Professional Documents
Culture Documents
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
E könyv írása során többeknek előadtam, amiről benne szó van. Köszönettel tartozom Betegh
Gábornak, Cserne Katalinnak, Demeter Tamásnak, Eszes Boldizsárnak, Farkas Katalinnak,
Forrai Gábornak, Huoranszki Ferencnek, Kelemen Jánosnak, Márton Miklósnak, Pöntör Jenőnek
és Zvolenszky Zsófiának, hogy meghallgattak, és megjegyzéseikkel segítették világosabbá tenni
a gondolataimat.
Külön köszönettel tartozom Bács Gábornak, Bárány Tibornak és Bodnár Istvánnak (csak
véletlen, hogy mindhármuk neve „B" betűvel kezdődik), hogy részletesen kommentálták e könyv
korábbi változatait, és számos tévedésemre, illetve pontatlanságomra rámutattak. Ezeket
természetesen igyekeztem kijavítani, de ez bizonyosan nem sikerült maradéktalanul.
1. FEJEZET: MI A METAFIZIKA?
1. ELŐZETES MEGHATÁROZÁSOK
A metafizikának számos különböző meghatározása van forgalomban. A metafizika (1) a végső
valóság tudománya, (2) a létezőnek mint létezőnek a tudománya, (3) a valóság mint egész
tudománya, (4) az alapvető elvek tudománya, és még sorolhatnám.
E meghatározások homályosak, két dolog azonban világosan kiolvasható belőlük. Egyrészt az,
hogy a metafizika a filozófia ama vállalkozása, amely a valóság természetéről kíván mondani
valamit, és ez az, ami megkülönbözteti az episztemológiától, ami a filozófia ama vállalkozása,
amely a valóságra vonatkozó ismereteink természetét kutatja. Tipikus metafizikai kérdések: „mik
a tulajdonságok?", „mik az események?", „mik a fizikai tárgyak?". Tipikus episztemológiai
kérdések: „mi a tudás?", „hogyan kell igazolni a hiteinket?", „hol húzódnak a tudásunk határai?".
Másrészt az is világos a fentebbi meghatározásokból, hogy - ellentétben a különböző
szaktudományokkal, melyek a valóságnak mindig csak valamely részét vagy aspektusát kutatják
(a kémia a kémiai folyamatok természetét, a biológia az élettani folyamatok természetét, a
pszichológia a lelki/mentális jelenségek természetét stb.) -, a metafizika elvonatkoztatva az egyes
részektől és aspektusoktól, a valóság legáltalánosabb szerkezetével és természetével foglalkozik.
De konkrétan milyen jellegű ismeretekre kíván szert tenni a metafizikát művelő filozófus? Két
alapvető (és igen egyszerűen megfogalmazható) kérdésre kell válaszolnia:
Ami az első kérdést illeti: egészen különböző típusú entitások létezéséről vagy nem létezéséről
lehet szó. Íme egy csaknem teljes lista. Létezik Isten? Létezik elménktől független valóság?
Létezik anyagtalan, testünk halálát túlélni képes elme? Létezik objektív, elménktől független idő?
Léteznek számok, halmazok és más matematikai tárgyak? Léteznek események? Léteznek
tények? Léteznek tulajdonságok? Léteznek lehetséges világok? A metafizikában - hasonlóan a
filozófia egyéb területeihez - a különböző filozófusok nézetei között nem volt és ma sincsen
összhang. Az iménti - kétségkívül igen heterogén - lista valamennyi eleméről állították illetve
állítják egyes filozófusok, hogy létezik, és állították illetve állítják mások, hogy nem létezik.
A metafizika tehát ontológia (igen szerencsétlen magyar szóval, melyet kerülni fogok:
„lételmélet"), s a legtöbb metafizikát művelő kortárs filozófus a fentebbi két kérdésre keresi a
választ.
Mondhatnád: a metafizika fizikától való fentebbi elhatárolása nem teljesen éles, ugyanis az
elméleti fizikusok szintén „karosszékben ülve" dolgoznak, és téziseiket - hasonlóan a metafizikai
(és persze matematikai) tézisekhez - közvetlenül nem igazolják érzéki tapasztalatok. Ez igaz,
azonban az elméleti fizika legáltalánosabb tézisei is - ellentétben a metafizikai tézisek
legnagyobb részével - legalábbis elviekben empirikusan igazolhatók vagy cáfolhatók.
Mindazonáltal nem akarom vitatni: léteznek olyan metafizikai problémák (különösen az idő
természetével kapcsolatban), melyek esetében valóban nagyon nehéz élesen megkülönböztetni a
fizikusok és a metafizikusok tevékenységét módszertani alapon egymástól.
Peter Frederick Strawson (1959) nyomán különbséget szokás tenni a metafizika két típusa,
deskriptív és revizionista metafizika között. A deskriptív metafizikát úgy szokás jellemezni, hogy
annak az a célja, hogy feltárja és leírja a világról alkotott fogalmi sémánkat, amellyel mi
emberek valamennyien rendelkezünk. E bennünk/elménkben levő fogalmi struktúra vagy séma
nem változik az időben, teljesen független attól, hogy milyen nyelven beszélünk illetve
gondolkodunk, és annyira mélyen gyökerezik bennünk, hogy nem lehetséges tőle
elvonatkoztatnunk, bárhogyan is gondolkozunk amúgy, és bármilyen tudományos elméletet
fogadunk is el egyébként. E bennünk rejlő fogalmi struktúra elsősorban a józan ész
meggyőződéseinkben tükröződik; Strawson szerint például abban, hogy valamennyien úgy
gondoljuk, hogy alapvetően fizikai tárgyak és emberi személyek léteznek. A deskriptív
metafizika híveivel ellentétben a revizionista metafizika hívei nem pusztán leírni akarják e
bennünk rejlő, elmélet-, történet- és nyelvfüggetlen fogalmi struktúrát, hanem megváltoztatni:
egy adekvátabbal (az elmefüggetlen valóságot pontosabban reprezentálóval) helyettesíteni. (E
megkülönböztetésről bővebben lásd: Haack 1979/1998, Macdonald 2005: 17-25).
Csupán egyetlen példa. Egyik legalapvetőbb meggyőződésünk szerint a fizikai tárgyak (emberek,
növények, autók, könyvek, házak stb.) változnak az időben. Másik alapvető meggyőződésünk
szerint a fizikai tárgyak változásaik ellenére ugyanazok maradnak. Csakhogy e két
meggyőződésünk között szemmellátható feszültség van: ha ugyanis egy fizikai tárgy
megváltozik, akkor más tulajdonságokkal rendelkezik, mint korábban, és a korábbi időpontban F
tulajdonsággal rendelkező tárgy nem lehet szigorú értelemben azonos a későbbi időpontban nem-
F tulajdonsággal rendelkező tárggyal. (E problémával a 4. fejezetben részletesen foglalkozom.)
Félreértés ne essék: a revizionisták nem általában a természetes meggyőződéseink ellen vannak.
Nem gondolják azt, hogy valamennyi világra vonatkozó alapvető meggyőződésünk hamis, és
hogy ennélfogva valamennyit fel kellene adnunk. Sőt, úgy gondolják, hogy bizonyos intuitív
meggyőződéseinket nem adhatjuk fel. Ahogy David Lewis fogalmaz:
A metafizika iménti meghatározását élesen meg kell különböztetni Immanuel Kant és követőinek
metafizikafelfogásától. Kant és hívei szerint a metafizika valójában nem az elménktől
függetlenül létező valóságról szól, hanem a valóságra vonatkozó gondolatainkról. E felfogás
hívei úgy gondolják, hogy az elménktől függetlenül létező valóságot, ahogyan az önmagában
van, nem vagyunk képesek megragadni, következésképpen ha metafizikát akarunk művelni,
akkor le kell mondanunk a fentebbi értelemben vett metafizikáról és ehelyett a gondolataink
természetének megismerésére kell szorítkoznunk. A kanti perspektívából nézve egy metafizikai
vizsgálódás képes lehet például megmutatni azt, hogy az észlelés tárgyaira úgy kell gondolnunk,
mint amelyek térben és időben vannak, és közöttük oksági viszonyok állnak fenn, azonban ezzel
nem az elmefüggetlen valóságról mondtunk valamit, hanem csak arról a módról, ahogyan
nekünk embereknek gondolkodnunk kell ahhoz, hogy olyan világot tapasztaljunk, mint amelyben
élünk. Más szavakkal: a metafizika kanti felfogása szerint a metafizikai vizsgálódások nem
hozhatják azt az eredményt, hogy a világban ilyen és ilyen (elmefüggetlen) dolgok léteznek, és
hogy ezeknek ilyen és ilyen a természete, és hogy közöttük ilyen és ilyen viszonyok állnak fenn,
hanem csak a világra vonatkozó tapasztalataink lehetőségfeltételét mutathatják fel. (Kant
álláspontja természetesen ennél sokkal összetettebb, és érvelése kifinomultabb; erről lásd: Prauss
1977, Allison 1983, Collins 1999, Grier 2007, és magyarul Tőzsér 2004.)
Ezt nem nehéz belátni. Ha például azt gondolom, hogy Kaszparov a legnagyobb élő sakkozó,
akkor magára az elmémtől függetlenül létező Kaszparovra mint a legnagyobb élő sakkozóra
gondolok, vagy - kicsit nyakatekerten, de helyesen fogalmazva - e gondolatomban az elmémtől
függetlenül létező Kaszparov adódik számomra a legnagyobb élő sakkozó módján. Mármost
pusztán azért, mert Kaszparovra mindig mint valamire gondolok, vagy - másképp kifejezve -
mert Kaszparovra irányuló gondolataimban Kaszparov mindig valamilyen módon adódik
számomra, még nem kell azt állítanom, hogy amikor Kaszparovra gondolok, akkor nem magára
vagy nem közvetlenül magára Kaszparovra gondolok.
Mindezzel egy pillanatig sem akarom azt állítani, hogy a metafizika abban az értelemben fér
hozzá az elmefüggetlen világhoz, ahogyan az önmagában (értve ezen: a mi emberi
perspektívánktól függetlenül!) van. Az elmefüggetlen világhoz természetesen a mi emberi
perspektívánkból férünk hozzá, de - ahogy az imént érveltem - ebből nem következik, hogy nem
férünk hozzá és hogy nem mondhatunk semmit a természetéről.
E két radikális nézet szerencsére a múlté. Mindkettő már csak filozófiatörténetileg érdekes. A
kortárs analitikus filozófiában ugyanis elenyésző azok száma, akik kétségbevonják a
metafizikával való foglalatoskodás értelmességét. Sőt, tulajdonképpen azt sem túlzás állítani: a
kortárs analitikus filozófia legnagyobb vállalkozása éppen az, hogy a valóság teljes és
konzisztens metafizikai elméletét nyújtsa. Ilyen, mindenki által elfogadott nagy metafizikai
elmélettel egyelőre még nem rendelkezünk, sőt még a körvonalai sem látszanak, de nem kizárt,
hogy a közeli vagy távoli jövőben megszületik. Mindenesetre érdemes rá törekedni.
- Collins, Arthur (1999) Possible Experience: Understanding Kant’s Critique of Pure Reason,
Los Angeles: University of California Press.
- Eszes, Boldizsár-Tőzsér, János (2005) ’Mi az analitikus filozófia?’, Kellék 27-28, pp. 45-71.
- Evans, Gareth (1982) The Varieties of Reference, Oxford: Oxford Clarendon Press.
- Haack, Susan (1979/1998) ’Descriptive and Revisionary Metaphysics’, in Stephen Laurence
and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics,
Oxford: Blackwell, pp. 22-31.
- Lewis, David (1973/2004) ’Lehetséges világok’, in Farkas Katalin és Huoranszki Ferenc (eds.)
Modern metafizikai tanulmányok, pp. 91-8.
- Prauss, Gerold (1977) Kant und das Problem der Dinge an sich, 2. verb. Aufl., Bonn: Bouvier.
- Searle, John Rogers (1983) Intentionality. An Essay in the Philosophy of Mind, Cambridge:
Cambridge University Press.
- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 15-38.
- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysics, Substance, Identity, and Time,
Oxford: Clarendon Press, pp. 1-27.
- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphyics, Oxford: Oxford University Press, pp. 1-20.
- Maudlin, Tim (2003) 'Distilling Metaphysics from Quantum Physics', in Michael J. Loux and
Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University
Press, pp. 461-87.
- Simons, Peter (1995) 'Metaphysics: Definitions and Divisions', in Jaegwon Kim and Ernest
Sosa (eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 310-2.
- Sosa, Ernest (1995) 'Problems of Metaphysics', in Ted Honderich (ed.) The Oxford Companion
to Philosophy, Oxford/New York: Oxford University Press, pp. 559-63.
- van Inwagen, Peter (1998) 'The Nature of Metaphysics', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 11-21.
- van Inwagen, Peter (1998) 'Introduction: What is Metaphysics?', in Peter van Inwagen and
Dean W. Zimmerman (eds.) Metaphyics: The Big Questions, Oxford: Basil Blackwell, pp. 1-13.
2. FEJEZET: TULAJDONSÁGOK
1. AZ UNIVERZÁLÉ PROBLÉMA
Arra a kérdésre, hogy „mik léteznek?", a legtöbb ember valószínűleg azt felelné: azok a dolgok
léteznek, melyeket meg lehet fogni, vagyis a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak.
Olyan tárgyak mint az egyes házak, az egyes kövek, az egyes autók, az egyes tölgyek, az egyes
bükkök, az egyes kutyák, az egyes macskák, az egyes emberek stb. Az „egyes" kifejezés
különösen hangsúlyos: úgy gondoljuk, hogy alapvetően egyedi (partikuláris vagy individuális)
tárgyak léteznek.
A legtöbben úgy gondoljuk azonban, hogy nemcsak partikuláris tárgyak léteznek, hanem
léteznek bizonyos tulajdonságok is. A partikuláris tárgyak tulajdonságai. Például: az előttem
levő asztal barna, vagyis az előttem levő asztal rendelkezik a barnaság tulajdonságával. Úgy
tűnik tehát, hogy létezik a barnaság is. Vagy az előttem levő pénzérme kerek, vagyis az előttem
levő pénzérme rendelkezik a kerekség tulajdonságával. Úgy tűnik tehát, hogy létezik a kerekség
is. Egyszóval: természetes ontológiánk szerint a világ különböző partikuláris tárgyakból és ezek
tulajdonságaiból áll; rendszerint úgy gondolunk a világra, mint amely különböző
tulajdonságokkal rendelkező partikuláris tárgyakat tartalmaz.
Ugyancsak alapvető meggyőződésünk, hogy egy tulajdonsággal nemcsak egyetlen partikuláris
tárgy rendelkezhet. Nemcsak egyetlen partikuláris tárgy barna, nem csak egyetlen partikuláris
tárgy kerek, hanem nagyon sok partikuláris tárgy barna, illetve kerek.
Képzeljük el, hogy az asztalon két korong fekszik előttünk. Mindkettő kerek. Mit jelent ez? Azt,
hogy a két korong egy tulajdonságában, jelesül a kerekségében megegyezik. Vagy másként
kifejezve: a két korong egy tulajdonságában azonos. Félreértés ne essék: nem azt mondom, hogy
a két korong egy és ugyanazon dolog, hiszen hát kettő és nem egy darab korongról van szó,
hanem azt, hogy a két darab korong egyik tulajdonsága tekintetében azonos. A két korong
numerikusan (számszerűen) különbözik egymástól, viszont egy tulajdonságukban azonosak,
vagyis egy szempontból ugyanabba a típusba tartoznak.
Ami eddig elhangzott, még nem elmélet. A tény, hogy a tárgyakat tulajdonságaik alapján
soroljuk bizonyos osztályokba vagy típusokba, a világunk mindennapi tapasztalatának alapvető
és lényegi eleme. Olyan eleme azonban a tapasztalatunknak, amely filozófiai (metafizikai)
magyarázatot igényel.
(2) Nominalizmus: nem léteznek saját jogukon tulajdonságok, hanem kizárólag partikuláris
tárgyak és ezek különböző halmazai vagy osztályai léteznek.
2. REALIZMUS
[...] léteznek bizonyos formák (ideák), amelyben részesülve nyerik a nevüket ezek az itteni
dolgok; így a Hasonlóságban részesülők hasonlóvá, a Nagyságban részesülők naggyá, a
Szépségben részesülők pedig igazságossá és széppé lesznek [...]. (Parmenidész, 130e-131a)
Mi az állítás? Mi Platón megoldása? Az, hogy ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy
ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzáléból
részesülnek. Modern terminológiával: ha több numerikusan különböző partikuláris tárgy
ugyanolyan tulajdonsággal rendelkezik, akkor e tárgyak egy és ugyanazon univerzálét
instanciálják vagy exemplifikálják. (Az „instanciálás" és az „exemplifikáció" szinoním
kifejezések.)
Tegyük fel megint, hogy előttünk az asztalon két korong fekszik. Mindkettő egyaránt kerek. Mi
teszi mindkét korongot kerekké? A realista szerint az teszi mindkét korongot kerekké, hogy
létezik egy adott univerzálé (tudniillik: a kerekség), amelyből mind a két korong részesül, vagy
amelyet mind a két korong egyaránt instanciál vagy exemplifikál.
Vedd észre, ez ugyanis a döntő pont: azzal, hogy azt állítja, hogy az ugyanolyan
tulajdonságokkal rendelkező tárgyak egy és ugyanazon univerzálét instanciálják, a realista a
tárgyak típusazonosságát az univerzálék numerikus azonosságára vezeti vissza.
Mindenekelőtt le kell szögeznem: abban, hogy pontosan mit gondolt Platón és Arisztotelész az
univerzálékról, és hogy pontosan miben különbözik kettejük tanítása, a különböző
filozófiatörténészek között nincs egyetértés. A következő azonban biztosnak látszik:
Felmerülhet a kérdés: nem fából vaskarika a realizmus arisztotelészi változata? Hogy lehetnek a
tulajdonságok univerzálék, ha nem létez(het)nek függetlenül a partikuláris tárgyaktól, melyekben
ténylegesen prezentálódnak? Másképpen: ha azt állítjuk, hogy a tulajdonságok nem létez(het)nek
függetlenül a partikuláris tárgyaktól, amelyekben ténylegesen prezentálódnak, akkor ebből nem
következik-e az, hogy a tulajdonságok partikulárisak, vagyis hogy trópusok?
Vonzó ez az okoskodás, de az arisztoteliánus realista nem fogadná el. Szerinte ugyanis annak
ellenére, hogy például a piros mint univerzálé nem létezik/létezhet függetlenül a piros színű
partikuláris tárgyaktól, hanem csak bennük létezik/létezhet, egy és ugyanazon pirosság van jelen
valamennyi piros partikuláréban: eperben, cseresznyében, paradicsomban stb. Azt állítja tehát:
egy és ugyanaz az univerzálé egy időben létezhet egyszerre több helyen is.
Lépjünk egy lépéssel tovább! Mi következik abból, hogy az univerzálék függetlenül létezhetnek
az őket instanciáló tárgyaktól? A Platónt követő realisták szerint az, hogy léteznek (vagy
legalábbis: létezhetnek) instanciálatlan vagy exemplifikálatlan univerzálék. Olyan univerzálék,
melyeket aktuálisan egyetlen partikuláris tárgy sem instanciál. A következőképpen képzelhetjük
ezt el. Egészen bizonyos, hogy tudunk konstruálni olyan geometriai formát (mondjuk: szabályos
22134 szöget), melyet történetesen egyetlen tárgy sem instanciál, de éppenséggel
instanciálhatna. Ebben az esetben - állítja a platonista - a szabályos 22134 szögűség
instanciálatlan univerzálé. Létezik, de nincsen instanciája. (Egyes realisták szerint léteznek még
szükségszerűen nem instanciált univerzálék is, mint például az „egyszerre kör és négyszög
alakúság", de ezzel most nem foglalkozom.)
Lépjünk még egy lépéssel tovább! Egyes Platónt követő realisták azon felül, hogy azt állítják,
hogy létez(het)nek instanciálatlan univerzálék, azt is állítják, hogy az univerzálék szükségszerűen
létező entitások. Vegyük észre: az univerzálék szükségszerű létezésének állításához nem elég azt
mondani, amit Platón, hogy tudniillik az univerzálék örökké léteznek, hanem azt kell állítsuk:
nem lehetséges, hogy nem léteznek univerzálék. (E nézet értelme és jelentősége a „Lehetséges
világok" című fejezet 6. részében válik majd világossá.)
Partikuláréknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban a térnek csak egy
meghatározott helyén lehetnek, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén csak
egyetlen darab lehet belőlük.
Univerzáléknak azokat a dolgokat nevezzük, melyek (1) egy időpontban jelen lehetnek a tér több
különböző helyein, és (2) egy időpontban a tér egy meghatározott helyén egyszerre több is lehet
belőlük.
Mondok példát: az előttem levő asztal mint partikuláré (1) nem lehet e pillanatban más helyen is,
mint előttem, és (2) e pillanatban, mikor az asztal előttem van, nem lehet az asztalon kívül egy
másik fizikai tárgy is előttem. Ezzel szemben a pirosság mint univerzálé (1) egy időpontban jelen
lehet számos, egymástól numerikusan különböző partikuláris tárgyban, paradicsomban, eperben,
cseresznyében, autóban, háztetőben stb., vagyis a tér különböző helyein, és (2) a pirosság és a
kerekség mint univerzálék ugyanabban az időpontban jelen lehetnek a térnek pontosan
ugyanazon a helyén, például egy érett (kerek és piros) paradicsomban.
Felmerülhet a kérdés: mit jelent az, hogy egy és ugyanazon univerzálé képes többszörösen
prezentálódni a tér különböző pontjain? E kérdésre két válasz adható. Az egyik válasz: egy és
ugyanazon univerzálé részlegesen prezentálódik a tér különböző pontjain levő partikuláris
tárgyakban. Vagyis egy és ugyanazon univerzálé egy része a tér egy bizonyos pontján levő
partikuláris tárgyban, egy másik része pedig a tér egy másik pontján levő partikuláris tárgyban
prezentálódik. A másik válasz: egy és ugyanazon univerzálé egészében és teljesen (wholly and
perfectly) képes prezentálódni a tér különböző helyein. (The universals can exist in their entirety
(can be „wholly and perfectly") in more than one place at one time.)
Valamennyi kortárs arisztoteliánus realista a második javaslat mellett kötelezi el magát. Miért?
Tegyük fel, hogy megeszem egy piros almát. Ezzel nyilvánvalóan csökkentem a partikuláris
tárgyak számát. De megfogyatkozott volna ezzel maga a pirosság is? Ezt mondani
értelmetlenségnek tűnik; a pirosságnak magának ugyanis nincsenek részei. Másik, talán jobb
példa. A háborúban meghal egy bátor katona. Ezzel nyilvánvalóan csökken a bátor katonák mint
partikuláris tárgyak száma. De megfogyatkozna ezzel maga a bátorság is? Ez is értelmetlennek
hat; a bátorság sem olyan dolog, mint amelynek részei volnának.
Persze a realistának el kell ismernie: az is igen különös, amit ő állít, hogy tudniillik az
univerzálék egy időben egészükben és teljesen képesek prezentálódni a tér számos különböző
pontján. Tegyük fel, a kezemben van egy fehér papír. Tegyük ugyancsak fel, hogy a te kezedben
is van egy fehér papír. Nem furcsa azt állítani, hogy a fehérség mint univerzálé egészében és
teljesen éppen úgy prezentálódik az én kezemben tartott papírlapban, mint a te kezedben levő
papírlapban? Hogyan képes valami egészében és teljesen prezentálódni a tér különböző pontjain?
Meg egyáltalán: mit jelent az, hogy egészében prezentálódik, ha nincsenek is részei? „Egészében
prezentálódik" - nem annyit jelent ez, hogy a dolog minden egyes részével prezentálódik? De ha
nincsenek részei...
A realisták szerint a létező entitások két alapvető kategóriába tartoznak. Vagy partikulárék, vagy
univerzálék. E két kategória a legáltalánosabb, e két kategóriánál minden más kategória kisebb
terjedelmű. Nézzük most a partikulárék és az univerzálék egy lehetséges felosztását.
Amikor azt mondjuk, hogy a dolog rendelkezik F tulajdonsággal, akkor a realista szerint a-t F-
fel az instanciálás kapcsolja össze: a instanciálja F-et. De miféle dolog maga az instanciálás?
A kortárs realisták szerint az instanciálás nem reláció. Ha ugyanis az volna, akkor végtelen
regresszus lépne fel. E regresszust Bradley regresszusnak nevezzük. Ez a következőképpen fest.
Tegyük fel, hogy a partikuláré rendelkezik F tulajdonsággal. Ebben az esetben a partikuláré F
tulajdonsággal I instanciálási reláció által van összekapcsolva. Csakhogy (és e ponton indul a
végtelen regresszus) ennek az volna a feltétele, hogy létezzen két további R1 és R2 reláció úgy,
hogy R1 kapcsolja a-t I-hez és R2 kapcsolja I-t F-hez, és így tovább a végtelenségig.
Az az egyetlen módja, hogy elkerüljük a regresszust, ha azt állítjuk: az instanciálás nem reláció.
De ha az instanciálás nem reláció, akkor vajon mégis micsoda? Peter Frederick Strawson (1959)
„nem relációs kötés"-nek (non-relational tie), Max Broad (1933: 85) pedig „Metafizikai Enyv"-
nek nevezi. Ez utóbbi metafora értelme: amikor enyvvel összeragasztunk két papírt, akkor
nincsen szükségünk további ragasztóra ahhoz, hogy az egyik papírt az enyvhez ragasszuk és a
másik papírt szintén az enyvhez ragasszuk. Egyes egyedül az enyv ragaszt. Az instanciálás az
enyvhez hasonlóan valamiféle „öntapadó" (self-adhesive) dolog. David Armstrong (1978) szerint
az instanciálás ahhoz hasonló módon kapcsolja össze a partikulárékat az univerzálékkal, ahogyan
egy bizonyos tárgy alakja és mérete is összekapcsolódik. Például egy adott tintapaca esetében az,
hogy kerek és hogy 2 cm átmérőjű. A kerekség és a 2 centiméter átmérőjűség nem áll egymással
relációban, azonban a tintapaca esetében a kettő mégis nagyon szorosan összetartozik.
Mi a különbség egy tulajdonság és egy természetes fajta között? Az, hogy míg a tárgyak a
tulajdonságokat abban az értelemben instanciálják, hogy rendelkeznek (possess) velük, addig a
természetes fajtákat abban az értelemben instanciálják, hogy tartoznak (belong) hozzájuk.
Egyes realisták, hogy megmutassák, hogy az (1) és (2) mondatban a „bölcs" kifejezés a
bölcsességre mint univerzáléra referál, úgy érvelnek, hogy például az (1) mondat jelentését
ekképp is kifejezhetjük:
A (3) mondatban - érvel a realista - szemmel láthatólag a bölcsességre magára referálunk, hisz a
bölcsességről magáról állítjuk azt, hogy Szókratész tulajdonsága, és ez egyértelműen elkötelez
bennünket a bölcsesség mint univerzálé létezése mellett. Mivel pedig a (3) mondat logikailag
ekvivalens az (1) mondattal, ebből következően az (1) is elkötelez.
Vajon kényszerítő e megfontolás? Nagyon nem. A realizmus ellenfelének csak meg kell
fordítania az érvelést. Ekképp: mivel az (1) mondatban kizárólag Szókratészre történt referálás,
és mivel a (3) mondat logikailag ekvivalens az (1)-sel, ebből következően az (1)-ben is kizárólag
Szókratészre történik referálás.
A realista szerint mindhárom mondatban a szubjektum helyén egy általános kifejezés áll (kékség,
bátorság), és mindhárom mondatban ezekre történik referálás. Nomármost mindhárom ((4)-(6))
mondat igaz. Annak pedig, hogy e három mondat igaz legyen, az az előfeltétele, hogy a dolgok,
melyekre a mondatban szereplő általános kifejezések referálnak, valóban létezzenek. Más
szavakkal: e kijelentések akkor és csak akkor lehetnek igazak, ha léteznek ama dolgok, melyekre
a mondatok szubjektuma referál.
Vajon kényszerítő e megfontolás? A realizmus ellenfele mondhatja azt, hogy például a (6)
mondat jelentése igenis visszaadható olyan mondattal, amelyben kizárólag partikuláris tárgyakra
történik referálás. Ilyen egyszerű:
A realizmus ellenfele azonban e ponton téved. A (6) és (7) mondat ugyanis triviálisan nem
ekvivalens. A (6) ugyanis egy szükségszerű igazságot fejez ki, mondhatni fogalmilag
szükségszerű igazságot, ezzel szemben a (7) mondat egyszerűen hamis. Nem igaz az, hogy
valamennyi bátor ember erényes. Úgy tűnik, a realizmus híve elméleti fölényben van ellenfelével
szemben.
A 2.4.1. részben láttuk: a realista szerint az olyan predikátumok, mint „kék", „bölcs"
univerzálékra referáló nevek. A kérdés, ami felmerül: vajon minden egyes más predikátumokkal
szemantikailag nem ekvivalens predikátumhoz tartozik-e egy univerzálé, vagy csak bizonyos
predikátumokhoz tartozik ilyen, bizonyosakhoz pedig nem?
E kérdés azért rendkívül fontos, mert egy igaz mondat kapcsán, mint például
Mármost, a (2) és (3) mondatban szereplő predikátumoknak („több mint 500 kilométerre van",
„kevesebb mint 1000 kilométerre van") is megfelel egy-egy univerzálé? Különös volna.
A legtöbb realista szerint nem minden szemantikailag különböző predikátumnak felel meg egy
univerzálé. Íme, a két legismertebb megszorító javaslat:
Ezzel azt akarom mondani, hogy egyes realisták úgy korlátozzák az univerzálék számát, hogy
különbséget tesznek meghatározott (defined) és nem-meghatározott (undefined) predikátumok
között, és azt állítják: kizárólag a nem-meghatározott, vagyis elemibb fogalmakkal nem
definiálható predikátumoknak felelnek meg univerzálék.
Egyes realisták elégedetlenek az előző megoldással. Például azért, mert úgy gondolják, hogy
kultúránként változik, hogy egy predikátum primitív-e, vagy sem. E helyett inkább azt állítják,
hogy a kérdést, mely predikátumok referálnak univerzálékra és melyek nem, a
természettudományos kutatásnak kell majd eldöntenie. Ennek értelmében azok a predikátumok
referálnak valójában univerzálékra, amelyek szerepelnek a legvégső fizikai elméletben. (Ez
például David Armstrong (1989) álláspontja.)
Vegyük észre: ha e második megszorító javaslatot fogadjuk el, akkor azt kell állítanunk, hogy
például a színnevek nem referálnak univerzálékra. Annak ellenére nem, hogy tipikusan nem
definiálhatók.
3. NOMINALIZMUS
Hadd fogalmazzam meg pontosan, mit értek nominalizmuson. Nominalizmuson nem pusztán azt
az ontológiai álláspontot értem, mely szerint nem léteznek univerzálék, csak partikulárék, hanem
azt az erősebb álláspontot, mely szerint alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek.
Tulajdonságokról kizárólag abban az értelemben beszélhetünk, hogy azok partikuláris tárgyak
halmazai, sorozatai vagy osztályai. Nem azt állítom tehát, hogy a nominalista simpliciter
(minden további megkötés nélkül) tagadja a tulajdonságok létezését, vagyis nem azt állítom,
hogy a nominalista eliminativista a tulajdonságok vonatkozásában, hanem azt, hogy a
nominalista szerint nem léteznek tulajdonságok a maguk jogán, és redukálhatók partikuláris
tárgyak halmazaira. Vagyis a tulajdonságokról szóló beszéd „álruhába bújtatott beszéd az
ontológiailag alapvető konkrét partikulárékról" (Loux 1998: 100). De íme, még egy
megfogalmazás (amellyel száz százalékig egyetértek):
Néhány szerző úgy használja a „nominalizmus" kifejezést, hogy ezáltal tagadja valamennyi
univerzálé létezését. Ez azonban homályban hagyja a döntő különbségtételt: a rendes
nominalisták, tagadva az univerzálék létezését, a tulajdonságok létezését tagadják, kivéve talán
ha úgy tekintik azokat, mint az osztályok predikátumainak árnyékát. Kizárólag konkrét
partikulárékat és halmazokat fogadnak el. (Campbell 1990: 27)
3.1. Predikátumnominalizmus
Mi tesz a predikátumnominalista szerint egy partikuláris tárgyat, például egy érett paradicsomot
pirossá? Egyszerűen az, hogy igaz rá a „piros" („is red") predikátum. Mármost a „piros"
predikátum nyilvánvalóan partikuláré; ez ugyanis vagy egy partikuláris hangsor (akkor, ha
kimondom), vagy egy szó a papíron vagy a képernyőn (akkor, ha leírom). Következésképpen a
predikátumnominalista az univerzálék feltételezése nélkül képes magyarázni azt, hogy a
partikuláris tárgyak tulajdonságokkal rendelkeznek: x az F = x-ről igaz, hogy F.
3.2. Osztálynominalizmus
A hasonlósági nominalizmus egyik legismertebb változata a következő: vegyünk egy mintát, egy
partikuláris tárgyat, például egy darab smaragdot. Állítsuk azt: a kék partikulárék osztálya nem
más, mint ama partikulárék osztálya, amelyek hasonlítanak a kiszemelt mintához, jelesül a
partikuláris smaragdhoz. Vegyük észre: ez a javaslat nem előfeltételezi az univerzálék létezését,
hiszen kizárólag partikuláris tárgyakra hivatkozik, de nem is strucc-nominalizmus, mert
szubsztantív választ ad arra a kérdésre, hogy miért tartozik egy adott partikuláré egy
meghatározott osztályba. Azért, mert hasonlít a kiválasztott mintához.
Más ellenvetés is felhozható ezzel a javaslattal szemben: képzeljünk el egy világot, amelyben
egyetlen kék színű tárgy létezik, vagyis a kék színű partikulárék osztálya egy elemű. Működik
ebben a lehetséges világban e javaslat? Úgy tűnik, nem. Felvethető ugyanis a kérdés: mi teszi
ebben a lehetséges világban a kék színű partikulárék osztálya elemévé ezt az egyetlen tárgyat?
Csak nem az, hogy e partikuláris tárgy hasonlít saját magára? Vedd észre: ezzel semmit nem
mondtunk, lévén minden egyes (vagyis nemcsak kék!) partikuláris tárgy hasonlít önmagára.
A legfőbb ellenvetés e javaslattal szemben az, hogy sajnos nem működik. Képzeljünk el egy
olyan világot, amelyben mindössze öt darab partikuláris tárgy létezik, és mindegyiknek csak
három tulajdonsága van: nagysága, alakja és színe. (A példát Jonathan Lowe-tól (2002: 357-60)
veszem.)
t1 t2 t3 t4 t5
alak kereknégyszögűnégyszögűkerekkerek
Vizsgáljuk meg. t1 hasonlít t3-ra annyiban, hogy nagy és kék. t1 hasonlít t5-re annyiban, hogy
kerek és kék. t3 azonban csak annyiban hasonlít t5-re, hogy kék. Vagyis t1 és t3 valóban hasonlít
egymáshoz annyira, mint a kettejük közül az egyik és egy nem kék partikuláré. Csakhogy: t5 nem
hasonlít annyira t3-ra, mint amennyire t4-re hasonlít. Más szóval: t5 mint kék partikuláré jobban
hasonlít t4-re mint nem kék partikuláréra, mint amennyire t3-ra mint kék partikuláréra. Mindez
azt mutatja, hogy a hasonlósági nominalizmus e megoldási javaslata arra vonatkozóan, hogy
milyen hasonlósági reláció határozza meg, mely elemek tartoznak egy osztályba, technikailag
kudarcot vall.
A hasonlósági elmélettel szemben nemcsak úgy lehet érvelni, hogy annak technikai nehézségeire
mutatunk rá. Érvelhetünk úgy is, hogy azt állítjuk: a hasonlósági reláció mint olyan univerzálé.
Íme, ennek az ellenvetés típusnak a leghíresebb megfogalmazása:
Ha ki akarjuk kerülni a fehérség [...] univerzálét, valamely partikuláris fehér foltot [...] fogunk
választani, és azt mondjuk, hogy fehér [...] minden, ami megfelelő módon hasonlít az általunk
kiválasztott egyesre. Ekkor azonban a megkívánt hasonlóság lesz univerzálé. Minthogy számos
fehér dolog van, és a hasonlóságnak partikuláris fehér dolgok számos párja között kell
fennállnia: mi más ez, ha nem egy univerzálé ismertetőjegye? Hasztalan volna azt mondani,
hogy minden pár között különböző hasonlóságok vannak, mert akkor meg a hasonlóságok
fognak egymáshoz hasonlítani, és így végül is a hasonlóságot el kell ismernünk univerzálénak. A
hasonlóság relációja tehát igazi univerzálé. (Russell 1912/1996: 106-7)
Az ellenérv döntő pontja a következő: a hasonlósági nominalista nem mondhatja azt, hogy a
partikulárék között fennálló hasonlósági relációk mint olyanok partikulárék, vagyis azt, hogy
más hasonlóság áll fenn az adott minta (partikuláris fehér folt) és az a partikuláré, valamint az
adott minta és a b partikuláré között, ugyanis el kell ismernie, hogy e két partikulárisnak mondott
hasonlóság is hasonlít egymáshoz. Nevezetesen: az „a minta és a partikuláré" és az „a minta és b
partikuláré" hasonlósága hasonlít egymásra, és így tovább a végtelenségig. Következésképpen: a
hasonlósági elmélet előtt két egyaránt vállalhatatlan lehetőség áll: vagy elismeri a hasonlóság
mint univerzálé létezését, vagy elismeri, hogy az elmélet végtelen regresszusba fut.
Annak ellenére, hogy sok filozófus a hasonlósági nominalizmus konklúzív cáfolatának tekinti ezt
az érvet, felhozható valami a hasonlósági nominalizmus védelmében. Az, hogy azért nem
fenyegeti az elméletet a végtelen regresszus veszélye, mert a hasonlóságot joggal tekinthetjük
valamilyen primitív, tovább elemezhetetlen adottságnak. Vegyük észre: a védekezés jogosnak
tűnik, ugyanis a realista is primitív fogalomnak tekintette az instanciálást, elkerülendő a Bradley-
féle végtelen regresszust. Ne mérjünk kettős mércével! Ha a realistának megengedjük, hogy egy
ponton valamilyen primitív adottságra hivatkozzon, akkor a hasonlósági nominalistának is meg
kell engednünk ugyanezt.
4. TRÓPUSELMÉLET
A trópuselmélet - ellentétben az univerzálé probléma eddig tárgyalt elméleteivel - viszonylag új,
a 20. században létrejött elmélet (lásd: Stout 1923, Williams 1953, Campbell 1981/1998, 1990,
Simons 1994), bár egyesek Arisztotelészig vezetik vissza, és többen David Hume nézeteit is ide
sorolják.
A nominalizmus ontológiája szerint - mint láttuk - alapvetően csak partikuláris tárgyak léteznek,
az ugyanis, hogy egy fizikai tárgy rendelkezik F tulajdonsággal, pusztán annyit tesz, hogy a
kérdéses fizikai tárgy eleme F partikuláris tárgyak osztályának vagy halmazának. A
trópuselmélet híve - ellentétben a nominalistával - azt állítja, hogy a tulajdonságok saját jogukon
léteznek, vagyis nem redukálhatók partikuláris tárgyak osztályaira vagy halmazaira, de -
ellentétben a realistával - a tulajdonságokat nem univerzáléknak, hanem éppen olyan
partikuláréknak tekinti, mint magukat a partikuláris fizikai tárgyakat.
Vegyünk példának egy fehér kockacukrot. A trópuselmélet szerint a kockacukor fehérsége éppen
úgy létezik, mint a kockacukor maga (ennyiben áll szemben a trópuselmélet a nominalizmussal),
de a kockacukor fehérsége nem olyan valami, amelyet azonosíthatnánk más partikuláris tárgyak
fehérségével (ennyiben áll szemben a trópuselmélet a realizmussal). Magyarán: a kockacukor
saját külön fehérséggel rendelkezik, amely fehérség éppen úgy partikuláris, mint ahogy maga a
kockacukor is az. A kockacukor fehérsége olyan valami tehát, amellyel csak ez a kockacukor
rendelkezhet; más partikuláris tárgy nem rendelkezhet ezzel a fehérséggel. Másképp kifejezve: a
kockacukor nem instanciálja a fehérség univerzáléját, amely univerzálét más, a tér különböző
helyein levő partikuláris tárgyak is instanciálhatnak, hanem ahogyan maga a kockacukor nem
lehet jelen egy adott időpontban a tér különböző helyein, éppen úgy a kockacukor fehérsége sem
lehet jelen egy adott időpontban a tér különböző helyein jelen.
Más oldalról: amikor látom a kockacukrot, akkor egy partikuláris fehérséget látok, ennek a
kockacukornak a fehérségét. Amikor pedig látok egy másik kockacukrot, akkor annak a
kockacukornak látom a szintén partikuláris fehérségét. Nem ugyanazt a fehérséget látom tehát a
két esetben; a két fehérség annak ellenére numerikusan különbözik egymástól, hogy minőségileg
azonosak.
Tegyük fel, hogy előttünk az asztalon két pontosan ugyanolyan árnyalatú fehér tárgy van,
mondjuk egy kockacukor és egy hógolyó. A trópuselmélet híve szerint a kockacukor partikuláris
fehérsége numerikusan különbözik a hógolyó partikuláris fehérségétől. Miért tartozik mégis egy
típusba a kockacukor és a hógolyó? A trópuselmélet híve szerint azért, mert a kockacukor
partikuláris fehérsége hasonlít a hógolyó partikuláris fehérségére.
Felejtsük el a kockacukrot és a hógolyót, és tegyük fel, hogy három alma van előttünk az
asztalon: a, b és c. Mindhárom alma rendelkezik egy-egy partikuláris pirossággal, amelyek
hasonlítanak egymáshoz. Igen ám, de mi a helyzet ezekkel a hasonlóságokkal? A trópuselmélet
híve szerint hasonló hasonlósági reláció áll fenn az a alma partikuláris pirossága és a b alma
partikuláris pirossága között, mint a b alma partikuláris pirossága és a c alma partikuláris
pirossága között, valamint az a alma partikuláris pirossága és a c alma partikuláris pirossága
között. A trópuselmélet híve szerint ezek a hasonlóságok maguk is trópusok, partikuláris
relációk. Amikor tehát előttünk az asztalon három piros alma van, akkor a három piros trópus
mellett létezik még három hasonlóság trópus is.
A filozófusok között nagyjából egyetértés van a tekintetben, hogy mely entitások absztraktak és
melyek konkrétak. Valószínűleg minden filozófus egyetértene azzal, hogy míg például a
csillagok, az elektronok, a rádióhullámok, az ELTE épülete vagy a kavicsok konkrét entitások,
addig a számok és azok sorozatai vagy halmazai, az „A" betű vagy a Pitagórasz-tétel absztraktak.
De vajon miben áll e megkülönböztetés ontológiai alapja? Nézzük a három legismertebb
javaslatot.
E megkülönböztetésnek mindazonáltal van egy szépséghibája. Úgy tűnik ugyanis, hogy bizonyos
absztrakt entitásoknak igenis vannak időbeli tulajdonságai (lásd Rosen 2001). Gondoljunk
például a sakkra mint absztrakt tárgyra. Ne az egyes sakkpartikra (ezek nyilvánvalóan konkrétak,
lévén térben és időben mennek végbe), hanem magára a sakkra mint játékra, annak jól definiált
szabályrendszerével. Úgy tűnik: a sakk mint absztrakt entitás időbeli létező, hiszen
meghatározott időben jött létre, sőt a szabályai időről-időre változtak.
A dilemma, amivel szembekerülünk, tehát a következő: vagy azt kell állítanunk, hogy az
„absztrakt" versus „konkrét" fentebbi megkülönböztetése implauzibilis, mivel nem tud
elszámolni az olyan absztrakt entitásokkal, melyeket az ember hozott létre, vagy azt, hogy nem
léteznek ember által alkotott absztrakt entitások, vagyis például a sakk nem absztrakt tárgy. Ez
utóbbit éppenséggel lehet állítani, de elég ad hocnak tűnik.
Nomármost ha az oksági viszony valóban események között áll fenn, akkor nem jó a konkrét és
absztrakt tárgyak oksági megkülönböztetése, lévén nem a konkrét tárgyak állnak oksági
viszonyban egymással. Legfeljebb az mondható: a konkrét tárgyak - ellentétben az
absztraktakkal - lehetnek az oksági viszonyban levő események alkotóelemei. Például annak az
eseménynek, hogy betört az ablak, oka lehet az az esemény, hogy eldobtam egy téglát; és ez
utóbbi eseménynek mint oknak alkotóeleme lehet a tégla mint konkrét tárgy, és az előbbi
eseménynek mint hatásnak vagy okozatnak alkotóeleme lehet a betört ablak mint konkrét tárgy.
Így értve azonban nem világos, hogy az absztrakt tárgyak miért ne lehetnének oksági viszonyban
álló események alkotóelemei. Teljesen korrekt oksági kijelentésnek tűnik például az, hogy
„Jóska örömét mint eseményt az az esemény okozta, hogy megértette a Pitagórasz tételt".
Ezzel a megközelítéssel szemben is fel szokás hozni egy ellenvetést: nem igaz, hogy míg a
tulajdonságok mint absztrakt entitások ontológiailag függnek azoktól a tárgyaktól, amelyeknek a
tulajdonságai, addig a tárgyak mint konkrét entitások ontológiailag függetlenek a
tulajdonságaiktól. Ehelyett kölcsönösen függnek egymástól; a tárgyak éppen úgy függnek
ontológiailag a tulajdonságaiktól, mint fordítva, a tulajdonságok a tárgyaktól. Gondolj arra: mi
marad egy tárgyból, ha valamennyi tulajdonságától elvonatkoztatsz!
A válasz nyilván attól függ, mit értünk konkréton, absztrakton és univerzálén. Ha nem vagyunk
elég óvatosak, csúnya fogalmi és terminológiai zavar támad, és számos bosszantó
keresztosztályozáshoz jutunk (lásd: Lowe 1998: ch. 7, 10, 2002: ch. 20.) Íme egy lehetséges
felosztás, melyből most kihagyom az „absztrakt" és a „konkrét" oksági megkülönböztetését, az
ugyanis e felosztásban ugyanúgy viselkedik, mint a tér-időbeli megkülönböztetés.
(2) Ha absztrakt entitáson absztrakció útján nyert, ontológiailag függő entitásokat értünk, akkor
annak ellenére, hogy - Arisztotelészt és Armstrongot követve - univerzálékon térbeli és időbeli
entitásokat értünk, azt kell állítanunk, hogy az univerzálék absztrakt létezők.
Amennyire látom, a kortárs realista filozófusok ezt az álláspontot kedvelik a legjobban. Vagyis
(figyeljünk a terminológiára!): a tulajdonságok képesek egészükben és teljesen jelen lenni a tér
különböző helyein (ezért univerzálék), és egy időben egyszerre több lehet belőlük egyetlen
helyen (ezért absztraktak). Ezzel szemben a fizikai tárgyak egészükben és teljesen egy időben
kizárólag a tér egyetlen helyén lehetnek (ezért partikulárék), és egy időben nem lehet
ugyanolyan típusú dolog belőlük a tér ugyanazon a helyén (ezért konkrétak).
(3) Ha absztrakt entitásokon nem térben és időben létező entitásokat értünk, és ha - Platónt
követve - univerzálékon transzcendens entitásokat értünk, akkor azt kell állítanunk, hogy az
univerzálék absztrakt létezők. (Ez világos, nem fűzök hozzá kommentárt.)
(4) Ha absztrakt entitáson absztrakció útján nyert, ontológiailag függő entitásokat értünk, és
konkrét entitásokon ontológiailag független entitásokat értünk, akkor annak ellenére, hogy -
Platónt követve - univerzálékon transzcendens entitásokat értünk, azt kell állítanunk, hogy az
univerzálék konkrét létezők.
E kérdésnek az kölcsönöz külön bájt, hogy míg egyes trópuselmélészek (például: Williams
1953/2004, Campbell 1981/1998, 1990) a trópusokat absztrakt partikuláréknak nevezik, addig
más trópuselmélészek (például: Simons 1994/1998) konkretizált tulajdonságoknak hívják őket.
Ha így nézzük: a trópusok mint absztrakt entitások a partikuláris tárgyakkal mint konkrét
entitásokkal állnak szemben. A trópusok absztraktak, mert ontológiailag függenek a partikuláris
tárgyaktól, lévén nem létezhetnek azoktól elválasztva. Egy trópus ugyanis mindig csak trópusok
egy meghatározott együttese vagy kötege tagjaként létezhet, amely köteg alkotja magát a
partikuláris fizikai tárgyakat. Ezt fejezi ki az az ismert megfogalmazás is, hogy nem léteznek
„szabad" trópusok (there can be no „free" trops).
Simons ezzel szemben absztrakt tárgyakon olyan entitásokat ért, amelyek nem rendelkeznek
térbeli és időbeli tulajdonságokkal, és konkrét entitásokon pedig olyanokat, amelyek
rendelkeznek ilyenekkel (1994/1998: 368). És értelemszerűen: amennyiben konkrét entitásokon
olyan entitásokat értünk, melyek térben és időben léteznek, akkor a trópusokat konkrét
entitásoknak kell tekintenünk.
- Armstrong, David (1978) Universals and Scientific Realism, Vol. II. A Theory of Universals,
Cambridge: Cambrigde University Press.
- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George
Allen & Unwin Ltd.
- Foster, John (1991) The Immaterial Self: A Defense of the Cartesian Dualist Conception of the
Mind, London: Routledge.
- Lewis, David (1983) 'Extrinsic Properties', Philosophical Studies 44, pp. 197-200.
- Lewis, David - Stephanie Lewis (1983) 'Holes', in David Lewis Philosophical Papers, Vol. I.,
New York: Oxford University Press, pp. 3-9.
- Lewis, David (1983/1998) 'New Work for a Theory of Universals', in Stephen Laurence and
Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 163-97.
- Lewis, David (1986) On the Plurality of Worlds, Oxford: Blackwell.
- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysic. Substance, Identity, and Time,
Oxford: Clanrendon Press.
- Platón (1984) Parmenidész, in Platón összes műve, Második kötet, Budapest: Európa
Könyvkiadó, pp. 809-94.
- Quine, Willard Van Orman (1951/2002) 'Arról, hogy mi van', in uő. A tapasztalattól a
tudományig, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 115-35.
- Swinburne, Richard (1997) The Evolution of the Soul, 2nd edn, Oxford: Oxford University
Press.
- Williams, Donald. C. (1953/2004) 'The Elements of Being', in Tim Crane and Katalin Farkas
(eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 262-72.
- Casati, Roberto and Varzi, Achille (2003) 'Holes', in Stanford Encyclopedia of Philosophy,
http://plato.stanford.edu/entries/holes/
- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Universals and Particulars. Introduction', in Tim Crane
and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University
Press, pp. 217-26.
- Hamlyn, David W. (1984/1992) Metaphysics, Cambridge: Cambridge University Press, pp. 85-
104.
- Hoffman, Joshua and Rosenkratz, Gary S. (2003) 'Platonistic Theory of Universals', in Michael
J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford
University Press, pp. 46-74.
- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 70-81.
- Loux, Michael (1970) Universals and Particulars, New York: Doubleday and Company, Inc.
- Macdonald, Cynthia (1998) 'Tropes and Other Things', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 329-50.
- MacLeod, Mary C. and Rubinstein, Eric M. (2006) 'Universals', in The Internet Encyclopedia
of Philosophy, http://www.iep.utm.edu/u/universa.htm
(1) A fizikai tárgyak konkrét partikulárék. Azaz: (i) meghatározott időbeli határaik vannak; egy
adott időben jönnek létre és egy adott időben pusztulnak el, és (ii) minden egyes időpontban a
térnek csak egyetlen régióját foglalhatják el és a tér egy adott régiójában csak egyetlen darab
lehet belőlük. (Ugyanez igaz a részeikre is.)
(2) A fizikai tárgyak létezésük során minden időpillanatban teljesen jelen vannak. E
tulajdonságuk különbözteti meg a fizikai tárgyakat a konkrét partikulárék másik fajtájától, az
eseményektől, melyeknek egy időben mindig csak egy részük van teljesen jelen. (Emelkedj felül
most azon, hogy bizonyos tudományokban beszélnek pontszerű eseményekről, melyeknek
értelemszerűen nem lehetnek időbeli részeik!)
(3) A fizikai tárgyak képesek változni. Azaz: időbeli létezésük során egymással
összeegyeztethetetlen tulajdonságokat képesek felvenni (például: hideg-meleg, sárga-piros stb.).
(4) A fizikai tárgyak kontingens létezők. Azaz: nem szükségszerűen léteznek, nem-létezésük nem
lehetetlen.
(5) A fizikai tárgyak elmefüggetlenek. Azaz: létezésük nem függ attól, hogy valamely elme
tartalmai. Akkor is léteznek, ha nem észleli őket senki, illetve nem gondol rájuk senki.
Először: mondhatná valaki azt, hogy amiket felsoroltam, nem a fizikai tárgyakkal kapcsolatos
természetes meggyőződéseink, ugyanis az utca embere egészen bizonyosan nem mondana
olyanokat, hogy a fizikai tárgyak kontingens vagy hogy elmefüggetlen létezők. Ilyeneket
filozófusok mondanak. Erre azt felelem: valóban, e felsorolt öt jellegzetesség nem szó szerint
egyezik meg azzal, amit az utca embere mondana, ha a fizikai tárgyak természetéről faggatnám,
hanem inkább egyfajta filozófiai interpretációja annak, amit mondana.
Harmadszor: már korábban kellett volna mondanom, de talán még most sem késő:
mindenképpen érdemes különbséget tenni a „fizikai" és az „anyagi" („materiális") kifejezések
között. Például a mágneses erőtér vagy a rádióhullámok fizikai entitások, de nem anyagi
természetűek. Általában ugyanis anyagi entitásokon tömör, meghatározott térbeli kiterjedéssel
bíró entitásokat értünk, fizikai entitásokon ezzel szemben olyan entitásokat, melyeket a fizika
tudománya létezőnek tekint. Következésképpen az, hogy milyen fizikai entitások létezését
fogadjuk el, attól függ, hogy milyen fizikai elméletet fogadunk el. A továbbiakban - szemben az
imént használt terminológiával - fizikai tárgyakon a mindannyiunk számára ismerős (és egyúttal
anyagból lévő) tárgyakat értem, az olyanokat mint az egyes növények, állatok, kövek,
szekrények, autók, számítógépek, bolygók, emberek stb. Olyan tárgyakat tehát, amelyek
létezését mindenféle iskolázottságtól, nyelvtől és kultúrától függetlenül elfogadjuk.
Ezt nagyon jól meg kell érteni: a nominalista nem azt tagadja, hogy a fizikai tárgyaknak vannak
fizikai részeik. Teljesen nyilvánvaló, hogy minden fizikai tárgynak vannak fizikai részei. Egy
ház például téglákból áll, vagyis a téglák részei a háznak. A nominalista szerint a fizikai tárgyak
abban az értelemben ontológiailag strukturálatlanok vagy alapvetők, hogy a tulajdonságaik nem
alkotóelemeik.
Vegyük most a realizmust és a trópuselméletet. E két elmélet szerint léteznek saját jogukon
tulajdonságok. Következésképpen e két elmélet szerint amikor azt mondom, hogy „ez a
paradicsom piros, vagy „ez a paradicsom kerek", akkor a „piros" és a „kerek" szavakkal
valamilyen létező entitásra referálok. Olyan entitásra, melyet valahogy magában foglal,
tartalmaz a fizikai tárgy. Tiszta sor: mivel léteznek saját jogukon tulajdonságok, a fizikai tárgyak
tulajdonságai a fizikai tárgyak alkotóelemei. Egy érett paradicsomnak alkotóeleme a pirossága és
a kereksége. Egyszóval: a realizmus és a trópuselmélet szerint a fizikai tárgyak alkotóelemeket
tartalmazó, ontológiailag strukturált, vagyis nem alapvető entitások. (Ahogy a 6. részben látjuk
majd: van persze kivétel!)
Különbséget kell tehát tenni a fizikai tárgyak részei (parts), és a fizikai tárgyak alkotóelemei
(constituents) között. A nominalizmus szerint a fizikai tárgyaknak csak részeik vannak, a
realizmus és a trópuselmélet szerint alkotóelemeik is vannak. A nominalizmus szerint a
metafizikának a fizikai tárgyakról mint alapvető entitásokról nincs mit mondania, át kell adnia a
terepet a fizikának; a realizmus és a trópuselmélet szerint viszont a metafizika egyik legfőbb
feladata feltárni a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetét. Ez ugyanis a fizikai tárgyak és a
tulajdonságaik viszonyára vonatkozik.
Miután [...] az elme nagyszámú idea birtokában van, melyeket [...] az érzékek bocsátanak a
rendelkezésre, úgy, ahogyan a külső dolgokban találjuk őket [...]; így felfigyel arra is, hogy
némelyek ezen egyszerű ideák közül állandóan együtt járnak; és mivel fölteszi, hogy ezek
egyetlen dologhoz tartoznak [...]; nem tudjuk elképzelni, hogy ezen egyszerű ideák miként
létezhetnek önmagukban; minek folytán hozzászoktatjuk magunkat ahhoz, hogy valamiféle
szubsztrátumot tételezzünk fel, amely hordozza őket, s amelyből eredenek [...]. (1689/2003: 2, 23,
1, kiemelés tőlem, T.J.)
Ha tehát valaki vizsgálatnak veti alá önmagát a tiszta szubsztanciáról általában alkotott ideáját
illetően, azt fogja találni, hogy ezen ideája valójában nem más, mint puszta föltételezése
valamiféle számára ismeretlen alátámasztónak, mely olyan minőségeket hordoz, [...] amelyeket
közönségesen akcidenseknek nevezünk. [...] Miután pedig azon idea, melynek a szubsztancia
általános nevet adjuk, semmi egyéb, mint azon minőségek föltételezett, de ismeretlen hordozója,
melyek létezését tapasztaljuk, s amelyekről nem tudjuk elképzelni, hogy sine re substante (alatta
álló dolog nélkül), azaz valami alátámasztó nélkül álljanak fenn, ezért ezen alátámasztót
szubsztanciának hívjuk; ami a szó tényleges jelentése szerint pusztán annyit tesz, egyszerűen
fogalmazva, hogy alatta álló avagy fenntartó. (1689/2003: 2, 23, 2)
E két passzusból három dolog világos. (1) A fizikai tárgyak a tulajdonságaikon felül
rendelkeznek egy további, tulajdonságaiktól alapvetően különböző természetű alkotóelemmel,
nevezetesen a szubsztrátummal, amely hordozza a tulajdonságokat. Vagyis egy fizikai tárgy nem
más, mint tulajdonságai összessége PLUSZ e tulajdonságokat hordozó szubsztrátum. (2) E
tulajdonságokat hordozó szubsztrátumról nincsen pozitív fogalmunk: a szubsztrátum = something
we know not what. (3) A szubsztrátum teoretikus fogalom, melyet azért kell bevezetnünk, mert
nélküle képtelenség magyarázni azt a tényt, hogy bizonyos tulajdonságok szisztematikusan
együttjárnak.
Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben pusztán egyetlen fizikai tárgy létezik, mondjuk egy
labda. Tegyük fel, hogy e labdának összesen csak négy tulajdonsága van: piros, gömb alakú, 20
centiméter átmérőjű, és gumiból levő. A szubsztrátumelmélet szerint amikor azt mondom, hogy
„a labda piros", akkor valami olyasmiről állítom, hogy piros, ami maga nem piros. Amikor azt
mondom, hogy „a labda gömb alakú", akkor valami olyasmiről állítom, hogy gömb alakú, ami
nem gömb alakú. Amikor azt mondom, hogy „a labda 20 centiméter átmérőjű", akkor valami
olyasmiről állítom, hogy 20 centiméter átmérőjű, ami nem 20 centiméter átmérőjű. És amikor azt
mondom, hogy „a labda gumiból van", akkor valami olyasmiről állítom, hogy gumiból van, ami
nem gumiból van. Miről állítom tehát e négy tulajdonságot? Valamiről, ami sem nem piros, sem
nem gömb alakú, sem nem 20 centiméter átmérőjű, sem nem gumiból levő. A
szubsztrátumelmélet döntő pontjához értünk: az a valami, aminek tulajdonságokat tulajdonítunk,
vagyis a szubsztrátum tulajdonságok nélküli entitás. A szubsztrátum összetartja, szupportálja a
tulajdonságokat, de őneki magának nincsenek tulajdonságai.
Első pillantásra ez elég különösen hangzik. Általában ugyanis úgy gondoljuk, hogy amikor egy
tárgynak valamilyen tulajdonságot tulajdonítunk, például azt mondjuk, hogy „a labda piros",
akkor magáról a labdáról állítjuk azt, hogy piros, tehát valami olyasmiről, aminek vannak
tulajdonságai, és nem egy tulajdonságok nélküli dologról. A szubsztrátumelmélet híve azonban
épp e természetes meggyőződésünket vitatja. Szerinte a tulajdonságok hordozójának, a
szubsztrátumnak azért nem lehetnek tulajdonságai, mert ebben az esetben nem volna alapvető
entitás. Fel kellene tételeznünk egy újabb entitást, amely alkotóeleme volna a szubsztrátumnak,
és ami hordozná vagy szupportálná a szubsztrátum tulajdonságait, és így tovább a végtelenségig.
Van még itt egy fontos dolog. Mivel az univerzálék többszörösen prezentálódni képes entitások,
és egy és ugyanazon univerzálé több, a tér különböző pontján levő fizikai tárgyban lehet
egészében és teljesen jelen, a szubsztrátumnak azon felül, hogy hordozza és összetartja az
univerzálékat, az a további szerepe, hogy biztosítsa a fizikai tárgyak partikularitását vagy
individualitását. A realista szubsztrátumelmélet híve azt állítja tehát, hogy a fizikai tárgyak
partikularitása származtatott jelenség, de az a valami, ami a fizikai tárgyakat partikulárissá teszi,
vagyis maga a szubsztrátum a maga részéről nem származtatottan partikuláris. A realista
szubsztrátumelmélet ontológiája szerint a világ alapvető elemei közé tartozik az univerzálék mint
többszörösen prezentálódni képes entitások mellett a szubsztrátum mint nyers, puszta
partikularitás.
Például abban a kijelentésben, hogy egy kocka kemény, kiterjedt és szögletes, a kocka szót úgy
tekintik, mint ami olyan szubjektumot vagy szubsztanciát jelöl, amely különbözik a róla
predikált és benne létező keménységtől, kiterjedéstől és alaktól. Ezt én nem tudom felfogni:
számomra a kocka semmiben nem különbözik azoktól a dolgoktól, amelyeket a móduszainak vagy
akcidenciáinak neveznek. És ha azt mondjuk, hogy a kocka kemény, kiterjedt és szögletes, akkor
nem arról van szó, hogy e minőségeket egy tőlük különböző és őket hordozó szubjektumnak
tulajdonítjuk, hanem csak arról, hogy kifejtjük a kocka szó jelentését. (1710/1985: 203, kiemelés
tőlem, T. J.)
Két dolog világos e passzusból. (1) Nem léteznek szubsztrátumok, nincsen semmi, ami a
tulajdonságokat hordozná. (2) Egy fizikai tárgy nem más, nem több, mint tulajdonságainak
együttese vagy nyalábja.
Szerintem két kérdés merül fel mindenkiben ama tézis hallatán, hogy egy fizikai tárgy nem más
mint tulajdonságainak együttese. Az egyik: mit jelent az, hogy a fizikai tárgyak tulajdonságait
nem hordozza semmi? A másik: amennyiben nincsenek szubsztrátumok, mi tartja össze a
tulajdonságok nyalábjait?
Ami a második kérdést illeti: a nyalábelmélet szerint létezik a tulajdonságokon kívül egy
speciális, másodrendű reláció, és ez a reláció kapcsolja össze a tulajdonságokat, határozza meg
azok együttjárását. (Ennek a relációnak több neve is van: „kollokáció", „koaktualitás",
„komprezencia".) Vagyis a nyalábelmélet szerint valójában egy fizikai tárgy nem pusztán
tulajdonságainak együttese, hanem tulajdonságai együttese PLUSZ komprezencia reláció.
Félreértés ne essék: az, hogy a nyalábelmélet híve azt állítja, hogy a tulajdonságai mellett a
fizikai tárgyak alkotóelemei között van egy reláció is, amely az illető fizikai tárgyak
tulajdonságainak együttjárását határozza meg, nem jelenti azt, hogy ezzel a nyalábelmélet híve
visszacsempészné a szubsztrátum fogalmát. A döntő különbség a szubsztrátumelmélet
szubsztrátum fogalma és a nyalábelmélet komprezencia reláció fogalma között az, hogy míg a
szubsztrátum alapvetően más természetű, mint a tulajdonságok, addig a komprezencia reláció
nem különbözik alapvetően a tulajdonságoktól. Ha ugyanis a tulajdonságokat univerzáléknak
tekintjük, akkor a komprezencia reláció is univerzálé. Ha pedig a tulajdonságokat trópusoknak
tekintjük, akkor a komprezencia reláció is trópus.
Nézzük most e négy elmélet vitáját, azokat a legfontosabb megfontolásokat, melyek ellenük és
mellettük felhozhatók. Ezt már csak azért is érdemes végiggondolni, mert ennek során a
különböző elméletek számos, eddig nem említett jellemvonása is felszínre kerül.
5.1. Egy megfontolás a realista és trópus nyalábelmélettel szemben
Hogyan védekezhet a nyalábelmélet híve? Mondhatja azt, hogy e két ellenvetés nem speciálisan
a nyalábelmélet ellen irányul. Vagyis: ha konklúzív a nyalábelmélettel szemben, akkor bizony
konklúzív a szubsztrátumelmélettel szemben is. E két ellenvetés ugyanis a nyalábelméletnek
kizárólag arra a gondolati elemére támaszkodik, mely szerint egy fizikai tárgy alkotóelemei
együttesével azonos. E tézist azonban a szubsztrátumelmélet is éppen úgy osztja, mint a
nyalábelmélet. Márpedig ha mindkét elmélet hívei osztják azt a tézist, hogy egy t fizikai tárgy
alkotóelemeinek együttesével azonos, akkor mindkét elmélet híveinek azt kell állítania, hogy t
valamely tulajdonságában (mint alkotóelemében) bekövetkezett változása új, t-től numerikusan
különböző fizikai tárgyat eredményez, illetve hogy t nem rendelkezhetne valamely más
tulajdonsággal (mint alkotóelemmel), mint amilyennel ténylegesen rendelkezik, ugyanis ebben
az esetben nem t volna.
Nem segít a szubsztrátumelméleten az, hogy e nézet szerint egy fizikai tárgy szubsztrátuma a
fizikai tárgy tulajdonságainak változása közepette is ugyanaz marad. Ez egyszerűen irreleváns.
Ha ugyanis azt állítjuk, hogy t fizikai tárgy nem más mint alkotóelemeinek összessége, vagyis t-t
az határozza meg, hogy pontosan mely alkotóelemekből áll, akkor teljesen mindegy, hogy van-e
t-nek olyan alkotóeleme, amely t megváltozását követően ugyanaz maradt. Ilyen változatlan
alkotóeleme t-nek nyilván akkor is van, ha t pusztán a tulajdonságai együttese, lévén a tárgyak
nem egyszerre az összes tulajdonságukban változnak meg. (Majd látni fogod a következő
fejezetben: a fizikai tárgyak tulajdonságaikban bekövetkezett változásának a problémája
független a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémájától, s ennyiben a nyalábelmélet
hívének védekezése jogos.)
E négy kijelentés mindegyike a labda egy-egy tulajdonságát nevezi meg. A kérdés, amire a
nyalábelméletnek válaszolnia kell: mi az a dolog, amivel e négy tulajdonság relációban áll?
Egyes filozófusok (például: Loux 1998: 102-6) szerint a nyalábelmélet nem képes plauzibilis
választ adni a kérdésre.
Tegyük fel, ezt válaszolja a nyalábelmélet híve: a tulajdonságok teljes nyalábja az a dolog,
amellyel e négy tulajdonsággal relációban áll.
Vajon elfogadható ez a megoldás? A nyalábelmélet ellenfele szerint nem az, ugyanis nem
lehetséges megragadni a tulajdonságok teljes nyalábját anélkül, hogy pontosan tudnánk, mely
tulajdonságok a nyaláb alkotóelemei. Ha azonban csak abban az esetben tudjuk megragadni a
tulajdonságok teljes nyalábját, hogy tudjuk, mely tulajdonságok e nyaláb alkotóelemei, akkor az
(1)-(4) kijelentések semmitmondóak. Alapvető intuíciónk szerint azonban nem azok.
Tegyük most fel, hogy a nyalábelmélet híve ekképp válaszol: a tulajdonságoknak nem a teljes
nyalábja áll relációban a neki tulajdonított tulajdonsággal. Amikor azt mondjuk, hogy „a labda
piros", akkor a „piros" mint tulajdonság, tulajdonságok egy kisebb nyalábjával áll relációban,
mondjuk azzal a tulajdonság-nyalábbal, hogy „kerek" és „20 centiméter átmérőjű".
Vajon elfogadható ez a megoldás? A nyalábelmélet ellenfele szerint nem az. Mégpedig azért
nem, mert azt ugyan magyarázza, hogy a (1)-(4) kijelentések informatívak, csakhogy azon az
áron magyarázza, hogy azt kell állítania: e négy kijelentés mindegyike más és más dologról szól.
A „labda piros" kijelentés a „kerek" és a „20 centiméter átmérőjű" tulajdonságok nem teljes
nyalábjáról szól, a „labda kerek" kijelentés a „piros" és a „gumiból van" tulajdonságok nem
teljes nyalábjáról szól, és így tovább. Ez azonban intuíciónk szerint teljesen implauzibilis.
(2) Egy partikuláris tárgy numerikus azonosságát alkotóelemeik azonossága határozza meg.
Következésképpen:
(3) Azok a partikuláris tárgyak, melyek különböznek egymástól, különböznek legalább egy
alkotóelemükben.
Azaz formálisan:
Ha a = b, akkor minden, ami igaz a-ra, annak igaznak kell lennie b-re is.)
Még egyszer a fogalmi kapcsolat: a nyalábelmélet híve szerint a tárgyak azonosak tulajdonságaik
együttesével. Ez azt jelenti, hogy a tárgyakat a tulajdonságaik együttese individuálja.
Következésképpen: nem lehetséges, hogy két vagy több numerikusan különböző partikuláris
tárgy valamennyi tulajdonságaiban megegyezzen; ha két numerikusan különböző partikuláris
tárgy valamennyi tulajdonságában megegyezik, akkor az valójában nem kettő, hanem egy
partikuláris tárgy.
Mit felelhet erre a nyalábelmélet híve? Nyilván azt, hogy nem elegendő, hogy puszta szemmel
nem tudunk megkülönböztetni két dolgot. Ebből még ugyanis nem következik, hogy minden
tulajdonságuk ugyanaz. Ha sokkal alaposabban (mondjuk: mikroszkóppal) vizsgálnánk meg két
tojást, egészen bizonyosan találnánk különbségeket közöttük. És a mikrotulajdonságok szintjén
egészen bizonyosan találnánk bármely két vízcsepp között is különbségeket.
Hogy efféle védekezésre ne legyen mód, érdemes egy koncentráltabb érvet (lásd Black 1952)
bevetni a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve ellen. Képzeljünk el egy világot, amely
mindössze két hatalmas vasgömböt tartalmaz, melyek 10 kilométerre vannak egymástól.
Mármost tegyük fel, hogy e két vasgömb pontosan ugyanolyan, pontosan ugyanakkora, pontosan
ugyanolyan a felszíne, pontosan ugyanaz a története, pontosan ugyanolyan kémiai szerkezetű stb.
stb. Egyszóval a két vasgömb valamennyi intrinzikus tulajdonságában megegyezik.
Annak ellenére, hogy különös feltételezés, hogy létezhet ilyen világ, ez az elképzelt lehetséges
világ semmilyen logikai vagy fogalmi ellentmondást nem tartalmaz, és - amennyire látom -
empirikus lehetetlenséget sem. Ebben a lehetséges világban azonban nem érvényes a
Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elve, ugyanis a két vasgömb valamennyi (intrinzikus)
tulajdonságában megegyezik, mégis numerikusan különböznek egymástól. Mindez azt mutatja,
hogy a partikuláris fizikai tárgyakat nem lehetséges pusztán tulajdonságaik alapján individuálni.
Más szavakkal: a fizikai tárgyak partikularitását nem lehetséges pusztán tulajdonságaikkal
magyarázni. Így a nyalábelmélet hamis.
Vedd észre: a Black-féle érv nem érinti a trópus nyalábelmélet megoldását. A trópus
nyalábelmélet híve szerint ugyanis a két vasgömb numerikusan különböző alkotóelemekből áll. A
két vasgömb numerikusan különböző trópusok nyalábja, annak ellenére, hogy a két vasgömböt
alkotó trópusok hasonlítanak egymásra.
A realista nyalábelmélet e védelme nem túl erős. A standard válasz a következő. A térre
kétféleképpen gondolhatunk. Az egyik szerint a tér abszolút; olyan, mint egy nagy tartály,
amelyben benne vannak a tárgyak, és amely függetlenül is létezik a benne levő tárgyaktól. Ez a
tér úgynevezett newtoni felfogása. A másik szerint a tér relatív; vagyis a tér kizárólag azért
létezik, mert léteznek tárgyak. A tér nem létezik függetlenül a tárgyaktól, a teret magát a tárgyak
egymáshoz való viszonyai alkotják. Ez a tér úgynevezett leibnizi felfogása.
Első pillantásra (bár, lehet, hogy sokadikra is) ez a válasz eléggé obskurusnak tűnik. Mi az, hogy
a dolog rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „azonos a-val"? Miféle tulajdonság ez? Nos, e
különös tulajdonságot ezségnek (thisness) vagy haecceitásnak nevezzük. Íme, az ezség egy
meghatározása:
Az ezség nem más, mint egy bizonyos egyeddel való azonosság tulajdonsága. Ez nem az a
tulajdonság, amellyel mindannyian rendelkezünk: hogy tudniillik azonosak vagyunk ezzel vagy
azzal az egyeddel; hanem az én saját magammal való azonosságom tulajdonsága, az olvasó az
olvasóval való azonosságának a tulajdonsága és így tovább. (Adams 1979/2004: 70)
Vagyis: az ezség nem más, mint egy meghatározott partikuláris tárggyal való azonosság
tulajdonsága. Eszerint: valamennyi t tárgy esetében igaz, hogy t rendelkezik azzal a
tulajdonsággal, hogy „azonos t-vel" („is identical with t").
Mármost ha a nyalábelmélet híve olyan ontológia mellett kötelezi el magát, mely szerint létezik
ezség, akkor ekképp érvelhet: a vasgömb rendelkezik olyan tulajdonsággal, amellyel b vasgömb
nem rendelkezik (tudniillik azzal, hogy „azonos a-val"), és fordítva, b vasgömb rendelkezik
olyan tulajdonsággal, amellyel a vasgömb nem rendelkezik (tudniillik azzal, hogy azonos b-
vel"). Következésképpen: a Megkülönböztethetetlenek Azonosságának Elvét nem cáfolja a
Black-féle gondolatkísérlet, így a realista nyalábelmélet igenis tartható.
Vajon jogosan hivatkozik a nyalábelmélet híve az ezségre? Sok érvet lehetne felhozni amellett,
hogy nem, most csak a két legkézenfekvőbbet említem. Először is, be kell vallani: az ezség
tulajdonsága meglehetősen misztikus dolog, és nagyon vitatott, hogy tényleg létezik-e ilyen
tulajdonság. (E sorok szerzője például erősen kételkedik benne.) Másodszor - és ez a fontosabb -
még ha fel tesszük is, hogy a partikuláris tárgyak rendelkeznek az ezség tulajdonságával, az
ezségre való hivatkozás nem menti meg a nyalábelméletet. Mégpedig azért nem, mert az ezségre
való hivatkozással a puszta partikularitás fogalma csempésződik vissza, vagyis éppen az, amitől
a nyalábelmélet szabadulni kívánt.
A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Mit állít pontosan a szubsztrátumelmélet híve a
szubsztrátumról? Nem azt állítja, hogy a szubsztrátum nem rendelkezik tulajdonságokkal
(nyilván rendelkezik, hisz „hordozza" őket), hanem azt, hogy a szubsztrátumnak magának
nincsenek tulajdonságai. Azon pedig, hogy a szubsztrátumnak magának nincsenek tulajdonságai,
a szubsztrátumelmélet híve azt érti: maga a szubsztrátum egyetlen olyan tulajdonsággal sem
rendelkezik, amely érintené az azonosságát vagy létezését. A szubsztrátum létezése nem függ
ama tulajdonságok létezésétől, melyekkel történetesen rendelkezik. Másképp kifejezve: a
szubsztrátumnak abban az értelemben nincsenek tulajdonságai, hogy teljesen kontingens
számára, hogy éppen milyen tulajdonságokkal rendelkezik. Megint csak másképpen: a
szubsztrátumnak magának tehát abban az értelemben nincsenek tulajdonságai, hogy a
szubsztrátumnak nincsen természete vagy lényege.
Továbbá: a legtöbb filozófus szerint léteznek olyan lényegi tulajdonságok, amelyekkel minden
egyes létező dolognak rendelkeznie kell. Vajon a szubsztrátum nem rendelkezik azzal a triviális
lényegi tulajdonsággal, hogy „azonos önmagával"? Vagy azzal, hogy „piros vagy nem piros"?
Vagy azzal, hogy „ha piros, akkor színes"? Vagy azzal, hogy „létezett vagy nem létezett
tegnapelőtt"? Mivel - hangzik tehát a szubsztrátumelmélet ellenfeleinek érve - e triviális lényegi
tulajdonságokkal minden egyes létezőnek rendelkeznie kell, ezért a szubsztrátumnak is
(amennyiben létezik) rendelkeznie kell velük. Ha azonban rendelkezik ezekkel a lényegi
tulajdonságokkal, akkor igenis van lényege vagy természete, következésképpen a
szubsztrátumelmélet inkonzisztens.
Vajon konklúzív ez az ellenvetés? A szubsztrátumelmélet híve csak kétféleképpen válaszolhat
erre az ellenvetésre. Egyrészt, mondhatja azt, hogy az olyan mondvacsinált predikátumok, mint
„színes, ha piros", vagy „nem rendelkezik lényegi tulajdonságokkal", vagy „felelős a fizikai
tárgyak partikularitásáért" stb. valójában nem neveznek meg tulajdonságokat. E válasz azonban
teljesen ad hoc. Vajon miért ne volna tulajdonsága valaminek az, hogy „felelős a fizikai tárgyak
partikularitásáért"? És amennyiben tulajdonsága, miért nem tartozik a lényegéhez? Másrészt azt
is mondhatja a szubsztrátumelmélet híve, hogy a szubsztrátumok mégiscsak rendelkeznek
lényeggel. Ez a válasz azonban - ahogyan már a 3.2. részben utaltam rá - szintén elfogadhatatlan.
Ha ugyanis a szubsztrátumnak, ami definíció szerint nem más, mint a tulajdonságok
tulajdonképpeni hordozója, van lényege, akkor posztulálnunk kell egy további entitást, ami e
szubsztrátum alkotóeleme, és ami hordozza a szubsztrátum lényegi tulajdonságait, és így tovább
a végtelenségig.
Nem jelenti azt. A realizmussal rokonszenvező filozófusok (Loux 1978, 1998b, Wiggins 1980,
2001, van Inwagen 1990, Hoffman and Rosenkrantz 1994 és mások) szerint a realizmusnak
igenis van plauzibilis elmélete a fizikai tárgyakról, és ennek kulcsa Arisztotelész szubsztanciáról
szóló műveiben, különösen a Kategóriák című művében kifejtett felfogásában van. Az elmélet
neve ezért „szubsztanciaelmélet".
E részben a fizikai tárgyak szubsztanciaelméletét mutatom be, arra a közös magra koncentrálva,
amely valamennyi kortárs arisztoteliánus elmélet lényegét alkotja. Jó lesz vigyázni: a
szubsztanciaelmélet sokkal szofisztikáltabb, mint az eddig bemutatott elméletek.
Mik is ezek a természetes fajták? Ahogy a „Tulajdonságok" című fejezet 2.3.5. részében már
említettem: a fajták (kinds) vagy természetes fajták (natural kinds) azok az univerzálék, melyek a
valóságot annak természetes határainál szabdalják fel. Ugyancsak említettem ebben a részben,
hogy - ellentétben az olyan univerzálékkal, mint a „piros" és a „kerek", melyeket a fizikai
tárgyak abban az értelemben instanciálnak, hogy rendelkeznek (possess) velük - a fizikai tárgyak
a természetes fajtákat abban az értelemben instanciálják, hogy tartoznak (belong) hozzájuk.
(Sajnos nincsen kialakult egyezményes terminológia: nincs egyetlen olyan szakkifejezés, mellyel
valamennyi nem természetes fajta univerzáléra referálhatnék. Ezért használom a nem
természetes fajta-univerzálék jelölésére azt a fárasztó körülírást, hogy „olyan univerzálék, mint a
»piros« és a »kerek«".)
[...] az összes állítmány közül csupán [a fajták] világítják meg az elsődleges szubsztanciát. Ha
ugyanis - mikor egy bizonyos emberről van szó - valaki meg akarja mondani, hogy mi az,
valójában akkor határozza meg, ha faját vagy nemét mondja meg, s akkor teszi ezt megfelelően,
ha azt mondja róla, hogy ember, vagy ha azt, hogy élőlény. Ha viszont valaki a többi kategória
valamelyikével határozza meg - például, hogy fehér, vagy hogy fut, vagy akármi ilyesmivel -,
akkor hibásan adta meg a meghatározást. (2b)
Mivel a szubsztanciaelmélet szerint két különböző típusú univerzálé létezik, természetes fajta-
univerzálék és nem természetes fajta-univerzálék, a második tézis két dolgot is mond. Egyrészt
azt, hogy a természetes fajta, melyet t partikuláris tárgy instanciál, nem alkotóeleme t-nek.
Szókratésznek nem alkotóeleme az emberség; Szókratész abban az értelemben instanciálja az
„emberség" természetes fajtát, hogy ahhoz tartozik. Másrészt azt mondja, hogy t partikuláris
tárgynak ama nem természetes fajta-univerzálék sem alkotóelemei, melyeket t történetesen
instanciál. Egy paradicsomnak nem alkotóeleme a „pirosság", a „kerekség" stb.
Ez utóbbi magyarázatra szorul. Azon, hogy a fizikai tárgyaknak a nem természetes fajta-
univerzálék nem alkotóelemei, a szubsztanciaelmélet híve azt érti, hogy a fizikai tárgyak, melyek
bizonyos nem természetes fajta-univerzálékat instanciálnak, már eleve meghatározottak azáltal,
hogy egy bizonyos természetes fajtához tartoznak. És világos: ha egy t fizikai tárgy, ami
instanciálja u1, u2, u3 nem természetes fajta-univerzálékat, már eleve meghatározott az által, hogy
egy bizonyos természetes fajtához tartozik, akkor u1, u2, u3 nem természetes fajta-univerzálék
nem lehetnek t alkotóelemei.
A szubsztanciaelmélet híve úgy gondolja ugyanis: annak az előfeltétele, hogy valami nem
természetes fajta-univerzálékat instanciáljon, az, hogy az illető dolog előzetesen meg legyen
határozva. Vegyünk egy paradicsomot. Mi instanciálja a pirosságot és a kerekséget? Nem más,
mint maga a paradicsom. Mi maga a paradicsom? Nem más, mint a paradicsom természetes fajta
egy instanciája. A paradicsomnak tehát nem alkotóeleme a pirosság és a kerekség, ugyanis a
paradicsom megléte az előfeltétele annak, hogy instanciálja a pirosságot és kerekséget.
Mit jelent mindez? Azt, hogy a szubsztanciaelmélet ontológiája szerint a világban nem
univerzálék (illetve szubsztrátumok) léteznek alapvetően, hanem a különböző fajtákhoz tartozó
tárgyak. Olyanok, mint az egyes emberek, kutyák, macskák, tölgyfák, paradicsomok stb., és ezek
az irreducibilis létezők instanciálják az univerzálékat.
Felmerülhet persze a kérdés: vajon miért nem lehet redukálni a természetes fajtákat nem
természetes fajta-univerzálék egy meghatározott együttesére? Miért nem mondható például az,
hogy a „paradicsom" mint természetes fajta n darab nem természetes fajta-univerzálé
együttesével azonos? A szubsztanciaelmélet szerint azért nem, mert az ontológiai prioritás a
fajtákon és nem a fajtákra jellemző egyéb tulajdonságokon van. Azt ugyanis, hogy t milyen
egyéb univerzálékat instanciálhat, az határozza meg, hogy t milyen természetes fajtát instanciál.
Ha egy dolog instanciálja a „paradicsom" természetes fajtát, vagyis ha a kérdéses dolog
paradicsom, akkor instanciálhatja a pirosságot, de nem instanciálhatja a kékséget.
Természetesen még tovább lehet kérdezni: vajon miért a fajtákon, és miért nem a nem
természetes fajta-tulajdonságokon van az ontológiai prioritás? Miért ne lehetne például azt
mondani, hogy az „emberség" természetes fajta esetében az ontológiai prioritás az ember
genetikai tulajdonságain mint nem természetes fajta-tulajdonságain van? Márpedig ha ezen van,
akkor milyen alapon beszélünk egyáltalán a fajták irreducibilis, ontológiailag alapvető
jellegéről? Amennyire látom, a szubsztanciaelmélet hívei e kérdésre nem rendelkeznek
meggyőző válasszal. Mondják például azt, hogy a természetes fajta-univerzálék tulajdonképpen
nem mások, mint a létezés meghatározott módjai, és mint létezési módok irreducibilisek (Loux
1998a: 120-1). Így amikor valaki instanciálja az emberség természetes fajtát, akkor ezzel a
létezés egy irreducibilis módját valósítja meg; az embernek levést. Nos, ezt valóban lehet
mondani, nagyon szépen is hangzik, de nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy
mindenkit kielégít.
Mit is állít a nyalábelmélet? Azt, hogy egy partikuláris fizikai tárgyat egyesegyedül az határoz
meg, hogy milyen tulajdonságai vannak. Ez azt jelenti, hogy ha t partikuláris tárgy F1, F2, F3, F4,
F5 tulajdonságokkal rendelkezik, akkor t létezése mind F1, mind F2, mind F3, mind F4, mind F5
tulajdonság létezését involválja, másképp kifejezve: t-nek mind F1, mind F2, mind F3, mind F4,
mind F5 lényegi vagy szükségszerű tulajdonsága. E tulajdonságok közül ha akár egy is hiányzik,
vagy ha e tulajdonságok mellé akár csak egy további F6 tulajdonság is járul, akkor t maga nem
létezik. Egyszóval: a nyalábelmélet ultraesszencialista; t valamennyi tulajdonsága lényegi
alkotóeleme t-nek.
Ehhez képest a szubsztanciaelmélet híve tagadja, hogy minden egyes univerzálé, melyet t fizikai
tárgy instanciál egyformán lényegi tulajdonsága t-nek. A szubsztanciaelmélet is esszencialista
ugyan, de e szerint t fizikai tárgynak csak egyetlen lényegi tulajdonsága van; t egyetlen
univerzálét instanciál szükségszerűen, jelesül a természetes fajta-univerzálét. A t által instanciált
nem természetes fajta-tulajdonságok t-nek nem lényegi tulajdonságai. A természetes fajta-
univerzálé azért esszenciális, mert - mint láttuk - ennek instanciálása határozza meg, hogy mi t, a
nem természetes fajta-univerzálék pedig azért nem esszenciálisak, mert ezek nem egyebek, mint
(a természetes fajta instanciálása folytán) már meghatározott t tárgy puszta modifikációi.
Ehhez képest a szubsztanciaelmélet híve szerint (1) t partikuláris fizikai tárgy tulajdonságainak a
szubjektuma vagy hordozója nem más, mint maga t, a partikuláris fizikai tárgy,
következésképpen t tulajdonságainak szubjektuma nem lehet t alkotórésze. Továbbá (2) t
partikuláris fizikai tárgy tulajdonságainak a szubjektuma vagy hordozója rendelkezik
esszenciális tulajdonsággal, nevezetesen a fajtához tartozással, melyet instanciál.
6.2.3. Összefoglalás
Összefoglalva: úgy tűnik, a szubsztanciaelmélet két értelemben is a józan közép álláspontja a
szélsőséges nyaláb- és szubsztrátumelmélet között. Egyrészt azért, mert ellentétben az
ultraesszencialista nyalábelmélettel és az antiesszencialista szubsztrátumelmélettel, azt állítja: a
fizikai tárgyaknak van lényegük, de nem minden tulajdonságuk lényeges. Szókratésznek lényege,
hogy ember, de nem lényegi tulajdonsága, hogy bátor. Másrészt, ellentétben azzal a nézettel,
hogy a fizikai tárgyak tulajdonságainak egyáltalán nincsen szubjektuma, és azzal a nézettel, hogy
a fizikai tárgyak tulajdonságainak a szubjektuma egyúttal a fizikai tárgyak alkotóeleme, azt
állítja, hogy maguk a partikuláris tárgyak a szubjektumai vagy hordozói a tulajdonságaiknak.
Maga a paradicsom piros, maga a kökény kék. Úgy gondolom, e józan középutasság a
szubsztanciaelmélet egyik legfőbb vonzereje.
E sikertelenségnek két összetevője van. Az egyik az, hogy e két elmélet szerint a tulajdonságok
univerzálék, vagyis egy időben több különböző fizikai tárgyban prezentálódni képes entitások, a
másik az, hogy a két elmélet szerint az univerzálék a fizikai tárgyak alkotóelemei. Magyarán: a
sikertelenségük oka az, hogy mindkét elmélet szerint a fizikai tárgyak olyan alkotóelemekből
állnak, melyek megléte e tárgyakban nem képes numerikus különbözőséget eredményezni. Ha t1
és t2 numerikusan különböző fizikai tárgy n tulajdonságában azonos, akkor ez mindkét elmélet
szerint azt jelenti, hogy t1 és t2 rendelkezik n darab numerikusan azonos, közös alkotóelemmel.
Mitől lesznek akkor különbözők?
A nyalábelmélet híve ekképp okoskodik: mivel a fizikai tárgyak által instanciált univerzálék mint
a fizikai tárgyak alkotóelemei önmagukban nem képesek numerikus különbözőséget
eredményezni, a fizikai tárgyak partikularitásához nagyon nagy számú univerzáléra mint
alkotóelemre van szükség. Olyan nagy számú alkotóelemre, hogy ne fordulhasson elő, hogy két
numerikusan különböző fizikai tárgy pontosan ugyanazokból az univerzálékból mint
alkotóelemekből álljon.
Hogyan okoskodik a szubsztrátumelmélet híve? Így: mivel a fizikai tárgyak által instanciált
univerzálék mint a fizikai tárgyak alkotóelemei nem képesek numerikus különbözőséget
eredményezni, bármennyi legyen is belőlük, ezért fel kell tételeznünk egy további entitást, ami
erre képes. E további entitás értelemszerűen nem lehet univerzálé, hisz éppen arról van szó, hogy
az univerzálék nem képesek numerikus különbözőséget eredményezni, következésképpen e
további entitás csakis az univerzáléktól alapvetően különböző nyers individualitás vagy
partikularitás, azaz a szubsztrátum lehet.
Az 5.3. és az 5.4. részben láttuk mindkét stratégia nehézségeit. A nyalábelmélet híve minden
bizonnyal téved abban, hogy amennyiben nagy számú univerzálét instanciál egy fizikai tárgy,
akkor ez képes individuálni a kérdéses fizikai tárgyat. A szubsztrátumelmélet híve ezzel szemben
olyan fogalommal operál (puszta szubsztrátum), amely minden bizonnyal inkonzisztens, lévén
nincsenek lényegi tulajdonságai.
6.3.2. Mi a megoldás?
A másik nehézség még súlyosabb. Egyszerűen arról van szó, hogy nagyon sok fizikai tárgy nem
tartozik természetes fajtákba. Nem tartoznak természetes fajtákba sem a mesterséges tárgyak
(autók, repülőgépek, számítógépek stb.), sem a fizikai tárgyak puszta aggregátumai (tavak,
könyvtárak, dombok stb.). Mi a helyzet ezekkel? Még ha el fogadjuk is azt, hogy a
szubsztanciaelmélet plauzibilis az élőlényekre és a kémiai elemekre, vagyis azokra a fizikai
tárgyakra, amelyek természetes fajtákhoz tartoznak, az elmélet akkor is kiegészítésre szorul.
Mármost két lehetőség van. Az egyik: kombinálni a szubsztanciaelméletet vagy a nyaláb-, vagy a
szubsztrátumelmélettel, felvállalva e két elmélet minden nehézségét, illetve azt, hogy ezzel egy
csúnya hibrid elmélettel rendelkezünk a fizikai tárgyakról. A másik: egyszerűen tagadni, hogy
léteznek olyan entitások, melyek nem instanciálnak fajta-univerzálékat. E radikális utat választja
például Peter van Inwagen (1990), aki szerint a világban Istenen kívül kizárólag élőlények és
elemi részek léteznek, lévén csak ezek instanciálnak fajta-univerzálékat. Ezeken kívül semmi
más nem létezik. Ezt a megoldást azonban a legtöbben nagyon nehezen fogadjuk el.
Egy lehetséges taxonómia szerint (lásd Crane and Farkas 2004: 222-3) a tulajdonságok és a
fizikai tárgyak metafizikai elméleteit két kérdés mentén érdemes csoportosítani. Az egyik a
tulajdonságok problémájával, a másik a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének problémájával
kapcsolatos:
(i) Numerikus azonosság-e a fizikai tárgyak típusazonossága?
(ii) Redukálhatók-e a fizikai tárgyak alapvetőbb entitásokra?
- Allaire, Edwin B. (1963/1998) 'Bare Particulars', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald
(eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 248-
54.
- Allaire, Edwin B. (1965/1998) 'Another Look at Bare Particulars', in Stephen Laurence and
Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 259-63.
- Black, Max (1952) 'The Identity of Indiscernibles', Mind 61, pp. 153-64.
- Casullo, Albert (1984) 'The Contingent Identity of Pariculars and Universals', Mind, pp. 527-
41.
- Casullo, Albert (1988) 'A Fourth Version of the Bundle Theory', Philosophical Studies, pp.
125-39.
- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Universals and Particulars. Introduction', in Tim Crane
and Katalin Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University
Press, pp. 217-26.
- Hochberg, H. (1964) 'Things and Qualities', in W. Capitan and D. Merrill (eds.) Metaphysics
and Explanation, Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, pp. 123-60.
- Hoffman, Joshua and Rosenkrantz, Gary S. (1994) Substance among Other Categories,
Cambridge: Cambridge University Press.
- Martin C. B. (1980) 'Substance Substantiated', Australasian Journal of Philosphy 58, pp. 3-10.
- Simons, Peter (1994/1998) 'Particulars in Particular Clothing: Three Trope Theories of
Substance', in Stephen Laurence and Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the
Foundations of Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 364-84.
- Van Cleve, James (1985/1998) 'Three Version of the Bundle Theory', in Stephen Laurence and
Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 264-74.
- van Inwagen, Peter (1990) Material Beings, Ithaca, NY: Cornell University Press.
- Williams, Donald. C. (1953/2004) 'The Elements of Being', in Tim Crane and Katalin Farkas
(eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 262-72.
- Wiggins, David (2001) Sameness and Substance Renewed, Cambridge: Cambridge University
Press.
- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Being. Introduction', in Tim Crane and Katalin Farkas
(eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 137-48.
- Elder, C. (2004) Real Natures and Familiar Objects, Cambridge, Mass.: MIT Press.
- Huoranszki Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 217-24.
- Loux, Michael (1970) Universals and Particulars, New York: Doubleday and Company, Inc.
- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysics. Substance, Identity, and Time,
Oxford: Oxford University Press, pp. 136-209.
- Lowe, Jonathan E. (2003) 'Individuation', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.)
The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 75-95.
- Macdonald, Cynthia (2005) Varieties of Things: Foundations of Contemporary Metaphysics,
London: Blackwell, pp. 79-134.
- Simons, Peter (1995) 'Substance', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to
Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 480-4.
- Újvári, Márta (2003) 'A szubsztanciák trópuselmélete', Magyar Filozófiai Szemle 3, pp. 305-39.
1. A PROBLÉMA
Az előző fejezetben a fizikai tárgyak ontológiai szerkezetének négy meghatározó elméletét
mutattam be: a nominalizmust, a szubsztrátumelméletet, a nyalábelméletet és a
szubsztanciaelméletet. E fejezetben is a fizikai tárgyakról lesz szó, de más szempontból. A
kérdés most: hogyan értelmezendő a fizikai tárgyak időben való létezése?
E kérdés fontossága azonnal világossá válik, mihelyst bizonyos, a fizikai tárgyakkal kapcsolatos
alapvető meggyőződéseinkre gondolunk. A következőkre: (1) a fizikai tárgyaknak meghatározott
időbeli határaik vannak: meghatározott időben jönnek létre és meghatározott időben pusztulnak
el. (2) A fizikai tárgyak létezésük minden időpillanatában teljesen és egészükben jelen vannak:
egy bizonyos fizikai tárgy ma numerikusan ugyanaz a dolog, mint holnap és mint létezése
bármely pillantában. (3) A fizikai tárgyak képesek változni, vagyis létezésük során különböző
időpontokban rendelkezhetnek egymással inkonzisztens tulajdonságokkal.
Legyen a példa egy darab drót. (1) A drót már több éve létezik, és feltételezhetően még több évig
létezni is fog. (2) A drót létezésének minden időpillanatában teljes egészében jelen van: a drót
tegnap és a drót ma numerikusan ugyanaz a dolog. (3) A drót megváltozhat (például:
meghajlíthatom), azaz rendelkezhet egy bizonyos időpontban az egyenesség és egy másik
időpontban a görbeség tulajdonságával.
Azt, hogy a fizikai tárgyak nem csak egy, hanem több időpontban is léteznek, a fizikai tárgyak
időbeli perzisztálásának nevezzük. Ebben a fejezetben a fizikai tárgyak időbeli perzisztálásának
elméleteit mutatom be. Míg tehát a fizikai tárgyak korábbi elemzése a fizikai tárgyak statikus
vizsgálatára korlátozódott, melynek során elvonatkoztattam attól, hogy a fizikai tárgyak időben
léteznek és változnak, ebben a fejezetben a fizikai tárgyak dinamikus vagy diakronikus
vizsgálata lesz a fókuszban, vagyis a tárgyak időbeli létezésének problémájára koncentrálok,
különös tekintettel a változás jelenségére.
2. ENDURANTIZMUS ÉS PERDURANTIZMUS
A fizikai tárgyak időben való perzisztálásának két nagy elmélete van. Az egyik az
endurantizmus, a másik a perdurantizmus. (A két elnevezés David Lewis-tól (1986: 202)
származik.) Az endurantisták (Chisholm 1976: app. A, Haslanger 1989a, 1989b, Lowe 1987,
1988, 2002: 49-58, Hinchliff 1996, Johnston 1987, Mellor 1998, Rea 1998, Inwagen 1990a,
Zimmermann 1998) szerint (összhangban a fizikai tárgyakkal kapcsolatos józan ész
meggyőződésünkkel) a fizikai tárgyak létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen
vannak. Például az asztalomon levő drót tegnap és ma egy és ugyanazon partikuláré; ama két
kifejezésnek, hogy „a drót tegnap" és „a drót ma" ugyanaz a referenciája. Az endurantista tehát a
drót időben való perzisztálását - mivel úgy véli, hogy a fizikai tárgyak létezésük minden
pillanatában teljes egészükben jelen vannak - a drót numerikus azonosságaként értelmezi.
A perdurantisták (Quine 1960, sect. 36, 1963, 1976, 1981, Lewis 1976, 1986: 202-5, 1988, 2002,
Armstrong 1980, Heller 1990, 1992, 1993, Sider 1996, 2000, 2001) tagadják, amit az
endurantista a józan ésszel összhangban állít. Tagadják tehát, hogy a fizikai tárgyak létezésük
minden időpillanatában teljes egészükben jelen vannak. Mit állítanak e helyett? Azt, hogy a
fizikai tárgyaknak minden időpontban csak egy meghatározott részük van jelen, és nem az
egészük. Vagyis: az a kifejezés, hogy „a drót tegnap" és az a kifejezés, hogy „a drót ma" nem egy
és ugyanazon dologra referál, hanem a drótnak mint konkrét partikulárénak egymástól
numerikusan különböző részeire. A „drót ma" és a „drót tegnap" csak egy-egy része tehát az
időben perzisztáló drótnak. Milyen részei? Nyilván nem a térbeli részei, lévén a drót térbeli
részei ugyanazok tegnap és ma, hanem az időbeli (temporális) részei. A perdurantista alapállítása
tehát az, hogy egy fizikai tárgy időben való perzisztenciája nem más, mint a fizikai tárgy
numerikusan különböző temporális részeinek egymás után való prezentálódása, és egy fizikai
tárgy nem más, mint a fizikai tárgy numerikusan különböző temporális részeinek vagy
temporális szeleteinek mereológiai összege vagy aggregátuma. (Mereológiának a rész és egész
elméleteit nevezzük!) Az a valami, ami teljesen és egészében prezentálódik egy adott időben,
nem az egész fizikai tárgy (ahhoz az túl nagy), hanem annak mindig csak egy temporális szelete.
Következésképpen a perdurantista vitatja, hogy a fizikai tárgyak időbeli perzisztenciája
numerikus azonosságként értelmezendő.
Felmerülhet a kérdés: a fizikai tárgyak időben való perzisztálásának vajon csak ez a két elmélete
lehetséges? Nem. Az endurantizmustól és a perdurantizmustól újabban meg szokás különböztetni
az úgynevezett exdurantizmust. Az exdurantizmus különös hibrid elmélete az endurantizmusnak
és a perdurantizmusnak, mellyel e helyütt nem foglalkozom. (Az exdurantizmusról lásd: Sider
1996, 2000, Hawley 2001: ch. 2, Haslanger 2003.)
(1) Vegyük azt a mondatot, hogy „Tamás tizenöt évesen ígéretes gyerek volt". A perdurantista
szerint ezt a mondatot nem úgy kell értelmezni, hogy abban Tamásra magára referálunk, és
amelyben a „tizenöt évesen" kifejezés pusztán módosítja a mondat tartalmát, jelesül hogy Tamás
ígéretes gyerek volt. Hanem úgy, hogy a „Tamás tizenöt évesen" kifejezés egy önállóan létező
entitásra (Tamás egy meghatározott temporális részére) referál, amely akkor prezentálódott,
amikor Tamás tizenöt éves volt. Valójában ennek a temporális résznek a tulajdonsága az
ígéretesség, és nem Tamásé mint téridőbeli nyúlványé. Tekintsük tehát úgy a temporális
részeket, mint amelyekre a mondatokban az időhatározók referálnak!
(2) A fizikai tárgyaknak abban az értelemben vannak temporális részeik, amilyen értelemben az
eseményeknek vannak. Vegyünk egy színházi előadást. Egy színházi előadásnak az első
felvonása korábbi temporális része, mint a második. Ez utóbbi a színházi előadás későbbi
temporális része. Maga a színházi előadás egyetlen felvonásban sincsen teljes egészében jelen;
az első felvonásban az előadás „első felvonás" temporális része van csak jelen teljes egészében,
és így tovább. Gondoljunk a fizikai tárgyakra úgy, mint a hosszabb eseményekre, és a fizikai
tárgyak temporális részeire úgy, mint az események részeire!
(3) A fizikai tárgyaknak abban az értelemben vannak temporális részei, amilyen értelemben egy
útnak vannak részei. Egy út ugyanis olyan valami, aminek egy helyen (mondjuk egy városban)
csak egy része van teljes egészében jelen, de az egész út maga nincs. Más szavakkal: egyetlen
helyen (városban) sem prezentálódik teljes egészében az út. Ennek analógiájára értsük úgy a
perdurantista tanítását, mint amely szerint a fizikai tárgyak nem teljes egészükben
prezentálódnak létezésük minden pillanatában, hanem mindig csak egy temporális részük (ahogy
az útnak csak egy szakasza) prezentálódik teljes egészében!
A probléma elég nyilvánvaló. A perdurantista állítása az, hogy a fizikai tárgyak, például az
asztalomon levő drót nem teljes egészében van jelen, hanem mindig csak egy temporális része
van jelen teljes egészében (lásd a „drót tegnap" és a „drót ma"). Igen ám, de e két temporális
résznek is vannak temporális részei; a drót ama temporális részének, hogy a „drót tegnap"
temporális része a „drót tegnap reggel", a „drót tegnap délben", a „drót tegnap este".
Következésképpen a perdurantista nem állíthatja azt, hogy a „drót tegnap" teljes egészében van
jelen, hanem csak azt, hogy a „drót tegnap reggel", a „drót tegnap délben", a „drót tegnap este"
van jelen teljes egészében. És természetesen nem kell itt megállni. Azt is mondhatjuk: teljes
egészében a „drót tegnap reggel" sincsen jelen, ennek is csak a további temporális részei vannak
jelen teljes egészükben, és így tovább, és így tovább.
De meddig? Vajon léteznek legkisebb temporális részek? Vannak netán temporális atomok? Ha
vannak, akkor ezeknek immár nincsen temporális kiterjedésük, hanem pillanatnyi entitások? Ha
azonban pillanatnyi entitások, akkor pusztán háromdimenziós entitások?
Nincs ebben valami alapvetően implauzibilis? Nincs. Ahhoz, hogy belássuk, hogy nincs, csak az
kell, hogy komolyan vegyük a temporális és térbeli részek közti hasonlóságokat. Ahogyan a drót
középső két centimétere mint a drót térbeli része rendelkezik további térbeli részekkel, éppen
úgy rendelkezik a „drót tegnap reggel" mint a drót temporális része további temporális részekkel.
És egyáltalán: ahogyan a drót egyre kisebb térbeli részekre bontható, éppen úgy bontható egyre
kisebb temporális részekre is. Vagyis ha nem látunk semmi implauzibiliset abban, hogy a drótot
mint térbeli entitást egyre kisebb térbeli részekre bontsuk, akkor abban sem kell semmi
implauzibiliset látnunk, hogy a drótót mint téridőbeli entitást egyre kisebb temporális részekre
bontsuk.
Sőt, abban az állításban sincsen semmi implauzibilis, hogy a temporális atomok mint pillanatnyi
entitások csak háromdimenziós entitások. Mégpedig azért nincs, mert a háromdimenziósnak
értett fizikai tárgyaknak is léteznek kétdimenziós szeletei. Például egy kockának az egyik lapja.
2.2.4. Átfedhetik-e egymást a temporális részek?
A perdurantisák szerint a temporális részek átfedhetik (overlap) egymást. Mit jelent az, hogy két
temporális rész átfedi egymást? Azt, hogy van közös temporális részük. Vegyük a következő
három temporális részt: a = „a drót tegnap", b = „a drót ma", és c = „a drót tegnap déltől ma
délig". Világos: a ≠ c, és b ≠ c, de mind a-nak és c-nek, mind b-nek és c-nek vannak közös
temporális részeik.
A következőről van szó. Az asztalomon levő drót (mint számunkra ismerős fizikai tárgy) „drót
ma" temporális része nemcsak a drót része lehet, hanem számos más fizikai tárgy része is. A
perdurantista mondhatja azt, hogy létezik egy fizikai tárgy (nevezzük X-nek!), melynek a
következő temporális részei vannak: „drót ma", „Kaszparov születésének pillanata", „a legutóbbi
napfogyatkozás időpontja", „a Parlament 1999. január 3-án" stb. stb. A perdurantista szerint X
éppen olyan reális entitás, mint az asztalomon levő drót, és a „drót ma" éppen úgy része X-nek,
mint az asztalomon levő drótnak.
Miért gondolja a perdurantista, hogy X éppen olyan reális mint a drót? Azért, mert ha (1) minden
egyes temporális rész éppen olyan önállóan létező, konkrét entitás, mint az a fizikai tárgy,
amelynek a része, és (2) minden egyes számunkra ismerős fizikai tárgy temporális részek
„puszta" aggregátuma, akkor a temporális részek bármilyen kombinációja éppen olyan
metafizikai státusú entitást eredményez, mint a számunkra ismerős fizikai tárgyak.
(1) Ellentétben az olyan szétszórt (scattered) tárgyak, mint X temporális részeivel, a számunkra
megszokott fizikai tárgyak temporális részei között téridőbeli közelségi reláció áll fenn. Azaz:
egy számunkra ismerős t fizikai tárgy minden a temporális része esetében van t- nek egy másik b
temporális része olyan módon, hogy a szomszédja b-nek, és hacsak b nem az első vagy az utolsó
temporális része t-nek, van egy harmadik c temporális része úgy, hogy c nem temporális része a-
nak és b-nek, és b szomszédja c-nek. (Lásd erről: Loux 1998: 214-5.) Nehezen érthető
meghatározás ez, a lényeg azonban a következő: a mindannyiunk számára ismerős fizikai
tárgyak esetében azok temporális részei között téridőbeli kapcsoltság (connectedness) áll fenn,
vagyis a mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgyak kontinuus téridőbeli nyúlványok.
(3) Ellentétben a szétszórt tárgyak temporális részeivel, melyek temporális részei között nem áll
fenn oksági viszony, a számunkra ismerős fizikai tárgyak temporális részei okságilag felelősek a
rájuk következő temporális rész létezéséért és karakteréért.
2.3.1. Mi a prezentizmus?
A prezentizmus arról szóló elmélet, hogy mi létezik. A prezentisták (Prior 1967, 1968, Chisholm
1990, Merricks 1995, 1999, Bigelow 1996, Hinchliff 1996, Zimmerman 1996, 1998) szerint:
kizárólag a jelen létezik, következésképpen csak azok a dolgok léteznek, melyek a jelenben (épp
most!) léteznek. A múlt és a jövő nem létezik, következésképpen nem léteznek azok a dolgok,
melyek a múltban léteztek, illetve melyek majd csak a jövőben fognak létezni. Nem léteznek
tehát múltbeli és jövőbeli tárgyak. Természetesen a múltbeli tárgyak léteztek, amikor a múltban
jelen voltak, és a jövőbeli tárgyak létezni fognak, amikor a jövőben majd jelen lesznek, mivel
azonban kizárólag a jelen és ebből következően a jelenben létező tárgyak léteznek, a múltbeli és
jövőbeli tárgyak nem léteznek.
A prezentista szerint tehát az egyetlen reális idő a jelen. Ennélfogva a „most" és „jelen"
kifejezéseknek kitüntetett szerepe van. E két kifejezés elengedhetetlenül szükséges ugyanis
ahhoz, hogy választ adjunk arra a kérdésre, hogy mi létezik. Létezni ugyanis csak az létezik, ami
most, azaz a jelenben létezik. (A prezentizmusról kiváló áttekintést ad: Crisp 2003.)
2.3.2. Mi az eternalizmus?
Az eternalizmus ugyancsak arról szóló elmélet, hogy mi létezik. Az eternalisták (Russell 1915,
Quine 1960, sect. 36, LePoidevin 1991, Mellor 1981, 1998, Sider 2001) szerint: nem csak a jelen
létezik, hanem létezik a múlt is és a jövő is, következésképpen nem csak a jelenben levő tárgyak
léteznek, hanem léteznek a múltbeli és a jövőbeli tárgyak is. Fontos: az eternalista szerint nem
valamilyen más értelemben léteznek a múltbeli és a jövőbeli tárgyak, mint a jelenbeliek, hanem
pontosan ugyanabban az értelemben. Egyszóval: a jelenbeli, múltbeli és jövőbeli tárgyaknak
ugyanaz az ontológiai státusa. Az eternalista szerint tehát Te éppen úgy létezel, mint ahogyan
Szókratész létezik, a különbség pusztán annyi, hogy míg Te a jelenben létezel, addig Szókratész
a múltban létezik.
Mindazonáltal van egy zavaró körülmény. Ugyanis azt is gondolhatja valaki, hogy a
prezentizmus azzal, hogy tagadja a múltbeli és jövőbeli tárgyak létezését, végső soron magát a
fizikai tárgyak időben való perzisztálását tagadja. Azt nevezetesen, hogy a fizikai tárgyak
különböző időkben léteznek. Következésképpen nem következhet belőle az endurantizmus mint a
perzisztencia egy elmélete.
Ez azonban nincsen így. A prezentista nem tagadja a fizikai tárgyak perzisztálását. Azt ugyanis a
prezentista nem tagadja, hogy a fizikai tárgyak a múltban (amikor a múltban jelen voltak)
léteztek, és azt sem tagadja, hogy a fizikai tárgyak a jövőben (amikor a jövőben jelen lesznek)
létezni fognak, és ez éppen elég. Ez ugyanis azt jelenti, hogy a fizikai tárgyak igenis több
különböző időben léteztek illetve léteznek.
(2) Az endurantizmusból nem következik a prezentizmus. Ahogy a 3.2.3. részben látni fogjuk: az
endurantizmus összhangban lehet az eternalizmussal is.
A számunkra ismerős fizikai tárgyak közül szinte valamennyi összetett tárgy, azaz kisebb
alkotórészekből tevődik össze. Egy könyv például borítóból és lapokból áll. Egy óra rugókból,
számlapból, fogaskerekekből, mutatókból áll. Egy autó pedig annyi alkotórészből áll, hogy
felsorolni sem tudnám. A fizikai tárgyak alkotórészeinek változása olyan változás, melynek
során egy összetett fizikai tárgy egy vagy több alkotórésze kicserélődik. Példa: valaki elviszi
autóját a szervízbe, ahol kicserélik benne az ékszíjat. Az autó t1-ben egy bizonyos ékszíjjal
rendelkezett, t2-ben azonban egy, az előző ékszíjtól numerikusan különböző ékszíjjal
rendelkezik.
A Cambridge változás olyan változás, melynek során egy fizikai tárgynak kizárólag a relációs
(vagy extrinzikus) tulajdonságai változnak meg, intrinzikus tulajdonságai azonban ugyanazok
maradnak. Példa: tegyük fel, hogy egy apa nagyon korán elhagyja a családját (feleségét és
lányát) és messzire költözik. Felesége és lánya felől soha nem hall többé. Nem is gondol többé
rájuk. Lánya harminc év múltán gyereket szül, így az apa tudtán kívül nagyapává válik. Miért
fontos, hogy tudtán kívül? Azért, mert ha tudomást szerezne lánya szüléséről, akkor
elméjében/agyában valamilyen intrinzikus változás is bekövetkezne.
A Cambrigde változás tulajdonképpen nem valódi változás. Bizonyos értelemben ugyan történik
változás: az illető t1-ben nem nagyapa, t2-ben nagyapa. Bizonyos értelemben azonban nem
történik, lévén az illető egyetlen intrinzikus tulajdonsága sem változik meg.
3.1.4. A fizikai tárgyak szubsztanciális változása
A fizikai tárgyak szubsztanciális változása olyan változás, melynek során egy fizikai tárgy
létrejön vagy - épp ellenkezőleg - megszűnik létezni. Példa: valaki felépít egy házat. A ház
létrejön. Másik példa: valaki lebontja a házát. A ház megszűnik létezni.
E fejezet további részében e felsorolt változások közül kizárólag a két valódi változással, a
tárgyak tulajdonságainak és alkotórészeinek változásával foglalkozom. Azt vizsgálom, hogyan
magyarázza ezeket a változásokat a fizikai tárgyak perzisztálásának két nagy elmélete: az
endurantizmus és a perdurantizmus.
A fizikai tárgyak perzisztálásuk során változnak. Az asztalomon levő drót tegnap egyenes volt,
de ma meghajlítottam, aminek következtében görbe lett. Amennyiben endurantisták vagyunk, azt
állítjuk: az egyenes drót numerikusan azonos a görbe dróttal. Ezzel azonban szembekerülünk az
Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényével, jelesül azzal, hogy ha a numerikusan
azonos b-vel, akkor a-nak és b-nek valamennyi tulajdonságában meg kell egyeznie. Egyszóval:
amennyiben (1) endurantistaként azt állítjuk, hogy a tárgyak időben levő perzisztálása numerikus
azonosságot feltételez, és (2) feltételezzük azt, hogy lehetséges változás, vagyis egy numerikusan
azonos fizikai tárgy t1-ben F, t2-ben nem F tulajdonsággal rendelkezhet, akkor tagadnunk kell az
Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvényét. Ez azonban vállalhatatlan.
A perdurantista azt állítja tehát, hogy a fizikai tárgyak változásának magyarázata csak abban az
esetben nem lesz ellentmondásban a Leibniz-törvénnyel, ha magát az endurantizmus alaptézisét
adjuk fel, mely szerint a fizikai tárgyak perzisztálása numerikus azonosságként értelmezendő. Az
egyetlen lehetőség az, hogy a fizikai tárgyakat téridő nyúlványoknak tekintjük, mely nyúlványok
temporális részekkel rendelkeznek, és a változást úgy értelmezzük, hogy a fizikai tárgy
numerikusan különböző temporális részei rendelkeznek inkonzisztens tulajdonságokkal. Ebben
az esetben éppen úgy nem kerülünk szembe a Leibniz-törvénnyel, mint ha azt mondanánk, hogy
a drót egyszerre forró és hideg, de ezt úgy értenénk, hogy az egyik térbeli része (a jobb vége)
forró, és a másik térbeli része (a bal vége) hideg.
A következőről van szó. Plauzibilisnek tűnik azt állítani, hogy minden kontingensen (vagyis nem
szükségszerűen) igaz kijelentésnek van ontológiai alapja (ontological ground); valami a
világban, ami igazzá teszi (makes true). Azaz: minden kontingensen igaz kijelentés esetében
létezik egy úgynevezett igazságalkotó (truthmaker), melynek létezéséből következik a kérdéses
kontingensen igaz kijelentés igazsága. E feltételezést igazságalkotó elvnek (truthmaker
principle) nevezzük.
A prezentizmussal szemben az a fő kifogás, hogy nem tud válaszolni arra a kérdésre, hogy mi
teszi igazzá a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentéseinket. Ha ugyanis csak azok a dolgok
léteznek, amelyek a jelenben léteznek, akkor nem létezik semmi, ami igazzá tehetné például azt a
múltra vonatkozó kijelentést, hogy „Beethoven alacsony férfi volt". Beethoven ugyanis már nem
létezik. Vedd észre: az eternalistának mindez nem okoz gondot, ugyanis szerinte a jövőbeli és a
múltbeli tárgyak (így például Beethoven) ugyanúgy léteznek, mint a jelenbeliek.
Íme a prezentizmus elleni érv egy részletes (minden releváns premisszát tartalmazó) reductio ad
absurdum típusú rekonstrukciója:
(i) Tegyük fel, hogy a prezentizmus igaz. Akkor (ii) a világunk nem tartalmaz múltbeli és
jövőbeli tárgyakat és eseményeket. De (iii) ha a világunk nem tartalmaz múlt és jövőbeli
tárgyakat és eseményeket, akkor nincsen semmi a világban, ami ontológiai alapja lehetne a
múltra és jövőre vonatkozó kijelentéseinknek. Következésképpen (iv) a múltra és jövőre
vonatkozó kijelentéseinknek hiányzik az igazságalkotója. Következésképpen (v) ha a
igazságalkotó elv igaz, akkor a múltra és a jövőre vonatkozó kijelentések nem igazak. Azonban
(vi) az igazságalkotó elv igaz, és (vii) legalábbis néhány múltra és jövőre vonatkozó kijelentés
igaz. Következésképpen (viii) a prezentizmusnak hamisnak kell lennie. (Rea 2003: 261-2).
De mik ezek az igazságalkotók? A sztenderd válasz (különösen Armstrong 1989, 1997) szerint a
kontingensen igaz kijelentéseink igazságalkotói a tények (facts) vagy a körülmények (states of
affairs). Mik ezek? A tények vagy körülmények (ebben a kontextusban ezek szinonim
kifejezések) definíció szerint tulajdonságok/relációk és partikulárék nem mereológiai együttesei,
és mint ilyenek - lévén nem mereológiai együttesek - önálló metafizikai/ontológiai kategóriát
alkotnak.
Elmagyarázom, mit értsünk tényeken. Vegyük azt az állítást, hogy „Tamás magas". Aki szerint a
tények az igazságalkotók, az azt állítja, hogy például a „Tamás magas" kijelentést nem Tamás
mint konkrét partikuláré és a magasság mint tulajdonság puszta megléte, illetve ezek mereológiai
összege teszi igazzá, hanem az teszi igazzá, hogy fennáll annak az esete, hogy Tamás magas,
vagyis Tamás mint konkrét partikuláré instanciálja a magasság tulajdonságát. Egy tény vagy
körülmény tehát nem más, mint egy konkrét partikuláré tulajdonság/reláció instanciálása. (A
tények azért alkotnak tehát önálló metafizikai kategóriát, mert egy tény nem pusztán
tulajdonságok és partikulárék mereológiai együttese.) E nézet szerint tehát minden egyes
kontingensen igaz kijelentés esetében létezik egy tény, amely igazzá teszi a kérdéses kijelentést;
amelynek létezéséből következik a kérdéses kontingensen igaz kijelentés igazsága.
Mindezt a prezentizmus ellen alkalmazva: minden egyes múltra és jövőre vonatkozó kijelentés
akkor és csak akkor lehet igaz, ha léteznek múltbeli és jövőbeli tények, amelyek igazzá teszik a
kijelentéseinket. Ha viszont léteznek múltbeli és jövőbeli tények, akkor léteznek múltbeli és
jövőbeli tárgyak is, lévén ezek alkotóelemei a múlt és jövőbeli tényeknek. Mivel azonban a
prezentizmus tagadja a múltbeli és jövőbeli tárgyak létezését, és ebből következően a múltbeli és
jövőbeli tények létezését, ezért a prezentista előtt két egyaránt vállalhatatlan út áll: vagy magát
az igazságalkotó elvet kell tagadnia, és azt kell állítania, hogy vannak olyan kontingens
igazságok, amelyeknek nincsen ontológiai alapja, vagy azt kell állítania, hogy a múltra és a
jövőre vonatkozó kijelentések nem igazak vagy hamisak.
Hadd élesítsem még a prezentizmus elleni (igazságalkotó elvre építő) érvet, ugyanis számos
kortárs filozófus kétségbevonja az önálló metafizikai kategóriaként értett tények létezését, és
ezzel könnyű menekülési útvonalat biztosít a prezentista számára. (Lásd például Donald
Davidson parittya érvét (Davidson 1969), és erről lásd magyarul: Farkas/Kelemen 2002: 110-6.)
A prezentizmus elleni érv megfogalmazható tényekre való hivatkozás nélkül is.
Íme: plauzibilisnek tűnik azt állítani, hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen (Lewis
2001). Ez annyit jelent, hogy nem lehetséges különbség abban, hogy melyik kijelentés igaz
anélkül, hogy különbség volna abban, hogy milyen tárgyak léteznek és azok milyen
tulajdonságokkal rendelkeznek. Fordított irányból mondva: az, hogy mely kijelentés igaz, attól
függ (azon szuperveniál), hogy milyen tárgyak léteznek és azok milyen tulajdonságokkal
rendelkeznek. (Vegyük észre: ha így fogalmazunk, nem köteleződünk el a tények mint önálló
metafizikai státussal rendelkező entitások létezése mellett.) Mármost vegyük azt a kontingensen
igaz kijelentést, hogy „léteztek mamutok". S ezek után jöjjön az a prezentizmus elleni érv:
Mivel a jelenbeli dolgok lehettek volna pontosan ugyanolyanok, mint amilyenek most, akkor is,
ha a mamutok nem léteztek volna, ez az igazság [mármint: „léteztek mamutok"] nem
szuperveniál a jelenbeli dolgokon, ahogyan azok vannak, és tulajdonságokon, amelyekkel azok
rendelkeznek. De a prezentizmus szerint a jelenbeli dolgok kimerítik a realitást.
Következésképpen ez az igazság nem szuperveniál a dolgokon, ahogy azok vannak, és a
tulajdonságokon, amelyekkel azok rendelkeznek. A prezentizmus szerint tehát a szuperveniencia
hamis. (Crisp 2003: 238.)
A prezentizmussal szembeni ellenvetés lényege tehát az, hogy a prezentistának tagadnia kell azt,
hogy az igazságok szuperveniálnak a létezésen, ez pedig túlságosan nagy ár az endurantizmus
védelméért. Ez a legerősebb formájában megfogalmazott érv a prezentizmus, és így a prezentista
endurantizmus ellen.
A prezentista szerint ez az érv nem konklúzív: a prezentizmusból ugyanis nem következik az,
hogy az igazságok nem szuperveniálnak a létezésen. Egészen egyszerűen azért nem következik,
mert az érv központi előfeltevése (az úgynevezett temporális kombinatorizmus) hamis.
Nevezetesen a következő tézis:
A dolog világos: ha a prezentista tagadja ezt a tézist, vagyis azt állítja, hogy amennyiben a múlt
másmilyen volna, úgy a jelen is másmilyen volna, akkor igenis konzisztens lehet azzal, hogy az
igazságok szuperveniálnak a létezésen, annak ellenére, hogy azt állítja: kizárólag a jelenbeli
tárgyak léteznek.
Első pillantásra nincs is nehéz dolga a prezentistának. Csak annyit kell állítania, hogy a fizikai
tárgyak mellett (1) léteznek (mint absztrakt entitások) múltra vonatkozó propozíciók, melyek (2)
rendelkezhetnek az igaznak levés tulajdonságával (Crisp 2003: 238). Esetünkre vonatkoztatva:
(1) létezik az a múltra vonatkozó propozíció, hogy „mamutok mászkáltak a Földön", és (2) e
propozíció rendelkezik az igaznak levés tulajdonságával. Mármost ha (1) létezik a „mamutok
mászkáltak a Földön" propozíció (mint absztrakt entitás), amely (2) rendelkezik az igaznak levés
tulajdonságával, akkor nem igaz az, hogy a dolgok lehettek volna pontosan ugyanolyanok, mint
amilyenek a jelenben, akkor is, ha a múlt másmilyen volna, lévén ebben az esetben létezne ugyan
a „mamutok mászkáltak a Földön" propozíció csak épp nem rendelkezne az igaznak levés
tulajdonságával, vagyis másmilyen volna a jelen, mint amilyen most.
Ez persze inkább bonmot, mint rendes, kidolgozott válasz. Ennek ellenére azért megmutatja azt
az irányt, mely felé a prezentistának - a megfelelő választ keresve - tapogatóznia kell. A
megoldás az úgynevezett absztrakt idő realizmus:
Az absztrakt idő realista tagadja a temporális kombinatorizmust. Azt az elvet, hogy a dolgok
lehetnének pontosan ugyanolyanok, mint a jelenben [...], akkor is, ha a múlt másmilyen volna.
Ezt nem fogadod el, ha absztrakt idő realista vagy; akkor ugyanis azt állítod: a jelenbeli dolgok
között léteznek absztrakt idők, melyek „korábbi-későbbi" relációkban állnak egymással (among
the present things are abstract times standing in their earlier-later relations to one another).
Csakhogy ezek a dolgok nem lehetnének ugyanolyanok, mint amilyenek, nem állhatnának fenn
közöttük ugyanazok a „korábbi-későbbi" relációk, mint amelyek fennállnak, ha a múlt
másmilyen lett volna. Az absztrakt idő realista szerint bármilyen p propozíció esetében
szükségszerű, hogy p akkor és csak akkor állt fenn, ha egy múltbeli (vagyis korábbi) időpontban
p. [...] Így például fennállt az, hogy elvégeztem az egyetemet. Az absztrakt idő realista azt
mondja: ez akkor és csak akkor igaz, ha egy korábbi t időpontban elvégeztem az egyetemet.
Mivel az a mód, ahogyan a dolgok jelenleg léteznek, tartalmazza az olyan t időpontokat is,
amelyek a „korábbi" relációban állnak a jelennel, ebből következik, hogy a dolgok nem lehettek
volna pontosan olyanok, mint amilyenek, akkor, ha nem állt volna fenn, hogy elvégeztem az
egyetemet. (Crisp 2003: 241.)
Elég zavarbaejtő ez a passzus, de talán megfejthető belőle az absztrakt idő realizmus értelme. E
szerint: a prezentista akkor és csak akkor tud konzisztens lenni az igazságalkotó elvvel, és ennek
előfeltételeként akkor és csak akkor tudja tagadni a temporális kombinatorizmus elvét, ha olyan
ontológiát képvisel, melyben „a »korábbi-későbbi« relációt az absztrakt időkben definiálja [...],
ahelyett hogy a »korábbi-későbbi« relációt a konkrét idők (vagy események) relációjaként
értené" (Crisp: 2003: 242). Nyilván ez utóbbit nem teheti, hiszen szerinte nem létezik konkrét
időként sem a múlt, sem a jövő, következésképpen nem létezhet ezek között „korábbi-későbbi"
reláció sem. Egy reláció létezéséből ugyanis következik a relátumainak létezése. Azt azonban
mondhatja a prezentista, és ez a megoldásának döntő pontja: a jelenbeli dolgok között léteznek
absztrakt idők, és eme absztrakt idők között „korábbi-későbbi" relációk állnak fenn. Mármost
mivel a jelen tartalmaz olyan absztrakt időket, melyek között „korábban-későbben" relációk
állnak fenn, ezért nem igaz az, hogy a dolgok lehetnének pontosan ugyanolyanok a jelenben,
akkor is, ha a múlt másmilyen volna. Miért? Egyszerűen azért, mert ha a múlt másmilyen volna,
mint amilyen volt, akkor a jelen a múlttal mint absztrakt időkkel másmilyen relációban állna,
mint amilyenben ténylegesen áll, és ennélfogva maga is másmilyen volna, mint amilyen.
Tulajdonképpen pofonegyszerű dologról van szó. Arról, hogy amit az eternalista konkrét idők
közti relációknak ért, azt a prezentista absztrakt idők közti relációknak érti. Nyilvánvaló, hogy ez
az egyetlen, amit a prezentista tehet. Ha ugyanis (1) ki akar tartani amellett, hogy az igazságok
szuperveniálnak a létezésen, és (2) prezentistaként nem állíthatja azt, hogy léteznek múltbeli
tárgyak, melyeken a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága szuperveniál, akkor nincs más
megoldás: absztrakt időket és ezek egymáshoz való relációit kell posztulálnia, hogy azt
mondhassa: a múltra vonatkozó kijelentéseink igazsága ezeken a jelenben létező absztrakt
entitásokon szuperveniál. Még egyszerűbben: nem léteznek ugyan a jelenben múltbeli konkrét
partikulárék, de léteznek a jelenben a múltat reprezentáló absztrakt entitások, és a múltra
vonatkozó kijelentéseink igazsága ezeken szuperveniál.
Az endurantista azt felelheti erre: bagoly mondja verébnek! Vagyis az endurantista elfogadhatja
azt, hogy azzal, hogy időindexálja a tulajdonságokat, szembenáll egy bizonyos intuíciónkkal,
nevezetesen azzal, hogy a tárgyak csak úgy simán rendelkeznek tulajdonságokkal, és hogy
intrinzikusan rendelkeznek ezekkel a tulajdonságokkal, viszont ezt ne rója neki fel a
perdurantista. Épp ő ne! A perdurantista ugyanis azzal, hogy a fizikai tárgyakat téridőbeli
nyúlványoknak tekinti, végső soron azt állítja, hogy amikor például éppen fáj a fejem, akkor én
csak közvetve rendelkezem a fejfájás (mentális) tulajdonságával, lévén közvetlenül csak egy
temporális részem (az „én most"!) rendelkezik vele (így érvel Crisp 2003: 216-7). Ezt állítani
szintén szembenáll egy bizonyos intuíciónkkal, jelesül azzal, hogy én magam vagyok az, amely
instanciálja a fejfájással rendelkezés tulajdonságát, és nem pusztán egy részem az.
Az endurantizmus és perdurantizmus közti vita a következő három elv vagy tézis körül forog:
(1) A változás elve: Egy fizikai tárgy rendelkezhet F intrinzikus (nem relációs) tulajdonsággal t1-
ben és nem F intrinzikus tulajdonsággal t2-ben.
(2) Az időben való numerikus azonosság elve: egy és ugyanazon fizikai tárgy teljes egészében
létezhet különböző időkben.
E három kijelentés együttesen inkonzisztens. Még egyszer és utoljára. Vegyük a drótot, ami t1-
ben egyenes. A drótot meggörbítjük. A drót t2-ben görbe. Az egyenes és a görbe egymással
inkompatibilis intrinzikus tulajdonságai ugyanannak a drótnak. (Ez a változás elve.) A drót teljes
egészében létezik t1-ben és t2-ben. (Ez az időben való numerikus azonosság elve.) Mármost ez a
két elv együttesen inkonzisztens a (3)-sal. Ha ugyanis a drót t1-ben egyenes, és a drót t1-ben
numerikusan azonos a dróttal t2-ben, akkor a Leibniz-törvény értelmében azt kell mondanunk,
hogy a drót t2-ben is egyenes. Csakhogy éppen arról van szó, hogy görbe. Úgy tűnik tehát, hogy
az (1)-(3) együttesen inkonzisztens, és valamelyiket a három közül fel kell adnunk.
A (3) nem adható fel. Ennélfogva vagy az (1)-t, vagy a (2)-t kell feladnunk.
(a) A perdurantista a (2)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak téridőbeli nyúlványok, amelyek
nincsenek teljes egészükben jelen a különböző időkben.
(b) A prezentista endurantista az (1)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak perzisztálásuk során
azért nem rendelkeznek inkonzisztens intrinzikus tulajdonságokkal (F-fel és nem F-fel), mert
csak a jelenben léteznek, és a jelenben a fizikai tárgyak nem rendelkezhetnek inkonzisztens
tulajdonságokkal.
(c) Az eternalista endurantista ugyancsak az (1)-t adja fel. Szerinte a fizikai tárgyak
perzisztálásuk során azért nem rendelkeznek inkonzisztens intrinzikus tulajdonságokkal (F-fel és
nem F-fel), mert (i) minden tulajdonságuk időindexált, ennélfogva nem intrinzikus, hanem
relációs, és (ii) mint relációs tulajdonságok az időindexük miatt soha nem lehetnek egymással
inkonzisztensek.
Tegyük fel, hogy a „Test" keddi napon egy balesetben elveszíti a bal karját. Nevezzük a keddi
napon a bal kezét elvesztő „Test"-et „Test kedden"-nek. Mármost általában úgy gondoljuk: attól,
hogy a „Test" elveszítette a bal kezét, a „Test" továbblétezik. Alapvető intuíciónk ugyanis, hogy
egy test képes túlélni bizonyos részeinek elvesztését. Nyilván nem mindegyikét, de a bal keze
elvesztését igen. Mármost amennyiben endurantisták vagyunk, a következőt állítjuk:
Úgy tűnik továbbá, hogy a „Test kedden" ugyanaz a dolog, mint a „Test mínusz", mivel a „Test
mínusz" éppen úgy lett definiálva, hogy a „Test" mínusz a bal keze, és a „Test" keddi napon
éppen a bal kezét vesztítette el. Vagyis függetlenül attól, hogy endurantisták vagy perdurantisták
vagyunk:
Csakhogy a (2), (3) valamint az azonossági reláció tranzitivitása azt implikálja, hogy:
Az érv szándékolt konklúziója az, hogy megmutassa: az endurantista nem képes magyarázni a
fizikai tárgyak alkotórészeinek változását. Amennyiben ugyanis a fizikai tárgyak perzisztálását
numerikus azonosságként értelmezzük, akkor - lásd az érvet - ellentmondáshoz jutunk. Az
endurantizmus tehát inkonzisztens elmélet.
(Mondanom sem kell: az érv nem csak a bal kéz esetén működik; a bal kéz a „Test" bármely
részével behelyettesíthető, legyen az akármilyen kicsi. Illetve: nem kell ragaszkodnunk a „Test"-
hez, az érv bármilyen összetett tárgy esetében megfogalmazható.)
Az endurantista Roderick Chisholmot (1973, 1975, 1976) követve azt mondhatja: a fizikai
tárgyak nem maradnak azonosak alkotórészeik elvesztése vagy megváltozása után. Azaz: a
fizikai tárgyak nem őrzik meg azonosságukat, ha akárcsak egy alkotórészüket elvesztik. Ezt az
álláspontot mereológiai esszencializmusnak nevezzük. E szerint: egy összetett tárgynak minden
egyes része lényeges része: egyiket sem veszítheti el, különben megszűnik létezni. Másképp
fogalmazva: a és b összetett tárgy akkor és csak akkor azonos, hanem minden egyes részük
ugyanaz.
A Chisholmmal rokonszenvező endurantisták tehát az érv (2) premisszáját adják fel, és így
szűntetik meg az inkonzisztenciát. Szerintük: a „Test hétfőn" numerikusan nem azonos a „Test
kedden"-nel, lévén a „Test kedden"-nek hiányzik egy része „Test hétfőn"-höz képest, és - lévén
mereológiai esszencialisták - úgy gondolják, hogy egy fizikai tárgy minden egyes része lényegi a
tárgy azonossága szempontjából.
Chisholm álláspontja prima facie elég bizarr, érdemes ezért néhány dolgot elmondanom róla.
Chisholm különbséget tesz az azonosság laza és mindennapi fogalma, illetve szigorú és filozófiai
fogalma között. Tegyük fel, hogy az íróasztalomról leválik egy kis darab. Chisholm szellemében
ekképp kell fogalmaznunk: az azonosság filozófiai és szigorú értelmében numerikusan két
különböző asztal van, lévén nem minden részükben azonosak, az azonosság laza és mindennapi
értelmében azonban ugyanarról az asztalról van szó, ugyanis a hétköznapi életben ezeket
azonosnak tekintjük.
Egy példa segít megérteni a relatív azonosság fogalmát. Tegyük fel, hogy egy személy két
egymástól különböző hivatali tisztséget is betölt. Egyrészt ő az Ökölvivó Szövetség főtitkára,
másrészt ő a Morgen-Stanley cég alelnöke. Mármost a relatív azonosság hívei szerint egyrészt
igaz az, hogy az Ökölvívó Szövetség főtitkára ugyanaz a személy, mint a Morgen-Stanley cég
alelnöke, másrészt azonban nem igaz az, hogy ugyanaz a hivatali poszt az Ökölvivó Szövetség
főtitkára és a Morgen-Stanley cég alelnöke. Azaz: az azonossági kijelentések relatívak annak a
megfelelő szortális terminusnak vonatkozásában.
Az endurantista a relatív azonosság eszméjére támaszkodva úgy érvelhet a fentebbi érv ellen,
hogy felhívja a figyelmet arra, hogy az érvelésben nincsenek minősítve a numerikus azonossági
kijelentések a megfelelő szortális terminus vonatkozásában.
Nézzük: amikor az endurantista azt állítja, hogy a „Test hétfőn" numerikusan azonos a „Test
kedden"-nel, akkor nyilván abban az értelemben vett numerikus azonosságról beszél, hogy
hétfőn és kedden egy és ugyanazon emberi organizmus létezik. Amikor azonban az endurantista
azt állítja, hogy a „Test kedden" numerikusan azonos „Test mínusz"-szal, akkor a numerikus
azonosságot nyilván abban az értelemben állítja, hogy egy és ugyanazon anyagi tömbről
(mondjuk: sejtegyüttesről) van szó.
Inwagen egyetért ezzel. Szerinte a „Test" bal keze sem létezik. Emlékezzünk csak vissza, volt
már szó Inwagen javaslatáról. A 3. fejezet 6.4. részében említettem: Inwagen a fizikai tárgyak
szubsztanciaelmélete védelmében úgy érvelt, hogy a világban Istenen kívül kizárólag élőlények
és elemi részek léteznek, lévén csak az élőlények és az elemi részek instanciálnak fajta-
univerzálékat. Vagyis a „Test" létezik, mert a „Test" egy meghatározott fajtájú organizmus, de
sem a „Test-mínusz", sem a „Test" bal keze nem létezik, lévén ezek nem instanciálnak fajta-
univerzálékat.
A történeti hűség kedvéért hozzá kell tenni: Inwagen, akitől egyébként a „Test mínusz" fogalma
ered (lásd 1981), épp ellenkező irányból érvelt. Szerinte a „Test mínusz" „önkényesen
leválasztott rész" (arbitrary undetached part), melynek létezését éppen azért kell kétségbe
vonnunk, mert különben - ahogyan a fentebbi endurantizmus elleni érvben láttuk -
inkonzisztenciához jutunk.
Első pillantásra ez is elég különösen hangzik, ugyanis a „Test kedden" és a „Test mínusz"
pontosan ugyanazokból a részekből áll és a térnek pontosan ugyanazt a régióját foglalja el. De
akkor hogyhogy nem azonosak? Általánosan feltéve a kérdést: hogyan lehetséges, hogy két
numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál?
Elmagyarázom egy másik példán, a klasszikus példán, aztán visszatérek a „Test kedden" és „Test
mínusz" viszonyára. Vegyünk egy márványtömböt. Egyes filozófusok (például Wiggins 1980:
30-5, Lowe 2002: 68-74) szerint a márványtömb nem azonos a szoborral. Annak ellenére nem,
hogy a márványtömb és a szobor pontosan ugyanazokból a részekből áll és a térnek pontosan
ugyanazt a régióját foglalja el. Mitől különbözőek akkor? Attól, hogy a márványtömbnek vannak
olyan tulajdonságai, amelyek nem tulajdonságai a szobornak, és fordítva, a szobornak vannak
olyan tulandonságai, amelyek nem tulajdonságai a márványtömbnek, következésképpen a
Leibniz-törvény miatt a kettő nem lehet azonos. Milyen tulajdonságaikra gondoljunk? Azokra a
tulajdonságaikra, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen típusú változást képesek
elszenvedni, úgy, hogy eközben megőrzik az azonosságukat. A márványtömb rendelkezik azzal a
tulajdonsággal, hogy ahhoz, hogy az időben azonos maradjon, mindössze az szükséges, hogy
részecskéi együtt maradjanak. A márványtömb akkor is ugyanaz marad, ha valamilyen sajátos
eljárással teljesen más alakúra formáljuk, akkor viszont nem marad ugyanaz, ha eltávolítjuk
valamilyen részét. Ebben az esetben megszűnik létezni. A szobor épp ellenkezőleg. A szobor
rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy „túléli" egy darabja elvesztését (gondolj arra az esetre,
amikor úgy tizenöt évvel ezelőtt egy őrült letörte Michelangelo Dávidjának egyik lábujját - senki
nem gondolta, hogy maga a szobor elpusztult), viszont megszűnik létezni akkor, ha más alakúra
formáljuk.
Ennek analógiájára: a „Test kedden" azért nem azonos a „Test mínusz"-szal, mert vannak
különböző tulajdonságaik. Az endurantista mondhatja azt, hogy a „Test kedden"-nek és a „Test
mínusz"-nak különböznek a történeti tulajdonságai. A „Test kedden" olyan dolog, ami
rendelkezik azzal a történeti tulajdonsággal, hogy valaha volt bal keze, a „Test mínusz"-nak
azonban definíció szerint nincs meg ez a tulajdonsága. De mondhatja azt is, hogy - hasonlóan a
márványtömb és a szobor esetéhez - a „Test kedden"-nek és a „Test mínusz"-nak különböznek
azok a tulajdonságai, amelyek azt határozzák meg, hogy milyen típusú változást képesek
elszenvedni, úgy, hogy eközben megőrzik azonosságukat. Tegyük fel, hogy a „Test kedden"-nek
levágjuk a jobb karját is. Ebben az esetben a „Test kedden" nem szűnik meg létezni. Ha azonban
a „Test mínusz"-nak vágjuk le a jobb karját, akkor a „Test mínusz" megszűnik létezni, lévén ez
definíció szerint nem más, mint a „Test" mínusz a bal karja. A különbség a két entitás között
tehát az, hogy a „Test kedden" rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy elveszítheti a jobb kezét
úgy, hogy ettől még tovább létezik, a „Test mínusz" azonban nem rendelkezik ezzel a
tulajdonsággal, következésképpen - a Leibniz-törvény miatt - a két entitás numerikusan
különbözik egymástól.
Természetesen sokan nem fogadják el ezt a konklúziót, mondván: igenis abszurd azt állítani,
hogy két numerikusan különböző fizikai tárgy lehet ugyanabban az időben ugyanazon a helyen,
úgyhogy valahol hibás a fentebbi érvelés. Erős intuíció ez, de azért talán gyengíthető. Az
endurantista mondhatja ugyanis: azért nem abszurd azt állítani, hogy a márványtömb és a szobor
mint két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, mert ezek valójában
különböző fajtájú dolgok. A márványtömb puszta anyagdarab, a szobor ezzel szemben ember
alkotta mű. Illetve: azért nem abszurd azt állítani, hogy a „Test mínusz" és a „Test kedden" mint
két numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál, mert a „Test mínusz" és a
„Test kedden" - ahogy a márványtömb és a szobor - szintén különböző fajtájú dolgok. A „Test
mínusz" puszta sejtegyüttes, a „Test kedden" ezzel szemben egy bizonyos organizmus.
Összefoglalva: azt valóban abszurd volna állítani, hogy két szobor vagy két márványtömb,
vagyis két ugyanolyan fajtájú numerikusan különböző fizikai tárgy térben és időben koincidál,
de nem abszurd két olyan numerikusan különböző fizikai tárgyról azt állítani, hogy térben és
időben koncidálnak, amelyek különböző fajtákhoz tartoznak.
Az endurantista válasza: a „Test mínusz" és a „Test kedden" között nem azonossági reláció,
hanem annál gyengébb, úgynevezett konstitúció reláció áll fenn: a „Test mínusz" mint
sejtegyüttes konstituálja a „Test kedden"-t mint organizmust. Ugyanaz a viszony áll fenn a
márványtömb és a szobor között is: a márványtömb mint anyagdarab konstituálja a szobrot mint
ember alkotta művet.
a összetett tárgy konstituálja b összetett tárgyat t időpontban akkor és csak akkor, ha (1) a és b
koincidálnak t-ben, és (2) a minden része t-ben része b-nek is t-ben, de b-nek nem minden része
t-ben része a-nak t-ben.
Esetünkre vonatkoztatva: a „Test mínusz" minden része (valamennyi sejtje) része a „Test
kedden"-nek is, de a „Test kedden"-nek vannak olyan részei, amelyek nem részei a „Test
mínusz"-nak. A „Test kedden"-nek része például a feje, a jobb keze, a lábai, a törzse, a „Test
mínusznak" ezek azonban nem részei. Természetesen ezeket a részeket a „Test mínusz"
megfelelő részei konstituálják, de ugyanazon okból nem azonosak e részekkel, mint amiért nem
azonos a „Test mínusz" a „Test kedden"-nel. A „Test kedden" fejének vannak olyan részei,
amelyek nem azonosak a „Test mínusz" megfelelő részeivel, lévén a fejnek vannak olyan részei
(orra, füle stb.), ami nem része a „Test mínusz" megfelelő részeinek, és így tovább.
(i) Az azonosság tranzitivitásának tézise: ha a azonos b-vel, és b azonos c-vel, akkor a azonos c-
vel.
(iii) Két numerikusan különböző tárgy egy időben nem lehet a térnek pontosan ugyanabban a
régiójában, vagyis amennyiben egy időben a térnek pontosan ugyanabban a régiójában vannak,
akkor egy és ugyanazon fizikai tárgyról van szó.
(a) A perdurantista megoldása: a (vi) hamis, ugyanis a fizikai tárgyak perzisztenciája úgy
értelmezendő, hogy a fizikai tárgyaknak mint négymindenziós nyúlványoknak csak numerikusan
különböző temporális részei prezentálódnak egy időben.
(b) Az endurantista mereológiai esszencializmusra alapozó megoldása: a (ii) hamis, ugyanis egy
összetett fizikai tárgy valamennyi alkotórésze lényegi része a kérdéses fizikai tárgynak.
(c) Az endurantista relatív azonosságra alapozó megoldása: a (iv) hamis, ugyanis az azonosság
relatív a megfelelő szortális viszonyában.
(d) Az endurantista „önkényesen leválasztott rész" fogalmára alapozó megoldása: az (v) hamis,
ugyanis a világban az organizmusokon és az elemi részeken kívül kizárólag Isten létezik.
(e) Az endurantista konstitúció relációra alapozó megoldása: a (iii) hamis, mert lehetséges, hogy
két numerikusan különböző tárgy egy időben a térnek ugyanabban a régiójában legyen akkor, ha
az egyik konstituálja a másikat.
4. THÉSZEUSZ HAJÓJA
A fizikai tárgyak alkotórészei változásának problémáját szeretném egy további, az
endurantizmustól és perdurantizmustól nagyjából függetlenül tárgyalható problémával
illusztrálni: az úgynevezett Thészeusz hajója gondolatkísérlettel. Ez a gondolatkísérlet további, a
fizikai tárgyak azonosságával és változásával kapcsolatos alapvető metafizikai intuíciókat hoz a
felszínre. Mint látni fogjuk: egymással homlokegyenest ellenkezőeket.
4.1. A probléma
Miképp vélekedjünk erről az esetről? Egy lehetséges (józan észre apelláló) álláspont a
következő: mivel egy összetett tárgy megváltozhat alkatrészei tekintetében úgy, hogy eközben a
kérdéses tárgy azonossága megmarad (feltéve, ha az alkatrészek cserélgetése fokozatosan
történik), a renovált hajó ugyanaz a hajó, mint az eredeti hajó. Annak ellenére ugyanaz, hogy a
renovált hajó egyetlen olyan alkatrészt sem tartalmaz, mint az eredeti.
Tegyük fel, hogy valaki nem ért egyet ezzel az állásponttal. Mit állíthat? Állíthatja például azt,
hogy van egy meghatározott százaléka az eredeti hajó összes alkatrészének, mely százalék alatti
alkatrész kicserélése esetében a renovált hajó még azonos az eredeti hajóval, mely százalék
feletti alkatrész kicserélése esetében azonban már nem azonos vele.
Ez a javaslat nem tartható. Tegyük fel, hogy a kérdéses százalékot 5 %-ban állapítjuk meg, és azt
mondjuk: ha az eredeti hajó összes alkatrészének 5 %-ánál kevesebb elemet cserélünk ki, akkor a
renovált hajó = eredeti hajó, ha azonban 5 %-ánál több elemet cserélünk ki, akkor a renovált hajó
≠ eredeti hajó. Nevezzük most az eredeti hajót a-nak, a renováltat b-nek. Tegyük fel, hogy a hajó
alkatrészeinek 4 %-át cseréljük ki. Ebben az esetben: a = b. Tegyük fel továbbá, hogy b hajó
alkatrészeinek szintén kicseréljük 4 %-át, és így kapunk c hajót. Ebben az esetben b = c. Mivel
elfogadjuk az azonossági reláció tranzitivitását, mely szerint ha a = b és b = c, akkor a = c, azt
kell állítanunk, hogy a hajó azonos c hajóval. Csakhogy, a hajó és c hajó nem lehet azonos
egymással, ugyanis a és c hajó alkatrészének több mint 5 %-a különbözik. Egészen pontosan 8
%-a. (Feltéve persze, hogy másik 4 %-ot cseréltünk ki.) Ellentmondáshoz jutottunk: egyrészről
az azonosság tranzitivitása miatt azt kell állítanunk, hogy a = c, másrészről azonban - lévén a és
c több mint 5 %-ában különbözik - azt kell állítanunk, hogy a ≠ c. Természetesen bármekkora
százalékot állapítunk meg, az ellentmondás elkerülhetetlen.
Mi következik ebből? Az, hogy csak két konzisztens álláspont lehetséges. Vagy azt kell
állítanunk, hogy a renovált hajó annak ellenére azonos az eredetivel, hogy egyetlen alkatrészük
sem közös, vagy azt kell állítanunk, hogy már egyetlen elem kicserélése esetében sem azonos a
renovált hajó az eredetivel. Ez utóbbi álláspont a 3.2.3. részben már említett mereológiai
esszencializmus.
Mármost amennyiben (1) nem akarjuk elfogadni a mereológiai esszencializmust, mert szilárd
meggyőződésünk szerint egy összetett tárgy egyetlen darab alkatrészének kicserélése nem vonja
maga után a kérdéses tárgy azonosságának elvesztését, és amennyiben (2) belátjuk, hogy nem
állapíthatunk meg egy adott százalékot, amely alatt egy összetett tárgy alkatrészeit kicserélhetjük
úgy, hogy a tárgy azonossága megmaradjon, és amely felett annak azonossága elveszik, úgy azt
kell állítanunk: az összetett fizikai tárgyak annak ellenére azonosak maradhatnak, hogy
valamennyi alkatrészüket kicseréltük.
4.1.2. A probléma második megközelítésben
Ott tartunk, hogy jó okunk van feltételezni, hogy az eredeti hajó valamennyi alkatrésze
kicserélése ellenére a renovált hajó azonos az eredeti hajóval. Most azonban csavarjunk a
dolgon. Tegyük fel, hogy az athéniak annyira buzgók voltak, hogy az eredeti hajó valamennyi
eredeti lecserélt alkatrészét megőrizték egy raktárban. Ahogy folyamatosan cserélődtek az
eredeti hajó alkatrészei, és egyre kevesebb eredeti alkatrész maradt a kikötőben ringó hajóban,
úgy egyre gyarapodott a raktárban levő eredeti alkatrészek száma. És amint az eredeti hajó utolsó
elemét is kicserélték, a raktárban összegyűlt az összes eredeti alkatrész. Tegyük fel, hogy valaki
a későbbiekben valamilyen szupertechnikával az eredeti hajó eredeti alkatrészeiből újraépíti
(rekonstruálja) a hajót. E rekonstruált hajó pedig - éppen úgy, mint a renovált - pontosan
ugyanolyan, mint az eredeti volt.
Hogy állunk? Van két, teljesen ugyanolyan, azaz valamennyi intrinzikus tulajdonságában
megegyező hajó: a renovált és a rekonstruált, és mindkettő esetében jó okunk van arra, hogy
azonosnak tekintsük Thészeusz eredeti hajójával. Azt, hogy miért van jó okunk a renovált hajót
azonosnak tekinteti az eredetivel, már láttuk. De milyen okunk van a rekonstruáltat azonosnak
tekinteni az eredetivel? Először is: a rekonstruált hajó pontosan ugyanolyan intrinzikus
tulajdonságokkal rendelkezik, mint az eredeti hajó. Másodszor: a rekonstruált hajó pontosan
ugyanazokból az alkatrészekből áll, mint az eredeti hajó. Harmadszor: az „eredeti hajó -
rekonstruált hajó" esete analógnak tűnik azzal az esettel, amikor például szétszedem a
kerékpárom és összerakom a kerékpárom. Nyilván senkinek nem jutna eszébe azt állítani, hogy a
szétszedés előtti és az összerakás utáni kerékpárom nem azonos. Negyedszer: alakulhattak volna
a dolgok úgy, hogy az eredeti hajót szétszedik, anélkül azonban, hogy pótolták volna a hiányzó
részeit. Vagyis lehetséges lett volna, hogy nem létezik renovált hajó. Ugyan ki kételkedne ekkor
abban, hogy az eredeti hajó azonos a rekonstruált hajóval?
A probléma ezek után a következő. Mind a renovált, mind a rekonstruált hajó esetében
érvelhetünk úgy, hogy azonos az eredetivel. Ha csak a renovált hajó létezne és a rekonstruált
nem, akkor nem haboznánk azt mondani: renovált hajó = eredeti hajó. Ha csak a rekonstruált
hajó létezne és a renovált nem, akkor nem haboznánk azt mondani: rekonstruált hajó = eredeti
hajó. Csakhogy mindkét hajó - az azonossági reláció tranzitivitása miatt - nem lehet azonos az
eredeti hajóval. Ha ugyanis a renovált hajó = eredeti hajó, és az eredeti hajó = rekonstruált hajó,
akkor a renovált hajó = rekonstruált hajó. Ezt állítani azonban abszurd. A renovált és a
rekonstruált hajó két különböző hajó. Az előbbi a kikötőben ring, a másik a raktárban porosodik.
Aki szerint (például: Lowe 1983, 2002: 30-3) a renovált hajó azonos az eredeti hajóval, a
következő két intuitív megfontolásra épít. (1) Ha az eredeti hajó egy részét kiszereljük és egy új
elemmel pótoljuk, akkor a hajónak ez az új elem lesz a része, és a kiszerelt régi elem megszűnik a
hajó részének lenni. (2) Ha az eredeti hajó egy kiszerelt részét egy másik hajóba építjük, akkor az
eredeti hajó kiszerelt része ennek a másik hajónak a részévé válik.
Vegyük azt az esetet, hogy félig szétszedem a biciklimet. A biciklim bizonyos részei részben a
félig szétszedett biciklimben vannak, részben azon kívül, mondjuk a műhelyben. INTUÍCIÓ:
ebben az esetben a biciklim rendelkezik valamennyi részével, így ama részekkel is, melyek éppen
nincsenek beépítve a biciklimbe, és a műhelyben vannak. Vagyis: annak ellenére rendelkezik a
biciklim minden részével, hogy részei között vannak olyanok, amelyek rajta kívül vannak.
A Thészeusz hajó probléma kapcsán tehát az INTUÍCIÓ a következő: ha az eredeti hajó kiszerelt
részeit nem pótolták volna új elemekkel, akkor ezek a kiszerelt részek még a hajó részei
volnának. Mivel azonban a kiszerelt elemeket újakkal pótolták, a kiszerelt részek megszűntek a
hajó részének lenni és az újonnan beépített elemek váltak a hajó részeivé. Illetve: amellett, hogy
a régi, kiszerelt alkatrészek megszűntek az eredeti hajó részének lenni, ha ezeket az eredetiből
kiszerelt elemeket valamilyen másik hajóba építjük, akkor ezek az elemek a másik hajó részeivé
válnak.
Erre az INTUÍCIÓRA támaszkodva azt mondhatjuk: a renovált hajó azonos az eredeti hajóval,
ennek ugyanis az újonnan beszerelt elemek lettek a részei, és a régi (kiszerelt) elemek
megszűntek a részei lenni és egy másik (a raktárban porosodó) hajó részeivé váltak.
Ha a múzeumigazgatót kérdeznéd arról, hogy melyik hajót vásárolja meg a múzeuma számára,
akkor (majdnem biztosan) azt felelné, hogy a rekonstruáltat. INTUÍCIÓJA szerint ugyanis az a
hajó azonos az eredetivel, amely numerikusan ugyanazokból a részekből áll. INTUÍCIÓJA azt
súgja, hogy azért a rekonstruált hajó azonos az eredetivel, mert maga Thészeusz azokon a
deszkákon lépdelt, azokat a köteleket ragadta meg, amelyekből a rekonstruált hajó áll. A renovált
hajó alkatrészeihez Thészeusznak az égvilágon semmi köze: nem látta őket, nem fogta őket,
lábaival nem taposta őket.
(1) Nem lehetséges az, hogy egy és ugyanazon fizikai tárgy egy időben a tér két különböző
helyén legyen.
(2) Nem lehetséges az, hogy két ugyanolyan típusú/fajtájú, de numerikusan különböző fizikai
tárgy egy időben a térnek ugyanazon a helyén legyen.
Az egyik extrém megoldás: adjuk fel az (1)-t és állítsuk azt, hogy mind a renovált, mind a
rekonstruált hajó azonos az eredeti hajóval. Hogyan képzeljük ezt el? Úgy, hogy az eredeti hajó
fízionált: az egyetlen hajóból - a fentebb leírt események hatására - kettő jött létre.
A másik extrém megoldás: adjuk fel a (2)-t, és állítsuk azt, hogy mind a renovált, mind a
rekonstruált hajó eredetileg a kikötőben volt, olyan módon, hogy e két numerikusan különböző
hajó koincidált, egészen addig az időpontig, amíg a renoválás és ezzel a részek eltávolítása
megkezdődött. E szerint: félrevezető Thészeusznak a hajójáról beszélni, ez ugyanis két
numerikusan különböző hajó egybeesése.
Legyen most az az állítás, hogy eredetileg mind a renovált, mind a rekonstruált hajó a kikötőben
volt, és e két numerikusan különböző hajó koincidált. Tegyük fel ugyancsak, hogy a tengeren
hajózunk, és megpillantunk egy hajót. Ebben az esetben arra a kérdésre, hogy „hány hajót
látunk?", nem tudunk felelni anélkül, hogy ismernénk e hajó jövőjét. Lehetséges ugyanis, hogy
amit látunk az nem egy hajó, hanem valójában kettő, csak még a koincidálás fázisában.
- Bigelow, John (1996) 'Presentism and Properties', Philosophical Perspectives, 10, pp. 35-52.
- Chisholm, Roderick (1973) 'Past as Essential to Their Wholes, Review of Metaphysics, 26, pp.
581-603.
- Chisholm, Roderick (1976) Person and Object, Lasalle, Ill.: Open Court.
- Crisp, Thomas (2003) 'Presentism', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman (eds.) The
Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 211-45.
- Davidson, Donald (1969) 'True to the Facts', Journal of Philosophy 66, pp. 748-64.
- Haslanger, Sally (1989a) 'Endurance and Temporary Intrinsics', Analysis, 49, pp. 119-25.
- Haslanger, Sally (1989b) 'Persistence, Change, and Explanation', Philosophical Studies, 56, pp.
1-28.
- Haslanger, Sally (2003) 'Persistence through Time', in Michael J. Loux and Dean W.
Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp.
315-54.
- Hawley, Katherine (2001) How Things Persist, Oxford: Oxford University Press.
- Heller, Mark (1990) The Ontology of Physical Objects: Four Dimensional Hunks of Matter,
Cambridge: Cambridge University Press.
- Heller, Mark (1992) 'Things Change', Philosophy and Phenomenological Research, 52, pp.
695-704.
- Heller, Mark (1993) 'Varieties of Four Dimensionalis', Australasian Journal of Philosophy, 71,
pp. 47-59.
- Hinchliff, Mark (1996) 'The Puzzle of Change', Philosophical Perspectives 10, pp. 119-36.
- Johnston, Mark (1987) 'Is there a Problem about Persistence?', Proceedings of the Aristotelian
Society, Suppl. Vol. 61, pp. 107-35.
- Lepoidevin, Robin (1991) Change, Cause, and Contradiction, New York: St Martin's Press.
- Lewis, David (1998) 'Rearrangement of Particles: Reply to Lowe', Analysis, 48, pp. 65-72.
- Lewis, David (2001) 'Truthmaking and Difference-Making', Noûs, 35, pp. 602-15.
- Lewis, David (2002) 'Tensing the Copula', Mind, 111, pp. 1-14.
- Lowe, Jonathan E. (1983) 'On the Identity of Artifacts', Journal of Philosophy 80, pp. 222-32.
- Lowe, Jonathan E. (1987) 'Lewis on Perdurance versus Endurance', Analysis, 47, pp. 152-4.
- Lowe, Jonathan E. (1988) 'The Problems of Intrinsic Change: Rejoinder to Lewis', Analysis, 48,
pp. 72-7.
- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press.
- Merricks, Trenton (1995) 'On the Incompatibility of Enduring and Perduring Entities', Mind,
104, pp. 523-31.
- Merricks, Trenton (1999) 'Persistence, Parts, and Presentism', Noûs, 33, pp.421-38.
- Prior, A. N. (1968) Papers on Time and Tense, London: Oxford University Press.
- Quine, Willard Van Orman (1960) Word and Object, Cambridge, Mass.: MIT Press.
- Quine, Willard Van Orman (1963) 'Identity, Ostension, and Hypostasis', in uő. From a Logical
Point of View, 2nd edn., rev., Evanston, Ill.: Harper and Row, pp. 65-79.
- Quine, Willard Van Orman (1976) 'Whither Physical Objects', in. R. S. Cohen, P. Feyerabend
and M. W. Wartofsky (eds.) Essays in Memory of Imre Lakatos, Dordrecht: Reidel, pp. 497-504.
- Quine, Willard Van Orman (1981) Theories and Things, Cambridge, Mass.: Harvard University
Press.
- Rea, Michael C. (1998) 'Temporal Parts Unmotivated', Philosophical Review,107, pp. 225-60.
- Rea, Michael C. (2000) 'Constitution and Kind Membership', Philosophical Studies, 97, pp.
169-93.
- Russell, Bertrand (1915) 'On the Experience of Time', The Monist, 25, pp. 212-33.
- Sider, Theodore (1996) 'All the World's a Stage', Australasian Journal of Philosophy, 74, pp.
433-53.
- Sider, Theodore (2000) 'Stage View and Temporary Intrinsics', Analysis 60, pp. 84-8.
- Tooly, Michael (1997) Time, Tense, and Causation, Oxford: Oxford University Press,
- van Inwagen, Peter (1981) 'The Doctrine of Arbitrary Undetached Parts', Pacific Philosophical
Quarterly, 62, pp. 123-37.
- van Inwagen, Peter (1990a) 'Four-Dimensional Objects', Noûs, 24, pp. 245-55.
- van Inwagen, Peter (1990b) Material Beings, Ithaca, NY: Cornell University Press.
- Zimmerman, Dean (1996) 'Persistence and Presentism', Philosophical Papers, 25, pp. 115-26.
- Zimmerman, Dean (1998) 'Temporary Intrinsics and Presentism', in Dean Zimmermann and
Peter van Inwagen (eds.) Metaphysics: The Big Questions, Oxford: Basil Blackwell, pp. 206-20.
- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 239-44.
- Smith, Quentin (1995) 'Change', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa (eds.) A Companion to
Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 83-5
5. FEJEZET: ESEMÉNYEK
Az események azok a dolgok, amelyek történnek. Olyan dolgok, mint a születések, halálok,
házasságtörések, földrengések, háborúk, viharok, fenékberúgások, séták, színházi előadások,
szeretkezések, költözések, kirándulások, olimpiák stb. E dolgok közös tulajdonsága az, hogy
valahol és valamikor végbemennek. Emiatt események.
Ne zavarjon, hogy e felsorolt dolgok különböző ideig tartanak: egy fenékberúgás mindössze egy
pillanatig, egy háború sajnos akár évekig. Ettől még mind a fenékberúgások, mind a háborúk
események. Azon is emelkedj felül, hogy egy hosszabb esemény (például egy háború) kisebb
eseményekből (például csatákból) áll. Attól még mind maga a háború, mind pedig a csaták (a
háborúk részei) események. És tekints el attól is, hogy bizonyos eseményeknek (például egy
viharnak) nincsenek éles térbeli határai. Attól még egy vihar esemény.
2. LÉTEZNEK-E ESEMÉNYEK?
A fizikai tárgyak mint konkrét partikulárék létezését nagyon kevesen vitatták, illetve vitatják. A
filozófusoknak mindössze talán két csoportja. Az egyik csoportba azok a szkeptikusok tartoznak,
akik konklúzívnak tekintik Descartes démonargumentumát. E szkeptikusok nem azt állítják,
hogy nem léteznek elménktől független fizikai tárgyak, hanem azt, hogy nem tudhatjuk, hogy
léteznek-e ilyenek. A másik csoportba a brit hegeliánusok, például John M. E. McTaggart és
Francis H. Bradley tartoztak, akik tagadták a fizikai tárgyak önálló létezését. Ellentétben tehát a
démonargumentumot elfogadó szkeptikusokkal, nem azt állították, hogy nem tudhatjuk, hogy
vannak-e fizikai tárgyak, hanem azt, hogy nem léteznek ilyenek. Úgy gondolták, hogy a fizikai
tárgyak látszatok, és kizárólag a minden különbségtől mentes abszolútum létezik - bármit is
értettek ezen. Leszámítva e két csoportot, a legtöbb filozófus úgy gondolta és gondolja, hogy
léteznek fizikai tárgyak, azaz a legtöbb filozófus realista a fizikai tárgyak vonatkozásában.
Az események létezése nem ennyire magátólértetődő. Ez már abból is jól látszik, hogy míg a
fizikai tárgyak (és persze a tulajdonságok) metafizikai problémái nagyjából egyidősek magával a
filozófiával, az eseményekről mint önálló ontológiai kategóriáról való gondolkodás újkeletű: az
1970-es évek elejétől vált az események létezésének és természetének vizsgálata a metafizika
egyik fő területévé.
Amennyire meg tudom ítélni: a józan, prefilozofikus ész inkább realista, mintsem antirealista az
eseményeket illetően. Nézzünk néhány józan ész megfontolást az események létezése mellett.
Léteznek események, ugyanis különbséget tudunk tenni közöttük (például két kirándulás között),
s ebből következőleg számlálni tudjuk őket (Tamás például kétszer olvasta végig A gyűrűk urát).
Továbbá léteznek események, mert - éppúgy, ahogyan a fizikai tárgyakra - referálni tudunk rájuk
szinguláris terminusokkal (például: „Második Világháború", „Normandiai Partraszállás").
Tervezni tudunk eseményeket (például elhatározom, hogy másnap horgászni megyek), és
észlelünk eseményeket (például azt, hogy két autó egymásnak ütközik). Mindezek azt mutatják,
hogy naivan elfogadjuk az események létezését.
Természetesen az iménti józan ész megfontolások nem bizonyítják, hogy léteznek események.
Például az a tény, hogy referálni tudunk eseményekre és hogy meg tudunk különböztetni
eseményeket egymástól, nem bizonyítja, hogy léteznek események. Abból a tényből ugyanis - a
sztenderd analóg példát említve -, hogy referálni tudunk az átlagos életszínvonalon élő magyar
állampolgárra és meg tudjuk különböztetni őt az átlagos életszínvonalon élő osztrák
állampolgártól, még nem következik, hogy létezik olyan dolog a világban, mint átlagos
életszínvonalon élő magyar, illetve átlagos életszínvonalon élő osztrák állampolgár.
Mit jelent az, hogy az oksági viszonyok relátumai az események? Vegyük például a következő
oksági kijelentést:
(2) Létezik x és létezik y esemény úgy, hogy x egy robbanás, y egy híd összeomlása, és x okozta
y-t.
Az események létezése mellett felhozott „oksági viszonyból vett érv" mindazonáltal nem
konklúzív. Miért nem az? Egyrészt azért nem az, mert egyes filozófusok (például: Russell
1912/1976) amellett érveltek, hogy az okság fogalmát „teljesen ki kell küszöbölnünk a filozófia
szótárából" (1912/1976: 291), s számukra nyilván nem túl meggyőző egy olyan érvelés, amely az
események létezésére az oksági viszonyok létezéséből következtet. Másrészt azért nem, mert
vannak olyan filozófusok is, akik szerint léteznek ugyan oksági viszonyok, ám ezek nem
események között állnak fenn. A legfőbb alternatív nézet szerint az oksági viszonyoknak nem az
események, hanem a tények (facts) a relátumai (például: Bennett 1988, Mellor 1995). Úgyhogy
csak abban az esetben volna az „okságból vett érv" konklúzív az események létezése mellett, ha
kényszerítő érvünk volna amellett, hogy (1) léteznek oksági viszonyok, és (2) az oksági
viszonyok események között állnak fenn. (Lásd e problémáról Huoranszki 2001: 85-121, Lowe
2002: 155-191, Field 2003.)
Tegyük fel, hogy az asztalomon fekvő drótot meghajlítom. A drót t1-ben egyenes, t2-ben azonban
görbe. Mármost - és most jön az érv - ha pusztán annyit állítunk, hogy t1-ben létezik egy egyenes
drót, és t2-ben létezik egy görbe drót, vagyis ha kizárólag fizikai tárgyak és azok tulajdonságai
létezése mellett kötelezzük el magunkat, akkor valami nagyon fontos dolgot kihagyunk a
számításból. Tudniillik azt, hogy egy fizikai tárgy (a drót) megváltozásáról (egyenesből görbévé
való átalakulásáról) van szó. El kell tehát köteleződnünk egy esemény létezése (a drót
meghajlítása) mellett, különben csak két egymástól numerikusan különböző tárgy létezését
(egyenes drót és görbe drót) állíthatjuk jogosan. (Az előző, „A fizikai tárgyak létezése az időben"
című fejezetben részletesen foglalkoztam a változás jelenségével.)
A legismertebb és legtöbbet idézett érv, mely szerint léteznek események, Donald Davidsontól
(1966, 1967/2004) származik. Davidson gondolatmenete a következő. Az emberi cselekvések
események. Mármost egy cselekvést leíró mondatban mindig szerepel egy ágens (cselekvő
személy) és egy cselekvési ige, és a legtöbb esetben e kettőn felül egy vagy több adverbium
(határozószó). Ez utóbbiak szerepe az, hogy a cselekvés idejét, módját, helyét stb.
meghatározzák. Vegyük most a következő kijelentést:
(1) Tamás tegnap reggel nagyon gyorsan megvajazott a késével egy szelet kenyeret a konyhában.
(3) Létezik x (x egy szelet kenyér megvajazása, és x Tamás által ment végbe, és x nagyon gyorsan
esett meg, és x kés használatával történt, és x a konyhában következett be)
Vagyis (elnézést a redundanciáért): létezik egy esemény, mely esemény nem más, mint egy
szelet kenyér megvajazása, mely esemény Tamás által ment végbe, mely esemény nagyon
gyorsan esett meg, mely esemény egy kés használatával történt, és mely esemény a konyhában
következett be. Davidson szerint amennyiben az (1) valódi logikai szerkezetének a (3)-t
tekintjük, akkor (és csak akkor) következni fog a (2) az (1)-ből. Egyszerűen a konjunkció logikai
tulajdonságai miatt.
Davidson érve széles körben elfogadott, persze vannak filozófusok, akiket nem győzött meg
(például: Horgan 1978). E helyütt nem megyek bele Davidson érvének finomabb felbontású
elemzésébe. (Davidson érvéről lásd még: Lowe 2002: 216-9, Macdonald 2005: 183-6, és az
események létezése mellett felhozható további érvekről lásd Simons 2003: 357-64.)
3. ELŐZETES MEGFONTOLÁSOK AZ ESEMÉNYEK
TERMÉSZETÉRŐL
Ha konkrét entitásokon térben és időben levő entitásokat, absztrakt entitásokon pedig nem térben
és időben levő entitásokat értünk, akkor az események konkrét entitások, ugyanis minden
esemény térben és időben megy végbe. Ha azonban konkrét entitásokon olyan entitásokat értünk,
melyekből egy időben egy helyen csak egyetlen darab lehet, és absztrakt entitásokon olyan
entitásokat értünk, melyekből egy időben egy helyen több is lehet, akkor azt kell mondanunk: a
filozófusok véleménye megoszlik atekintetben, hogy az események konkrétak-e vagy absztaktak.
Egyes filozófusok szerint egy időben egy helyen több esemény is megtörténhet, és így az
események absztraktak, más filozófusok szerint azonban egy időben egy helyen kizárólag egy
esemény mehet végbe, és így az események konkrétak.
Az érdekes kérdés tehát az, hogy egy időben a tér egy meghatározott régiójában hány esemény
mehet végbe? Amikor Brutus tőrével megöli Caesart, akkor két eseményről van szó, Caesar
leszúrásáról és Caesar meggyilkolásáról, vagy csak egyetlenegyről? Amikor kinyitom a lakásom
ajtaját, és ezzel megriasztom a lakásomban levő betörőt, akkor két eseményről van szó, az ajtó
kinyitásáról és a betörő megriasztásáról, vagy csak egyről? Amikor Tamást megcsalja a felesége,
akkor két eseményről van szó, a nemi aktus(ok)ról a szerető lakásában és emellett
házasságtörésről, vagy csak egyetlenegyről? Látni fogjuk: a „hány esemény történhet egy időben
egy helyen?" kérdésre adott válasz annak a függvénye, hogy milyen elméletet fogadunk el az
események metafizikai természetéről.
Mindenki egyetért abban, hogy az események konkrét entitások, abban az értelemben, hogy
térben és időben mennek végbe. Több filozófus (Quine 1960, 1985/1996, Lemmon 1967,
Davidson 1985) azonban úgy véli: az eseményeknek nincsenek is egyéb tulajdonságaik, mint a
térbeli és időbeli tulajdonságaik. Úgy vélik: egy eseményt kizárólag az határoz meg, hogy hol és
mikor történik. E nézet szerint tehát az események nem mások, mint meghatározott téridő-régiók.
Innen az elmélet neve.
Ha az eseményeket kizárólag az határozza meg, hogy hol és mikor történnek, akkor ez azt jelenti,
hogy az eseményeket kizárólag extrinzikus vagy relációs tulajdonságaik határozzák meg. Ez
pedig azt, hogy az eseményeknek nincsen belső, ontológiai szerkezetük. Metafizikailag primitív,
irreducibilis entitások. Természetesen az eseményeknek vannak részeik (tudniillik temporális
részeik: korábbiak és későbbiek), de metafizikai alkotóelemeik (ahogyan e fogalmat a „Fizikai
tárgyak című fejezet 2. részében meghatároztam) nincsenek.
Vegyük észre, hogy az események téridő-régió elmélete mennyire hasonlít a fizikai tárgyak
nominalista elméletéhez. Emlékezzünk csak: a nominalista szerint a fizikai tárgyak nem
rendelkeznek ontológiai szerkezettel. Metafizikailag irreducibilis, primitív entitások. Amikor egy
fizikai tárgynak különböző minőségeket tulajdonítunk (azt mondjuk például: „a paradicsom
piros", „a paradicsom kerek" stb.), akkor a „piros" és „kerek" szavak nem referálnak saját
jogukon létező entitásokra, a pirosság illetve a kerekség tulajdonságára. E leírások anélkül
igazak, hogy a kérdéses fizikai tárgynak metafizikai alkotóeleme volna a pirosság és a kerekség.
Ehhez hasonlóan: amikor leírunk egy eseményt, akkor a téridő-régió elmélet szerint a leírás nem
azért határozza meg az illető eseményt, mert kifejezi annak metafizikai szerkezetét. Ilyennel
ugyanis nem rendelkezik. Következésképpen: egy és ugyanazon eseményt nagyon különböző
módokon is leírhatunk. Például: „S lenyomta a kilincset", „S kinyitotta az ajtót", „S megzavarta a
betörőt" stb. E leírások éppen azért vonatkozhatnak egy és ugyanazon eseményre, mert a
kérdéses eseménynek „a kilincs lenyomása", „az ajtó kinyitása" és „a betörő megzavarása" nem
metafizikai alkotóeleme.
Az elméletek egyik szokásos (és igen markáns) kombinációja tehát a következőképpen fest: (1)
nominalizmus a tulajdonságok vonatkozásában, (2) nominalizmus a fizikai tárgyak
vonatkozásában, (3) perdurantizmus a fizikai tárgyak perzisztenciájának vonatkozásában, és (4)
az események téridő-régió elmélete.
Tegyük fel, hogy valaki átússza a Balatont és eközben megfázik. A Balaton átúszását és az illető
személy megfázását intuitíve két különböző eseménynek tartjuk, mégis - mivel egy és ugyanazon
téridő-régióban mennek végbe - az elméletnek egy és ugyanazon eseménynek kell tekintenie, és
ez implauzibilis.
A téridő-régió elmélet híve válaszolhatja azt, hogy az iménti érv kizárólag abból meríti a
meggyőzőerejét, hogy nagyon durván határozta meg az átúszás és a megfázás térbeli és időbeli
tulajdonságait. Úgy állította be, hogy pontosan ugyanabban az időpontban kezdődött az átúszás
és a megfázás, holott a megfázás egészen bizonyosan későbbi időpontban kezdődött és későbbi
időpontban fejeződött be, mint az átúszás, illetve úgy állította be, hogy pontosan ugyanazon a
helyen „történt" az átúszás és „ment végbe" a megfázás, holott az átúszás ott „történt", ahol az
illető egész teste volt, a megfázás ezzel szemben az illető testének csak egy bizonyos részében
„ment végbe".
Nézzünk egy precízebb formájú ellenvetést, Donald Davidsonét. (Ne zavarjon, hogy az elmélet
hívei között is feltűntettem Davidsont: Davidson többször változtatta az álláspontját az
események természetének vonatkozásában!) Íme a sokat idézett passzus:
Vajon a tér és az idő együttesen egyértelműen meghatároz egy eseményt; azaz szükséges és
elégséges ahhoz, hogy az események azonosak legyenek egymással, hogy pontosan ugyanazt az
időt és helyet foglalják el? [...] Jómagam nem vagyok bizonyos benne, hogy [...] az események
esetében a tér és idő azonossága elegendően biztosítja az azonosságukat. [...] [Ú]gy tűnik
[ugyanis], hogy természetes dolog azt állítani, hogy végbemehet két különböző változás egy
szubsztancia egészében pontosan ugyanabban az időben. Például ha egy vasgolyó felhevül egy
bizonyos percben, és ugyanebben a percben körbeforog [...], azt kell vajon mondanunk, hogy e
két dolog egy és ugyanazon esemény? (1969/1998: 306)
Mit felelhet erre az érvre a téridő-régió elmélet híve? Azt, amit az előző ellenvetésre is:
Davidson durván írta le a golyó forgásának és hevülésének időbeli tulajdonságait. Ugyanis
nyilván a forgás hevítette fel a vasgolyót, következésképpen a forgásnak időben meg kellett
előznie a hevülést, következésképpen a forgásnak és a hevülésnek különböznek az időbeli
tulajdonságai, következésképpen a vasgolyó forgása és hevülése a téridő-régió elmélet szerint is
két különböző esemény. A téridő-régió elmélet tehát működik: ott ahol intuitíve különbséget
teszünk két esemény között, ott a téridő-régió elmélet is különbséget tesz.
Ez a védekezés azonban nem elég erős. Davidsonnak ugyanis csak annyit kell kikötnie: nem a
forgás hevíti fel a forgó vasgolyót, hanem valami más, mondjuk a forgó vasgolyó alatt levő láng.
A következőről van szó: adott egyrészről h helyen és t időben forgó vasgolyó mint esemény,
másrészről adott az ugyanazon a h helyen és ugyanabban a t időben (nem a forgástól) hevülő
vasgolyó mint esemény, melyeket a téridő-régió elmélet - lévén azonosak a térbeli és időbeli
tulajdonságaik - egy és ugyanazon eseménynek tekint. Csakhogy a gondolatkísérletben szereplő
két esemény intuíciónk szerint nem azonos; a két eseménynek különböznek az oksági
tulajdonságai. Mástól forog a vasgolyó és mástól hevül. Mást képes okozni a forgó vasgolyó és
mást a hevülő.
Mi következik mindebből? A legtöbb filozófus szerint az, hogy az események téridő-régió
elmélete nem ad megfelelő vagy teljes leírást az eseményekről. Félreértés ne essék: az
eseményeknek természetesen lényegi tulajdonsága mind a helye, mind pedig az ideje, Davidson
ellenvetése azonban arra mutat rá, hogy e két tulajdonság együttesen nem elégséges ahhoz, hogy
meghatározzunk egy eseményt, és ezzel meg tudjunk különböztetni egy másiktól.
Mint láttuk: az az események téridő-régió elméletének legfőbb hibája, hogy olyan eseményeket
is azonosnak tekint, amelyek intuíciónk szerint különböznek egymástól. A téridő-régió elmélet
egy lehetséges védelme (lásd: Brand 1976, 1977) a következő: két esemény akkor és csak akkor
azonos, ha szükségszerű, hogy a téridő ugyanazon régióját foglalják el. Vagyis: ellentétben a 4.1.
részben proponált nézettel, mely szerint a és b esemény akkor és csak akkor azonos, ha de facto
ugyanazt a téridő régiót foglalják el, Brand annyi módosítást tesz, hogy kiköti: a és b esemény
akkor és csak akkor azonos, ha a-nak és b-nek ugyanazt a téridő régiót kell kitöltenie.
Tézisszerűen:
a és b esemény akkor és csak akkor azonosak, ha logikailag nem lehetséges, hogy ne foglalják el
ugyanazt a téridő régiót, vagyis ha logikailag nem lehetséges, hogy különbözzenek a tér és
időbeli tulajdonságaik.
Vedd észre: Brand javaslata - ellentétben a de facto téridő-régió elmélettel - megengedi azt, hogy
egy időben és egy helyen egyszerre több esemény menjen végbe! Sőt, Brand valójában nagyon
kevés egymással térben és időben koincidáló a és b eseményt tekint azonosnak, lévén nagyon
kevés egymással térben és időben koincidáló a és b esemény között állhat fenn szükségszerű
viszony. Nehéz elképzelni mást: azok az események koincidálnak szükségszerűen, amelyek
leírása szemantikailag ekvivalens. Például: az az esemény, hogy Brutus megölte Caesart, és az az
esemény, hogy Caesar meghalt Brutus által, vagy az az esemény, hogy Tamás fenékberúgta
Ervint, és az az esemény, hogy Ervin fenékbe lett rúgva Tamás által, egy és ugyanazon
események, ugyanis logikailag nem lehetséges, hogy az egyik végbemenjen egy helyen és egy
időben, de a másik ne menjen végbe ugyanazon a helyen, ugyanabban az időben.
Ez, amennyire látom, knock-out ellenvetés Brand javaslatával szemben. Úgyhogy amennyiben
valaki ragaszkodik az események téridő-régió elméletéhez, más módon kell védelmeznie azt.
A 2.2.1. részben láttuk: az események létezése mellett a legtöbb filozófus azért kötelezi el magát,
mert úgy gondolja, hogy az események az oksági viszonyok relátumai. Mármost ha valóban az
események az oksági viszonyok relátumai, akkor az események rendelkeznek oksági
tulajdonságokkal. Természetesnek tűnik tehát a javaslat: az eseményeket oksági tulajdonságaik
alapján individuáljuk, vagyis aszerint, hogy mi okozza őket és ők maguk mit okoznak. Ne azt
állítsuk, hogy egy esemény nem más, mint egy meghatározott téridő régió, hanem azt, hogy egy
esemény nem más, mint a világban levő oksági folyamatokban meghatározott szerepet betöltő
entitás. Ezt az álláspontot képviseli például Davidson (1969/1998).
(3) Különbségeik ellenére van egy fontos hasonlóság az oksági és a téridő-régió elmélet között.
Nevezetesen: mindkét elmélet extrinzikus vagy relációs tulajdonságaik alapján individuálja az
eseményeket, ugyanis mind a térbeli és időbeli tulajdonságok, mind pedig az oksági
tulajdonságok extrinzikusak. Következésképpen: mindkét elmélet tagadja, hogy az események
rendelkeznek belső, ontológiai/metafizikai szerkezettel, vagyis mindkét elmélet irreducibilis,
primitív, metafizikai alkotóelemek nélküli entitásoknak tekinti az eseményeket.
Az események oksági elméletével szemben sok ellenvetés fogalmazódott meg. Íme ezek közül a
három legfontosabb.
5.3.1. Az oksági elmélet körbenforgó
A másik körbenforgás: az oksági elmélet szerint e1 és e2 esemény csak akkor azonosak, ha e1-nek
és e2-nek ugyanazok az okai. e1-nek és e2-nek azonban az oksági elmélet szerint csak akkor
ugyanazok az okai (melyek persze események!), ha ezen okoknak (mint eseményeknek)
ugyanazok a hatásai. E hatások azonban nem mások, mint e1 és e2. Visszaértünk a
kiindulóponthoz. Csak egy kört tettünk, nem jutottunk egy tapodtat sem előre.
Egyesek szerint nem perdöntőek ezek az ellenvetések, és talán menthető az oksági elmélet (lásd
e problémáról: Katz 1978, Lombard 1986: 41-5, Lowe 2002: 226-8), mindenesetre a legtöbb
filozófus konklúzívnak tekinti ezeket az ellenvetéseket, és emiatt elveti az oksági elméletet.
Az események oksági elmélete olyan metafizikai tézisek mellett kötelez el bennünket, melyek
elfogadása ad hocnak tűnik. A következőről van szó. Az oksági elmélet szerint az eseményeket
okaik és hatásaik individuálják, vagyis az eseményeket más eseményekhez való viszonyaik
határozzák meg. Mármost ha az eseményeket más eseményekhez való viszonyaik határozzák
meg, akkor minden esemény létezése más események létezésétől függ. Következésképpen: ha
elfogadjuk az oksági elméletet tanítását, akkor azt kell állítanunk: (1) nem lehetséges olyan
esemény, amelyet semmi nem okoz, (2) olyan esemény, amely semmit nem okoz, (3) olyan
esemény amelyet semmi nem okoz és amely semmit nem okoz. Azt kell tehát állítanunk, hogy
nem lehetségesek izolált események. E tézis mellett azonban nemigen lehet a priori módon
érvelni.
Miért? Azért, mert lehetséges, hogy különböző eseményeknek ugyanaz az oka, és ugyanaz a
hatása. Myles Brand (1976) a következő példát hozza. Tegyük fel, hogy egy fizikai tárgy a-ra és
b-re fízionál, és kis idővel később a és b fúzionál. Ebben az esetben értelemszerűen két
eseményről kell beszélnünk: az egyik esemény az, ami a-val történt, a másik esemény az, ami b-
vel történt. Csakhogy a két eseménynek pontosan ugyanaz az oka (jelesül: a fízió) és pontosan
ugyanaz az okozata (jelesül: a fúzió). Vagyis: az oksági elmélet szellemében azt kell állítanunk,
hogy az a-val történt dolgok és a b-vel történt dolgok egy és ugyanazon eseménynek számítanak,
holott ez nyilvánvalóan kettő darab esemény.
Kim szerint az események három metafizikai alkotóelemből állnak: egy vagy több tárgyból
(szubsztanciából) (x), egy tulajdonságból vagy relációból (F), és egy időpontból vagy
időintervallumból (t).
Kim elméletének két alapelve van. Az első annak a feltételeit határozza meg, hogy mikor létezik
(vagy történik) egy esemény, a másik pedig annak a feltételeit határozza meg, hogy a és b
esemény mikor azonosak. Íme e két elv:
„Létezési feltétel: Egy esemény <x, F, t> csak abban az esetben létezik, ha x szubsztancia
rendelkezik F-fel t időpontban.
Azonossági feltétel: <x, F, t> = <x, F, t> csak abban az esetben, ha x = y, F = Q, és t = t'". (Kim
1976/1998: 311).
Az azonossági feltétel világosnak tűnik, hadd fűzzek azonban négy kiegészítő megjegyzést a
létezési feltételhez:
(1) Kim szerint nem minden <x, F, t> hármas határoz meg egy eseményt. Vegyük azt az
eseményt, hogy Brutus megöli Caesart. Abból, hogy létezik az <x, F, t> hármas, vagyis létezik
Brutus, létezik Caesar megölése, és létezik Caesar megölésének pillanata, önmagában még nem
következik az, hogy a kérdéses esemény megtörténik. Lehetséges ugyanis, hogy Brutus nem
exemplifikálja a Caesar megölésének tulajdonságát. Azért van szükség az események létezési
feltételére, mert ez mondja ki azt, hogy egy szubsztancia exemplifikál egy bizonyos tulajdonságot
t-ben, vagyis - hangsúlyosabban fogalmazva - azt, hogy fennáll annak az esete, hogy egy
szubsztancia exemplifikál egy bizonyos tulajdonságot t-ben: fennáll annak az esete, hogy Brutus
exemplifikálja Caesar megölésének tulajdonságát.
(2) Kim megkülönböztet egymástól két dolgot: egyrészről ama tulajdonságokat, melyeket egy
adott esemény exemplifikál, másrészt ama (úgynevezett konstitutív) tulajdonságot, melynek egy
szubsztancia általi exemplifikálása egy adott időpontban meghatároz egy eseményt. Példa:
Caesar halála mint esemény exemplifikálja azt a tulajdonságot, hogy Rómában történt. Viszont
Caesar halálának mint eseménynek nem ez a konstitutív tulajdonsága. Caesar halálának mint
eseménynek ugyanis a következőképpen fest az ontológiai szerkezete: Caesar mint konstitutív
tárgy/szubsztancia exemplifikálja a meghalás tulajdonságát mint konstitutív tulajdonságot egy
adott időpontban, i.e. 44-ben mint konstitutív időpontban.
A létezési feltétellel szemben két fő ellenvetést szokás felhozni. Ezeket már csak azért is
érdemes bemutatni, mert ennek során a tulajdonságexemplifikáció elmélet két, Kimétől eltérő
változatának felvázolására is jó lehetőség nyílik.
A létezési feltétel szerint minden eseménynek három metafizikai alkotóeleme van: konstitutív
tárgy, konstitutív tulajdonság és konstitutív időpont vagy időintervallum. Ha ezek közül
bármelyik hiányzik, a létezési feltétel szerint nem beszélhetünk eseményről. Az ellenvetés:
számos olyan esemény létezik, melynek nincsen konstitutív tárgya. Olyanokra szokás gondolni,
mint az időjárási viszonyok vagy fényviszonyok változásai: beborul az ég, kitör a vihar, lehül az
idő, felmelegszik az idő, besötétedik, kivilágosodik, szürkül, hirtelen fény támad stb. Ezeket
mindenki eseményeknek tekinti, holott nem létezik olyan tárgy, amely exemplifikálná mondjuk a
beborulás vagy az elsötétedés tulajdonságát. Egyszóval: a létezési feltétellel az a baj, hogy az
következik belőle, hogy nem léteznek szubjektum nélküli események, azonban intuíciónk szerint
- lásd az iménti példák - ilyenek igenis léteznek.
Egyszerű, de komoly ellenvetés ez: úgy tűnik, valamit módosítani kell a létezési feltételen. Ilyen
irányú javaslattal állt elő Jonathan Bennett (1988). Bennett szerint éppen amiatt, mert
kétségkívül léteznek olyan események, melyeknek nincsen konstitutív tárgya, a létezési feltételt
nem úgy kell megfogalmazni, hogy egy tárgy/szubsztancia exemplifikál egy tulajdonságot egy
adott időpontban, hanem úgy, hogy egy téridő-régió (Bennett (1988: 88) szavával: zóna)
exemplifikál egy tulajdonságot egy adott időpontban. Amikor például beborul, akkor egy
meghatározott téridő-régió exemplifikálja a beborulás tulajdonságát egy adott időben.
Módosított létezési feltétel: Egy <x, F, t> esemény csak abban az esetben létezik, ha x téridő-
régió (zóna) rendelkezik F-fel t időpontban.
6.2.2. A változás nélküli események problémája
Az események létezési feltétele nem szabja meg, hogy a konstitutív tárgynak milyen típusú
tulajdonságot kell exemplifikálnia, és így a létezési feltétel szerint az állapotok is eseményeknek
számítanak. Például: a létezési feltétel szerint azt is eseménynek kell neveznünk, hogy az
asztalom ma piros, hiszen az asztalom (mint konstitutív tárgy) exemplifikálja a pirosságot (mint
konstitutív tulajdonságot) a mai napon (konsitutív időintervallumban). Más szavakkal: a létezési
feltétel szerint lehetségesek úgynevezett változás nélküli események (ezek az állapotok), és ez
implauzibilis.
Úgy tűnik tehát, valamit módosítani kell a létezési feltételen, hogy az kizárja az események közül
a fizikai tárgyak állapotait. Éppen ilyen irányú javaslattal állt elő Brian Lombard (1979, 1986).
Lombard szerint különbséget kell tenni a fizikai tárgyak statikus és dinamikus tulajdonságai
között. Statikus tulajdonságokon Lombard egy fizikai tárgy ama tulajdonságait érti, melyek
megléte azt implikálja, hogy a kérdéses fizikai tárgy egy időben egy bizonyos állapotban van,
dinamikus tulajdonságokon pedig ama tulajdonságait, melyek megléte azt implikálja, hogy a
kérdéses fizikai tárgy valamilyen vonatkozásban megváltozik. Statikus tulajdonságok például a
színek: az asztalom piros. Ennek megfelelő dinamikus tulajdonság az, hogy bepirosodik.
Dinamikus tulajdonsággal rendelkezni tehát annyit tesz, mint olyan tulajdonsággal rendelkezni,
melynek megléte azt implikálja, hogy egy fizikai tárgy egy bizonyos statikus tulajdonságát
elveszítve egy másik statikus tulajdonságra tesz szert.
Mármost Lombard állítása az, hogy egy esemény nem más, mint egy szubsztancia dinamikus
tulajdonságexemplifikálása egy bizonyos időpontban vagy időintervallumban. E szerint: nem
léteznek változás nélküli események. Egy fizikai tárgy statikus tulajdonságexemplifikációja
(állapota) nem esemény. Metafizikai-kategoriális különbség van a fizikai tárgyak és az
események között.
Módosított létezési feltétel: Egy <x, F, t> esemény csak abban az esetben létezik, ha x
szubsztancia rendelkezik F dinamikus tulajdonsággal t időpontban.
6.3. Az azonossági feltétel nehézségei
Az azonossági feltétellel szemben szintén két fő ellenvetést szokás felhozni. Ezek bemutatása
során Kim tulajdonságexemplifikáció elméletének több, eddig még nem említett jellemvonása is
felszínre kerül.
Ezt az ellenvetést úgy is meg szokás fogalmazni, hogy az azonossági feltétel annyira finoman
tagolja az eseményeket, melynek eredményeképpen valójában tényeket és nem eseményeket
kapunk. Az azonossági feltétel szerint ugyanis - hangzik az ellenvetés - minden egyes
szemantikailag különböző leíráshoz különböző esemény tartozik, ez azonban a tények, és nem az
események sajátossága. Ahogy egy bírálója fogalmaz: Kim „összemossa az eseményeket a
tényekkel" (Bennett 1991: 626, és lásd még Bennett 1988: ch. 1 és ch. 5).
(E ponton elnézésedet kell kérnem: ha ugyanis figyelmesen olvastál, akkor e nehézségre már
akkor rájöttél, amikor az elméletet (oldalakkal korábban) meghatároztam. Már akkor fel kellett,
hogy tűnjön: mennyire hasonlít Kim eseményfogalma „A fizikai tárgyak létezése az időben"
című fejezet 3.2.2. részében meghatározott tényfogalomhoz.)
Jogos ez az ellenvetés? Nem, és ezt Kim világosan meg is mutatja (1976/1998: 317-20). Kim
szerint ugyanis nem arról van szó, hogy Sebastian a két esetben két különböző konstitutív
tulajdonságot exemplifikál: egyszer a sétálgatást, másszor a kényelmes sétálgatást. A két esetben
Sebastian ugyanazt a konstitutív tulajdonságot exemplifikálja, nevezetesen a sétálgatást; a
„kényelmesen" adverbium csak módosítja a már meghatározott, már individuált esemény
leírását. Egyetlen eseményről van tehát szó, melynek a következőképpen fest a metafizikai
szerkezete: Sebastian mint konstitutív tárgy exemplifikálja a sétálgatás konstitutív tulajdonságot
éjfélkor mint konstitutív időpontban. A kényelmesség nem tartozik az esemény konstitutív
elemei közé, hanem inkább az (imént vázolt metafizikai szerkezettel rendelkező) eseménynek
magának a tulajdonsága.
Kim Davist (1970), Thomsont (1971) és Goldmant (1971) követve valóban expressis verbis azt
állítja, hogy két eseményről van szó. Ez azonban - szerinte - nem mond ellen az intuíciónak.
Ahogy fogalmaz:
Hogyan döntenél? Kinek van igaza? Kimnek, aki szerint a (le)szúrás és a megölés különböző
általános események, minek következtében nem lehet azonos Brutus Caesar leszúrása Brutus
Caesar megölésével, vagy Davidsonnak, aki szerint noha a (le)szúrás valóban nem
szükségszerűen azonos a megöléssel, ebben az esetben azonban - történeti tény lévén - de facto
igenis azonosak. Amennyire látom: a filozófusok nagy része e ponton inkább Davidson
álláspontjával rokonszenvez, de nincsenek konklúzív érveik Kim álláspontjával szemben.
Az azonossági feltétel szerint - hadd ismételjem meg - a és b esemény akkor és csak akkor
azonos, ha a-nak és b-nek minden alkotóeleme azonos. Kim bírálói szerint ez azt implikálja,
hogy egy esemény minden egyes alkotóeleme lényegi alkotóeleme az illető eseménynek. Ez azt
jelenti, hogy ha egy adott esemény bármelyik alkotóeleme más volna, mint ami, akkor más
eseményről volna szó. Másként fogalmazva: egy esemény nem rendelkezhet egyetlen más
konstitutív elemmel sem, mint amellyel ténylegesen rendelkezik; minden esemény lényegileg
rendelkezik a konstitutív szerkezetével.
Először is: annak az eseménynek, hogy Sebastian éjfélkor kényelmesen sétálgat a városban, nem
lényegi eleme az, hogy Sebastian éjfélkor sétálgat. Ha ugyanis Sebastian történetesen öt perccel
korábban, vagy öt perccel későbben indult volna sétálgatni a városban, attól még ugyanarról az
eseményről (sétálgatásról) volna szó.
Hogy válaszol erre az ellenvetésre Kim? Úgy, hogy tagadja, hogy az azonossági feltételből
bármiféle esszencializmus következne. Szerinte abból, hogy egy e eseményt mint metafizikailag
összetett entitást alkotóelemei individuálnak, nem következik az, hogy ezen alkotóelemek közül
bármelyik is lényegi eleme e-nek. Éppen úgy nem következik, mint ahogy a fizikai tárgyak
sztenderd azonossági kritériumából, jelesül hogy a és b fizikai tárgy akkor és csak akkor azonos,
ha a és b térben és időben koincidál, sem következik, hogy a fizikai tárgyak lényegileg vannak
akkor és ott, amikor és ahol ténylegesen vannak. Vagy, egy másik analóg példát említve: éppen
úgy nem következik esszencializmus az azonossági feltételből, mint ahogy egy halmaz
azonosságának extenzionális kritériumából (hogy tudniillik a halmazt akkor azonos b halmazzal,
ha valamennyi elemük közös) sem következik az, hogy egy adott halmaznak minden eleme
lényegi eleme (Kim 1976/1998: 321).
A filozófusok egy részét nem győzi meg Kim válasza, elvégre az pusztán analógiákra
támaszkodik; ám e helyütt nem akarok mélyebben belemenni a vitába.
Ott tartunk tehát, hogy Kim tagadja, hogy az azonossági feltételből bármiféle esszencializmus
következne. Ennek ellenére Kim nem zárja ki, hogy az eseményeknek igenis vannak lényegi
alkotóelemeik. Csak annyit állít: ha valamely alkotóelemről kiderül, hogy lényegi eleme az
eseményeknek, akkor ez nem azért van, mert következik az azonossági feltételből. Külön-külön
meg kell vizsgálni valamennyi alkotóelemet, és külön-külön el kell döntenünk, hogy az
események lényegi tartozéka-e, vagy sem. Lássuk!
Először is: Kim szerint a konstitutív tárgy lényegi eleme az eseményeknek. Ha ez nem azonos,
akkor nem beszélhetünk ugyanarról az eseményről. Nem igaz tehát az, hogy ha Sebastian helyett
Mario sétálgatna éjfélkor a városban, akkor ez ugyanaz az esemény volna. Sebastian és Mario
sétálgatása épp annyira különböző esemény, mint ahogy az az esemény, hogy neked fáj a fejed
különbözik attól az eseménytől, hogy nekem fáj. Elképzelhető, hogy a fejfájásaink teljesen
hasonlók, vagyis minőségileg ugyanolyanok, azonban e két (mentális) esemény nem ugyanaz,
lévén az egyik fejfájás a tiéd, a másik fejfájás az enyém. Vagy: Mario és Sebastian sétálgatása
éppen úgy nem lehet ugyanaz az esemény, mint ahogy nem lehet ugyanaz az esemény az én
születésem és a Te születésed.
Másodszor: Kim szerint a konstitutív tulajdonságok esszenciális volta kevésbé bizonyos. Vegyük
a tiszta eseteket. A konstitutív tulajdonságok abban az értelemben esszenciálisak, hogy az az
esemény, hogy Sebastian éjfélkor sétálgat a városban, nem lehet azonos azzal az eseménnyel,
hogy Sebastian éjfélkor fut, vagy esetleg négykézláb mászik a városban. (...)
(...)
- Bennett, Jonathan (1991) 'Precis of Events and Their Names', Philosophy and
Phenomenological Research 51, pp. 625-28.
- Brand, Myles (1976) 'Particulars, Events, and Actions', in M. Brand and D. Walton (eds.)
Action Theory, Dordrecht: Reidel, pp. 133-57.
- Brand, Myles (1977/1996) 'Identity Conditions for Events', in Roberto Casati and Achille Varzi
(eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 363-71.
- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George
Allen & Unwin Ltd.
- Davidson, Donald (1966) 'The Logical Form of Action Sentences', in Nicholas Rescher (ed.)
The Logic of Decision and Action, Pittsburgh: University of Pittsburgh Press, pp. 81-95.
- Davidson, Donald (1969/1998) 'The Individuation of Events', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 295-309.
- Davidson, Donald (1971/1980) 'Eternal vs. Ephemeral Events', in uő. Essays on Action and
Events, Oxford: Clarendon Press, pp. 189-203.
- Davidson, Donald (1985) 'Reply to Quine on Events', in E. LePore and B. McLaughlin (eds.)
Actions and Events: Perspectives on the Philosophy of Donald Davidson, Oxford: Basil
Blackwell, pp. 172-7
- Davis, Lawrence H. (1970) 'Individuation of Actions', Journal of Philosophy 67, pp. 520-30.
- Field, Hartry 2003) 'Causation in a Physical World', in Michael J. Loux and Dean W.
Zimmermann (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp.
435-60.
- Goldman, Alvin (1971/1996) 'The Individuation of Action', in Roberto Casati and Achille Varzi
(eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 329-42.
- Horgan, Terence (1978) 'The Case Against Events', Philosophical Review 87, pp. 28-47.
- Katz, D. (1978) 'Is the Causal Criterion of Event Identity Circular?', Australasian Journal of
Philosophy, Vol. 56, pp. 255-9.
- Kim, Jaegwon (1966) 'On the Psycho-Physical Identity Theory', American Philosophical
Quarterly, 3, pp. 277-85.
- Kim, Jaegwon (1969) ‘Events and Their Descriptions: Some Considerations', in Nicholas
Rescher (ed.) Essays in Honor of Carl G. Hempel, Dordrecht: Reidel, pp. 198-215.
- Kim, Jaegwon (1973) ‘Causation, Nomic Subsumption, and the Concept of Event', Journal of
Philosophy 70, pp. 217-36.
- Lombard, Brian Lawrence (1979/1996) 'Events', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.)
Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 177-212.
- Martin, Richard (1969) 'On Events and Event-Descriptions', in J. Margolis (ed.) Fact and
Existence, Oxford: Oxford University Press, pp. 63-73, 97-109.
- Quine, Willard Van Orman (1960) Word and Object, Cambridge, Mass.: MIT Press.
- Quine, Willard Van Orman (1970) Philosophy of Logic, Englewood Cliffsb (NJ): Prentice-Hall.
- Quine, Willard Van Orman (1985/1996) 'Events and Reification', in Roberto Casati and Achille
Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 107-16.
- Simons, Peter (2003) 'Events', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmermann (eds.) The Oxford
Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 357-85.
- Thomson, Judith Jarvis (1971) 'The Time of a Killing', Journal of Philosophy 68, pp. 115-32.
- Casati, Roberto and Varzi, Achille (2006) 'Events', in Stanford Encyclopedia of Philosophy,
http://plato.stanford.edu/entries/events/
- Dretske, Fred (1967/1996) 'Can Events Move', in Roberto Casati and Achille Varzi (eds.)
Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 415-28.
- Gill, K. (1993/1996) 'On the Metaphysical Distinction Between Processes and Events', in
Roberto Casati and Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 477-96.
- Hacker, P. M. S. (1982/1996) 'Events and Objects in Space and Time', in Roberto Casati and
Achille Varzi (eds.) Events, Aldershot: Dartmouth, pp. 429-47.
- Lombard, Brian Lawrence (1998) 'Ontologies of Events', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 277-94.
- Lowe, Jonathan E. (1998) The Possibility of Metaphysics. Substance, Identity, and Time,
Oxford: Clanrendon Press, pp. 84-105, 136-53, 154-73.
- Parsons, Terence (1990) Events in the Semantics of English. A Study in Subatomic Semantics,
Cambridge, Mass.: MIT Press.
- Vendler, Zeno (1957) 'Verbs and Times', Philosophical Review, 66, pp. 143-60.
Ahogy természetes világképünkhöz tartozik, hogy léteznek fizikai tárgyak és azok tulajdonságai,
ugyanúgy természetes világképünk része az is, hogy úgy gondoljuk: a legtöbb dolog lehetne
másmilyen, mint amilyen valójában, és történhetne másképpen, mint ahogyan ténylegesen
történik. Például: az előttem levő asztal barna, de lehetne éppenséggel fekete is. Mit jelent ez?
Azt, hogy ha bizonyos dolgok a világban másként alakultak volna, mint ahogyan ténylegesen
alakultak, és az asztalos történetesen nem barnára, hanem feketére festi ezt az asztalt, akkor ez az
asztal most fekete volna és nem barna. Másik példa: a Második Világháború 1945-ig tartott, de
tarthatott volna 1946-ig is. Mit jelent ez? Azt, hogy ha a világban bizonyos dolgok másképp
alakultak volna, mint ahogyan ténylegesen alakultak, és mondjuk az Egyesült Államok nem dob
1945 augusztusában atombombákat Japánra, akkor a Második Világháború elhúzódhatott volna
akár 1946-ig is. Általánosan fogalmazva: amennyiben úgy gondoljuk, hogy p kijelentés
lehetséges, azaz p-nek fennállhat az esete, akkor úgy gondoljuk: van a dolgok elrendezésének
olyan módja, amelyben p fennáll. Természetesen: a dolgok elrendezésének olyan módja is van,
amelyben p nem áll fenn.
Ahogy természetes világképünk része az, hogy bizonyos dolgokról úgy gondoljuk, hogy
lehetnének másképpen is, mint ahogyan ténylegesen vannak, ugyanúgy természetes világképünk
része az is, hogy bizonyos dolgokról viszont úgy gondoljuk, hogy nem lehetnének másképp, mint
ahogyan ténylegesen vannak, ugyanis szükségszerűen vannak úgy, ahogyan ténylegesen vannak.
Ilyen szükségszerű dolgoknak gondoljuk például a matematikai és a logikai igazságokat. Például:
a „2 + 2 = 4" olyan fajta dolog, amely nem lehetne másképp, mint ahogyan ténylegesen van; azaz
bármilyen más módon volnának is a világban a dolgok, mint ahogyan ténylegesen vannak, attól
még „2 + 2 = 4" igaz volna. Másképpen fogalmazva: nem tudnának a dolgok olyan módon lenni,
hogy a „2 + 2 = 4" kijelentés hamis legyen. Megint csak másképpen fogalmazva: a „2 + 2 = 4"
kijelentés minden körülmények között igaz, és semmilyen körülmények között nem hamis.
Mindenekelőtt hadd szögezzem le (nehogy úgy tűnjön, hogy kisajátítom a metafizika számára a
lehetséges világok fogalmát!): lehetséges világokról a metafizikán kívül a nyelvfilozófiában és a
formális szemantikában is beszélünk. Ez utóbbiakkal most nem foglalkozom.
Félreértés ne essék: lehetséges világokon nem az egyes lehetséges helyzeteket értjük, mint
például azt, hogy az előttem levő asztal fekete, vagy hogy a Második Világháború 1946-ig
tartott, hanem annak a teljes módját, ahogyan a dolgok lehetnének! (Each possible world is a
complete way that everything could be.) Ez annyit jelent, hogy egy lehetséges világ lehetséges
helyzetek rendszere; egy lehetséges világ olyan helyzetek összessége, melyek együttesen
fennállhatnak.
(1) Egy p propozíció akkor szükségszerűen igaz, ha p minden lehetséges világban igaz.
(2) Egy p propozíció akkor lehetségesen igaz, ha van olyan lehetséges világ, amelyben p igaz.
Például: az a kijelentés, hogy „lehetséges, hogy agy vagyok egy tápoldattal teli tartályban" a
lehetséges világok terminológiájában annyit tesz: „van olyan lehetséges világ, amelyben agy
vagyok egy tápoldattal teli tartályban".
(3) Egy p propozíció akkor kontingensen igaz, ha van olyan lehetséges világ, amelyben p igaz, és
van olyan lehetséges világ, amelyben p hamis.
Például: az a kijelentés, hogy „kontingensen igaz, hogy az előttem levő asztal barna" a lehetséges
világok terminológiájában kifejezve annyit tesz, hogy „ebben a lehetséges világban az előttem
levő asztal barna, de van olyan lehetséges világ is, amelyben az előttem levő asztal nem barna".
2. DE DICTO ÉS DE RE MODALITÁSOK
De dicto modalitáson olyan modalitást értünk, ahol a „szükségszerű", illetve „lehetséges"
modális operátor a kijelentés egészére vonatkozik. Ekképpen: „szükségszerű, hogy p",
„lehetséges, hogy p". Amikor tehát de dicto értelemben beszélünk modalitásról, akkor ezzel egy
kijelentés bizonyos tulajdonságáról beszélünk, arról a tulajdonságáról, hogy szükségszerűen
vagy lehetségesen igaz. Az eddigiek során mindvégig de dicto modalitásokról volt szó, és ezeket
a de dicto modális mondatokat a világok feletti kvantifikációval értelmeztük.
Világos a különbség a de re és a de dicto kontextus között. Míg az (1) (de dicto) kijelentés
hamis, ugyanis nem szükségszerűen igaz az, hogy naprendszerünk bolygóinak száma nagyobb,
mint hét, hiszen lehetséges volna, hogy naprendszerünk csak öt bolygót tartalmazzon, vagyis van
olyan lehetséges világ, melyben a naprendszerünkben kevesebb, mint hét bolygó található, addig
a (2) (de re) kijelentés igaz, ugyanis a kilenc (melyre úgy referáltunk, hogy a „bolygók száma a
naprendszerünkben") szükségszerűen nagyobb hétnél.
Nézzünk egy fordított esetet. Vegyük azt a kijelentést, hogy „Laura Bush nem hajadon". E
kijelentéssel kapcsolatban a következő de dicto és de re kijelentéseker állíthatjuk:
Ebben az esetben a (3) (de dicto) kijelentés igaz, ugyanis a First Lady definíciószerint nem más,
mint az adott ország elnökének a felesége, vagyis analitikusan igaz, hogy „a First Lady nem
hajadon", ezzel szemben a (4) (de re) kijelentés hamis, mert az a nő, akire a kijelentésben a
„First Lady" kifejezéssel referálunk, nem szükségszerűen ment férjhez. Lehetséges lett volna,
hogy zárdába vonul és apáca lesz, vagyis van olyan lehetséges világ, melyben az illető nő
zárdába vonul és apácaként él, azaz hajadon marad.
Mármost annak analógiájára, hogy egy kijelentés igaz bizonyos lehetséges világokban és hamis
más lehetséges világokban, mondhatjuk azt, hogy egy adott tárgy létezik bizonyos lehetséges
világokban és nem létezik más lehetséges világokban. Az ugyanis, hogy milyen tárgyak léteznek,
annak a függvénye, hogy épp mely lehetséges világ(ok)ról van szó. Más szavakkal: ha vesszük
az összes lehetséges világot, akkor bizonyos tárgyak léteznek bizonyos lehetséges világokban, de
nem léteznek másokban. Én (mármint Tőzsér János) létezek bizonyos lehetséges világokban, de
mivel nem vagyok szükségszerű létező, vagyis olyan dolog, amely minden lehetséges világban
létezik, vannak olyan lehetséges világok, amelyben nem létezem.
A következőképpen dönthetjük el, hogy egy adott tárgynak melyek a lényegi vagy szükségszerű
tulajdonságai és melyek az akcidentális vagy kontingens tulajdonságai. Nézzük először a lényegi
vagy szükségszerű tulajdonságok esetét:
Ha a tárgy lényegileg vagy szükségszerűen rendelkezik F tulajdonsággal, akkor (i) ebben a
világban a F, és (ii) minden lehetséges világban, amelyben a létezik, a F. Más szavakkal: F
lényegi vagy szükségszerű tulajdonsága a-nak akkor és csak akkor, ha nem létezik olyan
lehetséges világ, amelyben a létezik, de a nem F.
Mint látni fogod: a két realista elmélet tárgyalása lényegesen nagyobb hangsúlyt kap. Ennek
egyrészt az az oka, hogy egy realista elméletet általában hosszabb kifejteni, mint egy
antirealistát, másrészt az, hogy e két elmélet bemutatása kapcsán különösen jó alkalom nyílik
megmutatni, hogy a modalitással kapcsolatos intuitív meggyőződéseink hogyan kapcsolódnak a
metafizika más problémái kapcsán meglévő intuitív meggyőződéseinkhez. Más szóval:
betekintést nyerhetünk abba, hogyan függnek össze a különböző ontológiai kategóriák
egymással.
4. FIKCIONALIZMUS
4.1. Miért nem lehet minden további nélkül tagadni a lehetséges világok létezését?
Természetesnek tűnik azt gondolni, hogy a lehetséges világokról szóló beszéd tényleg nem
egyéb, nem több mint hasznos, kényelmes, célravezető, heurisztikus módja annak, hogy a
mindennapi modális állításaink jelentését olyan állításokkal fejezzük ki, melyekben nem
szerepelnek modális terminusok. Amikor tehát egy „lehetséges, hogy p" típusú mondatot úgy
fejezünk ki, hogy „van olyan lehetséges világ, amelyben p", akkor ez utóbbival pusztán csak
parafrazeáljuk, átfogalmazzuk az előbbi mondatot. Következésképpen: annak ellenére, hogy a
lehetséges világok terminológiája tényleg fontos eszköz a kezünkben ahhoz, hogy megértsük
illetve modelláljuk a mindennapi modális kijelentéseinket, a lehetséges világok ontológiai
státuszának kérdéséből nem kell különösebb ügyet csinálni. Egyszerűen: nem léteznek lehetséges
világok; nem létezik az entitásoknak olyan osztálya, melyet lehetséges világoknak nevezünk.
Mivel pedig nem léteznek lehetséges világok, metafizikai természetük vizsgálata nem ró ránk
további feladatot. (E természetes nézetet nevezik még modális deflácionalizmusnak is.)
Az egyik legfontosabb megfontolás, ami e (természetes) nézet mellett felhozható az, hogy
ontológiailag takarékos álláspont. E nézet híve Occam borotvájára hivatkozhat: egy jelenség
magyarázata során nem szabad szaporítani a létezőket mint magyarázó entitásokat, amennyiben
azok létezése feltételezése nélkül is boldogulunk. E nézet híve úgy gondolja: minden további
nélkül boldogulunk a lehetséges világok létezése nélkül is.
(2) Van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.
Mármost ha (1) a szó szoros értelmében igaz, és (1) és (2) ugyanazt jelenti, akkor igenis el kell
köteleződnünk a lehetséges világok létezése mellett, ugyanis a (2)-ből logikailag következik,
hogy:
Ha konklúzív ez az (igen egyszerű) okfejtés, és valószínűleg az, akkor ez azt mutatja: nem
beszélhetünk a lehetséges világok létezéséről teljesen ártatlanul; nem állíthatjuk, hogy a
lehetséges világokról való beszédünk a természetes modális kijelentéseink puszta
átfogalmazásai.
Legyünk fikcionalisták! A modális fikcionalisták (például: Rosen 1990, 1993, 1995, Noonan
1994, Menzies and Pettit 1994, Divers 1999) szerint a lehetséges világok fikcionális entitások. A
következőről van szó. Vegyük a következő mondatot:
(1) Van egy varázslófiú (tudniillik Harry Potter), akit Voldemort el akar pusztítani.
Az (1) mint egzisztenciális kijelentés a szó szoros értelmében véve hamis, ugyanis Harry Potter
nem létezik. Ha azonban az (2)-t úgy tekintjük, mint egy meghatározott fikció (nevezetesen: a
Harry Potter fikció) egy mondatát, akkor igaz mondatot kapunk:
(2) A Harry Potter fikció szerint van egy varázslófiú, akit Voldemort el akar pusztítani.
(4) Van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.
Miért nem azonos? Azért nem, mert a (3) kijelentés a szó szoros értelmében igaz, a (4) kijelentés
azonban - lévén éppen úgy nem léteznek lehetséges világok, mint ahogy Harry Potter sem létezik
- a szó szoros értelmében véve hamis. Hogyan kell a lehetséges világok fogalmaiban
parafrazeálni a (3) kijelentést, hogy igaz kijelentést kapjunk? Ekképp:
(5) A lehetséges világok fikciója szerint van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov
két méter magas.
(6) Lehetséges, hogy p = A lehetséges világok fikciója szerint van olyan világ, amelyben p.
A fikcionalista szerint e megoldás erénye az, hogy ugyanúgy beszélhetünk lehetséges világokról,
és élvezhetjük ennek valamennyi teoretikus gyümölcsét, mint azok, akik elkötelezték magukat a
létezésük mellett, anélkül azonban, hogy felvállalnánk azt a terhet, melyet a lehetséges világok
melletti ontológiai elkötelezettség jelent. A fikcionalista stratégia ugyanis lehetővé teszi
számunkra, hogy úgy tegyünk, mintha léteznének lehetséges világok, melyekről bizonyos
kijelentések igazak. Mondhatjuk például azt, hogy „van olyan lehetséges világ, amelyben Garri
Kaszparov két méter magas". Ehhez mindössze az kell, hogy e kijelentés elé gondoljuk „a
lehetséges világok fikciója szerint..." prefixumot.
Egyszóval: ahogy megmondhatjuk azt, hogy milyen volna Harry Potter, ha létezne olyan dolog,
mint Harry Potter, ugyanúgy meg tudjuk mondani, hogy milyen volna egy lehetséges világ, ha
léteznének olyan dolgok, mint lehetséges világok. Csakhogy: ahogyan nem létezik Harry Potter,
éppen úgy nem léteznek lehetséges világok sem.
5. GENUIN REALIZMUS
A genuin vagy robusztus realizmus szerint (Lewis 1973, 1986) - szemben az antirealista
fikcionalizmussal - léteznek lehetséges világok. Mégpedig, és ettől genuin vagy robusztus
realizmus az elmélet neve, a lehetséges világok metafizikai státusukat tekintve pontosan
ugyanolyanok mint az aktuális világ, vagyis az a világ, amelyben élünk. Következésképpen ha
arra vagyunk kíváncsiak, hogy milyenek a lehetséges világok, akkor erről nem kell különösebben
sokat elmélkednünk. Elegendő körülnézni a világunkban; a lehetséges világok ugyanis éppen
olyanok, mint az a világ, amelyben élünk.
Miért, milyen a mi a világunk? Lewis szerint a világunk „egy nagy fizikai tárgy" (1986: 1).
Lewis ezzel azt állítja: a világunk metafizikai-kategoriálisan nem különbözik a mindannyiunk
számára ismerős fizikai tárgyaktól. Ahogy egy mindannyiunk számára ismerős fizikai tárgy nem
egyéb, mint (téridőbeli) részeinek (mint konkrét partikuláréknak) a mereológiai összege,
ugyanúgy a világunk sem egyéb, mint (egymással téridőbeli és oksági viszonyban álló) részeinek
(mint konkrét partikuláréknak: naprendszereknek, bolygóknak, állatoknak, embereknek,
növényeknek, ásványoknak stb.) a mereológiai összege. Az egyedüli különbség a számunkra
ismerős fizikai tárgyak és a világunk között az, hogy a világunk sokkal nagyobb, mint a
számunkra ismerős fizikai tárgyak: a világunk ugyanis a leginkluzívebb vagy
legkomprehenzívebb fizikai tárgy (1986: 1). Egyszóval: a világunk nem egy óriási tartály, amely
ilyen és ilyen konkrét partikulárékat tartalmaz, hanem mindazon konkrét partikulárék maximális
vagy teljes mereológiai összege, melyek között téridőbeli és oksági viszonyok állnak fenn.
Mármost mivel (1) a többi lehetséges világ ugyanolyan fajtájú dolog, mint ez a világ, és mivel
(2) ez a világ egy nagy fizikai tárgy, ennélfogva a genuin realizmus szerint a lehetséges világok
is nagy fizikai tárgyak, azaz téridőbeli és oksági viszonyban álló konkrét partikulárék maximális
vagy teljes mereológiai fúziói. Természetesen léteznek olyan lehetséges világok, amelyek
nagyon különböznek a mi világunktól. Léteznek például olyan lehetséges világok, amelyekben a
mi világunkhoz képest nagyon különbözőek a fizikai törvények, és mondjuk a tárgyak felfelé
„esnek". Lewis genuin realizmusa szerint azonban annak ellenére, hogy e lehetséges világok
nagymértékben különböznek a mi világunktól, e különbség „mégsem kategoriális különbség"
(1986: 2). Miért? Azért, mert ezek a lehetséges világok is ugyanolyan metafizikai státusú
entitásokat tartalmaznak, mint a mi világunk: konkrét partikulárékat vagyis fizikai tárgyakat.
David Lewis szavaival összefoglalva:
Ha valaki megkérdezi, miféle dolgok [a lehetséges világok], [a] kérdezőt egyszerűen csak arra
kérhetem, ismerje be, hogy tudja, miféle dolog a mi világunk, az aktuális világ, majd
megmagyarázhatom, hogy a többi világ is afféle dolog, nem eltérő fajtájú, csak a történései
különböznek. (1979/2004: 92)
Hány világ létezik? A genuin realista szerint annyi világ létezik, ahány módon az aktuális világ
lehetne másmilyen. Mivel számtalan módon lehetne az aktuális világ másmilyen, számtalan
világ létezik.
Hol vannak ezek a világok és milyen viszonyban vannak egymással? A genuin realista szerint a
világok között nincsen sem térbeli távolság, sem időbeli különbség, és okságilag sem hatnak
egymásra. Nem úgy kell tehát elképzelni a világokat, mint egymástól nagyon távoli
csillagrendszereket, melyeket távcsővel azért megfigyelhetünk. Az általunk megfigyelhető távoli
csillagrendszerek ugyanis szintén a mi világunk részei, viszont a többi világ nem része a mi
világunknak, és így nem megfigyelhető. A többi világ pontosan ugyanolyan önállóan létező
entitás, mint a mi világunk, de a mi világunktól tér-időbelileg és okságilag elzárt.
Következésképpen a világok között nem lehetséges átfedés (overlap) sem, vagyis nem
létezhetnek olyan konkrét partikulárék, melyek egyszerre több világnak is a részei.
Azzal, hogy Lewis a világokat téridőbeli és oksági viszonyban álló konkrét partikulárék teljes
vagy maximális mereológiai összegeként érti, kizár bizonyos világokat, melyek létezését prima
facie elfogadnánk. Egyrészt tagadja az olyan világok létezését, melyek bizonyos, egymástól
okságilag elzárt szigetvilágokból állnak, azaz nem engedi meg olyan világok létezését, melynek
részei között nincsen semmiféle oksági kapcsolat. Másrészt tagadja az olyan világ vagy világok
létezését, melyekben nem léteznek konkrét partikulárék. Visszautasítja tehát a metafizikai
nihilizmust, mely szerint lehetséges olyan világ, amely teljesen üres. Világos, hogy miért kell
visszautasítania. Azért kell visszautasítania, mert ha a világok nem tartályok, hanem részeik
mereológiai összegei, akkor nem létezhet olyan világ, amelynek nincsenek részei. (Egyes
filozófusok (például Rodriguez-Pereyra 2004) szerint a genuin realizmus igenis konzisztens lehet
a metafizikai nihilizmussal, ha bizonyos absztrakt entitások létezése mellett elkötelezzük
magunkat, de ebbe a problémába most nem mélyednék bele.)
Miért van inkább létező, mint semmi? E híres metafizikai kérdésre a genuin realizmus
szellemében a következőképpen kell felelnünk: azért van inkább létező, mint semmi, mert nem
lehetséges az, hogy semmi ne legyen.
Lewis elmélete bizarr science-fictionnek tűnik - nyugodj meg, nem csak te vagy így ezzel! Maga
Lewis is tisztában van azzal, hogy elmélete szemben áll a természetes meggyőződéseinkkel:
Amikor a modális realizmus azt állítja, mint ahogy azt állítja, hogy megszámlálhatatlanul
végtelen szamár és proton és pocsolya és csillag és a Földhöz teljesen hasonló bolygó létezik, és
olyan város, mint Melburne, és olyan ember, mint te magad [...], akkor nem csoda, ha vonakodsz
elfogadni az állítást. (1986: 133)
Miért érdemes akkor elfogadni az elméletet? Lewis szerint az elmélet magyarázóereje miatt,
amely felülmúlja más metafizikai elméletek magyarázóerejét. Az elmélet több jelenséget képes
magyarázni konzisztensen, mint az alternatív elméletek, és - leszámítva az elmélet
kiindulópontját - kevesebb intuitív meggyőződésünkkel áll szemben, mint a riválisai.
E helyütt nem tudom a lewisi genuin realizmus valamennyi erényét bemutatni (jócskán van
neki), csak két dolgot emelnék ki. Az egyiket rövidebben, a másikat hosszabban tárgyalom.
A genuin realizmus egyik erénye az, hogy a modalitások reduktív magyarázatát képes nyújtani.
Vegyük a következő modális kijelentést:
(2) Van olyan lehetséges világ, amelyben Garri Kaszparov két méter magas.
Ez eddig rendben is van, ezt valamennyi lehetséges világ realista elfogadja. A genuin realista
specialitása abban áll, ahogyan a (2)-t értelmezi. Azaz ekképp: létezik olyan világ, amely
metafizikai státusát tekintve pontosan ugyanolyan, mint a mi világunk, amelyben létezik Garri
Kaszparov, aki pontosan ugyanolyan hús-vér ember, mint a mi világunkban létező Kaszparov, és
amely hús-vér Kaszparov a szó szoros értelmében rendelkezik a két méter magasság
tulajdonságával. Vagyis, és ez a lényeg: a genuin realista azt állítja, hogy az (1) kijelentést egy
konkrét partikuláré (ember!) kategórikus (azaz nem modális) tulajdonsága teszi igazzá.
Egyszóval: a genuin realizmus szerint nem léteznek saját jogukon modális tulajdonságok, a világ
alapvető elemei között nem szerepelnek a modalitások. Alapvetően ugyanis csak kategórikus
tulajdonságokkal rendelkező fizikai tárgyak léteznek, s minden egyes igaz modális kijelentést
valamilyen kategórikus tulajdonsággal rendelkező fizikai tárgy tesz igazzá.
A genuin realizmus másik erénye az, hogy a nominalizmus ontológiájának konzisztens kifejtését
teszi lehetővé. Mint ahogy a 2. fejezet 3.2.1. részében láttuk: Lewis osztálynominalista, aki úgy
gondolja, hogy F tulajdonsággal rendelkezni nem más, mint egy olyan halmaz/osztály elemének
lenni, amelynek valamennyi eleme F. Nem léteznek tehát saját jogukon tulajdonságok, a
tulajdonságok redukálhatóak konkrét partikulárék halmazaira/osztályaira. Az 2. fejezet 3.2.2.
részében azonban láttuk: az az osztálynominalizmusnak a legfőbb problémája, hogy nem tudja
kezelni a koextenzív tulajdonságok problémáját. A probléma az, hogy például a „szívvel
rendelkezés" illetve a „vesével rendelkezés" a konkrét partikuláréknak különböző tulajdonságai,
de e két különböző tulajdonsággal rendelkező partikulárék osztálya vagy halmaza egy és
ugyanaz. Következésképpen az osztálynominalizmus összeomlik; a koextenzív tulajdonságok
esete ugyanis azt mutatja, hogy nem azonosíthatjuk a tulajdonságokat halmazokkal.
Például a szamárnak levés tulajdonsága nem más, mint minden szamár osztálya. [...] [E]z az
osztály nem csak mi világunkban élő aktuális szamarakat tartalmazza, hanem a nem aktuális,
más világokban létező szamarakat is. (1983/1998: 164)
Vagyis ha elfogadjuk a Lewis féle genuin realizmust, akkor (és úgy tűnik: csak akkor!)
kitarthatunk az osztálynominalizmus mellett, mondván kizárólag partikulárék léteznek, mivel a
tulajdonságnak nevezett dolgok valójában nem mások, mint partikulárék világokon átívelő
halmazai.
Hadd foglaljam össze tézisszerűen Lewis nominalista ontológiáját. (Erről lásd még: Loux 1998:
175-180, Divers 2002: 45-6, Bács 2007: 9-15.) Figyeld meg, mennyire markáns Lewis
álláspontja!
(2) A fizikai tárgyak vagy számunkra ismerős fizikai tárgyak, vagy világok.
(6) Minden, ami létezik vagy halmaz/osztály, vagy fizikai tárgy. Következésképpen: minden,
ami létezik partikuláré.
(7) Minden egyes fizikai tárgy eleme bizonyos halmazoknak/osztályoknak. Minden egyes fizikai
tárgynak vannak ugyanis tulajdonságai, és egy tulajdonsággal rendelkezni nem más, mint a
megfelelő halmaz/osztály elemének lenni.
(8) Nem léteznek saját jogukon tulajdonságok: egy tulajdonság nem más, mint fizikai tárgyak
halmaza.
(9) Nem léteznek saját jogukon modalitások: minden igaz modális kijelentés igazságalkotója
(truthmakere) valamilyen kategórikus tulajdonsággal rendelkező fizikai tárgy.
Mivel a genuin realizmus szerint a lehetséges világok ugyanolyan metafizikai státusú entitások,
mint az aktuális világ, ennélfogva a genuin realizmus szerint puszta illúzió az a szilárd
meggyőződésünk, hogy az aktuális világunk ontológiailag kitüntetett más lehetséges világokhoz
képest. Ahogy Lewis fogalmaz:
Más világok lakói joggal nevezhetik aktuálisnak saját világukat, ha ezen a kifejezésen ugyanazt
értik, mint mi; hiszen az „aktuális" szó általunk meghatározott jelentése szerint minden i
világban magára i-re utal. Az „aktuális" indexikus kifejezés, miként az „én", az „itt" vagy a
„most": referenciája a megnyilatkozás vagy a használat körülményeitől függ, azaz attól a
világtól, ahol elhangzik. (1973/2004: 92-3)
Világosabb lesz a dolog, ha párhuzamba állítjuk Lewis lehetséges világokról szóló felfogását a
fizikai tárgyak perzisztenciájának (a 4. fejezet 2. részében már ismertetett) általa képviselt
perdurantista elméletével. Emlékezz vissza: a fizikai tárgyak perzisztenciája kapcsán két
alapvető elméletet különböztettünk meg. Az endurantizmust, mely szerint a fizikai tárgyak
létezésük minden pillanatában teljes egészükben jelen vannak, és a perdurantizmust, mely szerint
a fizikai tárgyaknak létezésük minden pillanatában csak egy temporális részük van jelen. Láttuk:
az endurantizmus a prezentizmussal, a perdurantizmus az eternalizmussal kapcsolódik össze
természetes módon. Mármost amikor Lewis azt állítja, hogy minden világ éppen úgy létezik,
mint az aktuális világ, és az „aktuális" kifejezés pusztán csak kijelöli a mi világunkat, de nem
határoz meg egy kitüntetett ontológiai státusú létezőt, ez teljesen - és Lewis mint perdurantista
számára tudatosan vállaltan - analóg azzal az esettel, amikor a perdurantista mint eternalista azt
állítja, hogy nem csak a jelen, hanem minden idő létezik, és a „jelen" kifejezés nem határoz meg
egy kitüntetett ontológiai státusú létezőt, hanem csak kijelöli azt a pillanatot, amikor a beszélő
éppen beszél. A két elmélet közti analógia tehát a következő: ahogy számtalan, ugyanolyan
ontológiai státusú világ létezik, és ezek közül csak az egyik az aktuális világ, ugyanúgy minden
idő ugyanolyan ontológiai státussal rendelkezik, és ezek közül csak az egyik a jelen. Ahogy az
aktuális világ ontológiailag nem kitüntetett, éppen úgy a jelen sem az.
Íme az érv. Tegyük fel, hogy x individum létezik két világban, v1-ben és v2-ben. Nevezzük x-t
mint v1-ben létező individumot „x v1-ben"-nek, és x-t mint v2-ben létező individumot „x v2-ben"-
nek. Mivel v1 és v2 világ különbözik, ezért e két világban másként történnek a dolgok. Tegyük
fel, hogy „x v1-ben" egy napon horgászni megy, „x v2-ben" pedig olvas a sötét szobájában, minek
következtében „x v1-ben" szépen lebarnul, míg „x v2-ben" sápadt fehér marad. Mármost mivel „x
v1-ben" és „x v2-ben" inkonzisztens tulajdonságokkal rendelkezik (az egyik barna, a másik
fehér), ezért „x v1-ben" nem lehet azonos „x v2-ben"-nel. Következésképpen ha ki akarunk tartani
az individumok világok közötti azonossága mellett, akkor azt csak az Azonosak
Megkülönböztethetetlenségének Törvényével szemben tehetjük, ami azonban vállalhatatlan ár.
Fordított irányból mondva: az az egyetlen módja annak, hogy ne kerüljünk szembe az Azonosak
Megkülönböztethetetlenségének (feladhatatlan!) Törvényével, hogy tagadjuk az individumok
világok közötti azonosságát, s ezzel azt állítsuk, hogy minden egyes individum világhatárolt
(world-bound), azaz minden individum egy és csak egy világban létezik.
Elmondom más szavakkal. Ha egy x individum nem létezhet egynél több világban, akkor
valamennyi tulajdonság, melyet x instanciál, x lényeges tulajdonsága. Miért? Azért, mert azt
mondani, hogy x-nek F nem lényeges (vagyis kontingens) tulajdonsága, éppen annyit tesz, mint
azt mondani, hogy x létezik más lehetséges világokban, mely világokban nem rendelkezik F
tulajdonsággal. Ha azonban nem létezik világok közötti azonosság, és x világhatárolt, azaz x csak
egyetlen világban létezhet, ahogy Lewis állítja, akkor nincsen különbség x de re kontingens és
lényeges tulajdonságai között. Pontosabban fogalmazva: x nem instanciálhat kontingens
tulajdonságokat.
Lewis vitatja, hogy elméletéből ez következik. Úgy gondolja: akkor is különbséget tehetünk az
individumok kontingens és lényeges tulajdonságai között, ha visszautasítjuk az individumok
világok közötti azonosságának az eszméjét. Vagyis akkor is különbséget tehetünk de re
kontingens és lényegi tulajdonságok között, ha tagadjuk, hogy egy individum azonos lehet egy
másik világban levő individummal. Lewis állítása szerint ugyanis a „kontingens versus lényegi"
megkülönböztetéshez nem szükséges az azonossági reláció. Megteszi a hasonlósági reláció is.
Íme Lewis megoldása:
Az előző, 5.3. részben párhuzamba állítottam Lewis lehetséges világokról szóló elképzelését a
fizikai tárgyak perdurantista eternalista elméletével. Ezt most is érdemes megtenni. Az analógia
most a következő. A perdurantista eternalista szerint a különböző temporális részek numerikusan
különböző entitások, mégis valamennyi temporális rész egy temporális nyúlvány része.
Hasonlóan: én és a hasonmásaim numerikusan különböző entitások vagyunk, mégis egy
(világokon átívelő) modális nyúlvány részei vagyunk. Egyszóval annak mintájára, hogy a
perdurantista szerint léteznek temporális nyúlványok, a genuin realista szerint léteznek modális
nyúlványok.
Egyetlen diszanalógia van csak a „temporális nyúlvány - temporális rész", illetve a „modális
nyúlvány - egyes individum" viszony között. Nevezetesen az, hogy amikor temporális
kontextusban mondom, hogy „én", akkor ezzel a kifejezéssel az egész temporális nyúlványra
referálok, ha azonban modális kontextusban mondom, hogy „én", akkor egy modális
nyúlványnak csak egy részére vagy szakaszára referálok. A modális nyúlvány részei vagy
szakaszai ugyanis csak hasonlósági relációban állnak egymással, míg a temporális nyúlvány
részei a hasonlósági reláción felül téridőbeli közelségi és oksági viszonyban is. (Lásd: a 4. fejezet
2.2.5. részét.)
6. ERSATZREALIZMUS
David Lewis genuin realizmusának vagy posszibilizmusának - az elmélet magyarázóereje
ellenére - nem sok követője akad. A legfőbb oka ennek az, hogy az elmélet tényleg bizarr
science-fictionnek tűnik, és ahogy Gideon Rosen fogalmaz vele kapcsolatban: „nem sok
hasznunk származik egy olyan filozófiából, amelyben nem vagyunk képesek komolyan hinni"
(1990: 330). De miért nem vagyunk képesek a lewisi világokban hinni? Azért, mert alapvető
intuitív meggyőződésünk szerint az „aktuális" kifejezés igenis világunk ontológiailag kitüntett
tulajdonságára referál. A legtöbben úgy gondoljuk: minden, ami létezik, aktuálisan (az aktuális
világunkban, a mi világunkban, ebben a világban) létezik, vagyis létezni annyi, mint aktuálisan
létezni, és Lewis e meggyőződésünkkel szemben állítja azt, hogy léteznek dolgok, melyek nem
aktuálisan, vagyis nem a mi aktuális világunkban léteznek.
E kombináció fából vaskarikának tűnik. Az az állítás ugyanis, hogy kizárólag az aktuális világ
létezik, és minden, ami létezik, az aktuális világban létezik, első pillantásra szemben áll azzal az
állítással, hogy léteznek lehetséges világok, lévén első pillantásra a „léteznek lehetséges világok"
mondat éppen azt jelenti, hogy léteznek olyan világok, amelyek nem azonosak az aktuális
világgal. Más szavakkal: amikor más lehetséges világok létezését állítjuk, akkor - úgy tűnik -
ezzel azt állítjuk, hogy nem az aktuális világ az egyetlen világ, ami létezik. Úgy tűnik tehát, hogy
amennyiben nem akarunk antirealisták lenni a lehetséges világok vonatkozásában, az egyetlen
lehetőségünk elfogadni Lewis genuin realizmusát vagy posszibilizmusát.
E kombináció azonban - mint hamarosan megmutatom - mégsem fából vaskarika. Konzisztensen
állítható az, hogy (1) csak az aktuális világ létezik, és minden, ami létezik, az aktuális világban
létezik, és (2) léteznek lehetséges világok. Sőt, mondhatni a kortárs metafizikában épp e
kombináció a legelfogadottabb. Messze többen képviselik, mint a fikcionalizmust és a genuin
realizmust.
6.1.1. Propozícióersatzizmus
Nézzük először az aktualizmusnak azt a változatát, amely propozíciókból építi fel a lehetséges
világokat (Adams 1974). Ehhez először is értelemszerűen azt kell tisztázni, hogy mik is pontosan
a propozíciók. Propozíciókon szokásosan mondataink, gondolataink illetve hiteink tartalmát
(content) értjük, azt a valamit, ami lehet igaz vagy hamis. Egy propozíció tehát nem más, mint az
a valami, amit gondolunk vagy hiszünk.
Mármost azok a metafizikusok, akik szerint a propozíciók mint absztrakt tárgyak önálló
ontológiai kategóriát alkotnak, úgy vélik, hogy amikor például azt mondjuk, hogy „Szókratész
bölcs", akkor ezzel nem pusztán egy referáló nyelvi aktust valósítunk meg, hanem állítást
teszünk, melyet anélkül nem lehetne tenni, hogy volna valamilyen dolog, amit állítanánk. E
dolgok a propozíciók.
(2) Azon felül, hogy a propozíciók függetlenek az egyes nyelvektől, elmefüggetlenek is. Ezt azért
kell külön pontban hangsúlyozni, mert valaki éppenséggel mondhatná azt, hogy a propozíciók
függetlenek ugyan az egyes nyelvektől, de ez pusztán azt jelenti, hogy a nyelv független a
gondolkodástól, és hogy maguk a propozíciók mentális természetű entitások (lásd például
Chomsky 1966, 1980, 1986, Fodor 1975). Az, hogy a propozíciók elmefüggetlenek, azt jelenti,
hogy egy propozíció létezése szempontjából kontingens, hogy valaki épp gondolja-e a kérdéses
propozíciót, vagy sem. Ennélfogva például a „Szókratész bölcs" propozíció igaz lehet
valamennyi mentális aktus távollétében vagy hiányában is. Ha azonban egy adott propozíció igaz
lehet valamennyi mentális állapot távollétében vagy hiányában, vagyis akkor is, ha történetesen
soha nem gondolta senki, akkor értelemszerűen létezhet is minden mentális állapot hiányában
vagy távollétében.
(3) A propozíciók rendelkeznek reprezentációs tartalommal, azaz igazak vagy hamisak lehetnek.
Vegyük a következő két propozíciót: „Kaszparov sakkozó" és „Kaszparov atléta". Mindkét
propozíció létezik, mindkét propozíció egy meghatározott lehetőséget reprezentál, a különbség
közöttük pusztán az, hogy az első igaz, a második azonban hamis.
6.1.2. Körülményersatzizmus
Miből fakad ez a fogalmi zavar? Abból, hogy ebben a kontextusban nem csak az igaz
propozícióknak felelnek meg körülmények, hanem a hamis propozícióknak is. Például annak a
hamis propozíciónak, hogy „a Mars kék" megfelel a Mars kéksége mint körülmény. Annak a
hamis propozíciónak pedig, hogy „a póknak hat lába van", megfelel a pók hatlábúsága mint
körülmény. Ebben a kontextusban tehát a következőképpen függenek össze a fogalmak: minden
igaz és hamis propozíciónak megfelel egy körülmény. A tények (mint az igaz propozíciók
truthmakerei) azokkal a körülményekkel azonosak, amelyek fennállnak. Léteznek azonban olyan
körülmények is, melyek nem állnak fenn, mint például a Mars kéksége és a pók hatlábúsága.
Mondjuk azt, hogy K körülmény magában foglalja K' körülményt akkor, ha nem lehetséges,
hogy K fennáll és K' nem áll fenn; és mondjuk azt, hogy K kizárja K'-t, ha nem lehetséges, hogy
mindkettő fennáll. Maximális körülmény tehát az, amely minden egyes K körülményt vagy
magában foglal vagy kizár. És egy lehetséges világ nem más, mint olyan körülmények rendszere,
melyek lehetségesek és maximálisak. (1976/2004: 337)
6.1.3. Strukturálisuniverzálé-ersatzizmus
A következőről van szó. A lehetséges világok (mint módok, ahogy a dolgok lehetnek)
metafizikai státusukat tekintve nem partikulárék illetve ezek sorozatai vagy rendszerei, hanem
tulajdonságok/univerzálék. (Ennyiben a strukturálisuniverzálé-ersatzizmus nemcsak a genuin
realizmussal, hanem a propozícióersatzizmussal is, és a körülményersatzizmussal is szembenáll.)
(...)
Az ersatzrealizmus előbb bemutatott három változatát figyelembe véve, négy pontban foglalnám
össze annak ontológiáját.
(1) A lehetséges világok, értsük őket akár propozíciók maximális és konzisztens sorozataként,
akár körülmények maximális rendszereként, akár strukturális univerzálékként, absztrakt
entitások, melyek reprezentálják azokat a módokat, illetve megfelelnek azoknak a módoknak,
amilyen a világunk lehetne.
(2) A lehetséges világok, értsük őket akár propozíciók maximális és konzisztens sorozataként,
akár körülmények maximális rendszereként, akár strukturális univerzálékként, szükségszerűen
léteznek. Mivel szükségszerűen léteznek, léteznek az aktuális világunkban is. Mivel pedig az
aktuális világunkban léteznek, maguk is aktuális létezők.
(4) Saját jogukon léteznek modális tulajdonságok, és nem redukálhatók konkrét partikulárék
kategórikus tulajdonságaira.
Annak ellenére, hogy az ersatzrealizmus megoldása felel meg inkább az aktuális világunkkal
kapcsolatos természetes meggyőződéseinknek, az ersatzrealizmus megoldásában is van valami
zavaró. Nevezetesen az, hogy ha a lehetséges világokat absztrakt entitásoknak tekintjük, ahogy
az ersatzista teszi, akkor az aktuális világunkat is absztrakt entitásnak kell tekintenünk, ugyanis
az aktuális világunk is (egy) lehetséges világ. Ahogy Plantinga fogalmaz:
Egy lehetséges világ [...] absztrakt tárgy. Következésképpen [...] az aktuális világ maga is
absztrakt tárgy. Nincs tömegközéppontja, sem nem konkrét tárgy, sem nem mereológiai összege
konkrét tárgyaknak [...] és nincsenek térbeli részei se. (1976/2004: 338)
Ez azonban nagyon különös álláspont, ugyanis sziklaszilárd meggyőződésünk, hogy a világunk
és bennünket körülvevő tárgyak és emberek nem absztrakt, hanem konkrét entitások.
Az ersatzisták szerint létezik világok közötti azonosság, és Lewis érve, mely szerint az
individumok világok közötti azonosságának a feltételezése inkonzisztens az Azonosak
Megkülönböztethetetlenségének Törvényével, nem konklúzív.
Az ersatzisták szerint Lewis érve azért nem konklúzív, mert a kiindulópontja hamis. Azt a
helyzetet ugyanis, hogy x individum létezik v1 és v2 világban, nem úgy kell leírni, hogy van egy
„x v1-ben" és egy „x v2-ben" nevű individum. Ha így kezdjük, akkor valóban lefut az érv: mivel
v1 és v2 lehetséges világ különbözik egymástól, ezért a „x v1-ben" nevű individum, és a „x v2-
ben" nevű individum rendelkezni fog különböző tulajdonságokkal, ennélfogva az Azonosak
Megkülönböztethetetlenségének Törvénye miatt „x v1-ben" és „x v2-ben" nem lehet azonos.
Csakhogy valójában ekképp kell leírni a helyzetet: x individum rendelkezik a „v1-ben F", és a
„v2-ben nem F" tulajdonsággal. Vagyis: minden tulajdonságot, amellyel x rendelkezik vagy
rendelkezhetne, világindexálni kell. Ha pedig a tulajdonságok világindexáltak, akkor nem sérül
az Azonosak Megkülönböztethetetlenségének Törvénye, ugyanis például x ama tulajdonsága,
hogy „barna v1-ben" nem inkonzisztens azzal a tulajdonságával, hogy „fehér v2-ben".
Ott tartunk, hogy az ersatzista szerint Lewis érve az individumok világok közötti azonossága
ellen nem konklúzív. Ezzel azonban még semmit nem mondtunk arról, hogyan érti az ersatzista
az individumok világok közötti azonosságát. A megoldás kulcsa az ersatzista szerint az, hogy
belássuk: a világok közötti azonosság problémája nem valóságos metafizikai probléma, melyre
valamilyen szofisztikált megoldást kellene találnunk. Pontosabban fogalmazva: csak azok
számára valóságos metafizikai probléma, akik - mint Lewis - a lehetséges világokat ugyanolyan
ontológiai státusú entitásoknak tekintik, mint azt a világot, amelyben élünk. Nekik nyilván az,
ugyanis mondaniuk kell valamit arról, hogy milyen viszony áll fenn mondjuk Garri Kaszparov
mint ebben a világban létező konkrét partikuláré és a más világokban létező Garri Kaszparovok
mint konkrét partikulárék között.
Ahhoz, hogy belássuk, hogy az individumok világok közötti azonosságában az égvilágon semmi
rejtélyes nincs, az ersatzista szerint mindössze azt kell pontosan megérteni, hogy mit jelent
egyáltalán az, hogy egy individum létezik olyan lehetséges világokban, melyek nem azonosak az
aktuális világgal. Michael Loux szerint ezt a következőképpen kell érteni:
Az, hogy én létezem olyan lehetséges világokban, melyek nem azonosak ezzel a világgal, [az
ersatzista szerint] semmi egyéb mint, hogy léteznek körülmények velem kapcsolatban, amelyek
fennállhatnának, de nem állnak fenn, illetve hogy léteznek kontingensen hamis propozíciók
rólam" (1998: 196, kiemelések tőlem, T.J.).
- Bács, Gábor (2007) Genuine Realist Metaphysics of Modality, PhD értekezés, Budapest: ELTE.
- Carnap, Rudolf (1947) Meaning and Necessity: A Study in Semantics and Modal Logic,
Chicago: University of Chicago Press.
- Chisholm, Roderick M. (1976) Person and Object: A Metaphysical Study, London: George
Allen & Unwin Ltd.
- Chomsky, Noam (1966) Cartesian Linguistic, New York: Harper & Row.
- Chomsky, Noam (1980) Rules and Representations, New York: Columbia University Press.
- Cresswell, M. J. (1972/1979) 'The World is Everything that is the Case', in Michael J. Loux
(ed.) The Possible and the Actual, Ithaca: Cornell University Press, pp. 129-45.
- Divers, John (1999) 'A Modal Fictionalist Result', Noûs, 33, pp. 317-46.
- Fodor, Jerry (1975) The Language of Thought, Cambridge, Mass.: Harvard University Press.
- Forrest, Peter (1986/1998) 'Ways Worlds Could Be', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 117-27.
- Lewis, David (1983/1998) 'New Work for a Theory of Universals', in Stephen Laurence and
Cynthia Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 163-97.
- Menzies, Peter and Pettit, Philip (1994) 'In Defence of Fictionalism About Possible Worlds',
Analysis 54/1, pp. 27-36.
- Noonan, Harold (1994) 'In Defence of the Letter of Fictionalism', Analysis, 54/3, pp. 133-9.
- Plantinga, Alvin (1974) The Nature of Necessity, Oxford: Oxford University Press.
- Plantinga, Alvin (1976/2004) 'Actualism and Possible Worlds', in Tim Crane and Katalin
Farkas (eds.) Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 334-49.
- Plantinga, Alvin (1983) 'On Existentialism', Philosophical Studies, Vol. 44, pp. 1-20.
- Rodriguez-Pereyra, Gonzalo (2004) 'Modal Realism and Metaphysical Nihilism', Mind 113, pp.
683-704.
- Rosen, Gideon (1993) 'A Problem for Fictionalism About Possible Worlds', Analysis, 53/2, pp.
71-81.
- Rosen, Gideon (1995) 'Modal Fictionalism Fixed', Analysis, 55/2, pp. 67-73.
- Sider, Theodore (2002) 'The Ersatz Pluriverse', Journal of Philosophy, 99, pp. 279-315.
- Yagisawa, Takashi (2002) 'Primitive Worlds', Acta Analytica 17, pp. 19-37.
- Crane, Tim and Farkas, Katalin (2004) 'Necessity. Introduction', in Tim Crane and Katalin
Farkas (eds.) Metaphysics, A Guide and Anthology, Oxford: Oxford University Press, pp. 301-
12.
- Fine, Kit (2003) 'The Problem of Possibilia', in Michael J. Loux and Dean W. Zimmerman
(eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 161-79.
- Frege, Gottlob (1918/2000) 'A gondolat', in uő. Logikai vizsgálódások, Budapest: Osiris Kiadó,
pp. 191-217.
- Huoranszki, Ferenc (2001) Modern metafizika, Budapest: Osiris Kiadó, pp. 122-67.
- Kripke, Saul (1971/2004) 'Azonosság és szükségszerűség', in Farkas Katalin és Huoranszki
Ferenc (szerk.) Modern metafizikai tanulmányok, Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, pp. 39-68.
- Lewis, David (1986/1998) 'Against Structural Universals', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 198-218.
- Lowe, Jonathan E. (2002) A Survey of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp. 115-
33.
- Loux, Michael J. (1979) 'Introduction: Modality and Metaphysics', in uő. (ed.) The Possible
and the Actual, Ithaca: Cornell University Press, pp. 15-64.
- Lycan, William G. (1979) 'The Trouble with Possible Worlds', in Michael J. Loux (ed.) The
Possible and the Actual, Ithaca: Cornell University Press, pp. 275-316.
- Lycan, William G. (1994) Modality and Meaning, Dordrecht and Boston: Kluwer Academic
Publishers.
- Lycan, William G. (1998) 'Possible Worlds and Possibilia', in Stephen Laurence and Cynthia
Macdonald (eds.) Contemporary Readings in the Foundations of Metaphysics, Oxford:
Blackwell, pp. 83-95.
- Pollock, John L. (1985) 'Plantinga on Possible Worlds', in James E. Tomberlin and Peter Van
Inwagen (eds.) Alvin Plantinga, Dordrecht: Reidel, pp. 121-44.
- Sider, Theodore (2003) 'Reductive Theories of Modality', in Michael J. Loux and Dean W.
Zimmerman (eds.) The Oxford Handbook of Metaphysics, Oxford: Oxford University Press, pp.
180-208.
- Stalnaker, Robert (1995) 'Modalities and Possible Worlds', in Jaegwon Kim and Ernest Sosa
(eds.) A Companion to Metaphysics, Oxford: Blackwell, pp. 333-7.