, mint fecsegé snek.35
THEAITETOSZ: Bizony, valahogy ı́gy szoktá k hı́vni.[38]
VENDEG: Rajtad a sor viszont, hogy pró bá ld {e} megmondani, mi ennek az ellenté te,
amely a magá né letben folytatott szó csatá kbó l nyeresé gre tesz szert.

33 antilogikon. A 232 b skk. szerint az ellentmondá s ké pessé ge a szofista mestersé gé nek lé nyeges voná sa.
Az „ellentmondá s" jelentheti egyszerű en azt, hogy egy adott té zisnek ellentmondó té zis mellett é rvelü nk,
de a cá folat azon techniká já t is, mely a vitapartner á llá spontjá ban mutat fel belső ellentmondá st (vö . 259
d; 268 b). - Az utó bbi a teoretikus ké rdé sek terü leté n sem kizá ró lag a szofistá kra jellemző . Plató n az eleai
Zé nó nnak tulajdonı́tja (Phaidrosz 261 c - e; Parmenidész 129 b - d). Ezen a mó don é rvelnek azok is, akik
tagadjá k a nemek „vegyü lé sé nek" lehető sé gé t (251 b sk.; 259 b - d). A lé lek hamis vé lekedé sektő l való
megtisztı́tá sá t cé lzó (szó kraté szi) cá folat é rvelé si mó dja szinté n hasonló (vö . 230 a - e).
34 erisztikon. A szó nak Plató nná l negatı́ v felhangja van: az erisztikus vita pusztá n a győ zelem adta

presztı́zsre, nem pedig az igazsá gra irá nyul (Euthüdémosz 272 a sk.; Állam 499 a).
35 A kö zvé lekedé s Szó kraté szt é s tanı́tvá nyait, illetve az eleai dialektika mű velő it is fecsegő knek tartotta

(Eupolisz fr. 352, Arisztophané sz: Felhők 1485; vö . Phaidón 70 c; Theaitétosz 195 b; Parmenidész 135 d).
Ha olyan figurá kat pró bá lunk talá lni, akik eseté ben Plató n is egyeté rthetett e jellemzé ssel, talá n a
cá folataikró l hı́res megarai erisztikusokra gondolhatunk (az iskola Szó kraté szhez é s az eleai dialektiká hoz
is kapcsoló dik).
Plató n: A szofista Oldal 18
THEAITETOSZ: S mi má st mondhatna az ember, hogy el ne vé tse a dolgot, mint azt, hogy
ı́me, ismé t felbukkant elő ttü nk - immá r negyedszer - az a csodá latos lé ny, akit
hajszolunk: a szofista?
VENDEG: Ugy lá tszik, hogy a nyeré szkedő nem, a {226} szó pá rbaj mű vé szeté bő l, ami
viszont az ellentmondó , vitatkozó , harcoló , kü zdő , szerző mestersé g kö ré be tartozik,
szó val ez, é s semmi má s - miké nt az okfejté s most megmutatta - a szofista mestersé ge.
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy van.
XIII. VENDEG: Lá tod-e má r, mennyire igaz az az á llı́tá s, hogy sokfé le szı́nben tű nik fel ez
a vad,36 é s hogy - mint a kö zmondá s tartja - nem lehet fé l ké zzel elfogni?
THEAITETOSZ: Akkor há t ké t ké zzel kell nekilá tni.
VENDEG: Bizony, ı́gy kell tennü nk, mé gpedig minden {b} erő nkkel, a kö vetkező csapá son
eredve a nyomá ba. Mondd csak: haszná lunk-e neveket a há ztartá sbeli munká kra?
THEAITETOSZ: Nagyon is sokat; de a sok kö zü l melyek utá n ké rdező skö dsz?
VENDEG: Beszé lü nk pé ldá ul szű ré srő l, szitá lá sró l, rostá lá sró l, vá logatá sró l.37
THEAITETOSZ: Minden bizonnyal.
VENDEG: Ezenfelü l ká rtolá sró l, legombolyı́tá sró l, veté lé srő l, é s tudunk mé g e
mestersé gek kö ré ben szá mtalan egyé b effé le eljá rá sró l. Nemde?
THEAITETOSZ: De mit akarsz velü k kapcsolatban {c} megvilá gı́tani? Mi az, amit e pé ldá k
alapjá n az ö sszesrő l ké rdezel? [39]
VENDEG: Az emlı́tett tevé kenysé gek bizonyá ra valamennyien szé tvá lasztó nak38
mondható k.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Má rmost gondolatom szerint, minthogy mindezekben egyetlen mestersé g
nyilatkozik meg, ez megé rdemli, hogy egyetlen né ven nevezzü k.
THEAITETOSZ: Es mi legyen ez az elnevezé s?
VENDEG: A szé tvá lasztá s mű vé szete.39
THEAITETOSZ: Nevezzü k ı́gy.
VENDEG: De vizsgá ld meg, vajon valamilyen mó don fel tudunk-e fedezni ezen belü l
ismé t ké t fajtá t.
THEAITETOSZ: Kissé vá ratlanul ró ttad rá m ezt a vizsgá latot. {d}
VENDEG: Mindenesetre az emlı́tett szé tvá lasztó mű veletekben egyré szt silá nyabbat
kellett a jobbtó l elkü lö nı́teni, má sré szt hasonló t a hasonló tó l.
THEAITETOSZ: Most, hogy megmondtad, csakugyan kö rü lbelü l ı́gy lá tszik.
VENDEG: Az utó bbira nem tudok bevett nevet; arra a szé tvá lasztá sra viszont, amely a
jobbat meghagyja, a hitvá nyabbat eltá volı́tja, igen.
THEAITETOSZ: Mondd meg, mi az.
VENDEG: Minden ilyesfajta szé tvá lasztá st - ahogy most megpró bá lom gondolatban
á tfogni ő ket - tisztı́tá snak szoktak mondani.
THEAITETOSZ: Té nyleg annak mondjá k. {e}
VENDEG: S nemde mindenki lá thatja, hogy a tisztı́tá s fajtá ja ismé t kettő s?
THEAITETOSZ: Igen, nyugodt meggondolá s utá n bizonyá ra, é n azonban egyelő re
nemigen lá tom.
XIV VENDEG: A tisztı́tá snak a testekre vonatkozó sok fajtá já t helyé nvaló egy né vvel

36 Vö . 223 c.
37 A felsorolá shoz a ké ziratokban csatlakozik mé g a „szé tvá lasztá sró l" (diakrinein) szó is, melyet a kiadó k
tö rö lnek mint glosszá t vagy javı́tanak (a felosztandó á tfogó nem megnevezé se ugyanis az e szó val rokon
diakritiké lesz, ı́gy a szé tvá lasztá s nem illik a speciá lis fajtá k felsorolá sá ba).
38 A ké ziratok "elkü lö nı́tő k" (diairetika) szavá t Hermann javı́tja „szé tvá lasztó kra" (diakritika).
39 A szofisztiká t a kö vetkező definı́ció az eddigiektő l elté rő en nem a szerző mestersé g valamelyik á gá n

pró bá lja elhelyezni, hanem az itt bevezetett ú jabb nagy csoporton belü l.
Plató n: A szofista Oldal 19
ö sszefoglalni.
THEAITETOSZ: Melyek ezek a fajtá k, é s milyen né vvel? [40]
VENDEG: Idesorolható k az é lő testekkel kapcsolatos tisztı́tá sok, egyré szt mindazok,
melyeket helyesen vé gzett {227} szé tvá lasztá s ú tjá n a testgyakorlá s é s az orvoslá s a
testen belü l vé geznek, má sré szt mindazok a kü lső - talá n kevé sbé emlı́té sre mé ltó -
tisztı́tá sok, amelyeket a fü rdé s nyú jt. Nemkü lö nben az é lettelen testekre vonatkozó
tisztı́tá sok, melyekrő l a gyapjú fé sü lé s é s a csinosı́tá s kü lö nfé le á gai gondoskodnak; ezen
sok apró mestersé g mindegyike kü lö n, olykor nevetsé gesnek tű nő nevet kapott.
THEAITETOSZ: Há t elé ggé .
VENDEG: Teljesen ı́gy van, Theaité tosz. Amde a gondolkodá s mó dszere40 egy csö ppet
sem foglalkozik kevesebbet vagy tö bbet a szivaccsal való tisztı́tá ssal, mint az
orvossá givá ssal, nem é rdekli, hogy vajon az egyik cseké ly, a má sik pedig jelentő s
hasznot hajt-e nekü nk tisztı́tó eljá rá sá val. Annak é rdeké ben pró bá lja ugyanis {b}
megé rteni az ö sszes mestersé gek rokon nemű , illetve nem rokon nemű voltá t, hogy
belá tá sra tegyü nk szert, ezé rt aztá n ebbő l a szempontbó l valamennyi mestersé get
egyformá n becsü li, é s - amennyiben hasonló sá gukat tartja szem elő tt - egyiket sem
tartja nevetsé gesebbnek a má sikná l; egyá ltalá n nem gondolja tová bbá
tiszteletremé ltó bb eljá rá snak, ha valaki a vadá szatot a hadvezé rsé g pé ldá já val vilá gı́tja
meg, mint ha a tetvé szkedé ssel, ső t rendszerint inká bb csak nagyzoló nak. ı́gy most is,
ami imé nti ké rdé sedet illeti, hogy milyen né vvel illessü k mindazon ké pessé geket,
melyeknek az a rendelteté sü k, hogy a testet - aká r az é lő t, aká r az é lettelent - tisztı́tsá k,
{c} mó dszerü nk egyá ltalá n nem veszi tekintetbe, hogy melyik né v lesz a leginká bb
tetszető s - csak kü lö nı́tse el ő ket a lé lekkel kapcsolatos tisztı́tó eljá rá soktó l,
egybefoglalvá n mindazt, ami valami egyebet tisztı́t, mint a lé lek. Hiszen vizsgá ló dá sunk
e mostani lé pé ssel arra vá llalkozott, hogy a gondolkodá s megtisztı́tá sá t elhatá rolja a
tö bbi tisztı́tó eljá rá stó l - ha ugyan jó l é rtjü k, hogy mi a cé lja. [41]
THEAITETOSZ: Most má r é rtem, s elfogadom, hogy a tisztı́tá snak ké t fajtá ja van, é s egy a
lé lekkel kapcsolatos fajta, mely elkü lö nü l a testre vonatkozó tó l.
VENDEG: Nagyon szé p. De hallgasd meg a kö vetkező t, {d} é s pró bá ld azt is ké tfelé vá gni,
amirő l beszé lü nk.
THEAITETOSZ: Bá rmerre vezetsz is, megpró bá lom veled együ tt vé gezni a felosztá st.
XV VENDEG: Elfogadjuk-e, hogy a hitvá nysá g, ami kü lö nbö ző az eré nytő l é s kivá ló sá gtó l
a lé lekben, valami?
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: Es tisztı́tá s alatt azt az eljá rá st é rtettü k, amely az egyiket meghagyja, de
eltá volı́tja mindazt, ami silá nysá g bá rhol is mutatkozik.
THEAITETOSZ: Csakugyan ı́gy volt.
VENDEG: Amennyiben tehá t a lé lek eseté ben is talá lunk olyasmit, ami a rosszasá gtó l
való megszabadı́tá s, ha ezt tisztı́tá snak mondjuk, megő rizzü k az ö sszhangot az elő bb
mondottakkal.
THEAITETOSZ: Nagyon is.
VENDEG: Má rmost a lé lek rosszasá gá nak ké t fajtá já t kell emlı́tenü nk.
THEAITETOSZ: Melyek ezek? {228}
VENDEG: Az egyik ú gy lé p fel benne, mint a testben a betegsé g, a má sik pedig, mint a
rú tsá g.
THEAITETOSZ: Nem é rtem.

40 hé tón lógón methodosz. A logosznak itt nem csak „gondolat", hanem „é rvelő beszé d", „szá madá s" é s

„meghatá rozá s" jelenté se is relevá ns (az utó bbihoz vö . 218 c sk.). — Az államférfi 266 d visszautal a
vendé g kö vetkező fejtegeté sé re.
Plató n: A szofista Oldal 20
VENDEG: Szerinted talá n a betegsé g é s a meghasonlá s nem azonos?
THEAITETOSZ: Erre sem tudom, mit kell vá laszolnom.
VENDEG: Vajon a meghasonlá st má s egyé bnek tartod-e, mint szé thú zá snak, amely
valamifé le megromlá s folytá n41 alakul ki abban, amit termé szet szerint rokonsá g fű z
egybe? THEAITETOSZ: Semmi egyé bnek.[42]
VENDEG: S a rú tsá got vajon má svalaminek, mint az ará ny-é s mé rté kné lkü lisé g
nemé nek, mely mindenü tt formá tlansá gban jelentkezik, amiben csak jelen van?
THEAITETOSZ: Semmi esetre sem tartom má snak. {b}
VENDEG: Menjü nk csak tová bb: nem azt tapasztaljuk-e, hogy azoknak a lelké ben, akik a
lelki betegsé g á llapotá ban vannak, a vé lemé nyek é s a vá gyak, az indulat é s a gyö nyö rö k,
az é rtelem é s a fá jdalom, é s á ltalá ban mindezek kö zö tt szé thú zá s á ll fenn?
THEAITETOSZ: De nagyon is.
VENDEG: Pedig mindezek szü ksé gké ppen rokonnemű ek.
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: Ha tehá t azt mondjuk, hogy a hitvá nysá g a lé lek meghasonlá sa é s betegsé ge,
helyesen szó lunk.
THEAITETOSZ: A lehető leghelyesebben.
VENDEG: De haladjunk tová bb! Mindazok a dolgok, {c} melyek mozgá sban ré szesü lnek
é s valamilyen cé lt tű zve ki maguk elé pró bá ljá k elé rni azt, de mindegyik nekilendü lé sü k
alkalmá val elté rnek tő le é s elhibá zzá k - vajon mit mondhatunk ró luk: ará nyos
szerkezetü k folytá n, vagy é pp ellenkező leg, ará nytalansá guk ré vé n já rnak-e ı́gy?42
THEAITETOSZ: Vilá gos, hogy ará nytalansá guk ré vé n.
VENDEG: Amde tudjuk azt is, hogy minden lé lek bá rmilyen té ren ö nké ntelenü l é s
akaratlanul tudatlan.
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy van.
VENDEG: A tudatlansá g pedig nem egyé b, mint a lé leknek, mely az igazsá g felé igyekszik,
de elté r a {d} megé rté shez vezető ú ttó l, elté velyedé se.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: A megé rté s hı́já n lé vő lelket tehá t rú tnak, vagyis ará nytalannak kell
felfognunk. [43]
THEAITETOSZ: Való szı́nű leg.
VENDEG: Ugy tű nik tehá t, hogy a bajoknak ez a ké t neme lakozhat a lé lekben: az egyik
az, amit a tö meg hitvá nysá gnak nevez, pedig nyilvá nvaló an a lé lek betegsé ge.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: A má sikat tudatlansá gnak hı́vjá k, de azt má r nem hajlandó k elismerni ró la,
hogy kivá ltké pp rossz á llapot a lé lekben.43 {e}
THEAITETOSZ: Fenntartá s né lkü l el kell ismerni azt, amiben az imé nt, mikor kimondtad,
mé g nem voltam biztos, tudniillik hogy a rossznak ké t neme van a lé lekben: a

41 Robinson A szofista ké ziratainak ek tinosz díaphorasz diaphthoran olvasatá val szemben az ek tinosz
diaphthorasz diaphoran vá ltozatot fogadja el, melyben Galé nosz idé zi a mondatot. Az elő bbi
szö vegalakı́tá s szerint a lé lek ré szei kö zö tti szé thú zá s okozná a lé lek egé szé nek megromlá sá t, ami a lé lek
meghasonlá sá val egyené rté kű , az utó bbi azt felté telezi, hogy a lé lek valamelyik ré szé nek megromlá sa
vezet a lé lekré szek kö zö tti egyensú ly felborulá sá hoz. Az utó bbi inká bb szolgá lhat a lé lek
meghasonlá sá nak magyará zatá ul, ezé rt a fordı́tá s ezt a szö veget veszi alapul. - A lé lekré szek kö zö tti
konfliktushoz vö . Állam 436 a skk.
42 Ké rdé s, hogy vajon a tudatlansá g, a lé lek rú tsá ga a lé lek belső ará nytalansá gá nak tudható -e be, vagy a

test é s a lé lek kö zö tti egyensú ly hiá nyá nak (vö . Timaiosz 87 d - 88 b), vagy pedig annak, hogy a lé lek meg-
ismerő ké pessé ge a megismerés tárgyával nincsen megfelelő ará nyban. A tudatlansá g bá rmelyik olvasat
alapjá n kifejezetten az é rtelmes lé lek-ré sz gyengesé gé t, fejletlensé gé t jelenti.
43 Az utolsó szavakat ı́gy is é rthetjü k: „de - amennyiben csak a lé lekben jö n lé tre - azt má r nem hajlandó k

elismerni ró la, hogy rosszasá g".

Plató n: A szofista Oldal 21
gyá vasá got, fé ktelensé get, igazsá gtalansá got mind bennü nk pusztı́tó betegsé gnek kell
tartanunk, a tudatlansá g sokfé le á llapotá t pedig, mely a legkü lö nfé lé bb dolgokkal
kapcsolatban nyilvá nul meg, rú tsá gnak.
XVI. VENDEG: Nemde a testet illető en e ké t bajjal szemben ké t mestersé g jö tt lé tre?
THEAITETOSZ: Melyik ez a kettő ? {229}
VENDEG: A rú tsá ggal szemben a testgyakorlá s, a betegsé ggel szemben az orvoslá s.44
THEAITETOSZ: Ugy tű nik.
VENDEG: Nemde ugyanı́gy a fé ktelensé ggel, igazsá gtalansá ggal é s gyá vasá ggal szemben
termé szeté né l fogva a fenyı́té s mestersé ge a legmegfelelő bb valamennyi kö zü l?45
THEAITETOSZ: Legalá bbis való szı́nű , ha emberi vé lemé ny szerint akarunk szó lni.
VENDEG: Es mit gondolsz, a tudatlansá g egé szé vel szemben vajon emlı́thetne-e bá rki is
tö bb joggal má s mestersé get, mint a tanı́tá st?46
THEAITETOSZ: Egyá ltalá n nem.
VENDEG: De lá ssuk csak: a tanı́tá sró l azt kell-e á llı́tanunk, {b} hogy csak egy neme van,
vagy pedig, hogy tö bb, de ké t fő nemre tagoló dik? Vizsgá ld csak meg!
THEAITETOSZ: Vizsgá lom.
VENDEG: Azt hiszem, valahogy ú gy talá ljuk meg leggyorsabban. ..
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: Ha a tudatlansá got vesszü k szemü gyre, hogy vajon nincs-e kö zé pü tt
valamilyen metszete. Mert ha ez kettő s, vilá gos, hogy a tanı́tá st is arra ké nyszerı́ti, hogy
ké t ré szt foglaljon magá ba, a tudatlansá g mindké t nemé nek megfelelő en egyet-egyet.
THEAITETOSZ: Nos, mi a helyzet? Lá tod-e má r, amit keresü nk?
VENDEG: Mindenesetre a tudatlansá gnak - azt hiszem {c} - elkü lö nı́tve lá tom egy nagy
é s sú lyos fajtá já t, amely az ö sszes tö bbi ré szé vel felé r.
THEAITETOSZ: Melyik az?
VENDEG: Az, amikor az ember nem tud valamit, mé gis azt hiszi, hogy tudja. Alighanem
mindnyá jan ennek kö szö nhetjü k minden té vedé sü nket, aminek gondolkodá sunk ki van
té ve.47
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Ső t ú gy gondolom, hogy a tudatlansá gbó l egyedü l ennek adjuk az oktalansá g48
nevet.
THEAITETOSZ: Ké tsé gkı́vü l.
VENDEG: Es hogyan kell nevezni a tanı́tá s azon ré szé t, mely ezt a bajt igyekszik
megszü ntetni?
THEAITETOSZ: Ugy gondolom, kedves vendé gü nk, hogy {d} a tö bbi ré szé t
mestersé gekre való tanı́tá snak, ezt pedig - legalá bbis itt mifelé nk - nevelé snek hı́vjá k.
VENDEG: Ső t ú gyszó lvá n az ö sszes gö rö gö k kö ré ben, Theaité tosz. Amde nekü nk mé g azt
is meg kell vizsgá lnunk, hogy vajon a nevelé s a maga ö sszessé gé ben tová bb [45] nem
osztható -e, vagy rejt-e mé g magá ban olyan felosztá st, amely tová bbi elnevezé seket kı́vá n
meg.
THEAITETOSZ: Csakugyan meg kell vizsgá lnunk.
XVII. VENDEG: Nos, nekem ú gy tű nik, hogy valamiké ppen ezt is elhası́thatjuk mé g.
THEAITETOSZ: Milyen szempont szerint? {e}

44 A test é s a lé lek á polá sá nak mó djai kö zö tti analó giá hoz vö . Gorgiasz 463 e skk.; 477 e skk.
45 A ké ziratokban a mondat vé gé n a diké („igazsá gszolgá ltatá s") szó á ll, melyet Robinson 1999, 145. o.
Stallbaum nyomá n mint glosszá t tö rö l.
46 A lé lek bajaira vonatkozó kité rő utá n itt jutunk vissza a lé lek megtisztı́tá sa fajtá inak ké rdé sé hez.
47 Vö . Szókratész védőbeszéde 21 d, Menón 84 c. Vö . Xenophó n, Emlékeim Szókratészról IV. 2.
48 amathia. A vendé g elő ző megszó lalá sa mutatja, hogy e szó - melynek alapjelenté se „tudatlansá g" - itt

nem egyszerű en az ismeret hiá nyá t jelenti, hanem a tanulá sra való ké ptelensé get (vö . Lakoma 204 a).
Plató n: A szofista Oldal 22
VENDEG: A beszé ddel való tanı́tá s egyik ú tja rö gö sebbnek lá tszik, má sik ré sze viszont
simá bbnak.
THEAITETOSZ: De mit é rtsü nk ezen a ké t ú ton?
VENDEG: Az egyik az az ő si é s tiszteletre mé ltó mó dszer, melyet atyá ink fiaikkal
szemben alkalmaztak, é s sokan {230} mé g ma is alkalmaznak, ha megı́té lé sü k szerint
valami hibá t kö vetnek el, ré szint megdorgá lvá n ő ket, ré szint szelı́debben beszé lve
lelkü kre. Ezt az eljá rá st a maga egé szé ben leghelyesebben inté snek mondhatná nk.
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: Ami a má sik mó dszert illeti, ú gy lá tszik, egyesek - miutá n szá mot adtak
ö nmaguknak a ké rdé srő l - arra a meggyő ző dé sre jutottak, hogy az oktalansá g minden
esetben ö nké ntelen é s akaratlan, tová bbá senkiben, aki valamiben bö lcsnek hiszi magá t,
nem lesz hajlandó sá g valaha is olyasmit tanulni, amihez - ú gy ké pzeli - kivá ló an é rt, é s a
nevelé snek intelmekkel dolgozó fajtá ja sok fá radozá sa ellené re vajmi keveset é r el.
THEAITETOSZ: Helyes a meggyő ző dé sü k. {b}
VENDEG: Má s mó don lá tnak tehá t hozzá e té vhit kikü szö bö lé sé hez.
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: Alaposan kiké rdezik az illető t arró l, amirő l azt ké pzeli, hogy valami okosat
mond, noha nem mond semmi é rtelmeset; azutá n, minthogy ö ssze-vissza beszé l,
kö nnyen á tvizsgá ljá k a vé lekedé seit, é s a beszé lgeté s sorá n ö sszegyű jtve é s egymá ssal
ö sszevetve ő ket kimutatjá k, hogy e vé lekedé sek egyidejű leg, ugyanazon dolgokra
vonatkozó lag, ugyanazon viszonyban é s ugyanazon tekintetben ellenté tesek egymá ssal.
Az illető pedig ezt lá tva elé gedetlen lesz ö nmagá val, má sokkal szemben viszont {c}
tü relmesebb, s ily mó don megszabadul az ö nmagá ró l tá plá lt nagyzoló é s merev
vé lemé nyé tő l - ez a szabadulá s annak is [46] igen kellemes, aki hallja, annak pedig, aki
á té li, a legszilá rdabb alap a jö vő re. Azoknak ugyanis, akik e tisztı́tá st vé gzik, fiatal
bará tom, ugyanaz a meggyő ző dé sü k, mint a test orvosainak, akik ú gy gondoljá k, hogy a
test nem veheti haszná t a neki nyú jtott tá plá lé knak, mı́g valaki el nem tá volı́tja belő le
mindazt, ami ebben megakadá lyozza. Szó val az elő bbiek ugyanerre a gondolatra jutottak
a lé lekkel kapcsolatban is, mely szinté n nem veheti semmi haszná t a kö zö lt
ismereteknek, mı́g valaki cá folataival meg {d} nem szé gyenı́ti az illető t, é s meg nem
szabadı́tja az ismeretek ú tjá ban á lló vé lekedé seitő l, s ily mó don meg nem tisztı́tja é s el
nem é ri, hogy egyedü l arró l higgye azt, hogy tudja, amit té nyleg tud is, é s semmi má sró l
ne.
THEAITETOSZ: Csakugyan ez a lehető legjobb é s legé rtelmesebb á llapot.
VENDEG: Mindezek alapjá n, Theaité tosz bará tom, egyré szt azt kell mondanunk, hogy a
cá folat a legfontosabb é s leghatá sosabb tisztı́tó eljá rá s, má sré szt arró l, aki ezen a
cá folá son nem megy keresztü l - mé g ha maga a perzsa {e} kirá ly volna is az illető -, ú gy
kell tartanunk, hogy é pp azokban a fontos dolgokban marad megtisztı́tatlan, neveletlen
é s rú t, amelyekben a legtisztá bbnak é s legszebbnek illené k lennie annak, aki való ban
boldog akar lenni.
THEAITETOSZ: Teljesen igazad van.
XVIII. VENDEG: Nos há t: minek nevezzü k azokat, akik ezt a mű vé szetet alkalmazzá k? En
bizony fé lek tő le, hogy {231} szofistá knak nevezzem ő ket.
THEAITETOSZ: Ugyan mié rt?
VENDEG: Nehogy a szofistá kat a kelleté né l nagyobb megbecsü lé sben ré szesı́tsü k.
THEAITETOSZ: Pedig valami hasonló ra illik a most elhangzott leı́rá s.
VENDEG: Hiszen a farkas is hasonlı́t a kutyá hoz, a legvadabb á llat a legszelı́debbhez. De
é pp a hasonló sá gokkal kell leginká bb vigyá znia annak, aki szilá rdan akar á llni: mert

Plató n: A szofista Oldal 23

ezen a nemen igen kö nnyen elcsú szhat az ember.49 [47]

Am legyenek csak e mó dszer alkalmazó i szofistá k; hiszen amú gy is nem kis jelentő sé gű
hatá rké rdé sekrő l fog folyni {b} a vita - gondolom - , ha majd ő k is jó l vigyá znak.50
THEAITETOSZ: Legalá bbis való szı́nű .
VENDEG: Legyen tehá t a szé tvá lasztá s mestersé gé nek egyik á ga a tisztı́tá s, ebbő l
hatá roljuk el a lé lekre vonatkozó ré szt, ebbő l ismé t a tanı́tá st, a tanı́tá sbó l a nevelé st; a
nevelé sen belü l pedig a hiá bavaló lá tszatbö lcsessé g megcá folá sá ró l az imé nt elé nk
bukkant gondolatmenet alapjá n azt kell mondanunk, hogy ez nem má s, mint a nemes
tö rzsbő l sarjadt szofisztika.
THEAITETOSZ: Mondjuk csak annak. Engem azonban {c} ö sszezavar, hogy a szofista
ennyifé le alakban mutatkozott, é s nem talá lok kiutat, hogy - ha szilá rdan az igazat
akarjuk á llı́tani - mit mondjunk ró la, való já ban mi is ő ?
VENDEG: Termé szetes a zavarod.51 De lé gy nyugodt, hogy ő sem talá l má r kivezető utat,
hogy merre bú jjon az é rvelé s elő l. Mert helyesen tartja a kö zmondá s, hogy nem kö nnyű
dolog az ö sszes fogá st kikerü lni. Most kell há t igazá n rá vetnü nk magunkat.
THEAITETOSZ: Ugy van. [48]
XIX. VENDEG: Elő szö r is tehá t á lljunk meg, hogy lé legzetet vegyü nk, é s pihené s kö zben
adjunk szá mot {d} ö nmagunknak, hogy há nyfé le alakban mutatkozott elő ttü nk a
szofista. Azt hiszem, elő szö r ú gy talá ltuk, hogy haszonlesé sbő l gazdag ifjakra vadá szik.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Má sodszor pedig, hogy nagykereskedé st folytat a lé lek haszná latá ra szá nt
ismeretekkel.
THEAITETOSZ: Teljesen igaz.
VENDEG: Harmadjá ra viszont nem ú gy mutatkozott-e, mint aki kiskereskedé st folytat
ugyanezekkel az á rukkal?
THEAITETOSZ: De igen; negyedszer meg arra jutottunk, hogy maga fabriká lta
ismereteket á rusı́t.52
VENDEG: Jó l emlé kszel.53 Az ö tö dikre é n pró bá lok visszaemlé kezni: a kü zdő mestersé g
teré n, az é rvelé s {e} bajnoka gyaná nt tű nt fel, aki a szó pá rbaj mű vé szeté t hası́totta ki
magá nak.
THEAITETOSZ: Való ban ı́gy volt.
VENDEG: A hatodik megjelené si formá ja vitá s volt, mé gis engedtü nk neki, é s elismertü k,

49 Az imé nt leı́rt cá foló mó dszer (elenkhosz) a Plató n-dialó gusok Szó kraté sz-figurá ja á ltal alkalmazott
eljá rá sra emlé keztet (ld. mé g Vö . Xenophó n Emlékeim Szókratészról IV. 2.), vagyis a filozó fus -
pontosabban a filozó fus egy tı́pusa - é s a szofista elhatá rolá sa a ké rdé s (vö . 217 c. sk.; 253 e - 254 b; a
Kratülosz 396 e tré fá san a szofistá t ruhá zza fel a megtisztı́tá s ké pessé gé vel). Erdemes megjegyezni, hogy a
korabeli kö zvé lekedé s Szó kraté szt nem kü lö nbö ztette meg a szofistá któ l.
50 A vendé g á ltal emlı́tett „nem kis jelentő sé gű hatá rké rdé s" az, hogy vajon a szofista mindenre kiterjedő

tudá sa alapjá n teszi-e tanı́tvá nyait ké pessé az ellentmondó vitatkozá sra, vagy pusztá n a tudá s lá tszatá val
bı́r, é s hamis beszé de a való sá g megté vesztő ké pmá sait mutatja hallgató inak (232 e skk.). A szofistá k a
236 d - 241 b nyelvelmé leti é s metafizikai nehé zsé geire é pı́tik vé dekezé sü ket, melyek megoldá sa a
dialó gus kö zé pső ré szé nek feladata. Az utolsó szavak ı́gy is é rtelmezhető k: „... ha majd kellő ké ppen
vigyá znak" (ti. a szofistá k vitapartnerei a hasonló dolgok ö sszekeveré sé vel).
51 aporein. A filozó fiai kutatá snak Plató n szerint az aporiá k („kiú ttalansá g", „zavar", „nehé zsé g",

„problé ma") alapos vé giggondolá sá val kell kezdő dnie (Menón 79 e skk.). A szofista kö zé pré szé nek első fele
egy sor aporiá t dolgoz ki (236 d - 251 a); a 251 a - c problé má já ra kapunk elő szö r hatá rozott megoldá st,
mely a vizsgá ló dá s konstruktı́v szakaszá nak kiinduló pontjá ul szolgá l.
52 Heindorf kiegé szı́té sé vel: autopólész peri ta mathémata hémin <én>.
53 Az ö sszefoglalá s nem egé szen pontos, mert a vendé g a 224 e-ben nem veszi kü lö n az ismeretekkel való

kiskereskedé st, illetve a sajá t szellemi termé kek á rusı́tá sá t - a meghatá rozá sok szá mozá sa ettő l kezdve
elcsú szik (ld. 225 e).
Plató n: A szofista Oldal 24
hogy ő az, aki megtisztı́tja a lelket az ismeretek ú tjá ban á lló vé lekedé sektő l.
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy volt.
VENDEG: Ugye é szreveszed, hogy ha valaki egy {232} mestersé grő l kapja nevé t, s mé gis
ú gy lá tszik é s azt ké pzeljü k ró la, hogy sokfé le tudá sa van, ez a lá tszat illetve elké pzelé s
nem lehet helytá lló ? Nemde nyilvá nvaló , hogy akinek valamely mestersé grő l ilyen
elké pzelé se van, az nem ké pes meglá tni ennek azt a pontjá t, amire mindezen ismeretek
vonatkoznak, s ezé rt illeti sok né vvel egy helyett azt, aki ezeknek az ismereteknek
birtoká ban van? THEAITETOSZ: Alighanem nagyjá bó l ilyen a dolog termé szete.
XX. VENDEG: Nos há t nehogy lustasá gunk miatt mi is {b} ı́gy já rjunk kutatá sunk kö zben;
inká bb vegyü k elő szö r [49] is ú jra szemü gyre,54 amit a szofistá ró l mondtunk. Volt
ugyanis egy megá llapı́tá sunk, ami szerintem a legjobban leleplezte.
THEAITETOSZ: Melyik volt az?
VENDEG: Valahol azt á llı́tottuk ró la, hogy az ellentmondá s a kenyere.55
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: S nemde azt is, hogy má sokat is é pp erre tanı́t?
THEAITETOSZ: De igen.
VENDEG: Lá ssuk csak, mit is mondanak az ilyenek, milyen té ren tanı́tanak meg ü gyesen
visszavá gni. {c} Vizsgá ló dá sunkat kezdjü k a legelejé n, a kö vetkező ké ppen. Az isteni
dolgokat illető en, amik rejtve vannak a tö meg elő tt, vajon ké pessé tesznek-e erre a
tevé kenysé gre?
THEAITETOSZ: Legalá bbis ezt mondjá k ró luk.
VENDEG: Há t azokkal kapcsolatban, amik szemmel lá tható k fö ldö n é s é gen, é s
mindabbó l, ami lejá tszó dik rajtuk?56
THEAITETOSZ: Má r hogyne!
VENDEG: Nemde azt is tudjuk, hogy amikor magá nemberek kö zö tti tá rsalgá s sorá n
valamilyen á ltalá nos kijelenté s hangzik el a keletkezé srő l é s a lé trő l, ő k maguk is nagyon
ü gyesek az ellentmondá sban, s má sokat is ké pessé tesznek ugyanerre?
THEAITETOSZ: Teljessé ggel ı́gy van. {d}
VENDEG: De menjü nk csak tová bb: a tö rvé nyekkel é s az ö sszes á llamü gyekkel
kapcsolatban vajon nem ı́gé rik-e, hogy ü gyes vitatkozó vá ké peznek ki? [50]
THEAITETOSZ: Hiszen ú gyszó lvá n senki nem á llna szó ba velü k, ha ezt nem ı́gé rné k.
VENDEG: Ső t az ö sszes mestersé gekre együ ttesen é s kü lö n-kü lö n vonatkozó é rveik,
amelyeknek segı́tsé gé vel ellentmondhatunk maguknak az illető mestersé g szaké r-
tő inek, kö zkinccsé té ve, ı́rá sban le vannak fektetve mindenki szá má ra, aki kı́vá ncsi rá juk.
THEAITETOSZ: Nyilvá n Pró tagorasz ı́rá saira cé lzol, melyek a birkó zá sró l é s a tö bbi
mestersé gekrő l szó lnak.{e}
VENDEG: Es sok má sró l, kedves bará tom. De akkor az ellentmondá s mű vé szete
lé nyegé ben vé ve nem valami olyan ké pessé gnek tű nik-e, mely elegendő ahhoz, hogy
birtokosa minden ké rdé sben bá rkivel vitá ba szá lljon?
THEAITETOSZ: Legalá bbis ú gy lá tszik, hogy ú gyszó lvá n egyetlen ké rdé st sem mellő z.
VENDEG: De az istenekre, fiam, te lehetsé gesnek tartod ezt? Mert kö nnyen megeshet,
hogy ti, fiatalok é lesebben lá ttok e ké rdé sben, mi pedig homá lyosabban.
THEAITETOSZ: Milyen ké rdé sben, é s mire akarsz {233} kilyukadni? Mert nemigen

54 Robinson itt elfogadja Heindorf betoldá sá t (hen): „...vegyü k ú jra szemü gyre elő szö r is az egyik
dolgot, ...". Ez azonban nem okvetlenü l szü ksé ges.
55 225 b.
56 Ezen a helyen kevé ssé tű nik relevá nsnak a plató ni metafizika kü lö nbsé gté tele a lá thatatlan, é rtelemmel

felfogható formá k é s a lá tható testek kö zö tt. Inká bb gondolhatunk egy olyasfé le megkü lö nbö zteté sre,
amilyet a Timaioszban (40 a - 41 a) talá lunk: eszerint a hagyomá nyos mitoló gia istenei „csak akkor
mutatkoznak, amikor akarnak", má s isteni lé nyek viszont - az é gitestek - lá tható ak.
Plató n: A szofista Oldal 25
é rtem, mit is ké rdezel tő lem.
VENDEG: Azt, hogy vajon lehetsé ges-e bá rki emberfiá nak mindent tudnia.
THEAITETOSZ: Ha ı́gy volna, kedves vendé gü nk, ugyancsak boldog volna az emberi nem.
VENDEG: De akkor hogy volna ké pes bá rki is, ha maga nem tud valamit, ú gy
ellentmondani annak, aki tudja az illető dolgot, hogy valami helytá lló t mondjon?
THEAITETOSZ: Sehogy sem.
VENDEG: Há t akkor mi lehet a titka a szofistá k csodá s ké pessé gé nek?
THEAITETOSZ: Milyen té ren?
VENDEG: Hogy miké ppen ké pesek a fiatalokban azt a {b} hitet kelteni, hogy mindenben
minden ember kö zü l ő k a legbö lcsebbek. Hiszen vilá gos, hogy ha nem tudná nak
megfelelő en ellentmondani, vagy hallgató ik elő tt nem tű nné nek fel ilyen szı́nben, é s mé g
ha ez sikerü lne is nekik, de nem é ppen vitatkozó ké pessé gü k ré vé n lá tszaná nak olyan
okosnak, akkor az á ltalad emlı́tett eset kö vetkezne [51] be: aligha akadna valaki, aki
pé nzt adna nekik, é s ebben a mű vé szetben tanı́tvá nyuk akarna lenni.
THEAITETOSZ: Bizony aligha akadna.
VENDEG: Most viszont sokan akarnak?
THEAITETOSZ: Nagyon is. {c}
VENDEG: Azt a lá tszatot keltik ugyanis - gondolom -, hogy maguk is tudá ssal bı́rnak
abban a tá rgyban, amiben ellentmondanak.
THEAITETOSZ: Há t persze.
VENDEG: Es ı́gy já rnak el minden ké rdé sben, nemde?
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Tehá t minden té ren bö lcsnek tű nnek tanı́tvá nyaik elő tt.
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: Pedig való já ban nem azok: hiszen ez lehetetlennek mutatkozott.57
THEAITETOSZ: Má r hogy is ne volna lehetetlen?
XXI. VENDEG: Nyilvá nvaló tehá t, hogy a szofista valamifé le lá tszó lagos tudá ssal
rendelkezik minden tá rgyban, de az igazsá gnak nincs birtoká ban. {d}
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van, é s bizony alighanem a most elhangzott á llı́tá s a
leghelyesebb rá juk vonatkozó lag.
VENDEG: Nos, vegyü nk egy vilá gosabb pé ldá t ezzel kapcsolatban.
THEAITETOSZ: Milyen pé ldá t?
VENDEG: A kö vetkező t. De pró bá lj most jó l idefigyelni, ú gy vá laszolj.
THEAITETOSZ: Mire?
VENDEG: Ha valaki azt á llı́taná , hogy nem pusztá n ahhoz é rt, hogy bá rmirő l beszé ljen é s
ellenveté seket tegyen, hanem egyetlenegy mű vé szet segı́tsé gé vel té nylegesen meg tudja
alkotni az ö sszes dolgokat ... {e}
THEAITETOSZ: Hogyhogy az ö sszest? [52]
VENDEG: Rö gtö n az elejé n nem é rted, amit mondok: ú gy lá tszik, nem fogod fel, hogy mik
„az ö sszes dolgok"!
THEAITETOSZ: Há t nem nagyon.
VENDEG: Nos, az ö sszes dolgon tö bbek kö zö tt magamat é s té ged, s rajtunk kı́vü l a tö bbi
á llati é lő lé nyt é s a fá kat is é rtem.
THEAITETOSZ: Hogy mondod?
VENDEG: Ha valaki azt á llı́taná , hogy meg tud alkotni engem é s té ged, é s az ö sszes tö bbi

57 Nem csupá n a szofista á ltal elő á llı́tott „szavakba ö ltö ztetett ké pmá sok" (234 c skk.), hanem maga a

szofista szemé lye is felveti a lá tszat lehető sé gé nek metafizikai problé má já t, melyet a vendé g a 236 d skk.-
tó l kezdve fejt ki.
Plató n: A szofista Oldal 26
teremtmé nyt...58
THEAITETOSZ: De mifé le alkotá sró l beszé lsz? Mert {234} nyilvá n nem fö ldmű ves az,
akit emlı́tesz, hiszen azt mondod ró la, hogy az á llatoknak is alkotó ja.
VENDEG: Igen, é s rá adá sul a tengernek, é gnek é s fö ldnek, az isteneknek é s minden
egyé bnek is. Ső t mindegyikü ket gyorsan megalkotja, é s má r szá llı́tja is olcsó pé nzé rt.
THEAITETOSZ: Valami já té k lehet az, amirő l beszé lsz.
VENDEG: Es ha valaki azt á llı́tja, hogy mindent tud, é s erre má st is megtanı́t kevé s
pé nzé rt é s rö vid idő alatt, annak a mestersé gé t vajon nem já té knak kell-e tartani?
THEAITETOSZ: Dehogynem!
VENDEG: A já té knak pedig ismered-e aká r mű vé szibb, {b} aká r gyö nyö rkö dtető bb
fajtá já t, mint az utá nzá st?59
THEAITETOSZ: Egyá ltalá n nem. Hiszen igen nagy kiterjedé sű fajtá t emlı́tetté l, sok
mindent egybefoglalva, é s ú gyszó lvá n a legvá ltozatosabbat.
XXII. VENDEG: Nemde felismerjü k, hogy aki azt hirdeti magá ró l, hogy ké pes egyetlen
mű vé szet segı́tsé gé vel mindent megalkotni, az a való di tá rgyak60 hasonnevű utá nzatait
dolgozza ki festő mű vé szete segı́tsé gé vel, s ı́gy lesz ké pes, tá volró l mutatva meg
festmé nyeit, a mé g belá tá s né lkü li gyermekeket fé lrevezetni, hogy bá rmit akar [53] is
megcsiná lni, azt kö nnyű szerrel té nylegesen el is tudja ké szı́teni. {c}
THEAITETOSZ: ı́gy van.
VENDEG: De menjü nk csak tová bb: vajon nem vá rhatjuk-e, hogy a beszé deket illető en is
van egy ilyen mű vé szet, amelynek segı́tsé gé vel a fiatalokat é s egyá ltalá n mindazokat,
akik mé g tá vol á llnak a dolgok igazsá gá tó l, a fü lü kö n á t hozzá juk fé rkő zve beszé dekkel
szinté n el lehet bű vö lni, szavakba ö ltö ztetett á rnyké peket61 mutatva nekik mindenrő l, s
ily mó don az a lá tszat kelthető , mintha a beszé d szı́nigaz, a szó ló pedig mindenben
mindenki kö zü l a legbö lcsebb volna? {d}
THEAITETOSZ: Mié rt ne lenne egy má sik ilyen mű vé szet is?
VENDEG: De nem elkerü lhetetlenü l szü ksé ges-e, hogy egykori hallgató i kö zü l a
legtö bben kellő idő mú ltá val é s koruk haladtá val, mikor a való di tá rgyakkal kö zvetlenü l
talá lkoznak, é s tapasztalataik hatá sá ra ké nytelenek immá r pontosan kitapintani ő ket,
megvá ltoztassá k ifjan szerzett vé lekedé seiket? S nem szü ksé gszerű -e, hogy ennek
folytá n az akkori nagy dolgok kicsisé gnek, a kö nnyű nek lá tszó k
e viszont nehé znek tű njenek fel, é s ı́gy halomra dő ljenek a szavak keltette ö sszes
lá tszatok, ahogyan cselekvé seik sorá n elé jü k bukkannak a dolgok?
THEAITETOSZ: Legalá bbis amennyire az é n koromban levő ember megı́té lheti. De azt
hiszem, hogy é n is azok kö zé tartozom, akik mé g tá vol á llnak tő lü k.
VENDEG: Eppen ezé rt mi mindnyá jan a jö vő ben is é s most is meg fogjuk pró bá lni, hogy
az emlı́tett ké nyszerı́tő tapasztalatok né lkü l is miné l kö zelebbi kapcsolatba hozzunk
velü k. Mondd meg tehá t most a szofistá ró l a {235} kö vetkező t: vajon vilá gos-e má r, hogy
a vará zsló k é s szemfé nyvesztő k kö zü l való , aki csak utá nzó ja a való di tá rgyaknak - vagy
mé g habozunk, hogy talá n mé gis igazi tudá sa van mindarró l, amiben, ú gy tű nik, ké pes
ellentmondani? [54]
THEAITETOSZ: Hogy is habozhatná nk, kedves vendé gü nk? Hiszen az elhangzottak
alapjá n má r vilá gos, hogy azok kö zü l való , akik valamifé le já té kban vesznek ré szt, a

58 A phüton legszoká sosabb jelenté se „nö vé ny", azonban itt á tfogó bb é rtelemben szerepel (vö . 265 c).
59 Az utá nzá s e leı́rá sá nak kö zeli pá rhuzamá t talá ljuk az Államban (595 c skk.).
60 ta onta: "a lé tező k". A való di lé tező k é s a velü k azonos né ven nevezett utá nzatok distinkció ja má s

Plató n-mű vekben az ideá k é s a bennü k ré szesedő é rzé kelhető dolgok kü lö nbsé gé t ı́rja le.
61 Az eidólon (ké p) alá bb á tfogó fogalomké nt szerepel, melynek fajtá i a hű ké pmá s é s a megté vesztő lá tszat

(eikón, illetve phantaszma, 236 a sk.).

Plató n: A szofista Oldal 27
szá mtalan ilyen ember egyike.62
VENDEG: Tehá t amolyan szemfé nyvesztő nek é s utá nzó nak kell felfognunk.
THEAITETOSZ: Mi má snak?
XXIII. VENDEG: Rajta há t, most má r csak az a dolgunk, hogy ne eresszü k el ezt a vadat.
Hiszen má r csaknem {b} há ló ba kerı́tettü k, az egyik olyan eszkö zt alkalmazva, amit az
é rvelő beszé d szolgá ltat az effé le ké rdé sekben,63 ú gyhogy innen bizony má r nem
menekü lhet.
THEAITETOSZ: Honnan?
VENDEG: Hogy egy azok kö zü l, akik a szemfé nyvesztő k nemé be tartoznak.
THEAITETOSZ: Ebben é n is osztom a ró la alkotott vé lemé nyedet.
VENDEG: Hatá rozatunk tehá t ú gy szó l, hogy miné l gyorsabban fel kell osztanunk a
ké palkotó 64 mű vé szetet, é s ı́gy belé hatolva, ha rö gtö n szembetalá ljuk magunkat a
szofistá val, meg kell ragadnunk az é rtelem parancsa szerint, {c} aki a mi kirá lyunk, é s
neki kell felmutatnunk é s á tadnunk zsá kmá nyunkat. Ha azonban elbú jik valahol az
utá nzó mű vé szet ré szei kö zé , nyomon kell kö vetnü nk é s mindig tová bb kell osztanunk
azt a ré szt, mely ő t rejtegeti, amı́g csak el nem fogjuk. Bizonyosan sem ő , sem semmilyen
má s nem nem dicsekedhet vele, hogy valaha is kisiklott volna az olyan mó dszer elő l,
amelynek alkalmazó i ennyire ké pesek a ré szleteknek é s az egé sznek is utá najá rni.
THEAITETOSZ: Igazad van, ı́gy kell cselekednü nk.
VENDEG: A felosztá s eddig kö vetett mó dja szerint most is ú gy tű nik nekem, hogy ké t
fajtá já t lá tom magam elő tt {d} [55] az utá nzó mű vé szetnek, de az a benyomá som, azt
mé g nem tudom felfedezni, hogy a keresett forma melyikben van a kettő kö zü l.
THEAITETOSZ: Elő szö r is vé gezd el a felosztá st é s mondd meg, hogy melyik az a ké t
fajta, amirő l beszé lsz. VENDEG: Az egyik, amit lá tok benne, a ké pmá ské szı́té s mű vé szete.
Nyilvá nvaló an ezzel van dolgunk, amikor valaki a mintaké p ará nyait kö veti mind
hosszú sá gban, mind szé lessé gben, mind pedig mé lysé gben, ezenkı́vü l e a megfelelő
szı́neket is megadja minden egyes ré sznek, s ı́gy hozza lé tre az utá nzatot.
THEAITETOSZ: Mié rt, talá n nem minden utá nzó ı́gy pró bá l eljá rni?
VENDEG: Bizony nem ı́gy já rnak el azok, akik valami nagymé retű mű vet faragnak ki
vagy festenek meg. Ha ugyanis a tagok65 igazi ará nyait adná k mű vü kben vissza, {236}
tudod, hogy a felső ré szek a kelleté né l kisebbnek, az alsó k viszont nagyobbnak tű nné nek
annak kö vetkezté ben, hogy amazokat tá volró l, emezeket viszont kö zelrő l lá tjuk.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Nos, vajon nem mondanak-e bú csú t az igazsá gnak a mesterek, s a való diak
helyett nem olyan ará nyokat visznek-e bele ilyenkor ké peikbe, melyek majd szé pnek
lá tszanak?
THEAITETOSZ: De nagyon is.
VENDEG: Az első fajtá t tehá t, minthogy való ban hasonló , nem joggal hı́vjuk-e
ké pmá snak?66
THEAITETOSZ: De igen. {b}
VENDEG: S az utá nzó mű vé szetnek ezzel foglalkozó ré szé t, nemde, mint az elő bb is
tettü k, ké pmá ské szı́tő nek kell hı́vnunk?
THEAITETOSZ: Igy kell hı́vnunk.

62 A ké ziratokban az utolsó szavak tö bbfé le vá ltozatban szerepelnek; a merőn szó t Apelt javı́tja müriónra.
63 Arra a nemre kell gondolnunk, melybe a szofistá t a felosztá sos mó dszer haszná latá val besorolhatjuk.
64 A ké palkotó mestersé g (eidólopoiiké) é s az utá nzó mű vé szet (mimétiké, to mimétikon) ebben a ré szben

szinonimá k, ké ső bb az utó bbi szű kebb é rtelemben szerepel (267 a skk.).
65 A ké ziratokban szereplő kalón szó t („a szé p dolgok való di ará nyait") Badham javı́totta kólónra.
66 A „hasonló " (eikosz) é s „ké pmá s" (eikón) szavak ugyanazon szó tő szá rmazé kai

Plató n: A szofista Oldal 28

VENDEG: Minek nevezzü k viszont azt, ami - minthogy nem67 a megfelelő né ző pontbó l
szemlé ljü k – hasonló nak [56] lá tszik a szé phez, de ha valaki ké pes volna megfelelő en
á ttekinteni az ilyen hatalmas mé reteket, mé g csak nem is hasonlı́tana ahhoz, amihez
hasonló nak á llı́tja magá t? Vajon nem puszta lá tszatnak-e, minthogy nem hasonló , csak
annak lá tszik?
THEAITETOSZ: Ugyan mi má snak?
VENDEG: Nemde mind a festő mű vé szetben, mind az egé sz utá nzó mű vé szetben igen
terjedelmes ez a ré sz? {c}
THEAITETOSZ: Hogyne.
VENDEG: S ezt a mű vé szetet, mely csak lá tszatot, de nem ké pmá st á llı́t elő , nem volna-e
a leghelyesebb lá tszatkeltő mű vé szetnek nevezni?
THEAITETOSZ: De nagyon is helyes volna.
VENDEG: Ez tehá t a ké palkotó mű vé szetnek az a ké t fajtá ja, amelyrő l beszé ltem: a
ké pmá ské szı́tő é s a lá tszatkeltő .68
THEAITETOSZ: Helyes.
VENDEG: Abban a ké rdé sben viszont, amiben az imé nt is té tová ztam,69 má rmint hogy a
szofistá t a kettő kö zü l melyikben kell elhelyeznü nk, mé g most sem lá tok vilá gosan.
Való ban csodá latos é s nehezen megpillantható ez a {d} fé rfiú , hiszen most is ü gyesen é s
ravaszul egy olyan fajtá ba menekü lt, melynek kikutatá sá hoz nem vezet ú t.
THEAITETOSZ: Ugy lá tszik.
VENDEG: Vajon tudatosan csatlakozol-e a vé lemé nyemhez, vagy csak a beszé lgeté s
lendü lete ragad-e magá val, hogy a szoká s hatalmá ná l fogva gyorsan igent mondj?
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt, é s mire cé lzol?
XXIV. VENDEG: Drá ga bará tom, való ban egy minden tekintetben nehé z vizsgá ló dá s elő tt
á llunk. Ugyanis amit {e} most emlı́tettü nk: valamilyen hitet é s elké pzelé st kelteni,
lá tszani, de nem lenni valaminek, tová bbá mondani valamit, de nem igazat - mindezek a
dolgok ré gen is mindig [57] megoldhatatlan nehé zsé ggel teljesek voltak, é s most is azok.
Mert az, hogy miké ppen kell szó lnunk, amikor azt mondjuk,70 hogy való ban van olyan,
hogy valaki hamissá gokat mond vagy hamisan vé lekedik, é s miké ppen ne bonyoló djunk
ellentmondá sba, ha ezt kiejtjü k a szá nkon, {237} mindenké ppen nehé z ké rdé s,
Theaité tosz.71
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Mert az ilyen beszé d azt meré szeli felté telezni, hogy a való tlan, a nem-lé tező 72
van; má ské pp ugyanis a hamissá g nem lehetne lé tező . A nagy Parmenidé sz viszont, fiam,
má r gyermekkorunkban é s attó l kezdve mindvé gig amellett tett tanú sá got, é s azt

67 Né há ny ké ziratban a „nem" szó hiá nyzik.

68 A ké pmá ské szı́tő (eikasztiké) é s a lá tszatkeltő (phantasztiké) mestersé g nevei rokonsá gban á llnak a
„ké pmá s" (eikón) é s „lá tszat" (phantaszma) szavakkal. - Az optikai korrekció imé nt leı́rt eljá rá sá t, mely a
„lá tszatkeltő " mestersé g jellemző je, az V. szá zad elejé tő l gyakran alkalmaztá k a szobrá szatban é s a
festé szetben.
69 235 d.
70 Robinson Heindorf nyomá n kiegé szı́ti a hagyomá nyozott szö veget: hopósz... eiponta khré... <phanai> ....

Fent a javı́tott szö veget fordı́tom.

71 A mondatot ké tfé leké ppen szoká s é rtelmezni. Az egyik interpretá ció szerint a problé ma az, hogy

miké ppen lé tezhet az, ami hamis, azaz „nem való s". Kö vendi ebben az é rtelemben fordı́tja a mondatot:
„Mert vajmi nehé z mó dot talá lni arra, hogy hogyan á llı́thassa vagy gondolhassa az ember azt, hogy a
való tlan (pszeudé) való ban lé tezik, ané lkü l hogy ezzel az á llı́tá sá val ellentmondá sba ne bonyoló dné k." A
fenti fordı́tá s a má sik é rtelmezé st veszi alapul, mely szerint itt a hamis kijelenté s é s hamis ı́té let
lehető sé ge a ké rdé s (é s csak a kö vetkező lé pé sben vető dik fel az a mé lyebben fekvő problé ma, hogy ezek
elő felté telezik „a való tlan, a nem-lé tező " realitá sá t).
72 E ké t kifejezé ssel a to mé on-t pró bá lom visszaadni.

Plató n: A szofista Oldal 29

á llı́totta mindannyiszor mind pró zá ban, mind versben:
Nem teheti meg erő , hogy a nem-lé vő k legyenek; há t
ettő l az ú ttó l tartsd tá vol kutató eszed, ember.73 {b}
Errő l tehá t ő is tanú sá got tesz, de beszé dü nk maga74 is - ha alaposabban megvizsgá ljuk -
mindenné l jobban megvilá gı́tja [58] ugyanezt. Ezt a ké rdé st vegyü k há t elő szö r
szemü gyre, ha nincs ellene kifogá sod.75
THEAITETOSZ: Velem ne is tö rő dj, inká bb a beszé dre ü gyelj, hogy merre halad a
legmegfelelő bben: te magad is azt az utat kö vesd, é s engem is azon vezess.
XXV. VENDEG: Ezt kell tehá t tennü nk. Mondd há t: merhetjü k-e a szá nkon kiejteni „azt,
ami semmi mó don nincsen"?76
THEAITETOSZ: Mié rt ne?
VENDEG: De ha77 nem a szó harc kedvé é rt é s nem is tré fá bó l, hanem komolyan tesszü k
fel ezt a ké rdé st, é s {c} alapos meggondolá s utá n kellene hallgató ink kö zü l valakinek
megmondania, hogy mire kell alkalmazni ezt a nevet: „nem-lé tező ", mit gondolunk, mi
lesz a felelet? Mire é s mifé le dologra alkalmazná az illető maga, é s mire mutathat rá
nekü nk, amikor errő l ké rdezgetjü k?
THEAITETOSZ: Nehé z dolgot ké rdezel tő lem, é s ú gyszó lvá n teljesen megoldhatatlan
problé má t, legalá bbis a magamfajta ember szá má ra.
VENDEG: De annyi azé rt vilá gos, hogy a nem-lé tező t nem vonatkoztathatjuk a létezők
valamelyiké re.78
THEAITETOSZ: Hogyan is tehetné nk?
VENDEG: Ha tehá t lé tező re nem, akkor arra sem lehet a nem-lé tező t jogosan alkalmazni,
ami valami?79
THEAITETOSZ: Mié rt nem?
VENDEG: Az is bizonyá ra vilá gos elő ttü nk, hogy a {d} „valami" szó cská t is mindig
lé tező re mondjuk; mert lehetetlen [59] egymagá ban mondani, mintegy csupaszon, az
ö sszes lé tező ktő l elszigetelve, ugye?
THEAITETOSZ: Lehetetlen.
VENDEG: Azon megfontolá s alapjá n csatlakozol-e vé lemé nyemhez, hogy az, aki
„valamit" mond, szü ksé gké ppen egy valamit mond?80
THEAITETOSZ: Ugy van.

73 Fr. B7, 1 sk. DK. Az idé zet első sorá nak szö vege romlott (tout'ouda-méi), Parmenidé sz
szavait Arisztotelé sz é s Szimplikiosz alapjá n á llı́tottá k helyre (touto daméi). A 258 d
ugyanezen sorokat idé zi, egy apró nyelvi elté ré ssel (dizémenosz, illetve dizésziosz). -
Kö vendi verses fordı́tá sá t csupá n annyiban mó dosı́tottam, hogy megtartottam a „nem-
lé vő k" tö bbes szá má t (mé eonta: vö . 258 d5), mivel ennek ké ső bb jelentő sé ge lesz (238 b
- e; 239 b).
74 ho logosz autosz. A kifejezé s utalhat a kö vetkező , parmenidé szi ihleté sű é rvelé sre, vagy a nem-lé tező rő l
való beszé dre á ltalá ban. A fordı́tá s az utó bbi é rtelmezé sen alapul.
75 A vendé g elő ző megszó lalá sá ban é s itt tö mö ren megnevezi a dialó gus kö zé pső ré szé ben vizsgá lt há rom

nehé zsé get: (1) a lá tszat problé má já t; (2) a hamissá g ké rdé sé t; (3) a nem-lé tező problé má já t. Az aporiá k
kifejté se: (1) 239 c - 240 c; (2) 240 c - 241 b; (3) 237 b - 239 c.
76 to médamósz on. Vö . 240 e2; 260 d3 (a szó haszná lat szempontjá bó l tanulsá gos a 267 c8 sk.);

Parmenidész 163 c sk. E fogalmat szá mos kommentá tor „a lé tező ellenté te" (enanlion tou ontosz)
szinonimá já nak tekinti, az utó bbihoz ld. 257 b3 sk.; 258 a11 - b4; 258 d6 - 259 a1.
77 A „ha" (ei) szó Bekker javı́tá sa, a ké ziratok tö bbfé le szö vegvá ltozatot hoznak.
78 A jobb ké ziratokban nem szerepel a „valamelyiké re" (ti) szó cska.
79 Vagyis meghatá rozott dolog, amely bá rmilyen karakterrel bı́r.
80 Vö . Állam 478 b6 - 13; Parmenidész 144 c 2 - 7; Theaitétosz 188 e -189 b.

Plató n: A szofista Oldal 30

VENDEG: Merthogy a „valami" szerinted bizonyá ra egynek a jele, a „valamik"81 pedig
vagy kettőnek, vagy soknak.
THEAITETOSZ: Termé szetesen.{e}
VENDEG: Ugy lá tszik tehá t, teljessé ggel szü ksé gszerű , hogy aki nem valamit mond, az
egyá ltalá n semmit82 sem mond.
THEAITETOSZ: Szü ksé gszerű bizony.
VENDEG: Vajon akkor azt sem engedhetjü k meg, hogy az ilyen ember beszé l83 ugyan,
á mde semmit sem mond, hanem inká bb azt kell mondanunk, hogy ha valaki arra
vá llalkozik, hogy kiejtse a szá já n ezt: „nem-lé tező ", egyá ltalá n nem is beszé l?
THEAITETOSZ: Ez csakugyan betető zné az effajta beszé d nehé zsé geit. {238}
XXVI. VENDEG: Csak ne mondj mé g ilyen nagyot! Mert van mé g nehé zsé g há tra, drá ga
bará tom, é spedig a megoldhatatlan nehé zsé gek kö zü l a legelső é s legnagyobb, hiszen az
ilyenfajta beszé dnek é ppen az alapjá ra vonatkozik.
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt? Mondd meg, ne habozz!
VENDEG: Egy lé tező hö z bizonyá ra csatlakozhat egy má sik lé tező .
THEAITETOSZ: Igen. [60]
VENDEG: De lehetsé gesnek mondhatjuk-e azt, hogy a nem-lé tező hö z a lé tező k
valamelyike valaha is csatlakozzé k?
THEAITETOSZ: Hogyan mondhatná nk lehetsé gesnek?
VENDEG: Nos, a szá mot a maga egé szé ben a lé tező k kö zé soroljuk.
THEAITETOSZ: Ha egyá ltalá n bá rmi má st is lé tező nek {b} kell tartanunk.
VENDEG: Akkor há t meg se pró bá ljuk a szá mot, se a sokat, se az egyet a nem-lé tező re
alkalmazni.
THEAITETOSZ: Bizony ú gy lá tszik, helytelen pró bá lkozá s volna, mint beszé dü nk84
mutatja. VENDEG: De hogyan ejthetné ki a szá já n, vagy egyá ltalá n hogyan foghatná fel
é rtelmé vel bá rki is a nem-lé tező ket vagy a nem-lé tező t szá m né lkü l?
THEAITETOSZ: Mondd meg, hogy é rted ezt.
VENDEG: Ha „nem-lé tező krő l" beszé lü nk, vajon nem a tö bbes szá mot pró bá ljuk
alkalmazni rá ? {c }
THEAITETOSZ: De igen.
VENDEG: Ha pedig „nem-lé tező rő l" szó lunk, vajon nem az egyes szá mot? THEAITETOSZ:
Nyilvá nvaló an.
VENDEG: Má rpedig jogtalannak é s helytelennek mondtuk, ha valaki lé tező t pró bá l nem-
lé tező hö z illeszteni.
THEAITETOSZ: Teljesen igazad van.
VENDEG: Belá tod-e há t, hogy a nem-lé tező t ö nmagá ban85 nem lehet helyesen sem a
szá nkon kiejteni, sem kimondani, sem elgondolni, hanem elgondolhatatlan,
kimondhatatlan, kiejthetetlen é s é rtelmes beszé dben kifejezhetetlen?86
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van. [61] {d}
VENDEG: Nemde té vedtem tehá t, mikor az imé nt azt mondtam, hogy a legnagyobb

81 A gö rö gben itt a hatá rozatlan né vmá s ké t alakban, kettő s é s tö bbes szá mban szerepel.
82 A „semmi" (méden) etimoló giai jelenté se: „egy sem".
83 A ké ziratokban ezen a helyen legein ti („mond valamit") á ll, a ti szó cská t Schleiermacher tö rö lte.
84 Itt is ké rdé s, hogy a logosz konkré tan a vendé g é rvelé sé re utal-e, vagy pedig a nem-lé tező rő l való

beszé dre (vö . 237 b).

85 to mé on auto kath'hauto. Vö . Theaitétosz 188 d9 sk.; 189 b1 sk.
86 Vö . Parmenidé sz, fr. B2, 7 sk. DK: „mert nem ismerheted meg a nem lé tező t... é s rá sem mutathatsz"

(ford. Cziszter K. é s Steiger K.). A phraszaisz szó a „rá mutatni" mellett a „kimondani" é rtelemben is vehető .
Fr. B8, 17 DK: a nem-lé tező ú tja „elgondolhatatlan" (anoéton) é s „né vtelen" (anónümon). Vö . mé g Plató n,
Parmenidész 164 a.
Plató n: A szofista Oldal 31
nehé zsé get fogom feltá rni rá vonatkozó lag - pedig való já ban egy má sikat is tudunk
mondani, mely mé g sú lyosabb?
THEAITETOSZ: Mi lenne az?87
VENDEG: Bará tocská m, há t nem veszed é szre pusztá n az elhangzottak alapjá n, hogy a
nem-lé tező a cá foló já t is megoldhatatlan nehé zsé gbe sodorja oly mó don, hogy amikor
valaki a cá folatá val pró bá lkozik, arra ké nyszerü l, hogy rá vonatkozó lag ellentmondjon
ö nmagá nak?
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt? Mondd vilá gosabban!
VENDEG: Csö ppet sem é rdemes ná lam keresni a nagyobb {e} vilá gossá got. Hiszen é n,
bá r feltettem, hogy a nem-lé tező nek sem az egyben, sem a sokban nem lehet ré sze, é pp
ezzel az imé nt is meg most is, ı́me, egynek mondtam; hiszen ezt mondom: „a nem-
lé tező ". Bizonyá ra é rtesz.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ső t kevé ssel elő bb azt mondtam ró la, hogy „ki-ejthetetlen, kimondhatatlan é s
é rtelmes beszé dben kifejezhetetlen [van].88 Kö vetsz?
THEAITETOSZ: Kö vetlek, persze.
VENDEG: Nemde azá ltal, hogy a létet pró bá ltam {239} hozzá fű zni, ellentmondá sba
kerü ltem elő bbi á llı́tá saimmal?
THEAITETOSZ: Ugy lá tszik.
VENDEG: De menjü nk tová bb: mikor hozzá kapcsoltam a né velő t,89 ugye mint egyről
beszé ltem ró la? THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: S akkor is, mikor „é rtelmes beszé dben kifejezhetetlennek",
„kimondhatatlannak" é s „kiejthetetlennek" á llı́tottam, mint egyről szó ltam ró la. [62]
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Pedig azt á llı́tjuk, hogy ha helyesen akar szó lni az ember, ezt nem szabad sem
egynek, sem soknak meghatá rozni, ső t mé g „ennek"90 sem hı́vhatjuk, mert má r az effé le
elnevezé s ré vé n is az egy formá já val nevezné nk meg.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
XXVII. VENDEG: Minek tehá t ró lam tová bb beszé lni? {b} Hiszen ú gy talá lhatjuk, hogy
korá bban is, most is alulmaradtam a nem-lé tező t cá foló é rvelé sben. Ugyhogy - mint
mondtam - ne az é n szavaimban keressü k, hogy miké ppen kell a nem-lé tező rő l helyesen
beszé lni, hanem rajta csak, vizsgá ljuk most má r a tieidben!
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Nosza, bá tran é s derekasan, hiszen fiatal vagy, megfeszı́tve minden erő det,
pró bá lj meg helyesen szó lni ró la valamit, ú gy, hogy sem a lé tet, sem az egyes, sem a
tö bbes szá mot nem kapcsolod ö ssze a nem-lé tező vel.
THEAITETOSZ: Tú lbuzgó sá g é s helytelen vá llalkozá s {c} volna bizony, ha a te
viszontagsá gaidat lá tva vá llalkozná m rá .
VENDEG: Há t akkor, ha ú gy tetszik, hagyjunk bé ké t neked is, nekem is; s mindaddig, mı́g
olyan valakire nem talá lunk, aki ké pes ezt megtenni, á llapı́tsuk meg, hogy a szofista nagy
ravaszul olyan helyre rejtő zö tt, ahová nem vezet ú t.91

87 Winckelmann szö vegtagolá sá val. A hagyomá nyozott szö veg az elő ző fé lmondatot Theaité tosznak
tulajdonı́tja, ezt viszont a vendé g kö vetkező megszó lalá sá hoz veszi. Kö vendi fordı́tá sá ban:
„THEAITETOSZ: Mit? Van mé g nagyobb nehé zsé g is, amit kifejthetü nk? VENDEG: „... Ugyan, te csodá latos
lé ny, há t nem veszed é szre..."
88 A gö rö gben a lé tige megfelelő alakja szerepel kopulatı́ v haszná latban.
89 A fenti é rtelmezé s Cornford javı́tá sá t kö veti, aki a ké ziratok touto ("ezt") olvasata helyett a to "to" („az

'azt'") olvasatot javasolja. A gö rö gben a né velő is mutatja az egyes, illetve a tö bbes szá mot.
90 A né vmá s az elő ző tagmondatban szerepelt, a vendé g erre utal vissza.
91 Vö . 236 d.

Plató n: A szofista Oldal 32

THEAITETOSZ: Csakugyan ú gy lá tszik.
VENDEG: Igy tehá t, ha azt á llı́tjuk ró la, hogy valamifé le lá tszatkeltő mestersé g az ö vé ,
é ppen e szó haszná lat d alapjá n kö nnyen ő is fogá st talá lhat rajtunk, é s ellenü nk
fordı́thatja sajá t szavainkat: amikor ké palkotó nak nevezzü k, azt ké rdezheti tő lü nk, hogy
egyá ltalá n mit is é rtü nk ké pen. Jó l meg kell tehá t fontolni, Theaité tosz, hogy mit is
vá laszoljunk a fickó ké rdé sé re. [63]
THEAITETOSZ: Nyilvá n a vı́zben é s a tü krö kben keletkező , tová bbá a festett é s vé sett
ké peket é s egyé b effé lé ket fogunk felsorolni. {e}
XXVIII. VENDEG: Lá tszik rajtad, Theaité tosz, hogy mé g é letedben nem lá ttá l szofistá t.
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Ugy fog tenni, mintha be volna hunyva a szeme, vagy mintha egyá ltalá n nem is
volna szeme.
THEAITETOSZ: Hogyhogy?
VENDEG: Ha ı́gy adod meg a feleletet neki - vagyis ha a tü krö kben vagy az emberi
formá ló tevé kenysé g ré vé n keletkező ké peket emlegeted -, ki fogja nevetni szavaidat,
amelyeket abban a hiszemben inté zel hozzá , {240} mintha lá tna. Tettetni fogja magá t,
mintha tü kö rrő l é s vı́zrő l, s egyá ltalá n a lá tá sró l fogalma se volna, é s csupá n arró l fog
ké rdezni té ged, amit szavaid felté teleznek.
THEAITETOSZ: Tehá t mirő l?
VENDEG: Arró l, ami mindezeken á thú zó dik: sok ilyen dolgot emlı́tetté l, mé gis jó nak
lá ttad, hogy egy né vvel illesd valamennyit, mikor a „ké p" kifejezé st alkalmaztad rá juk,
abban a meggyő ző dé sben, hogy ez egy valami.92 Felelj há t é s há rı́tsd el ennek az
embernek a tá madá sá t, s ne há trá lj egy tapodtat sem.
THEAITETOSZ: Mi má st mondhatná nk, kedves vendé gü nk, mint hogy „a ké p az, ami az
igazinak a hasonló sá gá ra van formá lva, egy má sik olyasfé le dolog?"93
VENDEG: „Egy igazi má sik olyasfé le dologró l beszé lsz, {b} vagy mire é rted az
»olyasfé lé t«?"
THEAITETOSZ: „Semmi esetre sem igazit é rtek rajta, de mé gis hasonló t." [64]
VENDEG: „Es igazin való dit, való ban lé tező t94 é rtesz?"
THEAITETOSZ: „Ugy van."
VENDEG: „Nos: a nem igazi ugye ellenté te az igazinak?"
THEAITETOSZ: „Hogyne volna az!"
VENDEG: „Tehá t hasonló n nem való dit, nem való ban lé tező t95 é rtesz, ha egyszer azt
á llı́tod ró la, hogy nem igazi."
THEAITETOSZ: „Pedig valami mó don mé giscsak van."
VENDEG: „De nem igazá n, mint mondod."96

92 A vendé g a korá bbi felosztá sokban maga is szá mos helyen hangsú lyozta, hogy a helyesen alkalmazott
né vnek egysé ges nemet vagy formá t kell megneveznie (pl. 226 c; 226 e - 227 c; 232 a). A szofista
voltaké ppen joggal nem é ri be a felsorolá ssal, é s ké r á ltalá nos definı́ció t a ké pre. Vö . Theaitétosz 146 c
skk.; Menón 71 e skk.
93 A „má sik" itt a heteron fordı́tá sa, melyet má sutt a „kü lö nbö ző " szó ad vissza. A ké p nem egyezhet meg

minden voná sá ban az eredetivel, ld. Kratülosz 432 b - d. - A kö vetkező sorokban a vendé g veszi fel a
szofista szerepé t, Theaité tosz pedig sajá t magá t alakı́tja a szofistá val folytatott fiktı́v beszé lgeté sben.
94 A „való di, való ban lé tező " az ontósz on kifejezé st pró bá lja visszaadni. A kö vetkező é rvelé s

szempontjá bó l fontos, hogy a gö rö g lé tige alakjai olyan esetben is megkı́vá nhatjá k - de legalá bbis
megengedik -a kiegé szı́té st, mikor ö nmagukban á llnak. Jelen szö veghelyen pé ldá ul arra kell gondolnunk,
hogy az eredeti való ban az (van), aminek lá tszik (szemben a ké pmá ssal).
95 ouk ontósz on. Baiter szö vegalakı́tá sa, mely Proklosz tanú sá gá ra tá maszkodik; e szavak a ké ziratokban

tö bb vá ltozatban szerepelnek.

96 E mondatokat Hermann tagolta ı́gy, a ké zirati hagyomá nyban a szereposztá s má s: VENDEG: „Tehá t

hasonló n nem való dit, nem való ban lé tező t é rtesz, ha egyszer azt á llı́tod, hogy nem igazi. Pedig van."
Plató n: A szofista Oldal 33
THEAITETOSZ: „Nem bizony, csupá n annyiban, hogy való ban ké pmá s."97
VENDEG: „Eszerint, bá r nem való ban lé tező , mé gis való ban van98 az a dolog, amit
ké pmá snak mondunk?"
THEAITETOSZ: Ugy lá tszik, hogy valahogy ı́gy, nagyon kü lö nö s mó don fonó dik ö ssze a
nem-lé tező a lé tező vel.
VENDEG: Hogy is ne volna kü lö nö s? Nyilvá n lá tod má r, hogy ez a sokfejű 99 szofista most
is arra ké nyszerı́tett bennü nket ezzel a kö lcsö nö s ö sszekapcsoló dá ssal, hogy akaratunk
ellené re elismerjü k a nem-lé tező rő l, hogy bizonyos mó don van.
THEAITETOSZ: Nagyon is lá tom.
VENDEG: De haladjunk tová bb: hogyan hatá rozzuk meg a mestersé gé t, hogy
ö sszhangban maradhassunk ö nmagunkkal? [65]
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt, é s mitő l tartasz, hogy ezt ké rdezed? {d}
VENDEG: Mikor azt mondjuk ró la, hogy a lá tszat segı́tsé gé vel csal, é s a mestersé ge
valamifé le á mı́tá s, akkor azt á llı́tjuk-e vajon, hogy hamis vé lemé nyek tá madnak
lelkü nkben mestersé ge nyomá n - vagy mit mondhatunk?
THEAITETOSZ: Ezt. Mi má st mondaná nk?
VENDEG: Hamis vé lemé ny pedig az, ami a való s, lé tező dolgokkal ellenté tesen100
vé lekedik; vagy hogy van ez?
THEAITETOSZ: Igy van. Ellenté tesen vé lekedik.
VENDEG: Azt mondod tehá t, hogy a hamis vé lemé ny való tlan, nem-lé tező dolgokat vé l?
THEAITETOSZ: Szü ksé gké ppen. {e}
VENDEG: Vajon a hamis vé lemé ny ú gy vé li-e, hogy a való tlan, nem-lé tező dolgok
nincsenek, vagy pedig ú gy, hogy azok a dolgok, melyek semmi mó don nincsenek, valami
mó don vannak?101
THEAITETOSZ: Bizony szü ksé ges, hogy a való tlan, nem-lé tező dolgokró l ú gy vé lje, hogy
valami mó don vannak,102 má r ha csak egy kicsit is té ved valaki.
VENDEG: Es nemde a teljessé ggel való s, lé tező dolgokró l viszont ú gy vé li, hogy semmi
mó don nincsenek?103
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Es ez is hamis?
THEAITETOSZ: Ez is az.
VENDEG: Ugyanı́gy - gondolom - a hamis beszé det is {241} ú gy kell felfognunk, hogy a
való s, lé tező dolgokró l azt mondja, hogy nincsenek, a való tlan, nem-lé tező dolgokró l
pedig azt, hogy vannak?104
THEAITETOSZ: Hogy is lehetne má ské pp hamis? [66]
VENDEG: Ugyszó lvá n semmiké ppen. Mindezt azonban a szofista nem fogja elismerni.
„Vagy hogyan is fogadhatná el ezt bá rki jó zan eszű ember, ha mé g á ll a megá llapodá s,
hogy amire vonatkozó lag az elő bb megegyeztü nk, kiejthetetlen, kimondhatatlan,

THEAITETOSZ: „Hogyan?" VENDEG: „Nem igazá n, mint mondod."

97 Ebben a szö vegré szben a vendé g nem tesz kü lö nbsé get ké p (eidólon) é s ké pmá s (eikón) kö zö tt.
98 ouk on ... ontósz, esztin ontósz. Az első „való ban" (ontósz) Badham javı́tá sa, a ké ziratokban ouk ontósz á ll.
99 A szofistá t az Euthüdémosz 297 c sokfejű hidrá hoz hasonlı́tja.
100 tanantia toisz ouszin. A nem-lé tező az aporiá k megoldá sa szerint nem a lé tező ellenté te (ld. 257 b; 258

b; 258 e sk.; 263 b). Vö . mé g fent, 240 b.

101 mé einai ta mé onta ..., épósz einai ta médamósz onta. A „semmi mó don nem lé tező khö z" vö . a 237 b7 sk.

jegyzeté ben hivatkozott helyeket.

102 einai pósz ta mé onta.
103 médamósz einai tapantósz onta.
104 ta ... onta ... mé einai kai ta mé onta einai. A vendé g az aporiá kat megoldó ré szben is hasonló

formulá kkal ı́rja le a hamis vé lemé nyt é s beszé det, á m megmutatja ró luk, hogy nem tartalmaznak való di
paradoxont (260 c3 sk.; 263 b9; d2).
Plató n: A szofista Oldal 34
é rtelmes beszé dben kifejezhetetlen é s elgondolhatatlan?"105 Ertjü k-e, Theaité tosz, hogy
mit mond?
THEAITETOSZ: Hogyne é rtené nk. Azt veti szemü nkre, hogy ellenté tbe kerü lü nk imé nti
á llı́tá sainkkal, mikor azt meré szeljü k mondani, hogy van hamissá g mind a vé lemé nyek
kö zö tt, mind a beszé dekben? Ily mó don {b} ugyanis arra ké nyszerü lü nk, hogy a nem-
lé tező hö z tö bbszö r is hozzá illesszü k a lé tező t, noha az imé nt megá llapodtunk abban,
hogy ez a leglehetetlenebb dolog.106
XXIX. VENDEG: Jó l emlé kszel. De itt az ideje, hogy meggondoljuk, mit tegyü nk a
szofistá val. Hisz lá tod, milyen bő sé gesek é s nagyszá mú ak az ellenveté sek é s nehé zsé gek,
ha ú gy kutatjuk ő t, hogy a csaló k é s szemfé nyvesztő k mestersé gé vel pró bá ljuk egy kalap
alá venni.
THEAITETOSZ: Nagyon is jó l lá tom.
VENDEG: Pedig e nehé zsé geknek csak kis ré szé n haladtunk vé gig, holott ú gyszó lvá n
hatá rtalanul sok van belő lü k, {c} [67]
THEAITETOSZ: Akkor bizony, ha csakugyan ı́gy van, ú gy lá tszik, teljes lehetetlensé g a
szofistá t megfogni.
VENDEG: Nos há t, akkor puhá nyok mó djá ra adjuk be a derekunkat, s hagyjunk fel a
kutatá sá val?
THEAITETOSZ: A magam ré szé rő l azt mondom, hogy nem szabad felhagynunk vele, ha
csak valamennyire is ké pesek vagyunk fogá st talá lni ezen az emberen.
VENDEG: Elné zed-e há t nekem, é s - mint mondtad - meg leszel-e elé gedve, ha csak egy
kis eredmé nyt is kicsikarunk egy ilyen kemé ny é rvvel szemben?
THEAITETOSZ: Hogyne né zné m el? {d}
VENDEG: Akkor há t egy mé g nagyobb ké ré sem is van hozzá d.
THEAITETOSZ: Milyen ké ré sed?
VENDEG: Hogy ne tarts majd apagyilkosnak!
THEAITETOSZ: Ugyan mié rt?
VENDEG: Mert vé dekezé sü nk sorá n meg kell vizsgá lnunk apá nk, Parmenidé sz té telé t, é s
ki kell erő szakolnunk, hogy a nem-létező bizonyos tekintetben van, é s viszont: a létező
bizonyos tekintetben nincsen.107
THEAITETOSZ: Vilá gos, hogy valami ilyen kü zdelmet kell megvı́vnunk é rvelé sü nk sorá n.
VENDEG: Má r hogyne volna vilá gos - amint a mondá s {e} tartja - mé g a vaknak is. Mert
ha ezt nem mutatjuk meg cá folatainkkal é s nem egyezü nk meg erre vonatkozó lag, aligha
leszü nk ké pesek a nevetsé gessé get elkerü lni, amikor aká r hamis beszé drő l vagy
vé lemé nyrő l, aká r ké pekrő l, aká r ké pmá sokró l, aká r utá nzatokró l, aká r a lá tszatokró l
magukró l beszé lü nk, vagy rá adá sul az ezekkel foglalkozó mestersé geket emlegetjü k,
hiszen arra ké nyszerü lü nk, hogy ellentmondjunk ö nmagá nak.

105 Vö . 238 c8-11. A vendé g itt nem a sajá t nevé ben beszé l, hanem a szofista ellenveté sé t fogalmazza meg. -
A „kiejthetetlen, kimondhatatlan, é rtelmes beszé dben kifejezhetetlen é s elgondolhatatlan" szavakat
Robinson Madvig nyomá n tö rli. Igy a kö vetkező szö veget kapná nk: „... ha mé g á ll a megá llapodá s arra
vonatkozó lag, amiben elő ző leg megá llapodtunk?"
106 Vö . 238 a5 skk.; c5 sk. - A hamis beszé d é s a hamis vé lemé ny lehető sé gé t ké tsé gbe vonó

argumentumokat má sutt is talá lunk Plató nná l (Euthüdémosz 283 e - 284 c, 286 d; Kratülosz 385 b sk., 429
c - 430 a; Theaitétosz 188 c - 189 d; vö . Állam 476 e - 477 a; 478 b sk.). Egy papirusztö redé k szerint,
melyet Binder é s Liesenborghs adott ki, Prodikosz hasonló mó don é rvelt az ellentmondá s (antilegein)
lehetetlensé gé nek té tele mellett (vö . Euthüdémosz 285 e - 286 b). Arisztotelé sz szerint a Szó kraté sz-
tanı́tvá ny Antiszthené sz szinté n ké pviselte a hamissá g é s az ellentmondá s lehetetlensé gé nek té ziseit, vagy
legalá bbis kö vetkeznek nyelvelmé leté bő l (Metafizika 1024 b33 sk., Topika 104 b20 sk.).
107 Ld. alá bb, kü l. 256 d - 257 a; 258 a skk.; 259 b; Parmenidész 161 e -162 b. Vö . Parmenidé sz, fr. B7, 1-2

DK (a fentebb idé zett sorok); fr. B2; fr. B6; fr B8, 15—18. Parmenidé sszel má r Dé mokritosz é s Gorgiasz is
vitá ba szá llt, ld. az Utó szó 25. jegyzeté t.
Plató n: A szofista Oldal 35
THEAITETOSZ: Teljesen igaz. {242}
VENDEG: Ezé rt most el kell szá nnunk magunkat, hogy megtá madjuk az atyai té telt, vagy
pedig az egé sz [68] dologgal fel kell hagynunk, ha valami aggá ly visszatart attó l, hogy ezt
tegyü k.
THEAITETOSZ: Bennü nket azonban semmi semmiké ppen nem tarthat ettő l vissza.
VENDEG: Akkor mé g egy cseké ly harmadik ké ré sem is van.
THEAITETOSZ: Mondd csak!
VENDEG: Az imé nt hatá rozottan azt mondtam, hogy az erre vonatkozó cá folat valahogy
mindig meghaladta é s ma is meghaladja erő met.
THEAITETOSZ: Azt mondtad.
VENDEG: Igy aztá n fé lelem fog el szavaim miatt, nehogy azt hidd, hogy elment az eszem,
hogy most meg nyomban az ellenkező jé re vá ltoztatom a vé lemé nyemet. De há t {b} é pp a
te kedvedé rt vá llalkozunk rá , hogy a parmenidé szi té telt megcá foljuk, ha ugyan
megcá folhatjuk.
THEAITETOSZ: Efelő l nyugodtan fogj neki, é n egyá ltalá n nem hiszem, hogy bá rmi hibá t
elkö vetsz azzal, ha erre a cá folatra é s bizonyı́tá sra rá szá nod magad.
XXX. VENDEG: Nos há t, ugyan hogyan kezdhetne hozzá az ember egy ilyen kocká zatos
é rvelé shez? Azt hiszem, fiam, mindenké ppen szü ksé ges, hogy a kö vetkező ú tra té rjü nk.
THEAITETOSZ: Melyikre?
VENDEG: Meg kell vizsgá lnunk elő szö r is azokat a dolgokat, amelyek jelenleg magá tó l
é rtető dő nek lá tszanak elő ttü nk, há tha e té ren zavarosak a né zeteink, é s kö zben {c} tú l
kö nnyedé n szoktunk ró luk megá llapodá sra jutni egy-má ssal, mintha tisztá ban volná nk
velü k.
THEAITETOSZ: Fejezd ki vilá gosabban, amit mondani akarsz.
VENDEG: Azt hiszem, tú lsá gosan ké nyelmesen beszé lgetett velü nk Parmenidé sz é s
mindenki, aki csak valaha annak eldö nté sé hez fogott, hogy meghatá rozza a lé tező kkel
kapcsolatban, há ny van belő lü k é s milyenek.108 [69]
THEAITETOSZ: Mennyiben?
VENDEG: Az a benyomá som, hogy mindegyik affé le mesé t109 mondott nekü nk, mintha
gyermekek volná nk. Az egyik azt mesé lte, hogy há rom lé tező van,110 s ezek {d} kö zü l
egyik-má sik olykor valami mó don harcban á ll egymá ssal, má skor pedig bará tsá got kö t,
há zassá gra lé p, gyermekeket szü l é s tá plá lja szü lö tteit. Egy má sik pedig ké t lé tező rő l
beszé l,111 a nedvesrő l é s a szá razró l, vagy a melegrő l é s a hidegrő l, é s ö sszehozza é s
ö sszehá zası́tja ő ket. Az eleai nemzetsé g pedig miná lunk,112 Xenophané sztó l,113 ső t mé g

108 A pszeudo-arisztotelé szi Melissszoszról, Xenophanészról és Gorgiasz-ról 979 a14 skk. é s Sextus

Empiricus: A tudományok művelői ellen VII. 68 sk. tanú sá ga szerint Gorgiasz az itt kö vetkező á ttekinté shez
hasonló szempontok szerint vizsgá lta vé gig é s cá folta a lé tező re vonatkozó té ziseket. Plató n való szı́nű leg
tá maszkodott a Hippiaszra (vö . fr. 6 DK) visszavezethető doxográ fiai hagyomá nyra is. A Plató n-kortá rs
irodalomban Xenophó nná l (Emlékeim Szókratészról I. 1. 14), Iszokraté szné l (Helené dicsérete 3; A
vagyoncseréről 268) é s a hippokraté szi iratokban (A régi orvoslásról 1. é s 20. fejezet; Az ember
természetéről 1-2. fejezet) talá lunk hasonló á ttekinté seket.
109 müthosz
110 Gondolhatunk az V. szá zad kö zepe tá já n é lt kö ltő re é s filozó fusra, khioszi Ió nra (Iszokraté sz, A

vagyoncseréről 268) é s a VI. szá zadi theogó nia-ı́ró szü roszi Pherekü dé szre (Diogené sz Laertiosz I. 119).
111 Talá n az V. szá zadi krotó ni orvos, Alkmaió n (Iszokraté sz, uo.), vagy a szinté n V. szá zadi athé ni

Arkhelaosz, Anaxagorasz tanı́tvá nya é s Szó kraté sz mestere (Diogené sz Laertiosz II. 16).
112 A jobb ké ziratokban: par' hémón Eleatikon ethnosz ("a tő lü nk eredő eleai nemzetsé g"); Robinson a

par'hémin olvasatot fogadja el.

113 Ké rdé ses, hogy Parmenidé sz iskolá já nak való ban volt-e kö ze Xenophané szhoz, vagy csak Plató n nem

egé szen komolynak szá nt konstrukció já val van dolgunk. Az iskola mé g korá bbi tagjaira való utalá shoz vö .
Theaitétosz 179 e; itt Plató n Hé rakleitosz tanı́tá sá t Homé roszra vezeti vissza.
Plató n: A szofista Oldal 36
ré gebbtő l kezdve, ú gy adja elő a dolgot mesé iben, hogy egy az, amit „mindeneknek" szo-
ká s nevezni.114 Vé gü l az ió n é s ké ső bb bizonyos szicı́liai mú zsá k115 ú gy gondoltá k, hogy
legbiztosabb lesz {e} ö sszefonni a ké tfé le né zetet é s azt á llı́tani, hogy a lé tező : sok is meg
egy is, é s gyű lö let é s szeretet tartja ö ssze. „Mert é ppen a szé thú zó tart ö ssze ö rö kké ",116
mondjá k a [70] szigorú bb ö sszhangzatú mú zsá k. A lá gyabbak pedig lazı́tottak azon,
hogy ez mindig ı́gy volna, é s azt á llı́tjá k, hogy felvá ltva hol egy a mindensé g, é s bará tsá g
uralkodik benne Aphrodité hatalma á ltal, hol pedig sok, é s harcol {243} ö nmagá val
valami viszá ly ereje folytá n.117 Mindezek kö zö tt vajon melyik mondott igazat é s melyik
nem, nehé z volna megmondani, é s nem is volna helyé nvaló ilyen komoly ké rdé sekben
bı́rá lattal illetni ilyen tiszteletremé ltó é s ré gen é lt fé rfiakat. Azt azonban kijelenthetjü k,
ané lkü l hogy megü tkö zé st keltené nk...
THEAITETOSZ: Mit?
VENDEG: Hogy nagyon kevé sbe vettek bennü nket, sokasá got, é s csak ú gy elné ztek a
fejü nk fö lö tt. Mert mindegyikü k ú gy megy vé gig a maga mondandó já n, hogy mit sem
tö rő dik vele, vajon tudjuk-e kö vetni okfejté sé t, vagy pedig lemaradunk. {b}
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Amikor kö zü lü k valaki kiejti ezt a szó t, hogy „van", vagy „lett", vagy „lesz" sok,
vagy egy, vagy kettő , vagy pedig azt mondja, hogy a meleg ö sszekeveredik a hideggel,
má sutt118 „vegyü lé st" é s „szé tvá lá st" té telezve fel, mindabbó l, Theaité tosz, amit
mondanak, ugyan - az istenekre! - mit é rtesz meg? Mert jó magam fiatalabb koromban
azt hittem, pontosan é rtem azt is, mikor valaki arró l beszé l, amit illető en most olyan
taná cstalanok vagyunk: a nem-lé tező rő l. S most lá tod, mekkora zavarba jutottunk
miatta.
THEAITETOSZ: Lá tom. {c}
VENDEG: Nos tehá t, kö nnyen megeshet, hogy a lé tező t illető en is é pp ugyanilyen lelkü nk
á llapota: azt mondjuk, hogy ezzel aztá n má r igazá n nincs semmilyen nehé zsé gü nk, é s
é rtjü k, ha valaki e szó t kimondja, csak a [71] má sikat nem - holott mindkettő vel
szemben hasonló helyzetben vagyunk.119
THEAITETOSZ: Meglehet.
VENDEG: Es ugyanezt mondhatjuk az elő bb emlı́tett tö bbi dolgot illető en is.
THEAITETOSZ: Pontosan.
XXXI. VENDEG: Nos, a tö bbiek ké rdé sé ben ezutá n is {d} folytathatunk vizsgá ló dá st, ha
ú gy tetszik; most ellenben elő szö r azt kell megvizsgá lnunk, ami a legfontosabb é s a
leginká bb alapvető .
THEAITETOSZ: Mirő l beszé lsz? Nyilvá n azt mondod, hogy elő szö r a lé tező t kell
megvizsgá lnunk: mit akarnak kifejezni azok, akik ezt a szó t alkalmazzá k?
VENDEG: Azonnal megé rtetté l, Theaité tosz. Azt mondom ugyanis, hogy kutatá sunkban
oly mó don kell eljá rnunk, mintha csak jelen volná nak, s ı́gy ké rdezné nk ki ő ket: „Nos, ti,

114 Vö . Parmenidész 128 a sk. Erdekes mó don az eleai tanı́tá s e megfogalmazá sa kö zeli pá rhuzamot mutat
egy Hérakleitosz-töredékkel (fr. 50 DK).
115 Az utalá sok Hé rakleitoszra é s Empedoklé szra vonatkoznak.
116 Hé rakleitosz, fr. B51 DK. Plató n a Lakomában bő vebben idé zi a szö veget (187 a). Az idé zet

Hippolü toszná l (Minden eretnekség cáfolata IX. 9, 1) má s vá ltozatban maradt rá nk.
117 A vendé g Empedoklé sz cikluselmé leté re utal, amelyben a né gy elem a viszá ly uralmá nak idejé n

elkü lö nü l egymá stó l, a szeretet uralma alatt egyetlen entitá st alkot, ld. kü l fr. B17 DK.
118 A ké ziratok allothi péi olvasata, melyen a fenti fordı́tá s alapul, kissé gyanú s. A szö veg Rademacher

javı́tá sá val, Kö vendi fordı́tá sá ban: „... egy má sik meg ú gy beszé l (allosz eipéi), hogy a meleg é s a hideg
ö sszevegyü l, s ı́gy 'vegyü lé st' é s 'szé tbomlá st' té telez fel ..."
119 Vö . 250 d sk.

Plató n: A szofista Oldal 37

akik azt á llı́tjá tok, hogy a mindensé g való já ban120 meleg é s hideg, vagy má s ké t effé le {e}
alkotó ré szbő l á ll: ugyan mi az, amit mindkettő re rá mondtok, amikor azt á llı́tjá tok, hogy
a kettő együ tt is é s kü lö n-kü lö n is van? Mit é rtsü nk ezen a szavatokon: „van"? Vajon egy
harmadik dolgot ama kettő mellett, s vegyü k ú gy, hogy szerintetek a mindensé g má r
nem is kettő , hanem há rom? Mert nyilvá n nem a kettő egyikét vagy másikát hı́vjá tok
lé tező nek, amikor azt á llı́tjá tok, hogy mind a kettő egyará nt van; hiszen mindké t esetben
egy é s nem ké t lé tező vel volna dolgunk."
THEAITETOSZ: Igazad van.
VENDEG: „De talá n a kettőt együtt akarjá tok lé tező nek nevezni?"
THEAITETOSZ: Meglehet. {244}
VENDEG: Erre pedig azt feleljü k: „De, bará taim, ebben az esetben is nyilvá nvaló an
egynek mondaná tok a kettő t."
THEAITETOSZ: Igen helyesen mondod.
VENDEG: „Minthogy mi tehá t ilyen zavarba jutottunk, ti derı́tsetek kellő vilá gossá got
arra, hogy mit is akartok jelezni, amikor e szó t kiejtitek: »lé tező «. Mert nyilvá nvaló , [72]
hogy ti ezt ré ges-ré g é rtitek, mi ellenben ezelő tt azt hittü k, hogy é rtjü k, most azonban
nem talá lunk kiutat. Elő szö r tehá t errő l vilá gosı́tsatok fel bennü nket, hogy ne ké pzeljü k
azt, hogy é rtjü k á llı́tá saitokat, holott ennek é pp az {b} ellenkező je á ll fenn." Nos, fiam,
vajon hibá t kö vetü nk-e el, ha ezt mondjuk é s ezt ké rjü k, mind ezektő l, mind a tö bbiektő l,
akik a mindensé get egyné l tö bbnek mondjá k?
THEAITETOSZ: Egyá ltalá n nem.
XXXII. VENDEG: De menjü nk csak tová bb: azoktó l, akik egynek mondjá k a mindensé get,
nem kell-e megtudakolnunk, má r amennyire lehet, hogy ugyan mit é rtenek lé tező n?
THEAITETOSZ: Má r hogyne kellene.
VENDEG: Erre a ké rdé sre feleljenek tehá t: „Azt á llı́tjá tok, hogy egyetlenegy dolog
van?"121 „Azt á llı́tjuk bizony" - fogjá k felelni. Nemde?
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: „Haladjunk tová bb: hı́vtok-e valamit lé tező nek?"
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: „Vajon ugyanazt, amit egynek, s ı́gy {c} ugyanarra a dologra haszná ltok ké t
nevet, vagy hogy is van ez?"
THEAITETOSZ: Mi lehet erre a vá laszuk, vendé gü nk?
VENDEG: Vilá gos, Theaité tosz, hogy annak, aki ilyen feltevé sbő l indul ki, nem a
legkö nnyebb felelnie sem erre, sem má s egyé b ké rdé sre.
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Mert egyré szt nyilvá n nevetsé ges elismernie, hogy van két né v, ha feltevé se
szerint semmi nincsen, csak egy dolog...
THEAITETOSZ: Hogyne volna nevetsé ges?
VENDEG: Má sré szt annak sem lenne é rtelme, hogy egyá ltalá n elfogadja azt az á llı́tá st
bá rkitő l is, hogy van {d} bá rmifé le né v. [73]
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Mert ha azt té telezi fel, hogy a né v az á ltala jelö lt dologtó l kü lö nbö ző , akkor két
valamit ismer el...

120Itt a lé tige megfelelő alakja á ll konnektı́v haszná latban.

121A mondatot ké tfé leké ppen é rthetjü k: (1) egyetlen dolog lé tezik; (2) a mindensé g (vö . b4) egy (van). -
Parmenidé szné l az, hogy egyetlen dolog lé tezik, vagy hogy minden dolog egy, nem kifejtett té zis (de vö . fr.
B8, 6 é s 22-49). A ké ső bbi eleatá kná l a monizmus elő té rbe kerü l (Zé nó n, fr. B1l, B2, B3 DK; Melisszosz, fr.
B6, B8 DK), Plató n pedig má sutt is az eleai filozó fia kö zponti té teleké nt mutatja be (Parmenidész 127 d -
128 e).
Plató n: A szofista Oldal 38
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ha viszont azt felté telezi, hogy a né v azonos a dologgal, akkor vagy azt
ké nyszerü l á llı́tani ró la, hogy semminek nem a neve; vagy pedig, ha azt mondja, hogy va-
laminek a neve, ebbő l az kö vetkezik, hogy a né v pusztá n a né vnek a neve lesz, semmi
má snak...
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: Az egy pedig pusztá n egynek az egysé ge, mé gpedig megint csak122 a né vnek az
egysé ge lesz.123
THEAITETOSZ: Szü ksé gké ppen.
VENDEG: De haladjunk tová bb: vajon az egészet ettő l az egy lé tező tő l124 kü lö nbö ző nek,
vagy vele azonosnak mondjá k-e majd? {e}
THEAITETOSZ: Má r hogyne mondaná k majd azonosnak, ső t má r most is annak
mondjá k!
VENDEG: Nos há t, ha a lé tező egé sz, miké nt Parmenidé sz is mondja:
Mint a kerekded, szé p gö mbnek tö mege, kö zepé tő l
Minden irá nyban erő s egyará nt, hisz nem lehet az, hogy
Erre jobban lé tezzé k, vagy amarra kevé sbé .125
Ha tehá t ilyen a lé tező , akkor van kö zepe é s szé le, s ha ezekkel bı́r, teljes
szü ksé gszerű sé ggel vannak ré szei. Vagy te hogy gondolod? [74]
THEAITETOSZ: Eppen ı́gy.
VENDEG: Persze semmi akadá lya, hogy az, ami ré szekre {245} oszlik, az egysé ggel mint
valamennyi ré szé t á tfogó tulajdonsá ggal rendelkezzé k, é s ily mó don, amellett, hogy
minden é s egé sz, egy legyen.
THEAITETOSZ: Mié rt is ne volna az?
VENDEG: Nemde lehetetlen viszont, hogy aminek ezek tulajdonságai, az a dolog maga az
egy legyen?
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Mert azt, ami igazá n egy, nyilvá n teljessé ggel ré szek né lkü linek126 kell
mondani a helyes szá madá s szerint.
THEAITETOSZ: Persze hogy annak kell mondani.
VENDEG: Arra viszont, ami ilyen,127 nem fog rá illeni ez {b} a leı́rá s, hiszen sok ré szbő l
á ll. THEAITETOSZ: Ertem.
VENDEG: Vajon tehá t a lé tező 128 tulajdonsá gké nt bı́rja-e az egysé get, s ily mó don egy is
é s egé sz is lesz-e, vagy inká bb egyá ltalá n ne is mondjuk a lé tező t egé sznek?
THEAITETOSZ: Nehé z vá lasztá s elé á llı́tasz.
VENDEG: Bizony teljesen igazad van. Mert ha tulajdonsá ga a lé tező nek az, hogy
valamilyen mó don egy, akkor bebizonyosodik, hogy a lé tező nem azonos az eggyel, s
rá adá sul a mindensé g egyné l tö bb lesz.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ha viszont a lé tező nem egé sz annak ré vé n, {c} hogy az egé sz-volttal mint

122 Schleiermacher javı́tá sá val (au to a ké zirati „az", auto helyett).
123 A ké ziratok e mondatot tö bbfé le vá ltozatban hozzá k, a szö vegkritikusok kü lö nfé le javı́tá sokat
javasolnak. Ezekben nehé z dö nteni, hiszen a vendé g itt a monista té zis abszurd konklú zió it vonja le.
124 A to on hen kifejezé s tö bbfé leké ppen é rthető : (1) az egy lé tező ; (2) a lé tező egy; (3) az, ami egy (van).
125 Fr. B8, 43—45 DK, Kö vendi verses fordı́tá sá ban. Parmenidé szné l maga az „egé sz" (holon) szó , melyet a

vendé g a kö vetkező é rvelé sben vé gig haszná l, egyszer fordul elő (oulon, fr. B8, 4 DK), á m a szö veg né mileg
itt is bizonytalan (vö . mé g uo., 38. sor, ahol a szó hatá rozó i é rtelemben á ll).
126 A ré szek né lkü li egysé ghez vö . Parmenidész 137 c sk.
127 Ti. amilyennek Parmenidé sz imé nt idé zett sorai mondjá k.
128 A ké ziratokban itt „egé sz" (holon) szerepel, a „lé tező " (on) Schleiermacher javı́tá sa.

Plató n: A szofista Oldal 39

tulajdonsá ggal rendelkezik, azonban maga az egé sz129 van, akkor az kö vetkezik, hogy a
lé tező ö nmaga hiá nyá ban szenved.130 [75]
THEAITETOSZ: Alighanem.
VENDEG: Es e szerint a gondolatmenet szerint a lé tező - mivel meg van fosztva
ö nmagá tó l - nem-lé tező lesz.131
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: Ezenfelü l a mindensé g ismé t tö bb lesz egyné l, hiszen ı́gy mindegyikü k, a lé tező
is meg az egé sz is sajá t kü lö n termé szettel bı́r.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ha viszont az egé sz egyá ltalá n nincsen, akkor {d} egyré szt ugyanez a
kö vetkezmé ny á ll fenn a lé tező re vonatkozó lag,132 má sré szt azonfelü l, hogy nincsen,
soha nem is lehet lé tező vé . THEAITETOSZ: Ugyan mié rt?
VENDEG: Mert ami lé trejö n, akkor jö n lé tre, amikor egé sszé lesz. Ugyhogy sem a lé tet,
sem a keletkezé st nem lehet lé tező nek tartani, ha az egé szet133 nem szá mı́tjuk a lé tező k
kö zé .
THEAITETOSZ: Minden való szı́nű sé g szerint ı́gy á ll a dolog.
VENDEG: Ezenfelü l ami nem egé sz, annak semmifé le mennyisé ge nem lehet: mert ha
valamilyen mennyisé ge van, aká rmekkora legyen is, szü ksé gké ppen egé szké nt kell az
adott mennyisé ggel bı́rnia.
THEAITETOSZ: Termé szetesen.
VENDEG: Es mé g rengeteg egyé b ké rdé s - melyek {e} mindegyike szá mtalan nehé zsé ggel
terhes - merü l fel annak szá má ra, aki a lé tező t aká r kettő nek, aká r csupá n egynek
mondja.
THEAITETOSZ: Ezt nagyjá bó l má r az eddig elé bü nk ö tlö tt nehé zsé gek is vilá gosan
mutatjá k. Hiszen egyik hozza [76] magá val a má sikat, s az ú jak mindig mé g nagyobb é s
sú lyosabb zavart á rasztanak az elő ző leg elhangzottakra.
XXXIII. VENDEG: Ami azokat illeti, akik igyekeznek pontosan szá mot adni134 a lé tező é s a
nem-lé tező ké rdé sé rő l - bá r mindegyikü ket nem sikerü lt sorra vennü nk -, legyen elé g
ennyi. Most viszont azokat kell megszemlé lnü nk, akik má ské pp szó lnak e ké rdé srő l,
hogy mindebbő l belá thassuk, semmivel sem kö nnyebb azt megmondani, hogy mi {246}
a lé tező , mint azt, hogy mi a nem-lé tező .
THEAITETOSZ: Ezekre is rá kell té rnü nk tehá t.
VENDEG: Es bizony ú gy lá tszik, hogy kö zö ttü k gigá szi harc135 dú l a való sá gos lé t136
feletti né zetelté ré sü k folytá n.
THEAITETOSZ: Hogyan?

129 A vendé g megkü lö nbö zteti az egé sz-volttal mint tulajdonsággal bı́ró dolgot é s magát az egészet, vö . a
245 a hasonló distinkció já t az egy vonatkozá sá ban. Tisztá zatlan marad, hogy „maga az egy", ill. „maga az
egé sz" alatt formá kat, ideá kat kell-e é rtenü nk.
130 Ha a lé tező ben nincs meg az egé sz-volt, akkor valami létező hiá nyzik belő le, hiszen a dilemma itt

vizsgá lt á gá nak feltevé se szerint az egé sz van.

131 E kö vetkezteté s há tteré ben olyasfé le mondatok elemzé se á llhat, mint pl. „a lé tező nem [van] egé sz". -

Vö . mé g Parmenidé sz fr. B8, 32 sk.

132 Az „ugyanez a kö vetkezmé ny" nem az elő bbi fejtegeté s konklú zió ira utal vissza: az á llı́tá s csupá n annyi,

hogy amennyiben az egé sz nincsen, a lé tező sincsen. A vendé g adó sunk marad annak levezeté sé vel, hogy
jelen premisszá kbó l pontosan mié rt kö vetkezik a lé tező nem-lé te
133 A ké ziratokban: „az egyet vagy az egé szet"; a to hen é szavakat Bekker tö rö lte.
134 A diakribologoumenousz („apró lé kosan megvizsgá l", „pontosan szó l") kifejezé s talá n arra utal, hogy a

monistá k é s a pluralistá k pontosan megadtá k a lé tező k szá má t. Innen az ontoló giai né zetek vizsgá latá nak
fő szempontja a lé tező k milyensé ge (vö . 242c).
135 A gigantomachia mı́toszá hoz ld. Hé sziodosz, Istenek születése, 675-715.
136 ouszia.

Plató n: A szofista Oldal 40

VENDEG: Az egyik fé l az é gbő l, a lá thatatlan honá bó l mindent lehú z a fö ldre, kezé vel
egyenesen sziklá kat é s tö lgyeket ö lelve á t. Minden effé lé be belekapaszkodva szilá rdan
á llı́tja ugyanis, hogy csak az van, ami ellená llá st tanú sı́t é s megé rinthető , s a testet é s a
lé tet azonosnak {b} hatá rozza meg; a tö bbieket pedig, ha valaki azt meri á llı́tani kö zü lü k,
hogy van olyasmi is, ami nem bı́r testtel, rettentő en megveti, é s semmi egyé brő l hallani
sem akar tő lü k.
THEAITETOSZ: Bizony fé lelmetes emberekrő l beszé lsz; hiszen má r jó magam is sok ilyen
emberrel talá lkoztam.
VENDEG: Igy há t ellenfeleik nagy ó vatosan valahonnan fentrő l, a lá thatatlansá g honá bó l
vé dekeznek, azt erő szakolva, hogy valamifé le é rtelemmel felfogható é s testetlen
formá k137 alkotjá k az igazi lé tet; amazoknak a testé t pedig, tehá t azt, amit amazok igazi
való sá gnak138 {c} mondanak, é rveikkel apró ra szé tmorzsoljá k, é s lé t helyett [77]
valamifé le mozgá sban levő keletkezé snek139 nevezik. E ké t fé l kö zö tt, Theaité tosz, ebben
a ké rdé sben ö rö k idő k ó ta vé geé rhetetlen harc dú l.140
THEAITETOSZ: Igy igaz.
VENDEG: Hallgassuk meg tehá t sorban mindké t nemzetsé g szá madá sá t arró l a lé trő l,
amelyet megá llapı́tanak.
THEAITETOSZ: De hogyan ké rdezhetné nk ki ő ket?
VENDEG: Kö nnyebb feleletet kapnunk azoktó l, akik a lé tet a formá kba helyezik, mert
ezek szelı́debbek; {d} azoktó l azonban, akik erő szakkal mindent a testbe hú znak le, jó val
nehezebb, ső t talá n csaknem lehetetlen. Azt hiszem, a kö vetkező mó don kellene velü k
szemben eljá rnunk.
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: Legjobb volna - ha egyá ltalá n lehetsé ges lenne - té nylegesen jobbá tenni ő ket.
Ha azonban ez nem sikerü l, tegyü k ezt meg szavainkban, é s vegyü k ú gy, hogy hajlandó ak
rendesebben felelni, mint ahogyan szoktak. Mert a kü lö nb emberek vá laszai tö bbet
nyomnak a latban, mint a hitvá nyaké ; mi pedig egyé bké nt sem velü k tö rő dü nk, hanem
az igazsá got keressü k. {e}
THEAITETOSZ: Nagyon helyesen mondod.
XXXIV VENDEG: Nos, há t bı́rd rá ezeket a megjavult embereket, hogy feleljenek neked, te
pedig tolmá csold szavaikat.
THEAITETOSZ: Ugy lesz.
VENDEG: Mondjá k meg tehá t, hogy szerintü k a halandó é lő lé ny valami lé tező -e. [78]
THEAITETOSZ: Hogyne volna?
VENDEG: S nemde elismerik, hogy ez lelkes test?
THEAITETOSZ: Felté tlenü l.
VENDEG: S ily mó don a lelket a lé tező k kö zé szá mı́tjá k?
THEAITETOSZ: Igen. {247}

137 Az eidosz má sik szoká sos fordı́tá sa: idea.

138 alétheia.
139 A lé t é s a keletkezé s ilyen é rtelmű szembeá llı́tá sa a plató ni filozó fia alapvető distinkció ja, ld. pl.

Timaiosz 27 d4 skk.
140 A korporealista ontoló gia ké pviselő i nem azonosı́tható k pontosan. Felmerü lt tö bbek kö zö tt

Antiszthené sz, Arisztipposz, Dé mokritosz neve, de pl. Dé mokritosz atomi testeire nem illik a
tapintható sá g - a kritika inká bb egy tendencia, mint konkré t szemé lyek ellen irá nyul. A Törvényekben
szinté n talá lunk a korporealizmus elleni é rveket (888 d skk.). - A formá k elmé leté t a vendé g a
kö vetkező kben ugyancsak kritiká val illeti. Egyes é rtelmezé sek szerint az ellenveté sek cı́mzettjei a megarai
filozó fusok vagy tú lbuzgó Plató n-tanı́tvá nyok. E teó riá t azonban Plató n maga dolgozta ki, a kritizá lt
té ziseket megtalá ljuk a nagy ideaelmé leti dialó gusokban. Ké rdé s persze, hogy A szofista komoly
doktriná lis vá ltá st jelent-e, vagy inká bb az elmé let tisztá zatlan pontjait dolgozza ki.
Plató n: A szofista Oldal 41
VENDEG: Menjü nk csak tová bb: nemde az egyik lelket igazsá gosnak, a má sikat pedig
igazsá gtalannak mondjá k, tová bbá belá tó nak az egyiket, belá tá s hı́já n lé vő nek a
má sikat?
THEAITETOSZ: Termé szetesen.
VENDEG: S vajon szerintü k nem az igazsá gossá g é s a belá tá s141 birtoklá sa é s jelenlé te
folytá n lesz-e ilyen minden egyes lé lek, viszont az ezzel ellenté tes dolgok jelenlé te
folytá n ellenté tes minő sé gű ?
THEAITETOSZ: Igen, ezzel is egyeté rtenek.
VENDEG: De bizonyá ra azt fogjá k á llı́tani, hogy ami ké pes megjelenni valamiben é s
eltá vozni belő le, az ké tsé gkı́vü l valami lé tező .
THEAITETOSZ: Bizonyá ra ezt mondjá k.
VENDEG: Ha má rmost van mind az igazsá gossá g é s a b belá tá s é s a tö bbi kivá ló sá g é s
eré ny, mind ezek ellenté tei,142 valamint a lé lek is, amelyben ezek megjelennek, vajon
mondhatnak-e ezek kö zü l valamit lá tható nak é s tapintható nak, vagy pedig valamennyit
lá thatatlannak tartjá k?
THEAITETOSZ: Ezek kö zü l bizony aligha mondhatnak bá rmit is lá tható nak.
VENDEG: Es csak nem á llı́tjá k az ilyen dolgok bá rmelyiké rő l is azt, hogy teste van?
THEAITETOSZ: Erre má r nem fognak egysé ges feleletet adni, hanem magá ró l a lé lekrő l
azt fogjá k mondani, hogy annak szerintü k van valami teste;143 a belá tá st é s [79] a tö bbi
eré ny mindegyiké t illető en azonban, {c} amelyekrő l ké rdező skö dté l, szé gyellné k azt a
vakmerő sé get, hogy aká r azt fogadjá k el, hogy ezek egyá ltalá n nem tartoznak a lé tező k
kö zé , aká r amellett erő skö djenek, hogy mindezek testek.
VENDEG: Akkor má r nyilvá n megjavultak, Theaité tosz, ezek az emberek. Mert ezen
á llı́tá sok egyiké t sem szé gyellné k kö zü lü k azok, akiket a fö ldbe vetettek el é s onnan
keltek ki,144 hanem makacsul kitartaná nak amellett, hogy egyá ltalá n semmi mindaz,
amit nem ké pesek kezü kkel ö sszenyomni.
THEAITETOSZ: Alighanem pontosan kifejezted, hogyan gondolkodnak.
VENDEG: Ké rdezzü k tehá t meg ő ket ismé t: hiszen ha {d} hajlandó k a lé tező k kö zü l
valamit, bá rmily kicsi legyen is, testetlennek elismerni, az má r elegendő . Meg kell
ugyanis mondaniuk, hogy mi az, ami mind ezekben, mind amazokban a testtel bı́ró
dolgokban rokon termé szetű , amire való tekintettel mindkettő rő l azt mondjá k, hogy
van. Kö nnyen megeshet azonban, hogy nem talá lnak kiutat. Nos, ha csakugyan ilyesmi
tö rté nik velü k, fontold meg, vajon hajlandó ak lenné nek-e elfogadni é s elismerni, ha mi
tenné nk javaslatot, hogy a lé tező ilyen.
THEAITETOSZ: Tehá t milyen? Mondd meg, s akkor má ris tudni fogjuk.
VENDEG: Nos tehá t, azt mondom, hogy mindaz, aminek {e} termé szeté né l fogva
bá rmilyen ké pessé ge145 is van aká r [80] arra, hogy hatá st gyakoroljon bá rmi má sra,

141 A phronészeósz („belá tá s") szó Cornford betoldá sa.

142 Kü lö nö s, hogy a vendé g egyformá n kezeli az eré nyeket é s a velü k ellenté tes hitvá nysá gokat, de vö .
Állam 475 e sk.
143 A lé lek szá mos preszó kratikus filozó fus szerint egy vagy tö bb elembő l á ll, melyekbő l a kozmosz is

felé pü l; Dé mokritosz szerint gö mb alakú atomokbó l (ld. Arisztotelé sz: A lélek I. 2 é s 5).
144 A mı́tosz szerint a Kadmosz á ltal fö ldbe vetett sá rká nyfogakbó l vad harcosok tá madtak, (Euripidé sz:

Phoiníkiai nők 638 skk.; Apolló niosz Rhodiosz: Argonautika III. 1178). - A Gigá szokat is tekinthetjü k fö ld-
szü lö tteknek, hiszen Uranosznak a Fö ldbe hullott vé rcseppjeibő l szü lettek (Hé sziodosz: Istenek születése,
183-185).
145 A ké pessé g (dünamisz) az orvosi irodalomban fontos fogalom (ld. A régi orvoslásról cı́mű hippokraté szi

é rtekezé st), szerepet já tszik a kozmoló giai spekulá ció ban (vö . Parmenidé sz, fr. B9, 2), é s Plató nná l is
szá mos ö sszefü ggé sben elő fordul. A hatá sgyakorlá s/hatá sszenvedé s fogalompá rjá hoz vö . Gorgiasz 476 b
sk., Phaidrosz 270 b skk. é s Theaitétosz 156 a skk. - A dialó guson belü l a ké pessé g fogalma a formá k
egymá shoz való viszonyainak elmé leté ben is szerepet já tszik majd (254 c5 sk.; vö . 251 e9; 252 d2 sk.; 253
Plató n: A szofista Oldal 42
aká r, hogy a legkisebb hatá st is elszenvedje a legcseké lyebb dologtó l is, csak
egyetlenegyszer is - valóban van; azt a hatá rt á llapı́tom meg ugyanis a lé tező k
elhatá rolá sá ra, hogy ez nem egyé b, mint ké pessé g.146
THEAITETOSZ: Bizonyá ra elfogadjá k, hiszen ő k maguk jelenleg nem tudnak jobbat
mondani. VENDEG: Jó l van; ké ső bb talá n - aká r nekü nk, aká r nekik - valami má s ö tlik
eszü nkbe. Ami tehá t ő ket illeti, {248} egyelő re maradjunk velü k ennyiben.
THEAITETOSZ: Maradjunk.
XXXV. VENDEG: S most forduljunk a má sik fé l: az ideá k bará tai felé . Te tolmá csold az ő
vá laszaikat is.
THEAITETOSZ: Ugy lesz.
VENDEG: „Nemde a keletkezé st é s a lé tet kü lö nvá lasztjá tok147 egymá stó l
fejtegeté seitekben?"
THEAITETOSZ: „Igen."
VENDEG: „Es szerintetek testü nk ré vé n, az é rzé kelé sen keresztü l kö zö ssé gü nk148 van a
keletkezé ssel, a gondolkodá s ú tjá n, lelkü nk ré vé n pedig a való sá gos lé ttel, amely [81]
utó bbiró l azt á llı́tjá tok, hogy mindig ugyanazon á llapotban é s ugyanú gy van, mı́g a
keletkezé s mindig má ské nt é s má ské nt." {b}
THEAITETOSZ: „Csakugyan ezt á llı́tjuk."
VENDEG: „De há t, kitű nő emberek, ami ezt a kö zö ssé get illeti, mit mondjunk, mit é rtetek
ezen, mikor mindkettő re alkalmazzá tok? Vajon nem azt-e, amirő l az imé nt mi
beszé ltü nk?"
THEAITETOSZ: „Mire gondolsz?"
VENDEG: „Hogy ez a kö zö ssé g hatá st szenvedé s vagy hatá sgyakorlá s, mely valamilyen
ké pessé gbő l jö n lé tre, amikor ké t dolog talá lkozik egymá ssal." Nos, Theaité tosz, kö nnyen
megeshet, hogy te nem hallod tisztá n az ő erre adott vá laszukat, é n azonban talá n igen,
hiszen kapcsolatban vagyok velü k.
THEAITETOSZ: Mi tehá t a szá madá suk? {c}
VENDEG: Nem fogadjá k el azt, amit az imé nt a fö ldszü lö tteknek a lé tre vonatkozó lag
mondtunk.
THEAITETOSZ: Mit?
VENDEG: Nemde azt á llapı́tottuk meg a lé tező k elé gsé ges hatá raké nt, hogy megvan-e az
illető dologban a ké pessé g arra né zve, hogy hatá st szenvedjen vagy hatá st gyakoroljon
aká r a legkisebb dologra is?
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Erre tehá t azt mondjá k, hogy a keletkezé snek ré sze van a hatá st szenvedé s é s

c2; el).
146 tithemai gar boron borizein ta onta bősz esztin ouk allo tiplén dünamisz: A mondat nyelvtanilag

tö bbfé leké ppen é rtelmezhető . (1) Az esztin ki nem tett alanya a borosz: „azt á llı́tom ugyanis, hogy a hatá r,
mely elhatá rolja a lé tező ket, nem egyé b, mint ké pessé g." (2) Az esztin alanya a ta onta. Ez esetben vagy „a
lé tező ket" kell concretum pro abstracto gyaná nt felfognunk (Kö vendi fordı́tá sá ban: „azt a meghatá rozá st
á llı́tom tehá t fel, hogy a lé tező ket elhatá roljam, hogy a lé t nem egyé b, mint ké pessé g"), vagy a
„ké pessé get" abstractum pro concreto gyaná nt (..... hogy a lé tező k nem má sok, mint a ké pessé ggel bı́ró dol-
gok"). A fenti fordı́tá s mindezen lehető sé geket nyitva hagyja. (3) Robinson Campbell nyomá n a dein
(„kell") szó t toldja be a borizein utá n, é s a ta ontát veszi az esztin alanyá nak: „azt á llı́tom ugyanis, azt a
hatá rt kell szabnunk, hogy ...". Ebben az olvasatban ugyancsak vagy az onta jelent absztraktumot, vagy a
dünamisz konkré tumot. Má sok má s szö vegjavı́tá sokat javasolnak.
147 Az é rzé kelhető dolgok é s az ideá k elkü lö nü lé sé t a Parmenidész az ideaelmé let legsú lyosabb

nehé zsé geké nt mutatja be (133 a - 134 e).

148 A „kö zö ssé g" (koinónein, koinónia) A szofista pozitı́ v metafizikai elmé leté nek kulcsfogalma (ld. kü l. 251

c - 252 e; 253 el sk.; 257 a8 sk.; 260 e2 sk.; vö . 259 a4 sk). - Az é rzé kelé s é s a gondolkodá s szembeá l-
lı́tá sá hoz vö . pé ldá ul Phaidón 65 a skk.; 79 c sk.
Plató n: A szofista Oldal 43
hatá sgyakorlá s ké pessé gé ben, a lé thez ellenben ezek kö zü l egyik ké pessé g sem illik.
THEAITETOSZ: S nemde van valami abban, amit mondanak?
VENDEG: Igen, van, é s erre nekü nk azt kell mondanunk, {d} hogy mé g pontosabban meg
szeretné nk tudakolni tő lü k, vajon elfogadjá k-e, hogy a lé lek megismer, a lé t pedig
megismertetik.149
THEAITETOSZ: Ezt bizonyosan elismerik.
VENDEG: „Akkor menjü nk tová bb: megismerni, illetve megismertetni szerintetek
hatá sgyakorlá s, vagy hatá s [82] elszenvedé se, vagy mindkettő ? Vagy egyikü k hatá st
szenvedé s, má sikuk pedig hatá sgyakorlá s? Vagy pedig egyá ltalá n nem ré szesü l egyikü k
sem ezek egyiké ben sem?"
THEAITETOSZ: Vilá gos, hogy szerintü k egyikü k sem egyikben sem; mert kü lö nben
ellentmondaná nak elő bbi á llı́tá saiknak.
VENDEG: Ertem. Azt mondhatjá k,150 hogy „ha megismerni annyi, mint hatá st gyakorolni
valamire, akkor ebbő l e szü ksé gké ppen kö vetkezik, hogy ami megismertetik, hatá st
szenved el. E szerint az é rvelé s szerint tehá t a lé t, amikor megismertetik a megismeré s
á ltal, amennyiben megismertetik, annyiban hatá st szenved el, s ezá ltal mozgá sba jö n;
má rpedig mi tagadjuk, hogy ez megtö rté nhetik azzal, ami nyugvó ."151
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: Nos, Zeuszra, ilyen kö nnyen hagyjuk magunkat meggyő zni arró l, hogy a
teljessé ggel lé tező ben igazá n nincsen mozgá s, é let, lé lek, belá tá s, é s hogy nem é l é s
{249] belá tá ssal sem bı́r, hanem ü nnepé lyesen é s szent tiszteletremé ltó sá gban, é rtelem
né lkü l, mozdulatlanul nyugszik?152
THEAITETOSZ: Akkor bizony szö rnyű tant fogadná nk el, vendé gü nk. [83]
VENDEG: Talá n á llı́tsuk azt, hogy é rtelemmel bı́r ugyan, é lettel azonban nem?
THEAITETOSZ: Hogyan is á llı́thatná nk?
VENDEG: Vagy szerintü nk ezek mindketten megvannak benne, á mde nem a lelké ben
bı́rja ő ket?
THEAITETOSZ: Ugyan mi má s mó don bı́rhatná ő ket?153
VENDEG: Akkor talá n é rtelemmel, é lettel é s lé lekkel bı́r ugyan, mé gis, noha lelkes lé ny
teljessé ggel mozdulatlanul nyugszik? {b}
THEAITETOSZ: Nekem bizony mindezek a jó zan é sszel ellenté tesnek tű nnek.
VENDEG: Akkor tehá t el kell ismernü nk, hogy az, ami mozog é s a mozgá s: lé tező k.
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Nos tehá t, Theaité tosz, az elő bbiekbő l egyré szt az kö vetkezik, hogy ha
minden154 mozdulatlan volna, akkor soha senkinek semmirő l nem volna é rtelmes
belá tá sa.

149 Az ideá k bará tai az imé nt ezt á llı́tottá k (248 a11).

150 A „mondhatjá k" sző nem szerepel a gö rö g szö vegben, Robinson megfontolandó nak tartja betoldá sá t.
151 A „mozgá s" (kínészisz, kineiszthai) Plató nná l nem csupá n fizikai folyamatokat jelenthet, hanem a lé lek

é s az é rtelem mozgá sait - emocioná lis é s megismerő tevé kenysé geket - is (Törvények 896 e - 898 c;
Timaiosz 34 a). A hatá st szenvedé s (pathosz, pathéma, paszkhein) terminoló giá ja szinté n nem felté tlenü l
fizikai interakció ra utal, hanem a lé lek é szlelé si aktusá ra (Philébosz 33 d - 34 a), ső t egy tulajdonsá g (for-
ma) é s az á ltala karakterizá lt dolog absztrakt viszonyá ra is vonatkozhat (245 a1 skk.; 252 b9; 259 d2).
152 A vendé g szó noki ké rdé se való szı́nű leg arra irá nyul, hogy vajon elgondolhatjuk-e olyannak a lé tező t,

mint egy istenszobrot (vö . a festmé nyek jellemzé sé t a Phaidroszban, 275 d). - A „teljessé ggel lé tező " (to
pantelósz on) frá zis vagy azt hangsú lyozza, hogy olyasmire kell gondolnunk, ami minden megszorı́tá s
né lkü l van, ill. az, ami (vö . Állam 477 a3: itt a pantelósz on a „való ban lé tező ", ontósz on szinonimá ja, é s
ideá kra utal), vagy pedig azt, hogy a „lé tező k teljessé gé rő l" van szó (vö . 249 d4: „a lé tező é s a mindensé g",
to on te kai to pan).
153 Vö . Timaiosz 30 b; Philébosz 30 c - d.
154 A „minden" (pantón) szó Badham betoldá sa.

Plató n: A szofista Oldal 44

THEAITETOSZ: Felté tlenü l.
VENDEG: Ha viszont azt ismerné nk el, hogy minden mozgá sban van é s tovasiet, ezzel az
á llı́tá ssal is é ppen ugyanezt kü szö bö lné nk ki a lé tező k sorá bó l.
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Elő fordulhat-e szerinted valaha is nyugalom né lkü l, hogy valami ugyanabban
az á llapotban, {c} ugyanú gy van, é s ugyanarra vonatkozik?155
THEAITETOSZ: Semmi esetre sem.
VENDEG: S vajon ezek né lkü l el tudod-e ké pzelni, hogy é rtelmes belá tá s van vagy
lé trejö het bá rmilyen esetben is?156
THEAITETOSZ: A legkevé sbé sem. [84]
VENDEG: Má rpedig minden é rvvel harcolnunk kell az ellen, aki a tudá st, vagy belá tá st,
vagy megé rté st eltü nteti, é s mé gis szilá rdan á llı́t bá rmit is.
THEAITETOSZ: Mé gpedig hevesen.
VENDEG: Ugy lá tszik tehá t, hogy a filozó fus szá má ra, aki ezeket az é rté keket
mindenekfö lö tt tiszteli, teljes szü ksé gszerű sé ggel kö vetkezik ebbő l, hogy azoktó l, akik
az egyet vagy a sok formá t állítják, ne fogadja el, hogy a {d} mindensé g nyugalomban
van, azokat viszont, akik a lé tező t minden tekintetben mozgá sba hozzá k, egyá ltalá n meg
se hallgassa,157 hanem telhetetlen gyermek mó djá ra mindkettőnek - ami csak
mozdulatlan é s mozgá sban van -158 á llı́tsa a lé tező t é s a mindensé get.
THEAITETOSZ: Teljesen igazad van.
XXXVI. VENDEG: Nos, nem tű nik-e ú gy, hogy immá r kellő ké ppen kö rü lzá rtuk
okfejté sü nkkel a lé tező t?
THEAITETOSZ: De nagyon is.
VENDEG: Ajaj, bizony mé gsem,159 Theaité tosz; azt hiszem, csak most fogjuk mé g
felismerni a kö rü lö tte forgó vizsgá ló dá s teljes nehé zsé gé t.
THEAITETOSZ: Má r megint mit mondtá l, é s hogy é rted ezt? {e}
VENDEG: Drá ga bará tom, há t nem veszed é szre, hogy é pp most vagyunk a legteljesebb
tudatlansá gban felő le, mikö zben az a benyomá sunk, hogy mondtunk valami é rtelmeset?
THEAITETOSZ: Nekem legalá bbis ez a benyomá som, s nem egé szen é rtem, hogy má r
megint hogyan jutottunk é szrevé tlenü l ilyen helyzetbe.
VENDEG: Nos tehá t, vizsgá ld meg alaposabban, hogy vajon a most elfogadottak alapjá n
nem ké rdezhetik-e {250] joggal tő lü nk ugyanazt, amit mi ké rdeztü nk az imé nt azoktó l,
akik azt á llı́tottá k, hogy a mindensé g való já ban meleg é s hideg.160 [85]
THEAITETOSZ: Mit is ké rdeztü nk akkor? Emlé keztess rá .
VENDEG: Szı́vesen; é s ezt ú gy pró bá lom megtenni, hogy kö zben ké rdezlek té ged,
ugyanú gy, mint akkor azokat, hogy ily mó don egyú ttal né mi elő rehaladá st is tegyü nk.
THEAITETOSZ: Helyes.
VENDEG: Nos, nemde azt mondod, hogy a mozgá s é s a nyugalom a lehető
legellenté tesebb egymá ssal?161

155 Tö bbek kö zö tt ezeket a jellemző ket emlı́ti Plató n az é rtelem (nousz) mozgá sá nak leı́rá sá ban, melyet a
kö rmozgá shoz hasonlı́t (Törvények 898 a sk., vö . Timaiosz 34 a).
156 Az é rvet, mely szerint a nyugalom né lkü l nem lehetsé ges megismeré s/tudá s, kü lö nfé le vá ltozatokban

szá mos helyen megtalá ljuk Plató nná l (pl. Kratülosz 439 b - 440 d; Theaitétosz 181 b skk.; vö . Parmenidész
135 b sk.).
157 A mozgá s/nyugalom, illetve a mozgó dolgok / nyugvó dolgok hı́ vei kö zö tti kontraszthoz vö . Kratülosz

436 e skk.; Theaitétosz 152 d skk.; 179 d skk.; Xenophó n: Emlékeim Szókratészról I. 1. 14.
158 Vö . Törvények. 893 b sk.
159 A tagadó szó Badham betoldá sa.
160 243 d - 244 b.
161 A mozgá s é s a nyugalom viszonyá hoz ld. a 255 b1-hez ı́rott jegyzetben hivatkozott szö veghelyeket.

Plató n: A szofista Oldal 45

THEAITETOSZ: Termé szetesen.
VENDEG: De azt mondod ró luk, hogy a kettő együ tt is é s kü lö n-kü lö n is egyará nt van?{b}
THEAITETOSZ: Persze, hogy azt mondom.
VENDEG: S vajon amikor elismered, hogy vannak, ezzel mindkettő rő l kü lö n-kü lö n é s
együ ttvé ve azt á llı́tod, hogy mozognak?
THEAITETOSZ: Semmi esetre sem.
VENDEG: De talá n azt jelzed, hogy nyugalmi á llapotban vannak, amikor azt mondod
ró luk, hogy vannak?
THEAITETOSZ: Ugyan má r!
VENDEG: Akkor tehá t a lé tező t ezek mellett valami harmadiknak szá mı́tod a lelkedben, s
minthogy ez szerinted mind a nyugvá st, mind a mozgá st á tfogja, egybefoglaltad ő ket, é s
a lé ttel való kö zö ssé gü ket tartva szem elő tt mondtad mindkettő rő l, hogy vannak? {c}
THEAITETOSZ: Alighanem csakugyan valami harmadiknak gyanı́tjuk a lé tező t, mikor a
mozgá sró l é s a nyugalomró l azt mondjuk, hogy vannak.
VENDEG: A lé tező tehá t nem a mozgá s é s a nyugalom együ ttvé ve, hanem bizony valami
ezektő l kü lö nbö ző .162
THEAITETOSZ: Ugy lá tszik.
VENDEG: Sajá t termé szete szerint163 tehá t a lé tező se nem nyugszik, se nem mozog.
THEAITETOSZ: Alighanem ı́gy van. [86]
VENDEG: Ezek utá n ugyan merre fordı́tsa elmé jé t az, aki valami vilá gosat szeretne
magá nak szilá rdan megá llapı́tani ró la?
THEAITETOSZ: Té nyleg, merre is?
VENDEG: Azt hiszem, ezek utá n semerre sem lesz valami kö nnyű . Mert ha valami nem
mozog, hogyhogy nincs {d} nyugalomban? Vagy ami semmi mó don nincs nyugalomban,
hogyhogy nem mozog tehá t? Má rpedig a lé tező most ú gy mutatkozott elő ttü nk, mint
ami kı́vü l á ll mindkettő n. Há t lehetsé ges ez?
THEAITETOSZ: Bizony a lehető leglehetetlenebb.
VENDEG: Nos, ebben a helyzetben helyé nvaló lesz emlé kezetü nkbe idé znü nk a
kö vetkező t.
THEAITETOSZ: Mit?
VENDEG: Hogy amikor azt ké rdezté k tő lü nk, mire kell alkalmazni a 'nem-lé tező ' nevet, a
legnagyobb zavarba bonyoló dtunk. Emlé kszel?
THEAITETOSZ: Hogyne.
VENDEG: S talá n most kisebb zavarban vagyunk a {e} lé tező t illető en?
THEAITETOSZ: Nekem, vendé gü nk, ú gy tű nik, hogy - ha lehet ilyet mondani - mé g
nagyobb zavarban vagyunk.164
VENDEG: Akkor há t á lljon itt elő ttü nk ez a jó l megá llapı́tott zavar. S minthogy a lé tező é s
a nem-lé tező egyenlő en ré szesü lnek a zavarban, most má r remé nyü nk van rá , hogy ha
az egyikre - aká r kisebb, aká r nagyobb mé rté kben - fé ny derü l, ugyanú gy a má sikra is
fé ny fog derü lni. Ha viszont {251} egyikü ket sem leszü nk ké pesek megpillantani, akkor
legalá bb a kettő re együ ttesen figyelve kö vetjü k nyomon165 gondolatmenetü nket,
amennyire tő lü nk telik, illendő en.
THEAITETOSZ: Helyes. [87]

162 E konklú zió lá tszó lag ö sszeegyeztethetetlen a mozgá s é s a nyugalom hı́vei kritiká já nak eredmé nyeké nt
kapott té tellel, mely szerint a lé tező a mozgó é s a nyugvó dolgok ö sszessé ge (249 d).
163 A „sajá t termé szete szerint" (kata tén hautou phüszin) kité telhez vö . 255 e5 (dia tén hautou phüszin).
164 Vö . 243 b sk.
165 A ké ziratokban itt a diószometha („eltaszı́t", „elvet", „á tvergő dik valamin") szó szerepel, amely nehezen

illeszthető a kontextusba. Robinson a diakribószometha vagy diabebaiószometha („alaposan megvizsgá l"

ill. „megerő sı́t") javı́tá st javasolja. A „nyomon kö vet" (dióxometha) megoldá s Heindorftó l szá rmazik.
Plató n: A szofista Oldal 46
XXXVII. VENDEG: Nos tehá t, beszé ljü nk arró l, milyen mó don tudjuk sok né vvel mindig
ugyanazon dolgot megnevezni.
THEAITETOSZ: Mire é rted ezt? Mondj pé ldá t!
VENDEG: Egy emberrő l ké tsé gkı́vü l beszé lü nk oly mó don, hogy sok mindenfé le nevet
alkalmazunk rá : szı́neket tulajdonı́tunk neki, kü lö nfé le alakokat é s nagysá gokat, hit-
vá nysá gokat é s eré nyeket, s mindezen esetekben é s {b} szá mtalan egyé b alkalommal
nemcsak azt mondjuk ró la, hogy ember, hanem azt is, hogy jó , é s szá mtalan egyé b
dolgot. Ugyanezen a mó don a tö bbi dolgot is mindegyiket egynek té telezzü k fel,
ugyanakkor soknak mondjuk é s sok né ven emlı́tjü k.
THEAITETOSZ: Igaz, amit mondasz.
VENDEG: S azt hiszem, ezzel dú s lakomá t ké szı́tettü nk a fiatalok é s a ké ső n tanuló
ö regek szá má ra. Mert legott mindegyiknek ké zné l van az ellenveté s, hogy lehetetlen az,
hogy a sok egy, é s viszont az egy sok legyen, é s nyilvá n ö rö mü ket lelik abban, hogy nem
engedik az embert jó nak {c} mondani, hanem a jó t jó nak, az embert pedig embernek.
Hiszen, Theaité tosz, gondolom, te is gyakran talá lkozol olyanokkal, akik effé lé kben
buzgó lkodnak - olykor idő sebb emberek ezek, akik az é rtelem kincsé ben való sze-
gé nysé gü k folytá n elcsodá lkoznak az ilyesmin, ső t azt ké pzelik, hogy ezzel valami csodá s
bö lcsessé gre bukkantak.166
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy van.
VENDEG: Hogy tehá t é rvelé sü nk mindazokhoz szó ljon, {d} akik valaha is, bá rmiké ppen
is fejtegeté sekbe [88] bocsá tkoztak a való sá gos lé tre vonatkozó lag, a most
elmondandó kat - ké rdé s formá já ban - inté zzü k mind ezekhez, mind a tö bbiekhez,
akikkel csak elő ző leg167 beszé lgettü nk.
THEAITETOSZ: S mik lesznek e ké rdé sek?
VENDEG: „Vajon se a lé tet ne kapcsoljuk hozzá a mozgá shoz é s a nyugalomhoz, se
semmi má st semmi má shoz, hanem fejtegeté seink kö zben ú gy kezeljü k ő ket, hogy nem
vegyı́thető k ö ssze, é s ké ptelenek rá , hogy egymá sban ré szesedjenek? Vagy gyű jtsü k
mindnyá jukat együ vé , mintha ké pesek volná nak kö zö ssé gre lé pni egymá ssal?168 Vagy
pedig ú gy fogjuk fel a dolgot, hogy né melyek {e} ké pesek erre, má sok viszont nem?" Nos,
Theaité tosz, mit mondjunk: e lehető sé gek kö zü l melyiket fogjá k vá lasztani?
THEAITETOSZ: En ugyan az ő nevü kben semmit sem tudok erre vá laszolni.
VENDEG: Akkor egyenké nt vá laszolgass, é s ú gy pró bá ld megvizsgá lni, hogy mi
kö vetkezik minden egyes feltevé sbő l.
THEAITETOSZ: Rendben van.
VENDEG: Tegyü k fel tehá t, ha neked is ú gy tetszik, hogy elő szö r azt á llı́tjá k, hogy
semminek sincs semmi ké pessé ge arra, hogy bá rmivel is bá rmilyen tekintetben kö zö s-
sé gre lé pjen. „Nemde tehá t a mozgá s é s a nyugalom semmiké ppen sem ré szesü lnek a
lé tben?"

166 Hasonló ironikus leı́rá st ad errő l az é rvelé srő l a Pbilébosz 14 c skk. Az é rvelé snek alapul szolgá ló
szemantikai é s ontoló giai atomizmus elmé leté t a Theaitétosz 201 d skk. szinté n kritizá lja. Egyes kutató k
szerint Plató n ellenveté sei Antiszthené sz ellen irá nyulnak; szó ba jö hetnek mé g a szofistá k, akik ezzel a
fajta szemantikai atomizmussal a hamissá g é s ellentmondá s lehetetlensé gé nek paradox té teleit
tá masztjá k alá (ld. a 241 b3-hoz ı́rott jegyzetben idé zett szö veghelyeket). Felvető dö tt az is, hogy Plató n
sajá t korá bbi ontoló giá já t bı́rá lja felü l, melyben az é rzé kelhető dolgok atomi karakterek kupacai. „Az egy
nem lehet sok" é rve feltehető leg Zé nó nra megy vissza (Phaidrosz 261 b-d; vö . Parmenidész 127 e; 129 b -
d).
167 Ti. az elő dö k ontoló giai té teleinek vizsgá lata sorá n (242 b skk.).
168 A Kratülosz 386 d a szofista Euthü dé mosznak tulajdonı́tja a né zetet, mely szerint mindig minden

(attribú tum) minden dolgot megillet. - Anaxagorasz kozmoló giai ö sszefü ggé sben á llı́totta, hogy minden
dologban mindenbő l van egy ré sz, fr. 6 DK.
Plató n: A szofista Oldal 47
THEAITETOSZ: „Nem bizony." {252}
VENDEG: „Nos: lesz-e bá rmelyik is kettő jü k kö zü l, ha egyszer semmi kö ze nincs a
lé thez?"
THEAITETOSZ: „Nem lesz."
VENDEG: Nos, ha ezt elfogadjá k, ú gy lá tszik, má ris megdő lt minden eddigi á llá spont:
mind azoké , akik a mindensé get mozgá sba hozzá k, mind azoké , akik egynek é s
nyugvó nak tartjá k, mind pedig azoké , akik szerint a lé tező k mint formá k mindig
ugyanazon á llapotban é s [89] ugyanú gy vannak.169 Hiszen mindezek hozzá juk
kapcsoljá k a lé tet, egyesek azzal az á llı́tá sukkal, hogy valóban mozognak, má sok pedig
azzal a kijelenté sü kkel, hogy valóban nyugvó á llapotban vannak.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van. {b}
VENDEG: Ső t azok is, akik egyszer ö sszeillesztik, má sszor pedig szé tvá lasztjá k az ö sszes
dolgot, aká r ú gy, hogy egybefoglaljá k é s ebbő l az egybő l hatá rtalan sokat szá rmaztatnak,
aká r ú gy, hogy hatá rozott szá mú elemekre vá lasztjá k szé t, é s ezekbő l rakjá k ö ssze -
mindegy, hogy azt té telezik-e fel, hogy ez felvá ltva megy vé gbe, vagy azt, hogy á llandó an -,170
mindezzel semmit nem mondaná nak, ha egyszer semmifé le ö sszevegyü lé s nincsen.
THEAITETOSZ: Ez ı́gy van.
VENDEG: De akik mind kö zü l a leginká bb nevetsé ges mó don folytatjá k fejtegeté seiket,
azok é ppen azok, akik nem engedik meg, hogy bá rmit is - egy tő le kü lö nbö ző
tulajdonsá ggal való kö zö ssé ge alapjá n - annak nevé vel illessü nk.171 {c}
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Minden dolog vonatkozá sá ban arra ké nyszerü lnek, hogy a „van", a „kü lö n", a
„tö bbiektő l" é s az „ö nmagá ban" kifejezé st alkalmazzá k,172 s mé g szá mtalan má s ilyet.
Mivel ezektő l é s ö sszekapcsolá suktó l ké ptelenek tartó zkodni kijelenté seikben, nincs
szü ksé gü k arra, hogy má s cá folja meg ő ket, hanem - mint a mondá s tartja - há zukban az
ellensé g, aki szembeszá lljon velü k, s ezt a benső jü kbő l titokzatosan meg-megszó laló
fickó t [90] magukkal cipelve, mint valami furcsa Eurü klé sz,173 já rnak-kelnek a vilá gban.
THEAITETOSZ: Igy van. Teljesen talá ló hasonlatot {d} mondasz.
VENDEG: Mi volna viszont, ha megengedné nk, hogy mindennek meglegyen a ké pessé ge
arra, hogy egymá ssal kö zö ssé gre lé pjen?
THEAITETOSZ: Ezt má r é n magam is ké pes vagyok megoldani.
VENDEG: Hogyan?
THEAITETOSZ: Ugy, hogy maga a mozgá s teljessé ggel nyugalomban volna, maga a
nyugalom viszont mozogna, ha egyszer hozzá já rulhatná nak egymá shoz.
VENDEG: Es nemde ezt - má rmint hogy a mozgá s nyugodjé k, é s a nyugalom mozogjon -
a legszigorú bb szü ksé gszerű sé g teszi lehetetlenné ?174
THEAITETOSZ: Persze.
XXXVIII. VENDEG: Akkor há t csak a harmadik lehető sé g marad há tra. THEAITETOSZ:
Igen.
VENDEG: Má rpedig ezen á llı́tá sok kö zü l az egyik szü k- e sé gké ppen igaz: vagy
minden hajlandó egymá ssal ö sszevegyü lni, vagy semmi sem hajlandó , vagy né melyek
hajlandó ak, né melyek viszont nem. THEAITETOSZ: Termé szetesen.

169 Ugyanezen á llá spontokat emelte ki a megelő ző tá rgyalá sbó l a 249 c sk.
170 Az utalá sok Empedoklé sz é s Hé rakleitosz fentebb emlı́tett tanı́tá saira vonatkoznak (242 d sk.). Olyan
elmé letrő l, melyben a „hatá rtalan" szerepet já tszik, eddig nem esett szó ; talá n Anaxagoraszra gondolha-
tunk, vö . Arisztotelé sz: Fizika 187 a23 skk.
171 E né zet ké pviselő i szerint nem megengedett, hogy pl. egy embert jó nak mondjunk, ld. 251 b sk.
172 Ti. mikor kimondjá k té zisü ket: „minden dolog kü lö n a tö bbiektő l, ö nmagá ban van".
173 Hasbeszé lő jó s, akit Arisztophané sz is emlı́t (Darazsak 1017-1020).
174 A mozgá s é s a nyugalom viszonyá hoz ld. a 255 b1-hez ı́rott jegyzetben hivatkozott szö veghelyeket.

Plató n: A szofista Oldal 48

VENDEG: De kö zü lü k kettő lehetetlennek mutatkozott. THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Tehá t mindenki, aki helyesen akar vá laszolni, azt fogja elfogadni, amelyik mé g
megmarad a há rom kö zü l.
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy van.
VENDEG: Nos, minthogy né melyek hajlandó k ö sszekapcsoló dni, má sok viszont nem,
kö rü lbelü l ú gy viselkednek, [91] {253} ahogyan a beszé dhangok.175 Mert ezek kö zü l is
né melyek ö sszeillenek, né melyek viszont nem illenek ö ssze egymá ssal.
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: S a tö bbiek kö zü l kivá lnak a magá nhangzó k, mert ezek, mint valami kö telé k,
vé gigvonulnak az ö sszes hangokon á t, ú gyhogy né lkü lü k a tö bbiek kö zü l sem lehet
egyiket a má sikhoz illeszteni.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Nos, vajon mindenki tudja-e, hogy melyik hang melyikkel ké pes kö zö ssé gre
lé pni, vagy szaké rtelemre176 van szü ksé ge annak, aki helyesen akar e ké rdé sben eljá rni?
THEAITETOSZ: Szaké rtelemre van szü ksé ge.
VENDEG: S milyen té ren?
THEAITETOSZ: A nyelvtan teré n. {b}
VENDEG: Menjü nk csak tová bb: vajon nem ı́gy á ll-e a dolog a magas é s mé ly hangokat
illető en is? Az, akinek megvan a szaké rtelme ahhoz, hogy felismerje, mely hangok
vegyı́thető k egymá ssal é s melyek nem, zeneé rtő ; aki viszont nem é rt ehhez, az nem?
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Es a szaké rtelem, illetve a kontá rsá g tö bbi terü leté n is hasonló viszonyokat
fogunk talá lni.
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: Nos tehá t, minthogy elfogadtuk, hogy a nemek177 is ugyanilyen viszonyban
vannak egymá ssal vegyü lé sü ket illető en, vajon nem valamilyen tudá sra tá maszkodva
kell-e é rvelé sein á thaladnia annak, aki helyesen akarja [92] megmutatni, hogy mely
nemek melyekkel vannak ö sszhangzá sban, é s melyek nem fé rnek ö ssze egymá ssal?
Valamint c azt is, hogy vannak-e kö ztü k olyanok, amelyek az ö sszeset á thatva
ö sszekapcsoljá k ő ket oly mó don, hogy ké pesek legyenek egymá ssal ö sszevegyü lni;
má sfelő l pedig, hogy az elkü lö nü lé sekné l vannak-e má s olyanok, melyek az egé szeken
keresztü lhú zó dva az elkü lö nü lé s okai?178
THEAITETOSZ: Má r hogyne volna ehhez tudá sra szü ksé g, mé ghozzá arra, amelyik
minden tudá s kö zö tt talá n a legfő bb?
XXXIX. VENDEG: S minek nevezzü k, Theaité tosz, ezt a tudá st? Vagy talá n - Zeuszra -
é szrevé tlenü l a szabad emberek179 tudá sá ra bukkantunk, é s mı́g a szofistá t kerestü k,
elő bb talá ltuk meg a filozó fust? THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Nem azt mondjuk-e, hogy a dialektika teré n {d} mű kö dő tudá s sajá tja, hogy

175 A szö vegben szereplő gramma egyará nt jelent betű t é s beszé dhangot; jelen ö sszefü ggé sben első sorban
az utó bbira kell gondolnunk. A tudá s - é s kü lö nö ské ppen a formá k viszonyait vizsgá ló dialektika - ter-
mé szeté t Plató n ké sei dialó gusaiban má sutt is a betű k/beszé dhangok é s a zenei hangok á tfogó ,
rendszerszerű ismereté nek pé ldá já val vilá gı́tja meg (Az államférfi 277 e skk.; 285 c sk.; Philébosz 17 a
skk.; vö . mé g Kratülosz 424 c - 426 b). Erdekes mó don a Theaitétoszban megvizsgá lt é s elvetett atomista
ismeretelmé leti é s ontoló giai teó riá t szinté n a betű k é s szó tagok hasonlata vezeti be (201 d skk.).
176 tekhné.
177 A vendé g ettő l a ponttó l kifejezetten nemek és formák (genosz, eidosz, idea) kö zö tti viszonyokra

vonatkoztatja az atomista té zis vizsgá latá nak konklú zió it.
178 Az emlı́tett speciá lis nemeket a vendé g az imé nti hasonlat magá nhangzó i ú tjá n vezette be a

tá rgyalá sba. Ilyen formá k a lé tező é s a kü lö nbö ző , melyek alapvető szerepet já tszanak majd a nem-lé tező
problé má já nak megoldá sá ban (ld. kü l. 254 b1O - cl; 255 e3 - 6; 256 d11 - e4; 258 d7 - e2; 259 a5 sk.).
179 A filozó fus szabad emberké nt való jellemzé sé hez vö . Theaitétosz 172 d skk.

Plató n: A szofista Oldal 49

nemek szerinti felosztá sokat vé gez,180 é s sem azonos formá t nem tart kü lö nbö ző nek,
sem azt, ami kü lö nbö ző , nem vé li azonosnak?181
THEAITETOSZ: De igen, ezt mondjuk. VENDEG: S nemde, aki ezt ké pes megtenni, az
kellő ké ppen é szreveszi azt az egy formá t, mely sok dolgon á t, melyek mindegyike
kü lö ná ll, mindenü tt szé tterjeszkedik, é s a sok, egymá stó l kü lö nbö ző formá t, melyeket
egy forma ö vez kı́vü lrő l, é s megint csak azt az egy formá t, mely sok egé szen á t egyben
kapcsoló dik ö ssze, é s a sok formá t, [93] {e} melyek teljesen el vannak kü lö nı́tve.182
Ebben á ll annak a tudá sa, hogy miké nt dö ntsü k el nemek szerinti megkü -
lö nbö zteté sekkel, mennyiben ké pes mindegyikü k kö zö ssé gre lé pni má sokkal, é s
mennyiben nem.
THEAITETOSZ: Teljessé ggel ı́gy van.
VENDEG: A dialektiká t azonban - gondolom - nem fogod má snak tulajdonı́tani, csak
annak, aki tisztá n é s mé ltó ké ppen filozofá l.
THEAITETOSZ: Hogyan is tulajdonı́thatná má snak az ember?
VENDEG: A filozó fust tehá t valami ilyen helyen fogjuk megtalá lni, ha keressü k, aká r
most, aká r ké ső bb; bá r ő t {254} is nehé z dolog vilá gosan megpillantani, csakhogy ez a
nehé zsé g má s termé szetű , mint a szofista megtalá lá sá é .
THEAITETOSZ: Mennyiben?
VENDEG: A szofista a nem-lé tező sö té tsé gé be menekü l, forté lyosan alkalmazkodva
hozzá , s a hely sö té tsé ge miatt nehé z é szrevenni. Igy van?
THEAITETOSZ: Való szı́nű leg.
VENDEG: A filozó fust viszont, aki gondolataival mindig183 a lé tező formá já n csü gg,
é ppen a hely fé nyessé ge folytá n nem valami kö nnyű megpillantani: mert a tö meg lelki
{b} szemei ké ptelenek kitartó an az istenire tekinteni.
THEAITETOSZ: Az elő bbiné l nem kevé sbé való szı́nű , hogy ez is ı́gy van.
VENDEG: Nemde a filozó fust illető en hamarosan mé lyreható bb vizsgá ló dá st
folytathatunk, ha mé g lesz hozzá kedvü nk;184 ami azonban a szofistá t illeti, vilá gos, hogy
nem szabad abbahagynunk a dolgot, mı́g kellő ké ppen szemü gyre nem vettü k.
THEAITETOSZ: Ugy van.
XL. VENDEG: Nos tehá t, minthogy megá llapodtunk abban, hogy a nemek kö zü l né melyek
hajlandó k [94] kö zö ssé gre lé pni egymá ssal, né melyek pedig nem, é s egyesek csak
kevesekkel, má sok viszont sokakkal, vé gü l né melyeket semmi sem akadá lyoz abban,
hogy aká r az {c} ö sszeset á thatva mindegyikkel kö zö ssé gre lé pjenek, ezek utá n a
kö vetkező mó don vizsgá ló dva kö vessü k tová bb é rvelé sü nk meneté t. Ne az ö sszes
formá kra vonatkozó lag vé gezzü k a kutatá st, nehogy a sok kö zö tt ö sszezavarodjunk,
hanem vá lasszunk ki né há nyat azok kö zü l, amelyeket a legfontosabbaknak185
mondanak, s né zzü k meg elő szö r, hogy milyen mindegyikü k, azutá n pedig, hogy mi a
helyzet velü k az egymá ssal való kö zö ssé g ké pessé gé nek tekinteté ben, hogy ily mó don,

180 A dialektika nem csak A szofistában, hanem má r az Államban is a tudá s legmagasabb formá ja
(episztémé megiszté illetve megiszton mathéma, 504d2 skk., 519 c9 skk.), á m a ké t dialó gus elté rő leı́rá st
ad ró la. A dialektiká t a ké sei dialó gusok gyakorta ö sszekapcsoljá k a fel-osztá sos meghatá rozá s
mó dszeré vel, ld. a 218 d5 jegyzeté ben hivatkozott szö veghelyeket.
181 Vö . Az államférfi 278 b sk.; 285 a.
182 Ehhez a nehé z mondathoz vö . Az államférfi 285 a sk. pá rhuzamos fejtegeté sé t.
183 A szö veget má ské pp is é rthetjü k: „... aki gondolataival az ö rö kké lé tező formá já n csü gg ...".
184 Ld. a 217 a4-hez ı́rott jegyzetet.
185 „Igen fontos" vagy „igen nagy" nemekrő l (megiszta gené), illetve „ré szekrő l", melyek tö bb fajtá t

foglalnak magukban, a felosztá sokban má r esett szó (220 b; 222 b; 229 b). A kifejezé s haszná lata itt elté -
rő : utalhat arra, hogy a ké rdé ses nemekben sok (a lé tező ben minden) má s nem ré szesedik, vagy
egyszerű en arra, hogy az elő dö k ontoló giai né zeteinek vizsgá latá ban ezek a nemek fontos szerepet
já tszottak (ld. kü l. 248 e skk.).
Plató n: A szofista Oldal 50
mé g ha nem tudjuk is teljes vilá gossá ggal megragadni a lé tező t é s a nem-lé tező t,
legalá bb ne maradjunk adó sok a szá madá ssal rá juk vonatkozó lag, amennyire ezt
jelenlegi vizsgá ló dá sunk mó dja megengedi - há tha valamiké ppen sikerü l {d} bü ntetlenü l
szabadulnunk, noha azt á llı́tjuk, hogy a nem-lé tező valóban nem-lé tező .186
THEAITETOSZ: Csakugyan ezt kell tennü nk.
VENDEG: Bizonnyal a legfontosabb nemek kö zé tartoznak azok, amelyeken az imé nt
á thaladtunk: maga a lé tező , tová bbá a nyugalom é s a mozgá s.
THEAITETOSZ: Felté tlenü l.
VENDEG: Es kö zü lü k kettő rő l azt mondjuk, hogy nem vegyü lhetnek egymá ssal.187[95]
THEAITETOSZ: Pontosan.
VENDEG: A lé tező viszont mindkettő vel vegyü l: hiszen nyilvá n mindkettő van.
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: Ezek tehá t ö sszesen há rman vannak.188
THEAITETOSZ: Hogyne.
VENDEG: Eszerint kö zü lü k mindegyik a má sik kettő tő l kü lö nbö ző , ö nmagá val viszont
azonos. {e}
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: De vajon mi az, amit189 most ily mó don emlı́tettü nk, az „azonos" é s a
„kü lö nbö ző "? Vajon ezek is190 ké t nemet alkotnak, melyek má sok, mint a tö bbi há rom, de
szü ksé gké ppen mindig ö sszevegyü lnek velü k, é s vizsgá ló dá sunkat ú gy kell folytatnunk,
hogy e nemek ö ten, {255} nem pedig há rman vannak? Vagy pedig csak nem vesszü k
é szre, hogy az „azonossal" é s a „kü lö nbö ző vel" az elő bbi há rom valamelyiké t nevezzü k
meg?
THEAITETOSZ: Meglehet.
VENDEG: Csakhogy a mozgá s é s a nyugalom semmi esetre sem kü lö nbö ző , sem nem
azonos.191
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Bá rminek nevezzü k is kö zö sen a mozgá st é s a nyugalmat, az nem lehet egyik
sem kettejü k kö zü l.
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Mert akkor a mozgá s nyugalomba kerü lne, a nyugalom viszont mozgá sba
jö nne. Mert ha egyikü k - bá rmelyik is kettejü k kö zü l - mindkettő hö z hozzá já rulna, arra
[96] ké nyszerı́tené a má sikat, hogy sajá t termé szeté nek ellenté té re vá ltozzé k á t,
minthogy ellenté té ben ré szesü lt.192 {b}
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.

186 A vendé g e megszó lalá sa megadja a konstruktı́ v metafizikai fejtegeté s tová bbi programjá t: (1) a

vizsgá landó nemek kivá lasztá sa é s „milyensé gü k" meghatá rozá sa (254 d - 255 e); (2) a vizsgá lt nemek
kö zö tti relá ció k elemzé se (255 e - 256 d); (3) a nem-lé tező problé má já nak megoldá sa (256 d - 258 c). A
(2) ponthoz vö . Phaidrosz 270 c skk. (A nem ö sszetett dolgokat ké pessé geik vizsgá latá val jellemezhetjü k,
ti. hogy mire milyen hatá st fejthetnek ki, illetve mitő l milyen hatá st szenvedhetnek el.)
187 Vö . 252 d.
188 Vö . 250 a - c.
189 Robinson javı́tá sá val (au ha nün). A ké ziratokban au nün vagy ha nün á ll.
190 A ké ziratok olvasatá t (autou, tón) Baumann javı́totta (au toutó, tón).
191 A 254 dl4 sk. szerint az eddigi há rom nem mindegyike kü lö nbö ző a má sik kettő tő l, ö nmagá val viszont

azonos. Jelen té tel nem azt tagadja, hogy az azonos é s a kü lö nbö ző állítható a mozgá sró l é s a nyugalomró l,
hanem csupá n azt, hogy egybeesnek velü k. - A vendé g itt é s a kö vetkező oldalakon szá mos esetben nem
tesz né velő t az á llı́tmá nykiegé szı́tő elé az ilyen tı́pusú tagadó mondatokban; mivel az ı́gy adó dó
ké té rtelmű sé g a 255 e skk. é rvelé sé ben szerepet já tszik, a fordı́tá sban megtartom az eredeti
megfogalmazá s e sajá tsá gá t.
192 A mozgá s é s a nyugalom viszonyá hoz vö . 250 a8 - d4; 252 d6 - 11; 254 d7 sk.; 255 e11 - 14; 256 b6 - c2.

Plató n: A szofista Oldal 51

VENDEG: Má rpedig mindketten ré szesednek az azonosban é s a kü lö nbö ző ben.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ne mondjuk tehá t sem a mozgá sró l, hogy azonos vagy kü lö nbö ző , sem pedig a
nyugalomró l.
THEAITETOSZ: Ne bizony.
VENDEG: De vajon a lé tező t é s az azonost egyvalaminek kell elgondolnunk?
THEAITETOSZ: Meglehet.
VENDEG: Csakhogy ha a „lé tező " é s az „azonos" semmi elté rő t nem jelezné nek, akkor
azzal, hogy azt mondjuk a mozgá sró l é s a nyugalomró l, hogy mindkettő van, {c} ily
mó don mindkettő t azonosnak mondaná nk.
THEAITETOSZ: Má rpedig ez lehetetlen.
VENDEG: Tehá t lehetetlen, hogy az azonos é s a lé tező egy legyen.
THEAITETOSZ: Alighanem.
VENDEG: Akkor tehá t az azonost vegyü k hozzá negyedikké nt az elő ző há rom formá hoz?
THEAITETOSZ: Felté tlenü l.
VENDEG: De menjü nk tová bb: vajon a kü lö nbö ző t ö tö diknek fogjuk mondani? Vagy
pedig ú gy kell felfognunk, hogy ez é s a lé tező csak ké t né v, melyek egyetlen nemre
vonatkoznak?
THEAITETOSZ: Kö nnyen lehet.
VENDEG: De gondolom elfogadod, hogy a lé tező k kö zü l egyesekrő l ö nmagukban,
má sokró l viszont mindig má sokhoz viszonyı́tva mondjuk, [hogy vannak].193
THEAITETOSZ: Termé szetesen. [97] {d}
VENDEG: Ami viszont kü lö nbö ző , azt mindig valami kü lö nbö ző hö z viszonyı́tva
[mondjuk kü lö nbö ző nek], nemde?
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: De nem ı́gy volna, ha a lé tező é s a kü lö nbö ző kö zö tt nem volna igen nagy
elté ré s. Ez esetben, ha egyszer a kü lö nbö ző nek is mindké t formá ban ré sze volna,194
aká rcsak a lé tező nek, olykor a kü lö nbö ző k kö zö tt is akadna olyan, ami nem valami
kü lö nbö ző hö z viszonyı́tva volna kü lö nbö ző . De há t egyszerű en az a helyzet, hogy ami
kü lö nbö ző , az szü ksé gké ppen valami kü lö nbö ző hö z ké pest az, ami.
THEAITETOSZ: Ugy van, ahogy mondod.
VENDEG: Azt kell tehá t mondanunk, hogy a kü lö nbö ző {e} termé szete ö tö dikké nt van
azon formá k kö zö tt, amelyeket195 kivá lasztunk.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Es azt fogjuk ró la á llı́tani, hogy az ö sszesen keresztü lhú zó dik:196 ugyanis
mindegyikü k kü lö nbö ző a tö bbiektő l, de nem sajá t termé szeté nek kö szö nhető en, hanem
a kü lö nbö ző formá já ban való ré szesü lé se197 folytá n.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
XLI. VENDEG: A kö vetkező ké ppen szó ljunk há t az ö t formá ró l, egyenké nt vé ve elő ő ket.
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: Vegyü k elő szö r is a mozgá st, s á llapı́tsuk meg, hogy teljessé ggel kü lö nbö ző

193 tón ontón ta men auta kath'hauta, ta de prosz alla aei legeszthai. A lé tige konnektı́v haszná latá t
hangsú lyozva e sokat vitatott mondatró l a kö vetkező parafrá zist adhatná nk: „... hogy azon dolgok kö zü l,
amelyek valamik [vannak], egyesekrő l ö nmagukban, má sokró l viszont mindig má sokhoz viszonyı́tva
mondjuk, hogy azok [vannak], amik".
194 A ké t forma vagy fajta az „ö nmagá ban" é s a „má shoz viszonyı́tva".
195 Baumann javı́tá sá val (hoisz), a ké ziratokban en hoisz szerepel.
196 Vö . 253 c.
197 A nagy ideaelmé leti dialó gusokban a „ré szesedé s" (metekhein, methexisz) terminoló giá ja az

é rzé kelhető dolgok é s a formá k kö zö tti viszonyra haszná latos, A szofistában formá k kö zö tti relá ció kat ı́r le.
Plató n: A szofista Oldal 52
[van]* a nyugalomtó l. Vagy nem?
THEAITETOSZ: De igen. [98]
VENDEG: A mozgá s tehá t nem nyugalom [van].198
THEAITETOSZ: Semmi esetre sem.
VENDEG: De van,199 minthogy ré szesedik a lé tező ben. {256}
THEAITETOSZ: Van.
VENDEG: Nos, a mozgá s megint csak kü lö nbö ző az azonostó l is.
THEAITETOSZ: Minden bizonnyal.
VENDEG: Tehá t a mozgá s nem azonos.
THEAITETOSZ: Nem bizony.
VENDEG: Amde azt mondtuk, hogy ö nmagá val mindenesetre azonos, minthogy minden
ré szesü l az azonosban.200
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: El kell tehá t fogadnunk minden megü tkö zé s né lkü l, hogy a mozgá s azonos is,
meg nem is azonos.201 Amikor ugyanis azonosnak, illetve nem azonosnak mondjuk, nem
ugyanolyan é rtelemben szó lunk ró la, hanem amikor azonosnak mondjuk, azé rt
beszé lü nk ı́gy, mert b ö nmagá hoz viszonyı́tva ré szesedik az azonosban; mikor viszont
nem azonosnak mondjuk, a kü lö nbö ző vel való kö zö ssé ge folytá n mondjuk ilyennek,
mert ezá ltal elkü lö nı́tve az azonostó l, nem azzá lett, hanem kü lö nbö ző vé , ú gyhogy
helyesen mondjuk nem azonosnak is.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Akkor tehá t, ha maga a mozgá s valamilyen mó don ré szesedné k a
nyugalomban, semmi helytelen nem volna abban, ha nyugvó nak nevezné nk?202[99]
THEAITETOSZ: Nagyon is helyé nvaló volna, ha egyszer megengedjü k, hogy a nemek
kö zü l né melyek hajlandó k egymá ssal vegyü lni, má sok pedig nem. {c}
VENDEG: Má rpedig ennek a bizonyı́tá sá hoz mostani fejtegeté seink elő tt eljutottunk, é s
cá folatainkkal kimutattuk, hogy termé szet szerint ı́gy á ll a dolog.203
THEAITETOSZ: Hogyne.
VENDEG: Folytassuk csak fejtegeté sü nket: a mozgá s kü lö nbö ző a kü lö nbö ző tő l, miké nt
az azonoshoz é s a nyugalomhoz ké pest is má s volt?
THEAITETOSZ: Szü ksé gké ppen.
VENDEG: A mozgá s tehá t bizonyos szempontbó l nem kü lö nbö ző é s ugyanakkor
kü lö nbö ző is mostani okfejté sü nk szerint.
THEAITETOSZ: Igazad van.

*A zá ró jelben szereplő szavak itt é s a vendé g kö vetkező megszó lalá sá ban é rtelmező kiegé szı́té sek.
198 A tagadá s nem a lé tige, hanem az á llı́tmá nykiegé szı́tő elő tt á ll -a vendé g egyelő re (a 256 d8-ig) kikerü li
a nem-lé t fogalmá t.
199 A lé tező vizsgá latá nak egyik eredmé nye az a té tel, hogy a mozgá s van (249 b2 sk., 250 a8 - b11). Jelen

mondat visszautalhat erre, de hivatkozhat az elő ző sorok konnektı́v lé tigé ire is, melyek alanya a mozgá s
volt.
200 Vö . 254 dl4 sk.; 255 b3. - Madvig javı́tá sá val (hautéi... pan tautou). A ké ziratok olvasata: „Amde azt

mondtuk, hogy ez (ti. a mozgá s) azonos, mivel minden dolog ré szesedik benne (ti. az azonosban)" (han-
té ... pant' autou).
201 A konnektı́ v lé tige megfelelő alakja itt is szerepel a mondatban.
202 Heindorf é s Cornford ú gy vé li, hogy ezen a ponton né há ny mondat kiesett a szö vegbő l, mivel a

dialó gusban tö bbszö r is elő fordul az az á llı́tá s, hogy a mozgá s é s a nyugalom „nem vegyü lnek" egymá ssal
(ld. a 255 b1 jegyzeté t). Ugyanakkor filozó fiailag a vendé g á ltal felvá zolt ontoló giá ban is szü ksé g volna a
ké t forma „keveredé sé re", má r csak azé rt is, mert a mozgá snak mint formának á llandó nak, nyugvó nak kell
lennie. Jelen mondat persze nem á llı́tja ezt, csupá n felveti a ké rdé st.
203 251 a - 252 e.

Plató n: A szofista Oldal 53

VENDEG: S mit mondjunk arró l a formá ró l, ami ezutá n kö vetkezik? Vajon204 a mozgá st
az elő ző há romtó l kü lö nbö ző nek mondjuk, a negyediktő l ellenben nem, noha {d}
elfogadtuk, hogy ö ten vannak, amelyekrő l é s amelyek kö ré n belü l vizsgá ló dni
szá ndé kozunk?205
THEAITETOSZ: Hogyan is tenné nk? Hiszen lehetetlen beleegyeznü nk, hogy szá muk
kisebb legyen anná l, mint amennyinek az imé nt mutatkozott.
VENDEG: Tehá t aggá ly né lkü l kardoskodhatunk azon á llı́tá s mellett, hogy a mozgá s a
lé tező tő l is kü lö nbö ző ?
THEAITETOSZ: Minden aggá ly né lkü l.
VENDEG: Akkor há t ugye vilá gos, hogy a mozgá s valóban nem-lé tező [van] é s
ugyanakkor lé tező is, minthogy ré szesü l a lé tező ben?
THEAITETOSZ: Teljesen vilá gos. [100]
VENDEG: Szü ksé gké ppen lennie kell tehá t a nem-lé tező nek mind a mozgá s eseté ben,206
mind az ö sszes nemek tekinteté ben.207 Mert a kü lö nbö ző termé szete az ö sszes nemek
tekinteté ben mindegyiket kü lö nbö ző vé té ve e a lé tező tő l nem-lé tező vé teszi ő ket, s ily
mó don ugyanı́gy joggal mondhatjuk valamennyit nem-lé tező nek, má sfelő l - minthogy
ré szesü lnek a lé tező ben - azt is mondhatjuk ró luk, hogy vannak é s lé tező k.
THEAITETOSZ: Alighanem.
VENDEG: Tehá t minden egyes forma vonatkozá sá ban sok a lé tező , é s hatá rtalan
sokasá gú a nem-lé tező .208
THEAITETOSZ: Való szı́nű leg.
VENDEG: Eszerint magá t a lé tező t is a tö bbiektő l {257] kü lö nbö ző nek kell mondanunk.
THEAITETOSZ: Szü ksé gké ppen.
VENDEG: Akkor tehá t a lé tező is, ahá nyan csak a tö bbiek vannak, ugyanannyi
tekintetben nincsen: mert nem lé vé n az, amik azok, a lé tező egy valami: ö nmaga [van],
viszont nem [van] a tö bbi, hatá rtalan szá mú forma.209
THEAITETOSZ: Alighanem ı́gy van. VENDEG: Ezen sem szabad tehá t megü tkö znü nk, ha
egyszer a nemek termé szete olyan, hogy kö zö ssé gü k van egymá ssal. Ha pedig ezt nem
fogadja el valaki, győ zzö n meg minket elő bbi é rveinket210 illető en, s ú gy té rjen rá
folytatá sukra.
THEAITETOSZ: Teljesen jogos, amit mondasz. [101] {b}
VENDEG: Nos, lá ssuk há t a kö vetkező t is.
THEAITETOSZ: Mit?
VENDEG: Amikor „nem-lé tező rő l" beszé lü nk, ú gy lá tszik, nem a lé tező valamifé le
ellenté té t211 é rtjü k alatta, hanem csupá n tő le kü lö nbö ző t.

204 A ké ziratokban ezutá n az ou tagadó szó szerepel, melyet Heindorf javı́tott au-ra („aztá n").
205 Vö . 255 d9 sk.
206 A vendé g „a mozgá s nem-lé tező [van]" á llı́tá st „a nem-lé tező van a mozgá s eseté ben" alakra fordı́tja á t.

Hasonló konstrukció kat a tová bbiakban tö bb helyü tt talá lunk (256 e6 sk., 263 b4 - 12, d1 sk.).
207 Az „ö sszes nemek tekinteté ben" kifejezé s nem a vizsgá lt tagadó mondatok lehetsé ges alanyaira, hanem

á llı́tmá nyaira utal.

208 Vö . a 259 b5 - 7 ö sszefoglalá sá t, valamint a 263 d11 sk. visszautalá sá t.
209 A vendé g egyfelő l bizonyá ra „a lé tező (a) lé tező [van]", má sfelő l pedig pl. „a lé tező nem [van] mozgá s"

mondatot veszi alapul e kö vetkezteté shez. - Ezen a ponton jut el a vendé g a 241 d5 - 8 té zisé nek
bizonyı́tá sá hoz, mely szerint a nem-lé tező bizonyos tekintetben van, a lé tező viszont bizonyos tekintetben
nincsen. Vö . mé g a 259 b1 - 5 ö sszefoglalá sá t.
210 251 a - 253 e.
211 Az aporiá kban a nem-lé tező a lé tező ellenté té nek minő sü lt (240 dó - 9, vö . 240 b3 - 8; ld. mé g a 237 b8-

at a jegyzettel együ tt). A 257 b1 - 258 c6 fejtegeté se cá folja ezt a feltevé st; ld. mé g a 258 d6 -259 a1
ö sszefoglalá sá t. A nem-lé t kü lö nbö ző sé gké nt való é rtelmezé sé hez vö . Parmenidész 160 c. — Ugy tű nik,
Gorgiasz a nem-lé tező t „a lé tező ellenté té nek" mondta (enantion tou ontosz, ld. Sextus Empiricus: A
Plató n: A szofista Oldal 54
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Pé ldá ul valahá nyszor valamit „nem nagynak" mondunk, akkor vé lemé nyed
szerint inká bb a kicsit, mint az egyenlő t fejezzü k ki e szavakkal?
THEAITETOSZ: Hogyan is tenné nk?
VENDEG: Ha tehá t valaki azt mondja, hogy a tagadá s ellenté tet jelez, ezt nem
fogadhatjuk el, csupá n annyit, hogy {c} mikor a „nem" szó cská t tesszü k valami elé be,
ezzel valami olyanra utalunk, ami má s, mint a rá kö vetkező szavak, pontosabban mint
azok a dolgok, amelyekre a tagadá s utá n elhangzó szavak vonatkoznak.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
XLII. VENDEG: Most pedig gondoljuk meg a kö vetkező t, ha te is egyeté rtesz.
THEAITETOSZ: Mit?
VENDEG: Nekem ú gy tű nik, hogy a kü lö nbö ző nek a termé szete ugyanú gy
szé tdaraboló dik, mint a tudá s.
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: A tudá s is bizonyá ra egy, de mindegyik, valamilyen sajá tos tá rgyra vonatkozó
ré sze el van hatá rolva a {d} tö bbitő l,212 s ily mó don sajá t kü lö n elnevezé st kap; ezé rt
sokfé le szaké rtelemrő l é s tudá sró l beszé lü nk.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Nemde é pp ugyanez tö rté nik a kü lö nbö ző termé szeté nek a ré szeivel is, noha
az is egy? [102]
THEAITETOSZ: Kö nnyen lehet; de hogyan is szó ljunk ró la?
VENDEG: Van-e a kü lö nbö ző nek olyan ré sze, mely a szé ppel van szembeá llı́tva?
THEAITETOSZ: Van.
VENDEG: S errő l azt mondjuk-e, hogy né vtelen, vagy pedig, hogy van valami elnevezé se?
THEAITETOSZ: Azt, hogy van; mert amire minden egyes alkalommal utalunk, mikor
kiejtjü k a szá nkon azt, hogy „nem szé p", az nem má stó l, hanem é ppen a szé pnek a
termé szeté tő l kü lö nbö ző .
VENDEG: Akkor most ezt mondd meg nekem!
THEAITETOSZ: Mit? {e}
VENDEG: A lé tező k egy bizonyos nemé nek egy ré sze, mely el van hatá rolva a tö bbitő l,213
má sfelő l pedig a lé tező k valamelyiké vel van szembeá llı́tva - nemde ezen a mó don jö tt
lé tre a nem szé p?214
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Lé tező nek lé tező vel való szembená llá sa lesz tehá t - ú gy lá tszik - a nem szé p.215
THEAITETOSZ: Pontosan ez lesz.
VENDEG: Mit mondjunk tehá t: ezen gondolatmenet alapjá n vajon a szé p inká bb, a nem
szé p viszont kevé sbé szá mı́t a lé tező k kö zé ?
THEAITETOSZ: Egyá ltalá n nem.
VENDEG: Tehá t akkor a nem nagyró l é s magá ró l a {258} nagyró l is egyará nt azt kell
mondanunk, hogy vannak?
THEAITETOSZ: Egyará nt.
VENDEG: S nemde a nem igazsá gost is az igazsá gossal egy sorba kell á llı́tani abban a
tekintetben, hogy semmivel sem inká bb van egyik a má sikná l?

tudományok művelői ellen VII. 67 é s 80; Pszeudo-Arisztotelé sz: Melisszoszról, Xenophanészról, Gorgiaszról
979 a29 viszont az antikeimenon szó t haszná lja ebben az ö sszefü ggé sben).
212 „A tö bbitő l" itt é s a 257 e2-ben é rtelmező kiegé szı́té s.
213 A ké ziratok ezen a ponton kü lö nfé le olvasatokat hoznak, a „ré sz" (merosz) szó Robinson javı́tá sa

(né mely ké ziratban a genousz szó helyett merousz á ll).

214 A nem-szé p a kü lö nbö ző genoszán belü l elhatá rolt ré sz, é s a szé ppel á ll szemben.
215 Ld. a 258 b2-hö z ı́rott jegyzet (3) pontjá t.

Plató n: A szofista Oldal 55

THEAITETOSZ: Hogyan is volna inká bb? [103]
VENDEG: S ı́gy fogunk beszé lni a tö bbi effé lé rő l is, miutá n kiderü lt, hogy a kü lö nbö ző
termé szete a lé tező k kö zü l való ,216 s mert ha ez van, akkor bizony a ré szeit is
szü ksé gké ppen é ppen ú gy lé tező nek kell felfognunk, mint bá rmi má st.
THEAITETOSZ: Termé szetesen.
VENDEG: Akkor tehá t, ú gy lá tszik, a kü lö nbö ző {b} termé szete egy ré szé nek é s a lé tező
termé szeté nek egymá ssal való szembená llá sa semmivel sem kevé sbé való sá g - ha sza-
bad ilyet mondani -, mint maga a lé tező , hiszen e szembeá llı́tá ssal nem a lé tező
ellenté té t jelezzü k, hanem csupá n tő le kü lö nbö ző t.217
THEAITETOSZ: Teljesen nyilvá nvaló .
VENDEG: Es ezt milyen né vvel illessü k?
THEAITETOSZ: Vilá gos, hogy é ppen ez a nem-lé tező , amit a szofista miatt kerestü nk.
VENDEG: Vajon tehá t, amint mondtad, a nem-lé tező a tö bbi dolog kö zü l egynek se
marad mö gö tte való sá gos lé t dolgá ban, s most má r bá tran á llı́thatjuk, hogy a nem-lé tező
szilá rdan van, é s megvan a sajá t termé szete? S miké nt {c} a nagy: nagy volt, é s a szé p:
szé p volt, s a nem nagy: nem nagy, é s a nem szé p: nem szé p,218 é ppen ı́gy é s é ppen ilyen
joggal a nem-lé tező is volt é s van is: nem-lé tező , [104] egy kü lö n forma, amely a sok
lé tező kö zö tt szá mot tesz? Vagy mé g mindig né mi bizalmatlansá ggal viseltetü nk irá nta,
Theaité tosz?
THEAITETOSZ: Nem, má r egyá ltalá n nem.
XLIII. VENDEG: Nos, tudod-e, hogy Parmenidé sz irá nti engedetlensé gü nk messzebbre
megy, mint ameddig tilalma terjed?
THEAITETOSZ: Hogyhogy?
VENDEG: Mé g tá gasabb té rre hatoltunk elő re vizsgá ló dá sunk sorá n, é s tö bbet
bizonyı́tottunk be vele szemben, mint aminek a kutatá sá tó l ő eltiltott.
THEAITETOSZ: Mennyiben?
VENDEG: O valahol ezt mondja: {d} Nem teheti meg erő , hogy a nem-lé vő k legyenek; há t
ettő l az ú ttó l tartsd tá vol kutató eszed, ember.219
THEAITETOSZ: Csakugyan ezt mondja.
VENDEG: Mi viszont nem csak azt bizonyı́tottuk be, hogy a nem-lé tező k vannak, hanem
vilá gossá got derı́tettü nk arra a formá ra is, amely a nem-lé tező való já t alkotja: kimu-
tattuk ugyanis, hogy a kü lö nbö ző termé szete van,220 é s szé t van darabolva az ö sszes
lé tező k kö zö tt egymá s- e hoz való viszonyukban,221 majd pedig a kü lö nbö ző ter-
mé szeté nek arró l a ré szé rő l, amely az egyes dolgok lé té vel szemben á ll, meré szeltü k azt

216 Vö . 254 d - 255 e; 257 e2; e6; 258 d7; 259 a6 sk.
217 Vö . a 258 d5 - e3 ö sszefoglalá sá t é s 257 b4-hez ı́rott jegyzetben hivatkozott szö veghelyeket. - A
fejtegeté s e kulcsfontossá gú mondatá nak é rtelmezé se tö bb ponton vitá s. (1) A tész thaterou moriou
phüszeósz kifejezé st ké zenfekvő volna „a kü lö nbö ző egy ré sze termé szeté nek" fordı́tani. Ugyanakkor a
kü lö nbö ző termé szeté t é s annak ré szeit pá r sorral elő bb emlı́tette a vendé g (258 a7 - 9; ld. mé g 257 c7
skk.). (2) Szá mos kommentá tor szerint „a lé tező termé szete" utá n oda kell é rtenü nk a „ré sz" (moriou)
szó t: „...a kü lö nbö ző termé szete egy ré szé nek é s a lé tező termé szete egy részének egymá ssal való
szembená llá sa". Ezt tá mogatja, hogy a 258 e2 a kü lö nbö ző termé szeté nek az egyes formá k lé té vel (prosz to
on hekasztou) szemben á lló ré szeivel azonosı́tja a nem-lé tező t. A kiegé szı́té s azonban nem mentes a
problé má któ l. (3) A „semmivel sem kevé sbé való sá g (ouszia esztin), mint maga a lé tező " kité tel
tulajdonké ppen nem a formá lisan alanyké nt á lló antitheszisz-re, hanem a kü lö nbö ző nek szó ban forgó
ré szé re/ré szeire vonatkozik.
218 A „nem nagy" é s „nem szé p" má sodik elő fordulá sa Boeckh kiegé szı́té se. Robinson javaslata: „nem nagy

volt", illetve „nem szé p volt".

219 Fr. B7, 1 sk. DK. A 237 a ugyanezen sorokat idé zi, a szö veghez ld. az ottani jegyzetet.
220 Vö . 258 a8 jegyzeté ben hivatkozott szö vegeket.
221 Vö . 255 e3 - 6; 255 e - 257 a, kü l. 256 dl2 sk.; 257 c7 skk.

Plató n: A szofista Oldal 56

mondani, hogy valóban é ppen ez a nem-lé tező .222 [105]
THEAITETOSZ: Es szerintem, vendé gü nk, teljesen é s tö ké letesen igazat á llı́tottunk.
VENDEG: Ne mondja tehá t senki ró lunk, hogy a nem-lé tező t a lé tező ellenté té nek
tü ntetjü k fel, s ı́gy merjü k ró la azt á llı́tani, hogy van. Mi ugyanis má r ré gen bú csú t
mondtunk {259} annak a ké rdé snek, hogy vajon van-e vagy sem a lé tező nek valamifé le
ellenté te,223 s vonatkozik-e rá szá madá s, vagy egyá ltalá n nem beszé lhetü nk ró la
é rtelmesen.224 Ami pedig azt illeti, aminek most mondtuk a nem-lé tező t, vagy cá foljon
meg é s győ zzö n meg valaki, hogy nem helyesen szó lunk, vagy pedig, amı́g erre nem
ké pes, neki is azt kell mondania, amit mi mondunk: a nemek ö sszevegyü lnek egymá ssal,
é s mind a lé tező , mind a kü lö nbö ző á tjá rja az ö sszeset225 é s egymá st is kö lcsö nö sen, s
ı́gy a kü lö nbö ző , minthogy ré szesü l a lé tező ben, e ré szesedé snek kö szö nhető en van, de
nem az, amiben ré szesü lt, hanem kü lö nbö ző , ugyanakkor a lé tező tő l {b} kü lö nbö ző
lé vé n vilá gosan é s szü ksé gszerű en nem-lé tező nek kell lennie;226 a lé tező viszont, mivel
ré sze van a kü lö nbö ző ben, kü lö nbö zik a tö bbi nemtő l, s valamennyiü ktő l kü lö nbö ző
lé vé n sem nem [van] kü lö n-kü lö n mindegyikü k, sem a tö bbiek ö sszessé ge, hanem csak
ö nmaga, ú gyhogy a lé tező vitathatatlanul nem [van] szá mtalan é s szá mtalan dolog,227 é s
ily mó don a tö bbi nemek is mind kü lö n-kü lö n, mind ö sszessé gü kben sokfé le mó don van-
nak, sokfé le mó don nincsenek.228
THEAITETOSZ: Igaz. [106]
VENDEG: Es ha valaki ké telkedik ezekben az ellenté tekben,229 vizsgá ló djon tová bb, é s
mondjon valami jobbat a most elhangzottakná l. Ha viszont abban leli ö rö mé t, hogy {c} -
mintha valami sú lyos nehé zsé get vett volna é szre - hol erre, hol arra csavarja a szó t,
akkor olyasmivel fá radozik, ami nem é rdemes sok fá radsá gra, mint a mostani é rvelé s
mutatja.230 Hiszen ez nem valami nagy mutatvá ny, é s nem is nehé z effé lé ket kiagyalni, az
a má sik eljá rá s ellenben nehé z é s egyszersmind szé p.231
THEAITETOSZ: Melyik?
VENDEG: Amelyikrő l az elő bb is beszé ltü nk:232 az, ha az ember - otthagyva a

222 A mondat má sodik felé nek é rtelmezé se problematikus. (1) A ké ziratok olvasata: toprosz to on
hekasztou morion antitithemenon autész. Szimplikiosz Fizika-kommentá rjá ban a mondatban hekasztou
helyett egyes ké ziratokban hekaszton szerepel, sok kiadó - kö ztü k Robinson - ennek alapjá n javı́tja a
szö veget (a javı́tott szö veg nyelvtanilag tö bbfé leké ppen é rtelmezhető ). A javı́tá s persze nem okvetlenü l
szü ksé ges, a VII. levélben ugyanis szinté n elő fordul a to on hekasztou kifejezé s (343 a1), melyet a kiadó k itt
gyanú snak talá ltak. A fordı́tá s a ké zirati olvasatot kö veti. (2) Az első to né velő t vonatkoztathatjuk az egé sz
frá zisra („... majd pedig arró l, hogy minden egyes dolog lé té vel a kü lö nbö ző egy ré sze á ll szemben,
meré szeltü k..."). A má sik lehető sé g, hogy a né velő t a morion szó hoz kapcsoljuk; persze nem arra kell
gondolnunk, hogy az ö sszes dolog (forma) lé té vel a kü lö nbö ző termé szeté nek egyetlen ré sze á ll szemben,
hanem mindegyikkel má s-má s ré sz.
223 A „lé tező ellenté té hez" vö . a 257 b3 sk. jegyzeté ben hivatkozott szö veghelyeket.
224 A nem-lé tező rő l való beszé d lehetetlensé gé nek aporiá já hoz ld, kü l. 237 e1 -6, 238 c8 - 11.
225 Vö . 253 c1 - 3, a jegyzetben hivatkozott helyekkel együ tt.
226 Vö . 256 d11 sk.
227 Vö . 257 a4-6
228 Vö . 256 e6 sk.
229 Az enantiószisz „lá tszó lagos ellentmondá st" vagy „szembeá llı́tá st" jelent. Konkré tan a 255 e - 257 a

lá tszó lag ellenté tben á lló mondat-pá rjaira gondolhatunk (pl. a mozgá s azonos/nem azonos), legfő ké ppen
pedig arra, hogy ugyanazt a formá t lé tező nek é s nem-lé tező nek is mondhatjuk.
230 A vendé g megjegyzé sei innen — mint az a 259 d9 - 260 b2 fejtegeté se is bizonyı́tja - a fentebb kritizá lt

ontoló giai é s szemantikai atomizmus ké pviselő i ellen irá nyulnak, akik az antilogiké cá foló techniká já t
alkalmaztá k té zisü k alá tá masztá sá ra (ld. kü l. 251 bő - c6; 252 b8 - 10; az antilogikéhoz vö . 225 b, 232 b
skk.).
231 A gö rö g kö zmondá s szerint „ami szé p, az nehé z" (vö . Nagyobbik Hippiasz 304 e).
232 E visszautalá s leginká bb a dialektika leı́rá sá ra vonatkozhat, ld. kü l. 253 c sk.

Plató n: A szofista Oldal 57

szó csavará st, minthogy ez mindenki szá má ra233 lehetsé ges — ké pes lé pé srő l lé pé sre
megvizsgá lni é s kö vetni a fejtegeté seket, mikor valaki valamit, ami kü lö nbö ző , bizonyos
mó don azonosnak mond, illetve valamit, ami azonos, kü lö nbö ző nek, figyelembe d vé ve,
hogy milyen mó don é s milyen tekintetben á llı́tja az illető e tulajdonsá gok valamelyiké t.
Ellenben kimutatni, hogy az azonos bá rmilyen mó don kü lö nbö ző , a kü lö nbö ző azonos, a
nagy kicsi, a hasonló pedig hasonló tlan, s abban gyö nyö rkö dni, hogy ilyeté nké ppen
mindig ellenté teket mutatunk fel okfejté sé ben - ez nem igazi vizsgá lat é s cá folat, hanem
nyilvá n a lé tező kkel való első é rintkezé s koraszü lö tt gyü mö lcse.
THEAITETOSZ: Felté tlenü l. [107]
XLIV. VENDEG: Mert hiszen, deré k bará tom, az a {e} kı́sé rlet, amely mindent mindentő l
elkü lö nı́t, bizony kü lö nben sem illik a dallamba, rá adá sul a Mú zsá któ l s a filozó fiá tó l
teljesen idegen emberre vall.
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Minden é rtelmes beszé d legteljesebb megsemmisı́té se az, ha minden egyes
dolgot az ö sszes tö bbitő l elszigetelü nk: mert az é rtelmes beszé d é ppen a formá knak
egymá ssal való ö sszefonó dá sa ré vé n jö tt lé tre szá munkra.234
THEAITETOSZ: Igaz. {260}
VENDEG: Má rmost vizsgá ld meg, mennyire kapó ra jö n, hogy az imé nt megvı́vtuk
harcunkat az ilyen fickó kkal, é s rá ké nyszerı́tettü k ő ket, tö rő djenek bele, hogy az egyik
forma vegyü l a má sikkal.
THEAITETOSZ: Mihez jö n kapó ra?
VENDEG: Hogy megő rizzü k az é rtelmes beszé det mint a lé tező k nemeinek egyiké t. Mert
ha ettő l megfosztaná nak bennü nket, egyré szt - s ez a legsú lyosabb - a filozó fiá tó l
fosztaná nak meg; má sré szt most mé g egyeté rté sre kell jutnunk a beszé det illető en, hogy
mi is voltaké ppen, ha viszont megfosztaná nak bennü nket a beszé dtő l oly mó don, hogy
mé g csak nem is volna, tö bbé semmit b sem tudná nk mondani. Má rpedig
megfosztaná nak tő le, ha mi megengedné nk, hogy semmi semmifé leké ppen nem
vegyü lhet semmivel.
THEAITETOSZ: Ez bizony ı́gy van; de nem é rtem, hogy mié rt kell most megá llapodá sra
jutnunk a beszé det illető en.
VENDEG: De talá n ha a kö vetkező ket nyomon kö veted, kö nnyen meg fogod é rteni.
THEAITETOSZ: Miket? [108]
VENDEG: Ugyebá r a nem-lé tező rő l kiderü lt szá munkra, hogy egy meghatá rozott nem,
mely a tö bbi kö zö tt van, é s el van szó rva vé gig az ö sszes lé tező k menté n?235
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Akkor há t a kö vetkező lé pé s az, hogy megvizsgá ljuk, vajon a vé lemé nnyel é s a
beszé ddel vegyü l-e.
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Mert ha a nem-lé tező nem vegyü lne ezekkel, c akkor szü ksé gké ppen minden
igaz lenne, ha ellenben vegyü l velü k, akkor a vé lemé ny is lehet hamis meg a beszé d is.
Hiszen való tlansá gokat, nem-lé tező ket vé lni vagy mondani: é ppen ebben á ll a hamissá g,
ami aká r a gondolkodá sban, aká r a beszé dben elő fordul.236

233 A „mindenki szá má ra" (panti) szó Dié s betoldá sa.
234 Az „ö sszefonó dá s" (szümploké) metaforá ja a ké pmá s fogalmá val kapcsolatos aporiá ban é s a
kijelenté sek szerkezeté nek elemzé sé ben is elő kerü l (240 c, 262 c - d). A Theaitétoszban (202 b) é s Az
államférfiben (278 b) a szümploké szinté n megtalá lható nyelvelmé leti, ismeretelmé leti é s ontoló giai
ö sszefü ggé sben; az utó bbi dialó gus az á llamfé rfinek a poliszt harmonikus egé sszé rendező tevé kenysé gé t
is e metaforá val ı́rja le (306 a; 308 c-311 c).
235 Kü l. 256 d - 257 a; 258 a - e.
236 A hamis vé lemé nyt é s hamis beszé det leı́ró ta mé onta doxazein é legein formulá hoz vö . 240 d - 241 a;

Plató n: A szofista Oldal 58

THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Ha viszont van hamissá g, akkor van csalá s is.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Má rpedig ha van csalá s, akkor szü ksé gké ppen minden tele van ké pekkel,
ké pmá sokkal é s lá tszattal.
THEAITETOSZ: Hogyne.
VENDEG: A szofistá ró l pedig azt mondtuk, hogy valahová erre a tá jra menekü lt, de
tagadja, hogy egyá ltalá n {d} volna hamissá g, mert - mint mondja — a nem-lé tező t sem
elgondolni, sem kimondani nem tudja az ember:237 hiszen a nem-lé tező a való sá gos
lé tben egyá ltalá n semmilyen mó don sem ré szesü l.238 THEAITETOSZ: Igy volt.
VENDEG: Mostanra azonban a nem-lé tező rő l kiderü lt, hogy ré szesedik a lé tező ben,
ú gyhogy ezen a fronton talá n má r nem folytatja a harcot.. De kö nnyen megeshet, hogy
azt veti ellenü nk: a formá k kö zü l egyesek ré szesednek a nem-lé tező ben, má sok viszont
nem, s a beszé d é s a vé lemé ny azok kö zü l való , melyek nem ré szesednek benne;
ú gyhogy megint csak amellett {e} [109] kardoskodhat, hogy a ké palkotó é s lá tszatkeltő
mű vé szet - amirő l azt mondtuk, hogy ez az ő tartó zkodá si helye - egyá ltalá n nincs is,
minthogy sem a vé lemé ny, sem a beszé d nem lé p kö zö ssé gre a nem-lé tező vel; hiszen
hamissá g egyá ltalá n nincsen, ha ez a kö zö ssé g nem á ll elő . Ezé rt tehá t elő szö r is a
beszé det, a vé lemé nyt é s az elké pzelé st239 kell kikutatnunk, hogy mik is voltaké ppen,
hogy {261} miutá n ezek megvilá gosodtak elő ttü nk, a nem-lé tező vel való kö zö ssé gü ket is
megpillanthassuk, s ha ezt sikerü lt megpillantanunk, kimutathassuk, hogy a hamissá g
van, s ezt kimutatva, itt tartsuk fogva a szofistá t, ha csakugyan idetartozik - vagy pedig
bocsá ssuk szabadon, é s valami má s nemben keressü k.240
THEAITETOSZ: Nagyon is igaznak tű nik, vendé gü nk, amit a szofistá k nemzetsé gé rő l
kezdetben mondtunk, hogy nem kö nnyű elejteni ezt a vadat.241 Mert ú gy lá tszik, igen-
csak bő vé ben van a vé dekező eszkö zö knek,242 s ha ezek kö zü l valamelyiket maga elé
rakja, azon kell elő bb á tkü zdenü nk magunkat, mielő tt ő t magá t elé rné nk. Hiszen most is,
hogy nagy nehezen á ttö rtü k azt, mely szerint a {b} nemlé tező nincsen, egy má sikat
emelt maga elé , s ı́gy most azt kell kimutatnunk, hogy van hamissá g mind a beszé dben,
mind a vé lemé nyben, é s ezutá n bizonyá ra megint valami má ssal hozakodik majd elő ,
aztá n pedig ismé t má ssal, s való szı́nű , hogy ennek má r soha nem lá tjuk meg a vé gé t.
VENDEG: Nem szabad csü ggednü nk, Theaité tosz, amı́g elő re tudunk haladni, mé g ha
csak aprá nké nt is. Mert [110] akinek má r ez is kedvé t szegi, ugyan mit tenne akkor, ha
semmire sem jutna a dologgal, ső t mé g vissza is szorı́taná k? Az ilyen bizony - mint a
kö zmondá s tartja - aligha fog {c} valaha vá rat bevenni. De most, kedves bará tom, miutá n
az á ltalad emlı́tett akadá lyon á thatoltunk, ezzel a legerő sebb falat má r be is vettü k, s a
tö bbi má r kisebb é s kö nnyebb lesz.
THEAITETOSZ: Ugy van.

263 b - d.
237 Vö . 238 c8 - 11; 237 e4 - 7.
238 Vö . 237 b7 sk., a jegyzettel együ tt.
239 A phantaszia fordı́tá sa az imé nt (260 c9) „lá tszat" volt, itt „elké pzelé s"; a fogalomhoz ld. a 264 a6

jegyzeté t.
240 E mondat megadja a dialó gus há tralé vő ré szé nek programjá t. A beszé d vizsgá latá ban elő szö r

megkapjuk a mondat definı́ció já t, majd a „való tlant, nem-lé tező t mondani" formula é rtelmezé sé t, ill.
pontosı́tá sá t, mely a hamis mondat meghatá rozá sá ul szolgá l (261 c - 263 d). A vé lemé ny é s az elké pzelé s
vizsgá lata hasonló szerkezetet kö vet (263 d - 264 b). A 264 b - 268 d felosztá sai a szofista mestersé gé t a
hamis lá tszatkelté s egy fajtá jaké nt hatá rozzá k meg (ld. kü l. 266 d sk.).
241 218d; vö . 226a.
242 Az itt szereplő probléma szó egyré szt harci vé dő eszkö zt, pajzsot é s sá ncot, má sré szt intellektuá lis

nehé zsé get jelent.

Plató n: A szofista Oldal 59
XLV. VENDEG: Most tehá t elő szö r is - mint mondtuk - a beszé det é s a vé lemé nyt vegyü k
elő , hogy vilá gosabban szá mot adhassunk243 arró l, vajon é rintkezik-e velü k a nem-
lé tező , vagy pedig mindketten felté tlenü l igazak, é s soha egyikü k sem hamis.
THEAITETOSZ: Helyes.
VENDEG: Rajta há t, ahogyan a formá kró l é s a {d} beszé dhangokró l szó ltunk,244
ugyanú gy vizsgá ljuk meg a szavakat is. Mert ú gy tű nik, valahol errefelé talá lható az, amit
most keresü nk.
THEAITETOSZ: Nos, milyen ké rdé sre kell a szavakat illető en vá laszolnunk?
VENDEG: Hogy vajon valamennyien ö sszeillenek-e egymá ssal, vagy egyikü k sem illik
ö ssze a tö bbivel, vagy pedig né melyek hajlandó k erre, má sok viszont nem.
THEAITETOSZ: Az má r csak vilá gos, hogy né melyek hajlandó k, má sok viszont nem.
VENDEG: Talá n olyasmit akarsz mondani, hogy azok, amelyek kifejeznek valamit, ha
egymá s utá n mondjuk {e} ő ket, ö sszeillenek, azok viszont, amelyeknek egymá sutá nja
nem jelent semmit, nem illenek ö ssze.
THEAITETOSZ: Mit akarsz ezzel mondani?
VENDEG: Azt, amire - ú gy vé ltem - te is gondoltá l, mikor vé lemé nyemhez csatlakoztá l.
Azoknak a kifejező eszkö zö knek ugyanis, melyeket a beszé dhang nyú jt szá munkra a
való sá gra245 vonatkozó lag, ké t nemü k van. [111]
THEAITETOSZ: Melyek ezek? {262}
VENDEG: Az egyiket né vnek, a má sikat igé nek hı́vjuk.246
THEAITETOSZ: Magyará zd meg mindkettő jü ket!
VENDEG: Azt a kifejező eszkö zt, amelyik a cselekvé sekre vonatkozik, igé nek mondjuk.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Azt a beszé dhang-jelet pedig, amelyet magukra a cselekvé s vé grehajtó ira
alkalmazunk, né vnek.247
THEAITETOSZ: Minden bizonnyal.
VENDEG: Nos, ha csupa nevet mondunk egymá s utá n, vagy pedig igé ket nevek né lkü l,
ebbő l sohasem lesz é rtelmes mondat.248
THEAITETOSZ: Ezt nem é rtem. {b}
VENDEG: Akkor vilá gos, hogy az elő bb valami má sra gondoltá l, mikor vé lemé nyemhez
csatlakoztá l. Mert é n é pp azt akartam mondani, hogy ezek, ha a kö vetkező mó don
mondjuk ő ket egymá s utá n, nem alkotnak é rtelmes mondatot.
THEAITETOSZ: Milyen mó don?
VENDEG: Pé ldá ul ú gy, hogy „megy fut alszik" - s mé g ha az ö sszes tö bbi igé t, ami csak
cselekvé st jelez, egymá s [112] mellé sorakoztatná is az ember, attó l mé g azok semmivel

243 A ké ziratok apologészómetha („vé dekezzü nk") szavá t Heindorf javı́totta (apologiszómetha).
244 Vö . kü l. 252 e skk.
245 Az ouszia itt tá g fogalom, nyilvá nvaló an magá ban foglalja a „cselekvé seket" é s „dolgokat", melyeket a

vendé g a kö vetkező sorokban megkü lö nbö ztet egymá stó l.
246 Má s Plató n-mű vekben is megtalá ljuk az onoma, rhéma é s logosz há rmassá gá t (Kratülosz 425 a, 431 b -

c; Lakoma 198 b, 199 b, 221 d sk.; Állam 601 a; Theaitétosz 206 c sk.; VII. levél 342 b), funkció szerinti
megkü lö nbö zteté sü ket azonban csak jelen fejtegeté s adja meg. - Plató n szó haszná lata nem
terminologikus, az onoma az imé nt is „szó t" jelentett (261 d), a rhéma pedig elő fordult „szó cska" é s
„ö sszetett kifejezé s" é rtelemben (237 d2; 257 b7).
247 „A cselekvé s vé grehajtó já t" (to pratton) a vendé g alá bb „dolognak" nevezi (pragma 262 el3). Dolog é s

cselekvé s megkü lö nbö zteté sé hez vö . Kratülosz 386 e.
248 A vendé g az imé nt a beszé d (logosz) mibenlé té nek vizsgá latá t tű zte ki cé lul (260 a skk.). A

nyelvelmé leti fejtegeté s é rvelé sé nek visszaadá sá ra a logosz „mondat", „é rtelmes mondat" fordı́tá sa tű nik
alkalmasabbnak - magyarul ugyanis nem csupá n mondatok, hanem felsorolá sok, listá k is nevezhető k
„é rtelmes beszé dnek". Nem szabad azonban megfeledkeznü nk arró l, hogy a logosz a mondatná l nagyobb
nyelvi egysé get is jelenthet (vö . mé g a 263 e jegyzeté t).
Plató n: A szofista Oldal 60
sem inká bb eredmé nyeznek é rtelmes mondatot.
THEAITETOSZ: Hogyan is tehetné k?
VENDEG: Má rmost ha viszont ı́gy beszé lné nk: „oroszlá n szarvas ló ", é s vé gigmondaná nk
az ö sszes nevet, amelyekkel a cselekvé sek vé grehajtó it nevezzü k meg, ebbő l {c} az
egymá sutá nbó l sem kerekedné k ki soha semmifé le é rtelmes mondat. Mert az elhangzott
szavak sem a mostani, sem az elő bbi mó don nem fejezik ki semmifé le cselekvé sé t, sem
nem-cselekvé sé t, sem pedig lé té t aká r olyan dolognak, ami ilyen é s ilyen [van], aká r
olyannak, ami nem,249 mindaddig, mı́g az igé ket a nevekkel nem vegyı́tjü k. De mihelyst
ez megtö rté nik, akkor egymá shoz illeszkednek, é s a legelső ö sszefonó dá sbó l250 tü sté nt
mondat lesz, mé gpedig a mondatok kö zü l alighanem az első é s a legrö videbb.
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt?
VENDEG: Ha valaki azt mondja: „az ember tanul", elfogadod-e ezt első é s legrö videbb
mondatnak?
THEAITETOSZ: Igen. {d}
VENDEG: Nyilvá n mert az ilyen má r kifejez valamit arra vonatkozó lag, hogy a dolgok
vannak, vá lnak, lettek vagy lesznek valamik,251 é s nemcsak megnevez, hanem meg is
á llapı́t valamit, mikor az igé t a né vvel ö sszefonja. Ezé rt szoktuk azt mondani, hogy az
ilyen nemcsak megnevez, hanem mond is valamit, s é pp ennek a fonadé knak adjuk a
„mondat" nevet.
THEAITETOSZ: Helyesen tesszü k. [113]
XLVI. VENDEG: Ily mó don tehá t, amint a dolgok kö zü l is né melyek ö sszeillenek
egymá ssal, né melyek pedig nem, a {e} beszé dhang-jelekkel is az a helyzet, hogy
né melyek nem illenek ö ssze, né melyek viszont ö sszeillenek kö zü lü k, é s é rtelmes
mondatot eredmé nyeznek.
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Lá ssuk há t mé g azt a cseké lysé get...
THEAITETOSZ: Milyen cseké lysé get?
VENDEG: Az é rtelmes mondat, ha való ban az, szü ksé ges, hogy valamire vonatkozzé k, é s
lehetetlen, hogy ne vonatkozzé k valamire.252
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: S nemde valamilyen minő sé gé nek is kell lennie?
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: S most figyeljü k, hogy mit csiná lunk.
THEAITETOSZ: Tegyü k ezt.
VENDEG: Egy mondatot fogok mondani, egy dolgot egy cselekvé ssel ö sszeté ve né v é s ige
segı́tsé gé vel; s azt, hogy mire vonatkozik a mondat, te mondd meg nekem. {263}
THEAITETOSZ: Megteszem, amennyire tő lem telik.
VENDEG: „Theaité tosz ü l." Ugye nem hosszú mondat?
THEAITETOSZ: Nem, inká bb rö vidke.

249 oudemian ... praxin oud' apraxian oude ouszian ontosz oude mé ontosz: Az utolsó szavak utalhatnak
olyan állító, illetve tagadó mondatokra, melyekben elő fordul a konnektı́v lé tige („A van B", ill. „A nem van
B"). Tová bbi lehető sé gek is vannak, pl. elké pzelhető , hogy igaz, illetve hamis mondatokra kell gondolnunk.
250 A szavak ö sszefonó dá sa (szümploké) a formá k fentebb emlı́tett ö sszefonó dá sá t idé zi fel (259 e5 sk.). A

Theaitétosz 202 b szó haszná lata hasonló az ittenihez, azonban a kifejtett elmé let tö bb tekintetben elté rő .
251 A fordı́tá s az einai, illetve a gigneszthai ige itt szereplő alakjainak konnektı́ v haszná latá t felté telezi.
252 Fentebb má r talá lkoztunk azzal a gondolattal, hogy csak akkor teszü nk é rtelmes kijelenté st, ha valamit

mondunk (ti legein vs. méden legein, 237 e1 - 6; vö . ti perainei, 262 d4). Jelen fejtegeté sben a vendé g a
logosz + genitivus formá t haszná lja ebben az ö sszefü ggé sben (logosz tinosz vs. mé
tinosz/oudenosz/médenosz, ld. mé g kü l. 263 c5 - 11).
Plató n: A szofista Oldal 61
VENDEG: Nos, a te dolgod megmondani, hogy mirő l szó l é s mire vonatkozik.253
THEAITETOSZ: Vilá gos, hogy ró lam szó l é s rá m vonatkozik. [114]
VENDEG: Há t ez a má sik?
THEAITETOSZ: Melyik?
VENDEG: „Theaité tosz, akivel é n most beszé lgetek, repü l."
THEAITETOSZ: Errő l se mondana má st senki emberfia, mint hogy rá m vonatkozik é s
ró lam szó l.
VENDEG: De azt is mondtuk, hogy minden mondatnak szü ksé gké ppen valamilyen
minő sé ge is van.
THEAITETOSZ: Igen. {b}
VENDEG: S ezt a kettő t milyennek kell mondani?
THEAITETOSZ: Az egyiket bizonyá ra hamisnak, a má sikat pedig igaznak.
VENDEG: Má rmost kö zü lü k az igaz mondat a való s, lé tező dolgokat mondja ró lad, azt,
hogy ezek vannak té ged illető en.254
THEAITETOSZ: Termé szetesen.
VENDEG: A hamis viszont a való s, lé tező dolgoktó l kü lö nbö ző ket mond.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Tehá t a való tlan, nem-lé tező dolgokat á llı́tja való sak, lé tező k gyaná nt.
THEAITETOSZ: Alighanem.
VENDEG: De olyanokat, amik valóban kü lö nbö ző k azoktó l a dolgoktó l, amelyek vannak
té ged illető en.255 Hiszen azt mondtuk, hogy minden egyes dolog vonatkozá sá ban sok
lé tező van, de sok nem-lé tező is.256 [115]
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy van. {c}
VENDEG: Az a mondat tehá t, melyet utó bb mondtam ró lad, elő szö r is - annak alapjá n,
ahogyan meghatá roztuk, hogy mi az é rtelmes mondat - teljes szü ksé gszerű sé ggel egyike
a legrö videbbeknek.
THEAITETOSZ: Mindenesetre ı́gy á llapodtunk meg az imé nt.
VENDEG: Tová bbá vonatkozik valamire.
THEAITETOSZ: Ugy van.
VENDEG: S ha nem rá d vonatkozik, akkor bizony semmi má sra.
THEAITETOSZ: Hogyan is vonatkozhatné k?
VENDEG: Ha viszont csakugyan semmire nem vonatkozné k, akkor egyá ltalá n é rtelmes
mondat sem lehetne; mert kimutattuk, hogy a lehetetlensé gek kö zé tartozik, hogy egy
mondat - ha egyszer mondat - semmire ne vonatkozzé k.257

253 Első re ú gy tű nik, hogy a „mirő l szó l" é s „mire vonatkozik" (peri hou, illetve hotou) frá zisok egyará nt a
kijelenté s alanyá ra utalnak. Egy má sik magyará zat szerint a peri + genitivus az igé nek megfelelő cse-
lekvé st hangsú lyozza, a puszta genitivus pedig a né v á ltal megjelö lt dolgot. Való szı́nű bbnek tű nik azonban,
hogy - amennyiben a ké t frá zis kö zö tt csakugyan van kü lö nbsé g - a peri + genitivus a mondat alanyá ra
vonatkozik, a logosz + genitivus szerkezet viszont arra, amit az illető mondattal mondunk az alanyró l
(nem annyira az igé nek megfelelő cselekvé sre, mint inká bb az egé sz mondat é rtelmé re).
254 legei... ta onta hósz esztin peri szou. A meghatá rozá s nem mentes a nyelvtani problé má któ l. (1) A hósz

kö tő szó t nem csupá n „hogyan". hanem „ahogyan" é rtelemben is vehetjü k („... a való s, lé tező dolgokat
mondja ró lad, ú gy, ahogyan vannak ..."). (2) A „ró lad" (peri szou) kiegé szı́té s tartozhat a legei igé hez, vagy
az onta participiumhoz é s az esztin igé hez, vé gü l pedig valamennyihez kö zö sen.
255 A fordı́tá s azt a szö vegalakı́tá st kö veti, melyet Robinson javasol a kritikai appará tusban: ontósz de ge

onta hetera <tón ontón>peri szou. Robinson a fő szö vegben Cornarius javı́tá sá t hozza, mely a ké ziratok
ontósz olvasatá t ontónra cseré li, é s nem tartalmazza a tón ontón betoldá st: „De olyanokat, amik a té ged
illető en lé vő dolgoktó l [vannak] kü lö nbö ző k."
256 256 e6 sk., vö . 259 b5 - 7. A 263 b11 sk.-ban (é s a fentebbi sorokban az igaz é s a hamis mondatot leı́ró

formulá kban) a 256 e6 sk.-hoz hasonló an az onta/mé onta kifejezé sek konverz haszná latá t talá ljuk.
257 237 e1 - 6; 262 e6 sk.

Plató n: A szofista Oldal 62

THEAITETOSZ: Nagyon helyesen mutattuk ki. {d}
VENDEG: Minthogy tehá t ró lad szó l, á mde kü lö nbö ző ket azonosak gyaná nt, való tlan,
nem-lé tező dolgokat pedig való sak, lé tező k gyaná nt á llı́t,258 az ilyen ö sszeté tel, mely
igé kbő l é s nevekbő l jö n lé tre, minden való szı́nű sé g szerint való sá ggal é s igazá n hamis
mondat lesz.
THEAITETOSZ: Teljesen igaz.
XLVII. VENDEG: Nos, té rjü nk rá a gondolatra, a vé lemé nyre é s az elké pzelé sre: vajon
nem nyilvá nvaló -e má r, hogy mindezekbő l a nemekbő l mind hamisak, mind igazak
megszü lethetnek a lelkü nkben?
THEAITETOSZ: Mié rt?
VENDEG: Kö nnyebben be fogod lá tni, ha elő szö r {e} megé rted, hogy micsoda
mindegyikü k, é s miben té r el egyik a má siktó l.
THEAITETOSZ: Persze, csak fejtsd ki. [116]
VENDEG: Nemde a gondolkodá s é s a beszé d259 azonos; csakhogy az egyik a lé leknek
belső , ö nmagá val folytatott hangtalan beszé lgeté se, s é ppen ezé rt nevezzü k „gon-
dolkodá snak".260
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: A belő le kiinduló folyam pedig, amely hang kı́sé reté ben kijö n a szá nkon, a
beszé d elnevezé st kapta?261
THEAITETOSZ: Igy igaz.
VENDEG: De azt is tudjuk, hogy a beszé dben megvan mé g ...
THEAITETOSZ: Micsoda?
VENDEG: Az á llı́tá s é s a tagadá s. THEAITETOSZ: Tudjuk.
VENDEG: Es mikor a gondolkodá s sorá n az á llı́tá s vagy a {264} tagadá s a lé lekben
csö ndben tö rté nik, tudná d-e ezt má snak, mint vé lemé nynek nevezni?262
THEAITETOSZ: Hogyan is tudná m?
VENDEG: Ha pedig ez nem ö nmagá ban, hanem é rzé kelé s kö zvetı́té sé vel van jelen
valakiben, vajon az ilyen á llapotot mondhatjuk-e helyesen má snak, mint
elké pzelé snek?263
THEAITETOSZ: Semmi má snak. [117]
VENDEG: Ezek szerint, miutá n bebizonyosodott, hogy a beszé d lehet igaz é s hamis, é s az
emlı́tett há rom kö zü l a gondolkodá s a lé lek ö nmagá val való beszé lgeté sé nek, a {b}
vé lemé ny a gondolkodá s lezá rá sá nak mutatkozott, mikor pedig azt mondjuk: „ú gy
lá tszik é s azt ké pzeljü k",264 az é rzé kelé s é s a vé lekedé s vegyü l ö ssze egymá ssal - nos,

258 peri dé szou legomena, <legomena> mentoi thatera hósz ta auta kai mé onta hósz onta. A legomena
má sodik elő fordulá sa Badham betoldá sa. - A hamis kijelenté s e meghatá rozá sá hoz vö . 240 e - 241 a; 260
c; 263 b.
259 A logosz fordı́tá sa az elő ző ré szben - mely az elemi kijelenté sekre ö sszpontosı́t - „mondat", itt viszont

ismé t „beszé d", mivel a vendé g fejtegeté se nagyobb egysé gekkel is szá mol.
260 A vendé g talá n arra cé loz, hogy a „gondolkodá s" (dianoia) szó t a „beszé lgeté s" (dialogosz) é s a „hang

né lkü l" kifejezé sben szereplő „né lkü l" (aneu) szavakra kellene visszavezetnü nk.
261 A gondolkodá s é s a beszé d hasonló leı́rá sá t talá ljuk a Theaitétosz-ban(189 e; 206 d).
262 Vö . Theaitétosz 190 a.
263 A phantaszia szó egyszerre jelenti a ké pzetalkotá s pszicholó giai esemé nyé t é s annak tartalmá t, a

ké pzetet, mely lehet igaz é s lehet hamis; kiderü l ró la tová bbá , hogy nem a gondolkodá s folyamatá t
á ltalá ban, hanem az ı́té letet (doxa) kı́sé ri bizonyos esetekben Fentebb a vendé g a (té vesen) reprezentá lt
tá rgy felő l kö zelı́tette meg e jelensé get, ott a fordı́tá s „lá tszat" (260 c9). - A phantaszia Plató nná l ritká n
fordul elő , é s nem jelent ö ná lló pszichikus ké pessé get (Theaitétosz 152 c, 161 e; Állam 382 e). A
ké pzetalkotó ké pessé g fogalmá hoz a Philéboszban jut legkö zelebb (38 e skk.: a lé lekben tevé kenykedő
festő hasonlata), azonban nem haszná lja rá a phantaszia szó t (de ld. 40 a9: phantaszmata).
264 Az itt szereplő phainetai ige é s a phantaszia ugyanazon szó tö vet tartalmazzá k.

Plató n: A szofista Oldal 63

mindebbő l szü ksé gké ppen kö vetkezik, hogy ezek kö zü l is - minthogy a beszé ddel rokon
nemek - né melyek né mely esetben hamisak.
THEAITETOSZ: Igy van.
VENDEG: Lá tod-e há t, hogy elő bb talá ltunk rá a hamis vé lemé nyre é s beszé dre, mint az
imé nt vá rtuk, mikor attó l fé ltü nk, hogy e ké rdé s kutatá sá val teljesı́thetetlen feladatot
veszü nk a nyakunkba?265
THEAITETOSZ: Lá tom.
XLVIII. VENDEG: Nos, akkor azzal szemben se veszı́tsü k el a bá torsá gunkat, ami mé g
há travan. Minthogy tehá t {c} ezek a dolgok megvilá gosodtak elő ttü nk, idé zzü k emlé -
kezetü nkbe elő bbi, fajtá k szerint haladó felosztá sunkat.
THEAITETOSZ: Melyiket?
VENDEG: A ké palkotó mű vé szetnek ké t fajtá já t kü lö nbö ztettü k meg: a ké pmá ské szı́tő t
é s a lá tszatkeltő t.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Es azt mondtuk, taná cstalanok vagyunk, hogy a szofistá t melyikbe soroljuk a
kettő kö zü l.266
THEAITETOSZ: Igy volt.
VENDEG: Ebbé li taná cstalansá gunk kö zepette pedig mé g sö té tebb szé dü lé s szakadt
rá nk, mikor felbukkant az az é rv, mely mindezeket ké tsé gbe vonja, mondvá n, hogy {d}
egyá ltalá n nincs se ké p, se ké pmá s, se lá tszat, minthogy hamissá g semmi mó don,
sohasem é s sehol nincsen.267
THEAITETOSZ: Igaz, amit mondasz. [118]
VENDEG: Most azonban, miutá n bebizonyosodott, hogy való ban van mind hamis beszé d,
mind pedig hamis vé lemé ny, immá r megengedhető , hogy a való di tá rgyak utá nzatai
vannak, é s ennek a helyzetnek kö szö nhető en mestersé g is szü lethet: az á mı́tá s
mű vé szete.
THEAITETOSZ: Megengedhető .
VENDEG: De abban, hogy a szofista az emlı́tett kettő kö zü l az egyikbe tartozik, má r az
elő ző ek sorá n megá llapodtunk.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Fogjunk tehá t ismé t munká hoz, é s minden elé nk kerü lő nemet ké tfelé hası́tva
haladjunk elő re {e} mindig a ketté vá gott nem jobb oldali ré sze menté n, a szofistá val való
kö zö ssé gü ket tartva szem elő tt, amı́g csak eltá volı́tjuk mindazt, ami benne má sokkal
kö zö s, é s csupá n az ő sajá t termé szeté t hagyjuk meg. Igy tehetjü k ő t {265} nyı́lvá nvaló vá
első sorban ö nmagunk szá má ra, má sodsorban pedig azok nemzetsé ge elő tt, akik
termé szetü kné l fogva legkö zelebb á llnak az ilyen mó dszerhez.
THEAITETOSZ: Helyes.
VENDEG: Nemde felosztá sainkat azzal kezdtü k, hogy alkotó é s szerző mestersé get
kü lö nbö ztettü nk meg.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: S a szofista a szerző mestersé gnek vadá szó , majd kü zdő , majd nagykereskedő
é s egyé b effé le fajtá iban tű nt elé nk?
THEAITETOSZ: Pontosan ı́gy volt.
VENDEG: Most viszont, miutá n az utá nzó mű vé szet zá rta ő t magá ba, vilá gos, hogy
elő szö r magá t az alkotó mestersé get kell ké tfelé osztanunk. Hiszen az utá nzá s {b}

265 Vö . 261 a - c.

266 235 b - 236 c. A phantasztiké (a lá tszatkelté s mű vé szete) é s a phantaszia („elké pzelé s", „lá tszat") kö zö tt
szinté n etimoló giai kapcsolat van.
267 236 d sk.; 260 b - 261 e.

Plató n: A szofista Oldal 64

nyilvá n valamifé le alkotá s, á mde - mint mondjuk - ké peknek, nem pedig maguknak az
egyes dolgoknak a megalkotá sa. Nem ı́gy van?
THEAITETOSZ: De teljesen.
VENDEG: Nos tehá t, az alkotó mestersé gnek legyen elő szö r ké t ré sze.
THEAITETOSZ: Milyen kettő ?
VENDEG: Az egyik isteni, a má sik emberi. [119]
THEAITETOSZ: Egyelő re nem é rtem.
XLIX. VENDEG: Alkotó nak mondtunk - ha ugyan emlé kszü nk az elejé n mondottakra -
minden olyan ké pessé get, ami oka annak, hogy olyan dolgok, amelyek korá bban nem
voltak, ké ső bb lé trejö nnek.268
THEAITETOSZ: Emlé kszü nk. {c}
VENDEG: Nos, tekintsü k az ö sszes halandó á llati é lő lé nyeket, tová bbá a termé szettő l
nö vekvő dolgokat, ahá nyan csak a fö ldö n magvakbó l é s gyö kerekbő l sarjadnak, é s ahá ny
é lettelen - olvadé kony é s nem olvadé kony - test a fö ldben ké pző dik. Vajon á llı́thatjuk-e,
hogy mindezek má svalaminek, mint istennek alkotó tevé kenysé ge folytá n jö nnek lé tre,
miutá n korá bban nem voltak? Vagy inká bb a tö meg vé lemé nyé t é s szavajá rá sá t
kö vessü k...
THEAITETOSZ: Milyen szavajá rá sá t?
VENDEG: Amely szerint a termé szet szü li ő ket valamifé le ö nké nt é s gondolkodá s né lkü l
teremtő okbó l kifolyó lag. Vagy mé gis é rtelem é s isteni tudá s kö zremű kö dé sé vel, istentő l
szá rmazó okbó l?269 {d}
THEAITETOSZ: En - talá n korom folytá n - gyakran ingadozom e ké t vé lemé ny kö zö tt.
Most azonban, amint rá d tekintek, é s ú gy sejtem, te azt gondolod, hogy isten mű kö dé se
ré vé n jö nnek lé tre mindezek - magam is ı́gy hiszem.
VENDEG: Jó l van, Theaité tosz. Es ha azt hinné nk ró lad, hogy azok kö zü l való vagy, akik
ké ső bb majd má ské pp fognak vé lekedni, most olyan é rvelé ssel pró bá lná nk meg
egyeté rté sre bı́rni, melyben ké nyszerı́tő meggyő ző erő rejlik. Minthogy azonban ú gy
veszem é szre, hogy [120] termé szeted a mi é rveink né lkü l, magá tó l is affelé halad, ami
felé {e} most - mint mondod - mi vonzunk, mellő zö m ő ket: felesleges idő tö lté s volna.
Ehelyett egyszerű en ú gy veszem, hogy amiket a termé szet mű veinek mondanak, azokat
isteni mestersé g alkotja meg, amiket pedig ezekbő l az emberek á llı́tanak ö ssze, azok
emberi mestersé g folytá n jö nnek lé tre. E szerint a gondolatmenet szerint tehá t az alkotó
mestersé gnek ké t neme van: az egyik emberi, a má sik pedig isteni.
THEAITETOSZ: Helyes.
VENDEG: S most mind a kettő t kü lö n-kü lö n ismé t vá gd ketté .
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: Ahogyan az elő bb szé lté ben vá gtuk ketté az {266} alkotó mestersé get a maga
egé szé ben, most tegyü k ezt hosszá ban.
THEAITETOSZ: Vá gjuk el ı́gy.
VENDEG: Igy ö sszesen né gy ré szt kapunk belő le, kettő mirá nk tartozik: emberi, kettő az
isteneket illeti: isteni.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Ami a má sik fajta tagoló dá st illeti, az elő bbi ké t ré szbő l egy-egy ré sz a

268219 b.
269A Timaiosz kozmogó niai elbeszé lé se szerint a rendezett vilá g ké tfé le ok, az Ertelem é s a Ké nyszerű sé g
együ ttmű kö dé se ré vé n jö tt lé tre (ld. kü l. 48 a - b, 68 e - 69 a); az elő bbit az isteni alkotó mester, a dé mi-
urgosz testesı́ti meg (vö . itt 265 c4: theou démiourgountosz). A Törvények X. kö nyve cá folja a
termé szetfilozó fusok né zeté t, mely szerint a vilá g „a termé szet é s a vé letlen" ré vé n keletkezett, é s az
ateistá k meggyő zé sé re bizonyı́tá st dolgoz ki amellett, hogy a vilá g berendezé sé ben „isten, az é rtelem é s a
mestersé g" első dleges (886 b - 899 d). Ld. mé g Philébosz 28 c skk
Plató n: A szofista Oldal 65
dolgokat magukat alkotja, a maradé k kettő pedig alighanem ké palkotó nak mondható
leghelyesebben; az alkotó mestersé get tehá t ennek a szempontnak az alapjá n osztjuk
megint csak ké tfelé .
THEAITETOSZ: Mondd csak mé g egyszer, hogyan kapjuk b az utó bbi felosztá st az alkotó
mestersé g egyik é s má sik terü leté n.
L. VENDEG: Mi é s a tö bbi é lő lé ny, s mindazok, amikbő l a termé szettő l nö vekvő dolgok
keletkeznek, a tű z, vı́z é s ezek testvé rei - tudjuk -, valamennyien istentő l szü lettü nk, aki
kimunká lta magukat az egyes dolgokat. Vagy nem ı́gy van?
THEAITETOSZ: De igen.
VENDEG: Mindezeket azonban a ké peik kı́sé rik, melyek má r nem ő k maguk, s ezek is
isteni ü gyessé g folytá n jö ttek lé tre.
THEAITETOSZ: Melyek ezek? [121]
VENDEG: Alomban é s nappal termé szetes ú ton lé trejö tt tü nemé nyek. Ilyen az á rnyé k,
amikor a tű zfé nyt {c} sö té tsé g szakı́tja meg, é s az, mikor kettő s - sajá t é s idegen - fé ny
ragyogó , sima felü leteken egybeolvadva olyan formá t eredmé nyez, mely a tá rgy
szoká sos, szembő l való né zeté hez ké pest fordı́tott é rzé kletet kelt.270
THEAITETOSZ: Csakugyan ez a ké tfé le mű ve van az isteni alkotó tevé kenysé gnek: maga
a tá rgy é s az a ké p, mely az egyes tá rgyakat kı́sé ri.271
VENDEG: S hogyan szó ljunk a mi mestersé gü nkrő l? Nemde azt kell mondanunk, hogy
magá t a há zat az é pı́té szet ré vé n alkotja, a festő mű vé szettel pedig egy má sikat hoz lé tre,
mintegy ember alkotta á lomké p gyaná nt, mely azonban az é bren levő k szá má ra
ké szü lt?{d}
THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van.
VENDEG: Akkor há t a mi alkotó tevé kenysé gü nk tö bbi mű ve is kettesé vel sorakozik fel,
é s ké tfé le: az egyik maga a dolog, mely a dolgokat ké szı́tő mestersé g mű ve, a má sik
pedig ennek a ké pe, mely a ké palkotó mestersé gé .272
THEAITETOSZ: Most má r jobban megé rtettem, é s ú gy veszem, hogy az alkotó
mestersé gnek ké tfé leké ppen van ké t fajtá ja: az egyik metszé s szerint isteni, illetve
emberi, [122] a má sik metszé s szerint pedig maguknak a dolgoknak, illetve
hasonmá saiknak a lé trehozá sa.
LI. VENDEG: Má rmost emlé kezzü nk vissza, hogy a ké palkotó tevé kenysé gen belü l
egyré szt ké pmá ské szı́tő , má sré szt lá tszatkeltő nemnek kellett lennie273 - má r ha be-
bizonyosodik, hogy a hamissá g valóban hamissá g, é s {e} termé szettő l fogva a lé tező k
egyike.274
THEAITETOSZ: Csakugyan ı́gy volt.

270 Felmerü lt, hogy a diploun szó itt nem szoká sos é rtelmé ben („kettő s") á ll, hanem fő né vké nt,

„tü krö ző dé s" jelenté sben: „... é s a tü krö ző dé s, amikor a sajá t é s az idegen fé ny ...". - Mindenesetre a
tü krö ző dé s jelensé gé rő l van szó . A „sajá t fé ny" a szembő l kiinduló lá tó sugá r. Ellenté tes vagy fordı́tott
é rzé kletrő l azé rt beszé l a vendé g, mert tü kö rben a tá rgyak jobb oldali ré szeit jobb oldalon lá tjuk, mı́g ha
kö zvetlenü l, szembő l né zzü k ő ket, akkor balra fognak esni, é s viszont. (vö . Theiatétosz 193 c). A lá tá s
elmé leté nek ré szletesebb kifejté se - mely a tü krö ző dé sre is kité r - a Timaioszban talá lható (45 b - 46 c; 67
c - 68 c).
271 Jelen fejtegeté sben „maguk az egyes dolgok" a termé szeti tá rgyak, ké pmá saik pedig ezek tü krö ző dé sei

é s egyé b illú zió k. Plató n má s mű veiben az eredeti é s a ké p/ké pmá s/utá nzat viszonyá ra metafizikai é s koz-
moló giai ö sszefü ggé sben hivatkozik, de nem mindig egyformá n haszná lja ezt az analó giá t. Ld. Állam 509 d
skk. (az 597 b - d, mely szerint az isten az ideát alkotja meg, sok tekintetben problematikus); Timaiosz,
kü l. 28 a - 31 a; Parmenidész 132 d - 133 a.
272 Ast javı́tá sá val, aki a ké ziratokban alanyesetben á lló „dolgokat ké szı́tő mestersé g" é s „ké palkotó

mestersé g" szavakat genitivusba teszi (autourgikész, illetve eidólopoiikész).

273 235 b - 236 c; 264 c.
274 236 d sk.; 260 b - 261 e; 264 c sk..

Plató n: A szofista Oldal 66

VENDEG: Nemde ez bebizonyosodott, s enné lfogva ezeket most má r ké tsé gtelenü l ké t
fajtá nak szá mı́thatjuk?
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Nos há t, a lá tszatkeltő fajtá t vá lasszuk ismé t {267} ketté .
THEAITETOSZ: Hogyan?
VENDEG: Az egyik eszkö zö k á ltal tö rté nik, a má sik pedig ú gy, hogy a lá tszat elő idé ző je
ö nmagá t alkalmazza eszkö zü l.
THEAITETOSZ: Hogy mondod?
VENDEG: Amikor valaki a te kü lső dhö z vagy hangodhoz hasonló lá tszatot a maga
testé vel, illetve hangjá val igyekszik lé trehozni, a lá tszatkelté snek ezt az á gá t szerintem a
legtalá ló bban utá nzá snak275 hı́vhatjuk.
THEAITETOSZ: Igen.
VENDEG: Tehá t kü lö nı́tsü k ezt el belő le „utá nzá s" né ven. A má sikat viszont teljes
egé szé ben mellő zzü k, megkı́mé lve magunkat a tová bbi erő feszı́té stő l, é s engedjü k á t {b}
má snak a feladatot, hogy egysé gbe foglalja é s illő elnevezé st adjon neki.
THEAITETOSZ: Kü lö nı́tsü k el, a má sikat pedig hagyjuk.
VENDEG: De az utá nzá s is megé rdemli, hogy kettő snek tekintsü k, Theaité tosz. Vizsgá ld
meg, hogy mié rt.
THEAITETOSZ: Mondd csak! [123]
VENDEG: Az utá nzó k egy ré sze ú gy folytatja tevé kenysé gé t, hogy ismeri azt, amit utá noz,
má s ré szü k azonban nem ismeri. Má rpedig lehet-e é lesebb vá lasztó vonalat vonni
felosztá sunkban anná l, ami tudatlansá g é s tudá s kö zö tt hú zó dik?
THEAITETOSZ: Nem lehet.
VENDEG: Nemde az elő bb emlı́tett utá nzá s ismeret alapjá n tö rté nik? Hiszen csak az
alakodat é s té ged ismerve vá llalkozhat valaki az utá nzá sodra. {c}
THEAITETOSZ: Persze.
VENDEG: De hogyan á ll a dolog az igazsá gossá g é s á ltalá ban az egé sz kivá ló sá g é s eré ny
alakjá val? Nemde sokan, akik nem ismerik az eré nyt, csak valami vé lekedé ssel bı́rnak
ró la,276 minden erejü ket megfeszı́tve igyekeznek azt a lá tszatot kelteni, hogy való ban
megvan bennü k az, amit ő k eré nynek vé lnek, oly mó don, hogy szó val é s tettel miné l
jobban utá nozni pró bá ljá k?
THEAITETOSZ: Bizony nagyon sokan akadnak ilyenek.
VENDEG: S vajon mindnyá jan kudarcot vallanak-e ebben a tö rekvé sü kben, hogy
igazsá gosnak lá tsszanak, noha való já ban egyá ltalá n nem azok? Vagy é pp ellenkező leg á ll
a dolog?
THEAITETOSZ: Epp ellenkező leg. {d}
VENDEG: Az ilyen utá nzó t tehá t - azt hiszem - kü lö nbö ző nek kell mondanunk az
elő bbitő l, hiszen ez tudatlan, az viszont ismerettel bı́r.
THEAITETOSZ: Igen.
LII. VENDEG: De vajon honnan vegyü nk mindegyikü k szá má ra megfelelő nevet? Hiszen
vilá gos, hogy nehé z dolog ez, minthogy a nemek é s fajtá k szerinti felosztá s dolgá ban -
ú gy lá tszik - ő sré gi é s minden meggondolá s né lkü li restsé g277 uralkodott elő deink
kö zö tt, olyannyira, hogy senki [124] meg sem pró bá lt felosztá sokat vé gezni. Ennek aztá n

275 Az utá nzá s (mimészisz) korá bban sokkal tá gabb é rtelemben szerepelt, a ké palkotó mestersé g

szinonimá ja gyaná nt (234 b2: to miméti-kon; 235 dl, 2.36 b1 é s 265 a10: hé mimétiké).
276 A doxazontes itteni elő fordulá sa a tudá s é s a vé lekedé s klasszikus szembeá llı́tá sa kereté ben

é rtelmezhető (Állam 476 c skk.). Fentebb a doxa haszná lata semlegesebb, a szó (igaz vagy hamis) ı́té letet
jelent (263 e sk.).
277 Az argia Madvig javı́tá sa a ké ziratok aitia („ok") olvasata helyett, mely kevé ssé illik az ö sszefü ggé sbe.

Plató n: A szofista Oldal 67

szü ksé gszerű kö vetkezmé nye, hogy nemigen bő velkedü nk a nevekben. De mé gis, mé g ha
kissé meré szen hangzik is, a megkü lö nbö zteté s kedvé é rt az olyan utá nzá st, mely {e}
vé lekedé sen é s lá tszaton alapul, vé lekedő vagy lá tszatutá nzá snak,278 a tudá son alapuló t
ellenben szaké rtő utá nzá snak nevezzü k el.
THEAITETOSZ: Legyen.
VENDEG: S most az elő bbit kell alkalmaznunk: a szofista ugyanis nem tartozott a
tudá ssal bı́ró k kö ré be, ugyan-akkor az utá nzó k kö zö tt volt.279
THEAITETOSZ: Pontosan.
VENDEG: Akkor há t a vé lekedő vagy lá tszatutá nzó t vizsgá ljuk meg, mint valami
vasdarabot, hogy vajon é p-e, vagy rejt-e mé g magá ban valami repedé st.
THEAITETOSZ: Vizsgá ljuk meg.
VENDEG: Rejt bizony, mé gpedig alapos repedé st. Mert az ilyenek kö zü l az egyik együ gyű
ember, aki azt hiszi, {268} hogy tudja azt, amirő l csak vé lekedé ssel bı́r.280 A má sik
magatartá sa ellenben a vitá kban való forgoló dá sa folytá n tele van gyanú val é s
fé lelemmel, hogy nem tudja azokat a dolgokat, amelyeket illető en má sok elő tt mint
biztos tudá sú ember alakoskodik.
THEAITETOSZ: Nagyon is talá lunk pé ldá t mindké t nemre, melyekrő l most beszé lté l.
VENDEG: Nemde az egyiket egyszerű é s becsü letes utá nzó nak, a má sikat ellenben
szı́nlelő utá nzó nak fogjuk tartani?
THEAITETOSZ: Igen, é s okkal.
VENDEG: S ez utó bbinak a nemé t egysé gesnek vagy kettő snek mondjuk-e?
THEAITETOSZ: Dö ntsd el magad![125]{b}
VENDEG: Vizsgá lom, é s nekem kettő snek mutatkozik. Ugy lá tom, az egyiknek abban á ll a
ké pessé ge, hogy a nyilvá nossá g elő tt, hosszú beszé dekkel szı́nleljen; a má sik pedig
magá nemberek tá rsasá gá ban, rö vid beszé dekkel ké nyszerı́ti azt, aki vele beszé lget, hogy
ellentmondjon ö nmagá nak.281
THEAITETOSZ: Nagyon talá ló an mondod.
VENDEG: S minek nyilvá nı́tsuk a hosszabb beszé dú t? Allamfé rfinek vagy né pszó noknak?
THEAITETOSZ: Né pszó noknak.
VENDEG: Há t a má sikat minek mondjuk? Bö lcsnek vagy szofistá nak?
THEAITETOSZ: Bö lcsnek bizony nem mondhatjuk, hiszen {c} azt tettü k fel ró la, hogy
tudatlan. Minthogy azonban a bö lcsnek az utá nzó ja, vilá gos, hogy valamilyen ebbő l szá r-
mazó elnevezé st fog kapni,282 s most má r alighanem megé rtettem, hogy igazá n é pp ő t
kell ama teljessé ggel való di szofistá nak nevezni.
VENDEG: Nemde akkor egybefű zhetjü k - mint má r az elő bb is tettü k - a nevé t,283 é s a
vé gé tő l a kiinduló pont felé haladva ö sszefonhatjuk284 alkatelemeit? THEAITETOSZ:
Mindenké ppen.
VENDEG: Nos tehá t, az ellentmondá s kiké nyszerı́té sé nek mű vé sze, a szı́nlelő ré szbő l, a
vé lekedő vagy {d} lá tszatutá nzá son belü l, utá nzó , a lá tszatkelté s nemé bő l, aki a

278 A doxa é s a doxomimétiké szavak é rtelmé t a fordı́tá s mindké t esetben ké t szó val igyekszik visszaadni.
Egyré szt az utá nzó kognitı́v á llapotá ró l van szó , mely nem való di tudá s, hanem puszta vé lekedé s, má sré szt
pedig arró l a lá tszatró l, melyet az utá nzó kelt má sok elő tt (az utó bbira a 267 c8 a doxával rokon dokein
igé t haszná lja).
279 Vö . 232 e - 233 c, 234 e sk.
280 Vö . 229 c.
281 Vö . 225 b.
282 A ké t szó gö rö gü l: szophosz é s szophisztész.
283 Kü lö nö s, hogy a vendé g itt a szofista nevét emlı́ti, hiszen való já ban a meghatá rozá sró l (logosz) van szó

(vö . 218 c).

284 szümplexantesz A szó a szümploké rokona, e fogalomhoz ld. a 259 e6-hoz ı́rott jegyzetet.

Plató n: A szofista Oldal 68

ké palkotó mestersé gbő l, az alkotá sbó l nem isteni, hanem emberi ré szt, a szavakkal való
szemfé nyveszté s osztá lyré szé t sajá tı́totta ki magá nak: ı́me, aki „e nemzetsé gbő l é s vé r-
bő l" 285 való nak mondja a való di szofistá t, az - ú gy lá tszik - teljesen igazat fog mondani.
THEAITETOSZ: Teljessé ggel ı́gy van. [126]

FORDITOI MEGJEGYZES

A fordı́tá s alapjá ul D. B. Robinson 1995-ben megjelent kritikai kiadá sa szolgá l. E kiadá s

ú jraé rté keli a ké ziratok egymá shoz való viszonyá t, é s tö bb tucat ú j olvasatot hoz J.
Burnet 1900-as szö vegé hez ké pest. Nem minden esetben kö vetem Robinson
szö vegalakı́tá sá t; a jegyzetekben jelzem, ha kiadá sá tó l elté rő szö veget fordı́tok. Ugyan-
csak jegyzettel lá tom el azokat a szö veghelyeket, melyeken a kiadá s konjektú rá t
tartalmaz, amennyiben a vá ltoztatá s kihatá ssal van a fordı́tá sra. A szofista jelen fordı́tá sa
Kö vendi Dé nes munká já nak á tdolgozá sa, mely az 1943-as magyar Plató n-ö sszkiadá sban
jelent meg elő szö r.1 Kö vendi kivá ló é s kompetens fordı́tá sa nyelvi, stilisztikai
szempontbó l csupá n né mi frissı́té st igé nyelt. Filozó fiai szempontbó l viszont - az utó bbi
é vtizedek kutatá si eredmé nyeinek fé nyé ben - mé lyreható an á tdolgoztam a fordı́tá st. A
felosztá s mó dszeré nek terminoló giá já t megpró bá ltam lehető sé g szerint kö vetkezetesen
visszaadni. Szá mos ponton elté rő en é rtelmeztem a dialó gus kö zé pső ré szé nek
metafizikai é s nyelvelmé leti fejtegeté sé t (236 d - 264 b) -az é rvelé s finom ré szletein itt
kü lö nö sen sok mú lik.
A dialó gus kö zé ppontjá ban a nem-lé t é s a lé t problematiká ja á ll. Az okfejté sben
kulcsszerepet já tszanak a lé tige kü lö nfé le alakjai, melyek visszaadá sa a gö rö g é s a
magyar nyelv szintaktikai é s szemantikai kü lö nbsé gei miatt nem kö nnyű feladat. Ebben
a ké rdé sben a kö vetkező ké ppen já rtam el:
(1) A ragozott alakokat a „van", nem pedig a „lé tezik" szó val adom vissza. A magyar
„lé tezik" nem vehet maga mellé á llı́tmá nykiegé szı́tő t, é s kizá ró lagosan egzisztenciá t
fejez ki. A gö rö g lé tige ö ná lló haszná lata ("A van") ezzel szemben nem vá lik el é lesen
azoktó l a [127] haszná latoktó l, melyekben az ige valamilyen kiegé szı́tő t kapcsol az
alanyhoz ("A az B <van>").
(2) A magyarban kijelentő mó dban, jelen idő ben nem tehetjü k ki a konnektı́v lé tigé t,
nem mondhatjuk, hogy „Szó kraté sz bö lcs van". A dialó gus é rvei sokszor azon fordulnak
meg, hogy a lé tige szerepel az elemzett mondatokban. Ilyen esetben a szó a fordı́tá sban
zá ró jelben, kurzivá lva szerepel.
(3) A to on/to mé on igenevek fordı́tá sá ra szü ksé gmegoldá ské nt á ltalá ban „a lé tező "/„a
nem-lé tező " szavakat haszná lom. Az olvasó nak mindvé gig szem elő tt kell tartania, hogy
a lé tezé s (egzisztencia) a gö rö g lé tige jelenté startomá nyá nak csak egy szű k szelete. A to
on/to mé on participiumok - ugyanú gy, mint a lé tige ragozott alakjai - megengedik a
kiegé szı́té st.
(4) A to on/to mé on szavak egyes szö veghelyeken a lá tszat é s való sá g szembeá llı́tá sá nak
kontextusá ban fordulnak elő . Fordı́tá suk ilyenkor: „való di, lé tező ", illetve „nem való di,
nem-lé tező ". Az igazsá g é s hamissá g kontrasztjá nak ö sszefü ggé sé ben a kifejezé seket a
„való s, lé tező ", illetve a „való tlan, nem-lé tező " frá zisokkal adom vissza.

285 Iliász VI. 211.

1Kö vendi fordı́tá sá t az 1984-es, Falus Ró bert á ltal szerkesztett magyar Plató n-kiadá s szá mos
vá ltoztatá ssal kö zö lte ú jra.
Plató n: A szofista Oldal 69
(5) A to on nem csupá n a „lé tező " dolgok valamelyiké t vagy ö sszessé gé t jelö lheti, hanem
a lé tező t mint olyat, azaz a lé tet is (az utó bbi haszná lattal van dolgunk, mikor a lé tező
formá já ró l van szó ). A to mé on hasonló ké ppen egyará nt utalhat olyan dolgokra,
melyekre ı́gy vagy ú gy alkalmaznunk kell a tagadott lé tigé t, é s a nem-lé tező re mint
olyanra, azaz a nem-lé tre. Szá mos ponton nem lehet teljes biztonsá ggal eldö nteni, hogy
melyik a helyes interpretá ció , rá adá sul e ké té rtelmű sé g az é rvelé sben is szerepet kap,
ezé rt a kifejezé sek fordı́tá sa mindenü tt „lé tező ", illetve „nem-lé tező ".
A dialó gus kö zé pré szé ben Plató n a nyelvi elemzé s mó dszeré t alkalmazza. A kı́sé rő
tanulmá nyban az á ttekinthető sé g kedvé é rt megadom a vizsgá lt mondatok sé má já t. A
gö rö g nagybetű k (Φ, Ψ) olyan alapvető prediká tumokkal helyettesı́thető k be, melyeknek
a plató ni elmé letben formá k felelnek meg. (E megszorı́tá s termé szetesen nem [128]
vonatkozik azokra a mondatsé má kra, melyek nem a plató ni elmé let kapcsá n
szerepelnek.) A latin kisbetű k (x, y) egyedi dolgok nevé vel helyettesı́thető vá ltozó k.
Amikor nincs kikö tve, hogy formá ra vagy egyedi dologra utal-e a mondat valamelyik
terminusa, latin nagybetű ket haszná lok (A, B).
A Szó kraté sz elő tti gondolkodó k - filozó fusok é s szofistá k - tö redé keit H. Diels é s W.
Kranz szá mozá sa szerint idé zem. Plató n munká ira a Stephanus-szá mok szerint hivatko-
zom; ezeket a fordı́tá s margó já n is megadom. Arisztotelé sz mű veire a hagyomá nyos
kö nyv- é s fejezetbeosztá s vagy I. Bekker kiadá sá nak szá mozá sa szerint utalok.
Jelen munka nagyon sokat kö szö nhet az ELTE Gö rö g Tanszé ké n Horvá th Judit á ltal
szervezett doktori illetve taná ri szeminá riumoknak, melyeken sok é ven á t olvastuk
Plató n dialó gusait a té ma irá nt elkö telezett filoló gus é s filozó fus kollé gá kkal kö zö sen.
2005. szeptemberé ben ré szt vettem a rigai AD FONTES (Center for Classical and
Oriental Studies) szervezé sé ben, a Liepnieks & Ritups Kö nyvkiadó tá mogatá sá val Kré ta
szigeté n megrendezett workshopon, melyen A szofista tö bb jelentő s szaké rtő jé vel
vitathattam meg a dialó gus problé má it. Javaslataikat a kö tet ké ziratá nak á tné zé sekor
mé g mó dom volt hasznosı́tani. Kö szö net illeti Lesley Brownt (Oxford), aki ren-
delkezé semre bocsá totta egy publiká latlan tanulmá nyá t. Há lá val tartozom Horvá th
Juditnak, Má té Andrá snak, Bolonyai Gá bornak é s Mogyoró di Emesé nek a fordı́tá shoz é s
a kı́sé rő tanulmá nyhoz fű zö tt é szrevé teleiké rt. Termé szetesen a hibá ké rt a felelő ssé g
kizá ró lag engem terhel. A kö tet az OTKA (F 032471; T 043629), a Bé ké sy Gyö rgy
Posztdoktori Osztö ndı́j, a Magyar Allami Eö tvö s Osztö ndı́j é s az NKFP tá mogatá sá val
ké szü lt. [129]

Plató n: A szofista Oldal 70

Utó szó

MEGISMERES, NYELV ES VALOSAG A SZOFISTABAN

Bevezeté s

1. A szofista problé má inak há ttere

1.1. A szofista, a szofistá k é s Parmenidé sz
1.2. A formá k elmé leté nek problé má i a Parmenidész-ben
1.3. A formá k elmé lete: egy vagy ké t teó ria?
2. Irodalmi forma é s filozó fiai mó dszer A szofistában
2.1. A dialó gusforma é s Plató n filozó fiafelfogá sa
2.2. Cá folat é s aporia
3. A gö rö g lé tige é s a nem-lé tező aporiá i (237 b - 239 c)
3.1. A lé tige jelenté seinek modern megkü lö nbö zteté se
3.2. A nem-lé tező problé má ja A szofistában a modern é rtelmezé sek tü kré ben
3.3. A nem-lé tező aporiá i (237 b7 - 239 c8)
4. A lé tező aporiá i (242 b - 251 a)
4.1. Egy vagy sok? (242 b6 - 245 e5)
4.2. Testek vagy testetlen formá k? (245 e6 - 249 b4)
4.3. Mozgó vagy nyugvó ? (249 b5 - d5)
4.4. Mozgó é s nyugvó ? (249 d6 - 250 d4)
4.5. A lé tező vizsgá latá nak konklú zió i (250 d5 - 251 a4)
5. A való sá g alkotó elemeinek "vegyü lé se" (251 a - 253 b; 259 b - 260 b)
5.1 Az atomistá k té zisé nek cá folata (251 a5 - 252 e8)
5.2. Foné má k, zenei hangok é s a való sá g elemeinek elrendező dé se (252e9 - 253 b8)
5.3. A „formá k ö sszefonó dá sa" é s az é rtelmes beszé d lehető sé ge (259 b9 - 260 b2)
6. Felosztá sos meghatá rozá s é s dialektika (253 b - 254 b)
6.1. Formá k é s nemek a felosztá sos definı́ció kban [131]
6.2. A felosztá s mó dszeré nek ismeretelmé leti elő feltevé sei
6.3. A dialektika leı́rá sa (253 b9 - 254 b7)
7. A formá k mint prediká tumok megfelelő i (254 b - 255 e)
7.1. A lé tező , a mozgá s é s a nyugalom (254 d4-el)
7.2. A mozgá s, a nyugalom, az azonos é s a kü lö nbö ző (255 a4 - 255 b7)
7.3. A lé tező é s az azonos (255 b8 - c8)
7.4. A lé tező é s a kü lö nbö ző (255 c9 - e7)
7.5. Vegyü lé s, kö zö ssé g é s ré szesedé s
8. A nemek vegyü lé se é s a „nem-lé tező " kifejezé s alkalmazá sá nak ké rdé se (255 e-257 a)
8.1. A nemek vegyü lé se: lenni é s nem lenni (255 e8 - 256 d10)
8.2. „Minden egyes forma vonatkozá sá ban sok a lé tező , é s hatá rtalan sokasá gú a nem-
lé tező " (256 d11 - 257 a12)
9. A nem-lé tező termé szete: mit jelent a „nem-lé tező " kifejezé s? (257 b - 258 c)
9.1. A tagadá s jelenté sé nek ké rdé se (257 b1 - c4)
9.2. A kü lö nbö ző ré szei: a negatı́v prediká tumok jelenté se (257 c5 – d13)
9.3. A nem-szé p ugyanú gy lé tező , mint a szé p: vannak-e negatı́v formá k? (257 d14 - 258
a10)
9.4. A nem-lé tező ugyanú gy lé tező , mint a lé tező : a nem-lé t fogalmá nak meghatá rozá sa
(258 a11 - c6)
10. Hamis beszé d, hamis vé lemé ny é s hamis elké pzelé s (240 c - 241 b; 260 b - 264 b)

Plató n: A szofista Oldal 71

10.1. A hamis vé lemé ny é s a hamis beszé d aporiá i (240 c7 - 241 b3, 260 b3 - 261 c5)
10.2. Né v, ige é s mondat (261d1 - 262 e10)
10.3. Igaz é s hamis mondatok (262 e11 - 263 d5)
10.4. Hamis vé lemé ny é s hamis elké pzelé s (263 dó -264 b10) [132]

Bevezetés

A szofista Plató n ké sei filozó fiá já nak1 kulcsfontossá gú dokumentuma, ső t nem tú lzá s az
antik filozó fia csú csteljesı́tmé nyei kö zé sorolnunk. A munka a korá bbi dialó gusok
szofistá k elleni polé miá já t folytatja. A szofisztika termé szeté nek vizsgá lata teoretikus
jellegű problé má khoz vezet. Lehetsé ges-e egyá ltalá n lá tszat, hamis beszé d é s hamis
vé lemé ny? Hogyan é rtsü k a „nem-lé tező " paradoxnak é s kezeihetetlennek tű nő
fogalmá t, mely mindezek leı́rá sá ban elő fordul? Es mit kezdjü nk a „lé tező vel", melyre
vonatkozó lag a korá bbi filozó fusok egé sz sor elmé letet munká ltak ki ané lkü l, hogy a szó
é rtelmé t megvilá gı́tottá k volna? E ké rdé sek megvá laszolá sá hoz első helyen egy
metafizikai keretelmé letre van szü ksé g. Ez a teó ria -mely a tudá s kitü ntetett formá já nak
mibenlé té re né zve is fontos té ziseket tartalmaz - a kö zé pső korszak dialó gusainak
ideaelmé leté t fejleszti tová bb. A hamissá g problé má já nak megoldá sa megkı́vá nja a nyelv
mű kö dé se bizonyos aspektusainak tisztá zá sá t is: a tá rgyalá s megkü lö nbö zteti a „né v", az
„ige" é s a mondat funkció já t, é s [133] megadja az elemi mondat é rtelmes voltá nak,
valamint igazsá gá nak, illetve hamissá gá nak felté teleit. A hamis vé lemé nyre vonatkozó
fejtegeté s a gondolkodá snak a beszé ddel azonos szerkezetet tulajdonı́t. A dialó gus
kö zé pré sze, belső magva ezekkel az ontoló giai, nyelvfilozó fiai é s ismeretelmé leti
ké rdé sekkel foglalkozik (236 d - 264 b), ezt keretezi a szofisztika meghatá rozá sá nak
kutatá sa (216 a - 236 d; 264 b - 268 c). A szofista Plató n ké sei filozó fiá ja emlı́tett
aspektusainak legá tfogó bb é s legpozitı́vabb kifejté se: szá mos olyan ké rdé sre vá laszt ad,
melyet a korszak elejé n ı́ró dott dialó gusok - a Parmenidész é s a Theaitétosz - felvetnek é s
alaposan kimunká lnak, de nem oldanak meg. A dialó gus nem egyedü l a tá rgyalt
problé má k filozó fiai sú lya miatt tarthat szá mot é rdeklő dé sre, é s nem is csak Plató n
gondolkodó i ú tjá nak szempontjá bó l fontos. E mű a gö rö g gondolkodá s tö rté neté nek
fő á ramá ban á ll. A kifejtett elmé let első sorban Parmenidé sz ontoló giá já ra reagá l, mely
meghatá rozta a Kr. e. V. szá zad má sodik felé nek filozó fiai problé má it é s tö rekvé seit.
Plató n é rtelmezi, kritizá lja é s tová bbfejleszti Parmenidé sz té ziseit a lé tező rő l é s a nem-
lé tező rő l. A szofista rakja le a logikai é s nyelvfilozó fiai kutatá s alapjait: Arisztotelé sz, aki
az első szisztematikus logikai elmé letet kidolgozza, á tveszi mesteré tő l a terminusok é s
mondatok megkü lö nbö zteté sé t, az igazsá g é s hamissá g meghatá rozá sá t,
definı́ció elmé leté t pedig Plató n felosztá sos mó dszeré vel vitatkozva fejti ki. Arisztotelé sz

1 Plató n munká ssá gá t a XIX—XX. szá zad kutatá sa há rom korszakra osztja, ré szint irodalmi é s doktriná lis

szempontok alapjá n, ré szint nyelvstatisztikai mó dszerek segı́tsé gé vel. A leginká bb szoká sos é rtelmezé s
szerint a korai korszak dialó gusai - melyek rendszerint egy etikai eré ny meghatá rozá sá t kutatjá k, é s
pozitı́v megoldá s né lkü l zá rulnak - lé nyegé ben nem mennek tú l Szó kraté sz filozó fiá já n; Plató n csak a
kö zé pső korszakban dolgozza ki metafizikai té ziseit a formá kra (ideá kra) é s a lé lek halhatatlansá gá ra
vonatkozó lag; utolsó alkotó i perió dusá ban pedig felü lvizsgá lja, ső t egyesek szerint egyenesen elveti az
ideaelmé letet. E fejlő dé stö rté neti interpretá ció t sokan vitatjá k. A nyelvstatisztikai mó dszerek lehető vé
teszik a dialó gusok nagy csoportokba való sorolá sá t, finomabb periodizá ció ra azonban nem alkalmasak
(Kahn 1996, 42-48. o.). Korá ntsem magá tó l é rtető dő tová bbá , hogy milyen é rtelemben beszé lhetü nk
Plató n fejlő dé sé rő l, é s ké rdé ses, hogy a dialó gusok való ban lé pé srő l lé pé sre tü krö zik-e azt (ld. alá bb, 1. 3.)
- A szofista keletkezé sé nek pontos dá tumá t nem ismerjü k. A Theaitétosz Kr. e. 369 utá ni (ez a 142 a-ban
emlı́tett korinthoszi ü tkö zet é ve), A szofista biztosan ké ső bbi, de nem tudjuk, mekkora idő beli tá volsá g
vá lasztja el a ké t dialó gust. Ld. Guthrie 1978, 61. o. sk.
Plató n: A szofista Oldal 72
aporetikus-dialektikus kutatá si mó dszertana, mely a filozó fia első alapelveinek
felfedezé sé t szolgá lja, ugyancsak Plató n e dialó gusban alkalmazott eljá rá sá nak
leszá rmazottja. Az antikvitá sban A szofista a sztoikusok, majd az ú jplatonizmus
meghatá rozó alakja, Pló tinosz szá má ra is fontos kiinduló pont. A dialó gus a reneszá nsz
filozó fiá ban ismé t fontos szerephez jut: Pico della Mirandola é s Marsilio Ficino
metafizikai vitá i e kö rü l a szö veg kö rü l forognak, mely Ficino latin fordı́tá sá nak
kö szö nhető en vá lt szé les kö rben hozzá fé rhető vé . 2 [134]
A szofista alkalmazza első ké nt rendszeresen a nyelvi elemzé s mó dszeré t a metafizikai
kutatá sban. A XX. szá zad filozó fiá já nak egyik meghatá rozó voná sa az a „nyelvi fordulat",
mely pá rhuzamosan já tszó dott le az analitikus filozó fiá ban é s a kontinentá lis
tradı́ció ban. A dialó gus analitikus orientá ció jú magyará zó i - kö ztü k alkotó filozó fusok,
mint Ryle, Anscombe, Wiggins vagy McDowell - a mű nyelvfilozó fiai é s logikai oldalá t
á llı́tjá k elő té rbe, nyilvá n nem fü ggetlenü l attó l, hogy a nem-lé t, a negá ció é s a hamissá g
problé má i e hagyomá ny alapszerző iné l, Russellné l é s Wittgensteinné l is kö zponti
jelentő sé gű ek. Legú jabban A szofistát ismé t szoká s metafizikai mű ké nt olvasni, megint
csak nem fü ggetlenü l a metafizika rehabilitá ció já tó l az analitikus filozó fiá ban. Heidegger
gyö keresen elté rő mó don kö zelı́ti meg a dialó gust elő adá saiban: elemzé se, mely Plató n
lé tfogalmá t é s annak nyelvi elő felté teleit kı́sé reli meg feltá rni, a Lét és idő nagyívű
konstrukció já t ké szı́ti elő a nyugati ontoló gia tö rté neté rő l. Gadamer szá má ra a ké sei
Plató n - A szofista is - szinté n fontos vonatkoztatá si pont.
Nincsen mó d soká ig titkolni az olvasó elő tt, hogy az egyik legnehezebb Plató n - mű vel
á llunk szemben. A dialó gus szerkezete - noha nem egyszerű - vilá gos é s [135] logikus,
á m a finom architektú rá ba rendező dő egyes é rvek nemritká n kifejtetlenek, é s filozó fiai,
tö rté neti ö sszefü ggé seik né lkü l nem sokat mondanak. Plató n rá adá sul formá lis logikai
appará tus, ső t egyé rtelmű terminoló gia né lkü l vé gzi elemzé seit. Vé gü l A szofista
kutatá sá nak az utó bbi é vtizedekben tapasztalható fellendü lé se maga is problé má k
forrá sá vá vá lt. A dialó gus é rtelmezé sei, melyek olykor pusztá n ellenté tesek, olykor
viszont kö szö nő viszonyban sincsenek egymá ssal, ő serdei vadsá ggal burjá nzanak -
honnan tudhatjuk, hogy nem é ppen egy bá rmire ké pes szofistá nak kerü ltü nk a marká ba
ebben a sű rű ben?

2 Arisztotelé sz a terminusok é s a mondatok megkü lö nbö zteté sé t a Kategóriák é s

Hermeneutika cı́mű munká iban fejlesztette tová bb. Az igazsá g, illetve a hamissá g
meghatá rozá sa: Metafizika 1011 b 23 - 27. A felosztá sos definı́ció k kritiká ja: Második
Analitika II. 13; Metafizika VII. 12; Az állatok részei I. 2 sk. Az első alapelvek melletti
dialektikus é rvelé shez ld. Topika I. 2, a mó dszer alkalmazá sá ra jó pé lda a Metafizika IV.
kö nyve. Ezek mellett tová bbi té má kat is emlı́thetné nk, melyeket Arisztotelé sz A szofista
felveté seihez kapcsoló dva tá rgyal, pl. a phanta-szia ké rdé sé t (A lélek III. 3). A sztoikusok
korporealista ontoló giá jukat A szofista 246 a - 247 e antikorporealista é rvelé sé t
kifordı́tva fejtetté k ki (Long-Sedley 45); haszná ltá k a felosztá s mó dszeré t is (Long-
Sedley 32). Pló tinosz szá mtalan ö sszefü ggé sben tá maszkodott a dialó gusra, első helyen
A létező nemeiről ı́rott é rtekezé sé nek má sodik ré sze (VI. 2) emlı́tendő , mely A szofista
„legfontosabb nemekre" vonatkozó fejtegeté sé nek kreatı́v é rtelmezé se. A ké ső bbi
ú jplatonikusok kö zü l Iamblikhosz é s Proklosz is kommentá lta a dialó gust, á m e munká k
nem maradtak fenn. A szofistát a kö zé pkorban nem ismerté k Nyugaton, gondolatai
azonban Arisztotelé sz kö zvetı́té sé vel tová bb hatottak. A dialó gust Marsilio Ficino az
1460-as é vek kö zepe tá já n fordı́totta latinra, az 1490-es é vekben pedig kommentá rt ı́rt
hozzá . Ficino é rtelmezé sé hez é s Picó -val folytatott vitá já hoz ld. Allen (1989)
szö vegkiadá sá t é s tanulmá nyait.
Plató n: A szofista Oldal 73
Az alá bbi tanulmá ny a mű metafizikai-nyelvelmé leti kö zé pré szé re ö sszpontosı́t, é s
ennek sem adja minden ré szletre kiterjedő kommentá rjá t; ugyanakkor megpó bá lja
á tfogni a legfontosabb problé má kat, é s ké pet adni a dialó gusbó l kirajzoló dó filozó fiai
projektumró l. Ertelmezé sem szá mtalan szempontot, fogalmi megkü lö nbö zteté st é s szö -
veginterpretá ció t kö szö nhet az utó bbi é vtizedek kutatá sainak, azonban egyik tekinté ly
magyará zatá t sem veszem á t sző rö stü l-bő rö stü l. Munká mhoz első sorban az analitikus
filozó fia á ltal inspirá lt tö rté neti tanulmá nyok kı́ná ltak kapcsoló dá si pontokat, má r csak
azé rt is, mert e hagyomá nyban a kü lö nbö ző é rtelmezé si kı́sé rletek jó l definiá lt ké rdé sek
kö rü l forgó , szorosan a szö veghez kö tő dő , ré szletekbe menő vitá vá szervező dtek. A
bő sé ges irodalombó l persze nem az elemző k filozó fiai credója alapjá n vá logattam. A
szofistát megkö zelı́thetjü k az á ltalunk relevá nsnak gondolt filozó fiai ké rdé sek ké sz
kataló gusá val, é s bizonyos é rdekessé ge talá n az effé le ké rdé s-kataló gusra kapott
vá laszoknak is van. Rá ké rdezhetü nk azonban arra is, hogy pontosan milyen
problé má kat fogalmaz meg Plató n, é s milyen sajá tsá gai vannak az é rvelé se á ltal
elő felté telezett fogalmi sé má nak. Az ilyen vá llakozá s - hacsak nem vagyunk abban a
szerencsé s helyzetben, mint a ká ldeus Iulianosz, aki ké pes volt Plató n szellemé t
megidé zni é s kiké rdezni - termé szetszerű leg nem vezet vé gső bizonyossá gokhoz.
Mindamellett a szö veginterpretá ció e fajtá ja diszkurzı́v mű faj, é s sokan egyeté rtenek
abban, hogy az olyan é rtelmezé seket é rdemes [136] elő nyben ré szesı́tenü nk, melyek
lehető leg nem tulajdonı́tanak ellentmondá sos né zeteket é s triviá lis té vedé seket a szer-
ző nek, szö vegszerű en jó l megalapozottak, é s meggyő ző en beilleszthető k Plató n
dialó gusainak problematiká já ba, valamint a kor szellemi é leté nek ö sszefü ggé sé be.
Az elemzé s sorá n a dialó gus első sorban metafizikai mű nek bizonyul. A fejtegeté s
kö zé ppontjá ban egy ontoló giai elmé let á ll, ez az alapja a nem-lé tező , a hamis kijelenté s
é s a hamis ı́té let talá nyai megoldá sá nak. E metafizika megkü lö nbö zteti a tapasztalati
vilá g dolgait é s az ontoló gi-ailag alapvető entitá sokat, a formá kat, ennyiben az ideael-
mé let egy vá ltozatá nak tekinthető . A dialó gusban a teó ria olyan voná sai kerü lnek
napvilá gra, melyek a nagy idea-elmé leti mű vekben kifejtetlenek maradtak. Ezek kö zü l a
legfontosabb, hogy a formá k nem lehetnek egyszerű , atomi entitá sok, hanem szá mos
relá ció fű zi ő ket ö ssze egymá ssal, bonyolult struktú rá ba rendező dnek. A való sá g
szerkezeté nek kutatá sá ban a nyelv szolgá lhat kalauz gyaná nt. Plató n e belá tá sá t ké tfé le
mó don gyü mö lcsö zteti. Egyré szt Parmenidé sz é s má sok ontoló giai elmé letein a
való sá gra vonatkozó szá madá s (logosz) koherenciá já t ké ri szá mon: ha egy elmé let
premisszá ibó l ellentmondó á llı́tá sok vezethető k le, de fő ké pp ha e premisszá kbó l a
teoretikus kijelenté sek lehetetlensé ge kö vetkezik, a teó riá t el kell vetnü nk. Má sré szt a
dialó gus pozitı́v metafizikai elmé leté nek kifejté se is nyelvi reflexió ra tá maszkodik: a
formá k viszonyaira vonatkozó té telek a formá kra vonatkozó mondatok elemzé sé bő l
adó dnak. De mié rt is baj, ha egy metafizikai elmé let - pé ldá ul a parmenidé szi monizmus
- premisszá i lehetetlenné teszik a teoretikus á llı́tá sokat? Ez mé g nem bizonyı́tja a teó ria
hamissá gá t: a vilá g nyugodtan lehetne olyan, amilyennek az illető metafizika leı́rja,
legfeljebb az elmé let kinyilvá nı́tá sa volna né miké pp paradox. A dialó gus é rvelé si
straté giá ja ez utó bbi problé má t akná zza ki. Ha valaki metafizikai vitá ba bocsá tkozik, é s
á llı́tá sokat tesz a való sá gró l, ipso facto elkö telezi magá t a teoretikus kijelenté sek é s a
tudá s lehető sé ge mellett. Plató n metafizikai é rvelé sé nek sarokpontja az a té tel - melyet a
vita egyetlen ré sztvevő je sem vonhat [137] ké tsé gbe -, hogy lehetsé ges tudá s é s
é rtelmes teoretikus diskurzus. A metafizikai té zisek mellett felhozott é rvek
rendszeresen erre hivatkoznak, pé ldá nak oká é rt a formá k bevezeté sé re é s a formá k
kö zö tti relá ció k felté telezé sé re egyará nt a megismeré s é s az é rtelmes beszé d
lehető sé gé nek biztosı́tá sá hoz van szü ksé g. Rö viden, A szofista olyan ontoló giai elmé letet

Plató n: A szofista Oldal 74

kı́sé rel meg kidolgozni a nyelv elemzé sé nek mó dszereit kifejlesztve, mely ké pes szá mot
adni a tudá s lehető sé gé rő l.

1. A szofista problémáinak háttere

A szofista okfejté se - mint azt Plató n olvasó i megszokhattá k - nem korlá tozó dik a
filozó fiai kutatá s egyetlen terü leté re, hanem egy sor problé má t é rint. A mű nem csupá n
teoretikus é rtekezé s, az elmé leti ké rdé sek konkré t ö sszefü ggé sbe, a szofistá k elleni
polé miá ba á gyazó dnak. Plató n tulajdonké ppeni vitapartnere azonban a Kr. e. V. szá zad
legnagyobb hatá sú filozó fusa, az eleai Parmenidé sz. A szofistá k parmenidé szi
argumentumokat fordı́tanak sajá t cé ljaikra, ezé rt van szü ksé g Parmenidé sz fő ontoló giai
té zisé nek cá folatá ra. Parmenidé sz nem csupá n a szofistá k miatt fontos Plató n szá má ra.
Sajá t metafiziká já nak kö zponti tanı́tá sa, a kö zé pső korszak dialó gusaiban kifejtett
ideaelmé leti hipoté zis sok tekintetben szinté n Parmenidé sz gondolataira tá maszkodik.
Az idea-elmé leten belü l felmerü lő ké rdé sek tisztá zá sá t is csak a nem-lé tező é s a lé tező
parmenidé szi felfogá sá nak felü lvizsgá lata teszi lehető vé .

1.1. A szofista, a szofistá k é s Parmenidé sz

Plató n, aki nemcsak nagy filozó fus, hanem kivá ló ı́ró é s dramaturg is, nem ö nti rö gtö n
nyakon az olvasó t a fentebb emlı́tett ismeretelmé leti, nyelvfilozó fiai é s metafizikai [138]
problé má kkal. A hamissá g é s a nem-lé tező rejtvé nyeinek olyan felvezeté sé t kapjuk, mely
vilá gossá teszi, hogy e ké rdé seknek é letbevá gó té tje van. Ha nem tudunk koherens
mó don szá mot adni a hamissá gró l é s a nem-lé tező rő l, el kell fogadnunk, hogy minden
á llı́tá s igaz, nem lehetsé ges csalá s, é s csaló k sincsenek.3 Ez esetben viszont tulaj-
donké ppen igazsá gró l sem beszé lhetü nk (hiszen ennek kü lö nbö znie kellene a
hamissá gtó l), ily mó don hiá bavaló minden erő feszı́té s aká r a való di tudá s
megszerzé sé re, aká r a polisz é leté nek szaké rtelmen alapuló irá nyı́tá sá ra. Ebben az
é rtelemben foghatjuk fel a dialó gus elejé n felvetett ké rdé st: vajon kü lö nbsé get tehetü nk-
e a szofista, a filozó fus é s az á llamfé rfi kö zö tt (216 c - 217 b)?
A szofista egy nagyı́vű dialó gus-sorozat kulcsfontossá gú darabja. A bevezeté s a szofista,
majd az á llamfé rfi é s a filozó fus meghatá rozá sá t ı́gé ri. A má sodik té má t Az államférfi
fejti ki, a filozó fusró l szó ló dialó gus azonban nem ké szü lt el.4 A dramatikus keret jelzi
tová bbá , hogy A szofista a Theaitétosz folytatá sa. A Tbeaitétosz azt a ké rdé st teszi fel,
hogy mi a tudá s. Ennek kapcsá n a vitá t vezető Szó kraté sz cá folja a szofista Pró tagorasz
relativista ismeretelmé leté t, nehé zsé geket fogalmaz meg a hamis vé lemé nnyel é s a nem-
lé tező vel kapcsolatban, é s rá ké rdez a logosz mibenlé té re. Mind A szofista (217 c), mind a
Theaitétosz (183 e) visszautal a Parmenidészre is, mely problé má kat vet fel az
ideaelmé lettel kapcsolatban. A szofistában az eleai vendé g - aki e dialó gusban á tveszi a
beszé lgeté s irá nyı́tó já nak szerepé t Szó kraté sztó l - a formá k elmé leté nek olyan vá ltozatá t
vá zolja fel, melyet nem é rintenek a Parmenidész aporiá i, tová bbá megoldja a nem-lé tező
é s a hamis vé lemé ny problé má já t, megadja a logosz (a mondat) é rtelmes [139] voltá nak
é s igazsá gá nak felté teleit, bemutatja a logosz (a meghatá rozá s) mó dszeré t, ső t - mintegy
mellesleg - a filozó fiai tudá s termé szeté t is leı́rja.5 A sorozat kö vetkező darabja, Az

3 A dialó gus egy ké ső bbi pontjá n (260 b sk.) Plató n tö mö ren ö sszefoglalja ezeket az ö sszefü ggé seket.
4 Kü l. 217 a; 218 b; vö . 253 e; Az államférfi 257 a - C; vö . 258 a6. - Fre-de 1996/1 szerint Plató n nem is
tervezte a filozó fust tá rgyaló dialó gus megı́rá sá t: a sorozat ké t meglé vő darabja finom é s indirekt mó don
kö rvonalazza a filozó fia plató ni é rtelmezé sé t. Az utó bbi meglá tá sban sok igazsá g van, ennek ellené re nem
zá rhatjuk ki, hogy Plató n eredetileg pozitı́vabb formá ban is fel kı́vá nta vá zolni filozó fiafelfogá sá t.
5 Mindamellett A szofista nem vá laszolja meg az emlı́tett ké t dialó gusban felmerü lt valamennyi ké rdé st

szisztematikusan é s kifejtett formá ban.

Plató n: A szofista Oldal 75
államférfi ugyancsak a felosztá s mó dszeré vel jut el a keresett meghatá rozá shoz, é s e
mó dszer ú jabb aspektusait vilá gı́tja meg. A dialó gus egy má sik vonatkozá sban is
szorosan kö tő dik A szofistához. Az á llamfé rfi mestersé gé nek lé nyege az ellenté tes
karakterek harmonikus egé sszé való „ö sszefoná sa" az á llamban (basziliké szümploké,
306 a1). A szofista metafiziká já nak kö zponti gondolata, hogy a formá k „ö sszefonó dnak"
egymá ssal (szümploké eidón, A szofista 259 e5 sk.). A filozó fust a formá k alkotta
bonyolult struktú rá ban való eligazodá s ké pessé ge tü nteti ki (A szofista 253 b - e) -
eszerint az á llamfé rfi tevé kenysé ge rokonsá gban á ll a filozó fusé val.
A szofista első ré szé ben az eleai vendé g é s Theaité tosz, az ifjú matematikus a szofista
mestersé gé nek meghatá rozá sá t kutatjá k a felosztá s (diaireszisz) mó dszeré nek segı́t-
sé gé vel (221 c - 236 d). A szofista gazdag ifjak nyeresé g-vá gyó vadá szá nak mutatkozik
(1. definı́ció ), azutá n olyan kereskedő nek, aki ismereteket á rusı́t (2-4. definı́ció ), majd az
erisztikus vita mesteré nek (5. definı́ció ). Felmerü l, hogy a szofistá k cá folatainak cé lja a
lé lek megtisztı́tá sa az ismeretek ú tjá ban á lló té ves vé lekedé sektő l (6. definı́ció ) - ez a
meghatá rozá s azonban inká bb illik Szó kraté sz tevé kenysé gé re, é s bizonyá ra azé rt kerü l
elő , hogy felhı́vja a figyelmet a szofisztika é s a szó kraté szi mó dszer megkü lö nbö zteté -
sé nek fontossá gá ra (vö . 231 a). E pró bá lkozá sok nem ragadjá k meg kellő ké ppen a
meghatá rozandó tá rgy lé nyegé t (232 a). Valamennyi kö zü l a hetedik, vé gleges
meghatá rozá s a legkevé sbé hı́zelgő : a szofista - aki á llı́tó lag mindenhez é rt, hiszen
bá rmely ké rdé sben ké pes ellentmondá sba keverni beszé lgető partneré t, mé g akkor is, ha
az az illető terü let szaké rtő je — hamis lá tszatokat hoz lé tre, „ké pmá sokat" ké szı́t, hamis
beszé dé vel hamis vé lekedé st kelt hallgató i lelké ben, é s bá r az eré ny [140] tanı́tó já nak
vallja magá t, sejtelme sincs annak mibenlé té rő l (233 d - 236 d; 264 b - 268 d). A
szofistá nak nem csupá n annyi kö ze van az utá nzá shoz é s a ké pmá sokhoz, hogy szavaival
hamis ké pet fest a vilá gró l, hanem szemé lyé ben is utá nzó ja a filozó fusnak, aki á tfogó
való sá gismeretre tö rekszik.6 Mi lehet a motı́vuma a szofisztika elleni frontá lis
tá madá snak?
A szofistá k a Kr. e. V. szá zad má sodik felé ben rendkı́vü li befolyá sra tettek szert a gö rö g
kulturá lis é letben.7 Tevé kenysé gü k igen sokré tű volt. A tudá s legkü lö nfé lé bb terü leteivel
foglalkoztak, a termé szetfilozó fiá tó l é s a metafiziká tó l a matematikai tudomá nyokon á t a
nyelv, a kö lté szet, a tö rté nelem é s mitoló gia, az etika é s a politika ké rdé seiig. A szofistá k
az ifjú sá g nevelő inek, „az eré ny, kivá ló sá g tanı́tó inak" szerepé ben lé ptek fel: a gö rö g
vá rosá llamok fiatalsá ga szá má ra - busá s honorá rium ellené ben - a magasabb ké pzé s
ú jfajta lehető sé gé t biztosı́tottá k. A szofistá k nyú jtotta ké pzé sben fontos helyet foglalt el
a meggyő zé s mű vé szete, a ré torika, mely a politikai é rvé nyesü lé s legfő bb eszkö ze volt a
gö rö g poliszokban, kü lö nö ské ppen a demokratikus berendezkedé sű Athé nban.
Plató n dialó gusok hosszú sorá ban té pá zza meg a legmegbecsü ltebb tanı́tó k hı́rnevé t.8 A
szofista ré toriká t a Gorgiasz veszi cé lba, A szofista viszont a szofistá k nevelő i
té nykedé sé re ö sszpontosı́t.9 A szofistá kat a kö ztudat [141] é s a modern

6 A szofista tö bb tekintetben hasonlı́t a filozó fusra: (a) az é rvelő beszé d (logosz) terü leté n mű kö dik, é s
gyakran alkalmaz cá folatot (elenkhosz); (b) ú gy tű nik, tudá ssal bı́r; (c) tudá sa mindenre kiterjed, mind az
elmé let, mind a gyakorlat teré n; (d) tevé kenysé gé nek nevelő hatá sa van. 216 c; 231 a; 233 c; vö . 253 c;
254 a; 267 a - e; 268 b sk.
7 Az V-IV. szá zadi szofistá k tö redé keinek magyar fordı́tá sa Steiger 1993 szö veggyű jtemé nyé ben talá lható

(ld. a kı́sé rő tanulmá ny megjegyzé seit is a szofisztika historiográ fiá já ró l). A szofisztika tá rsadalmi,
kulturá lis é s filozó fiai aspektusait á tfogó an tá rgyalja Kerferd 2003 monográ fiá ja.
8 Ld. kü l. a Gorgiaszt, a Prótagoraszt, a Nagyobbik é s a Kisebbik Hippiaszt, az Eutbüdémoszt é s az Állam I.

kö nyvé t, melyben Szó kraté sz Thraszü makhosz né zeté t cá folja az igazsá gossá gró l.
9 A szó noklat csak egyik - jó llehet lé nyeges - ö sszetevő je a szofistá k á ltal kı́ná lt mindenoldalú

ké pzettsé gnek. A szó noklá st é s a szofisztiká t mind a Gorgiasz (465 c; 520 a sk.), mind A szofista (222 d;
Plató n: A szofista Oldal 76
filozó fiatö rté neti irodalom nagy ré sze é lesen szembeá llı́tja a filozó fusokkal. Az V-IV.
szá zadban a ké t tı́pus kö zö tti megkü lö nbö zteté s korá ntsem magá tó l é rtető dő . Plató n
munká ssá ga is elké pzelhetetlen ané lkü l a kultú ra né lkü l, melynek megteremté sé ben a
szofistá k dö ntő szerepet já tszottak.10 A szofistá k nem ké pviseltek egysé ges
né zetrendszert, é s bizonyos é rtelemben Plató n maga konstruá lja meg az ellenfelet,
mikor meghú zza a hatá rvonalat a szofisztika é s a filozó fia kö zö tt. Nem mondhatjuk
azonban, hogy elhatá roló dá sá nak ne volná nak komoly elvi indokai. Egyes szofistá k azon
a vé lemé nyen voltak, hogy az etikai normá k az egyes ember vé lekedé sé tő l, illetve
kö zö ssé gek konvenció itó l (nomosz) fü ggenek. Má sok amellett é rveltek, hogy
amennyiben kö vetkezmé nyek né lkü l marad, a tö rvé nyeket á thá gva, „termé szet szerint"
(phüszisz) é rdemes cselekednü nk.11 Pró tagorasz homo mensura té telé bő l (fr. B1 DK) az
kö vetkezik, hogy az „igazsá g" lé nyegé né l fogva a szemlé lő perspektı́vá já hoz kö tö tt, ily
mó don é rtelmetlen kü lö nbsé get tennü nk tudá s é s vé lekedé s, ső t igaz é s hamis kö zö tt is.
Plató n é rtelmezé sé ben e té zis a szü ntelen vá ltozá s „hé rakleitoszi" ontoló giá já t
elő fö lté telezi: ha a dolgok kinek-kinek valóban olyanok, amilyennek szá mukra tű nnek,
ö nmagukban nem bı́rhatnak semmilyen szilá rd jelleggel (Theaitétosz 152 c - 153 d).
Ezzel szemben má r a szó kratikus dialó gusok is abbó l indulnak ki, hogy az etikai
eré nyeknek lé teznek objektı́v mé rcé i. A Gorgiasz é s az Állam I. kö nyve cá folja az
igazsá gossá got „az erő sebb joga" gyaná nt [142] é rtelmező naturalista té telt. Az
ideaelmé leti hipoté zis kereté ben a formá k egyszerre biztosı́tjá k az abszolú t etikai
normá k é s a tudá s lehető sé gé t, valamint a való sá g egé szé nek racioná lis rendjé t.12 A
Theaitétosz a pró tagoraszi relativizmusró l é s a szakadatlan vá ltozá s elmé leté rő l kü lö n-
kü lö n kimutatja, hogy ö nellentmondá shoz vezetnek. Az objektı́v való sá g
megismeré sé nek é s az emberi é let abszolú t é rté kek alapjá n való berendezé sé nek
plató ni programja adja azt a né ző pontot, melybő l tekintve „a szofistá k" egyetlen tı́pus
ké pviselő inek mutatkoznak. A szofista, noha univerzá lis tudá sra tá maszt igé nyt, é s erre
hivatkozva vé lemé nyformá ló ké nt, nevelő ké nt lé p fel, nem hisz a vilá g objektı́v
rendjé ben, kö vetkezé ské ppen megismerhető sé gé ben sem. Ez annyit jelent, hogy nem
lehet egyé b, mint rosszhiszemű csaló (vö . 267 e - 268 a). A szofisztika ezen felfogá sá t
elvi á ltalá nossá gban A szofista fogalmazza meg. A dialó gusnak dö ntő ré sze volt abban,
hogy a szofistá k kı́vü l rekedtek a filozó fiai hagyomá nyon. Plató n a szofisztika é s a
filozó fia elhatá rolá sá val az utó bbi lehetsé ges é rtelmezé seinek is hosszú idő re irá nyt
szabott.
A szofistá k elleni polé mia a hetedik meghatá rozá s kapcsá n toló dik nyelvfilozó fiai é s
metafizikai sı́kra: a ké pmá s é s hamissá g fogalmaival kapcsolatos nehé zsé gek teszik
szü ksé gessé azt a vizsgá ló dá st, mely a dialó gus kö zé pré szé t kitö lti. A vendé g a
kö vetkező vé dekezé si straté giá t tulajdonı́tja a szofistá nak:
(1) A nem-lé t é s a lé t kö lcsö nö sen kizá rjá k egymá st. Ebbő l levezethető , hogy a „nem-
lé tező " né vnek nincsen semmifé le é rtelmes alkalmazá sa, ső t maga a fogalom is paradox
(236 d - 239 c).
(2) A ké pmá s nem [van] az, aminek lá tszik, ugyanakkor a ké pmá s valóban ké pmá s, tehá t
a ké pmá s nincs é s van (239 c - 240 c).

224 b; 225 b; 268 b) rokon, de egymá stó l megkü lö nbö ztethető tevé kenysé gek gyaná nt mutatja be.
10 Ső t mi tö bb, A szofista is tá maszkodik szofista elő zmé nyekre: a definı́ció szó kraté szi-plató ni mó dszeré t
a prodikoszi diaireszisz onoma-tón ("a nevek megkü lö nbö zteté se") ké szı́ti elő (ld. Kerferd 2003, 96), az
elő dö k ontoló giai té ziseinek á ttekinté se szofista doxográ fiá kat haszná l fel, ső t a Parmenidé sz elleni
polé mia is mutat né mi hasonló sá got Gorgiasznak A nem-létezőről ı́rott munká já val (ld. Mansfeld 1990 ké t
tanulmá nyá t).
11 Az elő bbire a Disszoi logoi (Kettős érvek) cı́mű irat, az utó bbira Antiphó n fr. B 44 DK jó pé lda.
12 Ehhez ld. Cherniss 1965 (1936) klasszikus cikké t.

Plató n: A szofista Oldal 77

(3) A hamis vé lemé ny é s a hamis beszé d nem má s, mint „való tlan, nem-lé tező dolgokat
vé lni, illetve mondani" (240 c - 241a).
(4) Mivel mind a ké pmá s, mind a hamissá g felté telezik a nem-lé tező ö nellentmondá sos
fogalmá t, senki nem á llı́thatja é rtelmes mó don, [143] hogy ezek lehetsé gesek volná nak.
A szofisztika tehá t nem lehet a lá tszatkelté s é s a hamis beszé d mű vé szete. (240 c; 241 a
sk.)
A ké pmá sokkal kapcsolatos é rvelé s (2) nem veszi figyelembe, hogy a lé tige á llı́tó é s
tagadó formá i kü lö nbö ző kiegé szı́té st kapnak, ı́gy generá l „ellentmondá st". A hamis
vé lemé ny é s hamis kijelenté s leı́rá sa (3) tulajdonké ppen nem teoretikus té tel, hanem a
lé tige veritatı́v haszná latá n alapul, mely a gö rö g nyelvben gyakori é s termé szetes.13 A (4)
lé pé shez hasonló , a hamis beszé d é s a hamis vé lemé ny lehető sé gé t megké rdő jelező
é rveket Plató n má s munká iban is talá lunk. Pé ldá ul az Euthüdémoszban szereplő
szofistá k szerint hazudni lehetetlen, mert a beszé d szü ksé gké ppen valamilyen lé tező
dologra vonatkozik, aki pedig a való s, lé tező dolgokat mondja, igazat mond (283 e7 -
284 c6).14 E megfontolá s alapjá n ellentmondá s sem lehetsé ges: a ké t, egymá snak
lá tszó lag ellentmondó logosz vagy ugyanarra a lé tező re vonatkozik, tehá t ugyanazt
jelenti, vagy egyik sem az illető tá rgyró l szó l, vagy kü lö nbö ző dolgokró l szó lnak, vagy
valamelyikü k nem minő sü l é rtelmes beszé dnek - egyik esetben sem cá folhatja egyikü k a
má sikat (285 e9 - 286 b6). A hamis vé lemé ny lehető sé gé t hasonló ké ppen kizá rjá k (286
d1 - 5). Plató n ezeket az é rveket itt Pró tagorasz kö vető inek tulajdonı́tja (286 c), é s
Prodikosz egy papirusztö redé k tanú sá ga szerint való ban ı́gy argumentá lt az
ellentmondá s lehetetlensé ge mellett.15 A Szó kraté sz- tanı́tvá ny Antiszthené sz szinté n
ké pviselte a hamissá g é s ellentmondá s lehetetlensé gé nek té zisé t, vagy legalá bbis ez
kö vetkezik nyelvelmé leté bő l.16 Arra, hogy [144] a szofistá k e paradoxonokat csakugyan
a mestersé gü ket é rő vá dak elhá rı́tá sá ra haszná ltá k, nincs Plató ntó l fü ggetlen forrá sunk.
A hamis á llı́tá s lehetetlensé ge melletti é rv filozó fiai é rtelmezé sé re alá bb té rek vissza
(10.1.).
A szofista vé dekezé sé nek dö ntő lé pé se (1) Parmenidé sz17 é rvelé sé re tá maszkodik.
Parmenidé sz hexameteres tankö ltemé nyé ben az elő hangot ké t fő ré sz kö veti.
Parmenidé sz egy istennő kinyilatkoztatá sá ró l szá mol be, aki elő szö r „a jó lkerekı́tett
Igazsá g rendü letlen szı́vé t", majd pedig „a halandó k vé lekedé seit" tá rja fel elő tte (fr. B 1,
29 sk. DK). Az utó bbi, a Doxa a korá bbi filozó fiai kozmoló giá khoz hasonló elmé let, mely
a vilá g jelensé geit ké t alapvető erő , a Fé ny é s az Ej keveredé sé vel magyará zza (fr. B 8, 50
skk. DK). Az Igazsá gban az istennő kinyilatkoztatá sa deduktı́v é rvelé s formá já t ö lti:
abbó l, hogy a kutatá s (vagy a tudá s) tá rgya van, az kö vetkezik, hogy egy, homogé n,
keletkezetlen é s nem pusztul el, vá ltozatlan, hatá rolt é s tö ké letes (fr. B 8, 1 - 49 DK).
Parmenidé sz nem mondja meg, hogy mi az a tá rgy, melyre az Igazsá g kijelenté sei
vonatkoznak. Szó ba jö het a vilá gegé sz, a kutatá s tetsző leges tá rgya, vagy a megismeré s
kitü ntetett formá já nak, a tudá snak objektuma. A bevett interpretá ció szerint
mindenesetre a fejtegeté s sorá n Parmenidé sz a kö znapi intuı́ció kkal é s a korá bbi
kozmoló giai teó riá kkal egyará nt szö ges ellenté tben á lló monista metafiziká hoz jut el:

13 Vö . pl. Hé rodotosz 1.95.5; 6.37.11; 8.40.10. A veritatı́v lé tigé hez ld. a 83. jegyzetet.
14 Ld. mé g Kratülosz 385 b sk., 429 c - 430 a, Theaitétosz 188 c - 189 d, vö . Állam 476 e sk., 478 b sk.
Denyer 1991 monográ fiá ja á tfogó an tá rgyalja e té má t, é s má s kö zei-kortá rs gondolkodó k idevá gó né zeteit
is elemzi.
15 A szö veget idé zi Kerferd 2003, 114. o. - Pró tagorasz má sfelő l azt is tanı́totta, hogy minden dologró l ké t,

egymá ssal ellenté tes á llı́tá s tehető (A 1 é s A 20 DK). A problé má t tá rgyalja Kerferd 2003, 107-117. o.
16 Arisztotelé sz: Metafizika 1024 b33 sk. é s Topika 104 b20 sk.
17 Parmenidé szrő l magyarul ld. Steiger 19952 tanulmá nyá t, valamint Kirk-Raven-Schofield 1999, 353-384.

o. á ttekinté sé t.
Plató n: A szofista Oldal 78
egyetlen ilyen tá rgy van. A ké sei Plató n-dialó gusok é rvei a parmenidé szi monizmus ellen
ezt a szigorú é rtelmezé st felté telezik.18 Tová bbi [145] rejté ly, hogy mi lehet a szerepe a
Doxá ban hosszan fejtegetett pluralista kozmoló giá nak azutá n, hogy Parmenidé sz
szigorú logiká val igazolta a vá ltozá s é s a sokfé lesé g lehetetlensé gé t, é s hogy az effé le
né zeteket eleve megbı́zhatatlannak, csalá rdnak nyilvá nı́totta. A halandó k té vedé se, hogy
ö sszekeverik a létet é s a nem-létet (fr. B 6, 4 - 9 DK): a keletkezé s, a vá ltozá s, ső t
való szı́nű leg má r maga a sokfé lesé g elfogadá sa is azzal a paradox kö vetkezmé nnyel já r,
hogy ugyanaz a tá rgy (má s-má s idő ben, illetve vonatkozá sban, de Parmenidé sz ezzel
keveset tö rő dik) van é s nincsen (fr. B 8, 40 DK).
A lét Parmenidé sz filozó fiá já nak kulcsfogalma. Ké tsé ges azonban, hogy a lé t egy tá rgy
egzisztenciá já t („x van"), egy attribú tum birtoklá sá t („x az Φ < van >"), egy kijelenté s
igazsá gá t, illetve egy té ny fenná llá sá t („való ban p") jelenti-e, vagy esetleg ezek kö zü l
tö bbet is magá ban foglal.19 Szerencsé re e ké rdé s vizsgá lata nem feladatunk. A szofista
é rtelmezé sé nek szempontjá bó l alapvető fontossá gú azonban az a megfogalmazá s,
melyet Plató n a metafizikai fejtegeté s kezdeté n é s lezá rá sakor is idé z (237 a; 258 d):
Nem teheti meg erő , hogy a nem-lé vő k legyenek; há t ettő l az ú ttó l tartsd tá vol kutató
eszed, ember. (fr. B 7, 1 sk. DK)
Bá rhogyan é rtsü k is a lé t fogalmá t, annyi vilá gos, hogy Parmenidé sz szá má ra a lét és a
nem-lét egymást szigorúan, minden megszorítás nélkül kizáró ellentétek. Az Igazsá g
é rvelé sé nek első lé pé sé t, a van é s a nincs ú tja kö zö tti „vá lasztá st" (fr. B 2 DK, vö . fr. B
8,15 sk. DK) ez a [146] premissza teszi elkerü lhetetlenné . A vá lasztá s - a nem-lé t ú tjá nak
egy tová bbi é rvvel való kizá rá sa - utá n a kutatá s tá rgyá nak létéből az Igazsá g minden
tová bbi (nemritká n meglepő ) té tele levezethető . Ugy lá tszik, a lé t é s nem-lé t
ö sszefé rhetetlensé gé nek té tele a rendszer ö nmagá ban evidens alapelve.20 Plató n
mindenesetre bizonyá ra ezt tekintette Parmenidé sz gondolati é pı́tmé nye alapjá nak.
Parmenidé sz tö bb helyen ö sszekapcsolja a lé tet é s a megismeré s (noein), illetve a nyelvi
kifejezé s (legein, phatizein) lehető sé gé t. Az egyik ilyen szö veg a kö vetkező :
Ugyanaz van a megismeré s [noein] szá má ra, mint ami miatt az ismeret van.
Mert a lé tező né lkü l, amire vonatkozó lag21 [az ismeret] ki van mondva
[pephatiszmenon], nem lelheted fel a megismeré st. (fr. B 8, 34-36 DK)22
Az argumentum a megismerés és a nyelvi megfogalmazhatóság lehetőségének

18 A parmenidé szi monizmus egy alternatı́v é rtelmezé s szerint csupá n annyit jelent, hogy minden olyan
tá rgynak, mely a lé t erő s é rtelemben vett, kitü ntetett mó djá val bı́r, egy dolognak kell lennie, azaz egyetlen
prediká tum igaz ró la - ez azonban nem zá rja ki, hogy több ilyen entitá s lé tezik. Curd 1998, 228-241. o.
szerint Plató n kö zé pső korszaká ban Parmenidé szt - helyesen - effé le „predikacioná lis monistaké nt"
interpretá lja, é s lé nyegi té ziseit maga is beé pı́ti a formá k elmé leté be, ké ső bb azonban arra a né zetre jut,
hogy Parmenidé sz té ziseibő l következik a numerikus monizmus, ezé rt tulajdonı́tja neki e tanı́tá st.
Numerikus monistaké nt é rti Parmenidé szt pl. Kirk-Raven-Schofield 1999, 366. o. sk., 369 o.
19 Kahn 2002, 87. o. ú gy vé li, Parmenidé sz metafizikai lé tfogalma nem kevesebb, mint hat aspektust

egyesı́t magá ban: a fent emlı́tett há rom mellett, melyek kö zü l az utolsó nak emlı́tett veritatı́v é rtelem az
alapvető , szá molnunk kell mé g a statı́v-duratı́v aspektussal („x van"/„x az Φ <van>", nem pedig keletkezik,
illetve lesz valamivé), a lokatı́v-egzisztenciá lis aspektussal („x van valahol"), vé gü l pedig a lé tige
azonossá g-é rtelmé vel („x=y").
20 Tulajdonké ppen az ellentmondá smentessé g elvé nek korai vá ltozatá ró l van szó , mely - ellenté tben az elv

plató ni é s arisztotelé szi megfogalmazá saival - nem tartalmaz idő -, aspektus é s relá eió beli
megszorı́tá sokat. Ld. Scolnicov 2003, 12-16. o.
21 Az eph'hói olvasattal, Diels en hói olvasata helyett. E szö vegkritikai problé má hoz ld. Palmer 1999, 48. o.,

34 j.
22 A fr. B 6, 1 mé g frappá nsabban lá tszik megfogalmazni e gondolatot: „ami kimondható é s megismerhető ,

annak lennie kell". Sajnos azonban e szö veg javı́tá st tartalmaz, é s javı́tá ssal é s ané lkü l is tö bbfé le mó don
konstruá lható , ld. Palmer 1999, 46. o. sk., Kahn 1988, 260. o. sk. A megismeré s, a nyelvi kifejezé s é s a lé t
ö sszefü ggé sé hez ld. mé g: fr. B 2, 7 sk. DK; fr. B 8, 7-9 é s 17 DK; fr. B 3 DK.
Plató n: A szofista Oldal 79
követelményéből von le ontoló giai kö vetkezteté st: csak lé tező t ismerhetü nk meg é s
mondhatunk ki, ezé rt a megismeré s tá rgya van. Az é rvhez szü ksé g van egy tová bbi
premisszá ra, ti. hogy lé tezik megismeré s é s é rtelmes beszé d. Ezt a kimondatlan, de
rendkı́vü l fontos té telt Parmenidé sz má sutt sem tá masztja alá . Nem lehetsé ges, hogy
ezen a posztulá tumon nyugszik az egé sz rendszer? A „megismeré st" (noein) vehetjü k
tá gabb é rtelemben („gondolkodá s", „valaminek az [147] elgondolá sa"), vagy
szigorú bban („tudá s").23 Az utó bbi interpretá ció ban a megismeré s privilegizá lt mó dja, a
tudá s minden bizonnyal per definitionem a lé t abszolút mó djá val rendelkező tá rgyra
irá nyul, mely termé szetesen kizá rja a nem-lé tet. De az első é rtelmezé s alapjá n sem
minő sü l bá rmilyen mentá lis reprezentá ció gondolkodá snak. Az elgondolható sá g
minimá lis krité riuma a logikai koherencia: nem gondolhatjuk (é s mondhatjuk é rtelmes
mó don), hogy egy tá rgy van é s nincs, vagy hogy Φ (van) é s nem (van) Φ.24 Az é rvelé s
tehá t mindké t olvasatban elő felté telezi nem csak a megismeré s é s az é rtelmes beszé d
lehető sé gé t, hanem a lé t é s a nem-lé t ö sszeegyeztethetetlensé gé nek elvé t is. Az
argumentumná l má r csak azé rt is é rdemes volt elidő znü nk, mert A szofistában a
megismeré s é s az é rtelmes beszé d lehető sé gé n alapuló é rvelé si straté giá nak egy
mó dosı́tott, radiká lis vá ltozata kulcsszerepet já tszik (ld. alá bb, 2.2.).
Parmenidé sz rendkı́vü li hatá st gyakorolt utó daira. Az V. szá zad má sodik fele
filozó fusainak tö bbsé ge - pé ldá ul Empedoklé sz, Anaxagorasz é s Dé mokritosz - pluralista
kozmoló giai elmé letet é pı́t ki, é s vé delmé be veszi a vá ltozá s lehető sé gé t. Ha
Parmenidé sz csakugyan „numerikus monista", akkor e tekintetben elté rnek tő le.
Elfogadjá k viszont azokat a logikai-ontoló giai krité riumokat, melyeket Parmenidé sz
á llı́tott fel a lé tező vel szemben: e kozmoló giá kban az alapvető entitá sok (pé ldá ul a
dé mokri-toszi atomok) a parmenidé szi Lé tező voná sait mutatjá k, a keletkezé s é s a
pusztulá s pedig nem egyé b, mint e vá ltozatlan alapelemek ö sszetevő dé se é s szé tvá lá sa.
A lé t [148] é s a nem-lé t ö sszefé rhetetlensé gé nek alapvelvé t, melyre Parmenidé sz
elmé lete é pü l, keveseknek jutott eszé be megké rdő jelezni.25
A hamissá g lehetetlensé gé t á llı́tó szofista paradoxon ezek szerint egy olyan magá tó l
é rtető dő igazsá got haszná l fel, mely nem csupá n Parmenidé sz rendszeré nek alapja,
hanem az utá na kö vetkező nemzedé kekben is meghatá rozta a filozó fiai kutatá s irá nyá t.
A vendé g igen nagy fá ba vá gja a fejszé jé t, mikor annak bizonyı́tá sá ra vá llalkozik, hogy „a
nem-lé tező bizonyos tekintetben van, é s viszont: a lé tező bizonyos tekintetben nincsen"
(241 d).26

23 Az elő bbit felté telezi pé ldá ul Kirk-Raven-Schofield 1999, 363. o. é s 372. o., az utó bbit Kahn 1988.
Palmer 1999, 38-49. o. rekonstrukció ja szerint Parmenidé sz egé sz é rvelé sé nek alapja a tudás lehető sé gé -
nek posztulá tuma.
24 Az elgondolható sá g e minimá lis felté telé t a fr. B2, 2 - 5 DK fekteti le: itt a „van" é s a „nincs" ú tja egyará nt

elgondolható nak szá mı́t (eiszi noészai), nyilvá n mert első pillantá sra az utó bbi sem sé rti a koherencia
kı́vá nalmá t. A fr. B 8, 38 - 41 DK a fent idé zett é rvvel „a halandó k té vedé sé t", a lé t é s a nem-lé t
ö sszekeveré sé t á llı́tja szembe (einai te kai oukhi).
25 Azé rt ilyenek is akadtak. Arisztotelé sz az atomista Leukipposznak é s Dé mokritosznak tulajdonı́tja azt a

né zetet, mely szerint a nem-létező van; rendszerü kben a nem-lé tező az ű r, melyre a „lé tező k" - az atomi
testek - sokasá gá nak é s mozgá sá nak magyará zatá hoz van szü ksé g (Metafizika 985 b4 skk., A keletkezésről
és pusztulásról 325 a23 skk., Fizika 187 a1 sk.). Mé g inká bb é rdekes Gorgiasz A nem-létezőről avagy a ter-
mészetről cı́men ismert é rtekezé se, melynek az eleai é rvelé si techniká t az eleai metafizika ellen is
felhaszná ló é rvelé se megelő legezi A szofista bizonyı́tandó té ziseit, ti. hogy a nem-lé tező van, a lé tező pedig
nincsen (Pszeudo-Arisztotelé sz: Melisszoszról, Xenophanészról és Gorgi-aszról 979 a25 - 27; vö . Plató n: A
szofista 241 d; 256 d - 257 a; 259 b; Parmenidész 162 a). Ld. Mansfeld 1990, 97-125. o.
26 Palmer 1999 szerint A szofistá ban az eleai vendé g nem cá folja meg Parmenidé szt, hanem legfeljebb

kiegé szı́ti tanı́tá sá t, illetve a parmenidé szi metafiziká t fejti ki hiteles formá ban a szofistá k torzı́tó é rtelme-
zé sei ellené ben. Ugy vé lem azonban, nehé z volna tagadnunk, hogy a dialó gus á brá zolá sá ban a vendé g
lé nyegi pontokban kerü l ö sszeü tkö zé sbe Parmenidé sszel (ld. kü l. 258c sk.).
Plató n: A szofista Oldal 80
1.2. A formá k elmé leté nek problé má i a Parmenidészben
A parmenidé szi filozó fia nem csupá n a kozmoló giai elmé letek, hanem Plató n
metafiziká ja szá má ra is dö ntő impulzust jelentett.27 A kö zé pső korszak ké t leginká bb
„parmenideá nus" szö vege, a Lakoma 211 a skk. é s az Állam [149] 476 e - 477 d a formá k
elmé leté nek fő tá rgyalá sai kö zé tartozik.28 A plató ni metafiziká nak ez a vá ltozata szerke-
zeté ben hasonló az V. szá zad má sodik felé nek teó riá ihoz. Az elmé let alapvető entitá sai, a
formá k a lé tező vel szemben tá masztott parmenidé szi kö vetelmé nyeknek kı́vá nnak
eleget tenni: keletkezetlenek, vá ltozatlanok é s nem pusztulhatnak el, nem é rzé kelé s,
hanem é rtelmi ismeret tá rgyai, tová bbá - a ké ső bbiek szempontjá bó l ez a
leglé nyegesebb - egyek é s létezők.29 A plató ni metafizika - hasonló an az emlı́tett
kozmoló giá khoz - pluralista, formá k sokasá gá val szá mol, é s a tapasztalati vilá g jelen-
sé geit ezekkel az ontoló giai alapegysé gekkel magyará zza (ld. kü l. Phaidón 100 b skk.). A
Lakoma, illetve az Állam utalá sai azt mutatjá k, hogy Plató n bü szké n vá llalja a par-
menidé szi ö rö ksé get. A szofista mé lyreható Parmenidé sz-kritiká ja miatt tehá t nem
csupá n a dialó gus fő szereplő jé nek, az eleai vendé gnek kell az „apagyilkossá g" vá djá tó l
tartania (241 d), hanem a szerző nek is. Plató n nyilvá n nem vá llalkozott volna effé le
ré mtettre pusztá n a szofistá k cá folatá nak kedvé é rt. Lá tni fogjuk, hogy ené lkü l sajá t
metafizikai elmé lete lé nyegbevá gó ké rdé seinek tisztá zá sá ra sem volna esé lye.
Az ideaelmé lettel kapcsolatos „eleai" problé má kat a Parmenidész kö rvonalazza. Ebben
az ı́rá sban a formá k elmé leté t Szó kraté sz ké pviseli, aká rcsak a kö zé pső korszak
dialó gusaiban, é s a felvá zolt teó ria is e munká k fő metafizikai té teleibő l á ll ö ssze.
Szó kraté sz azonban itt nem a korá bbi munká kbó l ismerő s alak, aki biztos ké zzel tapint
rá vitapartnerei né zeteinek ö nellentmondá saira, vagy tü relmesen vezeti
beszé lgető tá rsait a lé lekre é s a [150] formá kra vonatkozó fejtegeté sek szokatlan ú tjain,
hanem gyakorlatlan ifjú , aki „tú l korá n" pró bá lja meghatá rozni az ideá k mindegyiké t
(136 c sk.). A vitá t Parmenidé sz irá nyı́tja: a dialó gus első ré szé ben aporiá kat vet fel a
formá k ezen elmé leté vel kapcsolatban, a má sodik ré szben pedig bonyolult dialektikus
fejtegeté sekbe bocsá tkozik, melyek mó dszertani „gyakorlatké nt" szolgá lnak a felmerü lt
aporiá k kezelé sé hez.
Szó kraté sz az ideaelmé leti hipoté zist egy olyan paradoxon feloldá sá ra vezeti be, melyet
a Parmenidé sz-tanı́tvá ny Zé nó n dolgozott ki mestere monista tanı́tá sá nak
megtá mogatá sá ra: ha sok lé tező van, akkor ezeknek egyszersmind hasonló knak é s
hasonló tlanoknak kell lenniü k egymá shoz, ez pedig lehetetlen - a pluralizmust tehá t el
kell vetnü nk (127 e skk.). Plató n nem ismerteti Zé nó n é rvelé sé t, szempontjá bó l csak
maga a problé ma lé nyeges: rendelkezhet-e ugyanaz a dolog ellenté tes karakterekkel? De
mié rt problé ma ez egyá ltalá n? A „hasonló " é s a „hasonló tlan" nem teljes prediká tumok,
hanem kiegé szı́té sre szorulnak, é s amint a szü ksé ges kiegé szı́té seket megtesszü k
(megmondjuk, hogy az illető dolog mihez é s milyen tekintetben hasonló , illetve
hasonló tlan), az ellentmondá s eltű nik. A dolog anná l furcsá bb, hiszen az Államban az

27 Arisztotelé sz elő deinek „az okokra é s a princı́piumokra" vonatkozó né zetei á ttekinté sé ben a formá k
plató ni elmé leté t nem Parmenidé sz, hanem a pü thagoreusok elmé leté nek tová bbfejleszté seké nt mutatja
be (Metafizika I. 6). Ez a jellemzé s azonban való szı́nű leg jobban illik a ké sei Plató n é s az Akadé mia má s
tagjainak pü thagoreizá ló metafizikai elgondolá saira, mint az ideaelmé let klasszikus verzió já ra. Vö . Kahn
2002.
28 A Lakoma 211 a skk. elemzé sé t adja Curd 1998, 228. o. skk.; az Állam 476 e skk.-hoz ld. Palmer 1999,

31. o. skk
29 A plató ni formá k - szemben a preszó kratikusok elemeivel - nem a tapasztalati vilá g dolgainak fizikai

ö sszetevő i, hanem testetlen entitá sok. Az elmé let má sik jellegzetessé ge, hogy a formá knak legalá bb akkora
szerepet szá n etikai ö sszefü ggé sben, mint a termé szetfilozó fiá ban, illetve a metafiziká ban.
Plató n: A szofista Oldal 81
ellentmondá smentessé g elvé nek megfogalmazá sa tartalmaz idő -, aspektus- é s
relá ció beli megszorı́tá sokat.30 Ennek ellené re az ellenté tek együ ttes jelenlé te, ső t az
ellenté tek egymásra következése, a vá ltozá s is ismé telten paradoxonké nt jelenik meg a
dialó gusokban. Mi lehet ennek az oka? A ké rdé s korá ntsem sú lytalan, hiszen a kö zé pső
korszak munká iban az ellenté tek együ ttes jelenlé té n alapuló argumentum a fő é rv az
idea-elmé leti hipoté zis mellett.31 [151]
Legjobb elő szö r megvizsgá lnunk, miké nt kı́vá nja feloldani Szó kraté sz e paradoxont a
formá k elmé leté vel (128 e - 130 a). Szó kraté sz hipoté zise szerint a hasonló nak é s a
hasonló tlannak, az egysé gnek é s a sokasá gnak ö nmagukban lé vő , kü lö n, é rtelemmel
megragadható formá it (eidosz, genosz) kell felté teleznü nk. A formá k nem bı́rnak
ellenté tes karakterekkel, kü lö nö ské ppen pedig nem á llı́thatjuk ró luk ö nnö n ellenté tü ket:
SZOKRATESZ: Ha ellenben [valaki] magá ró l arró l a dologró l fogja bebizonyı́tani, ami
valóban egy, hogy sok, a sokró l viszont, hogy egy, ezen má r csodá lkozné k; [...] Es minden
egyé bbel ı́gy á ll a dolog: ha magukró l a nemekrő l é s a formá kró l lehetne bebizonyı́tani,
hogy ö nmagukban ilyen ellenté tes tulajdonsá gaik vannak, csodá latra mé ltó volna; [...] Ha
azonban valaki [...] elő szö r is megkü lö nbö ztetné , mint kü lö n, ö nmagukban lé tező ket, a
formá kat, mint pé ldá ul a hasonló sá got é s a hasonló tlansá got, a sokasá got é s az egysé get, a
nyugalmat é s a mozgá st, é s minden effé lé t, s aztá n azt mutatná ki ró luk, hogy ezek ö nma-
gukban ké pesek egymá ssal ö sszevegyü lni é s szé tvá lni, akkor aztá n igazá n elcsodá lkozné k,
Zé nó n!
(Parmenidész 129 b6 - c3, d6 - e4. Kö vendi D. fordı́tá sa, kisebb mó dosı́tá sokkal)
Az é rzé kelhető dolgoknak viszont — a formá któ l elté rő en - lehetnek ellenté tes
tulajdonsá gai, amit az ellenté tes formá kban való részesedésük (methexisz) magyará z:
pé ldá ul maga Szó kraté sz mind az egysé gben, mind a sokasá gban ré szesedik, hiszen egy
a hé ttagú tá rsasá gbó l, ugyanakkor sok, amennyiben sok testré sszel bı́r. Az elmé let ezen a
ponton megteszi a szü ksé ges megszorı́tá sokat - az ellenté tes formá kban ré szesedő
dologró l má s é s má s tekintetben á llı́tható az ellenté tpá r ké t tagja. A megoldá s kulcsa
azonban nem pusztá n ez, hanem a lét32 é s a részesedés distinkció ja.33 Zé nó n é rvelé sé nek
alapja a lé t é s nem-lé t [152] ö sszefé rhetetlensé gé nek parmenidé szi elve: lehetetlen,
hogy ugyanaz a dolog Φ legyen é s ne legyen Φ. Szó kraté sz ebben tö ké letesen egyeté rt
Zé nó nnal: Φ forma valóban Φ, é s nem lehet nem-Φ. Ellené rve az, hogy az ellenté tek
csupá n „a lá tható dolgokban" (horómena, 130 a1) vannak együ ttesen jelen, ezek viszont
nem vannak és nem vannak Φ, hanem mindkettő ben csak részesednek, ı́gy velü k
kapcsolatban a parmenidé szi elv irrelevá ns. Zé nó n é rvelé se tehá t nem ké nyszerı́tő . A
pluralizmus akkor volna cá folható , ha a hipoté zis alapjá n a formá knak - a való di
lé tező knek - is ellenté tes attribú tumokkal kellene rendelkezniü k.
Az ellenté tek együ ttes jelenlé té nek problé má ja mö gö tt ezek szerint a lét parmenidé szi
fogalma rejlik. A formá k elmé lete, mely a paradoxont feloldja, ezt a lé tfogalmat a
formá kra korlá tozza. A formá kat Plató n má sutt gyakran „lé tező k", „való ban lé tező k"
né ven emlegeti.34 Haszná lja rá juk tová bbá az „ami valóban Φ" formulá t.35 Ezek a meg-

30 „vilá gos, hogy ugyanaz a dolog, ugyanabban a vonatkozá sban, ugyanazon dologhoz viszonyı́tva nem
ké pes egyszerre ellenté tes dolgokat cselekedni vagy elszenvedni ..." (Állam 436 b sk.). A szofista 230 b
hasonló ké ppen a szü ksé ges megszorı́tá sokkal alkalmazza az elvet.
31 A fontosabb szö veghelyek: Phaidón 74 b - c, 100 skk., Lakoma 210 e -211 a, Állam 479 a5 - b1O, 523 a -

525 e. Az é rvet elemzi Fine 1993, 54. o. skk. é s 1999, 12. o. skk., valamint McCabe 1994, 37-47 o., 60. o. sk.,
63-67. o.
32 A kö vetkező bekezdé sekben a „lé t", „lé tező " szavak kapcsá n a lé t-igé nek első sorban nem egzisztenciá lis,

hanem konnektı́v haszná lataira kell gondolnunk („A az B <van>").

33 Nehamas 1999 (1982).
34 Ké rdé s, hogy a „Φ való ban lé tező " formula pusztá n a „Φ valóban Φ" á llı́tá s elliptikus á tfogalmazá sa - e,

vagy pedig egy belő le levont következtetés. Brown 1994, 220-228. o., aki a problé ma vilá gos é s alapos
Plató n: A szofista Oldal 82
fogalmazá sok, valamint a formá kra vonatkozó ö nprediká -ció k (pl. „az igazsá gossá g
igazsá gos <van>") azt á llı́tjá k, hogy Φ forma valóban az, ami Φ lé nyegé t, termé szeté t
alkotja.36 A való di lé tező k mellett az elmé let helyet biztosı́t a „ré szesedő k", a tapasztalati
vilá g dolgai szá má ra is. Az utó bbiakró l nem mondhatjuk, hogy valóban azok, amik: csak
megszorı́tá sokkal - egy bizonyos idő ben, vonatkozá sban, viszonyban - alkalmazhatjuk
rá juk azoknak a formá knak a nevé t, melyekben ré szesednek. [153] Eppen ezé rt nincsen
akadá lya, hogy ugyanaz a dolog aká r ellenté tes formá kban is ré szesedjé k.
A Parmenidészhen a formá k elmé leté vel szemben felhozott é rvek tö bb esetben is azt
igyekszenek kimutatni, hogy egy tetsző leges forma, mely Szó kraté sz szerint egy,
való já ban sok (130 e - 132 b; 132 c - 133 a). Ez az é rvelé si straté gia azt való szı́nű sı́ti,
hogy a dialó gusban kritizá lt elmé let szerint az idea olyan egysé g, amely semmilyen
tekintetben nem lehet sok, vagyis semmilyen egyé b tulajdonsá ggal nem bı́r sajá t
termé szeté n kı́vü l: egyetlen karaktert megtestesı́tő , atomi entitá s. A formá k abszolú t
egysé gekké nt való é rtelmezé se szorosan ö sszefü gg a parmenideá nus lé tfogalommal. Φ
forma nem bı́rhat a létnek egy má sik mó djá val (pl. Φ nem lehet Ψ), hiszen ez esetben
nem lenne Φ. Arró l pedig nem esik szó , hogy egy forma részesedhetne egy má sik
formá ban. Ső t mikor Szó kraté sz fenti idé zetü nkben megké rdő jelezi, hogy maguk a
formá k ké pesek volná nak „egymá ssal ö sszevegyü lni é s szé tvá lni" (129 e2), való szı́nű leg
nem csupá n az ellenté tes formá k egymá sban való ré szesedé sé t, hanem á ltalá ban a
formá k kö zö tti ré szesedé s-relá ció k lehető sé gé t is ké tsé gbe vonja.
A dialó gus első felé ben Parmenidé sz kifejezetten a formák mint egysé gek koncepció ja
ellen é rvel. A má sodik ré szben a vizsgá lat absztraktabb szintre toló dik á t, Parmenidé sz a
kutatá s tetsző leges tá rgyá ra vonatkozó lag folytatja bizonyı́tá sait. Erdemes egy pillantá st
vetnü nk az első dedukció ra (137 c - 142 a). E fejtegeté s azt vizsgá lja, hogy mi kö vetkezik
abbó l, ha a vizsgá ló dá s tá rgya egy. A hipoté zis é rtelmezé se, mely a tová bbi konklú zió kat
meghatá rozza, a kö vetkező : ha valami egy, akkor nem lehet sok (137 c4 sk.). Ez megfelel
annak a jellemzé snek, melyet az imé nt Szó kraté sz adott az ideá kró l. Parmenidé sz ebbő l
vezeti le, hogy az illető dologró l minden prediká tumot tagadnunk kell: az egy - tö bbek
kö zö tt - nem egé sz é s nincsenek ré szei, nem azonos sem ö nmagá val, sem má ssal, nem
kü lö nbö ző sem má stó l, sem ö nmagá tó l etc. A kö vetkezteté sek kö zö tt szerepel, hogy az
egy [154] semmilyen mó don nem ré szesedik a lé tben. A lé t azonban szü ksé ges ahhoz,
hogy bá rmilyen prediká tumot az alanyhoz kapcsoljunk, ezé rt a kö vetkező lé pé sben
Parmenidé sz arra konkludá lhat, hogy az egy „olyan é rtelemben sincsen, hogy egy lenne"
(141 e). Az a feltevé s tehá t, hogy valami abszolú t é rtelemben egy, ö nellentmondá shoz
vezet. A paradoxonokra az teszi fel a koroná t, hogy az egyre a beszé d é s a megismeré s
semmilyen formá ja nem vonatkozhat. E konklú zió kat a beszé lgeté s ré sztvevő i egyé r-
telmű en elutası́tjá k - nem is tehetné nek má ské nt, hiszen é ppen az egyrő l gondolkoznak
é s beszé lnek (142 a; vö . 155 d sk.). Az abszolú t egysé g paradox, ö nellentmondá sos
fogalom, a rá vonatkozó diskurzus ö nmagá t cá folja meg. Plató n az olvasó ra bı́zza a
kö vetkezteté st, hogy a formá k sem lehetnek ilyen egysé gek.
Ebbő l azonban mé g a dialó gusban az ideaelmé let kritikusá nak szerepé t já tszó
Parmenidé sz sem azt a kö vetkezteté st vonja le, hogy fel kellene adnunk a formá k hipo-
té zisé t:
PARMENIDESZ: Viszont [...] ha most má r az ember nem engedi meg azt az á llı́tá st, hogy a

elemzé sé t adja, bizonyos megszorı́tá sokkal az utó bbi felfogá st ké pviseli. Az elő bbi á llá spont klasszikus
kifejté se Vlastos 1973 (1965).
35 A Parmenidészben Szó kraté sz a formá kra vonatkozó fejtegeté sben ké tszer is ezzel a fordulattal é l: „ami

valóban hasonló tlan" (129 a2); „ami valóban egy" (129 b7).
36 Az alany természetén alapuló prediká ció é s a szoká sos prediká ció kö zö tti plató ni distinkció hoz ld. 7.4.

Az ö nprediká ció khoz ld. kü l. a 225. jegyzetet.

Plató n: A szofista Oldal 83
 dolgoknak lé teznek ideá i, tekintettel a most elhangzott é s hasonló nehé zsé gekre, é s nem
hatá rolja el minden egyes dolog ideá já t, akkor nem is lesz mire irá nyı́tania a
gondolkodá sá t, ha egyszer nem engedi meg, hogy a dolgok mindegyiké nek lé tezik ideá ja,
mely ö rö kké ugyanaz; é s ezzel meg is semmisı́ti az é rtelmes megbeszé lé s [dialegeszthai]
lehető sé gé t. (Parmenidész 135 b - c, Kö vendi Dé nes fordı́tá sa)
Az indoklá s figyelemremé ltó . Az ideá kra azé rt van szü ksé g, mert a gondolkodá s é s a
beszé d - kü lö nö ské ppen a teoretikus diskurzus, a dialektika - lehető sé gé rő l ezen
ontoló giai feltevé s né lkü l nem tudunk szá mot adni. A szofistában ez az é rvtı́pus - mint a
tö rté neti Parmenidé sz kapcsá n má r emlı́tettem - szá mos ponton elő fordul.
Mi a kiú t ezekbő l az aporiá kbó l? Hogyan vé dhetjü k meg a formá k elmé leté t az
ellenveté sekkel szemben? A Parmenidész erre nem ad egyé rtelmű vá laszt. Minden
bizonnyal azt a kö vetkezteté st kell levonnunk, hogy maga [155] az az alapfeltevé s hibá s,
mely szerint az, ami egy, nem lehet sok.37 A szofista ezen a nyomon indul el. A szofistában
Plató n ugyanú gy korrigá lja a lé t parmenidé szi é rtelmezé sé t, mint a Parmenidészben az
egysé g azon felfogá sá t, mely elemzé se szerint a parmenidé szi elvekbő l kö vetkezik.38 A
szofista metafiziká já ban minden forma szü ksé gké ppen egy é s sok, ö nmagá val azonos é s
má soktó l kü lö nbö ző , van é s nincs (bizonyos attribú tumokkal bı́r, má sokkal viszont
nem). A formá k a komplex egysé gek - csak ı́gy lehetnek é rtelmes diskurzus tá rgyai (259
e).

1.3. A formá k elmé lete: egy vagy ké t teó ria?

A Parmenidészi ké zenfekvő a plató ni metafizika krı́zisé nek dokumentumaké nt
é rtelmezni. E megkö zelı́té s szerint a kö zé pső korszak ideaelmé leté ben a formá k
egyszerű , atomi egysé gek.39 Má sfelő l e teó riá ban minden egyes forma egy, lé tező ,
keletkezetlen é s mozdulatlan, vagyis egy sor karaktert kell nekik tulajdonı́tanunk, noha
nem kapunk magyará zatot arra, mi alapozza meg az effé le kijelenté sek igazsá gá t (pl. „a
szé p egy"). Ső t igazolatlan feltevé s marad az is, hogy tö bb egymá stó l kü lö nbö ző ilyen
egysé g van. Plató n a Parmenidész megı́rá sa tá jé ká n é bred tudatá ra azoknak a
problé má knak, melyek az ideaelmé let ezen „naiv" verzió já bó l fakadnak. E krı́zis utá n á ll
elő [156] A szofista a formá k elmé leté nek ú j vá ltozatá val, melyben a formá k valamilyen
é rtelemben komplexumok.40
E fejlő dé stö rté neti rekonstrukció azonban megké rdő jelezhető . Szó kraté sz teó riá ja a
Parmenidészben (é s az ideá k bará tainak elmé lete A szofistában) nem szü ksé gké ppen
azonos a kö zé pső korszak dialó gusainak ideaelmé leté vel, hanem lehet annak sarkı́tott
megfogalmazá sa, mely dialektikus cé lokat szolgá l. Ha ez ı́gy van, az ellenveté sek nem a
kö zé pső korszak metafiziká ja ellen irá nyulnak, hanem pusztá n a formá k elmé leté nek
hibá s é rtelmezé sé t kı́vá njá k kizá rni.41 A fenti ké rdé sre né zve ez azt jelenti, hogy
Plató nnak nem kellett sajá t atomizmusá t felü lvizsgá lnia, mivel soha nem osztotta ezt a
né zetet.

37 Vö . M. L. Gill 1996, 107. o.; Scolnicov 2003, 166. o. Meinwald 1992 é s Scolnicov ú gy vé li, hogy a dialó gus

má sodik ré szé ben Plató n kö rvonalazza a lé t ké t mó djá nak megkü lö nbö zteté sé t, melynek alapjá n az
aporiá k feloldható k.
38 A ké t problé ma persze mindké t dialó gusban szorosan ö sszefonó dik. A Parmenidészben a lé t, illetve a

nem-lé t fogalmá hoz ld. kü l. a má sodik ré sz 5. é s 6. dedukció já t (160 b - 163 b é s 163 b - 164 b). A szofista
az abszolú t egysé g fogalmá nak paradoxonaira ké t helyen is kité r (244 b - 245 d; 251 a - 252 e).
39 A formá kat a Phaidón (78 d5; 80 b2) é s a Lakoma (211 b1) „egyalakú nak" (monoeidesz) nevezi.
40 A formá k elmé leté nek ké t vá ltozatá t ezen szempont szerint kü lö nı́ti el pé ldá ul Anscombe 1966; Prauss

1966; Nehamas 1999 (1982); McCabe 1994.

41 Cherniss 1965 (1957). A Timaiosz - amennyiben a legtö bb kutató á ltal elfogadott ké sei datá lá s helyes -

sú lyos é rvké nt esik latba ezen é rtelmezé s mellett, hiszen Plató n a formá kat e dialó gusban hasonló mó don
é rtelmezi, mint a kö zé pső korszak munká iban.
Plató n: A szofista Oldal 84
Bizarr volna azt felté teleznü nk, hogy Plató n nem csupá n mindentudó , hanem mindig is
az volt, é s tö bb é vtizedes pá lyá ja sorá n soha nem jutott semmilyen ú j belá tá sra.
Ugyanakkor a kö zé pső korszak ideaelmé leté nek „atomista" é rtelmezé se gyenge lá bakon
á ll.42 A Phaidón é s az Állam is szá mol bizonyos kapcsolatokkal a formá k kö zö tt. Igaz, e
relá ció k elemzé sé re e dialó gusok nem adnak a kezü nkbe appará tust, a „ré szesedé s"
kizá ró lag formá k é s é rzé kelhető dolgok kö zö tti viszonyokat ı́r le, é s sehol nem hallunk
arró l, hogy a formá k egymásban ré szesedhetné nek;43 A szofista ezzel szemben é rvel a
formá k kö zö tti relá ció k elmé leté nek alapelvei mellett, é s né há ny pé ldá t is kidolgoz.
Ké tsé gkı́vü l tö rté nik tehá t elő rehaladá s, de - ezt fontos hangsú lyoznunk - nem
forradalom. A ké sei [157] dialó gusok ugyanazon elmé letet é pı́tik tová bb,44 melynek
alapvonalait a kö zé pső korszak dialó gusai felvá zoltá k, megkü lö nbö ztetve a tapasztalati
vilá g jelensé geit é s az ontoló giailag alapvető entitá sokat, a formá kat. A ké sei korszakban
az a ké rdé s kerü l elő té rbe, hogy miké nt adhatunk szá mot koherens mó don az elmé let
alapegysé gei, a formá k termé szeté rő l; ez teszi elkerü lhetetlenné a formá k egymá s
kö zö tti relá ció inak beható bb vizsgá latá t. A ké t kontextus kü lö nbsé ge magyará zatot ad
arra, hogy mié rt minő sü lnek a formá k a kö zé pső korszakban „egyalakú nak", é s mié rt
esik hangsú ly a ké sei munká kban komplexitá sukra. Nincs garanciá nk arra, hogy Plató n
minden filozó fiai felfedezé sé t tü sté nt beleı́rja egy dialó gusá ba. A radiká lis
fejlő dé stö rté neti konstrukció k ellen szó l, hogy a korá bbi mű vekben szá mos olyan
gondolatra talá lunk futó utalá st, melyeket ezen é rtelmezé sek a ké sei dialó gusok
ú jdonsá gaké nt á llı́tanak be.45

2. Irodalmi forma és filozófiai módszer A szofistában

A filozó fia mű velé sé nek egyik szokvá nyos - ha nem is egyedü li - mó dja manapsá g, hogy
megkı́sé relü nk valamely jó l kö rü lhatá rolt ké rdé sben rendszeres, alaposan argumentá lt
teó riá t alkotni, lehető sé g szerint miné l vilá gosabban megfogalmazva sajá t
á llá spontunkat. Plató n ezzel szemben filozó fiai dialó gusaiban nem a maga nevé ben
[158] fejt ki tanı́tá sokat, hanem tö bb szereplő bonyolult interakció já t á llı́tja elé nk,
legtö bbszö r - A szofistában is - szá mos, első re heterogé nnek tű nő té má t fű z ö ssze, é s
nem ké sz teó riá kat ad, hanem csupá n bizonyos alapelvek mellett é rvel. Az ú jabb kutatá s
egyre nagyobb figyelmet szentel az irodalmi formá nak.46 A ké rdé s megkerü lhetetlen,
hiszen A szofista argumentatı́v szerkezete nem vá lasztható el a kifejté s formá já tó l. A
dialó gus kö zé pré sze ké t nagyobb egysé gre osztható . Az első , aporetikus szakaszban a
vendé g a nem-lé tező , a ké pmá sok é s a hamissá g nehé zsé geit tá rgyalja, majd filozó fus-
elő deinek ontoló giai tanı́tá sait veti alá egy olyan cá foló eljá rá snak, mely ré szint a
szó kraté szi cá folat (elenkhosz), ré szint az eleai indirekt bizonyı́tá s mó dszeré nek ö rö kö se
(236 d - 251 a). A má sik nagy egysé g egy pozitı́v metafizikai elmé let é s nyelvelmé let
alapté ziseit kö rvonalazza a nyelvi elemzé s -mondatok elemzé se - mó dszeré nek

42 Ehhez ld. Butler - Rubenstein 2002.

43 Az Állam 476 a emlı́ti a formá k „egymá ssal való kö zö ssé gé t" (koinónia - ez A szofista egyik kulcsszava
lesz), de ez pusztá n annyit jelent, hogy a formá k az érzékelhető dolgokban nem tisztá n, ö nmagukban,
hanem má s formá k (kö ztü k ö nnö n ellenté tü k) tá rsasá gá ban fordulnak elő .
44 Persze e szakasz cı́mé ben emlı́tett ké t lehető sé g mellett egyé b alternatı́ vá k is felvethető k, pé ldá ul hogy

Plató n mindhá rom korszaká hoz az eidosz-elmé let egy-egy karakteriszikus vá ltozatá t rendelhetjü k, vagy
hogy ahá ny dialó gus, annyi kü lö nbö ző teó ria, vagy hogy az ideá kra vonatkozó megjegyzé sek egyá ltalá n
nem alkotnak koherens teó riá t.
45 Igy pé ldá ul „a fajtá k szerinti felosztá sra" is talá lunk cé lzá sokat a korá bbi mű vekben, ld. alá bb, 6.1.

Burnyeat 2002 meggyő ző en é rvel amellett, hogy Plató n azokkal a megkü lö nbö zteté sekkel, melyek alapjá n
a A szofistában cá folja a hamis kijelenté s lehetetlensé gé nek paradox té telé t, má r a Theaitétosz, ső t az
Euthüdémosz ı́rá sa idejé n is tisztá ban van.
46 A ké rdé shez ld. Klagge-Smith 1992 é s Gill-McCabe 1996 tanulmá nygyű jtemé nyeit.

Plató n: A szofista Oldal 85

segı́tsé gé vel (251 a - 264 b). Plató n „mó dszerké nt" (methodosz) a felosztá sos definı́ció
eljárását emlegeti, melyet a dialó gus kü lső kerete mutat be. Jelen fejezet té má ja nem ez,
hanem az aporetikus vizsgá ló dá s é rvelé si mó dja é s a dialó gusforma. Ezek sajá tsá gainak
tisztá zá sa né lkü l az egyes argumentumok sem kerü lhetnek a helyü kre, emellett
elemzé sü k Plató n filozó fiafelfogá sá nak bizonyos voná sait is megvilá gı́tja. A felosztá s é s a
mondatelemzé s mó dszeré re ké ső bb té rek vissza (6. é s 7.).

2.1. A dialógusforma és Platón filozófiafelfogása

Első benyomá sunk szerint Plató nt pusztá n a szoká s hatalma ké sztethette arra, hogy A
szofistában megtartsa a dialó gusformá t. A plató ni dialó gusnak tö bb alakvá ltozata van.
Né mely tı́pusná l e kifejté si mó d nem kı́vá n kü lö n indoklá st (ez nem jelenti, hogy e
mű vek ne vetné nek fel alapvető é rtelmezé si ké rdé seket). Plató n legtö bbszö r [159]
mesteré re, Szó kraté szra ruhá zza a vita vezető jé nek szerepé t. A szofistá kkal polemizá ló
mű vekben é s azokban a dialó gusokban, melyek valamelyik etikai eré ny definı́ció já t
kutatjá k, Szó kraté sz mások né zeteit vizsgá lgatja: a vá laszadó né zeteit ké rdé sek ú tjá n
csalogatja elő , é s rá mutatva ellentmondá saikra cá folja ő ket. A kö zé pső korszakhoz
sorolt dialó gusokban - pé ldá ul az Államban - Szó kraté sz maga fejt ki pozitı́v
lé lekfilozó fiai é s metafizikai tanı́tá sokat, beszé lgető partnereinek szerepe passzı́vabb. A
szofistával egy sorozatba tartozó Theaitétosz sok tekintetben visszaté r a korai
dialó gusok Szó kraté sz-á brá zolá sá hoz, bá r Szó kraté sz é rvelé se itt jó val ö sszetettebb. A
szofista az Állam tı́pusá hoz á ll kö zel, ső t mintha mé g inká bb dogmatikus volna.
Legalá bbis a beszé lgeté st irá nyı́tó eleai vendé g igen hatá rozott metafizikai é s
nyelvelmé leti tanı́tá sokat ad elő , é s nem Theaité tosz né zeteit vizsgá lja, hanem tanítja a
fiatalembert, akinek szerepe helyeslő vá laszokra, illetve egy-ké t é rtetlenkedő ké rdé sre
korlá tozó dik. Vesztené nk-e bá rmit is, ha Plató n szisztematikus é rtekezé sben vezetne be
minket a mű kö zé pré szé ben tá rgyalt teoretikus ké rdé sek rejtelmeibe?47
Az eleai vendé g jellemzé sé nek alaposabb vizsgá lata segı́thet megé rteni, hogy mi a
szerepe a dialó gusformá nak A szofistában. A vendé g - noha kritiká ja alapjá ban
megrendı́ti a parmenidé szi filozó fiá t (vö . 241 d) - minden ké tsé get kizá ró an
Parmenidé sz tanı́tvá nyaké nt szerepel a dialó gusban (237 a).48 Emellett otthon van az
ideaelmé letben, ső t kifejezetten hivatkozik a „formá k bará taival" való kapcsolatá ra (248
b). Az eleai vendé g elé g kü lö nö s egy eleata, de ugyanezt elmondhatjuk a Parmenidész-
dialógus cı́mszereplő jé rő l is. Plató n mindké t dialó gusban az iskola egyik tagjá ra osztja
az eleai filozó fia felü lvizsgá latá nak [160] feladatá t. Ez a fikció nem egyszerű en
csú fondá ros já té k. Plató n valamennyi elő dje kö zü l Parmenidé szrő l szó l a legnagyobb
megbecsü lé ssel. Mindké t dialó gusban felhı́vja a figyelmet az ideaelmé let parmenidé szi
gyö kereire, é s nem eredeti ö sszefü ggé sé ben, hanem sajá t metafiziká já nak
kontextusá ban vizsgá lja Parmenidé sz té teleit. A plató ni elmé let ké rdé ses pontjainak
tisztá zá sá hoz szü ksé ges Parmenidé sz té ziseinek é rvé nyé t megszorı́tani. E feladatot
csak olyasvalaki vé gezheti el, aki mind az eleai, mind a plató ni filozó fiá ban kellő ké ppen
já rtas. A szereposztá s azt is jelzi, hogy a metafizikai elmé let sokat megő riz parmenidé szi
voná saibó l.49 Vé gü l a vendé g mó dszeré t tekintve is lekö telezettje Parmenidé sznek (1.
2.2.). A vendé g metafizikai té telei a formá k plató ni elmé leté t é pı́tik tová bb. Tú lzott

47 Má r ezen a ponton é rdemes azonban megjegyeznü nk, hogy - bá r a szerző nyilvá nvaló an elő re tudja,
hogy mire akarja kifuttatni a gondosan felé pı́tett é rvelé st - a parmenidé szi té tel cá folata a dialó gusban ú j,
a helyszı́nen kikü zdö tt eredmé nyké nt jelenik meg (242 a7 sk.; 258 c skk.).
48 Ld. mé g a 216 a-t, a fordı́tá shoz ı́rott jegyzettel együ tt.
49 A formá k A szofistában is egységek, noha nem abszolú t, hanem komplex egysé gek (ld. kü l. 253 d), é s

bizonyos é rtelemben tová bbra is csak a formá kró l á llı́thatjuk, hogy valóban azok, amik (vö . 255 c - e).
Plató n: A szofista Oldal 86
egyszerű sı́té s volna a vendé gben minden megszorı́tá s né lkü l Plató n alteregó já t lá tnunk.
Nincsen azonban okunk ké tsé gbe vonni, hogy Plató n a vendé g té ziseit legalá bbis komoly
javaslatoknak tekinti a formá k elmé leté vel kapcsolatban felmerü lő problé má k
megoldá sá ra. A vendé g Theaité tosszal folytatott tá rsalgá sa kevé ssé hasonlı́t a
szó kraté szi cá folatokhoz, inká bb tanı́tó beszé lgeté s (vö . 217 d sk.). Szavaibó l egy
szisztematikus metafizika vá zlata (vagy legalá bbis igé nye) bontakozik ki, melyet
mó dszeres nyelvi-fogalmi elemzé s ú tjá n fejthetü nk ki (kü l. 253 b - 254 b).50 A dialó gus
első é s harmadik ré szé ben tá rgyalt felosztá sok pedanté riá ja, az olykor komikusan pre-
cı́zkedő szó alkotá sok azt sugalljá k, hogy Plató n kı́vü lrő l, né mi ironikus tá volsá gtartá ssal
is rá tud tekinteni a filozó fia e modelljé re. Nem szabad azonban megfeledkeznü nk arró l,
hogy voltaké ppen saját filozó fiai vá llalkozá sá ró l van szó . [161]
A vendé gtő l - bá r má s szabá sú filozó fus, mint Szó kraté sz - egyá ltalá n nem idegen a
cá folat (elenkhosz) mó dszere.51 Theaité tosszal folytatott beszé lgeté se a felszı́nen bé ké s,
de a legkevé sbé sem emlé keztet egy dogmatikus tanrendszer á lmosı́tó kifejté sé re. A
dialó gus egy má sik szinten kemé ny dialektikus ö sszecsapá sok sorozata. A nem-lé tező , a
ké pmá sok é s a hamissá g aporiá inak felvá zolá sa utá n52 a vendé g ké rdő re vonja
mindazokat a filozó fusokat, akik bá rmilyen tö bbé -kevé sbé komolyan vehető ontoló giai
elmé lettel á lltak elő . A vá laszokat a vizsgá lt né zet té nyleges hı́vei helyett Theaité tosz
adja meg, ső t olykor a vendé g egyben ké rdező é s vá laszadó . E vizsgá ló dá s rendszeres,
á tfogó é s radiká lis: a vendé g sorra cá folja e né zeteket, vé gü l pedig azt a té telt is, melyet
maga á llı́t fel az elő deivel folytatott vita tanulsá gaibó l okulva (242 b - 251 a).
Furcsa ez a tá vollé vő kkel folytatott vita, de a dialó gusba á gyazott dialó gusok mé giscsak
alkalmat adnak Plató nnak arra, hogy a vendé g szemé lyé ben a filozó fust mű kö dé s
kö zben mutassa be. A vendé g komolyan veszi a vizsgá lt té teleket,53 ami azt jelenti, hogy a
vé gső kig viszi [162] kö vetkezmé nyeiket. Egy té tel elfogadható sá gá nak egyik krité riuma
a logikai koherencia (ha egy elmé letbő l levezethető alapté telé nek negá ció ja, akkor ott
nyilvá n valami baj van). A má sik, kü lö nö sen hangsú lyos szempont az, hogy
konzisztensek-e a té zis kö vetkezmé nyei a filozó fus é letformá já val, mely a racioná lis
diskurzus kö ré szervező dik. A vizsgá lt metafizikai té ziseket első sorban azé rt kell
elvetnü nk, mert lehetetlenné teszik a tudá st é s a dialektikus diskurzust.
Az eddigiek alapjá n A szofistában tö bb speciá lis indoka is van a dialó gusforma
alkalmazá sá nak.
(1) A dialó gusa szofistában nem egyszerű en kü lső dleges kerete a doktrı́ná k
bemutatá sá nak, hanem kulcsszerepet já tszik az é rvelé sben. A metafizikai
argumentumok á llandó hivatkozá si alapja é ppen a dialó gus, az igazsá g megtalá lá sá nak

50 McCabe 2000, 7. o. é s passim é rtelmezé se szerint Plató n a filozó fia szó kraté szi é s a vendé g á ltal
ké pviselt felfogá sá t a Philéboszban pró bá lja ö sszebé kı́teni.
51 A dialó gus elejé n Szó kraté sz tré fá san felveti, hogy a vendé g talá n nem is ember, hanem „a cá folat istene"

(theosz elenktikosz). Theodó rosz persze siet leszö gezni, hogy bará tja nem az erisztika mű velő je (nem
szofista? vagy nem Parmenidé sz megarai kö vető i kö zé tartozik?), hanem való di filozó fus (216 a sk.).
52 A vendé g elő szö r a ké rdve kifejté s eszkö zé t alkalmazva legjobb tudá sa szerint é rvel amellett, hogy a

nem-lé tező t lehetetlen elgondolni é s beszé lni ró la, majd sajá t imé nti é rvelé sé nek ö nfelszá moló voltá ra
mutat rá (237 b - 239 c). A nem-lé tező aporiá iban a vá laszadó bá rki lehetne (237 c1 sk.), a cá folat
bizonyos é rtelemben szemé lytelen, első sorban a nem-lé tező re vonatkozó beszédre (logosz, 237 b2)
vonatkozik á ltalá nossá gban. A há tté rben persze maga Parmenidé sz á ll (237 a sk.). - A ké pmá sok é s a
hamissá g vizsgá latá ná l a vendé g a szofista nevé ben ké rdezgeti Theaité toszt, á m a cső be hú zott vá laszadó
szerepé ben is osztozik vele (239 c - 241 b).
53 Vö . 259 b - 260 b. A vendé g szembeá llı́tja a filozó fiai elemzé st é s a cá folat techniká já nak komolytalan

alkalmazá sá t, é s rá mutat arra, hogy az utó bbi eljá rá s alapjá ul szolgá ló metafizika az é rtelmes diskurzus
lehetetlensé gé hez vezet. - A szofista teljesen má ské nt bá nik az argumentumokkal, mint a filozó fus,
egyszerű en fegyverké nt forgatja pé ldá ul a nem-lé tező vel kapcsolatos eleai é rveket is.
Plató n: A szofista Oldal 87
igé nyé vel folytatott racioná lis vita szituá ció ja. A vendé g a vizsgá lt ontoló giai té zisek
ké pviselő ivel folytat (a fikció n belü l is fiktı́v) dialó gust - ebben a beszé dhelyzetben
annak kimutatá sa, hogy egy metafizikai té zisbő l az effé le beszé dhelyzetek
lehetetlensé ge kö vetkezik, igen jó ellené rv.
(2) A szofista é rvelé se ú jraalapozza a formá k plató ni elmé leté t, é s a korá bbi jelentő s
ontoló giai té zisek á tfogó kritiká ja nyomá n kirajzoló dó teó ria az ideaelmé leti hipoté zis
szá mos problematikus pontjá t tisztá zza. E metafiziká t Plató n mé gsem sajá t
szemé lyé ben fejti ki, hanem egy dialó gusfigura, az eleai vendé g szá já ba adja é rveit.
Eljá rá sa lehető vé teszi a filozó fia e modelljé nek reflektá lt kezelé sé t. Igy az eleai vendé g
ké pviselte szisztematikus metafiziká t kontrasztba á llı́thatja a szó kraté szi cá folat
mó dszeré vel, a rivá lis ontoló giai té zisek ké pviselő inek ö nfelszá moló á llá spontjá val vagy
aká r a szofistá k é rvekkel folytatott bű vé szkedé sé vel.
(3) Mé g fontosabb, hogy ily mó don sajá t doktrı́ná it egy té rbe helyezi a rivá lis
ontoló giá kkal.54 Eddigi [163] megfigyelé seink alapot adnak arra, hogy Plató nnak
tulajdonı́tsuk a filozó fia azon felfogá sá t, mely szerint a metafizikai elmélet nem
függetleníthető a dialektikus vitaszituációtól. A dialó gusban - mint sok má s mű ben is -
talá lunk egy leı́rá st a dialektiká ró l, mely rendkı́vü l magas mé rcé t á llı́t a filozó fiai tudá s
szá má ra (253 b - 254 b). Vitatott, hogy Plató n elé rhető nek vagy csupá n
megkö zelı́thető nek tartotta-e ezt az ideá lt, a való sá g szerkezeté t megszabó formá k
viszonyainak á tfogó ismereté t. Az eleai vendé get azonban való szı́nű leg nem az ideá lis
dialektikuské nt á llı́tja elé nk.55 Azt a ké rdé st, hogy vajon Plató n sajá t szemé lyé ben igé nyt
tá maszt-e ilyen á tfogó tudá sra, aligha vá laszolhatjuk meg konkluzı́v mó don.56
Mindenesetre a dialó gus a filozó fiá t olyan vá llalkozá ské nt mutatja be, melyben konkré t
szemé lyek dialektikus vitá ban tö rekszenek az igazsá g megismeré sé re tö bb-kevesebb
sikerrel. E filozó fiafelfogá snak [164] é rdemes ké t fontos aspektusá t kiemelnü nk.
Egyfelő l a metafizikai kutatá snak bizonyos korlá tokkal kell szá molnia. A vendé g
elmé lete konkré t, tö rté netileg adott teó riá k cá folata ú tjá n megalapozott hipoté zis, é s
mint ilyen nem tarthat igé nyt vé gső bizonyossá gra. A rivá lis ontó giai té zisek ú j, jobb
vá ltozatá val szemben elö lrő l kellene kezdeni az é rvelé st. Má sfelő l ez nem jelenti, hogy
Plató n teljessé ggel relativizá lná sajá t á llá spontjá t. A szofistában komolyabban
dialó gusba bocsá tkozik a rivá lis elmé letekkel, mint korá bban.57 Ez azonban nem annak a

54 Pontosabban fogalmazva, majdnem egy té rbe. A rivá lis ontoló giai té zisek ké pviselő i nincsenek jelen a
dialó gusban leı́rt beszé lgeté sné l (csupá n Szó kraté sz hallgatja a vendé g bizonyı́tá sait). McCabe 2000, 60-
92. o. magyará zata szerint e drá matechnikai fogá s azt adja tudtunkra, hogy a ké rdé ses filozó fiai
á llá spontok nem foglalhatók el, mert metafizikai premisszá ikbó l a tudá s é s a filozó fiai diskurzus lehe-
tetlensé ge kö vetkezik.
55 A dialó gus kü lső kereté nek felosztá sai sokszor ö nké nyesnek tű nnek, é s a vendé g csak hetedszeri

nekifutá sra jut el a szofista azon meghatá rozá sá hoz, melyet kielé gı́tő nek ı́té l. Ugyanez az eleai vendé g az
Az államférfiban ismé telten felhı́vja a figyelmet a felosztá sos mó dszerrel folytatott kö zö s kutatá s
fé lresiklá saira (pl. 266 b skk.), é s a vizsgá ló dá s fő cé ljá t a dialektiká ban való nagyobb já rtassá g
megszerzé sé ben jelö li meg (285 c - 286 a; 287 a).
56 Frede 1996/1 szerint Plató n A szofistában első sorban azé rt haszná l dialó gusformá t, mert nem kı́ vá nja

magá t a tudá s tekinté lyi pozı́ció já ba helyezni. C. Gill 1996 szinté n amellett é rvel, hogy a ké sei dialó gu-
sokban a filozó fiai kutatá s ö rö k keresé s, elvileg lezá rhatatlan folyamat. Ezzel szemben az „ezoterikus"
Plató n-é rtelmezé s szerint a dialó gusok csupá n ré szlegesen tá rjá k elé nk a plató ni metafiziká t, az elmé let e
ré szeinek megalapozá sá t az ı́ratlan tanı́tá s princı́piumelmé lete biztosı́tja - ez utó bbi viszont má r eleget
tesz a tudá ssal szemben tá masztott szigorú krité riumoknak (ezen irá ny ké pviselő inek munká i kö zü l
Szlezá k 2000 olvasható magyarul). Egy má sik, igen elterjedt megkö zelı́té sben a megismeré s legmagasabb
formá já nak Plató n az ideá k szemlé leté nek nem-diszkurzı́v é s nem-propozı́cioná lis aktusá t tekinti, melyet
a filozó fiai é rvelé s csupá n elő ké szı́t. Felvethető az is, hogy A szofistában kö vetett é rvelé si straté gia nem-
hipotetikus, vé gső alapelvekhez vezet (Baltzly 1996).
57 C. Gill 1996 szerint ez a ké sei Plató n-dialó gusok jellemző je, a korá bbi munká k csupá n annyira

Plató n: A szofista Oldal 88

jele, hogy ellenfelei metafiziká já t a sajá tjá val egyenrangú , é ppoly racioná lisan
ké pviselhető elmé letnek tartaná . Mé g csak nem is arró l van szó , hogy pusztá n a
racioná lis diskurzus á ltalá nos elveit kutatná , melyek bármely metafizikai elmé letnek
alapul szolgá lnak.58 A szofista é rvei, melyek a megismeré s é s a racioná lis vita
lehető sé gé re apellá lnak, egy speciá lis metafizika - a formá k elmé leté nek egy variá nsa -
mellett szó lnak, é s megmutatjá k, hogy a gö rö g filozó fia aktuá lis vitahelyzeté ben ez az
egyetlen tartható teó ria.

2.2. Cá folat é s aporia

A szó kraté szi cá folatnak (elenkhosz) kö tö tt szabá lyai vannak?59 A vitá ban a vá laszadó
ké pvisel pozitı́v té zist, é s kizá ró lag az á ltala elfogadott premisszá kat lehet felhaszná lni
az é rvelé sben. A cá folat abban á ll, hogy a ké rdező [165] a vá laszadó á ltal elfogadott
premisszá kbó l levezeti az eredeti té zis tagadá sá t, ily mó don kimutatva, hogy a vá laszadó
meggyő ző dé sei ö nellentmondó k. A cá folat nyomá n a ké rdezett a kiú ttalansá g,
taná cstalansá g (aporia) á llapotá ba kerü l, é s ké nytelen belá tni, hogy nem bı́r tudá ssal a
vizsgá lt ké rdé sben. A szó kraté szi mó dszernek a Menón-ban adott é rtelmezé se szerint az
aporia tová bbi kutatá sra ö sztö nzi az embert, olyan tudá s megszerzé sé re, amely má r
kiá llja a keresztké rdé sek pró bá já t (79 e skk.). A szofistában szinté n megtalá ljuk ennek az
eljá rá snak a leı́rá sá t (230 a - e). A cá folat é s az aporia A szofista é rvelé sé ben alapvető
fontossá gú . A mó dszert, melyet Szó kraté sz az etikai eré nyekre vonatkozó vizsgá ló dá sai
sorá n dolgozott ki, Plató n e dialó gusá ban egy nagyszabá sú ontoló giai elmé letet
megalapozó é rvelé sbe é pı́ti be.
A dialó gus első ré szé nek vé gé n a vendé g é s Theaité tosz azé rt veselkednek neki
hetedszer is a szofista meghatá rozá sá nak, mert az elő ző kı́sé rletek aporiá ba torkolltak:
maga a definı́ció kı́sé rletek sokasá ga mutatja, hogy mé g nem sikerü lt megtalá lni a
szofista mestersé gé nek lé nyegé t (231 b sk.; 232 a). A kö zé pré sz első fele aporiá k soro-
zatá bó l á ll, ezek adjá k a tá rgyalá s struktú rá já t. A hetedik meghatá rozá s, mely szerint a
szofista hamis lá tszatokat kelt, felveti a ké pmá sok, a hamissá g é s a nem-lé tező prob-
lé má já t (236 d - 241 b). Ezek kö zü l az utolsó a legalapvető bb: a nem-lé tező
alkalmazhatatlan é s ö nellentmondá sos fogalom. A ké pmá sok é s a hamissá g
meghatá rozá sa tartalmazza a nem-lé tező fogalmá t, ebbő l adó dnak a rá juk vonatkozó
aporiá k. Az aporetikus vizsgá ló dá s má sik ré sze a létezőre vonatkozik (242 b - 251 a). E
fejtegeté s egyré szt pá rban á ll a nem-lé tező aporiá ival (243 b sk.; 250 d - 251 a),
má sré szt mintha mé g inká bb alapvető problé má hoz jutna el (243 d). A vendé g kimutatja
a pluralistá k é s a monistá k, a korporealistá k é s a formá k bará tai, a mozgá s é s a
nyugalom hı́vei ké pviselte ontoló giai té zisekrő l, ső t arró l a té telrő l is, melyet ő maga á llı́t
fel az elő bbiek kritiká ja alapjá n, hogy aporiá hoz vezetnek. A 251 a skk. é rvelé se egy
ú jabb ontoló giai elmé letet cá fol, mely szerint minden egyes dolgot csak egy né ven lehet
nevezni, [166] vagyis a való sá g alkotó ré szei „nem vegyü lnek" egymá ssal, atomiak. Ez a
cá folat má r nem vet fel ú jabb nehé zsé geket, hanem a vizsgá ló dá s konstruktı́v
szakaszá nak kiinduló pontjá t adja meg.
Tekintsü k á t az aporetikus vizsgá ló dá s é rvelé sé nek fő bb sajá tsá gait. A dialó gusban a

vizsgá ltá k meg a rivá lis elmé leteket, amennyire ezt cá folatuk okvetlenü l megkı́vá nta.
58 McCabe 2000 monográ fiá já nak fő té zise szerint a Theaitétosz, A szofista, Az államférfi é s a Philébosz
elemzé sei á ltalá nos, bá rmely metafizikai elmé letre né zve mé rvadó , de a speciá lis teó riá k tartalmá tó l fü g-
getlen elveket tá rnak fel: bá rmely metafiziká nak szá mot kell adnia a racioná lis diskurzus lehető sé gé rő l
(ennek felté tele az idő ben folytonos racioná lis elme, mely meghatá rozott meggyő ző dé sek mellett kö telezi
el magá t, é s ké pes a nyelv kö zegé ben má s elmé kkel vitá t folytatni), má skü lö nben az adott metafizikai
á llá spont nem volna elfoglalható .
59 A szó kraté szi definı́ció hoz é s elenkhoszhoz, valamint e mó dszerek tö rté neti há tteré hez ld. Steiger 2003.

Plató n: A szofista Oldal 89

vendé g vá llalja magá ra a ké rdező szerepé t, é s konkré t ellenfelek tö bbé -kevé sbé jó l
definiá lt né zeteivel kell megbirkó znia. Bá r vitapartnerei - a szofista, Parmenidé sz é s a
vizsgá latnak alá vetett ontoló giai né zetek hı́vei - nincsenek jelen, hanem Theaité tosz
(vagy esetenké nt ő maga) helyettesı́ti ő ket, a vita a szó kraté szi cá folat szabá lyai szerint
zajlik: a vendé g az aporetikus tá rgyalá s sorá n egyá ltalá n nem tá maszkodik a plató ni
filozó fia, kö zelebbrő l a formá k elmé leté nek té ziseire, hanem saját premisszá ikbó l cá folja
vitapartnereit. Fontos elté ré s viszont a szó kraté szi cá folatoktó l a mó dszer alkal-
mazá sá nak rendszeressége. A vendé g nem egyszerű en ö sszemarkol né há ny, keze ü gyé be
eső ontoló giai té zist, hanem a teljessé g igé nyé vel sorakoztatja fel a teó riatı́pusokat, é s
ellentmondó pá rokba rendezi ő ket. Egy má sik szembeszö kő jellegzetessé g, hogy az
é rvelé s kulcspontjain öncáfolati érvek szerepelnek.60 Ez az é rvtı́pus nem a vizsgá lt
elmé leten belü l (az explicit té telek, illetve a belő lü k levezethető á llı́tá sok kö zö tt) mutat
ki ellentmondá st. Az ellentmondá sok nem logikai, hanem pragmatikai jellegű ek: a
ké rdé ses té zis tartalma és kinyilvánításának módja kö zö tt lé pnek fel. Mikor a filozó fus a
lé tező k való di termé szeté rő l tesz á llı́tá sokat, beszé dhelyzeté né l fogva elkö telezi magá t a
tudás é s a filozófiai állítások lehető sé ge mellett. A vendé gnek ezeket a premisszá kat má r
nem [167] kell kü lö n elfogadtatnia vitapartnereivel. Ha tehá t ellenfelei metafizikai
elmé leteibő l a tudá s é s a filozó fiai diskurzus (vagy á ltalá ban vé ve a gondolkodá s é s a
nyelv) lehetetlensé ge kö vetkezik, bebizonyosodik, hogy e teó riá k nem képviselhetők
racioná lisan. E té zisek hı́vei kizá rjá k magukat arró l a kü zdő té rrő l, melyen
megvé dhetné k á llá spontjukat, ső t elmé letü k filozó fus mivoltukkal kerü l ö sszeü tkö zé sbe.
A szofista é rvelé si straté giá já nak a szó kraté szi elenkhosz mellett má sfajta gyö kerei is
vannak. A lé tező re vonatkozó né zetek á tfogó kritiká ja egyfajta filozó fiatö rté netké nt is
felfogható . Ké ső bb Arisztotelé sz gyakran kezdi effé le á ttekinté ssel vizsgá ló dá sait,
tanı́tvá nyai pedig ö ná lló doxográ fiai gyű jtemé nyeket hoznak lé tre. A doxográ fiai
irodalom kezdetei azonban Plató n elő ttre nyú lnak vissza.61 A szofista Hippiasz
egymá ssal rokon né zeteket gyű jtö tt egybe tematikus rendben, nem csupá n
filozó fusoké t, hanem a kö ltő i hagyomá nyhoz tartozó szerző ké t is (fr. B 6 DK). Plató n
minden bizonnyal haszná lt egy effé le gyű jtemé nyt. Ső t mi tö bb, elő dei né zeteinek
antitetikus elrendezé sé ben is egy szofistá ra tá maszkodhatott. Gorgiasz A nem-létezőről
írott mű vé ben hasonló lehető sé geket vesz fel: a lé tező egy vagy sok, keletkezetlen vagy
keletkezett, nyugvó vagy mozgó ,62 majd a lehető sé gek egyenké nti cá folatá val jut el
ahhoz a konklú zió hoz, hogy semmi nincsen. Ké rdé s, hogy Gorgiasz ezzel az é rvelé ssel
pusztá n a filozó fiá t (esetleg kifejezetten az eleai filozó fiá t) akarja-e nevetsé gessé tenni,
vagy komoly filozó fiai szá ndé kai vannak vele.63Ervelé si mó dja viszont egyé rtelmű en az
eleai bizonyı́tá si mó dszerre tá maszkodik. [168]
Az eleai bizonyı́tá s mó dszeré re A szofista is é pı́t. Parmenidé sz é s Zé nó n eljá rá sá nak
lé nyege, hogy vesznek egy p á llı́tá st, mely egy dilemmá t eredmé nyez, ennek á gait

60 A monistá kat cá foló egyik é rv é s az ideá k bará tai elleni argumentum ebbe a tı́pusba tartozik (244 b - d;
248 a - 249 b). A vendé g ké ső bb a pluralistá k é s monistá k, valamint a korporealistá k é s a formá k bará -
tainak szembená llá sá t a mozgá s é s a nyugalom hı́veinek ellenté té re egyszerű sı́ti, majd mindké t tá borró l
kimutatja, hogy té zisü k ö ncá foló (249 b - d). Az ontoló giai atomizmus ugyancsak ö ncá foló nak mutatkozik
(252 c; vö . 259 e - 260 a). - A szofista ö ncá folati é rveihez ld. McCabe 2000, 106-128. o. é s Silverman 2002,
139. o., 152. o., 155. o., 159. o., 201. o. sk.
61 Mansfeld 1990, kü l. 46-50. o. A szofista „filozó fiatö rté neté hez" hasonló á ttekinté sekhez a kortá rs

irodalomban ld. a 242 c jegyzeté t a fordı́tá sban. E szö vegek kö zü l a kozmoló giai né zetek diafó niá já nak
bemutatá sá t Xenophó nná l (Emlékeim Szókratészról I.1.11-16) ré szletesen elemezi Steiger 1999;
tanulmá nya a doxográ fiai irodalomra vonatkozó kutatá sok tö rté neté t is felvá zolja.
62 Pszeudo-Arisztotelé sz: Melisszoszról, Xenophanészról és Gorgiasz-ró l 979 a14 skk. Ld. mé g a 115.

jegyzetet.
63 Ld. Kerferd 2003, 118. o. skk. elemzé sé t.

Plató n: A szofista Oldal 90

megvizsgá lva egyará nt elfogadhatatlan eredmé nyekhez jutnak, amibő l tová bbi vizsgá lat
né lkü l levonjá k a konklú zió t, hogy a vizsgá lt á llı́tá s negá ció ja igaz. Az eleata bizonyı́tá s
é rvelé si sé má ja a kö vetkező :
(1) Vagy p, vagy nem -p.
(2) Tegyü k fel, hogy p.
(3) Ha p, akkor vagy q, vagy r.
(4) De nem q, é s nem r.
(5) Tehá t nem-p.
Ez a straté gia a bizonyítás mó dszere, kö zvetlenü l egy pozitı́v konlú zió t ad, ti. hogy nem-p
igaz.64
Plató n a Parmenidészben reflektá l az indirekt bizonyı́tá s eleai mó dszeré re (135 c - 136
e). A beszé lgeté st vezető Parmenidé sz é rvelé se szerint nem elé gsé ges pusztá n magá nak
a hipoté zisnek (2) a kö vetkezmé nyein vé gighaladnunk, hanem tagadá sá t is ugyanilyen
vizsgá latnak kell alá vetnü nk (135 e8 - 136 a2). A Parmenidész má sodik ré sze ezt az
eljá rá st alkalmazza, egyará nt megvizsgá lva „az egy van" é s „az egy nincs" ellentmondó
hipoté ziseinek kö vetkezmé nyeit.65 E komplex eljá rá s eredmé nye nem okvetlenü l
egyszerű en a hipoté zis vagy negá ció ja igazolá sa - elő fordulhat, hogy mind p, mind nem-p
hamisnak bizonyul.66
Parmenidé sz mó dszertani fejtegeté sé ben megjegyzi, hogy magá t a lé tet é s a nem-lé tet is
ezen a mó don kellene megvizsgá lni (136 b6). A szofista aporetikus é rvelé se [169] - noha
nem tá rgyal vé gig minden eshető sé get, melynek vizsgá latá t a Parmenidész elő ı́rja -
bizonyos tekintetben hasonló logiká t kö vet. A nem-létező vizsgá lata a „van" é s a „nincs"
dilemmá já ra é pü l. Az első ké t argumentum (237 b - 238 c) voltaké ppen annak a
feltevé snek a kö vetkezmé nyeit bontja ki, hogy a nem-létező nincs: ebbő l a premisszá bó l
adó dik, hogy a „nem-lé tező " kifejezé st semmire nem lehet alkalmazni, é s hogy e fogalom
ö nmagá ban is é rtelmetlen, gondolkodá s é s beszé d tá rgya sem lehet. A dilemmá nak ez az
á ga tehá t paradox kö vetkezmé nyekhez vezet. Az utolsó argumentum (238 d - 239 c)
ezenfelü l belső ellentmondá st mutat ki az elő ző é rvelé sben. Ezek az é rvek a vizsgá lt
premisszá k alapjá n el sem hangozhattak volna: a nem-lé tező nemlé té bő l kiinduló
fejtegeté s lé pten-nyomon a nem-lé tező hö z kapcsolja a „vant", vagyis azt elő felté telezi,
hogy a nem-létező van. Ez azonban a kifejté snek ebben a szakaszá ban eleve abszurdnak
tű nik. A Parmenidészben bemutatott mó dszer ellenté tes formá k listá já t veszi alapul
(sok/egy, kü lö nbö ző /azonos, hasonló /hasonló tlan, mozgó /nyugvó stb.). A hipoté zis
mó dszeré vel nem csupá n az alany „lé té nek" illetve „nem-lé té nek" kö vetkezmé nyeit
vizsgá lhatjuk meg, hanem feltehetjü k azt is, hogy az alany egyé b attribú tumokkal bı́r
(136 b7 sk.). A szofistában a lé tező aporetikus tá rgyalá sa szinté n ellenté tes prediká tum-
pá rok szerint halad: a lé tező vagy sok, vagy egy; vagy testi, vagy testetlen, vagy mozgó,
vagy nyugvó. Eredeti formá já ban a hipoté zisek mindegyike tarthatatlannak bizonyul. A
nem-lé tező t é s a lé tező t illető en egyformá n aporiá ba jutunk (250 d sk.).
Mire megy ki ez a furcsa já té k? Es egyá ltalá ban vé ve mit vá rhatunk ettő l az é rvelé si
straté giá tó l? A vendé g a vizsgá lt té ziseket ellentmondó pá rokba á llı́tja, majd a pá rok
mindké t tagjá t cá folja. A konklú zió minden esetben az, hogy nem p é s nem nem-p. Ez a
fajta é rvelé s kö zvetlenü l csupá n negatı́v konklú zió kkal szolgá l, azonban nem a nihilbe,

64 Ezen é rvelé si sé má ra é pü l pé ldá ul Parmenidé sz, fr. 8, 5-21 DK. (1) A lé tező vagy keletkezett, vagy
keletkezetlen. (2) Tegyü k fel, hogy a lé tező keletkezett. (3) Ez esetben vagy lé tező bő l, vagy nem-lé tező bő l
kellett keletkeznie. (4) Ezek egyike sem lehetsé ges. (5) Tehá t a lé tező nem keletkezett.
65 Ld. mé g a 224. jegyzetet.
66 Scolnicov 2003, kü l. 3-16. o. a Parmenidész kapcsá n elemzi az eleai bizonyı́tá si mó dszer plató ni

tová bbfejleszté sé t. Ebben a szakaszban tö bb tekintetben tá maszkodom interpretá ció já ra.
Plató n: A szofista Oldal 91
hanem maguknak a kiinduló hipoté ziseknek a felü lvizsgá latá hoz vezet, pontosabban a
bennü k [170] elő forduló fogalmak ú jraé rtelmezé sé t ké nyszerı́ti ki.67 A mó dszer elő ké pe
megtalá lható a Menónban, melyben Szó kraté sz a tanulá s paradoxoná t a tanulá s
fogalmá nak á té rtelmezé sé vel (az anamnészisz-elmélettel) oldja meg.68 A szofista aporiá i
a létező é s a nem-lé tező fogalma radiká lis ú jragondolá sá nak szü ksé gessé gé t mutatjá k
meg. A cá folatok segı́tenek felfedezni a paradoxonok forrá sá t, é s megtisztı́tjá k a terepet
a hibá s premisszá któ l. A dialektikus vitá ban az ellenfé l té zisé nek cá folata utá n
szabadsá gunkban á ll minden tová bbi igazolá s né lkü l má s premisszá kat felvenni69 -
mindaddig, mı́g nem jö n valaki, aki bennü nket is megcá fol. A nem-lé tező
paradoxonainak feloldá sá hoz meg kell szorı́tanunk Parmenidé sz evidensnek tű nő é s
szé les kö rben elfogadott alapelvé nek é rvé nyé t, mely szerint semmilyen mó don nem
tulajdonı́thatunk nem-lé tet é s lé tet ugyanazon alanynak. A lé tező t illető en hason-
ló ké ppen gyö keresen ú j megkö zelı́té sre lesz szü ksé g.70 Az ú j premisszá k pontosabb
megfogalmazá sá hoz a fejezet elejé n emlı́tett má sik mó dszer, a nyelvi elemzé s eljá rá sa
vezet el. Fontos, hogy a dialó gus konstruktı́v szakaszá nak vizsgá ló dá sa mé g mindig az
alapelvekre vonatkozik, é s nem foglalja magá ban a princı́piumokbó l kö vetkező rendszer
kié pı́té sé t. [171]
A vendé g é rvelé si straté giá ja rendkı́vü l szisztematikus, azonban nem deduktív rendszert
é pı́t, mely ö nmagukban evidens, megké rdő jelezhetetlen princı́piumokon nyugszik.71 A
kutatá s é pp ellenkező irá nyba halad: az első princı́piumok felé tart. A vendé g cá folatai a
megismerés és az értelmes beszéd lehető sé gé nek té telé bő l indulnak ki. E konklúziók
megké rdő jelezhetetlenek, hiszen aki nem fogadja el ő ket, kizá rja magá t a teoretikus
vitá bó l, é s aligha tehet filozó fiai igé nyű kijelenté seket. Ezzel szemben a princı́piumok
felő l bizonytalansá gban vagyunk. A szofista vizsgá ló dá sa olyan metafizikai premisszá k
felkutatá sá ra irá nyul, melyek biztosı́tjá k az é rtelmes beszé d é s a tudá s lehető sé gé t.
Fentebb (1.1.) lá ttuk, hogy ennek az é rvelé si mó dnak vannak bizonyos elő zmé nyei
Parmenidé szné l: csak lé tező t ismerhetü nk meg é s mondhatunk ki, ezé rt a megismeré s
tá rgya van (fr. B 8, 34 - 36 DK). Plató n azonban radiká lisabb formá ban haszná lja ezt az
é rvelé si straté giá t: nem ismer el semmifé le megingathatatlan, evidens alapelvet,
amennyiben az a megismeré s é s az é rtelmes beszé d lehető sé gé t veszé lyezteti.
A dialó gus aporetikus mó dszeré nek vizsgá lata megerő sı́ti a plató ni filozó fiafelfogá sra
vonatkozó imé nti kö vetkezteté seinket (2.1.). A szofista é rvelé si mó djá nak ereje ré szint a
logikai lehető sé gek szisztematikus vizsgá latá bó l, ré szint az ö ncá folati é rvekbő l
szá rmazik. De mé g ha feltesszü k is, hogy a felosztá s teljes, az é rvek pedig hibá tlanok, a
mó dszernek mindenké ppen megvannak a maga korlá tai. A cá folatok ad hominem,
dialektikus é rvek, a vizsgá lt té teleknek csupá n a Plató n-elő dö k é s kortá rsak á ltal
ké pviselt formá já t é rintik. Az é rvelé s architektú rá já t á ttekintve azonban nem marad
ké tsé gü nk afelő l, hogy a cá folatok egy á tgondolt leszorı́tá sos straté gia lé pé sei: vala-

67 A konstruktı́ v é rvelé st bevezető cá folat (251 a - 252 e) jobban hasonlı́t az eleai indirekt bizonyı́tá sra:

felvesz há rom alternatı́vá t, majd megcá fol kettő t, é s ezzel bizonyı́tottnak tekinti a harmadikat.
68 Menó n a tanulá s lehetetlensé gé nek konklú zió já t abbó l vonja le, hogy sem olyasmit nem tanulhatunk,

amit ismerü nk, sem olyasmit, amit nem ismerü nk (Menón 80 e).
69 Jó pé lda erre az é rvelé s azon lé pé se, melyben a vendé g a korporealista ontoló gia cá folata utá n maga

javasol krité riumot a lé tező k elhatá rolá sá ra (247 d sk.).
70 A lé tező aporiá inak megoldá sá hoz ö nmagá ban kevé s az ellentmondó ontoló giai té zisek

kizá ró lagossá gá t feladnunk: a vendé g azon kı́sé rlete, hogy „a lé tező be é s a mindensé gbe" belefoglalja
mind a nyugvó , mind a mozgó dolgokat (249 b - d), elé gtelennek bizonyul (249 d - 250 d). Azt a
hé rakleitoszi é s empedoklé szi né zetet, mely szerint „a lé tező sok is é s egy is", a vendé g é pp csak
megemlı́ti (242 d - 243 a; vö . 252 b), de nem mé ltatja kü lö n tá rgyalá sra. Ez is amellett szó l, hogy a pozitı́v
elmé let nem egyszerű en effé le „kö zé putas" megoldá s.
71 Ehhez ld. Scolnicov 2003, uo.

Plató n: A szofista Oldal 92

mennyi ontoló giai té zis kö zü l egyedü l a formá k elmé leté nek egy variá nsa marad a
porondon.

3. A görög létige és a nem-létező aporiái (237 b - 239 c)

Emlı́tettem, hogy a szofista vé dekezé se a nem-lé tező „parmenidé szi" aporiá in alapul,
é rvelé sé nek lé pé sei kö zü l ez a legfontosabb (1.1.). Mindenekelő tt tekintsü k á t e nehé z-
sé geket:
(1) A „nem-lé tező " nevet semmire nem alkalmazhatjuk: sem lé tező re (tón ontón epi <ti>),
sem valamire (ti), sem egyre (ben), tehá t aki „nem-lé tező t" mond, semmit sem mond
(méden), ily mó don nem is heszé l. (237 b8 - e7)
(2) Mé g nagyobb nehé zsé g a kö vetkező . Nem-lé tező hö z nem csatlakozhat lé tező . Mivel a
szá m a lé tező k kö zü l való , a nem-lé tező t sem egynek, sem soknak nem mondhatjuk. A
nem-lé tező t (to mé on, egyes szá mban) vagy nem-lé tező ket (ta mé onta, tö bbes szá mban)
azonban nem nevezhetjü k meg é s nem is gondolhatjuk el szá m né lkü l. Eszerint a nem-
lé tező re ö nmagá ban (to mé on auto kath'hauto) a beszé d é s a gondolkodá s semmilyen
formá ja nem vonatkozhat. (238 a1 - c12)
(3) A legnagyobb nehé zsé g, hogy a nem-lé tező paradox, ö nellentmon-dá sos voltá t
bizonyı́tó ezen é rvelé sü nk ö ncá foló , hiszen minduntalan arra ké nyszerı́t bennü nket, hogy
a létigét é s olyan kifejezé seket kapcsoljunk ö ssze a nem-lé tező vel, melyek egy vagy több
dologké nt ı́rjá k le. (238 d1-239 a 12)
Hogyan é rti Plató n a nem-lé tező problé má já t jelen fejtegeté sben? A szofista
kommentá torai a lé tige haszná latai vagy jelenté sei modern megkü lö nbö zteté sé nek
fé nyé ben az aporiá knak tö bbfé le é rtelmezé sé t adjá k. E vitá kban a gö rö g lé tige
szemantiká já ra vonatkozó megfontolá sok is nagy szerepet já tszanak. A problé ma
rekonstrukció já hoz tisztá znunk kell az é rvelé s egyes lé pé seinek szerepé t. Kü lö nö sen
rejté lyes (1) é s (2) viszonya. Vá laszt kell talá lnunk arra a ké rdé sre is, hogy miben
kü lö nbö znek a nem-lé tező aporiá i a hamis kijelenté sre é s a hamis vé lemé nyre
vonatkozó nehé zsé gektő l.72 Az é rvelé s szerkezeté nek vizsgá lata arra az eredmé nyre
vezet, hogy Plató n [173] má ské nt tagolja a problé má t, mint ahogyan a modern dis-
tinkció k alapjá n vá rná nk. Fontos kezdettő l fogva vilá gosan lá tnunk, hogy a nem-lé tező
paradoxonai egy té ves premisszá bó l adó dnak. A nem-lé tező aporiá it tá rgyaló
szö vegré sznek az a feladata, hogy rá irá nyı́tsa a figyelmet e hibá s premisszá ra.

3.1. A lé tige jelenté seinek modern megkü lö nbö zteté se
Az elemzé shez szü ksé gü nk lesz a lé tige fő bb jelenté seinek kö zismert modern
distinkció já ra. A lé tigé nek szintaktikailag megkü lö nbö ztethetjü k teljes, abszolú t haszná -
latá t é s konnektı́v haszná latá t, melyben a lé tige mellett valamilyen kiegé szı́tő á ll.73
Vizsgá ljuk meg a kö vetkező mondatokat:
(1) Van Isten.
(2) A fö nı́ciai bevá ndorló a sztoikus iskola megalapı́tó ja (van).
(3) Zé nó n szaká llas (van)74
Mill, Frege é s Russell ó ta azt szoká s felté telezni, hogy a há rom mondatban a lé tige

72 Plató n egyé rtelmű en kü lö n kezeli az aporiá k e ké t csoportjá t: az elő bbiek feloldá sa utá n a szofistá nak
mé g mindig mó dja van az utó b biakra hivatkozni (260 c - 261 a). A hamis kijelenté sek é s a hamis vé le-
mé ny aporiá it alá bb vizsgá lom ré szletesebben (10.1.).
73 A „konnektı́ v lé tige" megjelö lé st - Owen 1999 (1970) nyomá n - á tfogó kategó riaké nt haszná lom az ilyen

elő fordulá sokra. A lé tige kopulatív haszná latá ró l is beszé lhetné nk ebben az é rtelemben; sokan azonban a
predikatív kijelenté sek lé tigé jé t nevezik kopulá nak, melyet megkü lö nbö ztetnek az azonossá g vanjá tó l (pl.
Ackrill 1965/1957).
74 A magyarban a konnektı́ v lé tigé t kijelentő mó dban, jelen idő ben, harmadik szemé lyben nem tehetjü k ki

(má s esetekben azonban a lé tige megjelenik, pl. „Zé nó n szaká llas volt").
Plató n: A szofista Oldal 93
jelentése is má s é s má s. (1)-ben a lé tige teljes haszná latban á ll, é s egzisztenciát fejez ki. A
lé tezé si á llı́tá sokat a logiká ban egzisztenciá lis kvantorral vagy
egzisztenciaprediká tummal szoká s elemezni. Az elő bbi elemzé sben a mondat akkor
igaz, ha legalá bb egy dologra rá illik a mondatban szereplő leı́rá s, fogalom. Az utó bbi
megkö zelı́té sben a mondat azt á llı́tja, hogy a [174] mondat alanya aktuá lis, nem csupá n
valamelyik lehetsé ges vilá gban talá lkozhatunk vele.75 A kö vetkező kben „egzisztenciá lis
lé tige" alatt a lé tigé nek azt a termé szetes nyelvi haszná latá t é rtem, amelyet ezek az
elemzé sek modellezni pró bá lnak. Az egzisztenciá lis lé tige azonos jelenté sű a „lé tezik"
igé vel, é s - az utó bbihoz hasonló an - nem vehet maga mellé semmilyen kiegé szı́tő t.
Erdemes megjegyeznü nk, hogy a lé tigé nek ez a haszná lata a magyarban ritka madá r
(kü lö nö sen egyes szá mban nehé z rá pé ldá t talá lni, legalá bbis ebben az elemi formá ban),
é s pé ldá ul az angolban is tö bbé -kevé sbé kiveszett.
Ezzel szemben sem (2), sem (3) mondatunkkal nem azt akarjuk á llı́tani, hogy Zé nó n
lé tezik, azazhogy é l. E mondatok lé tigé je egyará nt konnektı́v, vagyis valamilyen
kiegé szı́té st kap, azonban lé nyeges kü lö nbsé g van kö ztü k. (2)-ben a lé tige azonosságjel:
a mondatban szereplő ké t leı́rá s ugyanazt a dolgot jelö li meg. (3)-ban a lé t-igé nek
nincsen ö ná lló jelenté se, pusztá n a mondat alanyá t é s a né vszó i á llı́tmá nyt ö sszekö tő
kapocské nt (kopulaké nt) szolgá l. A mondat akkor igaz, ha az alany az á llı́tmá nyké nt á lló
fogalom alá esik, má ské nt fogalmazva, ha eleme a ké rdé ses tulajdonsá ggal rendelkező
dolgok halmazá nak. A lé tige utó bbi haszná latá t - a predikativ kijelenté sek kopulá já t - a
formá lis logiká ban nem szoká s ö ná lló an feltü ntetni.76
A nem-lé tező problé má ja a modern filozó fiá ban sem ismeretlen. Gondot okoznak
pé ldá ul az igaz egzisztenciatagadá sok. „A Pegazus nem lé tezik" mondat lá tszó lag
megjelö l egy dolgot, má sré szt azt á llı́tja ró la, hogy nem lé tezik - vagyis ö nellentmondá st
hordoz magá ban, hiszen az alany jelö lő funkció ja felté telezi az illető tá rgy [175]
lé tezé sé t. Nem hivatkozhatunk egyszerű en arra, hogy a Pegazus nem má s, mint ké pzet -
ha ugyanis az egzisztenciatagadá s alanya ezen mentá lis entitá st jelö li meg, akkor a
mondat hamis lesz, nem pedig igaz.77 A nem-lé tező problé má ja nem csupá n egyedi
dolgokkal, hanem tényekkel kapcsolatban is felvethető . A hamis kijelenté sekben leı́rt
té nyá llá sok (pl. „Szó kraté sz jó ké pű ") ex hypothesi nem lé teznek, má skü lö nben a mondat
nem volna hamis - hogyan gondolhatunk el tehá t é s miké nt azonosı́thatunk ilyen nem-
lé tező té nyeket, é s mié rt van az ilyen mondatoknak jelenté se?78

3.2. A nem-lé tező problé má ja A szofistában a modern é rtelmezé sek tü kré ben
Ré gebben magá tó l é rtető dő nek tű nt, hogy a nem-lé tező aporiá i A szofistában az
egzisztenciális é rtelmű lé tige tagadá sá val kapcsolatosak. Ezen é rtelmezé s szerint a
szofista é rvei - kü lö nö sen a ké pmá sokra, a hamis vé lemé nyre é s a hamis beszé dre
vonatkozó nehé zsé gek - a konnek-tı́v lé tige tagadá sá t is hasonló ké ppen
problematikusnak á llı́tjá k be, vagyis ö sszekeverik a lé tige kü lö nfé le jelenté seit. Arra van

75 Az egzisztencia modern megkö zelı́té seinek jó á ttekinté sé t adja Miller 2002.
76 A lé tige jelenté seinek vá zolt distinkció ja nem á ll minden vitá n felü l. Ervelhetü nk amellett, hogy a
lé tezé si á llı́tá sokban, az azonossá gá llı́tá sokban é s a prediká ció kban nem maga a lé tige bı́r má s-má s
jelenté ssel, hanem egyé b nyelvi eszkö zö k szolgá lnak megkü lö nbö zteté sü kre. Az azonossá g vanja é s a
predikativ kijelenté sek kopulá ja kö zö tti kü lö nbsé g ké rdé sé re alá bb visszaté rek, ld. 8.1.
77 Russell a problé má t azzal oldja meg, hogy az egyedi lé tezé si á llı́tá sokat egzisztenciá lisan kvantifiká lt

mondatokká alakı́tja. White 1994, xix-xxi é s xxvii-xxx rö viden ö sszeveti az egzisztenciatagadá sok rus-selli
problé má já t é s a nem-lé tező plató ni aporá it.
78 A problé ma tö bbek kö zö tt Russellt é s Wittgensteint is foglalkoztatta. Ryle 1990 (1952) a Theaitétosz

kapcsá n amellett é rvel, hogy a ké sei Plató nná l a hamissá g problé má ja hasonló ö sszefü ggé sben merü l fel,
mint a XIX-XX. szá zad nyelvfilozó fiá já ban, ld. mé g a 152. jegyzetet.
Plató n: A szofista Oldal 94
tehá t szü ksé g, hogy a lé tige egzisztenciá lis é rtelmé t elkü lö nı́tsü k egyé b jelenté seitő l. Ké t
lehető sé gü nk van: gondolhatjuk, hogy Plató n ebben nem já rt sikerrel, vagy pedig neki
tulajdonı́thatjuk e distinkció felfedezé sé t.79 Sokkal tö bbet azonban nem. A szofistá nak
[176] adott vá lasz az optimista interpretá ció szerint a kö vetkező lenne: abbó l, hogy az
ostobasá g nem azonos az intelligenciá val (Φ nem <van> Ψ), vagy hogy Theaité tosz nem
ostoba (x nem <van > Φ), nem kö vetkezik, hogy aká r Theaité tosz, aká r ostobasá g ne
léteznék. Plató n ebben az olvasatban az egzisztenciaá llı́tá sró l, az azonossá gá llı́tá sró l é s -
tagadá sró l, valamint a prediká ció ró l (é s talá n tagadá sá ró l is) szá mot ad a dialó gusban,
á m az igaz egzisztencia-tagadá sok rejté lyé t megoldatlanul hagyja, noha ez volt az
eredeti problé ma. Erre az esetre - „a lé tező ellenté té re" - é rvé nyben marad a „nem-
lé tező " kifejezé s haszná latá nak tilalma, melyet az aporiá k ké nyszerı́tenek rá nk (258 e
sk.). De akkor mire volt jó felvetni e ké rdé st?
Egy má sik é rtelmezé si irá ny, mely az 1960-as é vek vé gé n jelent meg, nem csupá n a nem-
lé tező aporiá inak megoldá sá ban, hanem magukban az aporiá kban is a konnektı́v lé tigé t
felté telezi.80 A paradoxonok forrá sa lehet az is, hogy az é rvelé s a „nem-lé tező t" „semmi
mó don nem lé vő "81 é rtelemben veszi: eszerint a nem-lé tező nek olyan alanynak kellene
lennie, amely Φ minden é rté ké re nem [177] (van) Φ. A „lé tező ellenté te" alatt - melynek
Plató n szerint sincs legitim haszná lata (258 e sk.) - ez é rtendő , nem pedig non-
egzisztens tá rgy. Az aporiá k tehá t abbó l adó dnak, hogy a konnektı́v lé tigé t tartalmazó
tagadó mondatokbó l jogosulatlanul arra kö vetkeztetü nk, hogy a mondat alanyá t
semmilyen prediká tum nem illeti meg, a megoldá s pedig ezt a zavart oszlatja el. Plató n
ezen é rtelmezé s szerint sem oldja meg az igaz egzisztenciatagadá sok problé má já t, ső t
meg sem kü lö nbö zteti a lé tige egzisztenciá lis é rtelmé t má s jelenté seitő l, de erre nincs is
szü ksé g, hiszen az egzisztencia fogalma sem az aporiá kban, sem a megoldá sban nem
já tszik szerepet.82 A filozó fiailag fontos szö veghelyeken a lé tige szintaktikailag teljes
haszná latai (pl. 256 a1) nem egzisztenciá t fejeznek ki, hanem egyszerű en a konnektı́v
lé tige elliptikus elő fordulá sai, melyek a szö vegö sszefü ggé sbő l kiegé szı́thető k: az „A van"
mondat mindig „A az B (van)" formá ra hozható . „Lenni" mindig annyit tesz, mint
valaminek lenni.
A gö rö g lé tige szemantiká já ra vonatkozó á tfogó bb vizsgá latok fontos szempontokat

79 Az elő bbi á llá sponton van Heinaman 1983, az utó bbit ké pviseli pé ldá ul Cornford 1935, 296. o.,
Moravcsik 1962, 51. o. é s O'Brien 1995, 63. o. Ackrill 1965 (1957), 207 skk. ú gy vé li, Plató n kü lö nbsé get
tesz a lé tige há rom jelenté se kö zö tt. A lé tige egzisztenciá lis é rtelmé t Ackrill szerint Plató n kifejtett
formá ban is elkü lö nı́ti a konnektı́v haszná latoktó l (255 c sk.), é s a "... lé tezik" mondatot „... ré szesedik a
lé tező ben" formá ban elemzi (256 a1; 256 d8 - e6; 259 a4 - b1).
80 Frede 1967; Malcolm 1967; Owen 1999 (1970). Má r Vlastos 1973 (1965) is a lé tige konnektı́ v olvasata

alapjá n é rtelmezte a formá k „való ban lé tező k" gyaná nt való plató ni leı́rá sá t.
81 to médamósz on, 237 b7 sk., 240 e2 é s 5, vö . 260 d3 - Heinaman 1983 ezzel az é rtelmezé ssel szemben

felhozza azt az é rvet, hogy a médamósz on pozitı́v pá rjá nak, a pantószonnak (240 e5) olyan alanyra kellene
utalnia, ami - abszurd mó don - minden prediká tummal egyidejű leg bı́r. A „semmi mó don" kité tel té nyleg
nem okvetlenü l a prediká tumok ö sszessé gé t lefedő univerzá lis kvantifiká ció (vö . 267 c9: „... hogy igaz-
sá gosnak lá tsszanak, noha való já ban egyá ltalá n nem azok", tou dokein einai dikaioi médamósz ontesz). Az
utó bbi szö veghely azonban azt is mutatja, hogy a médamósz einai első lá tá sra teljes haszná lata nem garan-
tá lja, hogy a lé tige egzisztenciá lis é rtelemben á ll (vö . mé g 264 d1 sk. é s 266 d10 - e3). Ugy vé lem, a
hamissá g aporiá i (240 c - 241 b) a lé tigé nek sem kopulatı́v, sem egzisztenciá lis é rtelmezé se alapjá n nem
eredmé nyeznek koherens é rvelé st. Ez ı́gy is van rendjé n, hiszen itt nem a hamis beszé d, illetve vé lemé ny
korrekt, vé gleges meghatá rozá sá t, hanem első pillantá sra meggyő ző , á m hibá s é s ké ső bb mó dosı́tandó
leı́rá sukat kapjuk.
82 A 255 c sk. ezen é rtelmezé si tı́pus szerint nem az egzisztenciá lis é s a konnektı́ v lé tigé t kü lö nbö zteti

meg, hanem a konnektív lé tige, illetve a konnektı́v lé tigé t tartalmazó mondatok ké t fajtá já t: az
azonossá gá llı́tá st é s a prediká ció t, vagy - egy má sik magyará zat szerint - az alany természetén alapuló
prediká ció t é s a szoká sos prediká ció t. Ld. alá bb, 7.4.
Plató n: A szofista Oldal 95
adhatnak A szofista aporiá inak é rtelmezé sé hez. Egy jelentő s, szé les szö vegbá zison
nyugvó elemzé s szerint a gö rö gben szintaktikailag kü lö nbsé get tehetü nk ugyan a lé tige
szintaktikailag teljes é s konnektı́v haszná lata kö zö tt, á m e distinkció nak nem felel meg
szemantikai kü lö nbsé g. A teljes haszná latú lé tige jelenté se nem korlá tozható az
egzisztenciá ra, a konnektı́v lé tige pedig nem csupá n azonossá gjel vagy ö ná lló jelenté ssel
nem bı́ró kopula. A gö rö g lé tige teljes é s nem teljes haszná latá ban egyará nt szá mos
jelenté sá rnyalattal bı́rhat, melyek kö zü l nem az egzisztenciá lis, hanem a veritatı́v
jelenté s az első dleges.83 Egy má sik tanulmá ny mé g tová bb [178] megy ebben az
irá nyban.84 A lé tige teljes é s nem teljes haszná latá nak szintaktikai kü lö nbsé ge is
megké rdő jelezhető , hiszen a kettő kö zö tt nem hú zó dik é les hatá r: a lé tige
hatá rozó szó kkal á lló elő fordulá sait nehé z volna aká r teljes, aká r nem teljes
haszná latké nt besorolnunk.85 A teljes, egzisztenciá lis lé tige - ahogyan a modern
distinkció é rtelmezi - nem tű r meg maga mellett á llı́tmá nykiegé szı́tő t (vö . a magyar
„lé tezik" igé t). A gö rö gben ezzel szemben a lé tige teljes haszná lata nem zá rja ki a
kiegé szı́té st. Ez nem jelenti, hogy a lé tige ilyenkor elliptikus volna, vagyis hogy a
kontextus minden esetben megmutatná , pontosan milyen á llı́tmá nykiegé szı́tő maradt el
a mondatbó l. Az „A van" mondat jelenté se ö nmagá ban teljes, noha mindig é rtelmesen
rá ké rdezhetü nk egy á llı́tmá nykiegé szı́tő re. A lé tige teljes é s nem teljes haszná latá nak
viszonya a kö vetkező :
(1) Abbó l, hogy „A van", kö vetkezik, hogy - B valamilyen é rté ké re -„A az B (van)".
(2) Abbó l, hogy „A az B (van)", kö vetkezik, hogy „A van".86
Minden, ami van, az valami, é s minden, ami valami, az van. Ez az elmé let hı́vebben ı́rja le
a lé tige grammatikai viselkedé sé t a Plató n-szö vegekben, mint az elő ző leg vizsgá lt
megkö zelı́té sek bá rmelyike.
Visszaté rve A szofistán, e megfigyelé seket inká bb haszná lhatjuk a konnektı́v lé tigé bő l
kiinduló magyará zatok finomı́tá sá ra, mint arra, hogy visszahelyezzü k jogaiba a [179]
é gebbi interpretá ció k egzisztenciá lis lé tigé jé t.87 A dialó gus é rveiben az ö nmagá ban á lló
lé tigé t nem kell erő nek erejé vel elliptikus elő fordulá ské nt é rtelmeznü nk, ugyanakkor
szű ken vett egzisztenciá lis é rtelemben sem foghatjuk fel. A lé tige teljes haszná latá val azt
á llı́tjuk, hogy a mondat alanya á ltal megjelö lt dolog valamilyen attribú tummal bı́r,

83 Kahn 1973. Ld. mé g Kahn 1981, 1988 é s 2002. A predikatı́v kopula nem pusztá n ö sszekapcsolja az
alanyt é s az á llı́tmá nyt, hanem azt is kifejezheti, hogy a ké rdé ses mondat igaz á llı́tá st fejez ki ("x valóban
Φ"; pl. Eszti Szókratész mouszikosz. = „Szó kraté sz való ban mű velt."). A teljes haszná latú lé tige szinté n
hordozhat veritatı́v é rtelmet, ilyenkor az alany egy mondatra illetve egy té nyá llá sra utal („valóba p"; pl.
Eszti tauta. = „Való ban."/„Ugy van."/„Igaz.").
84 Brown 1994 Parmenidé sz, Plató n é s Arisztotelé sz szö vegeiben elemzi a lé tige haszná latá t. Ld. mé g

Brown 1999 (1986).

85 Ilyen pé ldá ul az ontósz on és az aei on („való ban lé tező ", illetve „ö rö kké lé tező ") kifejezé s. Ld. Brown

1994, 224-228. o.
86 Ez utó bbi persze né mely esetben paradoxonokhoz vezethet: ezen elv alapjá n pé ldá ul „a nem-lé tező

kiejthetetlen, kimondhatatlan é s é rtelmes beszé dben kifejezhetetlen (van)" mondatbó l kö vetkezik, hogy
„a nem-lé tező van" (A szofista 238 e).
87 Brown 1999 (1986) é s 1994 A szofista é rtelmezé sé ben az egzisztenciá lis é s a konnektı́ v lé tige

megkü lö nbö zteté se helyé be a teljes é s a nem teljes haszná latú lé tige kü lö nbsé gé t á llı́tja: a 255 c sk. e ké t
haszná latot kü lö nbö zteti meg, a 256al a teljes haszná lat parafrá zisá t tartalmazza, a 237 b - 239 c a lé tige
teljes haszná latá nak tagadá sá val kapcsolatban vet fel nehé zsé geket, a 258 e sk. pedig a teljes haszná latú
lé tige tagadá sá t tiltja le. E rekonstrukció meglehető sen hasonlı́t azokra a megkö zelı́té sekre, melyek az
egzisztenciá lis lé tigé vel dolgoznak - persze Brown hangsú lyozza, hogy a teljes haszná latú lé tige
megengedi a kiegé szı́té st. Vé lemé nyem szerint a teljes é s a nem-teljes haszná lat kü lö nbsé ge való já ban
cseké ly szerepet já tszik az é rvelé sben (pl. a 258 e sk. nem a teljes haszná lat tagadá sá t mint olyat, hanem
csupá n annak egy bizonyos é rtelmezé sé t utası́tja el; a lé tige affirmatı́v haszná lataira vonatkozó
megjegyzé seknek szinté n má s magyará zatá t fogadom el, ld. 7.4. é s 8.2.).
Plató n: A szofista Oldal 96
ané lkü l, hogy eldö ntené nk, milyen attribú tumró l van szó . A nem-lé tező é s a hamissá g
problé má ira kidolgozott megoldá s szerint a tagadott lé tige - mind konnektı́v, mind teljes
haszná latá ban - azt fejezi ki, hogy az alany nem bı́r egy bizonyos attribú tummal (noha
má s attribú tumok megilletik). A lé tigé nek azon á llı́tó é s tagadó haszná latai, melyeket a
dialó gus elemez, egyará nt elő felté telezik, hogy a mondat alanya sikerrel megjelö l
valamit. A kifejté s konstruktı́v szakaszá nak é rvelé se azonban sehol nem kü lö nı́ti el a
lé tigé nek egy olyan jelenté sé t, mely kizá ró lag e kı́vá nalom megfogalmazá sá ra szolgá l. A
kö vetkező kben lá tni fogjuk, hogy a „nem-lé t"az aporiá kban sem korlá tozható a non-
egzisztenciá ra.

3.3. A nem-lé tező aporiá i (237 b7 - 239 c8)

Az é rvelé s (1) lé pé sé ben a vendé g azt a ké rdé st teszi fel, hogy mire alkalmazhatjuk a
„nem-lé tező " nevet (onoma). Ké ső bb, a 261 c skk. nyelvelmé leti fejtegeté sé ben a [180]
mondatban betö ltö tt funkció juk alapjá n megkü lö nbö zteti a „neveket" (onoma) é s
„igé ket" (rhéma), vagyis a jelö lő kifejezé seket é s a prediká tumokat, melyek a mondat
(logosz) né lkü lö zhetetlen alkotó ré szei (ld. 10.2.). Az aporiá kban azonban a vendé g a
mondat strukturá latlan modelljé vel dolgozik, é s mind a prediká tumokat, mind a
mondatokat a a jelö lő kifejezé sekhez hasonı́tja.88 Fontos é szben tartanunk, hogy e
distinkció k hiá nyá ban a „né v" nem csupá n a jelö lő kifejezé seket fedi, egy né v
„alkalmazá sa" (pherein, epipherein) pedig ugyanú gy lehet egy kijelenté s megté tele, mint
megnevezé s (vö . pl. 251 a9). A hamis beszé d leı́rá sa („való tlan, nem-lé tező dolgokat
mondani"), melynek tá rgyalá sá ra ké ső bb kerü l sor, nem is egy dolgot, hanem
való szı́nű leg egy egé sz té nyá llá st minő sı́t nem-lé tező nek (ld. 10.1.). A hamis beszé d (é s a
hamis vé lemé ny) leı́rá sa a „nem-lé tező " kifejezé st használni pró bá lja e való tlan
té nyá llá sokra - ezé rt volna szü ksé g annak tisztá zá sá ra, hogy miké nt is lehetsé ges ez. A
nem-lé tező problé má ja ily mó don alapvető bb a hamissá gé ná l, s egyszersmind á ltalá -
nosabb is. Az aporiá kban meghatá rozatlan marad, hogy a „nem-lé tező " kifejezé st milyen
fajta objektumra - dologra vagy té nyá llá sra - kı́sé reljü k meg vonatkoztatni, é s a
vonatkoztatá s mó dja sem tisztá zott. E nehé zsé gek tehá t nem csupá n az olyan mondatok
é rtelmes voltá t vonjá k ké tsé gbe, melyekben a „nem-lé tező " kifejezé s alanyké nt szerepel,
hanem a tagadott lé tigé t aká r teljes, aká r konnektı́v elő fordulá sban tartalmazó igaz
mondatok lehető sé gé t is veszé lyeztetik, é s persze akadá lyt gö rdı́tenek a hamis
kijelenté sek elemzé se ú tjá ba.
Az (1) aporiá ban a vendé g azt veszi fontoló ra, hogy milyennek kellene lennie annak a
tárgynak, melyre a „nem-lé tező " kifejezé s alkalmazható . E tá rgy nyilvá n nem létező, mert
ı́gy direkt ellentmondá shoz jutná nk: ugyanaz a dolog nem lehet lé tező é s nem-lé tező . Az
é rv a lé t é s a [181] nem-lé t ö sszefé rhetetlensé gé nek parmenidé szi elvé n alapul. Ha a
vendé g a lé tige egzisztenciá lis é rtelmé vel dolgozik, akkor má r itt megkapjuk azt az
eredmé nyt, hogy nem lé tezik olyan tá rgy, amire a „nem-lé tező " frá zis vonatkozhat; s
mivel a „lé tező ", a „valami" (ti) é s az „egy" (hen) szavak alkalmazá sá nak kö re egybeesik,
levonhatjuk a konklú zió t, hogy e kifejezé s semmire (méden, 237 e2) nem utal. A lé tige
konnektı́v haszná latá bó l kiindulva viszont a „nem-lé tező t" „semmi mó don nem lé vő " (to
médamósz on, 237 b7 sk.) é rtelemben foghatjuk fel. A „valami" lehet a ké rdé ses dolog
predikátumait ké pviselő vá ltozó . Ebben az olvasatban az é rv első lé pé sben a kopulatı́v
lé tige alkalmazá sá t zá rja ki (tón ontón epi <ti>), majd bá rmely lehetsé ges prediká tumot
(ti), rá mutatva arra, hogy az á llı́tmá ny ré vé n minimá lisan is egysé get (hen ti)

88 E differenciá latlan nyelvfelfogá snak nem csupá n a nem-lé tező paradoxonaiban van szerepe, hanem a

hamissá g aporiá iban is, ső t a ké ső bb megvizsgá lt ontoló giai elmé letek szá mos nehé zsé ge is erre vezethető
vissza.
Plató n: A szofista Oldal 97
tulajdonı́taná nk a szó ban forgó alanynak. A nem-lé tező eszerint predikatív értelemben
semmi (méden): semmilyen á llı́tmá nyt nem tulajdonı́thatunk neki, Φ minden é rté ké re
nem Φ. Ebbő l - é s nem a lé tige eleve adott egzisztenciá lis é rtelmé bő l - kö vetkezik, hogy
nincs ilyen tá rgy.89 A „vonatkoztatá s" relá ció já nak tisztá zatlansá ga miatt nem dö nthető
el teljes biztonsá ggal, hogy a „valami" é s az „egy" szavak jelö lő kifejezé ské nt
szerepelnek-e, vagy pedig prediká tumké nt. Egyiket sem zá rhatjuk ki.90 Az é rvelé s
á ltalá nos straté giá ja viszont vilá gos. A ké rdé s az, hogy milyen egyéb mó don jelö lhetné nk
meg vagy ı́rhatná nk le azt a dolgot, amire a „nem-lé tező " kifejezé st kellene
alkalmaznunk. Mivel minden, ami valami (vagyis bá rmilyen mó don megjelö lhető vagy
jellemezhető ) é s egy, egyszersmind létező is, a „nem-lé tező " kifejezé st semmilyen tá rgyra
nem alkalmazhatjuk ellentmondá s né lkü l. Van tehá t egy nyelvi kifejezé sü nk, melyhez
nem talá ljuk a tá rgyat, amire vonatkozik. [182]
Az é rvelé s utolsó lé pé se (237 d4 - 6) a nyelvvel kapcsolatos feltevé sen nyugszik. A
beszé d csak akkor beszé d, ha valamire vonatkozik.91 Mivel a „nem-lé tező " semmire nem
alkalmazható , e kifejezé s haszná latá t nem tekinthetjü k é rtelmes beszé dnek.
A (2) aporia a vendé g szavai szerint a nem-lé tező rő l való beszé d (logosz) alapjá val
kapcsolatos, ı́gy az elő ző né l is sú lyosabb. Vajon mié rt? Ha tová bbra is azt kutatná nk,
hogy mi egyebet mondhatunk mé g azon dologró l, amire a „nem-lé tező " kifejezé st
alkalmazzuk, e ré szben nem sok ú jdonsá g volna.92 Ertelmezé sem szerint azonban itt
nem az a tá rgy ké rdé ses, amire a frá zisnak vonatkoznia kellene, hanem az, amit
(sikertelenü l) valamilyen tá rgyra pró bá lunk alkalmazni - persze első sorban nem a
nyelvi kifejezé s, hanem maga a „nem-lé tező " fogalma: mit é rtsü nk a „nem-lé tező "
kifejezé s alatt? Az argumentumot ezen belü l is ké tfé leké ppen kö zelı́thetjü k meg. A
kiinduló pont megint csak a lé t é s a nem-lé t ö sszefé rhetetlensé gé nek elve (238 a8 sk.; c5
sk.). Egy tová bbi premissza, hogy a szá m a lé tező k kö zé tartozik (238 a11 sk.). Vé gü l
pedig az é rv hivatkozik arra, hogy a „nem-lé tező (k)" kifejezé s grammatikailag magá n
viseli az egyes vagy a tö bbes szá m jelé t. Az argumentum az első é rtelmezé sben a
kö vetkező : [183]
Mikor e kifejezé st megkı́sé reljü k valamilyen tá rgyra alkalmazni, az illető dolgot egyré szt
nem-lé tező nek minő sı́tjü k, má sré szt épp a nem-létező(k) kifejezés révén valamilyen
meghatá rozott, „lé tező " karakterrel (egysé ggel vagy sokasá ggal) ruhá zzuk fel. A nem-
lé tező eszerint ellentmondá sos fogalom, hiszen egyszerre tulajdonı́t lé tet é s nem-lé tet
az alanynak. A má sik olvasat szerint egyá ltalá n nem tö rté nik utalá s a nem-lé tező
fogalmá nak alkalmazá sá ra. A problé ma egyszerű en az, hogy e fogalmat sem gondolatilag
megragadni, sem emlı́teni nem tudjuk ané lkü l, hogy egysé gké nt vagy sokasá gké nt - azaz

89 Malcolm 1967, 135-137. o. ı́gy é rtelmezi a „nem-lé tező " jelenté sé t, az é rvelé st viszont má ské nt

rekonstruá lja.
90 A ké rdé s megfogalmazá sa a „nem-lé tező " kifejezé s referenciá já ra é s az á ltala megjelö lt dolog

tulajdonsá gaira is utalni lá tszik: „mire é s mifé le dologra" lehet a „nem-lé tező " nevet alkalmazni (eisz ti kai
epi poion, 237 c3)?
91 Ilyesfajta feltevé sek bekerü lnek a vendé g á ltal felvá zolt nyelvelmé letbe is. Az é rtelmes mondat egyré szt

valamit mond, meghatá rozott á llı́tá st tesz (ti perainei, 262 d4; 262 e6 sk.), má sré szt „valamirő l szó l" (peri
+ genitivus, 263 a5, 26.3 a - d passim), tartalmaz egy nevet, amely sikerrel referá l valamire.
92 McCabe 1994, 193-199. o. magyará zata szerint CD azt mutatja meg, hogy a „nem-lé tező " kifejezé snek

nincsen referenciája, (2) pedig amellett é rvel, hogy annak a tá rgynak, melyet a „nem-lé tező " kifejezé s meg-
jelö lne, nem tulajdonı́thatunk semmilyen attribútumot. Ez esetben viszont nehezen é rthető , mié rt (2) a
nagyobbik nehé zsé g. A mondat é rtelmes voltá nak alapfelté tele a referencia (1). Ha ez nem teljesü l, semmi
meglepő nincs abban, hogy prediká tumokat sem kapcsolhatunk az alanyhoz, melyet nem sikerü lt
megtalá lnunk. - Owen 1999 (1970), 431-438. o. szerint (2) azt vizsgá lja, hogy milyen attribú tumai lehet-
nek a nem-lé tező alanynak, azonban a ké rdé st a 238 b6 - c10 a „nem-lé tező " kifejezé s referenciá já nak
problé má já vá alakı́tja (434). Ha ez ı́gy van, nem vilá gos, miben kü lö nbö zik (2) (l)-tő l.
Plató n: A szofista Oldal 98
valamilyen „lé tező ké nt" - kezelné nk (238 b6 - c4). A konklú zió szerint a nem-lé tező
„ö nmagá ban" (auto kath'hauto, 238 c9)93 elgondolhatatlan é s nyelvileg kifejezhetetlen.
Ez a nehé zsé g - aká rmelyik olvasatot fogadjuk is el - való ban alapvető bb az elő ző né l: ha
a „nem-lé tező " fogalma ö nellentmondó , gondolatilag megragadhatatlan é s emlı́teni sem
lehet (2), az a kı́sé rlet, hogy e fogalmat tá rgyakra alkalmazzuk (1), eleve kudarcra van
ı́té lve.
A fejtegeté s a (3) aporiá ban vá ratlan fordulatot vesz. Eddig a vendé g a nem-lé tező rő l
való gondolkodá s é s beszé d parmenidé szi tilalma mellett hozott fel é rveket. Itt viszont
azt mutatja meg, hogy megelő ző é rvelé se ö ncá -foló : használja az inkriminá lt fogalmat,
illetve kifejezé st, s ekö zben kikerü lhetetlenü l lé tet, egysé get, illetve szá mossá got
tulajdonı́t a nem-lé tező nek. (Megjegyzendő , hogy az effé le ö ncá folati é rvek csak akkor
mű kö dnek, ha nem teszü nk kü lö nbsé get egy kifejezé s említése é s használata kö zö tt. - A
vendé g egyé rtelmű en a lé tige konnektı́v haszná latá bó l vezeti le a nem-lé tező lé té nek
paradoxoná t (238 e5 - 239 a1).) Ső t mikor azt fejtegeti, hogy a nem-lé tező nem lehet
beszé d tá rgya, é pp azt teszi, aminek lehető sé gé t tagadja (239 a5 sk.). Ezek az é rvek első
kö zelı́té sben a [184] szofista malmá ra hajtjá k a vizet: a nem-lé tező fogalma, melyre a
hamissá g elemzé sé ben szü ksé gü nk volna, ily mó don mé g inká bb kezeihetetlennek
mutatkozik. Ugyanakkor az is vilá gossá vá lik, hogy az é rvelé ssel valami baj van, hiszen
tartalma é s kifejté sé nek formá ja ellentmondá sba kerü lnek egymá ssal. A vendé g ebben
az okfejté sben - az elő ző ké t aporiá hoz hasonló an - hangsú lyosan hivatkozik a lé t é s a
nem-lé t ö sszeegyeztethetetlensé gé nek parmenidé szi elvé re (238 e8 sk.). A nem-lé tező
aporiá i (ahogyan ké ső bb a ké pmá sokkal é s a hamissá ggal kapcsolatos nehé zsé gek is)
ebbő l az alapelvbő l kö vetkeznek. Mivel e princı́pium ellentmondá shoz vezet, a
parmenidé szi té zist felü l kell vizsgá lnunk, é s „ki kell erő szakolnunk, hogy a nem-lé tező
bizonyos tekintetben van, é s viszont: a lé tező bizonyos tekintetben nincsen" (241 d6
sk.).
A fenti olvasat alapjá n (1) é s (2) azokat a ké rdé seket teszik fel a nem-lé tező vel
kapcsolatban, melyeket a pozitı́v metafizikai elmé let rendre megvá laszol: mire alkal-
mazhatjuk a „nem-lé tező " kifejezé st, é s mit é rtü nk alatta? Elké pzelhető , hogy az (1)
aporiá ban szerepe van a lé tige egzisztenciá lis é rtelmé nek, de nem ez az egyetlen é s
talá n nem is a meggyő ző bb magyará zat. A problé ma gyö kere mindenesetre nem ez,
hanem a nem-lé tező fogalmá nak ö nellentmondá sossá ga (2). A bizonyı́tá s, mely szerint
„a nem-lé tező bizonyos tekintetben van", elő bb azt mutatja meg, hogy vannak olyan
dolgok, melyekre e fogalmat alkalmazhatjuk (255 e - 257 a). A problé ma vé gleges meg-
oldá sá hoz azt kell belá tnunk, hogy a „nem-lé tező " meghatá rozott tartalommal bı́ró ,
definiá lható fogalom, mely nem foglal magá ban ellentmondá st (257 b - 258 c). A nem-
lé tező „lé te" vé gső elemzé sben é ppen ezt jelenti: a nem-lé tező sajá t termé szettel bı́ró ,
egysé ges forma, ily mó don valóban az, ami (258 a11 - e3). E megfogalmazá sokban a lé t-
ige teljes haszná lata é s a konnektı́v lé tige egy speciá lis fajtá ja, a definı́ció vanja, az esse
essentiae felcseré lhető leg94 [185] szerepel. Ez szinté n amellett szó l, hogy Plató n egy
olyan fogalmi sé má ban mozog, mely nem kü lö nı́ti el az egzisztencia fogalmá t azon a
mó don, mint a modern distinkció .

93 Ertelmezé sem szerint a nem-lé tező „ö nmagá ban" való emlı́té se é s elgondolá sa a nem-lé tező fogalmá nak
valamilyen tá rgyra való alkalmazá sá val á ll szemben. Vö . Theaitétosz 189 d9 sk.: „Lehetsé ges, hogy bá rki
emberfia olyasmit gondoljon, ami nincs (to méon), aká r a dolgok valamelyike kapcsá n (peri tinosz), aká r
ö nmagá ban (auto kath' hau-to)?" (Ford. Bá rá ny Istvá n)
94 Az alany természetén alapuló prediká ció khoz - ezek kö zé tartoznak a definı́ció k is - ld. 7.4. A nem-lé tező

fogalmá nak meghatá rozá sá hoz ld. 9.4.

Plató n: A szofista Oldal 99
4. A létező aporiái (242 b- 251 a)
A kö vetkező lé pé sben a vendé g a létezővel (to on) kapcsolatban vet fel problé má kat. A
vizsgá ló dá s mó dszeré vel, mely a szó kraté szi cá folatot é s a logikai lehető sé geket
szisztematikusan vé gigjá tszó eleai é rvelé si mó dot ö tvö zi, é s tá maszkodik a doxográ fiai
hagyomá nyra is, fentebb ré szletesen foglalkoztunk (2.2.). A vendé g elő dei ontoló giai
tanı́tá sait ellentmondó té zispá rokba rendezi, é s sajá t premisszá ikbó l kiindulva cá folja.
Nem gondolhatjuk persze, hogy e tanı́tá sokró l minden tekintetben hű ké pet kapunk -
vé gü l is Plató n nem doxográ fiá t ı́r, szá má ra nem a szemé lyek, hanem a teó riatı́pusok, az
elvi lehető sé gek fontosak.95 A vendé g ké t szempontot jelö l meg, melyek alapjá n a
korá bbi ontoló giai elmé letek csoportosı́tható k: hány lé tező van, é s milyenek a lé tező k
(242 c5 sk,)?96 Az első ké rdé sre vá laszoló teó riá k egyik tı́pusa a pluralistá k elmé lete,
mely szerint egyné l tö bb lé tező van (244 b3), a má sik [186] pedig az eleai iskola
monizmusa. A má sodik krité rium az alapja a korporealistá k é s az ideá k bará tai
szembeá llı́tá sá nak. Az elemzé s sorá n a vendé g egy harmadik ellenté tpá rt vezet be: a
mozgá s, illetve a nyugalom hı́veinek teó riá it, é s ebbe a ké t csoportba foglalja az elő ző leg
vizsgá lt né zeteket is. Az okfejté s utolsó szakaszá ban a vendé g azt az ontoló giai té zist
vizsgá lja meg, melyet sajá t maga á llı́tott fel az elő dö k né zetei kritiká já bó l levont
tanulsá gok alapjá n: eszerint mind a mozgó , mind a nyugvó dolgok lé tező k. Ezzel sem
kapunk azonban kielé gı́tő vá laszt arra a ké rdé sre, hogy mit é rtsü nk „lé tező " alatt. A
lé tező tá rgyalá sá nak konklú zió ja negatı́v: a lé tező vel kapcsolatban nem kevé sbé
vagyunk aporiá ban, mint a nem-lé tező t illető en (250 d5 - 251 a4). Persze nem
mondhatjuk, hogy a hosszas fejtegeté s sorá n nem leszü nk okosabbak. Elő szö r is kiderü l,
hogy a korá bbi gondolkodó k nem jó l tetté k fel a ké rdé st. Elmé leteik csupá n azt mondjá k
meg, hogy há ny létező van, é s milyenek ezek. Ezzel azonban nem adnak vá laszt arra,
hogy mit akarnak mondani e dolgokró l, mikor „lé tező nek" nevezik ő ket, vagyis hogy mit
é rtenek „lét" alatt.97 Abban a fogalmi keretben, melyben ezek az elmé letek mozognak, a
lé tező vel kapcsolatban felmerü lt nehé zsé gek nem oldható k meg, ezé rt gyö keresen má s
megkö zelı́té sre van szü ksé g. Má sodszor, a vizsgá lt né zetek cá folata elhá rı́tja az
akadá lyokat annak az elmé letnek az ú tjá bó l, mely megoldá st nyú jthat az aporiá kra (e
teó ria alapté teleit fekteti le a vendé g a dialó gus konstruktı́v [187] szakaszá ban). Vé gü l
pedig az aporetikus vizsgá ló dá s sorá n felá llı́tott pozitı́v té telek bekerü lnek a felvá zolt
metafizikai elmé letbe, vagy legalá bbis megelő legezik annak bizonyos á llı́tá sait.

95 A vendé g né v szerint csak Parmenidé szt é s Xenophané szt emlı́ti, egyé b esetekben (pl. Hé rakleitosz é s
Empedoklé sz vonatkozá sá ban, akik mai ismereteink szerint is kö nnyen azonosı́tható k) megelé gszik
cé lzá sokkal. A né zetek elrendezé sé nek elve nem is az idő rend, bá r ez a szempont is kap né mi szerepet. - A
tá rgyalt né zetekhez a fordı́tá s jegyzeteiben adok pá rhuzamos szö veghelyeket.
96 A lé tige egzisztenciá lis é s konnektı́ v haszná lata a lé tező aporetikus tá rgyalá sá ban sem kü lö nü l el. A

pluralistá k é s az idealistá k elmé leteiben a „lé tező k" alapvető entitá sok, amelyek „valóban azok, amik". A
monistá k é s a korporealistá k a „sok lé tező t", illetve a testetlen dolgokat nem pusztá n az alapvető
entitá sok kö ré bő l zá rjá k ki, ezé rt né zeteik tá rgyalá sá ban a teljes haszná latú lé tigé nek hajlamosak volná nk
egzisztenciá lis é rtelmet tulajdonı́tani. A lé tige teljes é s nem teljes haszná latai azonban a monista, illetve a
korporealista té zis megfogalmazá saiban is felcseré lhető nek bizonyulnak (244 b9 sk., 244 b4, 242 dó ; 246
b2).
97 A lé tező vizsgá latá nak elejé tő l kezdve sejthető , hogy a tá rgyalt gondolkodó k problé má ja é s a vendé g

ké rdé se nem egé szen ugyanaz (ld. kü l. 244 a4 - b1; 242 c5 sk.). A ké t ké rdé s kü lö nbsé ge azonban csak az
utolsó aporiá ban vá lik nyilvá nvaló vá , mely megmutatja, hogy a lé tező mint olyan, vagyis maga a lé t sem a
lé tező k valamelyiké vel, sem ö sszessé gü kkel nem azonosı́tható , hanem valami egyé bnek kell tartanunk
Megjegyzendő , hogy Plató n nem csupá n a lé tező , hanem má s formá k eseté ben is hasonló mó don kü lö nı́ti
el a Φ dolgok kö ré re é s a Φ mivoltá ra vonatkozó ké rdé st (pl. Menón 71 d skk.; Nagyobbik Hippiasz 287d
skk.). - A „lé tező " é s a „lé t" sem az aporiá kban, sem a vizsgá ló dá s konstruktı́v szakaszá ban nem vá lik el
egymá stó l terminoló giailag: a to on kifejezé s egyiket is, má sikat is jelentheti.
Plató n: A szofista Oldal 100
4.1. Egy vagy sok? (242 b6 - 245 e5)
A korá bbi ontoló giá knak a lé tező k szá ma szerinti felosztá sa a kö vetkező : egyesek a
lé tező t soknak (pl. há romnak vagy kettő nek) mondjá k, má sok egynek, megint má sok
pedig soknak és egynek. Az első csoportba beletartoznak azok a korai gö rö g filozó fusok,
akik a jelensé geket bizonyos alapvető princı́piumokra vezetté k vissza, de az sem kizá rt,
hogy Plató n a kö ltő i teogó niá k szerző ire is gondol ezen a helyen (242 c8 - d4). A
monizmus té zisé t Parmenidé sz é s Xenophané sz nevé hez kö ti. A „sok é s egy" té zisé nek
ké pviselő i egyé rtelmű en Hé rakleitosz é s Empedoklé sz (242 d7 - 243 a1). Plató n csak a
ké t szé lső pozı́ció val foglalkozik.98
A pluralista elmé letek tarthatatlansá gá t a dualistá k té telé nek pé ldá já n mutatja meg. Ha
szerintü k é ppen két lé tező van (pl. a hideg é s a meleg), akkor mire vonatkoztatjá k a
„lé tező " nevet? A kifejezé s nem utalhat egy harmadik dologra, hiszen ez esetben három
lé tező t kapná nk, é s hasonló ké ppen nem jelö lheti sem a ké t lé tező egyiké t vagy má siká t,
sem a kettő alkotta komplexumot, mert ı́gy csupá n egy lé tező nk volna. Az é rvelé s egy
primitı́v nyelvelmé letet elő felté telez, melyben a nevek é s a dolgok kö lcsö nö sen
egyé rtelmű megfelelé sben á llnak [188] egymá ssal. E szemantiká ban nincs kü lö nbsé g
nevek é s prediká tumok kö zö tt, é s a „lé tező nek" is egyszerű en né vké nt kellene
mű kö dnie. A nyelv ezen felfogá sá nak homogé n ontoló gia felel meg, melytő l idegen mind
a dolgok é s tulajdonsá gok (Plató nná l: é rzé kelhető dolgok é s formá k)
megkü lö nbö zteté se, mind az a plató ni elgondolá s, mely szerint a lé t a való sá g
alkotó ré szeit ö sszekö tő kapocs (ld. alá bb, 5.2.). Fontos hangsú lyoznunk, hogy ezek nem
a vendé g, é s plá ne nem Plató n elő fö ltevé sei, hanem a vitapartnerek elmé leté hez
tartoznak. A cá folat é pp arra mutat rá , hogy a pluralistá k sajá t elmé letü k fogalmi
eszkö zeivel nem ké pesek a lé tező k szá má ra vonatkozó té zisü ket koherens mó don
ké pviselni.
A monizmussal mé g komolyabb bajok vannak: e teó riá t mé g csak meg sem
fogalmazhatjuk. Ha egyetlen entitá st veszü nk fel ontoló giá nkba,99 akkor egyá ltalá n nem
tudunk szá mot adni a nyelvi jelek („nevek") stá tusá ró l. Ha ugyanis elismerjü k, hogy a
né v kü lö nbö zik az á ltala megjelö lt dologtó l, ezzel má ris legalá bb két lé tező t fogadunk el.
Amennyiben fenn akarjuk tartani a monista té telt, azt kell á llı́tanunk, hogy egyetlen
lé tező nk egy né v, mely semminek nem a neve, vagy ö nmagá nak a neve. Ezeket az
abszurditá sokat csak ú gy kerü lhetjü k ki, ha lemondunk a „nevekrő l" (244 b6 – d13). A
monizmus tehá t ö ncá foló , a nyelv lehető sé gé t szü nteti meg, ı́gy a monista té zis
kimondá sá t is lehetetlenné teszi. Az é rvelé s e szakaszá ban a vendé g a monista elmé let
tartalma é s megfogalmazá sá nak felté telei kö zö tt mutat ki ellentmondá st. Az
argumentumok má sik csoportja az elmé let kimondott té ziseibő l indul ki. A vendé g itt ad
hominem é rveket alkalmaz, a monizmust Parmenidé sz tankö ltemé nyé ben kifejtett
formá já ban kritizá lja. A monistá k á ltal felté telezett tá rgyró l - mely Parmenidé sz szavai
szerint egy, lé tező é s egé sz - nem beszé lhetü nk ané lkü l, hogy több lé tező t (tu-
lajdonsá got) vezetné nk be, mint amilyen az egysé g, a lé t, é s az egé sz-volt (244 d14 - 245
d11). Ez esetben viszont a [189] monista té zis hamis. E má sodik cá folatbó l is kivilá glik,
hogy a predikatı́v kijelenté sek ontoló giai elő felté teleirő l a monista elmé let sem ké pes

98 Eltekintve egy rö vid megjegyzé stő l, mely az ontoló giai „vegyü lé s" szü ksé gszerű sé gé t bizonyı́tó é rvelé s
kereté ben hivatkozik a „szé tvá lá s é s ö sszeté tel" preszó kratikus elmé leteire (252 b1- 6). Itt a vendé g az
„egy é s sok" té zisé nek ké t vá ltozatá t kü lö nbö zteti meg: az egyik meghatá rozott, a má sik hatá rtalan
sokasá gú elemmel szá mol (252 b2 sk.). - Sextus Empiricus (A tudományok művelői ellen VII.72 é s 75 sk.)
tanú sá ga szerint Gorgiasz A nem-létezőről ı́rott munká já ban az ellentmondó té zisek konjunkció já t is
megvizsgá lta (pl. a lé tező vagy keletkezett, vagy keletkezetlen, vagy keletkezett é s keletkezetlen).
99 Plató n „numerikus monista" gyaná nt é rtelmezi Parmenidé szt. Ez nem az egyetlen lehető sé g, ld. fent

(1.1.).
Plató n: A szofista Oldal 101
szá mot adni.

4.2. Testek vagy testetlen formá k? (245 e6 - 249 b4)

A má sodik szembeá llı́tá sban a vendé g já té kosan a gigá szok é s az Olü mposzi istenek
kü zdelmé nek hé sziodoszi mı́toszá t haszná lja keretké nt. A lé t ké rdé se kö rü l dú ló gigá szi
harcban a „fö ldszü lö ttek" é s az „ideá k bará tai" csapnak ö ssze. Az elő bbiek a lé tező ket a
testekkel azonosı́tjá k, az utó bbiak csak a mozdulatlan é s testetlen formá kat fogadjá k el
való di lé tező knek (246 a sk.). A vitapartnerek kilé te mindké t esetben vitatott. A
korporealistá k nem azonosı́tható k egyé rtelmű en. Az ideá k bará tainak elmé lete csupa
olyan té zist tartalmaz, mely megtalá lható a formá k elmé leté nek a kö zé pső korszak
dialó gusaiban kifejtett megfogalmazá saiban. Ennek ellené re az elmé let kritiká ja A szo-
fistában nem felté tlenü l jelent radiká lis tanbeli vá ltá st. Ertelmezé sem szerint Plató n e
dialó gusban metafiziká já nak korá bban nem tisztá zott pontjait dolgozza ki, megtartva az
elmé let alapvonalait (ld. fent, 1.3.).
Első kö zelı́té sben a korporealistá k elmé leté ben a lé t krité riuma az é rzé kelhető sé g,
amelynek csak a testek tesznek eleget.100 Ontoló giá juk hasonlı́t a monizmusra abban a
tekintetben, hogy restriktı́v elmé let, bizonyos dolgokat kizá r a lé tező k kö ré bő l. A vendé g
szerint a korporealistá kat lehetetlen rá bı́rni arra, hogy szá mot adjanak á llá spontjukró l,
ezé rt - ha má r té nylegesen nem lehetsé ges - legalá bb gondolatban „meg kell ő ket
javı́tanunk" (246 c10 - d9). E fura kö zjá té k mö gö tt talá n megint egy ö ncá folati é rv rejlik.
Ha csak a lá tható é s tapintható testek vesznek ré szt kauzá lis interakció ban, akkor a
korporealis-tá kra sajá t premisszá ik szerint nem hathatnak az é rvek, hiszen sem az
é rtelmes lé lek, sem az é rvek nem ilyenek. A kemé nyvonalas korporealista metafizika
hı́vei [190] ugyanú gy kizá rjá k magukat a filozó fiai vitá bó l, mint a monistá k.101
Mindenesetre a tová bbiakban a vendé g má r nem a vad, té nyleges, hanem a szelı́d,
ké pzeletbeli korporealistá kkal folytatja vitá já t. Ez utó bbiak elfogadjá k, hogy vannak
é lő lé nyek (lé lekkel bı́ró testek), ı́gy lé lek is, valamint eré nyek, mivel ezek
megjelenhetnek a lé lekben é s eltá vozhatnak belő le. Egy tová bbi lé pé sben azt is
elismerik, hogy sem a lé lek, sem az eré nyek nem é rzé kelhető k. A vendé g a kö vetkező
dilemma elé á llı́tja ő ket: hacsak nem akarjá k az imé nt elfogadottak dacá ra mé giscsak
tagadni az eré nyek lé té t, vagy azt kell mondaniuk, hogy az eré nyek (é rzé kelhetetlen)
testek, vagy meg kell engedniü k, hogy vannak testetlen lé tező k is (247 b sk.). Az é rvelé s
pusztá n azon alapul, hogy „az eré nyek testek" té tel nem kü lö nö sebben meggyő ző . A
vitapartnereknek csak abban az esetben volna muszá j feladniuk té zisü ket, é s elfogadni-
uk az eré nyek testetlensé gé t, ha minden test lá tható é s tapintható .102 Plató n tisztá ban
van vele, hogy az é rv nem ké nyszerı́tő , é s nem győ zi meg a korporealizmust té nylegesen
ké pviselő „fö ldszü lö tteket" (247 c). Ahhoz azonban elegendő , hogy Theaité toszban (é s
az olvasó ban) ké telyeket é bresszen a korporealista ontoló gia irá nt.
Ha a „megjavult" korporealistá k a testek é s a testetlen eré nyek lé té t is megengedik,
aporiá ba jutnak, hiszen má r nem tudjá k eredeti té telü kkel megvá laszolni azt a ké rdé st,
hogy mi a lé tező (247 d4). A vendé g ezé rt maga kı́ná l fel szá mukra egy té zist, melyet a
vitapartnerek - jobb hı́já n - elfogadnak:
Nos tehá t, azt mondom, hogy mindaz, aminek termé szeté né l fogva bá rmilyen ké pessé ge is
van aká r arra, hogy hatá st gyakoroljon bá rmi má sra, aká r, hogy a legkisebb hatá st is

100 246 a11 sk.; vö . 247 b3 é s c5 - 7.

101 McCabe 2000, 73 skk.
102 A Timaiosz 31 b szerint a testi jelleghez hozzá tartozik a lá tható sá g é s tapintható sá g. A korporealistá k

viszont Theaité tosz szavai szerint a lelket testnek gondoljá k (247 b8 sk.), noha nem lá tható é s nem tapint-
ható (arró l nem is szó lva, hogy a dé mokritoszi elmé letben az atomok testi lé tező k, de a „való sá g" messze
nem egyenlő az é rzé kelhető dolgokkal, vö . fr. B 11 é s B 125 DK).
Plató n: A szofista Oldal 102
 elszenvedje a legcseké lyebb [191] dologtó l is, csak egyetlenegyszer is - valóban van; azt a
hatá rt á llapı́tom meg ugyanis a lé tező k elhatá rolá sá ra, hogy ez nem egyé b, mint ké pessé g.
(247 d8 - e4)
A lé tező k kö ré t elhatá roló krité rium103 az interakció ké pessé ge (dünamisz). Ez a
korporealistá k eredeti á llá spontjá tó l sem idegen, ső t talá n nem tú lzá s azt mondani, hogy
a vendé g a korporealizmus alapjá ul szolgá ló intuı́ció t fogalmazza meg vilá gosabb
formá ban.104 A hatá s-gyakorlá st é s hatá sszenvedé st persze igen tá g é rtelemben kell
vennü nk, olyan esetek is idetartoznak, amelyeket ma nem tekintené nk kauzá lis
folyamatoknak. Pé ldá ul az is az interakció eseté nek minő sü l, ha egy eré ny megjelenik a
lé lekben, vagy eltá vozik belő le (vö . 247 a9 sk.). A vendé g szá ndé ka szerint a lé tező k
kö ré t elhatá roló formulá nak egyará nt helyet kell biztosı́tania a testek é s a testetlen
lé tező k szá má ra. Az é rvelé s egy szó val sem vonja ké tsé gbe a testek lé té t, hanem tová bbi
entitá sokkal bő vı́ti a fö ld-szü lö ttek ontoló giá já t.105 [192]
A lé t e krité riuma szerepet kap az ideá k bará tai né zeté nek cá folatá ban (248 a4 - 249
b4). A formá k bará tainak egyik alapté zise a lé tező é s keletkező dolgok elkü lö nı́té se (246
b - c, 248 a). Szerintü k kizá ró lag a mozdulatlan ideá k alkotjá k a való di lé tet, a szü ntelen
mozgá sban lé vő testek legfeljebb „keletkezé snek" nevezhető k (246 b6 - c2).
Megkö zelı́té sü k annyiban rokon a pluralistá ké val, hogy a tapasztalati vilá g szoká sos
tá rgyaitó l csupá n az alapvető entitá s stá tusá t tagadjá k meg, de nem vonjá k ké tsé gbe,
hogy vannak ilyen dolgok. Má sik fontos té telü k, hogy a való di lé tező k, a formá k
é rtelemmel felfogható k (noéta, 246 b7). Ezzel szorosan ö sszefü gg, hogy a lé lek, ponto-
sabban a gondolkodá s ré vé n „kö zö ssé gü nk" van a való di lé tezé ssel (koinónein 248 a11,
b2). A cá folat azt mutatja meg, hogy az elmé let ké t alapté zise ö sszefé rhetetlen: ha a
való di lé tező k, a formá k csakugyan „kü lö n" vannak a mi vilá gunk dolgaitó l, nem tudunk
szá mot adni megismeré sü krő l.
Az é rvelé s az é rtelmes lé lek é s a való di lé tező k kö zö tti „kö zö ssé gbő l" indul ki, melyet a
vendé g a hatá sgyakorlá s/hatá sszenvedé s eseté nek tekint (248 b2 - 6). Az ideá k bará tai
mind a lé t imé nti krité riumá t, mind a megismeré s kö lcsö nhatá ské nt való leı́rá sá t
elutası́tjá k. A vendé g szerint erre a kö vetkező megfontolá s ké szteti ő ket: ha a meg-
ismeré s hatá sgyakorlá s, a megismerteté s hatá sszenvedé s; mivel a hatá sszenvedé s
mozgá st jelent, ily mó don a való di lé tnek mozognia kellene, mikor megismeré s tá rgyá vá
vá lik - ez viszont ellentmond annak a té telnek, hogy a lé t nyugalomban van (248 d10 -
e5). Az ideá k bará tai aporiá ba jutnak. Ha a formá k sem nem szenvednek, sem nem

103 Owen 1999 (1970), 422, 13. lj. a formulá t nem pusztá n krité riumké nt, a lé tező k ismertető jegyeké nt,
hanem a lé t definı́ció jaké nt é rtelmezi. A vendé g e formulá val legjobb esetben is csupá n a lé tező k kö ré t
adhatja meg (249 c sk.), nem pedig azt, hogy mit é rtü nk „lé t" alatt, ezé rt inká bb Cornford 1935, 238
parafrá zisá t veszem á t (bá r nem gondolom, hogy jelen ö sszefü ggé sben kü lö nö sebben é rdemes
ragaszkodnunk a „krité rium" é s a „meghatá rozá s" megkü lö nbö zteté sé hez).
104 A korporealistá k ontoló giá já nak leı́rá sá ban nem csupá n az é rzé kelhető sé g, hanem az interakció

krité riuma is megtalá lható : „... csak az van, ami ellenállást tanúsít (parekhei proszbolén) é s megé rinthető ",
246 a11 sk. Moravcsik 1992, 176. o. sk. ú gy vé li, hogy a korporealizmus cá folata egyszerre irá nyul az
empirizmus é s a „testek ontoló giá ja" ellen.
105 Vitatott, hogy a lé tező ket elhatá roló formula ré sze-e a ké ső bb kifejtendő pozitı́ v metafizikai

elmé letnek. A 247 e sk. amellett szó l, hogy a formula ideiglenes é rvé nyű ; rá adá sul azt is nehé z
megmondani, mennyiben tesznek eleget a formá k a lé t e krité riumá nak. A problé má hoz ld. Brown 1998,
kü l. 193-203. o. - A ké rdé s szempontjá bó l fontosnak tű nik, hogy a „ké pessé g" fogalma a tá rgyalá s
folyamá n á té rtelmező dik: jelen ré szben (kvá zi-)kauzá lis folyamatokkal kapcsolatban szerepel, amilyen
egy eré ny „megjelené se" a lé lekben, ké ső bb viszont predikatı́v viszonyokkal ö sszefü ggé sben fordul elő
(mint a nemek „vegyü lé sre" illetve „egymá ssal való kö zö ssé gre" való ké pessé ge, ld. 253c2, e1; 254 c5; vö .
251 e8; 252 d2). A vendé g elmé leté ben minden bizonnyal a lé tező formá ja az a princı́pium, amelynek
kö szö nhető en a nemek a „vegyü lé s" ké pessé gé vel bı́rnak (ld. 5.2.). Ugy vé lem, a lé t mint dünamisz
formulá ja elő ké szı́ti a lé t fogalmá nak ezen absztraktabb megkö zelı́té sé t.
Plató n: A szofista Oldal 103
gyakorolnak hatá st, é s semmi kö zü k a mozgó dolgokhoz, akkor lehetetlen magyará zatot
talá lni megismeré sü kre, [193] tehá t a má sodik fő té zis nem tartható . A vendé g ezen a
ponton kilé p a szó kraté szi stı́lusú cá folat keretei kö zü l, é s az é rvelé s utolsó szakaszá ban
Theaité tosszal együ tt sajá t nevé ben utası́tja el az ideabará tok té zisé t, mely kizá rja a
megismeré st, a lelket é s a mozgá st a való di lé tező szfé rá já bó l (248 e8 - 249 b3). Ezt az
indokolja, hogy az ellenfé l á llá spontja ö ncá foló nak bizonyult: mivel tagadjá k, hogy a
formá k bá rmilyen mó don é rintkezné nek a mozgó dolgok vilá gá val, elmé letü k a
megismeré s é s ezá ltal a filozó fiai á llı́tá sok lehető sé gé t á ssa alá .
Kevé sbé vilá gos viszont, hogy pontosan mit is akar á llı́tani a vendé g a cá folatot zá ró
fejtegeté sben (248 e7 -249 b4). (1) Az egyik lehető sé g az volna, hogy mozgá st tulajdonı́t
az ideá knak. A mozgá s elő ző leg a testek fizikai vá ltozá sá t jelentette (pheromenén, 246
c2), itt azonban nyilvá nvaló an má s é rtelmet nyer. Pró bá lkozhatunk azzal a
magyará zattal, hogy Plató n a formá k vilá gá t é lő , organikus egysé gnek tekinti (vö .
Timaiosz 39 el), mely valamifé le spirituá lis mozgá ssal mozog.106 Az é rvelé s straté giá ja ez
ellen szó l: a vendé g újabb entitá sokkal bő vı́ti a formá k bará tainak univerzumá t, nem
pedig azt vonja ké tsé gbe, hogy volná nak mozdulatlan tá rgyak (249 b8 - c5). Egy má sik
vá ltozat szerint az ideá k mozgá sa pusztá n relacioná lis vá ltozá st jelent, mely nem é rinti
lé nyeges tulajdonsá gaikat.107 A szö vegben a mozgá s fogalma effé le á té rtelmezé sé nek
sem sok alapja van.108 (2) Egy má sik lehető sé g, hogy megkı́sé reljü k a hatá sszenvedé st é s
a mozgá st kü lö nvá lasztani. Eszerint a vendé g nem fogadja el az ideá k bará tainak
okfejté sé t: a formá k mint a megismeré s tá rgyai hatá st szenvednek abban az á rtalmatlan
é rtelemben, hogy olykor igaz ró luk az „x elme [194] megismeré sé nek tá rgya"
prediká tum, ez azonban nem jelenti, hogy mozogná nak.109 Onmagá ban ez a magyará zat
sem kielé gı́tő , hiszen a vendé g valamilyen mó don sajá t szemé lyé ben is ö ssze kı́vá nja
kapcsolni a mozgá st é s a megismeré st (248 e7 skk.).110 (3) A vendé g nem kö telezi el
magá t az ideá k bará tai é rvelé se mellett, melynek alapjá n elvetik a megismeré s
kö lcsö nhatá s gyaná nt való jellemzé sé t. Szemlá tomá st fenn kı́vá nja tartani a lé t
dünamiszként való leı́rá sá t, é s ragaszkodik ahhoz is, hogy e formula rá illik a való di
lé tező kre, a formá kra mint a megismeré s tá rgyaira (vö . 248 c10 sk.). Nem dö nti viszont
el, hogy a megismeré s interakció já ban az ismerettá rgy vagy a megismerő alany szenved-
e hatá st. A szö veg - jó llehet nem fejti ki, ső t nem is igazá n sugallja - nyitva hagyja azt a
lehető sé get, hogy a megismeré s aktusá ban a formá k gyakorolnak hatá st a lé lekre.111
Ervelhetü nk tová bbá amellett, hogy a hatá sszenvedé s a vendé g szerint is mozgá st imp-
liká l, á m a „mozgó " fé l megint csak nem a megismeré s tá rgya, hanem a megismeré s
alanya lesz.112 A forma tehá t hatá st gyakorol a megismerő lé lekre é s mozgá sba hozza
azt, ané lkü l hogy maga mozgá sba jö nne.
A vendé g ké t fontos pontban igazı́tja ki az ideá k bará tainak eredeti á llá spontjá t.
Egyré szt a formá k hatá st gyakorolnak é s „mozgatnak", ı́gy kö zü k van a kevé sbé alapvető

106 De Vogel 1953.

107 Moravcsik 1962, 39. o. sk. A „mozgá s" ebben az é rtelmezé sben azt jelentené , hogy Φ forma t
idő pontban nem tá rgya x elme megismeré sé nek, t1-ben azzá vá lik, t2-ben megszű nik annak lenni.
108 Platon szó haszná latá ban a „hatá sszenvedé s" terminoló giá ja absztrakt, formá lis é rtelemmel is bı́r (245

a1 skk.: pathosz; 252 b9: pathéma; 259 d2: peponthenat), a mozgá s (kinészisz, kineiszthai) eseté ben
viszont ez nem á ll.
109 Ez Vlastos 1973 (1970), 309 skk. interpretá ció ja.
110 Vlastos elgondolá sa ellen szó l tová bbá az é rzé kelé s elemzé sé nek analó giá ja: az é rzé kelé s folyamá n a

lé lek (é s nem az é rzé kelt tá rgy) hatást szenved és mozog (Philébosz 33 d - 34 a).
111 Ez Brown 1998 cikké nek fő té zise. A „megismertetni" (gignószkeszthai) ige - melyet Plató n a formá kra

haszná l - alakilag passzı́v, de ez nem dö ntő ellené rv e magyará zattal szemben.
112 A vendé g fejtegeté se a mozgá st nem a formá kkal, hanem a lé lekkel, illetve az é rtelemmel kapcsolja

ö ssze (248 e7 sk.; 249 a9 sk., vö . 249 b5 sk.).

Plató n: A szofista Oldal 104
entitá sok vilá gá hoz.113 Má sré szt a lé lek é s az é rtelem nem helyezhető a puszta
keletkezé s foká ra, bá r hatá st szenved [195] é s vá ltozik.114 Ez azt jelenti, hogy a lé tező k
kö re nem adható meg a mozdulatlansá g krité riumá val. Arra a ké rdé sre, hogy „mi a
lé tező ?", az ideá k bará tai é ppoly kevé ssé tudnak kielé gı́tő vá laszt adni, mint a
fö ldszü lö ttek. A cá folat megint csak nem azt mutatja meg, hogy a formá kat ki kellene
zá rnunk a lé tező k kö zü l, hanem azt, hogy mellettü k má s dolgokat is lé tező nek kell
tekintenü nk. Plató n korá ntsem veti el az ideaelmé leti hipoté zist. A szofista metafizi-
ká já ban tová bbra is a formá k az alapvető entitá sok, á m a lé tező fogalma nem
korlá tozó dik rá juk.

4.3. Mozgó vagy nyugvó ? (249 b5 - d5)

A mozgá s é s a nyugalom ellentmondó pá rja Gorgiasz-ná l115 é s Plató n tö bb má s
munká já ban is megtalá lható .116 A most elemzendő szö vegré szt a kommentá torok
rendszerint a gigantomakhiá hoz csapjá k, pedig való já ban kü lö n egysé get alkot: a
mozgá s é s a nyugalom hı́veinek szembeá llı́tá sa nem csupá n a fö ldszü lö ttek é s az ideá k
bará tai vitá já hoz kapcsoló dik, hanem a pluralistá k é s a monistá k ellenté té t is magá ba
veszi. A nyugalom hı́vei a monistá k é s a formá k bará tai (249 c11 sk.), a mozgá s szó szó ló i
kö zö tt pedig a korporealistá k mellett bizonyá ra ott vannak a korá bban emlı́tett filozó fiai
kozmoló giá k (é s talá n mitikus kozmogó niá k) ké pviselő i is.117 A vendé g mindké t [196]
té zist cá folja: mind a lé tező ket kizá ró lagosan a nyugvó dolgokkal azonosı́tó teó riá t, mind
azok elmé leté t, akik „minden tekintetben mozgá sba hozzá k a lé tező t" (249 d2).118 Az
okfejté s ily mó don az elő ző leg vizsgá lt né gy ontoló giai té zis ú jabb, kö zvetett cá folatá t
nyú jtja.
Az argumentum ismé t ö ncá folati é rv. A vendé g elemzé se szerint az ö sszes megvizsgá lt
elmé let tagadja a megismeré s ontoló giai felté teleinek valamelyiké t. Ha minden minden
tekintetben mozog, vagy ha minden mozdulatlan, egyformá n lehetetlen é rtelmes
belá tá s, tudá s, megé rté s. Ez esetben viszont filozó fiai á llı́tá sokat sem tehetü nk, hiszen
semmi alapunk nincsen bá rmit is „szilá rdan á llı́tani" (iszkhürizeszthai, 249 c7) - pé ldá ul
azt sem, hogy a lé tező mozdulatlan, vagy hogy mozgá sban van. Az elő dö k né zetei
vizsgá latá nak eredmé nyeké nt egy pozitı́v metafizikai té zist kapunk: ha ragaszkodunk a
megismeré s é s a filozó fia lehető sé gé hez, el kell fogadnunk, hogy a létezők-körébe
tartozik mindaz, ami nyugszik, és mindaz, ami mozog (249 c10 - d4).
Milyen é rtelemben felté tele a megismeré snek/belá tá snak (nousz) a nyugalom é s a

113 Az ideá k bará tai ezzel szemben a lé tet é s a keletkezé st különvá lasztottá k egymá stó l (khórisz
dielomenoi, 248 a7).
114 Az ideá k bará tainak eredeti teó riá ja tisztá zatlanul hagyja, hogy a lé lek é s az é rtelem a lé t vagy a

keletkezé s szfé rá já ba sorolandó -e. A lé lek, illetve a gondolkodá s „kö zö ssé ge" a való di lé ttel az elő bbi, a
való di lé t é s a nyugvá s ö sszekapcsolá sa - amennyiben elfogadjuk, hogy a lé lek é s az é rtelem valamilyen
é rtelemben mozog - az utó bbi mellett szó l.
115 Pszeudo-Arisztotelé sz: Melisszoszról, Xenophanészról és Gorgiaszról 979 b37 skk. (a kezdeti

felosztá sokban a mozgá s/nyugalom pá r nem szerepelt, itt viszont fennmaradt Gorgiasz idevá gó
é rvelé sé nek egy ré sze). Az ellenté tpá r beletartozott a tradicioná lis sé má ba, vö . Xenophó n: Emlékeim
Szókratészról I.1.14.
116 Kratülosz 439 b - 440 d; Theaitétosz 152 d sk.; 179 d skk.; vö . Törvények 893 b sk.
117 A korporealizmus nyilvá nvaló an ö sszekapcsolható a mozgá s té zisé vel (246 c2; vö . 248 a12 sk.), a

pluralista elmé letek eseté ben ez inká bb csak kikö vetkeztethető (vö . pl. Theaitétosz 152 e; 179 e). A 252 a5
- b6 kü lö n veszi a mozgá s hı́veitő l az elemek „szé tvá lá sá t é s ö sszeté telé t" á llı́tó pluralistá kat, de ezt csak az
indokolja, hogy elmé leteik kapó ra jö nnek a vendé gnek az ontoló giai „vegyü lé s" szü ksé gszerű sé gé nek
bizonyı́tá sá ná l.
118 pantakhéi to on kinountón. A Theaitétoszban Szó kraté sz radiká lis formá ra hozza a fluxus-elmé letet,

mielő tt megcá folja: „minden mindig minden tekintetben mozgá sban van" (182 a). A té telt itt is ı́gy kell
é rtelmeznü nk.
Plató n: A szofista Oldal 105
mozgá s? Elő szö r is, a megismeré s stabil, azonosı́tható ismerettá rgyakra irá nyul (peri to
auto, 249 b12);119 itt sem talá lunk utalá st arra, hogy a vendé g mozgá st tulajdonı́tana a
megismeré s tá rgyainak. Ami a megismeré s alanyá t illeti, itt mind a mozgá sra, mind a
nyugalomra szü ksé g van. Emellett szó l, hogy a megismeré st, pontosabban az „é rtelem
mozgá sá t" (kinészisz nou) Plató n má sutt kö rmozgá shoz hasonlı́tja, amely [197] egyré szt
mozgá s, aktivitá s, má sré szt szabá lyos, rendezett é s á llandó .120
A vendé g sehol nem bizonyı́tja, hogy a testeket is a lé tező k kö zé kell sorolnunk, é rvei
direkt mó don csak az é rtelem, a lé lek é s a megismeré s nem-fizikai mozgá sá nak
realitá sá t tá masztjá k alá . Ennek ellené re ú gy vé lem, hogy a vendé g nem csupá n a
racioná lis lelket é s a szellemi mozgá st veszi fel a lé tező k kö ré be, hanem az é rzé kelhető
tá rgyakat is.121 A korporealizmus cá folata nem vitatja a testek lé té t, a monizmus é s az
ideá k bará tainak té zisei pedig, melyek a mozgó dolgok realitá sá t ké tsé gbe vonjá k,
tarthatatlannak bizonyulnak. A dialektikus vita szabá lyai szerint ezek utá n semmi
akadá lya, hogy a testeket lé tező nek tekintsü k (elegendő azokat a konkré t té ziseket
cá folni, melyek ennek ellenkező jé t á llı́tjá k). Az é rvelé s konklú zió ja szerint mindazt, ami
csak nyugszik é s ami csak mozog, lé tező nek kell tartanunk (249 d3 sk.). Nincs szó arró l,
hogy a mozgó dolgoknak csak bizonyos fajtá i (az é rtelem é s a lé lek) volná nak lé tező k.
Sem a mozgá s, sem a nyugalom hı́veinek tá bora nem ké nyszerü l feladni eredeti jelö ltjé t,
csupá n annyit kell elfogadniuk, hogy az ellenfé l jelö ltje is a lé tező k kö zé tartozik. Ké ső bb,
a dialó gus nyelvelmé leti ré szé ben „a való sá gra (ouszia) vonatkozó kifejező eszkö zö k"
egyik fajtá ja, a né v á ltal megjelö lt dolgok pé ldá jaké nt é rzé kelhető dolgok szerepelnek
(261 e4 skk.). Mindez azt tá masztja alá , hogy a kifejté s jelen szakaszá ban á tfogó
ontoló giá hoz jutunk, melyben az ideá k é s az é rzé kelhető dolgok egyará nt helyet kapnak
a lé tező k kö zö tt.122 [198]

4.4. Mozgó é s nyugvó ? (249 d6 - 250 d4)

A lé tező vizsgá latá nak utolsó szakaszá ban a vendé g nem má sokkal, hanem sajá t
ú jdonsü lt á llá spontjá val vitatkozik. A problé má k megoldá sá hoz az a tá gas ontoló gia sem
elé gsé ges, mely mind a nyugvó , mind a mozgó dolgokat felveszi a lé tező k sorá ba. A
mozgá s/nyugalom pá r eredetileg a testek é s a testetlen formá k szembeá llı́tá sá t takarta,
majd a megismeré s alanya, az é rtelmes lé lek é s a megismeré s tá rgyai, a formá k
megkü lö nbö zteté sé t. A kifejté s konstruktı́v szakaszá ban e szavak a mozgá s é s a nyuga-
lom formáit vagy nemeit jelölik (254 d4 skk.). Jelen szö vegré szben a vendé g
szó haszná lata ebbe az irá nyba mozdul el,123 azonban a nemekrő l é s a formá kró l -
leszá mı́tva az ideá k bará tai né zeté nek elemzé sé t - explicit mó don egé szen a dialektika
tá rgyalá sá ig (253 b9 skk.) nem esik szó . Plató n bizonytalansá gban hagyja az olvasó t
afelő l, hogy „mozgá s" é s „nyugalom" alatt a mozgó , illetve a nyugvó dolgok ö sszessé gé t

119 Vö . pl. Parmenidész 135 b sk.; Kratülosz 439 b - 440 d.

120 Timaiosz 34 a; Törvények 896 e - 898 c. A szofista 249 bl2 - c4 e leı́rá sokkal pontos terminoló giai
egyezé st mutat. A Kratülosz 440 a sk. é s a Theaitétosz 182 d sk. hangsú lyozzá k, hogy az á ltalá nos fluxus
elmé lete magá t a megismeré s aktusá t é s a megismerő alanyt is azonosı́thatatlanná teszi.
121 Vö . Brown 1998, 201. o. sk. Contra: Cherniss 1965 (1957), 352. o.
122 A lé t é s keletkezé s megkü lö nbö zteté sé t ugyanakkor a ké sei dialó gusok is fenntartjá k (Timaiosz 27 d6

skk.; Philébosz 59 a - c; Az államférfi 269 d sk.). Az elté ré s nem akkora, mint első re gondolná nk. A szo-
fistában vá zolt elmé let is mó dot ad arra, hogy kü lö nbsé get tegyü nk az é rzé kelhető dolgok é s a formá k
kö zö tt. A lé t ké t mó dja kö zü l, melyet a 255 c - e megkü lö nbö ztet, az é rzé kelhető dolgok csak az egyikkel
bı́rnak (kizá ró lag „má shoz viszonyı́tott", ré szesedé ssel magyará zható attribú tumaik vannak), a formá k
viszont mindkettő vel („ö nmagukban", sajá t termé szetü kné l fogva is azok, amik); ld. alá bb, 7.4.
123 Mı́g az elő ző szö vegré szben a konkré t é s az absztrakt fő nevek (to kinoumenon, to besztékosz ill.

kinészisz, sztaszisz) egymá s mellett vagy vá ltakozva - minden bizonnyal szinonimá kké nt - szerepeltek, itt
kizá ró lag absztrakt fő neveket talá lunk.
Plató n: A szofista Oldal 106
kell-e é rtenie, vagy valami egyebet (ideá kat).124
A lé tező t a mozgó é s a nyugvó dolgok ö sszessé gé vel azonosı́tó té tellel szembeni
ellenveté s hasonló a dualistá k cá folatá hoz. A vendé g itt mondatok elemzé sé bő l indul ki.
„A mozgá s van" é s „a nyugalom van" mondatok a vizsgá lt elmé letben igazak.125 A
mozgá s é s a nyugalom viszont [199] „a lehető legellenté tesebbek" egymá ssal, ezé rt pl. „a
nyugalom mozog" mondatnak hamisnak kell lennie. Ebbő l az kö vetkezik, hogy a
„mozog" é s a „van" prediká tumok jelenté se kü lö nbö ző , é s ugyanez á ll a „nyugszik" é s a
„van" prediká tumokra is. A lé t tehá t - bá r á tfogja a mozgá st é s a nyugalmat, é s ezeknek
kö zö ssé gü k (koinónia) van vele -nem mozgá s é s nyugalom, hanem valami harmadik, ami
kü lö nbö ző tő lü k (heteron), é s sajá t termé szeté né l fogva (kata tén hautou phüszin) sem
nem mozog, sem nem nyugszik (250 a8 - c7). Ez má ris ellentmondani lá tszik a vendé g
imé nti té zisé nek (249 d4 sk.). Az é rvelé si mó d, mely a „lenni", „mozogni" é s „nyugodni"
á llı́tmá nyok jelenté sé nek kü lö nbsé gé bő l kö vetkeztet arra, hogy e szavaknak kü lö n, sajá t
termé szettel bı́ró entitá sok felelnek meg, fontos szerepet kap a tá rgyalá s konstruktı́v
szakaszá ban.126 Az é rvelé s zá ró lé pé sé ben a vendé g az elő bbiekbő l arra kö vetkeztet,
hogy a lé tező sem nem nyugszik, sem nem mozog. (Ez nyilvá n azé rt baj, mert a mozgá s
é s a nyugalom kontradiktó rikus ellenté tek, melyek egyike bá rmely tá rgyra
szü ksé gké ppen igaz.) Ez esetben viszont ké rdé ses, hogy miké ppen gondolhatjuk el a
lé tező t, é s miké nt tehetü nk ró la az igazsá g igé nyé vel kijelenté seket (250 c9 - d4).127 Az
é rvelé s hibá s,128 hiszen a vendé g elhagyja a „sajá t termé szeté t tekintve" megszorı́tá st -
abbó l viszont, hogy a lé tező saját természetét tekintve nem nyugvó é s nem mozgó , nem
kö vetkezik, hogy semmilyen é rtelemben ne á llı́thatná nk ró la valamelyiket. Nem kell
azonban azt felté teleznü nk, hogy Plató n maga volna fogalmi zavar á ldozata: [200] e
szö vegré sz azt mutatja meg, hogy a vendé g á ltal alkalmazott nyelvelmé leti é s ontoló giai
appará tus nem elé gsé ges a té zis koherens kifejté sé hez.129

4.5. A lé tező vizsgá latá nak konklú zió i (250 d5 - 251 a4)
A lé tező re vonatkozó vizsgá ló dá s egé szé nek konklú zió ja, hogy a lé tező vel kapcsolatban
nem kevé sbé vagyunk aporiá ban, mint a nem-lé tező vonatkozá sá ban (250 d5 -251 a4).
A vizsgá lt elmé letek egyike sem ké pes ellentmondá s né lkü l szá mot adni arró l, hogy mi a
lé tező , ső t ilyen vagy olyan mó don mindegyikü k ö ncá foló nak bizonyul. Cá folatukbó l
azonban fontos tanulsá gok adó dnak. Mielő tt megvizsgá lná nk a vendé g zá ró

124 A ké rdé st bonyolı́tja, hogy a formá k nevei a konstruktı́v szakaszban is á llhatnak megnevező
haszná latban (pl. a „mozgá s" = a mozgá s ideá ja) é s generalizáló haszná latban (= mindazon dolgok, melyek
mozognak).
125 E kijelenté sek tö bbfé leké ppen é rtelmezhető k, aszerint, hogy a mondatokat magukra a formá kra vagy a

formá k alá eső dolgokra é rtjü k-e (ld. Vlastos 1973 (1970), 294 skk.), illetve hogy a lé tige egzisztenciá lis
vagy konnektı́v haszná latá t felté telezzü k-e. A mozgá s é s a nyugalom viszonyá nak ké rdé sé hez ld. 7.1. é s
7.2.
126 Ld. a 7. fejezetet. -A kö zö ssé g (koinónia, 250 b11 sk.) a kü lö nbö ző sé g (heteron, c4) é s a dolog sa|á t

termé szete (phüszisz, c6) a formá k viszonyaira vonatkozó pozitı́v elmé let kulcsfogalmai.
127 Az é rvnek kö ze van az elő ző ö ncá folati argumentumokhoz: az ú j elmé let sem ké pes a megismeré s é s a

filozó fiai á llı́tá sok lehető sé gé t biztosı́tani (vö . 250 c9 sk.).
128 Roberts 1986 amellett é rvel, hogy a kö vetkezteté s nem tartalmaz hibá t.
129 Az aporiá t való szı́nű leg a prediká ció ké t mó djá nak megkü lö nbö zteté sé vel kell feloldanunk (a

distinkció hoz ld. alá bb, 7.4.). A lé tező formá ja önmagánál fogva (kath' hauto), saját természete szerint sem
nem mozgó , sem nem nyugvó , á m amennyiben - minden má s formá hoz hasonló an - bı́r a nyugvá s
tulajdonsá gá val, részesedik a nyugalomban, nyugvó nak mondhatjuk (Frede 1967, 67. o. sk.). Ezen
é rtelmezé s mellett szó l a 250 c6 (kata tén hautou phüszin) é s a 255 e5 (dia tén hautou phüszin)
terminoló giai rokonsá ga (Kostman 1989, 359. o. skk.). - Gondolhatunk persze arra is, hogy a problé ma az
azonossá gá llı́tá s é s a prediká ció (Owen 1999 (1970), 449. o.), vagy a megnevezé s é s a prediká ció
ö sszekeveré sé bő l adó dik, ld. alá bb, 4.5.
Plató n: A szofista Oldal 107
megjegyzé seit, tekintsü k á t ezeket.
(1) A lé tező k kö re nem korlá tozható sem több princı́piumra, sem egyetlen entitá sra,
sem a testekre, sem a testetlen formá kra, sem a mozgó, sem a nyugvó dolgokra. A vizsgá lt
ontoló giai té telek eredeti formá jukban tarthatatlanok.
(2) Cá folatuk eredmé nye az az á tfogó ontoló gia, melyben mind a mozgó, mind a nyugvó
dolgok lé tező knek minő sü lnek. Ez egyben a testek é s a testetlen formák lé té t is jelenti. A
vendé g megoldá si kı́sé rlete a kifejté s e szakaszá ban zá tonyra fut, á m ez nem a té tel
tartalmá nak, hanem a megfogalmazá s elé gtelensé gé nek tudható be. A konstruktı́v
metafizikai fejtegeté s abbó l indul ki, [201] hogy a mozgá s é s a nyugalom egyará nt
lé tező k (254 d10). A monizmus é s a pluralizmus ellenté té t a pozitı́v metafizikai elmé let
ugyancsak feloldja, amennyiben több entitá st (formá kat é s é rzé kelhető dolgokat)
felté telez, melyek mindegyike tö bb aspektussal, tö bb tulajdonsá ggal bı́r, ugyanakkor
egységet alkot.130
(3) Arra a ké rdé sre, hogy mi a létező, nem vá laszolhatunk ontoló giai kataló gusunk
elemeinek felsorolá sá val, bá rmily terjedelmes listá já t fogadjuk el is a lé tező knek. A
létező egyará nt kü lö nbö zik a mozgá stó l é s a nyugalomtó l, sajá t termé szettel bı́r. A lé tező
vizsgá latá t zá ró aporiá nak ez a té zise szinté n bekerü l a pozitı́v metafizikai elmé letbe
(254 d).
(4) A vizsgá lt elmé letek tö bbsé ge differenciá latlan nyelvfelfogá ssal dolgozik, kudarcuk
jó ré szt ennek tudható be.131 A vendé g a konstruktı́v fejtegeté sben elő bb azt az
ontoló giá t - a formá k elmé leté nek egy vá ltozatá t - vá zolja fö l, mely megteremti az
é rtelmes beszé d lehető sé gé t (vö . 259 e), majd megkü lö nbö zteti a nevek, az igé k é s a
mondatok mű kö dé si mó djá t (261 c - 263 d). A dialó gusban a formá k elmé lete melletti fő
é rvnek tulajdonké ppen azt tekinthetjü k, hogy egyedü l ez az ontoló gia ké pes szá mot adni
a nyelv - é s a teoretikus kijelenté sek - lehető sé gé rő l.
Vitatott azonban, hogy pontosan miké nt is fest az emlı́tett primitı́v nyelvfelfogá s. Azt a
ké rdé st, hogy milyen problé má ra kı́vá nja Plató n felhı́vni a figyelmet, tö bbfé le mó don
pró bá lhatjuk megvá laszolni. (a) A kritizá lt elmé letek minden nyelvi jelet referá ló
kifejezé ské nt, névként kezelnek.132 Ezé rt van, hogy nem tudnak magyará zatot [202] adni
arra, hogyan vonatkoztathatunk egy prediká tumot tö bb dologra (ez a dualistá k é s a
vendé g problé má ja az utolsó aporiá ban), é s hogyan lehet egy dologró l tö bb prediká tum
is igaz (ezt nem tudja megoldani Parmenidé sz monizmusa é s a 251 a - 252 a
atomistá inak elmé lete). A hamissá g szinté n azé rt problematikus, mert a hamis
mondatok nem jelölhetik meg az á ltaluk leı́rt való tlan szituá ció t. (b) A nehé zsé gek
első sorban ké tfé le mondattı́pus, az azonossá gá llı́tá s é s a prediká ció ö sszekeveré sé bő l
fakadnak. Ez a problé ma a lé tező aporiá iban tö bb ponton jelentkezik,133 é s a nem-lé tező
aporiá i megoldá sá nak alapul szolgá ló metafizikai elmé let kifejté se is erre a distinkció ra
é pü l.134 (c) Az aporiá k feloldá sá hoz az alany természetén alapuló prediká ció é s a

130 Ezt a 251 a - 252 e fogja bizonyı́tani, ld. az 5. fejezetet. A formá k é s az é rzé kelhető dolgok egyará nt
komplex egysé gek (253 d5 - e1; 251 b3).
131 A dualista é s a monista teó riá knak, valamint a vendé g sajá t té zisé nek is nyilvá nvaló an ez volt a gyenge

pontja. Ugyanezt a ké rdé st feszegeti az ontoló giai atomizmus soron kö vetkező cá folata is, mely a vizsgá ló -
dá s konstruktı́v szakaszá nak kiinduló pontja (251 a - 252 e).
132 Moravcsik 1962, 56. o. skk. é s 1992, kü l. 205-207. o.; Denyer 1991, kü l. 8. o. skk. é s 146. o. skk. Prauss

1966, kü l. 183-196. o. ú gy vé li, hogy Plató n kö zé pső korszaká ban maga is osztja e felfogá st.
133 Kü lö nö ské pp az utolsó aporiá ban. Az ontoló giai atomizmus vizsgá lata (251 a - 252 e) szinté n ezen

distinkció szü ksé gessé gé t igazolja.

134 Ezen a vé lemé nyen van Owen 1999 (1970) é s Brown 2000. Vlastos 1973 (1970), 286 skk. é s sokan

má sok ú gy vé lik, hogy kifejezetten a létige ké t jelenté se - az azonossá g vanja é s a predikatı́v kijelenté sek
kopulá ja - kö zö tti kü lö nbsé g a fő ké rdé s.
Plató n: A szofista Oldal 108
szoká sos prediká ció megkü lö nbö zteté se szü ksé geltetik. (Az elő bbi mó don az alanyró l
per definitionem hozzá tartozó attribú tumait á llı́tjuk, az utó bbi mó don szoká sos
tulajdonsá gait.)135 Ezek a lehető sé gek a kö vetkező fejtegeté s é rtelmezé sé ben is tö bbszö r
felmerü lnek.
A lé tező aporetikus tá rgyalá sa alapjá n nem dö nthetjü k el a ké rdé st, má r csak azé rt sem,
mert a vizsgá lt elmé letek nem tisztá zzá k kellő ké ppen nyelvi é s ontoló giai elő -
fö ltevé seiket. Vilá gos azonban - é s ezt mindhá rom é rtelmezé s elismeri - , hogy a
dialó gus egyik fő cé lkitű zé se a szoká sos prediká ció lehető sé gé nek é s szü ksé gessé gé nek
kimutatá sa. Ehhez tö bb szemantikai é s ontoló giai megkü lö nbö zteté st kell tennü nk. A
prediká ció hoz mindenké pp szü ksé gü nk lesz prediká tumokra, melyeknek - legalá bbis az
alapvető , semmi má sra vissza nem vezethető [203] á llı́tmá nyoknak - A szofista
elmé leté ben ontoló giailag formá k felelnek meg. Ha több ilyen alapvető entitá st veszü nk
fel elmé letü nkbe, é s szá mot akarunk adni egymá shoz való viszonyukró l, el kell
kü lö nı́tenü nk a kijelenté sek ké t fajtá já t. Minden Φ forma az (van), ami, vagyis megvan a
sajá t termé szete. Emellett azonban mé g szá mos olyan kijelenté s is szü ksé gké ppen igaz
rá , amelyet az illető forma má s formá kban való ré szesedé sé vel magyará zhatunk - ı́gy
pé ldá ul Φ kü lö nbö ző (van) Ψ-tő l, mert ré szesedik a kü lö nbö ző ben Ψ vonatkozá sá ban.
Ertelmezé sem szerint a ké t fő mondattı́pus, amellyel az elmé let dolgozik, az alany
termé szeté n alapuló prediká ció é s a szoká sos prediká ció (c). Az azonossá gtagadá sok
fontos szerepet já tszanak az é rvelé sben, de az azonossá gmondatok nem szá mı́tanak
ö ná lló tı́pusnak.136 A vendé g csak ezen ontoló giai alapozá s utá n té r rá a mondatok
szerkezeti elemzé sé re. Elmé leté ben a mondatok nem jelö lő kifejezé sek, vagyis má ské pp
mű kö dnek, mint a nevek (a) - ez teszi lehető vé a hamis kijelenté s problé má já nak
megoldá sá t.
De ne szaladjunk ennyire elő re. Egyelő re a vendé g é s Theaité tosz ott tartanak, hogy a
lé tező ké rdé sé ben talá n mé g nagyobb nehé zsé gekbe keverté k magukat, mint az imé nt a
nem-lé tező t illető en (250 d5 - e4).137 Ez ı́gy is van rendjé n, hiszen a lé tező é s a nem-
lé tező ké rdé se csakis együ tt é s egyforma mé rté kben vilá gı́tható meg (250 e5 - 251
a3).138 Mié rt? A lé tező re vonatkozó teó riá k egyes dolgokat kizá rnak a lé tező k kö zü l, ı́gy
azt is megmondjá k, hogy mi nem (való di) lé tező (peri tou ontosz kai mé, 245 e7). A ké t
problé ma azonban mé lyebben is [204] ö szzefü gg egymá ssal. A konstruktı́v metafizikai
fejtegeté s sorá n egyré szt vilá gossá vá lik, hogy a nem-lé t fogalma né lkü l nem fejthetü nk
ki pluralista ontoló giá t. Ha tö bb formá val szá molunk, melyek mindegyike az (van), ami,
akkor el kell fogadnunk, hogy minden forma kü lö nbö ző a tö bbiektő l, vagyis hogy nem
(van) az, ami a tö bbi forma. Má sré szt a nem-lé t fogalmá t csak egy ilyen pluralista
metafizika kereté ben é rtelmezhetjü k, mely mó dot ad arra, hogy a nem-lé tet a
kü lö nbö ző sé gre vezessü k vissza (ld. 8.2. é s 9.4.).

5. A valóság alkotóelemeinek "vegyülése" (251 a - 253 b; 259d-260 b)

Ugy hinné nk, az ontoló giai té zisek vizsgá lata befejezettnek tekinthető . Meglepő mó don

135 A szoká sos pré diká ció é s az alany termé szeté n alapuló pré diká ció megkü lö nbö zteté sé hez ld. Frede
1967; Nehamas 1999 (1982); Kostman 1989; Silverman 2002, 164. o. skk. A distinkció t alá bb ré szletesen
tá rgyalom (7.4.).
136 Ld. alá bb, 7.4. é s 8.1.
137 Vö . 243 b; 244 a; 245 e sk.
138 Vö . 254 c6 - d2. - Owen 1999 (1970), 421-423. o. e megjegyzé sre azon é rtelmezé s ellené ben hivatkozik,

mely szerint Plató n a dialó gusban a lé tige á llı́tó formá inak mind egzisztenciá lis, mind konnektı́v
haszná latait elemzi, a tagadott egzisztenciá lis lé tigé t azonban letiltja, é s csak a konnektı́v haszná latok
tagadá sá t fogadja el é rtelmesnek. Plató n csakugyan nem kü lö nı́ti el a lé tige egy olyan jelenté sé t vagy
haszná latá t, melyben nem negá lható é rtelmesen, e szö vegré sz azonban tová bbi magyará zatra szorul.
Plató n: A szofista Oldal 109
azonban egy tová bbi elmé let kerü l terı́té kre (251a - 252 e). A fő vitapartnerek itt
egyfajta szemantikai é s ontoló giai atomizmus139 ké pviselő i, akik „nem engedik meg,
hogy bá rmit is - egy tő le kü lö nbö ző tulajdonsá ggal való kö zö ssé ge alapjá n -annak
nevé vel illessü nk" (252 b9 sk.). A té zis szerint minden dolgot csak a sajá t nevé n
nevezhetü nk. Igy pé ldá ul egy embert nem mondhatunk jó nak, hanem az embert
embernek, a jó t jó nak kell neveznü nk. Ennek megfelelő en egy é s ugyanazon dolognak
nem lehet tö bb tulajdonsá ga, s mé g ha megengedné nk is, hogy tö bb karakter egy-má s
mellé kerü lhet, az ilyen aggregá tumokat akkor sem tekinthetjü k való di egysé gnek: a
való sá g atomi alkotó ré szekbő l á ll. Az atomizmus cá folata pozitı́v ontoló giai té telekhez
vezet. A való sá g alkotó ré szei vegyü lnek egymá ssal, mindegyikü k (ké ső bb vilá gossá
vá lik, hogy a formá k is) tö bb tulajdonsá ggal bı́ró komplexum. A vegyü lé snek tová bbá
megvannak a maga szabá lyai, nem keveredhet [205] bá rmi bá rmivel. Vé gü l vannak olyan
kitü ntetett entitá sok, amelyek a való sá g alkotó ré szeinek egymá ssal való keveredé sé t,
illetve elkü lö nü lé sé t magyará zzá k. Ezt az ontoló giai modellt a beszé dhangok é s a zenei
hangok hasonlata vilá gı́tja meg (252 e - 253 b), mely egyszersmind a dialektiká t
tá rgyaló ré sz (253 b - 254 b) bevezeté sé ü l szolgá l. Az atomizmus vizsgá latá nak
eredmé nyeit a vendé g má r nem ké rdő jelezi meg: a vegyü lé s té zise az az arkhimé dé szi
pont, mely lehető vé teszi a lé tező é s a nem-lé tező problé má já nak megoldá sá t. A ké rdé s
fontossá gá t mutatja, hogy a konstruktı́v metafizikai fejtegeté s vé gé n a vendé g mé g
egyszer visszaté r az atomista té telre (259 b - 260 b; vö . 259 a4 skk.). Ezt a ré szt -
tekintettel a té má k szoros ö sszefü ggé sé re - szinté n jelen fejezetben tá rgyalom.

5.1 Az atomistá k té zisé nek cá folata (251 a5 - 252 e8)
Az atomistá k kilé te megint csak é lé nk vita tá rgya. Fő é rvü k szerint „lehetetlen az, hogy a
sok egy, é s viszont, az egy sok legyen" (251 c3 sk.). Ez az argumentum az anti-logiké
é rvelé si techniká já t alkalmazza, melyet a szofistá k a vitapartner ö sszezavará sá ra
haszná ltak, ellentmondá sokat mutatva ki á llı́tá saiban (sok esetben kifogá solható é rve-
lé ssel). Az Euthüdémosz szofistá i az itteni atomistá khoz hasonló an ké tsé gbe vonjá k a
predikatı́v kijelenté sek lehető sé gé t (300 e - 301 c; 303 d - e).140 Plató n tanú sá ga szerint
a cá folat e mó dszeré t eredetileg Zé nó n dolgozta ki a parmenidé szi monizmus
alá tá masztá sá ra.141 Szó ba kerü lt Plató n idő sebb kortá rsa, Antiszthené sz; eseté ben mind
az é rvelé st, mind a bizonyı́tá s cé ljá t homá ly fedi, rá adá sul egy [206] dologhoz nem egy
nevet, hanem egy logoszt rendel.142 Vé gü l pedig felmerü lt, hogy Plató n itt nem má sokkal,
hanem korá bbi ö nmagá val vitatkozik. A kö zé pső dialó gusokban egyedü l az ideá kra
alkalmazhatjuk teljes joggal nevü ket, az é rzé kelhető dolgokat azon formá kró l „nevezzü k
el", amelyekben ré szesednek (pl. csak a szé p formá já t nevezhetjü k való ban szé pnek,
bá rmilyen má s szé p dolgot csak má sodlagos é rtelemben). Ezen é rtelmezé s szerint e
té telekbő l az kö vetkezik, hogy a formá k atomi entitá sok, az é rzé kelhető dolgok pedig
nem való di egysé gek, hanem pusztá n a bennü k lé vő karakterek, immanens formá k
kupacai.143

139 A kö vetkező kben „atomizmus" alatt ezt az elmé letet é rtem, nem pedig Dé mokritosz é s Leukipposz
teó riá já t.
140 Vö . A szofista 259 b9 - d7. A Philébosz 14 c skk. A szofistához hasonló an komolytalannak tekinti az „egy

é s sok" paradoxonait, amennyiben nem a formá kkal, hanem az é rzé kelhető dolgokkal kapcsolatban vetjü k
fel ő ket. Vö . Parmenidész 129 e sk.
141 Parmenidész 129 b - d, vö . Phaidrosz 261 b - d. Az antilogiké té má já t ré szletesen tá rgyalja Kerferd 2003,

78. o. skk.
142 Arisztotelé sz, Metafizika 1024 b33 sk., Topika 104 b20 sk.
143 Prauss 1966, 184. o. Az ellenté tek együ ttes jelenlé té re hivatkozó é rv az ideá k té telezé se mellett (ld.

fent, 1.2.) rokonsá gban á ll az atomistá k itteni argumentumá val. Megké rdő jelezhető azonban, hogy a
Plató n: A szofista Oldal 110
Hasonló ké ppen vitatott, hogy pontosan mit is á llı́tanak az atomistá k. Mindennapi
nyelvhaszná latunkban ugyanazt a dolgot „sok né ven nevezzü k", vagyis kü lö nfé le
tulajdonsá gokat á llı́tunk ró luk. Szavaink ily mó don azt felté telezik, hogy minden egyes
dolog egy é s sok (251 a5 - b4). A vendé g é rvelé se a kö znapi nyelvhaszná lat ezen ontoló -
giai elő feltevé sé nek jogossá ga mellett szó l. Az atomistá k kifogá sa a kö vetkező :
VENDEG: S azt hiszem, ezzel dú s lakomá t ké szı́tettü nk ifjak é s ké ső n tanuló ö regek
szá má ra. Mert legott mindegyiknek ké zné l van az ellenveté s, hogy lehetetlen az, hogy a
sok egy, é s viszont az egy sok legyen, é s nyilvá n ö rö mü ket lelik abban, hogy nem engedik
az embert jó nak mondani, hanem a jó t jó nak, az embert pedig embernek. (251 b6 - c2)
A „ké ső n tanuló k" szemantiká ja é s ontoló giá ja nyilvá nvaló an kizá rja a predikatı́v
kijelenté seket. A vita első sorban ezek lehető sé gé rő l folyik. De mi az, amit elmé letü k
megenged? Nagyjá bó l az elő ző fejezet vé gé n (4.5.) [207] emlı́tett alternatı́vá k adó dnak:
az „embert embernek mondani" formula vagy megnevezé ské nt, vagy azonossá gá llı́tá s-
ké nt, vagy az alany természetén alapuló prediká ció hoz hasonló kijelenté ské nt
é rtelmezhető .144 E szö vegré sz eseté ben az első magyará zat a leginká bb meggyő ző ,
ugyanis az atomistá knak semmifé le eszkö zü k nincs az az azonossá gá llı́tá sok vagy az
alany termé szeté n alapuló prediká ció k elemzé sé re.
Az elmé let abszolú t, atomi egysé geket felté telez. Az ilyen é rtelemben vett egysé g -
legalá bbis Plató n é rtelmezé sé ben - az eleai metafizika kulcsfogalma. „Az egy nem lehet
sok" é rve megint csak eleai eredetű . Az atomistá k azonban pluralistá k, semmi kifogá suk
az ellen, hogy kü lö nbö ző szavainknak (pl. az „embernek" é s a „jó nak") má s-má s dolgo-
kat feleltessü nk meg. Mé g fontosabb az a kü lö nbsé g, hogy mı́g az eleai monizmus a lé t
fogalmá nak speciá lis é rtelmezé sé re é pü l (ld. fent, 1.2.), az atomistá k teljessé ggel figyel-
men kı́vü l hagyjá k a lé tige grammatikai é s a lé t metafizikai funkció já t.145 Ervelé sü k
alapjá ul egyszerű en egy homogé n ontoló gia szolgá l: ha nem vagyunk hajlandó ak elté rő
tı́pusú entitá sokat (dolgokat é s tulajdonsá gokat) megkü lö nbö ztetni, való ban rejté ly,
miké ppen lehet „egy dolog sok". Egy olyan ontoló giai elmé lettel á llunk tehá t szemben,
mely a lé tnek semmilyen szerepet nem tulajdonı́t.
Az atomizmus elleni é rvelé s ké t ré szre tagoló dik. Plató n elő szö r mé g egyszer szı́nre
lé pteti az elő ző leg vizsgá lt valamennyi ontoló giai né zet ké pviselő it (251 c8 - 252 b6).
Amikor arró l a dologró l, amelyet (való di) lé tező nek tekintenek, azt á llı́tjá k, hogy van,
igaz kijelenté st szá ndé koznak tenni. Szerintü k tehá t az illető dologhoz hozzá kapcsoló dik
a lé t. Ez a viszony (pé ldá ul a mozgá s é s a lé t vagy a nyugalom é s a lé t
ö sszekapcsoló dá sa) a „vegyü lé s" esete. Ha tehá t mé gis eszü kbe jutna tagadni ennek
[208] lehető sé gé t, ö nmaguknak mondaná nak ellent (252 a2 - 10). Ez az é rvelé s
ugyanú gy a vitapartnerek premisszá ira é pü l, mint a lé tező aporetikus vizsgá latá nak
argumentumai.146 Figyelmet é rdemel tová bbá , hogy a vendé g ezen a ponton teljes
á ltalá nossá gban tá rgyalja az ontoló giai komplexitá s ké rdé sé t. Nem kizá ró lag a dolog é s
tulajdonsá g kö zö tti attributı́v viszony minő sü l „keveredé snek" (szümmeixisz) vagy

kö zé pső korszak formá i atomiak volná nak (1.3.). Kü lö nben is való szı́nű tlen, hogy Plató n ö nmagá t vá dolná
„az é rtelem kincsé ben való szegé nysé ggel" (251 c). -A Tbeaitétoszban (201 d skk.) Szó kraté sz megvizsgá l
é s elvet egy atomista elmé letet, mely hasonlı́t A szofistában cá folt teó riá hoz.
144 Moravcsik 1992, 205-207. o. é s Denyer 1991, 159-164. o.; Clarke 1994; Frede 1967, 61. o. skk.
145 Ezzel magyará zható , hogy mı́g a vendé g á ltal felhozott kö znapi mondatokban szerepel a lé tige (pl. „az

ember jó van", 251 b1 sk.), az atomistá k lenyelik a lé tigé t (251 b9- c2).
146 Ackrill 1965 (1955) nyomá n a szö vegré szt a legtö bb kommentá tor a platóni elmé let kereté ben

pró bá lja magyará zni (pl. Heinaman 1982-1983; Clarke 1994). Ackrill szerint a vendé g é rve az, hogy az
emlı́tett ontoló giai té ziseknek nem volna jelentésük, ha nem té telezü nk fel a prediká tumoknak megfelelő
formá k (Ackrill interpretá ció já ban: fogalmak) kö zö tt relá ció kat (a kompatibilitá st, az inkompatibilitá st é s
az impliká ció t), melyek mondataink jelenté sé t biztosı́tjá k. Moravcsik 1992, 180. o. sk. vilá gosan lá tja, hogy
ad hominem é rvekrő l van szó .
Plató n: A szofista Oldal 111
„kö zö ssé gnek" (koinónia), amelyet predikatı́v kijelenté s formá já ban fogalmazhatunk
meg, hanem az elemek fizikai ö sszeté tele is (252 b1 - 6). Az argumentum azt mutatja
meg, hogy ha a vizsgá lt ontoló giai té zisek bá rmelyike igaz, az atomistá k elmé lete hamis,
ı́gy minden eddigi elmé let hı́veinek egyet kell é rteniü k a vendé ggel az atomizmus
elutası́tá sá ban.
Az é rvelé s má sodik ré sze kö zvetlenü l az atomistá k ellen irá nyul:
VENDEG: Minden dolog vonatkozá sá ban arra ké nyszerü lnek, hogy a „van", a „kü lö n", a
„tö bbiektő l" é s az „ö nmagá ban" kifejezé st alkalmazzá k, s mé g szá mtalan má s ilyet. Mivel
ezektő l é s ö sszekapcsolá suktó l ké ptelenek tartó zkodni kijelenté seikben, nincs szü ksé gü k
arra, hogy má s cá folja meg ő ket, hanem - mint a mondá s tartja - há zukban az ellensé g, aki
szembeszá lljon velü k, s ezt a benső jü kbő l titokzatosan meg-megszó laló fickó t magukkal
cipelve, mint valami furcsa Eurü klé sz, já rnak-kelnek a vilá gban. (252 c2 - 9)
Ez az argumentum ú jfent ö ncá folati é rv. Az atomizmus - aká rcsak a korá bban vizsgá lt
monista elmé let - lehetetlenné teszi a nyelvet, de legalá bbis a komplex mondatokat. A
cá folat azonban ebben az esetben sem egyszerű en erre az abszurd kö vetkezmé nyre
hivatkozik, hanem arra, hogy [209] a té tel ö nfelszá moló : ha igaz volna, nem volna
kimondható é s ké pviselhető , hı́vei pedig nem bocsá tkozhatná nak filozó fiai vitá ba. Az,
hogy az atomistá k mé gis ezt teszik, elmé letü k ellen szó l, é s inkoherenssé teszi
viselkedé sü ket. Az atomistá k egyszerre ké t regiszterben beszé lnek, aká rcsak a
hasbeszé lő Eurü klé sz: az atomista té tel fejtegeté sé t az atomizmust cá foló „alsó szó lam"
festi alá . Az atomista té zis nem csak pragmatikailag, hanem abszolú t é rtelemben is
ö ncá foló . A té tel azt á llı́tja, hogy „minden dolog kü lö n van a tö bbiektő l", ily mó don az
á llı́tó lagos atomi egysé gekre prediká tumokat alkalmaz, melyeket a lé tigé vel kö t az
alanyhoz. Explicit megfogalmazá sa tehá t é pp azt elő felté telezi, amit tagadni pró bá l: azt,
hogy a vilá g dolgai tö bb tulajdonsá ggal bı́ró komplexumok, é s a dolgokat egy sajá tos
forma, a lé t kö ti ö ssze tulajdonsá gaival. Az atomista elmé let mé g sebezhető bb, mint a
monizmus. Ha az abszolú t, atomi egysé gekbő l többet felté telezü nk, akkor szá mot kell
adnunk egymá stó l való kü lö nbö ző sé gü krő l. Ez a cá folat voltaké ppeni alapja, é s a pozitı́v
metafizikai elmé let ezen megfontolá s alapjá n vezeti majd be a kü lö nbö ző formá já t (254
d14 skk.).
Az ontoló giai vegyü lé s ké rdé sé nek vizsgá latá ban a vendé g szisztematikusan sorra veszi
az elvi lehető sé geket. Az atomista té zissel az a té tel á ll szemben, mely szerint minden
mindennel ké pes „kö zö ssé gre lé pni". A harmadik té zis szerint a dolgok kö zü l „né melyek
kö zö ssé gre lé phetnek, má sok viszont nem" (251 d5 – e1). A má sodik té zist szinté n el
kell vetnü nk (252 d2 - 11). A cá folat a mozgá s é s a nyugalom ellenté tessé gé n (vö . 250 a8
sk.) alapul. Ha minden mindennel kö zö ssé gre lé pne, akkor ez a mozgá s é s a nyugalom
ellenté tpá rjá ra is á llna, s ily mó don a mozgá s nyugodna, a nyugalom pedig mozogna -
má rpedig ez lehetetlen.147 Az é rvelé s straté giá ja itt né miké ppen [210] kü lö nbö zik az
eddigitő l. A vendé g é s Theaité tosz a felvett há rom té tel kö zü l kettő t kizá rnak, a
harmadikat pedig - mivel a té telek egyiké nek igaznak kell lennie - tová bbi vizsgá lat
né lkü l igaznak fogadjá k el (252 d12 - e8).
Ez az eredmé ny azonban megint csak fogalmaink felü lvizsgá latá t kı́vá nja (vö . 2.2.). A
harmadik té zis kidolgozá sá hoz, ahhoz, hogy a vegyü lé s lehető sé gé rő l való ban szá mot
tudjunk adni, meg kell kü lö nbö ztetnü nk a dolgokat é s a tulajdonsá gokat (formá kat),
vagyis fel kell adnunk azt a homogé n ontoló giá t, amelyet az atomistá k é s - a formá k

Az é rv nem mentes a problé má któ l. „A mozgá s nyugszik" mondatnak lehetsé ges olyan é rtelmezé se,
147

melyben nem hamis, hanem szü ksé gszerű igazsá g: a mozgá s ideá ja - minden má s ideá hoz hasonló an -
nyugalomban van. Persze ha a mondat azt jelenti, hogy „minden dolog, ami mozog, szü ksé gké ppen
nyugszik", akkor való ban hamis. A ké rdé st, mely a dialó gus tö bb pontjá n felmerü l (250 a8 - d4; 254 d7sk.;
255e11 - 14; 256 b6 - c2), alá bb tá rgyalom, 7.1. é s 7.2.
Plató n: A szofista Oldal 112
bará tainak kivé telé vel - az ö sszes tö bbi vizsgá lt né zet hı́vei elő felté teleznek. Az
atomizmus cá folata eszerint ú jabb é rv a formá k elmé lete mellett. Szerepe azonban nem
merü l ki ennyiben. Emlı́tettem, hogy az atomistá k kiiktatjá k a lé t fogalmá t
ontoló giá jukbó l. E kı́sé rlet kudarca megmutatja, hogy e fogalomra szü ksé gü nk van, ha
szá mot akarunk adni a való sá g elemeinek ö sszekapcsoló dá sá ró l (é s a predikatı́v
kijelenté sek lehető sé gé rő l). Vé gü l pedig fontos hangsú lyoznunk, hogy az eredmé nyü l
kapott té tel é rtelmé ben minden tá rgynak tö bb tulajdonsá ggal kell bı́rnia. Ez a formá kra
é ppú gy é rvé nyes, mint az é rzé kelhető dolgokra. Az, hogy né mely dolgok keverednek
egymá ssal, né melyek pedig nem, nem jelentheti, hogy vannak komplex é s vannak atomi
entitá sok - az első té zis cá folatá bó l belá thattuk, hogy atomi, abszolú t egysé gekrő l
lehetetlen koherens mó don beszé lni.148 [211]

5.2. Foné má k, zenei hangok é s a való sá g elemeinek elrendező dé se (252 e9 - 253 b8)
A való sá g alkotó ré szeinek viszonyá t a vendé g a beszé dhangok,149 illetve a zenei hangok
rendszeré hez hasonlı́tja (252 e9 - 253 b8). Ezekbő l az analó giá kbó l há rom fő gondolat
bontakozik ki.
Elő szö r is, az alapegysé gek kombiná ció já nak mindezen terü leteken meghatá rozott
szabá lyai vannak, nem minden illik ö ssze (harmosztei, szünarmottei) mindennel.
Bizonyos megszorı́tá sokat tennü nk kell, má skü lö nben nem kapunk megfelelő komplex
egysé get. A beszé dhangok eseté ben ilyen egysé g a kiejthető szó tag, a zenei hangokná l
pedig az a dallam vagy ö sszhangzat, mely nem fü lhasogató .150 De milyen
komplexumokká á llnak ö ssze a való sá g alkotó ré szei, é s egyá ltalá n milyen alkotó ré szek-
re gondoljunk? A vendé g meghatá rozatlan terminoló giá t haszná l (legtö bbszö r a puszta
né velő t), é s a formá kat (eidosz) mé g itt sem emlı́ti egy szó val sem. Ennek ellené re kevé s
ké tsé gü nk lehet afelő l, hogy a formá k kö zö tti viszonyokra megy ki a já té k.151 A legtö bb
kommentá tor ú gy vé li, hogy az alapegysé gek specifikus formá k, a belő lü k ö sszeá lló
komplexumok pedig a tapasztalati vilá g dolgai. Az ember formá ja ö sszeü lik pé ldá ul a jó ,
a nagy é s a fehé r formá ival (vö . 251 a sk.), a mozgá s é s a nyugalom viszont nem illenek
ö ssze; ez azt jelenti, hogy az elő bbiek elő fordulhatnak együ tt ugyanazon egyedi
dologban, [212] az utó bbiak nem.152 Nem ez azonban az egyetlen lehetsé ges

148 A monizmus cá folata, valamint az abszolú t egysé g fogalmá nak vizsgá lata a Parmenidészben ugyanerre
az eredmé nyre vezetett (ld. 4.1. é s 1.2.).
149 Ld. a 253 a1 jegyzeté t a fordı́tá sban.
150 Vö . Harte 2002, 139-144. o. - Az analó giá t folytatja a 261 dl skk., mely szerint a szavak kombiná ció ja

csak bizonyos esetekben, a szabá lyok betartá sá val eredmé nyez megfelelő egysé get: é rtelmes mondatot.
151 A vendé g a dialektika tá rgyalá sá nak kezdeté ig kö vetkezetesen kerü li a formá k é s nemek

terminoló giá já t (leszá mı́tva az ideá k bará taira való utalá sokat). A 261 d1 skk. viszont formák
ö sszeillé sé rő l beszé l, mikor visszautal szö vegré szü nkre, a 259 e6 pedig hasonló ké ppen "formák
ö sszefonó dá sa" gyaná nt jellemzi a való sá g alkotó ré szeinek meghatá rozott szabá lyok szerinti
kombiná ció já t.
152 Clarke 1994, 61. o. felhı́ vja a figyelmet arra, hogy csak akkor beszé lhetü nk ké t forma együ ttes

elő fordulá sá ró l, „vegyü lé sé rő l" egy egyedi dologban, ha legalá bb egyikü k nem korlá tozó dik az illető dolog
egy ré szé re vagy aspektusá ra, hiszen gyakorta ellenté tes, nem vegyü lő formá k is á llı́tható k ugyanazon
alanyró l kü lö nbö ző tekintetekben. Ack-rill 1965 (1955) a formá k kö zö tti ké rdé ses viszonyokat
kompatibilitá s, inkompatibilitá s é s impliká ció gyaná nt é rtelmezi; ezek a relá ció k szinté n az adott
formá knak az egyedi dolgokban való együ ttes elő fordulá sá val ö sszefü ggé sben hatá rozható k meg. - Ryle
1990 (1952) a Theaité tosz 201 d skk, betű hasonlatá t elemezve arra a kö vetkezteté sre jut, hogy a ké sei
Plató nt a XIX-XX. szá zad nyelvfilozó fiá ja klasszikusaihoz hasonló an az atomi kifejezé sek (szavak) é s a
mondatok jelenté se, illetve az objektumok é s a té nyek kö zö tti viszony ké rdé se foglalkoztatta. Ez
ké tsé gkı́vü l hozzá tartozik a ké sei dialó gusok problé matiká já hoz. Ryle azonban figyelmen kı́vü l hagyja,
hogy Plató n egyfajta fundamen-tá lontoló giá t pró bá l felvá zolni, az elemek é s komplexumok problé má ja
első sorban ebben az ö sszefü ggé sben merü l fel szá má ra.
Plató n: A szofista Oldal 113
magyará zat: a beszé dhangoknak megfeleltethetü nk á ltalá nosabb, generikus formá kat, a
szó tagoknak pedig komplex, specifikus formá kat (nem pedig egyedi dolgokat). Az
államférfiben Plató n ezen a mó don alkalmazza a betű k/beszé dhangok é s szó tagok
hasonlatá t.153 Pé ldá nak oká é rt az á llamfé rfi mestersé ge a bonyolult formá k kö zü l való ,
az ö sszefoná s (szümploké) viszont egyszerű bb é s á ltalá nosabb forma, mely má s
ö sszeté telekben is elő fordul. Emellett az utó bbi interpretá ció jobban illeszthető a
dialektika soron kö vetkező tá rgyalá sá hoz. Nem szeretné m azonban az elő ző esetet sem
kizá rni. Szö vegré szü nk - a megfogalmazá s á ltalá nos voltá ná l fogva - a formá k kom-
biná ció já nak mindké t tı́pusá t megengedi, é s a dialó gusban vá zolt ontoló giai elmé letben
mindkettő re szü ksé g van.
A má sodik fontos gondolat az, hogy szü ksé g van az alapegysé geket ö sszekapcsoló
kö telé kre (deszmosz). A beszé dhangok kö zü l ilyenek a magá nhangzó k, melyek „mint
valami kö telé k, vé gigvonulnak az ö sszesen á t, ú gyhogy [213] né lkü lü k a tö bbiek kö zü l
sem lehet egyiket a má sikhoz illeszteni" (253 a4 - 6). Bá rmely szó tagban szerepelnie kell
egy magá nhangzó nak, né lkü lü k a má ssalhangzó k nem kapcsolható k ö ssze egymá ssal. A
szó tagoknak - mint az imé nt lá ttuk - é rzé kelhető dolgokat vagy komplex formá kat
feleltethetü nk meg. A kapocs mindké t esetben nyilvá nvaló an a lé t, mely ö sszekö ti az
alanyt é s attribú tumait.154 Ezt a fajta viszonyt a lé tező formá ja magyará zza. Ennek nyelvi
vetü lete is van: a mondatok mé lyszerkezeté ben a plató ni elemzé s szerint mindig
szerepel a lé tige (10.3.). Kissé alá bb, a dialektika tá rgyalá sá ban olyan formá kat is emlı́t,
melyek „az egé szeken keresztü lhú zó dva az elkü lö nü lé s okai" (253 cl - 3). Erre a szerepre
a ké ső bbiek fé nyé ben a kü lö nbö ző a legjobb jelö lt (ld. pl. 255 e). A nem-lé tező
problé má já nak megoldá sá ban a lé tező é s a kü lö nbö ző formá ié a fő szerep (259 a5 - b7).
Nem ezek azonban az egyedü li olyan formá k, melyekben bá rmely alanynak - formá nak
é s é rzé kelhető dolognak egyará nt - ré szesednie kell. Az azonos egé szen biztosan
idetartozik, de okunk van felté telezni, hogy az egyet é s a sokat is azon kitü ntetett formá k
kö zé kell sorolnunk (253 d5 -el; 251 b3), melyeknek kö szö nhető en a való sá g egyá lta-
lá ban vé ve struktú rá val bı́r.
Vé gü l az analó giá k azt is mutatjá k, hogy a kombiná ció szabá lyait nem ismeri mindenki,
hanem minden esetben szaké rtelem (tekhné) szü ksé ges á tlá tá sukhoz. Ez a kité tel a
formá k kombiná ció já nak szabá lyaira vonatkozó tudá s, a dialektika tá rgyalá sá hoz vezet
á t. Mielő tt erre rá té rné nk, vizsgá ljuk meg az atomistá k né zeté nek má sik tá rgyalá sá t a
metafizikai fejtegeté st lezá ró ré szben. [214]

5.3. A „formá k ö sszefonó dá sa" é s az é rtelmes beszé d lehető sé ge (259 b9 - 260 b2)
A 258 c7 - 260 b2 a nem-lé tező problé má já ra adott megoldá s ö sszefoglalá sá t adja, é s
elő ké szı́ti a soron kö vetkező nyelvelmé leti fejtegeté st. A vendé g itt szembesı́ti korá bbi
vitapartnereit a konstruktı́v metafizikai fejtegeté s eredmé nyé vel: egyré szt
Parmenidé szt, aki a dialó gus fő problé má já t, a nem-lé tező vel kapcsolatos nehé zsé get
felvetette, má sré szt az atomistá kat.155 Az atomistá kkal szemben ké t dolgot hangsú lyoz:
az ontoló giai „vegyü lé s" szü ksé gszerű voltá t (259 a4 skk.), valamint azt, hogy azok az
„ellentmondá sok" (enantiószeisz, 259 b9), melyeket az ellenfelek a kifejtett teó riá ban

153 Az államférfi 277 e skk.; 285 c sk. Az é rzé kelhető tá rgyak analogon-jai nyilvá n szavak vagy mé g
komplexebb egysé gek (mondatok vagy szö vegek) volná nak. A Timaiosz 48 a7 - c2 szerint a né gy fizikai
elem nem hogy a mindensé g betű ihez, de mé g csak szó tagjaihoz sem hasonlı́tható . Vö . mé g Philébosz 17 a
skk.; Kratülosz 424 b skk.
154 Vö . 255 cl4 sk.; 262 c3; 263 b4 sk; Parmenidész 162 a4. A konnek-tı́ v formá k szerepé hez ld. Moravcsik

1992, 181. o. skk.

155 Csak a 259 d9-tő l kezdve vá lik nyilvá nvaló vá , hogy a vendé g polemikus megjegyzé sei az atomistá k

ellen irá nyulnak.

Plató n: A szofista Oldal 114
kifogá solhatnak, nem való di paradoxonok. Az utó bbi ö sszefü ggé sben a vendé g csı́pő s
megjegyzé sekkel illeti az antilogiké é rvelé si mó djá t (259 b9 - d7), mellyel az atomistá k a
251b sk. tanú sá ga szerint paradox té telü ket alá tá masztottá k.
Ezutá n a vendé g mé g egyszer visszaté r az ontoló giai vegyü lé s é s az é rtelmes beszé d
lehető sé ge kö zö tti ö sszefü ggé s ké rdé sé re:
VENDEG: Mert hiszen, deré k bará tom, az a kı́sé rlet, amely mindent mindentő l elkü lö nı́t,
bizony kü lö nben sem illik a dallamba, rá adá sul a Mú zsá któ l s a filozó fiá tó l teljesen idegen
emberre vall. THEAITETOSZ: Mié rt? VENDEG: Minden é rtelmes beszé d legteljesebb
megsemmisı́té se az, ha minden egyes dolgot az ö sszes tö bbitő l elszigetelü nk: mert az
értelmes beszéd éppen a formáknak egymással való összefonódása révén jött létre
számunkra. (259 d9 - e6)
Idé zetü nk kurzivá lt kulcsmondata meré sz á ltalá nos té zist fogalmaz meg a nyelv
lehető sé gé nek ontoló giai felté teleire vonatkozó lag. Az atomistá k cá folata konkré t
filozó fiai logoszokról - kö ztü k az atomista té zisrő l — mutatta ki, hogy kö vetkezik belő lü k
az atomizmus hamissá ga. Ezzel szemben itt azon van a hangsú ly, hogy minden [215]
kijelenté snek szü ksé ges felté tele az ontoló giai vegyü lé s. Ha ez ı́gy van, a té telnek a
hamis mondatokra is é rvé nyesnek kell lennie. A kijelenté seknek nem csupá n igazsá ga,
hanem jelentése is „formá k ö sszefonó dá sá tó l" fü gg.156 Tová bbi ú j elem, hogy a vendé g itt
a vegyü lé st kimondottan formák kö zö tti relá ció kké nt jellemzi. Vé gü l elté ré s az is, hogy
itt má r nem a vegyü lé s lehető sé gé nek bizonyı́tá sá ró l van szó , az é rvelé s fordı́tott
irá nyban halad: mivel az atomista té tel ö ncá foló nak bizonyult, ezen az alapon nem von-
ható ké tsé gbe az é rtelmes beszé d lehető sé ge (260 a1 - 7). Ez a konkré t ö sszefü ggé sben
azé rt lé nyeges, mert a soron kö vetkező feladat a hamis beszé d lehető sé gé nek igazolá sa,
ami megkı́vá nja a logosz termé szeté nek vizsgá latá t, mely maga is az é rvelő beszé d
kö zegé ben zajlik. Ha a beszé d nem tartozna a lé tező k kö ré be, e vizsgá ló dá snak nem vol-
na sem tá rgya, sem kö zege (260 a7 - b2, bő vebb kifejté se: 260 b3 - 261 a4). Nem
kevé sbé fontos, hogy filozófiai beszé d is csak akkor lehetsé ges, ha a formá k ö sszefonó d-
nak egymá ssal (259 d9 - e2; 260 a6 sk.).
A filozó fiai diskurzusnak tö bbfé le é rtelemben is elő felté tele a formá k ö sszefonó dá sa.
Elő szö r is, az atomista té zisbő l á ltalá ban a beszé d, s ezzel a filozó fiai vita lehetetlensé ge
kö vetkezik. Lá ttuk tová bbá , hogy valamennyi megvizsgá lt ontoló giai elmé letnek
felté teleznie kell a vegyü lé st (251 c - 252 c). Vé gü l pedig a platóni ideá lis filozó fus, a
dialektikus - é s a dialó gus fő figurá ja, az eleai vendé g - á llı́tá sai is a formá k
ö sszefonó dá sá tó l fü ggenek. A dialektika leı́rá sa a filozó fusnak a formá k é s nemek
kö zö tti viszonyok ismereté t tulajdonı́tja (253 b -254 b). A vendé g fejtegeté se, amely
elvezet a nem-lé tező problé má já nak megoldá sá hoz, szinté n effé le vizsgá ló dá s, hiszen
bizonyos formá k egymá shoz való viszonyait elemzi (254 b - 258 c). [216]
A dialektikus igaz kijelenté sei a formá k kö zö tti való s relá ció kat tá rjá k fel, de mé g ha
valaki té ved is ezen a té ren, á llı́tá sainak jelenté sé t, igazságfeltételeit akkor is formá k
kö zö tti viszonyokkal adhatjuk meg.157 A formá kra vonatkozó mondatok lehető sé ge
azonban egy má sik - mé g alapvető bb - é rtelemben is a formá k ö sszefonó dá sá tó l fü gg.

156 Ez persze csak a 261 d skk. nyelvelmé leti fejtegeté sé ben vá lik vilá gossá , mely megkü lö nbö zteti a
jelenté st é s az igazsá got, - Acrill (1965) 1955, Moravcsik 1960, Clarke 1994 é s sok má s kutató ı́gy é rti a
té zist. Heinaman 1982-1983 szerint nem a mondatok jelenté sé re, hanem csak igazsá gá ra kell gondolnunk.
157 „Az igazsá gossá g ö rö kké való " vagy „az igazsá gossá g eré ny" mondatokban mind az alanynak, mind az

á llı́tmá nynak formá k felelnek meg, a mondatok igazsá ga pedig az emlı́tett formá k té nyleges viszonyá n
mú lik. E ké t pé ldamondat kü lö nbö ző tı́pushoz tartozik, má s é s má s ontoló giai viszonyt ı́r le. Az elő bbi egy
tulajdonsá got á llı́t az alanyró l, igazsá gá t egy ré szesedé s-relá ció biztosı́tja. Az utó bbi egy specifikus
formá ró l á llı́t egy á tfogó nemet. A dialektika leı́rá sa (253 d) való szı́nű leg ilyen relá ció kra utal; e viszony
é rtelmezé sé hez ld. 6.1.
Plató n: A szofista Oldal 115
Bá rmely formá t (ső t bá rmely má s entitá st is) csak abban az esetben tekinthetü nk
azonosı́tható alanynak, melyrő l kijelenté seket tehetü nk, ha ré szesedik az imé nt emlı́tett
„mindent á tható " formá kban (5.2.). Ezek a ré szesedé s-relá ció k magyará zzá k, hogy az
illető alany különböző ontológiánk má s elemeitő l, hogy ö nmagá val azonos, é s hogy a
létigével kü lö nfé le prediká tumokat kapcsolhatunk hozzá . A formá k ezen
ö sszefonó dá sainak felté telezé se né lkü l hozzá sem foghatná nk pluralista ontoló giá nk
megfogalmazá sá hoz. A formá k tehá t nem lehetnek abszolú t egysé gek, hanem
szü ksé gszerű en tö bb tulajdonsá ggal bı́rnak. A Parmeniáész aporiá kat vetett fel a formá k
elmé leté vel kapcsolatban, majd kimutatta, hogy semmilyen abszolú t, atomi egysé g nem
lehet megismeré s é s é rtelmes beszé d tá rgya (ld. fent, 1.2.). A szofista a formá kat nem
atomi, hanem komplex egysé gekké nt é rtelmezi, ezé rt ontoló giai elmé lete nincs kité ve
effé le ö ncá folati é rveknek.158
A formá k ö sszefonó dá sá t nem csupá n á ltalá ban a dialektika lehető sé gé nek biztosı́tá sá ra
kell felté teleznü nk, [217] hanem a nem-lé tező problé má já t megoldó é rvelé snek is ez a
té zis az alapja.159 Ezt emeli ki a keretes szerkeszté s: a pozitı́v metafizikai elmé let
kifejté sé t, mely lehető vé teszi a nem-lé tező paradoxonainak feloldá sá t, az atomizmus
cá folata vezeti be, é s ugyanide kanyarodik vissza a vendé g a tá rgyalá s lezá rá sakor. A
nemek vegyü lé sé nek elmé leté bő l160 vezethető le, hogy a nem-lé t fogalmá t valamennyi
formá ra alkalmaznunk kell. A lé tező é s a kü lö nbö ző mindent á tható formá k, melyek
minden formá val vegyü lnek. Ez biztosı́tja, hogy a formá k „lé tező k" (azaz bizonyos pre-
diká tumokat á llı́thatunk ró luk), é s hogy ö ná lló entitá sok. Az egyes formá k szá mos
attribú tummal bı́rnak, de nem minden attribú tummal, vagyis „sokfé le mó don vannak,
sokfé le mó don nincsenek" (259 b6 sk.). A „formá k ö sszefonó dá sá hoz" a lé t é s a nem-lé t
ezen lá tszó lag paradox (enantiószeisz, 259 b9), de ellentmondá smentesen magyará zható
ö sszekapcsoló dá sa is hozzá tartozik.161
A 259 e5 sk. té zise szerint minden é rtelmes beszé d a formá k ö sszefonó dá sá tó l fü gg.
Ké rdé s, hogy mié rt lenne ez é rvé nyes egyedi dolgokró l szó ló kö znapi mondatainkra.
Pé ldá nak oká é rt a „Theaité tosz ü l" mondatnak legfeljebb a prediká tumá ró l
felté telezhetjü k, hogy megfelelő je forma, alanya viszont nem egy formá t, hanem egy
fiatal fiú t jelö l meg - egy forma é s egy egyedi dolog kapcsolata [218] viszont aligha
tekinthető „formá k ö sszefonó dá sá nak".162 A „formá k ö sszefonó dá sa" té telé nek
é rtelmezé sé vel kapcsolatos vitá k szinte kizá ró lag e kö rü l a problé ma kö rü l forognak:
milyen é rtelemben felté telezik a szingulá ris á llı́tá sok több (legalá bb ké t) forma

158 De Rijk 1986 fő té zise, hogy a formá k vegyü lé sé nek, ö sszefonó dá sá nak tanı́tá sa az immanens formá kra
- nem pedig a transzcendens ideá kra - vonatkozik. A Phaidón 102 d skk. e megkü lö nbö zteté se azonban A
szofistában nem bukkan fel; az ontoló giai atomizmus elleni é rvek pedig a transzcendens formá kat is
é rintené k, ha nem felté telezné nk, hogy ezek is ré szesednek egymá sban.
159 A vendé g erre az ö sszefü ggé sre tö bbszö r utal a tá rgyalá s folyamá n: 254 b8 - d2; 257 a8- 11; 259 a4

skk.
160 A nemek vegyü lé sé nek elmé lete alatt azokat a premisszá kat é rtem, melyekre a vendé g a 254 b skk.

bizonyı́tá sait é pı́ti: (1) vannak formá k; (2) tö bb forma van; (3) minden forma vegyü l má s formá kkal, de
nem vegyü l minden má s formá val. (1) é s (2) a lé tező aporetikus tá rgyalá sá bó l kö vetkezik. (3) az
atomizmus cá folatá bó l. - A „formá k ö sszefonó dá sa" nem csupá n pozitı́v, á llı́tó mondatokban
megfogalmazható relá ció kat jelent, hanem magá ban foglalja a negatı́v, tagadó mondatokkal kifejezhető
viszonyokat is. Az ö sszefonó dá s mindennek mindentől való elkü lö nı́té sé vel van szembeá llı́tva (259 d9 sk.;
e5), nem simpliciter az elkü lö nü lé ssel. A 259 e5 sk. té zise tehá t a vegyü lé s teljes elmé leté t magá ba sű rı́ti.
161 A szümploké szó korá bban egyszer fordult elő , a ké pmá sokkal kapcsolatos aporiá ban: „Ugy lá tszik,

hogy valahogy ı́gy, nagyon kü lö nö s mó don fonó dik ö ssze a nem-lé tező a lé tező vel." (240 c1 sk.)
162 Pelletier 1990, 140. o. - noha Plató nnak egy formá lis nyelv megalkotá sá nak projektumá t tulajdonı́tja -

ú gy vé li, a szingulá ris affirmatı́v mondatokra nem teljesü l a formá k ö sszefonó dá sá nak kö vetelmé nye.
Cornford 1935, 300. o. sk. szinté n csupá n legalább egy forma elő fordulá sá t vá rja el a mondatoktó l.
Plató n: A szofista Oldal 116
ö sszefonó dá sá t?163
A té telnek lehetsé ges egy igen erő s é rtelmezé se, mely szerint Plató n itt egyfajta formális
nyelvre gondol: minden termé szetes nyelvi mondatot olyan mondattá alakı́thatunk, mely
transzparens mó don mutatja az adott mondat [219] igazsá gfelté telé t alkotó forma-
kombiná ció t.164 A vendé g elő ző leg való ban a mondatelemzé s, a parafrá zis mó dszeré t
haszná lja a nem-lé tező paradoxonainak feloldá sá ra. Nem tesz azonban kı́sé rletet a
mondatok igazsá gfelté teleire vonatkozó rendszeres é s á tfogó elmé let felvá zolá sá ra, csak
azokat a mondattı́pusokat vizsgá lja, amelyek a formá k viszonyai elemzé sé hez
szü ksé gesek. A té tel magyará zatá hoz az adott ö sszefü ggé sben tö ké letesen elegendő az a
feltevé s, hogy a formá k ö sszefonó dá sa a nyelv általános ontológiai háttérfeltétele.
Bá rmely kijelenté sben elő fordul valamilyen prediká tum, amelynek vagy kö zvetlenü l
forma felel meg, vagy formá któ l nyeri jelenté sé t. Az atomizmus cá folata é s a 254 b skk.
metafizikai fejtegeté se viszont megmutatta, hogy a formá knak szü ksé gké ppen tö bb
tulajdonsá ggal bı́ró komplexumoknak kell lenniü k, má s formá kban kell ré szesedniü k.
Ebben az é rtelemben csakugyan minden kijelenté st a formá k ö sszefonó dá sa tesz
lehető vé . Ennek ellené re a szingulá ris mondatok problé má ja korá ntsem é rdektelen,
ugyanis fé nyt vet a 254 - 259 metafizikai elmé leté nek bizonyos kö vetkezmé nyeire. A 261
c - 263 d nyelvelmé leti fejtegeté sé ben a vendé g kö znapi, egyedi dolgokró l szó ló
mondatokat elemez, a formá kat pedig csak egy analó gia erejé ig emlı́ti (261 d; vö . 262 d).
Ha azonban ezt az elemzé st hozzá akarjuk kapcsolni az elő ző leg felvá zolt metafizikai
elmé lethez, azt kell felté teleznü nk, hogy a prediká tumok („igé k") megfelelő i az ilyen
mondatokban is formá k. Plató n straté giá ja tehá t, hogy elő szö r a prediká tumoknak
megfelelő alapvető entitá sok, a formá k stá tusá t tisztá zza, majd azt vizsgá lja meg, hogyan
alkalmazzuk a prediká tumokat szoká sos mondatainkban. A vendé g a „Theaité tosz ü l"
mondatot „Φ van x vonatkozá sá ban" alakra hozza.165 Ez az elemzé s ké t szempontbó l
[220] é rdekes. Egyré szt megmutatja, hogy a formá k a lé tnek (é s a nem-lé tnek) nem
csupá n szü ksé gszerű , hanem kontingens mó djaival is rendelkeznek. A prediká tumnak
megfelelő formának (az ü lé snek) is a lé t egy mó djá t tulajdonı́thatjuk, ha egy é rzé kelhető

163 A formá k ö sszefonó dá sá nak té zise rendkı́vü l vitatott (Pelletier 1990, 45-93. o. tı́zegyné há ny
interpretá ció t vizsgá l vé gig). Ime né há ny a fontosabb lehető sé gek kö zü l. (1) Denyer 1991. 160-164. o.
szerint a „formá k ö sszefonó dá sa" maga a mondat, melyben egy nevet é s egy igé t - a szavak ké t fajtá já t -
fonjuk ö ssze egymá ssal (vö . 262 c sk.). A „Theaité tosz" né v ismé telhető kifejezé s, tı́pus, nem pedig egyedi
elő fordulá s, ebben az é rtelemben „formá nak" tekinthető . Ez az interpretá ció eleve lemond a formá k
ö sszefonó dá sá nak ontoló giai magyará zatá ró l, ı́gy azonban a 259 e sem az atomizmus tá rgyalá sá val, sem a
formá k relá ció inak tá rgyalá sá val nem kö thető ö ssze. (2) Clarke 1994 é rtelmezé sé ben a szingulá ris
mondatok igazsá gfelté telei kö zö tt szerepel, hogy a prediká tumnak megfelelő forma másformákkal együtt
fordulhat elő az egyedi dolgokban, az egyedi dolgok ugyanis szü ksé gké ppen tö bb formá ban ré szesednek. A
formá k ö sszefonó dá sa tehá t tö bb formá nak egy é rzé kelhető dologban való együ ttes elő fordulá sa. (3)
Ackrill 1965 (1955) szerint a szingulá ris mondatok azé rt informatı́v á llı́tá sok, mert a prediká tumnak
megfelelő forma meghatá rozott viszonyban á ll má s formá kkal, egyeseket kizá r (pl. ha Theaité tosz ü l,
akkor nem á llhat etc), má sokat impliká l. A formá k ö sszefonó dá sa eszerint a formá k - az á ltalá nos
terminusok jelenté sei - á ltal alkotott há ló zat, mely alapul szolgá l mondataink jelenté sé nek. (4)
Mondatainkban a prediká tum mellett mindig jelen van legalá bb mé g egy olyan fogalom, melynek forma
felel meg. Ilyen a lé t, az azonos vagy a kü lö nbö ző - azok a fogalmak, melyek az á llı́tá sok struktú rá já t
meghatá rozzá k. A formá k ö sszefonó dá sa ezen formá k é s a prediká tum ö sszekapcsoló dá sá t jelenti. Ezt az
é rtelmezé st Moravcsik 1960 dolgozta ki; vö . Wiggins 1970. E szakasz utolsó bekezdé sé ben (4)-re
tá maszkodom.
164 Pelletier 1990, 94. o. skk. ré szletesen kidolgozza a „filozó fus nyelvé t", mely kü lö nfé le mondattı́pusok

igazsá gfelté teleit adja meg A szofista elemzé seibő l kiindulva. Vlastos 1973 (1970), 271. o. kü lö nbsé get
tesz termé szetes nyelvi mondatok é s „ontoló giailag megvilá gı́tó mondatok" kö zö tt.
165 Ezt felté telezi az igaz mondatok leı́rá sa (263 b4 sk.; a hamis mondatokat leı́ró formulá bó l a tagadó

mondatok hasonló elemzé se kö vetkezik, 263 b9). A formulá kban a lé tige konverz haszná latban á ll. A szö -
vegré szt alá bb ré szletesen elemzem (10.3.).
Plató n: A szofista Oldal 117
dolog (Theaité tosz) ré szesedik benne. A vendé g elmé lete ebben a pontban elté r az
„ideá k bará tainak" né zeté tő l, mely szerint a formá k „kü lö n" (khórisz) vannak az
é rzé kelhető dolgoktó l, é s sem nem gyakorolnak, sem nem szenvednek hatá st. Má sré szt
az elemzé s a lé t mint a való sá g elemeit ö sszekö tő kapocs elgondolá sá t is megvilá gı́tja
(5.2.). Annak magyará zatá ban, hogy "Φ van x vonatkozá sá ban", nyilvá nvaló an a lé tező
formá já ra kell hivatkoznunk. A lé tező formá ja tehá t nem csupá n a formá kat kapcsolja
ö ssze egymá ssal, hanem a formá k é s az egyedi dolgok kapcsolatá é rt is felelő s. Ezenfelü l
a szingulá ris mondatok igazsá gfelté telei kö zö tt ily mó don való ban legalá bb ké t forma
ö sszefonó dá sa szerepel.

6. Felosztásos meghatározás és dialektika (253 b - 254 b)

A beszé dhangok é s a zenei hangok fentebb (5.2.) elemzett analó giá já ban felvetett
té teleket a dialektika166 tá rgyalá sa bontja ki (253 b - 254 b). Ez a szö vegré sz a filozó fiai
tudá s eszmé nyé t kö rvonalazza, melynek alapjá ul a való sá g alapszerkezeté nek vı́zió ja
szolgá l: a formá k [221] há ló zatszerű struktú rá ba rendező dnek, a dialektikus pedig azzal
a ké pessé ggel bı́r, hogy eligazodjé k e bonyolult há ló zatban. Lá tni fogjuk, hogy e
fejtegeté s - bá r kité rő ké nt szoká s kezelni - korá ntsem mellé kes a dialó gus é rvelé sé ben. A
szofista a dialektiká t ö sszekapcsolja a felosztá s mó dszeré vel, mely a dialó gus első é s
harmadik ré szé ben a szofista mestersé gé nek felkutatá sá ra szolgá l. Vitá s azonban, hogy
pontosan mi a viszony a kettő kö zö tt: azonosak-e, á tfedé s van-e kö zö ttü k, vagy pedig a
felosztá sos meghatá rozá s eljá rá sa pusztá n a való di dialektiká t elő ké szı́tő iskolá s
gyakorlat? A dialó gusnak csaknem felé t felosztá sok teszik ki. Ennek ellené re magá val a
mó dszerrel kapcsolatban is ké rdé sek hada merü l fel, melyekre nem is mindig kı́ná lkozik
megnyugtató vá lasz. Milyen ismeretforrá son nyugszik az eljá rá s? Empirikus
ismereteinket szedjü k vele rendbe, szavaink jelenté sé t tisztá zzuk, vagy az ideá k
szunnyadó ismereté t hozzuk felszı́nre segı́tsé gé vel? Es milyen ontoló giai feltevé sekkel
kell szá molnunk? Vajon a formá k é s nemek egyszerű en „bizonyosfajta dolgokat"
jelentenek, vagy mindvé gig „plató ni" ideá k kö ré ben mozgunk? Lá ssuk elő szö r ezeket a
problé má kat.

6.1. Formá k é s nemek a felosztá sos definı́ció kban

A felosztá s (diaireszisz) a definı́ció mó dszere. Az eljá rá s egy tá g, á ltalá nos nembő l indul
ki (A szofistában ez a tekhné, a szaké rtelem), amelybe a meghatá rozandó fajta
való szı́nű leg beletartozik. Ezt a nemet kü lö nfé le szempontok alapjá n addig osztjuk, mı́g
elhatá roljuk minden rokon fajtá tó l. A meghatá rozá st azon nemek felsorolá sá val kapjuk
meg, melyeken a felosztá sok sorá n vé gighaladtunk. A vendé g a meghatá rozandó é s a
felosztandó fajtá kat egyará nt nevezi genosznak é s eidosznak - a ké t szó felcseré lhető . 167
A felosztá sos definı́ció k rendszeres alkalmazá sa é s a mó dszerre való reflexió viszonylag
ké ső n jelenik [222] meg a plató ni dialó gusokban.168 A Phaidrosz a felosztá s

166 A dialektika szó szerinti jelenté se: a beszé lgeté s mű vé szete (dialegeszthai = beszé lgetni). A dialektikus
az, aki „ké rdezni é s felelni tud" (Kratülosz 390 c). Plató nná l a dialektika a filozó fiá val egyené rté kű , illetve
annak legmagasabb formá ja. A dialektika legré szletesebb tá rgyalá sa a kö zé pső korszakba sorolt Állam VII.
kö nyvé ben talá lható . E leı́rá s szerint a dialektikus a való di lé tező krő l, az é rtelemmel felfogható formá k
lé nyegé rő l igyekszik szá mot adni a ké rdé s-felelet mó dszeré vel; vizsgá ló dá sá nak vé gső cé lja a jó ideá já nak
megismeré se (ld. kü l. 531 e, 534 b sk.).
167 Az eidosz alapjelenté se alak, karakter, kiné zet, a genoszé pedig rokonsá gi csoport. A ké ső bbi filozó fiai

szó haszná latban - mely Arisztotelé szre megy vissza - a genosz a mindenkori á tfogó bb nem, az eidosz pedig
a szű kebb fajta.
168 Bizonyos elő zmé nyei azonban vannak: Euthüphrón 12 d skk.; Gorgiasz 462 e skk.; Állam 454 a;

Kratülosz 424 b - 425 c. Plató n talá n szó kraté szi alapokra is é pı́thetett (vö . Xenophó n: Emlékeim
Plató n: A szofista Oldal 118
mó dszeré nek ellentettjé t, az „egybefoglalá st" is emlı́ti (266 b) - ennek segı́tsé gé vel
jutunk el a szű kebb fajtá któ l (má s é rtelmezé s szerint: az egyedi dolgoktó l) az á tfogó bb
nemekhez. A felosztá s mó dszeré nek egyik alkalmazá sa az, amire A szofistában szá mos
pé ldá t talá lunk: egyetlen fajta meghatá rozá sa egy á tfogó bb nemen belü l, má s rokon
fajtá k kizá rá sá val. A mó dszer emellett haszná lható az á tfogó genosz teljes belső
tagoló dá sá nak feltá rá sá ra is (Az államférfi 285 a sk.; Philébosz 16 d).
Vizsgá ljuk meg elő szö r ontoló giai szempontbó l a mó dszert: milyen fajta entitá sok a
felosztandó nemek é s a meghatá rozandó forma? Az utó bbi nyilvá nvaló an a való sá g
valamilyen aspektusa, valamilyen dolog (pragma, 218 c4), melyet a vendé g fejtegeté se
szerint jobban megvilá gı́t a meghatá rozá s, mint a puszta né v (218 c; 221 b). Ez esetben
viszont minden nemet ilyennek kell tekintenü nk, hiszen nem hallunk arró l, hogy a
szű kebb é s a tá gabb nemek metafizikai stá tusa kü lö nbö zne. A felosztá sos mó dszer
tá rgyalá sai tö bbszö r hangsú lyozzá k, hogy a felosztá soknak a nemek természetes
tagolódását kell kö vetnie.169 Ezzel szorosan ö sszefü gg, hogy nem minden jelenté ssel bı́ró
szó nak (klészisz, onoma) felel meg termé szetes fajta (eidosz). Az államférfi 262 d sk.
pé ldá ja szerint az emberi nemet helytelen gö rö gre é s barbá rra osztani: ezek legfeljebb
ré szek (merosz), de nem fajtá k (eidosz). Az is [223] elő ordul, hogy egy való di formá nak
nincsen bevett neve (A szofista 267 a sk.). A diaireszisz eszerint első sorban nem a szavak
jelenté sé t vizsgá lja,170 hanem a való sá g szerkezeté nek felté rké pezé sé re tö rekszik.
Levonhatjuk tová bbá azt a kö vetkezteté st,171 hogy a formá k inká bb é rtelmezhető k való s
tulajdonsá gok, mint jelenté sek gyaná nt.
Plató n megkü lö nbö zteti egyré szt magukat a formá kat, má sré szt a bennü k ré szesedő
dolgokat, de az utó bbiakra is alkalmazza az adott forma nevé t (Phaidón 103 a - c). Ennek
a tulajdonság é s a tulajdonsá g á ltal kijelö lt dolgok osztálya, illetve egy terminus
intenziója (fogalma) é s extenziója (terjedelme, az adott fogalom alá eső dolgok) kö zö tti
modern distinkció kat szoká s megfeleltetni. Milyen viszonyokat tá r fel a diaireszisz?
Maguk a formá k á llnak egymá ssal valamilyen relá ció ban, vagy pedig a bennü k ré szesedő
dolgok?172
Hosszadalmas volna valamennyi lehető sé get ré szletesen megvizsgá lnunk.173
Mindenké ppen emlı́tenü nk kell azonban egy nehé zsé get. A felosztá sokkal kapott

Szókratésztól 4.5.12). A szofista Prodikosz a „nevek felosztá sá nak" mó dszeré vel rokon é rtelmű szavakat
kü lö nbö ztetett meg (Prótagorasz 358 a, 340 a; Lakhész 197 d; Kharmidész 163 d), ld. Kerferd 2003, 96. o.
A felosztá s (diaireszisz) terminusa Hé rakleitosz első tö redé ké t juttatja eszü nkbe (kata phüszin diaireón
hekaszton kai phrazón hokósz ekhei, "... termé szetü k szerint megkü lö nbö ztetve minden egyes dolgot, é s
megmutatva, hogyan vannak ..."), de persze Plató n elgondolá sa a dolgok termé szeté rő l erő sen kü lö nbö zik
Hé rakleitoszé tó l.
169 Phaidrosz 265 e; Az államférfi 261 e - 263 b; 287 c.
170 Ackrill 1997 (1970) é rtelmezé sé ben a felosztá s a nyelvanalı́zis mó dszere, melynek filozó fiai é rté ke

első sorban abban á ll, hogy segı́t a tö bbé rtelmű terminusok jelenté sé nek tisztá zá sá ban.
171 Vö . Fine 1999, 19. o. sk.
172 A dialó gusban a vendé g hol a szofista, hol a szofisztika meghatá rozá sá ró l beszé l (226 a, 268 d; 223 b,

224 d, 231 b). Az elő bbi szó haszná lat ugyanú gy vonatkozhat arra a tulajdonsá gra, amely a szofistá kat
szofistá vá teszi, mint a szofistá k osztá lyá ra; az utó bbi megfogalmazá s inká bb a tulajdonsá gra lá tszik
utalni.
173 Cohen 1973 a felosztá sos mó dszer tisztá n extenzioná lis é rtelmezé sé t dolgozza ki: a definı́ció azokat a

formá kat sorolja fel, amelyeknek terjedelme magá ban foglalja a meghatá rozandó forma terjedelmé t, é s
amelyek beletartoznak a felosztá s kiinduló pontjá ul szolgá ló á tfogó nembe. Amennyiben kö vetkezetesen a
„ré szhalmaza" relá ció val kı́vá nunk operá lni, azt kell felté teleznü nk, hogy A szofistában a felosztandó nem
egyedi dolgok (a mesteremberek vagy a mestersé g gyakorlá sá nak eseteinek) osztá lya. - Moravcsik 1973
ezzel szemben tisztá n intenzioná lis modellt javasol, melyben a formá k extenzió já nak semmilyen szerepe
nincsen. Ebben az é rtelmezé sben a meghatá rozandó forma fogalmá nak ré sze a meghatá rozá sban szereplő
formá k fogalma.
Plató n: A szofista Oldal 119
á llı́tá sokat első pillantá sra nem egykö nnyen vonatkoztathatjuk magára a formára,
amelyet a mondatok [224] alanya megjelö l. Kü lö nö sen szembeö tlő ez a bioló giai fajtá k
eseté ben. Mikor az embert tollatlan é lő lé nynek mondjuk (Az államférfi 266 e), nem
gondolhatunk arra, hogy az ember ideája volna tollatlan é lő lé ny. Sokkal inká bb é rthetjü k
ı́gy a mondatot: „minden dolog, ami ember, szü ksé gké ppen tollatlan é lő lé ny". Ezt a fajta
mondatot pá li prediká ció nak szoká s nevezni (ld. alá bb, 7.1.).174 Bizonyos é rtelemben az
ilyen mondatok is formá k viszonyairó l szó lnak, azonban igazsá gfelté teleik - legalá bbis
ré szben -extenzioná lisan, az emlı́tett formá kban ré szesedő dolgok osztá lyaira való
utalá ssal adható k meg. Kı́ná lkozik azonban egy má sik, intenzioná lis é rtelmezé si
lehető sé g is, amely a dialó gus egy fontos distinkció já hoz kapcsolható : a szoká sos
prediká ció é s az alany természetén alapuló prediká ció megkü lö nbö zteté sé hez (255 c - e;
ld. 7.4.). Az utó bbi mondattı́pus az alanyké nt á lló formá t ö nmagá ban (kath' hauto), sajá t
termé szeté né l fogva megillető attribú tumokat adja meg. A felosztá sos mó dszerrel nyert
á llı́tá sokat vehetjü k a meghatá rozandó dolog termé szeté n alapuló prediká ció knak is (pl.
a szofisztika per se mestersé g).175 Az ilyen mondatokbó l következik, hogy a specifikus
forma minden elő fordulá sa egyben a generikus formá nak is elő fordulá sa (pl. minden
szofista szakember), á m sem a felosztandó nem, sem a meghatá rozandó forma azo-
nossá gá t nem a bennü k ré szesedő egyedek kö re hatá rozza meg.176 Nem zá rható tehá t ki,
hogy ily mó don maguk [225] a formá k is relá ció ban á llnak egymá ssal, nem csupá n a
bennü k ré szesedő dolgok. A felosztá sos meghatá rozá s terminoló giá ja mind az
extenzioná lis, mind az intenzioná lis olvasat mellett szolgá ltat é rveket.177 Ugy vé lem, a
fel-osztá sos mó dszer tá rgyalá saiban Plató n egyszerre beszé l a formá kban ré szesedő
dolgokró l é s magukró l a formá kró l. Metafizikailag azonban a formá kat tekinti
első dlegesnek: a formá k kö zö tti viszonyok szabjá k meg a formá kban ré szesedő dolgok
osztá lyai kö zö tt fenná lló relá ció kat, nem pedig fordı́tva.
A dialektika programatikus leı́rá sai A szofistában, Az államférfiben é s a Philéboszban
egyará nt a felosztá s mó dszeré t á llı́tjá k kö zé ppontba, é s az ismeret tá rgyait, melyekhez e
mó dszer elvezet, testetlen, vá ltozatlan, ö rö kké való , isteni lé tező k gyaná nt jellemzik.178
Ezek a szö vegré szek egyé rtelmű en bizonyı́tjá k, hogy a felosztá sos mó dszer formá it é s
nemeit nem tekinthetjü k a kö zé pső korszak ideá itó l gyö keresen kü lö nbö ző

174 Vlastos 1973 (1970), 302-305. o. a felosztá sos definı́ció kat a pá li prediká ció k kö zé sorolja, é s ú gy vé li,
Plató n nincs tudatá ban a formá kra vonatkozó pá li prediká ció k é s szoká sos prediká ció k kü lö nbsé gé nek. -
Pelletier 1990, 140. o. 21. lj. a ké rdé ses mondatokat olyan generikus á llı́tá sokké nt é rtelmezi, melyek a
fajtá hoz tartozó egyedekre is á tszá rmaznak (ı́gy pl. "a kutya emlő s" az egyes kutyá kra is igaz, mı́g „a moa
kiveszett" nem é rtelmezhető az egyedekre).
175 Vö . Frede 1967, 31. o.
176 A pá li prediká ció bó l viszont nem kö vetkezik az alany termé szeté n alapuló prediká ció igazsá ga. Nem

csupá n a formá knak, hanem való szı́nű leg minden má s dolognak is ré szesednie kell a lé tező ben, az
azonosban é s a kü lö nbö ző ben. Minden olyan á llı́tá s, melynek alanya tetsző leges forma neve, prediká tuma
pedig e „mindent á tható " formá k egyike, é rtelmezhető igaz pá li prediká ció ké nt is (pl. „a mozgá s
kü lö nbö ző " = „minden, ami mozog, szü ksé gké ppen kü lö nbö ző má s dolgoktó l"). Az ilyen mondatok viszont
az alany termé szeté n alapuló prediká ció ké nt é rtve hamisak (vö . 255 e5). Vö . Kostman 1989, 357. o.
177 Az á ltalá nosabb fogalmak terjedelmé nek ré sze specifikus fajtá ik terjedelme, a specifikus fogalmak

intenzió já nak viszont ré sze az á ltalá nosabb fogalom intenzió ja. A „felosztani" (diairein) é s az „elhası́tani"
(temnein, szkhizein) szavak azt sugalljá k, hogy a felosztandó genosz a nagyobb egysé g; a vendé g a szű kebb
fajtá kat „ré szeknek" nevezi (me-rosz, pl. 220 b1O; c7; 221 b3), melyeket az á tfogó genosz „kö rü lfog",
„tartalmaz" (periekhein, 253 d7 sk.; vö . Timaiosz 30 c8; 31 a4). Ezek a megfogalmazá sok az extenzioná lis
olvasatot tá mogatjá k. Má sfelő l Az államférfiben az á tfogó bb nemek „a mindensé g betű i", a specifikus for-
má k a „szó tagok", vagyis a nagyobb, komplexebb egysé gek (ld. kü l. 278 c sk.); a beszé dhangok
hasonlatá nak A szofistában szereplő vá ltozata is é rtelmezhető ezen a mó don (ld. fentebb, 5.2.).
178 A szofista 253 c - 254 b; Az államférfi 286 a; Philébosz 15 a - C; 16 c - 17 a; 58 a, 59 a - c; 61 e.

Plató n: A szofista Oldal 120

entitá soknak.179 A konkré t [226] pé ldá k azonban né miké pp zavarba ejtő ek. Csakugyan
kü lö n ideá t kell tulajdonı́tanunk mindannak, amit a vendé g a felosztá sokban
megemlı́t:180 pé ldá ul a horgá szatnak, a kiskereskedelemnek, a gyapjú ká rtolá snak é s a
lé lek kü lö nfé le hitvá nysá gainak?
Elő szö r is é rdemes megjegyeznü nk, hogy a felosztá s mó dszere nem kizá ró lag ontoló giai
é rtelemben vett formá kra alkalmazható . A dialektika é s a nyelvtan, illetve a zeneelmé let
kö zö tti plató ni analó giá k azt felté telezik, hogy a tudá s e fajtá i különböző tá rgyakra
irá nyulnak. Emellett a formá k kö ré n belü l is megkü lö nbö ztethetü nk ké t tı́pust. Az
államférfi a szö vő mestersé g hosszas vizsgá latá t azzal indokolja, hogy ezen az ú ton
elő rehaladhatunk a dialektiká ban, é s ké pessé vá lhatunk arra, hogy szá mot adjunk „a
testetlen dolgokró l, amelyek a legszebbek é s a legfontosabbak, é s csak alapos szá madá s
ú tjá n, semmilyen má s mó don nem vilá gı́tható k meg" (285 d -286 b). A felosztá ssal
vizsgá lt formá k kö zö tti kü lö nbsé g ré szben ismeretelmé leti. Az egyik csoport kö nnyen
megismerhető , mivel é rzé kelhető ké pmá sokkal (á brá kkal é s modellekkel)
szemlé ltethető , mı́g a má sik nem.181 A logosz (a felosztá sos meghatá rozá s) mindké t fajta
megkö zelı́té sé re alkalmas - é pp ezé rt cé lszerű a mó dszert olyan kö ny-nyebb tá rgyakon
gyakorolni, mint a szö vé s. A ké t tı́pusba tartozó formá k é rté kü ket tekintve is elté rnek
egymá stó l: vannak kevé sbé becses é s becsesebb formá k (timiótata). Nem lehetü nk
azonban bizonyosak abban, hogy ontoló giailag is kü lö nbsé get tehetü nk kö zö ttü k. A
ké rdé s nyitja ezé rt való szı́nű leg má sutt keresendő .
A szofista kö zé pré szé ben talá lunk egy utalá st, mely segı́tsé gü nkre lehet a felosztá sok
ontoló giai elő feltevé seinek é rtelmezé sé ben: [227]
VENDEG: A tudá s is bizonyá ra egy, de mindegyik, valamilyen sajá tos tá rgyra vonatkozó
ré sze el van hatá rolva a tö bbitő l, s ily mó don sajá t kü lö n elnevezé st kap; ezé rt sokfé le
szaké rtelemrő l é s tudá sró l beszé lü nk, (257 c10 - d2)
Ez a megfogalmazá s amellett szó l, hogy nem a specifikus formá kat, hanem az á tfogó ,
generikus formá t kell alapegysé gnek tekintenü nk. Egy plató ni genoszt nem
ké pzelhetü nk el ú gy, mint egy krumpliszsá kot, melyben egymá stó l (é s a zsá któ l)
kü lö ná lló dolgok kerü lnek együ vé . Plató n ismé telten felhı́vja a figyelmet arra, hogy a
formá k azonossá ga é s kü lö nbö ző sé ge nem egyszerű ké rdé s (253 d1 sk.; Az államférfi
278 a - c; 285 a). A tudá s mint olyan é s a gyapjú ká rtolá s nem ú gy viszonyul egymá shoz,
mint ké t egyedi dolog, hanem bizonyos é rtelemben azonosak: a gyapjú ká rtolá s ugyanis
nem má s, mint egy bizonyosfajta tudás. Ily mó don azt felté telezhetjü k, hogy a ké sei
Plató n nem szaporı́tja a vé gtelensé gig az ideá kat, hanem kevé s szá mú , a való sá g
alapvető aspektusait magyará zó formá t vesz fel. Ezek a formá k viszont tagolt egysé gek,
melyek belső szerkezeté t a helyes felosztá sok mutatjá k meg. Fontos, hogy olyan fel-
osztá sok is lehetsé gesek, melyek nem kö vetik a ké rdé ses genosz termé szetes
tagoló dá sá t. Az ı́gy kapott ré szek (merosz) - pé ldá ul a „gö rö g" é s a „barbá r" az emberi
nemen belü l - é rtelmes fogalmak, de nem a való sá g té nyleges egysé get alkotó aspektusai
(eidosz), melyek teoretikus megismeré s tá rgyá ul szolgá lhatná nak.182

179 Ryle 1966, 132-135. o., 142. o., 276. o. sk., 292. o. sk. megkö zelı́té sé ben a formá k a kö zé pső korszakban
„gyanú s" metafizikai entitá sok, a ké sei dialó gusokban viszont a nyelv elemzé sé n keresztü l megkö zelı́thető
logikai fogalmak (ré szint szoká sos univerzá lé k, fajtafogalmak, ré szint mindenre alkalmazható , „kö zö s"
fogalmak, mint a lé t, az azonossá g é s a kü lö nbö ző sé g). Megı́té lé sem szerint e szembeá llı́tá s nem helytá lló :
a formá k elmé lete kezdettő l tá maszkodik nyelvi-logikai megfontolá sokra, é s mindvé gig metafizikai
elmé let marad.
180 Cornford 1935, 184-187. o. abbó l indul ki, hogy a felosztá sos mó dszer mindvé gig ideá k kö ré ben

mozog.
181 Owen 1973.
182 Vö . Moravcsik 1992, 199. o. é s 218. o. sk.

Plató n: A szofista Oldal 121

Meg kell persze á llapı́tanunk, hogy Plató n a felosztá sos mó dszer ontoló giai alapjainak
ké rdé sé ben sok mindent tisztá zatlanul hagy. A dialó gusok mé g arra sem adnak vilá gos
krité riumot, hogy mely dolgok eseté ben té telezhetü nk formá t.183 A szofistában a formá k
é s nemek metafizikai stá tusá nak problé má ja tulajdonké pp csak visszamenő legesen
merü l fel. A dialó gus első ré szé nek felosztá sai [228] bizonyosan nem felté teleznek
kü lö nö sebb metafizikai elkö telező dé st: Theaité tosz nyugodtan elfogadhatja a vendé g
okfejté sé nek lé pé seit, mé g mielő tt beavatá st nyert volna a formá k elmé leté nek
rejtelmeibe. Elő szö r a dialektika leı́rá sá hoz é rve gondolhatunk arra, hogy a felosztá sok-
ban genosz é s eidosz alatt tö bbet kell é rtenü nk, mint „bizonyosfajta dolgokat".

6.2. A felosztá s mó dszeré nek ismeretelmé leti elő feltevé sei
Az ontoló giai aspektusok utá n vegyü k szemü gyre a felosztá ssal kapcsolatos
mó dszertani é s ismeretelmé leti ké rdé seket. Azt vá rná nk, hogy a felosztá sok
szabá lyszerű , fa vagy piramis jellegű sé má t eredmé nyeznek, mint a nemek, fajtá k é s
fajalkotó kü lö nbsé gek arisztotelé szi elmé leté t rendszerező Porphü rioszná l. A helyzet
enné l bonyolultabb. A szofistában a tekhné első , fő osztá sa az alkotó é s szerző mestersé g
elkü lö nı́té se (219 a - c). A hatodik definı́ció -kı́sé rletben a vendé g egy ú j nagy nemé t
vezeti be a mestersé geknek, a szé tvá lasztá s mű vé szeté t (226 c), melyet az eredeti
felosztá s egyik á gá ba sem sorolhatunk be egykö ny-nyen. Az első felosztá s eszerint nem
volt kimerı́tő . Az államférfi a tudá st - kifejezetten visszautalva A szofistára - má s mó don
osztja fel: itt az alapvető megkü lö nbö zteté s a megismerő é s a gyakorlati tudá sé (258 b -
e). Tekintettel a termé szetes tagoló dá s kö veté sé nek fent emlı́tett kö vetelmé nyé re,
elhamarkodott volna ebbő l arra kö vetkeztetnü nk, hogy a felosztá sok ad hoc, az é ppen
kutatott tá rgynak megfelelő en tö rté nnek. Fontos azonban, hogy ugyanazon nem
tö bbfé le termé szetes osztattal bı́r, kü lö nbö ző szempontok alapjá n bontható fel. A
keresztfelosztá sra A szofistán belü l is talá lunk pé ldá t.184 Ha egy genosz minden
lehetsé ges felosztá sá t tekintetbe vesszü k, a [229] diaieszisz tö bb paramé terre é pü lő ,
bonyolult modellt eredmé nyezhet.
Felmerü l egy tová bbi bonyodalom. A szofisztiká nak ö sszesen hé t kü lö nbö ző
meghatá rozá sá t kapjuk, melyek a mestersé g nemé n belü l ugyanazon felosztások má s é s
má s á gain helyezik el a keresett szakmá t. Egy meré sz é rtelmezé s szerint valamennyi
definı́ció igaz, az utolsó pedig csak annyiban kitü ntetett, amennyiben nagyobb
magyará zó erő vel bı́r a tö bbiné l. A felosztá sok eszerint nem adnak okvetlenü l egymá st
kö lcsö nö sen kizá ró fajtá kat: az á gak esetenké nt ö sszegubancoló dhatnak, keresztezhetik
egymá st.185 A felosztá s á gainak keresztező dé sé re azonban má sutt nem talá lunk pé ldá t,
erre az esetre pedig kö nnyen adható má s magyará zat. A hatodik meghatá rozá s
fé lreismerhetetlenü l Szó kraté sz cá foló mó dszeré t ı́rja le, é s a vendé g igencsak habozva
azonosı́tja a lé lek té ves vé lekedé sektő l való megtisztı́tá sá nak eme mű vé szeté t a
szofisztiká val (230 e - 231 b). E definı́ció ö sszefé rhetetlen a vé gső meghatá rozá ssal,
mely szerint a szofisztika a hamis lá tszatkelté s mestersé ge. Ha viszont a definı́ció k egy
ré sze nem igaz, vagy legalá bbis nem szü ksé gszerű en igaz a szofisztiká ra, nem a felosztá s
mó dszeré nek benső sajá tsá gait, hanem inká bb alkalmazá sá nak elé gtelensé gé t é s a
szofista mestersé gé nek csaló ka jellegé t okolhatjuk a definı́ció k sokasá gá é rt (vö . 232 a).

183 A Parmenidész 130 a-e felveti a ké rdé st, de nem ad rá vá laszt. A ké tes hitelessé gű VII. levél 342 d ideá t
tulajdonı́t a geometriai alakzatoknak, az eré nyeknek, a mestersé ges é s a termé szetes tá rgyaknak, a lel-
kialkatoknak, valamint a cselekvé snek é s a szenvedé snek.
184 A vendé g az alkotó mestersé get egyszerre osztja fel ké t szempont alapjá n, isteni é s emberi, illetve való di

tá rgyakat é s ké pmá sokat ké szı́tő fajtá ra tagolva (266 a).
185 Moravcsik 1992, 215. o. skk.

Plató n: A szofista Oldal 122

A szofista mestersé gé nek lé nyegé t csak az utolsó , hetedik meghatá rozá s ragadja meg
(268 b - d).186
A felosztá sos mó dszer elő zetes ismeretekre é pü l, eleve já rtassá got felté telez azon a
terü leten, ahol a meghatá rozandó tá rgy keresendő . A mestersé geket nem osztá lyoz-
hatná nk, ha valamilyen mó don nem talá lkoztunk volna má r velü k. Ezen fajtá k eseté ben
az elő zetes ismeret, mely [230] a kutatá s alapjá ul szolgá l, minden bizonnyal magá ban
foglalja az empı́riá t é s a nyelv ismereté t.187 A mó dszer ereje abban rejlik, hogy rendbe
szedi, strukturá lja meglé vő , de tisztá zatlan ismereteinket, feltá rja fogalmaink logikai
viszonyait, egyé rtelmű é s ellenő rizhető formá ra hozza implicit tudá sunkat.
De honnan tudjuk, hogy melyik nemben kell keresnü nk a meghatá rozandó dolgot,
hogyan tagoljuk a kivá lasztott nemet, a felosztá s melyik á gá n haladjunk tová bb, mikor
jutunk tová bb má r nem osztható fajtá hoz,188 é s hogy mi szá mı́t kielé gı́tő é s teljes
definı́ció nak? A szofista é s Az államférfi olvastá n nehé z elhessegetnü nk a gondolatot,
hogy a vizsgá lat kezdeti szakaszá ban a felosztá sok pró ba szerencse alapon tö rté nnek.
Mielő tt a vendé g a szofista mestersé gé t kielé gı́tő en megvilá gı́tó meghatá rozá sra
rá akadna, tö bb, ré szben vagy egé szen alkalmatlan felosztá ssal kı́sé rletezik. Fontos
viszont, hogy a mó dszerrel nyert meghatá rozá sok racioná lisan kritizá lható k (ebben a
vonatkozá sban Az államférfi elemzé se mé g tanulsá gosabb volna, mint A szofistáé). A
definı́ció nak pontosan rá kell illenie a meghatá rozandó tı́pusra, kellő ké ppen fel kell
bontania a keresett fajtá t magá ban foglaló á tfogó nemet, é s azon nemeknek, melyeken a
felosztá s sorá n á thaladtunk, belső egysé ggel bı́ró , termé szetes egé szeknek kell lenniü k.
Az utó bbi kö vetelmé ny azt mutatja, hogy a felosztá sos meghatá rozá s normatı́v, a
keresett dolog lé nyegé t tá rja fel, nem csupá n a szoká sos nyelvhaszná latot ı́rja le. [231]
A felosztá sos mó dszert nem minő sı́thetjü k puszta pro-pedeutiká nak, ugyanis az eljá rá s
a formá k termé szeté re vonatkozó ontoló giai megfontolá sokkal kapcsoló dik ö ssze. Nem
tekinthetjü k olyan heurisztikus segé deszkö znek sem, mely egy gyö keresen elté rő
megismeré si mó d, az ideá k lé nyegé nek intuitı́v megragadá sa felé kalauzolna
bennü nket.189 A Philéboszban Szó kraté sz a felosztá sos mó dszerrel kapcsolatban
kifejezetten holisztikus ismeretelmé letet fejteget: a hangok - melyek itt is a való sá g
alkotó elemeivel á llnak analó giá ban - fajtá kra tagoló dnak, é s egyikü ket sem lehetne
ö nmagá ban, az ö sszes tö bbi né lkü l megismerni (18 c7 - d2). A tudá s eszerint egy egé sz
tá rgyterü let struktú rá já nak ismerete. Egy forma ismereté nek szempontjá bó l
lé nyegbevá gó , hogy el tudjuk helyezni a vele rokon formá k kö zö tt, é s meg tudjuk tő lü k
kü lö nbö ztetni. Ebben az ismeretelmé letben nincs helye az apprehensio simplexnek,
ö nmagukban á lló , atomi tá rgyak nem-propozicioná lis megragadá sá nak.190 A monizmus
é s az atomizmus kritiká já nak fé nyé ben ez nem meglepő , hiszen az atomi tá rgyakat

186 Első pillantá sra nem tű nik elfogadhatatlannak, hogy a szofisztika alkotó é s szerző aspektussal is bı́r, de

Plató n megkö zelı́té sé nek inká bb megfelel az az elemzé s, mely szerint a szofista mint szofista megté vesztő
ké pmá sokat á llı́t elő , é s egy má sik mestersé g, a pé nzkeresé s ké pessé ge ré vé n tesz szert haszonra. Vö .
Állam 341 c skk.
187 Vajon emellett szá molnunk kell-e a formá k olyasfajta apriori ismereté vel is, melyre a Phaidón 72 e skk.

visszaemlé kezé s-elmé lete é pü l (vö . Menőn 80 c skk.)? Erre nem talá lunk utalá st (bá r a Phaidrosz 249 b sk.
az „egybefoglalá st" ö sszekö ti a visszaemlé kezé ssel). Alá bb amellett é rvelek, hogy a formá kra vonatkozó
tudá s A szofistában nem egyszerű objektumok intuitı́v megragadá sa, hanem a formá k kö zö tti viszonyok
ismerete. Ha azt felté telezzü k, hogy a felosztá s apriori ismeretekre is tá maszkodik, ezt a latens tudá st
szinté n a formá k alkotta há ló zat ismereteké nt kell é rtelmeznü nk.
188 Az atomon, atméton eidosz (229 d, vö . Phaidrosz 273 b) alatt nem é rthetü nk abszolú t é rtelemben

egyszerű entitá st. E formá knak tö bb tulajdonsá guk van, noha má r nem tartalmaznak tö bb termé szetes
osztatot.
189 Az emlı́tett é rtelmezé st ké pviseli pé ldá ul Cherniss 1944, 45. o. skk. é s Silverman 2002, 214. o. skk.
190 Nehamas 1999 (1984); McCabe 1994, 257-262. o.

Plató n: A szofista Oldal 123

felté telező ontoló giá k ö ncá foló nak bizonyultak.

6.3. A dialektika leı́rá sa (253 b9 - 254 b7)

A dialektiká ra vonatkozó fejtegeté s első lé pé sé ben (253 b9 - c3) a vendé g a
beszé dhangok é s a zenei hangok analó giá já ban kezdett gondolatmenetet fű zi tová bb:
ahogyan a beszé dhangok illetve a zenei hangok rendszeré ben való eligazodá shoz
szaké rtelem (tekhné) szü ksé geltetik, ú gy a való sá g alkotó ré szeinek egymá shoz való
viszonyá ra is tudá s (episztémé) vonatkozik. E tudá s alapjá n á llapı́thatjuk meg, hogy mely
nemek „vannak ö sszhangban" (szümphónei) egymá ssal, é s melyek „nem fogadjá k be" (ou
dekhetai) egymá st. Ugyancsak e tudá s mutatja meg, hogy [232] vannak-e olyan nemek,
melyek lehető vé teszik a vegyü -lé st (ezek az imé nti analó gia magá nhangzó inak megfe-
lelő i, melyek né lkü l a tö bbi hang sem alkothatna szó tagot) illetve az elkü lö nü lé st. A
vendé g e ké rdé se felé r egy ó vatos á llı́tá ssal.191
A kö vetkező lé pé sben a vendé g a nemek kö zö tti viszonyokra vonatkozó tudá st - a
dialektiká t - ö sszekapcsolja a felosztá s mó dszeré vel, melyet a dialó gus első ré szé nek
meghatá rozá sai mutattak be:
VENDEG: Nem azt mondjuk-e, hogy a dialektika teré n mű kö dő tudá s sajá tja, hogy nemek
szerinti felosztá sokat vé gez, é s sem azonos formá t nem tart kü lö nbö ző nek, sem azt, ami
kü lö nbö ző , nem vé li azonosnak? (253 d1 - 3)
Hogyan é rtsü k a formá k azonossá gá nak, illetve kü lö nbö ző sé gé nek ké rdé sé t? A 254 b -
255 e bizonyı́tá sai a vizsgá lt formá kró l olyan mondatok elemzé sé n keresztü l mutatjá k
ki, hogy kü lö ná lló entitá sok, melyek a ké rdé ses formá knak megfelelő prediká tumokat
tartalmaznak (ld. alá bb, 7). Itt azonban a felosztá s mó dszere szolgá l a formá k azo-
nossá gá nak, illetve kü lö nbö ző sé gé nek megá llapı́tá sá ra. A kö zö s nembe tartozó formá k
ré szben azonosak, ré szben kü lö nbö ző ek egymá stó l. Az államférfi egy eszmefuttatá sa
szerint a nem felosztá sá val kerü lhető el, hogy pé ldá ul a mé ré s tudomá nyá nak fajtá it
elhamarkodottan azonosnak gondoljuk, vagy é pp ellenkező leg, egymá stó l teljessé ggel
különbözőnek.192 [233]
A dialektika leı́rá sá nak legé rdekesebb é s egyszersmind legrejté lyesebb ré sze hasonló
gondolatot fogalmaz meg, bá r nem az azonossá g é s a kü lö nbö ző sé g, hanem az egysé g é s
a sokasá g fogalmaira tá maszkodik (de ld. 253 d7).
VENDEG: S nemde, aki ezt ké pes megtenni, az kellő ké ppen é szreveszi
(1) azt az egy formá t, mely sok dolgon á t, melyek mindegyike kü lö ná ll, mindenü tt
szé tterjeszkedik, é s
(2) a sok, egymá stó l kü lö nbö ző formá t, melyeket egy forma ö vez kı́vü lrő l, é s megint csak
(3) azt az egy formá t, mely sok egé szen á t egyben kapcsoló dik ö ssze, é s
(4) a sok formá t, melyek teljesen el vannak kü lö nı́tve.
Ebben á ll annak a tudá sa, hogy miké nt dö ntsü k el nemek szerinti megkü lö nbö zteté sekkel,
mennyiben ké pes mindegyikü k kö zö ssé gre lé pni má sodikkal, é s mennyiben nem. (253 d5
- e2)
Egyes kutató k ké tsé gbe vonjá k, hogy e leı́rá snak bá rmi kö ze lenne a diaireszisz

191 Fentebb (5.2.) emlı́tettem, hogy az első problé má t ké tfé leké ppen foghatjuk fel: (1) elő fordulhat-e ké t
forma ugyanazon egyedi dologban?; (2) lehet-e egy elemibb forma egy komplexebb forma alkotó ré sze? A
dialektika tá rgyalá sá nak szempontjá bó l első sorban (2) relevá ns: ezt a fajta relá ció t a felosztá s
mó dszeré vel vizsgá lhatjuk, mely a kö vetkező fejtegeté sben jelentő s szerepet já tszik (vö . 253 b12 sk. é s e1
sk.). A má sodik ké rdé s kapcsá n szó esett arró l, hogy a vendé g elmé leté ben a vegyü lé sé rt minden
bizonnyal a lé tező , az elkü lö nü lé sé rt pedig a kü lö nbö ző formá ja felelő s.
192 284 e - 285 a; vö . mé g 278 b5 – c1 (az utó bbi szö veghelyen nem ké t forma egymással való ré szleges

azonossá gá ró l é s kü lö nbö ző sé gé rő l van szó , hanem az egyes formá k ö nazonossá gá ró l é s má soktó l való
kü lö nbö ző sé gé rő l).
Plató n: A szofista Oldal 124
mó dszeré hez,193 ez azonban megı́té lé sem szerint alaptalan (ld. kü l. 253 d1 - 3; e1 sk.). A
szoká sosabb megkö zelı́té s a szö vegré szt a felosztá ssal hozza kapcsolatba, de ezen belü l
szá mtalan elté rő é rtelmezé si javaslat szü letett.194 A dialektiká t e leı́rá s nem ismeretek
ké sz rendszereké nt, hanem ké pessé gké nt, elemzé si mó dszerké nt mutatja be. A vendé g
nem pusztá n a felosztá sos meghatá rozá s eljá rá sá t, hanem az eljá rá s alapjá ul szolgá ló
ontoló giai struktú rá t is á ttekinti. Hogyan fest a dialektikus szeme elé tá ruló lá tvá ny?
[234]
(1) Az „egy forma" (mia idea) tetsző leges á tfogó nem. A felosztá s emlı́té sei
egyé rtelmű vé teszik, hogy nem a lé tező hö z é s a kü lö nbö ző hö z hasonló „mindent á tható "
formá kra kell gondolnunk, hanem egyszerű generikus ideá kra.195 Ezt a kö zö s karaktert
tö bb kü lö ná lló specifikus formá ban196 vesszü k é szre. A vizsgá ló dá s mindvé gig formá k
kö ré ben tö rté nik. A felosztá sos meghatá rozá sok első lé pé se egyfajta elő zetes
„egybefoglalá s", mellyel egy tá g, á tfogó nemet jelö lü nk ki. Ezen a mó don kaptuk meg
pé ldá ul az alkotó , illetve a szerző mestersé g nemeit (219 a - c), vagy a szé tvá lasztá s
mű vé szeté t (226 b sk.). Ilyenkor az adott nembe tartozó formá k kö zü l elé g csak
né há nyat megemlı́tenü nk.
(2) Errő l az egy formá ró l azonban az derü l ki, hogy szá mos elő fordulá sá ban nem
pontosan ugyanolyan, hanem sok egymá stó l kü lö nbö ző alakvá ltozatot foglal magá ban.197
E belső tagoló dá st mutatja meg a nem felosztá sa.198 [235]
3) Ugyanazt az egy á tfogó ideá t, amelynek kutatá sá ba belefogtunk, nem csupá n
tagoló dá sá nak, hanem sajá tos egysé gé nek szempontjá bó l is megvizsgá lhatjuk. A
generikus forma „sok egé szen", komplex, tová bb tagolható formá n hú zó dik keresztü l,199

193 Gó mez-Lobo 1977 rekonstrukció ja szerint a leı́rt ontoló giai szerkezet nem fajtá k kö zö tti genus-species

viszony, hanem a mindent á tható formá kban - a lé tező ben é s a kü lö nbö ző ben - való részesedés, mely a
formá k egymá ssal való kompatibilitá sá t, illetve inkompatibilitá sá t magyará zza. - F.zt a megkö zelı́té st az a
felfogá s motivá lja, mely szerint a felosztá s egyszerű é s filozó fiailag teljessé ggel é rdektelen klasszifiká ció s
mó dszer, szemben a mondatelemzé s mó dszeré vel, melyet a vendé g a konstruktı́v metafizikai
fejtegeté sben alkalmaz (vö . Ryle 1966, 136. o. skk.; Ackrill 1997/1970 vitá ba szá ll e né zettel).
194 Né há ny az é rdekesebbek kö zü l: Stenzel 1931, 62-71. o.; Cornford 1935, 266-268. o.; Lloyd 1965

(1954); Bluck 1971, 125-131. o.

195 kata gené diaireiszthai, 253 dl; diakrinein kata genosz, 253 e2. Egyes kommentá torok tudni vé lik, hogy

melyik („mindent á tható ") formá ró l van szó az egyes szakaszokban (Stenzel, Gó mez-Lobo), e
magyará zatok azonban nem tö bbek puszta talá lgatá sná l. A mindent á tható formá kban a tö bbi forma
részesedik, szö vegré szü nkben viszont nem talá lunk utalá st ré szesedé s-relá ció kra. Szoká s a 253 d8
periekhomenasz szavá ra hivatkozni, mely a 250 b9-ben a mozgá snak, illetve a nyugalomnak a lé tező ben
való ré szesedé sé re vonatkozik. Am a periekhein nem a ré szesedé s terminusa, nyugodtan jelenthet genus-
species viszonyt is (Timaiosz 31 a; vö . 31 c). Ugy vé lem, a dialektika leı́rá sá ban is ez a helyes é rtelmezé s.
196 Tö bbek szerint a vizsgá ló dá s kiinduló pontjá t egyedi dolgok adjá k. A grammatikai é rv, mely szerint a

szö vegré szben az ideá kra nő nemű kifejezé sek utalnak, „a sok kü lö ná lló dolog" viszont semleges nemű
(253 d6), nem perdö ntő , hiszen a 253 d1-ben a semleges nemű eidosz szerepelt. A 253 el - melyben az
ugyancsak semleges nemű hekaszta alakot talá ljuk - ugyancsak formá k vagy nemek, nem pedig egyedi
dolgok egymá ssal való kö zö ssé gé re vonatkozik. Az államférfi 278 c4 sk. en heterói dieszpaszmenói
kifejezé se egyé rtelmű en specifikus formára utal, melyben jelen van a ké rdé ses generikus forma.
197 Ké rdé s, hogy mié rt „kı́ vü lrő l" fogja kö rü l az egy forma a beletartozó speciá lisabb formá kat. A kifejezé s

azt sugallja, hogy az á tfogó forma olyan egé sz, amely tö bb, mint ré szeinek ö sszessé ge: meghatá rozott
struktú rá val bı́ró , tagolt egysé g.
198 Az államférfi 284 e - 285 b szoros pá rhuzamot mutat a dialektika itteni leı́rá sá val. A vendé g - mint az

imé nt lá ttuk - ott is emlı́ti a formá k azonossá gá nak, illetve kü lö nbsé gé nek ké rdé sé t, majd a felosztá s mó d-
szeré nek né gy mozzanatá t kü lö nı́ti el. vé gü l megjegyzi, hogy az eljá rá s arra szolgá l, hogy já rtasabbá
vá ljunk a dialektiká ban (286 d5-7). Az eljá rá s első ké t lé pé sé t Az államférfi pontosan ú gy ı́rja le, mint A
szofista: (i) elő szö r sok dolog (forma) valamilyen kö zö s voná sá t (koinónia) vesszü k é szre, á m (ii) addig
nem szabad nyugodnunk, mı́g meg nem pillantjuk benne az ö sszes kü lö nbsé get (diaphorasz), amennyi
csak forrná k szerinti tagoló dá sá ban (ere eideszin) benne rejlik.
199 Az „egé sz" (holon) a dialó gusban „kö ztes" nemeket szokott jelenteni (219 c2; 219 e1; 221 b6; 267 c2;

Plató n: A szofista Oldal 125

á m egysé get alkot. Ez az egybefoglalá s - szemben a vizsgá lat (1) lé pé sé vel - má r a genosz
belső szerkezeté nek ismereté ben tö rté nik.200
(4) Az elő ző lé pé sben leı́rt egybefoglalá sbó l bizonyos formá k - azok, melyek kö zö tt nem
á ll fenn való di rokonsá g - kimaradnak, ı́gy ezek a formá k „teljesen el vannak kü lö nı́tve" a
vizsgá lt á tfogó egysé gtő l. Az a szerkezet, mely a felosztá s é s egybefoglalá s eljá rá sá nak
alapul szolgá l, nem alkot piramist, nem fut ö ssze egyetlen pontban (ı́gy a lé tező sem
neme a tö bbi formá nak): tö bb egymá s mellé rendelt á tfogó nemmel kell szá molnunk.201
E ré szleteket illető en persze sok a bizonytalansá g.202 [236]
Az idé zet utolsó mondata szerint az ismertetett eljá rá s megmutatja, mennyiben ké pesek
egymá ssal kö zö ssé gre lé pni az egyes dolgok (formá k), é s mennyiben nem. Ugyanazon
nemen belü l az egyes formá k bizonyos tekintetben kö zö ssé gben vannak egymá ssal, má s
tekintetben nem. A vizsgá lt á tfogó nemmel sok formá nak nincsen kö zö ssé ge (4).
Elkü lö nü lé sü k azonban csak annyit jelent, hogy nem fű zi ő ket genus-species viszony az
illető nemhez. Má s vonatkozá sban minden egyes forma minden má s formá val
relá ció ban á ll, má r csak azé rt is, mert kü lö nbö zik a tö bbiektő l, é s mert ugyanú gy
ré szesedik a lé tező ben, mint azok.
A dialektika leı́rá sa szerint egy forma megismeré se - aká r egy specifikus formá ró l van
szó , mint az ember, aká r egy á tfogó nemrő l, mint az é lő lé ny - felté telezi, hogy tisztá zzuk
a vele rokon formá khoz való viszonyá t. Az egyes formá kat nem ö nmagukban, hanem egy
bonyolult struktú ra ré szeké nt ragadhatjuk meg. Szö vegré szü nk e holisztikus
ismeretelmé let mellett egy hangsú lyos ontoló giai té telt is tartalmaz. A formá k
mindegyike egy é s sok: az á tfogó forma egysé get alkot, de fajtá kra tagoló dik, a specifikus
forma pedig olyan egysé g, melyet egyes voná sai ö sszekö tnek az adott nembe tartozó
tö bbi formá val, má sok megkü lö nbö ztetnek tő lü k. A Philéboszban a dialektiká ra
vonatkozó okfejté s ugyanı́gy metafizikai vonatkozá ssal is bı́r: a felosztá s mó dszeré nek
az az alapja, hogy minden egyes lé tező egy é s sok, magá ban foglalja a hatá r é s a
hatá rtalan princı́piumait (16 c).
Ezek utá n nem lehet ké tsé gü nk afelő l, hogy a diaireszisz hozzá tartozik a dialektiká hoz,
é s é rthető vé vá lik az is, hogy mié rt tulajdonı́t a ké sei Plató n oly nagy é rté ket e
mó dszernek. Ez a szö veg sem á llı́tja azonban, hogy a felosztá s é s az egybefoglalá s a
dialektika egyedüli mó dszerei volná nak. A 254 b skk. metafizikai fejtegeté se nem a
felosztá st, hanem a mondatelemzé s eljá rá sá t alkalmazza. Semmi okunk arra, hogy ezt a
fajta vizsgá ló dá st kizá rjuk a dialektiká bó l, hiszen itt ugyancsak a formá k „kö zö ssé ge" a
ké rdé s (254 c5 sk.). Megkocká ztathatjuk azt a feltevé st is, hogy az aporetikus
vizsgá ló dá s é rvelé si [237] mó dja szinté n a dialektiká hoz sorolható . Erre nincs kö zvetlen
szö vegszerű bizonyı́té k. A felosztá s é s egybefoglalá s mó dszere á ltal felté telezett
ontoló giá t azonban é pp e cá folatok alapozzá k meg: né lkü lü k sem formá kró l, sem formá k
kö zö tti viszonyokró l, sem a formá kat ö sszekapcsoló , illetve elvá lasztó princı́piumokró l

vö . Az államférfi 258 e6, 280 c9); elké pzelhető , hogy a 253 c3-ben az „egé szeket" a legá tfogó bb nemekre is
vonatkoztathatjuk. Esetleg a legspecifikusabb formá kat is tekinthetjü k egé szeknek, amennyiben szá mos
egyedi dolog ré szesedik bennü k, vö . Moravcsik 1992, 222. o.
200 Ezt a szakaszt Az államférfi 285 b szinté n emlı́ti: (iii) amikor hasonló tlansá gok (anomoiotétasz) tű nnek

elé nk sokasá gokban, addig nem nyugszunk, mı́g (iv) valamennyi rokon dolgot egyetlen hasonló sá gon
belü l el nem kerı́tjü k (entosz miasz homoiotétosz herxasz), é s egy nembe nem foglaljuk (genousz tinosz
ousziai peribalétai).
201 Az államférfi pá rhuzamos fejtegeté se nem té r ki kü lö n arra, hogy az egybefoglalá sbó l az oda nem

tartozó formá kat ki kell hagynunk (persze ez kö vetkezik abbó l, hogy csak a rokon formá k kerü lnek be a
genoszba, 285 b5).
202 Pé ldá nak oká é rt Cornford 1935, 267. o. sk. é pp fordı́tva é rti a ké t mondatpá r szerepé t: szerinte (1) é s

(2) az egybefoglalá st, (3) é s (4) a felosztá st ı́rja le.

Plató n: A szofista Oldal 126
nem beszé lhetné nk.
A fejtegeté s zá ró megjegyzé sek nem szorulnak ennyire ré szletes magyará zatra. Meg kell
viszont vizsgá lnunk, hogyan illeszkedik a dialektika leı́rá sa a dialó gus egé szé be.
Első ké nt egy egyszerű ö sszefü ggé st emlı́thetü nk. A dialó gus kiinduló ké rdé se az volt,
hogy megkü lö nbö ztethetjü k-e egymá stó l a szofistá t, az á llamfé rfit é s a filozó fust (217 a).
Ebben a ré szben a vendé g szembeá llı́tja a filozó fust é s a szofistá t: az egyik a való di
lé tező t, a formá k ragyogó , isteni birodalmá t kutatja, a má sik a való tlan, a nem-lé tező
sö té tjé ben bujká l (253 e - 254 b).203 A dialektika leı́rá sa emellett hozzá kapcsolja a keret
felosztá sait a kö zé pré sz metafizikai fejtegeté sé hez. Eleinte mé g nem sejthettü k, hogy
milyen komoly ismeretelmé leti é s ontoló giai megfontolá sok hú zó dnak meg e mó dszer
há tteré ben. Itt derü l fé ny a felosztá sok mö gö tt rejlő teó riá ra.
A dialektika leı́rá sá nak a dialó gus kö zé pré szé n belü l is kulcsszerepe van. E szö vegré sz
nem kité rő , hanem a fő argumentum egyik forduló pontja. Mindeddig az ontoló giai
vizsgá ló dá s teljes á ltalá nossá gban folyt, a mindenkori vitapartner - nem pedig a plató ni
ontoló gia - premisszá i alapjá n. Az atomizmus cá folatá ban a vendé g (leszá mı́tva az ideá k
bará tainak né zeté re való utalá sokat) mé g mindig kı́nosan kerü li a nemek é s formá k
terminoló giá já t. A dialektika tá rgyalá sa ebben a tekintetben é les hatá rt jelent: innentő l
van szó nemek és formák vegyü lé sé rő l (253 b9 skk,). E terminoló giai vá ltá s jelzi, hogy a
vendé g a kö vetkező kben má r tá maszkodni fog a cá folatok ú tjá n megalapozott ontoló giai
té telekre. Miutá n belá ttuk, hogy a [238] monizmus tarthatatlan, hogy meg kell
kü lö nbö ztetnü nk a formá kat é s az egyedi dolgokat, é s hogy a formá k „vegyü lnek"
egymá ssal, nincs akadá lya annak, hogy a formá k vilá gá nak a 253 d sk. á ltal leı́rt
szerkezetet tulajdonı́tsuk. A való sá g alapszerkezeté nek e vı́zió ja kö zponti helyet foglal el
Plató n ké sei filozó fiá já ban. Az imé nt amellett é rveltem, hogy a dialektika leı́rá sa genus-
species viszonyokat taglal. Ehhez azonban hozzá kell fű znü nk, hogy a vizsgá lt szö vegré sz
a „mindent á tható " formá kra is rá irá nyı́tja a figyelmet, melyekben minden egyes forma
szü ksé gké ppen részesedik (noha nem okvetlenül fajtája azoknak).204 Ezek a kitü ntetett
formá k teszik lehető vé , hogy a formá k struktú rá ba - genus-species viszonyokba -
rendező djenek. A dialektika tá rgyalá sa e struktú rá t vá zolja fel, de ez termé szetszerű leg
elvezet a mindent á tható formá k mé g alapvető bb problé matiká já hoz, mely a konstruktı́v
metafizikai fejtegeté s kö zé ppontjá ban á ll.

7. A formák mint predikátumok megfelelői (254 b - 255 e)

A dialektika tá rgyalá sá nak vé gezté vel a vendé g ö sszefoglalja az eddigi legfontosabb
eredmé nyeket, é s megadja a kö vetkező fejtegeté s programjá t:
VENDEG: Nos tehá t, minthogy megá llapodtunk abban, hogy a nemek kö zü l né melyek
hajlandó k kö zö ssé gre lé pni egymá ssal, né melyek pedig nem, é s egyesek csak kevesekkel,
má sok viszont sokakkal, vé gü l né melyeket semmi sem akadá lyoz abban, hogy aká r az
[239] ö sszeset á thatva mindegyikkel kö zö ssé gre lé pjenek, ezek utá n a kö vetkező mó don
vizsgá ló dva kö vessü k tová bb é rvelé sü nk meneté t. Ne az ö sszes formá kra vonatkozó lag
vé gezzü k a kutatá st, nehogy a sok kö zö tt ö sszezavarodjunk, hanem (1) vá lasszunk ki

203 Az utó bbi kité tel arra vonatkozik, hogy a szofista a nem-lé tező megoldhatatlannak tű nő aporiá ival
vé dekezik azzal a vá ddal szemben, hogy pusztá n lá tszattudá ssal bı́r, é s hogy hamis beszé dé vel meg-
té veszti hallgató it (ld. 1.1.).
204 A fejtegeté s elejé n a vendé g emlı́ti a vegyü lé s, illetve az elkü lö nü lé s okai gyaná nt szolgá ló „mindent

á tható " formá kat (253 c1 - 3). A felosztá s mó dszere a formá k azonossá gá t é s kü lö nbsé gé t tisztá zza (253
d1 sk.). A 253 d sk. az egysé g é s a sokasá g ö sszefonó dá sá t hangsú lyozza: ebbő l - minden é rtelmezé si
nehé zsé g ellené re - vilá gosan kiderü l, hogy a formá k mindegyike egy é s sok, komplex egysé g. (A vendé g a
dialektikus kutatá sá nak tá rgyait, a formá kat a 254 a8 sk.-ban „a lé tező formá ja" né v alatt foglalja ö ssze,
á m a kifejezé s itt tá gabb é rtelemben á ll, mint a 254 b skk. okfejté sé ben, melyben a lé tező egyetlen formá t
jelent.)
Plató n: A szofista Oldal 127
 né há nyat azok kö zü l, amelyeket a legfontosabbaknak mondanak, (2) s né zzü k meg elő szö r,
hogy milyen mindegyikü k, (3) azutá n pedig, hogy miké nt á ll a dolog velü k az egymá ssal
való kö zö ssé g ké pessé gé nek tekinteté ben, hogy (4) ily mó don, mé g ha nem tudjuk is teljes
vilá gossá ggal megragadni a lé tező t é s a nem-lé tező t, legalá bb ne maradjunk adó sok a
szá madá ssal rá juk vonatkozó lag, amennyire ezt jelenlegi vizsgá ló dá sunk mó dja megen-
gedi - há tha valamiké ppen sikerü l bü ntetlenü l szabadulnunk, noha azt á llı́tjuk, hogy a
nem-lé tező valóban nem-lé tező . (254 b8 – d2)
Az e fejezetben elemzendő é rvelé s a kitű zö tt feladatok kö zü l az első kettő t teljesı́ti: a
nemek kivá lasztá sá t é s „milyensé gü k" vizsgá latá t (254 b - 255 e). (1) A lé tező vel
kapcsolatos aporiá kbó l kiderü lt, hogy a mozgá s, a nyugvá s é s a lé t há rom kü lö n dolog
(250 b sk.). A vendé g a 254 d4-tő l a mozgá st, a nyugalmat é s a lé tező t formá k, mé ghozzá
„igen nagy" vagy „igen fontos" nemek (megiszta gené)205 gyaná nt kezeli. Mivel három
formá ró l van szó , szü ksé ges felté teleznü nk, hogy mindegyikü k különböző a tö bbitő l,
ö nmagá val viszont azonos. Ennek a [240] té nynek a magyará zatá ra a vendé g ké t tová bbi
formá t vezet be, az azonost é s a kü lö nbö ző t, é s bizonyı́tja, hogy e ké t forma az eddigi
há rom egyiké vel sem esik egybe. Az eredeti há rom forma viszonyainak vizsgá latá hoz ez
utó bbi kettő t is mindenké ppen be kell vonnunk az elemzé sbe. (2) Az elő ző fejezetben
lá ttuk, hogy egy forma neve utalhat egyré szt a formá ban ré szesedő dolgokra, má sré szt
magá ra a formá ra, arra a való s tulajdonsá gra, amely a formá ban ré szesedő dolgok
osztá lyá t kijelö li. Az ö t nagy nem kü lö ná lló voltá t alá tá masztó bizonyı́tá sok megmu-
tatjá k, hogyan mű kö dnek a formá k az utó bbi é rtelemben vé ve. A vendé g itt ú j
mó dszerhez nyú l: olyan mondatokat vizsgá l, melyeknek á llı́tmá nya a „van", a „mozog", a
„nyugszik", az „azonos", valamint a „kü lö nbö ző ". Noha a mondatok szerkezeti
elemzé sé re, a né v é s ige megkü lö nbö zteté sé re csak jó val ké ső bb kerü l sor (261 d skk.), a
vendé g de facto má r a metafizikai fejtegeté sben a nyelv-analı́zis - mondatok elemzé se -
eljá rá sá t alkalmazza, é s ebbő l von le ontoló giai kö vetkezteté seket. Arra a ké rdé sre, hogy
milyen a ké rdé ses formá k mindegyike (poia bekaszta esztin), ú gy kapunk vá laszt, ha
megvizsgá ljuk, hogyan viselkednek a formá knak megfelelő terminusok kü lö nfé le
mondatok predikátumaként. Az é rvelé s minden esetben azt mutatja meg, hogy a
ké rdé ses prediká tumok jelenté se kü lö nbö ző . Ez szolgá l annak bizonyı́tá sá ra, hogy a
vizsgá lt formá k kü lö ná lló entitá sok,206 ami csak ú gy lehetsé ges, hogy mindegyikü k
ré szesedik a kü lö nbö ző formá já ban (254 e4; 255 e3 - 6).
A fejtegeté s e szakasza né gy bizonyı́tá st tartalmaz:
(I) A lé tező , a nyugalom é s a mozgá s három forma, melyek mindegyike különbözik a
má sik kettő tő l, ö nmagá val viszont azonos (254 d4 - e1).
(II) Az azonos é s a kü lö nbö ző nem nyugalom é s nem mozgá s (255 a4 - b7). [241]
(III) Az azonos é s a lé tező nem egyek; az azonos tehá t egy negyedik forma (255 b8 - c8).

205 A megiszta gené kifejezé s utalhat egyszerű en arra, hogy a ké rdé ses nemek az elő dö k ontoló gai

né zeteinek vizsgá latá ban fontosnak bizonyultak, vagy arra, hogy ilyen vagy olyan mó don sok má s nemmel
„kö zö ssé gre lé pnek". Az utó bbi nem jelenti, hogy kategó riá kró l, minden má s fajtá t magukban foglaló
nemekrő l volna szó . Elő szö r is, a „nagy nemek" listá ja nem kimerı́tő . Má sodszor, a kö vetkező é rvekben a
genus-species viszony cseké ly szerepet já tszik (de ld. 257 c7 skk.). Persze a vizsgá lt formá knak lehetnek
fajtá i: a 255 c14 - d5 a lé tező nek ké t fajtá já t kü lö nı́ti el, a 257 c7 skk. a kü lö nbö ző ré szeit emlı́ti, a Törvé-
nyek 893 b1 skk. pedig hosszan tá rgyalja a mozgá s fajtá it. Vé gü l a „legnagyobb" jelző t nem vehetjü k
szigorú é rtelemben: a megiszton genosz a felosztá sokban tö bb alfajt tartalmazó nemet jelentett, de nem
legfelső nemet, mely má r nem sorolható má s genosz alá (222 b; 229 b; vö . 220 b). A „legnagyobb nemek"
olyan mó don sem felté tlenü l vegyü lnek minden má s formá val, mint a „mindent á tható " formá k, melyek-
ben minden má s forma szü ksé gké ppen részesedik. A lé tező , az azonos é s a kü lö nbö ző mindent á tható
formá k, de a mozgá s é s a nyugalom nem azok (vö . 4.3.).
206 Való szı́nű leg egyedül e krité rium alapjá n nem vezethetü nk be formá kat: lá ttuk, hogy nem minden

jelenté ssel bı́ró szó nak felel meg forma, é s nem minden formá ra van kü lö n szavunk (6.1.). Ké rdé s persze,
milyen tová bbi krité riumokkal kell szá molnunk.
Plató n: A szofista Oldal 128
(IV) A „kü lö nbö ző " é s a „lé tező " nem egyetlen forma ké t megnevezé se; a kü lö nbö ző
tehá t egy ötödik forma (255 c9-e7).207
A kommentá torok az é rvelé snek szá mos pontjá t gyanú ba fogtá k. A szö vegré sznek csak
akkor kaphatjuk koherens olvasatá t, ha azt felté telezzü k, hogy a vendé g tö bbfé le
mondattı́pussal dolgozik.

7.1. A lé tező , a mozgá s é s a nyugalom (254 d4 - el)

Az első bizonyı́tá s a 250 a - c é rvelé sé re tá maszkodik, mely má r a nyelvi elemzé si
mó dszert is felvillantotta. A há rom forma kü lö ná llá sá t az igazolja, hogy a mozgá s é s a
nyugalom nem „vegyü lnek" egymá ssal,208 a lé tező vel viszont igen. Ezt a kö vetkező
mondatok vizsgá latá bó l lá thatjuk be:
(1) A mozgá s nyugszik.
(2) A nyugalom mozog.
(3) A mozgá s van (...).
(4) A nyugalom van (.. .).209
Az első ké t mondat hamis (254 d7 sk.), a má sodik kettő igaz (254 d10). A „nyugszik", a
„mozog" é s a „van" kifejezé seknek ezek szerint elté rő jelenté ssel kell bı́rniuk, [242]
amibő l levonhatjuk a kö vetkezteté st, hogy a nekik megfelelő formá k kü lö nbö znek
egymá stó l.
Ezen egyszerű mondatká k interpretá ció ja ké t pontban bizonytalan. Az egyik - jelen
é rvelé s szempontjá bó l kevé sbé fontos - ké rdé s, hogy az utó bbi ké t mondat vanja teljes,
egzisztenciá lis haszná latban á ll-e, vagy pedig konnektı́v lé tige, mely mellé valamilyen
kiegé szı́té st kell odaé rtenü nk. A má sik, lé nyeges problé ma az, hogy a mondat alanya
magát a formát vagy a formában részesedő dolgokat jelö li-e meg. Az elő bbi esetben a
bizonyı́tá s nem á llna meg. Az aporetikus vizsgá ló dá sbó l vilá gosan kiderü lt, hogy a
formá k nyugvók (ld. fent, 4.2.). Ennek a mozgá s formá já ra is igaznak kell lennie, vagyis
ebben az é rtelmezé sben (1) igaz. A fonná k mozdulatlansá ga a plató ni metafizika
alapté tele, melyet A szofista sem bı́rá l felü l. Ha viszont a „mozgá s" é s a „nyugalom"
alanyok nem megnevező , hanem generalizáló haszná latban á llnak (vagyis nem magá ra a
formá ra, hanem a benne ré szesedő dolgok ö sszessé gé re utalnak),210 akkor (1) é s (2)
egyformá n hamis lesz, ahogyan ezt az é rvelé s megkı́vá nja. A megfelelő idő -, aspektus- é s
relá ció beli megszorı́tá sokat figyelembe vé ve nem mondhatjuk, hogy mindaz, ami mozog,
egyszersmind nyugszik, é s viszont. Egy má sik hasonló magyará zat szerint nem az alany,
hanem az egé sz mondat szerkezete, a predikáció módja felelő s a szoká sos prediká ció któ l
való elté ré sé rt. A formá kra vonatkozó szoká sos prediká ció k azt á llı́tjá k, hogy az
alanyké nt á lló forma azzal a tulajdonsá ggal bı́r, melyet a prediká tumnak megfelelő
forma magyará z (pl. „az igazsá gossá g ö rö kké való "). Az olyan mondatok, melyeknek
alanya forma, a fentebb (6.1.) má r emlı́tett „pá li prediká ció k" gyaná nt is
é rtelmezhető k.211 A pá li prediká ció k [243] jelenté se, hogy minden dolog, ami ré szesedik

207 Sem az azonos é s a kü lö nbö ző , sem a nyugalom é s a mozgá s kü lö ná llá sa mellett nem talá lunk é rvet. Az
utó bbi pá rost a vendé g ellentétekként kezeli (enantiótata alléloisz, 250 a8 sk.), melyek nyilvá nvaló an nem
esnek egybe. Az elő bbi pá r eseté ben is ugyanez a magyará zat, ld. Parmenidész 146 d8; 148 a6 skk.; 159 a6
sk. Vö . van Eck 2000, IV. fejezet.
208 Az é rvelé s tö bb ponton hivatkozik arra, hogy a mozgá s é s a nyugalom ellentétek (enantia); 250 a8 skk.;

252 d6 -10; 254 d7 sk.; 255 a7 - b1; 255 e11 - 14, 256 b6 - c2. Az alá bbiakban vá zolt é rtelmezé si
problé má k mindezen szö vegeket é rintik.
209 Plató n itt nem ı́rja le e né gy mondatot, de kevé s ké tsé gü nk lehet arró l, hogy ezekre kell gondolnunk

(vö . a 250 a - c pá rhuzamos fejtegeté sé t).

210 A megnevező é s a generalizá ló haszná lat megkü lö nbö zteté sé hez ld. Bostock 1984, 104. o.
211 A kifejezé s az IKor 13,4-7-re utal. Pé ldá nak oká é rt „a szeretet hosz-szú tű rő " mondat azt á llı́tja, hogy

Plató n: A szofista Oldal 129

az alanyké nt á lló formá ban, szü ksé gké ppen az á llı́tmá nynak megfelelő formá ban is
ré szesedik.212 Pá li prediká ció ké nt é rtve (1) a kö vetkező hamis á llı́tá st adja: minden
dolog, ami nyugszik, szü ksé gké ppen mozog. Az é rvelé s csak akkor mű kö dik, ha
valamennyi mondat pá li prediká ció , vagy ha mind a né gy mondat alanya generalizá ló .213
Ha az utolsó ké t mondat szoká sos prediká ció t fejezne ki (azt, hogy a mozgá s, illetve a
nyugalom formái lé teznek, vagy hogy valamilyen attribú tummal bı́rnak), nem
vonhatná nk le a kı́vá nt kö vetkezteté st a há rom á llı́tmá ny jelenté sbeli elté ré sé re é s a
nekik megfelelő formá k kü lö nbsé gé re vonatkozó lag. [244]

7.2. A mozgá s, a nyugalom, az azonos é s a kü lö nbö ző (255 a4 - 255 b7)
A má sodik bizonyı́tá s, amely azt kı́vá nja megmutatni, hogy a mozgá s é s a nyugalom,
illetve a kü lö nbö ző é s az azonos pá rjai nem esnek egybe, má r kevé sbé egyszerű . A
vendé g fejtegeté sé bő l ugyanazok a hamis mondatok adó dnak (255 a7 - b1), mint az
imé nt:
(1) A mozgá s nyugszik.
(2) A nyugalom mozog.
A kö vetkező mondatok viszont igazak (255 b3, vö . 254 d14 sk.):
(3) A mozgá s azonos (ö nmagá val).
(4) A mozgá s kü lö nbö ző (má s dolgoktó l).
(5) A nyugalom azonos (ö nmagá val).
(6) A nyugalom kü lö nbö ző (má s dolgoktó l).
Az argumentum lé nyege megint csak az, hogy a mondatok igazsá gé rté ké nek kü lö nbsé ge
a prediká tumok jelenté sé nek kü lö nbsé gé t igazolja; ebbő l kö vetkezik, hogy az azonos é s
a kü lö nbö ző formá i má sok, mint a mozgá s é s a nyugalom formá i. Az é rvvel kapcsolatban
a kö vetkező ellenveté s fogalmazható meg. Az első ké t mondat - mint az imé nt lá ttuk -
csak abban az esetben lesz egyará nt hamis, ha nem a mozgá s, illetve a nyugalom
ideá já ró l tesznek á llı́tá st, hanem a bennü k ré szesedő dolgokró l (vagyis ha alanyuk
generalizá ló kifejezé s, vagy ha a mondatok pá li prediká ció k). Má rmost (3-6) eseté ben
okunk van felté telezni, hogy szoká sos prediká ció t fejeznek ki: egyré szt a bizonyı́tá s
egé sze annak igazolá sá ra irá nyul, hogy a vizsgá lt ö t forma kü lö ná lló entitá s (254 d14
sk.), má sré szt ké ső bb ugyanezen mondatok szoká sos prediká ció kké nt é rtendő k.214 Az

mindazok, akikben szeretet van, egyben okvetlenü l hosszú tű rő k is, nem pedig a szeretet absztrakt tulaj-
donsá gá ra vonatkozik. - Vlastos 1973 (1970) fontos cikké nek, mely a formá kró l szó ló mondatok
ké té rtelmű sé gé nek problé má já ra rá irá nyı́totta a figyelmet, az a fő té zise, hogy Plató n nincsen tudatá ban a
kü lö nbsé gnek, ide-oda csú szká l a ké tfé le interpretá ció kö zö tt - e zavar tö bbek kö zö tt jelen esetben is
hibá s é rvelé st eredmé nyez.
212 Pé ldá ul „az ember é lő lé ny" mondat ebben az olvasatban azt jelenti, hogy „minden dolog, ami ember,

szü ksé gké ppen é lő lé ny".

213 Felvethető , hogy „a mozgá s nyugszik", illetve „a nyugalom mozog" mondatok az (I) é s a (II)

bizonyı́tá sban nem pá li prediká ció k vagy generalizá ló mondatok, hanem pusztá n a ké t forma
kompatibilitását á llı́tjá k (hamisan): „né mely x (ugyanazon idő ben, vonatkozá sban é s relá ció ban) nyugszik
é s mozog". Ez a magyará zat nem zá rható ki, á m bizonyos é rvek ellene szó lnak. (1) A „mozgá s", illetve a
„nyugalom" nemei alatt nyelvileg ké zenfekvő bb a mozgó , illetve a nyugvó dolgok összességét é rtenü nk,
mint némely mozgó , illetve nyugvó dolgot. (2) E hamis mondatok olyan igaz mondatokkal á llnak szemben,
melyek nem csupá n a mozgó , illetve a nyugvó dolgok né melyiké re, hanem ö sszessé gü kre é rvé nyesek („a
mozgá s/a nyugalom van/azonos/kü lö nbö ző "). Mivel nem tö rté nik utalá s arra, hogy a kontrasztba á llı́tott
mondatok má s é s má s kvantifiká ció val é rtendő k, egyszerű bb azt felté teleznü nk, hogy kizá ró lag
prediká tum-terminusaik tekinteté ben kü lö nbö znek egymá stó l. A 254 b - 255 e bizonyı́tá sairó l adott
é rtelmezé sem szempontjá bó l első sorban az az é rdekes, hogy a vizsgá lt mondatok alanya a ké rdé ses
formá ban részesedő dolgokra, é s nem magá ra a formá ra vonatkozik. Az, hogy az ö sszesre-e vagy csak
né melyikre, kevesebbet szá mı́t. Pelletier 1990, 115-125. o. ré szletesen tá rgyalja a problé má t.
214 256 a7 - b4, c7, d12 – e1 etc. - A má sodiknak emlı́tett ellené rvet az (I) bizonyı́tá s (3 - 4) mondata

Plató n: A szofista Oldal 130

é rvelé s azon mú lik, hogy az (1-2) [245] mondat é s (3-6) mondat igazsá gé rté ke elté rő : az
elő bbiek hamisak, az utó bbiak igazak. A vendé g tehá t jogosulatlanul á llı́tja szembe
egymá ssal egyfelő l a generalizá ló alannyal bı́ró mondatokat vagy pá li prediká ció kat,
má sfelő l a szoká sos prediká ció kat.
Az utó bbi né gy mondat (3—6) azonban generalizá ló alannyal vagy pá li prediká ció
gyaná nt is igaz.215 Ervelhetü nk tehá t amellett, hogy ha mind a hat mondatot ı́gy
elemezzü k, az argumentum alkalmas annak kimutatá sá ra, hogy az „azonos" é s a
„kü lö nbö ző " prediká tumok nem szinonimak a „mozog" é s „nyugszik" prediká tumokkal.
Pé ldá nak oká é rt ha (1) é s (3) alanya egyará nt generalizá ló , vagy ha egyará nt pá li
prediká ció k, az elő bbi hamis, az utó bbi igaz lesz. Ebbő l a vendé g helyesen kö vetkeztet a
ké t á llı́tmá ny jelenté sé nek elté ré sé re, é s - amennyiben ez a krité riuma a ké rdé ses
formá k kü lö ná llá sá nak - a nyugalom é s az azonos formá inak kü lö nbsé gé re. Ennek az
interpretá ció nak az a feltevé s az á ra, hogy „a mozgá s azonos/kü lö nbö ző " mondatok
ebben az é rvben nem ugyan-azon é rtelemben szerepelnek, mint a vendé g okfejté sé nek
má s pontjain. Az elő ző é rtelmezé s szerint viszont az argumentum helyrehozhatatlanul
rossz, hiszen azonos formá jú , de elté rő jelenté sű mondatok lá tszó lagos ellentmondá sá t
haszná lja ki.
Nem gondolhatjuk azonban, hogy Plató nnak meg sem fordul a fejé ben „a mozgá s
nyugszik" mondat ké té rtelmű sé ge. A vendé g a kö vetkező szakaszban visszaté r a mozgá s
é s a nyugalom viszonyá nak problé má já ra:
VENDEG: Akkor tehá t, ha maga a mozgá s valamilyen mó don ré szesedné k a nyugalomban,
semmi helytelen nem volna abban, ha nyugvó nak nevezné nk? THEAITETOSZ: Nagyon is
helyé nvaló volna, ha egyszer megengedjü k, hogy a nemek kö zü l né melyek hajlandó k
egymá ssal vegyü lni, má sok pedig nem. VENDEG: Má rpedig ennek a [246] bizonyitá sá hoz
mostani fejtegeté seink elő tt eljutottunk, é s cá folatainkkal kimutattuk, hogy termé szet
szerint ı́gy á ll a dolog. (256 b6 - c2)
Persze az első mondat nem állítja, hogy a mozgá s ré szesedik a nyugalomban, hiszen egy
irreá lis felté teles mondat elő tagjá ró l van szó .216 Ugyanakkor az ideá k bará tai né zeteinek
kritiká já ban a vendé g nem cá folja a formá k vá ltozatlansá gá t, ső t a sajá t nevé ben is é rvel
a mozdulatlan ismerettá rgyak felté telezé sé nek szü ksé gessé ge mellett (249 b - d). Aligha
hihető , hogy Plató n né há ny oldallal ké ső bb egyszerű en megfeledkezik e té zisrő l, mely
egyé bké nt metafiziká já nak alapja. Emellett a „valamilyen mó don" (péi) megszorı́tá s arra
enged kö vetkeztetni, hogy szá mol az á llı́tá s tö bbfé le é rtelmezé sé nek lehető sé gé vel.
Vé gü l pedig hivatkozhatunk az idé zett szö vegré sz kontextusá ra. A 255 e8 skk. lá tszó lag
ellenmondó mondatpá rokat konstruá l (pl. „a mozgá s azonos/nem azonos"), majd
kimutatja ró luk, hogy való já ban nem tartalmaznak paradoxont, mivel a pá rok tagjait
má s é s má s mó don kell é rtenü nk. Ebbe a sorba illeszkedik „a mozgá s nyugvó " kijelenté s,
melyet ebben az ö sszefü ggé sben - a tö bbi vizsgá lt kijelenté shez hasonló an - taná csos
volna igaznak elismerni.217 Mindez amellett szó l, hogy Plató n é szreveszi az elté ré st a
mondat ké t interpretá ció ja kö zö tt, á m mellő zi kü lö nbsé gü k kifejté sé t - bizonyá ra azé rt,

kapcsá n is felhozhatná nk: „a mozgá s van" mondat a ké ső bbiekben magá ra a mozgá s formá já ra vonatkozik
(256 at; d8 sk.).
215 Minden, ami mozog, szü ksé gké ppen azonos ö nmagá val é s kü lö nbö zik má s dolgoktó l. Ugyanezt

elmondhatjuk a nyugvó dolgokró l is.

216 Vö . Vlastos 1973 (1970), 283 skk. Arra, hogy Plató n vilá gosan lá tja a prediká ció ké t mó djá nak

kü lö nbsé gé t, csak az szolgá ltatna dö ntő bizonyı́té kot, ha a vendé g egyé rtelmű en elkö telezné magá t „a
mozgá s nyugszik" mondat igazsá ga mellett, annak ellené re, hogy az á llı́tá st má s ö sszefü ggé sben
hamiské nt kezeli.

217 E bekezdé s é rveiben, melyek Vlastos 1973 (1970) interpretá ció já t ké rdő jelezik meg, Kostman 1989

cikké re tá maszkodom.

Plató n: A szofista Oldal 131
mert a nem-lé tező problé má já nak megoldá sá ban e ké t mondattı́pus
megkü lö nbö zteté sé nek nem szá n szerepet. [247]

7.3. A lé tező é s az azonos (255 b8 - c8)

A harmadik bizonyı́tá s az elő ző ekhez hasonló an reductio ad absurdum. Ha feltesszü k,
hogy a lé tező é s az azonos formá ja, s ily mó don a „van" é s az „azonos" prediká tum
jelenté se kö zö tt nincsen elté ré s, nyilvá nvaló an hamis á llı́tá st kapunk, ezé rt a kettő
jelenté sé t é s a nekik megfelelő formá kat meg kell kü lö nbö ztetnü nk egymá stó l. Itt azon-
ban má r az sem egyé rtelmű , hogy mely mondatokra kell gondolnunk, é s az
argumentummal mindenké ppen bajok vannak. Az egyik lehetsé ges é rtelmezé s a
kö vetkező :
(1)A mozgá s é s a nyugalom mindketten vannak (...). (255 d12 - c1)
(1a) A mozgá s van (...).
(1b) A nyugalom van (...).
(2) A mozgá s é s a nyugalom azonosak egymá ssal. (255 c1 sk.)
A vendé g é rvelé se ez esetben termé szetesen hibá s. Aká r a ké t forma egzisztenciá já t
á llı́tja (1) mondatunk, aká r azt, hogy külön-külön valamilyen attribú tummal rendelkez-
nek, ebbő l mé g ex hypothesi („lenni" = „azonosnak lenni") sem vonható le az a
kö vetkezteté s, hogy azonosak egymással.218 Felté telezhetjü k azonban, hogy a (2) mon-
dat csupá n ennyit á llı́t:
(2'a) A mozgá s azonos (ö nmagá val). (2'b) A nyugalom azonos (ö nmagá val).
Ez esetben az é rv nem tartalmazza az elő bbi té vkö vet-kezteté st, á m kevé ssé lesz
frappá ns, mivel mind (1a - b), mind (2'a - b) igaz. A vendé g eszerint pusztá n arra hivat-
kozik, hogy intuitı́ve má st é rtü nk egy dolog [248] ö nazonossá ga é s lé te alatt. E
bizonyı́tá sok ö sszefü ggé sé ben persze ez az é rv kevé ssé helyé nvaló , hiszen intuitı́ve
valamennyi megvizsgá lt á llı́tmá nyró l eleve tudjuk, hogy kü lö nbö ző jelenté ssel bı́rnak.
Abban a ké rdé sben sem kapunk tá mpontot, hogy a mondatok szoká sos prediká ció t
fejeznek-e ki, vagy pedig generalizá ló alannyal, illetve pá li prediká ció ké nt kell-e
olvasnunk ő ket. Bá rmelyik é rtelmezé st fogadjuk el, az é rv nem lesz sem jobb, sem
rosszabb.

7.4. A lé tező é s a kü lö nbö ző (255 c9 - e7)

Az elő bbi henye é rvné l az utolsó bizonyı́tá s argumentumké nt is jobb, az itt kidolgozott
megkü lö nbö zteté s pedig az é rvelé s tová bbi lé pé seiben is lé nyeges szerepet já tszik majd.
A vendé g okfejté sé t az eredeti megfogalmazá sban is é rdemes szemü gyre vennü nk:
VENDEG: De gondolom elfogadod, hogy a lé tező k kö zü l egyesekrő l ö nmagukban, má sokró l
viszont mindig má sokhoz viszonyı́tva mondjuk, hogy vannak [tón onton ta men auta
kath'hauta, ta de prosz alla aei legeszthai]. THEAITETOSZ: Termé szetesen. VENDEG: Ami
viszont kü lö nbö ző , azt mindig valami kü lö nbö ző hö z viszonyı́tva [mondjuk kü lö nbö ző nek],
nemde? THEAITETOSZ: Igy van. VENDEG: De nem ı́gy volna, ha a lé tező é s a kü lö nbö ző
kö zö tt nem volna igen nagy elté ré s. Ez esetben, ha egyszer a kü lö nbö ző nek is mindké t
formá ban ré sze volna, aká rcsak a lé tező nek, olykor a kü lö nbö ző k kö zö tt is akadna olyan,
ami nem valami kü lö nbö ző hö z viszonyı́tva volna kü lö nbö ző . De há t egyszerű en az a
helyzet, hogy ami kü lö nbö ző , az szü ksé gké ppen valami kü lö nbö ző hö z ké pest az, ami.
THEAITETOSZ: Ugy van, ahogy mondod. VENDEG: Azt kell tehá t mondanunk, hogy a

218 Ha viszont a lé tige má r (l)-ben sem kü lö n-kü lö n illeti meg a ké t terminust, hanem egymá ssal kö ti ö ssze
ő ket, akkor megint csak rossz az é rv: az „A az B (van)" mondat egyik lehetsé ges interpretá ció ja, hogy „A
azonos B-vel". (1) é s (2) ebben az olvasatban egyformá n hamisak, kö vetkezé ské pp alkalmatlanok
á llı́tmá nyuk jelenté sben kü lö nbsé gé nek igazolá sá ra.
Plató n: A szofista Oldal 132
 kü lö nbö ző termé szete ö tö dikké nt van azon formá k kö zö tt, amelyeket kivá lasztunk.
THEAITETOSZ: Igen. VENDEG: Es azt fogjuk ró la á llı́tani, hogy az ö sszesen
keresztü lhú zó dik: ugyanis mindegyikü k kü lö nbö ző a tö bbiektő l, de nem sajá t
termé szeté nek kö szö nhető en [dia tén hanton phüszin], hanem a kü lö nbö ző formá já ban
való ré szesü lé se folytá n [dia to metekhein tész ideasz tész thaterou]. (255c14-e6) [249]
Ebben a szö vegré szben a vendé g a legmeggyő ző bb magyará zat szerint ontoló giailag a
lé t ké t mó dja, nyelvileg pedig a konnektı́v lé tige ké tfé le haszná lata - a prediká ció ké t
mó dja - kö zö tt tesz kü lö nbsé get. A distinkció első megfogalmazá sa é rtelmé ben egy
alanyró l bizonyos prediká tumokat ö nmagá ná l fogva (kath 'hauto), má sokat má s
dolgokhoz való viszonya alapjá n (prosz alla) á llı́tunk. Az idé zet vé gé n a vendé g
ú jrafogalmazza a kü lö nbsé gté telt: egy alany egyes attribú tumai saját természetéből
adó dnak, má sok viszont egy formá ban való részesedésével magyará zható k. A
kö vetkező kben az elő bbi esetet leı́ró mondatokat T-predikációknak, az utó bbi viszonyra
é pü lő kijelenté seket R-predikációknak fogom nevezni. Mé g ha nem fogadná nk is el, hogy
az első mondatban a prediká ció ké t mó djá nak elkü lö nı́té sé vel van dolgunk, a 255 e3 - 6
minden ké tsé get kizá ró an ilyen megkü lö nbö zteté st tesz.219 [250]
Lá ssuk elő szö r magá t az é rvet. Az emlı́tett é rtelmezé sben a fejtegeté sbő l a kö vetkező
mondatsé má k adó dnak:
(1) A az B (van1).
(2) A az B (van2).
(3) A kü lö nbö ző B-tő l.
A lé tező é s a kü lö nbö ző formá inak kü lö ná llá sá t a „van" é s a „kü lö nbö ző " kifejezé sek
szintaktikailag elté rő viselkedé se igazolja. A lé tigé nek ké tfé le, a „kü lö nbö ző " á llı́t-
má nynak viszont csak egyfé le haszná lata van. Egy „A az B (van)" formá jú mondat
terminusai, amennyiben szoká sos predikatı́v kijelenté srő l (R-prediká ció ró l) van szó ,
á ltalá ban kü lö nbö ző dolgokra utalnak. Pé ldá ul a „Szó kraté sz igazsá gos (van2)" mondat
olyasmit á llı́t az alanyró l, ami nem tartozik termé szeté hez, ily mó don valami má shoz
(prosz allo) - tudniillik az igazsá gossá ghoz - való relá ció ja alapjá n tulajdonı́t neki egy
attribú tumot. Egy ilyen formá jú mondat alanya é s á llı́tmá nya azonban nem szü k-
sé gké ppen utal kü lö nbö ző dolgokra. Amikor a mondat magá nak az alanynak a
termé szeté t adja meg (T-prediká ció ), nem valamilyen kü lső dleges tulajdonsá got á llı́tunk
az alanyró l, hanem olyasmit, ami ö nmagá ná l fogva (kath' hauto) illeti meg. Ilyen pé ldá ul
„az aritmetika a szá mok tudomá nya (van1)" meghatá rozá s. Ezzel szemben a „kü lö nbö ző "
argumentumhelyeit ugyanazon dologra utaló kifejezé sekkel kitö ltve soha nem kapunk

219 A lé t é s a prediká ció e ké t mó djá nak distinkció já ra Frede 1967, kü l. 12-37. o. alapvető tanulmá nya hı́vta
fel a figyelmet. A megkü lö nbö zteté s egyé b é rtelmezé sei is lehetsé gesek. (1) Teljes, kiegé szı́té sre nem
szoruló prediká tumok (lé tige + á llı́tmá nykiegé szı́tő , pl. "... ember") vs. relatı́v prediká tumok (pl. "...
nagyobb, mint..."), melyek eseté ben a prediká tumokat tartalmazó á llı́tá s teljes megé rté sé hez tová bbi
kiegé szı́té sre van szü ksé g (Vlastos 1973; Bostock 1984). Ez a magyará zat hivatkozhat a plató ni tanı́tá sra
vonatkozó antik beszá moló kra, ld. Arisztotelé sz (Diogené sz Laertiosz III. 108 sk.; Codex Marcianus 257),
Hermodó rosz (Szimplikiosz: In Phys. 248, 2 sk.). Dancy 1999 viszont amellett é rvel, hogy az ö nmagukban
á lló é s relatı́v terminusok megkü lö nbö zteté se a T-prediká ció é s az R-prediká ció distinkció já ra vezethető
vissza. (2) A lé tige szintaktikailag teljes, egzisztenciá lis haszná lata vs. a lé tige kiegé szı́té st igé nylő
konnektı́v haszná lata (Moravcsik 1962; mó dosı́tá sokkal Brown 1999/1986, ld. fent, 3.2). Ennek ellene
szó l, hogy az „ő k maguk ö nmagukban" (auta kath' hauta) kifejezé sben a né vmá sok nem a létigére, hanem
a „lé tező kre", vagyis a ké rdé ses mondatok alanyára vonatkoznak. (3) Azonossá gá llı́tá s vs. prediká ció
(Owen 1999/1970). A vendé g azonban kü lö n bizonyı́tá st konstruá lt a lé tező é s az azonos formá ja
kü lö ná llá sá nak igazolá sá ra (255 b sk.) - furcsa volna, ha ezek utá n az azonossá g a lé t egyik fajtá já nak
bizonyulna. A T-prediká ció é s az R-prediká ció megkü lö nbö zteté seké nt való é rtelmezé s mellett felhozható
á ltalá nosabb megfontolá sok kö zü l mindenké ppen emlı́té st é rdemel, hogy e distinkció a Parmenidészben is
fontos szerepet já tszik (ld. 224. lj.), valamint hogy a formá kra vonatkozó ö nprediká ció k (é s a formá k
„való di lé tező k" gyaná nt való leı́rá sai) T-prediká ció ké nt olvasva jó é rtelmet adnak (ld. 225. lj.).
Plató n: A szofista Oldal 133
igaz á llı́tá st: bá rmi, ami kü lö nbö ző , valami mástól kü lö nbö ző . A vendé g ezen
ö sszeveté sbő l kö vetkeztet arra, hogy a kü lö nbö ző egy ö ná lló , ö tö dik forma (255 d9 - e1).
Az é rvelé s korollá riuma, hogy a dolgok kü lö nbö ző sé gé t nem sajá t termé szetü k, hanem a
kü lö nbö ző formá ja magyará zza, ezé rt a kü lö nbö ző t a „mindent á tható formá k" kö zé kell
sorolnunk (255 e3 - 6).220 Ez a bizonyı́tá s kü lö nö sen [251] tanulsá gos a mondatok
alanya kezelé sé nek szempontjá bó l. A vendé g felcseré lhető leg haszná lja az egyes é s a
tö bbes szá mú alakokat, amibő l kivilá glik, hogy az elő bbit is generalizá ló haszná latnak
kell tekintenü nk, azaz az adott formá ban ré szesedő dolgokra kell gondolnunk, nem
pedig magá ra a formá ra.221
A kö zé pső korszak dialó gusai tö bbek kö zö tt azon az alapon á llı́tjá k szembe egymá ssal a
formá kat é s az egyedi dolgokat, hogy mı́g Φ forma ö nmagá ban (auto kath' hau-to) Φ,
addig egy egyedi dolog csupá n Φ-ben való ré szesedé se (metekhein) kö vetkezté ben lehet
Φ.222 Ezek a szö vegek elkü lö nı́tik a dolgok ké t osztá lyá t, de ké rdé s, hogy a lé t ké t mó djá t
is megkü lö nbö ztetik-e abban a formá ban, mint a ké ső bbi munká k.223 A Parmenidész
felé pı́té sé t a lé t é s a prediká ció ké t mó djá nak distinkció ja hatá rozza meg,224 azonban e
megkü lö nbö zteté st valamennyire is kifejtett formá ban csak A szofista vizsgá lt é rvé ben
[252] talá ljuk meg. Hogyan é rtelmezzü k az „ö nmagá ban vett" é s „má shoz viszonyı́tott"
lé t, illetve a prediká ció ké t mó dja kö zö tti kü lö nbsé gté telt?
Fontos leszö gezni, hogy tulajdonké ppen nem szintaktikai megkü lö nbö zteté srő l van szó .
Nem minden olyan mondat T-prediká ció , amelynek terminusai ugyanarra a dologra
utalnak. Vegyü k pé ldá ul „a szé p az szé p (van)" mondatot. Ha e mondat önpredikáció,
azaz a szé p formá já ró l ö nnö n lé nyegé t á llı́tja, akkor persze T-prediká ció nak
tekintendő .225 Ugyanez a mondat azonban ké tfé le R-prediká ció t is kifejezhet: á llı́thatja a
szé p formá já nak ö nmagá val való azonosságát, amit a dialó gus elmé leté ben az alanynak
az azonos formá já ban való ré szesedé sé vel kell magyará znunk (256 a sk.), vagy pedig
azt, hogy a szé p formá ja rendelkezik a szé psé g tulajdonsá gá val, vagyis részesedik

220 Az utolsó kö vetkezteté st itt vonatkoztathatná nk csupá n a vizsgá lat tá rgyá ul szolgá ló né há ny formá ra,

á m ké ső bb a vendé g mindenké ppen az ö sszes formá ra kitá gı́tja é rvé nyé t (257 c7 skk., de való szı́nű leg má r
256 d12 skk.).
221 A 255 d1-ben a to heteron, a d5-ben a ti ... tón heterón é s a d6-ban a hotiper an heteron éi egyará nt a

kü lö nbö ző formá já ban ré szesü lő dolgokra utal. A 255 c14 sk.-ban a tón ontón ta men ... ta de szinté n a
lé tező ben ré szesedő dolgok ké t fajtá já ra vonatkozik.
222 Phaidón 100 b sk.; Lakoma 211 b. Az ideaelmé let Parmenidészben kritizá lt vá ltozata szinté n haszná lja e

megfogalmazá st (128 e sk.; 130 b sk.). Vö . Timaiosz 51 b sk.

223 E dialó gusokban csak a formá k szá mı́tanak szoros é rtelemben vett „lé tező knek", ugyanakkor gyakran

nevezik ı́gy a formá kban ré szesü lő é rzé kelhető dolgokat is (pl. Phaidón 79 a6).
224 A Parmenidész 135 e8 skk. programja szerint a má sodik ré sznek né gy levezeté st kellene tartalmaznia:

„az egy van" é s „az egy nincs" feltevé s kö vetkezmé nyeinek vizsgá latá t magára az egyre, valamint a többi
dologra nézve. Parmenidé sz azonban valamennyi levezeté st ké tszer tá rgyalja, egyszer a lé t első , egyszer a
má sodik mó dja alapjá n é rtelmezve a ké rdé ses té teleket. Ld. Scolnicov 2003, 25. o. sk. é s 77. o. sk.; vö .
Meinwald 1992. - A lé t első mó dja Parmenidé sz lé tfogalmá val rokon. Parmenidé szné l a lé tező
„ö nmagá ban" van; a Doxa kozmoló giai elmé leté nek ké t princı́piumá t ugyanı́gy jellemezhetjü k (fr. B8, 29 é s
58 DK). A pü thagoreus Philolaosz szerint a szá mok né lkü l a dolgokat sem ö nmagukban (poth' hauta), sem
má shoz viszonyı́tva (prosz allo) nem ismerhetné nk meg (fr. 11 DK). E megkü lö nbö zteté snek nem kapjuk
bő vebb kifejté sé t.
225 A Plató n-dialó gusokban a korai korszaktó l a ké sei mű vekig gyakran elő fordulnak effé le ö nprediká ció k.

Az ö nprediká ció k R-prediká ció ké nt é rtve logikailag hibá s mondatok (ily mó don mondjuk a nagysá g ideá ja
hatalmas té rbeli kiterjedé ssel bı́rna) - nem gondolom, hogy ezt Plató n csak a Parmenidész írá sa idejé n
ismerte volna fel, mint sokan felté telezik. Ha viszont az ö npredtká ció kat T-prediká ció k gyaná nt
interpretá ljuk, akkor minden formá ra é rvé nyes szü ksé gszerű igazsá gokat kapunk: Φ forma való ban az,
ami Φ-sé g lé nyegé t, termé szeté t alkotja. A formá k azonosak sajá t lé nyegü kkel, termé szetü kkel; ennek
ellené re az ö nprediká ció k nem egyszerű azonossá gá llı́tá sok, ahogyan a T-prediká ció k á ltalá ban sem azok.
Az ö nprediká ció kat T-prediká ció ké nt é rti pl. Frede 1967, 31-33; Nehamas 1999 (1982); Meinwald 1992.
Plató n: A szofista Oldal 134
önmagában. Rá adá sul nem csak olyan T-prediká ció k vannak, melyek terminusai minden
megszorı́tá s né lkü l ugyanarra a dologra utalnak: azok a mondatok, amelyek a speciesről
á llı́tjá k a genust, nem ilyenek (pl. „az igazsá gossá g eré ny"). E megfontolá sok amellett
szó lnak, hogy a distinkció má sodik megfogalmazá sá t tekintsü k mé rvadó nak.
Amennyiben az „ö nmagá ban" (auto kath' hauto) kité telt ú gy é rtjü k, hogy az alanyt
önmagánál fogva illeti meg a ké rdé ses attribú tum (nem pedig ú gy, hogy a mondat ké t
terminusa ugyanarra a dologra utal), a lé t első mó dja illetve a T-prediká ció má sodik
leı́rá sa („sajá t termé szeté nek kö szö nhető en", dia tén hautou phüszin) nem [253] é r el
jelentő sen az első tő l. A lé t má sodik mó dja illetve az R-prediká ció má sodik leı́rá sa
viszont mindenké ppen korrigá lja az első t. A legtö bb esetben az alany csakugyan valami
máshoz viszonyítva (prosz allo) bı́r tulajdonsá gaival („Szó kraté sz igazsá gos", „az
igazsá gossá g ö rö kké való "). Né há ny kitü ntetett forma azonban maga is rendelkezik azzal
a tulajdonsá ggal, amelyet má s dolgokban magyará z. Pé ldá ul az azonos azonos
ö nmagá val, a kü lö nbö ző kü lö nbö zik a tö bbi formá tó l, a szé p pedig minden bizonnyal
szé p. Ez az illető formá knak nem egy má sik formá ban, hanem ö nmagá ban való
ré szesedé sé t felté telezi.226 A „ré szesedé s" terminoló giá ja (dia to metekhein tész ideasz
tész...) viszont mind ezekre a speciá lis esetekre, mind pedig az azonossá g-mondatokra
ráillik.227 A vendé g tehá t az egyik oldalon a prediká ció azon fajtá já t kü lö nı́ti el, amely
valamilyen, az alany termé szeté n belü li relá ció nak kö szö nhető en igaz, ily mó don az
alany természetének struktú rá já t tá rja fel. A má sik oldalon az a tı́pus á ll, amely az
alanynak valamilyen karaktert tulajdonı́t, amely vagy esetlegesen tartozik hozzá , vagy
mint entitá shoz (ahogyan mondjuk az ö nazonossá g), vagy mint egy bizonyos tı́pusú
entitá shoz (ahogyan a formá khoz az ö rö kké való sá g), de semmiké ppen nem annak
kö vetkezté ben, hogy é ppen az a termé szete, ami.
A T-prediká ció k alapesete a meghatá rozá s, mely a meghatá rozandó dolog teljes
termé szeté t adja meg. Emellett azok a mondatok is idesorolható k, amelyek a speciesről a
genust, egy formá ró l teljes termé szeté nek egy ré szé t á llı́tjá k (pl. „az igazsá gossá g
eré ny").228 Szinté n ilyen mondatok az imé nt emlı́tett ö nprediká ció k. A T-prediká ció k
[254] alanya á ltalá ban forma,229 mindenesetre nem lehet egyedi dolog. Az egyedi
dolgokra vonatkozó predikatı́v mondatok R-prediká ció k, amilyen pé ldá ul a „Szó kraté sz
igazsá gos" kijelenté s. A kö zé pső korszak dialó gusaiban a ré szesedé s terminoló giá ja
kizá ró lag ilyen mondatok elemzé sé re szolgá l. A Parmenidészben felmerü l a ké rdé s, hogy
vajon a formá k is ré szesedhetnek-e má s formá kban (ld. fent, 1.2.) A szofista vá lasza
egyé rtelmű . Ahhoz, hogy a formá kró l koherens mó don beszé lhessü nk, felté teleznü nk
kell, hogy minden egyes forma részesedik tö bbek kö zö tt a lé tező ben, az azonosban é s a
kü lö nbö ző ben. A lé t ké t mó djá nak megkü lö nbö zteté se nem vá g egybe az é rzé kelhető é s
az é rtelemmel felfogható tá rgyak distinkció já val. Persze az egyedi dolgok é s a formá k
kö zö tt az elmé let e vá ltozatá ban is alapvető kü lö nbsé g van: az elő bbiek a lé t mindké t
mó djá val bı́rnak, az utó bbiak viszont csak „má shoz viszonyı́tva" vannak. A formá knak
egyré szt megvan a sajá t termé szetü k, ö nmagukban is azok, amik, má sré szt egyé b

226 A vendé g nem á llı́tja kifejezetten, hogy egyes formá k ré szesednek ö nmagukban, de elmé leté nek
logiká já bó l ez kö vetkezik (vö . 255 e3 - 6; 256 a6 sk.; 256 c4 sk.; 259 a8). A ké rdé shez ld. Nehamas 1999
(1982), 202. o. skk.
227 Kostman 1989, 352. o. skk. az ö nmagukban ré szesedő formá kra hivatkozva é rvel amellett, hogy a

vendé g mó dosı́tja az eredeti megkü lö nbö zteté st.

228 Frede 1992 é s Meinwald 1992 megengedi ezt a tı́pusú T-prediká ció t, Silverman 2002, 164. o. skk.

elutası́tja.
229 A felosztá s mó dszere nem csupá n az ontoló giailag alapvető formá kra, hanem pé ldá ul beszé d- é s zenei

hangokra is alkalmazható (ld. fent, 6.1.). Ezek diairetikus meghatá rozá sai alakilag nem kü lö nbö znek a for-
má kra vonatkozó T-prediká ció któ l.
Plató n: A szofista Oldal 135
tulajdonsá gaik is vannak, má s formá kban is ré szesednek. Az egyedi dolgok ezzel
szemben csak annyiban vannak, amennyiben ré szesednek a formá kban.

7.5. Vegyü lé s, kö zö ssé g é s ré szesedé s

A dialó gus a formá k kö zö tti relá ció k leı́rá sá ra gyakran haszná lja a vegyü lé s é s a
kö zö ssé g fogalmait. Ezek a kifejezé sek tö bbfé le ontoló giai, illetve logikai viszonyt takar-
nak.230 A vendé g szó haszná latá bó l a kö vetkező mondat-sé má t há mozhatjuk ki: [255]
(1) Φ é s Ψ vegyü lnek/kö zö ssé gre lé pnek egymá ssal.
Ebbő l a mondatbó l nem derü l ki, hogy melyik terminust á llı́tjuk melyikrő l. Amennyiben
Φ é s Ψ vegyü lé se azt jelenti, hogy a ké t forma kompatibilis egymá ssal, ez nem jelent
gondot:
(2) Né mely x az Φ é s Ψ.231
Má s esetekben viszont szü ksé ges feloldanunk az emlı́tett ké té rtelmű sé get. A formá k
kö zö tti viszonyokat elemezhetjü k a ré szesedé s fogalmá val, mely vilá gossá teszi, hogy a
„Φ az Ψ (van)", vagy a "Ψ az Φ (van)" mondatra kell-e gondolnunk:
(3) Φ ré szesedik Ψ - ben.
(4) Ψ ré szesedik Φ - ben.
A ré szesedé s aszimmetrikus viszony232 (3) é s (4) jelenté se elté r. Pé ldá ul az egyenlő
ideá ja nyilvá n szé p, mint a formá k á ltalá ban, de nincs okunk felté telezni, hogy a szé p
ideá ja bá rmivel is egyenlő volna. Ezek a parafrá zisok azonban mé g mindig nem
mentesek minden ké té rtelmű sé gtő l: utalhatnak (a) szoká sos prediká ció ra, vagy (b) pá li
prediká ció ra, illetve olyan á llı́tá sra, melynek alanya generalizá ló .233 [256]
A „vegyü lé s" é s a „kö zö ssé g" emellett jelenthet T-pre-diká ció t is:
(5) Φ az Ψ (van1).
(6) Ψ az Φ (van1).
A prediká ció ké t tı́pusa kö zö tti kü lö nbsé gté tel má sodik megfogalmazá sá bó l (255 e3 - 6)
arra kö vetkeztethetü nk, hogy a „ré szesedé s" nem utalhat T-prediká ció ra.234 Ez utó bbi

230 A vegyü lé s é s a ré szesedé s terminoló giá ja Pelletier 1990, 100-106. o. é s 130-140. o. é rtelmezé sé ben a
ré szesedé s-relá ció , illetve a prediká ció há rom tı́pusá t jelenti. Elté ré sü ket Plató n - legalá bbis ré szben -
nyelvi eszkö zö kkel is jelzi. A „ré szesedé s" é s a „vegyü lé s" hol genitivusszal, hol dativusszal á ll; az elő bbi
konstrukció szoká sos prediká ció ra vagy pá li prediká ció ra, az utó bbi kompatibilitá sra utal. Pelletier utó bbi
té zise kevé ssé meggyő ző , é s a prediká ció mó djaira vonatkozó rekonstrukció já t sem kö vetem az
alá bbiakban.
231 Az atomistá k cá folata ilyen mondatokra hivatkozott az ontoló giai vegyü lé s elemi pé ldá i gyaná nt (251 a

sk.). Az „ember" é s a „jó " abban az é rtelemben vegyü lnek egymá ssal, hogy a ké t forma kompatibilis,
né mely emberrő l igaz mó don á llı́thatjuk, hogy jó . Mint fentebb má r szó esett ró la, ké t forma
kompatibilitá sá ró l csak akkor beszé lhetü nk, ha legalá bb egyikü k nem korlá tozó dik az alany valamilyen
ré szé re vagy aspektusá ra. Amennyiben a mozgá s é s a nyugalom ellenté tessé gé t nem egyszerű
inkompatibilitá ské nt kell é rtenü nk (ld. a 213. jegyzetet), a 254 b - 258 c é rvelé sé ben ez a mondattı́pus
nem já tszik tová bbi szerepet.
232 Erre Ackrill 1965 (1957) hı́ vta fel a figyelmet.
233 A 254 b - 255 e (II) bizonyı́tá sá ban a „ré szesedé s" pá li prediká ció t vagy generalizá ló mondatot takar

(255 b1 é s 3). A (IV) bizonyı́tá st zá ró mon dat viszont nyilvá nvaló an magukró l a formá kró l á llı́tja, hogy a
kü lö nbö ző ben való ré szesedé sü knek kö szö nhető en kü lö nbö znek egymá stó l, vagyis itt szoká sos
prediká ció ró l van szó (253 e3 - 6). A 255 d4 má s, lazá bb é rtelemben haszná lja a ré szesedé s fogalmá t. A
255 e - 257 a rend-szeresen a ré szesedé s terminoló giá já ban elemzi a formá kra vonatkozó szoká sos
prediká ció kat. A kifejezé s korá bban is elő fordult, mikor a vendé g mé g nem tette vilá gossá , hogy a
ré szesedé s formák kö zö tti relá ció (ld: kü l. 251 e10, vö . 238 e2; 251 d7). - Ha a mozgá s é s a nyugalom
ellenté tessé ge alatt a ké t forma inkompatibilitá sa é rtendő , a metekhein igé nek egy helyen kompatibilitá st
kell jelentenie (255 b1). A „lé tező ben való ré szesedé s" szinté n speciá lis eset, ld. alá bb, 8.2.
234 A dialektika leı́rá sa a felosztá sos mó dszerrel vizsgá lt genus-species viszonyokkal kapcsolatban

haszná lja a koinónein é s (való szı́nű leg) a szümmeignüszthai igé t (253 e1; 253 c2). Az, hogy a dialó gusban a
felosztá sos mó dszerrel ö sszefü ggé sben nem fordul elő a „ré szesedé s", amellett szó l, hogy a generikus é s a
Plató n: A szofista Oldal 136
mondatfajta, melyet a vizsgá lt szö vegré sz (IV) bizonyı́tá sa kü lö nı́t el a szoká sos
prediká ció któ l, a 255 e - 258 c é rvelé sé nek tö bb pontjá n felbukkan. Megjegyzendő , hogy
Plató n szemlá tomá st nem tö rekedett szigorú filozó fiai terminoló gia kialakı́tá sá ra:
pé ldá ul a „ré szesedé s" tö bbszö r kö znapi é rtelemben szerepel, ső t ké t filozó fiailag fontos
ö sszefü ggé sben is a szoká sostó l elté rő haszná latá t talá ljuk (ld. 8.2. é s 10.1.).
A 254 b - 255 e bizonyı́tá sai tö bbfé le mondattı́pusra hivatkoznak. A prediká ció emlı́tett
mó djai sem az elemzendő mondatokban (melyek á ltalá ban a lé tigé t tartalmazzá k), sem
a ré szesedé s terminoló giá já t haszná ló parafrá zisokban nem kü lö nü lnek el egymá stó l
vilá gosan. Plató n [257] eljá rá sa egyetlen esetben vé dhető : akkor, ha a prediká ció
kü lö nbö ző fajtá it valamilyen koherens rend szerint haszná lja. Ugy gondolom, a
kifejté sben felfedezhetü nk ilyen rendszert, ı́gy a szö veg mó dot ad a tö bbfé leké ppen
olvasható mondatok egyé rtelmű sı́té sé re.
A bizonyı́tá si cé l annak kimutatá sa, hogy a vizsgá lt formá k kü lö ná lló entitá sok. Az
é rvelé s nem amellett szó l, hogy pé ldá ul az azonos vagy a kü lö nbö ző dolgok osztá lya
diszjunkt a lé tező k osztá lyá hoz ké pest - e há rom formá ban ugyanis ilyen vagy olyan
mó don minden dolog szü ksé gké ppen ré szesedik, lé vé n mindegyikü k „mindent á tható
forma".235 Ha ez ı́gy van, a bizonyítandó tézisek, illetve a konklúziók (a vizsgá lt formá k
kü lö nbö ző sé gé t kimondó á llı́tá sok) minden bizonnyal magukró l a formá kró l, nem pedig
a bennü k ré szesedő dolgok osztá lyairó l szó lnak, vagyis szoká sos prediká ció k.236
A bizonyításokban elemzett többi mondat viszont generalizá ló alannyal é rtendő , vagy
pá li prediká ció gyaná nt. A (IV) bizonyı́tá sban alanyké nt nem a vizsgá lt formá k nevei,
hanem az e formá kban ré szesedő dolgokra utaló tö bbes szá mú vagy generalizá ló
kifejezé sek szerepelnek. Az (I-III) bizonyı́tá sban a vizsgá lt mondatok alanyai is formá k
nevei (a lé tező , a mozgá s é s a nyugalom). A (III) bizonyı́tá sban nincs kü lö nö sebb
tá mpontunk, mert az argumentum mindenké ppen hibá s. Az (I) é s a (II) [258] bizonyitá s
viszont megint csak abban az esetben ad é pké zlá b é rveket, ha pá li prediká ció kat vagy
generalizá ló alanyokat felté telezü nk.
Plató n eljá rá sá nak magyará zatá ra a fentiek alapjá n a kö vetkező hipoté zist
kocká ztathatjuk meg. A gö rö gben a generalizá ló haszná lat, illetve az abstractum pro
concreto gyakori é s termé szetes.237 Ez szolgá l kiinduló pontul egy kevé sbé ké zenfekvő
é rtelmezé shez, melyben a formá k é s nemek a prediká tumok megfelelő i. Azok a nemek,
melyekrő l a vizsgá lt á llı́tá sok szó lnak, egy bizonyos formá ban ré szesedő dolgok
osztá lyai (pé ldá ul a mozgó dolgok). Az é rvek azon alapulnak, hogy a dolgok egy ilyen
mó don azonosı́tható osztá lyá ra alkalmazott prediká tumok - a „van", a „mozog", a
„nyugszik", az „azonos" é s a „kü lö nbö ző " - má s é s má s igazsá gé rté kkel bı́ró á llı́tá sokat
eredmé nyeznek. Pé ldá ul a mozgó dolgokró l igaz mó don á llı́thatjuk, hogy vannak, viszont
(a megfelelő megszorı́tá sokkal) hamis azt mondani ró luk, hogy nyugszanak, ily mó don a
lé tező é s a nyugalom kü lö ná lló formá knak tekintendő k. Lé nyegbevá gó , hogy a vizsgá lat

specifikus formá k kö zö tti viszonyokra vonatkozó mondatokat inká bb T-prediká ció k, mint pá li prediká ció k
gyaná nt é rdemes felfognunk (ld. mé g fent, 6.1.)
235 Persze mondhatjuk azt, hogy az azonos, a kü lö nbö ző é s a lé tező extenzioná lisan is kü lö nbö znek

egymá stó l. E fogalmaknak csupá n é rtelmezé si tartomá nyuk egyezik meg (bá rmelyikü k minden entitá sró l
á llı́tható valamilyen mó don), terjedelmü k nem. A viszonyfogalmak terjedelmé t ugyanis nem egyszerű en
azok a dolgok alkotjá k, melyekrő l á llı́tható k, hanem rendezett pá rok; ı́gy pé ldá ul a kü lö nbö ző terje-
delmé be nem egyszerű en A é s B tartoznak bele, hanem az <A, B> é s a <B, A> pá r. Ké tsé ges azonban, hogy
Plató n tudatá ban volt e distinkció nak. Vö . Denyer 1991, 139. o. skk.
236 254 d14 sk.; e3 sk.; 255 a4 sk.; b5 sk.; b8 sk.; c4 - 7; c9; d9 - e1; e4 - m6. A vendé g é rvelé se a kö vetkező

mondatsé má t felté telezi: „Φ kü lö nbö ző Ψ-tő l" (254 d14), vagy „Φ nem azonos Ψ -vel" (vö . 255 c4). -
Kostman 1989 szinté n koherens rendet fedez fel a prediká ció k haszná latá ban: magyará zata szerint a 255
e elő tt pá li prediká ció k, utá na pedig szoká sos prediká ció k szerepelnek.
237 Egy-egy pé lda: „a lé tező " - „mindazon dolgok, amelyek ... vannak", illetve „a mozgá s"=„a mozgó dolgok".

Plató n: A szofista Oldal 137

voltaké ppeni tá rgyai a bizonyı́tá sok sorá n mindvé gig a kü lö nfé le predikátumok,
melyeket a vendé g rendre behelyettesı́t a dolgok egy adott osztá lyá ra vonatkozó
mondatokba (jobban mondva az ezeknek megfelelő formá k). Az alanyké nt á lló ,
extenzioná lisan é rtelmezett genosz pusztá n segé dlet. Az elemzé s nem extenzioná lisan
meghatá rozott nemek viszonyaira vonatkozik, hanem a prediká tumok jelenté sé re. A
prediká tumok jelenté sbeli kü lö nbsé ge tá masztja alá , hogy ö t kü lö nbö ző formá ró l, ö t
kü lö ná lló termé szetrő l van szó . Ez azt felté telezi, hogy e formá k mindegyike van
(kü lö nfé le attribú tumokkal bı́r), azonos ö nmagá val é s kü lö nbö ző a tö bbitő l. A
bizonyı́tá sok megmutatjá k, hogy az azonos é s a kü lö nbö ző egyik eddigi formá val sem
esik egybe, vagyis hogy e ké t forma szinté n alapvető , semmi má sra vissza nem vezethető
aspektusa a való sá gnak. [259]

8. A nemek vegyülése és a „nem-létező" kifejezés alkalmazásának kérdése (255 e-257 a)

A 254 b-d fentebb idé zett bevezető jé ben kitű zö tt feladatok kö zü l há travan mé g (3) a
kivá lasztott formá k vizsgá lata „az egymá ssal való kö zö ssé g ké pessé gé nek" szempontjá -
bó l (255 e8 - 256 d10), mely (4) elvezet a nem-lé tező aporiá inak megoldá sá hoz (256
d11- 257 a12; 257 b1 - 258 c6). Az utó bbi fejtegeté s má sodik ré szé t a kö vetkező fejezet-
ben kü lö n elemzem.238
Bizonyos mó don má r a 254 b - 255 e bizonyı́tá sai is a nemek vegyü lé sé re, egymá s kö zti
relá ció ira vonatkoznak, hiszen olyan mondatokra hivatkoznak, melyekben mind az
alany, mind az á llı́tmá ny helyé n forma neve á ll. Fentebb azonban lá ttuk, hogy ebben a
szakaszban a vendé g a mondatok prediká tumá nak megfelelő formá ra ö sszpontosı́t, az
alany pedig tulajdonké ppen nem magá t a formá t, hanem az adott formá ban ré szesedő
dolgokat jelö li meg. A 255 e - 256 d egy má sik, szorosabb é rtelemben vizsgá l formák
kö zö tti viszonyokat. Az itt elemzett mondatokban az alany é s az á llı́tmá ny egyará nt
magukra az illető formá kra utal, nem a bennü k ré szesedő dolgokra. Ebben a
fejtegeté sben a ré szesedé s fogalma, melyet a vendé g a formá k kö zö tti viszonyok
leı́rá sá ban haszná l, mindenü tt szoká sos prediká ció t jelent.239
A nem-lé tező tá rgyalá sá nak első szakasza a kö zé pré sz első aporiá já t oldja fel, mely
szerint a „nem-lé tező " kifejezé s semmilyen tá rgyra nem alkalmazható (237 b - e). [260]
A bizonyı́tá s eredmé nye, hogy a lé tező k, a formá k mindegyikét szü ksé gké ppen nem-
lé tező nek kell mondanunk, mivel mindegyikü k kü lö nbö zik a tö bbi formá tó l.

8.1 A nemek vegyü lé se: lenni é s nem lenni (255 e8 - 256 d10)
A vendé g a mozgá s formá já t veszi pé ldaké nt, é s sorra megvizsgá lja a má sik né gy
formá hoz fű ző dő viszonyá t. Az é rvelé s minden esetben az elő ző ré sz vé gkö vetkezteté sé -
bő l indul ki, mely szerint a vizsgá lt formá k mindegyike kü lö nbö zik a tö bbitő l, azaz
ré szesedik a kü lö nbö ző ben (255 e3 - 6). Az itteni argumentumok első szá mú premisz-
szá ja, hogy a mozgá s kü lö nbö ző a nyugalomtó l, az azonostó l, a kü lö nbö ző tő l, illetve a
lé tező tő l.240 A mozgá s formá já nak a tö bbi né gy formá tó l való kü lö nbsé gé bő l tagadó
mondatok adó dnak. Ugyanakkor belá ttuk, hogy a mozgá snak e formá kban
szü ksé gké ppen ré szesednie kell;241 ennek alapjá n á llı́tó mondatokat tehetü nk ró la. Ily

238 A metafizikai fejtegeté st az eredmé nyek ö sszegzé se zá rja (258 c7-260 b2), mely egyszersmind
elő ké szı́ti a hamis beszé d é s vé lemé ny aporiá inak tá rgyalá sá t. E szö vegré sz bizonyos vonatkozá sait má r
vizsgá ltam (5.3.).
239 A lé tező ben való ré szesedé s (256 a1; d9; e3 sk.) bizonyos tekintetben kü lö nleges eset, ld. alá bb, 8.2. - A

té zisek é s a konklú zió k má r a 254 b - 255 e okfejté sé ben is szoká sos prediká ció k, tehá t a nemek
milyensé gé nek é s egymá ssal való kö zö ssé gü k ké pessé gé nek vizsgá lata kö zö tt van né mi á tfedé s.
240 255 e11 sk.; 256 a3; 256 c4 sk.; 256 c10 - d6.
241 A mozgá s é s a nyugalom ellenté tek, melyek nem ré szesedhetnek egymá sban (255 a10 - b1). A mozgó

Plató n: A szofista Oldal 138

mó don a kö vetkező mondatpá rokat kapjuk: [261]
(1) A mozgá s nem nyugalom (van). 255 d14
(2) (Ha a mozgá s ré szesedné k a nyugalomban, nyugvó nak nevezhetné nk.) 256 bő - 8
(3) A mozgá s nem azonos (van). 256 a5
(4) A mozgá s azonos (van). 256 a7 sk.
(5) A mozgá s nem kü lö nbö ző (van).
(6) A mozgá s kü lö nbö ző (van). 256 c7 sk.
(7) A mozgá s nem lé tező (van). 256 d8
(8) A mozgá s lé tező (van). 256 a1, 256 d9.242
A mondatpá rok tagjai lá tszó lag ellentmondanak egymá snak: a mondatok alanya é s
á llı́tmá nya megegyezik, é s egyformá n a lé tige kö ti ő ket ö ssze, á m egyikü k tagadó ,
má sikuk á llı́tó .
A vendé g legalaposabban a (3-4) té telt elemzi. Mivel az ellentmondá s mind a né gy
mondatpá r eseté ben ugyan-azon a mó don oldható fel, é rdemes e ké t mondat tá rgyalá sá t
kö zelebbrő l megvizsgá lnunk:
VENDEG: Nos, a mozgá s az azonostó l kü lö nbö ző . THEAITETOSZ: Minden bizonnyal.
VENDEG: Tehá t a mozgá s nem azonos. THEAITETOSZ. Nem bizony. VENDEG: Amde azt
mondtuk, hogy ö nmagá val mindenesetre azonos, minthogy minden ré szesü l az
azonosban. THEAITETOSZ: Teljesen ı́gy van. VENDEG: El kell tehá t fogadnunk minden
megü tkö zé s né lkü l, hogy a mozgá s azonos is, meg nem is azonos. Amikor ugyanis
azonosnak, illetve nem azonosnak mondjuk, nem ugyanolyan é rtelemben szó lunk ró la,
hanem mikor azonosnak mondjuk, azé rt beszé lü nk ı́gy, mert ö nmagá hoz viszonyı́tva
ré szesedik az azonosban; mikor viszont nem azonosnak mondjuk, a kü lö nbö ző vel való
kö zö ssé ge folytá n mondjuk ilyennek, mert ezá ltal elkü lö nı́tve [262] az azonostó l, nem
azzá lett, hanem kü lö nbö ző vé , ú gyhogy helyesen mondjuk nem azonosnak is. (256 a3 - b4)
A vendé g okfejté se bizonyítás, mely az elő ző ré szben igazolt té zisekre é pü l. A mozgá s
kü lö nbö ző az azonos formá já tó l.243 Ebbő l kö vetkezik a (3) té tel, mely szerint a mozgá s
nem azonos. Má sfelő l a mozgá snak - mint minden má s formá nak - ré szesednie kell az
azonosban, ezé rt a mozgá s azonos (4).244 Tetszik, nem tetszik, az eddigiek alapjá n el kell
ismernü nk, hogy (3) é s (4) egyará nt igaz. A „nem-lé t" jelenté sé nek tisztá zá sa a
kö vetkező ré sz feladata (257 b - 258 c), a bizonyı́tá shoz azonban má r itt is szemantikai
elemzés kapcsoló dik, mely eloszlatja a paradoxon lá tszatá t. A ké t mondatot má s é s má s

dolgok a megfelelő megszorı́tá sokkal nem lehetnek nyugvó k, é s viszont. A mozgá s formája azonban — a
tö bbi formá hoz hasonló an - nyugvó , azaz egy má sik é rtelemben mé giscsak ré szesednie kell a
nyugalomban. A vendé g nem fejti ki e kü lö nbsé get, inká bb nem kö telezi el magá t amellett, hogy a mozgá s
ré szesedik a nyugalomban (ld. fent, 7.1-7.2.). Ez a magyará zata, hogy az alá bbi mondatpá rok kö zü l az első
nem együ tt szerepel a szö vegben. „A mozgá s nyugvó " mondat helyé n, melyet csak ké ső bb kapunk meg
hipotetikus formá ban, „a mozgá s van, mert ré szesedik a lé tező ben" kijelenté s á ll (256 a1). Ennek is
megvan a maga oka. A vendé g rö gtö n a tá rgyalá s elejé n fel akarja hı́vni a figyelmet arra, hogy a tagadó
mondat csak egy meghatá rozott attribú tumot zá r ki, a mondat alanyá nak ettő l mé g sokfé le pozitı́v
attribú tumot tulajdonı́thatunk, mint ahogyan azt a kö vetkező té telek meg is teszik. Attó l, hogy a mozgá s
teljessé ggel kü lö nbö ző a nyugalomtó l, ı́gy nem nyugalom (van), mé g sok minden má s lehet, mert
ré szesedik a lé tező ben.
242 A lé tige e té zis megfogalmazá saiban ö nmagá ban, kiegé szı́tő né lkü l á ll, ezé rt sokan egzisztenciális

é rtelmet tulajdonı́tanak neki (pl. Cornford 1935, 285. o. skk.; Ackrill 1965/1957; O'Brien 1995, 63. o. sk.).
Silverman 2002, 176-181. o. olvasatá ban „a lé tező ben való ré szesedé s" az adott formá ra vonatkozó T-
prediká ció t magyará z („a mozgá s van" = „a mozgá s sajá t termé szettel bı́r, valóban az, ami"). Frede 1967,
55-57. o. szerint az adott ö sszefü ggé sben a 256 a1 lé tigé je a 255 e11 lé tigé jé re utal vissza („a mozgá s
teljessé ggel kü lö nbö ző van2 a nyugalomtó l"), vagyis egy szoká sos prediká ció fanjá ra kell gondolnunk. A
lé tező ben való ré szesedé s problé má já ra alá bb té rek vissza (8.2.).
243 256 a3; vö . 255 e3 - 6.
244 256 a7 sk., vö . 254 d14 sk., e2 - 4, 255 b3.

Plató n: A szofista Oldal 139

mó don kell é rtenü nk:245
(3’) A mozgá s ré szesedik a kü lö nbö ző ben az azonoshoz viszonyı́tva 246 256 b2 - 4
(4') A mozgá s ré szesedik az azonosban ö nmagá hoz viszonyı́tva. 256 b1

E ké t mondat - elté rő en hasonló tartalmú , de kevé sbé pontos imé nti
megfogalmazá suktó l - má r nem a bizonyı́tá s premisszá inak szerepé t tö lti be, hanem a
bizonyı́tott té telek parafrá zisai. A (3) é s (4) té zis ezen á tfogalmazá sai fé nyt derı́tenek a
mondatok alapjá ul szolgá ló ontoló giai relá ció kra, ı́gy az ellentmondá s eltű nik.
A vendé g á ltal alkalmazott transzformá ció a kö vetkező ké ppen á ltalá nosı́tható : [263]
(i.1) Φ nem Ψ (van). = (i.2) Φ ré szesedik a kü lö nbö ző ben Ψ - hez viszonyı́tva.
(ii.1) Φ az Ψ (van). = (ii.2) Φ ré szesedik Ψ - ben.247

Legtö bben egyeté rtenek abban, hogy (i.1) azonossá gtagadá s, (ii.1) predikatı́v kijelenté s.
A vendé g é rvelé se eszerint a kö vetkező : abban, hogy a mozgá s nem azonos pé ldá ul az
azonossal, de tulajdonsága az ö nazonossá g, semmi ellentmondá s nincs, mint a
mondatok á tfogalmazá sa vilá gosan mutatja. Felvethető , hogy (i.1) nem azonossá g-
tagadá s, hanem az elő ző szö vegré sz utolsó bizonyı́tá sá ban bevezetett T-prediká ció
tagadá sa (255 c-e).248 Ebben az olvasatban (i.1) é s (ii.1) lá tszó lagos ellentmondá sá t
kissé má ské pp kell feloldanunk. A ké t mondat azé rt lehet egyszerre igaz, mert (i.1) a
lé tige első , (ii.1) a lé tige má sodik haszná latá t tartalmazza. A mozgá s önmagában, saját
természeténél fogva nem azonos, nem kü lö nbö ző , é s nem lé tező , azonban máshoz
viszonyítva, a megfelelő formá kban való részesedése alapjá n azonos, kü lö nbö ző é s lé tező .
Ily mó don nem szü ksé ges a lé t mó djait é s a lé tige haszná latait tová bb szaporı́tanunk az
azonossá g vanjá val, hiszen az é rvelé s é rtelmezé sé hez az imé nti megkü lö nbö zteté s is
elegendő .
Az alternatı́v olvasat ellen azonban erő s é rvek szó lnak. A 257 b - 258 c okfejté se szerint
a „nem-lé t" jelentése é ppen a lé t egy meghatá rozott formá já ró l való kü lö nbö ző sé g. A
szö vegré szü nkben vizsgá lt „Φ nem Ψ (van)" formá jú mondatok jelenté se ily mó don
kimerü l abban, hogy a ké t ké rdé ses forma kü lö nbö zik egymá stó l. A kü lö nbö ző a
dialó gusban az azonos ellenté te (vö . 253 d1 sk.; [264] 263 d1 sk.). Nem hinné m tehá t,
hogy tö bbrő l volna szó , mint egyszerű nem-azonossá gokró l.249
Ugyanakkor fé lrevezető azt mondani, hogy A szofista e fejtegeté se megkü lö nbö zteti az

245 „... nem ugyanazon é rtelemben szó lunk ró la ..." (ouk... homoiósz eirékamen), 256 a12
246 A vendé g itt nem ré szesedé srő l (methexisz), hanem kö zö ssé grő l (ko-inónia + genitivus) beszé l. A
„kö zö ssé g" azonban pontosı́tható a „ré szesedé s" terminusá val (ld. 7.5.), é s tö bbszö r esik szó a formá k
részesedéséről a kü lö nbö ző ben (255 b3; e5 sk.; 259 b1 sk.). Az „azonoshoz viszonyı́tva" helyé n szinté n
bonyolultabb kö rü lı́rá s á ll; az á tfogalmazá st a 255 d1 é s 5 sk. pá rhuzama igazolja.
247 Az „ö nmagá hoz viszonyı́tva" kité telt az á ltalá nosı́tott formulá bó l el kell hagynunk, mivel ezt speciá lisan

az azonos logikai karaktere kı́vá nta meg. - (ii.1) lé tigé jé t van2 gyaná nt kell é rtelmeznü k, hiszen a mondat
csak ebben az esetben egyené rté kű (ii.2)-vel; a lé tigé t fent egyelő re azé rt nem indexá lom, mert (i.1) é s
(ii.1) a mé g elemzetlen, egymá snak lá tszó lag ellentmondó mondatpá rokat reprezentá lja.
248 Frede 1967, kü l. 67-72. o.
249 Frede 1992, 408 ezzel szemben kü lö nbsé get lá t a 255 e - 257 a fejtegeté sé ben tá rgyalt „nem-lé t" é s a

„nem-azonossá g" kö zö tt. - Ha egy "Φ nem Ψ (van)" formá jú mondat á llı́tmá nya é s alanya genus - species
viszonyban á ll (pl. „a macska nem emlő s"), a mondat má s-má s igazsá gé rté kkel bı́r, ha
azonossá gtagadá ské nt illetve ha tagadott T-prediká ció ké nt é rtelmezzü k. Ké rdé s, hogy szerepelhetné nek-e
ilyen mondatok 255 e - 257 a igaznak elfogadott tagadó té telei kö zö tt. Ervelhetü nk amellett, hogy igen: a
254 b - 255 e é rvelé sé ben, a vizsgá lt ö t forma kü lö ná llá sa melletti bizonyı́tá sokban alkalmazott krité rium
alapjá n (mindig felcseré lhető k-e egymá ssal a ké rdé ses terminusok prediká tum-pozı́ció ban?) el kell
ismernü nk az ilyen mondatok terminusaihoz tartozó formá k kü lö nbö ző sé gé t, é s ezzel a mondatok
igazsá gá t.
Plató n: A szofista Oldal 140
azonossá g é s a prediká ció fanjá t.250 Modern é rtelmezé sben az azonossá g a lé tige egyik
jelenté se (ld. fentebb, 3.1.). Az azonossá gé rtelmű lé tige szoká sos alkalmazá sá ban ké t
kü lö nbö ző referá ló kifejezé st (nevet vagy leı́rá st) kapcsol ö ssze, melyek -amennyiben a
mondat igaz - ugyanazt a dolgot jelö lik meg. A vendé g nem ezt a haszná latot, hanem az
ö nazonossá g igen speciá lis eseté t elemzi. Az ö nazonossá g magyará zatá ra nem a lé tező ,
hanem egy má sik forma, az azonos szolgá l. A vendé g kü lö n bizonyı́tá st dolgoz ki arra,
hogy e ké t forma nem esik egybe (255 b sk.). Az azonossá gtagadá s elemzé se pedig ismé t
egy má sik formá ra, a kü lö nbö ző re hivatkozik. Aligha tulajdonı́thatjuk tehá t Plató nnak az
azonossá g fanjá nak felfedezé sé t.251 Nem biztos, hogy ezt kü lö nö ské ppen sajná lnunk kell.
Az azonossá g é s a prediká ció vanjá nak modern megkü lö nbö zteté se korá ntsem [265]
megké rdő jelezhetetlen. Az azonossá gá llı́tá s é s a prediká ció kü lö nbsé gé t nem csupá n a
lé tige ké t elté rő jelenté sé re, hanem az állítmánykiegészítők kü lö nbsé gé re is visszave-
zethetjü k: ez utó bbi az azonossá gá llı́tá sokban egyedi jelö lő terminus (pl. „az azonos"), a
prediká ció kban pedig á ltalá nos terminus, mellé kné v (pl. „azonos"). Ezt akkor is el kell
fogadnunk, ha a lé tigé nek má s é s má s jelenté st tulajdonı́tunk a ké rdé ses mondatokban.
Mivel ez ö nmagá ban elé gsé ges a ké t mondatfajta elté rő viselkedé sé nek magyará zatá ra,
szü ksé gtelen a lé tige ké t kü lö nbö ző jelenté sé t is felté teleznü nk. Gondolhatunk arra,
hogy Plató n a prediká tumterminus ké té rtelmű sé gé re kı́vá nja felhı́vni a figyelmet.252 Egy
tová bbi javaslat szerint a mondatpá rok lá tszó lagos ellentmondá sá t a vendé g nem a
lé tige vagy egy má sik mondatré sz253 ké tfé le jelenté se vagy haszná lata, hanem a ké t
mondattı́pus - az azonossá gá llı́tá s é s a prediká ció - mint egész megkü lö nbö zteté sé vel
oldja fel.254 A ké tfajta mondat elté ré sé é rt ebben az olvasatban a mondatok szer-
kezeté nek kü lö nbsé ge a felelő s. A parafrá zisok ennek megfelelő en a mondatok egé szé t,
nem pedig valamelyik ré szé t kı́vá njá k egyé rtelmű sı́teni.
Az utó bbi ké t é rtelmezé ssel szemben felhozhatjuk, hogy az é rvelé s fő cé lja nem
mondatok vagy terminusok tı́pusainak elkü lö nı́té se. A logosz elemzé sé re csak ké ső bb
kerü l sor (261 c - 263 d), jelen fejtegeté sben a szemantikai megfontolá sok a metafizikai
vizsgá ló dá s eszkö zei. Pontosabban fogalmazva, a vendé g a lé t é s a nem-lé t együ ttes
megvilá gı́tá sá ra vá llalkozott (254 c, vö . 250 e sk.). A vizsgá lt mondatokbó l eszerint
mé giscsak első sorban a lé tige az é rdekes: a „ré szesedik a kü lö nbö ző ben", [266] illetve a
„ré szesedik" parafrá zisok a "nem-van", illetve a „van" kifejezé seket fogalmazzá k á t. E
parafrá zisok nem pontosan ugyanú gy mű kö dnek. A tagadott lé tige eseté ben a parafrá zis
egyben azt is jelenti, hogy a nem-lé tet maradé ktalanul visszavezetjü k a kü lö nbö ző sé gre.
A „van" elemzé se ezzel szemben nem reduktı́v. A „ré szesedé s" szerepe nem az, hogy
kiküszöbölje a lé t fogalmá t a pre-dikatı́v mondatok elemzé sé bő l (ahogyan a
kommentá torok tö bbsé ge teszi); nem is egy további relá ció ,255 hanem a lé t egyik

250 Ezt a né zetet ké pviseli pé ldá ul Vlastos 1973 (1970), 288. o., 44. lj.; van Eck 2000, III. fejezet. Ackrill
1965 (1957) szerint Plató n ezenfelü l az egzisztenciá lis lé tigé t is elkü lö nı́ti (256 a1 etc.).
251 Bostock 1984, 90. o., 110. o., 118. o. amellett é rvel, hogy Plató n nem lá tja vilá gosan az azonossá g é s a

prediká ció vanjá nak kü lö nbsé gé t. A szofista való ban má sfajta distinkció kat tesz, de ebbő l nem kö vetkezik,
hogy Plató n összekeveri az azonossá gá llı́tá st é s a prediká ció t. Ehhez azt kellene megmutatni, hogy sajá t
eszkö zeivel nem ké pes megkü lö nbö ztetni ő ket, ezé rt é rvei a ké t mondattı́pus jogosulatlan vá ltogatá sá bó l
adó dó hibá kat tartalmaznak.
252 Denyer 1991, 130-137. o. Vö . Lewis 1975, 124-127. o.
253 Lewis 1975, 134-6. o. é rtelmezé sé ben Plató n nem a lé tigé nek, hanem a „nem" tagadó szó nak

kü lö nbö zteti meg ké t haszná latá t. A tagadó szó egyik alkalmazá sá ban (negatı́v prediká ció kban) a tagadott
mondat kontradiktó rikus ellenté té t adja, má sik haszná latá ban (azonossá gtagadá sokban) viszont nem, ı́gy
jelen szö vegré sz á llı́tó é s tagadó mondatai lehetnek egyszerre igazak.
254 Brown 1994, 215. o.; Brown 2000. Vö . Owen 1999 (1970), 440. o., 444-446. o.
255 Moravcsik 1992, 190-193. o. szerint „x az Φ (van)" megfelelő je „x ré szesedik a relacioná lis lé tben Φ

vonatkozá sá ban". Szü ksé gtelen azonban két konnektı́vumot - a ré szesedé st é s a lé tet - felté teleznü nk.
Plató n: A szofista Oldal 141
lehetsé ges ekvivalense (=van2), amint ez má r a 255 c - e megkü lö nbö zteté seibő l is
kiderü l. A lé tező a vendé g á ltal felvá zolt elmé letben a formá k egyike, a való sá g egyik
alapvető , semmi má sra vissza nem vezethető eleme. Minden okunk megvan arra, hogy a
való sá g elemeit ö sszekö tő kapocs szerepé t (vö . 253 c1 sk.) e formá ra ruhá zzuk. A
ré szesedé s formá já ró l viszont sem itt, sem má s Plató n-dialó gusban nem hallunk. A
mondatpá rokat a fentiek alapjá n a kö vetkező formá ra hozhatjuk:
(i.3) Φ kü lö nbö ző (van2) Ψ-hez viszonyı́tva.
(ii.3) Φ az Ψ (van2).
A szö vegré szü nkben kidolgozott appará tus alkalmas az azonossá gá llı́tá s, az
azonossá gtagadá s é s a prediká ció megkü lö nbö zteté sé re,256 az elemzé s eszkö zei azonban
má sok, mint a modern logikai elmé letekben.
A vendé g gondosan felé pı́tett é rvelé se az utolsó mondatpá rra fut ki, melyben a
prediká tum helyé re a „lé tező " kerü l. Erre az esetre ugyanaz az é rvelé s é rvé nyes, mint az
elő ző ekre: a mozgá s egyré szt kü lö nbö zik a lé tező tő l, tehá t nem-létező (7), má sré szt
ré szesedik a lé tező ben, ily mó don létező (8). A mozgá s abban az é rtelemben [267] nem-
lé tező , hogy nem azonos a lé tező formá já val. Eddig a vendé g mindenü tt elkerü lte a
tagadó szó é s a lé tige ö sszekapcsolá sá t, melyet a nem-lé t fogalmá nak é rtelmes voltá t
megké rdő jelező ellenfelei kifogá solná nak, a tagadá s a prediká tum elő tt á llt (pl. „a
mozgá s nem-azonos van"). Ezen a ponton azonban kikerü lhetetlenü l eljutunk a nem-
lé tező hö z, az é rvelé s folytatá sá ban pedig a vendé g feljogosı́tva é rzi magá t, hogy a
tagadó szó t a konnektı́v lé tige elé helyezze.257 Mikor a prediká tum pozı́ció já ba a lé tező t
helyettesı́tjü k be, be kell lá tnunk, hogy a ké t fogalmazá s kö zö tti kü lö nbsé g puszta
lá tszat, hiszen ı́gy is, ú gy is megkapjuk a kifogá solt fogalmat. Vé gső elemzé sben az eddig
vizsgá lt valamennyi tagadó mondatban jelen van a nemlé t fogalma, ezé rt a „ré szesedik a
kü lö nbö ző ben Ψ-hez viszonyı́tva" frá zist jogos a „nem-van Ψ" á tfogalmazá saké nt
felfognunk. De mit jelent a má sik té zis, mely szerint a mozgá s van, mert ré szesedik a
lé tező ben (8)? E ké rdé s megvá laszolá sá hoz a bizonyı́tá s kö vetkező lé pé sei tö bb
tá mpontot nyú jtanak.

8.2. „Minden egyes forma vonatkozá sá ban sok a lé tező , é s hatá rtalan sokasá gú a nem-
lé tező " (256 d11 - 257 a12)
A mondatpá rok elemzé sé nek vé gezté vel a vendé g minden formá ra258 á ltalá nosı́tja a
mozgá s vizsgá latá nak konklú zió já t.
VENDEG: Szü ksé gké ppen lennie [einai] kell tehá t a nem-lé tező nek mind a mozgá s
eseté ben, mind az ö sszes nemek tekinteté ben [kata panta ta gené]. Mert a kü lö nbö ző
termé szete az ö sszes nemek tekinteté ben [kata panta] kü lö nbö ző vé té ve a lé tező tő l
mindegyiket [268] [hekasz-ton] nem-lé tező vé teszi ő ket, s ily mó don ugyanı́gy joggal
mondhatjuk valamennyit nem-lé tező nek, má sfelő l - minthogy ré szesü lnek a lé tező ben -
azt is mondhatjuk ró luk, hogy vannak é s lé tező k. (256 d11 -e4)
A mozgá s eseté ben a „nem-lé tező " abban az é rtelemben van (einai), hogy a bizonyı́tott
té zispá rok tagadó tagjaiban (1, 3, 5, é s 7) a „nem-lé t" fogalma alkalmazhatónak bizonyul
a mozgá s formá já ra („a mozgá s nem-van .. .").259 Bebizonyosodott az is, hogy a tagadott

256 A Φ forma ö nazonossá gá t á llı́tó mondat elemzé se (3') alapjá n: "Φ ré szesedik az azonosban Φ-hez
viszonyı́tva", illetve "Φ azonos (van2) Φ-hez viszonyı́tva".
257 A vendé g é rvelé si straté giá já nak e voná sá ra McDowell 1982, 117. o. sk. hı́ vja fel a figyelmet.
258 A bizonyı́tá s utolsó szakaszá ban (256 d11 skk.) má r egyre kevé sbé gondolhatjuk, hogy a vizsgá lat a

kivá lasztott ö t formá ra korlá tozó dik, a 257 b1 skk. pedig egy sor eddig nem emlı́tett formá t hoz be a
tá rgyalá sba.
259 A Parmenidész 162 b1 - 3 szerint az egynek, mely a vizsgá lt hipoté zis szerint nem-lé tező , ré szesednie

kell a lé tben, hogy nem-lé tező lehessen. A „nem-lé tező " frá zist jelen szö vegü nkben ugyanı́gy a lé tige
Plató n: A szofista Oldal 142
lé tige az ö sszes tö bbi nemet a mozgá shoz kapcsolhatja prediká tumké nt: a mozgá snak az
ö sszes tö bbi nem tekinteté ben (katapanta ta gené) nem-lé tet tulajdonı́thatunk,
amennyiben mindegyikü ktő l kü lö nbö ző (pl. „a mozgá s nem-van azonos"). Korá bban má r
talá lkoztunk azzal a té tellel, hogy minden egyes forma kü lö nbö zik a tö bbitő l, mert
ré szesedik a kü lö nbö ző formá já ban (255 e3 - 6). Bá rmely formá ra vonatkozó lag
alkothatunk tehá t hasonló igaz tagadó mondatokat. Vegyü k szemü gyre mé g egyszer az
elemzett tagadó mondatokró l adott sé má nkat:
(9) = (i.1) Φ nem Ψ (van). = (i.2) Φ ré szesedik a kü lö nbö ző ben Ψ - hez viszonyı́tva.

A mozgá s vizsgá latá val nyert kö vetkezteté sek á ltalá nosı́tá sa ré szint abban á ll, hogy itt
má r az alany pozı́ció já ba tetsző leges Φ formá t behelyettesı́thetü nk („mindegyiket",
hekaszton). Az „ö sszes nem" (katapanta) pedig itt sem a ké rdé ses mondatok lehetsé ges
alanyaira (Φ), hanem á llı́tmá nyaira (Ψ) utal.260 A kü lö nbö ző formá ja mű kö dé sé nek
[269] kö szö nhető en minden egyes Φ forma (hekaszton) minden má s Ψ forma
tekinteté ben (kata panta) kü lö nbö zik a lé tező tő l. „Kü lö nbö zni a lé tező tő l Ψ
tekinteté ben" annyit tesz, mint „nem-lenni Ψ-nek". A „nem-lé t" Φ formá nak nem csupá n
a lé tező formá já tó l, hanem bármely Ψ formá tó l való kü lö nbö ző sé gé t jelenti.261
Szö vegré szü nk tehá t a tagadott konnektı́v lé tige elemzé sé t adja meg, amely valamennyi
vizsgá lt tagadó mondatban elő fordult, é s kiterjeszti az elemzé s é rvé nyé t minden olyan
mondatra, amely tetsző leges Φ é s Ψ formá k nem-azonossá gá t ı́rja le.
A té zispá r affirmatı́v tagjá ban a lé tige ö nmagá ban, kiegé szı́tő né lkü l szerepel. Azt
gondolhatná nk, hogy az egzisztenciá lis lé tigé vel á llunk szemben („Φ lé tezik"), a „lé tező -
ben való ré szesedé s" pedig ennek az elemzé se. A vendé g ebben az olvasatban azt á llı́tja,
hogy a formá k lé teznek, azaz bı́rnak a lé tezé s tulajdonsá gá val. A gö rö gben azonban a
lé tige teljes é s nem teljes haszná latai kö zö tt nem hú zó dik é les hatá r (ld. fent, 3.2.). Az "A
van" mondat ö nmagá ban is é rthető , informatı́v á llı́tá s, á m mindig é rtelmesen
rá ké rdezhetü nk arra, hogy micsoda az illető dolog, milyen prediká tumot kı́vá nunk az
alanyhoz kapcsolni a lé tigé vel. A szofista azon szö veghelyei, melyek a formá k lé té t a
lé tező ben való ré szesedé sü kkel indokoljá k, a lé t-igé nek erre a haszná latá ra
vonatkoznak.262 Eszerint té zisü nket a kö vetkező ké ppen é rtelmezhetjü k: [270]
(10)Φ az (... ) van. = Φ ré szesedik a lé tező ben.

Mikor Φ formá ró l azt mondjuk, hogy van, mert ré szesedik a lé tező ben, azt á llı́tjuk ró la,
hogy valami, bizonyos attribú tumokkal bı́r, nyitva hagyva azt a ké rdé st, hogy pontosan
melyek ezek az attribú tumok.

kapcsolja az alanyhoz. - A nem-lé tező létének bizonyı́tá sa nem é r vé get annak megmutatá sá val, hogy a
fogalom alkalmazható. A 257 b1 skk. fejtegeté sé bő l kiderü l, hogy a nem-lé tező egy má sik, alapvető bb
é rtelemben is lé tező , ld. alá bb, 9.4.
260 Ebben a pontban a szoká sosabb magyará zattal szemben Owen 1999 (1970), 425. o., 20. lj. é s van Eck

2002, 64-72. o. é rtelmezé sé t kö vetem. A kata prepozı́ció ugyanezen haszná latá t megtalá ljuk pá r sorral
alá bb (257 a4 sk.), emellett ez az é rtelmezé s filozó fiai kö vetkezmé nyeit tekintve is vonzó bb.
261 Mié rt beszé l a vendé g - meglehető sen kö rü lmé nyesen - Φ formá nak a létezőtől való kü lö nbö ző sé gé rő l

Ψ tekinteté ben, mié rt nem egyszerű en azt mondja, hogy Φ é s Ψ egymástól kü lö nbö znek? A fő ok, hogy a
szofista ellenveté seinek cá folatá hoz nem a „nem-Ψ" tagadott prediká tumra, hanem a „nem-lé t" fogalmá ra
van szü ksé ge. A 258 e2 a nem-lé tet a kü lö nbö ző nek minden egyes dolog (forma) létével szembeá llı́tott
ré szeké nt hatá rozza meg (to prosz to on hekasztou morion autész antitithemenon).
262 256 a1; d8 sk.; e3 sk.; 259 a6 sk. A „lé tező ben való ré szesedé s" má sutt tö bb helyen a konnektív lé tige

elemzé se (Parmenidész 141 e10 -12; 143 b1 - 3; 162 a7 - b6). A „ré szesedé s" a vendé g á ltal felé pı́tett
rendszerben nem elemi relá ció (ennek jele, hogy a ré szesedé snek nincsen ideá ja), hanem é ppensé ggel a
lét egy mó djá nak (van2) má sik neve. Ez tová bbi é rv a lé tező ben való ré szesedé s „egzisztenciá lis"
magyará zata ellen, mely a ré szesedé st ké nytelen elemi relá ció nak tekinteni, a lé tet pedig tulajdonsá gnak.
Plató n: A szofista Oldal 143
Az é rvelé s kö vetkező lé pé se igazolja eddigi é rtelmezé sü nk helyessé gé t:
VENDEG: Tehá t minden egyes forma vonatkozá sá ban sok a lé tező , é s hatá rtalan sokasá gú
a nem-lé tező . (256 e6 sk.)263
A „hatá rtalan sokasá gú nem-lé tező " kifejezé s nem utalhat Φ formá nak a lé tező
formá já val való nem-azonossá gá ra, hiszen e viszony alapjá n minden Φ formá ra
vonatkozó lag egyetlen tagadó mondatot kapná nk („Φ nem-van a lé tező "), nem pedig
hatá rtalanul sokat. A frá zis é rtelme csak az lehet, hogy Φ minden, tő le kü lö nbö ző Ψ
forma tekinteté ben nem-van Ψ. A té zispá r tagadó tagja eszerint egyszerű en (9)-et
ismé tli meg. Minden ilyen mondatban megtalá ljuk a tagadott konnektı́v lé tigé t, ı́gy az
á llı́tmá ny helyé t elfoglaló Ψ formá kat „nem-lé tező nek" mondhatjuk Φ vonatkozá sá ban.
A vendé g azé rt beszé l határtalan sokaságú nem-lé tező rő l é s csupá n sok lé tező rő l
minden egyes forma vonatkozá sá ban, mert Φ forma a tö bbi forma egyiké vel sem
azonos, de csak né melyek á llı́tható k ró la igaz mó don.264 [271]
Mondatunk első ré sze bontja ki „a lé tező ben való ré szesedé s" tartalmá t. Ha e ré szesedé s
pusztá n az alanyké nt á lló Φ forma egy tulajdonsá gá t - pé ldá ul lé tezé sé t - magyará zná ,
nem kö vetkeztethetné nk belő le arra, hogy Φ vonatkozá sá ban „sok a lé tező ". A „sok
lé tező " nem lehet má s, mint azok a formá k, amelyek ilyen vagy olyan é rtelemben igaz
mó don á llı́tható k Φ formá ró l, hozzá kapcsolható k a lé tigé vel mint á llı́tmá nyok:
(10 a) Φ az Ψ (van2).

(10 a) megegyezik a fenti (ii.3) mondatsé má val. Kü lö nö s mó don azonban itt - (ii.2)-vel
ellenté tben - az alanynak nem Ψ-ben, hanem a létezőben való ré szesedé se alapozza meg
a mondat igazsá gá t. Mi az oka az elté ré snek? Gondolhatná k arra, hogy egy predikatı́v
kijelenté s igazsá ga, az a té ny, hogy egy alany valamilyen tulajdonsá ggal bı́r, két egymástól
független ré szesedé s-relá ció t felté telez: az illető dolognak egyfelő l ré szesednie kell a
lé tező ben, má sfelő l pedig a ké rdé ses Ψ formá ban. Ez a magyará zat azonban filozó fiailag
csö ppet sem kielé gı́tő . Ez esetben egyformá n kezeljü k a lé tező ben ré szesedé st é s egy
tetsző leges Ψ formá ban való ré szesedé st. Ha e kettő kö zö tt nincsen semmi kü lö nbsé g, a
lé tet metafizikailag tulajdonsá gnak, logikailag pedig prediká tumnak kell tekintenü nk.
Igy viszont ó hatatlanul csú nya vé gtelen regresszusba bonyoló dunk.265 A lé t
tulajdonsá gá t ebben az elemzé sben egy kapocs, a ré szesedé s kö ti az alanyhoz. Az imé nt
lá ttuk (8.1.), hogy a ré szesedé s nem egyé b, mint a lé t egyik lehetsé ges ekvivalense
(van2). Ha a lé tet csak egy kapoccsal fű zhetjü k az alanyhoz, akkor az elő bbi kapocs - a
ré szesedé s, melyrő l kiderü lt, hogy a lé t egyik fajtá ja - nyilvá n szinté n egy [272] ú jabb
kapcsot kı́vá n, a má sodik pedig mé g egyet, é s ı́gy tová bb a vé gtelensé gig. Helyesebb
tehá t azt mondanunk, hogy a lé t nem tulajdonsá g, hanem konnektı́vum: az az
analizá lhatatlan, elemi relá ció , amely a tulajdonsá gokat ö sszekö ti az alanyokkal, maga
azonban má r nem kı́vá n tová bbi ontoló giai kapcsot. Ebben az olvasatban a lé tező ben
való ré szesedé s é s Ψ formá ban való ré szesedé s kö zö tt szoros ö sszefü ggé s van. Ha Φ

263 peri hekaszton tón eidón polü men eszti to on, apeiron depléthei to mé on. A vendé g itt a „Φ az Ψ (van)"
mondatot "Ψ van Φ vonatkozá sá ban" formá ra hozza, é s ugyanı́gy já r el a tagadó mondatokkal is. Ezt a
konstrukció t - mely felcseré li a mondat alanyá t é s á llı́tmá nyá t - a lé tige konverz haszná latá nak nevezik. Az
igaz é s a hamis mondatot leı́ró formulá k ilyen szerkezetű ek (263 b, d), ld. alá bb, 10.3, kü l. a 333. jegyzetet.
264 A negatı́ v prediká ció ("A nem Ψ (van )", pl. „Szó kraté sz nem nagy") elemzé se a szoká sos é rtelmezé s
2
szerint a 257 b1 skk. té má ja. Frede 1992 olvasatá ban má r a 256 e7-ben emlı́tett „hatá rtalan sokasá gú
nem-lé tező be" beleé rtendő k a negatı́v prediká ció k. Való já ban a 257 b1 skk. má s szerepet tö lt be az
é rvelé sben, a negatı́v prediká ció elemzé sé t pedig csak ké ső bb, indirekt mó don kapjuk meg (ld. 9.1. é s
10.3). Vö . van Eck 1995.
265 Silverman 2002, 143-145. o. hasonló regresszus-é rveket tá rgyal. A fenti é rtelmezé stő l elté rő en

Silverman a ré szesedé st, nem pedig a lé tet tekinti az univerzá lé kat az alanyokhoz fű ző elemi relá ció nak.
Plató n: A szofista Oldal 144
forma ré szesedik Ψ-ben, ez egyben a lé tező ben való ré szesedé sé t is jelenti. A lé t az a
forma, amely ö sszekapcsolja egymá ssal a tö bbi formá t, ı́gy lehető vé teszi vegyü lé sü ket,
olyan kö telé k, amely né lkü l egyik formá t sem lehetne a má sikhoz illeszteni.266 Az
ö sszefü ggé s fordı́tva is á ll. Φ forma nem ré szesedhet a lé tező ben ané lkü l, hogy egyú ttal
bizonyos Ψ formá kban is ré szesedné k. Ami ré szesedik a lé tező ben, az nem minden
megszorı́tá s né lkü l lesz lé tező vé , hanem mindig a lét egy meghatározott formáját veszi
fel. Mindennek, ami van, valaminek kell lennie.
A 255 c - e a prediká ció é s a lé t ké t mó djá t kü lö nı́tette el. Mikor egy alanyhoz egy
prediká tumot kapcsolunk a lé tigé vel, vagy az alanyt sajá t termé szeté né l fogva megillető
attribú tumait, vagy egy formá ban való ré szesedé se alapjá n hozzá tartozó tulajdonsá gait
adjuk meg (ld. 7.4.). (10 a) az utó bbi tı́pusba tartozó á llı́tá sokat fedi. A lé t első mó djá nak
megfelelő mondatokat a kö vetkező formá ban ı́rhatjuk fel:
(10 b) Φaz Ψ (vanj.
A 256 d11 - e7 nem hı́vja fel a figyelmet kü lö n e mondat-tı́pusra.267 Mé gis ú gy gondolom,
hogy a T-prediká ció kat sem zá rhatjuk ki azon affirmatı́v mondatok kö zü l, melyekre a
256 e6 cé loz. Emellett első sorban az szó l, hogy a vendé g a lé tező nek egy formá t
tulajdonı́t, nem kettő t (255 c sk.). Esszerű felté teleznü nk, hogy a lé t mindké t mó djá t
[273] egyará nt a lé tező ben való ré szesedé s magyará zza. Ha ez ı́gy van, Φ forma nem
csupá n tulajdonsá gait kö szö nheti a lé tező ben való ré szesedé snek. A lé tező ben való
ré szesedé s né lkü l Φ forma nem lehetne az, ami: „Φ-nek lenni1" ugyanis szinté n a lét egy
meghatá rozott formá ja.268
A lé tező ben tehá t bá rmely Φ forma ké tfé le mó don ré szesedhet: egyré szt azá ltal, hogy az
(van1), ami, azaz Φ, má sré szt annyiban, amennyiben sajá t termé szete mellett mé g sok
minden má s is (van2), azaz egyé b formá kban is ré szesedik.269 Pé ldá nak oká é rt mind az,
hogy a mozgá s mozgá s (van1), mind pedig az, hogy ö nmagá val azonos vagy má s
formá któ l kü lö nbö ző (van2), a lé tező ben való ré szesedé sé nek mó djai.270 Lenni ké tfé le
mó don é s sokfé le tekintetben lehet. A lé tigé vel sokfé le prediká tumot [274] fű zhetü nk az
alanyhoz, é s ké t kü lö nbö ző mó don tulajdonı́thatjuk neki a ké rdé ses attribú tumokat. A

266 253 c1 sk.; vö . 253 a5 sk.

267 A lé tező formá já ra vonatkozó affirmatı́v mondat viszont é rtelmezhető T-prediká ció gyaná nt (257 a5;
vö . 259 b3 sk.), ld. alá bb.
268 Vö . 259 a6 - 8: „... a kü lö nbö ző , minthogy ré szesü l a lé tező ben, e ré szesedé snek kö szö nhető en van, de

nem az, amiben ré szesü lt, hanem kü lö nbö ző ...". A nem-lé tező tá rgyalá sá t zá ró ö sszefoglalá s e mondata
nem csupá n azt á llı́thatja, hogy a kü lö nbö ző formá ja ré szesedik ugyan a lé tező formá já ban, de nem azonos
vele, hanem azt is, hogy a kü lö nbö ző formá ja a létezőben való részesedésének kö szö nhető en nyeri el sajá t
termé szeté t, lesz az, ami (van1), vagyis kü lö nbö ző . - A Parmenidész egy fejtegeté se szerint az egy csak a
lé tben való ré szesedé se ré vé n lehet1 egy (142 b5 sk.; 141 e9 - 11).
269 A lé tező ben való ré szesedé srő l adott é rtelmezé sem sokat kö szö nhet Frede 1996/2, kü l. 193-199. o.

elemzé sé nek.

270 Mondhatjuk persze, hogy Plató n szó haszná lata igen fé lrevezető . A „ré szesedni Φ-ben" kifejezé s azt

szokta jelenteni, hogy a ré szesedő dolog Φ tulajdonsá ggal bı́r. A lé tező k é s a lé tező formá ja kö zö tti viszony
gyö keresen má s, hiszen a lé t nem tulajdonsága a lé tező knek (má skü lö nben a fent emlı́tett vé gtelen
regresszusba futunk). Vé delmé re azt hozhatjuk fel, hogy e relá ció bizonyos tekintetben mé giscsak emlé -
keztet a ré szesedé s szoká sosabb mó djá ra: „Φ-nek lenni1" vagy „Φ-nek lenni2" nem pontosan ugyanaz,
mint á ltalá ban vé ve „lenni", hanem a lé t egy kü lö nö s, meghatá rozott tı́pusa. Plató n nem akarja azt
mondani, hogy az egyes formá k a lét fajtát, a lé t pedig minden má s formá t magá ban foglaló summum
genus - a „ré szesedé s" mé g mindig jobb kö zelı́té s. Nem a lé t tagoló dik fajtá kra, hanem a lé tigé t tartalmazó
mondatok á llı́tmá nykiegé szı́tő inek megfelelő szoká sos formá k rendező dnek a felosztá s mó dszere á ltal
feltá rható genus-species viszonyokba. Ha a lé tnek vannak fajtá i, sokkal inká bb gondolhatunk az
ö nmagá ban vett (kath'hauto) é s a má shoz viszonyı́tott (prosz allo) lé tre (megjegyzendő , hogy e viszony
leı́rá sa is elté r a szoká sos terminoló giá tó l: a vendé g nem azt mondja, hogy a lé tnek ez a ké t fajtá ja van,
hanem azt, hogy a lé tező részesedik e ké t formá ban, 255 d4 sk.).
Plató n: A szofista Oldal 145
lé t azonban mindezen ö sszefü ggé sekben egyetlen fogalom, ami a plató ni elmé let
kereté ben azt jelenti, hogy egyetlen formá ró l van szó .
A vendé g elemzé se a formá k ké rdé ses viszonyairó l á ltalá nos é rvé nyű , ezé rt a lé tező
formá já ra is alkalmazható . A bizonyı́tá s zá ró lé pé sé ben a lé tező formá ja kerü l az alany
pozı́ció já ba:
VENDEG: Eszerint magá t a lé tező t is a tö bbiektő l kü lö nbö ző nek kell mondanunk.
THEAITETOSZ: Szü ksé gké ppen. VENDEG: Akkor tehá t a lé tező is, ahá nyan csak a tö bbiek
vannak, ugyanannyi tekintetben nincsen: mert nem lé vé n az, amik azok, a lé tező egy
valami: ö nmaga [van], viszont nem [van] a tö bbi, hatá rtalan szá mú forma. (257 a1 - 6)

Ahogyan minden má s formá ró l, ú gy a lé tező rő l is elmondhatjuk, hogy nem azonos a
tö bbi formá val, ebben az é rtelemben nem-lé tező :
(11) A lé tező nem Φ (van). - A lé tező kü lö nbö ző (van2) Φ-hez viszonyı́tva.

A szembeá llı́tá s má sik tagja tö bb fejtö ré sre ad okot. A vendé g itt egyetlen á llı́tó
mondatra utal:
(12) A lé tező lé tező (van).

Ezt a mondatot ké tfé leké ppen é rthetjü k. Ké zenfekvő nek tű nik, hogy a (11) tı́pusá ba
tartozó szá mtalan azonossá g-tagadá ssal, melyet a lé tező re vonatkozó lag megfogalmaz-
hatunk, egy azonosságállítást á llı́tsunk kontrasztba:
*(12') A lé tező lé tező (van). = A lé tező azonos (van2) a lé tező hö z viszonyı́tva. [275]

Ké tsé gkı́vü l igaz, hogy a lé tező formá ja egyetlen dologgal, ö nmagá val azonos, a tö bbi
formá val viszont nem azonos. Ebben az é rtelmezé sben a lé tező nem-léte - ugyanú gy,
mint egyé b formá k eseté ben - az ö sszes tö bbi formá val való nem-azonossá gá t jelenti,
létét viszont ö nazonossá ga reprezentá lja. A lé tező ö nazonossá ga a vendé g elmé leté ben
azzal magyará zható , hogy ré szesedik az azonosban ö nmagá hoz viszonyı́tva, azaz van2 az
azonos tekinteté ben. A lé tező formá já nak azonban emellett ré szesednie kell pé ldá nak
oká é rt a kü lö nbö ző ben is, vagyis ugyanabban az értelemben, ahogyan az azonos
tekinteté ben van2, mé g szá mos egyé b tekintetben lennie2 kell. Jelen olvasatban ezt a
té nyt a vendé g ö nké nyesen elhallgatja.271 A 256 e6 sk. konklú zió it alkalmazva ugyanis
azt kellene mondania, hogy a lé tező - a tö bbi formá khoz hasonló an - sok tekintetben van,
tö bb má s forma á llı́tható igaz mó don. A má sik magyará zat szerint hő sü nket nem kell
effé le ö nké nyessé ggel vá dolnunk:
(12') A lé tező lé tező (van1).

Ez a mondat ö nprediká ció .272Ilyen é rtelemben a lé tező rő l csakugyan kizá ró lag ö nmagá t
á llı́thatjuk igaz mó don.273 Ez a magyará zat a T-prediká ció é s R-prediká ció imé nt kifejtett
megkü lö nbö zteté sé re tá maszkodik (255 c - e), emellett filozó fiailag is é rdekesebb

271 Ugyanez á ll a 259 b1 - 5 ö sszefoglalá sá ra, mely a most vizsgá lt mondathoz kapcsoló dik.
272 Frede 1967, 67-70. o. szerint a lé tező re vonatkozó té zispá r mindké t tagjá ban a lé tige első haszná latá t
talá ljuk. (12) szerintem is T-prediká ció , (11) viszont ugyanú gy azonossá gtagadá s, mint az ö sszes eddigi
pá ratlan szá mú té tel.
273 A lé tező nyilvá nvaló an nem tartozik semmilyen má s nembe, ezé rt a T-prediká ció azon tı́pusa, mely egy

generikus formá t á llı́t az á ltala tartalmazott specifikus formá ró l, nem jö n szá mı́tá sba. - Itt persze fel-
tehetjü k azt a tová bbi ké rdé st, hogy vajon a lé tező - a tö bbi formá hoz hasonló an - a lé tező ben való
ré szesedé s ré vé n nyeri-e el sajá t termé szeté t, e ré szesedé snek kö szö nhető en lehet-e az, ami (van1). Ennek
nem sok é rtelme lenne, hiszen „a lé tező ben való ré szesedé s" elő felté telezi, hogy a lé tező má r az (van1),
ami.
Plató n: A szofista Oldal 146
olvasatot ad. A [276] lé tező nek megvan a sajá t termé szete, é ppen az (van1), ami. Ez a
té ny benső ö sszefü ggé sben á ll azzal, hogy kü lö nbö ző a tö bbi formá tó l. Ha nem lenne2
kü lö nbö ző a tö bbiektő l, nem lehetne1 ö nmaga sem. Nyilvá nvaló an má s dolgoktó l
kü lö nbö ző nek is csak olyasmit nevezhetü nk, aminek megvan a sajá t termé szete. A lé tező
formá já nak lé te1 é s nem-lé te ezek szerint kö lcsö nö sen felté telezi egy-má st. A kettő
kö zö tt nincsen ellentmondá s, hiszen a nemlé t semmi egyebet nem jelent, mint a lé tező
kü lö nbö ző sé gé t a tö bbi formá tó l.
A ré szletek utá n tekintsü k á t a tá gabb kontextussal együ tt a 255 e - 257 a é rvelé sé t.
Idé zzü k fel elő bb a legfontosabb elő zmé nyeket. A nem-lé tező vel kapcsolatos első aporia
az volt, hogy e kifejezé s semmilyen tá rgyra nem alkalmazható ellentmondá smentes
mó don (237 b - e; ld. fent, 3.3.). Ez a nehé zsé g - aká rcsak a nem-lé tező vel, a
ké pmá sokkal é s a hamissá ggal kapcsolatos tö bbi aporia - a lé t é s a nem-lé t
ö sszeegyeztethetetlensé gé nek par-menidé szi elvé bő l adó dott. A vendé g ezé rt tű zte
maga elé a parmenidé szi té tel cá folatá t, vagyis annak kimutatá sá t, hogy „a nem-létező”
bizonyos tekintetben van, és viszont: a létező bizonyos tekintetben nincsen" (241 d6 sk.).
A lé tező aporetikus vizsgá latá ban elkerü lhetetlennek bizonyult a pluralizmus é s egy
ké tszintű ontoló gia elfogadá sa, vagyis az, hogy az egyedi dolgok mellett tö bb alapvető
entitá st (formá t, nemet) té telezzü nk, melyekre jellemző en mondataink prediká tumai
utalnak. Belá ttuk tová bbá , hogy a formá k szü ksé gké ppen „vegyü lnek" egymá ssal. A
vendé g megmutatta, hogy mindazon metafizikai elmé letek, amelyek ké tsé gbe vonjá k az
emlı́tett té teleket, ö ncá foló k. A 254 b - 255 e kezdi az ı́gy megalapozott metafizikai
premisszá k kö vetkezmé nyeit kibontani. Ha eddig nem lett volna vilá gos, itt
egyé rtelmű en kiderü l, hogy a formá k nem pusztá n abban az é rtelemben vegyü lnek
egymá ssal, hogy ugyanarró l az egyedi dologró l tö bb prediká tum igaz, hanem oly mó don
is, hogy maguknak az alapvető entitá soknak, a formá knak is tö bb tulajdonsá ggal kell
rendelkezniü k, má s formá kban is ré szesedniü k kell. Ha több formá t, kü lö ná lló
termé szetet veszü nk fel ontoló giá nkba, [277] amelyek minden megszorı́tá s né lkü l,
való ban azok (van-nak1), amik, muszá j elfogadnunk, hogy alapvető entitá saink
mindegyike azonos (van2) ö nmagá val é s különböző (van2) a tö bbiektő l. A formá k
szü ksé gké ppen bı́rnak a lé t mindké t mó djá val.
A 255 e - 257 a a bizonyı́tá s dö ntő szakasza. A formá k egymá stó l való kü lö nbö ző sé gé nek
té telé bő l levonhatjuk azt a kö vetkezteté st, hogy minden egyes forma minden má s forma
tekinteté ben nem-létező ("Φ nem-van Ψ"). Messze nincs szó tehá t arró l, hogy a „nem-
lé tező " kifejezé s semmire ne volna alkalmazható , mint ahogyan a kezdeti aporiá k
á llı́tottá k. A „nem-lé tező " kifejezé st ugyanazon dolgokra kell alkalmaznunk, mint a
„lé tező t", mé gpedig mindegyikre é s szü ksé gszerű mó don (256 d11 - e4). A nem-lé tező k
eszerint vannak (258 d5), é s a nemlé t fogalma szü ksé gké ppen alkalmazandó minden
egyes formá ra. A nem-lé tező lé te ebben a ré szben első sorban az utó bbit jelenti. Az
eddigiek alapjá n azt is mondhatjuk, hogy a lé tező k szá mtalan vonatkozá sban nincsenek
(ti. egyik forma sem azonos a tö bbiekkel). A vendé g azonban a bizonyı́tandó té zispá r
má sik tagjá t, a lé tező nemlé té nek té telé t má ské nt é rtelmezi. A lé tező vel kapcsolatos
utolsó aporia tanulsá ga, hogy a lé tező mint olyan, azaz a lé t nem egyszerű en a lé tező k
valamelyike, nem is ö sz-szessé gü k, hanem valami egyé b, aminek megvan a sajá t
termé szete (250 a - d). A 255 e - 257 a okfejté sé nek utolsó lé pé sé ben a vendé g ennek
megfelelő en a lé tező formá já ra né zve megá llapı́tja, hogy egyetlen dolgot á llı́thatunk ró la
ö nmagá ná l fogva: azt, hogy az (van1), ami. Ez viszont szü ksé gké ppen együ tt já r azzal,
hogy kü lö nbö zik az ö sszes tö bbi formá tó l, azaz valamennyiü k tekinteté ben nem-lé tező .
Ezzel voltaké ppen vé gé re é rt Parmenidé sszel szembeni bizonyı́tá sá nak (vö . 258 d10 -
e3).

Plató n: A szofista Oldal 147

Mé g ha ké telyeink volná nak is a (12) té tel fenti é rtelmezé sé t illető en, akkor is é rdemes
elfogadnunk, hogy a vendé g á ltal kifejtett metafizikai elgondolá sban a lé t első mó dja
dö ntő szerepet kap. Az, hogy a formá k mindegyike az (van1), ami, é s az, hogy
kü lö nbö ző k egymá stó l, ugyanazon é rem ké t oldala. A pluralista ontoló gia [278]
szü ksé gké ppen felté telezi az alapvető entitá sok, való di lé tező k egymá stó l való
kü lö nbö ző sé gé t, é s ezzel nem-lé tü ket (nem-azonossá gukat) is. A lé t é s a nem-lé t ebben
az é rtelemben nem csupá n nem ö sszeegyeztethetetlen, hanem szü ksé gké ppen
ö sszefonó dik egymá ssal.

9. A nem-létező természete: mit jelent a „nem-létező" kifejezés? (257 b - 258 c)

A 257 b1 ú j szakasz kezdeté t jelzi a nem-lé tező re vonatkozó fejtegeté sé ben. Talá n ennek
a kulcsfontossá gú - a nem-lé tező problé má já ra adandó vé gső vá laszt kidolgozó -
okfejté snek az é rtelmezé se a legvitatottabb az egé sz dialó gusban. Mié rt kell a
vendé gnek folytatnia é rvelé sé t, ha má r mind a nem-lé tező lé té nek, mind a lé tező nem-
lé té nek té zise bizonyı́tá st nyert? Az elő ző fejezetben lá ttuk, hogy a 255 e - 257 a
azonosságtagadásokat elemez. A legszoká sosabb olvasat szerint a 257 b - 258 c egy ú j,
eddig nem vizsgá lt mondattı́pus, a negatív predikáció á ltal felté telezett „nem-lé tre" té r rá
("A nem-van2 Φ"). Ily mó don - bá r az egzisztenciatagadá s problé má já ra nem kapunk
megoldá st - a dialó gus legalá bb a konnektı́v lé tige tagadá sá nak á tfogó elmé leté t adná , az
azonossá gtagadá s elemzé sé t a negatı́v prediká ció vizsgá latá val egé szı́tve ki. A gon-
dolatmenet való já ban nem a lé tige jelenté seinek modern megkü lö nbö zteté se menté n
halad tová bb. A 255 e - 257 a bizonyı́tá sai csupá n a nem-lé tező vel kapcsolatban felvetett
első aporiá ra vá laszoltak, megmutatva, hogy a nem-lé t fogalma valamennyi formá ra
alkalmazható : a formá k tetsző leges pá rjá ró l igaz, hogy „Φ nem-van Ψ". A nem-lé tező vel
kapcsolatos má sodik aporia az volt, hogy a nem-lé tező t ö nmagá ban (auto kath' hauto,
238 c9) nem gondolhatjuk el, é s semmilyen nyelvi eszkö zzel nem utalhatunk rá
ellentmondá smentesen (238 a - c). Eszerint maga a nemlé t kezelhetetlen,
ö nellentmondá sos fogalom, amelynek nem tulajdonı́thatunk semmifé le meghatá rozott
[279] tartalmat. A 257 b - 258 c ezen má sodik, az első né l mé g alapvető bb aporiá t oldja
fel. A vendé g azt pró bá lja kö rvonalazni, hogy mi a nem-létező természete (phüszisz,
eidosz), mit é rtsü nk e kifejezé s alatt, melyet az imé nti bizonyı́tá s szerint minden egyes
formá ra szü ksé gké ppen alkalmaznunk kell. Ebben a ré szben tehá t má r nem ú j té ziseket
bizonyı́t, hanem a „nem-lé t" jelentését kı́vá nja tisztá zni. E szemantikai fejtegeté s nem
olyan tagadó mondatokat elemez, amelyekben a kifejezé st szoká sosan haszná ljuk,
hanem má s fogalmakhoz (formá khoz) való viszonyá nak meghatá rozá sa ú tjá n dolgozza
ki a nem-lé t definı́ció já t.

9.1. A tagadá s jelenté sé nek ké rdé se (257 b1 - c4)

A vendé g felá llı́tja a té telt, amelyet a 257 b - 258 c fejtegeté se kibont, majd egy pé ldá t
hoz fel té zise megvilá gı́tá sá ra:
VENDEG: Amikor „nem-lé tező rő l" beszé lü nk, ú gy lá tszik, nem a lé tező valamifé le
ellenté té t [enantion] é rtjü k alatta, hanem csupá n tő le kü lö nbö ző t [heteron]."
THEAITETOSZ: Hogy é rted ezt? VENDEG: Pé ldá ul, valahá nyszor valamit „nem nagynak"
mondunk, akkor vé lemé nyed szerint inká bb a kicsit, mint az egyenlő t fejezzü k ki e szavak-
kal? THEAITETOSZ: Hogyan is tenné nk? VENDEG: Ha tehá t valaki azt mondja, hogy a
tagadá s ellenté tet [enantion] jelez, ezt nem fogadhatjuk el, csupá n annyit, hogy mikor a
„nem" szó cská t tesszü k valami elé be, ezzel valami olyanra utalunk, ami má s [tón allón ti],
mint a rá kö vetkező szavak, pontosabban mint azok a dolgok, amelyekre a tagadá s utá n
elhangzó szavak vonatkoznak. (257 b3 - c3)

Plató n: A szofista Oldal 148

A té zissel kapcsolatban szá mtalan problé ma merü l fel. Annyi egyé rtelmű , hogy a „nem-
lé tező " á ltalá nossá gban utal a tagadott konnektı́v lé tige haszná lataira, é s hogy a té tel a
„nem-lét" jelentésére274 vonatkozik mindezen haszná latokban. Az á ltalá nosı́tá s
mindenké ppen kiterjed az elő ző bizonyı́tá s tagadó mondataira, amelyek tetsző leges ké t
forma nem-azonossá gá t mondtá k ki („Φ nem-van Ψ") [280] ső t való szı́nű leg a tagadott
konnektı́v lé tigé t tartalmazó egyé b mondatokra is. Ké rdé s viszont, hogy elkü lö nı́ti-e itt
Plató n a negatı́v prediká ció kat mint a tagadott lé tige haszná latá nak egy ö ná lló
vá ltozatá t. Hasonló ké ppen rejté ly, hogy a „lé tező ", amihez ké pest „a lé tező ellenté te",
illetve „a lé tező tő l kü lö nbö ző " é rtendő , maga a lé tező formá ja-e, vagy inká bb az egyes
lé tező ket jelenti. Egyelő re elé gedjü nk meg annyival, hogy a 257 a utolsó té zispá rja a
lé tező formá já ra vonatkozott, ami amellett szó l, hogy alapvető en itt is erre kell
gondolnunk. E problé má ra mé g visszaté rek (9.4.). Vé gü l nem vilá gos, hogy mit é rtsü nk
„ellenté t" alatt, é s mi az az é rtelmezé se a nem-lé tnek, amelyet a vendé g elvet.
Pró bá lhatná nk a té zist ú gy olvasni, hogy a vendé g megkü lö nbö ztet ké t relá ció t, az
ellenté tessé get (enantion) é s a kü lö nbö ző sé get (heteron), é s azt á llı́tja, hogy tagadó
mondatainkban a tagadott lé tige nem az elő bbit, hanem az utó bbit jelenti. Ez a
magyará zat mű kö dik a 255 a - 257 a azonossá gtagadá saira: ha a tagadott lé tigé t a
„kü lö nbö ző (van2)" kifejezé ssel cseré ljü k fel, a mondatok é rtelme nem vá ltozik. Az a
mondat viszont, amelyre a vendé g a pé ldá ban cé loz, nem engedi meg ezt a mű veletet:
(1) A nem nagy. (257 b6)

A legké zenfekvő bb olvasatban ez a kijelenté s negatı́v prediká ció , amilyen pé ldá ul a
„Szó kraté sz nem nagy" mondat.275 Pé ldamondatunk jelenté se nem lehet az, hogy
„Szó kraté sz kü lö nbö zik a nagytó l", hiszen ez akkor is fenná ll, ha tö rté netesen igaz ró la a
„nagy" prediká tum. Felfoghatná nk a kü lö nbö ző sé get az alany valamely tulajdonsága é s a
tagadott prediká tum viszonyaké nt, de ö nmagá ban ez sem elé gsé ges: az, hogy Szó kraté sz
valamilyen tulajdonsá ga (pé ldá ul a bö lcsessé g) é s a nagysá g kü lö nbö ző ek egymá stó l,
mé g nem garantá lja a „Szó kraté sz nem nagy" mondat [281] igazsá gá t, hiszen Szó kraté sz
nyugodtan bı́rhatna mindké t tulajdonsá ggal. A té zis jelen é rtelmezé sé vel mé g egy baj
van. A té telhez fű zö tt magyará zatban az ellenté tessé get a nagy é s a kicsi relá ció ja
illusztrá lja. Ez megfelel Plató n szoká sos szó haszná latá nak: a dialó gusokban á ltalá ban
vagy kontra-diktó rikus, vagy - mint jelen esetben - polá ris kontrá rius prediká tumokat
nevez ellenté teknek (enantia).276 A kü lö nbö ző sé get a nagy é s az egyenlő viszonyá nak
kellene pé ldá znia. Az utó bbi ké t forma csakugyan kü lö nbö ző egymá stó l, azonban egy
erő sebb relá ció is fenná ll kö zö ttü k: ö sszefé rhetetlenek egymá ssal, a megfelelő
megszorı́tá sokkal é ppoly kevé ssé lehet ő ket egyszerre igaz mó don á llı́tani egy alanyró l,
mint a nagyot é s a kicsit. Vagy arra kell tehá t gondolnunk, hogy a vendé g igen
szerencsé tlen pé ldá t vá laszt, vagy arra, hogy valami má st akar vele megmutatni. A „nem
nagy" kifejezé s bizonyos esetekben a „kicsi", má s esetekben viszont az „egyenlő "

275 Má s lehető sé gek is vannak, pé ldá ul gondolhatunk olyan mondatokra, amelyek - a 255 e - 257 a
té teleihez hasonló an - ké t forma azonossá gá t tagadjá k (pl. „a szé p nem a nagy").
276 Lüszisz 216 d; Gorgiasz 495 e; Prótagorasz 332 b sk.; Phaidón 103 a é s d; 104 d; 105 d -106 d; Állam

436 e skk.; Lakoma 201 e skk.; A szofista 247 a sk.; 250 a; 255 b. A kontradiktó rikus prediká tumok a
megfelelő megszorı́tá sokkal sem igazak, sem hamisak nem lehetnek egyszerre ugyanazon alanyró l az
adott tá rgyalá si univerzumon belü l (pl. „pá ros" é s „pá ratlan"). A kontrá rius prediká tumok nem lehetnek
egyszerre igazak, de lehetnek egyszerre hamisak, vagyis nem merı́tik ki a tá rgyalá si univerzumot (pl.
„szé p" é s „rú t"). A polá ris kontrá riusok a tulajdonsá gok egy adott ská lá já nak szé lső pontjain helyezkednek
el. Vö . Vlastos 1973 (1970), 274, 15. lj.; Keyt 1973, 300. o., 33. j. Ebbő l a szempontbó l elemzi A szofista 257
b3 - c3 é rvelé sé t Lewis 1976, 96-101. o.
Plató n: A szofista Oldal 149
prediká tumokkal parafrazeá lható .277 Attó l, hogy valami nem nagy(obb, mint egy má sik
dolog), mé g nem okvetlenü l kisebb ná la, hiszen egyenlő is lehet vele. Ennek alapjá n
kizá rhatjuk a tagadá s [282] jelenté sé nek azt az é rtelmezé sé t, mely szerint a tagadá ssal
rö gtö n a tagadott fogalom ellentétét kapjuk. Ha a Φ formá nak megfelelő prediká tum elé
helyezzü k a tagadó szó t, ezzel nem felté tlenü l egy má sik, Φ-vel ellenté tes Ψ formá ra
utalunk. A pé ldá ban a nagy formá já nak van ellenté te, a kicsi, é s a „nem nagy" kifejezé s
olykor visszaadható a „kicsivel". A „nem nagy" prediká tum azonban tö bb mindenre
alkalmazható , mint a „kicsi" - kö vetkezé ské ppen jelenté sü k nem lehet azonos. A tagadá s
mű kö dé sé nek emlı́tett magyará zata eszerint még olyan esetben is elé gtelen, mikor „nem
Φ" é s "Φ" prediká tumokat ugyanazon a mó don - predikatı́v kijelenté sekben - kapcsoljuk
az alanyhoz, ı́gy ezek egyé rtelmű en kizá rjá k egymá st. A negatı́v prediká ció nak ö sszesen
ennyi szerepe van az é rvelé sben. E mondattı́pus elemzé sé re a vendé g e ré szben ké ső bb
sem té r vissza.278 [283]
Ezen a ponton mé g nem kapjuk meg a tagadá s é s a „nem nagyhoz" hasonló negatı́v
prediká tumok jelenté sé nek meghatá rozá sá t sem. A fő feladat a tagadá s emlı́tett hibá s
é rtelmezé sé nek cá folata. A vendé g csupá n annyit mond, hogy a tagadá s „valami má sra"
(tón allón ti, 257 b10 sk.) utal, mint a tagadott pozitı́v prediká tum. Ezt a meghatá -
rozatlan utalá st csak a 257 c5 skk. okfejté sé ben pontosı́tja. Az eddigiek né mi fé nyt
vetnek a vendé g fő té zisé re (257 b3 sk.). A ké rdé s nem egyszerű en az, hogy mi a viszony
a tagadott lé tigé t tartalmazó mondat terminusainak megfelelő dolgok kö zö tt, az
ellenté tessé g-e, vagy pedig pusztá n a kü lö nbö ző sé g, hanem inká bb az, hogy mi az a
fogalom, amit a tagadott lé tige konnotá l. A nem-lé tező , a ké pmá sok é s a hamissá g

277 A vendé g ké rdé sé t (257 bő sk.) nem csupá n ú gy é rthetjü k, hogy a „nem nagy" egyaránt jelent „kicsit" é s

„egyenlő t", hanem ú gy is, hogy egyiket sem jelenti. Ha a „nem nagy" prediká tum terjedelmé t tartjuk szem
elő tt, az első interpretá ció tű nik helyesnek (persze eleve azon dolgokra kell korlá toznunk a tá rgyalá si
univerzumot, amelyek bı́rnak valamilyen mé rettel). A ké ső bbiekben azonban a vendé g a „nem nagy" é s
hasonló negatı́v prediká tumok jelenté sé t nem terjedelmü kkel hatá rozza meg (257 c5 - 258 a9).
Mondhatjuk tehá t, hogy bá r a „nem nagy" prediká tum olykor felcseré lhető a „kicsivel" vagy az
„egyenlő vel", jelenteni egyiket sem jelenti.
278 A kutató k tö bbsé ge szerint a 257 b - 258 c a negatı́ v prediká ció elemzé se. A „Szó kraté sz nem nagy"

mondat jelenté sé t tö bbfé le mó don pró bá lhatjuk meghatá rozni a kü lö nbö ző sé g fogalmá nak segı́tsé gé vel.
(a) „Szó kraté sz valamilyen, a naggyal összeférhetetlen (heterón) tulajdonsá ggal bı́r." A heteron azonban
szó tá rilag nem jelent „ö sszefé rhe-tetlent", ezé rt ez az é rtelmezé s csak abban a formá ban vé dhető , hogy a
vendé g egy meghatározott inkompatibilitás-tartományon belüli kü lö nbö ző sé grő l beszé l (pl. a nagy, az
egyenlő é s a kicsi egyará nt a „mé ret" tartomá nyá ba esik, ı́gy kö lcsö nö sen kizá rjá k egymá st), (b)
„Szó kraté sz minden tulajdonsá ga kü lö nbö ző a nagytó l." Az á llı́tó hamis mondatok ké ső bbi
meghatá rozá sá bó l a negatı́v prediká ció nak ez az elemzé se kö vetkeztethető ki (ld. alá bb, 10.3.). (c)
„Szó kraté sz kü lö nbö ző mindazon dolgoktól, amelyek nagyok." E magyará zat a tagadott prediká tum (a
„nagy") generalizá ló haszná latá t felté telezi; kevé ssé való szı́nű azonban, hogy a vendé g okfejté sé nek ebben
a szakaszá ban ı́gy é rtené a formá kra utaló szavakat. Az első tı́pusba tartozik pé ldá ul Kostman 1973 é s
Pelletier 1990, 39. o. skk. magyará zata. A má sodik tı́pushoz vö . Owen 1999 (1970), 428. o., 30. j. A
harmadik é rtelmezé s kü lö nbö ző vá ltozatai mellett é rvel Frede 1967, kü l. 85-89. o. é s Bostock 1984. (a) é s
(b) ellen sú lyos é rv, hogy amennyiben a 257 b - 258 c való ban a negatı́v prediká ció tagadott lé tigé jé nek
elemzé se, a nem-lé t definı́ció ja, amelyet a szö vegré sz kidolgoz (258 a11 - b4; vö . 258 e2 - 4), nem illik rá a
255 e - 257 a azonossá gtagadá saira. Mé g mindig jobb Frede magyará zata, mely szerint a fejtegeté s
együ ttesen vonatkozik az elő ző leg elemzett tagadó mondatokra é s a negatı́v prediká ció kra. De mé g ha ı́gy
van is, fé lrevezető volna azt mondanunk, hogy Plató n a negatı́v prediká ció t elkülöníti az elő ző leg vizsgá lt
azonossá gtagadá soktó l. Erteimezé sem szerint a 257 b - 258 c az azonossá gtagadá sokban szereplő taga-
dott lé tige jelenté sé t hatá rozza meg. Ezzel egyszersmind megalapozza a negatı́v prediká ció azon
felfogá sá t, melyet a 263 b-d fejtegeté se felté telez (b), hiszen a formá k kö zö tti nem-azonossá g ebben az
elemzé sben kulcsszerepet já tszik. Ily mó don a nem-lé t fogalmá nak meghatá rozá sa közvetve a negatı́v
prediká ció tagadott lé tigé jé t is fedi. Elemzé sem van Eck 1995 fontos cikké re tá maszkodik, amely az
emlı́tett é rtelmezé si tı́pusok alapos kritiká já t is tartalmazza.
Plató n: A szofista Oldal 150
aporiá iban magá tó l é rtető dő nek tű nt, hogy a nem-lé tező a lé tező ellenté te.279 Az idá ig
kidolgozott elmé let kereté ben ez azt jelentené , hogy szá molnunk kell a nem-lé tező
formá já val, amely a lé tező formá já val az ellenté tessé g viszonyá ban á ll. A 255 e - 257 a
bizonyı́tá saibó l belá thattuk, hogy a nem-lé t fogalmá t szü ksé gké ppen minden formá ra
alkalmaznunk kell. Mé g mindig gondolhatná nk azonban, hogy az olyan mondatok
jelenté sé t, amelyekben elő fordul a tagadott lé tige, egy tová bbi forma, „a lé tező ellenté te"
biztosı́tja. Má s ellenté tpá rok tagjai is alkalmazható k ugyanarra a dologra, ha má s é s má s
idő ben, viszonyban, illetve vonatkozá sban tulajdonı́tjuk ő ket az alanynak (pé ldá ul a
bú gó csiga egyszersmind mozoghat é s nyugodhat). Mié rt ne lehetne a lé tező é s a nem-
lé tező effé le ellenté tpá r? Nehé z volna viszont megmondani, hogyan festene a nem-lé tező
ilyen é rtelemben felfogott formá ja: kö nnyen lehet, hogy [284] „elgondolhatatlan,
kimondhatatlan, kiejthetetlen é s é rtelmes beszé dben kifejezhetetlen" (238 c10 sk.),
amint a nem-lé tező vel kapcsolatos má sodik aporia á llı́tja.280 Má ské pp fogalmazva, a
problé ma az, hogy vajon miféle tulajdonsággal bı́r az az alany, amelyet - elismerve azt,
hogy rendelkezik a lé t bizonyos mó djaival - bizonyos tekintetben nem-lé tező nek
nevezü nk. Ugy tű nik, hogy maga e negatı́v tulajdonsá g meghatá rozhatatlan é s
azonosı́thatatlan. A 257 b - 258 c é rvelé se amellett szó l, hogy „a lé tező ellenté té nek"
felté telezé sé re nincsen szü ksé g, mert a kü lö nbö ző formá ja elé gsé ges ahhoz, hogy
szá mot adjunk a tagadott prediká tumok é s a „nem-lé t" jelenté sé rő l. Annak kifejté sé t,
hogy pontosabban miké nt vezethető vissza a nem-lé t a kü lö nbö ző formá já ra, alá bb
kapjuk meg (258 a11 skk.).

9.2. A kü lö nbö ző ré szei: a negatı́v prediká tumok jelenté se (257 c5 - d13)
A vendé g a kö vetkező lé pé sben tisztá zza a „nem nagy" é s a hasonló negatı́v
prediká tumok jelenté sé nek imé nt felmerü lt ké rdé sé t. Gondolatmeneté t egy analó giá val
indı́tja: a tudá s (episztémé) egy valami, ugyanakkor egyes ré szei (merosz), melyek má s-
má s tá rgyra vonatkoznak, kü lö n elnevezé st (epónümia) nyertek, ily mó don sokféle
mestersé grő l é s tudá sró l beszé lü nk. Ebben semmi meglepő nincsen, hiszen a vendé g a
dialó gus első ré szé ben szá mos ré szre osztotta a mestersé g (tekhné) nemé t, a dialektiká -
ra vonatkozó fejtegeté sben pedig azt hangsú lyozta, hogy bá rmely ı́gy felosztható forma
egyszersmind egy é s sok (ld. fent, 6.3.). A kü lö nbö ző termé szete hasonló ké ppen [285]
egy é s sok. A kü lö nbö ző egyes ré szeit (morion) aszerint kü lö nı́tjü k el é s annak alapjá n
nevezzü k el (epónümia), hogy mihez viszonyı́tott kü lö nbö ző sé grő l van szó :
VENDEG: Van-e a kü lö nbö ző nek olyan ré sze, mely a szé ppel van szembeá llı́tva
[antitithemenon]? THEAITETOSZ: Van. VENDEG: S errő l azt mondjuk-e, hogy né vtelen,
vagy pedig, hogy van valami elnevezé se [epónümia]? THEAITETOSZ: Azt, hogy van; mert
amire minden egyes alkalommal utalunk, mikor kiejtjü k a szá nkon azt, hogy „nem szé p",
az nem má stó l, hanem é ppen a szé pnek a termé szeté tő l [tész tou kalou phüszeósz)
kü lö nbö ző . (257 d7 - 13)
Az utolsó szavakat fordı́thatná nk a kö vetkező ké ppen is: „... mert mindaz, amit bá rmely
esetben nem szé pnek nevezü nk, nem má stó l, mint é ppen a szé pnek a termé szeté tő l
kü lö nbö ző ". Ebben az olvasatban Theaité tosz vá lasza az "A nem szé p" mondat
parafrá zisá t adná meg:

279 240 d6 - 9; vö . 240 b3 - 8

280 Vö . 258 e7 - 259 a1: „Mi ugyanis má r ré gen bú csú t mondtunk annak a ké rdé snek, hogy vajon van-e
vagy sem a lé tező nek valamifé le ellenté te, s vonatkozik-e rá szá madá s, vagy egyá ltalá n nem beszé lhetü nk
ró la é rtelmesen (logon ekbon é pantapaszín alogon)... ." - Mind az eredeti té zis, mint az ö sszefoglalá s „a
lé tező valamiféle ellenté té t" (enantion ti) emlı́ti. E megfogalmazá s nem csupá n a vendé g megveté sé t fejezi
ki a nem-lé t elutası́tandó é rtelmezé sé vel szemben, hanem a ké rdé ses fogalom meghatá roz(hat)atlan
voltá t is.
Plató n: A szofista Oldal 151
*(2) A kü lö nbö ző (van2) a szé ptő l.

Ez az é rtelmezé s azonban nem tartható . Ha feltesszü k, hogy az "A nem szé p" mondat
azonossá gtagadá s, akkor Theaité tosz megá llapı́tá sa nem lesz igaz. Minden olyan dolog,
ami nem azonos a szé p formá já val, egyé b dolgokkal sem azonos, nem mondhatjuk tehá t
ró luk, hogy nem mástól, mint a szé p termé szeté tő l kü lö nbö ző k. Ha pedig a mondat
negatı́v prediká ció , akkor az elemzé s csak tová bbi kiegé szı́té sekkel mű kö dne, amelyeket
a szö veg nem tartalmaz.281 Gondolhatná nk mé g arra, hogy „a szé p termé szete" nem
csupá n a szé p ideá já t jelö li meg, hanem generalizá ló kifejezé s, vagyis a szé p ideá ja
mellett beletartoznak mindazon dolgok is, amelyek ré szesednek a szé p formá já ban. Ily
mó don a formula alkalmas volna mind az olyan mondatok elemzé sé re, melyek az alany
é s a szé p ideá ja azonossá gá t tagadjá k, mind a negatı́v prediká ció ké ra: [286]
*(2a) A kü lö nbö ző (van2) attó l, ami szé p (van1).
*(2b) A kü lö nbö ző (van2) attó l, ami szé p (van1).

*(2a) szerint az alany kü lö nbö ző attó l, ami sajá t termé szeté t tekintve szé p, vagyis a szé p
ideá já tó l. *(2b) az alanyt azon dolgoktó l kü lö nbö zteti meg, amelyek a szé pben való
ré szesedé s ré vé n szé pek, vagyis mindattó l, ami bı́r a szé psé g tulajdonsá gá val. Ebben a
szö vegré szben azonban a „Φ termé szete" nemigen á llhat generalizá ló haszná latban.282
Rá adá sul ha ı́gy olvassuk a szö veget, ké nytelenek vagyunk elfogadni, hogy a negatı́v
prediká ció itteni é rtelmezé se kü lö nbö zik attó l az elemzé stő l, amelyet a 263 b - d
felté telez.283
A ké rdé ses mondatot tehá t é rdemesebb nem valamilyen tagadó mondat
parafrá zisaké nt, hanem a nem - szé p fogalmá nak meghatározása gyaná nt felfognunk:284
(2) A nem - szé p kü lö nbö ző (van1) a szé ptő l.

E definı́ció ban mind a „szé p", mind a „nem szé p" megnevező haszná latban á ll. A
meghatá rozandó dolog nem azon dolgok osztá lya, amelyekrő l a „nem szé p" prediká tum
igaz mó don á llı́tható , hanem a nem szé p fogalma, intenzió ja. Ennek meghatá rozá sá hoz
magá t a kü lö nbö ző formá já t kell „ré szekre" osztanunk, nem pedig a kü lö nbö ző ben
ré szesedő dolgok - a formá k, ső t egyszersmind az egyedi dolgok - ö sszessé gé t.285 A
„kü lö nbö ző ré szeit" ezek szerint nem azok a dolgok alkotjá k, amelyek ré szesednek a
[287] kü lö nbö ző ben mondjuk a nagyhoz vagy a szé phez viszonyı́tva, azaz kü lö nbö znek a
nagytó l vagy a szé ptő l, hanem a különbözőség speciális fajtái, pé ldá ul „a nagytó l való
kü lö nbö ző sé g" vagy „a szé ptő l való kü lö nbö ző sé g".286 A szé p é s a nem szé p - é s minden
egyé b hasonló pá r tagjai - kö zö tti viszony a szembená llá s (antitheszisz).287 A negatı́v
prediká tumok jelenté sé nek meghatá rozá sa alapjá n egy olyan alanyra, amelyre „nem-Φ"
igaz, „Φ" nem alkalmazható ugyanazon a módon. Ebben az é rtelemben „nem-Φ" é s „Φ"

281 "A bı́r egy olyan, a széppel egy inkompatibilitás-tartományba tartozó tulajdonsággal, amely kü lö nbö ző a
szé ptő l" (a) vagy "A minden tulajdonsága kü lö nbö ző a szé ptő l" (b).
282 A „kü lö nbö ző termé szete" fentebb is magá t a kü lö nbö ző formá já t, nem pedig a benne ré szesedő

dolgokat jelentette (255 d9; 256 d12 sk.; a 258 a7 sk. é s d7 sk. az elő bbi szö veghelyre utal vissza). A 258
b9 - c4 a nem-lé tező természetét a nem-lé tező re vonatkozó ö nprediká ció val — tehá t a lé tige első
haszná latá val - kö ti ö ssze.
283 Lewis 1976, 114. o., 41. j. A hamis á llı́tá s meghatá rozá sá bó l (263 b - d) a negatı́ v prediká ció fentebb

má sodikké nt emlı́tett elemzé se (b) vezethető le (ld. 278. lj.).

284 Van Eck 1995, 31. o. sk. Vö . Lewis 1976, 105. o. sk.
285 Cornford 1935, 290 szerint a „nem szé p" a formá k ö sszessé gé t nevezi meg, leszá mı́tva persze a szé p

formá já t.
286 Fentebb lá ttuk, hogy a felosztá sos meghatá rozá s mó dszere is é rtelmezhető nem extenzioná lisan (6.1.).
287 257 d7; e3 é s 6; 258 b1; e2.

Plató n: A szofista Oldal 152

kö lcsö nö sen kizá rjá k egymá st. A ké t prediká tum „szembená llá sa" azonban nem azt
jelenti, hogy azokró l a dolgokró l, amelyekrő l „nem-Φ" á llı́tható , semmilyen módon ne
á llı́thatná nk „Φ"-t.288 Ez esetben ugyanis a definı́ció a negatı́v prediká tumoknak csak
bizonyos alkalmazá saira volna é rvé nyes, ami kevé ssé való szı́nű . Plató n a nem-lé t
fogalmá nak egysé ges elemzé sé t kı́vá nja adni: a 257 b - 258 c fejtegeté sé ben kidolgozott
meghatá rozá snak mindenké ppen rá kell illenie a tagadó lé tigé re az elő ző leg vizsgá lt
azonossá gtagadá sokban. Ugyanezt felté telezhetjü k a negatı́v prediká tumok elemzé sé t
illető en. A 255 e - 257 a bizonyı́tá sai szerint lehetsé ges, ső t - ha a prediká tum a
„mindent á tható " formá k valamelyiké re utal, az alany pedig egy má sik formá t jelö l meg -
szü ksé gszerű , hogy ugyanaz a dolog bizonyos mó don nem-Φ, bizonyos mó don Φ legyen.
Pé ldá ul a mozgá s nem azonos, mert kü lö nbö ző az azonos formá já tó l, é s azonos, mert
szü ksé gké ppen ré szesedik benne (256 a3 - b4). A 257 d11 -13 definı́ció ja a „nem-Φ"
formá jú prediká tumoknak az azonossá gtagadá sokban való alkalmazá sá t is fedi. Ha ez
ı́gy van, nem-Φ szembená llá sa Φ-vel nem jelenthet tö bbet, [288] mint hogy a
kü lö nbö ző sé get egy meghatározott Φ formához viszonyítva kapjuk meg a „nem-O"
prediká tum jelenté sé t, vagyis hogy nem-Φ lé nyegé t, termé szeté t é ppen a Φ-tő l való
kü lö nbö ző sé g alkotja.
A negatı́v prediká tumok eszerint meghatá rozott jelenté ssel bı́rnak, ı́gy semmi akadá lya
alkalmazá suknak. Azonossá gtagadá sokban pé ldá ul a „nem szé p" prediká tumot minden
tová bbi né lkü l felcseré lhetjü k a „kü lö nbö ző a szé ptő l" kifejezé ssel. A negatı́v
prediká ció kban bonyolultabb elemzé sre van szü ksé g, melyet csak a 263 b-d fejte-
geté sé bő l kö vetkeztethetü nk ki. Szö vegü nk azonban semmit nem mond a negatı́v
prediká tumok alkalmazá sá nak kü lö nfé le mó djairó l, hanem jelenté sü ket hatá rozza meg,
amely mindezen haszná latoknak alapul szolgá l.

9.3. A nem szé p ugyanú gy lé tező , mint a szé p: vannak-e negatı́v formá k? (257 d14 - 258
a10)
A vendé g eddigi é rvelé se kimutatta, hogy a „nem szé p" prediká tum meghatá rozott
tartalommal bı́r. Az okfejté s kö vetkező lé pé sé ben valamennyi hasonló esetre kiterjeszti
a negatı́v prediká tumok jelenté sé nek imé nti elemzé sé t:
VENDEG: A lé tező k egy bizonyos nemé nek egy ré sze, mely el van hatá rolva a tö bbitő l,
má sfelő l pedig a lé tező k valamelyiké vel van szembeá llı́tva - nemde ezen a mó don jö tt lé tre
[szümbébéken einai] a nem szé p? THEAITETOSZ: Igy van VENDEG: Lé tező nek lé tező vel
való szembená llá sa lesz [einai... szümbainei] tehá t - ú gy lá tszik - a nem szé p.
THEAITETOSZ: Pontosan ez lesz. VENDEG: Mit mondjunk tehá t: ezen gondolatmenet
alapjá n vajon a szé p inká bb, a nem szé p viszont kevé sbé szá mı́t a lé tező k kö zé ?
THEAITETOSZ. Egyá ltalá n nem. VENDEG: Tehá t akkor a nem nagyró l é s magá ró l a nagyró l
is egyará nt azt kell mondanunk, hogy vannak? THEAITETOSZ: Egyará nt. VENDEG: S
nemde a nem igazsá gost is az igazsá gossal egy sorba kell á llı́tani abban a tekintetben,
hogy semmivel sem inká bb van egyik a má sikná l? THEAITETOSZ: Hogyan is volna inká bb?
VENDEG: S ı́gy fogunk beszé lni a tö bbi effé lé rő l is, miutá n kiderü lt, hogy a kü lö nbö ző ter-
mé szete a lé tező k kö zü l való , s mert ha ez van, akkor bizony a ré szeit is szü ksé gké ppen
é ppen ú gy lé tező nek kell felfognunk, mint bá rmi má st. (257 e2 - 258 a9) [289]
A nem szé p a lé tező k egy nemé nek, a kü lö nbö ző nek egyik ré sze, amely szinté n egy
lé tező vel, a szé ppel á ll szemben. Mié rt kö vetkeztethet arra a vendé g a definı́ció ezen
á tfogalmazá sá bó l, hogy a nem szé p „lé tező "? A 258 a7 - 9, mely szerint a kü lö nbö ző

288 „A kü lö nbö ző ré szeinek" intenzioná lis é rtelmezé sé t Lee 1972 dolgozta ki. Né zete szerint azonban a
negatı́v prediká tumok konstrukciójuk módjából adódóan kizá rjá k pozitı́v pá rjukat: jelenté sü k é ppen ebben
á ll. é s ki is merü l ebben (pé ldá ul ami nem szé p, bá rmi má s lehet, csak a szé psé g tulajdonsá gá val nem
bı́rhat). Lewis 1976, 113. o., 40. lj. joggal ké rdő jelezi meg az utó bbi té zist.
Plató n: A szofista Oldal 153
termé szete a lé tező k kö zü l való nak mutatkozott, a 255 d9-re utal vissza. A 254 b - 255 e
bizonyı́tá sai azt mutattá k meg, hogy a „kü lö nbö ző " prediká tum ö ná lló jelenté ssel bı́r,
ezé rt a kü lö nbö ző t kü lö n formá nak kell felfognunk. E bizonyı́tá sok nem a vizsgá lt ö t
forma egzisztenciá já t igazoltá k, hanem azt, hogy mindegyikü k é ppen az (van1), ami,
lé nyegü k avagy termé szetü k nem vezethető vissza egymá sra. Jelen szö vegré szben a „lé t"
hasonló ké ppen sokkal inká bb esse essentiae, mint esse existentiae, a dolog mivoltát, nem
pedig létezését jelenti.289 A „lé tező " kifejezé s e fejtegeté sben vé gig arra utal, hogy az
illető dologró l igaz T-prediká ció k tehető k. A vendé g é rvelé sé nek veleje tehá t a
kö vetkező . A nem szé p, a nem nagy, a nem igazsá gos é s a kü lö nbö ző tö bbi ré szei nem
egyebek, mint a kü lö nbö ző - vagyis egy meghatá rozott, sajá t termé szettel bı́ró forma -
speciá lis fajtá i, melyeket egy-egy meghatá rozott lé nyeggel bı́ró formá val való
szembená llá suk definiá l. Ezé rt e ré szeknek is megvan a maguk termé szete, lé nyege,
mindegyikü k az (van1), ami. A kü lö nbö ző ré szeinek „lé te" (einai) é pp ebben á ll: a kü -
lö nbö ző sé gnek egy meghatá rozott formá val való szembená llá sá ban. Az, hogy a nem
szé p é s a kü lö nbö ző tö bbi ré sze „lé tező ", gyakorlatilag egyené rté kű azzal, hogy
meghatá rozott tartalommal bı́ró , é rtelmes fogalmakró l van szó . Ez ugyanú gy igaz a nem
szé pre, a nem nagyra é s a nem igazsá gosra, mint pozitı́v pá rjukra, hiszen az elő bbiekre
is vonatkoznak olyan á llı́tá sok, amelyek termé szetü ket, lé nyegü ket adjá k meg (vö . 258
b11 - c2). [290]
A nagy, a szé p é s az igazsá gos a dialó gusok szoká sos pé ldá i az ideá kra, a való sá g
ontoló giailag alapvető elemeire. De vajon tulajdonı́thatunk-e a nem nagynak, a nem
szé pnek é s a nem igazsá gosnak is ugyanilyen é rtelemben ideá t? Azt akarja-e mondani a
vizsgá lt é rvelé s, hogy a pozitı́v formá k mellett szü ksé ges ú j, negatı́v formá kat is
bevezetnü nk? Ez filozó fiai szempontbó l riasztó nak tű nhet. Az, hogy egy alany nem szé p
(nem azonos a szé p ideá já val, vagy a szé psé g nem tartozik tulajdonsá gai kö zé ), nem
tekinthető ontoló giailag alapvető té nynek vele kapcsolatban. A „nem szé p"
prediká tumnak nem felel meg első dleges, semmi má sra vissza nem vezethető
tulajdonsá g. Emellett szö vegszerű ellené rvek is felhozható k e magyará zattal szemben.
Arisztotelé sz tanú sá ga szerint a platoni-kusok nem kı́vá nnak negatı́v formá kat
té telezni.290 Mé g sú lyosabban esik latba Az államférfi egy gondolatmenete (262 a9 - 263
b10). A vendé g itt ké tsé gbe vonja, hogy az ember nemé nek gö rö gre é s barbá rra, illetve a
szá mok nemé nek a tı́zezerre é s a tö bbi szá mra való felosztá sa formákat kü lö nı́tene el. E
felosztá sokkal nyilvá n az a baj, hogy az utó bbi megnevezé sek az elő ző ek tagadá sai
(„nem gö rö g", illetve „nem tı́zezer"). Ezé rt van, hogy e neveknek nem a felosztandó
nemeken belü li té nyleges, való s egysé get alkotó fajtá k vagy formá k (eidosz, idea), hanem
pusztá n ré szek (merosz, morion) felelnek meg, melyekben heterogé n elemek kerü lnek
együ vé . Mindebbő l tö bb kommentá tor azt a kö vetkezteté st vonja le, hogy Plató n A
szofistában sem engedheti meg a negatı́v formá k lé té t. Ebben az olvasatban pé ldá ul a
„nem szé p" nem ontoló giailag alapvető forma, hanem má sodlagos, levezetett fogalom,
amely ké t való di, teljes é rté kű formá tó l - a kü lö nbö ző tő l é s a szé ptő l - kö lcsö nzi
jelenté sé t.291 [291]
Ugyanakkor a vendé g tö bbszö r hangsú lyozza, hogy a nem szé p é s tá rsai ugyanú gy
vannak, mint pozitı́v pá rjuk. Ez alatt nehezen é rthetü nk má st, mint azt, hogy ontoló giai

289 Innen é rthető a 257 b - 258 c szá mos utalá sa a tá rgyalt formá k „termé szeté re" (phüszisz, 257 c7; d4;
d12 sk.; 258 a7 sk.; a11; b11; vö . 258 d7). A vendé g a nem-lé tező „formá já ró l" is hasonló ö sszefü ggé sben
beszé l (eidosz, 258 c4; d6).
290 Metafizika 990 b13 sk., 1079 a9 sk. Ld. mé g Az ideákról cı́mű munka tö redé keit Alexandroszná l,

Metafizika -kommentár 80, 15-81, 7 Hayduck.

291 E megkö zelı́té s kü lö nfé le vá ltozatait ké pviseli pé ldá ul Lee 1972, kü l. 273. o. skk.; Lewis 1976, 104. o.;

Fine 1993, 113-116. o.; Silverman 2002, 193-201 o.

Plató n: A szofista Oldal 154
stá tusuk hasonló . A nem-lé tező nek kifejezetten termé szetet (phüszisz, 258 b11) é s
formá t (eidosz, 258 c4 é s d6) tulajdonı́t. E tekintetben a nem-lé tező é s a nem-szé p
kö zö tt aligha van kü lö nbsé g. Ezek nyomó s é rvek amellett, hogy a negatı́v
prediká tumokhoz formá kat rendeljü nk.292 Ami Az államférfi emlı́tett fejtegeté sé t illeti,
igaz, hogy pé ldá ul a „nem tı́zezer" nem tekinthető a szám nemé n belü li való di
egysé gnek, eidosznak, de ettő l mé g nyugodtan lehet a különböző egy fajtá ja. Bizonyos
megszorı́tá sokat azonban tennü nk kell. A „nem-Φ" prediká tum ontoló giai megfelelő je
mindenké ppen egy relá ció lesz, a Φ-hez viszonyı́tott kü lö nbö ző sé g.293 Ezenfelü l a
predikatı́v kijelenté sekben a negatı́v prediká tumok má ské pp mű kö dnek, mint pozitı́v
pá rjuk. A „nem szé pnek" - elté rő en a „szé ptő l" - nem az alany egy első rendű
tulajdonsá ga felel meg ontoló giailag, hanem tulajdonsá gainak egy tulajdonsá ga
(pontosabban egy relá ció ja), tudniillik a szé p formá já tó l való kü lö nbö ző sé gü k. Vé gü l
pedig nem mondhatjuk, hogy Plató n itt új formá kat vezetne be az eddigieken tú l. A nem
szé p meghatá rozá sa (2) mutatja, hogy e forma termé szeté t a különböző alkotja. A nem
szé p lé nyegé t tekintve nem má s, mint a kü lö nbö ző , hiszen a tö bbi „negatı́v formá hoz"
hasonló an a kü lö nbö ző sé g egy speciá lis fajtá ja. Azok a dolgok, amelyek nem szé pek
(nem azonosak a szé ppel, vagy nem bı́rnak a szé psé g tulajdonsá gá val), nem egy ú j,
tová bbi formá ban, a nem szé pben ré szesednek, hanem a kü lö nbö ző ben a szé phez
viszonyı́tva. [292]

9.4. A nem-lé tező ugyanú gy lé tező , mint a lé tező : a nem-lé t fogalmá nak meghatá rozá sa
(258 a11 - c6)
Az elő ző szö vegré sz vé gé re a vendé g minden „nem-Φ" formá jú kifejezé sre
á ltalá nosı́totta elemzé sé t. Ha az effé le kifejezé seknek a kü lö nbö ző ré szei (a
kü lö nbö ző sé g fajtá i) felelnek meg, akkor nyilvá n a „nem-lé tező nek" is:
VENDEG. Akkor tehá t, ú gy lá tszik, a kü lö nbö ző termé szete egy ré szé nek é s a lé tező
termé szeté nek [tész tou ontosz] egymá ssal való szembená llá sa semmivel sem kevé sbé
való sá g [ouszia] - ha szabad ilyet mondani -, mint maga a lé tező [autou tou ontosz], hiszen
e szembeá llı́tá ssal nem a lé tező ellenté té t jelezzü k, hanem csupá n tő le kü lö nbö ző t.
THEAITETOSZ: Teljesen nyilvá nvaló . VENDEG: Es ezt milyen né vvel illessü k?
THEAITETOSZ: Vilá gos, hogy é ppen ez a nem-lé tező , amit a szofista miatt kerestü nk.
(258a11 -b8)
Szö vegü nk első mondata há rom á llı́tá st sű rı́t magá ba. Elő szö r is, a vendé g szavai szerint
az elő ző pá rokhoz hasonló an a nem-lé tező re é s a lé tező re is igaz, hogy az elő bbi
ugyanú gy van1, mint az utó bbi. Má sodszor, e mondat egyszersmind megadja a nem-
lé tező mint olyan, azaz a nem-lé t meghatá rozá sá t (a nem szé p eseté ben a vendé g a
meghatá rozá st é s azt a té zist, hogy a nem szé p ugyanú gy lé tező , mint a szé p, ké t kü lö n
lé pé sben fejtette ki). Az idé zet vé gé n Theaité tosz vá lasza mutatja, hogy csakugyan a
nem-lé t definı́ció já ró l van szó (vö . 258 e2 sk.). Vé gü l pedig a vendé g első megszó lalá sa a
kiinduló té telt is megismé tli, mely szerint a nem-lé t nem a lé t ellenté te, hanem csupá n
tő le kü lö nbö ző (257 b3 sk.). A kü lö nbö ző ré szeire vonatkozó fejtegeté s fé nyé ben e té zis
pozitı́v ré sze is pontosabb é rtelmet nyer.
Erthető , hogy a vendé g ilyen nagy sú lyt fektet a nem-lé tező lé té nek té zisé re, hiszen
é ppen ennek a bizonyı́tá sá t tű zte ki cé lul (241 d6 sk.). A fejtegeté s lezá rá sá ban mé g
egyszer visszaté r erre a ké rdé sre:
VENDEG: Vajon tehá t, amint mondtad, a nem-lé tező a tö bbi dolog kö zü l egynek se marad
mö gö tte való sá gos lé t [ouszia] dolgá ban, s most má r bá tran á llı́thatjuk, hogy a nem-lé tező

292 Kü lö nfé le megfontolá sok alapjá n elfogadja a negatı́v formá k lé té t pé ldá ul Frede 1967, 92-94. o. é s
Moravcsik 1992, 197-199. o.
293 Ez né mely pozitı́ v formá ra is igaz: pé ldá ul a nagy, a kicsi é s az egyenlő is relatı́ vumok.

Plató n: A szofista Oldal 155

 szilá rdan van, é s megvan a [293] sajá t termé szete [phüszisz]? S miké nt a nagy: nagy volt,
é s a szé p: szé p volt, s a nem nagy: nem nagy, é s a nem szé p: nem szé p, é ppen ı́gy é s é ppen
ilyen joggal a nem-lé tező is volt é s van is: nem-lé tező , egy kü lö n forma [eidosz hen], amely
a sok lé tező kö zö tt szá mot tesz? Vagy mé g mindig né mi bizalmatlansá ggal viseltetü nk
irá nta, Theaité tosz? THEAITETOSZ: Nem, má r egyá ltalá n nem. (258 b9 - c6)
Az okfejté s elő ző szakaszá ban a nem-lé tező „lé te" any-nyit jelentett, hogy a nem-lé t
fogalma alkalmazható valamennyi formá ra.294 Itt viszont a „lé t" má s é rtelmet kap. A nem
szé p é s a kü lö nbö ző egyé b ré szei az imé nt abban az é rtelemben bizonyultak lé tező knek,
hogy mindegyikü k az (van1), ami, vagyis meghatá rozott lé nyeggel, sajá t termé szettel
bı́ró forma (9.3.). Ugyanilyen mó don á llı́tja a vendé g szö vegü nkben a nem-lé tező rő l mint
olyanró l, azaz a nem-lé trő l, hogy van,: ez szinonim azzal, hogy a nem-lé tnek megvan a
sajá t termé szete (phüszisz, 258 b11). Erre a formá ra é ppú gy vonatkoznak igaz T-
prediká ció k (pé ldá ul ö nprediká ció k), mint bá rmely má sik formá ra.295 A nem-lé tező vel
kapcsolatos legnagyobb nehé zsé g az volt, hogy maga a nem-lé t fogalma
hozzá fé rhetetlen a nyelv é s a gondolkodá s szá má ra (238 a - c). Erthető tehá t, ha a
vendé g a nem-lé tező aporiá ira annak a kimutatá sá val kı́vá n vé gső megoldá st adni, hogy
a nem-lé t meghatá rozott termé szettel bı́r.
Lá ssuk ezek utá n magá t a meghatá rozá st. Pontosan mivel á ll szemben „a kü lö nbö ző
termé szeté nek egy ré sze", amelyben Theaité tosz felismeri a nem-lé tező t mint olyat, azaz
a nem-lé tet?296 Tö bb megfontolá s szó l amellett, hogy „a lé tező termé szete" (tész tou
ontosz, ti. phüszeósz, 258 b1) [294] nem má s, mint a lé tező formá ja. Hivatkozhatunk
elő szö r is a szó haszná latra („maga a lé tező ", autou tou ontosz, 258 b2).297 Tová bbá ,
szö vegré szü nkben „a szé p termé szete" é s „a kü lö nbö ző termé szete" is magá t a formá t,
nem pedig a benne ré szesedő dolgokat jelentette (ld. fent, 9.2.). Vé gü l pedig nem azt kell
belá tnunk, hogy az egyes lé tező knek, az egyes formá knak nincsen ellenté tü k, hanem azt,
hogy a lé tező formá já nak nincsen. Ugy tű nik tehá t, hogy a nemlé t a kü lö nbö ző nek a
lé tező formá já val szemben á lló egy ré sze, vagyis ugyanú gy a kü lö nbö ző sé g egy speciális
fajtája, mint a nem szé p vagy a nem nagy:
(3) A nem-lé t kü lö nbö ző (van1) a lé ttő l.

A nem-lé t ı́gy é rtett fogalmá ra az eddigiek alapjá n mindenké ppen szü ksé g van. A lé t
meghatá rozott formá i, az egyes ideá k nem azonosak magá val a lé ttel, azaz a lé tező
formá já val. „Φ-nek lenni" nem ugyanaz, mint „lenni". Bá rmelyik forma nevé t
helyettesı́tjü k be a „Φ nem-lé tező " mondatba, igaz kijelenté st kapunk (az egyedi dolgok-
ró l nem is beszé lve). Mindezen esetekben „a lé ttő l való kü lö nbö ző sé g" fogalmá t
alkalmazzuk az alanyra, amely a meghatá rozá s szerint egyené rté kű a „nem-lé ttel". Fen-
tebb má r lá ttunk effé le mondatot: a mozgá s nem lé tező , mert kü lö nbö ző a lé tező
formá já tó l (256 d5 - 8).
Ezen a mó don viszont a meghatá rozá s tú lontú l szű k lesz. Ha a „nem-lé t" kizá ró lagosan a
lé tező formá já val való nem-azonossá got jelenti, akkor e fogalomnak sehol má sutt nem
vehetjü k haszná t, mint az imé nt emlı́tett mondattı́pusban, holott a megfogalmazá s
á ltalá nos definı́ció t sejtet. A „nem-lé t" a 255 e - 257 a bizonyı́tá sai vé gé n enné l jó val

294 256 d11 skk.;ld. fent, 8.2.

295 „... a nem-lé tező is volt és van1 is: nem-lé tező ..." (258 c2 sk.).
296 Fentebb a vendé g elő bb a kü lö nbö ző termé szeté nek a szé ppel szemben á lló része (morion), majd a

kü lö nbö ző termé szete egy ré szé nek a szé ppel való szembenállása (antitheszlsz) gyaná nt hatá rozta meg a
nem szé pet (257 d7; e6 sk.). A ké t megfogalmazá s minden bizonnyal egyené rté kű . A nem-lé t definı́ció ja
szö vegü nkben az utó bbi formulá hoz hasonlı́t (258 a11 sk.), de nyugodtan haszná lhatjuk az első , kevé sbé
kö rü lmé nyes megfogalmazá st is. Vö . Robinson 1995, 157. o. sk.
297 Vö . to on auto, 257 a1.

Plató n: A szofista Oldal 156

á ltalá nosabb é rtelemben szerepelt (kü l. 256 e6 sk.; ld. fent, 8.2.). A definı́ció ké ső bbi
ú jrafogalmazá sa szinté n nem engedi meg az effajta szű k é rtelmezé st (258 e2 sk.).298
[295]
Ervelhetü nk azonban amellett, hogy a meghatá rozá s tá gabb, mint amilyennek első re
lá tszik. Mint fentebb lá ttuk, a „lé t" jelenté se a dialó gusban nem egyszerű en „egzisz-
tencia", hanem „valaminek lenni". A szofista elmé leté ben a lé tező formá ja alapjá ban a
lé tige konnektı́v haszná latainak magyará zatá ra szolgá l. A lé tige jelenté sé ben olyankor is
benne foglaltatik, hogy az alanyt megilleti valamilyen attribú tum, amikor nem adjuk meg
kifejezetten, hogy mely attribú tumra gondolunk. Ezek szerint „valaminek lenni" é s
„nem-lenni valaminek" fogalmai kö zö tti szembená llá sró l van szó , teljes á ltalá nossá gban.
A vendé g elő ző é rvelé se azon alapult, hogy a szé p, a nagy é s a tö bbi forma lé tező k,
vagyis mindegyikü k sajá t termé szettel bı́r, é ppen az (van1), ami (257 d14 - 258 a10).
Ezekben az ideá kban a lé t valamilyen meghatá rozottsá got nyer: „szé pnek lenni1" vagy
„nagynak lennij" a lé t mint olyan speciá lis esete.299 A kü lö nbö ző ré szei, melyeket e
formá khoz ké pest hatá rozhatunk meg (pé ldá ul a szé ptő l való kü lö nbö ző sé g vagy a
nagytó l való kü lö nbö ző sé g), hasonló ké ppen a nem-lé t speciá lis eseteinek tekinthető k. A
lé tező formá já val ily mó don nem a kü lö nbö ző egyetlen ré sze á ll szemben, hanem a
kü lö nbö ző egy-egy ré sze. A gö rö g szö veg ezt az é rtelmezé st is megengedi. A nem-lé t a
kü lö nbö ző valamennyi ré szé t, a kü lö nbö ző sé g ö sszes fajtá já t á tfogja.300 Ebben az
olvasatban való ban á ltalá nos definı́ció t kapunk, a meghatá rozá s a nem-lé t fogalmá nak
[296] legalá bbis azon mondatokban való alkalmazá sá ra kö zvetlenü l rá illik, amelyek ké t
tetsző leges forma azonossá gá t tagadjá k („Φ nem-van Ψ").
A kö zé pré sz metafizikai fejtegeté sé t zá ró ö sszefoglalá sban a vendé g ú jrafogalmazza a
nem-lé t meghatá rozá sá t. Aká r helyes a 258 a11 - b4 fenti magyará zata, aká r nem, ebben
az ö sszefoglalá sban a „nem-lé t" szemlá tomá st a vá zolt á ltalá nos é rtelemben szerepel:
VENDEG: Mi viszont nem csak azt bizonyı́tottuk be, hogy a nem-lé tező k vannak, hanem
vilá gossá got derı́tettü nk arra a formá ra [eidosz] is, amely a nem-lé tező való já t alkotja:
kimutattuk ugyanis, hogy a kü lö nbö ző termé szete van, é s szé t van darabolva az ö sszes
lé tező k kö zö tt egymá shoz való viszonyukban, majd pedig a kü lö nbö ző termé szeté nek
arró l a ré szé rő l, amely az egyes dolgok lé té vel szemben á ll [to prosz to on hekasztou
merosz autész antitithemenon], meré szeltü k azt mondani, hogy valóban é ppen ez a nem
lé tező (258 d5 - e3)
E szö vegré sz á ttekinti a nem-lé tező aporiá it feloldó okfejté st.301 Az idé zet utolsó szavai a

298 E nehé zsé gekre tekintettel tö bb fordı́tó é s kommentá tor a 258 b1 szö vegé be betoldja vagy legalá bbis
odaé rti a „ré sz" szó t (tész tou ontosz <moriou>). Igy „a kü lö nbö ző termé szete egy ré szé nek é s a lé tező
termé szete egy részének" egymá ssal való szembená llá sá ró l" volna szó . Ezzel azonban - mint van Eck 2002,
78. o. rá mutat - kizá rná nk a nemlé t lehetsé ges é rtelmezé sei kö zü l a lé tező formá já tó l való kü lö nbö ző -
sé get, hiszen a lé tező nem ré sze ö nmagá nak.
299 A lé t speciá lis tı́pusai szigorú é rtelemben nem fajtái a lé tnek, nem genus-species viszonyró l van szó . A

vendé g sem a „fajta" (eidosz), sem a „ré sz" (merosz, morion) szó t nem haszná lja e relá ció leı́rá sá ra, hanem
a lé tben való részesedésről (metekhein) beszé l (ld. fent, 8.2.).
300 A 258 a11 - b4 definı́ció já ban a nem-lé t nem pusztá n a kü lö nbö ző sé g egyik, a nem naggyal, a nem

szé ppel é s a nem igazsá gossal analógiában á lló fajtá ja: a nem-lé t meghatá rozá sa általánosítás, mely á tfog-
ja az elő bb tá rgyalt eseteket. Hasonló interpretá ció t ad van Eck 2002; vö . Frede 1967, 90-92. o. é s 1992,
407. o. Az analó giá s é rtelmezé s mellett é rvel Owen 1999 (1970), 429. o. sk. é s O'Brien 1995, 59-63. o.
Megjegyzendő , hogy Owen é rtelmezé sé ben a lé tező formá ja szinté n a konnektı́v lé tige megfelelő je.
301 A „nem-lé tező k lé té nek" bizonyı́tá sa a 255 e - 257 a é rvelé sé nek feleltethető meg, „a nem-lé tező

formá já t" pedig a 257 b - 258 c szemantikai elemzé se vilá gı́totta meg. A bizonyı́tá s alapjá ul a 254 b - 255 e
azon belá tá sa szolgá lt, hogy a kü lö nbö ző egy kü lö n, sajá t termé szettel bı́ró forma, melyben minden forma
szü ksé gké ppen ré szesedik minden má s formá hoz viszonyı́tva. Ezzel ö sszefü gg, hogy maga a kü lö nbö ző sé g
is szá mos speciá lis fajtá ra van „szé tdarabolva", amilyen a szé ptő l való kü lö nbö ző sé g, vagy a nagytó l való
kü lö nbö ző sé g (vö . 257 c7 skk.).
Plató n: A szofista Oldal 157
258 a11 - b4 definı́ció já ra utalnak vissza. Elté rő en az elő ző formulá tó l, a vendé g itt
kifejezetten utal a lé tige lehetsé ges kiegé szı́tő ire. Az antit-heszisz egyik oldalá n nem
kizá ró lagosan a lé tező formá ja, azaz a minden tová bbi meghatá rozá s né lkü l é rtett lé t á ll,
hanem az egyes dolgok - az egyes formá k - lé te (prosz to on hekasztou), pé ldá ul „szé pnek
lennij" vagy „nagynak lenni,". Egy má sik ké zirati hagyomá ny szerint a viszonyı́tá si
pontot az egyes létezők jelentik (prosz to on [297] hekasz-ton).302 Ertelmezé sem szerint
mindenké ppen az egyes formá kra vonatkozó T-prediká ció k vanjá ra kell gondolnunk (vö .
257 d14 - 258 a10). Pé ldá ul a szé p az (van1), ami, azaz szé p (258 c1). Nyelvtanilag a
lé tige nem teljes - valamilyen kiegé szı́tő vel á lló - haszná latá val van dolgunk, meta-
fizikailag pedig a lé t meghatá rozott tı́pusaival. A meghatá rozandó fogalom, a nem-lé t
hasonló mó don é rtendő , bá r itt a kiegé szı́tő re nem tö rté nik cé lzá s. Az egyes lé tező kkel,
vagy az egyes formá k lé té vel termé szetszerű leg a kü lö nbö ző termé szeté nek egy-egy
ré sze á ll szemben, nem pedig egyetlen ré sz valamennyivel, vagyis a nem-lé t szá mos
fajtá ra tagoló dik. A definı́ció ily mó don a kö vetkező alakot ö lti:
(3a) A nem-lé t (=nem-lenni Φ-nek) kü lö nbö ző (van1) attó l, ami Φ (van1).

E formula né mi magyará zatot kı́vá n. Elő szö r is, a meghatá rozá s mutatja, hogy a nem-lé t
partikularizá lt: „nem lenni" mindig valaminek nem lenni, pé ldá ul szé pnek, vagy
nagynak, vagy igazsá gosnak. Má sodszor, a defini-ens nem egyedü l a tagadott lé tige
megfelelő je, hanem a [298] tagadott lé tigé bő l é s a kiegé szı́tő bő l á lló kifejezé st adja
vissza.303 Harmadszor, fontos leszö gezni, hogy a kü lö nbö ző ré szei a 258 e2-ben
ugyanazok a ré szek, amelyek az imé nt a szé ppel, a naggyal é s az igazsá gossal á lltak
szemben. A nem-lé t jelen meghatá rozá sa viszont e formá kkal mint létezőkkel (mint igaz
T-prediká ciő k alanyaival) á llı́tja szembe e ré szeket. Igy pé ldá ul a szé ptő l való
kü lö nbö ző sé g egyben a lé t egy meghatá rozott tı́pusá tó l való kü lö nbö ző sé get is jelenti. A
szé ptő l való kü lö nbö ző sé g, a nagytó l való kü lö nbö ző sé g é s az igazsá gostó l való
kü lö nbö ző sé g mind a nem-lé t speciá lis esetei. Nem ké tsé ges, hogy a vendé g a
meghatá rozá s jelen megfogalmazá sá t egyené rté kű nek tekinti az elő ző vel. A 258 a11 - b4
a lé tige teljes, de a lehetsé ges kiegé szı́tő ket megengedő haszná latá bó l indult ki, a 258 e2
sk. a lé tige nem teljes haszná latá t vette alapul. A kettő kö zö tt - ú gy tű nik - Plató n nem lá t
lé nyegi kü lö nbsé get.
Ha a meghatá rozá s a nem-lé t partikularizá lt fogalmá ra vonatkozik, mié rt mondta a
vendé g az imé nt, hogy a nemlé t egyetlen forma (eidosz ben, 258 c4)? Egyré szt a nem-lé t
kü lö nfé le vá ltozatai egy tı́pusba tartoznak: egyes fajtá it mindig a lé t egy-egy formá já val
való szembená llá s hatá rozza meg. Má sré szt a nem-lé t fajtá i enné l erő sebb é rtelemben is

302 O'Brien 1995, 69. o., 1. lj. hı́ vta fel a figyelmet arra, hogy a to on hekasztou kifejezé s a VII. levélben is

megtalá lható , ı́gy szü ksé gtelen megké rdő jeleznü nk a ké ziratok prosz to on hekasztou olvasatá t. A prosz to
on hekaszton olvasatnak szinté n van ké zirati alapja. - Van Eek 2002, 81. o. sk. szerint a to prosz to on
hekasztou merosz autész antititheme-non frá zisban az első né velő az egé sz frá zisra vonatkozik, nem pedig
a merosz szó ra, mivel az utó bbi olvasatban minden egyes forma lé té vel a kü lö nbö ző egyetlen ré sze á llna
szemben, ami abszurd. A fordı́tá s ı́gy a kö vetkező volna: "... majd pedig arró l, hogy minden egyes dolog
lé té vel a kü lö nbö ző termé szeté nek egy ré sze á ll szemben, ...". Ebben az é rtelmezé sben viszont a definı́ció
megfoghatatlanná vá lik, rá adá sul van Eck é rve a nyelvtani konstrukció mellett nem meggyő ző . Pé ldá ul "a
kamat, amit a bank minden egyes beté t utá n fizet" frá zis jelenté sé ben nem foglaltatik benne, hogy a bank
minden beté t utá n ugyanannyit fizet, é s fő leg nem, hogy egyvalaki kapja a pé nzt. A kü lö nbö ző nek azon
ré sze (to ... merosz), mely minden egyes forma lé té vel (vagy minden egyes lé tező vel) szemben á ll,
ugyanı́gy nyugodtan takarhatja a kü lö nbö ző több ré szé t.
303 Az "A nem-van Φ" azonossá gtagadá sban a „nem-van Φ" kifejezé s felcseré lhető a „kü lö nbö ző attó l, ami

Φ (van1)" frá zissal. Az utó bbi kifejezé st a konnektı́v lé tigé vel kell az alanyhoz kapcsolnunk (van2). A „nem-
lé tező Φ tekinteté ben" kifejezé st szinté n kö thetjü k ugyanilyen mó don az alanyhoz, amint a vendé g
fentebb teszi (to mé on ... einai ... kata .. , 256 d11 sk.; eszti ... to mé on, 256 e6 sk.).
Plató n: A szofista Oldal 158
egyetlen formá t alkotnak. A nem-lé t egyes vá ltozatai nem egyebek, mint egyetlen forma,
a különböző speciá lis fajtá i, melyrő l a vendé g kü lö n is elmondta, hogy egy é s sok (257 d4
sk.; vö . 260 b7 sk.).
Miben á ll tehá t a nem-lé tező problé má já nak megoldá sa? A nem-lé t kü lö nbö ző sé g
gyaná nt való é rtelmezé se nyilvá nvaló vá teszi a fogalom relatı́v jellegé t. Ez az elemzé s
kiké nyszerı́ti, hogy meghatá rozzuk, pontosan mitő l mondjuk kü lö nbö ző nek azt a dolgot,
amelyre a nem-lé t [299] fogalmá t alkalmazni kı́vá njuk. A nem-lé t eszerint mindig
valamilyen meghatá rozott tekintetben é rtendő („nem-len-ni Φ-nek"). A lé t fogalmá nak
elemzé se ugyanilyen pontosı́tá sra csá bı́t, hiszen a lé t olyan kapocsnak mutatkozott,
amely kü lö nbö ző attribú tumokat kö t a dolgokhoz. Ebbő l adó dó an a nem-lé t é s a lé t nem
zá rjá k ki egymá st minden megszorı́tá s né lkü l: ha egy alany bizonyos tekintetben nincsen
(mondjuk nem igaz rá Φ prediká tum), ettő l mé g má s tekintetben bá tran lehet (igaz lehet
rá Ψ, ső t az is elő fordulhat, hogy valamilyen má s mó don Φ is megilleti). A szofistában
Plató n korrigá lja a valamilyen tekintetben vett nem-lé t é s az abszolút nem-lé t
ö sszekeveré sé nek hibá já t, amelyet elő dei é s kortá rsai hajlamosak voltak elkö vetni.304 Ha
egy alanyró l tagadunk egy meghatá rozott prediká tumot, ezzel mé g nem fosztjuk meg a
lé t valamennyi mó djá tó l. Ső t mi tö bb, belá thattuk azt is, hogy a lé t é s a nem-lé t bizonyos
é rtelemben kö lcsö nö sen felté telezik egymá st: minden dologra, ami megismeré s é s é rtel-
mes beszé d tá rgya lehet, szü ksé gké ppen alkalmaznunk kell mind a lé t, mind a nem-lé t
fogalmá t (ld. fent, 8.2.). Ezzel azonban nincs vé ge a tö rté netnek. Ha egy á llı́tmá nyt
kü lö nbö ző vonatkozá sokban tulajdonı́thatunk az alanynak, vilá gos, hogy más és más
tekintetben nyugodtan á llı́thatunk ugyanazon dologró l egymá st kizá ró prediká tumokat
(vö . 259 c7 - d7). Ez nem csupá n az egyedi dolgokat é rinti, hanem a formá kat is. Minden
egyes forma szü ksé gké ppen ré szesedik az azonosban é s a kü lö nbö ző ben, má rpedig e ké t
forma ellentétes egymá ssal.305 Ugyanez á ll a Parmenidészben emlı́tett olyan pá rokra,
mint az egy é s a sok vagy a hasonló é s a hasonló tlan. A lé tet é s a nem-lé tet azonban nem
szá mı́thatjuk az effé le ellenté tpá rok kö zé .306 A vendé g a nem-lé tet [300] megkı́sé reli
maradé ktalanul visszavezetni a kü lö nbö ző sé gre, vagyis a lét egy bizonyos formá já ra.307
A definı́ció a nem-lé tet a kü lö nbö ző termé szeté nek ré szeivel, a kü lö nbö ző sé g fajtá ival
azonosı́tja, melyek egy-egy formá hoz ké pest hatá rozható k meg. Mind maga a kü lö nbö ző
formá ja, mind a kü lö nbö ző sé g egyes fajtá i létezők: meghatá rozott lé nyeggel,
termé szettel bı́rnak, azok (vannak1), amik. Emellett a nem-lé t egy tová bbi é rtelemben is
a lé t egy formá já nak tekinthető . Azok a dolgok, amelyek kü lö nbö znek valamitő l,
részesednek a kü lö nbö ző ben az illető dologhoz viszonyı́tva. A ré szesedé s nem má s, mint
a lé t egy mó dja (van2). „Nem-lenni Φ-nek" annyit tesz, mint „kü lö nbö ző nek lenni2 Φ-hez
viszonyı́tva". A „nem-lé t" eszerint má s formá kra reduká lható fogalom. Maga a
kü lö nbö ző sé g azonban alapvető é s kikü szö bö lhetetlen aspektusa a való sá gnak. A
dialó gusban kidolgozott pluralista metafiziká ban az alapvető entitá sok, a formá k
mindegyike szü ksé gké ppen kü lö nbö zik az ö sszes tö bbitő l, azaz szá mtalan
vonatkozá sban ré szesedik a kü lö nbö ző ben - csak ı́gy lehet1 az, ami.

10. Hamis beszéd, hamis vélemény és hamis elképzelés (240 c - 241b; 260 b - 264 b)

304 McDowell 1982, 127-134. o szerint mind a nem-lé t, mind a hamissá g problé má já nak megoldá sa
kizárólag ezen a distinkció n fordul meg.
305 Ld. a 207. jegyzetet.
306 A „lé tező ellenté té t" a vendé g egyszerű en kizá rja a vizsgá ló dá sbó l (258 e6 skk.). Mivel nem tesz

kü lö nbsé get egy kifejezé s emlı́té se é s haszná lata kö zö tt, má st nem is igen tehet: ha bá rmilyen kijelenté st
tenne rá vonatkozó lag, a fentebbi ö ncá folati é rvekbe ü tkö zne (238 d - 239 c).
307 Ahhoz a ké rdé shez, hogy mennyiben sikeres e vá llalkozá s, ld. White 1994, xxxii sk. é s van Eck 2000, IV.

fejezet.
Plató n: A szofista Oldal 159
A szofista vé dekezé si straté giá ja a nem-lé tező parmeni-dé szi aporiá in alapult. A vendé g
eddigi okfejté se kimutatta, hogy a nem-lé t korá ntsem az az ö nellentmondá sos é s
semmire nem alkalmazható fogalom, aminek ellenfele beá llı́tja, á m ezzel mé g nem jutott
feladata vé gé re: bizonyı́tania kell a hamis beszé d é s a hamis vé lemé ny lehető sé gé t.
Ezekre vonatkozó lag a vendé g a tá rgyalá s aporetikus szakaszá ban kü lö n nehé zsé geket is
felvetett (240 d - 241b), a metafizikai fejtegeté s vé gezté vel pedig [301] ú jra felvá zolja a
problé má t (260 b - 261c). A hamis beszé d é s a hamis vé lemé ny lehető sé gé nek igazolá sa
megkı́vá nja a beszé d é s a vé lemé ny mibenlé té nek vizsgá latá t (260 a7 sk., e3 - 5). A „mi
az?" ké rdé st a vendé g nem á tfogó é s rendszeres elmé lettel vá laszolja meg. Mind a
logosznak (beszé d, mondat), mind a doxának (vé lemé ny, ı́té let) szeré ny, minimá lis
meghatá rozá sá t kapjuk. Az utó bbi alapjá n az elké pzelé s/lá tszat (phantaszia,
phaineszthai) definı́ció ja is megadható (a problé má hoz ld. 237 e, 260 c, e; vö . 239 c - 240
c). A legnagyobb teret az első té ma kapja: a hamis vé lemé ny é s a hamis elké pzelé s
problé má já t Plató n a hamis mondatok problé má já ra vezeti vissza. A szofista té zise az,
hogy nem lehetsé ges hamis beszé d. E té tel cá folatá hoz elegendő aká r egyetlen pé ldá t
talá lni az é rtelmes, de hamis mondatra. A vendé g pusztá n egy igaz é s egy hamis
egyszerű , á llı́tó , szingulá ris predikatı́v kijelenté st elemez („Theaité tosz ü l" ill.
„Theaité tosz repü l"). A hamis á llı́tó mondat elemzé sé bő l az is kiderü l, hogyan é rtsü k az
igaz tagadó prediká ció kat. Má s tı́pusba eső é s bonyolultabb szerkezetű mondatokra
(pé ldá ul azonossá g-á llı́tá sokra vagy kvantifiká ció t tartalmazó kijelenté sekre) a
fejtegeté s nem té r ki. Mindamellett a logosz elemzé se alapvető megkü lö nbö zteté seket
tartalmaz, melyek korá bban sem má s szerző kné l, sem Plató nná l nem mutatható k ki, é s
Arisztotelé sztő l kezdve rendkı́vü l termé kenynek bizonyultak a nyelvtani é s a logikai
kutatá sban. A konstruktı́v metafizikai fejtegeté sben (254 b - 258 c) a vendé g mindvé gig
a nyelvi elemzé s eszkö zé t alkalmazta: mondatok, illetve a bennü k szereplő kifejezé sek
vizsgá latá bó l vont le ontoló giai kö vetkezteté seket. A nyelv mű kö dé se mint olyan
azonban csak ezen a ponton kerü l a kö zé ppontba. Rá mutathatunk egy tová bbi
ú jdonsá gra is. Elő ző leg a vendé g a prediká tumok megfelelő i - vagyis az alapvető entitá -
sok, a formá k - kö zö tti viszonyokat kı́sé relte meg feltá rni. Ezzel nem csupá n a nem-
lé tező vel kapcsolatos aporiá kat oldotta meg, hanem egy olyan metafizika alapjait is
lefektette, amely biztosı́tja az é rtelmes beszé d lehető sé gé t. A „nemek vegyü lé sé nek"
teó riá ja egyfajta metaelmé -letnek tekinthető . A most kö vetkező fejtegeté s [302]
legszokvá nyosabb kö znapi nyelvhaszná latunkra vonatkozik, olyan mondatokat elemez,
melyekben a prediká tumokat egyedi dolgokra alkalmazzuk.

10.1. A hamis vé lemé ny é s a hamis beszé d aporiá i (240 c7 - 241 b3; 260 b3 - 261 c5)
A hamis vé lemé ny é s a hamis beszé d lehetetlensé gé nek aporiá já t ké t vá ltozatban
talá ljuk meg a dialó gusban. Az első (240 c - 241b) a kö vetkező ké ppen jellemzi a hamis-
sá got:
VENDEG: Vajon a hamis vé lemé ny [doxa] úgy vé li-e, hogy a való tlan, nem-lé tező dolgok
nincsenek, vagy pedig ú gy, hogy (1) azok a dolgok, melyek semmi mó don nincsenek [ta
médamósz onta],308 valami mó don vannak [pósz einai]? THEAITETOSZ: Bizony szü ksé ges,
hogy a való tlan, nem-lé tező dolgokró l ú gy vé lje, hogy valami mó don vannak, má r ha csak
egy kicsit is té ved valaki. VENDEG: Es nemde (2) a teljessé ggel való s, lé tező dolgokró l [ta
pantósz onta] viszont ú gy vé li, hogy semmi mó don nincsenek [médamósz einai]? ...
Ugyanı́gy - gondolom - a hamis beszé det [logosz] is ú gy kell felfognunk, hogy (2) a való s,
lé tező dolgokró l azt mondja, hogy nincsenek, (1) a való tlan, nem-lé tező dolgokró l pedig
azt, hogy vannak. (240 e1 - 6 é s 240 e10 - 240 a1)

308 A „semmi mó don" kité tel é rtelmezé sé nek problé má já hoz ld. a 81. jegyzetet.
Plató n: A szofista Oldal 160
(1) minden bizonnyal a hamis á llı́tá s, (2) a hamis tagadá s leı́rá sa. A hamissá g e ké t
fajtá já ra ö sszefoglaló lag a „való tlan, nem lé tező dolgokat vé lni/mondani" (ta mé onta
doxa-zein/legein) formulá t alkalmazhatjuk.309 A szofista é rve e meghatá rozá sokkal
szemben a nem-lé t é s a lé t ö sszefé rhetetlensé gé nek parmenidé szi elvé n alapul, aká rcsak
a nem-lé tező é s a ké pmá s aporiá i (ld. fent, 3.3.). Azon az alapon vonja ké tsé gbe a hamis
vé lemé ny é s a hamis beszé d lehető sé gé t, hogy leı́rá suk ellentmondá st tartalmaz,
ugyanis e megfogalmazá sokban „a nem-lé tező hö z többször is hozzá illesztjü k a lé tező t"
(pollakisz, 241 b1 sk.). Hogyan é rtsü k [303] ezt? Elő szö r is, a hamis á llı́tá s nem-létező
dolgokról mondja, hogy vannak, a hamis tagadá s pedig létezőkről, hogy nincsenek. Ezt
mé g tekinthetjü k pusztá n ré torikus ellenveté snek. Mié rt is volna logikai vagy ontoló giai
akadá lya annak, hogy badarsá gokat gondoljunk vagy plá ne mondjunk -é ppen ú gy,
ahogyan a hamissá g leı́rá sa állítja? Komolyabb problé ma, hogy mind e ké t formula, mind
a hamissá g á ltalá nosı́tó leı́rá sa alkalmazza a nem-lé t fogalmá t, mely a 237 b - 239 c
aporiá i szerint nyelvileg é s gondolatilag is megragadhatatlan.310 Pé ldá ul azzal, hogy a
„nem-lé tező k" kifejezé st tö bbes szá mban haszná ljuk, szá mossá got, vagyis a lét egy
formá já t tulajdonı́tjuk ugyanannak a dolognak, amelyet nem-lé tező nek minő sı́tü nk (vö .
238 a5 skk.). A 255 e - 258 c fejtegeté se igazolta, hogy a „nem-lé t" é rtelmes,
meghatá rozott tartalommal bı́ró fogalom, melyet minden lé tező re szü ksé gké ppen
alkalmaznunk kell. Ezek utá n a szofista má r nem hivatkozhat a parmenidé szi elvre.
Ezé rt a problé ma a má sodik megfogalmazá sban (260 b -261 c) má s alakot ö lt:
VENDEG: Mostanra azonban a nemlé tező rő l kiderü lt, hogy ré szesedik a lé tező ben, ú gyhogy
ezen a fronton talá n má r nem folytathatja a harcot. De kö nnyen megeshet, hogy azt veti
ellenü nk: a formá k kö zü l egyesek ré szesednek a nem-lé tező ben, má sok viszont nem, s a
beszé d é s a vé lemé ny azok kö zü l való , melyek nem ré szesednek benne [. .]. (260 d5 - 8)
A vendé g a folytatá sban sem fejti ki enné l ré szletesebben, hogy milyen argumentumai
maradtak mé g a szofistá nak. A szofista szerint a nem-lé tező nem vegyül a beszé ddel é s a
vé lemé nnyel, illetve az utó bbiak nem részesednek a nem-lé tező ben é s nem lé pnek vele
közösségre (260 b10 - c3; 260 d6 - 261a1). Ervelé se ezú ttal a beszé d (logosz) [304]
termé szeté re vonatkozó megfontolá sokon nyugszik. A „ré szesedé s", „vegyü lé s" é s
„kö zö ssé g" ebben a szö vegré szben a beszé d, illetve a vé lemé ny é s tá rgyuk, nyelven, illet-
ve elmé n kı́vü li korrelá tumuk kö zö tti viszonyt ı́rja le.311 A ké rdé s tehá t az, hogy
vonatkozhat-e a beszé d, illetve a vé lemé ny oly mó don „nem-lé tező re", hogy hamis
mondatot, illetve hamis ı́té letet kapjunk eredmé nyü l.312
A nem-lé tező vel kapcsolatos aporiá kban má r talá lkoztunk azzal a kı́vá nalommal, hogy a
beszé dnek valamire vonatkoznia kell (237 e). A formá kró l szó ló igaz tagadó
mondatokná l ez a krité rium nyilvá nvaló an teljesü l: a vendé g minden esetben vilá gossá
tette, hogy valamilyen lé tező rő l (pozitı́v mó don is leı́rható dologró l) beszé l, amelyrő l
csak egy meghatá rozott vonatkozá sban tagadja a lé tet. A hamis mondat eseté ben ezzel

309 240 d9; 240 e10 - 240 a1; vö . 260 c3.
310 „Vagy hogyan is fogadhatná el ezt bá rki jó zan eszű ember, ha mé g á ll a megá llapodá s, hogy amire
vonatkozó lag az elő bb megegyeztü nk (ti. a nem-lé tező ), kiejthetetlen, kimondhatatlan, é rtelmes
beszé dben kifejezhetetlen é s elgondolhatatlan?" 241 a5 sk.; vö . 238 c8 -11 - Robinson az utolsó szavakat
kirekeszti, ı́gy azonban a szö vegré szben nem maradna mű kö dő ké pes é rv.
311 A metafizikai fejtegeté sben e szavak nem a nyelvi vagy mentá lis reprezentá ció k é s a való sá g kö zö tti

viszonyra, hanem a való sá g elemei, a formá k egymá shoz való relá ció ira vonatkoztak, melyek
kijelenté seink igazsá gé rté ké t eldö ntik (ld. 7.5.). Plató n ı́rá smó dja e dialó gusban sem szigorú an
terminologikus.
312 VENDEG: Mert ha a nem-lé tező nem vegyü lne ezekkel, akkor szü ksé gké ppen minden igaz lenne, ha

ellenben vegyü l velü k, akkor a vé lemé ny is lehet hamis meg a beszé d is. Hiszen való tlansá gokat, nem-
lé tező ket vé lni vagy mondani: é ppen ebben á ll a hamissá g, ami aká r a gondolkodá sban, aká r a beszé dben
elő fordul." 260 c1-3
Plató n: A szofista Oldal 161
szemben egyá ltalá n nem magá tó l é rtető dő , hogy mi az a lé tező , amely a mondat tá rgya.
A problé má t a kö vetkező ké ppen é rtelmezhetjü k. Plauzibilisnek tű nhet, hogy az igaz
kijelenté sek a teljes mondat á ltal reprezentá lt dolgot - modern terminoló giá ban: té nyt -
jelö lik meg. Igy pé ldá ul a „Theaité tosz ü l" mondat Theaité tosz ü lé sé nek té nyé re
vonatkozik. A hamis mondatok jelenté sé t azonban nem magyará zhatjuk e keretben. Ha a
„Theaité tosz repü l" mondat Theaité tosz repü lé sé nek té nyé re vonatkozik, akkor e
té nynek lennie kell; má rpedig „való s, lé tező dolgokat mondani" nem hamis, hanem igaz
kijelenté s. Ha viszont a mondat nem vonatkozik semmilyen té nyre, akkor nem pusztá n
hamis [305] lesz, hanem é rtelmetlen, hiszen a mondat attó l mondat, hogy mond
valamit.313
Az aporia ké t vá ltozata kö zö tt jelentő s kü lö nbsé g van. Az első megfogalmazá sban az
é rvelé s azon fordul meg, hogy maga a nem-lé t fogalma ö nellentmondá sos, ı́gy nem
haszná lhatjuk a hamissá g leı́rá sá ban. A má sodik vá ltozatban a nehé zsé gek pusztá n
abbó l fakadnak, hogy a szofista a mondatot osztatlan, strukturá latlan egé szké nt kezeli,
é s hogy jelölő funkció t tulajdonı́t neki, aká rcsak a neveknek (persze az első verzió ban
sem talá ljuk a leghalvá nyabb utalá st sem arra, hogy a mondat tagolt egysé g). A ta onta
é s ta mé onta kifejezé sek a mondatban leı́rt teljes té nyá llá sra utalnak.314 Ezek szerint itt
nyelvi kifejezé sek referenciá já nak problé má já val van dolgunk: a hamis mondatnak
- ha egyá ltalá n é rtelmes mondat - meg kellene jelö lnie valamit, de ez a valami nem á ll
rendelkezé sü nkre, hogy beszé d tá rgyá ul szolgá lhasson. Mutatis mutandis ugyanı́gy fest a
hamis vé lemé ny problé má ja.315 [306]
A megoldá s az aporia má sodik vá ltozatá ban felvetett ké rdé sre vá laszol. A mondat
alkotó ré szeinek megfelel valami a való sá gban, a mondat mint egé sz azonban nem
megjelöl, hanem állít valamit. A „nem-lé tező " kifejezé st a hamissá g leı́rá sá ban nem a
mondatnak megfelelő té nyá llá sra kell - ö nellentmondá sosan - alkalmaznunk, hanem a
prediká tumnak megfelelő formá ra, amely az alanyhoz való viszonyá t tekintve „nem-
lé tező ", má s vonatkozá sokban viszont „lé tező ", azaz pozitı́v mó don is jellemezhető . Az a
felfogá s, mely szerint a mondatnak meg kell jelö lnie valamit, Plató n korá ban igen
elterjedt.316 Plató n korá bbi munká iban sem talá ljuk meg a megfelelő distinkció k kifej-
té sé t.317 A né v, a prediká tum é s a mondat kö zö tti megkü lö nbö zteté sek csak A szofista ó ta

313 Az Euthüdémosz 283 e - 284 d, 285 e - 286 b é s 286 d ehhez hasonló mó don é rvel amellett, hogy
nincsenek hamis é s egymá snak ellent mondó mondatok, é s hogy nincsen hamis vé lekedé s. A Kratülosz
429- 430 a szinté n felveti a hamis beszé d problé má t, a Theaitétosz pedig ré szletesen tá rgyalja a hamis
vé lemé nnyel kapcsolatos aporiá kat (ld. kü l. 188 c - 189 b).
314 McDowell 1982,127-134.o. szerint e kifejezé sek az aporiá kban is a mondat prediká tumá ra

vonatkoznak, aká rcsak a megoldá sban (263 b - d). Ertelmezé sé ben az aporiá k nem té nyekkel
kapcsolatosak (ez esetben ugyanis Plató n megoldá sa nem volna kielé gı́tő ), hanem az abszolú t nem-lé t é s a
valamilyen tekintetben vett nem-lé t ö sszekeveré sé bő l adó dnak. A hamissá g problé má já nak megoldá sá hoz
csupá n alkalmazni kell a korá bban kidolgozott megkü lö nbö zteté st a hamis mondat prediká tumá ra.
Moravcsik 1992, 202. o. sk., 209. o. é s White 1994, xxviii sk. szinté n a „té ny"-interpretá ció ellen é rvel. A
fent vá zolt magyará zathoz ld. Wiggins 1970, 294. o. skk., Denyer 1991, 146. o. skk. é s van Fxk 1995, 36. o.
skk.
315 Fogalmazhatná nk ú gy is, hogy az aporia má sodik megfogalmazá sá ban non-egzisztens té nyek okoznak

nehé zsé get. Ugyanakkor az aporiá kban nem felté telezhetjü k a lé tige szű ken vett egzisztenciá lis é rtelmé t.
Az igaz é s a hamis beszé det, illetve vé lemé nyt leı́ró formulá k, melyek mindké t vá ltozatban szerepelnek, a
gö rö g lé tige veritatı́v jelenté sá rnyalatá ra é pü lnek. Az aporia megoldá sá ban pedig a vendé g a hamis
mondat á llı́tmá nyá nak megfelelő formá t a lé tige konnektív haszná latainak alapjá n mondja mind nem-
lé tező nek, mind pedig lé tező nek (263 b11 sk.), ld. a kö vetkező bekezdé st.
316 Denyer 1991, 24. o. skk. monográ fiá ja tá rgyalja Parmenidé sz, Pro-dikosz é s Antiszthené sz idevá gó

né zeteit.
317 Az onoma - rhéma - logosz há rmassá g má sutt is elő fordul, azonban nem kapjuk funkció szerinti

meghatá rozá sukat, csupá n annyi derü l ki ró luk, hogy a beszé d egyre nagyobb egysé geit jelentik. Ld. kü l.
Plató n: A szofista Oldal 162
magá tó l é rtető dő ek.

10.2 Né v, ige é s mondat (261 d1 - 262 e10)

A logosz tá rgyalá sá t ké t ré szre oszthatjuk. Az első ré sz a mondat értelmes voltának
kö vetelmé nyeit rö gzı́ti (261 d1 -262 e10). Ezeknek a krité riumoknak gyengé bbeknek
kell lenniü k, mint a mondat igazsága felté teleinek, hiszen csak ı́gy maradhat hely az
é rtelmes, de hamis mondatok szá má ra, melyek lé té t a szofista ké tsé gbe vonja. A
má sodik ré sz tartalmazza a hamis kijelenté sek lehető sé gé nek igazolá sá t (262 e11 - 263
d5). Ez utó bbi fejtegeté s kö zponti gondolata az, hogy a mondat terminusai a hamis [307]
kijelenté s eseté ben is valami „lé tező re", pozitı́v mó don is jellemezhető dologra utalnak.
Az első ré szben a vendé g elő szö r kü lö nbsé get tesz a szavak ké t tı́pusa - né v é s ige
(onoma é s rhéma) - kö zö tt (261 e4 - 262 a7). Az ige cselekvé sekre (praxisz) utal, a né v a
cselekvé st vé gző dolgokat (ta prattonta, 262 a6; pragma, 262 e13) jelö li meg.
Való szı́nű leg nem pusztá n a fő né v é s az ige szó fajainak megkü lö nbö zteté sé re kell
gondolnunk. A „nemek vegyü lé sé t" tá rgyaló ré szben vizsgá lt mondatok legtö bbjé ben az
alanyhoz nem egyszerű igei á llı́tmá ny kapcsoló dott, hanem a lé tige é s valamilyen
á llı́tmá nykiegé szı́tő . Ha ezeket is mondatnak (né v é s ige ö sszefonó dá sá nak) kell
tekintenü nk, akkor nem csupá n a „megy", „fut", „alszik", hanem pé ldá ul az „azonos
(van)" kifejezé s is igé nek szá mı́t (vö . 262 c3; d2 sk.). Ily mó don jelen fejtegeté sben a
„cselekvé seket" is igen tá g é rtelemben kell vennü nk, bá rmilyen attribú tum birtoklá sá t e
kategó riá ba sorolhatjuk.318 Ha nem ké t szó faj elté ré sé rő l van szó , pró bá lhatjuk a
distinkció t szemantikai é s metafizikai é rtelemben felfogni. Az igé nek mindenké ppen
kö ze van valamilyen formá hoz (vagy formá khoz). Ezt szö vegü nk sehol nem á llı́tja
kifejezetten, mé gis é sszerű a felté telezé s. Emellett szó l, hogy a 254 b - 255 e a formá kat
prediká tumok megfelelő i gyaná nt mutatta be, é s hogy a 259 e szerint az é rtelmes
beszé d lehetősége formák ö sszefonó dá sá tó l fü gg. Az elmé let szerint nem csupá n a
neveknek, hanem az igé knek is megfelel egy tá rgy a való sá gban. Az igé k eseté ben e tá rgy
minden esetben forma (vagy legalá bbis formá kra vezethető vissza).319 A mondat
alanyaké nt viszont nem [308] csupá n egyedi dolog, hanem forma - vagyis egy attribú -
tum-jellegű entitá s - neve is á llhat: a dialektika á llı́tá sai gyakran ehhez a tı́pushoz
tartoznak. Ebbő l az kö vetkezik, hogy a felosztá s alapja nem lehet dolog é s tulajdonsá g
ontoló giai kü lö nbsé ge sem. Marad tehá t, hogy a kü lö nbsé gté tel első sorban szintaktikai
megfontolá sokra tá maszkodik, a mondatban betö ltö tt szerepü k szempontjá bó l osztja fel
a szavakat. A „né v" funkció ja az, hogy megjelö ljö n valamit, legyen az egyedi dolog vagy
forma. Az „ige" szinté n utal valamilyen entitá sra (formá ra), de nem csupá n ennyit tesz,

Kmtülosz 425 a; 431 b sk.; vö . Lakoma 198 b; 199 b; 221 d sk.; Állam 601 a; Theaitétosz 206 c - d; VII. levé l
342 b. Ervelhetü nk azonban amellett, hogy Plató n korá bban is vilá gosan lá tta a né v é s a prediká tum
mondatban betö ltö tt szerepe kö zö tti kü lö nbsé get, ld. Burnyeat 2002 (a Theaitétosz é s az Euthüdémosz
aporiá inak elemzé se).
318 A Kratülosz 386 d sk. elté rő en kezeli a „dolgokat" é s a „cselekvé seket". A „dolgok", melyeknek a 385 e

skk. é rvelé se szerint megvan a maguk termé szete, nem csupá n bizonyos tulajdonsá gokkal bı́ró alanyok
lehetnek (pl. egy hitvá ny vagy egy deré k ember), hanem maguk a tulajdonsá gok is kö zé jü k tartoznak (pl. a
hitvá nysá g é s az eré ny). A „cselekvé sek" pé ldá i a vá gá s, é geté s, beszé d é s megnevezé s; e kategó ria a
„dolgok" (=„a lé tező k") egy fajtá já nak tű nik (vö . 385 e4 sk. é s 386 e7 sk.).
319 A vendé g sehol nem mondja, hogy az igé k bá rmit is megneveznének (onomazein); vö . Ryle 1990 (1952),

43. Ugyanakkor az igé khez is bizonyos fajta objektumokat rendel, tová bbá az ige é s ontoló giai meg-
felelő je (a cselekvé s) viszonyá t hasonló mó don ı́rja le, mint a nevek é s a dolgok kö zö tti relá ció t: délóma,
déloun, szémeion, szémainein: 261 e5; 262 a3 é s 6: b6. Denyer 1991, 164 skk. kifogá solja A szofista jelen-
té selmé leté nek ezt a voná sá t. Antiplatonikus ellenveté se szerint az igé k nem jelölnek meg semmilyen
tová bbi entitá st (cselekvé st vagy univerzá lé t), hanem igazak vagy hamisak valamiről, a mondat alanya
á ltal megjelö lt dologró l.
Plató n: A szofista Oldal 163
hanem a ké rdé ses attribú tumot egyszersmind az alanynak tulajdonı́tja. A né v megnevez
egy dolgot, az ige pedig á llı́t ró la valamit.
A logosz magá tó l é rtető dő mó don tö bb szó bó l á lló , komplex kifejezé s. A vendé g arra
é pı́ti gondolatmeneté t, hogy a szavak kombiná ció ja meghatá rozott szabá lyokat kö vet.
Nem minden szó illik ö ssze minden szó val, hanem csak a megfelelő kategó riá ba tartozó
szavak ö sz-szekapcsolá sá val kapunk mondatot, vagyis olyan egé szt, mely é rtelmes
kijelenté st fejez ki. A nyelv ezen sajá tos termé szetű , tagolt egysé gé t a vendé g
„ö sszefonó dá snak", „fonadé knak" nevezi.320 Magá nyos vagy „nem ö sszeillő " szavak
legfeljebb megnevezhetnek (onomazein) valamit, de nem mondanak, nem á llı́tanak
(legein) semmit (262 a9 - d6). A legegyszerű bb mondatnak is tartalmaznia kell mindké t,
elté rő funkció val bı́ró kifejezé st: a nevet, amely azonosı́t, megjelö l egy dolgot, é s az igé t,
amely á llı́t ró la [309] valamit. A vendé g a mondatnak ké t jellemző jé t emlı́ti. Elő szö r is, a
mondat szü ksé gké ppen „vonatkozik valamire".321 A nem-lé tező aporiá iban má r
talá lkoztunk egy effé le krité riummal: csak az beszé l, aki mond is valamit.322 E
kö vetelmé ny jelen megfogalmazá sa differenciá ltabb. A logosz abban az é rtelemben
„vonatkozik valamire", hogy meghatá rozott jelenté ssel bı́r, é rtelmes á llı́tá st fejez ki.323
Ezt nem é rthetjü k ú gy, hogy a mondat mint egé sz megjelö l egy entitá st (té nyt) -
ellenkező esetben nem tehetné nk kü lö nbsé get megnevezé s é s á llı́tá s kö zö tt. A
mondatban szereplő né v persze megjelö li azt a dolgot, „amirő l szó l" a mondat. A mondat
jelenté se é s a benne szereplő né v jelö lő funkció ja kö zö tt van ö sszefü ggé s, de a kettő nem
ugyanaz.324 A mondat má sik fontos sajá tsá ga, hogy „valamilyen" (262 e8): igaz vagy
hamis. A Kratüloszban nem csupá n mondatok, hanem nevek is lehetnek igazak vagy
hamisak (385 b sk.). Ezzel szemben A szofista az igazsá g é s a hamissá g fogalmá t csak
mondatokra é rtelmezi, ahogyan ez azó ta is szoká s (legfeljebb prediká tumokró l
mondhatjuk mé g, hogy igazak vagy hamisak valamirő l).
A mondat é rtelmes voltá nak ezek szerint ké t - é s csak ké t - felté tele van. Az egyik a
szintaktikai jó lformá ltsá g: csak akkor kapunk é rtelmes mondatot, ha a megfelelő
kategó riá ba tartozó szavakat, nevet é s igé t fű zü nk ö ssze. A má sik felté tel az, hogy mind a
mondatban szereplő né vnek, mind az igé nek megfeleljen valami „lé tező ", melyet pozitı́v
mó don jellemezhetü nk (vö . 261 e5: peri ousziasz délómata). Nem krité rium viszont a
mondatban leı́rt té nyá llá s lé tezé se. Sem a hamis, sem az igaz mondatok nem azá ltal
bı́rnak jelenté ssel, hogy egy té nyt neveznek meg. A mondat ré szeinek kü lö n-kü lö n van
ontoló giai megfelelő jü k, azonban a mondat mint egé sz nem jelö l [310] meg semmit.325 A
szofista elmé lete tú llé p a logosznak a Theaitétoszban vizsgá lt elemzé sé n, mely
kö zvetlenü l megfelelteti a beszé d ré szeinek ö sszekapcsoló dá sá t a való sá g elemei
ö sszefonó dá sá nak.326
Az okfejté s má sodik ré sze szempontjá bó l lé nyeges, hogy Plató n az ige attributı́v

320 szümploké, 262 c6; plegma, 262 d6. A vendé g analó giá ba á llı́tja a beszé dhangok, a formá k é s a szavak

„ö sszefonó dá sá t" (261 d; 262 d; vö . 252 e skk.; 259 e). Az ontoló giai, illetve a nyelvi elemek kombiná ció já -
hoz é s a ré sz-egé sz relá ció plató ni elemzé sé hez ld. Harte 2002 monográ fiá já t (A szofista nyelvelmé leté hez
kü l. 171- 174. o.).
321 logon anankaion ... logon einai tinosz ..., 262 e5 sk.
322 ti legein, 237 e1.
323 Vö . „meg is á llapı́t valamit", ti perainei, 262 d4.
324 A „valamire vonatkozik" (logosz + genitivus/mellé kné vi birtokos né vmá s) é s a „valamirő l szó l" (peri +

genitivus) formulá kat má sfé leké ppen is lehet é rtelmezni, ld. a 263 a4 jegyzeté t a fordı́tá sban.
325 Denyer 1991, 179-182. o. White 1994. xxviii sk. szerint ezzel szemben Plató n csupá n elmulasztja

emlı́teni, hogy az é rtelmes mondatnak egy té ny felel meg. Ugy vé lem, nem é rvelhetü nk ilyen mó don egy
olyan szö vegré sz eseté ben, mely é pp a mondat é rtelmes voltá nak krité riumait hatá rozza meg.
326 Theaitétosz 202 b. - A szofistában a szavak ö sszefonó dá sa é s a formá k ö sszefonó dá sa kö zö tti analó gia

(261 d skk.) nem felté telezi a jelenté s effajta korrespondencia-elmé leté t.

Plató n: A szofista Oldal 164
funkció já t, azt, hogy az á ltala megjelö lt tulajdonsá got az alanyhoz kapcsolja, az igé ben
rejlő lé tigé nek tudja be. Ezt mutatja, hogy egyszerű igei á llı́tmá nyt tartalmazó
mondatokró l e rö vid fejtegeté sben tö bb ponton is a lé tige á llı́tó , illetve tagadó alakjait
tartalmazó parafrá zist kapunk.327 A plató ni elemzé s -mint lá tni fogjuk - né mileg
kü lö nbö zik az arisztoteliá nus logika alany - kopula - á llı́tmá ny sé má já tó l. Fontos azon-
ban leszö gezni, hogy a lé tigé re olyan mondatok elemzé sé ben is szü ksé g van, melyek
felszı́ni szerkezete ezt nem á rulja el.

10.3. Igaz é s hamis mondatok (262 e11 - 263 d5)

A logoszra vonatkozó okfejté s má sodik ré szé ben a vendé g a „Theaité tosz ü l" é s a
„Theaité tosz repü l" pé ldamondatok elemzé sé bő l kiindulva adja meg az igaz é s a hamis
kijelenté s meghatá rozá sá t.328 A ké t mondat egymá s mellé á llı́tá sá bó l elő szö r is az a
tanulsá g adó dik, hogy a hamis mondat é ppú gy eleget tesz a jó l formá itsá g szintaktikai
kö vetelmé nyé nek, mint az igaz mondat: mindkettő né v é s ige ö sszeté tele.329 Má sodszor,
az ö sszeveté s megmutatja, [311] hogy a hamis mondat is „mond valamit" (vagyis
meghatá rozott jelenté ssel bı́r), é s a benne szereplő né v is megjelö l valamit, hiszen a ké t
mondat alanya ugyanaz: Theaité tosz.330 Az é rvelé s harmadik, dö ntő lé pé sé ben a vendé g
megvizsgá lja, mit jelent az, hogy a ké t mondat kü lö nbö ző „minő sé ggel" bı́r, vagyis hogy
az első igaz, a má sodik hamis (262 e9; 263 a12 - b3). Az elemzé sbő l kiderü l, hogy a
hamis mondat igé jé nek - bá r az alany vonatkozá sá ban „nem-lé tező " - szinté n megfelel
valami a való sá gban.331 E szö vegré szt é rdemes kö zelebbrő l is megvizsgá lnunk:
VENDEG: Má rmost kö zü lü k332 az igaz mondat a való s, lé tező dolgokat mondja ró lad, azt,
hogy ezek vannak té ged illető en [legei... ta onta hósz esztin peri szou]. THEAITETOSZ:
Termé szetesen. VENDEG: A hamis viszont a való s, lé tező dolgoktó l kü lö nbö ző ket mond
[hetera tón ontón}. THEAITETOSZ. Igen. VENDEG: Tehá t a való tlan, nem-lé tező dolgokat
á llı́tja való sak, lé tező k gyaná nt [ta mé onta hósz onta]. THEAITETOSZ: Alighanem.
VENDEG: De olyanokat, amik valóban kü lö nbö ző k azoktó l a dolgoktó l, amelyek vannak
té ged illető en. Hiszen azt mondtuk, hogy minden egyes dolog vonatkozá sá ban sok lé tező
van, de sok nem lé tező is. (263 b4 - 12)
Az igaz é s a hamis kijelenté s e leı́rá saibó l a vizsgá lt mondatok olyan elemzé se
kö vetkezik, melyben az eredeti mondat alanya é s á llı́tmá nya helyet cseré l. E szerkezettel,
melyet konverz konstrukció nak szoká s nevezni, fentebb má r talá lkoztunk (8.2.).333 A ké t
pé ldamondathoz hasonló predikatı́v á llı́tá sok eszerint a kö vetkező mó don elemezhető k:
[312]
(1) Φ van x vonatkozá sá ban. (vö . 263 b4 sk.)

A mondat akkor igaz, ha egy olyan Φ formá ró l á llı́tja, hogy van x objektum
vonatkozá sá ban (legei... hósz esztin peri szou), amely csakugyan van x objektum vonat-

327 262 c3; c9 é s d2 sk.; 263 a2 - d4.

328 A szö vegré szü nkben vizsgá lt há rom problé má t a 263 c1 - 263 d5 ö sszefoglalá sá nak sorrendjé ben
tekintem á t.
329 263 c1 - 4; 263 d2 sk.; vö . 262 e13 sk.
330 263 a5 - 11; b4 sk.; b11; c5 - 12.
331 263 a12 - b13; 263 d1 sk.
332 A „Theraité tosz ü l" é s a „Theaité tosz repü l" pé ldamondatokró l van szó .
333 A konverz konstrukció hoz ld. Frede 1967, 53-55. o. é s 1992, 403. o. sk., 418. o. sk.; White 1994, xxi-xxii.

- A konverz lé tige nem a lé tige egy tová bbi, ö ná lló haszná lata. Az ilyen mondatok ekvivalensek azokkal a
mondatokkal, melyeket á tfogalmaznak, ı́gy mindig meghatá rozhatjuk, hogy a lé tige melyik haszná latá ra
kell gondolnunk. Mivel azonban pl. „az ü lé s van Theaité toszt illető en" mondatban a lé tige nem cseré lhető
fel a „ré szesedik" kifejezé ssel, az alá bbi mondatsé má kban a konverz lé tigé t nem indexá lom.
Plató n: A szofista Oldal 165
kozá sá ban (ta onta ... peri szou).334 Igy pé ldá ul a „Theaité tosz ü l" mondat igazsá gá nak
ontoló giai alapja az, hogy az ü lé s formá ja van Theaité tosz vonatkozá sá ban. Kulcs-
fontossá gú , hogy „a lé tező k" (ta onta, 263 b4) kifejezé s az igaz kijelenté s leı́rá sá ban nem
a mondatban reprezentá lt té nyá llá s egé szé re, hanem kizá ró lag a mondat prediká tu-
má nak megfelelő jé re vonatkozik.335 A „lé t" termé szetesen nem egzisztenciá t jelent,
hanem Φ formá nak az alanyhoz fű ző dő viszonyá ra utal. Jelen esetben a lé t má sodik
mó dja, vagyis a ré szesedé s-relá ció fordı́tottjá ró l van szó : (1) egyené rté kű azzal, hogy „x
az Φ (van2)", azaz „x ré szesedik Φ-ben".336 Mi oka van Plató nnak arra, hogy e [313]
nyakatekert megfogalmazá st haszná lja a ké zenfekvő bb, termé szetes nyelvi
mondatokban is elő forduló szubjektum - kopula - prediká tum szerkezet helyett?337
Egyré szt a mondat konverz á tfogalmazá sa lá tható vá teszi, hogy a forma szá má ra is a lé t
egy sajá tos mó dja, ha egy egyedi dolog ré szesedik benne (1. fent, 5.3.). Má sré szt - é s
nyilvá n ez a fő indok - e formula jó szolgá latot tesz a hamis mondat elemzé sé ben.
A hamis á llı́tó mondat hasonló ké ppen ú gy beszé l egy formá ró l, mintha az volna az alany
vonatkozá sá ban (... hósz onta legei, 263 b9). A hamis mondat azonban „való tlant", „nem-
lé tező t" mond (Ja mé onta ... legei, 263 b9, vö . 263 d2). E formula é rtelme itt az
aporiá kban talá lható elő fordulá saihoz ké pest jelentő sen mó dosul. A ta mé onta nem
té nyá llá sra, hanem az igé nek (prediká tum-terminusnak) megfelelő formá ra vonatkozik,
aká rcsak a ta onta az igaz kijelenté s imé nti leı́rá sá ban. A „nem-lé t" szinté n az illető
formá nak az alanyhoz fű ző dő relá ció já ra - jobban mondva a hamis mondatban á llı́tott
attributı́v viszony hiá nyá ra - utal.338 Pé ldá ul a „Theaité tosz repü l" mondat azt á llı́tja a
repü lé srő l, hogy van Theaité tosz vonatkozá sá ban, noha e forma való já ban nincsen
Theaité tosz vonatkozá sá ban, hiszen Theaité tosz nem repü l. [314]

334 A „ró lad", „té ged illető en" (peri szou) kifejezé st a mondat vé gé n kapcsolhatjuk az onta é s az esztin
szavakhoz, valamint a legei igé hez is, ld. Owen 1999 (1970), 452. o., 76. j. Keyt 1973, 288. o. a frá zist kizá -
ró lagosan a legei vonzatá nak veszi. - A hósz jelenté se inká bb „hogy", mint „ahogyan", ld. Keyt 1973. 288-
291. o.
335 A vendé g itt a mondat strukturá lt modelljé t veszi alapul: a formula kü lö n utal a mondat alanyá ra

(„ró lad", „té ged illető en", peri szou)- ezé rt kell a „való s, lé tező dolgok" kifejezé st a prediká tumnak
megfelelő formá ra é rtenü nk. - A mondat persze csak egy dolgot á llı́t az alanyró l (pl. az „ü lé st"), ezé rt a ta
onta kifejezé s alatt tulajdonké ppen azt kell é rtenü nk, hogy „a való s, lé tező dolgok valamelyikét". Ugyanez
á ll a hetera é s a ta mé onta frá zisokra a hamis mondat leı́rá sá ban. Az igaz kijelenté s leı́rá sá ban Plató n nem
vé letlenü l haszná l tö bbes szá mot. A hamis mondat meghatá rozá sá hoz utalnunk kell az alany ö sszes való s
tulajdonsá gá ra: a definı́ció csak akkor mű kö dik, ha a hamis mondat prediká tumá nak megfelelő forma
mindezektől kü lö nbö ző .
336 Nem csupá n a lé tige má sodik haszná latá t hozhatjuk konverz formá ra. A 256 e6 sk. konverz haszná latú

„lé tező " (to on) szava való szı́nű leg egyará nt fedi az egyes formá k sajá t termé szeté hez tartozó (van1) é s
ré szesedé ssel magyará zható (van2) attribú tumait (ld. fent, 8.2.). - A szofistában - má s dialó gusoktó l
elté rő en - Plató n csak a formá k kö zö tti viszonyok leı́rá sá ra haszná lja a „ré szesedé s" (metekhein,
methexisz) terminoló giá já t, az egyedi dolgok é s a formá k kö zö tti relá ció ra nem. Ez talá n azzal
magyará zható , hogy a formá k a lé t mindké t mó djá val rendelkeznek, ezé rt itt szü ksé g lehet a lé tige
egyé rtelmű sı́té sé re, ezzel szemben az egyedi dolgok minden attribú tumukat valamilyen formá ban való
ré szesedé snek kö szö nhető en bı́rjá k (ld. fent, 7.4.).
337 A Parmenidészben megtalá ljuk az „x az Φ (van)" formá jú elemzé st (162 a4).
338 Van Eck 1995, 39. o. sk. ú gy vé li, hogy a „nem-lé t" a hamis mondat prediká tumá nak é s az alany való s

attribú tumainak nem-azonossá gá t jelenti. Ez ellen a kö vetkező é rv szó l. Az igaz kijelenté s leı́rá sá ban a
hósz esztin é s a ta onta az alany vonatkozásában való lé tet jelent (peri szou, 263 b4 sk.). A hamis kijelenté s
meghatá rozá sá ban a hósz onta („való sak, lé tező k gyaná nt", 263 b9) frá zis ugyanı́gy é rtendő : a „Theai-
té tosz repü l" mondat Theaitétosz vonatkozásában á llı́tja a repü lé s formá já ró l, hogy van. Mivel a hósz onta
é s a ta mé onta („való tlanokat", 263 b9) csak akkor adnak megfelelő kontrasztot, ha a ké t leı́rá s
ugyanabban a tekintetben vonatkozik a prediká tumnak megfelelő formá ra, a ta mé onta mellé szinté n
odaé rtendő a peri szou kiegé szı́té s (vö . 263 b11 sk., d1 sk.), vagyis a szó ban forgó formá nak az alany
vonatkozásában való nem-lé té rő l van szó .
Plató n: A szofista Oldal 166
A vendé g ebben a ré szben - elté rő en a 257 b - 258 c fejtegeté sé tő l - nem ı́gé ri a
pé ldamondatok szemantikai elemzé sé t. A hamis mondat vizsgá latá ban elő szö r leszö ge-
zi, hogy a hamis mondat á llı́tmá nyá nak megfelelő je különböző az alany való s
attribú tumaitó l (hetera tón ontón, 263 b7), majd ebbő l kö vetkeztet arra, hogy a ké rdé ses
forma nem-létező (az alany vonatkozá sá ban). Okfejté se tehá t első sorban bizonyı́tá s,
mely a hamis mondat leı́rá sá t igazolja („való tlant, nem-lé tező t mondani"):
(2) Φ kü lö nbö ző (van,) mindazon Ψ formá któ l, melyek vannak x vonatkozá sá ban (vö .
263 b7).
(3) Φ nem-van x vonatkozá sá ban (vö . 263 b9).

A kö vetkezteté s alapja, hogy az „x vonatkozá sá ban való nem-lé t" é s az „x
tulajdonsá gaitó l való kü lö nbö ző sé g" kö lcsö nö sen felté telezi egymá st (vö . 263 b11 sk.).
Ily mó don (2) megadja a predikatı́v á llı́tá sok hamissá gá nak felté telé t. A pé ldá ná l
maradva, a „Theaité tosz repü l" mondat azé rt hamis, é s a repü lé s azé rt nem-lé tező
Theaité tosz vonatkozá sá ban, mert e forma Theaité tosz ö sszes való s attribú tumá tó l
kü lö nbö ző .339 [315]
A vendé g eszerint a hamissá ggal ö sszefü ggé sben is „a lé tező (k)tő l való
kü lö nbö ző sé ggel" kı́vá nja magyará zni a „nem-lé tet". A kü lö nbö ző sé g fogalmá nak jelen
alkalmazá sa azonban bizonyos tekintetben elté r az eddigiektő l. A nem-lé ttel kapcsolatos
aporiá k megoldá sa azon alapult, hogy minden egyes forma minden má s formá tó l
szü ksé gké ppen kü lö nbö ző . A kü lö nbö ző sé g itt ezzel szemben a formá k egy esetleges
kollekció já nak tagjaihoz ké pest é rtendő : a viszonyı́tá si pontot azok a formá k jelentik,
amelyekben Theaité tosz é ppen ré szesedik. Ha a „Theaité tosz repü l" mondat hamis,
akkor a repü lé s e formá k egyiké vel sem azonos. Ahhoz, hogy a formá k egy effé le
kollekció já ra hivatkozzunk, é s rá ké rdezzü nk arra, hogy egy adott forma beletartozik-e
ebbe a csoportba (azonos-e valamelyikü kkel, vagy mindegyikü ktő l kü lö nbö ző ), a
formá kat kü lö n azonossá ggal bı́ró (ö nmagukkal azonos é s egymá stó l kü lö nbö ző )
dolgoknak kell tekintenü nk. A hamissá gra vonatkozó szá madá s elő felté telezi az elő ző leg
vá zolt pluralista metafizikai elmé letet.
Fenti idé zetü nk zá ró megjegyzé sei ezt az ö sszefü ggé st hangsú lyozzá k. A hamis mondat
prediká tumá nak megfelelő forma „való ban kü lö nbö ző " azon formá któ l, amelyek vannak
az alany vonatkozá sá ban.340 E megfogalmazá s elő szö r is mutatja, hogy a hamissá g

339 Frede 1967, 94. o. sk., Owen 1999 (1970), 428. o. é s má sok is ı́gy é rtelmezik a hamissá g elemzé sé t. Azt,
hogy a hamis mondat á llı́tmá nyá nak megfelelő je az alany minden való s tulajdonsá gá tó l kü lö nbö zik, csu-
pá n a hetera tón ontón hatá rozott né velő je jelzi ("a lé tező ktő l kü lö nbö ző dolgokat á llı́t") - Plató n nem
fektet kü lö nö s hangsú lyt az univerzá lis kvantifiká ció ra. A hamissá g e teó riá ja filozó fiai nehé zsé gektő l sem
mentes: ahhoz, hogy egy mondat hamissá gá t megá llapı́tsuk, ismernü nk kellene az alany valamennyi
tulajdonsá gá t. A dialó gus szö vegé ben mindenesetre ennek a magyará zatnak van leginká bb alapja. Egy
má sik é rtelmezé sben a hamis mondat az alany valamelyik való s attribú tumá val összeférhetetlen
attribú tumot tulajdonı́t az alanynak. Ezen olvasat egyik vá ltozata szerint a hamis mondat prediká tuma az
alany egyik való s tulajdonsá gá nak kontradiktó rikus ellenté te (mint a repü lé s a nem-repü lé snek), a má sik
vá ltozat szerint kontrá rius ellenté te (mint a repü lé s az ü lé snek). Az elő bbi interpretá ció t ké pviseli
Moravcsik 1962, 76. o. sk. é s 1992, 209-211. o., az utó bbit Kostman 1973, 208. o. sk. Ez a fajta magyará zat
a „kü lö nbö ző " (heteron) szó nak valamilyen speciá lis, kevé ssé szoká sos jelenté st tulajdonı́t. A hamissá g
ezen elmé leteinek szinté n megvannak a maguk filozó fiai problé má i. Az első vá ltozat negatı́v
tulajdonsá gokkal dolgozik, melyek hasonló ismeretelmé leti nehé zsé geket vetnek fel, mint a negatı́v
té nyek, a má sodik pedig csak az olyan prediká tumokat ké pes kezelni, melyek valamilyen inkompatibilitá s-
tartomá ny tagjai. Keyt 1973 vilá gos á ttekinté st ad az é rtelmezé si lehető sé gekrő l. Té zise szerint egyik
magyará zat sem igazolható , mivel Plató n magyará zata a hamissá gra - ellenté tben a korai Wittgenstein,
Russell é s Bradley teó riá ival, melyeknek analó giá já ra az emlı́tett há rom é rtelmezé st kidolgoztá k - nem
elé g precı́z.
340 ontósz de ge onta hetera <tón ontón> peri szou, 263 b11. A szö vegalakı́tá shoz ld. a fordı́tá s jegyzeté t; vö .

Plató n: A szofista Oldal 167

problé má ja a formá k egymá stó l való kü lö nbö ző sé gé nek té tele alapjá n oldható meg. Mé g
fontosabb, hogy a vendé g itt a hamis mondat igé jé nek ugyanú gy egy létezőt (egy formá t)
feleltet [316] meg, mint az alanyra vonatkozó igaz mondatok á llı́tmá nyainak. Má r az
eddigi elemzé sbő l is vilá gos, hogy e formá t a hamis á llı́tá s leı́rá sa egy meghatá rozott
tekintetben, a mondat alanyának vonatkozásában mondja nem-lé tező nek. Az adott
forma ettő l mé g szá mos tekintetben lehet lé tező , sok mindent igaz mó don á llı́thatunk
ró la, hiszen nem a „semmi mó don nem lé tező " paradox fogalmá t pró bá ltuk meg
alkalmazni rá . Itt a vendé g mé g egy lé pé ssel tová bb megy. Elemzé se szerint maga az a
negatı́vum, hogy e forma é s a mondatban szereplő né v á ltal megjelö lt dolog kö zö tt nem
á ll fenn attributı́v viszony, szinté n megkö zelı́thető oly mó don, hogy az illető forma
kü lö nbö ző (van2) mindazon formá któ l, melyek csakugyan vannak az alany
vonatkozá sá ban. Jelen megfogalmazá s ily mó don a lét pozitív mó djait tulajdonı́tja a
hamis mondat prediká tuma megfelelő jé nek (ontósz... onta hetera).
Az utolsó mondat kifejezetten visszautal a metafizikai fejtegeté s azon kö vetkezteté sé re,
mely szerint „minden egyes forma vonatkozá sá ban sok a lé tező , é s hatá rtalan sokasá gú
a nem-lé tező ".341 A „nemek vegyü lé sé nek" elmé leté ben minden forma szü ksé gké ppen a
lé t é s a nem-lé t szá mos mó djá val bı́r, vagyis egyes formá kat igaz mó don á llı́thatunk ró la,
é s bá rmely, tő le kü lö nbö ző formá val való azonossá gá t tagadnunk kell (ld. fent, 8.2.). A
„minden egyes dolog vonatkozá sá ban" (peri hekaszton) kifejezé s jelen ö sszefü ggé sben is
formákra utal: a pé ldamondatokhoz hasonló kijelenté sek prediká tumainak megfelelő ire
(nem pedig a né v á ltal megjelö lt egyedi dolgokra). Azonban a 263 b11 sk. nem pusztá n
megismé tli a 256 e6 sk. té telé t, mely kizá ró lag a formá k kö zö tti szü ksé gszerű
kapcsolatokra vonatkozott. Itt a vendé g a lé t é s nem-lé t kontingens mó djait - az egyedi
dolgok vonatkozá sá ban való lé tet, illetve nem-lé tet - tulajdonı́tja a formá knak. Pé ldá ul
az ü lé s formá ja van, a repü lé s formá ja viszont [317] nincsen Theaité tosz
vonatkozá sá ban, de persze az utó bbi is van mindazon dolgok vonatkozá sá ban, amelyek
ré szesednek benne. A formá kat ezek szerint az egyedi dolgokhoz való viszonyuk alapjá n
a lé t é s a nem-lé t tová bbi mó djai illetik meg.342
A hamis á llı́tá sra vonatkozó okfejté s az igaz negatív predikációk szempontjá bó l is
é rdekes. Az „x nem-van2 Φ" negatı́v predikatı́v kijelenté s egyené rté kű az imé nti (3)
mondattal, ı́gy (2) egyben a negatı́v prediká ció k igazsá gá nak felté telé t is

Frede (1992), 424. o., 9. j. Erdemes odafigyelnü nk arra, hogy a vendé g a lé tige konnektív haszná latá ra
(„kü lö nbö ző van") hivatkozik annak igazolá sá ra, hogy a hamis mondat á llı́tmá nyá nak „lé tező " felel meg.
341 A ké t mondat gö rö gü l: peri hekaszton ara tón eidón polü men eszti to on, apeiron de pléthei to mé on

(256 e6 sk.; vö . 259 b5 - 7); polla men gar ephamen ontaperi hekaszton einai pou, polla de ouk onta (263
b11 sk.).
342 Keyt 1973, 292. o. a mondatok alanyára vonatkoztatja a „minden egyes dolog vonatkozá sá ban"

kifejezé st: pé ldá ul Theaité tosz szá mos attribú tummal rendelkezik, szá mos má s attribú tummal — amilyen
pé ldá ul a repü lé s - nem. Ez ellen a magyará zat ellen szó l, hogy a 256 e6 sk. nem egyedi dolgokró l, hanem
formá kró l mondta, hogy a lé t é s a nemlé t kü lö nfé le mó djaival bı́rnak. McDowell 1982, 122-126. o. é s van
Eck 1995, 40. o. sk, olvasatá ban a frá zis azokra a formá kra utal, melyekben a hamis mondat alanya
ré szesedik, a „nem-lé tező k" (ouk onta) pedig azokat a formá kat jelentik, melyekkel az elő bbiek nem
azonosak (a pé ldá ban ilyen a repü lé s). Ez nem elké pzelhetetlen, hiszen a hamissá g elemzé sé nek való ban
ré sze, hogy a mondat prediká tumá nak megfelelő forma nem azonos az alany való s attribú tumaival.
Való szı́nű bb azonban, hogy a „nem-lé tező k" kifejezé s itt is az illető forma é s a mondat alanya kö zö tti
attributı́v viszony hiá nyá ra utal. Az alany való s attribú tumaitó l való kü lö nbö ző sé g é s az alany
vonatkozá sá ban való nem-lé t ugyan-azon té nyá llá s ké t aspektusa, á m a vendé g az imé nt az elő bbirő l
kö vetkeztetett az utó bbira (263 b7 é s 9; vö . dl sk: thatera hósz ta auta kai mé onta hósz onta). Mondatunk
tehá t első sorban a mé onta elő ző elő fordulá sá hoz (263 b9) fű z magyará zatot: nem kell fennakadnunk
azon, hogy pé ldá ul a repü lé s egyszerre nem-létező (Theaté tosz vonatkozá sá ban) é s létező, hiszen a
formá kró l má r elő ző leg kiderü lt, hogy sok tekintetben vannak, sok tekintetben nincsenek.
Plató n: A szofista Oldal 168
meghatá rozza.343 Pé ldá ul a „Theaité tosz repü l" mondat akkor hamis, é s a „Theaité tosz
nem repü l" mondat akkor igaz, ha a repü lé s Theaité tosz ö sszes való s tulajdonsá gá tó l
kü lö nbö ző . Erre az ö sszefü ggé sre a vendé g nem hı́vja fel kü lö n a figyelmet.
Fejtegeté sé nek kö zé ppontjá ban vé gig a nem-azonossá g é rtelmé ben vett nem-lé t á ll. A
tö rté neti kontextust szá mı́tá sba vé ve nem csodá lkozhatunk azon, hogy Plató n ezt tekinti
az alapvető problé má nak. Az eleai monizmus é s a dialó gus pluralista [318] metafiziká ja
kö zö tt a fő vitapont a negatı́v azonossá g ké rdé se, az, hogy szá molhatunk-e tö bb,
egymá stó l kü lö nbö ző entitá ssal. Miutá n e problé ma tisztá zó dott, az alapvető entitá sok, a
prediká tumoknak megfelelő formá k nem-azonossá gá bó l viszonylag egyszerű en
levezethető a hamis predikatı́v á llı́tá s elemzé se, mely az igaz tagadó prediká ció kat is
megvilá gı́tja. Az, hogy az utó bbi nem ö ná lló té ma a dialó gusban, nem jelenti, hogy Plató n
ö sszekeverné az azonossá gtagadá st é s a negatı́v prediká ció t.
Osszegezve az eddigieket, a hamis beszé d lehető sé gé t megké rdő jelező é rvre a kö vetkező
vá laszt kapjuk. A mondat nem tagolatlan egysé g, hanem olyan egé sz, melyben elté rő
funkció val bı́ró ré szeket kü lö nbö ztethetü nk meg. A né v megjelö l valamit, az ige pedig
á llı́t ró la valamit. Kü lö n-kü lö n mindké t ö sszetevő nek megfelel valami a való sá gban, a
mondat egé sze azonban nem azé rt bı́r jelenté ssel, mert megjelö l valamilyen entitá st. A
hamis mondat meghatá rozá sá ban a „nem-lé tező " kité telt nem a mondatban leı́rt
té nyá llá s egé szé re, hanem kizá ró lag a prediká tum megfelelő jé re kell vonatkoztatnunk.
Ez utó bbi nem egy nem-lé tező egyedi minő sé g (pé ldá ul Theaité tosz repü lé se), hanem
egy forma (a repü lé s á ltalá ban), melyet nem abszolú t é rtelemben, hanem egy meg-
hatá rozott vonatkozá sban, az adott alanyhoz való viszonyá nak tekinteté ben mondunk
nem-lé tező nek. Ez nem zá rja ki, hanem egyenesen megkı́vá nja, hogy má s vonat-
kozá sokban az illető forma pozitı́v mó don is jellemezhető legyen. Ső t mi tö bb, a mondat
alanyá nak vonatkozá sá ban való nem-lé te is leı́rható a lé t egy pozitı́v mó dja - az illető
dolog való s tulajdonsá gaitó l való kü lö nbö ző sé g - gyaná nt. A hamissá gra vonatkozó
szá madá s jó l illeszkedik a nem-lé tező aporiá inak megoldá sá hoz, mely a nem-lé t
fogalmá t pozitı́v fogalmakra (formá kra) vezette vissza (1. 9.4.). [319]

10.4. Hamis vé lemé ny é s hamis elké pzelé s (263 d6 - 264 b10)
A dialó gus kö zé pré szé nek elejé n a vendé g há rom problé makö rt emlı́t, melyeket ké ső bb
ré szletesen is kifejt: a ké pmá sokkal, a hamissá ggal é s a nem-lé tező vel kapcsolatos
nehé zsé geket (236 e - 237 a). A tá rgyalá s konstruktı́v szakasza nem té r vissza kü lö n a
ké pmá sokra vonatkozó aporiá kra (239 c - 240 c). A ké pmá s metafizikai stá tusá val
kapcsolatos á ltalá nos ké rdé st a vendé g a megté vesztő , illetve té ves ké pmá sok,
pontosabban hamis nyelvi é s mentá lis reprezentá ció k problé má já ra szű kı́ti (260 c, vö .
264 c sk.). Ez annyiban é rthető , hogy a szofista meghatá rozá sá nak szempontjá bó l ezek a
fajta ké pmá sok é rdekesek.344
A vendé g itt a hamis vé lemé ny problé má já t is - melyet a Theaitétosz kimerı́tő en elemzett
ané lkü l, hogy a megoldá sá hoz eljutott volna - igen rö viden inté zi el. Ez a fejtegeté s a
hamis kijelenté sek elemzé sé nek fü ggelé ke (263 d - 264 b). A hamis vé lemé ny é s hamis
logosz aporiá i eredetileg szinté n egy ké rdé st alkottak. A vendé g minden kü lö nö sebb
é rvelé s né lkü l megadja a gondolkodá s (dianoia), a vé lemé ny/ı́té let (doxa) é s az
elké pzelé s (phantaszia) meghatá rozá sá t: az első a lé lek ö nmagá val folytatott
beszé lgeté se, a má sodik a gondolkodá st lezá ró á llı́tá s vagy tagadá s, a harmadik pedig az

343Vö . White 1994, xxix; van Eck 1995, 43. o. sk.

344A dialó gust zá ró felosztá sokban azonban a ké pmá sok sokkal tá gabb kö ré rő l esik szó (266 a skk.).
Plató n a ké pmá sokkal kapcsolatos aporiá k fő premisszá já nak - a lé t é s a nem-lé t ö sszefé rhetetlensé ge
elvé nek - cá folata utá n a ké pmá sok metafizikai stá tusá t való szı́nű leg má r nem lá tja problé matikusnak.
Plató n: A szofista Oldal 169
ı́té let é s az é rzé kelé s keveré ke. A hamissá g lehető sé gé t ezen a terü leten az bizonyı́tja,
hogy mindezek rokonsá gban á llnak a beszé ddel (logosz):345 mivel a beszé d lehet igaz é s
lehet hamis, ugyanez á ll a gondolkodá sra, a vé lemé nyre é s az elké pzelé sre is (264 b2 -
4). A hamis vé lemé ny é s a hamis [320] elké pzelé s problé má já t tehá t Plató n egyszerű en
a hamis logosz problé má já ra vezeti vissza. Ennek kö vetkezté ben a Theaitétoszban
felvetett problé má k ré szben megoldatlanok maradnak.346 Az az ellenveté s azonban,
amelyet a szofista a hamis vé lemé ny lehető sé gé vel szemben felhozott, cá folatot nyer.
Ezzel az utolsó akadá ly is elhá rul a szofisztika meghatá rozá sá nak ú tjá bó l. [321]

345 Ső t, a 263 e3 skk. szerint a gondolkodá s é s a beszé d ugyanaz, az elő bbi csupá n abban kü lö nbö zik az
utó bbitó l, hogy a lé lekben, hangtalanul megy vé gbe.
346 Plató n a Theaitétosz aporetikus tá rgyalá sá ban is ö sszekapcsolja a hamis vé lemé ny é s a nem-lé tező

problé má já t (188 c - 189 b). A szofista elemzé se ezt a problé má t megoldja. A hamis vé lemé ny
tá rgyalá sá nak nagyobb ré sze (187 a - 200 C, az imé nt emlı́tett szö vegré sz kivé telé vel) azonban e
dialó gusban egy má sik ké rdé s kö rü l forog: hogyan lehetsé ges, hogy valamit ismerü nk (tudunk), é s mé gis
hamisan vé lekedü nk ró la (nem tudjuk)? Bizonyos tekintetben egyszerű bb problé ma, hogy miké nt
mondhatunk hamissá gokat, mint az, hogy miké nt gondolhatunk ilyeneket. Vö . White 1994, xvii sk.
Plató n: A szofista Oldal 170
Bibliográ fiai tá jé koztató

Szövegkiadások

Platonis Opera, t. I., ed. Burnet, J., Clarendon Press, Oxford, 1905.
Platon, (Euvrescomplètes, vol. VIII., 3c partie, LeSopbiste, é d. Diè s, A., Pá rizs, 1923.
Platonis Opera, t. I., ed. Duke, E. A., Hicken, W. F, Nicoll, W. S. M., Robinson. D. B., Strachan,
J. C. G., Clarendon Press, Oxford, 1995.

Fordítások, kommentárok

Bluck, R.: Plato's Sophist. A Commentary, Manchester University Press, Manchester,

1975.
Cordero, N.-L. (bev., ford., komm.): Platon: Le Sophiste, Flammarion, Pá rizs, 1993.
Cornford, M. F.: Plato's Theory of Knowledge, Routledge & Kegan Paul, London-Henley,
1935.
De Rijk, L. M.: Plato's Sophist: A Philosophical Commentary, North-Holland, Amsterdam—
Oxford—New York, 1986. [323]
Plató n: A szofista, ford. Kö vendi Dé nes, in: Platón összes művei II, Magyar Filozó fiai
Tá rsasá g, Budapest, 1943, 200-288. o.; Platón összes művei II., Euró pa Kö nyvkiadó ,
Budapest, 1984, 1071-1228. o.
White, N. P. (bev., ford., jegyz.): Plato: Sophist, Hackett, Indianapolis, 1993.

Hivatkozott töredékgyűjtemények

Diels, H.: Die Fragmente der Vorsokratiker I—III., 6. kiad. Szerk.: Kranz, W., Zü rich-
Hildesheim, 1951.
Long, A. A -Sedley, D. N.: The Hellenistic Philosophers I-II., Cambridge University Press,
Cambridge 1989.

Platón művei és egyéb forrásszövegek magyarul

Platón összes művei kommentárokkal, Atlantisz, Budapest, 1998-

Platón összes művei I-III., Euró pa, Budapest, 1984.
G. S. Kirk -J. E. Raven - M. Schofield: A preszókratikus filozófusok, ford. Cziszter Ká lmá n-
Steiger Korné l, Atlantisz, Budapest, 1998.
Steiger Korné l (szerk.): A szofista filozófia, Atlantisz, Budapest, 1993.
Xenophón filozófiai és egyéb írásai, szerk. Né meth Gyö rgy, Osiris, Budapest, 2003. [324]

Tanulmányok

Ackrill, J. L.: „Symplokē Eidō n" (1955), in: R. E. Allen, (szerk.): Studies in Plato's
Metaphysics, Routledge & Kegan Paul, London, 1965, 199-206. o.
Ackrill, J. L.: „Plato and the Copula: Sophist 251-259" (1957), in: Allen, R. E. (szerk.):
Studies in Plato's Metaphysics, Routledge & Kegan Paul, London, 1965, 207-218. o.
Ackrill, J. L.: „In Defence of Platonic Division" (1970), in: Uő : Essays in Plato and Aristotle,
Clarendon Press, Oxford, 1997, 93-109. o.
Allen, M. J. B.: Icastes: Marsilio Ficino's Interpretation of Platos Sophist. Five Studies and a
Critical Edition with Translation, University of California Press, Berkeley-Los Angeles-

Plató n: A szofista Oldal 171

Oxford, 1989.
Anscombe, G. E. M.: „The New Theory of Forms", The Monist 50 (1966), 403-420. o.
Baltzly, D. C: ,,'To an Unhypothetical First Principle' in Plato's Repuhlic", History of
Philosophy Quarterly 13 (1996) 149-165. o.
Bostock, D.: „Plato on „Is Not" (Sophist 254-259)", Oxford Studies in Ancient Philosophy 2
(1984), 89-119. o.
Brown, L.: „Being in the Sophist. A Syntactical Inquiry" (1986), in: G. Fine (szerk.), Plato,
I. k., Metaphysics and Epistemology, Oxford University Press, Oxford, 1999, 455-478. o.
Brown, L.: „Innovation and Continuity: The Battle of Gods and Giants, Sophist 245-259",
in: Gentzler, J. (szerk.): Method in Ancient Philosophy, Oxford University Press, Oxford,
1998, 181-207. o.
Brown, L.: „The Verb 'To Be" in Greek Philosophy: Some Remarks", in: Everson, S.
(szerk.): Companions to Ancient Thought 3. Language, Cambridge University Press,
Cambridge, 1994, 212-237. o. [325]
Brown, L.: Plato on Identity and Predication, ké zirat, 2000, 16. o.
Burnyeat, M. F.: „Plato on how not to speak of what is not: Euthydemus 283a-288a", in:
Canto-Sperber, M. - Pellegrin, P. (szerk.): Le style de la pensée. Recueil de textes en
hommage à Jacques Brunschwig, Les Belles Lettres, Pá rizs, 2002, 40-66. o.
Butler, T. - Rubenstein, E.: „How Simple Are Plato's Forms?", Ancient Philosophy 22
(2002), 277-288. o.
Cherniss, H.: „The Philosophical Economy of the Theory of Ideas" (1936), in: Allen, R. E.
(szerk.): Studies in Plato's Metaphysics, Routledge & Kegan Paul, London 1965, 1-12. o.
Cherniss, H.: „The Relation of the Timaeus to Plato's Later Dialogues" (1957), in: Allen, R.
E. (szerk.): Studies in Plato's Metaphysics, Routledge & Kegan Paul, London 1965, 339-
378. o.
Cherniss, H.: Aristotle's Criticism of Plato and the Academy, Baltimore, 1944.
Clarke, P,: „The Interweaving of the Forms with One Another. Sophist 259e", Oxford
Studies in Ancient Phüosophy 12 (1994), 35-62. o.
Cohen, M. S.: „Plato's Method of Division", in: Moravcsik, J. (szerk.), Patterns in Plato's
Thought, Reidel, Dordrecht-Boston, 1973, 181-191. o.
Curd, P: The Legacy of Parmenides. Eleatic Monism and Later Presocratic Thought,
Princeton University Press, Princeton MA, 1998.
Dancy, R. M.: „The Categories of Being in Plato's Sophist 255c-e", Ancient Phüosophy 19
(1999), 43-72. o.
Denyer, N.: Languague, Thought and Falsehood in Ancient Greek Phüosophy, Routledge,
London, 1991. [326]
de Vogel, C. J.: „Plató n a-t-il ou n'a-t-il pas introduit le mouvement dans son monde
intelligible?", Actes du Xle Congres International de Phüosophie, Bruxelles, XII, 1953, 61-
67. o.
Fine, G.: On Ideas. Aristotle's Criticism of Plato's Theory of Forms, Oxford University Press,
Oxford, 1993-
Fine, G.: „Introduction", in: Uő . (szerk.): Plató, I. k., Metaphysics and Epistemology, Oxford
University Press, Oxford, 1999, 1-35. o.
Frede, M.: Pradikation undExistenzaussage. Hypomnemata 18, Vandenhoeck & Ruprecht,
Gö ttingen, 1967.
Frede, M.: „Plato's Sophist on Falsé Statements", in: Kraut, R. (szerk.), The Cambridge
Companion to Plató, Cambridge University Press, Cambridge, 1992, 397-424. o.
Frede, M.: „The Literary Form of Plato's Sophist", in: Gill, C. - McCabe, M. (szerk.): Form
and Argument in Laté Plató, Oxford University Press, 1996, Oxford, 132-151. o.

Plató n: A szofista Oldal 172

Frede, M.: „Die Frage nach dem Seienden: Sophistes", in: Kobusch, T. - Mojsisch, B.
(szerk.): Platón. Seine Dialógé in der Sicht Neuer Forschungen, Wissenschaftliche
Buchgesellschaft, Darmstadt, 1996, 180-199. o.
Gadamer, H.-G.: „Dialektik is nicht Sophistik - Theatet lernt das im Sophistes", in: Uő :
Gesammelte Werke, VII. k., J. C. B. Mohr-Paul Siebeck, Tü bingen, 1991, 338-369. o.
Gill, C: „Afterword: Dialectic and the Dialogue Form in Laté Plató ", in: Gill, C. - McCabe, M.
(szerk.), Form and Argument in Laté Plató, Oxford University Press, Oxford, 1996, 283-
311. o.
Gill, M. L.: „Introduction", in: Plató, Parmenides, ford. Gill, M. L. -Ryan, P., Hackett,
Indianapolis, 1996. [327]
Gó mez-Lobo, A.: „Plato's Description of Dialectic in the Sophist 253 dl - e2", Pbronesis 22
(1977), 29-47. o.
Guthrie, W. K. C: A History of Greek Philosophy, V. k., The Later Plato and the Academy,
Cambridge University Press, Cambridge, 1978.
Harte, V.: Plato on Parts and Wholes. The Metaphysics of Structure, Oxford University
Press, Oxford, 2002.
Heidegger, M: Platon: Sophistes. Marburger Vorlesung Wintersemester 1924/25, szerk.
Schü ssler, I., Gesamtausgabe, II. Abteilung: Vorlesungen 1919-1944, XIX. k„ V.
Klosterman, Frankfurt am Main, 1992.
Heinaman, R.: „Communion of Forms", Proceedings of the Aristotelian Society 83 (1982-
83), 175-190. o.
Heinaman, R.: „Being in the Sophist", Archív für die Geschichte der Philosophie 65 (1983),
1-17. o.
Kahn, C.: The Verb „Be" in Ancient Greek, Foundations of Language suppl. 16, D. Reidel
Pubhshing Company, Dordrecht, 1973.
Kahn, C: „Some Philosophical Uses of „to be" in Plato", Pbronesis 26 (1981), 105-134. o.
Kahn, C: „Being in Parmenides and Plato", La Parola del Passato 43 (1988), 237-261. o.
Kahn, C: Plato and the Socratic Dialogue, Cambridge University Press, Cambridge, 1996.
Kahn, C: „Parmenides and Plato", in: Caston, V. - Graham, D. W. (szerk.): Presocratic
Philosophy. Essays in Honour of Alexander Mourelatos, Ashgate, Aldershot, 2002, 81-94.
o.
Kerferd, G. B.: A szofista mozgalom, ford. Molná r Gá bor, Osiris, Budapest, 2003.
328
Keyt, D.: „Plato on Falsity: Sophist 263B", in: Lee, E. - Mourelatos, A. -Rorty, R. (szerk.):
Exegesis and Argument. Studies in Greek Philosophy Presentedto Gregory Vlastos,
Pbronesis Suppl. I. k., Van Gorcum, Assen, 1973, 285-305. o.
Klagge, J. C. - Smith, N. D. (szerk.): Methods of Interpreting Plato and His Dialogues, Oxford
Studies in Ancient Philosophy, suppl. vol., Oxford. 1992.
Kostman, J. P.: „False Logos and Not-Being in Plato's Sophist", in: Moravcsik, J. (szerk.):
Patterns in Plato's Thought, Reidel, Dordrecht-Boston, 1973, 193-212. o.
Kostman, J. P: „The Ambiguity of 'Partaking' in Plato's Sophist", Journal of the History of
Philosophy 27 (1989), 343-363. o.
Lee, E. N.: „Plato on Negation and Not-Being in the Sophist", Philosophical Review 81
(1972), 267-304. o.
Lewis, F.: „Did Plato Discover the Estin of Identity?", California Studies in Classical
Antiquity 8 (1975), 113-143. o.
Lewis, F.: „Plato on Not'", California Studies in Classical Antiquity 9 (1976), 89-115. o.
Lloyd, A. C: „Plato's Description of Division", in: Allen, R. E. (szerk.), Studies ín Plato's
Metaphysics, Routledge & Kegan Paul, London, 1965, 219-230. o.

Plató n: A szofista Oldal 173

McCabe, M. M.: Plato's Individuals, Princeton University Press, Princeton MA, 1994.
McCabe, M. M.: Plato and His Predecessors, Cambridge University Press, Cambridge,
2000.
McDowell, J.: „Falsehood and Not-being in Plato's Sophist", in: Scho-field, M. - Nussbaum,
M. (szerk.): Language and Logos. Studies in [329] Ancient Greek Philosophy Presented to
G. E. L. Owen, Cambridge University Press, Cambridge, 1982, 115-134. o.
Malcolm, J.: „Plato's Analysis of to on and to me on in the Sophist", Phronesis 12 (1967),
130-146. o.
Mansfeld, J.: „Aristotle, Plato, and the Preplatonic Doxography and Cronography", in:
Studies in the Historiography of Greek Philosophy, Van Gorcum, Assen, 1990, 22-83. o.
Mansfeld, J.: „Historical and Philosophical Aspects of Gorgias' On What is Not", in: Studies
in the Historiography of Greek Philosophy, Van Gorcum, Assen, 1990, 97-125. o.
Meinwald, C: „Good-bye to the Third Man", in: Kraut, R. (szerk.): The Cambridge
Companion to Plato, Cambridge University Press, Cambridge, 1992, 365-396. o.
Miller, B.: „Existence", in: Zalta, E. N. (szerk.): The Stanford Encyclopedia of Philosophy
(Summer 2002 Edition), URL = http://plato.stanford.edu/
archives/sum2002/entries/existence.
Moravcsik, J.: "Symplokē Eidōn and the Genesis of Logos", Archív für Geschichte der
Philosophie 42 (1960), 117-129. o.
Moravcsik, J.: „Being and Meaning in the Sophist", Acta Philosophica Fennica XIV (1962),
23-78. o.
Moravcsik, J.: „The Anatomy of Plato's Divisions", in: Lee, E. - Mourelatos, A. - Rorty, R.
(szerk.): Exegesis and Argument. Studies in Greek Philosophy Presented to Gregory Vlastos,
Phronesis Suppl Vol. L, Van Gorcum, Assen, 1973, 324-348. o.
Moravcsik, J.: Plato and Platonism, Blackwell, Oxford, 1992.
Nehamas, A.: „Participation and Predication in Plato's Later Thought" (1982), in: Uő :
Virtues of Authenticity. Essays on Socrates and Plato, Princeton University Press,
Princeton, 1999, 196-223. o. [330]
Nehamas, A.: „Epistēmē and Logos in Plato's Later Thought" (1984), in: Uő : Virtues of
Authenticity. Essays on Socrates and Plato, Princeton University Press, Princeton, 1999,
224-249. o.
O'Brien, D.: Le Non-être: Deux études sur le Sophiste de Platon, Akademia, Sankt Augustin,
1995.
Owen, G. E. L.: „Plato on Not-Being" (1970), in: Fine, G. (szerk.): Plato, I. k., Metaphysics
and Epistemology, Oxford University Press, Oxford, 1999, 416-454. o.
Owen, G. E. L.; „Plató on the llndepictable", in: Lee, E. - Mourelatos, A. - Rorty, R. (szerk.):
Exegesis and Argument. Studies in Greek Philosophy Presented to Gregory Vlastos,
Phronesis Suppl. Vol. L, Van Gorcum, Assen, 1973, 349-361. o.
Palmer, J.: Plato's Reception of Parmenides, Oxford University Press, Oxford, 1999.
Pelletier, F. J.: Parmenides, Plato, and the Semantics of Not-Being, The University of
Chicago Press, Chicago-London, 1990.
Prauss, G.: Platon und der logische Eleatismus, Walter de Gruyter, Berlin, 1966.
Robinson, D. B.: "Textual Notes on Plato's Sophist", Classical Quraterly 49 (1999), 139-
160. o.
Roberts, J.: „The Problem about Being in the Sophist", History of Philosophy Quarterly 3
(1986), 229-243. o.
Ryle, G: „Plato's Parmenides" (1939), in: Allen, R. E. (szerk.): Studies in Plato's
Metaphysics, Routledge & Kegan Paul, London, 1965, 97-148. o.
Ryle, G.: „Logical Atomism in Plato's Theaetetus" (1952), Phronesis 35 (1990), 21-46. o.

Plató n: A szofista Oldal 174

[331]
Ryle, G.: Plato's Progress (1966), Thoemmes Press, Bristol, 1994.
Scolnicov, S.: Plato's Parmenides, University of California Press, Berkeley-Los Angeles-
London, 2003.
Silverman, A.: Plato's Dialectic of Essence, Princeton University Press, Princeton MA,
2002.
Steiger Korné l: "A doxográ fia", in: A lappangó örökség. Fejezetek a preszókratikus filozófia
antik hagyományozásának történetéből, Jó szö veg, Budapest, 1999, 105-121. o.
Steiger Korné l: „Utó szó ", in: Uő . (szerk.): A szofista filozófia, Atlantisz, Budapest 1993.
163-180. o.
Steiger Korné l: „Utó szó ", in; Plató n: Nagyobbik Hippiasz. Kisebbik Hippiasz. Lakhész.
Lüszísz, ford. Mé szá ros Tamá s, Steiger Korné l, Atlantisz, Budapest, 2003, 163-193. O.
Steiger Korné l: Parmenidész és Empedoklész kozmológiája, Aron Kiadó , Budapest, 1995
(2. kiadá s).
Stenzel, J.: Studien zur Entwicklung der platonischen Dialektik von Sokrates zu Aristoteles,
Stuttgart, 1931 (2. kiad.).
Szlezá k, T. A.: Hogyan olvassuk Platónt?, Atlantisz, Budapest, 2000.
van Eck., J.: „Falsity without Negatı́ve Predication", Phronesis 40 (1995), 20-47. o.
van Eck, J.: „Plato's Logical Insights: On Sophist 254d-257a", Ancient Philosophy 20
(2000), 53-79. o.
van Eck, J.: „Not-being and Difference in Plato's Sophist 256d5-258e3", Oxford Studies in
Ancient Philosophy 23 (2002), 63-84. o.
Vlastos, G.: „An Ambiguity in Plato's Sophist" (1970), in: Vlastos, G.: Platonic Studies,
Princeton University Press, Princeton, 1973, 270-322. o. [332]
Vlastos, G.: „Degrees of Reality in Plato" (1965), in: Vlastos, G.: Platonic Studies,
Princeton University Press, Princeton, 1973, 58-75. o.
Wiggins, D.: "Sentence Meaning, Negation, and Plato's Problem of Non-Being", in:
Vlastos, G. (szerk.): Plato I, Anchor, Garden City, 1970, 268-303. o.

Plató n: A szofista Oldal 175

Merhetjük-e a szánkon kiejteni „azt, ami semmi módon nincsen"?
E könyv Platón kései filozófiájának kulcsműve.
Éppúgy egyik fókuszpontja Arisztotelész, a sztoikusok vagy az újplatonikusok,
mint a reneszánsz vagy a XX. század gondolkodásának.
A logika és a nyelvfilozófia megalapozója, s egyben nagyszabású metafizikai szöveg.
A teljesen átdolgozott fordítást Bene László tanulmánya kíséri.
Platón műveinek kommentált Atlantisz-összkiadása az utóbbi évtizedek klasszika-
filológiai kutatásai alapján szükség szerint javítva, átdolgozva vagy teljesen új fordításban
közli az egyes dialógusokat, s tartalmazza az eddig magyarul nem olvasható szövegeket is.

Plató n: A szofista Oldal 176

 PLATÓN

KRITIASZ1
(Kövendi Dénes fordítása)

{106a}* I. TIMAIOSZ
Mint aki hosszú út után végre megpihen, oly örömmel szabadulok meg előadásom szerencsés
lebonyolítása2 pillanatában, Szókratész. Ahhoz az istenhez pedig, aki a valóságban már réges-régen,
fejtegetéseinkben azonban csak az imént jött létre, könyörgéssel fordulok, hogy adja meg
fennmaradását azoknak a szavaimnak, amelyek megfelelőek, ha ellenben egyet-mást akaratlanul a
dallamtól eltérően mondtunk, mérje ránk az illő büntetést. A méltó büntetés pedig az, ha azt, aki
hamisan énekel, tisztán éneklővé teszik. Hogy tehát a jövőben helyesen szólhassunk az istenek
születéséről, könyörgünk, adja nekünk orvosságul a legtökéletesebb és legjobb orvosságot: a tudást.
Most pedig könyörgésünk elhangzása után – ahogy megállapodtunk – Kritiasznak adjuk át a szót.3

KRITIASZ
Átveszem a szót, Timaiosz, de miként beszéded elején te is elnézést kértél, mert nagy dolgokról kell
szólanod, {107a} úgy kérem ezt én is tőletek, sőt mondanivalómat illetőleg még annál is nagyobb
elnézést remélek. Jól tudom, hogy a kérésem szerénytelen, és a kelleténél nyersebben is fogom
előadni, de mégis elő kell adnom. Mert van-e épeszű ember, aki azt merné állítani, hogy a te
fejtegetéseid nem voltak helyesek? Nekem viszont azt kell valahogy megpróbálnom elmagyarázni,
hogy az én mondanivalóm több elnézésre szorul, mert nehezebb. Aki ugyanis istenekről beszél
embereknek, könnyebben kelti azt a látszatot, hogy helyesen beszél, mint aki halandókról szól
nekünk, halandóknak. Hiszen a hallgatók tapasztalatlansága és nagyfokú tudatlansága bőséges
lehetőségeket kínál annak, aki épp ilyen tárgyról akar valamit mondani, márpedig az istenekkel
tudjuk, hogy hogyan állunk. [END-p413]
Hogy azonban világosabbá tegyem, amit mondok, kövessétek figyelemmel a következőket. Amit
valamennyien mondunk, mindaz szükségképpen utánzás és másolás; vessünk hát egy pillantást a
festőknek isteni vagy emberi testeket ábrázoló képeire, hogy vajon melyik tárgy esetében könnyebb,
illetve nehezebb azt az érzést kelteni a nézőben, hogy az utánzás hűen sikerült. Azt fogjuk látni, hogy
ami a földet, a hegyeket, folyókat, erdőket, az egész eget illeti, és mindazt, ami körös-körül az égen
van és kering, meg vagyunk elégedve, ha valaki csak némileg is hűen tudja utánozni őket; továbbá,
minthogy ezekről semmi pontosat nem tudunk, nem is igen vizsgáljuk és kutatjuk az ábrázolásukat,
hanem bizonytalan és csalóka körvonalakkal is megelégszünk. Ha ellenben a mi testünket próbálja
valaki ábrázolni, éles szemmel észrevesszük a legcsekélyebb mulasztást – hiszen az emberi test
állandóan a szemünk előtt van –, s így szigorú bírái leszünk annak, aki nem adja vissza mindenben a
teljes hasonlóságot. Be kell látni, hogy így vagyunk a szóbeli előadással is: égi és isteni dolgok
esetében csekély hasonlósággal is megelégszünk; a halandó, emberi dolgokat ellenben alaposan
megvizsgáljuk. Mostani rögtönzött előadásomban is elnézést kell kérnem, ha nem tudok mindent
megfelelően előadni; {108a} mert be kell látni, hogy nem könnyű, sőt inkább nehéz feladat emberi
dolgokat a várakozásnak megfelelően ábrázolni. Mindezt azért mondtam el, Szókratész, mert
emlékeztetni akartalak benneteket ezekre a viszonyokra, hogy így ne kevesebb, hanem több elnézést
kérhessek mondanivalóm számára. Ha tehát úgy vélitek, hogy méltányosan kérem ezt a szívességet,
szívesen adjátok meg. [END-p414]

*
A Stephanus-számokat a digitális kiadásban is feltüntettük, azonban a főszám utáni betűs sorjegyzékeket nem. Ezek a számok a
nyomtatott verzióban bal lapszélen, minden esetben a sorkezdő szó előtt találhatók. A digitális kiadásban ez nem fenntartható.
1
II. SZÓKRATÉSZ
Miért is ne akarnánk megadni, Kritiasz? S ráadásul adjuk meg ugyanazt harmadjára Hermokratésznak
is. Hiszen világos, hogy nemsokára, mikor neki kell szólnia, ugyanazt fogja kérni, amit ti; hogy tehát
valami más bevezetést találjon, s ne legyen kénytelen ismétlésbe bocsátkozni, úgy beszéljen majd,
hogy előre készen áll számára az elnézés. De elárulom neked, kedves Kritiasz, hallgatóságod
lelkiállapotát is: az előző előadó oly csodálatos tetszést aratott, hogy valóban szükséged lesz az
elnézésre, ha ugyanazt szeretnéd elnyerni.

HERMOKRATÉSZ
Ez a figyelmeztetésed, Szókratész, nekem is szól. De csüggeteg ember soha nem állított diadalmi
emléket, Kritiasz: vágj neki hát a beszédnek vitézül, és Paiónt meg a múzsákat híva segítségül, a
régieket mint derék polgárokat mutasd meg s magasztald!

KRITIASZ
Kedves Hermokratész, te könnyen lehetsz bátor, hiszen csak a következő csatasorba vagy állítva, s
így van még előtted valaki. Csakhogy hamarosan te is látni fogod, milyen nehéz ez a szerep. Most
azonban hajtanom kell megnyugtató és bátorító szavadra, és azok mellé, akiket említettél, a többi
istent is segítségül hívom, különösen Mnémoszünét. Hiszen mondanivalóm legfontosabb része ettől
az istennőtől függ: ha képes leszek jól visszaemlékezni, és hírül adni, amit hajdan a papok elmondtak,
és amit Szolón elhozott ide, körülbelül tudom, hogy hallgatóságomnak az lesz a véleménye:
feladatomat megfelelően oldottam meg. Ezt kell tehát tennem, és nem szabad tovább haboznom.
III. Mindenekelőtt arra emlékezzünk, hogy nagyjá- [END-p415] ból kilencezer évvel ezelőtt tört ki
– mint mondják – a háború a Héraklész oszlopain kívül és belül lakó valamennyi ember között: ezt
kell most előadnunk elejétől végéig. Már mondtuk, hogy emezek élén a mi városunk állt, és
végigküzdötte az egész háborút, amazok élén pedig Atlantisz szigetének királyai. Ez a sziget valaha –
mint említettük – Libüánál és Ázsiánál is nagyobb4 {109a} volt, de aztán földrengések folytán
elsüllyedt, és most mint áthatolhatatlan iszaptömeg akadályozza a hajózásban azokat, akik innen
indulnak ki a nagy, nyílt tengerre. A sok barbár népről és a görögök akkori törzseiről – elbeszélésünk
fonalát mintegy kigöngyölve – mindig akkor fogunk beszámolni, amikor előkerülnek, az akkori
athéniaknak és ellenfeleiknek hatalmát és állami szervezetét azonban mindjárt az elején tárgyalnom
kell. A kettő közül az itteni állapotokat kell előbb vázolnunk.
Valamikor az istenek sorsolással az egész földet felosztották maguk között, vidékek szerint.
Semmi viszály nem volt köztük, hiszen ellenkeznék a józan ésszel, ha istenek nem tudnák,
melyikőjüket mi illeti meg, vagy tudnák bár, hogy mi a másé, mégis viszálykodnának, és próbálnák
maguknak megszerezni. Diké sorsolása folytán tehát elnyerték, ami kedves volt nekik, és letelepedtek
országukban. Letelepedvén pedig bennünket, jószágaikat és növendékeiket úgy nevelgettek, mint a
pásztorok a nyájukat, azzal a különbséggel, hogy nem testi eszközökkel kényszerítették testünket,
mint a pásztorok, akik ütlegekkel terelik a nyájukat, hanem úgy, ahogy élőlény leginkább hajlítható –
mintegy kormánypadról irányítva s a rábeszélést használva kormánylapátul –, a lelkünkön lettek saját
elgondolásuk szerint úrrá, s így vezették és kormányozták a halandók egész népét. Egyik isten tehát
ezt, a másik amazt a vidéket kapta osztályrészül, és mindegyik berendezte a magáét. Hé- [END-p416]
phaisztosz és Athéné pedig, kiknek természete közös – hiszen egy apától valók,5 s a tudás és a
mesterségek szeretete folytán is egy cél felé haladnak –, ketten nyerték közös osztályrészül ezt a
földet, mint amely természeténél fogva megfelelő és hasznos az erénynek és a gondolkodásnak. E
földre aztán őslakosokul derék embereket telepítettek, s elméjükbe helyezték az alkotmány rendjét.
Ezeknek a neve fennmaradt ugyan, de tetteik a következő nemzedékek pusztulása s a hosszú idő
folytán feledésbe merültek. Mert – mint már volt róla szó – csak a hegyekben maradt életben a
lakosság, és ez írástudatlan volt, s az ország uralkodóinak csak a nevét hallotta, tetteik közül alig
valamit.
Ezek az emberek kedvüket lelték tehát abban, hogy ilyen neveket adtak gyermekeiknek, az ősök
erényeiről és intézményeiről ellenben legfeljebb homályos szóbeszéd útján hallottak valamit,
minthogy sok nemzedéken át természetes létfeltételeiket is alig tudták megszerezni, csak azzal
2
gondoltak, aminek szűkében voltak, beszélge- {110a} téseik is csak ekörül forogtak, s a múlt
eseményeivel nem törődtek. Mert a mondák elbeszélése és a régi dolgok kutatása a szabad idővel
együtt jelenik meg a városokban, mikor az emberek azt látják, hogy az élet szükséges javai némelyek
számára már készen állnak – előbb azonban nem. Így történt, hogy a régiek neve tetteik nélkül maradt
fenn. Ezt annak alapján mondom, hogy Kekropsz, Erekhtheusz, Erikhthoniosz, Erüszikhthón és a
többiek nevével – ezeket úgy is emlegetik, mint Thészeusz elődeit – nevezték Szolón előadása szerint
az egyiptomi papok a hajdankor embereit, midőn azt a régi háborút elbeszélték; s ugyanilyen
összefüggésben emlegették az asszonyok nevét is. A hadviselés akkor közös tiszte volt nőknek és
férfiaknak, s ennek a szokásnak megfelelően az akkoriak istennőjüket is fegy- [END-p417] verzetben
állították fel templomukban; az istennő szobra és alakja is bizonyítéka annak, hogy mindazoknak az
élőlényeknek a körében, ahol párosan élnek nők és férfiak, az illető faj sajátos képességeit
természettől fogva az egész faj közösen képes gyakorolni.
IV. Lakoztak pedig akkor ebben az országban a polgároknak olyan osztályai is, akik
kézművességgel és földműveléssel foglalkoztak – a harcosok osztálya ellenben isteni férfiak
intézkedése folytán már kezdetben elkülönítve, külön lakott; megvolt mindenük, ami az élet
fenntartásához és a műveltséghez szükséges, de magánvagyont egyikük sem szerezhetett; mindenüket
közösnek tekintették, és a kellő ellátáson felül semmit se kívántak a többi polgártól; egyébként azokat
a tegnap említett foglalatosságokat gyakorolták, amelyeket a gondolatban feltételezett őrökkel
kapcsolatban mondtunk.
Az is hihető és igaz, amit országunkról mondtak – először is, hogy határai akkor az Iszthmoszig
terjedtek, a másik irányban pedig a szárazföld felé, a Kithairón és a Parnész ormaiig; onnan lefelé
haladt a határ, úgyhogy jobb felől Orópia belül, bal felől, a tenger felé viszont az Ászóposz már kívül
esett rajta.
Termékenységben pedig a mi országunk az egész földet felülmúlta akkor, úgyhogy képes volt
maga ellátni egy nagy sereget, amely nem végzett földművesmunkát. Kiválóságának fényes
bizonysága, hogy még ma is, a maradványa is felveszi a versenyt bármely vidékkel, mind abban, hogy
mindenféle jó minőségű terményeket {111a} ad, mind abban, hogy jó legelői vannak mindenfajta
állatnak. Akkor pedig mindezeket nemcsak szépségben, hanem nagy bőségben is adta.
De hogy lehet ezt elhinni, és az akkori földnek milyen maradványa alapján lehet joggal állítani?
Országunk teljes egészében hosszan előrenyúlik a szárazföld többi [END-p418] részéből a tenger félé,
s mint valamely hegyfok, úgy terül el; a körülötte fekvő tengermedence mindenütt hirtelen mélyül.
Mármost sok és nagy vízözön támadt e kilencezer év alatt – mert ennyi év telt el attól a kortól
mostanáig –, s ez idő alatt és e viszontagságok között a magaslatokról lesodort földréteg nem alkotott
akkora iszaplerakódást, amely szóra érdemes volna, mint más tájakon, hanem mindig körben forogva
eltűnt a mélyben. S ami megmaradt – akárcsak a kis szigeteken – olyan az egykorihoz képest, mint
egy megbetegedett test csontváza; a kövér és porhanyó földet az ár magával sodorta, s a földnek csak
lesoványodott teste maradt meg. Akkor azonban – még teljes épségében – hegyei magas dombok
voltak, s a ma sziklásnak nevezett síkságait kövér föld takarta; hegyeit sűrű erdők borították, aminek
még ma is látható bizonyságai vannak; mert akadnak olyan hegyek, amelyek ma ugyan már csak
méheket táplálnak, de nem is olyan régen tetőgerendának alkalmas fákat vágtak róluk a legnagyobb
házépítésekhez, s e háztetők ma is épek. Sok sudár, nemesített gyümölcsfát, a nyájaknak szinte
kimeríthetetlen bőségben legelőt adott. És a föld minden évben élvezhette a Zeusztól jövő esőt is:
nem kellett hagynia, hogy kárba vesszen, lefolyva, mint most, a kopár földről a tengerbe, hanem a sok
vizet, amit kapott, magába fogadta, s agyagréteggel betakarva úgy gazdálkodott vele, hogy a talaj által
felszívott vizet a magaslatokról a mélyedésekbe bocsátva mindenütt bőséges táplálékot nyújtott a
kutaknak és folyóknak. A hajdani forrásoknál ma is fennmaradt szentélyek a jele annak, hogy ez az
elbeszélésünk igaz.
V. A föld tehát természettől ilyen volt akkor, és – mint illett is hozzá – igazi földművesek
művelték meg, akiknek ez volt a főfoglalkozása, akik szerették a szépet, és [END-p419] tehetségesek
voltak, akiknek földje kitűnő, vize bőséges, s akiknek országában az évszakok a legarányosabban
oszlottak meg.
A város települése akkor a következő képet mutatta. {112a} Először is az Akropolisz környéke
3
nem olyan volt, mint most. Mert jött egyszer egy rendkívül esős éjszaka, földrengés és irtózatos vízár,
mely a harmadik volt a deukalióni pusztulás előtt, s ez körben lemosva a földet egyszerre csupasz
sziklává változtatta. Előzőleg az Éridanosz és Ilisszosz folyóig nyúlt el, magába zárta a Pnüxet is, és a
Pnüxszel szemben lévő oldalon a Lükabéttosz volt a határa; egészen eltakarta a földréteg, és teteje,
kevés kivétellel, sík volt.
Oldalain és lábainál a kézművesek és földművesek laktak, akik a közelben művelték a földet; a
magaslatot azonban a harcosok rendje egyedül lakta, Athéné és Héphaisztosz temploma körül, de
mint egy háznak a kertjét, egy fallal vették körül. Északi részén voltak a közös lakások, téli
étkezőhelyiségek és minden épület vagy templom, ami csak kívánatos volt a közös állami életben.
Mindez azonban arany és ezüst nélkül, mert azt semmire sem használták, hanem a fényűzés és a
szolgai szegényesség között középúton maradva, csinos házakat emeltek, ezekben öregedtek meg
maguk is, unokáik is, és aztán ugyanolyan állapotban adták tovább őket másoknak, akik hozzájuk
hasonlók voltak. A déli oldalt pedig szabadon hagyva, mint kerteket, testgyakorló helyeket és mint a
nyári étkezések színhelyét használták. Forrás csak egyetlenegy volt a mai Akropolisz helyén – mikor
a földrengések elapasztották, a mostani kis csermelyek maradtak helyette körben, de az akkori
lakosoknak egymagában is bőven adott vizet, s télen-nyáron kellő hőmérsékletű volt. Ilyenképpen
laktak mint polgártársaik őrei, s mint a többi görög önként elismert [END-p420] vezetői; ügyelve rá,
hogy a harcképes férfiak és nők száma lehetőleg mindig állandó maradjon: legfeljebb húszezer körül.
VI. Ilyenek voltak ezek az őrök, és ilyenformán kormányozták igazságosan mind a maguk államát,
mind Görögországot. Testi szépségük és lelki kiválóságuk folytán egész Európában és Ázsiában
tekintélyesek voltak, és a leghíresebbek összes kortársuk között.
Hogy pedig ellenfeleik milyen viszonyok közt éltek, és hogyan fejlődtek kezdettől fogva, azt
szeretném most, ha az emlékezet cserben nem hagy, közreadni nektek mint barátaimnak, úgy, ahogy
még gyermekkoromban hallottam, hadd legyen közkinccsé.
De elbeszélésem előtt röviden még valamit meg kell {113a} magyaráznom, hogy ne
csodálkozzatok, ha majd sokszor halljátok barbár emberek görög nevét: mert megtudjátok ennek az
okát. Szolón, minthogy ezt az elbeszélést fel akarta használni a maga költészetében, megtudakolva e
nevek jelentését, azt találta, hogy az egyiptomiak, akik legelőször foglalták őket írásba, lefordították
őket a saját nyelvükre; erre ő is elővette mindegyik névnek a jelentését, s a mi nyelvünkre lefordítva
jegyezte fel. Ezek az iratok nagyapámnál voltak, megvannak ma is nálam, s már gyermekkoromban
tanulmányoztam őket. Ha tehát olyan neveket hallotok, amilyenek itt is szokásban vannak, ne
csodálkozzatok: mert tudjátok már az okát. A hosszú elbeszélés kezdete körülbelül a következő volt.
VII. Az előzőekben már szóltunk az istenek közti sorsolásról, amellyel felosztották az egész földet
itt nagyobb, ott kisebb részekre, s szentélyeket és áldozatokat rendeztek be maguknak. Így nyerte
Poszeidón is Atlantisz szigetét, s itt telepítette le egy halandó nőtől származó ivadékait. A szigetnek
ez a tája ilyen volt: a tenger [END-p421] felől, a sziget közepe táján egy síkság terült el, a hagyomány
szerint a legszebb minden síkság közt, s a legtermékenyebb. Továbbhaladva a sziget belseje felé, a
síkság közelében, körülbelül ötvensztadionnyi távolságban emelkedett egy hegy, amely minden
oldalról alacsony volt. Ezen lakott egy azok közül a férfiak közül, akik kezdetben itt a földből
születtek: Euénór volt a neve. Vele lakott felesége, Leukippé. Egyetlen gyermekük született csak, egy
leány, Kleitó. Mikor a leány már férjhez menendő volt, meghalt apja-anyja, Poszeidón pedig
szerelemre gyúlva iránta egyesült vele, és azt a dombot, melyen a leány lakott, jól körülkerítette és
körös-körül megerősítette. Felváltva kisebb-nagyobb tenger- és földgyűrűket vont ugyanis egymás
körül: kettőt földből, hármat tengerből – mintha körzővel csinálta volna –, a sziget közepétől
kiindulva, mindenfelé egyenlő távolságban, úgyhogy a terület megközelíthetetlenné vált emberek
számára, mert hajó és hajózás akkor még nem volt. A középen fekvő szigetet, isten lévén, könnyen
berendezte és felékesítette, két forrásvizet fakasztva a föld alól, egy hideget s egy meleget, s
mindenféle terményt is bőségesen sarjasztott a földből.
Fiúgyermekből öt ikerpárt nemzett és nevelt fel, és az {114a} egész Atlantisz szigetét tíz részre
osztva, a legidősebb párból az elsőszülöttnek adta anyja, Kleitó lakhelyét és a körülötte fekvő tájékot
– ez volt a legnagyobb és a legjobb rész. Őt a többiek királyává tette, de a többit is uralkodóvá, hiszen
mindegyiknek sok ember fölötti uralmat és nagy kiterjedésű földet juttatott. Nevet is adott
4
mindegyiküknek, a legidősebbnek, a királynak azt, amelyről az egész sziget és a tenger elneveztetett –
tudniillik az Atlanti-tenger –, mert Atlasz volt az első király neve. Utána született ikerfivérének, aki a
sziget szélét nyerte osztályrészül Héraklész oszlopaitól addig a föl- [END-p422] dig, melyet azon a
vidéken ma gadeirainak hívnak, görögül az Eumélosz, az ottani nyelven a Gadeirosz nevet adta, s róla
nevezték el a vidéket is. A második párból az egyiket Amphérésznek, a másikat Euaimónnak nevezte
el; a harmadikból az előbb születettnek a Mnészeusz, az utóbbinak az Autokhthón nevet adta; a
negyedik párból az idősebbet Elaszipposznak, az ifjabbat Mésztórnak nevezte el; végül az ötödik
párban az idősebbiknek az Azaész, a fiatalabbiknak a Diaprepész nevet adta. Mindezek maguk is és
utódaik is sok nemzedéken át lakoztak ott, uralkodván a tenger sok más szigetén is, Egyiptomig és
Türrhéniáig.
Atlasztól szépszámú és egyéb tagjaiban is tekintélyes nemzedék származott. Király mindig a
legidősebb volt, aki ivadékai közül ismét a legidősebbnek adta át az uralkodást, s így őrizték meg a
királyi méltóságot sok nemzedéken át. Gazdagságot is szereztek akkorát, amekkora királyi családban
sem azelőtt nem volt, sem azután nem lesz egykönnyen, s el voltak látva mindennel, amit csak a
városban és az ország más részén szükséges volt megszerezniük. Mert sok minden jött be hozzájuk
uralmuk következtében kívülről, de a legtöbb dolgot, ami az élet fenntartásához szükséges, maga a
sziget megadta; először is, ami szilárd és olvadékony ércet csak előtár a bányászat, köztük olyat is,
aminek ugyan ma csak a neve van meg, de akkor a puszta névnél több volt, tudniillik az
oreikhalkoszt, melyet a sziget sok helyén bányásztak a földből, s mely az akkori fémek között – az
aranyat kivéve – a legbecsesebb volt.
Továbbá, amit csak erdő az ácsok munkájához adhat, gazdagon adott mindent, s bőségesen táplálta
az állatokat: a házi- és a vadállatokat. Ezért elefánt is nagy {115a} számmal volt a szigeten; mert
legelő nemcsak azoknak az állatoknak jutott bőven, melyek a mocsarakban, a [END-p423] tavakban,
a folyókban vagy a hegyeken, vagy a síkságokon élnek, hanem ugyanígy ennek is, amely természettől
a legnagyobb és legfalánkabb.
Ezenkívül ami jó illatút csak terem ma is a föld, gyökeret, füvet, fát, nedveket, szivárogjanak bár
virágokból vagy gyümölcsökből, azt ott is megtermette és dúsan növelte. De hozott gyümölcsöt és
száraz gyümölcsöt is, amely táplálásunkra szolgál, és mindazt, amit a kenyér mellett fogyasztunk, s
amit közös néven zöldségnek nevezünk; és azt a fán termő gyümölcsöt, mely italt, ételt, olajat ad;6 és
a gyümölcsfáknak azt a nehezen megőrizhető gyümölcsét,7 amely játékul és gyönyörűségünkre
szolgál, és mindazt, amit a tele gyomor serkentésére étkezés után a bágyadtság jóleső ellenszeréül
adunk – mindezeket a napfényben fürdő sziget csodaszép példányokban és határtalan tömegben
teremte. Mindezt megkapva a földtől, templomokat, királyi palotákat, kikötőket, hajógyárakat
építettek, s az egész országot a következő módon rendezték be.
VIII. Először is áthidalták azokat a tengergyűrűket, melyek a régi anyaváros körül voltak, hogy
utat csináljanak kifelé és a királyi palota felé. A királyi palotát mindjárt kezdetben istenüknek és
őseiknek ezen a letelepülési helyén építették fel, s egyik nemzedék a másiktól átvéve, a már meglevő
pompát tovább díszítve, lehetőleg mindig felülmúlta elődjét, míg csak a palotát – nagysága és a mű
szépsége tekintetében – bámulatossá nem tették. Ástak ugyanis a tengertől a legkülső gyűrűig egy
csatornát, mely három plethron széles, száz láb mély, ötven sztadion hosszú volt, és lehetővé tették a
hajózást a tengerből odáig – mint valami kikötőbe –, kitágítva a torkolatát, hogy a legnagyobb hajók
is befuthassanak. De ez még nem minden. Átvágták a tengergyűrűket elválasztó földgyűrűket is a
hidak közelében, annyira, [END-p424] hogy egy háromsor-evezősnek átjárója legyen egyikből a
másikra, de be is födték ezeket az átjárókat, úgyhogy ezek alatt az áthidalások alatt lehetett hajózni,
mert e földgyűrűk oldalfalai elég magasan kiemelkedtek a tengerből.
A legnagyobb vízgyűrű, melybe a tenger vizét bevezették, három sztadion széles volt, a következő
földgyű- {116a} rű vele egyenlő; a második gyűrűpárnak a vizes gyűrűje két sztadion széles, a száraz
pedig ismét ezzel egyenlő volt; végül a középen elterülő sziget körüli vízgyűrű egy sztadion széles
volt. A szigetnek pedig, melyen a királyi palota emelkedett, öt sztadion volt az átmérője. A szigetet, a
gyűrűket s a hidat, mely egy plethronnyi széles volt, körös-körül teljesen körülvették kőfallal, a
hidakon pedig bástyatornyokat és kapukat emeltek mindenütt, ahol a tenger áthatolt.
A szükséges követ pedig a középső sziget széléről körös-körül s a külső és belső gyűrű mélyéből
5
fejtették, részben fehéret, részben feketét, részben pirosat. A kőfejtéssel két üreget vájtak hajók
számára, melyeket maga a szikla fedett be. Az épületek részben egyszerűek voltak, részben azonban a
kövek keverésével színessé tették őket a változatosság kedvéért, hogy természetes gyönyörűséget
keltsenek. A legkülső gyűrű körül lévő fal egész kerületét mint valami kenőccsel, bronzzal vonták be,
a legbelsőt olvasztott ónnal, végül a fellegvár körüli falat oreikhalkosszal, amelynek tűzszerű fénye
van.
IX. A királyi palotát a fellegvárban a következőképpen rendezték be. Középen Kleitónak és
Poszeidónnak szentelt templom emelkedett, mely el volt zárva a nyilvánosság elől, s aranykerítéssel
volt körülvéve. Ez volt az a hely, ahol hajdan Poszeidón és Kleitó nemzette és világra hozta a tíz
uralkodó nemzetséget. Itt rótták le – áldozatul e tíz ősnek – minden évben mind a tíz ország- [END-
p425] részből az évszakok első terményeit. Magának Poszeidónnak a temploma egy sztadion hosszú,
három plethron széles s ennek megfelelő magasságú volt, de formájában volt valami barbár. A
templomot kívülről teljesen bevonták ezüsttel, az oromzat kivételével, melyet arannyal burkoltak.
Ami pedig a belsejét illeti, az elefántcsont tető arannyal, ezüsttel és oreikhalkosszal volt díszítve; a
falakat, oszlopokat és a padlózatot pedig teljes egészében oreikhalkosszal burkolták. Aranyszobrokat
állítottak fel a templomban: az istent, amint kocsiján áll és hat szárnyas lovát hajtja, s ő maga oly
nagy, hogy feje tetejével a tetőt érinti, körülötte pedig száz Néréisz delfineken – mert az akkoriak
szerint ennyien vannak. Ezenkívül azonban még sok más szobor is volt ott mint magánemberek
fogadalmi ajándéka. Kívül, a templom körül a tíz király feleségeinek és összes leszármazottainak
aranyszobra állt, és magánembereknek és a királyoknak sok más nagy fogadalmi ajándéka a városból
és a külső területekről, amelyek fölött e királyok uralkod- {117a} tak. Az oltár mind nagyságban,
mind megmunkálásban e berendezésnek megfelelő volt, éppen úgy a királyi palota: illett a birodalom
nagyságához s illett a templom díszes voltához.
A hideg, illetve meleg vizű forrást pedig, melyek bősége kimeríthetetlen, vize kellemessége és
kiváló minősége folytán csodálatosan alkalmas volt, úgy használták fel, hogy épületeket emeltek
köréjük, s a víz jellegének megfelelő fákat ültettek. Körös-körül medencéket helyeztek el, egyrészt
nyitottakat, a szabad ég alatt, másrészt – a meleg fürdők számára – fedett, téli medencéket; külön a
királyi családnak, külön a magánembereknek; külön a nőknek, ismét külön a lovaknak s egyéb
igavonó állatoknak, mindegyiket ellátva a megfelelő berendezéssel. Az elfolyó vizet részben
Poszeidón ligetébe [END-p426] vezették, melynek sokféle fája a föld kitűnősége folytán csodálatosan
szép és magas volt, részben a külső övezetekbe, a hidakon elhelyezett vezetékek segítségével.
Itt sok istennek sok templomot meg számos kertet és testgyakorló helyet emeltek, részben csak
emberek számára, részben lovasgyakorlatok részére, külön mindegyik szigetgyűrűn; egyébként a
nagyobb sziget közepén is volt egy-egy sztadion széles elkülönített lefuttató pálya, mely hosszában
körülhúzódott az egész gyűrűn, és itt tartották a kocsiversenyeket. Körülötte mindkét oldalon a
testőrök nagyobb részének laktanyái voltak; a megbízhatóbbakra a fellegvárhoz közelebb eső kisebbik
gyűrűn bízták az őrködést, végül azoknak, akik kitűntek hűségükkel, a fellegváron felül, a királyi
család közelében adtak lakást. A hajótárolók tele voltak háromsor-evezős hajókkal és a hozzájuk
szükséges felszereléssel; s minden kellően készenlétben állt.
A királyi palota körüli városrész tehát így volt elrendezve; ha pedig az ember áthaladt a három
külső kikötőn, egy falat talált maga előtt, mely a tengertől kezdve körben haladt, s mindenütt
ötvensztadionnyira volt a legnagyobb gyűrűtől és a kikötőtől, és ott zárult össze, ahol a csatornának a
tenger felőli torkolata volt. Mindez sok, sűrűn egymás mellett fekvő lakástól volt népes, a csatorna és
a legnagyobb kikötő pedig csak úgy nyüzsgött a mindenünnen érkező hajóktól és kereskedőktől,
úgyhogy a kikötő éjjel-nappal mindenféle nyelvű beszédtől és százféle lármától volt hangos.
X. A városra és a régi településre vonatkozó dolgokat tehát elsoroltam, körülbelül úgy, ahogy a
papok Szolón- {118a} nak elmondták. Próbáljuk meg most már emlékezetünkbe idézni, hogy az
ország többi részének milyenek voltak a természeti adottságai, és milyen volt a kormányzása. Először
is az egész terület – mint mondták – nagy [END-p427] magasságban feküdt és meredeken emelkedett
ki a tengerből; a város körüli része teljesen sík, s ahogy ez körülvette a várost, úgy vették őt körül
körben a hegyek, melyek lenyúltak egész a tengerig. A síkság egyenletesen sima felszínű volt, s
egészében véve hosszúkás alakú, egyik oldala háromezer sztadion, a másik, a tenger felől felfelé
6
húzódó oldala pedig középen kétezer sztadion. Ez a terület az egész sziget déli oldalán feküdt, s védve
volt az északi széltől. A körülötte emelkedő hegyeket pedig úgy dicsérik, hogy számban, nagyságban
és szépségben túltettek az összes mai hegyen, hogy sok népes falu volt bennük, meg folyók, tavak és
rétek, elegendő táplálékul minden házi- és vadállatnak; temérdek erdő, változatos fajták, bármely
munkára és mindenféle célra bőséges mennyiségben.
Mármost ez a síkság a természet munkája és sok király gondoskodása folytán hosszú idők során a
következőképpen alakult. A természet hosszúkás négyszög alakúra formálta, oldalai többnyire
egyenletesek voltak, ahol pedig valami fogyatékosságot mutattak, körös-körül árkot ásva
kiegyenesítették őket. Az árok mélysége, szélessége, hossza – bizony szinte hihetetlen kimondani is,
hogy emberi kéz a többi munkateljesítményen felül ekkorát tudott alkotni, de amit hallottunk, el kell
mondanunk –, tehát, mondom, a mélysége, ameddig leástak, egy plethron, a szélessége mindenütt egy
sztadion; minthogy pedig az egész síkságot körülvette, hossza ezer sztadion volt. Ez az árok fogta fel
a hegyekről leömlő vizeket, és körülvéve a síkságot, és a várost mindkétfelől érintve, beletorkollt a
tengerbe. Felső (a hegyek felé eső) oldalából vagy százlábnyi széles, egyenes csatornákat vágtak a
síkságon keresztül, melyek ismét az árokba, de a tenger felőli részébe torkolltak, ezek egymástól
százsztadionnyira voltak. Rajtuk keresz- [END-p428] tül szállították hajón a hegyekből a városba a
fát s a többi terményt is, úgy, hogy egyik csatornából a másikba összekötő csatornákat vágtak
keresztben, szintúgy a városhoz is. Évenként kétszer arattak, télen Zeusz esőit használták fel, nyáron
pedig a földből felbukkanó forrásvizeket vezették a földekre a csatornákból.
Ami a népességet illeti, el volt rendelve, hogy a síkságon lakó harcképes férfiak közül telkenként
állítsanak {119a} egy vezetőt; egy-egy telek nagysága tízszer tíz sztadion volt, telek pedig összesen
hatvanezer. Azt mondják, hogy a hegyekben s az ország többi részén számtalan sok ember élt, s ezek
mind vidékek és falvak szerint ezekhez a telkekhez, ezek alá a vezetők alá voltak beosztva. A törvény
úgy rendelkezett, hogy háború esetén minden vezető egy harci szekér kiállításának hatodrészéről gon-
doskodjon, összesen tehát tízezer harci szekérről, állítson ki két lovat és lovast, egy pár lovat kocsi
nélkül, hozzá egy kis pajzsos gyalogharcost, és a két lóhoz egy kocsist, továbbá két nehézfegyverzetű
katonát, két-két íjászt és parittyást, három-három könnyűfegyverzetű katonát kő- és dárdadobásra,
végül négy hajóst az ezerkétszáz hajó ellátására. A királyi város hadügyét így szervezték meg, a többi
kilenc területét másképp, amit hosszú volna elsorolni.
XI. A hatóságokat és méltóságokat eleve a következőképpen szervezték meg. A maga
osztályrészében, a maga városában a tíz király mindegyike ura volt az embereknek s nagyrészt a
törvénynek is: büntethette, kivégeztethette, akit csak akart. A királyoknak egymás közti hatalmi
viszonyát és érintkezését Poszeidón rendelkezései szabták meg, melyeket a hagyomány és egy, az
ősöktől oreikhalkosz oszlopra vésett felirat őrzött, amely a sziget közepén, Poszeidón templomában
állt. Ide minden ötödik, illetve hatodik évben összegyűltek (hogy [END-p429] mind a páros, mind a
páratlan számnak megadják a magáét), tanácskoztak a közügyekről, és megvizsgálták, nem lépte-e át
valamelyikük a hatáskörét. Ha ilyenre akadtak, törvényt ültek. A törvénykezésre készülve előbb a
következő biztosítékot adták egymásnak. Poszeidón ligetében bikák legelésztek szabadon. A tízek
egyedül maradva könyörögtek istenükhöz, hogy a neki kedves áldozatot foghassák meg, majd
vaseszköz nélkül, fával és hálóval vadászni kezdtek a bikákra, s amelyiket megfogták, azt az
oszlophoz vezették, s a tetejénél, a felirat fölött levágták. Az oszlopon a törvényen kívül {120a} egy
esküforma állt, amely súlyos átkot szórt a törvény megszegőire. Mikor szokásaik szerint a bika összes
tagját feláldozták, egy vegyítőedényből italt kevertek, és mindegyikükért egy-egy csepp vért hintettek
bele. A többi részt a tűzbe vetették, de előbb körös-körül megtisztították az oszlopot. Ezután
aranycsészékkel merítve a vegyítőedényből és áldozatot loccsantva a tűzbe megesküdtek, hogy az
oszlopon álló törvények szerint fognak ítélni és büntetést kiróni, ha valamelyikük korábban áthágta a
törvényeket; a jövőt illetőleg pedig, hogy egyetlen írott rendelkezést sem fognak szándékosan áthágni,
nem fognak a törvények ellenére uralkodni, és nem fognak másnak, csak annak, aki atyjuk törvényei
szerint uralkodik, engedelmeskedni. Amikor mindegyikük megfogadta ezt a maga és ivadékai
nevében, ivott, és a csészét az isten templomának ajándékozta. Ezután a lakomával és egyéb
szükséges dolgokkal foglalatoskodtak. Mikor pedig besötétedett, és az áldozati tűz kialudt,
mindnyájan gyönyörű szép sötétkék ruhát öltve leültek a földre az esküáldozat hamujára, s minden
7
tüzet kioltva a templom körül, éjszaka ítéltek és ítéltettek, ha közülük egyik a másikat
törvényszegéssel vádolta. Az ítéleteket, amikor kivilágosodott, aranytáblára írták, s [END-p430]
díszköntösükkel együtt elhelyezték a templomban. Az egyes királyok előjogaira vonatkozó sok
különleges törvény között a legfontosabbak mégis azok voltak, hogy soha egymás ellen fegyvert nem
fognak, hanem inkább mindnyájan segítik egymást, ha közülük valaki valamelyik városban
megpróbálná megbuktatni a királyi családot; és hogy, mint elődeik, közösen tanácskoznak háborúról
és egyéb ügyekről, az irányítást Atlasz nemzetségére bízva. Halálra azonban a király senkit sem
ítélhet rokonai közül, csak ha a tízek közül több mint a fele jónak látja.
XII. Ezt a nagy hatalmat, mely akkor ezen a tájon fennállt, az isten a mi vidékeink ellen indította, a
hagyomány szerint a következő okból. Sok nemzedéken át, amíg az isten (Poszeidón) természete elég
erős volt bennük, engedelmeskedtek a törvénynek és jó barátságban éltek a velük rokon isteni
világgal. Gondolkodásuk igaz és fennkölt volt, megfontoltsággal párosult nyugalmat tanúsítottak
mind a sors viszontagságaival szemben, mind egymással való érintkezésükben, ezért az erényt {121a}
kivéve mindent megvetettek, nem sokat törődtek a múló kincsekkel, könnyen vették, sőt mint valami
terhet tekintették az aranynak és egyéb javaknak tömegét, s minthogy nem részegedtek meg a
gazdagságban való dőzsöléstől, s nem vesztették el önuralmukat, nem is hanyatlottak, hanem
józanságukban élesen látták, hogy mindezek a külső javak a kölcsönös szeretet és az erény folytán
gyarapodtak, ha ellenben igyekezetük és megbecsülésük a külső javakra irányul, azok is elpusztulnak,
s az erény is velük vész. Ennek a gondolkodásmódnak és isteni természetük megmaradásának
következtében gyarapodott is minden, amit az előbb felsoroltunk. De midőn az isteni rész tünedezett
bennük, mert gyakran és sok halandó elemmel keveredett, s túlsúlyba kerül az [END-p431] emberi
jelleg, nem tudva már jelen javaikat elviselni, elkorcsosultak, s éles látású ember szemében bizony
hitványnak látszottak, hiszen legbecsesebb értékeiket elvesztették. Azok szemében persze, akik
képtelenek az igazi, a boldogság felé vezető életet meglátni, épp ekkor tűntek a legszebbnek és a
legboldogabbnak, amikor már telve voltak igazságtalan kapzsisággal és hatalomvággyal. Az istenek
istene, Zeusz, ki törvények szerint uralkodik, minthogy meg tudja látni az ilyesmit, észrevette, hogy
egy derék nemzetség ilyen nyomorúságos állapotba jutott, s büntetést akart mérni rájuk, hogy észre
térve mértéktartóbbak legyenek. Összehívta hát az összes isteneket legfenségesebb székhelyükre,
amely, a mindenség közepén elhelyezve, lát mindent, ami csak részes a keletkezésben, és összehíván
őket, így szólt hozzájuk…8 [END-p432]

forrás: Platón összes művei. Ford. Devecseri G. et. al. (Budapest: Európa, 1984), III. kötet, 413-432.

8
1
A Timaiosz közvetlen folytatása ez a csonkán fennmaradt dialógus: az amannak a bevezetésében előadott
mítoszt folytatja a címszereplő.
Véglegesen máig sem csitultak el a viták Atlantisz ügyében. Történelmi tény ugyanis, hogy az i. e. 2. évezred
közepén hatalmas földrengés rázta meg a Földközi-tenger keleti medencéjét; a Krétától északra fekvő Théra-
sziget lehetett az epicentruma - az a hajdan csodálatosan gazdag térség, amelynek a maradványait mind
bőségesebben tárják fel az ásatások és a tengermélyi kutatások. Lehetséges, hogy a borzasztó katasztrófa emléke
bujkál a szolóni-kritiaszi-platóni elbeszélés ősi hátterében, de korántsem valószínű. Az egyiptomi tudo-
mányosság és a Szolónra való hivatkozás csupán a költői mítosz elhitetésének eszköze.
Ugyanez a helyzet a kilencezer évvel korábbi Ős-Athén ügyében is: maga Kritiasz hívja fel a figyelmet arra,
hogy Szókratész eszményi államának történeti igazolásául idézi fel a régmúltat – csakhogy ennek a mitologikus
„igazolásnak" szemernyi valóságos magja sincs.
2
előadásom szerencsés lebonyolítása – Timaiosz a róla elnevezett dialógusban a világrend szerkezetéről beszélt.
A dialógus utolsó szavai szerint a világegyetem „a legnagyobb, legjobb, legszebb és legtökéletesebb isten".
Hozzá intézi könyörgését Timaiosz.
3
Kritiasznak adjuk át a szót – 1. Timaiosz 21 e-25 e, ahol Kritiasz röviden már felvázolta Atlantisz történetét, és
ígéretet tett rá, hogy bővebben is beszélni fog róla.
4
Libüánál és Ázsiánál is nagyobb – vagyis Afrikánál és Kisázsiánál.
5
egy apától valók – Zeusztól.
6
gyümölcsöt… ad – talán a kókuszt.
7
nehezen megőrizhető gyümölcsét – bizonnyal az almát.
8
így szólt hozzájuk… – a kézirat itt megszakad.
PLATÓN

KRITÓN

Fordította: Devecseri Gábor

I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII. IX. X. XI. XII. XIII. XIV. XV. XVI. XVII.

I.

SZÓKRATÉSZ
Miért jöttél ilyen korán, Kritón? Vagy nincs még nagyon korán?

KRITÓN
Dehogyisnem.

SZÓKRATÉSZ
Mégis, milyen tájt?

KRITÓN
Dereng a hajnal.

SZÓKRATÉSZ
Csodálkozom, hogy a börtönõr olyan készséggel hallgatott rád.

KRITÓN
Jó ismerõsöm õ már, Szókratész, mivelhogy gyakran járok ide, és még némi ajándékot is kapott

SZÓKRATÉSZ
Imént érkeztél csak, vagy már régen?

KRITÓN
Meglehetõsen régen.

SZÓKRATÉSZ
Hát akkor miért nem ébresztettél fel rögtön, miért ültél mellettem csendben?

KRITÓN
Nem, Zeuszra, Szókratész, én magam nem akarnék ekkora szomorúságban álmatlanul virrasztani. M
rég csodálkozom rajtad, látva, milyen édesen alszol; és szándékosan nem ébresztettelek föl, h
ennél kellemesebben töltsd el az idõdet. Hiszen ezelõtt is, egész eddigi életünk folyamán sok
r boldognak tartottalak a jellemed miatt, de a leginkább e most rád váró szerencsétlenség al
kalmából, hogy ezt milyen könnyen és szelíden viseled.
SZÓKRATÉSZ
Hát hiszen, Kritón, hiba is volna, ha valaki ennyi idõs létére bosszankodnék, ha életét végre
kell fejeznie.

KRITÓN
Mégis, Szókratész, más hasonló korúakat is ér ugyanilyen csapás, és a koruk nem óvja meg õket
y ne bosszankodjanak a rájuk váró sors miatt.

SZÓKRATÉSZ
Meglehet. De hát miért jöttél ilyen korán?
KRITÓN
Nehéz hírt hozok, Szókratész, nem számodra, ahogyan nekem tûnik, hanem számomra és minden bar
számára súlyos és szomorú hírt, melyet én, úgy érzem, a legnehezebben viselek el.
SZÓKRATÉSZ
Milyen hírt? Talán a hajó érkezett meg Déloszból, melynek érkeztével meg kell halnom?
KRITÓN
Nem érkezett ugyan meg, de azt hiszem, még ma megérkezik, mint ahogy néhányan jelentik nek
em, akik Szunionból jöttek és otthagyták a hajót. Ebbõl a hírbõl világos, hogy ma érkezik, és
ap kell, Szókratész, befejezned az életedet.

II.
SZÓKRATÉSZ
Ám legyen, Kritón, jó szerencsével. Ha így tetszik az isteneknek, így legyen. De mégse hinném
ogy ma már megérkezik.

KRITÓN
Mibõl következteted?

SZÓKRATÉSZ
Megmondom. A hajó megérkezését követõ napon kell ugyanis meghalnom.

KRITÓN
Így mondják, akik efelõl döntenek.

SZÓKRATÉSZ
Nem a mai napon várom tehát az érkezését, hanem az ez utánin. Ezt egy álomképbõl következtete
yet ma éjjel kevéssel ezelõtt láttam; és így könnyen lehet, hogy a legjobbkor nem ébresztetté
.
KRITÓN
És mi volt az az álomkép?
SZÓKRATÉSZ
Úgy tetszett, hogy gyönyörû és szép alakú asszony közeledik felém, fehér ruhát visel, megszól
ja: "Szókratész, harmadnapra a sûrû-rögû Phthiába elérsz majd."

KRITÓN
Különös álomkép ez, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ
De világos, amennyire én látom, Kritón.

III.

KRITÓN
Nagyon is, úgy látszik. Hanem, te különös Szókratész, még akár most is engedelmeskedj nekem,
sd meg magad; mert engem, ha te meghalsz, nemcsak egyetlen csapás ér, hanem azonkívül, h
ogy ilyen barátot veszítek, amilyenre soha többé nem találok, még sokak elõtt, akik engem és
nem ismernek eléggé, olyan színben tûnök majd föl, mint aki, mikor meg lehetett volna mente
ni téged, ha hajlandó lettem volna pénzt áldozni rá, ezt elmulasztottam. És hát mi lehet csún
hír annál, mint ha valaki abban a hírben áll, hogy többre becsüli a pénzt, mint barátait? Mer
tömeg nem hiszi majd, hogy te magad nem akartál innen elmenni, noha mi buzdítottunk rá.
SZÓKRATÉSZ
De hát mi gondunk nekünk, derék Kritónom, a tömeg véleményével? A derekak ugyanis, akikkel mé
nünk, úgy látják majd ezeket a dolgokat, ahogyan valóban történtek.
KRITÓN
De látod, Szókratész, hogy kénytelenek vagyunk a tömeg véleményével is törõdni. Mert ami most
mutatja, hogy képes ám a tömeg nem is a legkisebb rosszat okozni, hanem közel a legnagyo
bbat, ha valakit megrágalmaznak elõtte.

SZÓKRATÉSZ
Bárcsak képes volna a tömeg, Kritónom, a legnagyobb rosszat okozni, mert akkor képes volna
a legnagyobb jót is okozni, és így jól volna; de valójában nem képes egyikre sem, mert nem t
d sem érdemes dolgot cselekedni, sem esztelenséget, hanem azt teszi mindig, amibe éppe
n botlik.

IV.
KRITÓN
Ám legyen; de ezt mondd meg nekem, Szókratész: talán csak nem miattam és a többi barátod miat
aggódva vigyázol, nehogy ha te innen elmenekülsz, a szükophanták majd nekünk okozzanak kell
emetlenséget, mint akik téged innen kicsempésztünk, és kényszerüljünk egész vagyonunkat vagy
bis nagy részét elveszíteni, vagy akár még valami mást elszenvedni? Mert ha ilyesmitõl félsz,
törõdj vele; mert igazságos az, hogy téged megmentve kitegyük magunkat ennek a veszedelem
nek, sõt, ha kell, ennél nagyobb veszedelemnek is. Tehát hallgass rám, és ne tégy másképp.

SZÓKRATÉSZ
Ettõl is tartok, kedves Kritón, és sok mástól is.

KRITÓN
De hát ettõl igazán ne félj, mert hiszen nem is nagy az az összeg, aminek fejében egyesek ha
jlandók téged megmenteni és kivezetni innen. Meg azután nem látod, hogy milyen könnyen megve
sztegethetõk ezek a szükophanták, s hogy nem is kell rájuk olyan sok pénzt szánni? Számodra e
is lesz az én vagyonom, mint gondolom, bõségesen. Ha pedig énrám van gondod, és nem akarod
az enyémet elkölteni, vannak itt vendégek, akik készek a költségeket viselni; egy pedig hozo
tt is magával éppen erre a célra elég pénzt: a thébai Szimmiasz; azután kész rá Kebész is és
ok. Így hát, mint mondom, sem ettõl tartva ne fáradj bele a magadmegemészétésébe, se az ne ke
tlenítsen el, amit a törvényszék elõtt mondtál, hogy nem tudod, innen eltávozva mitévõ légy m
: mert hiszen sok helyütt, máshol is, ahová csak megérkezel, szeretnek majd téged; ha Thes
száliába óhajtasz menni, vannak ott vendégbarátaim, akik téged nagyra becsülnek, és biztonság
tanak neked, hogy senki se zaklasson a thesszáliaiak közül.

V.

Aztán meg, Szókratész, úgy látom, nem is igazságos dolgot kísérelsz meg, mikor ki akarod maga
zolgáltatni, noha megmenekülhetnél: és sietteted, hogy olyasmi történjék veled, amit az ellen
eid siettetnének, és siettettek is, akik el akarnak pusztítani. Mindezeken felül, úgy látom,
fiaidat is elárulod, mert noha végig gondoskodhatnál róluk és fölnevelhetnéd õket, itthagyod
lmégy, és felõled azt tehetik, ami éppen a részükül jut; a részükül pedig, mint várható, olya
d, ami árvaságukban szokott történni az árvákkal. Vagy nem kell gyermekeket nemzeni, vagy vég
g kell kísérni õket az életen, gondoskodni róluk és fölnevelni õket; te azonban, úgy látom, a
ebbet választod; pedig azt kell ám választani, amit a jó és derék férfi választana, annak, ak
indig mondogatja, hogy egész életében az erényre van gondja; így azonban miattad is és magun
k miatt, a barátaid miatt is szégyenkezem, mert majd még úgy látszik, ami veled történik, a m
gyávaságunk miatt történik, a per megkezdése is a törvényszék elõtt, hogy megjelentél ott, n
etett volna nem megjelenned, azután a tárgyalás menete, ahogy lejátszódott, és végül az egész
ez a szinte nevetséges befejezése, úgy látszik majd, a mi silányságunk és gyávaságunk miatt
ett meg, akik nem mentettünk meg téged, sem te magadat, noha lehetett volna, és megteh
ettük volna, ha csak valamit is értünk volna. Mindezeket, Szókratész, vedd tekintetbe, neh
ogy a rosszal együtt még a csúfság is származzék rád és ránk. Szánd hát el magad, de már nem
ak van itt az ideje, sokkal inkább annak, hogy már elszánt légy, a szándék pedig csak egy le
het: a mai éjszakán mindennek meg kell történnie. Ha pedig késlekedünk, többé már el nem vége
hetetlen. Tehát, Szókratész, mindenképpen hallgass rám, és nehogy másképp cselekedj.

VI.

SZÓKRATÉSZ
Kedves jó Kritón, buzgalmad sokra érdemes, ha valamilyen igazság is van benne; ha azonba
n nincs: mennél nagyobb, annál terhesebb. Meg kell ugyanis vizsgálnunk, vajon ezt kell
-e tennünk vagy nem: minthogy én nemcsak most, hanem mindig olyan voltam, hogy semmi
másra nem hallgattam, csak arra az érvre, amely, ha a dolgot megfontoltan, elõttem le
gjobbnak tetszett. És azokat a beszédeket, amelyeket ezelõtt mondtam el, sehogyan sem
tudom most elvetni azért, mert ez történik velem, ami történik, hanem csaknem ugyanolyanok
nak látszanak elõttem, és ugyanazokat tisztelem és becsülöm most is, mint azelõtt, amelyeknél
bbakat ha nem vagyunk képesek mondani most, tudd meg, hogy nem engedek neked, még ak
kor sem, ha a tömeg hatalma a mostaniaknál még többel is ijesztgetne bennünket, mint a gye
rmekeket mumussal: bilincseket, kivégzéseket, vagyonelkobzásokat mérve ránk. Hát hogyan vizs
gálhatnánk meg ezt a kérdést a leghelyesebben? Vagy legelõször arra az érvre emlékezzünk, ame
te említesz, a vélemények felõl, vajon helyesen mondottuk-e mindannyiszor vagy nem, azt,
hogy vannak vélemények, amelyekre ügyelnünk kell, és vannak vélemények, amelyekre nem; vagy
ielõtt engem halálra ítéltek, helyesen mondtuk, most azonban kiderült, hogy csak úgy a beszéd
kedvéért mondtuk, és csak gyermekjáték volt és bolondozás valójában? Mert én bizony szeretném
ni, Kritónom, veled együtt, vajon valamennyire is másnak tetszik-e elõttem most, hogy il
yen állapotban vagyok, vagy ugyanannak, s hogy vessük-e el, vagy engedelmeskedjünk nek
i. Azt hiszem, olyasmit mondtak mindig azok, akik úgy gondolták, hogy mondanak is va
lamit, amit én is mondottam most, hogy a vélemények közül, melyeket az emberek hangoztatna
k, egyeseket sokra kell becsülni, másokat meg nem. Az istenekre, Kritón, nem gondolod,
hogy ezt helyesen mondják? Hiszen neked, amennyire a feltevést emberi számítás megengedi,
nem kell holnap meghalnod, és nem vezet félre ilyen fenyegetõ csapás; vizsgáld csak meg:
nem megfelelõ számodra az az állítás, hogy az embereknek nem minden véleményét kell becsülni,
m egyeseket igen, másokat azonban nem? És nem is mindenkiét, hanem egyesekét igen, másokét p
edig nem? Mit mondasz? Nem helyesen állítottuk ezt?

KRITÓN
De helyesen.

SZÓKRATÉSZ
És, ugye, a jókat kell becsülni, a rosszakat nem?

KRITÓN
Igen.

SZÓKRATÉSZ
S a jók nem az okosak véleményei-e, és a rosszak nem az esztelenekéi?

KRITÓN
Dehogynem.

VII.

SZÓKRATÉSZ
És figyelj csak, más ilyesmirõl mit mondtunk? A tornászó és evvel foglalkozó férfi vajon mind
ember dicséretével, szidalmával és véleményével törõdik-e, vagy csak annak az egynek a vélemé
 történetesen orvos vagy nevelõ?

KRITÓN
Csak annak az egynek a véleményével.

SZÓKRATÉSZ
Tehát azoktól a korholásoktól kell félnie és azoknak a dicséreteknek örülnie, amelyeket az az
mond, és nem amelyeket a tömeg.

KRITÓN
Világos.

SZÓKRATÉSZ
Olyan módon kell tehát cselekednie és tornásznia, ennie és innia, ahogyan azt az az egy fe
lügyelõ és hozzáértõ látja helyesnek, és nem ahogyan a többiek mind együttvéve.
KRITÓN
Így van.
SZÓKRATÉSZ
Jó. Ha pedig annak az egynek nem engedelmeskedik, és megveti az õ véleményét és dicséreteit,
sokaknak és egyáltalán hozzá nem értõknek szavát tiszteli, vajon nem szenved-e el majd rossz
t?

KRITÓN
Dehogyisnem.

SZÓKRATÉSZ
És mi lesz ez a rossz? Hová irányul, és mijét támadja meg az engedetlennek?

KRITÓN
Világos, hogy a testét; ezt teszi ugyanis tönkre.

SZÓKRATÉSZ
Helyesen mondod. És hát a többi dologra vonatkozóan, Kritón, ugyanígy, hogy ne menjünk végig
degyiken, ami az igazat és igaztalant, a csúnyát és a szépet s a jót és a rosszat illeti, ami
éppen most tanácskozunk, vajon a sokak véleményét kell követnünk és attól félnünk, vagy pedi
ha az hozzáértõ, aki elõtt szégyellnünk kell magunkat, és jobban félnünk tõle, mint a többie
? S ha õt nem követjük, elpusztítjuk és bántalmazzuk magunkban azt, ami az igazságtól jobbá v
z igazságtalanságtól pedig elpusztul. Vagy ilyesmi talán nincs bennünk?

KRITÓN
De igen, én legalábbis azt hiszem, Szókratész.

VIII.

SZÓKRATÉSZ
S gondold meg, ha azt, ami az egészség által jobbá lesz, a betegség által pedig elpusztul, tö
kretesszük, mert nem a hozzáértõk véleményére hallgatunk, vajon érdemes-e élnünk, ha az elpus
z pedig, ugye, a test; vagy nem?

KRITÓN
De igen.

SZÓKRATÉSZ
Tehát érdemes élnünk nyavalyás és tönkrement testtel?

KRITÓN
Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ
S hát akkor érdemes-e élnünk, ha az elpusztul bennünk, aminek az igazságtalanság árt, az igaz
eg használ? Vagy hitványabbnak tartjuk a testnél azt, bármi légyen is ez bennünk, amivel az
igazságtalanságnak és az igazságnak van dolga?
KRITÓN
Semmiképpen.
SZÓKRATÉSZ
Akkor hát becsesebbnek?
KRITÓN
Nagyon is.
SZÓKRATÉSZ
Tehát nem azt kell nagyon megfontolnunk, kedvesem, mit mond majd rólunk a tömeg, hanem
hogy mit mond az az egy, aki ért az igazsághoz és igazságtalansághoz, és mit mond maga az i
gazság. És így legelõször is nem helyesen kezded, amikor azzal kezded, hogy a sokak véleményé
kell törõdnünk, ami az igazságosat; szépet, jót és ezek ellenkezõjét illeti. De hát, mondhat
, a sokak meg tudnak bennünket ölni.

KRITÓN
Ez bizony világos, ezt mondhatná, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ
Igazad van. Hanem hát, csodálatos barátom, az az érv, amit most megtárgyaltunk, úgy tetszik
nekem, ugyanaz maradt, mint ami azelõtt volt; hát most ezt a következõt vizsgáld meg, vajo
n megmarad-e számunkra vagy nem, hogy nem az életet kell a legtöbbre becsülnünk, hanem a jó é
etet.

KRITÓN
Ez is megmarad.

SZÓKRATÉSZ
S az, hogy a jó, a szép és az igaz egy és ugyanaz, marad vagy nem marad?

KRITÓN
Marad.

IX.

SZÓKRATÉSZ
Azokból kiindulva, amikben megegyeztünk, azt kell megvizsgálnunk, vajon igazságos-e, ha én
megkísérlem innen a távozást annak ellenére, hogy az athéniak nem engednek el, vagy nem iga
zságos; és ha igazságosnak látszik, kíséreljük meg, ha pedig nem, hagyjunk föl vele. Azok a m
ondolások pedig, amelyekrõl te beszélsz: a pénzköltés, a hír és a gyermekek nevelése felõl, f
y valójában nem mások, Kritón, mint azoknak a nézetei, akik oly könnyen ölik meg az embert és
yen föl is támasztanák, ha tudnák, minden meggondolás nélkül, a sokaság nézetei. Nekünk pedig
ogy az ésszerûség így akarja, nem szabad mást vizsgálnunk, mint azt, amirõl most beszéltünk:
igazságos dolgot cselekszünk-e, ha pénzt és hálát adunk azoknak, akik engem innen kiszabadít
nak, s ha magunk szabadulunk ki, vagy kiszabadítanak bennünket; vagy valójában igazságtala
nságot követünk el, ha mindezt megtesszük; és ha majd úgy látszik, hogy ezeket jogtalanul köv
el, akkor nem kell számításba vennünk még azt sem, ha meg kell halnunk itt maradásunk és nyu
ton létünk esetén, vagy akármi mást szenvedünk, ahelyett, hogy igazságtalanságot kövessünk el

KRITÓN
Úgy érzem: helyesen beszélsz, Szókratész. Nézd hát meg, mit tegyünk.

SZÓKRATÉSZ
Vizsgáljuk, kedvesem, együtt, és ha valahol van valami ellentmondanivalód, mikor szólok, m
ondj ellent, és engedelmeskedni fogok neked; ha pedig ezt nem akarod, boldog barátom
, hagyj föl avval, hogy olyan sokszor mondogatod nekem ugyanazt, hogy el kell neke
m innen távoznom, noha az athéniak nem akarják; minthogy én sokra becsülöm, hogy csak miután
ed meggyõztelek, cselekedjem mindazt, és ne kedved ellenére. Most pedig figyeld meg a
vizsgálódás elejét, vajon eleget mond-e neked, és próbálj meg válaszolni a kérdésre, úgy, aho
elyesebbnek gondolod.

KRITÓN
Megkísérlem.

X.

SZÓKRATÉSZ
Azt mondjuk, hogy semmiképpen sem szabad szándékosan jogtalankodnunk, vagy azt, hogy e
gy bizonyos fajta módon jogtalankodhatunk, máshogyan meg nem? Vagy pedig a jogtalank
odás semmiképpen sem jó, nem is szép, mint ahogyan ebben már ezelõtt is sokszor megegyeztünk?
S amit az elõbb mondottunk? Vagy pedig mindazt, amiben ezelõtt megegyeztünk, ily rövid néhán
y nap alatt elszórjuk, és mi, Kritónom, ilyen öreg férfiak, akik oly régóta komolyan társalgu
egymással, nem láttuk magunkról, hogy semmiben sem különbözünk a gyermekektõl? Vagy pedig min
nél inkább úgy van, ahogyan akkor mondottuk, akár helyesli a tömeg, akár ellenzi, és akár a m
aniaknál súlyosabb dolgokat kell elszenvednünk, akár szelídebbeket, mégis: a jogtalankodás an
ak számára, aki jogtalankodik, mindenképpen rossz és csúnya? Ezt mondjuk, vagy nem?

KRITÓN
Ezt mondjuk.

SZÓKRATÉSZ
Semmiképpen nem szabad tehát jogtalankodnunk?

KRITÓN
Nem bizony.

SZÓKRATÉSZ
De még a jogtalankodásra sem szabad jogtalankodással felelnünk, mint ahogyan a tömeg véli, m
ivelhogy semmiképpen sem szabad jogtalankodnunk.

KRITÓN
Úgy látszik, hogy nem.

SZÓKRATÉSZ
Hát aztán? Gonoszat tennünk szabad-e, Kritón, vagy nem?

KRITÓN
Bizonyára nem, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ
No és? Gonoszat szenvedve gonosztettel felelni, ahogyan ezt a tömeg helyesnek mondja
, vajon igazságos-e vagy nem?
KRITÓN
Semmiképpen.
SZÓKRATÉSZ
Mert hiszen, ugye, ha az emberekkel rosszat teszünk, ez az igazságtalanságtól semmiben s
em különbözik.

KRITÓN
Igazat mondasz.

SZÓKRATÉSZ
Tehát nem szabad viszontigazságtalankodnunk, sem rosszat tennünk egyetlen emberfiával se
m, ha bármit szenvedünk is tõle. És vigyázz, Kritónom, mikor ezeket helyesled, hogy vajon ne
m a véleményed ellenére helyesled-e. Mert tudom, hogy kevesen vélekednek így, és kevesen is
fognak. Akik pedig így vélekednek, és akik nem, azoknak nem egy a szándékuk, hanem szükségsze
hogy kölcsönösen megvessék egymást, ha észreveszik egymás elgondolásait. Vizsgáld hát meg te
vajon velem tartasz-e, és te is így látod-e, és induljunk-e ki tanácskozásunkban abból, hogy
helyesen élõnek sohasem szabad jogtalankodnia, de még viszontjogtalankodnia sem, s még
ha rosszat szenved is: nem szabad azzal védekeznie, hogy rossz cselekedettel válaszo
l; vagy pedig elpártolsz, és már eleve nem tartasz velem? Mert énnekem már régóta így tetszik
ost sem másképp, de ha te valahogyan másképp látod, mondd meg és világosíts fel. Ha azonban m
aradsz az elõbbiek mellett, hallgasd meg, mi következik ezután.

KRITÓN
De bizony megmaradok, és ugyanúgy látom én is; hát beszélj.

SZÓKRATÉSZ
Elmondom tehát az ezutánkövetkezõket, vagyis inkább kérdezem: ha valaki elismeri valamirõl, h
gy az az igazságos, vajon azt kell-e cselekednie, vagy inkább kijátszania az igazságot?
KRITÓN
Azt kell cselekednie.

XI.

SZÓKRATÉSZ
Ebbõl kiindulva szemléld hát: ha eltávozunk innen, anélkül, hogy a várost meggyõznénk ennek a
ességérõl, vajon rosszat cselekszünk-e némelyekkel, méghozzá azokkal, akikkel legkevésbé illi
gy nem? És megmaradunk-e azok mellett az elvek mellett, amelyeket igazságosaknak mon
dunk, vagy nem?

KRITÓN
Nem tudok válaszolni a kérdésedre, Szókratész, mert nem értem.

SZÓKRATÉSZ
De hát vizsgáld csak így: képzeld el, hogy mikor szökni akarunk innen, vagy nevezd ezt a s
zándékot úgy, ahogyan akarod, elénk állnának a törvények és a város közössége, és megkérdezné
nekünk, Szókratész, miféle cselekedetet forgatsz a fejedben? Vajon mást szándékolsz-e evvel a
cselekedettel, amit megkísérelsz, mint elpusztítani bennünket, a törvényeket és az egész váro
amennyire ez rajtad áll? Vagy talán te úgy látod: lehetséges, hogy az a város álljon és ne fo
ljon csúnyán föl, amelyben a meghozott törvények határozatainak semmi erejük nincs, hanem azo
at a magánemberek érvénytelenné teszik és elpusztítják?" Mit válaszolunk majd, Kritón, erre é
esmire? Mert hiszen sokat mondhatna valaki, különösen, ha szónok, ennek a pusztulással fen
yegetett törvénynek védelmében, mely úgy rendeli, hogy a meghozott határozatok érvényesek leg
ek. Vagy talán mondjuk nekik azt, hogy igazságtalanságot követett el velünk szemben a város,
és nem helyesen hozta az ítéletet? Ezt mondjuk? Vagy mit?

KRITÓN
Zeuszra, bizony ezt, Szókratész.

XII.
SZÓKRATÉSZ
S hát aztán, ha a törvények erre azt mondják: "Szókratész, nem abban egyeztünk-e meg mi és te
y megmaradsz azok mellett az ítéletek mellett, bármik legyenek is, amelyeket a város ítél?" É
ha mi a szavaikra csodálkoznánk, könnyen így szólhatnának: "Ne csodálkozz, Szókratész, a bes
anem inkább felelj, hiszen szoktál is kérdezõsködni és válaszolgatni. Rajta hát, mivel vádols
nünket és a várost, mikor megkísérelsz elpusztítani? Nem mi hoztunk-e elõször is létre téged,
mi segítségünkkel vette-e el apád anyádat és nemzett téged? Mondd csak meg, vajon közülünk,
azokat, amelyek a házasságot szabályozzák, ócsárlod-e valamivel, hogy nem helyesek?" "Nem óc
lom" - mondanám. "Vagy talán azokat, amelyek a már megszületett gyermek fölnevelésére és taní
natkoznak amelyekben te is nevelkedtél? Vagy nem helyesen rendelkeztek közülünk az erre
rendelt törvények, mikor apádnak meghagyták, hogy téged zenével és testgyakorlással képezzen?
helyesen" - felelném. "Jó. És miután megszülettél és fölneveltek és tanítottak, mondhatod-e
is, hogy nem a mi sarjunk és szolgánk vagy te magad is meg az õseid is? Ha pedig ez így
van, úgy gondolod, hogy igazságosság dolgában egyenlõ jogúak vagyunk, és amit csak mi veled
enni szándékozunk, úgy gondolod, hogy neked jogod van ugyanazt cselekedni velünk? Vagy p
edig apáddal szemben és gazdáddal szemben, ha gazdád van, nem vagy egyenlõ rangú, ami az iga
zságot illeti, tehát amit elszenvedsz, azt nem teheted meg vele: nem felelhetsz viss
za, ha szid, nem is ütheted vissza, ha megüt, s még sok mást sem tehetsz; a hazáddal azonb
an és a törvényekkel szemben viszont megteheted ezt, hogy ha mi téged, úgy gondolva, hogy
ez igazságos, el akarunk pusztítani, te is, amennyire csak képes vagy rá, megkísérelsz bennün
et, a törvényeket és hazádat elpusztítani, és azt mondod, hogy igazságos dolgot cselekszel, m
kor ezt mûveled, te, aki valójában csak az erénnyel törõdsz? Vagy csak annyira vagy bölcs, ho
y megfeledkezel róla: apádnál, anyádnál és minden más õsnél becsesebb a haza és tiszteletremé
tebb is, jelentõsebb az istenek és az értelmes emberek elõtt is, és tisztelnünk kell õt, és j
an kedvére járnunk és hízelegnünk, a neheztelõ hazának, mint az apánknak, és vagy meggyõznünk
gtennünk, bármit parancsol is, és eltûrnünk, ha valami szenvedést ránk mér, nyugodtan, akkor
ha megüt, akkor is, ha megkötöz, akkor is, ha csatába küld, hogy ott megsebesüljünk vagy meg
aljunk, mindezt meg kell tennünk, és ez az igazság: nem szabad odébbállnunk, sem hátrálnunk,
em õrhelyünket elhagynunk, hanem háborúban is, törvényszék elõtt is és másutt is mindenütt me
nnünk, amit csak parancsol a város és a haza, vagy pedig meggyõznünk õt, merre van az igazság
de erõszakoskodnunk nem istennek tetszõ dolog sem anyánkkal, sem apánkkal szemben, de még
sokkal kevésbé a hazánkkal szemben?" Mit felelünk erre, Kritónom? Igazat mondanak a törvénye
vagy nem?

KRITÓN
Úgy látom, igazat.

XIII.

SZÓKRATÉSZ
"Vizsgáld meg hát, Szókratész - folytathatnák könnyen a törvények -, vajon igazunk van-e, mik
azt mondjuk hogy avval, amit most megkísérelsz, igazságtalanságot szándékozol elkövetni ellen
. Mert miután világra hoztunk, fölneveltünk, taníttattunk és részt juttattunk neked is meg mi
den más polgárnak is mindabból a jóból, amibõl csak tudtunk, egyben azt is kijelentjük, hogy
nnak az athéninak, aki teljes jogú lett, s látja a város szokásait és bennünket, törvényeket,
em tetszünk neki, szabadságában áll óhajtása szerint vinni a vagyonát és eltávoznia, ahová cs
. És közülünk, törvények közül, egyetlenegy sem fog útjában állni, és nem tiltja meg, ha vala
mely gyarmatra akar távozni, mert nem tetszünk neki mi és a város, vagy el akar költözni másh
vá: oda mehet, ahová akar, és a vagyonát is magával viheti. Aki azonban közületek itt marad,
va, hogy miképpen hozzuk mi az ítéleteket és más tekintetben is hogyan irányítjuk a várost, a
már azt mondjuk, hogy tettleg egyezett bele abba, hogy bármit parancsolunk, megteszi
, s ha nem engedelmeskedik, azt mondjuk róla, hogy háromszorosan is igazságtalanságot köve
t el: elõször is, mert nem engedelmeskedik nekünk, noha mi vagyunk a szülei, másodszor, me
rt mi vagyunk a fölnevelõi is, harmadszor, mert miután beleegyezett abba, hogy engedel
meskedni fog nekünk, nem engedelmeskedik, és nem is gyõz meg bennünket róla, ha valamit ne
m jól csinálunk; pedig mi csak javasoltuk neki, és nem durván róttuk ki rá, hogy megtegye a
parancsainkat, hanem kettõ közül engedtünk választást: vagy gyõzzön meg bennünket, vagy enged
kedjék - és õ egyiket se teszi.

XIV.

Kimondjuk: ezek azok a vádak, amelyeknek te is kiteszed magad, Szókratész, ha megtesze

d azt, amit tervelsz, és nem legkevésbé az athéniak közül, hanem a legesleginkább." Ha pedig
megkérdezném: "Vajon miért?" - könnyen meglehet, hogy igazságosan azt vetik ellenem, hogy
az összes athéniak közül a legesleginkább éppen én egyeztem bele ebbe a velük kötött szerzõdé
ndanák ugyanis: "Szókratész, hatalmas tanúbizonyságunk van ám arra, hogy tetszettünk neked mi
a város; mert nem tartózkodnál benne az összes athéniak közül ilyen különösen állhatatosan,
tszenék neked különösképpen; mert még csak ünnepi küldöttségbe sem mentél ki a városból, kivé
hmoszba, sem máshova sehova, hacsak nem azért, hogy csatába menjél, de még más utazást sem te
tél soha, mint a többiek, s vágy sem támadt benned, hogy más várost és más törvényeket is meg
hanem elégségesek voltunk neked mi és a mi városunk: ennyire szerettél bennünket, és ennyire
beleegyeztél, hogy a mi polgárunk léssz; s minden más dolgaid mellett még gyermekeket is n
emzettél itt, mivelhogy tetszett neked a város. És hát azután még magának ennek a mostani per
dnek folyamán is szabadságodban állt volna számûzetést kérned, ha akartad volna, és akkor ami
ost a várossal szemben kísérelsz megtenni, a város beleegyezésével tetted volna. De te akkor
ugyancsak szépen szónokoltál arról, hogy nem bosszankodsz, ha meg kell halnod, s inkább vál
asztod, mondtad, a halált, mint a számûzetést. És most nem restelled magad az akkori szava
id elõtt, és nem is törõdsz velünk, a törvényekkel, hanem megkísérelsz elpusztítani bennünket
ekszel, ahogyan a leghitványabb rabszolga cselekednék: meg akarsz szökni szerzõdésünk és mege
yezéseink ellenére, pedig megígérted, hogy életedet, mint polgár, hozzájuk igazítod. Legelõsz
éppen erre felelj nekünk: vajon igazat szólunk-e, amikor azt állítjuk, hogy tettel és nem s
zóval egyeztél bele abba, hogy mint polgár, szerintünk élsz, vagy nem igazat?" Mit mondjun
k erre, Kritónom? Mást-e, mint azt, hogy igazuk van?

KRITÓN
Azt kell mondanunk, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ
"Így tehát - mondhatnák - valóban megszeged a velünk kötött szerzõdést és egyezséget, pedig h
erûségbõl értettél egyet velünk, s nem is azért, mert becsaptak, vagy mert túlságosan rövid i
kényszerültél határozni, hanem hetven éved volt rá, s ezalatt eltávozhattál volna, ha nem tet
ttünk volna neked, s ha nem tartottad volna igazságosnak megegyezéseinket. De te sem L
akedaimónt nem választottad inkább, sem Krétát, amelyekrõl pedig gyakorta mondogattad, hogy
törvényeik jók, sem más görög vagy barbár várost, hanem kevesebbszer távoztál ebbõl a városbó
sánták, a vakok vagy egyéb nyomorékok: ennyire tetszett minden más athéni közül éppen neked e
os és mi is, a törvények, ez nyilvánvaló - hiszen kinek is tetszenék város a törvényei nélkül
sem maradsz meg az egyezségeink mellett? Megmaradsz mellettük, Szókratész, legalábbis, ha
ránk hallgatsz; s nem válsz nevetségessé azáltal, hogy elhagyod a várost.

XV.

Vizsgáld csak meg, ha megszeged egyezségeinket s vétesz ellenük, mi jót téssz akkor magaddal
és a hozzád tartozókkal. Mert hogy a hozzád tartozókat az a veszedelem fenyegeti, hogy ne
kik maguknak is menekülniük kell, hogy elvesztik városukat és vagyonukat, az csaknem biz
onyos; te magad pedig elõször is, ha valamelyik szomszéd városba mégy, akár Thébába, akár Meg
hiszen mindkettõnek jó törvényei vannak -, úgy érkezel majd oda, Szókratész, mint az õ állam
nsége, s akinek csak gondja van a maga városára, görbe szemmel néz majd rád, mert a törvények
grontójának tart, és megerõsíted a bíráid hitét is, hogy, úgy látszik, helyesen hozták ítélet
megrontója a törvényeknek, arról nagyon is elhihetõ, hogy megrontója a fiatal és tapasztalatl
n embereknek is. Vagy talán messze kerülöd a jó törvényû városokat és a leginkább törvényes r
reket? És ha így téssz, érdemes lesz élned? Vagy pedig közeledsz hozzájuk, és olyan szégyente
eszel, hogy fejtegetésekbe bocsátkozol elõttük - ugyan milyen fejtegetésekbe, Szókratész? Vag
talán olyanokba, amilyenekbe itt is, hogy az erény és az igazságosság a legnagyobb kincse
 az embernek, s a törvényesség és a törvények? S nem gondolod, hogy csúfnak tetszik majd Szók
z cselekedete? Pedig ezt kellene gondolnod. Vagy eltávozol ezekrõl a vidékekrõl, s Thess
záliába költözöl Kritón vendégbarátaihoz, ott azután igazán nagy a rendetlenség és féktelensé
hogy nagy élvezettel hallgatják meg, ha elmondod, milyen nevettetõ módon surrantál ki a börtö
bõl, álöltözetben, állatbõrt öltve, vagy másvalamit, már amilyen mezt öltenek magukra a szöke
gyan változtattad el az alakodat. De hogy öregember létedre, akinek az életbõl a természet r
endje szerint amúgy is kevés ideje van hátra, merészkedtél ilyen csúf mohósággal ragaszkodni
ethez, hogy ezért a legnagyobb törvényeket megszegted, ezt nem akad, aki majd fölemlíti? L
ehet, hogy nem, ha senkit meg nem bántasz; de ha megbántasz valakit, akkor majd sok
mindent hallgathatsz, Szókratész, ami méltatlan hozzád. Mindenki elõtt megalázkodva, rabszol
gaéletet élsz majd - s mit téssz? Vagy jól élsz majd Thesszáliában, mintha csak lakomázgatni
tél volna oda? És hát azok a fejtegetéseid az igazságosságról és a többi erényrõl ugyan hova
De hiszen te a gyermekeidért kívánsz élni, hogy õket fölnevelhesd és taníthasd. Hogyan? Talán
száliába viszed, ott neveled és tanítod õket, idegenekké teszed, hogy még ebben az élvezetben
részesüljenek tõled? Vagy ezt ugyan nem teszed, s õk itt nevelkedve jobban nevelkednek és
tanulnak, ha te életben vagy, még ha nem vagy is velük? Mert hiszen a barátaid majd gon
doskodnak róluk. Hát ha Thesszáliába költözöl, gondoskodnak róluk, és ha a Hadészba költözöl,
gondoskodnak róluk? De bizony, ha csak valamit is érnek ezek a te úgynevezett barátaid,
akkor hinnünk kell, hogy igen.

XVI.

Tehát, Szókratész, hallgass ránk, nevelõidre, és se a gyermekeidet ne becsüld többre, sem az

t, sem más egyebet mint az igazságot - hogy majd a Hadészba érkezve mind e tekintetben jól
tudd védeni magad az ott uralkodók elõtt: mert úgy tetszik, hogy itt sem lesz számodra, s
em bárki számára a tieid közül jobb, igazságosabb és szentebb, ha amúgy cselekszel, és odaérk
m lesz számodra jobb. Most ugyan igazságtalanságot szenvedve távozol, de nem mi okozzuk
ezt, a törvények, hanem az emberek; ha azonban oly csúfosan megszöksz, s az igazságtalanságér
igazságtalansággal, a gonosztettért gonosztettel fizetsz, és a szerzõdést és egyezségeket, m
eket velünk te magad kötöttél, megszeged, és azokkal mívelsz rosszat, akikkel legkevésbé kell
, magaddal, barátaiddal, hazáddal és velünk, akkor mi is megneheztelünk rád, míg élsz, odalen
edig a mi testvéreink, a Hadész-beli törvények jóindulat nélkül fogadnak majd téged, tudva, h
hiszen bennünket is megkíséreltél elveszíteni, amennyire csak telt tõled. Rá ne vegyen hát v
hogy Kritón arra, hogy azt tedd, amit õ mond, és ne azt, amit mi."

XVII.

Tudd meg jól, kedves barátom, Kritón, hogy úgy tetszik nekem, mintha ily szavakat hallanék
, mint ahogyan a korübasz-papok fuvolahangokat vélnek hallani; s bennem e beszédek han
gja éppen úgy bong, s nem engedi, hogy másokra hallgassak; tudd meg tehát, hogy mivel ne
kem mindez úgy tetszik, ha ellene szólsz, hasztalan szólsz. Mégis, ha úgy véled, többre mehet
z, csak beszélj.

KRITÓN
Nincs mit mondanom, kedves Szókratész.

SZÓKRATÉSZ
Hagyd hát abba, kedves Kritón, s cselekedjünk így, mert az isten is erre vezérel.
 PLATÓN

LAKOMA
Szereplők: Apollodórosz és barátja

APOLLODÓROSZ
Azt hiszem, nem gondatlan-váratlanul ér kérdezősködéstek. A minap éppen hazulról,
Phaléronból iparkodtam be a városba, mikor hátam mögül egy ismerősöm meglátván
messziről, megszólított, sőt még tréfát is csinált a megszólításból:
- Phaléroni Apollodórosz - mondta -, miért nem vársz meg?
Erre megálltam és megvártam.
Ő meg így szólt:
- Apollodórosz! - az imént kerestelek. Szerettem volna megtudni, hogy s mint folyt le
Agathón, Szókratész és a többiek találkozása, akik részt vettek azon a lakomán, és mit
csevegtek a szerelemről. Valaki ugyanis már mesélt nekem erről, aki Phoinixtól,
Philipposz fiától hallotta, és azt állította, hogy te is értesülve vagy róla. Belőle nem
tudtam kihúzni semmi értelmeset. Nos, mondj el mindent, hiszen te vagy a
legilletékesebb, hogy beszámolj barátod szavairól. Ám először is áruld el, te is ott
voltál azon a lakomán, vagy se.
Ezt feleltem: - Tudósítód, úgy látszik, semmiről sem volt pontosan értesülve, mert azt
képzeled, hogy a kérdéses összejövetel mostanában esett meg, úgyhogy én is ott
lehettem rajta.
- Én pedig úgy képzeltem - mondta ő.
- Honnan gondolod ezt, Glaukón? - folytattam. - Hát nem tudod, hogy Agathón már
sok éve távol van innen? És még nincs három éve sem, hogy Szókratésszel együtt
töltöm az időt, és csak azon buzgólkodom, hogy mindennap értesülve legyek
mindenről, amit tesz, vagy mond. Azelőtt csak kódorogtam, és azt hittem, teszek
valamit, holott nyomorultabb voltam mindenkinél, mint te most, gondolván, minden
más ténykedés előbbvaló, mint a filozofálás.
Erre Glaukón: - Ne gúnyolj, hanem inkább áruld el, mikor volt az a lakoma!
- Mi még gyermekek voltunk - feleltem -, mikor Agathón győzött az első
tragédiájával, pár nappal azután volt az összejövetel, miután előbb már a kar tagjaival
együtt megáldozta a győzelemáldozatot.
- Úgy tetszik, igen régen lehetett! - válaszolta Glaukón. - És neked ki számolt be róla,
talán maga Szókratész?
- Zeuszra, nem! - feleltem. - Hanem ugyanaz, aki Phoinixnak is: bizonyos
Arisztodémosz, az a kis növésű, örökké sarutlan küdathéni ember. Jelen volt a
lakomán... szerintem akkoriban egyike volt Szókratész legnagyobb rajongóinak.

1
Persze Szókratészt is kifaggattam egyről-másról, amit Arisztodémosztól hallottam, és
ő is pontosan ugyanazt mondta.
- Mesélj el nekem mindent! - unszolt. - Városba-utunk épp arra jó, hogy a baktatás
unalmát elbeszéléssel, illetve annak hallgatásával üssük el.
Így hát menet közben róluk társalogtunk, bár, mint említettem előzőleg, nem voltam
már teljesen beavatatlan. Nos hát, ha nektek is el kell mondanom, hát legyen!
Különben is ha filozófiáról beszélhetek, vagy másokat hallhatok, annak fölösen is
örvendek, még ha nem is nézem hasznos voltát. Ha viszont mások beszédét hallom,
kiváltképpen olyanokét, mint ti - a gazdagokét, az üzérkedőkét -, csak bosszankodom,
és nem győzlek sajnálni benneteket, barátaimat, amiért azt hiszitek, műveltek valamit,
holott semmit se csináltok. Nyilván ti meg engem tartotok nyavalyásnak, és azt
hiszem, igazatok van. De rólatok nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy nyomorultak
vagytok.
BARÁT
Te mindig csak ugyanazt a nótád fújod, Apollodórosz. Mindig csak magadat
ócsárolod, és a többi embert. A te szemedben mindenki nyomorult - magad elsősorban
-, csak Szókratész nem. Hogy s mint szerezted az "őrjöngő" csúfnevet, nem tudom, de
ha megszólalsz, mindig őrjöngesz. Ócsárolod magadat és mindenkit, csak Szókratészt
nem.
APOLLODÓROSZ
Nem nyilvánvaló, hogy őrjöngök és holdkóros vagyok, ha így vélekedem magamról
és rólatok?
BARÁT
Nincs értelme, hogy most ezen civakodjunk. Amire kértünk, azt tedd és ne mást;
hanem meséld el, milyen beszédek hangzottak el ott.
APOLLODÓROSZ
Körülbelül ilyesmik... De hadd mondjam el eleitől fogva, mint nekem mesélte
Arisztodémosz.
Azt mesélte, összebotlott Szókratésszel, frissen volt megfürödve, és szépen
fölsaruzva, ami pedig ritkaság nála.
Arisztodémosz megkérdezte: hová igyekszik, hogy így kicsípte magát.
- Agathón lakomájára - felelte Szókratész. - Tegnap tartott győzelmi ünnepéről
ugyanis távol maradtam, óvakodván a dávoriától; inkább mára ígérkeztem el. És íme
most kicsinosítottam magam, hogy szép legyek, ha szépfiúhoz megyek. Hanem te,
Arisztodémosz, nem szeretnél hívatlanul is beállítani?
- De mennyire! - felelte Arisztodémosz. - Ahogy parancsolod!
- Gyere velem! - mondta Szókratész. - Hadd csúfoljuk meg a közmondást: Jók is
mennek a jó daliák lakomáira önként, ha már Homérosz nemcsak hogy elcsavarta, de
még ki is gúnyolta ezt. Mert bár Agamemnónt igen vitéz embernek ábrázolta,

2
Menelaoszt meg renyhe dárdavetőnek, mégis, mikor Agamemnón áldozati lakomát
készített, és vendégeket is hívott rá, Homérosz úgy módolta ki, hogy Menelaosz is
odatolta az orrát hívatlanul, ő, a semmirekellő, a derékhez!
Erre így felelt Arisztodémosz: - Bizony most magam is ebbe a csávába kerültem -
nem ahogy te mondod, Szókratész, hanem ahogy Homérosz: mihaszna voltomban
szemtelenkedem be hívatlanul egy bölcs lakomájára. Ha bevezetesz, ám lásd, mivel
mentegetőzöl! Mert én nem vallom be majd, hogy hívatlanul állítok be, hanem azt
mondom, hogy te hívtál magaddal!
- Majd útközben kettesben kiötöljük, mit fogunk mondani - felelte Szókratész. -
Induljunk!
Arisztodémosz azt mesélte, körülbelül ilyesmikről beszélgettek útközben. Szókratész
azonban el-elgondolkozott, és minduntalan hátramaradt, és a rá várakozó
Arisztodémoszt csak biztatta: menjen nyugodtan előre. Mikor aztán Agathón házához
értek, Arisztodémosz a kaput nyitva találta, és amint mondta, csuda bolondság történt
vele. Belépett, s bentről egy szolgafiú toppant elébe, és bevezette oda, ahol a többiek
heverésztek, és már-már nekiláttak a lakomának.
Megpillantván őt Agathón, így szólította meg:
- Épp jókor jössz lakomámra, Arisztodémosz! Ha más miatt jöttél, halaszd el
máskorra. Még tegnap kerestelek, hogy meghívjalak, de sehogy se leltem reád. De
mért nem hoztad magaddal Szókratészt?
- Én?...
Erre hátranézek - mesélte Arisztodémosz -, és sehol se látom Szókratészt. Mire
kinyögtem, hogy vele, Szókratésszel jöttem, és épp ő hívott meg ide a lakomára.
- Helyes, hogy eljöttél - mondta Agathón. - Csak hát hol van ő?
- Az imént még mögöttem jött. Magam is csodálkozom, hova lett.
- Fiú! Keresd meg Szókratészt, és vezesd be ide! - fordult Agathón a szolgafiúhoz. -
Te pedig, Arisztodémosz, telepedj le Erüximakhosz mellé!
És ekkor - mesélte - egy szolgafíú megmosta a lábát, hogy leheveredhessék. A másik
fiú meg jelentette, hogy az a Szókratész visszafordult, és most a szomszédék kapuja
előtt ácsorog, de hiába hívja, nem akar bejönni.
- Szód megfoghatatlan! - mondta Agathón. - Akkor hívd újra, és ne tágíts mellőle.
Ám utóbb e szavát kiigazította: - Mégse! Csak hagyd őt békén! Mert ez a szokása,
közben meg-megáll, ahol épp jólesik neki, és ott ragad. Úgy hiszem, tüstént beállít.
Ne zavarjátok, hagyjátok békén!
- Így legyen! Ha, Arisztodémosz, te is helyesled - tette hozzá Agathón. - Hanem, fiúk,
szolgáljatok föl nekünk, akik itt vagyunk! Tálaljatok föl, amit akartok, mintha senki se
parancsolna nektek, különben se szoktam ezt soha. Tegyetek úgy, mintha engem is
vendégül látnátok a többiekkel együtt, szolgáljatok ki úgy, hogy méltán
dicsérhessünk!

3
Aztán nekiláttak enni - mesélte -, de Szókratész csak nem jött. Agathón többször is
érte küldött, de ő nem zavartatta magát. Végre, mikor már az ebéd közepe táján
tartottak, mégis betoppant; nem is maradt el olyan kiadósan, mint máskor. Agathón,
aki épp a legutolsó helyen egyedül heverészett, így fordult felé:
- Gyere ide, Szókratész! Heveredj mellém, hogy szomszédságodban részem legyen
ama bölcsességben, ami ott a kapu előtt világosult meg benned. Nyilván rábukkantál
valamire, és most birtokolod, különben nem hagytad volna abba a keresést.
Szókratész letelepedett, és így szólt:
- Pompás lenne, Agathón, ha csak annyiban állna a bölcsesség, hogy ha hozzáérvén
egymáshoz, csak úgy átfolynék a teltebből az üresebbe, mint ahogy a víz a
gyapjúfonálon átszivárog a teli kehelyből az üresbe. Ha a bölcsesség is ilyen
természetű volna, bizony fölöttébb nagyra értékelném, hogy itt lehetek melletted,
hiszen, úgy vélem, belőled sok szép bölcsességgel telítődöm. Mert az én
bölcsességem nagyon is satnya és állhatatlan jószág, olyan, mint az álom. A tied
viszont sugárzó és szörnyen viruló, hiszen - noha még ifjú vagy - nagyon is
fölfényeskedett; tegnapelőtt is nyilvánvaló lett háromezer hellén tanú előtt.
- Csufondároskodol, Szókratész! - felelt Agathón. - Ami a bölcsességet illeti, abban
hamarosan párbajt látunk, te meg én, és Dionüszosz lesz a bíránk. Most azonban
egyél!
Szókratész leheveredett! - mesélte Arisztodémosz -, evett, a többiek is, aztán
italáldozatot áldoztak, zengedeztek az istennek, és megtették, amit ilyenkor szokás,
majd nekiláttak az ivásnak. Aztán Pauszaniász kezdett beszélni, valahogy így:
- Barátaim! Most aztán hogyan ihatnánk a legkellemesebben? Magam, bevallom, ami
igaz, az igaz, igen kókadozom még a tegnapi ivászat nyomán, és bizony kíméletre
szorulok. Gondolom, így vagytok ti is, legalábbis akik tegnap itt voltatok. Süssétek ki,
mint ihatnánk a legkellemesebben!
Erre Arisztophanész így felelt:
- Ugyancsak szívemből szóltál, Pauszaniász, hogy mindenképpen pihenőt kell
tartanunk az ivásban, mert bizony tegnap magam is eláztam.
Hallván ezt Erüximakhosz, Akúmenosz fia, így szólt:
- Bölcs beszéd! Csak arra lennék kíváncsi, hogy s mint szolgál Agathón közérzete.
- Nem túl jól - felelte az. - Magam is maródi vagyok.
- No, ez kapóra jön nekünk - vélte Erüximakhosz -, gondolok az olyanokra, mint
Arisztodémosz, Phaidrosz és jómagam, ha most az egyszer még ti is, a legkülönb ivók
is lehervadtatok. Mert rajtunk mindig kifog az ital. Szókratész az kivétel: ő egyaránt
bírja az ivást is, meg a nemivást is; neki egykutya, mit csinálunk. Minthogy úgy
sejtem, a jelenlevők közül most senki se lelkesedik a borért, talán senki sem orrol meg
rám, ha kimondom az igazat, hányadán is állunk a részegséggel. Gyógyító munkám
folyamán eléggé meggyőződhettem róla, hogy árt az embernek a mámor, és önként
semmiképp sem akarok többet inni a kelleténél, még kevésbé rábeszélni olyant, aki
másnapos voltában darvadozik.

4
- Helyes! - vette át a szót a mürrhinúszi Phaidrosz. - Én mindig hallgatok rád,
különösen orvosi dolgokban; most azonban a többiek is hallgassanak rád, ha jót
akarnak maguknak.
Ezt hallván, mind megegyeztek, hogy a jelen összejövetelen mellőzik a mámort, és ki-
ki csak annyit iszik, amennyi jólesik.
- Miután megegyeztünk - folytatta Erüximakhosz -, hogy ki-ki annyit iszik, amennyi
jólesik neki, nincs iváskényszer; tanácsolom, hogy az épp betoppanó fuvoláslányt
bocsássuk el: játsszék magának, vagy, ha kedve tartja, bent az asszonyoknak. Mi
pedig ma beszédekkel múlatjuk az időt. És hogy milyen beszédekkel, erre tennék, ha
akarjátok, egy javaslatot.
Mindenki biztatta és unszolta: adja elő javaslatát.
- Nos hát - folytatta Erüximakhosz -, beszédemet ugyanazzal kezdem, mint Euripidész
Melanippéje: "A beszéd, amit most elmondani szeretnék, nem az enyém, hanem
Phaidroszé." Bosszankodva szokta ugyanis mondani: "Nem szomorú, Erüximakhosz,
hogy költők himnuszokat és magasztaló énekeket szereznek valamennyi istennek,
Erószról azonban, e nagy és fenséges istenről egy költő sem zengett dicsőítő éneket?
És ha a derék szofistákat veszed számba, mit látsz? Héraklészre és a többiekre buzgón
írtak magasztaló szózatokat prózában is, például a kiváló Prodikosz - s ezen nincs
semmi csodálnivaló. Ám a minap kezembe akadt egyik bölcs könyve, amelyben a só
dicsőíttetik hasznos-áldásos voltáért, és még mennyi más ilyesmi magasztalására
bukkanhatsz manapság! Míg az ilyesmikre annyi buzgalmat fecsérelnek, Erószt mind
e mai napig senki emberfia nem magasztalta méltóképpen. Nem gyalázat: ekkora
istent így elhanyagolni?!" - Szerintem ebben igaza van Phaidrosznak. Ezért most
Erósznak szeretnék ajándékot nyújtani, és kedvét keresni, különben is úgy érzem,
pillanatnyilag mi sem méltóbb, mint hogy mi, az itt jelenlevők, épp Erószt dicsőítsük.
Ha ti is így vélekedtek, úgy már megvan a témánk, amivel kiadósan elszórakozhatunk.
Gondolom, jobb felé haladva, sorra mindegyikünk elmondana egy Erószt magasztaló
beszédet, olyan szépet, amilyet csak tud. Phaidrosz kezdené, mert ő ül az első helyen,
meg aztán ő volt az ötlet értelmi szerzője.
- Senki sem szavaz ellened! - szólalt meg Szókratész. - Magam sem tagadhatom:
máshoz se konyítok, csak Erósz dolgaihoz, de Agathón, Pauszaniász, sőt még
Arisztophanész sem, aki szüntelenül csak Dionüszosszal és Aphroditével bíbelődik, és
más sem, akiket itt látok. Bár mi, az utolsó helyeken ülők, hátrányban vagyunk, mégis
megelégszünk azzal, ha az előttünk ülők pompásan, szépen szerepelnek. Nos,
Phaidrosz, szerencse föl! Kezdd el Erósz magasztalását!
Ezt a többiek is helyeselték, és ugyanazt követelték, amit Szókratész. Mindenkinek
minden egyes szavára Arisztodémosz már nem emlékezett, és én is elfelejtettem
egyet-mást az ő beszámolójából. Ám ama beszédeket, amelyeket különösen
emlékezetre méltónak éreztem, most sorra előadom.
Mint említettem, Arisztodémosz szerint elsőnek Phaidrosz szónokolt. Azzal kezdte:
- Erósz nagy isten, emberek, istenek szemében méltán csodálatos sok mindenért, de
nem utolsósorban származása miatt. Hiszen a legősibb istenek közül való, már csak
azért is tisztelendő. Ennek bizonyítéka: Erósznak nincsenek szülei, s hogy volnának,
azt nem is állítják költők, se prózaírók. Hésziodosz például azt mondja: először

5
keletkezett az összevisszaság, rögtön utána - a tágmellű Föld, mindennek örök
maradandó - széke, s Erósz. Hésziodosszal egyetért Akúszilaosz is, hogy az Őselegy
után ez a kettő keletkezett: a Föld és Erósz. Parmenidész pedig így mondja el a
Minden keletkezését: Minden istennép közül elsőnek formálta Erószt ő. Így mindenki
egyetért abban, hogy az egyik legősibb isten Erósz. Ha pedig a legöregebb, úgy
számunkra a legfőbb áldás szerzője. Meg sem tudnám mondani, mi nagyobb áldás egy
serdülőnek, mint ha minél előbb derék szeretőre lel, s a szeretőnek, ha kedvesére talál.
Mert akik szépen szeretnének élni, azokat kell hogy vezesse valami az életben, s ezt
nem plántálja beléjük sem rokonság, sem tekintély, sem gazdagság, sem semmi más,
csak a szerelem. Mi ez a valami? Ilyesmikre gondolok, mint a gyalázattól való írtózat
és a szépség utáni vágy. Mert ezek híján sem állam, sem egyén nem vihet véghez
nagy és szép műveket. Állítom ugyanis, ha a szerelmest rajtakapják, hogy valami
undokságot tesz, vagy gyávaságból megtorlatlanul eltűr - nem gyötri annyira, ha az
apja látta, vagy a cimborája, vagy bárki más, mint ha a kedvese látta. És ugyanezt
tapasztaljuk a szeretett fiúcska részéről is: főleg a szeretője előtt röstelli magát, ha
valami rútságon érik. Ha megvalósíthatnánk, hogy egy állam vagy sereg csupa
szeretőkből állna, el se képzelhetnénk tökéletesebb önkormányzatot, vagy minden
undokságtól tartózkodást és egymással vetélkedést. És az ilyenek a harcban, akármily
kevesen is legyenek, kereken kimondva mindenkin győzedelmeskednek. Mert ha egy
szerelmes férfi netán megfutamodnék a sorból, és eldobná a fegyverét - ennek legyen
tanúja bárki más, csak ne a kedvese, mert ezt nem szenvedhetné el, inkább a halál!
Nem akad olyan gyáva fickó, kibe még Erósz se plántálna bátorságot, hogy a
veszélyben ne hagyja cserben a kedvesét, de mentse meg! - és így Erósz révén
versenyre kél a gyáva a természettől legbajnokabbal is. Amiről Homérosz beszél,
hogy isten nagy elszánást lehel egyes hősökbe, ugyanezt a szerelmeseknél Erósz
műveli. Egyedül a szerelmesek képesek meghalni egymásért, s nemcsak a férfiak, de
még a nők is. Ékes bizonysága ennek minden hellén szemében Alkésztisz, Peliász
leánya, mert egyedül csak ő volt hajlandó meghalni uráért, noha annak még élt apja,
anyja is. Őket Alkésztisz annyira fölülmúlta szerelme ragaszkodásával, hogy
nyilvánvaló lett: ők tűntek föl fiúk számára idegennek, és csak név szerint rokonnak.
És Alkésztisz e tettét oly szépnek érezték nemcsak az emberek, de még az istenek is,
hogy olyasmivel jutalmazták, amit a legnagyszerűbb tettekért is csak néhánynak adtak
meg: a feltámadást; Alkésztisz lelkét visszabocsátották a Felvilágba, csodálván
cselekedetét. Ennyire megbecsülik az istenek a szerelem csiholta elszántságot! Bezzeg
Orpheuszt, Oiagrosz fiát üres kézzel küldték vissza az Alvilágból, minek előtte, akiért
jött: hitvesének csak a kísértetét mutatták meg néki, őt magát nem adták vissza, mert
gyáva puhánynak ítélték Orpheuszt, hogy dalnok létére nem mert szerelméért
meghalni, mint Alkésztisz, hanem inkább kimesterkedte, miképp settenkedhetnék le
élve az Alvilágba. Ezért aztán megbosszulták az istenek, és kimódolták, hogy nők
kezétől szálljon rá a halál. Bezzeg Akhillészt, Thétisz fiát tisztelték, és a boldogok
szigetére küldték, mert miután megtudta anyjától: ha megöli Hektórt, maga is meghal,
ha viszont nem öli meg, hazatér és otthon aggastyánként hunyhat el - vakmerően azt
választotta: szeretőjéért, Patrokloszért bajt vív, és érte bosszút áll, nemcsak hogy
meghal érette, hanem rögtön követi őt a halálba. Ezen való ámulatukban az istenek
kivételesen megdicsőítették, mivel szeretőjét mindennél többre becsülte. Szamárságot
fecseg Aiszkhülosz, mikor azt állítja: Patroklosz volt Akhillész kedvese, holott az
utóbbi nemcsak Patroklosznál volt sokkal szebb, hanem valamennyi hősnél, álla még
nem is pihédzett, sőt Patroklosznál sokkal fiatalabb volt Homérosz szerint. Jóllehet az
istenek a legtöbbre tartják ezt az erényt, ti. a szerelmet, mégis még jobban csodálják,
élvezik és jutalmazzák, ha a szeretett lény jobban ragaszkodik a szeretőjéhez, mint ez

6
a kedveséhez. Istenibb a szerető, mint a kedvenc, mert az isten benne lakozik. Ezért
Alkétisznél is jobban tisztelték Akhillészt, és elküldték a boldogok szigetére. Ezért
mondom én is, hogy Erósz a legnagyszerűbb isten, és elsőként segíti az embereket az
erényre, a földi és halál utáni boldogságra.
Körülbelül ezeket mondta Phaidrosz, Arisztodémosz szerint. Utána még néhányan
szóltak, akikre már nem emlékezett, így beszédüket mellőzve, a Pauszaoiászéra tért,
aki ezt mondta:
- Szerintem helytelenül tűzték ki feladatunkul, Phaidrosz, hogy csak magasztaljuk
Erószt. Szép volna ez, ha csak egyetlen Erósz volna. De nemcsak egy van. Ha pedig
nemcsak egy van, helyesebb volna előbb meghatároznunk, melyiket magasztaljuk. Ezt
szeretném tisztázni először is, hogy melyik Erósz magasztalandó, s aztán istenhez
méltóan magasztalni. Mindnyájan tudjuk, hogy ha nincs Erósz, Aphrodité sincs. Ha
egy Aphrodité volna, Erósz is csak egy volna. Minthogy azonban két Aphrodité van,
szükségképpen Erósz is kettő. Hogyisne volna két istennő? Az egyik, az ősibb,
Uranosz anyanemszülte leánya, akit mi "az éginek" tisztelünk; a másik Zeusz és
Dioné leánya, akit "közönségesnek" hívunk. Azt az Erószt is, aki ez utóbbinak a
fullajtárja, "közönségesnek" nevezzük, a másik Erószt pedig "éginek". Dicsőíteni
minden istent kell. De hadd mondjam el, melyiknek mi dukál. Minden
cselekedetünkkel így vagyunk: önmagában nem szép és nem rút egyik sem. Amit mi
most itt művelünk: iszunk, dalolunk, társalgunk - mindez önmagában szemernyit se
szép, hanem csak aszerint, hogy miképpen csináljuk. Ha szépen és helyesen csináljuk,
szép lesz a cselekvés; ha nem helyesen, rút. Így vagyunk a szerelemmel is. Nem
minden Erósz szép és magasztalásra méltó, hanem csak az, amely szép szerelemre
ösztökél bennünket. A közönséges Aphrodité-csiholta szerelem is, igazat megvallva,
közönséges, szeretkezik, ahol épp alkalma szottyan, és ezt kedveli az alja nép. Ezek
nőket éppúgy szeretnek, mint fiúkat, és csak a testre szomjaznak, nem a lélekre, és a
lehető legesztelenebbül csak a kielégülésre sandítanak, bánják is, hogy szépen vagy
undokul, így hát azt teszik, ami épp adódik: szépet, csúnyát, vegyest. Ez az Erósz attól
az Aphroditétől ered, aki a másiknál sokkal ifjabb, aki asszonytól is, embertől is
származik. A másik Erószban, az égi Aphrodité segédjében nincs szemernyi nőiség,
csak férfiösztön. Ez a feddhetetlen, ősi istennő Erósza, egyben a fiúcskák Erósza.
Tehát ennek az Erósznak hódolói csak férfiak iránt lobbannak szerelemre, akik
természettől erősebbek és fejlettebb értelműek. Sőt még a fiúszeretők közt is meg
lehet különböztetni az ilyen igazi szeretőket a közönségesektől. Csak serdült fiúkat
kedvelnek, akiknek már nyiladozik az értelmük, és már pihédzik az álluk. Akik így
esnek szerelembe, úgy vélem, készek, hogy egy életen át együtt éljenek és
közösködjenek kedvesükkel, nem szedik rá a még butácska állapotjában elszeretett
serdületlen fiút, nem figurázzák ki, nem hagyják faképnél újabb kedvenc miatt.
Bizony nem ártana törvény, miszerint tilos serdületlent szeretni, nehogy vaktába oly
sok buzgalom pocsékoltassék. Serdületlen fiúknál ugyanis még bizonytalan, mivé
fejlődnek testileg, lelkileg az erény vagy a bűn irányába. Tisztességes férfiak ezt a
törvényt önként vállalják magukra, ám a köznépből való szeretőket kényszeríteni kéne
rá, ahogy arra is kényszerítjük őket, már amennyire tudjuk, hogy ne szeretkezzenek
szabad asszonyokkal. Ezek a közönségesek keverték gyalázatos hírbe a fiúszerelmet,
úgyhogy egyesek már-már arra a kijelentésre vetemednek: egyáltalán bűn engedni a
szerető vonzalmának. Ám ezt csak a közönségesekre tekintettel mondják, látván
ízetlen tolakodásukat, erőszakosságukat. Mert egyáltalán semmi cselekedet nem
gáncsolható jogosan, ha azt az ember rendesen és szépen viszi végbe. A szerelem
dolgában egyes államokban igen könnyen áttekinthető szokás járja. Nálunk és a

7
lakedaimóniaknál bonyolult. Az éliszieknél és a boiótiaiaknál, akik nem jártasak a
szónoklásban, egyszerűen az van kimondva: helyes, szép engedni a szerető
ostromának, és senki, se fiatal, se öreg, nem mondja ezt csúnyának. Gondolom, azért
van ez így, hogy ne kelljen sokat bíbelődniük a beszéddel, a fiúcskák kegyeinek
megnyerésével, nem értvén a szónoktudományhoz. Ióniában és sok helyütt másutt,
ahol barbár iga alatt élnek, a szeretőnek kedvezést kereken rútnak ítélik. A barbárok
zsarnokrendszerük miatt vetik meg, csakúgy, mint a filozófiát és a testgyakorlást.
Uralkodóiknak - úgy vélem - nem érdekük, hogy alattvalóik nemes, magas-röptű
eszmevilágban éljenek, sem hogy életre-halálra barátkozzanak, szövetkezzenek,
milyeneket mindennél jobban fölvirágoztat a szerelem. Saját bőrükön tanulhatták meg
ezt a mi zsarnokaink is: Arisztogeitón szerelme és Harmodiosz ragaszkodása,
szilárddá kovácsolódván, megdöntötte uralmukat. Szóval ahol rútnak vélik a
szeretőnek kedvezést, ott ez a szokás megalkotóinak hitványságából fakad: az
uralkodók hatalmi vágyából és alattvalóik gyávaságából. Ahol meg csak úgy
egyszerűen szépnek ítélik, ez meg az illetők lelki tohonyaságára vall. Itt, nálunk,
sokkal különb szokás járja, csak, mint mondtam, elég bonyolult. Ha most az ember
meggondolja: azt tartják, szebb nyíltan szeretni, mint suttyomban, ha ez a szeretet a
legnemesebbekre és legkíválóbbakra irányul, még ha csúnyábbak is másoknál - s
hogy csodálatosképpen mindenki csak bátorítja, bujtogatja a szeretőt, mintha tette
egyáltalán nem is volna szégyen, sőt a kedves meghódítása szinte szépnek számít,
elszalasztása csúfságnak, és a közvélemény - ha hódítási kísérletről van szó - sok
mindent elnéz a szeretőnek, sok hírhedt furcsa kalandot, és még dicsőítik is, amiért
meg merte tenni. De ha más - nem szerelmes - vetemednék ilyesmire, vagy valami
más indokból: akkor a legkeményebb ítélet érné; például, ha valaki csak azért, hogy
pénzt kapjon, vagy hivatalhoz, egyéb hatalomhoz jusson, akarná megtenni, amit a
szerető tesz a kedvesért - alázatoskodva, térdre esve rimánkodni, esküdözni, lefeküdni
a kapu elé, önként oly megalázó szolgálatokat tenni, milyeneket egyetlen rabszolga se
vállalna -, akkor barátai, ellenségei útját szegnék benne: ne tegye! miközben ezek
hízelgőnek, szolgalelkűnek szapulnák, azok meg korholnák, és röstelkednének miatta.
Ám ha mindezt a szerelmes teszi, jóindulattal elnézik, sőt a közvélemény nemhogy
gáncsolná, de még engedelmet is ád neki rá, mintha valami gyönyörűséges dolgot
művelne. És a legmeglepőbb: sokak szerint a szeretőnek az istenek még az
esküszegést is elnézik; azt tartják: a szerelmes esküje nem eskü. Eszerint, a mi
szokásunk szellemében, istenek és emberek a szeretők minden szabadosságán szemet
hunynak. Mindebből azt hihetne az ember, hogy ebben a városban gyönyörűséges
dicsőségnek tartják a szeretők ostromát és a szeretett lény önátadását. Ám ha azt
nézzük, hogy a csábításnak kitett fiúcskák mellé apjuk nevelőt fogad, és lelkére köti:
ne tűrje, hogy a fiú szeretőjével szót váltson, és kortársai, pajtásai is gáncsolják-
gúnyolják a fiút, ha látják, hogy ilyesmiben sántikál, és e gyalázkodókat a vének sem
intik le, és nem szidják meg, hogy helytelenül szóltak - szóval ha ezt nézzük, azt
hihetnők, hogy nálunk a köztudat a szerelmet a legnagyobb gyalázatnak ítéli. Az
igazság, úgy vélem, a következő. Mint kezdetben is mondtam, nem állíthatjuk
egyértelműen, hogy egy tett önmagában véve szép vagy rút; mert ha szépen csinálják,
szép, ha csúnyán; rút. Rút akkor, ha valaki egy csirkefogónak adja oda magát, undok
módon; szép akkor, ha tisztességes embernek, illően, szépen. Hitvány az a köznépfia-
szerető, aki inkább a testre és nem a lélekre sóvárog. Az ilyen nem marad hű egyhez,
mivel szerelme tárgya sem maradandó; a test elvirágzásával - mert csak a testet
szerette - faképnél hagyja kedvesét, elröppen, meghazudtolva sok ígéretét,
fogadkozását. A nemes lelkület szerelmese viszont egész életére hűséges marad
egyhez, mivel maradandó lénnyel olvadt össze. És az ilyeneket akarja a mi

8
köztudatunk szépen, alaposan próbára tenni, és ezeknek kedvezni, amazoktól
óvakodni. Ezért buzdítja a szeretőt szerelme üldözésére, a kedvest pedig menekülésre,
hogy az így támadt küzdelemben próbára tegye mindkettőt: mifajta a szerető, és
mifajta a kedves. Ezért megveti a kedvest, ha túl gyorsan megadja magát - szükség
van bizonyos időre, hiszen az idő a legkülönb próbaköve mindennek, aztán meg az is
gyalázatnak számít, ha valaki tenger pénztől vagy hivatali hatalmasságtól csábul el,
vagy ha erőszakra megszeppen, és nem áll ellent, vagy ha vagyon és hatalom
kenyerezi le. Mert semmi ilyesmi nem látszik biztosnak, hacsaknem az, hogy ebből
sohase sarjadhat igazi barátság. A nálunk uralkodó szokás egy utat hagy nyitva,
miképpen hódolhat be szépen szeretőjének a kedves. Amiképpen a szerető önként,
bárminő szolgálattal udvarolhat kedvesének, ez nem minősül hízelgésnek,
szégyennek, azonképpen a kedves számára is csak egyetlen önkéntes szolgálat marad
szabad, amiért nem érheti gáncs, és ez az erény szolgálata. Bevett szokás nálunk, hogy
nem tartjuk gyalázatnak; sem hízelgésnek azt a szolgálatot, ha valaki átadja magát a
másiknak, mert azt hiszi: annak révén jobbá nemesülhet akár bölcsességben, akár
más-más erényben. Egyesítenünk kell ezt a kétféle szokás-elvet: azt ti. ami a
fiúszerelemre vonatkozik, és azt, ami a filozófiára, az erényre, ha azt akarjuk, hogy
szépnek minősüljön a fiúcska önátadása. Ha egy révbe jut szerető és szeretett,
mindegyik eleget téve a maga elvének, az előbbi annak, hogy a behódoló kedvesnek
szolgálatára van minden igazságos szolgálatban, az utóbbi, hogy az őt bölccsé és jóvá
formálónak méltán mindenben engedelmeskedik, és így az képessé lesz védencét
belátásra és más erényekre kalauzolni, ez pedig iparkodik képzettségre és más
bölcsességre jutni, és ha ezúton a két alapelv egybevág, akkor mondhatjuk, hogy szép,
ha a szeretett lény enged a szerető ostromának, másként soha! Ez esetben még a
megcsalatás sem csúfság, minden más esetben az, akár csalódik az illető, akár nem.
Ha ugyanis valaki, pénzre sandítva, enged a gazdag szerető ostromának és
megcsalatkozik: elesik a pénztől, mert közben kisült, hogy szeretője szegény flótás -
ez bizony szégyen-gyalázat. Mert az ilyen leleplezte magát, hogy pénzért bármire
kapható, és ez bizony nem szép. Ám ha valaki odaadja magát egy vélt tisztességes
embernek abban a reményben, hogy e barátság révén jobbá nemesül, ám csalatkozik,
mivel kiderül, hogy az illető csirkefogó, és nincsenek is erényei - ez a csalódás
mégiscsak szép, mert a hoppon maradt a maga részéről bebizonyította, hogy az
erényért, a megnemesedésért minden kockázatra kész, és ez ismét mindennél szebb
dolog. Így hát mindenképpen szép erényszerzés végett engedni a szerető ostromának.
Íme, ilyen az égi istennő Erósza - égi szerelem: óriási érték államnak, magányosnak
egyaránt, hiszen az erényért a szeretőt, kedvest a legnagyobb erőfeszítésre ösztökéli.
A többiek persze a közönséges Aphrodité alattvalói. Ó, Phaidrosz, ezeket tehetem
hozzá, csak úgy rögtönözve, Erósz-dícséretedhez.
Pauzát vőn Pauszaniász; a bölcsek tanítanak így azonos hangzású szavakkal játszani.
Most Arisztophanész következett szólásra. Ám éppen most - túltöltekezettségből vagy
más ok miatt-e? - csuklás jött rá, és képtelen volt beszélni. Csak ennyit nyögött a
következő helyen ülő Erüximakhosznak:
- Erüximakhosz, a te dolgod, hogy most vagy végét szakaszd csuklásomnak, vagy
beszélj helyettem, míg a csuklást abba nem hagyom.
- Mindkettőt megteszem - felelte Erüximakhosz. - Beszélek helyetted, s te pedig, ha
abbahagytad a csuklást, énhelyettem. Talán már beszédem alatt megszűnik, ha
visszatartod a lélegzetedet, ha így nem, akkor gargarizálj vízzel. Ha olyan makacs,

9
hogy még erre se múlik el, csiklandozd az orrodat és tüsszentsél. Ha egyszer-kétszer
így tessz, menten megszűnik, ha mégoly makacs is.
- Máris így teszek - felelt Arisztophanész. - Te csak beszélj!
Erre így szólt Erüximakhosz:
- Úgy érzem, magamnak kell megkísérelnem Pauszaniász szépen elindított, de kellően
be nem fejezett beszédének berekesztését. Helyeslem a megállapítását, hogy két Erósz
van. Ám a mi mesterségünkből, az orvostudományból látom, hogy e kettő nemcsak az
emberi lélekben óhajtozik a szépségre, hanem másokban is. Így az állatok testében, a
növényekben, úgyszólván minden létezőben. Nagy és csodálatos ez az isten, és
uralma mindenre kiterjed, mind az ember, mind az istenek dolgaira. Beszédemben a
gyógyászatból indulnék ki, hogy tisztelkedjek mesterségem előtt. Erósz e kettőssége
megvan testünk természetében is. A test egészséges és beteg volta - ebben mindenki
egyetért - eltérő, nem hasonló. A nem hasonló a nem hasonló után sóvárog, és azt
szereti. Más Erósz uralkodik az egészséges lényben és más a betegben. Márpedig,
mint az imént Pauszaniász is mondta: szép engedni a rendes emberek ostromának,
viszont annál rútabb a zabolátlanokénak. Így van a testtel is: ami benne jó és
egészséges, annak szép és helyénvaló eleget tenni, és épp ez az, amit
orvostudománynak hívunk; ám ami benne rossz és egészségtelen, azt kielégíteni bűn,
és tilos annak, aki orvosnak tartja magát. Lényegében az orvoslás nem egyéb, mint a
test telítődésében és ürülésében rejlő vonzalmak ismerete, és az a legkülönb orvos, aki
e téren kiismeri magát: melyik a szép Erósz, és melyik a rút. Ám aki arra is képes,
hogy a helytelen Erósz helyébe a helyeset plántálja, és ahol nincs Erósz, ott
támasszon, és ahol van, onnan kiveszítse - ez volna aztán nagyszerű Teremtő! Értenie
kell, mint barátkoztassa össze a testben lakozó legellenségesebb erőket, mint
szerelmesítse egymásba. A legellenségesebbek: a végletek; hideg, meleg; keserű,
édes; száraz, nedves. Elődünk, Aszklépiosz, ugyancsak értett hozzá, hogy ezekbe a
végletekbe Erószt, jóakaratot plántáljon, s ezzel, mint az itteni költők mondják; és
magam is aláírom: megalapította a tudományunkat. A orvostudományt, mint
mondtam, teljesen ez az isten vezérli, csakúgy, mint a testgyakorlást és a
földművelést. És ugyanő a zene alapelve is - ez világos mindenki előtt, aki egy kicsit
is foglalkozott vele... talán ezt akarja mondani Hérakleitosz, - bár a kifejezései nem
éppen szerencsések. Azt állítja: az egység ellentétekből (széthúzásból) áll össze, mint
a lant vagy az íj összhangja. Nagy értelmetlenség azt állítani, hogy az előbb
egymással tusakvó ellentétekből - a magas és mély hangokból - támadt utóbb, a zene
művészete révén, ezek összhangja. Az összhang: az összecsendülés, az
összecsendülés pedig valami megegyezés. Megegyezés széthúzó elemekből -
mindaddig, amíg azok fenekednek egymással -, tiszta képtelenség! Széttartó
ellentétek, míg nem egyeznek egymással, nem csendülhetnek össze. A ritmus is így
jön létre a gyors és lassú ütemből, hogy ti. a korábbi széthúzó ellentétpár utólag
megegyezik. Az összetartást itt a zene, ott az orvostudomány támasztja - mindkettő
Erószt, egyetértést fakaszt. Így hát a zene: a ritmus és összhang vonzalmainak
tudománya. Az összhang és ritmus rendszerében könnyen fölismerhetők a szerelem
tényei, és itt nincs kétféle Erósz. Ám ha arra kerül sor, hogy emberek számára
fölhasználják a ritmust, és összhangot, akár önálló alkotásként, amit dalköltészetnek
hívnak, akár úgy, hogy a már kész dalokat és ütemeket helyesen alkalmazzák, és ezt
hívják nevelésnek - mindez bizony nehéz művelet, és jó szakembert kíván. Hiszen itt
ismét ugyanaz a gondolat bukkan föl, miszerint a rendes emberek vonzalmának
engedni kell, hogy aztán azok is erényessé váljanak, akik még nem erényesek, és a

10
tisztességesek szerelmét kincsként kell őrizni, s épp ez a szép, az égi múzsától
származó szerelem, a másik fajta szerelem, a közönséges Polümniától ered, és igen
csínján bánjék vele az ember, hogy ugyan a kéjt leszüretelje általa, mégse gabalyodjék
féktelenségbe, amiképpen a mi mesterségünk révén is csak óvatosan élhetünk a
szakácsművészet ínyencségeivel úgy, hogy élvezetét megússzuk betegség nélkül. A
zenében, az orvoslásban és minden más emberi és isteni tudományban lehetőleg
ügyelnünk kell a két Erószra, hiszen mindkettő jelen van. Az évszakok változásaiban
is jelen van mindkettő. Ha ugyanis az általam említett meleg és hideg, száraz és
nedves közeg egymással a rendes Erósz révén kerül össze, és józan összhangba
keveredik, akkor bő tenyészet és egészség virrad az emberre, állatra, növényre, és
semmi se vall kárt. Ha azonban az évszakokban a bűn és zavar Erósza jut uralomra,
majd mindent megront és tönkretesz. Ebből támadnak a járványok, és más mindenféle
állati és növényi betegség, zúzmara, jégverés, gabona-rozsda az ilyen szeretők
kölcsönös önzéséből, szertelenségeiből sarjad. Ezek tudománya a csillagászat, amely
az évszakok forgásait fürkészi. Aztán ide számít az áldozás, a jövendölés, vagyis
istenek és emberek minden érintkezése, mindez mással se szorgoskodik, mint a
szerelem fenntartásával és orvoslásával. Mindenfajta istentelenség akkor burjánzik el,
ha valaki nem a rendes Erósznak hódol, nem tiszteli, nem az ő uralmát egyengeti az
élő és elhunyt szülőkkel, az istenekkel kapcsolatban, hanem a másikét. Hiszen épp ez
a jóstudomány hivatása: e szerelmek kivizsgálása és orvoslása. Így a jövendölés: az
istenek és emberek közti barátság megteremtője, értője lévén ama vágynak, amely az
emberekbe istenfélelmet olt. Ilyen sokféle, óriás, jobban mondva abszolút hatalma van
általában Erósznak, ám az az Erósz, aki jó ügyben mértékletességgel és
igazságossággal teljesül ki mind nálunk, mind az isteneknél, ez az Erósz a végső
legnagyobb hatalom; szerzője minden boldogságunknak, és annak, hogy közösségben,
barátságban élhetünk egymással és a nálunk különb istenekkel. Erósz magasztalásából
akaratlanul talán sok mindent nem említettem. Ha valamiről megfeledkeztem, annak
pótlása, Arisztophanész, most már rád marad. Ám ha valahogy másképp kívánod
dicsérni az istent, dicsérd, ahogy tetszik, persze ha már nem csuklasz.
- Már nem - mondta Arisztophanész. - De csak akkor állt el, mikor a tüsszögéshez
folyamodtam. Ugyancsak csodálkozom, hogy a testünkben uralkodó ékes rend ilyen
zenebonára és csiklandozásra kívánkozik, mint a tüszkölés. Mert csuklásom rögtön
megszűnt, ahogy a tüszkölést alkalmaztam.
- Édes Arisztophanész! - vágott vissza Erüximakhosz. - Vigyázz, mit művelsz!
Gunyoroskodol a beszéded előtt, és engem arra ösztökélsz, hogy szavaidat lessem,
nem kottyantasz-e ki valami kacagnivalót.
- Igazad van - nevetett Arisztophanész. - Nem szóltam semmit. Hát csak ne lesd
szavaimat, máris azon emésztődöm, hogy amit mondani szeretnék, avval nem
kottyantok ki... ó, nem valami kacagnivalót, hisz az nem volna baj, sőt múzsám
szellemében éppen előny, hanem... valami nevetségeset.
- Ha már ellőtted a nyilad, Arisztophanész, azt hiszed, megúszod? Vigyázz hát, és úgy
beszélj, hogy aztán számon veszem tőled! Azért, ha épp úgy tetszik nekem, lehet,
hogy megkegyelmezek.
- Bizony, Erüximakhosz - kezdte Arisztophanész -, én egészen másképp szeretnék
szólani, mint te és Pauszaniász. Úgy vélem, az embereknek sejtelmük sincs Erósz
hatalmáról, mert ha sejtenék, a legpompásabb szentélyeket, oltárokat építenék neki, és

11
a legkülönb áldozatokat mutatnák be, nem úgy, mint most, hogy fütyülnek rá, holott a
legnagyobb tisztelet dukálna neki. Mert ő a legemberszeretőbb isten, az ember
legfőbb gyámola és nyavalyáinak orvosa, melyekből ha kigyógyulhatna, az volna az
emberfaj legfőbb boldogsága. Megpróbálom az ő hatalmát ecsetelni néktek, ti meg
majd világosítsatok föl másokat. De először is meg kell értenetek, minő az ember
természete, és mi minden baj érte. Egykori természetünk ugyanis egész más volt, mint
ez a mostani. Először is az ember akkor háromnemű volt, nem mint most, kettő: hím
és nő, hanem harmadikul még e kettő elegye is, amely ma már kiveszett, csak a neve
maradt fönn. Ez volt ti. a "hímnő", alakja és neve a kettőnek: férfinak és nőnek
összetétele. Most már kiveszett, neve is csak csúfnévként maradt fönn. Mindhárom
fajta ember gömb alakú volt, háta és oldala körkörös. Négy keze volt, combja
ugyanannyi, mint keze; gömbölyű nyakán két arca, egymáshoz teljesen hasonlóak, és
a két szemközt néző orcának egyetlen kobakja. Négy fülük volt, szeméremtestük
kettő, és így tovább minden más micsodájuk - ahogy mindebből ki-ki elképzelheti.
Fölegyenesedve jártak, úgy, mint most, s bármely irányban mozogtak. Ám ha
száguldani akartak: mint a cigánykereket hányók, akik kezükön-lábukon buckóznak -
körbe a nyolc végtagjukra nehezkedve gurultak. Azért volt három fajtájuk, mert a
Naptól származtak a férfiak, a Földből a nők, és a Holdtól azok, akiknek részük volt
mindkettőből. Gömbölyűek voltak maguk is, a járásuk is, hiszen szüleikre
hasonlítottak. Erejük, hatalmuk iszonyatos volt, ádáz felfuvalkodásban feszengtek, az
istenekre is kezet emeltek, hiszen amit Homérosz Ótoszról és Ephialtészről mesél, az
róluk szól, hogy ti. megostromolták az Eget, az istenek leigázására. Ekkor Zeusz és a
többi istenek tanácsot tartottak, mit kezdjenek velük, de nem sütöttek ki semmit, nem
volt tanácsos ugyanis megölni őket, ahogy a gigászokat mennykövekkel kalapálták el,
hiszen akkor az emberektől kapott minden áldozatnak és tiszteletajándéknak
befellegzenék - viszont azt se tűrhetik, hogy tovább így betyárkodjanak. Végre Zeusz
nagy nehezen kibökte: "Azt hiszem, kisütöttem, mint maradjanak fönn mégis az
emberek, úgyhogy azért véget is vessünk féktelenségüknek, meggyöngítvén őket.
Nohát, egyenként kettényesem őket, és így gyöngébbek lesznek, s ugyanakkor
nagyobb számuk révén még hasznosabbak. És majd, fölegyenesedve, két lábon
járnak. Ha aztán ismét betyárkodni méltóztatnak, és megint nem nyughatnak, akkor
újra kettészelem őket, aztán egy lábon szökdécselhetnek." Erre kettévágta őket, mint a
gyümölcsöt szokás, ha meg akarják aszalni, vagy ahogy a főtt tojást vágják el
hajszállal. Kettényesvén mindegyiket, megparancsolta Apollónnak, hogy fordítsa meg
a fejüket, s fele-nyakukat a vágás felé, hadd szúrja az folyton a szemüket, hogy
tanuljanak tisztességet - a sebet meg hegessze be. Apollón erre eltekerte az ember
arcát, bőrét mindenfelől odahúzkodta, amit ma hasnak nevezünk, és ahogy a
pénzeszacskót összefogják, összemarkolta egyetlen szájjá, és a has kellős közepén
bekötötte - ezt hívják köldöknek. A többi sok-sok ráncot, szétsimította, és kiképezte a
mellkast, lévén olyan szerszáma hozzá, mint a cipészeknek van, amivel a sámfán
elsimítják a bőr ráncait, és csak néhány redőt hagyott meg a has- és köldöktájon,
hajdani állapotukra való emlékeztetőül. Miután az emberi természet így
kettéhasíttatott, ki-ki sóvárgott a másik fele után: egymást átkarolták, és úgy tartották
átölelve, mert csak egyesülni áhítoztak, és inkább meghaltak az éhségtől és
tétlenségtől, mert egymás nélkül semmit sem akartak csinálni. És amikor az egyik fél
meghalt, és megözvegyült a másik, az élve maradt egy másik magános felet keresett,
és azzal fonódott össze, akár ha egy teljes nőnek félbemetszett felére lelt, mai
értelemben vett nőre, akár egy férfiéra, és sorra így sorvadtak el. Végre Zeusz
megkönyörült rajtuk, és újabb fortélyt eszelt ki: áttette előre a nemi szervüket, ugyanis
az eddig hátul volt, és nem egymással bakzottak, hanem csak úgy a földbe, mint a

12
kabócák. Szervüket Zeusz áthelyezte előre, s így lehetővé tette, hogy egymásban
termékenyüljenek, a férfi a nőben avégből, hogy ha férfi nőre lel; ölelésével anyává
tegye, és így szaporodjanak; ha viszont férfi férfival kel egybe, legalább gyönyörüket
leljék benne, és kielégülten lássanak a dolgukhoz, és teremtsék elő, ami még az
élethez kell. Azóta gerjed az emberekben egymás iránt szerelem - ez varázsolja vissza
őket hajdani állapotukba, s megkísérli a kettőből eggyéforrasztásukat és az emberi
természet megorvoslását. Tehát mindegyikünk egy egész ember fele, egyből vagyunk
kettőbe vágva, mint a félszegúszóhal. Mind csak keressük hiányzó másik felünket.
Azok a férfiak, akik egy hajdani kétneműnek, úgynevezett "hímnőnek" a
hasadmányai: a nőkre vágynak, és közülük kerül ki a sok házasságtörő. A
férfirajongó, kikapós némberek is ezek utódai. Azok a nők viszont, akik eredetileg is
nőből hasadtak szét, nemigen kapnak a férfiakon, hanem csak nőkbe habarodnak belé
- ezek a nőszerető nők. A férfiakból hasadtak viszont férfiak után futnak, és míg
zsenge gyermekek, férfihasadmányok lévén, férfiakat szívelnek, és csak akkor
boldogok, ha férfiakkal hálhatnak és ölelkezhetnek, s ezek a legpompásabb fiúk és
serdülők, hiszen a legvitézebb természetűek. Akadnak gáncsoskodók, akik
szemérmetleneknek ócsárolják őket, de ez hazugság, mert nem szemérmetlenségből
cselekszenek így, hanem mert bátrak és férfiasak lévén, a magukfajtájúakat kedvelik.
Nagy bizonysága ennek az a tény, hogy, emberré serdülvén, épp az ilyenekből lesznek
a legférfiasabb közéleti emberek. Ha férfivá cseperednek, akkor viszont már ők futnak
a fiúk után, és természetük szerint nem fűlik a foguk a házassághoz,
gyerekplántáláshoz, csak a törvény kényszerére fanyalodnak rá, hiszen tökéletesen
boldogok egymással, legényéletet élve. Férfikorában az ilyen szenvedélyes
fiúszeretővé lesz, míg fiúkorában barátszerető, és mindig csak a magaívású után
sóvárog. Ha aztán rátalál igazi másik felére - legyen akár a fiúk barátja, akár a
szépnemé -, csodálatosan rabjává lesz vonzalmának, önnön másának, szerelmének, s
úgyszólván a világért se bocsátanák el egymást egy pillanatra sem. És így múlatják el
egész életüket egymással, s képtelenek kinyögni, tulajdonképpen mit is akarnak
egymástól. Mert senki se higgye, hogy csak a puszta szeretkezésért kívánja ily
végtelen sóvárgással egyik a másikát. Világos, hogy lelkük valami más után sóvárog,
amit képtelen szavakba foglalni, csak sejteti vágyát, és célozgat rá. S ha most
Héphaisztosz - amikor ők ölelkeznek -, kezében szerszámaival, hozzájuk lépne és
megkérdezné: "Lelkeim, mit szeretnétek egymástól, minek a megvalósulását?" - és
látván azok zavarát, tovább faggatóznék: "Arra sóvárogtok-e, hogy eggyé forrjatok, és
éjt-nap egy pillanatra se válhassatok el többé? Ha erre vágytok, én ugyan
összeszerkesztelek benneteket kettőből eggyé, úgyhogy egyetlenként lesztek el, amíg
éltek, egyetlen testben, és ha meghaltok, akkor is az Alvilágban nem két, hanem egy
halottként tengődtök. Döntsétek el, vajon erre áhítoztok-e, és üdvözít-e ha elnyeritek"
- tudva tudjuk, hogy ennek hallatára egy se mondana nemet, vagy jelezné, hogy mást
szeretne, hanem mind meg lenne győződve: azt hallja, amire már régóta sóvárog,
hogy kedvesére találva és eggyé olvadva vele, a kettőből eggyé legyenek. Oka ennek
az, hogy eredetileg ugyanez volt a természetünk, és egyetlen egész voltunk; és épp ez
egész voltunk áhítása és hajszolása a szeretet. Hajdan, mint mondtam, egyek voltunk;
most ádázságunk miatt úgy kettéhasított az isten, mint a lakedaimónok az
arkádiaiakat. És félni való, ha nem viseltetünk tisztelettel az istenek iránt, még
megérjük, hogy ismét kettéhasítanak, mint a kockát, és akkor úgy járunk-kelünk majd
orrunk mentén kettévágva, mint a síroszlopokon a domborművek. Ezért minden férfi
kötelessége mindenkit buzdítani: féljék az isteneket, hogy ezt megússzuk, azt viszont
elnyerjük, amiben Erósz a mi vezérünk és irányítónk. Vele ujjat ne húzzon senki! Az
húz ujjat vele, aki gyűlöletessé teszi magát az istenek szemében. Ha barátaivá leszünk

13
és megbékülünk vele, rögtön rálelünk kedvesünkre, összebotlunk igazi egy-felünkkel.
Ez most csak keveseknek jut osztályrészül. Hanem, Erüximakhosz, e szavaimat
kifigurázva ne lobbantsd a szememre, hogy hát Pauszaniászra és Agathónra céloztam,
bár nyilván beleértendők, lévén mindketten férfitermészetűek. Én mindenkiről
állítom, férfiakról, nőkről egyaránt, hogy ez a mi fajtánk csak úgy lel boldogságra, ha
szerelmét végcéljához vezérli, és mindenki megleli a maga kedvesét, megtérvén ősi
állapotához. És ha ez a legjobb, akkor szükségszerűen jelen adottságaink közül is az a
legjobb, ami ehhez a legközelebb van. Ez pedig mi más, mint a kedves föllelése, aki
érzületében is nekünk termett? Ha most magasztalni akarjuk azt az istent, akitől
mindezt nyerjük, méltán magasztaljuk Erószt, aki jelen körülményeink közt
legnagyobb jótevőnk - önnönmagunkhoz vezérel, és a jövendőre nézve reményt olt
belénk, hogy ha féljük az isteneket, visszaállítja eredeti természetünket, és így
meggyógyítva boldoggá tesz bennünket és üdvözít. Ezt akartam hát mondani
Erószról, Erüximakhosz, egészen mást, mint te. Kértelek, hogy ne figurázz ki, hogy
hallhassuk a többieket is, azaz csak Agathónt és Szókratészt, mert már csak ők ketten
vannak hátra.
- Beadom a derekamat - felelte Erüximakhosz -, mert szívemből szóltál. És ha nem
tudnám, hogy Szókratész és Agathón milyen nagy szerelmi szakértők, ugyancsak
szoronganék, hátha nem tudnak már mit mondani, mert már annyi sok mindenről esett
szó. De azért nem féltem őket.
Szókratész közbeszólt:
- Te jól vitézkedtél, Erüximakhosz. De volnál csak abban a csávában, amelyben én
vagyok, illetve leszek. Agathón beszéde után bizonyára te is így odavolnál, ilyen
kutyául lennél, mint én most.
- Meg akarsz babonázni, Szókratész - szólt közbe Agathón -, hogy megszeppenjek
abban a hitben, miszerint e közönség végsőkig fölcsigázva várja beszédemet.
- Fölöttébb feledékeny volnék, Agathón - válaszolt Szókratész -, ha azt képzelném:
megnémulsz előttünk, pár ember előtt, holott láttam nagyszerű, bátor önbizalmadat,
ahogy a színészek élén a porondra léptél, és rebbenetlenül farkasszemet néztél akkora
tömeggel, hogy művedet bemutasd - és szemernyit se féltél.
- Hogyan, Szókratész?! - vágott vissza Agathón. - Azt hiszed, annyira fejembe szállt
volna a színházi dicsőség, hogy ne tudnám: értelmes ember szemében százszorta
félelmesebb néhány bölcs az értelmetlen tömegnél?
- Persze, méltánytalan volna - jegyezte meg Szókratész - ilyen faragatlanságot
feltételeznem rólad. Hisz tudom: ha olyan emberekre bukkansz, akiket bölcseknek
vélsz, a tömegnél többet törődöl velük. De hátha ezek nem mi vagyunk? Hiszen a
színházban mi is ott ültünk, és mi voltunk a tömeg. Ha más bölcsekre bukkannál,
nyilván röstelkednél, ha úgy éreznéd, valami rútságot művelsz. Vagy nem?
- Igazad van! - hagyta rá Agathón.
- És a tömeg előtt nem röstelkednél, ha úgy éreznéd, csúfságot teszel? - kérdezte
Szókratész.
- Hohó! - vágott közbe Phaidrosz. - Kedves Agathón, ha most Szókratésznek felelsz,
bánja is ő, mi lesz mostani kitűzött célunkkal, csak vitába ugrathasson valakit, hozzá

14
még ha az illető szép is. Én szívesen elhallgatom Szókratész vitáit, csak hát most azon
kell törődnöm: ne feledkezzünk meg Erósz magasztalásáról, és mindegyikőtöktől
megkapja jussát: a beszédet. Elébb adjátok meg az istennek, ami jár neki, aztán
felőlem hadd vitatkozzon Szókratész!
- Igazad van, Phaidrosz! - mondta Agathón. - Mi gátol szólanom? Szókratésszel
máskor is vitatkozhatom eleget.
- Elöljáróban szeretném tisztázni, mint kell szólanom, csak aztán beszélek. Úgy
vélem, az előttem szólók nem az istent magasztalták, hanem az embereket mondták
boldogoknak az istentől nyert javakért. Arról senki se szólott, milyen is ő, mind e
javak adója. Pedig bárki dicséretének egyetlen módja: kifejteni, milyen az illető, és mi
mindennek oka-szerzője. Így kell nekünk is dicsérnünk Erószt; először magát,
tulajdonságait, aztán adományait. Állítom tehát, hogy bár minden isten boldog, mégis
Erósz - ha szabad ezt mondanom büntetlenül - a legboldogabb, mivel a legszebb és
legjobb. Legszebb, mert ilyen: először is, Phaidrosz, ő a legfiatalabb isten. Ennek
döntő bizonyítékát ő maga szolgáltatja avval, hogy futton-fut az öregségtől, ami pedig
nyilván épp elég gyors valami; legalábbis a kelleténél gyorsabban utolér bennünket.
Erósz természetétől fogva gyűlöli, és messzire elkerüli. Annál inkább komázik a
fiatalsággal, és maga is fiatal. Ide vág az ősi közmondás: "Minden zsák megtalálja a
maga foltját." Sok mindenben egyetértek Phaidrosszal, csak ebben nem: hogy ti.
Erósz öregebb Kronosznál, Iapetosznál. Ellenkezőleg: minden más istennél fiatalabb,
örökifjú. Az isteneknek Hésziodosz és Parmenidész emlegette legősibb viselt dolgai,
ha ugyan igazat szólnak e költők, nem Erósz, hanem a Végzet uralma alatt mentek
végbe. Mert ha Erósz köztük lett volna, nem vágták volna le és verték volna bilincsbe
egymást, s az a sok más szörnyű hatalmaskodás sem esett volna meg, hanem csak
barátság, békesség honolt volna körükben, mint most, mióta Erósz királykodik az
istenek fölött. Fiatal ő, és fiatalságában törékeny, zsenge és költő legyen a talpán -
legalább olyan, mint Homérosz, aki Erósz zsengeségét érzékeltetni képes. Homérosz
Átét mondja istennek és zsengének:
Lábai gyöngédek, s nem is érnek a földhöz,
emberek fejein lépkedve suhan tova Áté.
Szellemes érvvel erősítgeti zsengeségét, hogy ti. nem valami keményen lépked,
hanem puhán. Mi is ugyanezzel az érvvel bizonyítjuk Erósz zsengeségét: mert ő nem
a földön lépdel, nem is koponyákon, amik ugyan nem éppen puhák, hanem azon tapod
és lakozik, ami mindennél puhább. Az istenek és emberek érzésein, lelkületén üti föl
tanyáját, ám nem sorba minden lelken, hanem ha durva lelkületre bukkan, attól
menekül, ha érzékenyre, ott megszáll. Mindig mindenütt csak a lehető legpuhább
valamit érinti, azt is csak a lábával - szükségszerűen tehát mindennél zsengébb lény.
A legfiatalabb és a legbájosabb, s hozzá még harmatos-simulékony. Különben nem
tudná mindenütt behízelegni magát, minden lélekben rögtön lopva befészkelődni, és
ha az zord, lopva kisurranni. Hogy gömbölykés, harmatos-sima az alakja, ennek döntő
bizonyítéka: ildomossága, mert Erósz, mindenki szerint fölöttébb tisztességes. Hiszen
ildomtalanság és Erósz egymás örök ellenségei. Bőrének gyönyörűségére vall már
örökös virágok közt lakozása is: virágtalan vagy elvirágzott testben, lélekben, vagy
bárhol máshol Erósz nem ver tanyát, csak illatos-virágos helyen marad és fészkel
meg. Az isten szépségéről elég is ennyi, bár sok mindenről nem szóltam még. Most
Erósz erényeiről kell beszélnem. Először is a legfontosabbat: Erósz nem bánt sem
istent, sem embert, és őt se bántják. Ha egyáltalán éri valami, erőszak nem érheti.

15
Nem árthat Erósznak erőszak! Maga sem folyamodik erőszakhoz, nem is kell neki,
hiszen önként engedelmeskedik neki mindenki. És amit az ember egy önkéntvalónak
önként megad, azt az állam urai, a törvények is helyesnek ítélik. Igazságossága mellett
Erósz a mértékletességben a legnagyobb. Mindenki elismeri, hogy a mértékletesség
lényege a vágyak és gyönyörök féken tartása, és nincs erősebb vágy a szerelemnél. Ha
pedig minden vágy gyengébb, Erósz uralkodhatik rajta, és uralkodik is. Ha pedig
uralkodik vágyakon és gyönyörökön, akkor ő különösképpen mértékletes. A
vitézségben Erószt Arész sem múlja fölül. Nem Arész tette rabbá Erószt, hanem Erósz
Aphrodité iránti szerelmével Arészt. Erősebb a rabul ejtő a rabul ejtettnél. És
minthogy Erósz rabbá tette a legbajnokabb vitézt is, így ő mindenkinél vitézebb.
Szóltunk az isten igazságosságáról, mértékletességéről és vitézségéről; hátra van még
pár szó a bölcsességéről. Ha lehet, hadd mondjak el mindent erről is. Először is - hogy
én is hódoljak művészetemnek, mint Erüximakhosz a magáénak - állítom, ez isten
olyan tudós költő, hogy még mást is azzá tesz. Kit ő megérint, költővé lesz, még ha
előbb botfüle is volt a múzsákhoz. Ezt méltán tekinthetjük bizonyítékául annak, hogy
Erósz nagyszerű költő, mestere a múzsai művészet minden vívmányának. Aki
valaminek híjával van, nem ért hozzá, azt másnak sem adhatja, taníthatja. És ki merné
tagadni, hogy Erósz tudományából támad életre és növekszik minden élőlény? Ki nem
látja a művészet gyakorlatában is, hogy akinek Erósz volt a mestere, az hírre,
dicsőségre vergődik, akinek viszont nem segített, az sötétbe merül. Az orvoslást, a
nyilazást, a jóslást ugyan Apollón találta föl, de a sóvárgásra Erósz vezette rá, így ő is
csak Erósz tanítványa, valamint a múzsák a zenében, Héphaisztosz az
ércművességben, Athéné a szövésben, és Zeusz az istenek és emberek
kormányzásában. Az istenek ügyei is akkor jöttek rendbe, mikor Erósz közéjük
toppant. Világos, hogy Erósz, a szépség szeretete, rútság nem férhet Erószhoz. Előtte -
mint bevezetőleg említettem - a monda szerint sok szörnyűség történt az istenek közt,
a Végzet uralma alatt, ám amint megszületett Erósz, rögtön boldogság virradt
istenekre és emberekre a szépség szerelme által. Így szerintem, Phaidrosz, először is
Erósz maga mindennél szebb és jobb, aztán mások számára is a szépség és jóság
szerzője. Mondanivalóm most önkéntelen versbe kívánkozik: Erósztól száll az
embernemre a béke, a zord tengerre a szélcsönd,
vad viharok csitulása, s a gondban a fekhely, az álom.
Megüresít bennünket a rideg önzéstől, betölt együttérzéssel; egymással közösséget
plántál, ünnepek, körtáncok, áldozatok vezetője ő; szelídség elhintője, durvaság
szüntetője; jóakaratnak adakozó, rosszakaratnak elzárkózó; kegyes a jókhoz,
bölcseknek látványos, isteneknek csudásságos; nincstelennek áhítandó, kinccsel-
töltnek megtartandó; kényelem, kéjelgés, báj, vágy, sóvárgás atyja; jót szerető, rosszat
megvető; törettetésben, rettegésben, sóvárgásban, szónoklásban gyámolunk,
tanácsnokunk, legkülönb orvosunk; istenek, emberek éke, legszebb, legjobb vezére;
minden ember őt kell keresse; magasztalva őt repesve, szép dalában részesedve,
melyre maga zendít isten-ember bűvöletére. Íme, e beszéddel, Phaidrosz, hadd
járuljak hozzá az isten dicséretéhez, részint ahogy csak tudtam, komoly szóval, részint
meg bohóval.
Agathón e szavaira - mint Arisztodémosz mesélte - fölcsattant a jelenlévők
tapsorkánja: Agathón ifjú létére mennyire magához és az istenhez méltóan beszélt!
Szókratész Erüximakhoszra pillantott, és így szólt:

16
- Most is úgy érzed, Akúmenosz fia, hogy indokolatlan volt előbbi szorongásom?
Avagy nem a jós szólt belőlem, amikor azt mondtam, hogy Agathón elbűvölően
beszél majd, és én csuda pácba kerülök?
- Úgy tetszik, abban tényleg jós szólt belőled - felelte Erüximakhosz -, hogy Agathón
szépen beszél majd. Hogy zavarban volnál, azt nem hiszem.
- Ó, boldogságos ember! - dohogott Szókratész. - Hogyne volnék zavarban én és
bárki, ha ilyen szép és változatos beszéd után kell szónokolnia! És ha itt-ott nem is
volt olyan csodálatos, a végén a szavak és fordulatok szépségét hallva, ki ne hökkenne
meg?! Számot vetve magamban, hogy szavaimmal ezt a szépséget meg sem
közelíthetem, szégyenemben menten kereket oldanék, ha tudnék, hova. Ez a beszéd
Gorgiászt juttatta eszembe, vagyis hogy a Homérosz említette bajba kerülök: már
azon rémüldözöm, hogy Agathón, a félelmes szónok, Gorgiász fejét mutatja fel
beszédem ellen, és engem néma kővé varázsol. Közben rájöttem, milyen nevetségessé
váltam a beleegyezéssel, hogy mikor rám kerül a sor, beszéddel magasztalom Erószt,
és még azzal dicsekedtem, hogy a szerelem szakértője vagyok! holott fogalmam sincs
róla, hogyan kell bármit is dicsőíteni. Együgyűségemben azt képzeltem, ha bárkit
magasztalunk, igazat kell szólani róla, s ehhez elegendő, ha az igazságból
kiválogatjuk a legszebb mozzanatokat, és a lehető legművésziebben
összeszerkesztjük. És még büszke voltam, milyen szépen szónokolok majd, mint aki
tudja a dicséret igaz módját! Csakhogy kiderült, hogy nem ez a dicséret szépséges
módja, hanem az, ha az ember tárgyáról minél nagyobbat lódít, ha igaz, ha nem, csak
a lehető legszebb legyen! Színhazugság? - oda se neki! Úgy tetszik, nem Erósz
magasztalása volt a kitűzött feladat, hanem látszólagos magasztalása. Gondolom,
ezért hordtatok össze hetet-havat, és aggattátok Erószra hogy ilyen és ilyen; és ennyi
mindennek az oka, csak hogy a legjobbnak és legszebbnek tessék, nyilván csak az őt
nem ismerőknek. Mert az őt ismerőknek aligha... És kész a gyönyörű, fenséges
magasztaló beszéd! Ám én nem ismertem az effajta magasztalást, és gyanútlanul
szavamat adtam néktek, hogy én is részt veszek benne. A nyelv ígérte meg, de nem a
lélek! Távol legyen tőlem! Ilyen módon én nem dicsérek, képes se volnék rá! Ám az
igazságot, ha akarjátok, elmondanám, persze a magam módján, és nem úgy, ahogy ti
beszéltek, nehogy kinevessetek érte. Nos, gondold meg, Phaidrosz, kívánsz-e hallani
ilyen beszédet, amely Erószról kimondja az igazat, olyan szavakkal és fordulatokkal,
ahogy épp adódik.
Phaidrosz és a többiek biztatták Szókratészt, csak beszéljen, ahogy jónak látja.
- De elébb engedd meg, Phaidrosz - felelt Szókratész -, hogy Agathóntól pár szót
kérdezzek, és csak miután egyetértésre jutottunk, beszéljek tovább!
- Megengedem - mondta Phaidrosz. - Kérdezd csak bátran!
Akkor aztán Szókratész - mesélte tudósítóm - körülbelül így kezdte el:
- Kedves Agathón! Kitűnő volt a bevezetésed, hogy elébb azt kell tisztázni, milyen
Erósz, és csak aztán szólni a művéről. Ezt a kezdetet igen csodáltam. És ha már a
többit is olyan szépen, fönségesen előadtad, milyen Erósz, akkor áruld el nekem ezt
is: Erósz vajon valakinek a szerelme, vagy senkié? Nem azt kérdem, hogy egy apáé
vagy anyáé... nevetséges volna ez a kérdés, hogy Erósz az apa vagy az anya szeretete
légyen... nos, ha az apáról azt kérdezném: vajon az apa valakinek az apja vagy se -

17
nyilván azt felelnéd, ha szabályosan akarnál felelni rá: igen, az apa egy fiú, illetve
lány apja. Vagy nem?
- De igen - hagyta rá Agathón.
- És ugyanígy az anya is?
- Egyetértek.
- Felelj még egy kicsit - folytatta Szókratész -, hogy jobban megértsd, mit akarok. No
és ha a testvérről kérdezném, ha tényleg az, hogy valakinek a testvére, vagy se?
- Persze hogy valakinek.
- Nyilván a fivérének vagy a nővérének.
- Egyetértek.
- Próbáld meg Erószról is ugyanezt állítani! Erósz valakire irányuló szerelem, vagy
senkire?
- Persze hogy valakire.
- Ezt jól vésd az eszedbe! - mondta Szókratész -, és emlékezz vissza, vajon kire
irányul. Most mondd, vajon Erósz az után, akit szeret, sóvárog-e, vagy se?
- De mennyire sóvárog!
- Vajon, ami után sóvárog, amit szeret... akkor sóvárog-e rá, ha már az övé, vagy ha
még nem?
- Hihetőleg akkor, ha még nem - felelte Agathón.
- Vizsgáld meg - folytatta Szókratész -, vajon a hihetőleg helyett nem
szükségképpvaló-e, hogy a sóvárgó az után sóvárog, ami nincs neki, és nem sóvárog
többé, ha elnyerte. Én csodálatosan úgy érzem, Agathón, hogy ez szükségképpen így
igaz. És te?
- Én is így látom.
- Okosan szólsz. No és szeretne a nagy nagy lenni, az erős erős?
- Lehetetlen annak az alapján, amiben már szót értettünk.
- Mert nem érezheti híját annak, ami már megvan neki.
- Igazad van.
- Most ha az erős erős akar lenni - folytatta Szókratész -, és a gyors gyors, az
egészséges egészséges, tán valaki még elhinné ezekről vagy más ilyesmikről, hogy
akik ilyenek, vágynak arra, ami megvan nekik - azért említem ezt, nehogy tévedésbe
essünk... ha erre gondolsz, Agathón, hogy az ilyeneknek jelenleg szükségképpen
megvan, ami épp megvan nekik, akár akarják, akár nem; és a meglevőre ugyan
kicsoda sóvárogna? Ám ha valaki azt állítaná: "Egészséges létemre egészséges akarok
lenni, gazdag létemre gazdag, és arra sóvárgok, ami már megvan nekem" - akkor mi
csak azt felelhetnénk neki: "Emberfia, aki gazdag, egészséges, erős vagy; mindezt már

18
csak a jövőre nézve kívánhatod, mert a jelenben már megvan neked, akár akarod, akár
nem. Vizsgáld meg hát: ha azt mondod: kívánom, ami jelenleg megvan - vajon nem
ezt érted-e rajta: akarom, hogy ami jelenleg az enyém, az a jövőben is meglegyen?"
Vajon az illető mást értene rajta?
- Aligha - felelte Agathón.
- Tehát ha valaki azt óhajtja, hogy a jövőben is megmaradjon neki, amije most
megvan - erre is csak az áll, hogy az ember csak az után sóvárog, ami még nincs neki,
nincs kéznél.
- Persze.
- Tehát ez és minden sóvárgó az után sóvárog, ami még nincs neki, nincs kéznél, nem
az övé, nem önmaga, amit hiányol; mind ilyesmikre irányul a szerelem, a vágy.
- Természetesen.
- Nos - folytatta Szókratész - foglaljuk össze az idáig mondottakat. Ugye, a szerelem
mindig irányul valamire, mégpedig olyasmire, ami nincs?
- Helyes.
- Gondolj vissza, beszédedben mit mondtál Erószról, mire irányul. Ha akarod,
emlékeztetlek reá. Azt hiszem, ilyesmit mondhattál: az istenek ügyei a szépség iránti
szerelem által rendeződtek, mert csúfság iránti szerelem nem létezik. Valahogy így
mondtad, nem?
- Mondtam - hagyta helyben Agathón.
- Egész okosan mondtad, barátom! - folytatta Szókratész. - És ha így van, nyilván
Erósz csak a szépség iránti szerelem, a rútságnak nincs szerelme.
- Egyetértek.
- És megegyeztünk ebben is: azt szereti, ami nincs neki, amit hiányol?
- Igen.
- Tehát Erósz híjával van a szépségnek, nincs neki.
- Szükségképpen következik.
- Hogyan?! Állítod, hogy szép az, ami híjával van a szépségnek, ami nem szép?!
- Eszerint nem.
- S ha így van, még mindig azt vallod, hogy Erósz szép?
Agathón erre így felelt:
- Úgy látszik, Szókratész, már-már magam sem értem, amit előbb mondtam.
- Bölcsen mondtad ezt, Agathón - felelte Szókratész. - De kicsinyég még felelgess
nekem! Nemde szerinted a jóság egyben szépség is?

19
- Úgy van.
- Nos, ha Erósz nem szép, és a jóság szépség, akkor nyilván Erósz nem is jó?
- Nem tudlak megcáfolni, Szókratész! Legyen úgy, ahogy mondod - hagyta rá
Agathón.
- Az igazságot, azt nem tudod megcáfolni, Agathón, mert Szókratészt könnyű lenne!
- De most már békén hagylak, és abból kiindulva, amiben már szót értettünk, most
már magam próbálom, ahogy tudom, elismételni azt az Erósz-tant, amit egy mantinéi
asszonytól, Diotimától hallottam. Ez a jóslásban és minden másban igen járatos volt,
és az athénieket, akik áldozatot mutattak be a pestis elhárítására, tíz évre megmentette
a járványtól, és engem is ő tanított ki Erósz titkaira. Téged követve, Agathón, nekem
is azt kell elmondanom, kicsoda Erósz és milyen, aztán számba vennem a tetteit.
Legegyszerűbb szerintem, ha ugyanabban a sorrendben szólok, ahogy egykor az
idegen nő engem-faggatva beszélt. Mert akkor én is nagyjából ugyanazt mondtam
neki, amit most nekem Agathón, hogy ti. Erósz nagy isten és szép. És Diotima
ugyanazzal torkolt le, amivel én most Agathónt, hogy Erósz nem szép és nem jó. Erre
én:
"Hogy érted ezt, Diotima? Erósz tehát rút és gonosz?"
Ő erre így felelt:
"Ne káromold! Vagy azt hiszed, hogy ami nem szép, az szükségképpen rút?"
"Nyilván."
"És aki nem bölcs, az tudatlan? Nem vetted észre, hogy középút is van a bölcsesség és
tudatlanság között?"
"Mi légyen az?"
"Ha valaki sejti az igazságot, de számot adni róla nem tud. Nem érted-e, hogy ez
bizony nem tudás, mert miféle tudás volna; amit nem tudunk megindokolni - de nem
is tudatlanság, hiszen ha sejtésünk helyes, az hogy volna nemtudás. Az ilyesmi: a
helyes vélemény, középütt van tudás és nemtudás között."
"Igazad van" - mondottam.
"Tehát, ami nem szép, azt még ne képzeld mindenáron rútnak, és ami nem jó,
gonosznak. Így Erószról is, mert elismerted, hogy nem jó és nem szép, azért ne hidd,
hogy szükségképpen rút és gonosz, hanem hogy középszer e két véglet között."
"De azt csak elismeri mindenki, hogy nagy isten?"
"Kikre gondolsz? A tudatlanokra csak, vagy a bölcsekre is?
"Mindenkire."
Diotima elmosolyodott:
"Ó, Szókratész, miképpen ismerheti el az olyan, hogy Erósz nagy isten, aki állítja,
hogy egyáltalán nem is isten?!"

20
"Ki állítja ezt?" - kérdeztem.
"Te és én!"
"Hogy érted ezt?"
"Mi sem egyszerűbb - válaszolta. - Nem azt tartod, hogy valamennyi isten boldog és
szép? Vagy mered azt állítani, hogy van isten, aki nem szép és nem boldog?"
"Zeuszra, nem!"
"És boldognak, ugye, azt mondod, aki a szépség és jóság birtokában van?"
"Úgy van."
"Ám elismerted, hogy Erósz a jóság és szépség hiányában épp ezekre sóvárog,
amiknek híjával van!"
"Elismertem."
"Lehet isten az, aki híjával van a jóságnak és szépségnek?!"
"Úgy látszik, semmiképp."
"No látod, hát te sem tartod Erószt istennek!"
"Hát akkor mi? Halandó?"
"A legkevésbé!"
"Akkor mi?"
"Amint már mondtam: középlény halandó és halhatatlan között."
"Mi legyen ez, Diotima?"
"Nagy démon, Szókratész, hiszen a démonok lakoznak az istenek és emberek között."
"Mi a hatalma?" - kérdeztem.
"Tolmácsolja és közvetíti az isteneknek az emberek kéréseit és áldozatait, és az
embereknek az istenek parancsait és kegyeit: áldozataikra való feleletként. Betölti az
isten és ember közti űrt, hogy a Mindenség önmagával összeköttessék. Épp ezen
alapul a jóstudomány, a papok mestersége, mindenfajta áldozati praktika, ráolvasás,
jövendölés és bájolás. Isten nem közösködik emberekkel, a démonok útján érintkezik,
társalkodik velük, ébrenlétükben és álmaikban. Mindennek értője: a démoni ember,
míg a mindennapi ember a többi mesterséghez ért. Ilyen démon sok van, és sokféle.
Egyikük Erósz."
"Ki légyen az apja, anyja?" - kérdeztem.
"Hosszadalmas volna elmesélni, mégis elmondom neked. Mikor Aphrodité
megszületett, lakomát ültek az istenek, és köztük Pórosz, Métisz fia. Mikor már
eltöltekeztek, odaólálkodott Penia, hogy mint szokta a nagy lakomákon, kéregessen.
Ott okvetetlenkedett a kapuban. Pórosz a nektártól megkótyagosultan, mert bor akkor
még nem volt, kiment Zeusz kertjébe, és bódult fejjel elszunnyadt. Penia nagy

21
ínségében abban sántikált, hogy gyermeket nyer Pórosztól: odafeküdt melléje, és
foganta Erószt. Ezért lett Erósz Aphrodité szolgája és fullajtárja, mivel az ő lakomáján
fogantatott, és természeténél fogva a szépség szerelmese, hiszen Aphrodité aztán
igazán gyönyörű! Mint Pórosz és Penia gyermeke, Erósznak ez lett a sorsa. Először is
örökösen ínséges, és minden, csak nem szép és zsenge, ahogy általában képzelik,
hanem faragatlan, piszkos, sarutlan, hajléktalan, mindig a földön, takaró nélkül alvó,
kapualjakban, úton-útfélen, szabad ég alatt éjszakázó, örökölvén az anyja természetét,
örökös ínséggel cimborázó. Apja nyomán azonban a jóság és szépség körül forgolódó,
vitéz, rátarti és heves, remek vadász, mindig valamiben mesterkedő, belátásra
sóvárgó, szellemes, egész életében bölcsességszerető, iszonyú varázsló, méregkeverő
és szemfényvesztő, se nem halhatatlan, se nem halandó, hanem még ugyanaznap, ha
jól megy a sora, virul és csupa élet, ám rögtön meghal, és föltámad az apja természete
szerint. Bősége minduntalan szétfolyik, így Erósz nem nyomorog, és nem bővelkedik.
Bölcsességben is, tudatlanságban is középúton jár. Ilyeténképpen. Senki isten nem
filozofál, és nem kíván bölccsé válni. Hiszen más se filozofál, aki már bölcs. Viszont
a tudatlanok se filozofálnak, és nem óhajtanak bölccsé válni. Mert a tudatlan
legnagyobb átka, hogy bár nem szép és nem jó, nem eszes, mégis meg van elégedve
magával. Ha valaki nem érzi, hogy híjával van valaminek, nem is vágyik arra, amije
hiányzik."
"Kik hát a filozofálók, Diotima - kérdeztem -, ha sem a bölcsek, sem a tudatlanok?"
"A gyerek is tudja, hogy a két véglet közöttiek, amilyen Erósz is. Minthogy a
bölcsesség az egyik legszebb vívmány, és Erósz lényege: a szépség iránti szerelem,
így Erósz szükségképpen bölcsességszerető, és mint filozófus, a bölcs és tudatlan közt
leledzik. Ezt származása indokolja: apja bölcs és bővelkedő, anyja értetlen és ínséges.
Nos, Szókratész, démonunknak ez a természete. De nem csoda, hogy Erószról te mást
képzeltél, szavaidból ítélve, azt, hogy Erósz a szeretett lény és nem a szerető.
Gondolom, ezért tetszett néked gyönyörűnek. A szeretett lény ugyanis valóban szép,
zsenge, tökéletes és boldog. A szeretőnek azonban egész más a lényege, az, amit
elmondtam."
"Szépen mondtad ezt, idegen barátnőm! - hagytam rá. - De ha Erósz ilyen, mi haszna
van belőle az embernek?"
"Megpróbállak, Szókratész, erre is rávezetni - felelte. - Így született hát Erósz, és
ilyen természete van, és mint te mondtad, lényege: a szép iránti szeretet. Ám ha valaki
azt kérdezné tőlünk: ó, Szókratész, és Diotima, mit akar Erósz a szépségtől, vagy
pontosabban: a szépséget-szerető mire vágyik?"
Erre így feleltem:
"Hogy része legyen benne."
"De ez a felelet újabb kérdésre ösztökél: mi lesz azzal, aki részesül a szépségben?"
Mire én: - "E kérdésre nem tudok rögtön válaszolni."
"És ha valaki - folytatta Diotima - a szépség helyébe a jóságot tenné, és azt kérdezné:
mondd, Szókratész, aki a jóságra sóvárog, az mire sóvárog?"
"Hogy része legyen benne" - feleltem.

22
"És mi lesz vele, ha már az övé?"
"Erre könnyebb felelnem: - akkor boldog lesz" - mondtam.
"Mert a jóság birtokában - tette hozzá - boldogok a boldogok. És tovább már nincs mit
kérdeznünk, hogy ti. miért akar boldog lenni, aki akar?... a felelet céljához ért."
"Úgy van" - hagytam rá.
"És mi a véleményed, ez a kívánság és a szeretet vajon minden emberben közös?
Mind a jóságot szeretné bírni örökké? Vajon mit gondolsz?"
"Hogy ez közös mindenkiben."
"Mégis, ha mindenki mindig ugyanazt szereti, miért nem mondjuk mindenkiről, hogy
szeret, miért állítjuk egyikről, hogy szeret, a másikról, hogy nem?"
"Ezen én is csodálkozom" - feleltem.
"Hát ne csodálkozzál! - mondta Diotima. - Ugyanis mi kiszemeljük a szerelem egy
bizonyos fajtáját, és csak ezt illetjük az egész fogalom nevével szerelemnek, a
többieket más néven nevezzük."
"Hogyan?" - kérdeztem.
"Így. Tudod, hogy »alkotás« sokféle van. Ha ugyanis valami a nemlétből létrejön,
annak oka valami alkotás. Tehát minden művészet, mesterség teljesítménye: alkotás,
és mestereik mind Alkotók."
"Így van,"
"És lásd, mi mégse alkotónak nevezzük őket, hanem más és más neveken, és
valamennyifajta alkotó-tevékenységből kiszemelünk egyetlen fajtát, ti. a zenével és
ütemekkel foglalkozót, és azt jelöljük az egész fogalom nevével. Mert csak ezt
nevezzük alkotásnak, és e résztevékenység mestereit alkotóknak."
"Igaz" - hagytam rá.
"Így van a szerelemmel is. Lényegében a jóság, boldogság utáni, sóvárgás
mindenkiben a leghőbb és legkínzóbb szerelem. Csakhogy a többiekről, akik szerelme
másra irányul, mint például pénzszerzésre, testgyakorlásra, filozófiára, - nem
mondjuk, hogy szeretnek, vagy szeretők, hanem csak azok bírják az egész nevét -
szeretők, szerelem -, akik egy bizonyos cél felé törnek."
"Úgy tetszik, igazad lehet."
"Szokták mondani - folytatta -, a szerelmesek a hiányzó másik felüket keresik.
Szerintem, barátom, a szerelem nem irányul sem félre, sem egészre, ha az nem épp
maga a jóság. Hiszen az ember inkább levágatja a kezét, lábát, pedig a sajátja! - ha
rossznak érzi. Azt hiszem, az ember önnönmagával is csak úgy boldog, ha a jóságot
nevezi a sajátjának, és a gonoszt idegennek. Az ember nem szeret mást, csak a
jóságot. Így érzed te is?
"Zeuszra, igen!"

23
"Mondjuk ki egyszerűen, hogy az emberek a jóságba szerelmesek?"
"Mondjuk ki!"
"Nos? Nem kéne hozzátennünk: szeretnék, ha az övék lenne a jóság?"
"Tegyük hozzá!"
"És ugye, nemcsak hogy övék lenne, hanem egyszer s mindenkorra övék?"
"Ezt is tegyük hozzá!"
"Foglaljuk össze: a szerelem célja. - örökre bírni a jóságot."
"Tökéletesen igaz" - hagytam rá.
"Ha ez a szerelem lényege, mi módon, miféle művelettel érik el azok, akiknek
buzgalmát, érzelmét, szerelemnek hívják? Meg tudnád mondani, mi ez a művelet?"
"Nem én! - feleltem. - Hisz akkor nem csodálnám a bölcsességedet, és nem járnék el
hozzád mindezek megtanulására."
"Elárulom neked! - mondta. - Ez a szépségben való foganás mind testi, mind szellemi
értelemben."
"Jóslatfejtőnek kéne lennem, hogy értsem szavadat, mert bizony nem értem!"
"Megmondom érthetőbben. Minden ember ugyanis, ó, Szókratész, maggal terhes,
mind testi, mind lelki értelemben, és ha elér bizonyos életkort, természete nemzeni
vágyik. Rútságba nemzeni nem képes, szépségbe annál inkább. Férfi és nő
eggyélétele: nemzés, foganás... isteni művelet, a halandók életében valami halhatatlan
elem. De ott nem mehet végbe, ahol nincs összhang. Az isteni lényegnek
összhangtalan minden, ami rút, összhangzatos, ami szép. E szülésnél a szépség a
Végzet, és bábaistennő. Ezért ha a nemző a szépséghez közelít, megcsitul, és
örömmámorban fogan és nemz, ha viszont a rútság közelébe csöppen: elsötétült
szemmel, begörnyedve önmagába zsugorul, elfordul, begubózik, és nem nemz, hanem
magja terhét magában vonszolva, szorong. Ezért legyeskedik annyit a szépség körül,
aki magban dús, és foganni szeretne, mert az nagy vergődésből szabadítja meg. Nos,
Szókratész, a szerelem nem a szépségre kívánkozik, amint te képzeled!"
"Hanem mire?"
"Arra, hogy a szépségbe nemzzen és szüljön."
"Lehet" - hagytam rá.
"Egész biztos" - mondta.
"Miért hogy foganjon?"
"Mert a foganás a halandó számára az örökkévalóság, a halhatatlanság. A jóság révén
halhatatlanságra vágyni - ez szükségszerűen következik abból, amiben már szót
értettünk, ha ugyan a szerelem a jóság örökös birtoklására törekszik. Ebből
szükségképp következik, hogy a szerelem vágyik a halhatatlanságra is..."

24
A szerelem titkairól beszélgetvén, Diotima ily sok mindenre kioktatott. Egyszer csak
ezt kérdezte:
"Véleményed szerint, Szókratész, mi az oka a szerelemnek, a vágynak? Vagy nem
veszed észre, mily szörnyen megháborodnak az állatok, ha üzekedhetnékjük támad:
lábonjárók, szárnyasok, szerelmes szorongásukba mind belebetegszenek, először is
hogy üzekedhessenek, aztán hogy fölneveljék fiókáikat; ezek védelmében még a
leggyengébbek is készek szembeszállni a legerősebb vadállatokkal, és meghalni
csemetéikért, és inkább elsenyvednek az éhségtől, csak hogy fölneveljék őket, és ezért
képesek minden másra. Az emberek, azt gondolhatnánk, tudatosan teszik meg
mindezt, ám meg tudnád-e mondani, mi az oka az állatok ily szerelmes
fölgerjedésének?"
Ismét azt mondtam, nem tudom.
"Mint képzeled, hogy nagy szerelmi szakértő válik belőled, ha még ezt sem tudod?"
"Hiszen az imént mondtam: épp azért fordultam hozzád, Diotima, mert tudtam, hogy
ebben tanítóra szorulok. Áruld el hát a nyitját ennek és a szerelem többi titkainak!"
"Ne csodálkozz - mondta társnőm -, ha valóban hiszed, hogy a szerelem természetétől
fogva arra törekszik, amiben már gyakorta szót értettünk. Ugyanúgy, ahogy elébb
mondtam, itt is a halandó természet szeretne lehetősége szerint örök és halhatatlan
lenni. Ám ezt csak úgy érheti el, ha nemzés útján mindig új, fiatal lényt hagy hátra az
elöregedett helyébe. Hiszen minden élőlényről azt állítják: él, és ugyanaz, mint ahogy
valakit gyermekkorától fogva késő vénségéig azonos névvel illetünk, noha semmi sem
maradt belőle ugyanaz, hanem minduntalan megújul: elveszti, ami megvénhedt benne,
- haját, húsát, csontját, vérét, egész testét. És nemcsak a testével van így, de a lelkével
is: szokásai, erkölcsei, vélekedései, vágyai, élvezetei, kínjai, félelmei mind folyton
változnak: részben keletkeznek, részben elmúlnak. Ennél még sokkal
megfoghatatlanabb, hogy még ismereteink is nemcsak hogy rész szerint keletkeznek
és rész szerint múlnak, és így még ismereteinkre nézve sem maradunk ugyanazok,
hanem hogy minden egyes ismeretünk is csak így jár: ugyanis amit emlékezetbe
vésésnek hívunk, az is az ismeretek szökésével függ össze. Ismereteink elmerülése: a
feledés, az emlékezetbe vésés viszont az elveszettek helyébe újabb és újabb
ismereteket plántál, és így megmenti a tudást, hogy az mindig ugyanannak látsszék.
Ily módon mentődik meg minden élőlény, nem úgy, hogy teljesen ugyanaz marad,
mint az istenek, hanem úgy, hogy ami elhal, elöregszik, mindig magához hasonló, új,
fiatal sarjakat hagy hátra. Ezúton részesül a halandó a halhatatlanságban, a test és
minden egyéb, más módon nem is tud. Ne csodáld hát, ha minden élőlény óvja
sarjadékát; a halhatatlanság végett fészkel benne ez a buzgóság és szeretet."
E szavait hallván, elcsodálkoztam:
"Ó, legbölcsebb Diotima - kérdeztem -, mindez tényleg így volna?"
Ő erre úgy felelt, mint a tökéletes szofisták: "Biztos lehetsz benne, Szókratész! Mert
ha az emberek becsvágyát fürkésznéd, bizony csodálnád esztelenségüket, ha nem
vennéd észbe, mint már mondtam, micsoda szörnyű szerelem ösztökéli őket a
hírnévre, arra, hogy dicsőségük örökké fönnmaradjon. Ezért szánják életüket
veszedelmekre, még inkább, mint sarjaikért, tékozolják vagyonukat, vállalnak minden
törettetést, halált. Mit gondolsz, Alkésztisz csak Admétoszért veszett volna, Akhillész

25
csupán Patrokloszért halt volna meg, és a ti Kodrosztok csak a fiai királykodásáért, ha
nem hitték volna, hogy örökre fönnmarad utánuk erényük emlékezete, aminthogy mi
őrizzük is azt? Aligha. Úgy vélem, erényük halhatatlanságáért és dicső hírnevükért
cselekedték mindezt, és mennél kiválóbbak, annál inkább, mert a halhatatlanság
szerelmesei. Akik csak testileg magtól-terhesek, azok a nők után bolondulnak, és így
élik a szerelmet, és a gyermekáldás révén vélik elnyerni minden időkre a
halhatatlanságot, hírük fönnmaradását, a boldogságot. De vannak, akik inkább
lelkükben, mint testükben foganják mindazt, ami a lélekhez illik mind fogamzásban,
mind szülésben. És vajon mi illik? A belátás és a többi erény illik, amelyek szerzői a
költők és más alkotók, továbbá olyan mesteremberek, akiket feltalálóknak tartanak. A
legnagyobb és legszebb bölcsesség azonban a városok és települések szervezése -
ennek a neve: mértékletesség és igazságosság. Most ha valaki - mint isteni lény -
gyermekkorától fogva lelkében magtól terhes, és fölcseperedvén nemzeni és szülni
sóvárog, úgy vélem, az ilyen kóvályogva keresi a szépséget, hogy foganjon benne.
Csúfságban ugyanis az istennek se foganna! Persze ha rájön a párosodhatnék, akkor
boldog, ha szép testre bukkan és nem rútra, ám ha hozzá még szép, nemes, jól sarjadt
lélekre is lel benne, határtalan örömmel köszönti a testet is, a lelket is, s ilyennek
közelségében menten megered a nyelve erényről és arról, milyennek kell lennie az
embernek, mivel kell foglalatoskodnia, és menten nekilát a szépség nevelésének.
Érintkezésbe jutván a szépséggel és közösködvén vele, gondolom, teherbe ejti azzal,
ami már régóta feszeng benne, jelen- és távollétében egyre csak rágondol, sarjukat
közösen neveli föl vele, így kapcsolatuk sokkal szilárdabb, mint a gyerekszülőké,
barátságuk szilárdabb, mert közösségük gyümölcseként szebb, halhatatlanabb
gyermekeik vannak. Valóságos gyermekek helyett kinek ne kellenének inkább olyan
gyermekek, amilyeneket Homérosznál, Hésziodosznál és más kiváló költőknél láthat,
és ki ne irigyelné e szellemeket nagyszerű sarjaikért, akik halhatatlan hírnevet és
emlékezetet szereztek nekik, lévén maguk is halhatatlanok. Vagy ha más példa kell,
íme Lükurgosz, minő fiakat hagyott hátra Lakedaimóniában, megmentőit hazájuknak
és úgyszólván egész Hellásznak.
Tisztelitek ti Szólont is törvényalkotása miatt, másutt - hellének, barbárok - meg sok
másokat is tisztelnek, akik sok nagyságos tettet fölmutatva gyakorolták az erényt.
Ezeknek számos szentélyt emeltek, ily szellemi gyermekeik miatt, testi gyermekeik
miatt szentélyt még senkinek nem emeltek. Ezek a szerelem rejtelmei, Szókratész,
melyekbe most már te is beavatást nyerhetsz. Azt viszont nem tudom, méltó vagy-e
már a végső, látomásszerű beavatásra, amelyért ezek is vannak, ha az ember helyesen
járja végig őket. Mégis beavatlak, rajtam ne múljék. Próbálj követni, ha tudsz. Aki
helyesen tör e cél felé, már fiatalon azzal kell kezdenie, hogy rajong a szép testért, és
először, ha helyesen fogja föl a dolgot, csak egyetlen testért hevül, és abban fogan
szép eszméket; a továbbiakban azonban rá kell jönnie, hogy az egyik test szépsége
egytestvére a másik test szépségének, és értelmetlenség volna, ha nem tekintené
egynek és ugyanannak minden szép test szépségét, s ezt belátva, szükségképpen
minden szép test szerelmesévé válik, és fölhagy a csak egyért-rajongással, mivel azt
már lenézi: kicsinek, szegényesnek érzi. Ezután már többre becsüli a lélek szépségét a
testénél, úgyhogy ha olyasvalakire lel, akinek testi szépsége ugyan fonnyatag, de a
lelke szép: beéri azzal, szereti, gondját viseli, és benne olyan eszméket fogan és keres,
amelyek az ifjakat megnemesítík, s ezzel pártfogoltját arra készteti, hogy a
foglalatosságban, a törvényben rejlő szépséget szemlélje, és belássa, hogy mindenben
egy és ugyanaz a szépség van jelen, és kicsibe vegye a csak testi szépséget. A
foglalatosság után a tudományok felé kell kalauzolnia pártfogoltját, hogy fölismerje

26
szépségüket, úgyhogy a szépség sokasága láttán ne szolgáljon az egyedi szépségnek,
nehogy rabszolgájává alázkodván egy fiúcskának, férfinak, vagy egyetlen
foglalatosságnak, kicsinyes, üres nyárspolgár váljék belőle, hanem a szépség óceánja
felé fordulva és azt szemlélve, sok magasztos eszmét és gondolatot szüljön olthatatlan
bölcsesség utáni vágyakozásában, mígnem ezekben megizmosodva és gyarapodva,
meg nem pillant egyetlen olyan ismeretet, amely épp erre a szépségre utal.
Megpróbállak, ahogy tudlak, fölvilágosítani ebben. Akit a szerelemben idáig
elkalauzoltak, s aki a szépségeket sorrendjükben is helyesen szemléli, egyszer csak a
szerelem végcéljához ér, és valami csodás természetű szépséget pillant meg, ti. a
szépséget magát, amiért idáig szenvedett, és ami mindenekelőtt s örökkön való, nem
keletkezett, és nem vész el soha, nem növekszik, és nem csökken, minthogy nem
ebben szép, abban rút, nem most szép, máskor meg csúf, nem ehhez viszonyítva szép,
ahhoz meg rút, nem itt szép, ott rút, nem ezeknek szép, azoknak rút. Nem is úgy
rémlik majd föl előtte a szépség, mint egy arc, vagy kéz, vagy más testrész, sem úgy,
mint szó, tudomány, mint valami másban létező, pl. élőlényben, földön, égben vagy
egyebütt, hanem csak magában, magával, egyképpen létezik, és minden más szépség
csak belőle merít olyképpen, hogy míg minden más keletkezik és elmúlik, ő maga
nem növekszik és nem fogy, nem éri semmi viszontagság. Nos, ha valaki a helyes
fiúszeretet útján a földiektől ide emelkedik föl, és kezdi látni e szépséget magát, az
már közel van a célhoz. A szerelem helyes útja - akár magunk járjuk, akár más
kalauzol -, hogy az itteni egyes szépségeken elkezdve a szépség eléréséért mind
magasabbra hágunk, mintegy lépcsősoron haladva: egyetlen szép testtől a másikhoz,
onnan mind többhöz, mindhez, aztán a szép testektől a szép tettekhez, a szép tettektől
a szép ismeretekig, s innen végezetül ahhoz az egyetlen ismerethez, amelynek tárgya
maga a Szépség, és így megismerjük a végső Szépséget. Kedves Szókratész - mondta
a mantinéi nő -, ha valami, hát akkor ez az emberélet értelme: a végső Szépség
szemlélete. Ha őt magát látod, nem keresed őt többé ruhákban, szépfiúkban,
serdülőkben, akik láttán most még öntudatodat veszted, és te is és sokan mások,
eszüket vesztve, megfeledkeznek ételről, italról, csak hogy - ha ez egyáltalán
lehetséges volna! - szüntelenül kedveseteket bámulhassátok, és vele lehessetek. Ám
miként vélekedjünk arról, aki megpillanthatná magát a Szépséget, tisztán,
vegyítetlenül - úgyhogy nincs rajta emberi hús, szín, és egyéb múlandó semmiség,
hanem magát az isteni szépséget szemlélné igazi mivoltában, azt hiszed, hiábavaló
volna az ember élete, ha ezt nézheti, szemlélheti, és vele élhet? És nem gondolod,
hogy egyedül itt adatnék meg néki, mialatt a szépséget igazi képében látja, hogy az
erénynek most már nem árnyképeit szüli, minthogy a szépségnek sem árnyképét fogja
föl, hanem az igazi erényt magát, az igazi szépség birtokában. Ha pedig az igazi
erényt termi és fölneveli, megadatik néki az istenfélelem, és ha ez embernek
egyáltalán megadatik: a halhatatlanság."
- Phaidrosz és ti, többiek, hát ezeket mondta nekem Diotima, és tökéletesen
meggyőzött. Most e meggyőződésemben próbálok meggyőzni másokat is, hogy e
kincs elnyeréséhez az emberi természet számára nem egykönnyen lelhetünk Erósznál
különb támaszra. Ezért hirdetem: félje mindenki Erószt, és félem magam is, és a
szerelmet kiváltképpen gyakorlom, és másokat is buzdítok rá, és ahogy csak tudom,
dicsőítem most és mindenkor Erósz hatalmát és bajnoki voltát. Ezt a beszédemet,
Phaidrosz, ha úgy tetszik, fogd föl Erósz magasztalásának, vagy nevezd annak,
aminek éppen akarod.
Szókratész szavait mindenki magasztalta, csak Arisztophanész akart valamit mondani,
mert beszédében Szókratész célzott az ő szavaira is, ám egyszer csak nagy

27
zenebonával dörömböztek az ajtón, sőt mintha dávoriázók s egy fuvoláslány hangját
hallanák... Megszólalt Agathón:
- Fiúk, nézzetek ki! Ha ismerősök, hívjátok be őket. Ha idegenek, mondjátok meg
nekik, hogy már vége az ivásnak, és pihenünk.
Nemsokára az aulában Alkibiadész hangja csendült föl. Igen kapatos lehetett, és
nagyokat kurjongatott. Tudakolta, hol van Agathón, és követelte, hogy vezessék
hozzá. Ekkor a fuvoláslány és más kísérői átkarolták, és bevezették a bentlevőkhöz.
Megállt az ajtóban - fején borostyán- és violakoszorú volt, rengeteg szalaggal.
- Üdvözlet, uraim - szólalt meg. - Befogadjátok-e a részeg embert?... borzasztó
részeget... vagy álljunk odébb, miután megkoszorúztuk Agathónt, mert azért jöttünk.
Tegnap ugyanis nem jöhettem el, most aztán itt vagyok, fejemen szalagkoszorú, hogy
a legbölcsebb és legcsinosabb legény fejére tegyem, ha szabad ezt mondanom. Talán
kinevettek, amiért becsíptem. Még ha kinevettek is, tudom, hogy az igazság szól
belőlem. Ám feleljetek azonnal: a mondott feltétel mellett, bejöhetek-e, vagy sem?
Mind egymást túlkiabálva unszolták, csak jöjjön és heveredjék le. Agathón is hívta.
Alkibiadész jött, kísérőitől vezetve, és Agathónt megkoszorúzandó, levette szalagjait
a fejéről. Ám ezeket a szeme elé tartva, nem vette észre Szókratészt, hanem
letelepedett Agathón és Szókratész közé. Szókratész helyet szorított neki, hogy
leülhessen. Alkibiadész, elhelyezkedvén, köszöntötte Agathónt és megkoszorúzta.
Agathón így szólt:
- Fiúk, oldjátok le Alkibiadész saruit, hogy harmadiknak ideheveredhessen!
- Úgy van! - mondta Alkibiadész. - De ki a harmadik ivócimbora?
Megfordult és megpillantotta Szókratészt, fölpattant és így szólt:
- Héraklészre! Hát ez mit keres itt?! Hisz ez Szókratész! Már megint reám leselkedve
ültél ide, ahogy szoktál, aztán egyszer csak fölbukkansz, mikor a legkevésbé számítok
reá?! Hogy csöppensz ide? És miért éppen ide fészkelődtél, miért nem Arisztophanész
vagy bárki más mellé, aki mókamester, vagy épp szeretne az lenni? Ó, nem! te addig
fondorkodtál, míg a legszebb fiú mellé nem kerültél.
Szókratész így felelt:
- Lásd, Agathón, vajon meg bírsz-e oltalmazni engem? Mert e fiatalember
szerelmével ugyancsak pórul jártam! Amióta beléhabarodtam, senki szépfiúra nem
nézhetek rá, szót se válthatok, mert ő féltékenységből és irigységből csuda, hogy mit
művel! Gyaláz és kezet emel reám! Vigyázz, nehogy most megint ilyesmire szánja rá
magát, hanem szerezz békét köztünk, és ha tettlegességre vetemedik, oltalmazz, mert
igen rettegek szerelmétől és őrjöngésétől.
- Mi nem békülhetünk meg! - mondta Alkibiadész. - Ezért még máskor állok rajtad
bosszút. Most pedig, Agathón, adj a szalagokból, hadd koszorúzzam meg ez ember
csudálatos kobakját, nehogy még a szememre lobbantsa, hogy téged
megkoszorúztalak, őt meg nem, pedig ő szavakkal mindig mindenkin győz, és
nemcsak a minap egy ízben, mint te!

28
Erre tépett a szalagokból, megkoszorúzta Szókratészt és leült. Miután leheveredett,
így szólt:
- Nos, uraim! Fölöttébb józanok vagytok. Ezt nem tűrhetem! Tessék inni, ahogy szót
értettünk! És hogy eleget ihassatok, ezennel megválasztom magamat borkirálynak. De
hozasson Agathón egy óriási kelyhet, ha van! Hohó, de mégse! Hozd ide, fiú, a
borhűtő edényt! - mert látta, hogy abba jó nyolc kehelynyi bor fér.
Ezt megtöltötte, s először maga hajtotta ki, aztán megtöltette Szókratész számára:
- Uraim! Szókratészhez képest az én tudományom semmi - mondta. - Annyit vedel,
amennyit beléparancsolunk, és mégse lesz sohase részeg!
A szolgafiú megtöltötte az edényt. Szókratész fölhajtotta. Erre megszólalt
Erüximakhosz:
- Mitévők legyünk, Alkibiadész? Így bor mellett nem is beszélünk, nem is énekelünk,
csak vedelünk otrombán, mint kinek ég a torka?!
Erre Agathón így válaszolt:
- Legkülönb, legbölcsebb atyának legkülönb fia, Erüximakhosz, üdvözöllek!
- Én is téged! - felelt Erüximakhosz. - De hát mit csináljunk?!
- Amit te rendelsz, mert néked engedelmeskednünk kell! Többet ér sereg embernél is
a felcser, az orvos! Parancsolj, mit kívánsz!
- Ide figyelj! - mondta Erüximakhosz. - Mielőtt betoppantál, abban egyeztünk meg,
hogy jobb felé haladva, sorra mindenki a tőle telhető legszebb magasztaló beszéddel
tiszteli Erószt. Mi már mind szólottunk, te még nem, csak fölhajtottad a bort. Így
méltányos, hogy te beszélj, és beszéded után adj föladványt Szókratésznek, amit épp
akarsz, ő meg a jobb oldali szomszédjának és így tovább.
- Igazad van, Erüximakhosz! - hagyta rá Alkibiadész. - De nem igazság a részeg
ember beszédét összemérni a józanokéval! És vajon, boldogságos barátom,
meggyőztek-e téged Szókratész előbbi szavai? Tudod-e, hogy mindannak, amit ő
mond, az ellenkezője igaz? Mert ha füle hallatára valaki mást magasztalok - istent
vagy embert -, és nem őt, akkor kezet emel rám.
- Nem hallgatsz el tüstént? - szólt közbe Szókratész.
- Poszeidonra! - ellenkezett Alkibiadész. - Csak ne tagadd, hogy jelenlétedben én
senki mást nem dicsérhetek!
- Úgy legyen! - kiáltott közbe Erüximakhosz. - Ha akarod, magasztald Szókratészt!
- Micsoda? - horkant föl Alkibiadész. - Szerinted ez kell, Erüximakhosz?! Rontsak rá,
és álljak bosszút rajta itt előttetek?
- Min töröd a fejed? - kérdezte Szókratész. - Hogy nevetségessé tégy a dicséreteddel?
Vagy mit akarsz?
- Elmondani az igazságot! Ám te lásd, hogy megengedheted-e!

29
- Elmondani az igazságot? Persze hogy megengedem, sőt parancsolom! - mondta
Szókratész.
- Már kezdem is! - szólt Alkibiadész. - Te meg eszerint cselekedj! Ha nem mondok
igazat, rögtön szakíts félbe, amikor akarsz, és mondd szemembe, hogy hazudom, mert
nem szándékszom hazudni. És ne csodáld, ha aztán összevissza beszélek, ahogy
eszembe jut, mert nem egykönnyű ilyen állapotomban szép sorjában előszámlálni
furcsaságaidat.
- Szókratész magasztalását hasonlattal kísérelem meg. Ő nyilván azt gondolhatná erre:
azért, hogy kifigurázzam, pedig nem a mókacsinálásért folyamodom a hasonlathoz,
hanem épp az igazságért. Állítom, hogy hasonlatos ő a szobrászműhelyekben
gubbasztó szilénszobrokhoz, akiket a művészek szürinxszel és fuvolával mintáztak
meg, és ha kétfelé nyitjuk őket, a belsejükben egy-egy istenszobor látható. Állítom
továbbá, hogy éppen Marszüász szatírhoz hasonlít. Hogy külsődben szatírhoz
hasonlítasz, Szókratész, abban magad sem kételkedhetsz. Ám vedd tudomásul, hogy
másban is hasonlítasz hozzájuk. Úgy, gunyoroskodó vagy? Avagy nem? Ha nem
ismered be, tanúkat hozok! "De nem vagyok fuvolás!" - mondod. Nem-e?! Sokkal
csodálatosabb, mint Marszüász! Ennek ugyanis még hangszerek is kellettek, hogy
szája varázslatával megbabonázza az embereket, amiképpen még ma is
megbabonázza az ő dallamait fuvolázó. Mert Marszüász Olümposz dalait fuvolázta,
tőle tanulta őket. Olümposz dalai - akár ha kiváló fuvolás fújja, akár botor
fuvoláslány! - önmaguk elbűvölik az embert, és kinyilatkoztatják, kik szorulnak rá az
istenekre, a misztériumokra, mert maguk e dallamok isteniek. Te csak abban ütsz el
Marszüásztól, hogy hangszer nélkül, puszta szavakkal műveled ugyanazt. Mi ugyanis,
ha másnak másfajta szónoklatát halljuk - még ha kiváló szónok is az illető -,
úgyszólván oda se hederítünk; viszont ha téged hallunk - ha asszony, ha férfi, ha
gyermek hall is! és még ha közvetve, egy csapnivaló szónok tolmácsolásában is! -,
megháborodunk és káprázatba esünk! Én, uraim, ha nem tartanék tőle, hogy teljesen
elázottnak néztek, esküvel bizonyítanám, mi nyűgözött le beszédei hallatára, és mi tart
lenyűgözve ma is. Amint a szavát hallom, szívem jobban kalapál, mint a táncoló
körübantoké, és patakzik a könnyem. És látom, ugyanezt élik át mások is. Ha
Periklészt vagy más kiváló szónokokat hallgattam, éreztem: szépen szólanak, de
semmi olyan nem feszengett bennem, mint Szókratész hallatára, lelkem nem
háborgott, nem lázadozott rabszolga állapotában. Ám ez a Marszüász már sokszor
meghatott, hogy úgy éreztem, ez a mostani életem már nem is élet. Minderre,
Szókratész, nem mondhatod, hogy nem igaz! Most is tudva tudom, hogyha fülelni
akarnék rád, nem állnám a sarat, hanem most is csak ugyanúgy járnék. Kényszerít,
hogy igazat adjak neki, hogy mi mindennek vagyok híjával, és mégsem magammal
bajoskodom, hanem Athén államügyeit intézem. Így hát erőnek erejével futok előle,
mint a szirének elől, fülemet befogva, nehogy itt öregedjek meg, mellette rostokolva.
Egyedül vele szemben érzem, amit senki se hinne rólam, hogy ti. bárki előtt is
szégyenkezem. Egyedül előtte szégyenkezem. Tudva tudom, hogy képtelen vagyok
neki bármiben is ellene mondani, mikor lelkemre köt valamit, ám amint elválok tőle,
menten lépre visz a tömeg hajbókolása. Kerülöm, menekülök előle, és ha
megpillantom, pironkodom adott szavam miatt. Sokszor már-már azon örvendenék,
ha nem látnám az élők sorában. Ám ha ez bekövetkeznék, tudom, százszor jobban
gyötörne, úgyhogy már magam se tudom, mitévő legyek vele! Hát így lenyűgözött
engem és sok-sok mást ennek a szatírnak a fuvolázása! Ám figyeljétek, mennyire
formázza azokat, akikhez hasonlítottam, és mily csodálatos a hatalma! Tudjátok meg,
hogy egyikőtök sem ismeri őt, és - ha már belefogtam - íme, bemutatom őt néktek.

30
Láthatjátok, mily szerelemmel viseltetik Szókratész a szép lények iránt; mindig
körülöttük ólálkodik, és megkótyagosul tőlük. Ő mindenben tapasztalatlan, nem tud
semmit, legalábbis ezt játssza meg; mindez nem épp a szilénekre jellemző? De
mennyire! Kívülről ezzel kendőzi el magát, mint azok a szilénszobrok, ám ha
kinyitják a belsejét, kedves bortestvéreim, mit gondoltok, mekkora önmegtartóztatás
feszeng benne? Tudjátok-e, hogy ő fütyül arra, ha valaki szép, senki se képzelné,
mennyire megveti a szépfiút, a gazdagságot, az előkelőt, akit a tömeg boldognak hisz.
Mind e javakat ő kutyába sem veszi, de minket sem! gunyoroskodva és mókázva
éldegél az emberek között. Nem tudom, egyáltalán látta-e valaki a benne rejlő
istenszobrokat, midőn komollyá vedlik és kitárulkozik? Én már láttam egykor, és
akkor benseje olyan isteni szépnek, aranynak, gyönyörűnek és csodálatosnak tetszett,
hogy szentül hittem, mindenben vakon azt kell tennem, amit ő parancsol. Azt
képzeltem, hogy komolyan lenyűgözi őt fiatalságom varázsa, és ezt nyereségnek
ítéltem, csodás szerencsének, hogy ti. Szókratész kegyeit keresve, mindazt hallhatom
tőle, amit ő tud. Ifjúi bájaimra, csodálatos, milyen rátarti voltam. Varázsom tudatában
elbocsátottam kísérőimet, és egyedül maradtam vele. Ezelőtt ugyanis sohase szoktam
kísérő nélkül, kettesben lenni vele. A színigazat szeretném néktek elmondani.
Figyeljétek meg, vajon valótlant mondok-e, s ha igen, te, Szókratész, cáfolj meg!
Magamra maradtam hát vele, uraim, és arra számítottam, hogy azonnal olyasmiket
sustorog nekem, minőket a szerető szokott a kedvesének, ha intim kettesben vannak,
már előre örültem neki. Reményem füstbe ment, mert ő elbeszélgetett velem, ahogy
máskor szokott, és a nap elmúltával faképnél hagyott. Ezután meghívtam tornászni,
remélvén, hogy valami csak lesz. Tornásztunk, még birkóztunk is sokszor magános
kettesben; de mire a sok szó?! - többet így sem értem el. Minthogy így semmire se
mentem, úgy véltem, ha már elkezdtem, erőszakkal ugratom ki a bokorból a nyulat,
hányadán is állunk. Meghívom lakomára, csak úgy, mint ahogy a szerelmes csapdát
készít a kedvesének. Meghívásomat nem fogadta el rögtön, idővel mégis beadta a
derekát. Első ízben rögtön evés után el akart távozni. Elfogott a szégyen, és hagytam,
hogy elmenjen. Ám kitartottam szándékomban, és utóbb ebéd után egész késő
éjszakáig elcsevegtem vele; ő aztán azzal a kifogással, hogy későre jár, el akart
menni, de én maradásra kényszerítettem. Ott nyugodott el mellettem a szomszéd
heverőn, amelyen evett, és úgy volt, hogy a szobában csak mi ketten alszunk.
Beszédemben idáig nincs semmi kivetnivaló, mindenkinek elmondhatom; a
következőket azonban dehogy hallhatnátok tőlem, ha először is - a közmondás szerint
- nem volna kedvessel vagy kedves nélkül a borban az igazság, másodszor: ha már
Szókratész magasztalására adtam a fejemet, igazságtalan volna elhallgatnom egyik
pompás cselekedetét. Emléke még most is úgy kínoz, mint a kígyómarás. Azt szokták
mondani, aki így járt, hogy is beszélne róla másnak, legfeljebb olyannak, akit szintén
megmart a kígyó, mert csak az érezheti át, és nézi el neki, mi mindenre - szóra, tettre -
ragadtatta el magát kínjában. Engem pedig még gyötrőbb marás ért, mégpedig a
legsebezhetőbb pontomon, ahol egyáltalán megmarhatnak valakit: a szívemen, a
lelkemen, vagy hívják akárhogy is, ott sújtottak le, martak meg bölcsességszerető
szavak, melyek ha egy zsenge, szépen sarjadt lélekre lelnek, kígyónál kegyetlenebbül
belehorgadnak, és a nyomorultat bármi szóra, tettre ösztökélik... Itt látva egy
Phaidroszt, egy Agathónt, egy Erüximakhoszt, egy Pauszaniászt, egy Arisztophanészt
- Szókratészt magát mivégre említeném?! - és a többieket; alkalmasint mind rabul
estetek egykor a filozófia eszelős dühének, hát nektek nyugodtan elárulhatom, amit
akkor tettem, ti úgyis megbocsátjátok. A szolgák pedig és más értetlen avatatlanok
csak dugják be a fülüket. Uraim, kialudt a mécses, a szolgafiúk már mind a szobán
kívül voltak; úgy véltem, minek teketóriázzak tovább, nyíltan kimondom érzéseimet.

31
Megráztam Szókratészt és megkérdeztem: "Alszol már?" - "Még nem" - felelte ő. -
"Tudod, mi jutott az eszembe?" - mondtam. - "Mi?" - kérdezte. - "Úgy hiszem,
hozzám egyedül te volnál méltó szerető, csak az az érzésem, mintha nem mernéd ezt
közölni velem. Az én nézetem ez: vagy esztelenségnek tartanám, ha ebben is nem
kedveznék neked, és minden másban, ha valamire szükséged van, és azt a magam és
barátaim vagyonából kielégíthetem. Mert semmi sem fontosabb nekem, mint hogy a
lehető legkülönb emberré váljak, s e célból, azt hiszem, senkiben se lelhetnék jobb
kalauzra nálad. Eszes ember előtt százszor inkább restellném, ha nem tennék a
kedvére, mint az értetlen tömeg előtt az ellenkezőjét..." - Szókratész végighallgatott,
aztán szokásához híven csúfondárosan így felelt: "Kedves Alkibiadész, még majd
kiviláglik, hogy valójában nem is vagy olyan buta - ha éppenséggel igaz, amit rólam
állítasz, és fészkel bennem valami erő, amely téged különbbé formálhat: nos, valami
csodás szépséget láthattál meg bennem, amely még a te csinos ábrázatodat is messze
fölülmúlja! Nos, ha te ezt látva bennem, keresed a velem-közösködést, és szeretnél
szépséget cserélni szépségért, úgy te az én káromra hajhászod hasznodat, és álszépség
fejében akarod az igazi szépséget, rézért aranyat szeretnél cserélni. Boldogságos
barátom, gondold meg ezt jól, nehogy csalódj bennem, hátha senki vagyok. Akkor
kezd csak élesen látni a szellem szeme, mikor a testi szem már elhomályosul, és ettől
te még igen messze vagy!" - Ezt hallván, így feleltem: "Ami engem illet: ami a
szívemen, az a számon. Te meg végezd el magadban, hogy nekem és neked mi volna
a legjobb. - "Okosan szóltál! - felelt Szókratész. - És a jövőben is megfontoltan azt
tesszük, ami nekünk ebben is, másban is a legjobbnak tetszik." - E párbeszédünk után,
és miután nyilaimat így ellövöldöztem, azt reméltem, mégis megsebeztem őt.
Felkeltem, nem adván neki szóra alkalmat többé, ráborítottam a köpenyemet - télidő
lévén -, én pedig az ő ócska köpenye alá bújva, átkulcsoltam kezeimmel ezt az igazán
isteni és csodás embert, és így múlattam el az éjszakát. Erre se mondhatod,
Szókratész, hogy nem így volt! Megtettem minden lehetőt, ő mégis diadalmaskodott
rajtam, oly igen lenézte és nevetségessé tette, kigúnyolta ifjúi bájaimat, amikkel pedig
akkor igen nagyra voltam, ó, bírák, mert most ti bírái vagytok Szókratész
fönnhéjázásának. Mert tudjátok meg, esküszöm az istenekre: noha Szókratésszel
háltam, úgy keltem föl mellőle, mintha csak apámmal, bátyámmal aludtam volna
együtt! Ezek után, mit gondoltok, mily érzésekkel viaskodtam? Emésztett
sértettségem, ugyanakkor meg csodáltam az ő természetét, önmegtartóztatását,
férfiasságát. Olyan emberre leltem benne, amilyenre, azt hiszem, még soha, legalábbis
bölcsesség és önfegyelem tekintetében, úgyhogy tanácstalan voltam, vajon
haragudjak-e rá, kerüljem-e a társaságát, avagy mivel tudnám mégis megnyerni.
Tudtam, pénzzel sokkal kevésbé sebezhető, mint acéllal Aiász, íme, azon az egy
ponton is, ahol még azt hittem, rabbá tehetem, egérutat vett! Belezavarodtam, én
lettem rabjává úgy, ahogy embernek még soha. Mindez még régebben történt, utána
együtt katonáskodtuk végig a poteidaiai hadjáratot, még asztaltársak is voltunk.
Először is a szenvedések tűrésében nemcsak engem főzött le, de valamennyiünket.
Amidőn - valahol elvágva az utánpótlástól, ami gyakori eset a háborúkban - éheznünk
kellett, szívósságban elbújhattak a többiek Szókratész mellett. Ám ha nagy eszem-
iszom adódott, az élvezésben túltett mindenkin, és ha erőltették, hogy igyék - ami
különben nem volt ínyére -, mindenkit lepipált! És ami a legcsodálatosabb! soha senki
nem látta részegnek. Azt hiszem, ezt azonnal be is bizonyítja. A hideg viszontagságait
- iszonyú zord telek voltak! - csodálatosan bírta, kiváltképpen egyszer, amikor
kibírhatatlan volt a fagy. A többiek mind ki se dugták az orrukat, vagy ha igen, csuda,
mennyi kacabajkát húztak magukra: a lábukat posztóba vagy juhbőrbe bugyolálták. Ő
ekkor is csak szokott öltözetében járt-kelt odakint, és könnyebben talpalt a jégen

32
mezítláb, mint más bakancsban. A katonák már ferde szemmel néztek rá,
gyanakodván, hogy velük csúfondároskodik. Elég ebből ennyi. De
mit művelt, miket élt át, tűrt-e vitéz a csatában?
ti. ama hadjárat során: érdemes végighallgatni! Valamin eltöprengett, és hajnaltól
fogva ott állt egy helyben, boncolva lelkében a kérdést, s minthogy nem sikerült
megoldania, nem tágított onnan, csak törte a fejét, és állt, állt. Már dél lett, az emberek
fölfigyeltek rá, nem győztek csodálkozni, szájról szájra adták az esetet, hogy
Szókratész hajnal óta csak ott áll, és töri a fejét. Végül beesteledett, és néhány ióniai,
akik már meg is vacsoráztak, és nyár lévén, kicipelték nyoszolyáikat, hogy szabad ég
alatt a hűvösben aludjanak, de azért is, hogy szemmel tartsák őt, vajon még éjszaka is
ott fog állni. Ott is állt, egész napkeltéig, aztán imával köszöntötte a Napot és
elvonult. Akarjátok tudni, milyen volt a csatában? Méltó erről is szót ejtenünk. Abban
a csatában is, amely során a vezérek kitüntettek engem, ő mentett meg és senki más.
Én megsebesültem, ő meg nem akart sorsomra hagyni, hanem fegyverestül kimentett
a vészből. Akkor én, ugye, Szókratész, követeltem, hogy a vezérek adják neked a
kitüntetést - ezért nem gáncsolhatsz, és nem mondhatod, hogy valótlant mondok! -, de
midőn a vezérek rangom miatt mindenáron nekem akarták adni, te még a vezéreknél
is jobban kívántad, hogy én kapjam meg. Uraim, érdemes szemügyre venni
Szókratészt akkor is, amikor Déliontól futott a had. Én véletlenül lovon ültem,
Szókratész meg nehézfegyverzetben gyalog vonult. Miután már embereink
szerteszaladtak, ő Lakhésszel együtt vonult vissza. Akkor botlottam össze velük, és
megpillantván, biztattam őket, hogy nem hagyom cserben őket. Itt aztán alaposabban
megfigyelhettem Szókratészt, mint Poteidaiánál, mert most - lovon ülvén - kevésbé
voltam megneszüdve. Először is higgadtságban messze lefőzte Lakhészt, továbbá úgy
tetszett nekem, Arisztophanész, hogy a te szavaiddal éljek, úgy járt-kelt, mintha csak
itt volna. Körbeszállatván szemeit kevélyen, nyugodtan szemügyre vette társait,
ellenfeleit, és mindenki már messziről láthatta rajta: ha valaki erre az emberre kezet
emel, ő bátran védekezik. Épp emiatt menekült meg sértetlenül ő is, társa is: a
csatában ugyanis az így viselkedőket alig támadják meg, annál jobban hajszolják a
fejüket vesztve szaladókat. Sok más csodás dolgot mondhatnék még Szókratész
magasztalására. Csakhogy más életformákat szemlélve, könnyen állíthatjuk ezekről is,
azokról is ugyanazt, ellenben csodálatos, hogy Szókratész mennyire nem hasonlít
egyetlen más emberre sem! se ma élőre, se régen halottra. Milyen volt Akhillész? - ezt
elképzelhetjük, ha Braszidászhoz vagy máshoz hasonlítjuk. Periklész meg Nesztórhoz
és Anténórhoz hasonlítható, és így van másokkal is: ily módon mindenki valaki mást
formáz. Ám hogy milyen ez az ember a maga megfoghatatlanságában - ő maga és
beszédei -, annak keresve sem találhatjuk mását se a ma élők, se a rég megholtak
között, legföljebb ha nem emberekkel vetjük össze magát és beszédeit, hanem -
miként most én cselekszem - szilénekkel és szatírokkal. Az elébb mondottakból
majdnem kifelejtettem azt, hogy ti. még a beszédei is igen hasonlóak a kinyitható
szatírszobrokhoz. Ha valaki Szókratész beszédeit hallgatja, azok először fölöttébb
nevetségesnek tetszenek: olyan szavakba és fordulatokba csomagolja őket, amilyen
egy pimasz szatír irhája! Hiszen egyébről sem beszél, csak teherhordó szamarakról,
kovácsokról, cipészekről, cserzővargákról, és látszólag ugyanily módon mindig
ugyanazt gajdolja, úgyhogy a járatlan és értetlen embernek már szinte kedve
kerekedik szavait kikacagni. Ám ha valaki kinyitva látja őket, és behatol értelmükbe,
menten ráocsúdik, hogy hiszen ezekben és csakis ezekben lakozik szellem, utóbb meg
még hogy mindennél istenibbek, és az erény legszebb mintaszobrait rejtik magukban,
és legtöbbnyire - pontosabban: egészen épp azt célozzák, amit illik egy jobbulni,

33
nemesülni kívánó lénynek szem előtt tartani. Ez hát, uraim, az én Szókratész-
dicséretem; de közbevetőleg azt is elárultam, amit nagyon zokon veszek tőle: mint
csúfolt meg engem! De nemcsak engem, hanem Kharmidészt, Glaukón fiát is,
Euthüdémoszt, a Dioklész fiát is, és még annyi mást, akiket mind szerelmesként tett
lóvá: szerető helyett ő lett a szeretett lény! Téged is óvlak, Agathón, nehogy bedőlj
neki, hanem okulván a mi siralmas példánkon, óvakodj, nehogy úgy járj, mint a
közmondás tanítja: "Maga kárán tanul a buta!"
E szavakra nevetni kezdtek Alkibiadész őszinteségén, mert kiviláglott, hogy még
mindig szerelmes Szókratészbe. Erre Szókratész szólalt meg:
- Gyanítom, Alkibiadész, hogy te színjózan vagy, különben, ily óvatosan kerülgetve a
forró kását, nem iparkodtál volna elrejteni valódi szándékodat, amiért mindezt
elmondtad, és nem biggyesztetted volna csak úgy mellékesen a beszéded végére.
Mintha nem is csak azért mondtad volna el mindezt, hogy engem összeugrass
Agathónnal?! mivel azt hiszed, én csak beléd lehetek szerelmes, senki másba,
Agathónt meg csak te szeretheted, más senki. De mi nem ültünk föl neked, és
átláttunk szatír-szilén-drámádon! Kedves Agathón, ne hagyd, hogy ő célt érjen, és
légy résen, nehogy bárki minket kettőnket összeveszítsen!
- Lehet, hogy igazad van, Szókratész! - felelte Agathón. - Már ebből is gyanítom,
hogy ide fészkelődött közénk, csak hogy szétválasszon bennünket. De ebből nem
eszik, mert átmegyek hozzád és odaheveredem.
- Persze, csak gyere! - biztatta Szókratész. - Feküdj ide, a bal oldalamra!
- Zeuszra! - kiáltott föl Alkibiadész. - Mit kell eltűrnöm ettől az embertől?! Azt hiszi,
mindenütt fölibém kell kerülnie! Ha mást nem, ó, csodálatos ember, legalább azt
engedd meg, hogy Agathón ide, közénk heveredjen!
- Lehetetlen! - felelte Szókratész. - Hiszen te engem magasztaltál, nekem pedig most a
tőlem jobbra ülőt kell dicsérnem. Most ha Agathón tőlem balra ül, akkor ő is csak
engem dicsér majd, pedig inkább nekem kell őt. Engedd hát, isteni fiú, és ne irigyeld
ettől a suhanctól az én magasztalásomat, magam is igen sóvárgok rá, hogy szépet
mondjak róla.
- Úgy, úgy! Alkibiadész! - kiáltott föl Agathón. - Nem maradhatok itt tovább, inkább
helyet cserélek, csak hogy Szókratész dicsérjen engem!
- Mindig így szokott lenni! - dohogott Alkibiadész. - Szókratész jelenlétében senki se
férkőzhet a szépfiúkhoz. Most is milyen ügyes ürügyet talált, hogy Agathón mellé
heveredjék.
Agathón fölállt, hogy Szókratész mellé heveredjék. Hirtelen újabb tivornyázók
érkeztek a kapuhoz, igen sokan, és a nyitva talált kapun át - valaki ugyanis kiment -
bezúdultak, és leheveredtek eget verő zsivajgással, és mindenkinek vedelni kellett a
bort, csak úgy összevissza. Erixümakhosz és Phaidrosz és mások elvonultak - mesélte
Arisztodémosz -, ő maga elszunnyadt, és - hosszú éjszaka lévén - igen soká aludt, s
csak reggel kakasszóra ébredt föl. Fölocsúdván látta, hogy a többiek még alusznak,
vagy már elmentek. Csak Agathón, Arisztophanész és Szókratész van ébren, és jobb
kézre adva át, egy nagy kehelyből isznak. Szókratész vitázott velük. Szavaira
Arisztodémosz már nem emlékezett, mert nem volt jelen eleitől fogva, és közben el is
szundított. Szerinte beszélgetésük lényegében akörül forgott, hogy Szókratész

34
mindenáron arról akarta meggyőzni őket, miszerint aki egyszer jó tragédiákat ír,
annak szükségképp kell értenie a komédiaíráshoz is és viszont, mert aki egyszer
mestere ennek, mestere kell legyen annak is. Amazok csak ráhagyták, de oda se
figyeltek, mert már nagyon álmosak voltak. Először Arisztophanész bólintott el, aztán
már késő reggel Agathón is. Szókratész pedig, miután mindkettőt elaltatta, fölkelt és
elindult, Arisztodémosz pedig szokása szerint a nyomában. Szókratész a Lükeionba
ment, ott megmosakodott, és mint máskor is, ott töltötte a napot. Aztán ahogy este
lett, hazament és lenyugodott.

35
 Platón: Phaidón

PHAIDÓN
(…) 95 b − Derék barátom − szólt Szókratész −, ne mondj nagy szavakat, hogy valamiféle
varázslat ki ne forgassa a gondolatmenetet, amit elő akarunk adni. No de ezt bízzuk az istenre,
mi magunk pedig, Homérosszal szólva, „közelebb lépve”1 nézzük csak meg, vajon mondasz-e
valamit. A lényege annak, amit kutatsz, a következő: azt kívánod, bizonyítsuk be, hogy a lélek
el nem enyésző és c halhatatlan, és ha egy bölcsességszerető férfiú, amikor halni készül,
bizakodik és úgy véli, hogy miután meghalt, odaát jobb dolga lesz, mintha más életet élve le
halt volna meg, ez a bizodalma nem együgyű és értelmetlen. Mert azt mondod: bár kiderült,
hogy a lélek erős dolog és isteni jellegű és már azelőtt is volt, mielőtt mi, emberek,
megszülettünk volna, mindez még nem vall a halhatatlanságára, csupán arra, hogy a lélek
maradandó valami, és hogy valahol volt előbb is, ki tudja, d mióta már, és sok mindent tudott
és csinált; de ettől semmivel sem halhatatlanabb, hanem épp az emberi testbe jövetele volt,
akár egy betegség, vesztének a kezdete; és gyötrődve éli azután végig ezt az életet, és a végére
érve elpusztul az úgynevezett halálban. És azt is mondod, hogy nem számít, akár egyszer
testesül meg, akár többször, ahhoz képest, amitől mindnyájan félünk; mert félnie kell, hacsak
nem esztelen valaki, annak, aki nem tudja és semmiféle gondolatmenettel sem tudja e
bebizonyítani, hogy halhatatlan. Azt hiszem, Kebész, nagyjából ez az, amit állítasz; és
szándékosan ismétlem el többször is, hogy semmit se hagyjunk ki, és ha akarod, hozzátehetsz
valamit vagy elvehetsz.
Kebész pedig így szólt:
− Nincs már szükségem rá, hogy bármit is hozzátegyek vagy elvegyek; ez az, amit állítok.
XLV. Szókratész pedig eltűnődött egy kicsit, és magában latolgatott valamit, majd így szólt:
96 a − Nem csekély dolgot kutatsz, Kebészem; mert általánosságban meg kell jól vizsgálnunk
a keletkezés és az elenyészés okait. Tehát én sorra elmondom, ha akarod, hogy mit
tapasztaltam velük kapcsolatban; ha azután használhatónak látsz valamit az elmondottakból
ahhoz, hogy kialakuljon a meggyőződésed azokra a dolgokra vonatkozólag; amikről beszélsz,
használd fél.
− Hogyne – szólt Kebész –, persze hogy akarom.

1
Homérosz, Iliasz VI I 225.
 2

− Akkor hallgasd meg, és én elmondom. Mert én, Kebészem – szólt –, ifjúkoromban

bámulatosan vágyakoztam arra a bölcsességre, amit a természet tudományának hívnak. Mert
úgy láttam, nagyszerű dolog ismerni minden egyes dolog okait, hogy mitől jön létre
mindegyik, és mitől pusztul el, és mitől van; és sokszor meghánytam-vetettem magamban,
megvizsgálva b először is az olyasféle dolgokat, hogy vajon ha a meleg és a hideg rothadni
kezd, abból támadnak-e, mint egyesek mondták, 2 az élőlények? És vajon a vér-e az, amivel
gondolkozunk, vagy a levegő, vagy a tűz,3 vagy ezek közül egyik sem, hanem az agyvelőtől
kapjuk az érzékeléseket, a hallást és a látást és a szaglást, s ezekből keletkezik az emlékezés
és a vélekedés, az emlékezésből és a vélekedésből pedig, amikor megállapodnak, ugyanígy
keletkezik a tudomány; amikor viszont ezeknek a c pusztulását vizsgáltam, és az égen meg a
földön végbemenő dolgokat, végül annyira képtelennek találtam magamat az ilyen
vizsgálatokra, hogy ki se tudom mondani. Ezt kellőképpen bizonyítja például az, hogy amit
azelőtt világosan tudtam, legalábbis azt hittem jómagam is meg a többiek is, ettől a
vizsgálattól annyira megvakultam, hogy még az is kiment a fejemből, holott előzetesen tudni
véltem, többek közt azt, hogy mitől d növekszik az ember. Mert úgy véltem, mindenki
számára világos, hogy az evéstől és az ivástól; mert ha a táplálékokból hússal gyarapszik a
hús, és csontokkal a csontok, és így, ugyanilyen elgondolás szerint gyarapszik minden más is
azzal, ami rokon vele, akkor ami csekély halmaz volt, később tetemessé válik, és a kis ember
naggyá lesz. Így vélekedtem akkor; szerinted nem elfogadhatóan?
− De szerintem igen – szólt Kebész.
− Akkor még ezt is vedd figyelembe: úgy vélekedtem ugyanis, eléggé jól látom a dolgot,
amikor úgy tűnik e nekem, hogy egy magas ember, amikor egy kicsi mellett áll, épp a fejével
nagyobb nála, és az egyik ló is a másiknál; és ami még ennél is nyilvánvalóbb: a tíz, úgy tűnt
nekem, attól több, mint a nyolc, hogy kettő jön hozzá, és a kétrőfös attól nagyobb a rőfösnél,
hogy a felével haladja túl.
− És most – szólt Kebész –, hogyan látod mindezt?
− Zeuszra – szólt –, távol állok attól, hogy azt higgyem: ismerem mindennek az okát, és még
abban sem vagyok teljesen biztos, hogy ha valaki hozzáad egyet az 97 a egyhez, vajon az az
egy vált-e kettővé, amihez hozzáadtak, vagy a hozzáadott és az, amihez hozzáadtak, együtt
lett, az egyiknek a másikhoz adásától, kettővé; mert csodálatos, hogy míg külön-külön voltak,
egymás nélkül, mindegyikük egy volt és nem kettő, miután pedig közeledtek egymáshoz,
alighanem ebből az okból kifolyólag lett belőlük kettő, az egymás közelébe jutás folytán
2
Anaximandrosz, Anaxagorasz, Arkhelaosz
3
a vérről Empedoklész, a levegőről Anaximenész, a tűzről Hérakleitosz ír.
 3

történt egyesüléstől. És még arról sem vagyok meggyőződve, hogy ha egyet kettévágnak,
akkor ez a b vágás a kettővé válásuk oka; mert ez a kettővé válás az iménti oknak épp az
ellentéte: akkor ugyanis attól lett, hogy közel kerültek egymáshoz és az egyiket hozzátették a
másikhoz, most pedig, hogy elvették és elkülönítették az egyiket a másiktól; és még arról sem
tudom meggyőzni magam, hogy tudom, mitől lett az egy vagy bármi más, egyszóval, hogy
mitől keletkezik vagy pusztul el vagy létezik, mármint ilyen vizsgálódási módszerrel; ezért
egy másik módszer összekotyvasztásával próbálok szerencsét, ezt pedig semmiképp sem
fogadom el.
XLVI. Amikor pedig azt hallottam egyszer – egy c könyvből olvasta fel, azt mondta:
Anaxagoraszból, és idézte valaki –, hogy bizonnyal az értelem mindennek az elrendezője és
indítóoka, megörültem ennek az oknak, és azt gondoltam, valamiképpen jól van az, hogy az
értelem mindennek az indítóoka, és úgy gondolkoztam: ha ez így van, akkor ez a rendező
értelem rendez el mindent, és minden egyes dolgot oda tesz, ahol a legjobb helye van; ha tehát
valaki meg akarná találni az okát minden egyes dolognak, hogy miképpen keletkezik vagy
pusztul el vagy létezik, azt kell megtalálnia, hogy az adott dolognak miképpen a legjobb akár
léteznie, d akár bármi mást megtapasztalnia vagy csinálnia; eszerint tehát az embernek semmi
mást nem kell kutatnia, sem saját magával, sem másokkal kapcsolatban, csupán azt, hogy mi a
legjobb és a legkiválóbb. Szükségszerű, hogy ugyanaz az ember azt is tudja, mi a rosszabb;
mert hiszen az egyiknek az ismerete a másikra is vonatkozik. Mindezeket végiggondolva s
örvendezve úgy vélekedtem, megtaláltam a tanítót, aki a létezők okáról értelem szerint kioktat
engem: Anaxagoraszt, és ő meg fogja e nekem mondani legelőször is, hogy vajon a föld
lapos-e vagy gömbölyű, és ha ezt már megmondta, ráadásul levezeti ennek az okát és
szükségességét is, kifejti, mi a jobb, és hogy a föld számára épp az a jobb, hogy ilyen; és ha
azt mondaná, hogy középütt van, hozzá még 98 a levezetné azt is, hogy jobb középütt lennie;
és ha mindezt bebizonyítja, kész voltam rá, hogy soha többé ne kívánjak másféle okot. És
kész voltam rá, hogy ugyanígy megtudjam a napról is és a holdról meg a többi csillagról,
miképpen viszonyul egymáshoz a sebességük meg a keringésük, és minden egyéb, ami
történik velük, és hogy miért jobb mindegyiknek épp azt cselekednie és megtapasztalnia is,
amit megtapasztal. Soha nem hittem volna, hogy amikor azt mondja: az értelem rendezte el b
őket, más okot akar fűzni hozzá, nem pedig azt, hogy az a legjobb, hogy úgy vannak, ahogy
vannak; és amikor minden egyes dolognak külön és mindnek együtt megmondja az okát, azt
hittem, hozzáfűzi a levezetését is, mi a legjobb mindegyikben külön-külön, és mi a jó
mindnek együtt; és sokért nem adtam volna fel ezt a reménységemet, ezért nagy buzgalommal
 4

vettem elő a könyveit, hogy minél hamarabb olvashassam el, hogy minél hamarabb
megtudjam, mi a legjobb és a legrosszabb.
XLVII. Ám csodálatos reménységemtől, barátom, messzire ragadott az olvasmányom, mert
előbbre haladva és olvasva látom, hogy ez a férfiú sem az értelemnek c nem veszi semmi
hasznát, sem másféle okokkal nem indokolja a dolgok elrendezését, hanem a légáramlatokat
meg a mennyeket meg a vizeket okolja, meg sok más badarságot. És úgy tűnt nekem,
olyanformán jár el, mint az az ember, aki azt mondja: Szókratész mindent, amit csinál, az
értelmével csinál, de azután, amikor megpróbálja kifejteni az okát minden egyes dolognak,
amit csinálok, elsősorban azt fejti ki, hogy azért ülök itt, mert a testem csontokból és inakból
van összetéve, és a csontok tömörek, és ízületek választják el őket egymástól, az inak pedig
megfeszülhetnek és fellazulhatnak, és d körülveszik a csontokat a hússal és a bőrrel együtt,
ami mindezt összetartja; mivel tehát a csontok ízületeiken csüngnek, elernyedő és megfeszülő
inaimnak a műve, hogy most képes vagyok meghajlítani tagjaimat, és ez az oka annak, hogy
most itt ülök behajlított térddel; és a veletek folytatott beszélgetéssel kapcsolatban ugyanígy,
más efféle okokat hozna fel, a hangokkal és e légáramlatokkal és hallomásokkal és sok ezer
más effélével indokolva, és közben épp az igazi okokat nem mondaná meg: hogy miután az
athéniak jobbnak látták, ha elítélnek engem, én is jobbnak láttam, ha itt ülök, és
igazságosabbnak, ha bevárom és alávetem magam a rám mért 99 a büntetésnek; mert, a
kutyára mondom, azt hiszem, ezek az inak és ezek a csontok már rég valahol Megara táján
járnának, vagy a boiótiaiak között, a legjobbról kialakult közfelfogástól indíttatva, ha nem
tartottam volna igazságosabbnak és szebbnek, hogy ahelyett, hogy megszöknék és elfutnék,
alávetem magam a város büntetésének, amit kiszabott rám. Tehát az efféléket okoknak
nevezni felettébb fura dolog; bár ha valaki azt állítaná, hogy ha nem volna az enyém mindez,
a csontok és az inak és minden más, amim van, akkor nem volnék képes megtenni, amit jónak
látok – az is igazat mondana; de hogy ezek miatt teszem, amit teszek, és az értelmemmel b
teszem, nem pedig azért, mert a legjobbat választom: az ilyen gondolatmenet ugyancsak
felületes és elhamarkodott lenne. Mert aki így okoskodik, nem látja a különbséget: hogy
másvalami egy létező dolognak az oka, és másvalami az, ami nélkül ez az ok nem lehetne ok;
és ezért az a benyomásom, hogy a legtöbb ember mintegy sötétben tapogatózva, másra
használja valaminek a nevét, amikor ezt nevezi oknak. Ezért aztán az egyik ember örvénnyel
veszi körül a földet, úgy éri el, hogy megmaradjon a föld az ég alatt, a másik pedig talapzatul
helyezi alája a levegőt4, akár egy széles teknő alá; azt az erőt c azonban, aminek a jóvoltából
most úgy helyezkedik el minden, ahogy a lehető legjobban van elhelyezve, azt nem is keresik,
4
Thalész szerint a lapos föld a vízen úszik, Anaximenész szerint viszont az összesűrűsödött levegő tartja fönn.
 5

és nem is gondolják, hogy valamilyen isteni hatalom nyilvánul meg benne, hanem azt hiszik,
találnak majd egy ennél erősebb és halhatatlanabb és mindeneket jobban összetartó Atlaszt, és
hogy valójában a jó és a szükségszerű köt össze mindent, az egyáltalán meg se fordul a
fejükben. Én bizony szíves örömest lettem volna bárki tanítványa, hogy megtudjam,
miképpen áll a dolog ezzel az okkal; de mivel ezt nélkülöznöm d kellett, és sem magam
megtalálni, sem mástól megtanulni nem voltam képes, akarod-e, hogy második utazásomat,
amit az ok kutatása felé tettem – szólt –, előadjam neked, Kebész?
− De még mennyire – szólt –, nagyon is akarom.
XLVIII. − Tehát úgy láttam ezek után – mondta –, miután a létezők vizsgálatát abbahagytam,
hogy óvakodnom kell, nehogy úgy járjak, mint akik a fogyatkozó napot nézik és vizsgálják;
mert egyesek tönkreteszik a e szemüket, ha nem vízben vagy más effélén át nézik a képmását.
Ilyesmit vettem észre én is, és félelem fogott el, hogy a lelkem teljességgel meg ne vakuljon,
ha szememmel nézek a dolgokra és a többi érzékszervemmel iparkodom kitapogatni őket.
Ezért úgy láttam, hogy a gondolatokhoz menekülve, bennük kell a létezők 100 a igazságát
vizsgálnom. De talán nem egészen pontos a hasonlatom: mert nem nagyon értek egyet azzal a
felfogással, hogy aki a gondolatokban vizsgálja a létezőket, az képszerűbben vizsgálja, mint
aki a dolgokban. Egyszóval, errefelé indultam el, és minden egyes alkalommal odaállítva
kiindulópontul egy-egy gondolatot, mindig azt, amit a legszilárdabbnak ítélek, igaznak
fogadom el, amiről úgy vélem, ezzel egybecseng, akár az okra vonatkozik, akár az összes
többi létezőre, ami pedig nem cseng egybe, azt nem igaznak. Világosabban is ki akarom
neked fejteni, mire gondolok; mert azt hiszem, most még nem érted.
− Nem bizony, Zeuszra – szólt Kebész –, nem nagyon:
b XLIX. − Márpedig – mondta ő – nem mondok ezzel semmi újat, csupán amit máskor is
mindig, és az imént végigvezetett gondolatmenetben is ehhez az okoskodáshoz tartottam
magamat. Mert most térek rá arra, hogy az oknak a fogalmát mutassam meg neked, amit
kimunkáltam, és megint csak visszatérek azokra a sokszor hajtogatott dolgokra, és velük
kezdem, felállítva a tételt; hogy létezik a szép önmagában, és a jó is, és a nagy is, meg az
összes többi; ha ezeket elismered nekem és elfogadod, hogy léteznek, remélem, hogy ezekből
ki tudom c mutatni az okot, és rátalálok arra, hogy a lélek halhatatlan.
− Akkor hát – szólt Kebész – fogj hozzá, mintha máris elismertem volna.
− Figyelj csak – szólt –, hogy egyezik-e a véleményed az enyémmel, arra vonatkozólag, ami
ebből következik. Mert én úgy látom, ha másvalami szép a magában való szépen kívül, az
 6

nem másért szép, hanem azért, mert abban a szépben részesül; és azt gondolom, minden
mással is így van. Elfogadod-e az ilyenfajta okot?
− Elfogadom – szólt.
− Tehát akkor – mondta ő – már nem értem és fel sem d tudom fogni a többi okot, azokat a
bölcseket; hanem ha valaki azt mondja nekem, hogy valamiért szép valami, például mert
viruló a színe vagy az alakja, vagy más effélét, és mindezeket elküldöm a jódolgukba, mert
csak összezavarodom minden mástól, és egyszerűen és keresetlenül és talán együgyűen
csupán ehhez az egyhez ragaszkodom, hogy semmi más nem teszi azt a valamit széppé, mint
annak a szépnek akár a jelenléte, akár a vele való közösség, akárhogyan került is hozzá; mert
ezt már nem boncolgatom, elég, hogy a széptől lett minden szép. Mert azt látom a
legbiztonságosabbnak, ha ezt e válaszolom magamnak is, másnak is, és ha ehhez tartom
magamat, úgy vélem, soha nem bukom el, hanem az a biztonságos, ha magamnak is és bárki
másnak is azt válaszolom, hogy a szép dolgok a széptől szépek; vagy te nem így látod?
− De így.
− És akkor a nagyságtól nagyok a nagyok, és nagyobbak a nagyobbak, és a kicsinységtől
kisebbek a kisebbek?
− Igen.
− Tehát akkor te sem fogadnád el, ha azt mondaná 101 a valaki, hogy az egyik ember a
másiknál a fejével nagyobb, és a kisebb ugyanazzal kisebb, hanem hittel vallanád, hogy nem
gondolsz semmi egyebet, mint hogy minden dolog, ami nagyobb, mint a másik, semmi mástól
nem nagyobb, mint a nagyságtól, a kisebb pedig semmi mástól nem kisebb, mint a
kicsinységtől, és ezzel kisebb, a kicsinységével, mert gondolom, félnél attól, hogy rád
cáfolnának egy ellenkező okoskodással, ha azt mondanád, hogy valaki fejjel nagyobb és
kisebb, először is azért, mert szerinted ugyanattól nagyobb a nagyobb b és kisebb a kisebb,
azután pedig, mert szerinted a fej, ami kicsiny dolog, teszi nagyobbá azt, ami nagy, és ez
valóságos csoda, hogy egy kicsiny valamitől legyen nagy valami; vagy nem félnél ilyesmitől?
− De bizony félnék – szólt nevetve Kebész.
− Nemdebár – mondta ő – félnél azt mondani, hogy a tíz a nyolcnál kettővel nagyobb, és a
kettő az, amivel felülmúlja, nem pedig, hogy a sok voltával, és a soksága miatt? És hogy a
kétrőfnyi a rőfnyinél a felével nagyobb, nem pedig a nagyságával? Itt ugyanaz a veszély
fenyeget.
– Minden bizonnyal – szólt.
 7

c − Tehát akkor? És az egyhez hozzáadva egyet, nem óvakodnál-e azt mondani, hogy a
hozzáadás az oka annak, hogy kettő lett belőle, ha pedig kettéhasítasz valamit, akkor a
kettéhasítás? És fennen hangoztatnád, hogy tudomásod szerint semmi sem keletkezhet
másképpen, mint abban a sajátos lényegben való részesedés által, amiben részesedik, és ezért
nem ismered más okát a kettő létrejöttének sem, mint a kettősségben való részesedést, és
részesednie kell benne mindennek, amiből kettő lesz, és az egységben annak, ami egy lesz; és
ezeket a hasításokat és hozzáadásokat és más efféle mókákat elküldenéd a jódolgukba, s
átengednéd a nálad d bölcsebbeknek a választ; te pedig, mint mondani szokták, félve a saját
árnyékodtól és járatlanságodtól, biztonságos kiindulópontodhoz ragaszkodva így válaszolnál?
Ha pedig valaki magába a kiindulópontba kötne bele, ugye elküldenéd a jódolgába, és nem
válaszolnál neki, míg meg nem vizsgálnád, hogy a belőle levont következtetések összhangban
vannak-e egymással vagy ellentétben; ha pedig a kiindulópontról kellene számot adnod, ezt
úgy tennéd, hogy egy másik kiindulópontot vennél alapul, e amit a felette levő fogalmak
közül a legjobbnak látsz, míg csak kielégítő eredményre nem jutnál – és nem kavarnád össze,
mint a vitamesterek, a kiindulópontról folytatott beszélgetést a belőle következő
okoskodásokkal, ha csakugyan meg akarsz valamilyen létezőt találni? Mert azoknak talán
egyetlen gondolatmenetük sincs, és gondjuk sincs rá; sőt ha nagy bölcsességükben 102 a
össze-vissza kevernek mindent, még van képük tetszeni saját maguknak; de te, ha a
bölcsesség barátai közé tartozol, azt hiszem, úgy tennél, ahogy én most mondtam.
− Pontosan úgy van, ahogy mondod – szólt Szimmiasz, és vele együtt Kebész is.
EKHEKRATÉSZ
Zeuszra, Phaidónom, nagyon is helyesen; mert én is úgy látom, csodálatosan érthető, amit
elmondott, mindenki beláthatja, akinek egy csöpp esze van.
PHAIDÓN
Minden bizonnyal, Ekhekratészem, és a jelenlevők így vélekednek mind.
EKHEKRATÉSZ
Ugyanúgy mi is, akik távol voltunk, és csak most halljuk tőled. De milyen gondolatmenetet
adott elő még ezután?
L. PHAIDÓN
b A legjobb tudomásom szerint, miután ezeket elismerték és egyetértettek vele abban, hogy
mindegyik fogalom létezik, és minden egyéb attól kapta nevét, hogy részesedik bennük,
mindezek után megkérdezte:
 8

− Ha mármost – mondta – így gondolkozol, vajon amikor Szimmiaszt nagyobbnak mondod

Szókratésznál, Phaidónnál viszont kisebbnek, nem azt mondod-e, hogy mindkettő megvan
Szimmiaszban, a nagyság is meg a kicsinység is?
− De azt.
− Viszont azzal is egyetértesz – mondta ő –, hogy a c valóságban nem úgy áll a dolog, ahogy
a szavak mondják: hogy Szimmiasz felülmúlja Szókratészt. Mert Szimmiasz nem olyasvalaki,
aki már azzal, hogy ő Szimmiasz, felülmúlja, hanem csak a nagyságával, ezzel a véletlenül
meglevő tulajdonságával; és nem is azért múlja felül Szókratészt, mert Szókratész Szókratész,
hanem mert Szókratésznak a kicsinység a tulajdonsága az ő nagyságához képest?
− Valóban.
− És Phaidón sem azért múlja felül, mert Phaidón Phaidón, hanem mert Phaidónnak a
nagyság a tulajdonsága Szimmiasz kicsinységéhez képest?
− Így van.
− Ezért viseli Szimmiasz egyszerre a kicsi és a nagy d jelzőt, és a kettő közt középütt foglal
helyet, mert az egyiknek a kicsinységét felülmúlja a nagyságával, a másikat viszont ő teszi
naggyá azzal, hogy az felülmúlja az ő kicsinységét. – És elmosolyodva így szólt: – Úgy
látszik, szerződésbe illő pontossággal beszélek, de alighanem úgy van, ahogy mondom.
Amaz helyeselt.
− És azért mondom ezt, mert szeretném, ha te is úgy vélekednél, ahogy én. Mert én úgy
látom, nemcsak a nagyság maga nem akar soha egyszerre nagy és kicsiny lenni, hanem a
bennünk levő nagyság sem fogadja be soha a kicsinységet, és azt sem akarja, hogy
felülmúlják, e hanem két eset lehetséges: vagy elmenekül és kitér az útjából, amikor az
ellentéte, a kicsinység közeledik hozzá, vagy pedig elpusztul annak közeledtekor; ha pedig
bevárja és befogadja a kicsinységet, nem akar más lenni, mint ami volt. Ahogyan én, bevárva
és befogadva a kicsinységet, s megmaradva ugyanannak, aki vagyok, mint ugyanaz a valaki
vagyok kicsiny; a nagyság azonban nem merészel nagy létére kicsiny lenni; és ugyanígy a
bennünk levő kicsinység sem akar soha naggyá válni 103 a vagy nagy lenni, és egyetlen más
ellentétes dolog sem kíván, ha az, ami, ugyanakkor az ellentétévé is válni és lenni, hanem
vagy visszavonul, vagy belepusztul ebbe az állapotába.
− Teljességgel – szólt Kebész – így látom én is.
LI. És az egyik jelenlevő, amikor ezt hallotta – nem emlékszem pontosan, melyik –, így szólt:
− Az istenekre, vajon előbbi gondolatmeneteinkben nem épp a most mondottak
ellenkezőjében egyeztünk-e meg: hogy a kisebből lesz a nagyobb és a nagyobból a kisebb, és
 9

egyszerűen így keletkeznek az ellentétek, önmaguk ellentétéből? Most pedig, úgy látom, arról
van szó, hogy soha nem történhet ilyesmi.
b És Szókratész, miután fejét félrehajtotta és meghallgatta, így szólt:
− Ezt szépen megjegyezted, csakhogy nem veszed észre a különbséget a most és az akkor
mondottak között. Mert akkor azt állítottuk, hogy az ellentétes dolog önmagával ellentétes
dologból jön létre, most pedig, hogy maga az ellentétes soha nem válhat önmaga ellentétévé,
sem bennünk, sem a természetben. Mert akkor, kedvesem, az ellentéteket magukban foglaló
dolgokról c beszéltünk, azoknak a nevén nevezve őket, most pedig róluk magukról, amiktől
az őket magukban foglaló dolgok a nevüket kapták: és róluk mondjuk, hogy soha nem
keletkezhetnek egymásból. – És közben Kebészre nézve azt mondta: – De ugye, Kebész, nem
zavart meg téged is, amit ez mondott?
− Odáig még nem jutottam – szólt Kebész –, de azért nem mondom, hogy nem zavar sok
minden.
− Tehát abban – mondta ő – mindenesetre teljesen egyetértünk, hogy az ellentétes soha nem
válhat önmaga ellentétévé?
− Teljességgel – szólt.
LII. − Hát akkor még a következőt is vizsgáld meg − szólt –, hogy ebben is egyetértesz-e
velem. Ugye d nevezel valamit melegnek és hidegnek?
− Nevezek.
− Vajon a havat és a tüzet?
– Dehogyis, Zeuszra.
− Hanem másvalami a meleg, mint a tűz, és másvalami a hideg, mint a hó?
− Igen.
− De, gondolom, a hó, amíg hó, ha befogadja a meleget, ahogy az előbb mondtuk, többé nem
lehet az, ami volt, hó is és meleg is, hanem amikor a meleg közeledik hozzá, vagy kitér előle,
vagy elpusztul.
− Minden bizonnyal.
− A tűz pedig ugyancsak, ha közeledik hozzá a hideg, vagy kitér az útjából, vagy elpusztul, de
nem maradhat e a hidegséget magába fogadva továbbra is az, ami volt: tűz és hideg.
− Igazat mondasz – szólt.
− Tehát ezek közül némelyekről – mondta – elmondhatjuk, hogy nem csupán maga a fogalom
igényli a saját nevét minden időkre, hanem másvalami is, ami nem ő, de az ő alakját viseli
 10

mindaddig, amíg csak van. Talán a következőkből még világosabban kitűnik, miről beszélek.
A páratlant ugye mindig ezzel a névvel kell illetni, ahogy most is említjük; vagy nem?
− Minden bizonnyal.
− De vajon csak őt magát, mint létezőt – mert ezt 104 a kérdezem –, vagy másvalamit is, ami
nem egészen ugyanaz, mint a páratlan, és mégis a saját nevén kívül így is kell nevezni mindig,
mert az a természete, hogy soha nem válhat meg a páratlanságtól? Olyasmire gondolok, ami a
hármasságon is észrevehető, és sok máson is. Vizsgáld csak meg, ami a hármasra vonatkozik.
Vajon nem úgy vélekedsz-e, hogy a saját nevén is kell mindig nevezni, és a páratlan nevén is,
noha az nem azonos a b hármassal? Mert mégis az a természete a hármasnak és az ötösnek is,
és az összes számok fele részének, hogy noha nem azonosak a páratlannal, mégis páratlan
mindegyikük; a kettes viszont és a négyes, és a számok másik sorának mindegyike, noha nem
azonos a párossal, mégis mindig páros; egyetértesz-e ezzel vagy sem?
− Hogyne értenék? – szólt.
− Tehát nézd csak – szólt –, mire akarok rávilágítani. Arra, hogy, úgy látszik, nem csupán a
tényleges ellentétek nem fogadják be egymást, hanem amik nem ellentétei egymásnak, de
állandóan hordoznak magukban c valami ellentétest, szemmel láthatólag azok sem fogadják
be azt az ideát, mely a bennük levővel ellentétes, hanem a közeledésekor vagy elpusztulnak,
vagy kitérnek előle. Vagy nem mondhatjuk-e, hogy a hármas előbb elpusztul, vagy bármi más
történik vele, mintsem kibírná, hogy továbbra is megmaradva hármasnak, párossá váljék?
− De minden bizonnyal – szólt Kebész.
− Márpedig – mondta ő – a kettes nem ellentéte a hármasnak.
− Nem hát.
− Vagyis nem csupán az egymással ellentétes fogalmak nem bírják ki egymás közeledését,
hanem más dolgok sem bírják ki az ellentétes dolgok közeledését.
− Tökéletesen igaz – szólt –, amit mondasz.
LIII. − Tehát akarod-e – mondta ő –, hogy meghatározzuk, ha képesek vagyunk rá, hogy
melyek ezek a dolgok?
− Minden bizonnyal.
d − Tehát akkor, Kebészem – szólt –, hátha olyanok, hogy azt, amit birtokukba vesznek, nem
csupán arra kényszerítik, hogy az ő ideájukat birtokolja, hanem még egy vele ellentétes
valaminek az ideáját is?
− Hogy mondod?
 11

− Ahogy az imént mondtuk. Mert hiszen tudod, hogy amit a hármasság ideája birtokába vesz,
annak nem csupán hármasnak kell lennie, hanem páratlannak is.
– Minden bizonnyal.
− Márpedig az ilyesmihez, azt mondjuk; az őt kialakító fogalommal ellentétes idea soha nem
juthat el.
− Nem hát.
− És a páratlanság alakította ki?
− Igen.
− Ami pedig ellentétes vele, az a párosé?
− Igen.
− Akkor hát a hármashoz soha nem fog a páros ideája eljutni?
− Nem hát.
− Tehát a hármas semmiképp sem részesülhet a párosságban?
− Semmiképp sem.
− Tehát a hármas páratlan.
e − Igen.
− Tehát amiről azt mondtam, meg kell határozni, miféle nem ellentétes dolgok nem fogadják
be az ellentétest magát, ahogyan most a hármas, bár nem ellentéte a párosságnak, semmivel
sem fogadja be inkább, mert 105 a mindig magában hordozza az ellentétét, ahogy a kettes is a
páratlanét, és a tűz a hidegét, és rengeteg más dolog is ugyanígy – jónak látod-e, ha úgy
határozod meg, hogy nem csupán az ellentét nem fogadja be a saját ellentétét, hanem az sem,
ami valami vele ellentétest visz ahhoz, amihez épp közeledik, az a bizonyos odavivő sem
fogadja be soha az odavittnek az ellentétét. Idézd csak újra emlékezetedbe, mert nem árt
többször is hallani. Az ötös nem fogadja be a páros ideáját, sem a tízes, a b kétszerese, a
páratlanét. Hiszen önmagában ugyancsak nem ellentétes semmivel, mégsem fogadja be a
páratlan fogalmát; éppígy sem a másfél, sem a többi efféle, félmivoltában, az egésznek a
fogalmát, sem a harmadrész és minden efféle, ha ugyan követni tudsz és te is így látod.
− Pontosan így látom én is – szólt –, és jól követlek.
LIV. − Most hát – szólt – mondd el nekem újból, az elejétől fogva. És ne azzal a szóval
válaszolj, amivel kérdezlek, hanem utánozz engem. Azért mondom ezt, mert az előbb
megfogalmazott válasz mellett, a biztos mellett, a mondottakból, úgy látom, más biztonság is
következik. Mert ha megkérdeznél, minek kell a testben lennie, hogy meleg legyen, nem a
 12

biztonságos választ c adom neked, azt a tudománytalant, hogy melegségnek, hanem a most
mondottakból következő kacifántosabbat, hogy tűznek; ha pedig azt kérdezed, mi van a
testben, amitől beteg lesz, arra sem azt mondom, hogy betegség, hanem hogy láz; és azt sem
mondom, hogy ami a számban van, amitől páratlan lesz, az a páratlanság, hanem hogy az
egyesség, és ugyanígy minden egyebet. Tehát nézd meg, hogy eléggé tudod-e már, mit
akarok.
− Nagyon is eléggé – szólt.
− Válaszolj tehát – mondta ő –, mi az, aminek a testben lététől élő lesz a test?
− A lélek – szólt.
d − Ez mindig így van-e vajon?
− Már hogyne lenne? – mondta ő.
− Tehát a lélek, ha belejut abba, ami magában foglalja, mindig életet visz magával?
− Persze hogy azt visz – szólt.
− Vajon van-e valami, ami az élettel ellentétes, vagy nincs semmi?
− Van – szólt.
– Mi az?
− A halál.
− Ugye a lélek annak az ellentétét, amit mindig ő visz magával, sohasem fogja befogadni, az
előbbi megállapodásunk szerint?
− Nagyon is így van – szólt Kebész.
LV. − Tehát akkor? Minek neveztük most azt, ami nem fogadja be a párosság ideáját?
− Páratlannak – szólt.
− Ami pedig az igazságosat nem fogadja be, és ami a művészit nem?
e − Művészietlennek – szólt –, amazt meg igazságtalannak.
− Legyen; és azt minek nevezzük, ami a halált nem fogadja be?
− Halhatatlannak – szólt.
− Ugye a lélek nem fogadja be a halált?
− Nem.
− Tehát a lélek halhatatlan?
− Halhatatlan.
 13

− Legyen – szólt –, akkor hát azt mondjuk, hogy ezt sikerült bebizonyítani? Vagy nem így
látod?
− Nagyon is kielégítően, Szókratészom.
− Tehát akkor, Kebész? – mondta. – Ha a páratlan 106 a szükségképpen elenyészhetetlen
lenne, nem lenne a hármas is elenyészhetetlen?
− Hogyne lenne?
− Nemde, ha a nem meleg szükségképpen elenyészhetetlen lenne, akkor, ha valaki meleget
visz a hóhoz, nem kellene a hónak épen és olvadatlanul kitérnie előle? Mert nem pusztulna el,
de nem is fogadná be, bevárva, a meleget:
− Igazad van – szólt.
Ugyanígy, azt hiszem, ha a nem hideg is elenyészhetetlen lenne, akkor a tűz, valahányszor
valami hideg b jut hozzá, nem aludna ki és nem is pusztulna el, hanem épségben
visszavonulva távozna onnan.
− Feltétlenül – szólt.
− Nemde szükségképpen – szólt – ugyanezt kell a halhatatlanságról is mondani? Ha a
halhatatlan elenyészhetetlen is, lehetetlen, hogy a lélek, amikor a halál közeledik hozzá,
elpusztuljon; mert miként az előbb mondottakból következik, nem fogadja be a halált és halott
sem lesz, ahogyan, mint mondtuk, a három sem lesz páros, és maga a páratlan sem, és sem a
tűz nem lesz hideg, sem pedig a tűzben levő melegség. De mi akadálya van annak, mondaná
erre valaki, hogy; noha c a páratlan nem válik párossá, amikor a páros közelít hozzá, miként
megállapodtunk, ő maga el ne pusztuljon és ne jöjjön helyette páros létre? Erre az ellenvetésre
nem tudnánk amellett erősködni, hogy nem pusztul el; mert a páratlan nem elenyészhetetlen;
de ha ebben megegyeztünk, könnyen kimutathatnánk, hogy a páratlan és a hármas
visszavonulva eltávozik, amikor a páros közeledik hozzá; és a tűzről és a melegről és az
összes többiről is kimutathatnánk ugyanezt. Vagy nem?
− De nagyon is.
− Ugye most is, a halhatatlanról szólván, ha egyetértünk abban, hogy elenyészhetetlen is,
akkor a lélek amellett, hogy halhatatlan, elenyészhetetlen is; ha pedig d nem, más
gondolatmenetre van szükség.
− Dehogyis van szükség – szólt – erre vonatkozólag; mert bajosan találhatnánk valamit, ami a
pusztulást nem fogadja be, ha a halhatatlan, örökkévaló létére, befogadná a pusztulást.
 14

LVI. − Az isten pedig – szólt Szókratész – és maga az élet lényege, és egyáltalán minden, ami
halhatatlan, azt gondolom, abban mindenki egyetért, hogy nem pusztul el soha.
− Bizony mindenki, Zeuszra – szólt –, minden ember e és még inkább, azt hiszem, minden
isten.
− Ha tehát a halhatatlan elenyészhetetlen is, nem vonatkozik-e a lélekre is ugyanez: hogyha
halhatatlan, egyúttal elpusztíthatatlan is?
− De feltétlenül.
− Amikor tehát közeledik az emberhez a halál; akkor ami halandó benne, az, úgy látszik,
meghal, ami pedig halhatatlan, az épen és elenyészhetetlenül vonul vissza és távozik, kitérve a
halál útjából.
− Úgy látszik.
− Így hát, Kebész – szólt –, a lélek mindennél inkább 107 a halhatatlan és elenyészhetetlen, és
lelkünk valóban tovább él a Hadészban.
− Én bizony, Szókratész – mondta –, nem tudok ez ellen semmit sem felhozni, sem pedig
kétkedni szavaidban. Ha azonban Szimmiasz vagy másvalaki fel tudna hozni valamit, jól
teszi, ha nem hallgatja el; hiszen nem tudom, milyen megfelelőbb alkalomra várhatna még,
mint erre a mostanira, aki mindezekről akár mondani, akár hallani akar valamit.
− Bizony – mondta Szimmiasz – én magam sem tudom, miben kételkedhetnék,
végiggondolva mindezt; de azoknak a dolgoknak a nagysága miatt, amikről b
gondolatmeneteink szólnak, és az emberi gyengeség iránt való bizalmatlanságomban
kénytelen vagyok még fenntartani hitetlenségemet az elmondottakkal kapcsolatban.
− Jól mondod, Szimmiasz – szólt Szókratész –, nem csupán ezt, hanem az eredeti tételeinket
is meg kell alaposabban vizsgálnunk, még ha megbízhatónak látjátok is őket; és ha majd
kielégítően boncoltátok fel, akkor, azt hiszem, követni fogjátok gondolatmenetemet,
amennyire csak embernek a legnagyobb mértékben követnie lehet; és ha ez önmagában
világossá válik, semmit sem fogtok kutatni tovább. (…)

Fordította Kerény Grácia

Platón összes művei. Első kötet. Budapest, Európa, 1984. 1084-1104.
Platón (Πλάτων) (Kr.e. 427, Athén vagy Aigina—Kr.e. 347)

Timaiosz
In.: Platón összes művei.

Budapest: Európa Könyvkiadó, 1984. 3. kötet, 327—409. p.

http://members.iif.hu/visontay/ponticulus/rovatok/megcsapottak/timaiosz.html

S Z Ó K R AT É S Z
Jól van, Timaiosz, el kell fogadni kívánságodat. Csodálattal hallgattuk meg előjátékodat; most tehát
add elő a dallamot, amint következik.

VI.
TIMAIOSZ
Mondjuk el tehát, mi okból formálta meg a keletkezést s ezt a mindenséget az alkotó. Jó ő, a
jósággal pedig nem fér össze soha semmi irigység semmi tekintetben: ennek híjával lévén azt
akarta, hogy minden a lehető leghasonlóbb legyen őhozzá. A keletkezésnek és a világnak ezt a
forrását, mint a legjogosultabbat, bárki bízvást elfogadhatja értelmes emberektől. Az isten ugyanis
azt akarta, hogy minden lehetőleg jó, hitvány pedig semmi sem legyen, ezért, minthogy mindent,
ami csak látható volt, úgy vett át, hogy nem volt nyugalomban, hanem mozgott szabálytalanul és
rendezetlenül, rendbe hozta rendetlenségéből, mert azt gondolta: mindenképpen különb a rend. Az
pedig nem volt és nem lesz lehetséges, hogy a legjobb lény mást cselekedjék, mint a legszebbet:
megfontolás útján pedig azt találta, hogy a természettől fogva látható dolgok közül egészében véve
semmi, ami híjával van az észnek, nem lehet szebb az eszesnél; ész pedig lélek nélkül nem
keletkezhetik senkiben. E megfontolás alapján, észt oltva a lélekbe s lelket a testbe, építette fel a
mindenséget, hogy oly művet alkosson, mely természeténél fogva a lehető legszebb és legjobb.
Így tehát a valószínű okoskodás alapján azt kell állítani, hogy ez a világ valóban lelkes és eszes
élőlénnyé lett az isten gondviselése folytán.
Ez után az alapvetés után arra a kérdésre kell megfelelnünk, ami ebből következik: melyik élőlény
hasonlatosságára építette fel az alkotó? Hogy valami részlegesnek a mintájára, azt nem tarthatjuk
hozzá méltónak — mert tökéletlenhez hasonlítva semmi sem lehet szép —; aminek ellenben a többi
élőlény egyenként és fajok szerint része, ahhoz — bátran feltehetjük — ő a leghasonlóbb mindenek
között. Az ugyanis magában foglalja az összes elgondolható élőlényeket, miként ez a mi világunk
bennünket s ahány egyéb élőlény csak látható, magában egyesít. Az isten tehát az elgondolhatók
közül a legszebbhez és mindenben tökéleteshez hasonlót akarván létrehozni, egy látható élőlényt
formált, mely magában foglal minden élőlényt, ahány csak a természet szerint vele születik.
De vajon helyesen beszéltünk-e egy világról, vagy határtalan sokról kellett volna inkább szólnunk?
Egy a világ, ha ugyan mintaképe szerint van felépítve. Mert az, ami minden elgondolható élőlényt
magában foglal, másodmagával nem állhat fenn; mert akkor ismét kellene lennie fölöttük egy másik
élőlénynek, aminek ők ketten csak részei; s akkor már helyesebb volna azt mondani, hogy nem
kettőjükhöz, hanem ahhoz, ami őket magában foglalja, hasonlatos ez a világ. Hogy tehát a mi
világunk egyetlenségében is hasonló legyen a teljes és tökéletes élőlényhez, ezért sem két, sem
számtalan csillagvilágot nem formált az alkotó, hanem egy és egyetlennek született, van és lesz ez a
világ.

V I I . Ami keletkezik, annak testinek, láthatónak és tapinthatónak kell lennie; tűz nélkül pedig
semmi sem látható, szilárdság nélkül pedig nem tapintható, szilárdság pedig nincs föld nélkül; ezért
kezdetben tűzből és földből formálta isten a mindenség testét. De pusztán kettőt harmadik nélkül
megfelelően egyesíteni lehetetlen; kell, hogy valami kötelék legyen közöttük középen, amely
kettőjüket összetartja. A kötelékek között pedig az a legszebb, amely önmagát és az összekötött
dolgokat a legjobban eggyé teszi; s természettől fogva az arányosság az, mely ezt legszebben
teljesíti. Mert mikor három egész szám közül — akár köb-, akár négyzetszámokról van szó — a
középső úgy aránylik az utótaghoz, miként az első tag a középsőhöz, és megfordítva is: miként az
utótag a középsőhöz, úgy viszonylik a középső az elsőhöz, akkor, ha a középső lesz első és
utótaggá, az utó és első tag viszont középsőkké, mindezek szükségképpen felváltva ugyanazt a
szerepet töltik be, s így egymással azonossá lévén, mindnyájan eggyé lesznek. Ha tehát a világ
testének síknak kellett volna lennie, minden mélység nélkül, egy középarányos is elég lett volna,
hogy a két szélsőt önmagával összekösse. Minthogy azonban szilárd testnek kellett lennie, szilárd
testeket pedig sohasem, egy, hanem mindig két középarányos köt össze: így a tűz és föld közé a
vizet és levegőt tette az isten, egymáshoz képest lehetőleg ugyanabban az arányban alkotva meg
őket, hogy miként a tűz aránylik a levegőhöz, úgy viszonyuljon a levegő a vízhez, s mint a levegő a
vízhez, úgy a víz a földhöz. Így kötötte össze és egyesítette a látható és tapintható eget. Ennek
folytán négy ilyen alkatrészből keletkezett a világ teste, összhangba jutva az arányosság által és
szeretet ébredve benne ennek folytán, úgyhogy, mint önmagával azonossá vált egész, senki más
által fel nem bontható, csak az által, aki összekötötte.
E négy mindegyikét teljes egészében fölhasználta a világ fölépítése. Mert az összes tűzből, vízből,
levegőből és földből állította össze az alkotó, s nem hagyta kívül egyiküknek sem valamely részét
vagy képességét, meggondolva azt, hogy először is a lehetőség szerint egészen teljes és tökéletes
élőlénnyé legyen, teljes és tökéletes részekből; továbbá egyetlen, minthogy nem maradtak fenn
részek; amelyekből egy másik ilyen keletkezhetnék; végül, hogy öregség és betegség ne érje, mert
figyelembe vette, hogy ha összetett testet a meleg és hideg s minden, aminek csak erős hatása van,
kívülről körülvesz és alkalmatlan időben megtámad, fölbontja és betegséget, öregséget okozva,
elpusztítja. Ebből az okból és okoskodásból kifolyólag ezt az egy, egész világot minden alkatrész
teljes fölhasználásával teljes tökéletessé, öregségtől és betegségtől mentessé építette fel.
Alakot pedig olyat adott neki, ami illik hozzá és lényével rokon. Ahhoz az élőlényhez pedig, mely
minden élőlényt magában kell hogy foglaljon, az az alak illik, mely minden alakot magában foglal:
ezért gömb alakúra — mely középtől a felületéig minden irányban egyenlő távolságra van — és
kerekdedre formálta meg, mert ez az alak a legtökéletesebb és önmagához mindenütt leghasonlóbb
az összes alakok közül — abban a véleményben, hogy százszor szebb az egyenletes a nem
egyenletesnél. Kívülről is körben teljesen simára dolgozta ki sokféle okból. Először is szemre nem
volt szüksége, hiszen semmi látható dolog nem maradt kívül; de hallásra sem, mert hallható sem
maradt rajta kívül: és levegő sem terült el körülötte, mely belélegzést igényelt volna, sem semmiféle
szervre nem szorult, amellyel a táplálékot magához vegye, s a már megemésztettet eltávolítsa. Mert
semmi sem távozik el belőle és nem is jut belé sehonnan — hisz nincs is, ami bejuthasson —, mert
tervszerű művészet folytán olyan lett, hogy önmagát táplálja saját bomlásával, és minden hatás és
minden cselekvés benne és tőle magától történik. Mert alkotója azt gondolta, hogy különb lesz, ha
elégséges önmagának, mint ha másokra szorul. S úgy gondolta, hogy nem kell őt feleslegesen
ellátni kézzel, mert sem fogásra, sem védekezésre nem használhatja, de lábbal sem s egyáltalában
semmi járásra való segédeszközzel. Mert a testének megfelelő mozgást adta neki: a hét közül azt,
amely legközelebb állt az észhez és gondolkodáshoz; ezért úgy alkotta meg, hogy egyenletesen,
ugyanazon a helyen, önmagában, körben forogva mozogjon; a többi hat mozgást pedig valamennyit
távol tartotta tőle s nem engedte, hogy azok módjára bolyongjon. Minthogy pedig e körforgás
számára nincs lábra szüksége, láb és lábszár nélkül valónak alkotta meg.
•a hét mozgás
a — körforgás, balra, jobbra, hátra, előre, lefelé és fölfelé való mozgás.

V I I I . Minthogy mindezt meggondolta az örökkévaló isten az egykor születendő isteni lényre

vonatkozólag, ezért sima, egyenletes, középpontjától számítva mindenfelé egyenlő, egész és teljes
testet alkotott teljes és tökéletes testekből.
Lelket tett a közepébe és kiterjesztette az egészre, sőt kívülről is vele vette körül a világ testét. Így
rendezte be a körben keringő, egyetlen, egyedülálló világot, amely kiválóságánál fogva teljes
önmagában, semmi másra nem szorul, hanem önmagát eléggé ismeri és szereti. Mindezek által
boldog istenné alkotta őt.
A lelket azonban, noha mi most később kezdtünk róla beszélni, isten nem utólag alkotta meg —
mert összetételükkor nem engedte volna, hogy az idősebb álljon az ifjabb uralma alatt —, hanem
mi, akik nagyon függünk a véletlentől, most is csak találomra beszélünk; isten azonban mind
keletkezés, mind érték dolgában előbbinek és idősebbnek alkotta meg a lelket a testnél, az urat és
parancsolót alárendeltjénél, a következő alkatrészekből a következő módon.
Középen az oszthatatlan és mindig ugyanabban az állapotban levő lét, és a testekben keletkező,
osztható lét között a létnek egy harmadik formáját vegyítette össze e kettőből. Az Azonos és a Más
természetének esetében is ugyanilyen módon készített olyan keveréket, amely középen van az ő
oszthatatlan, illetve a testekben osztható fajtájuk között. És vette hármójukat s mindet
összevegyítette egyetlen formává; a Mást, mely nehezen akart vegyülni, erőszakkal egyesítvén az
Azonossal. Miután pedig összevegyítette őket a Lét segítségével, és a háromból egyet csinált, ismét
felosztotta ezt az egészet annyi részre, amennyire kellett, de mindegyik rész az Azonos, a Más, és a
Lét vegyülete volt.
S így kezdte el az osztást. Először egy részt vett el az egészből, ezután vette ennek a kétszeresét, a
harmadik rész pedig másfélszerese volt a másodiknak és háromszorosa az elsőnek; a negyedik
kétszerese a másodiknak, az ötödik pedig háromszorosa a harmadiknak, a hatodik nyolcszorosa az
elsőnek, végül a hetedik huszonhétszerese az elsőnek.
Azután pedig kitöltötte a kétszeres és háromszoros intervallumokat, további részeket vágván el az
eredeti keverékből és tévén középre közéjük: úgyhogy mindegyik intervallumban két középtag van:
az egyik az, amely kültagjainak egyikét annak ugyanazon törtrészével haladja meg, mint amekkora
törtrészével a másik kültag őt meghaladja; a másik középtag pedig az, mely ugyanazzal a számmal
haladja meg az egyik kültagot, mint amennyivel haladja őt meg a másik. A középarányosok e
kötelékei folytán az előbbi intervallumokban olyan intervallumok keletkeztek, melyeknek arányai
3:2, 4:3, 9:8; s ekkor a 9:8 intervallumával töltötte ki az összes 4:3 viszonyú intervallumokat,
úgyhogy mindegyikben megmaradt egy rész, s ennek a megmaradt rész intervallumának határoló
tagjai szám szerint úgy aránylanak egymáshoz, mint 256:243. Így aztán a vegyületet, amelyből
ezeket a részeket levágta, teljesen fölhasználta már.
S ezt az egész készítményt hosszában kettévágva, mindkettőt középpontjukban egymáshoz
illesztette khi (χ) alakban, majd mindkettőt egy-egy körré hajlította össze, úgyhogy önmagukkal és
egymással is eredeti metszőpontjukkal átellenben találkoztak.
S körülvette őket az egy helyben körben forgó egyenletes mozgással; és az egyik kört kívülre, a
másikat belülre helyezte. A külső kör mozgását az Azonos mozgásának nevezte, a belső körét pedig
a Más mozgásainak. Mármost az Azonosnak a körmozgását az oldal mentén — jobb felé irányította,
a Másét pedig az átló mentén — balra, de felsőbbséget adott az Azonos és Hasonló körforgásának:
mert csakis őt hagyta meg osztatlanul, a belső körmozgást ellenben hét nem egyenlő körré hasította
hat vágással, melyek közül külön-külön mindegyik a kétszeres és háromszoros intervallumnak felelt
meg és három volt mindkét intervallumból. Úgy rendelkezett, hogy a körök egymással ellenkező
irányban forogjanak, háromnak a sebessége hasonló legyen, négyé viszont egymáshoz és az előbbi
háromhoz nem hasonló, bár arány szerint mozognak.

I X . Miután pedig a lélek egész alkotmánya az alkotó kívánságának megfelelően jött létre, ezután
ennek az alkotmánynak a belsejében alakította ki a testi mindenséget, és a kettőt összevonva az
egyiknek a közepét a másikéhoz illesztette. A lélek így a középponttól a csillagvilág legkülső köréig
mindenütt összeszövődve s kívülről is körben véve körül a világot, önmagában forogva, elkezdte
meg nem szűnő, értelmes életének isteni kezdetét örök időkre. S a világnak a teste látható lett, maga
a lélek azonban láthatatlan, de része van az értelemben és a harmóniában, minthogy a legjobbnak
alkotta meg alkotásai közül az, aki a legjobb az ésszel felfogható örök létezők közül.
Minthogy pedig az Azonosból, a Másból és a Létből, e három részből van összevegyítve és
arányosan tagolva és összekötve, ezért, önmagába visszatérő körforgásában, akár olyasmit érint,
aminek léte osztható, akár olyat, amié oszthatatlan, egész valóján át mozogván megmondja, hogy
bármivel legyen is azonos vagy bármitől legyen is különböző valami, mihez viszonyítva és
mennyiben és hogyan és mikor fordul elő, hogy akár a keletkező dolgok közül bármelyikhez
viszonyítva, akár a mindig ugyanabban az állapotban levőkhöz való viszonyban azonos vagy
rendelkezik az azonosság tulajdonságával, illetve különböző vagy rendelkezik a különbözőség
tulajdonságával. Amikor az önmagától mozgóban szó és hang nélkül keletkező beszélgetés — mely
egyformán igaz, akár arra vonatkozik, ami más, akár arra, ami azonos — az érzékelhetőről szól, és a
Más köre rendben mozogva, hírt ad róla az ő egész lelkének, akkor megbízható és igaz vélemények
és hiedelmek keletkeznek; mikor pedig az értelemmel felfoghatóról szól és az Azonos köre
gördülékeny keringésével jelenti, akkor szükségképpen belátás és tudás az eredmény. S ha valaki
azt, amiben e kétfajta ismeret keletkezik, valaha másnak nevezné, mint léleknek, akkor állítása
minden lehet, csak éppen igaz nem.

X . Mikor az atya, aki nemzette, látta, hogy mozog és él az örökkévaló istenek számára létrejött
szentély, örvendezett, és örömében arra gondolt, hogy mintaképéhez még hasonlóbbá tegye. Amint
tehát az: örökkévaló élőlény, úgy ezt a mindenséget is, amennyire csak lehet, olyanná igyekezett
alkotni. Annak az élőlénynek természete örökkévaló: ezt a született világra tökéletesen ráruházni
nem volt lehetséges; azt gondolta ki tehát, hogy mozgó képmását alkotja meg az örökkévalóságnak,
és berendezvén az eget, ezzel megalkotja az egységben megmaradó örökkévalóság szám szerint
tovahaladó Örök képmását, amelynek mi az idő nevet adtuk. A napokat és éjeket, hónapokat és
éveket ugyanis, melyek nem voltak meg az ég születése előtt, akkor, az ég megalkotásával együtt,
hívta életre; az idő részei mindezek, mint a „volt” és a „lesz” is az időnek vele együtt keletkezett
fajtái, amelyeket azonban észrevétlenül, helytelenül átviszünk az örökkévaló létre is. Mert az
örökkévalóról azt mondjuk, hogy volt, van és lesz, pedig őhozzá valójában csak a „van” illik; a
„volt” és a „lesz” pedig csupán az időben haladó keletkezésre illik, hiszen ezek: mozgások; ami
ellenben mindig ugyanabban az állapotban marad mozdulatlanul, az sem idősebbé, sem ifjabbá nem
lehet az időben, sem úgy, hogy valaha lett volna, sem úgy, hogy most lett, sem pedig, hogy a
jövőben lesz majd azzá; és egyáltalán semmi sem illik hozzá, amit a keletkezés ruház rá az érzéki
világban mozgó dolgokra: ezek az időnek a fajai, mely az örökkévalóságot utánozza és szám szerint
gördül tova körforgásában. Éppígy helytelenek az olyan kifejezések is, hogy van valami keletkezett
vagy keletkező vagy keletkezendő dolog, és hogy van olyasmi, ami nem létezik: egyik sem pontos
kifejezés. De talán nem ez az alkalmas pillanat, hogy ezeket pontosan megvitassuk.

X I . Az idő tehát az éggel együtt jött létre, hogy együtt születve együtt is bomoljanak fel ha ugyan
felbomlanak valaha az örökkévaló természet mintájára, hogy ahhoz a lehető leghasonlóbb legyen: a
mintakép ugyanis az egész örökkévalóságban létezik, ez pedig az egész időn át mindvégig
keletkezett, van és lesz.
Az istennek tehát az idő keletkezésére vonatkozó ilyen meggondolásából és szándékából, hogy
létrejöjjön az idő, megszületett a Nap, Hold és öt más csillag, melléknevük: bolygó, hogy az idő
számait meghatározzák és megőrizzék s mindegyiküknek testét megalkotva, az isten behelyezte
őket azokba a körpályákba, melyekben a Más körforgása halad, a hét pályába hetet: a Holdat a Föld
körül levő első körbe, a Napot a másodikba a Föld fölött, a Hajnalcsillagot és a Hermésznek szentelt
bolygót oly körökbe, melyek a Nap körével egyenlő sebességgel forognak, de azzal ellentétes erőt
kaptak: ezért a Nap, a Hermész és a Hajnalcsillag bkölcsönösen utolérik egymást és utoléretnek
egymástól. Ha aztán valaki annak akarna végére járni, hogy a többi bolygót hová s mi okból
helyezte el az isten, ennek a megbeszélése — mellékes létére — több dolgot adna annál, aminek
kedvéért szóba jött. Ez tehát talán később, ha egyszer ráérünk, részesül méltó kifejtésben; miután
tehát mindegyik azok közül az égitestek közül, melyeknek hivatása együtt megalkotni az időt, a
neki megfelelő pályára jutott, és lelkes kötelékekkel megkötött testük élővé lett s megtanulta a
rábízott mozgást, a Más körének mozgását követve — amely ferdén áll és az Azonos pályáján
áthalad és annak uralma alatt áll —, egyikük nagyobb, másikuk kisebb kört ír le, és gyorsabban
forognak a kisebb körben, lassabban a nagyobb körben mozgók. Az Azonos körének forgása folytán
úgy tűnik fel, mintha a leggyorsabban haladókat utolérnék a lassabban haladók, noha a valóságban
fordítva van; az Azonos köre ugyanis az összes köröket spirális alakúvá forgatván — minthogy
egyszerre két síkban, ellenkező irányban haladnak —, úgy tűnik fel, hogy amelyik az Azonos
körétől, mely a leggyorsabb, leglassabban távolodik el, marad hozzá gyorsaságban a legközelebb.
b
•a Hajnalcsillag (Vénusz) és a Hermész (Merkúr) hol mint esti, hol mint hajnali csillagok tűnnek fel.
Hogy világos mértéke legyen egymáshoz viszonyított lassúságuknak és gyorsaságuknak, mellyel a
nyolc körpályán haladtak, fényt gyújtott fel az isten a Földtől számított második körpályán, amelyet
Napnak nevezünk, hogy fényt árasszon az egész égre, és részesüljenek a Számban azok az
élőlények, akik erre méltók, megtanulván az Azonos és Hasonló körforgásából. Így, ilyen
körülmények folytán jött létre éj és nap, mint az egyetlen, legértelmesebb, körforgásnak szabályos
ismétlődése; továbbá a hónap, miután a Hold körüljárva a maga körét, utoléri a Napot; végül az év,
ami alatt a Nap körülmegy a maga körén. A többi bolygó periódusát azonban az emberek, kivéve
egynéhányat a sok közül, nem vették észre, s így el sem nevezik, sem egymással össze nem mérik
őket, számszerűen kutatva, úgyhogy úgyszólván nem is tudják, hogy ezeknek az elképesztő
sokaságú és csodálatosan bonyolult bolyongásai is időt alkotnak. Mégis, nem kevésbé belátható,
hogy az idő teljes száma akkor tölti ki a teljes évet, amikor mind a nyolc körforgás egymáshoz
viszonyított gyorsasága együtt végződve betetőzést nyer az Azonosnak és egyenletesen haladónak
körével mérve. Így és ezért születtek meg mindazok a csillagok, melyek az égen haladva
visszaforduló mozgástc végeznek, hogy a mindenség minél hasonlóbb legyen az ésszel felfogható
tökéletes élőlényhez örökkévaló természetének utánzásában.
c
•a bolygókét

X I I . Más egyebekben is — egészen az idő megszületéséig — mintaképének hasonlatosságára

alkottatott a mindenség, de abban a tekintetben, hogy nem foglalta magában az összes élőlényeket,
még különbözött tőle. Ezért megalkotta azt, ami belőle hátravolt, a mintakép természetéhez híven
formálva meg. Miként tehát az Ész szemléli az Élőlényben levő fajtákat, hogy hányan vannak ezek
és milyenek — úgy gondolta, hogy ugyanennyit és ugyanilyeneket kell a világnak is magában
foglalnia. Négyen vannak: egyik az istenek égi nemzedéke, a másik szárnyas és a levegőben él, a
harmadik a vízi, a negyedik a gyalogjáró, szárazföldi fajta.
Az isteni lények fajtáját legnagyobbrészt tűzből alkotta meg, hogy a legfényesebb és a legszebb
legyen, s a mindenség mintájára szép kerekdeddé tette, és behelyezte a legfőbb értelembe, hogy
azzal együtt haladjon, körben szétosztva őket körül az egész égen, igazi díszül az egészen
végighímezve. Mozgást pedig kettőt adott mindegyiknek: az egyiket egy helyben, mindig azonos
módon, mert ugyanazokról mindig ugyanazt gondolja, a másikat pedig előre, mert uralkodik felette
az Azonosnak és Hasonlónak körforgása; a többi öt mozgást illetőleg mozdulatlanok és
nyugalomban vannak, hogy mindegyikük a lehető legtökéletesebb legyen. Ebből az okból
keletkeztek tehát azok a csillagok, melyek bolyongás nélküli, örök isteni élőlények és örökké
megmaradnak egy helyben való, azonos forgásukban;damelyek pedig pályájukon visszafordulnak és
ide-oda bolyonganak, úgy keletkeztek, miként előzőleg mondottuk.
A Földet pedig, a mi tápláló anyánkat, mely elfordul a mindenségen áthúzódó tengely körül, őrévé
és mesterévé tette az éjnek és napnak, mint elsőt és legtiszteletreméltóbbat azok közül az istenek
közül, akik az ég belsejében születtek.
d
•az állócsillagok
De leírni e csillagok kartáncát, egymás melletti helyzetüket és köreiknek hátrálásait, majd
előrehaladásait, továbbá, hogy kapcsolódások alkalmával ez isteni lények közül melyek jutnak egy
látóvonalba, és hányan átellenbe, hogy egymás mögé és egymás elé kerülve, bizonyos időnként
elsötétülnek számunkra, majd ismét feltűnve félelmet okoznak és jelt adnak a jövendő felől
azoknak, akik nem tudnak értelmesen gondolkozni — mindezt elmondani anélkül, hogy látnánk
ezeknek az utánzatait, hiábavaló fáradság volna; de ennyi elég is nekünk és legyen vége annak, amit
a látható és keletkezett istenek természetéről mondtunk.

X I I I . A többi isteni lényről beszélni és megismerni születésüket, meghaladná a mi erőnket; de

hinnünk kell azoknak, akik régebben szóltak róluk, hiszen ők — mint mondják az istenek
leszármazottai, s így nyilván ismerik a saját őseiket; lehetetlen, hogy ne higgyünk az istenek
gyermekeinek, még ha valószínű vagy éppen szükségszerű bizonyítékok nélkül beszélnek is; de
minthogy azt mondják, hogy családi dolgaikról adnak hírt, a szokást követve hinni kell nekik. Őket
követve, számunkra tehát így legyen és így szóljon ezeknek az isteneknek a származása.
Uranosze és Gaiaf gyermekei Ókeanosz és Téthüsz, ezekéi pedig Phorküsz, Kronosz és Rhea s
testvéreik, Rheától származnak végül Zeusz és Héra s mindnyájan, akiket a hagyomány szerint
testvéreikként ismerünk, továbbá ezeknek a gyermekei. Miután tehát létrejöttek az istenek
mindnyájan, mind azok, akik láthatóan végzik körforgásukat, mind azok, akik csak akkor
mutatkoznak, ha akarnak — így szólt hozzájuk e mindenség alkotója:
•Uranosz e— az Ég istene, Kronosz apja, Zeusz nagyapja. Az egyik legősibb isten. Kronosz megfosztotta férfiasságától,
majd letaszította a trónról.

•Gaia — af Föld istennője, Uranosz felesége, a titánok — köztük Kronosz — anyja.

— Istenek! Amely isteneknek az alkotója és amely dolgoknak az atyja én vagyok, mindazok tőlem
származván, felbonthatatlanok, ha én nem akarom felbontani. Noha minden, ami össze van kötve,
felbontható — azt, ami szépen össze van illesztve és jó állapotban van, csak gonoszság akarhatja
felbontani; ezért, miután születtetek, halhatatlanok és teljességgel felbonthatatlanok ugyan nem
vagytok, de egyáltalán nem fogtok felbomlani és nem éritek el a halál osztályrészét, mert az én
akaratomban még nagyobb és hatalmasabb köteléket nyertetek azoknál, amelyek születésetekkor
összekötöttek benneteket. Most tehát hallgassátok meg, amit szavaimmal megvilágítok nektek. Még
hátravan három halandó faj, ami még nem született meg, ezek híján pedig a világ csonka lenne,
mert nem foglalja magában az élőlények összes nemét; pedig magában kell foglalnia, ha teljesen
tökéletes akar lenni. De ha ezek általam jönnének létre és részesülnének az életben, akkor egyenlők
lennének az istenekkel; hogy tehát halandók is legyenek s ez a mindenség valóban mindenség
legyen, természeteteknek megfelelően ti fogjatok hozzá az élőlények megalkotásához, s
utánozzátok az én képességemet, melyet a ti alkotásotoknál tanúsítottam. És amely tekintetben
megilleti őket az, hogy a halhatatlanokkal egy elnevezésük legyen, ezt az isteninek mondott részt —
amely vezérlője közöttük azoknak, kik mindig az igazságosságot és titeket akarnak követni —
elvetvén a magot és a kezdő lépést megtéve — én adom hozzájuk; a többi azonban rátok vár, hogy
ti szőjétek hozzá a halhatatlanhoz a halandót s így alkossátok meg az élőlényeket, hozzátok létre
őket, táplálékkal növeljétek, s ha elenyésznek, ismét fogadjátok be.

X I V. Így szólt, és ismét az előbbi vegyítő edénybe, amelyben a mindenség lelkét elegyítve
vegyítette, öntötte az akkor említett alkatrészek maradványait, bizonyos tekintetben ugyanúgy
vegyítve őket, de már nem voltak ugyanolyan tisztaságúak, hanem másod-, harmadrangúak.
Összevegyítve az egészet, a csillagokkal egyenlő számú lélekre tagolta, s mindegyik lelket egy-egy
csillaghoz rendelte s mintegy kocsira ültetve, megmutatta nekik a mindenség természetét és
elmondta nekik a sors törvényeit, hogy első megszületésük egyformára legyen berendezve
mindnyájuknak, hogy általa egyik se rövidüljön meg, s így, ha majd mindegyiküket az időknek egy-
egy megfelelő szerszámára szórja szét, ők legyenek a legistenfélőbbek az élők között; s minthogy
kettős az emberi természet, az erősebb nem olyan legyen, amit később férfinak neveznek. Minthogy
pedig szükségképpen testbe vannak beültetve és testük részben gyarapodik, részben kopik,
szükséges, hogy először is mindnyájukban egy azonos és vele született érzőképesség keletkezzék e
heves benyomások következtében, másodszor a gyönyörrel és fájdalommal vegyük szerelem,
ezenkívül pedig a félelem és harag, és minden, ami velük összefügg vagy velük ellentétes
természetű. S ha ezeken az indulataikon uralkodnak, igazságosan fognak élni; ha pedig azok
vesznek erőt rajtuk, igazságtalanul.
S aki jól élt a neki kiszabott életben, visszatérve a vele társult csillagon lévő lakásába, boldog és
ahhoz hasonló életben lesz része; de ha elvéti ezt, akkor nőnek természetét ölti magára a második
születésekor, s ha ekkor sem hagy fel hitványságával, akkor — romlottságának fajtája szerint —
jellemének hasonlatossága alapján változik át valami ilyen természetű állattá, és meg nem szabadul
különféle szenvedéseitől, míg csak a benne levő Azonos és Hasonló körforgása magával nem
ragadja, s így azt a sokféle zavaros, értelmetlen tömeget, amely később nőtt hozzá tűzből, vízből,
levegőből és földből, értelmével le nem győzi, s így eredeti legjobb állapotát újból el nem éri.
S miután mindezeket a törvényeket megállapította számukra, hogy ne lehessen őt okolni amazok
későbbi hitványságáért, elvetette a lelkeket részben a Földre, részben a Holdra, részben az Idő többi
eszközeire; s most, a vetés után az ifjú istenekre bízta, hogy halandó testeket formáljanak, s
azonfelül aminek az emberi lélekhez még hozzá kell járulnia, azt és ami ezzel együtt jár,
megalkossák és vezessék — és így a halandó lényt a lehetőség szerint a legjobban és legszebben
kormányozzák, kivéve azt az esetet, ha bajainak önmaga az oka.

X V. Az isten most már mindezeket elrendezvén, megmaradt a lényének megfelelő állapotban,

eközben gyermekei megértették és követték atyjuk utasításait. S átvévén a halandó lény halhatatlan
kezdetét, az ő alkotójuk mintájára a tűznek, földnek, víznek és levegőnek részeit a világtól
kölcsönkérve — hiszen majd újra visszakerülnek oda —, eggyé illesztették össze, de nem olyan
felbonthatatlan kötelékekkel, amilyenek őket magukat összetartották, hanem kicsiségük folytán
láthatatlan nagyszámú szegecskével kapcsolva össze, mindezekből eggyé alkotva meg minden
egyes testet, s így a halhatatlan lélek körforgásait a test be- és kiömlő folyamába helyezték.
Azok összeköttetésbe jutva e nagy folyammal, egyik fél sem jutott uralomra, hanem erőszakosan
kölcsönösen magukkal akarták sodorni egymást, úgyhogy mozgott ugyan az egész lény, de rend és
értelem nélkül haladt, ahogy épp a véletlen hozta magával, mert megvolt mind a hat mozgása:
előre-hátra, továbbá jobbra-balra, fel és le; tehát mind a hat irányban összevissza mozgott. Mert
bőséges volt már az odaözönlő és a lefolyó ár is, mely a táplálékot szolgáltatja, de még nagyobb
zavart okoztak a rájuk zúduló dolgok hatásai, mikor történetesen külső, idegen tűzzel ütközött össze
valamelyiknek a teste, vagy a föld szilárdságával, majd a víz sikamlós nedvességével, vagy a
levegőben kavargó szélvész ragadta meg. Mindezek hatása következtében a mozgások a testen át a
lélekbe jutottak és megrohanták: éppen ezért a benyomásokat később érzeteknek nevezték, s így
hívja őket ma is mindenki. Ezek tehát már akkor, a szóban forgó időpontban is igen sok és nagy
mozgást okoznak; a szüntelenül folyó áramlattal együtt pedig megmozgatván és erőszakosan
megrázván a lélek körforgásait, az Azonos körét teljesen megbénították, minthogy vele ellenkező
irányban folynak és megakadályozták, hogy haladjon és vezessen; s a Más körét pedig
összezavarták, úgyhogy a kétszeres és háromszoros sornak három-három intervallumát és a 3:2, 4:3
és 9:8 viszonyú középarányosokat és kötelékeket — miután teljesen csak az oldhatta volna fel őket,
aki összekötötte — minden irányban összevissza forgatták, s minden lehetséges törést és romlást
vittek végbe a körökben: úgyhogy egymással nagy nehezen összefüggésben maradva haladnak
ugyan, de arány és rend nélkül, egyszer szembe egymással, máskor keresztbe, végül fejtetőre
állítva: mint mikor valaki feje tetejére állva, fejét a földre, lábát felfelé nyújtva támasztja valamihez
— ebben az állapotban, ami az illetőnek jobbra, az a nézőknek balra lévőnek látszik és fordítva. Ha
tehát a lélek körforgásai ezt és más ilyen heves benyomásokat szenvednek, midőn az Azonos vagy a
Más neméhez tartozó külvilágbeli dologgal kerülnek össze, akkor azt, ami valamivel azonos vagy
valamitől különböző, a valósággal ellentétesen nevezik el és így hazuggá és értelmetlenné lesznek,
és nincs közöttük egyetlen körforgás sem, amely uralkodnék vagy vezetne; hanem a kívülről jövő
érzéki benyomások megrohanják és magukkal sodorják őket is, és a lélek egész testi burkát is.
Akkor a körforgások — pedig le vannak győzve — uralkodni látszanak.
E viszontagságok következtében lesz most is, mint kezdetben is, a lélek, első ízben értelmetlenné,
mikor haladó test kötelékébe jut. Midőn azonban a növekedés és táplálék folyama már nem önti el
olyan bőségben, a körforgások ismét elérve a szélcsendet, a maguk útján járnak s az idő haladtával
mindjobban megszilárdulnak: akkor már mindegyik kör természetes alakja szerint halad, így a
körforgások helyreigazodnak s a Mást és az Azonost helyesen nevezve meg, birtokosukat
értelmessé teszik. S ha azután még a nevelés helyes tápláléka is segítségére van, teljesen és
tökéletesen egészséges lesz, mert kikerüli a legnagyobb betegséget. Ha ellenben ezeket
elhanyagolta, bénán haladva át az életen, tökéletlenül és értelmetlenül tér vissza az Alvilágba. De
erre majd valamikor később kerül sor; azonban a most vázoltakat pontosabban meg kell
tárgyalnunk, s azt is, ami ezt megelőzi; a test keletkezését alkatrészenként és a lélek keletkezését,
minő okok és micsoda isteni előrelátás folytán jött létre — mindig a legvalószínűbb magyarázathoz
tartva magunkat, kell ezeken a fejtegetéseken áthaladnunk.

X V I . Tehát a két isteni körpályát, a mindenség kerekded alakját utánozva, gömb alakú testbe
zárták, melyet most fejnek nevezünk: ez a legistenibb bennünk és összes testrészeink ura. Az ő
szolgálatára illesztették össze s adták melléje az egész testet az istenek, gondoskodva arról, hogy
valamennyi mozgásban részesüljön. Hogy tehát a fej ne legyen kénytelen az emelkedésekkel és
mélyedésekkel tarkított földön görögni tanácstalanul, hogyan haladjon át az egyiken, hogyan jusson
ki a másikból, járművet adtak neki segítségül: ezért lett hosszúkás a test és nőtt rajta négy
kinyújtható és behajlítható végtag, így gondoskodott az isten mozgásáról. Ezekkel megkapaszkodva
és ezekre támaszkodva, képes lett arra, hogy minden terepen áthaladjon, felül hordva legistenibb és
legszentebb részünknek székhelyét. Láb és kéz tehát így és ezekből az okokból nőttek
mindnyájunkon; s minthogy az istenek azt gondolták, hogy az elülső a hátsónál becsesebb és
uralkodásra méltóbb, járásunk java részét ebben az irányban adták. Kellett tehát, hogy az emberi
test elülső része meghatározó vonások által meg legyen különböztetve. Ezért először is a fejbőrnek
erre az oldalára helyezték az arcot s ide illesztették be a szerszámokat a lélek minden előrelátó
tevékenysége számára, s úgy rendezték be, hogy ez részesüljön a vezetésben: a természettől elöl
lévő.
E szerszámok közül először is a fényhozó szemet építették fel, ilyen terv alapján illesztve az arcba.
Úgy rendezték be, hogy a tűznek az a faja, amelyik égetni nem tud, de szelíd fényt nyújt, váljék
minden egyes nappalnak a saját testévé. Mert a bennünk lévő tiszta tűz rokona ennek, s úgy
intézték, hogy az a szemen át áradjon; a szemet a maga egészében, de leginkább a közepét simára és
tömörre sajtolták össze, úgyhogy visszatart minden mást, ami csak sűrűbb, s csak az ilyet hagyja
tisztán átszivárogni. Midőn tehát nappali fény van a látás árama körül, akkor hasonló a hasonlóhoz
ömölvén ki, összeolvad vele s egy homogén test képződik a szem előtt egyenes irányban, amerre
csak a belülről jövő fény összeütközik valamivel, ami a külső tárgyakról jut útjába. S minthogy
teljesen homogén, egész hosszában eltérjed az érzékelés, s így, amihez csak ér és ami őt megérinti,
az ebből származó mozgásokat az egész testen át adja a lélekig, s így kelti azt az érzetet, amelyet
látásnak nevezünk.
De mikor a vele rokon tűz az éj sötétjébe tűnik el, akkor a szem tüze el van szigetelve; mert tőle
különbözővel jutván érintkezésbe, önmaga is megváltozik és kialszik, mert nem nőhet össze a
környező, tűz híján levő levegővel. Így látni megszűnik, sőt elhozza az álmot: mert az istenek a
szem védelmére kitalálták a szemhéjakat, s amikor ezek lecsukódnak; visszaszorítják a benne levő
tűz erejét, s ez akkor a bent levő mozgásokat oszlatja szét és egyenlíti ki, s e kiegyenlítés folytán
nyugalom áll be; s ha nagyfokú ez a nyugalom, álomtól alig zavart alvás lep meg; ha azonban
bizonyos nagyobb mozgások maradtak meg, akkor, amilyenek és amely helyeken maradnak meg e
mozgások, olyan és akkora intenzitású álomképeket szoktak kelteni, amelyek belső hasonmások, s
amelyekre visszaemlékezünk, mikor a külső világban felébredtünk.
A tükörképek és egyáltalán a fényes, sima felületek jelenségeit belátni ezek után nem nehéz.
Ugyanis a belső és külső tűznek egymással való egyesüléséből — minthogy szintén eggyé lesznek
minden egyes esetben a sima felületen és sokféleképpen átalakulnak — szükségképpen
mutatkoznak mindezek a jelenségek, minthogy az arcon levő tűz a látást kísérő tűzzel a sima,
fényes felületen szilárd képpé olvad össze. Mármost a bal jobbnak látszik, minthogy a látósugár
ellentétes részeivel ellentétes részek jönnek érintkezésbe, az összetalálkozás megszokott módjával
ellenkezőleg. Viszont a jobb jobbnak, s a bal balnak látszik, midőn a látósugár összevegyülvén a
másikkal, amivel össze szokott vegyülni, átugrik, s ez akkor történik, midőn a tükör sima felülete,
mindkét oldalán kimagasodva a síkból, a látósugár jobb oldalát balra taszítja s a másikat a másik
irányba. Végül ugyanez a tükör arcunkhoz képest hosszában fordítva mindent feje tetejére állítva
mutat, mert most a fény alsó részét fölfelé, felső részét viszont lefelé taszítja.
De mindezek csak segédokok, melyeknek szolgálatát fölhasználja az isten, hogy a lehetőség szerint
a legjobb eredményt érje el. A legtöbb ember szemében azonban nem segédokoknak, hanem minden
jelenség igazi okának látszanak azok, melyek lehűtik és felmelegítik, megszilárdítják és
cseppfolyósítják a testeket és valamennyi hasonló jelenséget előidézik. De az ilyen dolgoknak nem
lehet sem terve, sem esze semmihez. Mert ki kell jelentenünk, hogy amit a létezők közül egyedül
illet meg, hogy ésszel rendelkezzék, az a lélek, ez pedig láthatatlan, a tűz, víz, föld és levegő pedig
— valamennyien látható testek. Aki tehát belátásra és tudásra vágyik, annak az értelmes természetű
okokat kell elsősorban kutatnia, s csak másodsorban azokat az okokat, melyek a dolgok azon
osztályára vonatkoznak, amelyek másoknak köszönik mozgásukat és szükségképpen mozgásba
hoznak másokat. Így kell tehát nekünk is cselekednünk: szólnunk kell ugyan az okok mindkét
neméről, de külön azokról, amelyek belátás és értelem által a szép és jó dolgok alkotói, és külön
azokról, melyek, az értelemtől magukra hagyatva, mindenfajta rend nélkül találomra működnek.
Tehát a segédokokról, melyek bennünket a szemek ama képességéhez segítenek, melyben
részesültek, eleget szólottunk. Azonban legnagyobb hasznunkra való művükről, amelyért az isten
nekünk adományozta őket, kell ezután szólnunk. Tehát a látás véleményem szerint a legnagyobb
haszon oka számunkra, mert a mindenségről most elhangzó beszédekből egy szót sem mondhattunk
volna el, ha nem látjuk a csillagokat, a Napot, az eget. De látjuk a napot és éjt, a hónapokat és az
évek körforgásait, a napéjegyenlőségeket és a napfordulókat, s mindez a szám megismeréséhez
segít, s az idő fogalmát és a mindenség természetének kutatását adományozta nekünk: ezekből
szereztük a filozófiát, aminél nagyobb jó istenek ajándékaként még nem jött s nem is fog jönni soha
a halandók neme számára. Azt mondom tehát, hogy ez a szemtől származó legfőbb jó; mit
zengedezzünkg a többiről, amik kevésbé értékesek s amiknek elvesztésén a nem filozófus, ha
megvakul, hiábavaló módon jajveszékelne! Mi csak maradjunk meg e mellett az ok mellett, hogy
isten azért találta ki és adományozta nekünk a látást, hogy látva az Észnek az égen feltáruló
körforgását, használjuk fel a gondolkodás bennünk lévő körmozgásai javára, melyek háborgatott
voltuk dacára rokonok azokkal, az örökké zavartalanokkal; ezeket kikutatva és a számolásnak
természetes helyességében részesülve s az isten teljesen tévút nélküli körforgásait utánozva, hozzuk
rendbe a bennünk ingadozó mozgásokat.
•mint Euripidész
g — A Phoinikiai nők című tragédia 1762—1763. soraira utal: „Ám hiába, mit kesergek, mért is ejtek
könnyeket? Istenekkirótta sorsod, ó, halandó, tűrjed el!” (Kárpáty Csilla fordítása).
Ugyanezt mondhatjuk a hangról és hallásról, hogy evégből és e célból adták az istenek. Hiszen a
beszéd is épp erre van rendelve, a legfontosabb részt adva hozzá; s a múzsai művészetből is, ami
hang által hallásra alkalmas, a harmónia kedvéért adatott. Mert a harmónia, melynek mozgásai a
lélek bennünk lévő körforgásaival rokonok, annak számára, aki ésszel él a múzsákkal, nem
értelmetlen gyönyörűségre való — mint ahogyan most tartják —, hanem a lélek bennünk
diszharmonikussá vált körforgásának rendbe hozására és összhangja érdekében szövetségesül van
adva a múzsák által; s a ritmust is, minthogy közülünk a legtöbbnek magatartása híjával van minden
mértéknek és bájnak, ezekre segítőtársul adták a múzsák.
X V I I . Amin eddig áthaladtunk előadásunkban, abban — kevés kivétellel — az Ész formáló
munkássága tárult fel; de ehhez hozzá kell még fűznünk azt is, ami a Szükségszerűség folytán
keletkezett. Ugyanis e rendezett világ születése vegyületként: a Szükségszerűség és Ész
egyesüléséből jött létre — mégpedig az Ész uralkodott a Szükségszerűség felett azzal, hogy rávette:
tegyék a lehető legjobbá a keletkezők java részét; így — mivel a Szükségszerűség e tekintetben
engedett az értelmes rábeszélésének — alakult meg kezdetben ez a mindenség. Ha tehát ezek
szerint valaki a valóságnak megfelelően akarja elmondani, hogyan született meg ez a világ, a
vegyületbe bele kell vennie a vakon bolyongó oknak faját is, hogyan mozgat természeténél fogva;
így hát vissza kell fordulnunk, s aztán ugyanezen dolgoknak a másik nekik megfelelő
kiindulópontját ragadva meg, mint annak idején az akkor szóban forgó kérdések tárgyalásakor, most
is, ezeknek a kérdéseknek a tárgyalásainál is, ismét a kezdetnél kell kezdenünk.
Azt kell tehát szemlélnünk, hogy milyen volt a tűz, víz, levegő és föld természete önmagában, az ég
keletkezése előtt, és milyen volt az állapotuk az ég léte előtt; hiszen eddig még senki sem tárta fel
származásukat, hanem, mintha köztudomású volna, mi a tűz és a többi, őselemeknek nevezzük
ezeket, mintha ők volnának a betűi a mindenség könyvének, holott még az sem illeti meg őket,
hogy szótag gyanánt képzelje el az, aki csak kissé is gondolkozik. Most tehát ez legyen
álláspontunk: a mindenség végső őselvéről vagy őselveiről — vagy bárhogyan is fogja fel ezeket
valaki — most nem kell beszélnünk, mégpedig abból az egyetlen okból, hogy nehéz volna
fejtegetésünk jelenlegi módszerével világossá tenni véleményünket. Sem ti ne tartsátok tehát
kötelességemnek, hogy most erről beszéljek, sem magam nem tudnám elhitetni magammal, hogy
helyes próbálkozás volna ekkora feladatot magamra vennem; ragaszkodva tehát ahhoz, amit
kezdetben mondtam: a valószínű okoskodások hatásköréhez, megpróbálom azt, ami az eddigi
elméleteknél nem valószínűtlenebb, sőt valószínűbb, elmondani sorjában elejétől fogva az egyes
dolgokról és összességükről. Valamely védelmező istent híva segítségül most is mondanivalóm
kezdetén, hogy mentsen ki rendkívüli, szokatlan gondolatmenetünkből a valószínűség révébe,
fogjunk hozzá ismét fejtegetésünkhöz.

X V I I I . De ez az újabb kiindulópontunk a mindenség vizsgálatában mélyrehatóbb

megkülönböztetésen alapuljon, mint az előbbi; mert akkor csak két fajtát különböztettünk meg,
most pedig egy harmadikat is meg kell világítanunk. Az a kettő ugyanis elég volt előbbi
fejtegetésünkhöz: az egyik, melyet mintakép gyanánt tettünk kiinduló alapul, ésszel felfogható és
mindig egyformán létező; csak utánzata e mintaképnek a másik, keletkező és látható. Harmadikat
azonban akkor még nem különböztettünk meg, azt hívén, hogy e kettő elég lesz; de most — úgy
látszik — az okoskodás arra kényszerít, hogy egy nehéz, homályos fajtát próbáljunk szóval
megvilágítani.
Tehát mily szerepet és természetet tulajdonítsunk neki. Leghelyesebben ilyet: minden keletkezésnek
ő a befogadója, mintegy dajkája. Ez igaz ugyan, de még világosabban kell szólni róla, ami különben
is nehéz, de főleg azért, mert emiatt előbb még bizonyos kételyeinknek kell támadniuk, a tűzre és a
többiekre vonatkozólag. Hiszen mindegyikükről eldönteni, hogy melyikük az, amit inkább
nevezhetünk valóban víznek, mint tűznek, és egyáltalán melyik az, amelyet bármely határozott
névvel több joggal illethetünk, mint mindegyikkel egyszerre vagy egyenként — mégpedig úgy,
hogy hitelt érdemlő és megbízható legyen szóhasználatunk —, bajos dolog.
De hát hogyan, miért, micsoda jogos kételyek alapján mondhatjuk ezt róluk? Először is, amit e
pillanatban víznek neveztünk el, ha megszilárdul, vélekedésünkkel úgy látjuk, hogy kővé és földdé
lesz; ha viszont ugyancsak a víz felbomlik és szétválik, párává és levegővé, a levegő viszont, ha
izzásba jön, tűzzé válik; s megfordítva: a tűz, ha részecskéi szorosabb összeköttetésbe jutnak és
kialszik, ismét a levegő alakjához jut el; a levegő aztán összehúzódva és megsűrűsödve, felhő és
köd, ezekből pedig, ha még jobban összenyomódnak, folyékony víz, s a vízből újra föld és kő lesz
úgy, hogy látszólag körben adják tovább az egymássá való átváltozást.
Nos hát, ha ilyen módon soha egyikük sem mutatkozik állandóan ugyanannak, melyikükről
állíthatná bárki is megszégyenülés nélkül szilárdan, hogy a szóban forgó tünemény: egy bizonyos
határozottan létező ez és nem más? Ilyen állítás nem lehetséges; hanem a legnagyobb biztonságot az
nyújtja, ha ezekre nézve abban állapodunk meg, hogy így beszélünk: amit folyton más és mássá
válni látunk, mint például a tüzet, arról sohasem úgy beszéljünk, hogy: „ez a tűz”, hanem: „a
mindannyiszor ilyenféle”; s a vízről se így: „ez a víz”, hanem: „a mindig ilyenféle”, sem semmi
másról soha ne szóljunk úgy, mintha valami állandósága volna, akárhány dolgot vélünk is az „ez” és
„az” mutató szócskával világosan megjelölni: hiszen e tünemények nem várják be, hanem
elillannak az „ez”, „az”, „így” és általában minden elnevezés elől, ahány csak maradandó létezőként
tüntetné fel őket. Egyiküket se jelöljük tehát az „ez” szócskával, hanem csak a körforgás folyamán
mindig visszatérő hasonló minőséget szabad — mindegyikükre és mindnyájukra vonatkozólag így
nevezni, mint például tűznek is azt, ami újra meg újra ilyen, és éppígy mindent, ami csak a
keletkező dolgok sorába tartozik.
Hanem amiben mindegyikük örökké születvén feltűnik, majd onnan ismét eltűnik, csak azt illessük
az „ez” és „az” névvel, viszont e szavak egyikével se illessük azt, ami valamilyen minőségű —
legyen az meleg, vagy fehér, vagy bármi az ellenkezők közül és minden, ami csak ezekből
származik. De igyekeznünk kell még világosabban szólni róla.
Ha például valaki mindenféle alakokat formálva aranyból, szüntelenül átalakítgatná mindegyiküket
egymás formájára, s ha egyszer csak valaki az egyikre rámutatna és megkérdezné: ugyan mi ez? —
az igazságtól legkevésbé távolodna el, ha azt felelné: arany; a háromszöget pedig s ahány más alak
csak keletkezett az aranyban, sohasem nevezné létezőnek, hiszen ezek már e megállapítás közben is
megváltoznak, hanem már annak is örülne, ha rájuk vonatkozólag némi biztonsággal az „ilyenféle”
név elfogadható. Most már ugyanezen meggondolás érvényes arra a természetre is, amely minden
testet befogad. Őt mindig ugyanannak kell mondani, ugyanis egyáltalán nem lépi túl lényegét és
hatásának körét: befogad mindent mindörökké, viszont ő maga soha semmilyen alakot, mely a
belépők bármelyikéhez hasonló volna, sehol és semmiképpen nem ölt fel: természete szerint azért
terül el, hogy befogadja a lenyomatát mindennek; mozgásba jön és alakokra tagolódik a belé lépők
folytán s őáltaluk mutatkozik egyszer ilyennek, másszor olyannak — ezek a be- és kilépő dolgok
pedig az örök Létezők utánzatai, lenyomatai, valami alig magyarázható, csodálatos módon, amire
majd máskor térünk rá.
Jelenleg tehát három fajt kell fölvenni: egyrészt a keletkezőt; másrészt, amiben keletkezik; végül, a
minta, aminek hasonlóságára születik a keletkező. És egészen megfelelően hasonlíthatjuk a
befogadót anyához; a mintát atyához; a kettőjük közötti természetet a szülötthöz — de azt is meg
kell gondolnunk, hogy ha a lenyomatnak a szem számára a legtarkább változatosságot kell
nyújtania, akkor az, amiben a lenyomat keletkezik, csak akkor felelhet meg céljának, ha híjával van
mindazon alakoknak, amiket csak bárhonnan is be kell majd fogadnia. Mert ha hasonló lenne
valamelyikhez azok közül, melyek belé jutnak, midőn arra kerülne a sor, hogy ezzel ellentétes vagy
egyáltalán más természetű dolgokat fogadjon be, tökéletlenül nyújtaná ezek hasonmását, mert
mellesleg saját alakja is áttetszenék. Ezért minden alaktól mentnek kell lennie annak, aminek
minden fajt magába kell fogadnia — miként a művésziesen jó illatúvá tett kenőcsöknél is az, alap,
amelyet elsőnek alakítanak ki, ilyen, és ezért teszik az illatok befogadására szolgáló nedveket a
lehető legszagtalanabbá —, s akik csak valamely lágy anyagban lenyomatókat akarnak készíteni,
nem engedik, hogy bármiféle alak is mutatkozzon ben ne hanem előre elegyengetik, hogy a lehető
legsimábbá tegyék.
Éppígy annak is, ami egész terjedelmében arra való, hogy az örökké létezők hasonmásait újra meg
újra szépen befogadja, természeténél fogva minden alaktól mentnek kell lennie. Éppen ezért a
látható s egyáltalán érzékelhető keletkezett világnak befogadó anyját se földnek, se légnek, se
tűznek, se víznek ne nevezzük, se semminek, ami csak ezekből vagy amikből ezek származtak;
hanem ha valami láthatatlan, alaktalan fajtának nevezzük, mely mindent befogad, kikutathatatlan
módon részesül a gondolati létezőben, s nehezen fogható fel, úgy nemigen csalatkozunk. S
amennyire az eddigiek alapján föl lehet érni az ő természetét, úgy írhatnánk le leghelyesebben:
áttüzesedett része mindannyiszor tűznek, átnedvesedett része pedig víznek, de éppígy földek vagy
levegőnek is mutatkozik, amennyiben épp ezek hasonmásait fogadja magába. De, ezeket illetően
meg kell vizsgálnunk, érveléssel döntve el, a következő kérdést: létezik-e valami önmagában való
tűz és mindaz, amiről úgy szoktunk beszélni, hogy külön-külön önmagukban létezők — vagy pedig
csupán azok, amiket látunk s amiket egyáltalán testünkkel érzékelünk, léteznek ilyen valósággal
rendelkezve — más pedig nem létezik ezeken kívül soha, semmiképpen s így hiábavalóság
mindannyiszor azt mondanunk, hogy minden egyes dolognak létezik egy ésszel felfogható formája
— hiszen az csak puszta szó, semmi egyéb.
Mármost az sem volna illő, hogy e kérdést meg nem vizsgálva és meg nem ítélve csak szóval
erősködjünk, hogy így vagy amúgy áll a dolog. De az sem, hogy hosszú gondolatmenetünkre csak
úgy mellékesen még egy másik hosszú gondolatsort halmozzunk. Ha azonban rövid úton valami
pontosan megállapítható nagy határvonal tűnne elénk, ez volna a legalkalmasabb. Így adom hát le
magam részéről szavazatomat. Ha ész és helyes vélekedés két különböző dolog, mindenesetre
léteznek önmagukban ezek az általunk nem érzékelhető, csak ésszel felfogható formák, ha azonban
— mint némelyek számára tűnik — a helyes vélekedés az észtől miben sem különbözik, akkor
viszont mindazt, amit testünkkel érzékelünk, kell a legszilárdabb valóságnak feltennünk. Márpedig
az ismeret ama két nemét kettőnek kell tartanunk, mivel különböző úton keletkeznek, és
különbözően viselkednek. Ugyanis egyikük tanítás révén, a másik csak rábeszélés által keletkezik
bennünk; az első mindig csak igaz indokolás útján, a második ellenben megokolás nélkül; előbbi
nem is ingatható meg holmi rábeszéléssel, utóbbi viszont könnyen téríthető más véleményre, s erről
elmondhatjuk, hogy benne minden ember részesül, az észben csak istenek, emberek közül csak
vajmi ritka fajta.
Ha pedig ez így van, akkor el kell ismernünk, hogy a világon háromfajta dolog van: egyik az,
melynek formája változatlan, mentes a keletkezéstől és elmúlástól, sem önmagába nem fogad be
sehonnan semmi mást, sem önmaga semmi másba be nem lép, láthatatlan és egyáltalán
érzékelhetetlen: ő az, aminek szemléletére a belátás van rendelve; a második az elsővel azonos nevű
és hozzá hasonló, érzékelhető, keletkező, folytonos mozgásban van, valamely helyen születik, s
onnan ismét el is tűnik, az érzékeléssel együtt járó vélekedés számára hozzáférhető; végül harmadik
fajta minden egyes esetben: a tér, maga romlástól ment, helyet ad mindeneknek, amik csak
keletkeznek, őhozzá magához csak az érzékeléstől elvonatkozva, az okoskodásnak bizonyos
fattyúhajtása segítségével lehet eljutni; s így alig lehet róla valami megbízható tudomásunk. S még
álmokat is szövünk, őt tartva szem előtt és álmodozván azt mondjuk, hogy minden létezőnek
szükségképpen valamilyen helyen kell lennie és, bizonyos tért kell elfoglalnia, ami pedig sem a
földön, sem az égen nincs, az semmi, nem létezik. E miatt az álombeli állapot miatt nem vagyunk
képesek arra, hogy felébresszük magunkat és elhatároljuk egymástól mindezeket a
megkülönböztetéseket és az ezekkel rokon jellegűeket még az ébren lévő és igazán létező természet
esetében sem, hogy így igazat mondjunk, azt ugyanis, hogy a képmásnak — miután az sem, minek
tünékeny árnyképeként lebeg — ezért csakugyan minek tünékeny árnyképeként lebeg — ezért
csakugyan valami másban kell létrejönnie, hogy valahogyan mégis belekapaszkodjék a létezésbe,
mert különben egyáltalán semmi sem volna ő; ellenben a valóban létezőnek segítője az alapos és
igaz indokolás, mely szerint, amíg csak létezik az „egyik” és a „másik”, nem lehetséges az, hogy
bármelyikük a másikban keletkezzék s így ugyanaz a dolog egy és kettő legyen egyszerre.

X I X . Ítéletem szerint tehát okoskodásom velejében ekként foglalható össze, hogy a Létező, a Tér s
a Keletkezés, e három külön dolog, megvolt, még mielőtt az ég megszületett volna; s a keletkezés
dajkája megnedvesedve és megtüzesedve, továbbá a föld és levegő alakjait is befogadva s elviselve
mindama tulajdonságokat, amik ezekkel együtt járnak, mindenféle alakban tűnt fel, és mivel nem
hasonló s egyensúlyban nem lévő erők töltötték meg, egy részében sem volt egyensúlyban, hanem
egyenetlenül himbálózva mindenfelé maga is rázódott azok hatása alatt, mozgásával viszont azokat
is rázta; azok pedig a mozgás folytán elkülönülve egyik ide, másik oda sodródott szüntelen —
miként, ha gabonarosta vagy más gabonatisztító eszköz rázza-rostálja a szemeket, a tömör és súlyos
szemek máshová, a lazák és könnyűek ismét máshová sodródnak és telepednek meg — így rázta
akkoron befogadója e négy fajt —, minthogy maga rázóeszközként mozgott, s mennél
különbözőbbek voltak, annál inkább elkülönítette őket egymástól, viszont mennél hasonlóbbak,
annál inkább egy helyre taszította őket; ily módon egyikük egy, másikuk más helyet foglalt el már
akkor is, mielőtt még belőlük megszületett volna a rendezett mindenség. ÉS bizony ez előtt
mindezek arány és mérték nélküli állapotban voltak; mikor azonban rendeződni kezdett a
mindenség, a tüzet, vizet, földet, levegőt, melyek csak némi nyomaival bírtak lényüknek, de
különben teljesen oly állapotban voltak, mint az isten távollétében valószínű, akkori természetes
állapotukból először is kialakította őket a formák és számok által. Hogy pedig az isten, amennyire
csak lehetséges, tökéletlen állapotukból a legszebbé és legtökéletesebbé formálta őket, e tétel
mindenekfölött mindig alapul szolgáljon fejtegetéseink számára. Most mindegyiküknek a
szerkezetét és származását kell megpróbálnunk előttetek megvilágítani, oly okfejtéssel, mely
szokatlan ugyan, de ti, mivel jártasok vagytok a műveltség azon útjain, melyeken haladva kell
mondanivalóimat kifejteni, követni fogjátok.
Ezen változásaikhoz képest helyüket is változtatják mindnyájan. Hiszen mindegyik faj tömege a
saját helyükre különült el a befogadó mozgása folytán, s így azok, melyek a maguk fajától
különbözővé, másokhoz pedig hasonlóvá váltak, mindannyiszor elsodródnak a rázás folytán
azoknak a helyére, amelyekhez hasonlóvá váltak.
Az egyszerű, első testek tehát ilyen okok folytán jöttek létre. Hogy aztán e négy alakon belül még
külön fajok keletkeztek, ennek okát a két elemi háromszög összeállításában kell keresni, mert
mindkettőjük nemcsak egyféle nagyságú háromszöget hozott kezdetben létre, hanem kisebbeket-
nagyobbakat egyaránt, annyi változatban, ahány fajta csak van e négy alakon belül. Így aztán
önmagukkal és egymással összevegyülve tarkaságuk határtalan; ezt tehát szem előtt kell tartaniuk
azoknak, kik a természetről a valószínűségnek megfelelően akarnak okoskodni.

X X . Először is az, hogy tűz, föld, víz, levegő: testek, bizonyára világos mindenki előtt; továbbá
mindennek, ami testszerű, mélysége is van. A mélységet pedig szükségképpen a síktermészetű veszi
körül, s ha ez a síklap derékszögű idom, akkor háromszögekből áll. A háromszögek pedig mind két
háromszögből erednek, mindkettőnek egy szöge derékszög, a másik kettő hegyesszög; közülük az
egyikben mindkétfelől egy egyenlő oldalak által kettéosztott derékszögnek egy-egy felerésze van, a
másikban különböző oldalak által felosztott derékszögnek egyenlőtlen részei vannak. A
szükségképpeniséggel párosult valószínű okoskodás mentén haladva föltesszük tehát, hogy ez a
kezdete a tűznek s a többi testnek; hogy aztán tovább ezeknek mik a kezdetei, azt csak isten tudja,
ember csak akkor, ha Neki kedves. Azt kell tehát eldönteni, melyik az a legszebb négy test, mely
belőlük származhatik oly módon, hogy egymástól különbözők, de egy részük egymásból, fölbomlás
útján, kölcsönösen létrejöhet; ugyanis ha erre rájövünk, kezünkben az igazság a föld, tűz és két
középarányosuk származására vonatkozólag. Mert hogy ezeknél — a maguk nemében — szebb
látható testek volnának bárhol is, ezt az állítást senkinek meg nem engedhetjük. Arra kell tehát
törekednünk, hogy a testeknek szépségükkel kiváló négy faját megszerkesszük: akkor
elmondhatjuk, hogy eléggé felfogtuk természetüket.
Mármost a két háromszög közül az egyenlő szárúnak természettől csak egy fajtája van, míg a
hosszúkásnak határtalan sok: e határtalan sokból kell tehát ismét a legszebbet kiválasztanunk, ha
illőn akarjuk kezdeni a dolgot. Ha tehát valaki még szebbet tudna kijelölni szerkesztéseink számára,
nem ellenség, de barátként fog győzni felettünk; mi — a többit mellőzve — a sok közül azt az egy
háromszöget fogadjuk el legszebbnek, amelyből harmadiknak az egyenlő oldalú háromszög tevődik
össze. Hogy miért, azt hosszasabban kellene bizonyítani; de aki bebizonyítja s így felfedezi, hogy
tényleg így van, arra kedves jutalom vár. Válasszunk ki tehát két háromszöget, amelyekből a tűznek
s a többinek teste meg van szerkesztve: egyik az egyenlő szárú, a másik pedig az, melynek
nagyobbik befogója négyzet szerint mindig háromszorosa a kisebbik befogónak. S most pontos
megkülönböztetést kell tennünk egy, az előbb csak nagyjából említett dologra vonatkozólag.
Ugyanis ott úgy látszott, hogy mind a négy faj egymáson keresztül átalakulván egymásba,
keletkezik; de tévesen: ugyanis tényleg keletkezik négy faj az általunk kiválasztott háromszögekből,
de három egyből: a nem egyenlő szárúból, s csak egy: a negyedik van megszerkesztve az egyenlő
szárúból. Nem lehetséges tehát mindnyájuknál az, hogy felbomolva egymássá átalakuljanak s így
sok kicsiből kevés nagy test keletkezzék, vagy ellenkezőleg — de háromnál: lehetséges, hiszen egy
háromszögből származva mindnyájan, ha a nagyobbak bomlanak fel, sok kicsi test kombinálódik
ugyanezen alkatrészekből, fölvevén az ezeknek megfelelő testformát; és viszont ha sok kicsi
szóródik szét háromszögeire, egy tömeg s így: egy bizonyos szám születvén belőlük, valami más,
nagy testfajtát alkotnak. Ennyit mondjunk tehát egymásba való átalakulásukról; most pedig az
következik, hogy előadjuk: milyen alakúnak és mely számok összetalálkozásából keletkezett
mindegyikük.
Kezdi a sort az az alak, mely először és legkisebbnek állíttatott össze, eleme az a háromszög,
melynek átfogója a kisebbik befogónak hosszúságban kétszerese; s ha mármost az ilyenekből kettőt
együvé átfogójuk mentén összeillesztünk és ez háromszor történik, úgy, hogy az átfogók és a kisebb
befogók ugyanazon ponthoz, mint középponthoz támaszkodnak — egy egyenlő oldalú háromszög
keletkezik azokból, amiknek száma hat volt. Most már négy egyenlő oldalú háromszög összeállítva,
három-három élszögük együtt egy oly testszöget képez, mely nyomban a legtompább szög után
következik, s ha négy ilyen testszög kialakul, íme létrejött az első testszerű alak, mely az egész
gömb felületét egyenlő és hasonló részekre osztja.
A második test is ugyanezen háromszögekből áll, de úgy, hogy azok nyolc egyenlő oldalú
háromszöggé kombinálódnak és négy lapból alkotnak egy testszöget — s hat ilyen testszög
keletkezvén, íme a második test is tökéletesen kész volt. A harmadik pedig kétszer hatvan elemi
háromszög összeillesztéséből, tizenkét testszögből, melyek mindegyikét öt egyenlő oldalú
háromszögű sík veszi körül — jött létre, húsz egyenlő oldalú háromszögű alaplapja van.
Az egyik elemi háromszög most már, miután létrehozta ezeket, felhagyott működésével, s az
egyenlő szárú háromszög adott létet a negyedik természetes alaknak azáltal, hogy négyesével
összeállva s a derékszögeket a középpontba gyűjtve össze, egy egyenlő oldalú négyszöget képezett;
mármost hat ilyen négyszög szilárdan összeillesztődvén nyolc testszöget alkotott, melyek mind
három-három derékszögű lapszögből illesztődtek össze: az így szerkesztett test alakja kocka lett,
melynek hat egyenlő oldalú négyszög alaplapja van. De mivel van még egy ötödik konstrukció is,
azt a mindenségre használta fel az isten, midőn abba csillagképeket szőtt.

X X I . Ha mármost valaki mindezt kellően átgondolva, válaszúton volna: vajon határtalan-e a

világok száma vagy határolt, épp a határtalanok hitét kell korlátolt ember véleményének tartania, ki
járatlan abban, amiben járatosnak kellene lennie: azonban, hogy a valóságban egyetlen vagy öt
világ születését kell-e felvennünk, e ponton már több helye van a kétkedésnek.
Véleményünk szerint az isten azt sejteti, hogy minden valószínűségnek megfelelően
egyetlenegynek született e világ; más azonban, valamely más szempontokat véve tekintetbe,
másként fog vélekedni.
De hagyjuk ezt: hanem az érvelésből most megszületett alakokat osszuk fel a tűz, föld, víz és levegő
között. A földnek tehát a kockaformát adjuk: hisz a föld a legkevésbé mozgékony a négy faj között
és legalakíthatóbb is a testek között: ilyennek pedig szükségképpen az született, melynek
legbiztosabb alapjai vannak: márpedig alapnak már a kezdetben felvett háromszögek közül is
természettől fogva biztosabb az egyenlő szárú a nem egyenlő szárúnál, s ha a mindkettőjükből
összetett síkokat nézzük, ott is az egyenlő oldalú négyszög az egyenlő oldalú háromszögnél
részeiben is, egészében is szükségképpen stabilabban helyezkedik el. Ezért, ha a földnek ezt az
alakot adjuk, megőrizzük okoskodásunk valószínűségét, nemkülönben, ha a víznek a többi alak
közül a legkevésbé mozgékonyat, a legmozgékonyabbat ellenben a tűznek, a közbeesőt a levegőnek
ítéljük oda; továbbá: a legkisebb testet a tűznek, a legnagyobbat viszont a víznek, a közbülsőt a
levegőnek; végül a leghegyesebbet a tűznek, a következőt a levegőnek, e sorban a harmadikat pedig
a víznek. Ha most már mindezen szempontokat tekintetbe vesszük, az az alak, melynek legkevesebb
alaplapja van, szükségképpen természettől a legmozgékonyabb, de ő a legmetszőbb, leghegyesebb
is minden irányban mindnyájuk között, végül a legkönnyebb is, hiszen az azonos részecskék közül a
legkevesebből ő formálódott; a második mindeme tulajdonságokat illetőleg második helyen, a
harmadik pedig harmadik helyen áll.
Legyen tehát mind a helyes következtetés, mind a valószínűség szerint a piramisnak formája az,
mely a tűz eleméül és magvául született; a születés rendjében másodikat a levegő, a harmadikat a
víz elemének mondjuk. Mindezeket most már annyira kicsinynek kell gondolnunk, hogy egyenként
bármelyik fajtából semmi sem látható kicsinysége miatt emberi szemmel, csak ha sokan
összehalmozódnak, látható már e tömegük.
S ami végül arányaikat illeti, tömegük, mozgásaik s egyéb tulajdonságaikat illetőleg, ezeket isten
mindenütt, már amennyire a Szükségképpeniség természete magától és a rábeszélésnek engedett,
minden tekintetben pontosan tökéletesítette, s így arányosan illesztette mindezeket össze.

X X I I . Mármost mindezek alapján azok a testek, amelyeknek fajait az előbb elmondtuk, a

legnagyobb valószínűség szerint a következőképpen viselkednek. Ha föld találkozik össze tűzzel és
felbomlik annak élessége folytán, akkor sodródik vele mindaddig — már akár éppen tűzben, akár
levegő vagy víz tömegében bomlik fel —, mígnem részecskéi valahogyan összetalálkoznak,
egymással összeilleszkednek s így újra földdé lesznek, hiszen más alakba nem is mehetnek át. Ha
azonban víz bomlik részeire, a tűz vagy akár a levegő hatása alatt, engedi, hogy azok
összeilleszkedéséből egy tűz és két levegőtestecske keletkezzék; ami végül a levegő felbomlását
illeti: minden egyes felbomlott részből két tűztest születhetik. S viszont, mikor meg tűz van
körülfogva levegőtől, víztől vagy földtől, egy kevés a soktól, a környezete sodrában ő is hányódik-
vetődik, a harcban legyőzetve elemeire törik szét s így két tűztest egy levegőalakká illeszkedik
össze. Ha végül a levegő talál legyőzőre és darabolódik fel, két egész és egy fél levegőtestből a
víznek egy teljes alakja forr össze.
Így gondoljuk meg ezeket újra, hogy mikor tűz ragadja meg valamelyik fajtát a többi közül,
csúcsainak és lapszögeinek élességével szétvagdalja, s ha most már amaz összeilleszkedik a tűz
formájává, megszűnik a szétdarabolódása, hiszen a hasonló és azonos faj sem változást előidézni
nem képes a vele azonosban és hozzá hasonlóban, sem változást szenvedni nem képes annak
hatására. Mindaddig azonban, míg valami mássá változik s gyengébb létére harcol az erősebbel,
fölbomlása nem szűnik. Éppígy a kisebb fajták, mikor kevés létükre valamely nagyobb faj
sokaságában körülzáratnak, s feldarabolódván enyészetnek indulnak, ha hajlandók az erősebb
alakjává összeilleszkedni, enyészetük megszűnik s megszületik a tűzből a levegő, a levegőből a víz;
ha pedig megegyeztek, de a többi nemből is van ott valami velük és harcol, akkor fölbomlásuk nem
szűnik, míg vagy az egyik mindenfelé taszigálódva és felbomolva ki nem menekül a rokon fajhoz,
vagy legyőzetve és sokból egy, legyőzőjéhez hasonló alakká változva, azzal együtt marad.

X X I I I . Mármost: ha az ember nem jutna megállapodásra a mozgást és nyugalmat illetően, hogy

milyen módon, milyen körülmények között keletkeznek, ha az ember nem jutna megállapodásra,
sok akadálya lenne a hátralévő gondolatmenetnek. Erre vonatkozó mondanivalónk egy részét már
elmondtuk ugyan, de hozzá kell még tennünk, hogy az egyneműben soha sincs meg a mozgásra
való hajlandóság. Mert hogy valami mozgásba jöjjön mozgató nélkül vagy a mozgató mozgasson
mozgásba jövő nélkül, az bajos, sőt lehetetlen dolog; márpedig e két tényező nélkül nincs mozgás;
hogy pedig ezek bármikor is egyneműek legyenek, az lehetetlen. Így hát nyugalmat az
egyneműségben tételezzünk fel, a mozgást pedig mindig különneműségre vezessük vissza; a
különnemű minőségnek oka pedig az egyenlőtlenség. Az egyenlőtlenség eredetén pedig már
áthaladtunk; csak azt nem mondtuk még meg, hogy van az, hogy nem különült el teljesen
mindegyikük nemek szerint és nem szűntek meg egymáson keresztül mozogni és változni. Ezt ismét
így fogjuk megmagyarázni.
A mindenség körútja, miután most már körforgásába befogadta mind e fajokat, minthogy kör alakú
természeténél fogva önmagába törekszik visszatérni, mindent összetömörít és nem akarja engedni,
hogy bármi hely is üresen maradjon. Így tehát elsősorban tűz furakodott be mindenüvé,
másodsorban levegő, minthogy vékonyságban természettől második, s a többiek is eszerint.
Ugyanis a legnagyobb részekből álló testek csoportosulásukban a legnagyobb hézagot, a
legkisebbek a legcsekélyebbet hagyják egymás között. Az összetömörítésnek ez a folyamata tehát a
kicsiket a nagyok hézagaiba tereli. Így a kicsik a nagyok mellé kerülnek és a kisebbek a
nagyobbakat szétválasztván, a nagyobbak pedig őket összetömörítvén, mindannyian le-fel
sodródnak a nekik megfelelő helyek felé; hiszen mindegyikük nagyságával együtt térbeli helyzetét
is megváltoztatja. Ilyen módon biztosítván a különneműség szakadatlan megújulása, fenntartja
ezeknek örök mozgását szakadatlanul most és mindörökké.

X X I V. Ezután figyelembe kell venni, hogy a tűznek is sok faja van, mint: a láng, és az, ami a
lángból kiindul: ez nem éget, de fényt ad a szemnek; továbbá az, ami a láng kialvása után az izzó
testekben marad belőle, éppígy a levegőnek legtisztább faját aithérnek [éternek — A
szerk.] nevezik, a legzavarosabbat pedig ködnek és sötétségnek; de más, névtelen fajai is vannak,
melyek mind a háromszögek különböző voltából származnak.
A víz fajait először két csoportba kell osztani; az egyik folyékony, a másik olvadékony. Most már: a
folyékony, minthogy a víz különböző fajtái közül a kicsiket kapta, melyek egyenlőtlen nagyságúak,
önmagában is mozgékony és más is könnyen megmozgatja, mind részecskéinek különböző volta,
mind alakja folytán. A másik fajta nagy és egyforma részekből áll, s így stabilabb az elsőnél, és
súlyos, minthogy egyenletes volta folytán megszilárdult. Ha azonban tűz hatol belé és feloldja,
akkor elveszti egynemű voltát, s ennek folytán fogékonyabb lesz a mozgás iránt; de mozgékonnyá
válva, a környező levegő lökései folytán szétterül a földön. S mindkét változásnak megvan a neve:
olvadás a részecskék feloldása, folyás a földön való elterülés. S ha a tűz ismét eltávozik onnan,
minthogy nem üres térbe jut, lökést ad a környező levegőnek, s ez a még folyékony, tehát
mozgékony tömeget a tűz által előbb elfoglalt helyekbe szorítja s így az egészet önmagával újra
összevegyíti. Így az egész tömeg összeszorítva s ismét felvéve egynemű állapotát, minthogy az
egyenetlenség okozója: a tűz eltávozott, visszajut önmagával azonos állapotába, A tűz eltávozását
lehűlésnek, a távozása folytán bekövetkező összesűrűsödést megszilárdulásnak nevezik.
Mindazok közül, amiket olvadékony vizeknek neveztünk, az, amelyik a legfinomabb és
legegyenletesebb részekből áll, legsűrűbb, a maga nemében egyetlen fajta, ragyogó sárga színnel
ellátott, nagybecsű kincs: az arany, mely sziklákon átszűrődve szilárdult meg. Az arany társa, amely
sűrűsége folytán a legkeményebb és feketés színű, adamasznak h neveztetett el. A fényes,
megszilárdult vizeknek egy faja, mely részecskéit tekintve közel áll az aranyhoz, de egynél több
fajtája van, sűrűség dolgában pedig az aranynál is sűrűbb, és minthogy a földből is kapott egy
kevés, finom részt, keményebb is; viszont minthogy belsejében nagy hézagok vannak, könnyebb
nála: az érc. S ami föld vegyük vele, ha megöregedve ismét elválnak egymástól, külön
megmutatkozva, rozsda a neve.
h sötétebb, rendkívül kemény ásvány, amelyet a platinával, illetve a gyémánttal szoktak azonosítani.
•az aranynál
Egyéb efféle jelenségeket sem bonyolult dolog átgondolni a valószínű előadás formájához
ragaszkodva; s ha valaki pihenés kedvéért az örökké létezőkről való gondolkodást félretéve, a
keletkezésről szóló valószínű gondolatokat szemlélve, megszerzi magának ezt a megbánással nem
járó gyönyörűséget, úgy illő, értelmes szórakozást talál magának az életben. Ennek az időtöltésnek
adva át most azt, ami még hátravan, mondjuk, el sorjában róluk azt, ami valószínű.
A tűzzel vegyük víz, amennyiben finom, folyékony — mozgékonysága és a földön gördülve
megtett útja miatt nevezik éppen folyékonynak és lágy is, minthogy a földnél kevésbé szilárd
határlapjai folytán enged a nyomásnak; ha a tűztől és levegőtől elválva egyedül marad,
egyenletesebbé lesz s a belőle távozó anyagok önmagába összeszorítják; az így megszilárdult víz,
ha e folyamat túlnyomólag a föld felett történik, jégesővé lesz, ha pedig a földön, jéggé; ha pedig
kisebb a nyomás, és csak félig szilárdul meg, a föld felett hónak, a földön harmatból megszilárdulva
dérnek mondják.
A víz számos fajtái, ha egymással vegyülnek — az egész csoportot, minthogy a földből kinőtt
növényeken át szűrődik, növényi nedveknek nevezik —, épp vegyülésük folytán különneművé
változnak, részben sok névtelen fajtát eredményeznek, de közülük négy tüzes fajta, minthogy
leginkább kitűnik, nevet kapott; egyik a test és lélek felmelegítője, a bor; a másik, amely sima és
szétválasztja a látósugarat s épp ezért fényes, ragyogó és csillogónak látszik, az olajok csoportja,
mint a gyanta, ricinusolaj meg az olajfa olaja és a többi hasonló minőségűek; amelyik pedig a száj
pórusait természetes állapotukra tágítja ki, s e hatásával édes ízt idéz elő, annak méz a
legáltalánosabb neve; végül azt, amely maró hatásával a húst felbontja, habszerű, és minden
növényi nedv kiválasztási terméke: ecetnek nevezik.

X X V. Ami pedig a föld fajtáit illeti, a vízen átszűrődött föld így lesz kőszerű testté: mikor az
összevegyült víz vegyülés közben széttörik, a levegő alakjává változik át; és mint levegő, az őt
megillető helyre száll fel. De üres tér nem emelkedik fölöttük; tehát a környező levegőre gyakorol
nyomást. S minthogy ennek súlya van, a nyomás következtében körös-körül rátelepedve a föld
tömegére, erősen nyomja és belepréseli az újonnan képződött, felszálló levegőtől üresen hagyott
résekbe; a föld a levegő által víztől oldhatatlanná összepréselve kővé tömörül. A szebbik fajta
egyenlő és egynemű részekből áll s így átlátszó, a rútabbik ennek ellentéte. Ha pedig a tűz gyors
hatása minden nedvességet kiűz s így az egész még merevebbé tömörül, az a fajta jön létre, melyet
agyagnak nevezünk. De az is megesik, hogy nedvesség marad vissza s a föld tűz hatása alatt
megolvadva, mikor lehűl, egy fekete színű kő jön létre.
Van továbbá két fajta, melyek egyformán szabadulnak meg a velük vegyült víz nagy részétől. A föld
finomabb részecskéiből állnak és sósak, csak félig szilárdulnak meg és víz által újra oldhatók. Egyik
a szóda, amely olajtól és földtől megtisztít; a másik pedig, amely könnyen illeszkedik az ízek
közösségébe, a sónak — a törvény szava szerint — isten előtt kedves anyaga.
Ami pedig azokat a vízből és földből együttesen álló testeket illeti, amelyek vízzel nem oldhatók,
csak tűz által, a következő ok miatt szilárdultak meg ennyire. A tömegeit sem a tűz, sem a levegő
nem bontja fel; mert szerkezete üregeinél kisebbek lévén, áthaladnak a sok széles résen, minden
erőszak nélkül, s így feloldatlanul hagyva a földet nem olvasztják meg. De a víz részecskéi,
minthogy természetüknél fogva nagyobbak, csak erőszakosan hatolhatnak át s így a földet
meglazítják és oldják. A földet tehát, ha nincs erőszakosan összepréselve, csupán a víz oldja; de ha
össze van nyomva, a tűz kivételével semmi sem bontja fel: mert akkor, a tüzet kivéve, semminek se
marad bejárat.
A nagyon erősen összepréselt vizet csak a tűz oldja; ha pedig gyöngébben van összenyomva,
mindkettő: mind a tűz, mind a levegő. A levegő csak a hézagok irányában hat, a tűz ellenben a
háromszögekre is.
Az erősen összepréselt levegőt semmi sem oldja, csupán akkor, ha elemeire hat; ha nincs
összenyomva, csupán a tűz oldhatja fel.
Ami tehát a földből és vízből összevegyített testeket illeti, amíg víz foglalja el benne a föld hézagait
— noha erősen össze vannak szorítva —, addig, ha vízrészecskék támadják meg kívülről, minthogy
be nem juthatnak, körülötte folydogálnak s az egész tömeget oldatlan állapotban hagyják.
Tűzrészecskék ellenben a vízrészecskék közti hézagokba jutva; amit a víz a földdel, ugyanazt
csinálja a tűz a vízzel: s így csakis a tűz okozza, hogy az egész test megolvad és folyni kezd.
Megeshetik, hogy ezek az összetett testek kevesebb vizet, mint földet tartalmaznak: ez az üvegek
fajtája, valamint az úgynevezett olvasztható köveké. Ha pedig több a víz bennük, akkor a viaszféle
és illatosító anyagok képződnek.

X X V I . Immár a testeknek alakok, összetétel és egymásba való átváltozás folytán keletkezett

sokféle faját meglehetősen bemutattuk. Most tulajdonságaikat, hogy milyen okokból keletkeznek,
kell megpróbálnunk megvilágítani. Először is kell hogy legyen észrevevő képességünk az említett
tulajdonságok számára; de a hús és a húsféle alkatrészek keletkezését, valamint a lélek halandó
részét még nem tárgyaltuk meg. Márpedig az a helyzet, hogy sem ezekről nem lehet kellően
beszélni az észrevehető tulajdonságok tárgyalása nélkül, sem azokról emezek nélkül; a kettőről
együtt viszont csaknem lehetetlen. Egyiküket tehát előbb adottnak kell vennünk, s erre majd később
térünk vissza. Hogy tehát sorjában a testek fajaira tulajdonságaik következzenek, egyelőre vegyük
adottnak a testre és a lélekre vonatkozó dolgokat.
Először tehát lássuk, miért mondjuk a tüzet melegnek, és vizsgálódásunk végett vegyük figyelembe
szétválasztó és vágó hatását testünkön. Mert hogy ez a tulajdonság valami éles, metsző, ezt
csaknem mindnyájan érezzük; élei keskenységét, szögei élességét, részecskéi kicsinységét, mozgása
gyorsaságát hiszen ezen sajátságai folytán oly heves és vág oly élesen, hogy mindig felbontja, amit
előtalál — mind számításba kell vennünk és vissza kell emlékeznünk formájának keletkezésére,
hogy belássuk: épp ez és nem más alkat az, amely testünket szétválasztva és apróra darabolva adja
— minden Valószínűség szerint — azt a sajátosságot és nevet, amelytől most szólunk: a meleget.
Ezen jelenségek ellentéte nyilvánvaló ugyan, de mégse maradjon semmi sem magyarázat nélkül.
Tehát: a testet környező nedvesség részecskéi, amelyek nagyobbak, bejutnak a testbe s az ottani
kisebb részecskéket kitaszítják; de nem tudnak azoknak a helyére beférkőzni, így összeszorítják a
bennünk lévő nedvességet, és egyenetlen és mozgásban lévő állapotát — az összeszorítás és
egyenletesség által — mozdulatlanná változtatva, megfagyasztják. De amit természete ellenére
préselnek össze, az természete szerint harcol, hogy önmagát az ellenkező állapotba lökje vissza.
Ennek a küzdelemnek és rázkódásnak a reszketés és borzongás nevet adták; ez áz egész folyamat és
okozója is a hideg nevet kapta.
Kemény mindaz, aminek a mi húsunk enged; lágy pedig, ami a húsunknak enged; s így egymáshoz
viszonyítva léteznek. Enged pedig az, amely kis alapon nyugszik; az ellenben, aminek alapjai
négyzetek, minthogy erősen áll a lábán, a legellenállóbb fajta; s az is, ami legtömörebbé szorult
össze, szintén a legnagyobb ellenállást tanúsítja.
A nehezet és könnyűt, az úgynevezett lent és fent mibenlétével együtt vizsgálva világíthatjuk meg a
legjobban. Hogy természettől fogva két ellentétes hely van, amelyek kettéosztják a mindenséget: az
egyik a lent, ahová igyekszik minden, aminek bármekkora tömege is van; a másik a fent, amerre
csak kényszerítve halad minden — ezt gondolni semmiképpen sem helyes. Minthogy ugyanis az
egész ég gömb alakú, ezért, amely pontok a középponttól egyenlő távolságra lévén legszélsők, azok
természettől fogva és szükségképpen egyformán legszélsők; a középpontot pedig, mely a kerület
minden pontjától egyenlő távolságra van, úgy kell tekinteni, hogy mindegyikkel szemben van. S ha
a világrend természeténél fogva ilyen, akkor melyiket az említettek közül tarthatja valaki fentnek
vagy lentnek anélkül, hogy joggal úgy tűnjék fel, mint aki nem megfelelő elnevezést használ?
Hiszen a világrend középső pontja a természet szerint sem lentnek, sem fentnek nem mondható
jogosan, hanem éppen: középen fekvőnek. A környező felület pedig sem a középen nincs, sem
részei közt nincs különbség, hogy egyik a másiknál inkább a középpont felé esnék, mint bármelyik
az átellenben levők közül. Hogyan és milyen ellentétes elnevezéseket alkalmazhatna valaki arra,
ami természeténél fogva mindenütt egyforma — abban a hitben, hogy helyesen beszél?
Mert ha volna is egy szilárd, egyensúlyban levő test a mindenség közepén, az a felület egy pontja
felé sem igyekezne,. minthogy azok teljesen egyformák. S ha valaki e test körül körben haladna,
sokszor jutva ellenlábas helyzetbe önmagával, ugyanazt az irányt hol lentnek, hol fentnek nevezné.
Minthogy ugyanis az egész, mint már mondtuk, gömb alakú, ezért értelmes ember nem mondhatja,
hogy valamely pontja lent, egy másik pedig fent volna.
Honnan erednek ezek az elnevezések és mely tényekre illenek, ahonnan átvéve őket megszoktuk,
hogy az eget a maga egészében is általuk osszuk be — erről kell megállapodásra jutnunk, alapul
véve a következőket. Ha valaki a mindenségnek azon a helyén, mely a tűz természetes helye —
ahol a legtöbb tűz van összegyűlve s ahová minden tűz igyekszik —, ráállna a tűzrétegre és —
meglévén a hozzá való ereje — a tűz egyes részeit elvenné és mérlegserpenyőbe tévén, megmérné,
mikor felemeli a mérleget és így a tüzet erőszakkal a tőle különböző levegőbe húzza, világos, hogy
a kevesebb tűz könnyebben enged az erőszaknak, mint a nagyobb tömeg. Mert ha két tömeget
ugyanaz az erő egyszerre emel a magasba, szükségképpen a kisebb tömeg jobban, a nagyobb —
mert ellenáll — kevésbé halad együtt az erővel, és így a nagy tömeget nehéznek és lefelé haladónak
nevezzük, a kicsit ellenben könnyűnek és felfelé szállónak.
Szükségképpen figyelhetjük meg magunkon, hogy a megszokott helyünkön ugyanezt cselekedjük.
Ha ugyanis a földön állva földszerű anyagokat, vagy olykor éppen földet mérlegelve, a tőle
különböző levegőbe húzzuk erőszakkal és a természet ellenére, mindkettő a vele rokon felé
törekszik, de a kisebbik a nagyobbiknál könnyebben és előbb enged az erőszaknak a tőle különböző
régió felé: őt tehát könnyűnek neveztük el, s azt a helyet, amely felé kényszerítjük, fentnek; az
ezekkel ellenkező sajátságot nehéznek, a helyet pedig lentnek.
Ezek a fogalmak tehát önmagukkal szükségképpen ellentétben állnak, minthogy a négy anyag
tömegei egymással ellentétes helyeket foglalnak el. Azt találjuk ugyanis, hogy az egyik helyen
könnyű a vele ellentétes helyen könnyűvel, valamint a nehéz a nehézzel, továbbá a lent a lenttel s a
fent a fenttel mind ellentétes, vagy hozzá képest ferde irányú s egyáltalán egymástól különböző lesz
és a valóságban is az. Mindazonáltal ezt az egyet kell szem előtt tartanunk mindezekre
vonatkozólag, hogy mindig a vele rokon felé irányuló megszabott pályája teszi nehézzé az azon
haladó testet, azt a helyet pedig, amely felé törekszik, lentté; a velük ellentétest pedig az
ellenkezőjévé. Ezekről a jelenségekről tehát ezeket az okokat kell mondanunk.
Végül a sima és érdes tulajdonságok okát talán mindenki beláthatja és másnak is
megmagyarázhatja: az érdességet az egyenetlenséggel egyesült keménység, a simaságot pedig a
sűrűséggel párosult egyenletesség okozza.

X X V I I . Hátravan még a legfontosabb az egész testet érintő jelenségek közül: a gyönyörök és

fájdalmak oka mind azokban az esetekben, melyeket megtárgyaltunk, mind pedig azokban, amelyek
a test részein át érzékeltetve, egyszersmind gyönyörrel és fájdalommal is járnak. Így tehát minden
érzékelt és nem érzékelt benyomásnak keressük; fel az okait, visszaemlékezve a mozgékony és nem
mozgékony előbbi megkülönböztetésére; mert eszerint kell kutatnunk mindent, amit meg akarunk
érteni. Az ugyanis, ami természeténél fogva mozgékony, ha csak csekély benyomás éri is, körben
átadja ezt; úgyhogy egyik rész ugyanazt a hatást teszi a másikra, amíg csak az értelmes részhez
jutva, hírül nem adják a testre ható dolog minőségét. Ami pedig ezzel ellentétes, stabil jellegű, nem
mozog körben, s így egyedül szenvedi el a benyomást, a közelében lévők közül egyet sem mozgat
meg, úgyhogy — mivel a részecskék nem adják át egymásnak az első benyomást, hanem az bennük
marad, nem vitetve át az egész élőlényre — érzéketlenné teszi azt, akit e benyomás, ér. Ez történik a
csontokban, szőrökben és mindazokban a testrészeinkben, melyek túlnyomólag földszerűek. Az
előbb leírt jelenség pedig főleg a látásnál és hallásnál játszódik le, minthogy bennük a tűz és levegő
jellege túlnyomó.
Ami tehát a gyönyört és fájdalmat illeti, így kell meggondolni a dolgot: a természetünk ellenére,
erőszakosan és koncentráltan fellépő benyomás fájdalmas; ha ismét helyreáll bennünk. a
természetes állapot, az kellemes dolog; ami pedig szelíden és apránként történik, azt észre sem
vesszük; s ami ezzel ellenkezően folyik le, annak hatása is ellenkező. Mindaz pedig, ami könnyedén
történik, nagyon is észrevehető, de fájdalommal és gyönyörrel nem jár, mint a látósugárra
vonatkozó jelenségek, amelyről az előbbiekben elmondtuk, hogy velünk összenőtt — testrész, mely
nappal keletkezik. Ebben, ha valami elvágja vagy égeti, vagy egyéb benyomás éri, az fájdalmat nem
okoz; de gyönyört sem, ha ismét megszokott állapotába tér vissza; érzékelései ellenben igen élénkek
és világosak, bármi benyomás éri is és bármit érint s ő, rávetvén sugarát: mert erőszak egyáltalán
nem szerepel sem fölbontásánál, sem újraegyesülésénél.
A nagyobb részecskékből álló szervek ellenben csak nehezen engednek a hatásnak, és átadván az
egész testbe a mozgásokat, gyönyört éreznek és fájdalmat. Fájdalmat akkor, ha elváltozást
szenvednek; ha ellenben ismét normális állapotba jutnak, gyönyört.
Amely szerveknél a kiürülés apránként történik, a megtelés pedig egy csapásra és nagy adagokban,
azok a kiürülést nem, csupán a megtelést veszik észre, s így fájdalmat nem okoznak a lélek halandó
részében, gyönyört ellenben igen nagyot: ez szembeszökő a jó illatoknál. Ha pedig valamely
testrész egy csapásra szenved elváltozást, de csak apránként és nagy nehezen jut vissza megszokott
állapotába, az előbbivel épp ellenkező jelenségeket eredményez: nyilvánvaló, hogy ezek akkor
lépnek fel, ha a testet égetik és vágják.

X X V I I I . Így hát az egész testet általában érő benyomásokat és az őket előidéző jelenségek nevét
körülbelül elmondtuk: Most pedig a különleges szerveinkben lejátszódó jelenségeket és a rájuk ható
testekben rejlő okaikat kell megpróbálnunk elmondani, ha ugyan képesek vagyunk rá.
Először is lehetőleg meg kell világítanunk, amit a nedvekről szólva előzőleg elmellőztünk: a nyelvet
illető különleges folyamatokat. Úgy látszik, hogy ezek is, mint sok más, bizonyos egyesítő és
szétválasztó folyamatok révén keletkeznek, de ezenkívül, jobban, mint más esetekben, szerepet
játszik az érdesség és simaság is. Ha ugyanis földszerű részecskék jutnak be az erecskék közelébe,
melyek mint a nyelv kémlőcsövei nyúlnak a szív felé, ezek a hús nedves és puha részeihez férkőzve
megolvadnak, s ezáltal az erecskéket kiszárítják és összehúzzák: ekkor, ha érdesebbek, fanyarnak,
ha kevésbé érdesek, csípősnek tűnnek fel. Az olyan anyagokat pedig, melyek az erecskéket kiöblítik
és a nyelv egész tájékát megtisztítják, ha ezt mértéken túl teszik s azonfelül még magából a nyelv
anyagából is magukhoz ragadnak valamit, úgy, hogy azt feloldják — aminő a lúgsók hatása —,
valamennyit keserűnek nevezik. Ha ellenben lúgos minőségük gyengébb és mosóhatásuk is
mérsékelt, akkor sósnak tűnnek fel csípős keserűség nélkül és kedvesebbek számunkra.
Azokat az anyagokat, melyek a száj melegében részesülve és általa felbontva, áttüzesednek és a
maguk részéről viszont felmelegítik azt, ami őket átjárta melegével, könnyűségüknél fogva pedig
feljutnak a fej érzékszerveihez, elvágva mindent, ami csak útjukba esik — e sajátságaik miatt
valamennyit marónak nevezik.
Ha viszont felbomlás folytán már megfinomodott anyagok hatolnak be a szűk erecskékbe és kellő
arányban vannak a bent levő föld- és levegőrészecskékkel, úgyhogy megmozgatják őket és
felkavarják, s azok a kavarás folytán helyüket megváltoztatják s új helyeket foglalva el, másokat
pedig üresen hagyva, a behatoló részecskék köré csoportosulnak, s így a levegő körül belül üres,
nedves hártya képződik, mely egyszer földet is tartalmaz, máskor pedig tiszta, így tehát levegővel
telt nedves edények: gömb alakú, belül üres vízcseppek keletkeznek. Amelyek tiszta vízből vannak,
és átlátszóan veszik körül a levegőt, azoknak hólyag a nevük; amelyek pedig földdel kevert vízből
vannak, amely mozog és bugyborékol, azoknak neve forrás és erjedés. Mindezen folyamatok
okozóját savanyúnak nevezik. Végül az összes eddig említettekkel ellentétes minőség ellentétes
ókból származik: ha a behatoló anyagok összetétele természettől fogva rokon a nyelv minőségével,
nedves állapotban bevonja és elsimítja az érdességeket, a természetellenesen összehúzódott vagy
kitágult helyeket kitágítja, illetve összehúzza s így mindent lehetőleg természetes állapotába helyez
— az erőszakos folyamatok elleni minden ilyen gyógyszer, minthogy kedves és kellemes
mindenkinek: édes nevet kapott.

X X I X . De ebből ennyi elég. Ami most már az orrot érintő hatást illeti, ennek meghatározott fajai
nincsenek. Ugyanis az illatok mindegyike felemás, minthogy egyik elemi testformának sincs arra
alkalmas alakja, hogy valami illata legyen: mert a mi szaglásra szolgáló ereink a föld- és
vízrészecskékhez képest túl szűkek, a tűz és levegőrészecskék számára pedig tágabbak a kelleténél:
ezért ezek egyikének szagát sem érezte még soha senki, hanem csak akkor keletkezik szag, ha
valami átnedvesedik, rothad, olvad vagy párolog. Ha ugyanis víz levegővé vagy levegő vízzé
változik át, a közbeeső átmenetben keletkeznek a szagok s így az összes szagok: párák vagy ködök,
mert a levegőből vízbe való átmenet: köd, a vízből levegőbe való viszont: pára. Ezért az összes
szagok vékonyabbak a víznél, de vaskosabbak a levegőnél. Ez világossá válik, ha valaki a
belélegzés tájékát eltorlaszolja s akkor nagy erővel lélegzetet vesz: ekkor ugyanis szag egyáltalán
nem szűrődik át, a levegő azonban — elszigetelve a szagoktól — egyedül bejut.
A szagok változatai tehát két csoportot alkotnak, melyeknek tulajdonképpen nevük nincs, és ezek
nem egy bizonyos számú s nem egyszerű fajokból állanak, hanem csupán két fajta: a kellemes és
kellemetlen tűnik itt fel és nevezhető meg. Az utóbbi erőszakosan felborzolja az egész üreget, mely
a fej és a köldök között fekszik; a másik pedig ezt elsimítja és visszaállítja kedvünk szerint —
természetes állapotába.
S ha a harmadik érzékszervünket, a hallás szervét vizsgáljuk, meg kell mondanunk, mely okokból
keletkeznek az itt fellépő jelenségek. A hangot általában lökésnek foghatjuk fel, melyet a levegő ad
a fülön át az agyvelőnek és a vérnek, s elhat a lélekig; a lökés keltette mozgás pedig, mely a fejből
indul ki s a máj tájékán végződik, a hallás. A gyors mozgás magas hangot, a lassú pedig mély
hangot eredményez. Az egyenletes mozgás egyenletes és lágy hangot, az ellenkező mozgás nyers
hangot, az erős mozgás Hangos, ellentéte gyenge hangot. Az összhangra vonatkozókat későbbi
mondanivalóink között kell előadni.

X X X . Hátravan még az érzékleteknek egy negyedik faja, amely nagyszámú változatokat foglal
magában, s ezeket meg kell különböztetni. Mindezeket színeknek hívjuk: lángok ezek, melyek az
egyes testekből áradnak és részecskéik kellő arányban vannak a látósugár részecskéivel, úgyhogy
észrevehetők. A tényállást magát a látósugár keletkezésének okai felől az előzőkben már elmondtuk.
Azt, ami a színekre vonatkozólag a leginkább valószínű, a következőkben kell elmondanunk,
megfelelő előadásban.
Azok a részecskék, melyek más testekről jövet beleütköznek a látósugárba, részben kisebbek,
részben nagyobbak, mások pedig egyenlők magának a látósugárnak a részecskéivel. Amelyek
egyenlők, azokat nem vesszük észre, s az ily tárgyakat átlátszónak nevezzük. A nagyobbak és a
kisebbek, melyek egyesítik, illetve szétválasztják a látósugárt — és voltaképpen testvérei azoknak,
amelyek a húsra vonatkozólag melegek és hidegek, a nyelvre vonatkozólag pedig fanyarak, illetve
ha melegítő hatásuk van, marók —, a feketék és fehérek: azok által (egyesítés és szétválasztás által)
okozott azonos folyamatok ezek is, de minthogy másfajta területen játszódnak le, éppen ezért
másnak is mutatkoznak.
Így kell őket elnevezni: ami a látósugarat ,szétválaszt ja, az fehér, ellentéte fekete. Ha pedig az a
másnemű tűz, mely a látósugarat éri, gyorsabb iramú és így azt egészen a, szemig széthasítja, sőt
erőszakosan áttör a szemek bejáratán is és azokat feloldja, s innen kisajtolja tűznek és víznek azt a
keverékét, amit könnynek nevezünk — ő maga is tűz, amely ellenkező irányból jön szembe, s így,
minthogy a bent lévő tűz villámként kipattan, a behatoló tűz pedig a szem nedvében kialszik, ebben
a zűrzavarban mindenféle színek keletkeznek: a jelenséget magát káprázásnak, azt pedig, ami ezt
előidézi, fényesnek és csillogónak nevezzük.
A fehér és csillogó között is van a tűznek egy neme, mely szintén eljut a szemnedvig és vegyül is
vele, de nem kápráztat el: ennek a tűzsugárnak, mely a szemnedven áthatolva s azzal vegyülve
véres színt ad, a vörös nevet adtuk.
Ha a fényes-fehér vörössel és fehérrel vegyül, aranysárga szín támad; hogy pedig milyen arányban
vegyülnek, még ha tudná is valaki, nem volna értelme megmondani, mert sem az arány
szükségképpeni okát, sem csak valószínű magyarázatát sem volna képes senki még megközelítően
sem megmondani.
Vörös feketével és fehérrel vegyülve bíborszínű lesz; sötétbarna pedig úgy keletkezik, ha az előbbi
vegyületet jobban izzítjuk és feketét vegyítünk hozzá. Rőt színű a sárga és szürke vegyítéséből jön
létre; szürke a fehérből és feketéből, halványsárga pedig a fehér és aranysárga vegyítéséből.
Ha a ragyogó-fehér és a fehér egyesülnek és telített feketébe jutnak, mélykék színt eredményeznek;
a mélykék pedig fehérrel vegyülve zöldeskéket, a rőt pedig feketével vegyülve élénk zöldet ad.
Ami pedig az ezekből származó többi színt illeti, körülbelül világos, hogy mely vegyületek
mintájára formálván őket, őrizheti meg az ember előadásában a valószínűséget. Ha azonban valaki
mindezt valóban ki is akarná próbálni, akkor félreismerné: az emberi és isteni természet közti
különbséget, hogy csupán isten az, aki ért hozzá és képes is rá, hogy a sokat eggyé vegyítse össze és
ismét egyből sokká oldja fel; ember azonban ezek egyikére sem képes, sem most, sem soha a
jövőben.
Mindezeket, melyek a szükségesség folytán ilyen természetűek lettek, a legszebbnek és legjobbnak
alkotója a jelenségek világában átvette, amikor az önmagának elégséges és legtökéletesebb isteni
lényt létrehozta, az itt szereplő okokat, mint segédokokat használva fel, de a Jót a jelenségek egész
világában ő maga formálta meg. Ezért az oknak két faját kell megkülönböztetni: egyik a
szükségképpeni, a másik az isteni ok, és mindenben az isteni okot kell keresni a boldog élet
elnyerése kedvéért — amennyire természetünk engedi —, a szükségképpeni okot pedig amannak a
kedvéért, meggondolva, hogy ezek nélkül amazokat sem amelyekre voltaképpen törekszünk —
lehetne önmagukban belátni, vagy megragadni, vagy bennük részesülni.

X X X I . Minthogy mármost, mint ácsok előtt a fa, itt van előttünk gondosan átvizsgálva az okok
két faja, amelyekből össze kell szőni hátralevő előadásunkat, röviden térjünk vissza a kezdetéhez és
gyorsan haladjunk el oda, ahonnan ideérkeztünk, és próbáljuk meg, hogy beszédünket olyan
befejezéssel lássuk el, amely illik az előzőkhöz.
Mint már az elején megmondtuk, mindezek rendezetlen állapotban voltak, és az isten hozott létre
mindegyikben kellő arányt, mind saját szerkezetüket, mind egymáshoz való viszonyukat illetőleg
— már amennyire lehetséges volt arányosakká és harmonikusokká lenniük. Mert akkor még sem
arányokban nem volt része semminek, hacsak nem véletlenül, sem egyáltalán semmi sem volt arra
méltó, hogy a most használatos nevekkel nevezzék: mint tűznek, víznek vagy akármi másnak.
Hanem mindezeket először is rendbe hozta, majd belőlük ezt, a mindenséget állította össze, egy
élőlénnyé, mely magában foglalja az összes. élőlényeket, halandókat és halhatatlanokat. Az isteni
lényeknek ő maga lett alkotója, a halandók keletkezését pedig a maga szülötteire bízta, hogy ezt
elvégezzék.
Azok pedig, őt utánozva és átvéve a lélek halhatatlan magvát, halandó testet formáltak köréje, s így
az egész testet kocsi gyanánt adták neki s benne a léleknek másik nemét: a halandót illesztették
hozzá, melynek szörnyű és szükségszerű állapotai vannak: először is a gyönyör, a rossz legerősebb
csalétke; továbbá a fájdalom, mely visszatart a jótól; majd a vakmerőség és a félelem, e két esztelen
tanácsadó; a harag, mely oly nehezen csillapítható; a könnyen félrevezethető remény; mindezeket
összevegyítve az értelem nélküli érzékeléssel s a mindenre elszánt szerelmi vággyal, a szükségnek
megfelelően összerakták a lélek halandó nemét.
És félve attól, hogy ezekkel a szükségesnél is jobban mocskolják a lélek isteni részét, attól
elkülönítve telepítik le a test másik részébe a halandó lelket — a fej és mell közé átjáró szorosul és
határul megalkotva a nyakat, hogy azok el legyenek választva. A mellben és a törzs egész üregében,
az úgynevezett thórax-ban, helyezték el a lélek halandó részét. De minthogy ennek egy része
természettől fogva különb, a, másik pedig hitványabb, a thórax üregét is két lakosztályra osztják:
mintegy elválasztva külön a nők s külön a férfiak lakosztályát, a rekeszizmot téve közéjük
választófalul. Mármost a léleknek azt a részét, mely a férfiasságban és bátorságban részesedik, és
győzelemre vágyó, a fejhez közelebb telepítették, a nyak és rekeszizom közé, hogy az értelem
szavára hallgatva azzal együtt erőszakkal tartsa féken a vágyak fajzatát, ha ez nem akar önként
engedelmeskedni a fellegvárból jövő parancsnak és értelmes beszédnek.
A szívet pedig, az erek csomópontját és az összes tagokon hevesen körüláramló vérnek forrását a
testőrség lakhelyére tették, hogy mikor forr az indulat ereje s az értelem hírül adja, hogy valami
igazságtalan cselekedet fenyegeti őket kívülről vagy esetleg a belső vágyak részéről, tüstént az erek
szűk csatornáin át mindaz, ami a testben érzékeny és képes észrevenni az ész figyelmeztetéseit és
fenyegetéseit, engedelmeskedhessék és követhesse őt, s így engedje, hogy a legjobb uralkodjék
mindnyájuk között.
S előre látván, hogy a veszélyek megsejtése és a harag felindulása szívdobogást okoz — annak
tudatában, hogy tűz folytán kell az indulatba jött részek minden ilyen felduzzasztásának
bekövetkeznie —, ellene segítségül elkészítették és a testbe ültették a tüdő alkatát. Ez először is
lágy és vértelen, továbbá belül hasadékokkal van átlyukasztva, mint a szivacs, hogy levegőt és italt
fogadva be, lehűthesse a szívet, és fellélegzést és megkönnyebbülést adhasson neki
felhevültségében. Ezért vágták ki a légzőcső csatornáit a tüdő felé és helyezték a szív közelébe,
mint valami párnát, hogy midőn az indulat eléri benne tetőfokát, dobogása közben olyasmire
találjon, ami enged neki, és így felfrissülve kevésbé szenvedjen s indulatával jobban tudjon az
értelem segítségére lenni.

X X X I I . A léleknek azt a részét pedig, mely ételre és italra vágyik és mindarra, amire szüksége van
a test alkata folytán, a rekeszizom és a köldök táján húzódó határvonal közé telepítették, mintegy
jászolt készítve ezen az egész területen a test táplálása számára. Ide láncolták, mint valami
vadállatot, melyet azonban — a többi résszel való összekapcsoltsága miatt — táplálni kell, ha ugyan
valaha is halandó nemzedéknek kell létrejönnie. Hogy tehát mindig ott legeljen a jászolnál s minél
távolabb lakjék a megfontoló lélektől, minél kevesebb zavart és zajt okozva, hagyja az uralkodó
részt nyugodtan elmélkedni arról, — ami mindnyájuknak együtt és külön-külön hasznos, ezért ide
rendezték be az ő lakását.
S mivel tudták róla, hogy értelmes szóra nem hallgat, sőt ha felfogna is valamit abból, nem
természete, hogy törődjék bármiféle értelmes beszéddel, hanem látomások és agyrémek varázsa
alatt áll éjjel-nappal, erre való tekintettel az isten a máj alkatát állította össze számára és az ő
lakosztályába helyezte, úgy szerkesztve meg, hogy sűrű, sima, fényes legyen, és édességet,
keserűséget egyaránt magában foglaljon, azért, hogy benne, mint valami tükörben, mely befogadja a
benyomásokat és látható képeket nyújt, a gondolatoknak az észből jövő ereje rémületet keltsen,
:valahányszor a vele született keserűségnek egy részét fölhasználva, súlyosan megtámadva
fenyegeti, gyorsan elöntve a keserűséget az egész májban, májszerű színeket kelt, s összehúzva az
egészet, ráncossá és érdessé teszi, a májkaréjt egyenes helyzetéből meggörbíti és összehúzza, az
epehólyagocskát és a kapueret betörni és elzárja, s így fájdalmat és levertséget okoz. Máskor
viszont az előbbivel ellentétes képeket rajzol az észből jövő szelídségnek egy fuvalma, minthogy
nyugton hagyja a keserű anyagot — nem akarván megmozgatni, sőt csak meg is érinteni vele
ellentétes természetű dolgot —, ellenben a májjal vele született édességet használja fel számára, és
minden részét egyenesre és simára egyengetve és felszabadítva, vidámmá és szelíddé teszi a
léleknek a máj körül letelepített részét, úgyhogy éjjel is megfelelő időtöltése legyen, álmában
jóstehetséget nyerve, minthogy értelemben és gondolkodásban nincs része. Mert a bennünket
megalkotó istenek megemlékeztek atyjuk megbízásáról, amikor azt bízta rájuk, hogy a halandók
nemét a lehető legkülönbbé tegyék, s ezért még hitvány részünket is felemelték: hogy valamiképp
hozzáférhessen az igazsághoz, ebben állították fel a jósdát.
Elég jele van annak, hogy isten az emberi értelmetlenség számára adta a jóslást. Hiszen senki józan
esze birtokában istentől lelkesített, igazi jóslásra nem képes, hanem vagy álmában, mikor le van
bilincselve a gondolkodás ereje, vagy pedig betegség vagy megszállottság folytán térve le a józan
ész útjáról. Józan eszű ember hivatása ellenben felidézni és átgondolni mindazt, amit egy jóslásra és
megszállottságra hajlamos természetű ember álmában vagy ébren mondott, és hogy képzeletében mi
mindent látott, s mindezt megfontolva taglalni, hogy mennyiben és kinek a számára jelentenek
valami jövendő, elmúlt vagy jelen rosszat vagy jót. Annak ellenben, aki még önkívületben van, nem
lehet feladata a látomásait és kijelentéseit vizsgálni, hanem már régen jól megmondták, hogy
csupán a józan eszű emberhez illik a maga dolgát végezni és önmagát megismerni. Innen ered az a
szokás is, hogy a próféták rendjét állították be az isten sugallta jóslatok magyarázójául. S ezeket is
jósoknak nevezik némelyek, teljesen félreismerve azt, hogy ők csak a rejtélyes szózatok és
látomások tolmácsai, és egyáltalán nem jósok. Éppen ezért helyes elnevezésük: próféta, tolmácsa
azoknak a dolgoknak, miket a jóslás nyilatkoztat ki.
A máj alkata tehát ezért lett ilyenné és keletkezett az általunk említett helyen: a jóslás kedvéért. S
amíg él valaki, addig a jelei világosabbak, az élettől megfosztva azonban vakká lesz és jóslatai már
homályosabbak, semhogy bármit is világosan jelentenének.
A vele szomszédos belső résznek szerkezete és helye — tőle balra — az ő kedvéért jött létre, hogy a
májat mindig fényesen és tisztán tartsa, mint valami törlőruha, mely tükör mellé van készítve s ott
függ készen mindig. Ezért, ha a test betegségei folytán bizonyos tisztátalanságok támadnak a
májban, mindezeket befogadja és így letisztítja a lép lyukacsos volta, minthogy üreges és vértelen
szövetű. S így megtelve a letisztított dolgokkal, nagy és belül beteg lesz; de ha a test megtisztul,
újra lelohad és régi állapotára zsugorodik össze.

X X X I I I . A lélekre vonatkozólag, hogy mennyi benne a halandó és mennyi az isteni, és hogyan,

mikkel együtt és miért helyeztetett el különböző testrészekbe, hogy az igazságot mondtuk-e el, csak
akkor állíthatnánk, ha isten is hozzájárulna. Hogy azonban valószínű, amit elmondtunk, annak az
állításnak kockázatát vállal hatjuk most is, és akkor is, ha jobban megvizsgáljuk a dolgot: ezt tehát
ki is jelentjük. — Ugyanezen a módon kell tárgyalni, ami sorban ezek után következik: hátravan
még a test megtárgyalása, hogy hogyan keletkezett
A legvalószínűbb, hogy ilyen meggondolás alapján épült fel. Ételben és italban leendő
féktelenségünket előre tudták fajtánk alkotói, és hogy dőreségünk folytán a kellőnél és
mértékletesnél sokkal többet fogunk fogyasztani; hogy tehát ne következzék be gyors pusztulás
betegségek folytán, és a halandók neme ne érjen hirtelen véget bevégzetlenül, ezt előre látva, a
fölösleges étel és ital befogadására tartályul az úgynevezett hasüreget alkották, s körülcsavargatták a
beleket, hogy a táplálék ne hatolhasson át gyorsan és ne kényszerítse a testet, hogy hamarosan újra
más táplálékra szoruljon, és így telhetetlen falánkság által az egész emberi nemet idegenné tegye a
filozófiától és a múzsáktól, és engedetlenné legistenibb részünkkel szemben.
A csontokat, a húst és minden effajta anyagot illetőleg így áll a dolog. Mindezek forrása a velő
létrejötte; mert az élet kötelékei, amelyekkel a lélek a testhez van kötve, itt vannak lerögzítve, és így
meggyökereztetik a halandó nemet; maga a velő pedig más alkatrészekből keletkezett. Az isten
ugyanis az elemi háromszögek közül azokat, melyek szabályosak és simák s így leginkább képesek
tüzet, vizet, levegőt és földet tisztán előállítani, mindegyiket a maga nemétől különválasztotta,
egymással kellő arányban összevegyítette, s így magtárt alkotva az egész halandó nem számára,
ezekből készítette a velőt, s aztán beleplántálta és belerögzítette a lélek fajait. Mégpedig, ahány és
amilyen fajta formát kellett a léleknek magában foglalnia, a velőt magát ugyanannyi és ugyanilyen
formákra osztotta tüstént a kezdetben való elosztáskor. Mégpedig a velőnek azt a részét, melynek az
volt a rendeltetése, hogy mint valami szántóföld, a lélek isteni magvát fogadja magába, teljesen
gömbölydedre formálta és agyvelőnek nevezte, minthogy — ha mindegyik lény teljesen elkészül —
az ezt körülvevő edény lesz a. fej, Amelyiknek pedig a lélek többi, halandó részét kellett magában
tartania, azt egyszerre kerekded és hosszúkás alakká tagolta, de mindet velőnek nevezte, és róluk,
mint valami horgonyokról vetette ki az egész lélek kötelékeit s ekörül építette fel testünket, először
is csontburkolatot erősítve az egész velő körül.
A csontot pedig így állította össze. Földet rostált meg, hogy tiszta és sima legyen; majd velővel
áztatta meg és gyúrta össze; ezután tűzbe tette, majd vízbe mártotta, azután megint felváltva tűzbe,
majd vízbe; így mindkettőbe gyakran átvivén őket, elérte azt, hogy egyik sem olvaszthatja meg
többé. Ezt használta tehát fel, s az agyvelő körül csontgömböt esztergályozott belőle, de rajta egy
szűk kijáratot hagyott. És a nyak- és hátgerincvelő körül csigolyákat formált belőle és ezeket mint
ajtósarkakat feszítette ki a fejtől kezdve az egész felsőtesten át. S így az egész magvat megóvta,
kőszerű burokkal kerítve körül. De tett e burokba ízületeket is, a különbözőség hatását használva fel
közöttük középen, a mozgás és hajlítás lehetősége kedvéért.
Minthogy pedig a csontanyag alkatát a kelleténél törékenyebbnek és nem elég hajlékonynak
gondolta, s attól tartva, hogy áthevülve, majd ismét lehűlve megszuvasodik s így hamarosan
megrontja a benne levő velőt is, megszerkesztette az inak és a hús nemét, hogy az inakkal az összes
tagokat összekötve, megfeszülésük és meglazulásuk által az ízületek körül hajlíthatóvá és
kinyújthatóvá tegye a testet. A húst pedig elővédül a meleg ellen és bástyául a hideg ellen, továbbá,
hogy elesésnél mintegy nemezpárnául szolgáljon, mely a külső testeknek lágyan és szelíden enged.
Mivel ugyanis meleg nedvességet foglal magában, nyáron izzadva és így kívülről átnedvesedve
belső hűvösséget ad az egész testnek; télen viszont ezzel a tűzzel a kívülről beáramló és körülvevő
hideget tartja kellően távol. Ezeket meggondolva a mi formálónk, vízből, tűzből és földből arányos
vegyületet készítve, hozzávegyített még egy erjesztőanyagot, melyet savanyú és sós anyagokból
rakott össze: így állította össze a nedvdús, lágy húst.
Az inak anyagát pedig csontnak és erjesztő nélküli húsnak vegyületéből eggyé alkotta meg, hogy
minőségben középen álljon a kettő között, és sárga színnel látta el. Így az inak a húsnál feszesebbé
és szívósabbá, a csontnál viszont lágyabbá és hajlékonyabbá lettek. Ezekkel vette körül az isten a
csontokat és a velőt; a csontokat inakkal kötve egymáshoz, s aztán mindnyájukat felülről hússal
fedte be.
Amely csontok a legtöbb lelket zárják magukba, azokat a legkevesebb hússal vette körül;
amelyeken belül pedig a legkevesebb a lélek, azokat a legtöbb és legvastagabb hússal. S a csontok
ízületeinél, ahol a meggondolás azt mutatta, hogy semmi szükség sincs húsra, csak kevés húst
hozott létre, hogy ne legyen a hajlításnak útjában s a testet mozgásában akadályozva ne tegye
nehézkessé. S azt sem akarta, hogy sok hús túl sűrűen egymásra halmozva, tömöttsége által
érzéketlenséget idézzen elő, s az értelmet gyenge emlékezetűvé és tompává tegye. Éppen ezért a
comb és lábszárcsontok, a medencecsontok tájéka, továbbá a felső- és alsókar csontjai és egyáltalán
azok, amelyek ízület nélküliek, s amelyek a bent, a velőben levő léleknek csekélysége folytán
híjával vannak az értelemnek, mindezek bőven el vannak látva hússal. Amelyek pedig értelemmel
bírnak, kevésbé, kivéve, ha valamely húsréteget már önmagában nem épp az érzékelés céljából
szerkesztett meg, mint például a nyelv alkatát. A legtöbbet azonban az említett módon építette fel.
A szükségszerűség folytán keletkezett és fejlődött képződmény ugyanis nem rendelkezhet egyszerre
vastag csonttal, bőséges hússal és éles érzékelő képességgel is. Hiszen elsősorban a fej szerkezete
kapta volna meg őket, ha együtt akarnának fellépni — s akkor az emberi nem húsos, inas és erős
fejével kétszeres, sőt sokszoros s a mostaninál egészségesebb és fájdalomtól mentesebb életben
részesült volna. Azoknak azonban, akik születésünk körül tevékenykedtek, mikor azon
gondolkoztak, vajon hosszabb életű, hitványabb vagy rövidebb életű, különb fajt hozzanak-e létre,
az látszott jónak, hogy mindenki számára mindenesetre kívánatosabb a rövidebb, de különb élet a
hosszabb, de hitványabbnál.
Ezért csak vékony csonttal, hússal és inakkal pedig egyáltalán nem fedték be a főt, minthogy
ízületei sincsenek. Mindezek alapján az emberi testre élesen érzékelő és értelmes, de sokkal
kevésbé erős főt helyeztek. Ugyanezen okból inakat az isten a fej alsó végére helyezett, körben a
nyak körül és egyenlően erősítette meg őket, valamint az állkapcsok végét is velük kötötte össze az
arc alatt. A többit pedig elszórta az összes tagokba, ízületet ízülettel kötve össze.
Szánkat pedig fogakkal, nyelvvel és ajkakkal szerelték fel alkotóink mind a szükségletek, mind a
javak kedvéért, úgy, ahogyan most van. A bejáratot a szükségletek kedvéért szerkesztették meg, a
kijáratot pedig a javak kedvéért. Mert szükséglet minden, ami csak bejön, hogy a testet táplálja; a
beszéd folyama ellenben, amely kifelé áramlik és az értelemnek szolgál, a legszebb és legjobb
minden folyamok közül.
A fejet pedig sem egyedül csonttal burkolva, csupaszon nem lehetett hagyni az évszakokban fellépő
két véglet miatt, sem azt nem lehetett elnézni, hogy hústömeggel befedve tompa és érzéketlen
legyen. A húsból tehát, amely még nem száradt meg teljesen, bő héj különült el, hogy körülvegye:
az az, amit bőrnek nevezünk. Ez az agyvelő körüli nedvesség hatására önmagával összenőtt és
tovább fejlődve körben körülvette a főt.
Ez a nedvesség a varratokon kiszivárogva átnedvesítette a bőrt és összezárta a fej tetején, mintegy
csomóba kötve. A varratoknak pedig mindenféle fajtájuk van az agy körforgásai és a táplálkozás
hatása folytán: ha ezek hevesebb harcban állnak egymással, akkor több, ha pedig kisebb a
küzdelmük, akkor kevesebb varrat jön létre. Az isten az egész fejbőrt körös-körül tűzzel átfúrta s a
nedvesség e lyukakon kiáramolván, a tiszta nedvesség és meleg eltávozott; ami pedig vegyület volt
azokból, amikből a bőr is áll, a mozgás folytán kiemelkedett és kint hosszúra nyúlt. Vékonysága a
lyukacsokéval egyenlő; minthogy azonban a mozgása lassú, a kívülről környező levegő által
visszataszítva, ismét begöngyölődik a bőr alá és ott gyökeret ver. E folyamatok által keletkezik a haj
és szőr a bőrön; szálaik rokonok a bőrrel, de merevebbek és sűrűbbek nála a hideg összenyomó
hatása folytán: a bőrből kilépve ugyanis mindegyik szőrszál összenyomódott a hideg által. Így látta
el fejünket hajjal az alkotó, az említett okokat használva fel, azzal a célzattal, hogy hús helyett neki
kell lennie könnyű buroknak az agyvelő biztonsága kedvéért, mely egyrészt télen-nyáron elégséges
védelmet és árnyat adjon, de az érzékelés finomságának ne legyen akadálya.
Az ínnak, bőrnek és csontnak az ujjak végén való összeolvasztása folytán, a háromból
összevegyítve, megszáradás után egy kemény — mindháromban részes — bőrképződmény támadt,
mely ezen segédokok igénybevételével alkottatott, de főoka a belátás volt, mely az ezután
keletkezendők számára hozta létre. Mert alkotóink tudták, hogy férfiakból egykor asszonyok és
egyéb állatok fognak keletkezni, és azt is, hogy e lények közül sokan és sokban rá fognak szorulni a
körmök használatára. Ezért tüstént az ember keletkezésekor nagyjából megformálták a körmöket.
Ilyen megfontolás alapján és ilyen okokból hozták létre a bőrt, szőrt és körmöket tagjaink végén.

X X X I V. Miután a halandó élőlény összes részei és tagjai összenőttek, s életét szükségképpen

tűznek és levegőnek kitéve kellett töltenie, így pedig ezek által feloldva és felemésztve elpusztult
volna: segítséget gondoltak ki számára az istenek. Az emberi természettel rokon alkatot plántálnak,
más tulajdonságokkal és érzékeléssel látva el, úgyhogy másik élőlény legyen. Ezek a most szelíd
fák, növények és magvak, amelyek a földművelés által tenyésztve meg vannak szelídítve
számunkra. Hajdan azonban csak vad fajtáik voltak meg, melyek régebbiek a szelídeknél.
Minden, aminek csak része van az életben, joggal és helyesen nevezhető élőlénynek. A most
említett fajta a lélek harmadik fajtájában részes, melyről elmondtuk, hogy a rekeszizom és a köldök
között székel; véleményben, meggondolásban és észben nincs semmi része, csupán kellemes és
fájdalmas érzetekben és a vágyakban. Minden benyomást folyton elszenved, de alkata természettől
fogva nem engedi meg, hogy önmagában, önmaga körül forogjon, elhárítsa a kívülről jövő mozgást,
saját mozgásával éljen, észrevegyen valamit a maga állapotából és azon elmélkedjék. Ezért él ugyan
s nem más, mint élőlény, de egy helyben marad, és szilárdan le van gyökerezve, mert az
önmozgástól meg van fosztva.

X X X V. Miután a hatalmasabb lények mindezeket a fajtákat elültették táplálékul számunkra,

gyöngébbek számára — testünket átszelték csatornákkal, amilyenek a kertekben vannak, hogy mint
azokat a patak vizével — meg lehessen öntözni. Először, mint valami titkos csatornákat, a bőr és
hús összenövése alatt két háti eret vágtak, minthogy a test is jobb és bal oldalával kettős valami.
Ezeket levezették a hátgerinc mellett, a nemzővelőt is közrefogva, hogy ez is minél bőségesebb
legyen és hogy innen a többi rész felé könnyű legyen az áramlás, minthogy lefelé halad s így az
öntözés egyenletes legyen.
Ezután a fej táján elhasították az ereket, és ágaikat egymáson átfonva ellenkező irányban küldték
szét — a jobbról jövőket a test bal oldala felé, a balról jövőket pedig a jobb oldala felé hajlították,
egyrészt azért, hogy a bőrön kívül is legyen köteléke a fejnek a test felé, minthogy inakkal nincs
körben körülvéve, másrészt, hogy a test bármely oldaláról jövő érzetek az egész testtel
közöltessenek. Ezután a „vízvezetéket” rendezték be. Ennek a módját azonban könnyebben fogjuk
belátni, ha előbb megállapodunk abban, hogy minden anyag, ami kisebb részecskékből áll,
feltartóztatja a nagyobb részecskéket, viszont a nagyobb részecskékből álló nem képes útját állni a
kisebb részecskéknek. Az összes anyagok között a tűz áll a legapróbb részecskékből, ezért vízen,
földön, levegőn s mindenen, ami ezekből van összetéve, áthalad, és semmi sem tudja feltartóztatni.
Ezt kell meggondolni testünk üregére vonatkozólag is: ételt-italt, ami csak belejut, visszatart, de a
levegőt és a tüzet, melyek az ő szerkezeténél apróbb részecskéjűek, nem tudja feltartóztatni.
Ezeket a törvényszerűségeket használta fel az isten, hogy biztosítsa a belső üregből az erek felé
irányuló öntözést. Ezért levegőből és tűzből hálószerű fonadékot font össze. Ebben — bejárata táján
— két zacskó van, s ezek egyikét ismét kétágúvá formálta, s e zacskókból mintegy köteleket
feszített ki körben mindenfelé a fonat felszínére. Mindent, ami a fonaton belül van, tűzből alkotott
meg, a zacskókat pedig és a burkot légneműnek — és vette az egészet s körülhálózta vele a
megformált élőlényt a következő módon:
A zacskók szerkezetét beillesztette a szájba, s minthogy két zacskó van, az egyiket a tüdőbe vezette
le a légcsövön át, a másikat a hasüregbe hosszában a légzőcső mellett. Az egyiket elvágta s mindkét
részének hagyott egy közös kijáratot az orr csatornáin át, úgyhogy — ha a szájon át vezető ág nem
működik — e kijáratból amannak a folyamatai is kiegészíttessenek.
A háló burkolatát testünk üreges része körül helyezte el és úgy rendezte be, hogy felváltva egyszer
mindez beömöljék a zacskókba lágyan, szelíden, minthogy a zacskók is levegőből vannak, máskor
pedig a zacskók folyjanak visszafelé; s közben az egész háló, minthogy a test likacsos, rajta át be és
kijuthasson, és a tűznek benne lévő sugarai, melyek összefonódtak a levegővel, kövessék a levegőt
mindkét irányú mozgásában, s hogy ez a folyamat, míg csak megvan a halandó lény, ne szüneteljen.
S ennek az, aki a dolgokat elnevezte, a be- és kilélegzés nevet adta.
Mindez a működés és állapot azért jött létre, hogy testünk átnedvesedjen és lehűljön, s így
táplálkozzon és éljen. Mikor ugyanis e lélegzési áramlás be- és kifelé halad, követi a vele bent
összekapcsolódott tűz, és állandóan ide-oda lengve, midőn a hasüregen át bejut, megragadja az
ételeket és italokat, feloldja és apró részekre bontja, s magával viszi a kijáratokon át, amerre csak
halad, mint valami forrásból a csatornákba, az erekbe szivattyúzza őket, és mozgásban tartja az erek
folyóit a test vízvezetékén át.

X X X V I . De lássuk újra a lélegzés folyamatát, hogy mely okok folytán lett olyan, amilyen
valóban. A következőképpen. Miután teljes üresség nincs, amibe a mozgó dolgok bármelyike
bejuthatna, a levegő pedig belőlünk kiáramlik, a következmény mindenki előtt világos, hogy nem
üres térbe jut, hanem a legközelebbi részecskét kitaszítja helyéből, ez viszont a szomszédját űzi
mindig tovább, és — e folyamat kényszere folytán az egész körben taszítódik a felé a hely felé,
ahonnan a levegő kiáramlott: belép ide, betölti ezt a helyet s így nyomon követi a kilehelt levegőt. S
ez az egész egy egyszerre, folytonosan lejátszódó folyamat, mintha egy kerék forogna — minthogy
űr nincs.
Ezért azután a mell és a tüdő, midőn (a szájon és orron át) kibocsátja a levegőt, máris újra megtelik
a testet környező levegővel, amely a hús lyukain át hajtva körben jut be; majd megfordul a levegő
áramlása és most a test lyukain át jutva ki, körben taszítja befelé a belélegzendő levegőt a száj és
orrlyukak átjárója mentén.
E körmozgások kezdetének okául a következőt kell feltennünk. Minden állat testének belső, a vér és
erek körüli részei a legmelegebbek, mintha a tűznek valami forrása volna benne. Ezért hasonlítottuk
egy olyan hálófonadékhoz, melynek egész közepe tűzből van fonva, összes külső részei pedig
levegőből. Azt el kell ismerni, hogy a meleg, természet szerint a maga helyére, kifelé, a vele rokon
tűz felé igyekszik; de minthogy két átjáró van: a test lyukain át és a szájon, illetve orron át, ezért,
mikor az egyik felé indul, akkor a levegőt körben a másik felé taszítja, s ez körútjában a belső tűzbe
ütközve felmelegszik, a kilépő áramlás pedig lehűl. Így a melegség kicserélődik: most a másik
kijárat mentén lévő részek válnak melegebbé s így a bent fölmelegedett anyag, minthogy a maga
fajtája felé törekszik, most megfordítva emerre fordul s innen taszítja körben a levegőt az először
említett bejárat felé. Így minden rész ugyanazt a hatást szenvedve és ugyanazt viszont továbbadva
folyton, az egész ide-oda ingó kört képez, s e kettős hatás folytán hozza létre a be- és kilégzést.

X X X V I I . A köpölyözésnél, nemkülönben a nyelésnél, a magasba küldött lövedékeknél s a földön

tovahaladó eldobott testeknél előforduló jelenségek okait is ezen az úton kell keresni; nemkülönben
annak okát is, hogy a gyors és lassú, s ezáltal magasnak és mélynek mutatkozó hangok egyszer
diszharmonikusan jutnak hozzánk, az általuk bennünk keltett mozgás egyenetlensége folytán,
máskor viszont összhangzóan, e mozgás egyneműsége folytán. A lassúbb mozgások utolérik
ugyanis a gyorsabb és hozzánk jutó hangoknak már megszűnőben lévő mozgásait, amikor ezek
hasonlóvá válnak azokhoz, amelyekkel a később érkezők mozgatják őket; de nem keltenek másfajta
mozgást s így nem okoznak zűrzavart, hanem forrásul szolgálnak egy lassúbb mozgásnak, amely
hasonló a gyorsabb, de már megszűnőben levő mozgáshoz: s így a magas és mély hangból egységes
jelenséget vegyítenek össze. Ezzel gyönyört okoznak az eszteleneknek, tiszta örömöt az
értelmeseknek, az isteni harmóniának halandó mozgásokban való utánzata révén.
S ami a vizek mindenféle folyását, a villámcsapást, továbbá a borostyánkő és mágnes vonzó
hatásának csodálatos jelenségeit illeti: vonzó hatás ezek egyikében sincs, hanem aki kellő módon
kutatja őket, az előtt nyilvánvaló lesz, hogy üres tér egyáltalán nincs s a szóban forgó dolgok
egymást kölcsönösen körben taszítják, és mindegyikük szétválva és egyesülve, váltakozva a neki
megfelelő hely felé halad, s mindez a jelenségek kölcsönös összekapcsolódása folytán látszik
csodálatosnak.

X X X V I I I . A lélegzés folyamata tehát — ahonnan ez a fejtegetésünk kiindult — így és ezek miatt

az okok miatt történik, ahogyan előbb kifejtettük. S eközben a tűz elvagdalja az ételeket, s benn a
levegőt követve lengő mozgást végez, és lengése közben az ereket a hasüregből megtölti azáltal,
hogy az elaprózott részecskéket innen beléjük szivattyúzza; és így az egész testben minden élőlény
számára a táplálék folyamatai bőségesek lesznek. S minthogy ezek az elvágott részecskék még
frissek és rokon lényekből valók: gyümölcsökből, zöld füvekből, melyeket isten épp ezért —
táplálékul — ültetett számunkra, vegyítésük folytán mindenféle színeket kapnak, de a vörös szín
terjed el legjobban közöttük: az a minőség, mely a tűznek nedvességen való áthatolása és abban
való lenyomata által keletkezik. Innen kapta a testen áthaladó folyadéknak az a része, melyet vérnek
nevezünk, azt a színt, amelyet leírtunk. A vér a táplálója a húsnak s az egész testnek; általa öntözve
tölti be minden testrész a kiürülő anyag helyét.
A megtelés és kiürülés módja pedig úgy történik, mint ahogyan a mindenségben mindennek a
mozgása végbemegy: minden rokonnemű egymás felé törekszik. A körülöttünk lévő külső anyagok
ugyanis állandóan fölbontják testünket és részekre osztják, úgy, hogy minden fajtát a vele rokon
tömegek felé küldenek. A vérben levő részecskék viszont, melyek bensőnkben apróra vannak
darabolva és körül vannak véve, mint valami égboltozattól, minden egyes élőlény szerkezetétől: a
mindenség mozgását kényszerülnek utánozni. S így minden, ami bensőnkben felaprózott állapotban
van, a vele rokonhoz áramlik, s így a keletkezett űrt ismét betölti. És ha az odaömlőnél több távozik
el, akkor minden lény fogy: ha pedig kevesebb, nő. Minden élőlény szervezete, míg fiatal, minthogy
alkotórészeinek háromszögei még frissek — mintha most kerültek volna ki a műhelyből —, erősen
egymáshoz kapcsolódnak, de az egész tömeg mégis hajlékonyan illeszkedett össze, minthogy az
imént keletkezett a velőből, és tejjel táplálkozott. A kívülről belekerülő háromszögeket pedig,
amelyekből az ételek és italok állnak és a saját háromszögeinél régebbiek és gyöngébbek, a maga
friss háromszögeivel legyőzi és szétvágja: így nagyra növeszti az élőlényt, sok hasonló alkatrésszel
táplálva. Mikor pedig a háromszögek gyökere meglazul, minthogy sok idő alatt sok ellenséggel sok
küzdelmet vívtak, akkor a táplálék behatoló részecskéit nem képesek már önmagukhoz hasonlóvá
felvágni, hanem őket bontják fel könnyedén a kívülről bejövők: az így idegen erőszak hatalmába
került élőlény pusztulásnak indul, s ezt az állapotot hívják öregségnek. Végül pedig, ha a velő
háromszögeinek összeillesztett kötelékei nem állnak már ellen, hanem a nyomás folytán szétválnak,
akkor a lélek kötelékeit is elbocsátják; ez pedig természetes módon kiszabadulva örömmel elrepül:
mert minden természetellenes dolog fájdalmas; ami pedig természetes módon történik, kellemes.
Így a halál is, ha betegség vagy sebesülés folytán következik be, erőszakos és így fájdalmas; ha
viszont az öregedéssel együtt, természetesen halad a vég felé, ez a legkevésbé fájdalmas neme a
halálnak s inkább örömmel, mint fájdalommal jár.

X X X I X . Hogy pedig a betegségek honnan jönnek létre, talán mindenki előtt világos. Minthogy
négyfajta anyag van, melyekből a test áll: föld, tűz, víz és levegő, ha ezekből a természet ellenére a
kelleténél több vagy kevesebb van, továbbá, ha rendes helyükről idegen helyre mennek át; végül,
minthogy a tűznek és a többinek egynél több fajtája van, ha ezekből nem a megfelelőt veszi
magához a test — és minden efféle jelenség —, viszályt és betegséget okoz. Ha ugyanis
bármelyikük a természet ellenére módosul és megváltoztatja a helyét: felmelegszenek azok, amik
előbb hidegek voltak; a szárazak nedvessé lesznek és éppígy könnyűvé vagy nehézzé azok, amik
ellentétes állapotban voltak, és egyáltalán mindenféle változásokat szenvednek. Mert —
hangsúlyozzuk — csupán ha ugyanaz az anyag ugyanabba a lénybe ugyanúgy és arányosan jut be
és távozik tőle, hagyja őt önmagával azonosnak s így épnek és egészségesnek. Ami pedig
megzavarja az összhangot azzal, hogy e feltételek ellenére távozik vagy jut be, mindenféle
változásokat, betegségeket és megszámlálhatatlan romlást okoz.
De minthogy — természettől fogva — második összetételek is keletkeztek, a betegségeknek egy
második vizsgálata szükséges, ha meg akarjuk őket összességükben érteni. Mivel ugyanis a velő, a
csont, a hús és az inak abból az első négy testből keletkeztek, továbbá a vér is — bár más módon
—, de ugyanezekből származik, a legtöbb betegség úgy jön létre, mint az előbb említettük, de a
legnagyobb betegségek a következő módon válnak súlyossá.
Ha e második összetételek keletkezése visszafelé halad, akkor az emberek elpusztulnak. Mert
természet szerint a hús és az inak a vérből keletkeznek, mégpedig az ín a vér fibrinjéből —
rokonságuk miatt , a hús pedig megalvadt vérből, mely elkülönült a fibrinektől. Az inakból és a
húsból ismét kiválik egy ragadós és zsíros anyag, mely egyrészt a húst ragasztja a csontokhoz,
továbbá a velő körüli csontot táplálja és növeli, végül azzal, hogy még a csontok tömörségén is
átszivárog a háromszögeknek ez a legtisztább, legsimább és legzsírosabb faja, és a csontokból
csöpög és csordogál, nedvesen tartja a velőt.
S ha mindegyik folyamat ebben a rendben játszódik le, akkor többnyire egészség az eredmény; de
betegség, ha ellentétes rendben. Midőn ugyanis a hús felbomlik és bomlástermékeit kiküldi vissza
az erekbe, akkor az erekben levegővel együtt levő vér sok és sokféle változást szenved: színben,
keserűségben, savanyú és sós jelleg tekintetében, és epét, vérsavót és mindenféle nyálkákat fogad
magába. Mert minden, ami megfordított rendben keletkezett és így romlott állapotban van, először
is a vért magát rontja meg; s e nedvek a testnek ebbé semmi táplálékot nem adva, rohannak
mindenfelé az ereken át, nem tartva be a természetszerű körforgások rendjét — gyűlölettel egymás
iránt, minthogy semmi hasznuk egymásból nincs, s ellenségesen minden iránt, ami a testben még
szilárd és helyén maradt —, pusztítanak és bomlasztanak.
Ha a hús legrégibb része bomlik fel, minthogy nehezen emészthető meg, megfeketedik a sokáig
tartó égési folyamat folytán; s minthogy teljesen szétrágódik, keserű lesz és veszélyes a test minden,
még romlatlan része számára, amit csak megtámad. Néha ez a fekete epe keserűség helyett savanyú
lesz, ha a keserű anyag megvékonyodott. Néha pedig a keserű epe vérrel hígítva pirosas színt kap, s
ha ezzel a fekete keveredik, zöldes lesz. Végül a keserűséggel sárga szín is párosulhat, ha friss hús
bomlik fel gyulladás következtében. És a közös nevet: az epét mindezek számára vagy orvosok
adták, vagy valaki, aki képes volt sok különbözőre tekintve, meglátni bennük az egy nemet, mely
méltó a közös elnevezésre. Ami pedig az epe úgynevezett fajtáit illeti, mindegyikük színe alapján
nyert külön meghatározást.
Ami pedig a savót illeti, a vérsavó szelíd folyadék, de a fekete és savanyú epe savója mérges, ha
meleg folytán sós ízzel vegyül: az ilyet savanyú nyálkának nevezik.
Ami pedig azt a képződményt illeti, ami a friss és gyönge hús fölbomlásából és a levegő hatásából
származik — ez a széltől fölfúvódik és nedvességtől van körülvéve; hólyagok keletkeznek e
folyamat következtében, amelyek apró voltuk folytán egyenként láthatatlanok, de együttesen látható
tömeget képeznek, színük a habképződés folytán fehér; a gyönge húsnak levegő közreműködésével
történő eme felbomlását fehér nyálkának mondjuk.
A frissen képződött nyálkának folyékony maradványa: az izzadság és a könny, és ami más efféle
anyagok még kiválasztódnak naponként és a testet tisztítják. S mindezek betegségek okozói, midőn
a vér nem természetes úton: az ételekből és italokból gyarapszik, hanem ellenkezőleg: a természet
törvényei ellenére gyarapítja tömegét.
Ha a betegségek a húst felbontják ugyan, de a hús alapjai megmaradnak, akkor a romlás ereje csak
felényi — mert még könnyen jóvátehető —, ha azonban az betegszik meg, ami a húst a csontokkal
összeköti, és többé nem választódik ki a húsból és az inakból, s így nem táplálhatja a csontot és nem
kötheti össze a húst a csonttal, hanem zsírosból, simából és ragadósból érdessé és sóssá szárad ki a
rossz táplálás folytán, akkor ilyen hatások folytán szétmorzsolódik a hús és az inak alatt, elkülönül a
csontoktól, a hús pedig gyökeréből kiszakadva csupaszon és sós folyadékkal telve hagyja az inakat;
s a hús ismét a vér áramába jutva fokozza az előbb említett betegségeket.
Már ezek a betegségek is elég súlyosak, de még súlyosabb, ha az betegszik meg, ami ezek előtt van:
midőn ugyanis a csont a hús tömörsége folytán nem kap elég lélegzetet, akkor penészedés folytán
felmelegedve megüszkösödik és nem vesz magába táplálékot, hanem ellenkezőleg: ő maga
fölmorzsolódva jut be a táplálék áramába, az pedig a húsba, a hús pedig a vérbe — és így minden
betegséget az előbbieknél még súlyosabbá tesz.
De a végső eset az, ha a velő betegszik meg — vagy táplálékhiány, vagy túlságos bőség folytán —,
s így a legnagyobb és leghalálosabb betegségeket idézi elő, minthogy ekkor a test egész anyaga
szükségképpen megfordított irányban áramlik.

X L . A betegségek harmadik csoportját úgy kell felfogni, hogy háromféleképp keletkezik: széltől,
nyálkától, epétől. Mert ha a tüdő, mely a légáramlatokat a test számára kezeli, folyékony anyagoktól
eldugulva, nem nyújt tiszta átjárókat: akkor egyik helyre nem jut el levegő, a másikra pedig a
kelleténél több, s így az előbbiek nem részesülve lehűlésben, rothadásnak indulnak, másutt viszont
az ereken erőszakot követ el, felforgatja őket, sorvasztja a testet, s a test közepén, ahol a rekeszizom
van, fennakad — s ebből sok fájdalmas betegség származik nagyfokú izzadás kíséretében.
Gyakran pedig a testben keletkezik a szél a hús felbomlása folytán és nem tudván kijutni,
ugyanazokat a fájdalmakat okozza, mint a kívülről behatoló szél. De legnagyobb fájdalmat akkor
idéz elő, mikor az inakat és az ottani ereket veszi körül és felduzzasztja az izmokat meg a velük
összefüggő inakat és ellentétesen feszíti meg. E betegségeket éppen erről a beteges összehúzódásról
nevezték el tetanusznak és opiszthotonusznak, hátrafelé feszülésnek. Orvosságot is nehéz találni
rájuk: leginkább a nyomukban fellépő lázak szüntetik meg e jelenségeket. A fehér nyálka a
hólyagjaiban levő levegő miatt súlyos baj, ha megreked. Ha azonban a testből kipárologhat,
enyhébb az eset; de akkor is megtarkítja a testet: fekélyeket, sömöröket és rokon betegségeket
okozva.
A fehér nyálka fekete epével vegyülve és elterjedve a fejben levő isteni körpályákon és őket
megzavarva, ha álomban lép fel: enyhébb bántalom; de ha éber állapotban támad az emberre, igen
nehéz tőle megszabadulni; s mivel szent szervünknek megbetegedése, joggal nevezik szent
betegségnek.
A savanyú és sós nyálka az összes hurutos megbetegedések forrása; s a különféle helyek szerint,
amelyek felé folyik, kapott különféle neveket.
S ha a test bármely része gyulladásban van, amit a gyulladt, égő állapotról neveznek így: az epe
okozza mindezt. Ha kiutat talál, akkor felforr és mindenféle keléseket okoz; de ha bennszorul, sok
gyulladásos meg betegedést kelt; a legsúlyosabbat akkor, ha tiszta vérrel keveredve a fibrineket
kimozdítja rendjükből; ezek azért vannak elszórva a vérben, hogy a vér híg és sűrű volta arányos
legyen, és se a meleg folytán meghígulva ki ne folyjon a test likacsain át, se a kelleténél sűrűbbé és
lomhábbá ne váljon, mert akkor csak nehezen áramolhatna az erekben. A helyes mértéket ebben a
fibrinek tartják fenn természetes alkatuknál fogva: még akkor is, ha a vér halott és kihűlt
állapotában tömöríti őket együvé valaki, szétfolyik az egész vér; de ha benne hagyják őket, akkor a
környező hűvösséggel együtt gyorsan megalvasztják a vért. Minthogy a fibrineknek ez a hatásuk a
vérre, és az epe voltaképpen nem egyéb, mint megöregedett vér, amely húsból ismét vérré bomlott
fel — ha meleg és nedves állapotban először apránként jut a vérbe, megalvad a fibrinek hatása alatt;
megalvadva és erőszakosan lehűtve, testünk belsejében fázást és reszketést okoz. De ha bővebben
ömlik a vérbe, saját melegével uralkodóvá válik, és felforrván, a fibrineket rendetlenül szétszórja.
És ha elég ahhoz, hogy véglegesen uralomra jusson, elhatol egészen a velőig, és gyullasztó
hatásával azonnal eloldja a lélek kötelékeit, amelyekkel hajóként le volt horgonyozva, és szabadon
engedi. Ha ellenben kevesebb, és a test ellenállást tanúsít a bomlasztással szemben, akkor az epe
marad alul és vagy az egész testen át jut ki, vagy az ereken át az alsó vagy felső üregbe szorítva —
mint menekülő egy forrongó városból —, a testből kiűzetve, hasmenést, vérhast és egyéb efféle
betegségeket okoz.
Az olyan test, amely leginkább a tűz túlsúlya folytán betegedett meg, folytonos hőséget és lázat
termel; ha a levegő túlsúlya okozta a bajt, naponként visszatérő a láz; ha a víz túlsúlya a kórokozó,
akkor harmadnapos, minthogy a víz lomhább a levegőnél és tűznél; ha végül a föld túltengése a
betegség oka — minthogy ez a leglomhább közöttük —, négyszer akkora periódusokban megy
végbe a tisztulás, s így negyednapos a láz, és csak nehezen szűnik meg a betegség.

X L I . A test betegségei tehát ily módon jönnek létre; a lélek azon betegségei pedig, melyek a test
állapotából származnak, a következőképpen. El kell ismerni, hogy az esztelenség a lélek betegsége;
az esztelenségnek pedig két neme van: egyik az őrjöngés, másik a tudatlanság. Minden olyan
állapotot tehát, amelyet szenvedve ezek bármelyikében részesülünk, betegségnek kell nevezni;
mégpedig a túlságos gyönyöröket és fájdalmakat a lélek legnagyobb betegségeinek kell tartani.
Mert az ember túlzott örömében vagy fájdalmában nem a kellő időben igyekszik valamit elérni,
mást pedig kerülni; semmit sem képes helyesen meglátni vagy meghallani, hanem magánkívül van
és megfontolásra a legkevésbé sem képes.
Akinél a mag sok és bőven folyik a velő körül — s olyan, mint egy fa, mely a kelleténél több
gyümölcsöt terem —, sok fájdalomban és gyönyörben részesül vágyai és azok következményei
folytán; élete nagy részében magánkívül van heves örömei és fájdalmai miatt; és noha testalkata
miatt beteg és meggondolatlan a lelke, úgy tűnik fel, mintha nem beteg volna, hanem szánt
szándékkal lenne rossz. A valóságban azonban a szerelmi féktelenség nagy részben betegsége a
léleknek, mely abból származik, hogy egy anyag a csontok laza szövetén át a testben bőven ömlik
és átnedvesíti a testet. És csaknem mindig, amikor a gyönyörökkel szemben való gyengeségről
beszélnek és szemrehányásokat tesznek, mintha az illetők készakarva volnának gyarlók, nem helyes
a megrovás. Mert senki sem hitvány készakarva, hanem testének valami hibás állapota folytán, és a
helytelen nevelés és táplálás folytán lesz a rossz rosszá, és ez az állapot mindenki számára
gyűlöletes és akarata ellenére jut osztályrészéül.
Ami viszont a fájdalmakat illeti, a lélek ugyanúgy a test miatt sok rosszat szenved el. Mert akinek a
testében akár a savanyú és sós nyálkák, akár a keserű és epeszerű nedvek bolyonganak és nem
találnak kiutat, hanem benne hömpölyögve párájukat a lélek mozgásával összevegyítik és
hozzákeverednek, a lélek mindenféle betegségeit okozzák egyszer súlyosabban, másszor
enyhébben, egyszer kevesebbet, máskor többet. S a lélek három székhelyébe jutva — amelyikhez
éppen hozzáférnek —, a mogorvaság és csüggetegség, a vakmerőség és gyávaság, végül a
feledékenység és nehézfejűség mindenféle változatos fajtáját idézik elő. Ezenfelül, midőn az ilyen
rosszul felépített embereknek az állami berendezkedése is rossz, és városaikban — magánkörben és
nyilvánosan — hitvány beszédek hangzanak el, végül gyermekkoruktól fogva nem tanulnak olyan
tudományokat, melyek e bajokat gyógyítanák, ily módon a rosszak mind — akaratuk ellenére — két
ok miatt lesznek rosszá. Ezek miatt inkább a szülőket kell okolni, mint a szülötteket, s inkább a
nevelőket, mint növendékeiket; de mindnyájunknak — amennyire csak képesek vagyunk rá — arra
kell igyekeznünk, hogy mind a nevelés, mind az életmód, mind a tanulmányok által kerüljük a
rosszat s az ellenkezőjét válasszuk. De ez már másfajta előadást kívánna meg.

X L I I . Ezeknek megfelelő kiegészítését, hogy a test és lélek egészségét milyen eszközökkel lehet
ápolni és fenntartani, természetes és illő előadni; mert helyesebb több gondot fordítani a jóra, mint a
rosszra. Minden jó: szép, a szép pedig nem lehet arányosság nélkül. Egy olyan élőlényt tehát,
amelynek jóvá és széppé kell lennie, arányosnak kell gondolnunk. Csakhogy az arányosságok közül
a jelentéktelenebbeket észrevesszük és elmélkedünk rajtuk, de a legfontosabbakat és
legnagyobbakat nem vesszük figyelembe számításainkban. Így például egészség és betegség, erény
és hitványság szempontjából semmiféle arányosság és aránytalanság nem fontosabb, mint éppen a
léleknek a testhez való kellő aránya s ezt mégsem vizsgáljuk és nem vesszük észre, hogy ha erős és
nagy lelket kelleténél gyengébb, parányi test hordoz — vagy ha épp ellenkezőleg vannak összetéve,
nem szép az egész élőlény — mert aránytalan épp a legfontosabb arányosság szempontjából —, az
viszont, ami emezek ellentéte, látó szem számára minden látványok közt a legszebb és a
legkedvesebb. Mert miként már a test is, ha lábszára túl hosszú, vagy valami egyéb túlság folytán
nincs arányban önmagával, nemcsak hogy rút, hanem a fáradalmak közös elviselésében sok
vesződséget, rángatódzást és ingadozó járása folytán még esést is okoz, és így ezer baj forrása
önmagának — ugyanezt kell belátnunk a kettő együtteséről is, amit élőlénynek hívunk. Akkor is, ha
benne a lélek erősebb a testnél, túlságos hevességében megrázza azt belülről és betegségekkel tölti
meg. Így például, ha valaki feszülten folytatja tanulmányait és kutatásait, felemészti; ha pedig
szóbeli előadásokat és vitatkozásokat rendez a köz- és magánéletben, a versengés és becsvágy
folytán felhevülve megrendíti egész valóját és lázhullámokat okoz, ami a legtöbb úgynevezett
orvost félrevezeti, úgyhogy azok az ártatlant okolják. De akkor is, ha nagy és a lélek fölött uralkodó
test nőtt össze kicsiny és gyönge elmével, minthogy természettől fogva kétféle vágy lakik az
emberben: teste folytán a táplálék utáni, legistenibb alkatrészünk folytán pedig a belátás utáni vágy,
ha most már az erősebbiknek a mozgásai uralkodnak és a maguk fajtáját gyarapítják, a lelket
ellenben tompává, butává és gyenge emlékezetűvé teszik, a legnagyobb betegséget: a tudatlanságot
okozzák.
Egy menekvés van mindkét véglettel szemben: sem a lelket nem mozgatni a test nélkül, sem a testet
a lélek nélkül, hogy egymást kiegyenlítve egyensúlyba jussanak és egészségesek legyenek. Aki
tehát a tudományoknak szentelte magát vagy más megerőltető szellemi foglalkozást űz, adja meg
testének is a maga mozgását és űzzön gimnasztikát. Aki viszont gondosan képezi a testét, az meg a
léleknek is adja meg a maga mozgásait: foglalkozzék zenével és filozófiával; így járjon el
mindenki, ha azt akarja, hogy joggal és méltán nevezzék szép és derék embernek.
Ugyanígy kell lényünk egyes részeit is gondozni, a mindenség alakját utánozva. Testünk ugyanis a
bejutó anyagoktól belsőleg hol felmelegszik, hol lehűl, továbbá környezete hol szárítja, hol áztatja,
s e kétféle mozgás folytán a velük összefüggő állapotokat szenvedi. Ha mármost valaki testét
zavartalan nyugalomban átengedi ezeknek a mozgásoknak, erőt vesznek rajta és elpusztítják. Ha
ellenben az ember azt utánozza, amit a mindenség ápolójának és dajkájának neveztünk, elsősorban
is a testét sohase hagyja nyugalomban, hanem mozgatja és mindig gondoskodik számára valami
mozgalmasságról. Így folyton kiegyenlíti a belső és külső természetes mozgásokat, és mérték
szerint mozgatva a testben bolyongó minőségeket és részecskéket, rokonságuk szerint rendben
helyezi el őket egymáshoz viszonyítva, az előbbi arány szerint, melyet a mindenségről szólva
említettünk: nem ellenségnek rakja őket egymás mellé s így nem engedi, hogy a testben viszály és
betegség támadjon, hanem barátként közelíti őket egymáshoz, s így eléri, hogy egészséget adjanak
eredményül.
A mozgások közül pedig legjobb az, mely a testben magában, önmagától keletkezik mert ez
leginkább rokon az ész és a mindenség mozgásával —, az idegen test által előidézett mozgás
ellenben értéktelenebb. Legkevesebbet az ér, mely a fekvő és nyugvó testet idegen hatással és csak
részben hozza mozgásba. Ami tehát a test megtisztítását és rendbe hozását illeti, a legjobb az, amely
testgyakorlás által történik. Utána következik az, amelyet a csónakokban és kényelmes kocsikázás
közben való himbálódzás idéz elő. Végül a mozgás harmadik neme olykor hasznos annak, aki
nagyon rászorul, de különben értelmes embernek semmiképpen sem szabad alkalmaznia: ez a
gyógyszerekkel történő tisztítás gyógyhatása. Mert a betegségeket, hacsak nagy veszéllyel nem
járnak, nem szabad gyógyszerekkel ingerelni. A betegségek alkata ugyanis bizonyos tekintetben az
élőlények természetéhez hasonlít. Mert ezeknek az alkata olyan, hogy életüknek megvan a
megszabott ideje az egész faj számára, és minden egyes élőlény is úgy születik, hogy megvan a
sorstól kimért életideje — eltekintve a végzettől származó szerencsétlenségektől. Mindenkinek a
háromszögei ugyanis mindjárt kezdetben azzal a képességgel tevődnek össze, hogy csak egy
bizonyos ideig képesek tartani, de ezen túl senki sem élheti tovább életét. A betegségek alkata is
ugyanilyen: s ha ezt Valaki, kiszabott időtartama ellenére, orvosságokkal megzavarja, a betegségek
kicsiből naggyá, kevésből sokká szoktak változni.

X L I I I . Ezért az ilyen állapotokat természetes gyógymódokkal kell irányítani, amennyiben a

betegnek módja és ideje van rá, de nem szabad gyógyszereket alkalmazva ingerelni a makacs bajt.
Az egész élőlényről és testi részéről, hogy az ember milyen önszabályozás mellett élhet leginkább
ésszerűen, ezeket akartuk elmondani. Azt a részünket pedig, mely vezetésre van hivatva, még
jobban és előbb fel kell szerelnünk tőlünk telhetőleg, hogy a vezetésre a legszebb és legjobb
állapotban legyen. Hogy erről is alaposan szóljunk, arra csak egy önálló mű volna elég. De ha csak
kitérésként, az előbbiek. módjára foglalkozunk vele, egészen megfelel, ha a következőképpen
vizsgálva meg a dolgot, fejezzük be fejtegetésünket.
Sokszor elmondtuk már, hogy a lélek három neme három helyen van bennünk letelepítve, s most is
röviden meg kell mondanunk, hogy az, amelyik közülük tétlenül él és az őt megillető mozgásokat
nem végzi, szükségképpen a leggyöngébb; amelyik pedig gyakorolja magát, a legerősebb lesz.
Ezért vigyázni kell, hogy mozgásaik a kellő arányban legyenek egymással. Lelkünk legfontosabb
részéről pedig úgy kell gondolkoznunk, hogy védőszellemül adta az isten mindegyikünknek őt,
akiről azt mondjuk, hogy testünk tetején lakozik s a földről felemel égi rokonságunk felé, minthogy
nem földi, hanem égi plánták vagyunk — amint helyesen mondják—, s ezért arrafelé, ahol a lélek
első születése történt, függesztette fel isten fejünket, a mi gyökerünket és tartja egyenesen az egész
testet.
Annak tehát, aki a vágyaknak vagy a becsvágynak adta át magát és folyton ezekben fáradozik,
minden gondolatának halandónak kell lennie és teljességgel — amennyire csak lehetséges —
halandóvá kell válnia, s ebben nem lesz a legkisebb fogyatkozása sem, minthogy az ilyen
hajlamokat növelte nagyra magában. Az viszont, aki a tanulmányok szeretetében és az igaz
gondolatok körül buzgólkodik és lelkének ezeket a tehetségeit gyakorolja, szükségképpen
halhatatlan és isteni dolgokon gondolkodik, amennyiben az igazságot ragadja meg, és amennyire
csak lehetséges emberi lénynek halhatatlanságban részesednie, abban nem hagy semmi
kívánnivalót. És minthogy mindig gondozza isteni alkatrészét és a benne lakozó szellemet jó
rendben tartja, különösen boldognak kell lennie. Márpedig bárki bármit gondoz, egy a feladata,
hogy mindennek megadja a megfelelő táplálékot és mozgást. S a bennünk lakozó isteni elemmel
rokon mozgások a mindenség gondolatai és körforgásai: ezeket kell mindegyikünknek követnie, és
a fejünkben levő, születésünk folytán megromlott körforgásainkat helyreigazítania azáltal, hogy
felismeri a mindenség harmóniáit és körforgásait. Így a megismerőt a megismerthez kell hasonlóvá
formálnia eredeti természetes állapotunknak megfelelően, és e hasonlóság folytán elérnie az
istenektől emberek számára kitűzött legjobb élet beteljesedését, mind a jelenre, mind a jövendőre.

X L I V. Úgy látszik immár, hogy körülbelül végére értünk annak, amit beszédünk elején kitűztünk
magunk elé, hogy beszélünk a mindenségről az ember keletkezéséig. Hogy pedig a többi élőlény
hogyan született, azt csak röviden kell megemlítenünk, és semmi szükség rá, hogy hosszúra
nyújtsuk. Mert így abban a meggyőződésben lehetünk, hogy megőriztük a kellő mértéket a róluk
szóló beszédben. Így szóljon hát e mondanivalónk.
A férfiak közül azok, akik gyávák voltak és igazságtalanul töltötték életüket, minden valószínűség
szerint nőkké változtak második megszületésükkor. Ebben az időben és ezért alkották meg az
istenek a szerelmi egyesülés vágyát: lelkes élőlény ez — mind bennünk, mind a nőkben —, s a
következő módon alkották mindkettőt. Az ital csatornáját ott, ahol a befogadott italt, mely a tüdőn át
a vesék alá a hólyagba jut, a levegő nyomása folytán kiüríti, átfúrták a velő felé, amely a fejből a
nyakon és a hátgerincen át összefüggően húzódik, s melyet az előbbiekben magnak neveztünk. Ez,
minthogy eleven és most lélegzetet vehet, a kiömlés után való eleven vágyat keltett azon a helyen,
ahol lélegzetet vett: s így a nemzés vágyát eredményezte. Ezért van az, hogy a férfiaknak a
szeméremtest körüli része engedetlen és önkényes, mint valami állat, mely nem hallgat az ész
szavára, hanem vágya fullánkjaitól űzve mindent leigázni törekszik.
Épp így a nőknél az anyaöl és anyaméh ugyanezen okokból olyan, mint valami gyermekszülésre
vágyó élőlény. S ha a kellő időn túl sokáig meddő marad, nehezen és bosszankodva viseli el:
minden irányban bolyong a testben, eltorlaszolva a lélegzés kijáratait, nem hagy lélegzeni s így
végső szorultságba juttat, és mindenféle más betegségeket is okoz, míg végre mindkét fél vágya és
szerelme egyesül, és mint a fáról gyümölcsöt szakítva, az anyaméhbe, mint valami szántóföldbe
kicsinységük folytán láthatatlan és még ki nem formált élőlényeket vetve el, majd tagolva őket, bent
nagyra neveli, ezután napvilágra hozza s így véghezviszi az élőlények szülését.
A nők tehát és az egész női nem így keletkezett.
A madarak faja pedig olyan férfiakból alakult ki, akik nem voltak ugyan rosszak, de könnyelműek
és szerették az égi tüneményeket, de balgaságukban azt gondolták, hogy látás útján nyerhetik a
legbiztosabb felvilágosítást ezekre vonatkozólag.
A földön járó vadállatok neme pedig azokból származott, akikben semmi hajlam nem volt a
filozófia iránt és sohase szemlélték az égi jelenségek természetét, mert nem használták a fejükben
levő körforgásokat, hanem lelküknek mell körüli részeit követték vezérül. Ezen életmódjuk folytán
elülső végtagjaik és fejük — a rokonság folytán — a föld felé vonzódott s arra támaszkodott;
koponyájuk hosszúkás és mindenféle formájú lett, ahogyan összenyomódtak a restség folytán
mindegyiknek a körforgásai. Négylábúak és soklábúak pedig azért lettek, mert isten a balgábbak alá
még több támaszt tett, hogy annál jobban vonzódjanak a földhöz. Akik pedig a legbalgábbak voltak
közülük és egész testükkel teljesen a föld felé nyúltak el, minthogy többé nem volt szükségük lábra,
lábatlanná s a földön tekergőzővé tették.
Végül a negyedik: a víziállatok neme azokból származott, akik legesztelenebbek és
legtudatlanabbak voltak: ezeket az átalakítók még a tiszta lélegzésre sem tartották méltónak,
minthogy lelkük mindenféle hibák folytán tisztátalan, hanem a levegőből való könnyű és tiszta
lélegzetvétel helyett a vízből való zavaros és mélyről jövő lélegzést hagyták nekik. Így született a
halak, a mindenféle kagylók népe s ahány víziállat csak van — mélységes tudatlanságuk
büntetéséül kapván a mélységeket lakóhelyül. Így mennek át tehát egymásba az összes élőlények
akkor és most, az ész és esztelenség megszerzése és elvesztése folytán alakulva át.
Most már elmondhatjuk, hogy a mindenségről szóló fejtegetésünk véget ért. Mert halandó és
halhatatlan élőlényeket befogadva és velük megtelve, megszületett ez a világrend, mint látható
élőlény, mely a látható lényeket magában foglalja: képmása a gondolatbeli élőlénynek, érzékelhető
isten, a legnagyobb és legjobb, legszebb és legtökéletesebb, egyetlen egyszülött világunk.
(Kövendi Dénes fordítása)