WARBURTON, Nigel:

A FILOZÓFIA VILÁGA
BEVEZETÉS

Mi a filozófia? - Híresen nehéz kérdés. A legegyszerűbb válasz talán azt

mondani, hogy a filozófia az, amit a filozófusok csinálnak, s Platón,
Arisztotelész, Descartes, Hume, Kant, Russell, Wittgenstein, Sartre és más
híres filozófusok műveire mutatni. Ezzel a válasszal azonban nem sokra
megy az, aki épp csak hogy ismerkedik a filozófiával, mivel nem
valószínű, hogy bármit is olvasott volna a szóban forgó szerzőktől. És ha
történetesen olvasott is, nem biztos, hogy a felsorolt szerzők közös vonását
- ha egyáltalán van - olyan könnyű megragadni. De válaszolhatunk így is:
a "filozófia" egy görög szóból származik, melynek jelentése "a bölcsesség
szeretete". Ez azonban meglehetősen homályos és még kevésbé segíti a
megértést, mint ha azt mondjuk, hogy a filozófia az, amit a filozófusok
művelnek. Szükség van tehát néhány általános megjegyzésre arról, hogy
mi is a filozófia.

A filozófia egyfajta tevékenység: egyik lehetséges módja a bizonyos

típusú kérdésekről való gondolkodásnak. Legjellegzetesebb vonása a
logikus érvek használata. A filozófusok jellemzően érvekkel foglalkoznak:
érveket dolgoznak ki, mások érveit bírálják vagy mindkettőt teszik
egyszerre. Emellett fogalmak elemzésével és tisztázásával is
foglalatoskodnak. A "filozófia" szó azonban gyakran ennél tágabb
értelemben is használatos: az ember egész életszemléletére vagy a
miszticizmus bizonyos változataira utaló értelemben. Ebben a könyvben
én nem használom ilyen értelemben a "filozófia" szót. Az én célom itt
megvilágítani a problémákról való gondolkodás néhány területét abban a
gondolati hagyományban, amely az ókori görögökkel vette kezdetét és
századunkban jelentős fellendülésen ment át, különösen Európában és
Amerikában.

De miről is elmélkednek a szóban forgó hagyományhoz tartozó

filozófusok? Nos, gyakran vizsgálnak például általános hiteket, vagyis
olyan vélekedéseket, amelyeket többnyire gondolkodás nélkül elhiszünk.
Foglalkoznak azután olyan kérdésekkel, amelyeket hozzávetőlegesen "az
élet értelmével" kapcsolatos kérdéseknek lehetne nevezni: a vallással,
azzal, hogy mi helyes és helytelen, a külvilág természetével, a tudattal, a
tudománnyal, a művészettel és számos más témával. A legtöbb ember leéli
az életét anélkül, hogy bizonyos alapvető hiteire valaha is rákérdezne,
mondjuk arra a meggyőződésére, hogy az ölés helytelen cselekedet. Miért
helytelen ugyanis ölni? Mivel igazolható az a vélemény, hogy az ölés
valami rossz? Vajon minden körülmények között helytelen? És egyáltalán:
mit értünk "helytelen"-en? Ezek már filozófiai kérdések. Ha mindennapi
hiteinket megvizsgáljuk, sokukról kiderül, hogy szilárd alapokon nyugszik,
másoknál viszont azt találjuk, hogy nem. A filozófia tanulmányozása nem
csak ahhoz segít hozzá, hogy világosan gondolkodjunk előítéleteinkről,
hanem azt is segít pontosan tisztázni, hogy mit is hiszünk. Közben pedig
kialakítja azt a képességet, hogy a legkülönbözőbb témákkal kapcsolatban
következetesen tudjunk érvelni. Ez pedig nem haszontalan - példának
okáért: más területekre is átirányítható - képesség.
 A filozófia és története

A SZÓKRATÉSZ ÓTA ELTELT ÉVSZÁZADOK SORÁN SZÁMOS NAGY FILOZÓFUS

ÉLT; KÖZÜLÜK NÉHÁNYAT MÁR EMLÍTETTEM IS. EGY BEVEZETŐ JELLEGŰ
FILOZÓFIAKÖNYV TULAJDONKÉPPEN A TÖRTÉNETI MEGKÖZELÍTÉS JEGYÉBEN
IS ÍRÓDHATNA, VAGYIS NYÚJTHATNÁ A JELENTŐS FILOZÓFUSOK
GONDOLATAINAK IDŐRENDBEN VALÓ ELEMZÉSÉT. ÉN MÉGSEM EZT AZ UTAT
VÁLASZTOM, HANEM A TÉMA SZERINTIT, VAGYIS A FILOZÓFIA TÖRTÉNETE
HELYETT INKÁBB EGYES FILOZÓFIAI PROBLÉMÁKRA ÖSSZPONTOSÍTOK. A
FILOZÓFIATÖRTÉNET LEBILINCSELŐ ÉS ÖNMAGÁBAN IS FONTOS TÉMA, A
KLASSZIKUS FILOZÓFIAI SZÖVEGEK NAGY RÉSZE PEDIG EGYBEN KIEMELKEDŐ
IRODALMI ALKOTÁS: PLATÓN SZÓKRATÉSZI DIALÓGUSAI, RENÉ DESCARTES
ELMÉLKEDÉSEI, DAVID HUME TANULMÁNY AZ EMBERI ÉRTELEMRŐL C.
MŰVE, FRIEDRICH NIETZSCHE ZARATHUSTRÁJA - HOGY CSAK EGY-KÉT
PÉLDÁT EMLÍTSÜNK - MINDENFÉLE MÉRCE SZERINT ELISMERÉST ÉRDEMLŐ
ÍRÁSMŰVEK. BÁR A FILOZÓFIATÖRTÉNET TANULMÁNYOZÁSA RENDKÍVÜL
ÉRTÉKES SZELLEMI TEVÉKENYSÉG, CÉLOM EZZEL A KÖNYVVEL MÉGIS MÁS:
ESZKÖZÖKET AKAROK NYÚJTANI OLVASÓMNAK AHHOZ, HOGY FILOZÓFIAI
KÉRDÉSEKRŐL ÖNÁLLÓAN GONDOLKODJÉK, S NEM CSUPÁN ELMAGYARÁZNI,
MIT GONDOLTAK EZEKRŐL A PROBLÉMÁKRÓL BIZONYOS NAGY
FILOZÓFUSOK. A SZÓBAN FORGÓ KÉRDÉSEK NEM CSAK FILOZÓFUSOK
SZÁMÁRA ÉRDEKESEK, HANEM TERMÉSZETES MÓDON ADÓDNAK AZ EMBER
HELYZETÉBŐL, ÉS SOK EMBER GONDOLKODIK RÓLUK SPONTÁN MÓDON
ANÉLKÜL, HOGY EGYETLEN FILOZÓFIAKÖNYVET VALAHA IS KINYITOTT
VOLNA.

A filozófia elmélyült tanulmányozásához a történeti és a tematikus

stúdiumok elegyítésére van szükség, mert ha nem ismerjük a korábbi
filozófusok érveit és tévedéseit, akkor nem reménykedhetünk abban, hogy
számottevően hozzájárulunk a filozófiai ismeretek gyarapodásához.
Bizonyos fokú történeti ismeretek nélkül a filozófusok sosem tudnának
előrelépni: nem lévén tudatában, hogy az előttük járók milyen hibákat
követtek már el, állandóan ugyanazokba a tévedésekbe esnének. Számos
filozófus úgy alakítja ki saját elméletét, hogy megvizsgálja, mi téves a
korábbi filozófusok műveiben. Sajnos egy ilyen rövid könyvben, mint az
enyém, lehetetlen érdemben kitérni az egyes gondolkodói életművek
bonyolultságára. A kötet végén a további olvasmányokra tett javaslatok
remélhetőleg abban is segítik majd az olvasót, hogy az itt olvasottakat
szélesebb történeti összefüggésbe helyezze.
 Miért foglalkozzunk filozófiával?

Olykor hallani azt az érvet, hogy filozófiával foglalkozni teljesen

értelmetlen dolog, mivel a filozófusok semmi mást nem csinálnak, csak
ülnek és a végtelenségig boncolgatják a szavak jelentését. Tevékenységük,
úgy tűnik, soha nem vezet jelentősebb következtetésekhez, a társadalom
javához való hozzájárulásuk pedig szinte a nullával egyenlő. A filozófusok
még ma is ugyanazon vitatkoznak, ami annak idején az ókori görögöket
foglalkoztatta. A filozófia minden jel szerint nem változtat meg semmit,
ellenkezőleg: mindent úgy hagy, ahogyan van.

Egyáltalán miféle értéket tulajdoníthatunk a filozófia

tanulmányozásának? Megkérdőjelezni számos hitet, amelyen életünk nem
kis részben alapul, még veszélyes is lehet: megtörténhet, hogy a végén, a
túl sok kérdőjeltől megbénítva képtelennek érezzük magunkat, hogy
bármit is tegyünk. Igazság szerint a filozófus karikatúrája pontosan valami
ilyesmi: olyan valaki, aki egy oxfordi vagy cambridge-i egyetemi
tanulószoba kényelmes karosszékében ülve elvont gondolati problémákkal
ragyogóan elbánik, de az élet gyakorlati oldalához reménytelenül suta.
Fura szerzet, aki Hegel filozófiájának legnehezebb részeit is el tudja
magyarázni, ugyanakkor képtelen egy főtt tojás elkészítésére.

A KÉRDŐRE VONT ÉLET

A filozófia tanulmányozása mellett szóló jelentősebb okok egyike az, hogy

a filozófia alapvető kérdéseket feszeget létezésünk értelmével
kapcsolatban. Majdnem mindannyian teszünk fel életünk valamely pontján
alapvető filozófiai kérdéseket. Miért vagyunk itt? Van-e bizonyíték arra,
hogy létezik Isten? Van-e az életünknek valami célja? Mitől lesz
erkölcsileg helytelen valami, és mitől helyes valami más? Lehetséges,
hogy életünk csak egy álom? Különbözik-e a tudatom a testemtől, vagy
egyszerűen csak testi természetű lény vagyok? Hogyan fejlődik a
tudomány? Mi a művészet? És így tovább.

Azok, akik filozófiát tanulnak, többnyire úgy vélik: az ilyen kérdések

vizsgálata mindenki számára fontos lenne. Vannak, akik egyenesen úgy
tartják: az olyan élet, amelynek nem része az életre vonatkozó kérdések
vizsgálata, nem is érdemes arra, hogy leéljék. Egy bevett séma szerint élni
és soha nem vizsgálni az elveket, amelyekre életünk alapozódik, talán
ahhoz hasonlítható, mintha olyan autót vezetnénk, amelynek a motorházát
soha senki nem látta belülről. Lehet, hogy a fékekbe, a kormányba és a
motorba vetett bizalmunk megalapozott, hisz mindezidáig kiválóan
működtek, de az is lehet, hogy meggyőződésünk teljességgel
megalapozatlan: lehet, hogy a fékpofák hibásak és pont akkor hagynak
majd cserben, amikor a leginkább szükség lenne rájuk. Hasonlóképpen az
elvek, amelyeken életünk alapul, lehetnek tökéletesen szilárdak, ám ebben
mindaddig, amíg nem vizsgáltuk meg őket, nem lehetünk biztosak.

De még ha fel is tesszük, hogy nem kételkedsz komolyan azon hitek

helyességében, amelyeken életed alapul: még ekkor is elképzelhető, hogy
életed szegényebb lesz azáltal, hogy gondolkodási képességedet nem
gyakorlod. Sok ember túlontúl fáradságosnak vagy zavarba ejtőnek találja
ilyen alapvető kérdések feltevését s boldogan marad meg kényelmes
előítéleteinél. Mások azonban erős vágyat éreznek arra, hogy az
érdekfeszítő filozófiai kérdésekre válaszokat találjanak.

A GONDOLKODÁSI KÉPESSÉGET FEJLESZTI

A FILOZÓFIA TANULMÁNYOZÁSA MELLETT SZÓLÓ MÁSODIK ÉRV SZERINT A

FILOZÓFIA JÓ MÓDSZER ARRA, HOGY MEGTANULJUNK A LEGKÜLÖNBÖZŐBB
KÉRDÉSEKRŐL VILÁGOSAN GONDOLKODNI. A FILOZÓFIAI GONDOLKODÁS
MÓDSZEREI SZÁMOS HELYZETBEN BIZONYULHATNAK HASZNOSNAK; A
TETSZŐLEGES ÁLLÁSPONT MELLETT ÉS ELLEN SZÓLÓ ÉRVEK ELEMZÉSE
SORÁN UGYANIS OLYAN KÉSZSÉGEKET SAJÁTÍTUNK EL, AMELYEK AZ ÉLET
BÁRMELY TERÜLETÉRE ÁTVIHETŐK. NEM KEVESEN VANNAK, AKIK
FILOZÓFIAI TANULMÁNYOKAT VÉGEZNEK, MAJD MEGSZERZETT
KÉSZSÉGEIKET A FOGLALKOZÁSOKNAK A JOGTÓL A SZÁMÍTÓGÉP-
PROGRAMOZÁSON, A VÁLLALATVEZETÉSI TANÁCSADÁSON ÉS A
KÖZSZOLGÁLATON ÁT AZ ÚJSÁGÍRÁSIG TERJEDŐ SZÉLES SKÁLÁJÁN
HASZNOSÍTJÁK: CSUPA OLYAN TERÜLETEN, AHOL A VILÁGOS GONDOLKODÁS
MEGFIZETHETETLEN ELŐNY. EGYKORI FILOZÓFUSOK GYAKRAN
KAMATOZTATJÁK AZ EMBERI LÉTEZÉSRE VONATKOZÓ FELISMERÉSEIKET A
MŰVÉSZET TERÜLETÉN: SZÁMOS FILOZÓFUS LETT KÉSŐBB SIKERES
REGÉNYÍRÓ, KRITIKUS, KÖLTŐ, FILMRENDEZŐ VAGY DRÁMAÍRÓ.

ÉLVEZET
További, a filozófia tanulmányozása mellett felhozható érv az, hogy sok
ember számára a filozofálás rendkívül élvezetes tevékenység lehet. Ebben
csakugyan van is valami. Ugyanakkor azonban vigyázat: vészesen közel
járunk ahhoz, hogy a filozofálás tevékenységét a keresztrejtvényfejtéshez
tegyük hasonlatossá. Bizonyos filozófusok viselkedése időnként valóban
efféle hozzáállásra emlékeztet: egyes hivatásos filozófusok jelentéktelen
logikai rejtvények öncélú kibogozásának megszállottjaivá válnak s
megoldásaikat csak a beavatottak által ismert ezoterikus folyóiratokban
közlik. Másik szélsőség az, amikor bizonyos, egyetemi állásban lévő
filozófusok egy "vállalat" alkalmazottainak tekintik magukat és gyakran
középszerű írásműveket is publikálnak csak azért, mert ez segíti őket az
"előrejutásban", vagyis a hivatali előlépésben (a publikációk száma
ugyanis szempont annak eldöntésénél, hogy kit léptessenek elő). Ezek a
filozófusok nem kis élvezetet lelnek az előléptetéssel járó nagyobb
fizetésben és presztízsben, nem kevésbé abban, hogy nevüket
nyomtatásban láthatják. Szerencsére a filozófiai művek nagyobb része
meghaladja ezt a szintet.

Nehéz-e a filozófia?

A FILOZÓFIÁT GYAKRAN NEHÉZ TÁRGYNAK NEVEZIK. E NEHÉZSÉGEK

KÜLÖNFÉLÉK, KÖZÜLÜK NÉMELYEK ELKERÜLHETŐK.

Először is igaz, hogy számos probléma, amellyel a hivatásos

filozófusok foglalkoznak, meglehetősen magas szintű elvont gondolkodást
igényel. Ez azonban szinte bármely szellemi tevékenységre áll: a filozófia
ebben a tekintetben nem különbözik a fizikától, az irodalomkritikától, a
számítógép-programozástól, a geológiától, a matematikától vagy a
történelemtől. Azt a kétségtelen tényt azonban, hogy nehéz akár a
filozófiában, akár az említett (vagy más) ismeretterületeken számottevő,
eredeti szellemi produktumot létrehozni, nem lenne szabad annak
igazolására felhasználni, hogy a laikusoktól megtagadjuk az elért
eredményekkel való megismerkedés lehetőségét és elzárjuk őket az
alapvető módszerek elsajátításától.

Van azonban a filozófiával kapcsolatban egy másik - egy elkerülhető

- nehézség is. A filozófusok nem mindig írnak jól. Sokan közülük
rendkívül rosszul közlik gondolataikat írásban, illetve szóban. Ennek oka
olykor az, hogy csak egy szakavatott, szűk olvasóközönséghez kívánnak
eljutni, máskor az, hogy szükségtelenül bonyolult szakzsargont
használnak, mely az abban járatlant csak összezavarja. A szakkifejezések
valóban hasznosak lehetnek arra a célra, hogy bizonyos fogalmakat ne
kelljen minden előfordulásukkor elmagyarázni. A hivatásos filozófusok
azonban sajnos hajlanak a szakkifejezések öncélú használatára; sokan
közülük akkor is latin kifejezésekkel élnek, amikor ugyanazt angol [a mi
esetünkben magyar] szavakkal is tökéletesen ki lehetne fejezni. Egy
ismeretlen szavakkal, illetve szokatlan módon használt ismerős szavakkal
teletűzdelt bekezdés bizony nagyon elrettentő lehet. Bizonyos filozófusok
mintha egy saját maguk által kitalált nyelven írnának és beszélnének, s
ettől a filozófia sokkal nehezebb tárgynak tűnhet fel, mint amilyen
valójában.

Ebben a könyvben megpróbáltam elkerülni a szakzsargon

szükségtelen használatát, a nem közismert kifejezésekhez pedig
folyamatosan magyarázatokat fűzök. Ezzel a módszerrel az olvasó a
fejezetek végére mindig birtokába jut annak az alapvető filozófiai
szókincsnek, amely a kötet végén további olvasmányként ajánlott,
nehezebbnek mondható filozófiai művek megértéséhez szükséges.

A filozófia teljesítőképességének határai

Egyesek ésszerűtlenül túlzott elvárásokkal közelednek a filozófiához. Azt

várják tőle, hogy az emberi problémák mindent átfogó és minden részletre
kiterjedő képét nyújtsa. Úgy vélik, a filozófia ki fogja nyilatkoztatni
előttük az élet értelmét és bonyolult létezésünk minden vonatkozására
magyarázattal szolgál. A filozófia tanulmányozása azonban, noha
életünkkel kapcsolatban valóban megvilágíthat néhány alapvető kérdést,
korántsem tud róluk akárcsak megközelítőleg teljes képet adni - ha
lehetséges ilyen egyáltalán. A filozófia nem a művészet, az irodalom, a
történelem, a pszichológia, az antropológia, a szociológia, a politika és a
természettudomány valamiféle sűrített kivonata. Ezek a különböző
ismeretterületek az emberi élet más és más vonatkozásaira
összpontosítanak és eltérő felismerésekkel szolgálnak. Az egyéni emberi
élet bizonyos vonatkozásai hozzáférhetetlenek a filozófiai elemzés
számára, sőt talán mindenféle elemzés számára is. Fontos tehát, hogy túl
sokat se várjunk a filozófiától.

Van a filozófiának két részterülete, amelyekkel foglalkozhattam

volna könyvemben, mégsem tettem: a logika és a politikai filozófia. A
logika túlságosan szakmai jellegű ahhoz, hogy egy ilyen tömörségű és
ilyen stílusú könyvben kielégítő tárgyalását lehessen nyújtani. Ami a
politikai filozófiát illeti, az konkrét politikai rendszerekre vonatkozó
ismeretekhez kötődik, s az ily módon szükségessé váló történelmi
háttérismeret ugyancsak szétfeszítette volna e könyv kereteit.

Útmutató a könyv használatához

Említettem már, hogy a filozófia egyfajta tevékenység. Ezért én is jobban

örülnék, ha könyvemet nem passzívan olvasnád. Természetesen az itt
ismertetett érveléseket "be lehetne vágni", ezáltal azonban nem tanulnál
meg filozofálni, bár a filozófusok által használt érvek egy részének
megbízható ismeretére kétségtelenül szert tennél. A könyv ideális
feldolgozásának azt tekinteném, ha kritikusan, a használt érveket
megkérdőjelezve tanulmányoznád könyvemet és megpróbálnál
ellenérveket találni. Ennek a könyvnek a célja ugyanis az, hogy
ösztönözzön az önálló gondolkodásra, nem pedig, hogy helyettesítse azt.
Ha kritikus szemmel olvasod, biztosan sok mindent találsz majd, amivel
nem értesz egyet, s ha így haladsz előre, útközben majd saját hiteiddel is
tisztába jössz.

Bár minden egyes fejezetet megpróbáltam azok számára is érthető

formába önteni, akik még soha nem tanultak filozófiát, egyes fejezetek
mégis nehezebbek, mint mások. A legtöbb ember legalábbis gondolt már
arra, hogy van-e Isten, s fontolóra vett Isten létezése mellett és ellen szóló
érveket - ezért az Istenről szóló fejezet valószínűleg könnyen követhető
lesz. Ezzel szemben hivatásos filozófusokon kívül aligha foglalkoztak
sokan részleteiben azokkal a kérdésekkel, amelyeket a külvilággal, illetve
a tudattal foglalkozó fejezetben, továbbá a helyesről és a helytelenről szóló
fejezet elvontabb részeiben tárgyalok. Az említett fejezetek elolvasása -
különösen a tudatról szóló fejezeté - hosszabb időt is igénybe vehet. Azt
ajánlom, hogy először mindig kóstolgasd végig a fejezeteket, aztán térj
vissza egyes részeihez, amelyeket érdekesnek találtál. Ne akarj minden
áron abban a sorrendben haladni, ahogyan az egyes részek követik
egymást; ez azzal a kockázattal jár, hogy beleragadsz a részletekbe s
közben nem látod át az egyes érvek közötti összefüggést.

Az egyetemisták valószínűleg hasznos segédeszközre lelnek majd

könyvemben, mely megkönnyíti az előadásokon hallottak átismétlését és
az önálló dolgozatok elkészítését. Minden egyes témánál összefoglalót
adok a főbb filozófiai álláspontokról és az azokat ért bírálatok egy
részéről. Ezek az összefoglalók ötletforrásként használhatók.

D. J. O'Connor és Brian Carr Introduction to the Theory of Knowledge

(Bevezetés az ismeretelméletbe. Brighton, Harvester 1982) és A. J. Ayer
The Problem of Knowledge (A tudás problematikája. London, Penguin
1956) c. könyvei használható bevezetést nyújtanak ehhez a területhez.

TERRY EAGLETON LITERARY THEORY: AN INTRODUCTION (BEVEZETÉS AZ

IRODALOMELMÉLETBE. OXFORD, BLACKWELL 1983) C. KÖNYVE ÉRDEKES
ÁTTEKINTÉST AD AZ IRODALOMFILOZÓFIA NÉHÁNY FEJLEMÉNYÉRŐL, DE
INKÁBB A KONTINENTÁLIS, MINT AZ ANGOLSZÁSZ HAGYOMÁNY JEGYÉBEN.
AZ ÚJABB IRODALOMELMÉLETTEL SZEMBENI BRILIÁNS ÉS SZÓRAKOZTATÓ
TÁMADÁS DAVID LEHMAN OLVASMÁNYOS SIGNS OF THE TIMES (AZ IDŐK
JELEI. LONDON, ANDRÉ DEUTSCH 1991) C. KÖNYVE.

Brian Davies An Introduction to the Philosophy of Religion (Bevezetés a

vallásfilozófiába. Oxford, Oxford University Press 1982) c. műve rövid
bevezetés a problematikába, egy domonkos rendi szerzetes tollából.
 1. Isten
Van-e Isten? Életünk valamely pontján szinte mindannyian feltesszük
magunknak ezt az alapvető kérdést. A válasz, amelyet adunk, nem csak
viselkedésünkre van döntő befolyással, hanem arra is, ahogyan a világot
értjük és értelmezzük, és arra, amit a jövőtől várunk. Ha létezik Isten,
akkor az emberi létezésnek lehet, hogy célja van, és talán még az örök
életben is reménykedhetünk. Ha Isten nem létezik, akkor életünknek csak
mi magunk adhatunk bármiféle értelmet, kívülről az nem várható, a halál
pedig valószínűleg nem csak időleges.

Amikor a filozófusok vallással foglalkoznak, általában az Isten

létezése mellett, illetve ellen felhozott különféle érveket vizsgálják.
Mérlegelik a bizonyítékok súlyát és tüzetesen megvizsgálják az érvelések
szerkezetét és tartalmát. Ezen kívül nagyító alá vesznek bizonyos
fogalmakat, például a hit különböző változatait, hogy kiderítsék, mit is kell
érteni azon, amikor az emberek különböző dolgokat mondanak Istenről.

A legtöbb vallásfilozófia kiindulópontja egy, Isten természetéről

szóló általános tan, melyet teizmusnak nevezünk. A teizmus az a nézet,
mely szerint Isten létezik, mindenható (bármit megtehet), mindentudó és
jóságos. A legtöbb keresztény, zsidó és muzulmán ezt a nézetet vallja. A
jelen összefüggésben én a keresztény istenfelfogásra összpontosítok, de az
ismertetett érvelések nagy többsége ugyanannyira áll a többi teisztikus
vallásra is, egyesek pedig minden vallásra.

De létezik-e valóban ez a teisták által leírt Isten? Tudjuk-e

bizonyítani, hogy létezik? Isten létezésének bizonyítására számos
különböző érv alakult ki. Ebben a fejezetben a legjelentősebbeket tekintem
át.

A tervezési érv

AZ ISTEN LÉTEZÉSE MELLETT LEGGYAKRABBAN FELHOZOTT ÉRVEK EGYIKE

A TERVEZÉSI VAGY MÁS NÉVEN TELEOLÓGIAI ÉRV (A GÖRÖG "TELOSZ"=CÉL
SZÓBÓL). EZEN ÉRV SZERINT HA KÖRÜLNÉZÜNK A TERMÉSZET VILÁGÁBAN,
NEM TUDJUK NEM ÉSZREVENNI, MENNYIRE ALKALMAS MINDEN DOLOG ARRA
A FUNKCIÓRA, AMELYET A TERMÉSZETBEN BETÖLT; A VILÁG MINDEN
DARABJA ÉKESSZÓLÓ BIZONYÍTÉKAIT HORDOZZA ANNAK, HOGY ARRA A
BIZONYOS CÉLRA TERVEZTÉK. EZ PEDIG ÁLLÍTÓLAG EGY TEREMTŐ
LÉTEZÉSÉT BIZONYÍTJA. HA MEGVIZSGÁLJUK PÉLDÁUL AZ EMBERI SZEMET,
MEGFIGYELHETJÜK, HOGYAN ILLENEK ÖSSZE A LEGPARÁNYIBB RÉSZECSKÉK
IS, S MIKÉNT SZOLGÁLJA MINDEGYIK AZT A CÉLT, AMELYRE
NYILVÁNVALÓAN LÉTREHOZTÁK: A LÁTÁST.

A tervezési érv képviselői, például William Paley (1743-1805) azt

állítják, hogy a természet tárgyainak, például a szemnek összetettsége és
hatékonysága amellett szóló bizonyíték, hogy Isten tervezte őket.
Máskülönben hogyan is alakulhattak volna olyanná, amilyenek? Ahogyan
egy órára ránézve meg tudjuk mondani, hogy órásmester tervezte,
ugyanígy tudjuk megmondani - állítják - például a szemre ránézve, hogy
valamiféle "égi órásmester" tervezte. Akár azt is mondhatnánk, hogy Isten
minden készítményén otthagyta a "márkajelzését".

Az ismertetett érvelés az okozatról az okra következtet: ránézünk az

okozatra (óra, szem) és azt megvizsgálva próbáljuk megmondani, mi
okozta (órásmester, égi órásmester). Az érv arra az elgondolásra
támaszkodik, hogy egy tervezett tárgy, például egy óra, bizonyos
szempontokból nagyon hasonlít egy természeti tárgyhoz, például a
szemhez. Az ilyen, két dolog közötti hasonlóságon alapuló érvelést
analógiás következtetésnek nevezik.

Azok, akik elfogadják a tervezési érvet, azt mondják: bárhová

nézünk, különösen a természeti világban - fákra, sziklákra, állatokra,
csillagokra vagy bármi másra -, Isten létezésének további bizonyítékai
ötlenek szemünkbe. Mindezen dolgok megszerkesztése sokkal több
ötletességet kívánt, mint egy egyszerű óra összeállítása, következésképpen
az égi órásmester az egyszerű földi órásnál sokkal intelligensebb kellett
hogy legyen. Tulajdonképpen olyan hatalmasnak és okosnak kellett lennie,
hogy ésszerű feltételeznünk: nem más volt ő, mint a teisták
hagyományosan értelmezett Istene.

A tervezési érv ellen azonban súlyos ellenérvek szólnak, melyek

többségét a skót filozófus David Hume (1711-1776) dolgozta ki
Párbeszédek a természetes vallásról c. művében, valamint Tanulmány az
emberi értelemről c. műve XI. részében, melyek halála után jelentek meg.

A tervezési érv bírálatai

 AZ ANALÓGIA GYENGESÉGE

A fentiekben ismertetett érvvel szembeni egyik ellenvetés az, hogy gyenge

analógiára támaszkodik: kész ténynek veszi, hogy a természeti tárgyak és
az ember által tervezett tárgyak között jelentőségteljes analógia van.
Korántsem nyilvánvaló azonban, hogy - a példánál maradva - az emberi
szem bármely jelentős szempontból valóban ugyanolyan, mint egy óra. Az
analógiás következtetések azon alapulnak, hogy a két összehasonlított
dolog között erős hasonlóság van. Ha a hasonlóság gyenge, akkor az
összehasonlításból levont konklúziók is csak hasonlóan gyengék lehetnek.
Például egy karóra és egy zsebóra eléggé hasonlóak ahhoz, hogy
levonhassuk a következtetést: mindkettőt órásmester tervezte. Az óra és a
szem között azonban, bár némi párhuzam van - mindkettő bonyolult és
mindkettő egy konkrét feladatot lát el -, csak halvány hasonlóságról
beszélhetünk, ezért az analógiára alapozott mindenféle következtetés is
ugyanolyan halovány lesz.

EVOLÚCIÓ

AZ ISTENI ÓRÁSMESTER LÉTEZÉSE NEM AZ EGYETLEN LEHETSÉGES

MAGYARÁZAT ARRA A TÉNYRE, HOGY AZ ÁLLATOK ÉS A NÖVÉNYEK OLYAN
TÖKÉLETESEN ALKALMASAK FUNKCIÓIK BETÖLTÉSÉRE. A TERMÉSZETES
KIVÁLASZTÓDÁS ÁLTALI FEJLŐDÉS - EVOLÚCIÓ - ELMÉLETE, MELYET A
FAJOK EREDETE (1859) C. KÖNYVÉBEN CHARLES DARWIN (1809-1882)
FEJTETT KI, SZÉLES KÖRBEN ELFOGADOTT ALTERNATÍV MAGYARÁZATOT
KÍNÁL A SZÓBAN FORGÓ JELENSÉGRE. DARWIN KIMUTATTA, HOGYAN MEGY
VÉGBE A LEGALKALMASABB TÚLÉLÉSÉNEK NEVEZETT FOLYAMAT, MELYNEK
SORÁN A KÖRNYEZETÜKHÖZ LEGJOBBAN ALKALMAZKODÓ NÖVÉNYEK ÉS
ÁLLATOK MARADNAK ÉLETBEN ÉS ADJÁK TOVÁBB UTÓDAIKNAK GÉNJEIKET.
EZZEL A FOLYAMATTAL MEG TUDJUK MAGYARÁZNI, HOGYAN JÖHETTEK
LÉTRE A KÖRNYEZETI ALKALMAZKODÁS AZON CSODÁLATOS PÉLDÁI,
AMELYEKKEL A NÖVÉNY- ÉS ÁLLATVILÁGBAN TALÁLKOZUNK - ANÉLKÜL,
HOGY ISTEN FOGALMÁT BE KELLENE VEZETNÜNK.

Természetesen Darwin evolúcióelmélete nem cáfolja Isten létezését;

számos keresztény elfogadja ezt az elméletet mint a legjobb magyarázatot
arra, hogyan jöttek létre az általunk ismert növények, állatok és emberek,
miközben úgy hiszi, hogy magát az evolúciós mechanizmust Isten
teremtette. Darwin elmélete ugyanakkor elvesz a tervezési érv erejéből,
mivel ugyanazon okozatokra úgy ad magyarázatot, hogy az okok között
nem is említi Istent. Önmagában az a tény, hogy a biológiai alkalmazkodás
mechanizmusának darwini elmélete létezik, lehetetlenné teszi, hogy a
tervezési érvet bizonyító erejűnek fogadjuk el.

Az univerzális állítások, vagyis a "Minden..." kezdetű állítások

(például "Minden hattyú fehér') hasonlóságot tételeznek fel az egyes
dolgok között. A példában tehát léteznie kell valamilyen hasonlóságnak,
mely minden hattyúban közös, hogy értelme legyen együvé sorolni őket.
Mint azonban a "zöké" esetében már láttuk, a világban talált dolgok vagy a
nekik tulajdonított tulajdonságok osztályozásának nem csak egyetlen
lehetséges módja van. Lehet, hogy a földönkívüli látogatóink a mieinktől
teljesen eltérő kategóriákat használnának és azok alapján a mieinktől
igencsak eltérő induktív előrejelzéseket tennének.

Mindemellett, mint a "zöké" példa is mutatja, bizonyos

általánosításokat természetesebbnek érzünk, mint másokat. Ennek
magyarázata minden valószínűség szerint az evolúcióban rejlik: az emberi
lények együtt születnek bizonyos genetikailag programozott kategóriákkal
s tapasztalataikat ezekbe sorolják be. Mi, emberek, mint faj, a természetes
kiválasztódás folyamata révén kifejlesztettük azt a hajlamot, hogy induktív
általánosításokat állítsunk fel, amelyek meglehetős pontossággal jelzik
előre a körülöttünk lévő világ viselkedését. Amikor induktív módon
okoskodunk, ez a hajlam lép működésbe: az a természetes hajlamunk,
hogy a világról szerzett tapasztalatunkat olyan módokon csoportosítsuk,
hogy megbízható előrejelzéseket kapjunk. Akár igazolja ez a magyarázat
az indukcióra való hagyatkozást, akár nem, arra magyarázatot ad, miért
bízunk meg általában az induktív következtetésekben, és hogy ez
rendszerint miért helyes.

Általánosan elfogadott az a nézet, hogy az emberek egyszerűbb élő

szervezetekből fejlődtek ki. A dualista számára nehézséget jelent annak
megmagyarázása, hogyan mehetett ez végbe dualista alapon. Az élet
nagyon egyszerű formáinak, például az amőbáknak valószínűleg nincsen
tudatuk, míg az embereknek és feltehetőleg a fejlettebb állatoknak van.
Akkor azonban hogyan alakulhattak ki amőbákból tudattal bíró lények?
Honnan ugrott elő vajon ez a tudat-szubsztancia? És miért van az, hogy a
tudat evolúciója és az agy evolúciója között olyan szoros párhuzam
mutatkozik?

A dualista számára az egyik lehetséges válasz erre az, hogy még az

amőbáknak is van valamiféle kezdetleges tudatuk, és hogy a tudat az állati
testek evolúciójával párhuzamosan alakult ki. De tovább is mehetne egy
lépéssel és mondhatná, hogy minden fizikai dolognak van valamiféle
tudata: ez utóbbi nézet "pánpszichizmus" néven ismeretes. A
pánpszichizmus felfogása szerint egyfajta egészen primitív tudatuk még a
köveknek is van. Az ember mentális képességének kialakulása ekkor
fizikai anyagok kombinációjával és egyszerű tudatok bonyolultabb
tudatokat eredményező társulásával megmagyarázható. Ezzel a
megközelítéssel azonban nem sok dualista jegyezte el magát, aminek
egyik oka az, hogy a pánpszichizmus megszünteti az éles határvonalat az
emberek és a világ élettelennek tartott részei között.

A KONKLÚZIÓVAL KAPCSOLATOS KORLÁTOZÁSOK

Ha az említett ellenvetések ellenére továbbra is meggyőzőnek találod a

tervezési érvet, akkor felhívom a figyelmedet arra, hogy az érv nem képes
bizonyítani egyetlen, mindenható, mindentudó és jóságos Isten létezését.
Egy tüzetes vizsgálat az érv számos korlátjára derít fényt.

Először is, az érv nem támasztja alá a monoteizmust - azt a nézetet,

hogy csak egy Isten létezik. Még ha el is fogadjuk, hogy a világban
minden a tervezettség nyomait mutatja, nincs okunk azt hinni, hogy
mindezt egyetlen Isten tervezte. Miért ne tervezhette volna kevésbé
jelentős istenek egyfajta munkacsoportja? Végtére is a legtöbb
nagyszabású és bonyolult emberi építőmunkát - például felhőkarcolók,
piramisok, űrhajók stb. építését - számos egyénből álló csoportok
végeztek: ha az analógiát logikusan végiggondoljuk, arra a következtetésre
kell jutnunk, hogy a világot egymással együttműködő istenek csoportja
tervezte.

Másrészt az érv nem bizonyító erejű arra nézve sem, hogy a tervező
(vagy tervezők) mindenható(k) volt(ak). Teljesen hihető ugyanis az az
állítás, hogy a világegyetemben számos "tervezési hiba" van: az emberi
szem például idősebb korban hajlamos arra, hogy rövidlátóvá váljék, vagy
hogy szürkehályog képződjék rajta, ami aligha lehet egy mindenható
Teremtő műve, aki a lehető legjobb világot akarta létrehozni. Az ilyen
megfigyelések arra a gondolatra sarkallhatnak, hogy a világegyetem
tervezője korántsem volt mindenható, hanem viszonylag korlátozott
hatáskörű isten (vagy istenek) lehetett (lehettek), vagy egy erőit éppen
csak próbálgató fiatal isten. Az sem kizárt, hogy a Teremtő nem sokkal
művének bevégzése után elhunyt, s így nem állt módjában
megakadályozni a világ saját törvényei szerint végbemenő, fokozatos
leromlását. A tervezési érv legalább ugyanannyi bizonyítékkal szolgál
efféle következtetések levonásához, mint a teisták által leírt Isten
létezésére.

Végül sokan vélekednek úgy, hogy a Teremtő mindentudó és jóságos

voltának ellene szól mindaz a rossz, ami a világban található: az emberi
kegyetlenkedés, gyilkolás és kínzás csakúgy, mint a természeti
katasztrófák és a betegségek okozta szenvedések. Ha a tervezési érv
tanácsát követve körülnézünk világunkban, nehéz elfogadni azt az állítást,
hogy mindaz, amit látunk, egy jóságos Teremtő keze munkája. Egy
mindentudó Isten tudná, hogy létezik rossz; egy mindenható Isten meg
tudná akadályozni, hogy megtörténjen, egy jóságos Isten pedig nem
akarná, hogy létezzen. A rossz azonban változatlanul része a világnak. Ez
az érvelés - közismert nevén "a rossz problémája" - komoly kihívás a
teisták Istenébe vetett hittel szemben, melyről sokat vitatkoztak a
filozófusok. Egy későbbi részben, néhány megoldási kísérlettel
egyetemben, részletesebben megvizsgáljuk. A jelenlegi összefüggésben
elég, ha csak elgondolkodunk az olyan állítások hihetőségén, hogy a
tervezési érv megdönthetetlen bizonyítékkal szolgál a páratlanul jóságos
Isten létezésére.

Mint az elmondottakból látható, a tervezési érv legfeljebb arra a

korlátozott érvényű konklúzióra jogosít fel, hogy a világot egészében és
részeiben valaki vagy valami tervezte. Ha a tervezési érvből ennél
messzebb menő következtetést vonunk le, akkor túllépünk azon, ami
belőle logikailag következik.

Az első ok érv

A tervezési érv a világ közvetlen megfigyelésén alapul, ezért a

filozófusok empirikus érvnek nevezik. Ezzel szemben az első ok érv -
olykor: kozmológiai érv - csak arra az empirikus tényre támaszkodik, hogy
a világegyetem létezik; azzal kapcsolatban, hogy milyen, semmiféle tényt
nem használ fel.

Az első ok érv azt állítja, hogy a világon mindent okozott valami

más, ami megelőzte: semmi sem jött létre csak úgy, ok nélkül. Mivel
tudjuk, hogy a világegyetem létezik, biztonsággal feltételezhetjük, hogy
jelenlegi állapota hozzá vezető okok és okozatok sorozatának eredménye.
Ha ezen a soron visszafelé végigmegyünk, találunk egy eredeti okot, a
legeslegelsőt. Ez az első ok - mondják az első ok érv képviselői - nem
más, mint Isten.

A tervezési érvhez hasonlóan az első ok érvvel szemben is számos

bírálat merült fel.

Az első ok érv bírálatai

ÖNELLENTMONDÁS

AZ ELSŐ OK ÉRV ABBÓL A FELTEVÉSBŐL INDUL KI, HOGY MINDENT

OKOZOTT VALAMI MÁS, EZUTÁN AZONBAN ELLENTMOND MAGÁNAK,
AMIKOR AZT ÁLLÍTJA, HOGY ISTEN AZ ELSŐ OK. AZ ÉRVELÉSHEZ
HOZZÁTARTOZIK, HOGY OKOZATLAN OK NEM LEHETSÉGES, MEG AZ IS, HOGY
- MÉGISCSAK - VAN EGY OKOZATLAN OK. AZ ELSŐ OK ÉRV AZT A KÉRDÉST
VÁLTJA KI AZ EMBERBŐL: "ÉS MI OKOZTA ISTENT?"

Az érv meggyőződéses híve erre ezt mondhatná: nem arra gondolt,

hogy mindennek van oka, csak arra, hogy Isten kivételével mindennek van
oka. Ez azonban semmivel sem tarthatóbb álláspont. Ha az okok és
okozatok sorozatának valahol véget kell érnie, miért pont Istennél ér
véget? Miért ne zárulhatna le egy korábbi ponton, mondjuk magának a
világegyetemnek a megjelenésénél?

NEM BIZONYÍTÓ EREJŰ

Az első ok érv azt feltételezi, hogy az okok és okozatok múltbeli láncolata

nem alkothat ún. végtelen regresszust, egy időben soha véget nem érő,
végtelen sort. A feltételezés szerint volt egy első ok, mely minden mást
előidézett. De valóban így kellett-e lennie?

Ha hasonló érvet alkalmaznánk a jövőre, akkor azt feltételeznénk,

hogy lesz valahol egy végső okozat, amely már semmi továbbinak nem
oka. Ha okok és okozatok jövőbe tartó végtelen sorozatát nehéz is
ténylegesen elképzelni, maga az elgondolás teljesen valószerűnek hat,
hasonlóan ahhoz a belátáshoz, hogy nincsen legnagyobb szám, mivel
minden, állítólagos legnagyobb számhoz hozzá tudunk adni egyet. Ám ha
végtelen sor lehetséges, miért ne terjedhetne az okok és okozatok sora
visszafelé, a múlt végtelenjébe?

Az analógián alapuló érv nem nyújtja minden kétséget kizáró

bizonyítását annak, hogy más emberek is tudatos lények. Az analógiás
következtetéseknek általában nagy mennyiségű bizonyítékra kell
támaszkodniuk. A szóban forgó analógiás következtetés esetében azonban
csak egy szál olyan eset van - én magam -, amelyben tanúja voltam
bizonyos fajta test, illetve viselkedés és bizonyos fajta tudatosság közötti
kapcsolatnak.

De nem csak erről van szó: más emberek teste és viselkedése számos
módon különbözik az enyémtől. Ezek a különbségek fontosabbak lehetnek
a hasonlóságoknál: analógiás érveléssel azt is bizonyítani lehetne, hogy a
testem és viselkedésem, valamint mások teste és viselkedése közötti
különbségek valószínűleg a mentális élmények különbözőségére utalnak.
Ezen kívül az analógiás érvek, mivel induktívak, csupán valószínű
bizonyítékkal támasztják alá a rájuk alapozott következtetéseket, vagyis
soha nem bizonyíthatnak minden kétséget kizáróan. Egy analógián alapuló
érv tehát legjobb esetben is csak azt tudja kimutatni, hogy mások majdnem
biztosan tudatos lények. Nem deduktív bizonyítás, de mint a tudományt
tárgyaló fejezetben láttuk, arra sincs bizonyíték, hogy holnap is felkel a
nap, mégis jó okunk van rá, hogy ezt biztosnak érezzük.

A LEVONHATÓ KONKLÚZIÓ KORLÁTAI

Ha feltesszük, hogy az iménti két bírálat elhárítható, az érv akkor sem

bizonyítja azt, hogy az első ok valóban a teisták által elképzelt Isten. A
tervezési érvhez hasonlóan az első ok érvnél is erősen korlátozott a
levonható konklúziók jellege.

Először is igaz, hogy az első ok, ha volt, rendkívül nagy hatóerejű

lehetett, ha képes volt létrehozni és mozgásba lendíteni az okok és
okozatok azon láncolatát, amely ma az általunk ismert világegyetemet
alkotja. Ezért nem teljesen alap nélküli az a felfogás, amely szerint az érv
kimutatja egy, ha nem is mindenható, de rendkívül nagy hatóerejű Isten
létezését.
 Az érv azonban semmiféle bizonyítékkal nem szolgál egy
mindentudó és páratlanul jóságos Isten létezése mellett. Az első ok
fogalma ugyanis egyik tulajdonságot sem vonja maga után. Ezen kívül a
tervezési érvhez hasonlóan az első ok érv védelmezőjének is szembe kell
néznie azzal a problémával, hogy egy mindenható, mindentudó és
páratlanul jóságos lény hogyan tűrheti el mindazt a rosszat, ami
világunkban található.

Az ontológiai érv

AZ ONTOLÓGIAI ÉRV ÉS AZ ELŐZŐEKBEN TÁRGYALT KÉT ÉRV KÖZÖTT NAGY

KÜLÖNBSÉG, HOGY AZ ONTOLÓGIAI ÉRV SEMMIFÉLE TÉNYRE NEM
HIVATKOZIK. MINT LÁTTUK, A TERVEZÉSI ÉRV A VILÁG ÉS A BENNE LÉVŐ
TÁRGYAK ÉS ÉLŐ SZERVEZETEK TERMÉSZETÉVEL KAPCSOLATOS
BIZONYÍTÉKOKRA TÁMASZKODIK, MÍG AZ ELSŐ OK ÉRV ENNÉL JÓVAL
KEVESEBB BIZONYÍTÉKOT ELŐFELTÉTELEZ, CSUPÁN ANNYIT, HOGY VALAMI
LÉTEZIK. AZ ONTOLÓGIAI ÉRV ANNAK KIMUTATÁSÁRA IRÁNYULÓ KÍSÉRLET,
HOGY ISTENNEK MINT A LEGFŐBB LÉNYNEK A DEFINÍCIÓJÁBÓL
SZÜKSÉGSZERŰEN KÖVETKEZIK ISTEN LÉTEZÉSE. EZ AZ ÉRV A PRIORI
ÉRVKÉNT IS ISMERETES, MIVEL A KONKLÚZIÓHOZ A TAPASZTALATOT
MEGELŐZŐEN LEHET ELJUTNI.

Az ontológiai érv úgy definiálja Istent mint az elképzelhető

legtökéletesebb lényt; vagy az érv Szent Anzelm (1033-1109) általi híres
megfogalmazásában, mint azt a lényt, "amelynél semmi nagyobb el nem
gondolható". E tökéletesség vagy nagyság egyik vonatkozása éppen a
létezés kellene hogy legyen: egy tökéletes lény ugyanis nem lehet
tökéletes, ha nem létezik. Ezért Isten definíciójából állítólag
szükségképpen következnék, hogy létezik, mint ahogy egy háromszög
definíciójából is következik, hogy belső szögeinek összege 180 fok.

Ez az érv, melyet számos filozófus kifejtett, többek között ötödik

Elmélkedésében René Descartes is, nagyon kevés embert győzött meg
Isten létezéséről, ennek ellenére nem is olyan könnyű belátni, mi benne a
hiba.
 Az ontológiai érv bírálatai

KÉPTELEN KÖVETKEZMÉNYEK

AZ ONTOLÓGIAI ÉRV EGYIK ELTERJEDT BÍRÁLATA SZERINT EZ AZ ÉRV

LEHETŐVÉ TESZI, HOGY A LEGKÜLÖNBÖZŐBB DOLGOKAT DEFINÍCIÓVAL
LÉTREHOZZUK. PÉLDÁUL MINDEN NEHÉZSÉG NÉLKÜL EL TUDUNK KÉPZELNI
EGY TÖKÉLETES SZIGETET TÖKÉLETES TENGERPARTTAL, TÖKÉLETES
ÁLLATVILÁGGAL ÉS TÖKÉLETES EGYEBEKKEL; EBBŐL AZONBAN KORÁNTSEM
KÖVETKEZIK, HOGY EZ A TÖKÉLETES SZIGET VALÓSÁGOSAN IS LÉTEZIK
VALAHOL. TEHÁT, MIVEL AZ ONTOLÓGIAI ÉRV MINDEN JEL SZERINT EHHEZ A
NEVETSÉGES KÖVETKEZMÉNYHEZ VEZET, KÖNNYŰSZERREL BELÁTHATÓ,
HOGY NEM JÓ ÉRV. EZT AZ ÉRVELÉSI FOGÁST - AMIKOR KIMUTATJUK EGY
BIZONYOS NÉZET ELFOGADÁSÁNAK KÉPTELEN KÖVETKEZMÉNYEIT -
REDUCTIO AD ABSURDUMNAK, VAGYIS SZÓ SZERINT "A KÉPTELENSÉGRE
VALÓ VISSZAVEZETÉS"-NEK NEVEZIK.

Az ontológiai érv védelmezője erre válaszolhatná, hogy bár valóban

teljes képtelenség azt gondolni, hogy a tökéletes szigetet definícióval
létrehozhatjuk, az azonban, hogy Isten definíciójából szükségképpen
következik Isten létezése, mégsem képtelenség. Mégpedig azért, mert a
tökéletes sziget, a tökéletes autó, a tökéletes nap stb. csupán egyik példája
egy meghatározott fajtájú dolognak, ezzel szemben Isten esete különleges:
Isten nem csak egy tökéletes példánya egy bizonyos fajtának, hanem
minden dolgok között a legtökéletesebb.

Ha elfogadjuk ezt a nem túl meggyőző érvet, akkor is marad az

ontológiai érvnek még egy bírálata, amely elől nem térhet ki senki, aki az
érvet meg akarná védeni. Ezt a további kritikát első ízben Immanuel Kant
(1724-1804) fogalmazta meg.

A LÉTEZÉS NEM TULAJDONSÁG

Egy agglegény nőtlen férfiként határozható meg. A nőtlenség egy

agglegény lényegi meghatározó tulajdonsága. Mármost ha azt találnám
mondani: "agglegények léteznek", ezzel nem az agglegények valamely
további tulajdonságát adnám meg. A létezés nem ugyanolyan jellegű
valami, mint a nőtlenség: ahhoz, hogy bárki nős lehessen, először léteznie
kell, bár az agglegény fogalma ugyanaz marad, ha léteznek agglegények,
ha nem.

Ha ezt a gondolati eljárást alkalmazzuk az ontológiai érvre,

meglátjuk a hibát, amelyet elkövet: úgy kezeli Isten létezését, mintha az
Istennek ugyanolyan tulajdonsága lenne, mint a mindenható erő vagy a
mindentudás. Isten azonban sem mindenható, sem mindentudó nem
lehetne, ha előzőleg nem létezne, ezért amikor Istenről egyáltalán
definíciót adunk, azzal már feltételezzük, hogy létezik. Amikor egy
tökéletes lény lényegi tulajdonságainak listájára becsempésszük a létezést,
akkor azt a hibát követjük el, hogy tulajdonságként kezeljük a létezést,
ahelyett hogy olyan feltételnek tekintenénk, melynek előzetesen teljesülnie
kell ahhoz, hogy valaminek egyáltalán tulajdonságai lehessenek.

Mi a helyzet azonban a képzeletbeli lényekkel, például az

egyszarvúval? Beszélhetünk-e az egyszarvúak tulajdonságairól - például
arról, hogy egy szarvuk és négy lábuk van - anélkül, hogy egyszarvúaknak
ténylegesen is létezniük kellene? A válasz az, hogy az olyan mondatok,
mint "Az egyszarvúaknak egy szarvuk van" valójában azt jelentik, hogy
"Ha léteznének egyszarvúak, egy szarvuk lenne". Más szóval "Az
egyszarvúaknak egy szarvuk van" állítás valójában feltételes állítás. Az
egyszarvúak nemlétezése ezért nem okoz problémát azon elmélet számára,
amely szerint a létezés nem predikátum.

A ROSSZ

Ha az ontológiai érvet magát elfogadjuk, még akkor is nem elhanyagolható

bizonyíték mutat arra, hogy konklúziójának legalábbis egyik vonatkozása
hamis. A rossz jelenléte a világban ellentmondani látszik annak az
elképzelésnek, hogy Isten páratlanul jóságos. E bírálattal kapcsolatos
válaszlehetőségekre a rossz problémájával foglalkozó részben térek ki.

Tudás, bizonyítás és Isten létezése

AZ ISMERTETETT ÉRVEK MINDEGYIKÉT ELŐTERJESZTETTÉK MÁR ÚGY, MINT

ISTEN LÉTEZÉSÉNEK BIZONYÍTÁSÁT. A BIZONYÍTÁST OLYAN ÉRVKÉNT
HATÁROZHATJUK MEG, AMELY BIZTOS TUDÁST NYÚJT. A TÖRVÉNYSZÉKEN,
AMIKOR ELÉGSÉGES BIZONYÍTÉK ÁLL RENDELKEZÉSRE VALAKI
ELÍTÉLÉSÉHEZ, A BŰNÖSSÉG "BIZONYÍTÁS"-ÁRÓL SZOKÁS BESZÉLNI. HA
BIZONYÍTÉK VAN A KEZÜNKBEN, AKKOR TUDJUK, MERT BEBIZONYÍTOTT,
HOGY A VÁDLOTT BŰNÖS; ELÉGSÉGES BIZONYÍTÉK HÍJÁN EZ NEM
BIZONYÍTOTT, LEGFELJEBB CSAK HIHETJÜK.

A tudás ebben az összefüggésben úgy határozható meg, mint igazolt

és igaz hit. Ha Isten létezéséről tudásunk lenne, akkor igaz kellene hogy
legyen, hogy Isten létezik. Azt a hitünket azonban, hogy Isten létezik,
igazolni kellene. Igazolt akkor lehetne, ha a megfelelő bizonyítékon
alapulna. Lehetséges ugyanis igaz, de nem igazolt hit. Például lehet, hogy
azt hiszem, kedd van, mivel megnéztem az általam mainak gondolt újság
megfelelő helyét. Valójában azonban egy régi újságot néztem meg, mely
történetesen keddi szám volt. Ez esetben bár azt hiszem, kedd van (és az is
van), hitemhez nem megbízható módon jutottam hozzá, hiszen olyan újság
is akadhatott volna a kezembe, mely arról győz meg, hogy csütörtök van.
Ezért nem mondhatjuk, hogy tudtam valamit, csak azt mondhatjuk:
tévesen azt gondoltam, hogy tudok valami.

Az eddig áttekintett Isten-érvek számos bírálatot vontak magukra.

Hogy ezek a bírálatok megállják-e a helyüket vagy sem, azt neked kell
eldöntened. Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy a bírálatok
fényében legalábbis kétségbe vonható, hogy az ismertetett érvek Isten
létezésének bizonyításai. Nem lehetséges-e azonban, hogy tudásunk -
vagyis igaz és igazolt hitünk - legyen arról, hogy Isten nem létezik? Más
szóval, vannak-e olyan érvek, amelyek megfellebbezhetetlenül cáfolni
tudnák a teisták által elképzelt Isten létezését?

Valóban létezik egy igen erős érv a jóságos Isten létezése ellen,
melyet a tervezési, az első ok és az ontológiai érv bírálataként már
megemlítettem. Elterjedt neve: a rossz problémája.

A rossz problémája

A világban tagadhatatlanul van rossz. Gondoljunk a holocaustra, Pol Pot

kambodzsai tömeggyilkosságaira vagy a kínzás széles körben elterjedt
alkalmazására. Ezek egytől egyig az erkölcsi rossz vagy a kegyetlenség
példái: emberek, bármilyen okból, szenvedést okoznak más embereknek.
A kegyetlenség állatokat is gyakran sújt. De van más fajta rossz is, melyet
természetinek vagy metafizikainak neveznek: például földrengések, a
betegség vagy az éhínség.

A természetes rossznak természetes okai vannak, bár az emberi hozzá

nem értés vagy gondatlanság súlyosbíthat rajta. A "rossz" talán nem a
legjobb megjelölés ilyen természeti jelenségekre, amelyek történetesen
emberi szenvedést okoznak, mivel ezt a szót inkább a szándékos
kegyetlenség eseteire szoktuk használni. Akár maradunk a "természeti
eredetű rossz" megjelölésnél, akár más nevet keresünk a jelenség számára,
a betegség, a természeti csapások és hasonló dolgok létezéséről
mindenképpen számot kell adnunk, ha a jóságos Istenbe vetett hitet fenn
akarjuk tartani.

Látva mindazt a rosszat, ami világunkban létezik, hogyan hihet

valaki komolyan egy páratlanul jóságos Isten létezésében? Egy
mindentudó Isten tudná, hogy létezik rossz, egy mindenható Isten meg
tudná akadályozni, egy páratlanul jóságos Isten pedig nem akarná, hogy
létezzen. Rossz azonban tartósan létezik. Ez a rossz problémája:
megmagyarázni, hogyan egyeztethetők össze Isten állítólagos
tulajdonságai a rossz tagadhatatlan tényével. Ez a legkomolyabb kihívás a
teisták Istenében való hittel szemben. A rossz problémája sokakat vezetett
már általában az istenhit vagy legalábbis az Isten feltételezett jóságáról,
mindenható hatalmáról és mindentudásáról alkotott véleményük
elvetéséhez.

A teisták számos megoldást próbáltak nyújtani a rossz problémájára.

Közülük hármat tekintünk át.

KÍSÉRLETEK A ROSSZ PROBLÉMÁJÁNAK MEGOLDÁSÁRA

A SZENTSÉGES JÓSÁG

EGYESEK AZZAL ÉRVELTEK, HOGY BÁR A ROSSZ JELENLÉTE A VILÁGBAN

NYILVÁNVALÓAN NEM JÓ DOLOG, MÉGIS IGAZOLT, MIVEL FOKOZOTT
ERKÖLCSI JÓSÁGHOZ VEZET. SZEGÉNYSÉG ÉS BETEGSÉG NÉLKÜL PÉLDÁUL
TERÉZ ANYA NEM GYAKOROLHATTA VOLNA RENDKÍVÜLI ERKÖLCSI
JÓSÁGÁT A NÉLKÜLÖZŐK ÉS RÁSZORULÓK MEGSEGÍTÉSÉBEN. HA NEM LENNE
HÁBORÚ, KÍNZÁS ÉS KEGYETLENSÉG, SZENTEK ÉS HŐSÖK SEM LÉTEZNÉNEK.
AZ EMBERI SZENVEDÉS LEGYŐZÉSÉNEK EZ AZ ÁLLÍTÓLAGOS NAGYOBB
JÓTÉTEMÉNYE CSAK A ROSSZ LÉTEZÉSE ÁRÁN LEHETSÉGES. EZ A MEGOLDÁSI
KÍSÉRLET AZONBAN LEGALÁBB KÉT ELLENVETÉSHEZ NYÚJT ALAPOT.
ELŐSZÖR IS A SZENVEDÉS FOKA ÉS ELTERJEDTSÉGE JÓVAL MEGHALADJA AZT
A MÉRTÉKET, AMELY SZÜKSÉGES A SZENTEK ÉS HŐSÖK NAGY ERKÖLCSI
JÓSÁGÚ TETTEIHEZ. EZZEL AZ ÉRVVEL RENDKÍVÜL NEHÉZ IGAZOLNI TÖBB
MILLIÓ EMBER BORZALMAS HALÁLÁT A NÁCI HALÁLTÁBOROKBAN.
EMELLETT A SZÓBAN FORGÓ SZENVEDÉSEK NAGY RÉSZÉRŐL SENKI NEM IS
SZEREZ TUDOMÁST, NEM MARAD RÓLUK DOKUMENTUM, S EZÉRT EZEN A
MÓDON NEM MAGYARÁZHATÓK MEG. BIZONYOS ESETEKBEN PEDIG A
SZENVEDŐ EGYÉN AZ EGYETLEN, AKI AZ ERKÖLCSI TÖKÉLETESEDÉS
ALANYAKÉNT SZÁMBA JÖHET. IGENCSAK VALÓSZÍNŰTLEN AZONBAN, HOGY
A SZÉLSŐSÉGES FÁJDALOMÉRZET ÁLLAPOTÁBAN BÁRKI IS KÉPES LEHETNE
ERKÖLCSI ÉPÜLÉSRE.

Másrészt nem nyilvánvaló, hogy egy olyan világ, amelyben sok rossz
létezik, előnyben részesítendő egy olyannal szemben, amelyben kevesebb
rossz, s ezért kevesebb szent és hős van. Sőt van is valami rendkívül sértő
például abban a gondolatban, hogy egy gyógyíthatatlan betegségben
haldokló kisgyermek szenvedését azzal próbáljuk igazolni, hogy
szenvedésének tanúi erkölcsileg nemesbednek ezáltal. Vajon egy
páratlanul jóságos Isten valóban élne ilyen módszerekkel, csak hogy
erkölcsi fejlődésünket elősegítse?

A MŰVÉSZETI ANALÓGIA

Egyesek azt állították, hogy analógia áll fenn a világ és a műalkotás

között. Egy zenedarab végső harmóniájához rendszerint hozzátartozik a
később feloldódó diszharmónia is; egy festményen rendszerint sötétebb és
világosabb festékfoltok váltják egymást. Az érv ennek alapján úgy szól,
hogy a rossz is csak a világ végső szépségéhez vagy harmóniájához járul
hozzá. Ez a nézet is legalább két súlyos ellenvetésbe ütközik.

Először is, egész egyszerűen nagyon kevéssé hihető. Nehéz

elképzelni például, milyen értelemben mondhatnánk valakiről, aki a
somme-i csatában a két lövészárokrendszer között elterülő senki földjén
egy szögesdrót akadályon fennakadva, nagy fájdalmak között haldoklik,
hogy hozzájárult a világ végső harmóniájához. Ha valóban a műalkotással
fennálló analógia a magyarázat arra, miért enged meg Isten ilyen
töméntelen szenvedést, akkor ez szinte annak elismerésével egyenlő, hogy
a rosszra nem tudunk kielégítő magyarázatot adni: ez a magyarázat a rossz
megértését az emberi felfogóképesség határain kívülre helyezi. A
harmónia csak Isten nézőpontjából látható és értékelhető. Ha a teisták ezt
értik Isten páratlan jóságán, akkor a szokott értelmétől igencsak eltérően
használják a "jó" szót.

Másrészt egy olyan Isten, aki pusztán esztétikai okból ilyen

szenvedést enged meg - hogy úgy gyönyörködhessen benne, ahogy mi
gyönyörködünk egy műalkotásban -, inkább szadistának tűnik, semmint a
teisták által leírt páratlan jóságú lénynek. Ha a szenvedést így fogjuk fel,
az azzal a kényelmetlen következménnyel jár, hogy Isten alig lesz
megkülönböztethető egy pszichopatától, aki azért dob bombát a tömegbe,
hogy a robbanás és a kiömlő vér okozta alakzatok szépségében
gyönyörködjék. A műalkotások és a világ közötti analógia sokak szemében
inkább Isten jósága elleni érvnek tűnik.

A szabad akaratra hivatkozó védekezés

A rossz problémájának megoldására tett kísérletek között messze

legjelentősebb az akarat szabadságára hivatkozó védekezés, vagyis az az
állítás, hogy Isten az embereknek szabad akaratot adott, azt a képességet,
hogy cselekedeteiket maguk válasszák meg. Ha nem lenne szabad
akaratunk, olyanok lennénk, mint a robotok vagy automaták, amelyeknek
nincsenek saját választásaik. A szabad akaratra hivatkozó védekezés hívei
úgy érvelnek: az akarat szabadságának szükségszerű következménye, hogy
rosszat tenni is módunkban áll; máskülönben nem beszélhetnénk igazán
szabad akaratról. Azt állítják továbbá, hogy egy olyan világ, amelyben az
embereknek szabad akaratuk van, amely olykor rosszra vezeti őket,
előnyben részesítendő egy olyan világgal szemben, amelyben az emberi
cselekvés előre meghatározott, amelyben csak jó cselekedetek
végrehajtására beprogramozott robotok lennénk. Ha ily módon előre
lennénk programozva, cselekedeteinket nem is tekinthetnénk többé
erkölcsileg jónak, hiszen erkölcsi jóság csak ott van, ahol lehetséges
cselekvések közül választanunk. Ezzel a megoldási javaslattal szemben is
vannak azonban ellenvetések.
 A szabad akaratra hivatkozó védekezés bírálatai

KÉT ALAPVETŐ FELTÉTELEZÉSSEL ÉL

A szabad akaraton alapuló védekezés első számú feltételezése az, hogy a

szabad akarat és a rossz együttes jelenlétével jellemezhető világ előnyben
részesítendő a robotszerű, rosszat soha nem cselekvő emberek által
benépesített világgal szemben. De valóban olyan magától értetődő-e ez? A
szenvedés olyan szörnyű tud lenni, hogy sok-sok ember valószínűleg
előnyben részesítené, ha tehetné, hogy mindenki legyen előre programozva
arra, hogy csak jót cselekedjen, semmint hogy nagyfokú szenvedést kelljen
átélnie. Az is lehetséges, hogy az előre programozott lényekbe az a hit is
be legyen programozva, hogy szabad akaratból cselekszenek, miközben
akaratuk nem is szabad. Abban az illúzióban élnének, hogy akaratuk
szabad, élvezve e hit minden előnyét, de a valóban szabad akarat minden
hátrányától mentesen.

Ez egy további feltételezés irányába mutat, mellyel a szabad akaratra

hivatkozó védekezés szintén él, nevezetesen afelé, hogy akaratunk valóban
szabad, hogy az akaratszabadság nem csak illúzió. Bizonyos
pszichológusok úgy hiszik, hogy az egyéni döntéseket és választásokat
mindig meg tudjuk magyarázni valamely, az egyén által korábban átélt
kondicionálási folyamatra utalva, úgyhogy míg az egyén szabadnak
érezheti magát, cselekvését teljes mértékben determinálják a múlt
történései. Nem zárható ki, hogy nekik legyen igazuk.

A szabad akaratra hivatkozó védekezés mellett szólva rá kell azonban

mutatni, hogy a legtöbb filozófus úgy véli, az emberek valóban valamilyen
értelemben szabad akarattal rendelkeznek, és hogy az akaratszabadságot
általában az emberi mivolt lényegi részének szokás tekinteni.

SZABAD AKARAT A ROSSZ NÉLKÜL

Ha Isten mindenható, akkor feltehetőleg hatalmában állt olyan világot
teremteni, amelyben van szabad akarat, ugyanakkor nincs rossz. Ilyen
világot tulajdonképpen nem is olyan nehéz elképzelni. Bár a szabad akarat
mindig magában foglalja a rossz cselekedetek lehetőségét is, nem
szükségszerű, hogy ez a lehetőség meg is valósuljon. Logikailag
elképzelhető, hogy legyen szabad akarat, és mégis mindenki mindig a
rossz cselekedet elkerülése mellett döntsön.

A szabad akaratra hivatkozó védekezés képviselői erre valószínűleg

azt válaszolnák, hogy a leírt szituációban nem beszélhetnénk igazi szabad
akaratról. Ez máig is nyitott kérdés.

ISTEN KÖZBEAVATKOZHATNA

A TEISTÁK RENDSZERINT HISZNEK ABBAN, HOGY ISTEN BE TUD AVATKOZNI

A VILÁG MENETÉBE ÉS BE IS AVATKOZIK, ELSŐSORBAN CSODÁK
FORMÁJÁBAN. HA ISTEN OLYKOR KÖZBEAVATKOZIK, VAJON MIÉRT DÖNT
ÚGY, HOGY CSUPA OLYASMIT VISZ VÉGHEZ, AMI A HITETLENEK SZEMÉBEN
CSAK JELENTÉKTELEN "TRÜKKNEK" TŰNIK? PÉLDÁUL MIÉRT CSAK
STIGMÁKAT HOZ LÉTRE (A KRISZTUS KEZÉN A SZÖGEK ÜTÖTTE SEBEKRE
EMLÉKEZTETŐ NYOMOKAT), VAGY VIZET VÁLTOZTAT BORRÁ? MIÉRT NEM
LÉPETT KÖZBE ÉS AKADÁLYOZTA MEG A HOLOCAUSTOT, AZ EGÉSZ MÁSODIK
VILÁGHÁBORÚT VAGY AZ AIDS-JÁRVÁNYT?

A teista ismét mondhatná, hogy ha Isten közbeavatkozna, akkor nem

lenne igazi szabad akaratunk. Ez azonban az időnkénti isteni
beavatkozásban való hit feladását jelentené, ez a hit pedig a teista istenhit
legtöbb változatának elválaszthatatlan része.

NEM MAGYARÁZZA MEG A TERMÉSZETI ROSSZAT

A szabad akaratra hivatkozó védekezés egyik fő bírálata az, hogy ez az

érvelés legjobb esetben is csak az erkölcsi rossz létezését tudja igazolni,
azét a rosszét, amelyet közvetlenül emberek idéztek elő. Ezzel szemben
nem látható be, miféle kapcsolat lehetne a szabad akarat és az olyan
természeti eredetű rossz dolgok között, mint egy földrengés, egy betegség,
vulkánkitörés stb., hacsak nem tesszük magunkévá a bűnbeesés tanának
valamilyen változatát, amely szerint a világra zúduló mindenféle rossz
annak következménye, hogy Ádám és Éva visszaéltek Isten beléjük vetett
bizalmával. A bűnbeesés tana az embereket teszi felelőssé a világot ért
mindenféle rosszért. Ez a tan azonban csak olyasvalaki számára lenne
elfogadható, aki már eleve hisz a zsidó-keresztény Isten létezésében.

A természeti rossz létére vannak más, hihetőbb magyarázatok is.

Egyikük szerint a természeti törvényekben mutatkozó szabályszerűség
mindent összevetve rendkívül jótékony hatásúnak mondható, s ez
ellensúlyozza az időnként vele járó katasztrófák okozta pusztítást.

JÓTÉKONY HATÁSÚ TERMÉSZETI TÖRVÉNYEK

TERMÉSZETI SZABÁLYSZERŰSÉGEK NÉLKÜL VILÁGUNK PUSZTA KÁOSZ

LENNE, MI PEDIG NEM TUDNÁNK MEGJÓSOLNI CSELEKEDETEINK
KÖVETKEZMÉNYEIT. HA PÉLDÁUL A FUTBALL-LABDÁK CSAK IDŐNKÉNT
PATTANNÁNAK EL TŐLÜNK, AMIKOR BELÉJÜK RÚGUNK, OLYKOR MEG
ODARAGADNÁNAK A LÁBUNKHOZ, AKKOR NEM KIS NEHÉZSÉGET OKOZNA
MEGJÓSOLNI, HOGY MI FOG TÖRTÉNNI, AMIKOR ELINDULUNK EGY LABDA
FELÉ, HOGY BELERÚGJUNK. A VILÁG MÁS SZFÉRÁIBAN A SZABÁLYSZERŰSÉG
HIÁNYA MAGÁT AZ ÉLETET IS LEHETETLENNÉ TEHETNÉ. A TUDOMÁNY ÉS A
MINDENNAPI ÉLET NAGYBAN TÁMASZKODIK A TERMÉSZET NAGYFOKÚ
SZABÁLYOSSÁGÁRA, ARRA, HOGY HASONLÓ OKOK TÖBBNYIRE HASONLÓ
OKOZATOKAT EREDMÉNYEZNEK.

Egyesek úgy érvelnek, hogy mivel ez a szabályszerűség rendszerint

hasznos számunkra, ezért a szabályszerűen működő természeti törvények
mellékhatásaként olykor jelentkező természeti rossz léte igazolt. A
szabályszerűség összesített jótékony hatásai állítólag ellensúlyozzák a
károsakat. Ez az érvelés azonban legalább két szempontból támadható.

Egyrészt nem ad magyarázatot arra, miért ne teremthetett volna egy

mindenható Isten olyan törvényeket, amelyek soha nem vezetnének
természeti rosszhoz. Erre egy lehetséges válasz az, hogy még Isten kezét is
megkötik a természeti törvények. Ez azonban egyenlő annak
elismerésével, hogy Isten valójában nem mindenható.

Másrészt azonban még így sem kapunk magyarázatot arra, hogy Isten
miért nem avatkozik be gyakrabban csodák révén. Ha erre azt válaszoljuk,
hogy soha nem avatkozik be, az egy olyan tétel feladását jelenti, amely a
teizmus minden változatának alapvető eleme.
 A csodákra hivatkozó érvelés

A rossz problémájának és a megoldására irányuló kísérleteknek

ismertetése közben említettem, hogy a teisták rendszerint hisznek abban,
hogy Isten már tett csodákat. A keresztény hagyományban ezek a
feltámadás, a kenyérszaporítás, Lázár feltámasztása stb. Mindezeket a
csodákat Krisztus vitte véghez. A kereszténység és más vallások képviselői
azonban gyakran állítják, hogy csodák ma is történnek. Ebben a részben
azt fogjuk megvizsgálni, vajon az az állítás, hogy csodák történtek,
szolgálhat-e elégséges bizonyítékul az Isten létezésében való hithez.

A csoda az események normális menetébe való olyan isteni

beavatkozásként határozható meg, amelyhez hozzátartozik egy elfogadott
természeti törvény megszegése. Egy természeti törvény nem más, mint
bizonyos dolgok viselkedéséről szóló általánosítás: például az elengedett
súlyos dolgok lefelé esnek, a halottak nem támadnak fel stb. Az ilyen
természeti törvények nagyszámú megfigyelt eseten alapulnak.

Még mielőtt érdemben bármit is mondanék, meg kell különböztetnem

a csodákat a rendkívüli eseményektől. Nézzük azt a példát, hogy valaki
egy magas hídról leugorva akar öngyilkos lenni. A szélirány, a szélerősség,
a ruházat ejtőernyőszerű viselkedése és egyéb tényezők elképesztő
összjátékának következtében az öngyilkosjelölt túlélheti a zuhanást.
(Hasonló eset már elő is fordult.) Az esemény rendkívüli, és az újságokban
akár "csoda"-ként is szerepelhetne, mégsem csoda abban az értelemben,
amelyben ezt a kifejezést itt használom. Öngyilkosjelöltünk hajmeresztő
megmenekülése ugyanis tudományos szempontból kielégítően
megmagyarázható; az esemény rendkívüli volt ugyan, de nem csodálatos.
Semmiféle, természeti törvénynek ellentmondó dolog nem történt, és
amennyire meg tudjuk ítélni, isteni közbeavatkozásról sem beszélhetünk.
Ezzel szemben, ha az illető lezuhan, a víz színéről rejtélyes módon
visszapattan és visszarepül a hídra, akkor valóban csodára kell
gondolnunk.

A legtöbb vallás tartalmaz állításokat arról, hogy Isten csodákat tett,

és hogy az e csodákról szóló beszámolókat Isten létezése melletti
bizonyítéknak kell tekinteni. Csakhogy az utóbbi állítás ellen is hathatós
érvek szólnak.
 HUME A CSODÁKRÓL

Tanulmány az emberi értelemről c. művének X. fejezetében David Hume

amellett érvelt, hogy egy racionális ember nem hihet egy csoda valóságos
megtörténtéről szóló beszámolónak, kivéve ha az lenne a nagyobb csoda,
hogy a csodáról beszámoló személy téved. Hogy ilyen helyzet valaha is
előálljon, fölöttébb valószínűtlen, ezért legjobb, ha vezérelvként
elfogadjuk, hogy mindig a kisebb csodát hisszük el. Álláspontja
megfogalmazásában Hume szándékosan rájátszik a "csoda" szó
többértelműségére. Mint már láttuk, a szó szoros értelmében vett csoda
egy természeti törvény feltételezetten Isten által okozott megszegése.
Amikor azonban Hume bejelenti, hogy a kisebbik csodában kell hinnünk,
akkor a hétköznapi értelemben használja a "csoda" szót, abban az
értelemben, amelyben olyasmit is csodának mondhatunk, ami
tulajdonképpen csak szokatlan.

Bár Hume elvben nem zárta ki, hogy csodák történjenek,

mindazonáltal úgy vélte, senki sem számolt még be csodás eseményről
olyan megbízható formában, hogy arra Istenben való hitet lehetne
alapozni. Véleménye mellett számos erős érvet hozott fel.

A CSODÁK MINDIG VALÓSZÍNŰTLENEK

Hume mindenekelőtt azt a bizonyítékot elemezte, amely bármely

természeti törvény fennállása mellett szól. Ahhoz, hogy valamit - például
azt, hogy senki sem támad fel holtából - természeti törvényként fogadjunk
el, a lehető legtöbb bizonyítéknak kell alátámasztania.

A bölcs ember mindig a rendelkezésre álló bizonyítéktól teszi

függővé, hogy mit hisz el. Egy csodáról szóló beszámolóban pedig mindig
több arra utaló bizonyíték lesz, hogy az eset nem történt meg, mint arra,
hogy megtörtént. Ez egyszerűen annak a következménye, hogy a
csodákhoz hozzátartozik valamely elfogadott természeti törvény
megszegése. Ezen érv értelmében a bölcs embernek mindig jelentős
fenntartásokkal kell fogadnia az olyan beszámolót, amely szerint
valamilyen csoda történt. Logikailag mindig lehetséges, hogy valaki
feltámadjon halottaiból, de töméntelen bizonyíték szól amellett, hogy ez
soha nem történt meg. Ezért bár Krisztus feltámadása abszolút mértékben
nem kizárható, Hume szerint minden okunk megvan rá, hogy vonakodjunk
elhinni. Hogy konklúzióját meggyőzőbbé tegye, Hume még számos
további érvet hozott fel.

PSZICHOLÓGIAI TÉNYEZŐK

Bizonyos pszichológiai tényezők hatására az emberek a csodákkal

kapcsolatban hajlamosak az öncsalásra, illetve mások megtévesztésére.
Széles körű tapasztalat például, hogy az ámulat és a csodálkozás kellemes
érzések. Erősen él bennünk a hajlam, hogy igen valószínűtlen dolgokat is
elhiggyünk - például hogy a megfigyelt ufók értelmes élőlények jelenlétére
utalnak a Marson, hogy a kísértethistóriák a halál utáni élet lehetősége
mellett szólnak és így tovább -, mivel az ilyen fantasztikus hitek
igazságának gondolatára kellemesen borzongató érzést élünk át.
Hasonlóképpen hajlamosak vagyunk elhinni a csodákról szóló
beszámolókat, mivel legtöbbünk titkon - vagy nem is titkolva - örülne, ha
az ilyen történetek igazak lennének.

Az is igen csábító gondolat, hogy Te vagy az a kiválasztott, aki egy

csoda tanúja leszel, hogy valamiféle próféta vagy. Sok ember élvezné azt
az áhítatos elismerést, amellyel sokan a csodák állítólagos tanúit
körülveszik. Ez arra késztetheti az embereket, hogy rendkívüli
eseményeket olyan csodákként értelmezzenek, amelyekben Isten
nyilvánítja ki magát előttük; vagy akár arra is, hogy maguk találjanak ki
csodás eseményekről szóló történeteket.

A KÜLÖNBÖZŐ VALLÁSOK HATÁSTALANÍTJÁK EGYMÁST

A legtöbb nagy vallás tartalmaz csodákról szóló állításokat. A különböző

vallások az állítólagos csodák megtörténte mellett egyforma jellegű és
mennyiségű bizonyítékot hoznak fel. Ezért a csodákra hivatkozó érvelés,
ha megalapozott lenne, a különböző vallásokban létezőnek nyilvánított
istenek mindegyikének létezését bizonyítaná. Ezek a különböző istenek
azonban nem létezhetnek mindannyian: nem lehet igaz az is, hogy létezik
az egy keresztény Isten, meg a számos hindu isten. Ennélfogva a csodák,
amelyekre a különböző vallásokban mint egy bizonyos isten vagy
bizonyos istenek létezésének bizonyítékaira hivatkoznak, hatástalanítják
egymást.
 E tényezők együttesen arra kell hogy késztessék a racionális
egyéneket, hogy mindig vonakodjanak elhinni az olyan történeteket,
amelyek állítólagos csodákról számolnak be. A természeti magyarázat
mindig nagyobb valószínűséggel helytálló, mint egy csodára hivatkozó -
még akkor is, ha önmagában mégoly valószínűtlen. Egy csodás
eseményről szóló tudósítás nem bizonyíthatja Isten létezését.

Ezek az érvek nem korlátozódnak más emberek csodákról szóló

beszámolóira. Akkor is megállnak, ha önmagunkat találjuk abban a
különleges helyzetben, hogy úgy véljük, egy csodának voltunk tanúi.
Mindannyian átéltünk már álmokat, azt, hogy emlékezetünk játszik
velünk, vagy azt, hogy látni véltünk dolgokat, amelyek valójában nem
voltak ott. Bármely esetben, amikor úgy véljük, egy csodának voltunk
tanúi, sokkal valószínűbb, hogy érzéki csalódás áldozatai voltunk, mint
hogy valóban csoda történt. Vagy az is lehet, hogy csak valami
rendkívülinek voltunk tanúi és az említett pszichológiai tényezők hatása
alatt azt hittük: csodát éltünk át.

Természetes és jogos, hogy aki úgy gondolná, csodát látott, ezt az

élményét rendkívül komolyan vegye. De mivel ezekkel a dolgokkal
kapcsolatban oly könnyű tévedni, az ilyen élményt nem lenne szabad Isten
létezésének cáfolhatatlan bizonyítékaként kezelni.

A szerencsejátékos érve: Pascal tétje

AZ EDDIGIEKBEN VIZSGÁLT ÉRVEK CÉLJA ISTEN LÉTEZÉSÉNEK VAGY

NEMLÉTEZÉSÉNEK BIZONYÍTÁSA VOLT. EZEK AZ OKFEJTÉSEK ARRA
IRÁNYULTAK, HOGY ISTEN LÉTEZÉSÉRE, ILLETVE NEMLÉTEZÉSÉRE
VONATKOZÓ TUDÁST NYÚJTSANAK. EZEKTŐL ERŐSEN ELTÉRŐ A FRANCIA
FILOZÓFUS ÉS MATEMATIKUS BLAISE PASCAL (1623-1662) ÍRÁSAIBAN
MEGTALÁLHATÓ ÚN. SZERENCSEJÁTÉKOS ÉRVE, ISMERTEBB NEVÉN "PASCAL
TÉTJE". ENNEK CÉLJA UGYANIS NEM AZ, HOGY BIZONYÍTÉKOT NYÚJTSON,
HANEM HOGY MEGMUTASSA: EGY JÓZANUL MÉRLEGELŐ SZERENCSEJÁTÉKOS
ARRA "TENNÉ FEL TÉTJÉT", HOGY ISTEN LÉTEZIK.

Az érv az agnosztikus gondolkodó alapállásából indul ki, vagyis

abból a nézetből, hogy sem Isten létezésére, sem nemlétezésére nincsen
elegendő bizonyítékunk. Az agnosztikus véleménye szerint teljes
mértékben lehetséges, hogy Isten létezzék, de a kérdés bizonyossággal
való eldöntéséhez nincs elégséges bizonyíték. Ettől eltérően az ateista úgy
hiszi, meggyőző bizonyíték van arra, hogy Isten nem létezik.

A szerencsejátékos érve tehát a következő. Mivel nem tudjuk,

létezik-e Isten, hasonló helyzetben vagyunk, mint a szerencsejátékos a
futam elindítása vagy a kártya felfordítása előtt: az esélyeket kell
számítgatnunk. Az agnosztikus számára ugyanolyan valószínűnek tűnik az,
hogy létezik Isten, mint az, hogy nem létezik. Az agnosztikus ezért
kivárásra rendezkedik be: semmilyen irányban nem hoz döntést. A
szerencsejátékos érve ezzel szemben azt mondja, hogy a legésszerűbb
dolog a lehető legnagyobb nyerési esélyt és a lehető legkisebb vesztési
esélyt venni alapul. Úgy is mondhatni: előrelátható nyereségünket
maximalizálni, előrelátható veszteségünket pedig minimalizálni kell. A
szerencsejátékos érvének értelmében ezt úgy érhetjük el, ha hiszünk
Istenben.

A "játszmának" négy lehetséges kimenetele van. Ha Isten létezésére

teszünk és sikerrel (vagyis ha Isten létezik), akkor örök életet nyerünk -
nem lebecsülendő nyereség. Ha így fogadtunk, de Isten nem létezik,
veszteségünk az örök élet lehetőségéhez képest nem olyan nagy: talán
lemondunk néhány evilági élvezetről, sok-sok órát imádkozásra
pazarolunk és életünket egy illúzió jegyében éljük le. Mármost ha arra
fogadunk, hogy Isten nem létezik és nyerünk (vagyis Isten tényleg nem
létezik), akkor (legalábbis ebben az egy vonatkozásban) illúziómentes
életet élünk, és az isteni büntetéstől való félelemtől mentesen,
felszabadultan belevethetjük magunkat az evilági örömökbe. Ám ha erre a
lehetőségre teszünk, de vesztünk (vagyis ha Isten létezik), akkor legjobb
esetben is nem csak elpuskázzuk az örök élet lehetőségét, de még az örök
kárhozat veszélyét is magunkra vonjuk.

Pascal úgy érvelt, hogy ha szerencsejátékosként nézünk szembe ezzel

a négy lehetőséggel, a legésszerűbb döntés: hinni Isten létezésében. Ez
esetben ha igazunk volt, az örök élet nyeresége vár ránk. Ha Isten
létezésére teszünk, de tévedtünk, nem veszítünk annyit, mint amikor Isten
nemlétezésére teszünk és tévedünk. Következésképpen ha nyereségünk
maximalizálására és veszteségünk minimalizálására törekszünk, akkor
hinnünk kell Isten létezésében.

A szerencsejátékos érvének bírálatai

 NEM DÖNTHETEM EL, HOGY HINNI FOGOK

HA A SZERENCSEJÁTÉKOS ÉRVÉT EL IS FOGADJUK, MARAD EGY PROBLÉMA,

AMELYTŐL NEM SZABADULTUNK MEG: NEM MINDIG TUDUNK HINNI, AMIKOR
AKARUNK HINNI. NEM TUDUNK EGYSZERŰEN ÚGY DÖNTENI, HOGY
MÁRPEDIG MOST ELKEZDÜNK HINNI VALAMIBEN. KÉPTELEN VAGYOK ÚGY
DÖNTENI, HOGY - HOLNAPTÓL FOGVA - AZT HISZEM: A MALACOK REPÜLNEK,
LONDON EGYIPTOM FŐVÁROSA VAGY LÉTEZIK EGY MINDENHATÓ,
MINDENTUDÓ ÉS PÁRATLANUL JÓSÁGOS ISTEN. AHHOZ, HOGY EZEKBEN A
DOLGOKBAN HIHESSEK, ELŐSZÖR KI KELL ALAKULNIA BENNEM A
MEGFELELŐ MEGGYŐZŐDÉSEKNEK. A SZERENCSEJÁTÉKOS ÉRVE AZONBAN
SEMMIFÉLE BIZONYÍTÉKOT NEM NYÚJT, MELY MEGGYŐZHETNE ENGEM ISTEN
LÉTEZÉSÉRŐL: CSUPÁN AZT MONDJA, HOGY MINT SZERENCSEJÁTÉKOS
OKOSAN TENNÉM, HA ELHITETNÉM MAGAMMAL, HOGY ISTEN LÉTEZIK. ITT
AZONBAN AZZAL A PROBLÉMÁVAL KERÜLÖK SZEMBE, HOGY AHHOZ, HOGY
VALAMIT HIHESSEK, HINNEM KELL, HOGY IGAZ.

Pascalnak arra is volt megoldása, hogyan hitessük el magunkkal Isten

létezését, ha ez ellentmond az ezzel kapcsolatos érzéseinknek. Azt
javasolta: tegyünk úgy, mintha máris hinnénk Isten létezésében: járjunk
templomba, mondjuk el a megfelelő imákat stb. Pascal úgy okoskodott,
hogy ha az istenhit külső jeleit produkáljuk, akkor a megfelelő hitek is
hamarosan ki fognak alakulni bennünk. Vagyis vannak közvetett
módszerek arra, hogy szándékosan hiteket alakítsunk ki.

ILLETLEN OKOSKODÁS

Nyerő tét reményében Isten létezésére fogadni, hogy ezáltal az örök élet
esélyéhez jussunk, majd némi csalással rávenni magunkat a valódi
istenhitre, illetlen hozzáállásnak tűnik egy olyan kérdéssel kapcsolatosan,
mint Isten létezése. A filozófus és pszichológus William James (1842-
1910) egyenesen azt mondta erről: ha ő lenne Isten helyében, nagy
élvezettel akadályozná meg a mennybemenetelben azokat az embereket,
akik a fenti megfontolásokból hinnének őbenne. Az egész eljárás
őszintétlennek és önös érdektől motiváltnak tűnik.

ÉSSZERŰ ESÉLYEKET FELTÉTELEZ

A szerencsejátékos érvének további bírálata szerint az érv azon a
feltételezésen alapul, hogy Isten létezésének és nemlétezésének
valószínűsége egyforma. Csakhogy, mint láttuk, a rossz problémája
nagyon súlyos kihívást jelent a jóindulatú Isten létezésébe vetett bármiféle
hittel szemben. Sok ember szemében a rossz létezése tetemesen csökkenti
Isten létezésének valószínűségét. Ha egy ilyen ember arra tenne, hogy
Isten létezik, azzal gyakorlatilag egy számára elhanyagolható esélyre
fogadna.

A hit

MINDEGYIK ISTEN-ÉRV BÍRÁLHATÓ VOLT VALAMILYEN SZEMPONTBÓL.

EZEK AZ EDDIG VIZSGÁLT BÍRÁLATOK NEM FELTÉTLENÜL BIZONYÍTÓ
EREJŰEK, SŐT AKÁR KRITIZÁLHATÓK IS. VAJON HA NEM TUDSZ MEGFELELŐ
ELLENBÍRÁLATOT TALÁLNI, AZT JELENTI-E EZ, HOGY EL KELL UTASÍTANOD
AZ ISTENBEN VALÓ HITET? AZ ATEISTA AZT MONDANÁ: IGEN. AZ
AGNOSZTIKUS AZT MONDANÁ: "NEM BIZONYÍTOTT". A HÍVŐ EMBEREK
AZONBAN TALÁN ÚGY ÍTÉLNÉK MEG, HOGY A FILOZÓFIAI
MEGKÖZELÍTÉSMÓD - A KÜLÖNBÖZŐ ÉRVEK MÉRLEGELÉSE - NEM ILLIK A
TÁRGYHOZ. AZ ISTENBEN VALÓ HIT NEM ELVONT SZELLEMI SPEKULÁCIÓ,
HANEM SZEMÉLYES ELKÖTELEZETTSÉG KÉRDÉSE - MONDHATNÁK -; NEM
OKOSAN KIFUNDÁLT ÉSZÉRVEKEN, HANEM HITEN MÚLIK.

A hitnek része a bizalom. Ha hegymászó vagyok és hitemet a

kötelem erejébe vetem, ez azt jelenti: bízom benne, hogy ha megcsúszom
és lezuhanok, a kötél fenn fog tartani, jóllehet ebben mindaddig nem
lehetek egészen biztos, amíg próbára nem teszem. Egyes emberek számára
az Istenben való hit olyan, mint a kötél erejében való hit: nincs rá
elfogadott bizonyíték, hogy Isten létezik és minden egyénnel törődik, de a
hívő bízik Isten létezésében s életét ennek megfelelően éli.

A vallásos hit attitűdje számos ember számára vonzó. A vallásos hit

fényében az itt áttekintett érvek lényegtelenekké válnak. Szélsőséges
formájában azonban ez a hit vakká teheti az embereket a nézeteiknek
ellentmondó bizonyítékokkal szemben. Olyan formát ölthet, amelyben már
aligha neveznénk ésszerű viszonyulásnak, sokkal inkább egyfajta
makacsságnak.

Milyen veszélyeket rejt magában, ha Isten létezésének kérdéséhez

hittel viszonyulunk, ha erre egyéni természetünk is hajlamosít?
 A HIT VESZÉLYEI

A HIT, AHOGYAN ÉN ÉRTELMEZEM, ELÉGTELEN BIZONYÍTÉKON ALAPUL. HA

ISTEN LÉTEZÉSÉRE ELEGENDŐ BIZONYÍTÉK LENNE, NEM LENNE SZÜKSÉG
HITRE; AKKOR TUDNÁNK, HOGY ISTEN LÉTEZIK. MIVEL ISTEN LÉTEZÉSE
MELLETT NINCS ELEGENDŐ, BIZONYOSSÁGOT ADÓ BIZONYÍTÉK, SOSEM
ZÁRHATÓ KI, HOGY A HÍVŐK TÉVEDNEK HITÜKBEN. A CSODÁK
MEGTÖRTÉNTÉBEN VALÓ HITHEZ HASONLÓAN ITT IS SZÁMOS PSZICHOLÓGIAI
TÉNYEZŐ VAN, MELY ARRA VEZETHETI AZ EMBEREKET, HOGY HITÜKET
ISTENBE HELYEZZÉK.

Tagadhatatlanul vonzó például a biztonságérzet, amely annak

tudatából fakad, hogy egy mindenható lény törődik velünk. A túlvilági
életbe vetett hit jó ellenszer a haláltól való félelemre. Ezek a tényezők
sokakat arra ösztönözhetnek, hogy adják át magukat az Istenben való
hitnek. Ebből természetesen nem következik szükségszerűen, hogy hitük
elhibázott. Ez a gondolatmenet csupán arra irányítja rá a figyelmet, hogy a
hit a bizonytalanságérzet és a vágygondolkodás kevert talajából is
sarjadhat.

Mint Hume rámutatott, az embereknek nem kis élvezetet okoz a

csodálkozás és az ámulat érzése, amely a paranormális eseményekben való
hitet kíséri. Az Istenben való hit esetében például fontos, hogy
megkülönböztessük az igazi hitet attól az élvezettől, amely az Isten
létezésébe vetett hittel együtt jár.

Ezek a pszichológiai tényezők óvatosságra intenek az istenhit iránti

elköteleződéssel kapcsolatban. Ezen a területen nagyon könnyen
megeshet, hogy saját indítékainkkal kapcsolatban is tévedésbe esünk.
Végső soron minden hívőnek egyedül kell megítélnie: saját hite illő és
igazi-e.

Összefoglalás

Ebben a fejezetben áttekintettük az Isten létezése mellett és ellen felhozott

hagyományos érvek legtöbbjét. Láttuk, hogy a teistáknak komoly
bírálatokkal kell megküzdeniük, ha fenn akarják tartani hitüket egy
mindenható, mindentudó és páratlanul jóságos Isten létezésében. A
bírálatok többsége elhárítható lenne az Istennek rendszerint tulajdonított
minőségek felülvizsgálatával. Isten talán nem is egészen jóindulatú, vagy
talán hatalma, esetleg tudása is korlátozott. Ez a hagyományos
istenfelfogás elutasításával lenne egyenértékű. Sok ember számára
azonban ez is elfogadhatóbb megoldás, mint az istenhit teljes elvetése.

Mint ebből a vázlatos tárgyalásból is látható, az etika a filozófia

hatalmas kiterjedésű és bonyolult területe. A második világháború óta
eltelt évtizedekben a brit és az amerikai filozófusok főleg metaetikai
kérdésekkel foglalkoztak. A legutóbbi időkben azonban megújult
érdeklődés volt tapasztalható a gyakorlati etikai kérdések - az eutanázia, az
abortusz, az embriókutatás, az állatkísérletek - erkölcsi igazolhatósága és
sok más kérdés iránt. A filozófia nem ad egyszerű válaszokat ezekre vagy
bármely más erkölcsi kérdésre, ugyanakkor értelmes megvitatásukhoz
fogalomkészletet és kereteket nyújt.

Ebben a fejezetben megvizsgáltunk néhány jelentős elméletet a

külvilágról és hozzá való viszonyunkról. A következő fejezet a világ
megismerésének egy konkrét módjára, a tudományos vizsgálódásra
összpontosít.

Ebben a fejezetben az indukció problémájára és a tudományos

módszer falszifikációs elméletére összpontosítottam. Bár a gyakorló
tudósok nem látják szükségesnek, hogy tevékenységük filozófiai
implikációinak tudatában legyenek, a tudományos haladás falszifikációs
értelmezése sokukra hatással volt. A filozófia nincs szükségképpen
hatással a tudósok munkamódszereire, mindazonáltal meghatározhatja azt,
ahogyan saját tevékenységüket értelmezik.

EBBEN A FEJEZETBEN ELSŐSORBAN A TUDAT FILOZÓFIÁJÁNAK NÉHÁNY

KÖZPONTI KÉRDÉSÉVEL: A DUALIZMUSSAL, A FIZIKALIZMUSSAL ÉS A MÁSOK
TUDATA ÁLTAL FELVETETT PROBLÉMÁVAL FOGLALKOZTUNK. A FILOZÓFIA
NEM KIS RÉSZBEN A GONDOLKODÁS TERMÉSZETÉVEL IS FOGLALKOZIK.
EZÉRT AZ IMÉNT MEGVITATOTT KÉRDÉSEKRE SOK FILOZÓFUS - KÜLÖNÖSEN
AZOK, AKIK A TUDAT FILOZÓFIÁJÁRA SPECIALIZÁLÓDTAK - ÚGY TEKINT,
MINT OLYAN PROBLÉMÁKRA, AMELYEK SZINTE MINDEN FILOZÓFIAI KÉRDÉS
MÉLYÉN OTT REJLENEK. KÉTSÉGTELEN, HOGY A HUSZADIK SZÁZAD
LEGBRILIÁNSABB FILOZÓFUSAI KÖZÜL SOKAN A TUDAT FILOZÓFIÁJÁNAK
KÉRDÉSEIRE ÖSSZPONTOSÍTOTTÁK ENERGIÁIKAT. ENNEK KÖVETKEZTÉBEN A
TÉMÁBAN SZÜLETETT ÍRÁSOK NAGY RÉSZE NAGYON KIFINOMULT ÉS ERŐSEN
SZAKMAI JELLEGŰ. A KÖTET VÉGÉN MEGADOTT KÖNYVEK REMÉLHETŐLEG
KÖVETHETŐ VEZÉRFONÁLKÉNT SZOLGÁLNAK MAJD A TUDAT
FILOZÓFIÁJÁNAK BONYOLULT LABIRINTUSRA EMLÉKEZTETŐ IRODALMÁBAN.

Ebben a fejezetben áttekintettem néhány filozófiai kérdést a

művészettel és a műbírálattal kapcsolatban, a művészet definiálásának
kérdésétől kezdve a hamisítványok esztétikai státusáig. Amit művészek,
kritikusok és érdeklődő befogadók a művészetről általában mondanak,
annak nem kis része zavaros és logikátlan. A filozófia szigorú mércéinek
alkalmazása és a világossághoz való ragaszkodás ezen a területen csak jót
tehet. Mint a filozófia minden más területén, itt sincs garancia arra, hogy a
világos érvelés meggyőző válaszokkal szolgál a nehéz kérdésekre, annyi
azonban bizonyos, hogy ennek esélyét növeli.
 2. Helyes és helytelen

MITŐL LESZ HELYES VAGY HELYTELEN EGY CSELEKEDETÜNK? MIT ÉRTÜNK

AZON, HOGY VALAKINEK MEG KELLENE TENNIE VALAMIT, ILLETVE AZON,
HOGY VALAMIT NEM LENNE SZABAD MEGTENNIE? HOGYAN ÉLJÜNK? HOGY
BÁNJUNK MÁS EMBEREKKEL? EZEKRŐL AZ ALAPVETŐ KÉRDÉSEKRŐL
ÉVEZREDEK ÓTA VITATKOZNAK A FILOZÓFUSOK. HA NEM TUDJUK
MEGMONDANI, MIÉRT HELYTELEN PÉLDÁUL A KÍNZÁS, A GYILKOSSÁG, A
KEGYETLENSÉG, A RABSZOLGASÁG, A NEMI ERŐSZAK ÉS A LOPÁS, AKKOR
MIFÉLE IGAZOLÁS ALAPJÁN LÉPHETÜNK FEL ELLENÜK? VAJON AZ ERKÖLCS
PUSZTÁN AZ ELŐÍTÉLETEK FELSÉGTERÜLETE VAGY ERKÖLCSI HITEINK
MELLETT JÓ OKOKAT IS FEL TUDUNK HOZNI? A FILOZÓFIÁNAK AZT A
TERÜLETÉT, AMELY ILYEN KÉRDÉSEKKEL FOGLALKOZIK, ETIKÁNAK VAGY
MORÁLFILOZÓFIÁNAK SZOKÁS NEVEZNI. EZT A KÉT ELNEVEZÉST A
TOVÁBBIAKBAN EGYENÉRTÉKŰKÉNT FOGOM HASZNÁLNI.

A magam részéről meglehetősen szkeptikus vagyok a filozófia azon

képességét illetően, hogy az embereknek a helyessel és a helytelennel
kapcsolatos előítéletein változtasson. Ahogy Friedrich Nietzsche (1844-
1900) mondta Túl Jón és Rosszon c. művében, a legtöbb erkölcsfilozófus
végül "a szív vágyát" [igazolja] "átszellemített és elvonatkoztatott
formában". Ezek a filozófusok látszatra személytelen, logikus okfejtést
tartalmazó, bonyolult elemzéseket adnak, amelyek végül mindig annak
bizonyításába torkollnak, hogy saját előítéleteik helyesek voltak. A
morálfilozófia ennek ellenére szolgálhat felismerésekkel, amikor
valóságos erkölcsi problémákkal foglalkozik: segíthet pontosítani az
általános erkölcsi hitek tartalmát és meg tudja mutatni, hogyan
alkalmazhatók ezek az elvek következetesen a gyakorlatban. A
következőkben az erkölcselméletek két fajtáját fogom megkülönböztetni: a
kötelességen alapuló és a következményen alapuló (konzekvencialista)
etikákat. A kötelesség-etika és a következmény-etika morális problémák
értelmezésére használt, fölöttébb általános fogalmi keretek, amelyeket
egymás riválisainak szokás tekinteni. Először vázolom e két elmélet főbb
vonásait és kimutatom, hogyan alkalmazhatók egy, az élet valóságából
merített esetre. Ez után némileg elvontabb kérdésekre térek ki: azoknak a
kifejezéseknek a jelentését vizsgálom, amelyeket gyakran használunk,
amikor erkölcsi kérdésekről beszélünk, illetve gondolkodunk. Ez utóbbi
területet metaetikának is szokás nevezni.

Kötelesség-etikák
A KÖTELESSÉGRE ALAPOZOTT ETIKAI ELMÉLETEK AZT HANGSÚLYOZZÁK,
HOGY MINDENKINEK BIZONYOS KÖTELESSÉGEI VANNAK - DOLGOK,
AMELYEKET MEG KELL TENNIE, ÉS DOLGOK, AMELYEKET NEM SZABAD
MEGTENNIE -, ÉS HOGY ERKÖLCSÖS CSELEKVÉS AZT CSELEKEDNI, AMI
KÖTELESSÉGÜNK, FÜGGETLENÜL CSELEKEDETÜNK KÖVETKEZMÉNYEITŐL. A
KÖTELESSÉGEN ALAPULÓ (MÁS NÉVEN DEONTOLÓGIAI) ETIKÁKAT EZ
KÜLÖNBÖZTETI MEG A KÖVETKEZMÉNYEN ALAPULÓ VAGY
KONZEKVENCIALISTA ETIKÁKTÓL. A KÖVETKEZŐKBEN KÉT KÖTELESSÉG-
ETIKÁT FOGUNK MEGVIZSGÁLNI: A KERESZTÉNY ETIKÁT ÉS A KANTI ETIKÁT.
 A keresztény etika

A keresztény erkölcsi tanítás az egész nyugati civilizáció erkölcsi

felfogását alapvetően meghatározta. Az erkölcs mibenlétéről vallott egész
felfogásunk nagy részben ebből a vallásos tanból fakad, melynek hatása
még az ateista etikákban is erősen érezhető. A Tízparancsolat különféle
kötelességeket és tiltott tevékenységeket sorol fel. Ezek a kötelességek
abszolút kötelességek: akkor is végrehajtandók, ha nem csak jó következik
belőlük. Aki hiszi, hogy a Biblia Isten szava, nem nagyon fog kételkedni
abban, mit jelent a "helyes" és mit a "helytelen": helyes az, amit Isten
akar, és helytelen az, ami Isten akarata ellen való. Az ilyen hívő számára
az erkölcs egy külső tekintély - Isten - által adott abszolút parancsok
követésében áll. Így például az ölés mindig erkölcsileg helytelen, mivel a
Tízparancsolatban félreérthetetlenül a bűnök között van felsorolva. Ez
akkor is így van, ha egy konkrét egyén - például Hitler - megölése más
emberek életének megmentését jelentené. Ez azonban leegyszerűsítés: a
teológiában folynak viták bizonyos kivételes körülményekről, amilyen
például az igazságos háború, amelyek között az emberölés mégiscsak
megengedhető lenne.

A gyakorlatban a keresztény etika sokkal bonyolultabb a

Tízparancsolatnak való egyszerű engedelmeskedésnél: Krisztus
tanításának s különösen az újtestamentumi "Szeresd felebarátodat!"
parancsolatnak az alkalmazását is jelenti. Lényegét tekintve azonban a
keresztény etika "Tedd!", illetve "Ne tedd!" jellegű felszólítások rendszere.
Ez más, vallásos alapú erkölcsi rendszerekről is elmondható.

Sok ember vélekedik úgy, hogy ha Isten nem létezik, akkor erkölcs
sem lehetséges; ahogy az orosz regényíró Dosztojevszkij fogalmazott: "Ha
nincs Isten, akkor bármi megengedett". A csak Isten akaratára alapozott
etikákkal szemben mindazonáltal felhozható két bírálat.

A KERESZTÉNY ETIKA BÍRÁLATAI

MIT AKAR ISTEN?

A KERESZTÉNY ETIKA MINDENFÉLE VÁLTOZATA SZEMBE TALÁLJA MAGÁT

AZZAL A NEHÉZSÉGGEL, HOGYAN FÜRKÉSZHETŐ KI ISTEN AKARATA.
HONNAN TUDHATJUK BIZTOSAN, MIT VÁR TŐLÜNK ISTEN? A KERESZTÉNYEK
ERRE RENDSZERINT AZT VÁLASZOLJÁK, HOGY EZ A BIBLIÁBAN MEG VAN
ÍRVA. A BIBLIA AZONBAN TÖBB, EGYMÁSNAK GYAKRAN ELLENTMONDÓ
ÉRTELMEZÉST ENGED MEG. GONDOLJUNK CSAK ARRA, HOGY A TEREMTÉS
KÖNYVÉT EGYESEK SZÓ SZERINT OLVASSÁK ÉS ÚGY HISZIK, HOGY A
VILÁGOT HÉT NAP ALATT TEREMTETTE ISTEN, MÍG VANNAK, AKIK EBBEN
CSAK METAFORÁT LÁTNAK. VAGY GONDOLJUNK ARRA, HOGY EGYESEK
SZERINT A HÁBORÚBAN TÖRTÉNŐ EMBERÖLÉS OLYKOR MEGENGEDETT, MÍG
MÁSOK SZERINT A "NE ÖLJ!" PARANCS ABSZOLÚT, FELTÉTELEKTŐL
FÜGGETLEN.

FELTÉTELEZI ISTEN LÉTEZÉSÉT

Ennél sokkal komolyabb ellenvetés azonban az etika ilyen felfogásával

szemben, hogy előfeltételezi a jóságos Isten létezését. Ha Isten nem lenne
jóságos, akkor hogyan számíthatnának erkölcsileg jónak az Ő akaratával
egyező cselekedetek? De mint az 1. fejezetben láttuk, sem Isten létezése,
sem jósága nem magától értetődően adott.

Nem minden kötelesség-etika alapul Isten létezésén. A legjelentősebb

kötelesség-etika, bár a protestáns keresztény hagyomány erős hatását
tükrözi, és bár kidolgozója, Immanuel Kant hívő keresztény volt, az
erkölcsnek olyan felfogását fejti ki, amelyet nem kevés ateista is vonzónak
talált.

A kanti etika

INDÍTÉKOK

Immanuel Kantot a következő kérdés foglalkoztatta: "Mi az erkölcsi

cselekvés? A válasz, amelyet adott, rendkívüli filozófiai jelentőségre tett
szert. A következőkben ezt a választ ismertetem főbb vonalaiban.

Kant számára egyértelműnek tűnt, hogy erkölcsi cselekvés nem az,

amelyet egyszerűen hajlandóságból, érzésből vagy a cselekvő számára
várható jutalom lehetőségének tudatában hajtanak végre, hanem az, amely
kötelességérzetből fakad. Így például ha azért adok pénzt jótékony célra,
mert mélyen együtt érzek a nélkülözőkkel, akkor Kant nézete szerint nem
szükségképpen erkölcsileg cselekszem: ha nem kötelességtudatból, hanem
tisztán együttérzésből cselekszem, akkor cselekedetem nem erkölcsi. Vagy
ha azért adakozom jótékony célra, mert úgy gondolom, ez növelni fogja
népszerűségemet barátaim körében, akkor ismét csak nem erkölcsileg
cselekszem, hanem a nyereségért, amit társadalmi státusom növekedése
jelent.

Kant számára tehát egy cselekvés indítóoka sokkal fontosabb, mint

maga a cselekvés vagy következményei. Úgy vélte, ahhoz, hogy
megtudjuk, erkölcsileg cselekszik-e valaki vagy nem, az illető szándékát
kell ismernünk. Nem elég tudni, hogy az irgalmas szamaritánus segített a
rászorulón - lehet, hogy önérdekből cselekedett, a kényelmetlenségeiért
járó jutalom reményében. Vagy talán csak azért segített, mert megrohanta
az együttérzés; utóbbi esetben azt kellene mondanunk, hogy nem
kötelességtudatból, hanem érzelmi indíttatásból cselekedett.

A legtöbb morálfilozófus egyetért Kanttal abban, hogy az önérdek

nem illik az erkölcsi cselekvéshez. Azzal azonban már sokan vitába
szállnának, hogy egy cselekvés erkölcsi megítélése szempontjából
lényegtelen, hogy valaki érez-e olyan emóciókat, mint például az
együttérzés. Kant mégis egyedül a kötelességtudatot fogadta el az erkölcsi
cselekvés indítékaként.

DE MIÉRT TEKINTETTE KANT OLYAN FONTOSNAK A CSELEKVÉSEK

INDÍTÓOKAIT, ÉS MIÉRT KEVÉSBÉ FONTOSNAK A KÖVETKEZMÉNYEIT? AZ
EGYIK OK AZ VOLT, HOGY ÚGY HITTE, MINDEN EMBER KÉPES RÁ, HOGY
ERKÖLCSI LÉNYKÉNT ÉLJEN. MIVEL ÉSSZERŰEN CSAK OLYAN DOLGOKÉRT
TARTHATNAK MINKET ERKÖLCSILEG FELELŐSNEK, AMELYEK LEGALÁBB
VALAMENNYIRE HATALMUNKBAN ÁLLNAK - VAGY AHOGY Ő MONDTA,
MIVEL AMIT MEG KELL TENNÜNK, AZT MEG IS TUDJUK TENNI -, ÉS MIVEL
CSELEKEDETEINK KÖVETKEZMÉNYEI GYAKRAN NEM ÁLLNAK
HATALMUNKBAN, EZÉRT EZEK A KÖVETKEZMÉNYEK NEM LEHETNEK AZ
ERKÖLCSISÉG LÉNYEGI ALKOTÓELEMEI. PÉLDÁUL HA KÖTELESSÉGTUDATTÓL
HAJTVA MEGPRÓBÁLOK KIMENTENI EGY FULDOKLÓ GYERMEKET, DE
BALSZERENCSÉS MÓDON ÉPPEN ÉN OKOZOM IGYEKEZETEMMEL A HALÁLÁT,
CSELEKEDETEM AKKOR IS ERKÖLCSÖSNEK TEKINTHETŐ, MIVEL INDÍTÓOKAIM
MEGFELELŐEK VOLTAK. CSELEKEDETEIM KÖVETKEZMÉNYEI JELEN ESETBEN
LEHETTEK SZERENCSÉTLENEK, ÁM AKKOR SEM BEFOLYÁSOLHATJÁK AZ
ERKÖLCSI ÉRTÉKÉT ANNAK, AMIT TETTEM.

Hasonló a helyzet érzelmeinkkel is: mivel soha nem lehetünk

biztosak abban, hogy érzelmi reakcióink hatalmunkban vannak-e, ezek
sem lehetnek az erkölcsiség lényegi alkotóelemei. Kant szerint ahhoz,
hogy az erkölcsiség minden tudatos lény számára elérhető legyen, teljes
mértékben az akaraton és különösen a kötelességtudaton kell alapulnia.

MAXIMÁK

A tetszőleges cselekvés mögötti szándékot vagy szándékokat Kant

maximának nevezte. A maxima a cselekvésnek alapul szolgáló elv.
Például az irgalmas szamaritánus cselekedhetett volna azon maxima
alapján, hogy "Mindig segíts a rászorulókon, ha fáradozásaidért jutalomra
számíthatsz!". De cselekedhetett volna azon maxima alapján is, hogy
"Mindig segíts a rászorulókon, amikor együttérzést tapasztalsz
magadban!". Mármost erkölcsileg akkor cselekedett volna az irgalmas
szamaritánus, ha a "Mindig segíts a rászorulókon, mivel ez kötelességed!"
maxima alapján teszi, amit tett.

A KATEGORIKUS IMPERATÍVUSZ

KANT ÚGY HITTE, HOGY RACIONÁLIS EMBERI LÉNY VOLTUNKNÁL FOGVA

BIZONYOS KÖTELESSÉGEINK VANNAK. EZEK A KÖTELESSÉGEK
KATEGORIKUSAK, VAGYIS ABSZOLÚT ÉS FELTÉTLEN KÖTELESSÉGEK,
PÉLDÁUL "MINDIG IGAZAT KELL MONDANI!" VAGY "NEM SZABAD EMBERT
ÖLNI!". EZEK A KÖTELESSÉGEK MINDENKÉPPEN ÉRVÉNYESEK, FÜGGETLENÜL
ATTÓL, HOGY VÉGREHAJTÁSUKBÓL MILYEN KÖVETKEZMÉNYEK
SZÁRMAZNAK. KANT AZ ERKÖLCSÖT KATEGORIKUS IMPERATÍVUSZOK -
MEGHATÁROZOTT MÓDON VALÓ CSELEKVÉSRE UTASÍTÓ PARANCSOK -
RENDSZEREKÉNT FOGTA FEL. EZ ADJA ETIKÁJÁNAK EGYIK
LEGJELLEGZETESEBB VONÁSÁT. A KATEGORIKUS KÖTELESSÉGEKET
SZEMBEÁLLÍTOTTA A HIPOTETIKUS KÖTELESSÉGEKKEL. HIPOTETIKUS
KÖTELESSÉG PÉLDÁUL AZ, HOGY "HA AZT AKAROD, HOGY TISZTELJENEK,
AKKOR IGAZAT KELL MONDANOD!", VAGY AZ, HOGY "HA EL AKAROD
KERÜLNI, HOGY BÖRTÖNBE ZÁRJANAK, AKKOR NEM SZABAD EMBERT
ÖLNÖD!". A HIPOTETIKUS KÖTELESSÉGEK AZT MONDJÁK MEG AZ EMBERNEK,
MIT KELL, ILLETVE MIT NEM SZABAD TENNIE, HA BIZONYOS ÁLLAPOTOKAT
EL AKAR ÉRNI VAGY EL AKAR KERÜLNI. KANT ÚGY GONDOLTA, CSAK EGY
ALAPVETŐ KATEGORIKUS IMPERATÍVUSZ LÉTEZIK: "CSAK OLYAN MAXIMÁK
ALAPJÁN CSELEKEDJ, AMELYEKET EGYÚTTAL ÁLTALÁNOS TÖRVÉNYNEK IS
KÍVÁNHATSZ!". MÁS SZÓVAL, CSAK OLYAN MAXIMA ALAPJÁN CSELEKEDJ,
AMELYET MINDENKIRE VONATKOZTATNI AKARNÁL. EZT AZ ELVET AZ
ÁLTALÁNOSÍTHATÓSÁG ELVÉNEK IS SZOKÁS NEVEZNI.

Bár Kant a kategorikus imperatívusznak számos különböző

megfogalmazását adta, ez lett a legfontosabb és legnagyobb hatású. A
következőkben kicsit részletesebben megvizsgáljuk.

ÁLTALÁNOSÍTHATÓSÁG

Kant tehát úgy vélte: egy cselekvésnek ahhoz, hogy erkölcsi legyen,
általánosítható maximán kell alapulnia; vagyis olyan maximán, amely
hasonló körülmények között mindenkire egyformán érvényes. A maxima
senkit nem kezelhet kivételesként, hanem pártatlan kell hogy legyen. Így
például ha valaki a "Mindig lopj, ha túl szegény vagy, hogy megvehesd,
amit akarsz!" maxima alapján ellopott egy könyvet, akkor ahhoz, hogy
cselekvése erkölcsinek számíthasson, a maximának érvényesnek kell
lennie mindenkire, aki hasonló helyzetben van.

EZ TERMÉSZETESEN NEM JELENTI AZT, HOGY TETSZŐLEGES

ÁLTALÁNOSÍTHATÓ MAXIMA EZÁLTAL MÁR ERKÖLCSINEK IS SZÁMÍT.
NYILVÁNVALÓ, HOGY PÉLDÁUL A TRIVIÁLIS "MINDIG ÖLTS NYELVET A
NÁLAD MAGASABB EMBEREKRE!" MAXIMA KÖNNYŰSZERREL
ÁLTALÁNOSÍTHATÓ, JÓLLEHET ALIG VAN VAGY EGYÁLTALÁN NINCS IS KÖZE
AZ ERKÖLCSHÖZ. EGYES MÁS, ÁLTALÁNOSÍTHATÓ MAXIMÁK, MINT PÉLDÁUL
AZ, AMELYET AZ IMÉNT A KÖNYVLOPÁSSAL KAPCSOLATBAN HASZNÁLTAM,
MÉGIS TEKINTHETŐK ERKÖLCSTELENNEK.

Az általánosíthatóság eszméje a keresztény etika ún.

aranyszabályának egyik változata: "Cselekedj másokkal úgy, ahogyan
kívánnád, hogy veled szemben cselekedjenek!". Ha valaki a "Légy élősdi,
mindig mások költségén élj!" maxima alapján cselekedne, nem cselekedne
erkölcsileg, mivel maximája nem lenne általánosítható. Felvetődik ugyanis
a kérdés: "Mi lenne, ha mindenki így tenne?" Ha mindenki máson
élősködne, akkor nem maradna senki, akin az élősködők élősködhetnének.
Ez a maxima nem teljesíti a kanti próbában lefektetett feltételt, ezért nem
lehet erkölcsi maxima.

Ezzel szemben a "Soha ne kínozz csecsemőt!" maxima könnyen

általánosítható. Kétségkívül lehetséges és kívánatos is, hogy ennek a
parancsnak mindenki engedelmeskedjen, noha talán nem mindig tesznek
majd így. Azok, akik megszegik, erkölcstelenül cselekszenek. Az ilyen
maximák esetében a Kant általánosíthatósági feltétele által kínált
megoldás nyilvánvalóan egybevág a legtöbb ember azzal kapcsolatos
intuitív meggyőződéseivel, hogy mi helyes és mi helytelen.

CÉLOK ÉS ESZKÖZÖK

A kategorikus imperatívusz másik kanti megfogalmazása így szól:

"Embertársaidat soha ne kezeld célok eszközeként, mindig csak
önmagukban vett célokként!". Ezzel más szavakkal azt mondtuk, hogy ne
használjunk más embereket, hanem mindig ismerjük el embervoltukat, azt
a tényt, hogy saját akarattal és vágyakkal rendelkező egyének. Ha valaki
azért kedves hozzád, mert tudja, hogy hozzásegítheted őt egy álláshoz,
akkor az állás elnyeréséhez vezető eszközként használ téged, nem pedig
személyként, önmagadban vett célként. Természetesen, ha valaki azért
kedves hozzád, mert történetesen kedvel, annak semmi köze az
erkölcshöz.

A kanti etika bírálatai

ÜRES

Kant etikáját és az erkölcsi ítéletek általánosíthatóságáról vallott felfogását

gyakran bírálják azzal, hogy üres. Ez azt jelenti, hogy az elmélet csupán
fogalmi keretet nyújt, mely megmutatja az erkölcsi ítéletek struktúráját, de
nem ad segítséget azoknak, akik valóságos helyzetekben az erkölcsi
döntéshozatal problémájával néznek szembe. Nem segít olyan
embereknek, akik azon gondolkodnak, hogy mit kellene tenniük.

EZ A BÍRÁLAT ELTEKINT A KATEGORIKUS IMPERATÍVUSZNAK ATTÓL A

VÁLTOZATÁTÓL, AMELY ARRA UTASÍT, HOGY AZ EMBEREKET SOHA NE
HASZNÁLJUK ESZKÖZKÉNT, HANEM MINDIG CSAK CÉLKÉNT. EBBEN A
MEGFOGALMAZÁSBAN KANT KÉTSÉGKÍVÜL TARTALMAT AD
ERKÖLCSELMÉLETÉNEK. UGYANAKKOR IGAZ, HOGY SZÁMOS MORÁLIS
KÉRDÉSRE MÉG AZ ÁLTALÁNOSÍTHATÓSÁGI TÉZIS ÉS A CÉL/ESZKÖZ
FELFOGÁS KOMBINÁCIÓJA SEM NYÚJT KIELÉGÍTŐ MEGOLDÁSOKAT.

Kant elmélete például nemigen tud mit kezdeni a kötelességek

konfliktusával. Nézzünk egy példát: egyrészt köteles vagyok mindig igazat
mondani, másrészt köteles vagyok a barátomat megvédeni. Mit kell
tennem a két kötelesség konfliktusa esetén? Ha például egy őrült külsejű,
baltával hadonászó ember azt kérdezné tőlem, hol van a barátom, első
reakcióm az lenne, hogy hazudjak neki. Ha igazat mondanék, azzal
megszegném azt a kötelességemet, hogy megvédjem a barátomat. Kant
szerint azonban még egy ilyen szélsőséges helyzetben is erkölcstelen
cselekedet lenne hazudni. Abszolút kötelességem mindig igazat mondani.

ÁLTALÁNOSÍTHATÓ ERKÖLCSTELEN CSELEKEDETEK

További gyengeség, amelyet Kant etikájában egyesek felfedezni vélnek,

hogy bizonyos nyilvánvalóan erkölcstelen tetteket megenged. Úgy tűnik
például, hogy az "Ölj meg bárkit, aki az utadba kerül!" maxima
következetesen általánosítható. Pedig nyilvánvalóan erkölcstelen.

Ez azonban nem túl hatásos bírálata a kanti etikának, mivel nem

veszi tekintetbe a kategorikus imperatívusz cél/eszköz változatát, amellyel
nyilvánvalón ellentmondásban is áll. Megölni valakit, mert utadba kerül,
nem tekinthető az illető öncélként való kezelésének. Az efféle bánásmód
mások érdekeinek teljes figyelmen kívül hagyásával egyenlő.

VALÓSZÍNŰTLEN VONÁSOK

Kant elméletének elfogadható vonásai mellett - mint például más emberek

érdekeinek tiszteletben tartása - kétségkívül vannak kevésbé hihető
vonatkozásai is. Például igazoltnak tekint egyes képtelen választásokat: a
baltás őrültnek meg kellene mondanom, hol találja a barátomat, ahelyett
hogy arra utasítana, hogy egy kegyes hazugsággal vezessem félre.

Elfogadhatatlannak tűnik továbbá bizonyos érzelmek - például a

könyörület, az együttérzés vagy a sajnálat szerepének leértékelése. Az
erkölcsi cselekvés egyetlen illő indítékának a kötelességtudatot elismerő
Kant az ilyen érzelmeket az erkölcsiség szempontjából lényegteleneknek
tekinti. Együtt érezni bajában egy nélkülözővel, bár bizonyos
szempontokból dicséretesnek tekinthető, Kant szemében az erkölcstől
különböző dolog. Sokan vannak azonban azon a véleményen, hogy
léteznek kimondottan erkölcsi érzelmek: mint például az együttérzés, a
könyörületesség, a bűntudat és a neheztelés. Ha ezeket Kant módjára
elkülönítjük az erkölcstől, akkor az erkölcsi viselkedés egyik központi
jellegzetességét hagyjuk figyelmen kívül.

Harmadrészt Kant elmélete nem veszi tekintetbe a cselekedetek

következményeit. Ebből többek között az következik, hogy a kanti etika
értelmében elképzelhető, hogy erkölcsileg nem hibáztathatunk jó szándékú
idiótákat, akik hozzá nem értésből fakadóan, nem szándékosan számos
ember halálát okozzák. Kant elmélete értelmében ezeket az embereket
elsődlegesen szándékaik alapján kellene megítélnünk. Időnként azonban a
cselekedetek következményei igenis nagy súllyal esnek latba a tettek
erkölcsi értékének megítélésekor. Gondoljunk csak arra, mit éreznénk a jó
szándékú bejárónő iránt, aki a mikrohullámú sütőben próbálná
megszárítani macskánkat. Ugyanakkor, hogy Kanttal szemben ne legyünk
teljesen igazságtalanok ez ügyben, meg kell említeni, hogy a hozzá nem
értés bizonyos eseteit hibáztathatónak tekinti.

Azok, akik a deontológiai etikák eme utóbbi bírálatát meggyőzőnek

érzik, valószínűleg vonzónak találják majd az ún. konzekvencialista
elméletet.

Konzekvencializmus

A "konzekvencialista" kifejezés olyan etikai elméletek megjelölésére

használatos, amelyek egy cselekvés helyességét vagy helytelenségét nem a
cselekvő szándékaitól teszik függővé, hanem cselekedete
következményeitől. Kant azt mondaná, hogy hazudni - a belőle esetlegesen
származó jótéteményektől függetlenül - erkölcsileg mindig helytelen. A
konzekvencialista a létrejött vagy várható következmények alapján hozna
erkölcsi ítéletet minden egyes, szántszándékkal tett valótlan állításról.
 Utilitarizmus
Az utilitarizmus a legismertebb konzekvencialista etikai elmélet.
Leghíresebb képviselője John Stuart Mill (1806-1873) volt. Az
utilitarizmus azon a feltételezésen alapul, hogy minden emberi
tevékenység végső célja (valamilyen értelemben) a boldogság. Ezt a
nézetet hedonizmusnak is szokták nevezni.

A "jó" utilitarista meghatározása így szól: "bármi, ami a legtöbb

ember számára a legnagyobb boldogságot eredményezi". Ezt a
"legnagyobb boldogság elvének" vagy "a hasznosság elvének" is szokás
hívni. Az utilitarista szerint a helyes cselekvés bármely szituációban úgy
számítható ki, hogy megvizsgáljuk a különböző lehetséges cselekvések
valószínű következményeit. Az a cselekvés, amely a legnagyobb
valószínűséggel hozza létre a legtöbb ember számára a legnagyobb
boldogságot (de legalábbis a boldogság legnagyobb túlsúlyát a
boldogtalansággal szemben), a helyes cselekvés a szóban forgó
körülmények között.

Az utilitarizmus kénytelen valószínű következményekkel dolgozni,

mivel rendszerint rendkívül nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen
megjósolni egy konkrét cselekvés pontos következményeit. Például ha
megsértünk valakit, azzal rendszerint boldogtalanságot okozunk neki, ám a
megsértett személyről kiderülhet, hogy mazochista, aki rendkívüli
élvezetet lel abban, ha sértegetik.

Az utilitarizmus bírálatai

A KALKULÁCIÓ NEHÉZSÉGEI

Míg az utilitarizmus elvi síkon vonzó elméletnek tűnhet, amikor a

gyakorlatban próbáljuk alkalmazni, számos nehézségbe ütközünk.

Először is a boldogság rendkívül nehezen mérhető, és a különböző

emberek boldogsága nehezen hasonlítható össze. Ki dönti el, mi a
nagyobb: a szadista élvezete, vagy áldozatának szenvedése? Vagy hogy
viszonyul a futballrajongó csapata csodálatos gólja láttán átélt élvezete a
kedvenc áriáját hallgató operakedvelő egész testét betöltő bizsergéshez?
És hogy viszonyulnak mindezek azokhoz a sokkal testibb természetű
élvezetekhez, amelyeket az evés vagy a szexualitás nyújt az embernek?

Az ilyen ellenvetésekkel szemben dolgozta ki John Stuart Mill az ún.

magasabb rendű és alacsonyabb rendű élvezetek közötti
megkülönböztetését. Mill úgy érvelt, hogy aki már átélt magasabb rendű
élvezeteket - melyek közé megítélése szerint főként intellektuális
élvezetek tartoznak -, az automatikusan előnyben részesíti őket az ún.
alacsonyabb rendűekkel szemben, amelyek főleg testiek. Mill
rendszerében a magasabb élvezetek több pontot jelentettek a boldogság
kiszámításában, mint az alacsonyabbak; más szóval az élvezeteket nem
csak mennyiség, hanem minőség szerint is értékelte. Mill úgy érvelt:
kétségtelenül jobb boldogtalan, de bölcs Szókratésznek lenni, mint boldog,
de tudatlan balgának, mégpedig azért, mert Szókratész élvezetei magasabb
rendűek a balga élvezeteinél.

Ez azonban elitista érvelés: a szellem embere igazolja vele saját

preferenciáit, valamint saját társadalmi rétegének érdeklődését és értékeit.
Ettől még tény, hogy rendkívül nehéz különböző emberek egymáshoz
viszonyított boldogságát kiszámítani. Ez a probléma akkor sem lenne
megoldott, ha egyébként elfogadnánk Mill megkülönböztetését
alacsonyabb és magasabb rendű élvezetek között.

Még nehezebb számítási nehézségekbe ütközünk akkor, amikor azt

kell eldönteni, mit is számítsunk egy konkrét cselekvés következményei
közé. Ha valaki megütött egy gyermeket, mert az rossz volt, a cselekedet
erkölcsös vagy nem erkölcsös jellege teljes mértékben a
következményeken múlik. De vajon a következmények számbavételekor
elegendő-e, ha megmaradunk a közvetlen következményeknél, vagy
tekintetbe kell vennünk a hosszú távú hatásokat is? Utóbbi esetben oda
juthatunk, hogy a mérleg másik serpenyőjébe a gyermek egész érzelmi
fejlődését, esetleg az ő majdani gyerekeire gyakorolt hatást is bele kell
helyeznünk, szemben azzal a boldogsággal, mely a gyermek számára
abból fakad, hogy a büntetéssel való szoktatás hatására elkerüli a
potenciálisan veszélyes helyzeteket. A hatások minden cselekvés esetében
a messze jövőbe nyúlhatnak, és ritkán találunk olyan egyértelmű pontra,
amelyen túl a következmények láncolatát már nyugodtan figyelmen kívül
hagyhatjuk.
 PROBLEMATIKUS ESETEK

TOVÁBBI ELLENVETÉS AZ UTILITARIZMUSSAL SZEMBEN AZ, HOGY SZÁMOS,

ÁLTALÁBAN ERKÖLCSTELENNEK TEKINTETT CSELEKVÉST IGAZOL. PÉLDÁUL
HA KI LEHETNE MUTATNI, HOGY EGY ÁRTATLAN EMBER NYILVÁNOS
FELAKASZTÁSA KÖZVETLENÜL JÓTÉKONY HATÁSSAL JÁRNA, AMENNYIBEN
ELRETTENTŐ PÉLDAKÉNT CSÖKKENTENÉ AZ ERŐSZAKOS BŰNÖZÉST, ÉS ÍGY,
EGÉSZÉBEN VÉVE, TÖBB ÉLVEZETET IDÉZNE ELŐ, MINT FÁJDALMAT, AKKOR
AZ UTILITARISTA KÉNYTELEN LENNE AZT MONDANI, HOGY AZ ÁRTATLAN
EMBER FELAKASZTÁSA ERKÖLCSILEG HELYES. EZ A KÖVETKEZTETÉS
AZONBAN MÉLYEN SÉRTI IGAZSÁGÉRZETÜNKET. TERMÉSZETESEN A
VISSZATETSZÉS ÉRZÉSE BIZONYOS KÖVETKEZTETÉSEIVEL SZEMBEN NEM
BIZONYÍTÉK AMELLETT, HOGY AZ UTILITARIZMUS ELMÉLETE HIBÁS. EGY
KEMÉNYVONALAS UTILITARISTA VALÓSZÍNŰLEG LENYELNÉ EZT A PIRULÁT.
AZ ILYEN KELLEMETLEN KÖVETKEZMÉNYEK UGYANAKKOR ÓVATOSSÁGRA
INTHETNEK, MÉG MIELŐTT AZ UTILITARIZMUST TELJESEN KIELÉGÍTŐ
ERKÖLCSELMÉLETKÉNT FOGADNÁNK EL.

Nézzünk egy másik nehéz esetet. Míg Kant szerint egy ígéretet
mindig be kell tartanunk, az utilitarista minden egyes esetben kiszámítaná
az ígéret megszegéséből vagy betartásából eredő következményeket és
ezeknek megfelelően cselekedne. Az utilitarista adott esetben például így
okoskodhatna: mivel tudom, hogy hitelezőm elfeledkezett egy bizonyos
adósságról és az valószínűleg soha többé nem fog eszébe jutni, ezért
erkölcsileg helyes lehet nem visszafizetnem a kölcsönvett pénzt. Az
utilitarista logika szerint a kölcsönvevőnek a több pénzből származó
boldogságnövekménye többet nyomhat a latban, mint a másik ember
becsapása miatt érzett boldogtalansága. A hitelező pedig valószínűleg nem
élne át boldogtalanságot, hiszen elfeledkezett az adósságról.

Az egyéni becsületesség azonban pontosan ilyen esetekben lép előtérbe,

mint az emberek közötti interakciók nem elhanyagolható vonatkozása: az
igazmondást, az adósságok visszafizetését, a másokkal való ügyeink
bonyolításában tanúsított becsületességet sokan az erkölcsi viselkedés
alapelemei közé sorolják. Az ilyen emberek nem tekintik kielégítő erkölcsi
elméletnek az abszolút kötelességeket elvető utilitarizmust.

Negatív utilitarizmus

Az utilitarizmus azon a feltételezésen alapul, hogy a helyes cselekvés

bármely körülmények között az, amelynek következtében a boldogság
meghaladja a boldogtalanságot. Ez a felfogás azonban talán túlságosan is
nagy szerepet juttat a boldogságnak. A fájdalom és a szenvedés elkerülése
sokkal fontosabb cél, mint a boldogtalanságon túltevő boldogság elérése.
Egy olyan világ, amelyben senki sem különösebben boldog, de rendkívüli
fájdalmat sem él át, nyilvánvalóan előnyben részesítendő egy olyan
világgal szemben, amelyben egyesek szélsőséges boldogtalanságtól
szenvednek, de ezt számos ember jelentős boldogsága ellensúlyozza.

Ez az ellenvetés oly módon is elhárítható, hogy az utilitarizmust ún.

negatív utilitarizmussá alakítjuk át. A negatív utilitarizmus elve a
következő: a legjobb cselekvés bármely körülmények között nem az,
amely a legtöbb ember számára a boldogság legnagyobb túlsúlyát
biztosítja a boldogtalansággal szemben, hanem az, amely a legkisebb
mennyiségű boldogtalanságot idézi elő. Például egy gazdag negatív
utilitarista azon töprenghetne, hogy minden vagyonát egy szegény és
súlyos beteg emberre hagyja-e inkább, aki komoly fájdalmakat él át, és
akinek szenvedését az adomány jelentősen csökkentené, vagy elossza ezer,
viszonylag boldog ember között, akiknek egyenkénti boldogságát az
adomány némileg fokozná. A közönséges utilitarista kiszámítaná, melyik
cselekvés eredményezné a legnagyobb számú ember számára a boldogság
legnagyobb túlsúlyát a boldogtalansággal szemben. A negatív utilitarista
csak a szenvedés minimalizálását tartaná szem előtt. A közönséges
utilitarista ezért valószínűleg az ezer, viszonylag boldog ember között
osztaná el a pénzt, mivel ez maximalizálná a boldogságot, ezzel szemben a
negatív utilitarista a súlyos betegre hagyná, mivel ez minimalizálná a
szenvedést.

A számítás nehézségeivel kapcsolatos bírálatoknak természetesen a

negatív utilitarizmus ugyanannyira ki van téve, mint a közönséges
utilitarizmus.

SZABÁLY-UTILITARIZMUS

A bírálatok értelmében a közönséges utilitarizmusnak (melyet "tett-

utilitarizmus" néven is ismerünk, mivel csak az egyes cselekedetet veszi
tekintetbe) számos elfogadhatatlan következménye van. Egyes filozófusok
úgy próbáltak kitérni e bírálatok elől, hogy módosították az elméletet. Ez a
"szabály-utilitarizmus"-ként ismert változat állítólag egyesíti a tett-
utilitarizmus és a deontologikus etikák legjobb vonásait.

A szabály-utilitaristák az egyes cselekedetek következményeit nem

elkülönülten veszik számba, hanem általános szabályokat fogadnak el azon
cselekvésekre vonatkozóan, amelyek rendszerint a legtöbb érintett fél
számára a boldogság túlsúlyát eredményezik. Például mivel az ártatlanok
megbüntetése általában több boldogtalanságot okoz, mint boldogságot, a
szabály-utilitaristák elfogadják azt a szabályt, hogy "Sose büntess
ártatlant!", jóllehet lehetnek konkrét esetek, amikor az ártatlan
megbüntetése több boldogságot eredményezne, mint boldogtalanságot -
mint például amikor hatékony elrettentő eszközként működik az erőszakos
bűnözéssel szemben. Hasonlóképpen egy szabály-utilitarista az ígéretek
betartása mellett törne lándzsát, mivel ez általában több boldogságot okoz,
mint boldogtalanságot.

A szabály-utilitarizmusnak az erkölcsi döntéshozatal szempontjából

megvan az a nem elhanyagolható gyakorlati haszna, hogy a minden egyes
esetben elvégzendő, bonyolult számítgatást szükségtelenné teszi. Olyan
helyzetben azonban, amikor tudjuk, hogy egy ígéret megszegéséből
nagyobb boldogság fog származni, mint a megtartásából, és ha alapvető
erkölcsi szimpátiáink egyébként az utilitarizmushoz húznak,
képtelenségnek tűnik, hogy ragaszkodjunk a szabályhoz ahelyett, hogy az
egyedi esetet egyedi elbírálásban részesítenénk.

Alkalmazott etika

A FEJEZET EDDIGI RÉSZÉBEN AZ ETIKAI ELMÉLETEK KÉT ALAPVETŐ TÍPUSÁT

VÁZOLTAM. TERMÉSZETESEN NEM CSAK EZ A KÉT TÍPUS LÉTEZIK, MÉGIS EZ
A KETTŐ MONDHATÓ A LEGALAPVETŐBBNEK. VIZSGÁLJUK MOST MEG,
HOGYAN ALKALMAZZÁK ELMÉLETEIKET A FILOZÓFUSOK NEM ELKÉPZELT,
HANEM VALÓSÁGOS ERKÖLCSI DÖNTÉSEKRE. AZ ILYEN VIZSGÁLÓDÁST
GYAKORLATI VAGY ALKALMAZOTT ETIKÁNAK NEVEZIK. AZ ALKALMAZOTT
ETIKÁBAN HASZNÁLT MEGFONTOLÁSOKAT ILLUSZTRÁLANDÓ EGYETLEN
ETIKAI PROBLÉMÁRA FOGUNK ÖSSZPONTOSÍTANI: AZ ÚN. EUTANÁZIÁRA.

Eutanázia

Az eutanázia meghatározása: gyógyíthatatlan és nagy fájdalmakban

szenvedő betegek halálának tudatos előidézése, többnyire a beteg és
hozzátartozói beleegyezésével. Az a kérdés, hogy az eutanázia igazolt-e
vagy sem, rendszerint nagyon idős vagy krónikusan beteg embereknél
merül fel, különösen ha rendkívül nagy fájdalmaik is vannak. Ha például
valaki kénytelen nagy fájdalmakkal együtt élni, és kilátása sincs az emberi
életre, vajon erkölcsileg elfogadható-e kikapcsolni az életben tartó orvosi
készüléket vagy beadni a halált előidéző gyógyszert? Ez egy gyakorlati
etikai probléma, amellyel az orvosok gyakran kényszerülnek szembenézni.

Mint a legtöbb alkalmazott etikai kérdés esetében, a felmerülő

filozófiai kérdések itt sem csupán erkölcsi vonatkozásúak lehetnek.
Először is magával az eutanáziával kapcsolatban is számos fontos típus-
megkülönböztetés lehetséges. Egyrészt külön csoportot alkot a
beleegyezéses eutanázia, amikor a beteg meg akar halni és ezt a
kívánságát kifejezésre is juttatja. Ez tulajdonképpen az öngyilkossághoz
való segítségnyújtás egy formája. Másik fajta a nem kívánt eutanázia,
amikor a beteg nem kíván meghalni, ezt a kívánságát azonban nem veszik
tekintetbe. Ez számos esetben gyakorlatilag a gyilkossággal egyenértékű.
Végül az eutanázia harmadik fajtája a megkérdezés nélküli eutanázia,
amikor is a beteg öntudatlan állapotban van vagy más okból nincs abban a
helyzetben, hogy kívánságát kinyilvánítsa. A következőkben a
beleegyezéses eutanázia erkölcsösségének kérdésére fogunk
összpontosítani.

Általános erkölcsi elkötelezettségünk természetesen meghatározza az

egyedi esetekhez való viszonyunkat. Például egy keresztény, aki magáévá
tette a fejezet elején vázolt kötelesség-etikát, valószínűleg más válaszokat
ad majd az eutanáziával kapcsolatos problémákra, mint egy olyan valaki,
aki John Stuart Mill következmény-etikáját, az utilitarizmust fogadja el. A
kereszténynek valószínűleg a belegyezéses eutanázia erkölcsi
igazolhatóságát illetően is kételyei lesznek, mivel az ő szemében ez
ellentmond a "Ne ölj!" parancsolatnak. A helyzet azonban talán nem is
ennyire egyszerű: a szóban forgó parancs és az újtestamentumi "Szeresd
felebarátodat!" parancs ugyanis ellentmondásba kerülhet egymással. Ha
valakinek nagy fájdalmai vannak, és meg is akar halni, az iránta érzett
szeretet azt diktálhatja, hogy segítsünk neki véget vetni életének. A
kereszténynek el kell döntenie, hogy a két parancs közül melyiket tudja
inkább elfogadni, és aszerint kell cselekednie.

Valaki, aki a kanti etika alapján áll, hasonlóképpen kötelezve

érezheti magát, hogy ne öljön. Az emberölés minden számítás szerint
ellenkezik Kant azon nézetével, hogy embertársaink ember voltának
tiszteletben tartása azt jelenti: másokat soha nem szabad eszközként
használnunk, hanem mindig célként kell bánnunk velük. A kategorikus
imperatívusznak ugyanez a változata azonban a beleegyezéses eutanázia
esetében erkölcsileg igazolná az élet megszakításában való segédkezést, ha
ez a beteg kívánsága, és segítség nélkül nem tudja megtenni.

ALAPVETŐEN MÁSKÉNT LÁTNÁ AZ EGÉSZ KÉRDÉST AZ UTILITARISTA.

SZÁMÁRA AZ ESET NEM KÖTELESSÉGEK KONFLIKTUSA, HANEM ABBAN A
KÉRDÉSBEN FOGALMAZÓDIK MEG, HOGY A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ
CSELEKVÉSI LEHETŐSÉGEK HATÁSAIT HOGYAN SZÁMÍTSA KI. AZ
ERKÖLCSILEG HELYES CSELEKVÉS AZ LENNE, AMELY A LEGTÖBB EMBER
SZÁMÁRA A LEGNAGYOBB BOLDOGSÁGOT OKOZZA, VAGY LEGALÁBBIS A
BOLDOGSÁG LEGNAGYOBB TÚLSÚLYÁT A BOLDOGTALANSÁGGAL SZEMBEN.
AZ UTILITARISTA EZÉRT SZÁMBA VENNÉ A BETEG SZÁMÁRA JELENTKEZŐ
KÖVETKEZMÉNYEKET. HA A BETEG TOVÁBB ÉL, SÚLYOS FÁJDALMAI
MINDADDIG FOLYTATÓDNAK, AMÍG ÉL, AMI MÁR VALÓSZÍNŰLEG NEM TÚL
HOSSZÚ IDŐ. HA A BETEG EUTANÁZIA ÚTJÁN MEGHALNA, FÁJDALMAI VÉGET
ÉRNÉNEK, DE A BOLDOGSÁGRA VALÓ KÉPESSÉGE IS. EZZEL AZONBAN NEM
MERÜL KI A SZÁMBA VEENDŐ KÖVETKEZMÉNYEK KÖRE. SZÁMOS
MELLÉKHATÁS IS VÁRHATÓ. A BETEG EUTANÁZIA ÁLTALI HALÁLA PÉLDÁUL
NAGY SZOMORÚSÁGOT OKOZHAT A ROKONOKNAK. AZ EUTANÁZIA
VÉGREHAJTÁSA A TÖRVÉNY MEGSZEGÉSÉVEL IS JÁRHATNA, AMI A BETEG
HALÁLÁBAN SEGÉDKEZŐ SZEMÉLY SZÁMÁRA VÁDELJÁRÁST VONHATNA
MAGA UTÁN. EZ A TÖRVÉNYSZEGÉS ERKÖLCSÖSSÉGÉNEK ÁLTALÁNOS
KÉRDÉSÉT VETI FEL.

Az eutanázia végrehajtásának további mellékhatása lehet az, hogy

lelkiismeretlen orvosok számára megkönnyítheti betegeik megölését annak
álcája alatt, hogy az a beteg saját kívánsága. Azok, akik mindenféle
eutanáziát elleneznek, gyakran érvelnek azzal, hogy a hitleri népirtást a
nem kívánt eutanázia programjának németországi megvalósítása előzte
meg. Lehet, hogy minden egyes beleegyezéses eutanáziás esettel a nem
kívánt eutanázia program elfogadását könnyítjük meg valaki(k) számára.
Az utilitarista minden ilyen következményt tekintetbe véve mérlegelné,
hogy abban a konkrét esetben erkölcsileg igazolható-e az eutanázia.

Mint ez a konkrét etikai problémáról adott kis vázlat is mutatja,

ritkán van egyszerű válasz arra a kérdésre, hogy mit kell tennünk. Mégis
gyakran rákényszerülünk, hogy erkölcsi ítéleteket hozzunk. A technológia
és a genetika modern vívmányai állandóan újabb és újabb problémákat
vetnek fel az élettel és a halállal kapcsolatban. Vagy súlyos etikai
kérdésekhez vezet például az orvostudományban az in vitro
megtermékenyítés és a genetikus tervezés lehetőségének kialakulása
csakúgy, mint egyes technológiai vívmányok, például a
számítástechnikának azok az újításai, amelyek a személyes megfigyelés és
a magánjellegű információ-ellenőrzés olyan mérvű lehetőségét teremtik
meg, amelyről korábban álmodni sem lehetett. Az AIDS-járvány terjedése
eleddig ismeretlen etikai kérdések sorát hozza magával: mikor tekinthető
elfogadhatónak például az egyén kényszerítése arra, hogy vesse alá magát
AIDS-szűrésnek? Ha tisztázzuk magunk számára az ilyen problémák
különböző elvi megközelítéseit, az csak hasznunkra válhat. Ugyanakkor
tény, hogy az etikai döntések a legnehezebb és a legfontosabb döntések. A
felelősséget mindannyiunknak végső soron egyénileg kell viselnünk.

Etika és metaetika

Az etikai elméletek eddigiekben vizsgált két típusa - a kötelesség- és a

következmény-etika - ún. elsőfokú elméletek voltak. Vagyis arról szóló
elméletek, hogy mit kell tennünk. A morálfilozófusokat másodfokú
kérdések is foglalkoztatják, vagyis olyan kérdések, amelyek nem azzal
kapcsolatosak, hogy mit tegyünk, hanem az etikai elméletek státusával. Az
etikai elméletekről való ilyen irányú elmélkedést általában metaetikának
nevezik. Jellegzetes metaetikai kérdés például az, hogy "Mit jelent erkölcsi
összefüggésben a "helyes" szó?" A következőkben két metaetikai elméletet
vizsgálok: az etikai naturalizmust és az emotivizmust.

Naturalizmus

A HUSZADIK SZÁZADBAN A LEGTÖBBET TÁRGYALT METAETIKAI KÉRDÉSEK

EGYIKE VOLT AZ, HOGY ELFOGADHATÓK-E AZ ÚN. NATURALISTA ETIKAI
ELMÉLETEK. NATURALISTA ETIKAI ELMÉLET PÉLDÁUL AZ UTILITARIZMUS,
MELY AZON A FELTÉTELEZÉSEN ALAPUL, HOGY AZ ERKÖLCSI ÍTÉLETEK
DIREKT MÓDON, GYAKRAN AZ EMBERI TERMÉSZETRE VONATKOZÓ,
TUDOMÁNYOSAN FELTÁRHATÓ TÉNYEKBŐL KÖVETKEZNEK.

Az utilitarista etika az emberi természet leírásától jut el egy arra

vonatkozó nézethez, hogyan kell viselkednünk. Az utilitarizmus saját
ideálja szerint tudományosan megmérné minden ember boldogságának
mértékét, hogy kimutassa, mi helyes és mi helytelen. Ezzel szemben a
kanti etika nem kapcsolódik ilyen szorosan az ember pszichológiai
leírásához: kategorikus kötelességeink - úgymond - nem pszichológiai,
hanem logikai megfontolásokból következnek.
 A naturalizmus bírálatai

A TÉNY/ÉRTÉK MEGKÜLÖNBÖZTETÉS

Számos filozófus úgy véli, minden naturalista etikai elmélet hibán alapul:
annak fel vagy el nem ismerésén, hogy a tények és az értékek alapvetően
különböznek. A naturalizmus ellenzői - az anti-naturalisták - úgy érvelnek,
hogy egy tényleírás sosem vezet automatikusan értékítélethez, hanem
további érvre lenne szükség. Ezt olykor Hume törvényének is nevezik,
David Hume után, aki az elsők között mutatott rá arra, hogy az
erkölcsfilozófusok a "mi van" tárgyalásától gyakran minden további érv
nélkül a "mi kellene, hogy legyen" tárgyalására térnek át.

Az anti-naturalisták azt állítják, hogy nem létezik az a bizonyos

további érv, amelynek segítségével eljuthatnánk a tényektől az értékekhez,
vagy ahogy gyakran fogalmaznak: a "van"-tól a "kell"-hez. A tények és az
értékek különböző szférákhoz tartoznak és nincsen logikai kapcsolat,
mondjuk, az emberi boldogság és az erkölcsi érték között. G. E. Moore
(1873-1958) nyomán az anti-naturalisták olykor a "naturalista hiba"
kifejezést használják a tényekből értékekre következtetés hibájának
jellemzésére, ahol is a "hiba" kifejezés a téves következtetések egy
típusára utal.

Az egyik okfejtés, amellyel az anti-naturalisták álláspontjuk mellett

érvelnek, az ún. "nyitott kérdés érv".

A NYITOTT KÉRDÉS ÉRV

Ez az érv, melyet G. E. Moore használt először, voltaképpen nem egyéb,

mint az etikával kapcsolatban mindenki által elfogadott hitek egyikének
tudatosítása. A maga módján azt mutatja ki, hogy azzal, ahogy a "jó", és a
"helyes" kifejezésről, vagy más hasonló kifejezésekről gondolkodunk,
tulajdonképpen eleve elutasítjuk a naturalista megközelítést.

Az érv a következő. Először is vegyünk tetszőleges tényállítást,

amelyből állítólag etikai következtetések vonhatók le. Legyen ez az állítás
az, hogy az irgalmas szamaritánus a rendelkezésre álló választások közül
leginkább a kirabolt ember megsegítésétől várhatta a legtöbb ember
legnagyobb boldogságának előidézését. Az utilitarista elemzés szerint -
mely egyfajta naturalizmus - ebből logikailag következik, hogy a kirabolt
ember megsegítése erkölcsileg helyes cselekedet. A nyitott kérdés érvet
használó anti-naturalista azonban arra mutat rá, hogy semmilyen logikai
következetlenség nincs abban, ha azt mondjuk: "Ez a cselekedet
valószínűleg a legtöbb ember számára a legnagyobb boldogságot fogja
okozni, de vajon ez-e az erkölcsileg helyes cselekedet?". Ha a
naturalizmus eme változata igaz lenne, akkor ezt a kérdést nem lenne
érdemes feltenni, mivel a válasz nyilvánvaló lenne. A helyzet azonban az -
mondják az anti-naturalisták -, hogy a kérdés teljesen nyitott.

A naturalizmus ellenzői szerint ugyanilyen jellegű kérdés tehető fel

bármely olyan helyzettel kapcsolatban, amelyben természetes minőségek
leírását állítólag automatikusan etikai konklúzió követi. Az anti-
naturalisták többféleképpen is igyekeznek bizonyítani jelszavuk - "van"-
ból nem lesz "kell" - igazságát: A nyitott kérdés érv csak egy ezek közül.

NEM LÉTEZIK "EMBERI TERMÉSZET"

MÁS FILOZÓFUSOK, MINT PÉLDÁUL EGZISZTENCIALIZMUS ÉS HUMANIZMUS

C. ELŐADÁSÁBAN JEAN-PAUL SARTRE (1905-1980), MÁS SZEMPONTBÓL
TÁMADTÁK A NATURALISTA ETIKÁT (LEGALÁBBIS ANNAK AZT A
VÁLTOZATÁT, AMELY SZERINT AZ ERKÖLCSÖT AZ EMBERI TERMÉSZETTEL
KAPCSOLATOS TÉNYEK DETERMINÁLJÁK). ÚGY ÉRVELTEK, HOGY HIBA
VALAMIFÉLE EMBERI TERMÉSZET LÉTEZÉSÉT FELTÉTELEZNI. SZERINTÜK EZ
AZ ÖNCSALÁS EGYIK FORMÁJA, MINDANNYIUNK MÉLY ERKÖLCSI
FELELŐSSÉGÉNEK MEGTAGADÁSA. MINDENKINEK EGYÉNILEG KELL
MEGVÁLASZTANIA ÉRTÉKEIT, ÉS AZ ETIKAI KÉRDÉSEKRE NEM LÉTEZNEK
EGYSZERŰ VÁLASZOK. AZT, HOGY MIT KELL TENNÜNK, A VILÁG TÉNYLEGES
ÁLLAPOTÁNAK SEMMIFÉLE TUDOMÁNYOS LEÍRÁSÁBÓL NEM OLVASHATJUK
KI, UGYANAKKOR MINDANNYIAN RÁKÉNYSZERÜLÜNK, HOGY ERKÖLCSI
DÖNTÉSEKET HOZZUNK. AZ EMBER HELYZETÉNEK EGYIK JELLEGZETESSÉGE
ÉPPEN AZ, HOGY MEG KELL HOZNUNK EZEKET AZ ÉRTÉKÍTÉLETEKET,
UGYANAKKOR MAGUNKON KÍVÜLRŐL NEM KAPUNK EHHEZ BIZTOS
IRÁNYÍTÁST. AZ ETIKAI NATURALIZMUS NEM MÁS, MINT A MAGÁNYOS
VÁLASZTÁS SZABADSÁGÁNAK ÖNCSALÓ MEGTAGADÁSA.
 Az anti-naturalizmus bírálatai

AZ ÍGÉRÉS

JOHN SEARLE (1932-) NEMRÉGIBEN MEGKÉRDŐJELEZTE AZ ANTI-

NATURALISTÁK "VAN"-BÓL NEM LESZ "KELL" HITVALLÁSÁT. HOW TO
DERIVE "OUGHT" FROM "IS" (HOGYAN VEZETHETJÜK LE A "VAN"-BÓL A
"KELL"-T) C. TANULMÁNYÁBAN MEGPRÓBÁLTA KIMUTATNI, HOGY
BIZONYOS TÁRSADALMI SZOKÁSOK, MINT PÉLDÁUL AZ ÍGÉRÉS
GYAKORLATA, MAGUKBAN FOGLALJÁK A VANBÓL A KELLRE VALÓ
ÁTMENETET.

Ha például megígérem egy barátomnak, hogy fizetek neki száz

forintot, akkor tény az, hogy kimondom a "Megígérem, hogy fizetek neked
száz forintot" szavakat. Azzal azonban, hogy ezeket a szavakat őszintén
kimondom, magamra veszem azt a kötelességet, hogy végrehajtom a
cselekvést. Ha a szavakat kimondom, abból következik, hogy - különleges
körülményeket leszámítva - köteles vagyok kifizetni barátomnak a pénzt.
De ha kötelességem van, akkor már nem a tények körében mozgok, hanem
áttértem az erkölcsi szférába, az érték szférájába. Előttünk áll tehát egy
példa, amelyben megtörtént az átlépés a tények világából az értékek
világába.

Searle elmélete azonban bírálható abból a szempontból, hogy ha

egyszer ígéretet teszek, azzal már elfogadtam az ígérés gyakorlatát. Ezzel
pedig nem a tények, hanem az értékek szférájában voltam.

Emotivizmus

EGY MÁSIK JELENTŐS METAETIKAI ELMÉLET AZ, AMELY EMOTIVIZMUS VAGY

NON-KOGNITIVIZMUS NÉVEN ISMERETES. AZ EMOTIVISTÁK, MINT PÉLDÁUL
LANGUAGE, TRUTH AND LOGIC (NYELV, IGAZSÁG ÉS LOGIKA) C.
KÖNYVÉNEK HATODIK FEJEZETÉBEN A. J. AYER (1910-1988), AZT
ÁLLÍTJÁK, HOGY AZ ETIKAI ÁLLÍTÁSOK A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN
ÉRTELMETLENEK, NINCS JELENTÉSÜK. EGYÁLTALÁN NEM FEJEZNEK KI
TÉNYT, CSAK A BESZÉLŐ ÉRZELMEIT. EZ NAGYON HASONLÍT AHHOZ A
MEGFOGALMAZÁSHOZ, HOGY AZ ERKÖLCSI ÍTÉLETEK EGYSZERŰEN CSAK
ÍZLÉS KÉRDÉSEI - EZT A NÉZETET ERKÖLCSI SZUBJEKTIVIZMUSNAK NEVEZIK.
A SZUBJEKTIVISTA AZONBAN ELTÉR AZ EMOTIVISTÁTÓL ABBAN, HOGY MÍG
AZ ELŐBBI ÉRTELMESNEK, DE EGYÉNI ÍZLÉS KIFEJEZŐDÉSEINEK TARTJA AZ
ERKÖLCSI ÍTÉLETEKET, ADDIG AZ UTÓBBI ÚGY VÉLI, AZ ERKÖLCSI
ÁLLÍTÁSOKNAK NINCS IS SZÓ SZERINTI JELENTÉSÜK, CSAK ÉRZELMEK
KIFEJEZŐDÉSEI, OLYANOK, MINT EGY MORDULÁS, EGY SÓHAJ VAGY EGY
NEVETÉS.

Ezért amikor valaki azt mondja, "A kínzás helytelen dolog", vagy
"Igazat kell mondani", akkor nemigen tesz egyebet, mint hogy kimutatja
érzelmeit a kínzással és az igazmondással kapcsolatban. Amit mond, sem
nem igaz, sem nem hamis, hanem olyasmi, mintha a kínzás szó hallatán
"Pfuj!"-t, az igazmondás szó hallatán pedig "Hurrá!"-t kiáltana. Az
emotivizmust időnként nevezték is "Pfuj/hurrá" elméletnek.

Amikor valaki "Pfujj!"-t vagy "Hurrá!"-t kiált, akkor nem csak

kimutatja érzelmeit, hanem rendszerint megpróbál másokat is befolyásolni,
hogy osztozzanak az ő érzelmeiben. Ugyanez a helyzet az erkölcsi
állításokkal: a beszélő gyakran próbál valakit rávenni arra, hogy
hasonlóképpen gondolkozzon a dologról.

Az emotivizmus bírálatai

LEHETETLEN AZ ERKÖLCSI VITA

AZ EMOTIVIZMUS EGYIK BÍRÁLATA ÚGY SZÓL, HOGY HA AZ EMOTIVIZMUS

IGAZ LENNE, AKKOR ERKÖLCSI KÉRDÉSEKET NEM LEHETNE ÉRVEKKEL
MEGVITATNI. ERKÖLCSI VITAKÉNT LEGFELJEBB AZ JÖHETNE SZÓBA, HOGY
KÉT EMBER KÖLCSÖNÖSEN KINYILVÁNÍTJA ÉRZELMEIT EGYMÁSNAK: MINTHA
EGYIKÜK "PFUJ!"-T KIÁLTANA, MÁSIKUK PEDIG "HURRÁ!"-T. ERKÖLCSI
VITA AZONBAN LÉTEZIK - MONDJÁK -, KÖVETKEZÉSKÉPP AZ EMOTIVIZMUS
NEM LEHET IGAZ.

Az emotivista szerint azonban ez az érv nem fenyegeti elméletét. Az

ún. erkölcsi vitákban számos különböző érvelést használunk. Például
amikor arról a gyakorlati kérdésről folyik vita, hogy erkölcsileg
elfogadható-e a kívánt abortusz, lehet, hogy a probléma lényege részben
ténykérdés. Lehet, hogy voltaképpen arról a korról folyik a vita, amelynek
elérésétől kezdve a magzat a méhen kívüli életre képes. Ez pedig inkább
tudományos, mint etikai kérdés. Vagy az is lehet, hogy a látszólag etikai
vitát folytató emberek voltaképpen etikai kifejezések - mint például a
"helyes", a "helytelen", a "felelősség" stb. - definiálásán fáradoznak Az
emotivista nem kívánja tagadni, hogy az ilyen vita értelmes lehet. Csak az
igazi erkölcsi ítéletekről - mint például "Az emberölés helytelen" - állítja,
hogy pusztán érzelmek kifejeződései.

Az emotivista tehát nem tagadja, hogy erkölcsi kérdésekben

előfordulhatnak értelmes viták; ez ugyanis jól megfér azzal az állítással,
hogy amikor a részvevők ténylegesen erkölcsi ítéleteket hoznak, a viták
érzelmek értelmetlen kifejezésévé válnak.

VESZÉLYES KÖVETKEZMÉNYEK

AZ EMOTIVIZMUS MÁSIK BÍRÁLATA ÚGY SZÓL, HOGY HA AZ EMOTIVIZMUS

IGAZ LENNE, ANNAK VALÓSZÍNŰLEG VESZÉLYES KÖVETKEZMÉNYEI
LENNÉNEK. HA MINDENKI ELHINNÉ, HOGY EGY OLYAN ÁLLÍTÁS, MINT "A
GYILKOSSÁG HELYTELEN" AZZAL EGYENÉRTÉKŰ, HOGY "GYILKOSSÁG -
BRRR!", AKKOR - ÁLLÍTJÁK - A TÁRSADALOM ÖSSZEOMLANA.

Egy olyan nézet, mint a kanti, amely szerint az erkölcsi ítéletek

mindenkire érvényesek - tehát személytelenek -, jó okokkal szolgál az
egyének számára, hogy egy általánosan elfogadott erkölcsi kódhoz tartsák
magukat. De ha egy erkölcsi ítélet alkotásakor nem teszünk egyebet, mint
érzelmeinket fejezzük ki, akkor, úgy tűnik, nem nagyon számít, hogy
milyen erkölcsi ítéletet hozunk. Akár azt is mondhatnánk, hogy
"Kisgyerekeket kínozni helyes", ha egyszer ezt érezzük, és senki nem
bocsátkozhatna velünk értelmes vitába erről az ítéletről. A legtöbb, amit
tehetnénk, az lenne, hogy kifejezzük az üggyel kapcsolatos saját
érzéseinket.

Ez azonban nem igazán érv az emotivizmus ellen, mivel nem

képvisel direkt elméleti kihívást. Csupán jelzi azt a veszélyt, amit az
emotivizmus általános elfogadása a társadalom számára jelentene. Ez
pedig nem azonos az elmélet igazságának vagy hamisságának kérdésével.
 3. Külvilág

A KÜLVILÁGRÓL SZERZETT ALAPVETŐ TUDÁSUNK ÖT ÉRZÉKSZERVÜNK

SEGÍTSÉGÉVEL - A LÁTÁS, A HALLÁS, A TAPINTÁS, A SZAGLÁS ÉS AZ ÍZLELÉS
RÉVÉN - ÉRKEZIK HOZZÁNK. LEGTÖBBÜNK SZÁMÁRA A LÁTÁS JÁTSSZA A FŐ
SZEREPET. TUDOM, MILYEN A RAJTAM KÍVÜLI VILÁG, MIVEL LÁTOM. HA
NEM VAGYOK BIZTOS BENNE, HOGY VALÓBAN OTT VAN-E, AMIT LÁTOK,
AKKOR RENDSZERINT SEGÍT A TAPINTÁS. TUDOM, HOGY LÉGY VAN A
LEVESEMBEN, MERT LÁTOM, ADOTT ESETBEN MEGTAPINTHATOM, SŐT
SZÜKSÉG ESETÉN MEG IS ÍZLELHETEM. DE MIFÉLE VISZONY VAN AKÖZÖTT,
AMIRŐL AZT GONDOLOM, HOGY LÁTOM, ÉS AKÖZÖTT, AMI VALÓBAN
ELŐTTEM ÁLL? LEHETEK-E VALAHA IS BIZTOS ABBAN, HOGY MI VAN
RAJTAM KÍVÜL? NEM LEHET, HOGY ÁLMODOM? VAJON A TÁRGYAK AKKOR
IS LÉTEZNEK, AMIKOR SENKI SEM FIGYELI MEG ŐKET? VAN-E KÖZVETLEN
TAPASZTALATUNK A KÜLVILÁGRÓL? EZEK A KÉRDÉSEK EGYTŐL EGYIG
ARRA A MÓDRA VONATKOZNAK, AHOGYAN KÖRNYEZETÜNKRŐL
ISMERETHEZ JUTUNK, VAGYIS A FILOZÓFIÁNAK AHHOZ AZ ÁGÁHOZ
TARTOZNAK, AMELYET ISMERETELMÉLETNEK VAGY EPISZTEMOLÓGIÁNAK
SZOKÁS NEVEZNI.

Ebben a fejezetben áttekintünk egy pár ismeretelméleti kérdést,

közelebbről néhány észleléselméletet.

A józan ész realizmusa

A józan ész realizmusa olyan felfogás, amelyet a filozófiában teljesen

járatlan ember általában igaznak tart. A realista józan ész feltételezi, hogy
létezik a fizikai tárgyak - házak, fák, autók, aranyhalak, teáskanalak,
futball-labdák, emberi testek, filozófiakönyvek stb. - világa, amelyről
közvetlenül öt érzékünk útján jutunk ismeretekhez. Ezek a fizikai tárgyak
folyamatosan léteznek függetlenül attól, hogy észleljük-e őket, továbbá
többé-kevésbé olyanok, amilyeneknek megjelennek számunkra: az
aranyhalak valóban narancsszínűek, a futball-labdák valóban
gömbalakúak. Ennek oka az, hogy az érzéki észlelést végző szerveink -
szemünk, fülünk, nyelvünk, bőrünk és orrunk - általában megbízhatók.
Realisztikus tudósítást adnak nekünk arról, ami rajtunk kívül van.

Az emberi életet gondtalanul le lehet élni anélkül, hogy valaha is

megkérdőjeleznénk a józan ész realizmusának az érzéki észleléssel
kapcsolatos feltételezéseit. Ez természetesen korántsem biztosít
védettséget, ellenkezőleg: a józan ész realizmusa nem állja meg helyét az
érzékek megbízhatóságával kapcsolatos szkeptikus érvekkel szemben. A
következőkben először áttekintünk néhány, a józan ész realizmusával
szembeni, súlyos szkeptikus érvet, utána pedig megvizsgálunk négy,
némileg bonyolultabb észleléselméletet: a reprezentációs realizmust, az
idealizmust, a fenomenalizmust és az oksági realizmust.

Az érzéki evidenciával kapcsolatos szkepticizmus

A SZKEPTICIZMUS AZ A NÉZET, AMELY SZERINT SOHA NEM TUDHATUNK

BIZTOSAN SEMMIT, MINDIG VAN OKUNK KÉTELKEDNI MÉG A VILÁGRA
VONATKOZÓ LEGALAPVETŐBB HITEINKBEN IS. A SZKEPTIKUS FILOZÓFIAI
ÉRVEK MEGPRÓBÁLJÁK KIMUTATNI, HOGY A VILÁGRÓL VALÓ
ISMERETSZERZÉS HAGYOMÁNYOS MÓDSZEREI MEGBÍZHATATLANOK, NEM
GARANTÁLJÁK A VALÓBAN LÉTEZŐ DOLGOKRA VONATKOZÓ TUDÁST. AZ
ALÁBBIAKBAN ISMERTETETT SZKEPTIKUS ÉRVEK FORRÁSA RENÉ DESCARTES
ELMÉLKEDÉSEK A METAFIZIKÁRÓL C. MŰVÉNEK ELSŐ ELMÉLKEDÉSE.

Az illúzió érv

Az illúzió érv szkeptikus érv, mely az érzékek megbízhatóságát

kérdőjelezi meg, s ily módon a józan ész realizmusának alapjait
veszélyezteti. Érzékeinkben többnyire megbízunk, vannak azonban esetek,
amikor félrevezetnek bennünket. Legtöbben átéltük már azt a zavarba ejtő
élményt, hogy egy ismerősünket véltük megpillantani a távolban s pár
másodperc múlva zavartan konstatáltuk, hogy egy idegennek integetünk
lelkesen. A részben vízbe dugott egyenes bot görbének látszik, az édes
almát pedig keserűnek érezzük, ha röviddel előtte éppen valami nagyon
édeset ettünk. A kerek érme bizonyos látószögből oválisnak tűnhet, a
vasúti sínek a távolban összefutnak, a perzselő hőségben az országút
hullámzik, és ugyanaz a ruha szűrt fényben lilásvörösnek, napfényen
skarlátvörösnek tűnhet, a hold pedig annál nagyobbnak látszik, minél
lejjebb van a horizonton. Ezek és más érzéki csalódások arra mutatnak,
hogy az érzékszervek nem mindig megbízhatók. Ezek után pedig nem
valószínű, hogy a külvilág valóban olyan, amilyennek látszik. Az illúzió
érv azt állítja, hogy mivel érzékeink olykor félrevezetnek bennünket, ezért
soha, egyetlen konkrét esetben sem lehetünk biztosak, hogy nem épp akkor
vezetnek-e félre. Az érvelés szkeptikus, mivel megkérdőjelezi azt a
hétköznapi hitünket - a józan ész realizmusát -, hogy érzékeink tudást
nyújtanak a világról.
 Az illúzió érv bírálatai

A BIZONYOSSÁG FOKAI

Lehet, hogy bizonyos távolságból vagy szokatlan körülmények között

látott tárgyakat rosszul látunk, vannak azonban olyan megfigyelések,
amelyekhez nem fér ésszerű kétely. Nem kételkedhetem komolyan például
abban, hogy a jelen pillanatban íróasztalomnál ülök és ezt a könyvet írom,
hogy kezemben toll van, és hogy előttem írólaptömb hever.
Hasonlóképpen nem kételkedhetem komolyan abban, hogy Angliában
vagyok és nem - mondjuk - Japánban. Vannak a tudásnak vitán felüli
esetei, amelyekből magát a tudás fogalmát is elsajátítjuk. Kételkedni is
csak azért kételkedhetünk egyes hiteinkben, mert mögöttünk ott van a
tudás eseteinek ez a háttere. E vitathatatlan esetek nélkül nem is
rendelkeznénk a tudás fogalmával, és nem lenne olyan vonatkoztatási
pontunk, amelyhez képest kétségesebb hiteinket kétségesebbeknek
tekinthetnénk.

E bírálat ellenében a szkeptikus rámutatna, hogy az állítólagos biztos

tudás eseteivel kapcsolatban is lehetünk tévedésben. Álmomban például
gondolhatnám, hogy ébren vagyok és írok, pedig valójában alszom és
fekszem. Honnan tudom, hogy nem álmodom-e, hogy írok? Honnan
tudhatom, hogy nem valahol Tokióban fekszem-e és álmodom azt, hogy
Angliában ébren vagyok? Hiszen álmodtam már ennél furcsábbakat is.
Van-e valami az álmodás élményében, ami megkülönbözteti azt az
ébrenlét élményétől?

Lehet, hogy álmodom?

NEM LEHET, HOGY MINDIG CSAK ÁLMODOM, HOGY...

Az, hogy egész életem egy álom, értelmetlen állítás. Ha mindig csak
álmodnék, nem lenne fogalmam az álmodásról. Az álmodást nem lenne
mivel szembeállítanom, mivel nem lenne fogalmam az ébrenlétről. A
hamis bankjegy fogalmának csak akkor van értelme, ha léteznek eredeti
bankjegyek, amelyekkel a hamisak összehasonlíthatók. Hasonlóképpen az
álom fogalmának csak akkor van értelme, ha módunkban áll összevetni az
ébrenlétével.

Ez igaz ugyan, de nem rendíti meg a szkeptikus álláspontját. A

szkeptikus ugyanis nem azt állítja, hogy talán egész idő alatt álmodunk,
hanem azt, hogy tetszőleges pillanatban nem tudhatjuk biztosan, hogy nem
álmodunk-e voltaképpen.

AZ ÁLOM NEM UGYANOLYAN

EGY MÁSIK ELLENVETÉS AZZAL SZEMBEN, HOGY TALÁN CSAK ÁLMODOM,

HOGY ÜLÖK ÉS ÍROK, A KÖVETKEZŐ OKFEJTÉSEN ALAPSZIK. AZ ÁLOM
ÉLMÉNYE EGÉSZEN MÁS, MINT AZ ÉBRENLÉTÉ, ÉS AZ ÉLMÉNY MINŐSÉGÉRE
ODAFIGYELVE MEG TUDJUK ÍTÉLNI, ÁLMODUNK-E VAGY ÉBREN VAGYUNK.
AZ ÁLMOKBAN SOK OLYAN ESEMÉNY VAN, MELY ÉBRENLÉTI ÁLLAPOTBAN
LEHETETLEN LENNE: NEM OLYAN ÉLÉNK, ELMOSÓDÓ, ÖSSZEFÜGGÉSTELEN,
BENYOMÁSSZERŰ, BIZARR STB. EMELLETT AZ EGÉSZ SZKEPTIKUS ÉRV
VOLTAKÉPPEN FELTÉTELEZI AZT A KÉPESSÉGET, HOGY MEG TUDJUK
KÜLÖNBÖZTETNI AZ ÁLMOKAT AZ ÉBRENLÉTTŐL: MÁSKÜLÖNBEN HONNAN
TUDNÁM, HOGY OLYKOR AZT ÁLMODTAM, ÉBREN VAGYOK, MIKÖZBEN
PEDIG ÁLMODTAM? ENNEK AZ EMLÉKNEK CSAK AKKOR VAN ÉRTELME, HA
MEG TUDOM KÜLÖNBÖZTETNI A VALÓDI ÉBRENLÉT ÉLMÉNYÉT A CSUPÁN
ÁLMODOTT ÉBRENLÉT ÉLMÉNYÉTŐL.

Ennek a válasznak a hatásossága igen nagy mértékben függ az álom

egyénileg változó élményétől. Egyes emberek álmai meglepő mértékben
különbözhetnek az ébrenléttől. Sok embernek van azonban legalábbis
néhány olyan álma, amely mindennapi élményeitől
megkülönböztethetetlen, mások ébrenlét-élménye pedig, különösen
alkohol vagy más szerek befolyása alatt, erősen álomszerű minőséget
ölthet. Hasonlóan általános az álébredések jelensége is - amikor az álmodó
azt álmodja, hogy felébredt, kiszállt az ágyból, felöltözött, megreggelizett
stb. Ilyen esetekben az álmodó többnyire általában nem kérdőjelezi meg,
hogy ébren van. Az "Álmodom?" kérdés mindaddig nem tesz szert
jelentőségre, amíg az illető valóban fel nem ébredt.

NEM KÉRDEZHETEM, "ÁLMODOM?"

Egy kortárs filozófus, Norman Malcolm (1911-) amellett próbált érvelni,
hogy az álmodás fogalma logikailag lehetetlenné teszi, hogy az ember
álmában feltegye az "Álmodom?" kérdést. Egy kérdés feltevése azzal jár,
hogy a kérdést feltevő személy tudatánál van. Amikor álmodunk - mondja
Malcolm -, akkor per definitionem nem vagyunk tudatunknál, hiszen
alszunk. Ha nem aludnánk, nem is álmodhatnánk. Ha fel tudom tenni az
"Álmodom?" kérdést, akkor nem alhatok, s ezért nem is álmodhatok.
Legfeljebb álmodhatom, hogy felteszem a kérdést - ez azonban nem
ugyanaz, mint igazából feltenni.

Az álomkutatás azonban megmutatta, hogy az emberek a tudatosság

különböző fokait élik át alvás közben. Sokaknak vannak ún. tudatos álmai.
Tudatos álom az, amelyben az álmodó rájön, hogy álmodik, mégis tovább
álmodik. Az ilyen álmok lehetősége aláássa azt az elképzelést, hogy
lehetetlen egyszerre álmodni és tudatnál lenni. Malcolm azt a hibát követte
el, hogy újradefiniálta az "álmodást"-t, megváltoztatva szokásos értelmét.
Ha az álmot szükségképpen nem-tudatos állapotként jellemezzük,
leegyszerűsített képet adunk róla.

A hallucináció

HA NEM ÁLMODOM IS, LEHET, HOGY HALLUCINÁLOK. TALÁN VALAMILYEN,

A TUDATÁLLAPOTOT BEFOLYÁSOLÓ SZERT CSEMPÉSZTEK A KÁVÉMBA, ÉS
OLYAN DOLGOKAT LÁTOK, AMELYEK NINCSENEK OTT. TALÁN NINCS IS A
KEZEMBEN TOLL; TALÁN A VALÓSÁGBAN NEM IS EGY ABLAK ELŐTT ÜLÖK
EGY NAPSÜTÖTTE DÉLELŐTTÖN. VAGY HA NEM CSEMPÉSZTEK LSD-T A
KÁVÉMBA, TALÁN ELÉRTEM AZ ALKOHOLIZMUSNAK AZT A STÁDIUMÁT,
AMIKOR AZ EMBER HALLUCINÁLNI KEZD. BÁR EZ A LEHETŐSÉG NEM
KIZÁRHATÓ, AZ MÁR NEM ANNYIRA VALÓSZÍNŰ, HOGY AZ ÉLETEM AKKOR IS
UGYANILYEN PROBLÉMAMENTESEN FOLYNA. PÉLDÁUL HA A SZÉK, AMELYEN
ÜLÖK, CSAK KÉPZELT LENNE, HOGY TUDNÁ MEGTARTANI A SÚLYOMAT?
EGY LEHETSÉGES VÁLASZ ERRE AZ, HOGY TALÁN MÁR AZ ÜLÉS IS CSAK
HALLUCINÁCIÓ. LEHET, HOGY MIKÖZBEN AZT HITTEM, BELEERESZKEDEM
EGY KÉNYELMES KAROSSZÉKBE, VALÓJÁBAN EGY KŐPADLÓN FEKÜDTEM,
NEM SOKKAL EGY ADAG HALLUCINOGÉN SZER VAGY EGY EGÉSZ ÜVEG
KUBAI RUM ELFOGYASZTÁSA UTÁN.

AGY A LOMBIKBAN
A külvilággal és hozzá való viszonyunkkal kapcsolatban a
legszélsőségesebb szkepticizmust képviseli a következő gondolatmenet.
Képzeld el, hogy nincs tested, csupán egy vegyszerekkel telt lombikban
úszkáló agy vagy. Egy gonosz tudós olyan vezetékekkel látta el agyadat,
amelyeken keresztül azt az illúziót tudja közvetíteni neked, hogy
érzékszerveiddel különböző dolgokat észlelsz. A szívtelen fiziológus
egyfajta élmény-gépet hozott létre: csak rajtam áll, hogy felállok-e és
leugrom-e az újságoshoz egy napilapot venni. Csakhogy amikor ezt
"teszem", akkor valójában nem történik más, mint hogy a tudós agyam
bizonyos idegeit ingerli oly módon, hogy az az illúzióm támad, mintha
mindezeket a cselekvéseket végezném. Mindaz a cselekvés- és
történésélmény, amelyről azt gondolom, hogy öt érzékszervemen keresztül
jut el hozzám, voltaképpen a gonosz tudós machinációinak egyenes
következménye, aki test nélküli agyam megfelelő idegeit ingerli. Ezzel az
élmény-géppel a tudós elő tudja idézni bennem minden olyan érzéki
észlelet élményét, amelyet megszokott hétköznapi életünkben
környezetünk tárgyai keltenek fel. Agysejtjeim bonyolult ingerlése által ki
tudja váltani annak illúzióját, hogy televíziót nézek, hogy maratoni
futásban veszek részt, hogy könyvet írok, hogy tésztát eszem vagy bármi
mást teszek. Ez a szituáció nem is olyan erőltetett, mint amilyennek
tűnhet: a tudósok már kísérleteznek az átélés és a tapasztalás számítógépes
szimulációjával és bonyolult, ún. "virtuális valóság" berendezéseket
állítanak elő.

A gonosz tudós története egy példa arra, amit a filozófusok

gondolatkísérletnek neveznek. A gondolatkísérlet olyan képzelt szituáció,
amelynek leírása rávilágít fogalmaink és hétköznapi feltételezéseink
bizonyos vonásaira. A gondolatkísérlet hasonló módszerrel él, mint a
tudományos kísérletek: a filozófus a komplikáló részletek
kiküszöbölésével és az események tudatos kontrollálásával szintén
felfedezéseket tesz, csak nem a külvilág tényeivel, hanem a fogalmakkal
kapcsolatban. Jelen esetben a gondolati kísérlet célja rámutatni néhány
feltételezésre, amelyet automatikusan elfogadunk, amikor arra gondolunk,
mi okozhatja élményeinket. Van-e valami, ami bizonyíthatná, hogy a
gondolatkísérlet nem tükrözi a valóságos helyzetet, vagyis hogy nem
csupán egy lombikban úszkáló agy vagyok egy gonosz tudós
laboratóriumának sarkában.

EMLÉKEZET ÉS LOGIKA
Míg a gondolat, hogy talán csak egy lombikban úszkáló agy vagyok, a
szkepticizmus netovábbjának tűnhet, valójában még több feltételezésünket
is megkérdőjelezheti. Az eddig tárgyalt érvek egytől egyig előfeltételezik,
hogy az emlékezet többé-kevésbé megbízható. Amikor azt mondjuk:
emlékszünk rá, hogy érzékeink a múltban megbízhatatlanok voltak, ezzel
feltételezzük, hogy a szóban forgó emlékek nem csupán képzeletünk vagy
vágygondolkodásunk termékei, hanem valóban emlékek. Vagy például
mindenféle, a dolgok természetéből fakadóan szóbeli érvelés feltételezi,
hogy a használt szavak jelentésére helyesen emlékeztünk. Emlékezetünk
azonban ugyanolyan híresen megbízhatatlan, mint érzékszerveink. Az,
amit tapasztalok, nem csak azt a lehetőséget nem zárja ki, hogy csak egy
gonosz tudós által ingerelt agy vagyok egy lombikban, hanem annak
eshetőségét sem, hogy a világ öt perccel ezelőtt jött létre, és mindenkinek
ugyanazok az emlékei, mint most, csak az egész múlt, amire emlékezik,
nem valóságos! Ezt a gondolatot Bertrand Russell (1872-1970) fejtette ki
meggyőzően.

Ám ha elkezdjük komolyan megkérdőjelezni az emlékezet

megbízhatóságát, akkor minden kommunikációt lehetetlenné teszünk. Ha
nem tételezhetjük fel, hogy a szavak jelentésével kapcsolatos emlékeink
megbízhatók, akkor még arra sincs lehetőség, hogy a szkepticizmusról
beszéljünk. De tulajdonképpen már a gonosz tudós által manipulált
lombikagy esetében is mondhatjuk, hogy felveti az emlékezet
megbízhatóságával kapcsolatos kételyt, mivel kínzónknak feltehetőleg a
szavak jelentésével kapcsolatban is módjában áll azt hitetni el velünk, amit
csak akar.

Másik, a szkeptikusok által csak elvétve megkérdőjelezett

feltevésünk az, hogy a logika megbízható. Ha a szkeptikusok
megkérdőjeleznék a logika megbízhatóságát, ez saját álláspontjukat is
aláásná. A szkeptikusok által használt érvek a logikára támaszkodnak: a
szkeptikusok ugyanis nem akarnak ellentmondásba kerülni önmagukkal.
De ha logikus érvekkel azt próbálják bizonyítani, hogy semmi sem mentes
a kételytől, ez azt jelenti, hogy talán a szkeptikusok logikus érvei sem
érvényesek. Tehát amikor egyáltalán érveket használnak, a szkeptikusok
erősen támaszkodnak valami olyasmire, amiről - ha következetesek
lennének - azt kellene mondaniuk, hogy bizonytalan.

Ezek az ellenvetések azonban nem adnak választ az illúzió érvre,

csupán azt jelzik, hogy a szkepticizmusnak határai vannak: bizonyos
feltevéseket a szélsőséges szkeptikusnak is el kell fogadnia.
 Gondolkodom, tehát vagyok

HA MINDEZ ÍGY VAN, NINCS SEMMI, AMIBEN BIZONYOS LEHETEK? E

SZKEPTIKUS KÉRDÉSRE A LEGHÍRESEBB ÉS LEGFONTOSABB VÁLASZ
DESCARTES-TÓL SZÁRMAZIK. DESCARTES ÚGY ÉRVELT, HOGY MÉG HA
MINDEN TAPASZTALATOM EGY ENGEM FÉLREVEZETŐ VALAKI VAGY VALAMI
TEVÉKENYSÉGÉNEK EREDMÉNYE LENNE IS - AZ Ő PÉLDÁJÁBAN NEM GONOSZ
TUDÓS, HANEM GONOSZ SZELLEM SZEREPELT -, MAGA AZ A TÉNY, HOGY
MEGTÉVESZTÉS TÁRGYA VAGYOK, VALAMI BIZTOSRA MUTATNA RÁ: HOGY
LÉTEZEM. UGYANIS HA NEM LÉTEZNÉK, AKKOR NEM LENNE SENKI, AKIT A
MEGTÉVESZTŐ MEGTÉVESZTHETNE. EZT AZ ÉRVET GYAKRAN COGITONAK
NEVEZIK A LATIN "COGITO, ERGO SUM" UTÁN, MELY AZT JELENTI:
"GONDOLKODOM, TEHÁT VAGYOK".

A cogito bírálatai

A cogitót sokan meggyőzőnek találták, a belőle levonható konklúziók

azonban rendkívül korlátozottak. Még ha el is fogadjuk, hogy a tény, hogy
gondolkodom, bizonyítja, hogy létezem, felmerül a kérdés, hogy mi is
vagyok. Erről pedig az érv csak annyit mond: gondolkodó dolog.

Egyes filozófusok, köztük A. J. Ayer, azt mondták, még ez az

értelmezés is túl messzire megy: Descartes jogosulatlanul használta a
"Gondolkodom" formulát. Általános szkeptikus hozzáállásához akkor
maradt volna hű, ha csak annyit mond: "Gondolatok vannak". Vagyis azzal
a feltételezéssel élt, hogy ha gondolatok vannak, akkor gondolkodók is
vannak. Ebben azonban lehet kételkedni. Lehet, hogy gondolkodóktól
függetlenül is létezhetnének gondolatok. Talán csak nyelvünk struktúrája
csábít minket arra a hitre, hogy minden gondolathoz tartozik gondolkodó.
Talán a "Gondolkodom"-ban bennfoglalt "én" ugyanúgy senki és semmi,
ahogy a "Fagy odakinn", mondatban benne rejlő "ő" is senki és semmi.

A reprezentációs realizmus

NAGY UTAT TETTÜNK MEG A JÓZAN ÉSZ REALIZMUSÁNAK ISMERTETÉSÉTŐL.

AZ ÉRZÉKEKKEL ÉS AZ ÁLMODÁS LEHETŐSÉGÉVEL KAPCSOLATOS
SZKEPTIKUS ÉRVEKET VÉGIGKÖVETVE MEGISMERKEDTÜNK A FILOZÓFIAI
KÉTELKEDÉS EGYIK VÁLFAJÁNAK HATÓKÖRÉVEL ÉS HATÁRAIVAL.
EZENKÖZBEN A JÓZAN ÉSZ REALIZMUSÁNAK NÉHÁNY KORLÁTJÁT IS
FELTÁRTUK. AZ ILLÚZIÓ ÉRV PÉLDÁUL MEGMUTATTA, HOGY
VALÓSZÍNŰTLEN AZ A FELTÉTELEZÉS, MELY SZERINT AZ ÉRZÉKEK MINDIG
IGAZ INFORMÁCIÓT ADNAK A KÜLVILÁG TERMÉSZETÉRŐL. AZ, HOGY
ÉRZÉKEINK ILY KÖNNYEN FÉLREVEZETHETNEK, ÖNMAGÁBAN IS
CSÖKKENTHETI A KÖZKELETŰ FELFOGÁS IRÁNTI BIZALMUNKAT, MELY
SZERINT A TÁRGYAK TÉNYLEG OLYANOK, AMILYENNEK TŰNNEK NEKÜNK.

A reprezentációs realizmus a józan ész realizmusának módosított

változata. Azért nevezzük reprezentációsnak, mert azt állítja, hogy minden
észlelet a külvilág belső reprezentációinak tudatosulásából fakad. Amikor
megpillantok egy sirályt, nem azon a közvetlen módon látom, ahogy a
józan ész realizmusa feltételezi. Nem magának a sirálynak vagyok
tudatában, hanem a sirály mentális reprezentációjának, egyfajta belső
képének. Vizuális élményem nem közvetlenül a sirály élménye, hanem az
érzékeim által a sirályról nyújtott reprezentáció élménye, bár a
reprezentációt a sirály okozza.

A reprezentációs realizmus megoldást kínál az illúzió érv által

felvetett nehézségekre. Vegyük a színek példáját. Ugyanaz a ruha
különböző fényviszonyok között különböző látványt nyújthat:
skarlátvöröstől feketéig bármilyen színűnek látszhat. Ha a ruhaszövet
rostjait egyenként vennénk vizsgálat alá, valószínűleg különböző színek
keverékeinek találnánk őket. Hogy milyen észleletet keltenek, az a nézőtől
is függ. Egy színvak ember valószínűleg teljesen másnak látná, mint én. E
megfigyelések alapján úgy tűnik, nincs értelme azt mondani, hogy a ruha
valójában piros. Pirossága ugyanis nem független a nézőtől. Ezt a
jelenséget megmagyarázandó a reprezentációs realizmus bevezeti az
elsődleges és a másodlagos minőségek fogalmát.

ELSŐDLEGES ÉS MÁSODLAGOS MINŐSÉGEK

Az elsődleges és másodlagos minőségek fogalmát John Locke (1632-1704)

használta. Elsődleges tulajdonság az a tulajdonság, amellyel egy tárgy
valóban rendelkezik, függetlenül észlelésének körülményeitől vagy attól,
hogy észlelik-e egyáltalán. Ide tartoznak a méret, az alak és a mozgás.
Ezeket a minőségeket minden tárgyban megtaláljuk, és a reprezentációs
realizmus szerint e minőségek mentális reprezentációi messzemenően
hasonlítanak a külvilág valóságos tárgyaira. A tudomány például a fizikai
tárgyak elsődleges tulajdonságaival foglalkozik.

A másodlagos minőségek a szín, a szag, az íz, a hang és a tapintás. A

tárgyban észlelt másodlagos minőségek függnek érzékszerveink
természetétől. A tárgyak színét, ízét, szagát, hangját és tapintását azért
észleljük úgy, ahogy észleljük, mert a tárgyak elsődleges minőségei
érzékszerveinkre hatva konkrét észleleti élményeket hoznak létre.
Maguknak a tárgyaknak nincs színük vagy ízük. Ilyen másodlagos
minőségek pusztán a velünk való kölcsönhatásukban jönnek létre. A
tárgyaknak csak képességük van arra, hogy bennünk ilyen hatásokat
keltsenek.

Ha földönkívüli lények, mondjuk Mars-lakók szállnának le a Földre,

valószínűleg a mieinktől nagyon eltérő érzékszerveik lennének. Ennek
következtében a másodlagos minőségek, amelyeket a tárgyakban
észlelnének, teljesen elütnének azoktól, amelyekkel mi ruházzuk fel a
tárgyakat. A reprezentációs realizmus elmélete értelmében azonban a
Mars-lakók érzékszervi tapasztalatait is a tárgyak elsődleges tulajdonságai
- nagyság, alak és mozgás - hoznák létre. Egy Mars-lakó például egy
őszibarackot esetleg száraz, keserű és bíborszínű gyümölcsnek látna. Az
őszibarack eme másodlagos tulajdonságait azonban ugyanazok az
elsődleges tulajdonságok hoznák létre, amelyek következtében mi,
emberek, ugyanezt a gyümölcsöt édesnek, lédúsnak és sárgásnak észleljük.

A külvilág tárgyai valóságosan rendelkeznek elsődleges

minőségekkel, míg a másodlagos minőségeket csupán észlelőikben hozzák
létre. Míg egy tárgy elsődleges minőségei rögzítettek, addig az általuk
létrehozott másodlagos minőségek észlelőről észlelőre változnak. A
reprezentációs realizmussal mint a külvilág észleléséről szóló elmélettel
szemben azonban számos ellenvetés létezik.

A reprezentációs realizmus bírálatai

A VALÓ VILÁG MEGISMERHETETLEN

AZ EGYIK FŐ ELLENVETÉS A REPREZENTÁCIÓS REALIZMUSSAL SZEMBEN AZ,

HOGY A VALÓSÁGOS VILÁGOT MEGISMERHETETLENNEK ÁLLÍTJA BE.
TAPASZTALATUNK MINDIG CSAK A VILÁGRÓL KAPOTT MENTÁLIS
REPREZENTÁCIÓINKRÓL LEHET, S EZEKET NEM ÁLL MÓDUNKBAN
ÖSSZEVETNI A VALÓSÁGOS VILÁGGAL. OLYAN AZ EGÉSZ, MINTHA EGYFAJTA
PRIVÁT MOZIBA LENNÉNK BEZÁRVA, AMELYBŐL SOHA NEM MEHETÜNK KI. A
VÁSZNON KÜLÖNBÖZŐ FILMEKET LÁTUNK S FELTÉTELEZZÜK, HOGY EZEK A
FILMEK OLYANNAK MUTATJÁK A VILÁGOT, AMILYEN VALÓJÁBAN -
LEGALÁBBIS A REPREZENTÁLT TÁRGYAK ELSŐDLEGES TULAJDONSÁGAIT
TEKINTVE. DE MIVEL A MOZIBÓL NEM MEHETÜNK KI, HOGY
FELTÉTELEZÉSÜNK HELYESSÉGÉRŐL MEGBIZONYOSODJUNK, SOSEM
LEHETÜNK BIZTOSAK A FILMEKBEN BEMUTATOTT ÉS A VALÓ VILÁG KÖZÖTTI
HASONLÓSÁG MÉRTÉKE FELŐL.

Ez pedig nem kis probléma a reprezentációs realizmus számára. Az

elmélet azt állítja, hogy a tárgyak elsődleges tulajdonságairól kapott
mentális reprezentációink hasonlítanak e tárgyak valódi minőségeire. Ám
ha ezt nem áll módunkban ellenőrizni, akkor nincs okunk hinni benne. Ha
a pénzérmét megjelenítő mentális reprezentációm kör alakú, nem áll
módomban ellenőrizni, hogy ez megfelel-e az érme valódi alakjának. Csak
az érzékeim nyújtotta evidenciára támaszkodhatom; de mivel ez a mentális
reprezentációkon keresztül működik, az érme valóságos tulajdonságairól
sosem lehet közvetlen információm. Ezt az ellenvetést az alább
ismertetendő idealista elméletéről híres Berkeley püspök tette (1685-
1753), aki amellett érvelt, hogy mind az elsődleges, mind a másodlagos
minőségeknek az észlelő elméjében kell lenniük.

AZ ELSŐDLEGES MINŐSÉGEK IS LEHETNEK

ILLUZÓRIKUSAK

Az elsődleges/másodlagos megkülönböztetés bevezetése mellett a fő érv

az volt, hogy ugyanaz a tárgy különböző körülmények között vagy más
személyek által szemlélve különböző másodlagos minőségeket mutathat.
Ezért a másodlagos minőségek nem egyszerűen a tárgyat jellemzik, hanem
a tárgy és a szemlélő közötti viszonyt. A tárgyak elsődleges minőségeit,
például az alakot és a méretet általában a tárgyak valóságos minőségeinek
gondolták. Az elsődleges minőségek azonban ugyanolyan félrevezetőek,
mint a másodlagosak. Az alak elsődleges minőség ugyan, de említettük
már, hogy a kerek érme különböző látószögekből oválisnak tűnhet.
Ugyancsak elsődleges minőség a méret, mégis bizonyos távolból a tárgyak
méretét illetően is tévedhetünk.

Ezzel a következő ellenérvet lehetne szembeszegezni. Maga az a

tény, hogy tévedésekről beszélni tudunk, feltételezi, hogy vannak esetek,
amikor elsődleges minőségekkel kapcsolatban nem tévedünk: az érme
oválisnak néz ki, de valójában kerek; a ház kicsinynek tűnik, de valójában
tíz méter magas. Ilyesmit azonban a dolgok másodlagos minőségeiről is
mondunk: a ruha feketének néz ki, de valójában bordó. "Valójában"-on
mindkét esetben azt értjük, hogy "normál körülmények között észlelve".
Ebben a tekintetben tehát nincs világos különbség elsődleges és
másodlagos minőségek között.

Az idealizmus

Az idealizmus olyan elmélet, amely elkerüli a reprezentációs realizmus

számos problémáját. A reprezentációs realizmushoz hasonlón az
idealizmus is az érzékszerveken keresztül érkező információt tekinti a
világról szerzett tapasztalatunk alapvető alkotórészének. Az idealizmus is
arra az elképzelésre alapozódik, hogy tapasztalatainkat közvetlenül nem a
világról, hanem mentális reprezentációkról szerezzük. Az idealizmus
azonban egy lépéssel tovább megy a reprezentációs realizmusnál. Az
idealisták amellett érvelnek, hogy nem tudjuk igazolni azt az állítást, hogy
a külvilág egyáltalán létezik, mivel, mint a reprezentációs realizmusról
adott bírálatunkban láttuk, a külvilág megismerhetetlen.

Ez azonban képtelenül hangzik. Hogyan mondhatja komolyan bárki,

hogy tévedésben vagyunk, amikor külvilágról beszélünk? Hiszen minden
bizonyíték éppen az ellenkező irányba mutat. Az idealista azt válaszolná
erre, hogy a fizikai tárgyak - a Szent Pál katedrális, az íróasztalom és a
többi - csak addig léteznek, amíg valaki észleli őket. Nincs szükségünk
arra a feltételezésre, hogy élményeinken túl létezik egy valóságos világ:
mindig csak arról lehet tudásunk, amit mi magunk átéltünk. Kényelmesebb
azt mondani, hogy "Látom a gitáromat ott", mint azt mondani, hogy
"Gitárjellegű vizuális észleletem van", de az idealista érve szerint az előző
csupán egyfajta rövidítése, "gyorsírásos" kifejezése az utóbbinak. A
"gitárom" szó segítségével egyszerűen tudunk utalni valamire: nem
valamiféle, észlelésünktől függetlenül létező fizikai tárgyra, hanem
észleleti élmények egyfajta ismétlődő szabályszerűségére. Mindannyian
privát mozikba vagyunk bezárva, amelyekben filmeket nézünk, de nincsen
valódi világ a mozikon kívül. Nem mehetünk ki a mozikból, mert azokon
kívül nincs semmi. A filmek adják egyetlen valóságunkat. Amikor senki
nem néz a vászonra, a vetítőfény lekapcsolódik, de a film a vetítőgépben
fut tovább. Valahányszor ránézünk a vászonra, a fény bekapcsolódik, és a
film pontosan ugyanott folytatódik, ahol folyamatos vetítés mellett is
tartott volna.

Ennek egyik következménye az, hogy az idealista számára a tárgyak

csak addig léteznek, amíg valaki észleli őket. Amikor egy tárgyat éppen
nem vetítenek privát mozim vásznára, az a tárgy nem létezik. A
leghíresebb idealista, Berkeley püspök kijelentette: "esse est percipi",
vagyis "létezni annyi, mint észlelve lenni". Tehát amikor kimegyek egy
szobából, a helyiség megszűnik létezni; amikor becsukom szemem, a világ
eltűnik, amikor pislantok, az előttem lévő dolog nincs ott - feltéve, hogy a
szóban forgó tárgyakat éppen senki más sem észleli.

Az idealizmus bírálatai

HALLUCINÁCIÓK ÉS ÁLMOK

Első pillantásra úgy tűnhet, hogy az észlelésnek ez az elmélete nehezen

tud elbánni a hallucinációkkal és az álmokkal. Ha mindig csak saját
ideáinkat észleljük, hogyan tudunk különbséget tenni valóság és képzelet
között?

Az idealistának azonban van magyarázata a különbségre. A valóságos

fizikai tárgyak szerinte nem egyebek, mint az érzékszervi információ
ismétlődő alakzatai. Gitárom nem más, mint érzékszervi információk egy
bizonyos módon rendezett együttese, mely előre látható módon ismétlődik.
Vizuális gitár-élményem egybevág tapintásos gitár-élményemmel: látom,
hogy gitárom a falnak van támasztva, aztán felállhatok és megfoghatom.
Különböző érzékszervekhez kötődő gitár-élményeim szabályszerű
kapcsolatokban vannak egymással. Ha egy gitárt hallucinálnék magam elé,
akkor nem lenne meg ez a kölcsönviszony az élmények között: talán mikor
kézbe akarnám venni, hogy megpengessem, a várt tapintásérzetek nem
következnének be. Esetleg vizuális gitár-élményeim teljesen
kiszámíthatatlanul kezdenének viselkedni: gitárom először megjelenne,
majd szétfoszlani látszana szemem előtt.

Az érzékszervi tapasztalatok közötti különféle

kapcsolatrendszerekkel az idealista azt is megmagyarázhatja, hogyan
tudunk különbséget tenni álmok és ébrenlét között. Más szóval azt, hogy
valami hallucináció, álom vagy valóságos élmény-e, nem csak közvetlenül
az élmény természetéből állapíthatjuk meg, hanem más élményekhez
fűződő viszonyából és általános összefüggésrendszeréből is.

SZOLIPSZIZMUSHOZ VEZET

AZ IDEALISTA ÉSZLELÉSELMÉLETTEL SZEMBEN A LEGFŐBB ELLENVETÉS AZ,

HOGY SZOLIPSZIZMUSHOZ VEZET. A SZOLIPSZIZMUS AZ A NÉZET, AMELY
SZERINT CSAK A SAJÁT TUDATOM LÉTEZIK, MINDEN MÁS CSAK KÉPZELETEM
TEREMTMÉNYE. HA CSAK A SAJÁT IDEÁIMRÓL LEHET TAPASZTALATOM, EZ
NEM CSAK AHHOZ A NÉZETHEZ VEZET, HOGY NINCSENEK FIZIKAI TÁRGYAK,
HANEM AHHOZ IS, HOGY NEM LÉTEZNEK EMBEREK RAJTAM KÍVÜL (LÁSD AZ
5. FEJEZET "MÁSOK TUDATA" C. RÉSZÉT). MÁS EMBEREK LÉTEZÉSÉRE
UGYANANNYI BIZONYÍTÉKOM VAN, MINT MÁS FIZIKAI TÁRGYAK
LÉTEZÉSÉRE: ÉRZÉKSZERVI INFORMÁCIÓK ISMÉTLŐDŐ ALAKZATAI. AZ
ÉLMÉNYEIMET ÉS TAPASZTALATAIMAT OKOZÓ VALÓSÁGOS FIZIKAI TÁRGYAK
LÉTEZÉSÉNEK GONDOLATÁT MÁR ELVETETTÜK. EKKOR AZONBAN NINCS
TÖBBÉ SEMMI, AMI KIZÁRNÁ, HOGY TALÁN MINDEN CSAK A TUDATOMBAN
MINT IDEA LÉTEZIK. TALÁN AZ EGÉSZ VILÁG S BENNE MINDEN CSAK A
TUDATOM SZÜLEMÉNYE. LEHET, HOGY RAJTAM KÍVÜL NINCS SENKI MÁS. HA
A MOZI-PÉLDÁVAL AKARUNK ÉLNI, AZT MONDHATJUK: PRIVÁT MOZIMON ÉS
ANNAK FILMREPERTOÁRJÁN KÍVÜL TALÁN SENKI ÉS SEMMI MÁS NEM
LÉTEZIK A VILÁGON. NINCSENEK MÁS MOZIK, ÉS A MOZIMON KÍVÜL SINCS
SEMMI.

Miért jelent feltétlenül rosszat egy elméletre nézve, ha

szolipszizmushoz vezet? Az egyik lehetséges válasz erre az, hogy a
szolipszizmus közelebb jár az elmebetegséghez, egyfajta megalomániához,
mint egy tartható filozófiai állásponthoz. Ennél talán meggyőzőbb érv -
melyet mellesleg Lét és semmi c. művében Jean-Paul Sartre is használ -
az, hogy szinte minden cselekedetünkkel azt a meggyőződést sugalljuk,
hogy léteznek más tudatok a sajátunkon kívül. Más szóval a szolipszizmus
nem az a fajta álláspont, amelyet akaratlagosan csak úgy fel lehetne venni:
más emberek létezéséhez annyira hozzá vagyunk szokva, hogy szinte
elképzelhetetlen következetes szolipszistaként viselkednünk. Nézzük az
olyan társadalmi természetű emóciók esetét, mint a szégyenérzet és a
zavartság. Ha valaki olyasmin kap rajta, amit szívem szerint mindenki
előtt titokban tartottam volna - például valakinek a kulcslyukán keresztül
leselkedem -, akkor nagy valószínűséggel elszégyellem magam. Ha
szolipszista lennék, ez képtelenség lenne, hisz a szégyen puszta fogalma is
értelmét vesztené. Szolipszistaként úgy hinném, hogy én vagyok az
egyetlen létező tudat, s nem lenne senki, aki tetteimet megítélhetné.
Ugyanilyen képtelen reakció lenne egy szolipszista részéről a zavartság,
hiszen nem lenne ki más előtt zavarban lennie, mint saját maga előtt. Az
ember életéhez annyira elválaszthatatlanul hozzátartozik az élményen és
tapasztalaton túli világ létezésébe vetett hit, hogy ha egy filozófiai
álláspontról kimutatható hogy szolipszizmushoz vezet, az gyakorlatilag
elméleti hitelének elvesztését jelenti.

A LEGEGYSZERŰBB MAGYARÁZAT

Az idealizmus más alapról is bírálható. Ha egyet is értünk az idealistával

abban, hogy mindig csak saját érzékszervi élményeink hozzáférhetőek
számunkra, akkor is megkérdezhetjük, mi ezeknek az élményeknek az oka,
és miért rendeződnek ilyen szabályszerű mintákba. Miért van az, hogy az
észleleti élmények oly könnyedén rendeződnek össze azokká a valamikké,
amiket hétköznapi nyelven "fizikai tárgyak"-nak nevezünk? A
legegyenesebb válasz erre nyilvánvalóan az, hogy a fizikai tárgyak
valóságosan léteznek a külvilágban, és ők okozzák a róluk kapott
érzékszervi benyomásainkat. Minden bizonnyal erre gondolt Samuel
Johnson (1709-1784), amikor Berkeley püspök idealizmusára válaszul jó
nagyot rúgott egy nagy kőbe és kijelentette: "Így cáfolom meg!"

Berkeley azt állította, hogy érzékszervi tapasztalatainkat nem fizikai

tárgyak okozzák, hanem Isten, aki az érzékszervi tapasztalás rendezett
világát ajándékozta nekünk. Isten minden tárgyat állandóan észlel, ezért a
világ akkor is létezik, amikor földi halandó nem észleli. Ámde, mint az 1.
fejezetben láttuk, Isten létezése nem vehető problémátlanul adottnak:
tapasztalataink okának magyarázataként sokak számára a valóságos fizikai
tárgyak létezése tűnik az elfogadhatóbb hipotézisnek.

Az idealista hite szerint ahhoz, hogy valami létezzék, kell hogy

valaki észlelje. Ennek a hitnek egyik oka az, hogy logikailag lehetetlen
megbizonyosodni az ellenkezőjéről: senki nem ellenőrizheti, hogy tovább
létezik-e a gitárom, amikor senki nem észleli, hiszen ahhoz, hogy ezt
megfigyelhesse, észlelnie kellene a gitárt. De még ha ez így van is, nagy
mennyiségű bizonyíték szól amellett, hogy a gitárom akkor is létezik,
amikor senki nem észleli. A legegyszerűbb magyarázat arra, hogy miért áll
a gitárom még mindig a falnak támasztva, amikor reggel felébredek, az,
hogy senki nem mozdította el, vette kölcsön vagy csente el, és egész éjjel
észleletlenül is tovább létezett. A fenomenalizmus elmélete az idealizmus
olyan továbbfejlesztése, amely ezt a fölöttébb valószínű feltevést is
tekintetbe veszi.

Fenomenalizmus

Az idealizmushoz hasonlóan a fenomenalizmus is olyan észleléselmélet,

mely azon az elgondoláson alapul, hogy soha nem a külvilág, hanem csak
érzékszervi élményeink közvetlenül hozzáférhetőek számunkra. Az
idealizmustól a fizikai tárgyak másféle felfogása különbözteti meg. Míg az
idealisták amellett érvelnek, hogy fizikai tárgy fogalmunk csupán
érzékszervi tapasztalatok gyorsírásos változata, a fenomenalisták, mint
John Stuart Mill vagy A. J. Ayer, úgy vélik, hogy a fizikai tárgyak
kimerítően leírhatók valóságos és lehetséges érzékszervi észleletek
rendezett alakzataiként. A gitárom érzékszervi élményének lehetősége
akkor is folytatódik, amikor nem nézek rá vagy nem tapintom. A
fenomenalisták úgy gondolják, hogy minden, fizikai tárgyról adott leírás
lefordítható valóságos vagy hipotetikus érzékszervi észleletek leírásaivá.

A fenomenalista is saját privát mozijába van bezárva. De az

idealistától eltérően, aki úgy hiszi, hogy a vásznon megjelenített dolgok
megszűnnek létezni, amikor nem mutatják őket, a fenomenalista úgy
tartja, hogy a tárgyak lehetséges élményekként továbbra is léteznek, noha
abban a pillanatban éppen nem vetítik őket a vászonra. A fenomenalista
továbbá úgy véli, hogy mindaz, ami megjelenik vagy megjelenhet a
vásznon, leírható az érzékszervi tapasztalatok nyelvén, fizikai tárgyakra
való mindenféle utalás nélkül.

A fenomenalizmussal szemben a következő bírálatok vethetők fel.

A fenomenalizmus bírálatai
 A TÁRGYAK LEÍRÁSÁNAK NEHÉZSÉGEI

Rendkívül bonyolult dolog tisztán érzékszervi tapasztalatokra utaló

fogalmakban kifejezni egy olyan, fizikai tárgyról szóló állítást, mint
például "A gitárom a hálószobámban a falnak támasztva áll, anélkül hogy
bárki észlelné". Az igazság az, hogy kudarcot vallott minden arra irányuló
próbálkozás, hogy a fizikai tárgyakat ezen a módon írják le.

SZOLIPSZIZMUS ÉS A PRIVÁT NYELV ÉRV

Úgy tűnik, nem csak az idealizmus, a fenomenalizmus is szolipszizmushoz

vezet: ahhoz az állításhoz, hogy a többi ember nem egyéb, mint tényleges
vagy lehetséges érzékszervi tapasztalatom. Megvizsgáltunk már néhány
ellenvetést a szolipszizmussal szemben. A privát nyelv érv, melyet
Filozófiai vizsgálódások c. könyvében Ludwig Wittgenstein (1889-1951)
használt először, további ellenvetést hoz fel a fenomenalizmus eme
vonatkozásával szemben.

A fenomenalizmus feltételezi, hogy minden személy képes konkrét

észleleteket tisztán saját, közvetlen tapasztalata alapján azonosítani és
megnevezni. Az észleleteknek ez az azonosítása és újraazonosítása nem
nyilvános fizikai tárgyak létezésére, hanem a privát tapasztalatra
támaszkodik. A privát nyelv érv azt mutatja ki, hogy az észleletek ilyen
privát elnevezése és újraazonosítása nem lehetséges, s ezzel aláássa a
fenomenalizmus állításait.

MINDENFÉLE NYELV SZABÁLYOKRA ÉPÜL, A SZABÁLYOK PEDIG AZON

ALAPSZANAK, HOGY HASZNÁLATUK HELYESSÉGÉNEK ELLENŐRZÉSÉRE
MEGVANNAK A MÓDSZEREK. TÉTELEZZÜK FEL MÁRMOST, HOGY EGY
FENOMENALISTÁNAK - ÚGYMOND - PIROS-ÉSZLELETE VAN. HOGYAN
ELLENŐRIZHETI, HOGY EZ AZ ÉSZLELET UGYANOLYAN SZÍNŰ-E, MINT A
TÖBBI ÉSZLELET, AMELYET A "PIROS" NÉVVEL LÁTOTT EL? ÚGY TŰNIK,
SEHOGYAN: UGYANIS A FENOMENALISTA SZÁMÁRA NINCS KÜLÖNBSÉG
AKÖZÖTT, HOGY AZ ÉSZLELET PIROS, ÉS AKÖZÖTT, HOGY Ő AZT PIROSNAK
GONDOLJA. OLYAN HELYZET EZ, MINTHA VALAKI EGY VONAT
INDULÁSÁNAK IDŐPONTJÁRA PRÓBÁLNA VISSZAEMLÉKEZNI, DE AZ EMLÉKET
NEM ELLENŐRIZHETNÉ A MENETRENDBEN, HANEM CSAK MAGÁN AZ
EMLÉKEN. AZ ELLENŐRZÉS PRIVÁT TERMÉSZETŰ, NEM NYILVÁNOS ÉS NEM
HASZNÁLHATÓ ARRA, HOGY MEGBIZONYOSODJUNK A "PIROS" SZÓ
NYILVÁNOS HASZNÁLATÁNAK HELYES VAGY HELYTELEN VOLTÁRÓL. EZÉRT
A FENOMENALISTÁNAK AZ A FELTÉTELEZÉSE, HOGY SAJÁT TAPASZTALATÁT
EZEN AZ ÖNIGAZOLÓ MÓDON LEÍRHATJA, TÉVES ELKÉPZELÉSEN ALAPUL.

A kauzális realizmus

A kauzális realizmus feltételezi, hogy érzékszervi tapasztalataink okai a

külvilág fizikai tárgyai. A kauzális realizmus abból a megfigyelésből indul
ki, hogy érzékszerveinknek az az elsődleges biológiai funkciója, hogy
segítsenek nekünk eligazodni a környezetünkben. Az érzékszerveink által
közvetített információból alakulnak ki bennünk környezetünkre vonatkozó
hiteink. A kauzális realizmus szerint valahányszor a gitáromat látom,
valójában az történik, hogy a gitárról visszaverődő fénysugarak bizonyos
hatást váltanak ki szemem recehártyáján és agyam bizonyos területein.
Ennek következtében bizonyos hitek alakulnak ki bennem azzal
kapcsolatban, amit látok. A hitek kialakulásának élménye pedig nem más,
mint a gitár látásának az élménye.

Az észleleti hitek kialakulásánál fontos az irány; akármilyen útvonal

nem megfelelő. Ahhoz, hogy valóban a gitárt lássam, a rá vonatkozóan
kialakuló hit oka maga a hangszer kell hogy legyen. A látáshoz illő
kauzális kapcsolat a következő: egy tárgy fénysugarakat bocsát
recehártyámra, s ezt az információt agyam feldolgozza. Ha csak
gyógyszeres befolyásoltság alatt voltam és hallucináltam, az nem számít a
gitárom látásának. Hitem oka ekkor nem a gitár, hanem a gyógyszer.

A látás: információk szerzése a környezetről, nem pedig bármiféle

mentális reprezentációk kialakítása. A reprezentációs realizmushoz
hasonlóan a kauzális realizmus is feltételezi, hogy valóban van külvilág,
mely attól függetlenül létezik, hogy észleljük-e. Feltételezi továbbá, hogy
az érzékszerveink tudósításaiból kialakuló hitek általában igazak. Nem
véletlenül lettek érzékelő receptoraink az evolúció folyamán - a
természetes kiválasztódás révén - olyanok, amilyenek: hanem azért, mert
környezetünkről általában megbízható információt adnak.

A kauzális realizmusnak van egy másik nagy előnye is a rivális

észleléselméletekkel szemben: könnyedén meg tudja magyarázni azt a
tényt, hogy létező ismereteink meghatározzák, mit észlelünk. Miközben
információt szerzünk, osztályozási szisztémánk és rendelkezésre álló
ismereteink közvetlenül meghatározzák, hogyan bánunk a beérkező
információval, mit választunk ki és értelmezünk mint fontosat. Ehhez a
témához a következő fejezet "megfigyelés"-ről szóló részében
visszatérünk.

A kauzális realizmus bírálatai

A LÁTÁS ÉLMÉNYE

A kauzális realizmus fő bírálata szerint ez az elmélet nem ad számot a

látás kvalitatív oldaláról, arról, hogy valójában milyen is látni valamit, és
az észleleti tapasztalást egyfajta információgyűjtésnek állítja be. Ennek
ellenére a kauzális realizmus jelenleg a legkielégítőbb észleléselmélet.

FELTÉTELEZI A VALÓSÁGOS VILÁGOT

A KAUZÁLIS REALIZMUS AZZAL A FELTÉTELEZÉSSEL ÉL, HOGY AZ

ÉSZLELÉSEN TÚL AZ ÉSZLELŐ EMBEREKTŐL FÜGGETLENÜL LÉTEZIK EGY
VALÓSÁGOS VILÁG. AZ ILYESMIT SZOKÁS METAFIZIKAI FELTEVÉSNEK
TEKINTENI, VAGYIS OLYAN FELTEVÉSNEK, AMELY A VALÓSÁG
TERMÉSZETÉRE VONATKOZIK. IDEALISTA BEÁLLÍTOTTSÁGÚ ELMÉK EZT A
FELTEVÉST ELFOGADHATATLANNAK TALÁLNÁK. MIVEL AZONBAN
LEGTÖBBEN ELKÖTELEZETTJEI VAGYUNK ANNAK A HITNEK, HOGY VAN EGY
TŐLÜNK FÜGGETLENÜL LÉTEZŐ VALÓSÁGOS VILÁG, EZ A FELTÉTELEZÉS
INKÁBB MELLETTE SZÓL A KAUZÁLIS REALIZMUSNAK, MINT ELLENE.

4. Tudományos megismerés

A tudomány lehetővé tette a holdutazást, a tuberkulózis gyógyítását, az

atombomba, a gépkocsi, a repülőgép, a televízió, a számítógép és még
számos további eszköz feltalálását. Ezek a technikai berendezések
mélyrehatóan átalakították hétköznapi életünket. A tudományos módszert
mindenki úgy tartja számon, mint a leghatékonyabb eszközt a természeti
világ viselkedésének megismerésére és előrejelzésére. Ugyanakkor a
tudományos találmányok nem mindig voltak jótékony hatással az emberek
életére: tagadhatatlan, hogy a tudomány vívmányait nem csak az emberi
élet jobbítására, hanem elpusztítására is használták. Ennek ellenére is azt
lehet mondani, hogy a tudomány sikeres volt a természeti világ
manipulálásában: olyan eredményeket produkált, amelyekhez képest a
boszorkányság, a varázslás és a puszta hagyomány csak keveset tudtak
felmutatni.

A tudományos módszer jelentős előrelépés az ismeretszerzés korábbi

módjaihoz képest. Történetileg nézve a tudomány a "tekintélyből fakadó
igazságot" váltotta fel. A tekintélyből fakadó igazság azt jelentette, hogy
igaznak fogadták el különböző "autoritások" nézeteit, különösen a görög
filozófus Arisztotelész (i. e. 384-322) fennmaradt műveit és az egyház
tanításait: nem azért, amit állítottak, hanem azért, aki állította őket. Ezzel
szemben a tudományos módszer azt hangsúlyozta, hogy mielőtt bármely
állításnak bizalmat szavazhatnánk, ellenőrző vizsgálatokra és az
eredmények részletes megfigyelésére van szükség.

De mi is ez a tudományos módszer? Valóban olyan megbízható, mint

amennyire általában annak tartjuk? Hogyan megy végbe a tudományos
haladás? Ilyen és hasonló kérdéseket tesznek fel a tudományfilozófusok.
Az alábbiakban a tudományos módszerrel kapcsolatos legfontosabb vitákat
tekintjük át.

A TUDOMÁNYOS MÓDSZER EGYSZERŰ KÉPE

A tudományos módszer egyszerű, de elterjedt képe a következő: a tudós a

világ valamely aspektusának, például a vízmelegítés hatásainak részletes
megfigyeléséből indul ki. A megfigyeléseknek a lehető
legobjektívebbeknek kell lenniük: az adatok feljegyzésében a tudós
elfogulatlan és előítélet-mentes kell hogy legyen. Miután nagy
mennyiségű, megfigyelésen alapuló adatot gyűjtött össze, a következő
lépés egy elmélet megalkotása, mely magyarázattal szolgál a megfigyelési
eredmények szabályszerűségeire. Az elmélet - ha jó -, magyarázatot ad a
történtekre, ugyanakkor előre jelzi, hogy a jövőben valószínűleg mi fog
történni. Ha a jövőbeni eredmények nem egészen vágnak egybe az
előrejelzésekkel, a tudós megpróbálja elméletét oly módon módosítani,
hogy az eltérő eseményekre is magyarázatot adjon. Mivel a természeti
világban nagymértékű szabályszerűség uralkodik, a tudományos
előrejelzések meglehetős pontosságra tehetnek szert.

A tudós kiindulhat például abból, hogy normál körülmények között

100 fokra melegíti a vizet és megfigyeli, hogy forrni kezd, majd elpárolog.
Ezt követően különböző megfigyeléseket tehet a víz különböző
hőmérsékleti és légköri nyomásviszonyok közötti viselkedésére
vonatkozóan s e megfigyelések alapján felállíthat egy elméletet a víz
forráspontjának a hőmérséklethez és a légköri nyomáshoz való
viszonyáról. Ez az elmélet nem csak magyarázatot ad a tudós által eddig
tett megfigyelésekre, hanem - amennyiben helytálló - megmagyaráz és
előre jelez minden, a víz különböző hőmérsékleti és légköri
nyomásviszonyok közötti viselkedésére vonatkozó jövőbeni megfigyelést.
E nézet szerint tehát a tudományos módszer megfigyelésekkel kezdődik,
onnan az elméletalkotáshoz halad tovább, majd eljut az általánosításhoz
(vagyis univerzális állításhoz), mely az események előrejelzésére képes.
Az általánosítás, ha helytálló, természeti törvényként válik elfogadottá.
Például természeti törvény az, hogy a víz normál hőmérsékleten és normál
nyomásviszonyok között 100oC-on forr. A tudomány objektív
eredményeket produkál, melyeket bárki megerősíthet, aki veszi magának a
fáradságot és a vizsgálatokat újfent elvégzi.

A tudományos módszernek ez a felfogása meglepő módon széles

körben elterjedt, még gyakorló tudósok között is. Ennek ellenére számos
szempontból nem kielégítő. A két legfontosabb pont, amelyen
megalapozatlan feltevésekkel él: a megfigyelés természete és az induktív
következtetés.

Az egyszerű kép bírálatai

MEGFIGYELÉS

Mint láttuk, a tudományos módszer egyszerű képe szerint a tudósok

először torzításmentes megfigyeléseket tesznek, majd megfogalmazzák
elméleteiket, melyek e megfigyelések magyarázatára hivatottak. Ez
azonban a megfigyelés valódi természetének pontatlan jellemzése: az
egyszerű kép felfogás feltételezi, hogy ismereteink és elvárásaink
nincsenek hatással megfigyeléseinkre, vagyis hogy lehetséges tökéletesen
elfogulatlan megfigyeléseket tenni.

Mint az előző fejezetben az észlelés tárgyalásakor mondtam, a látás

nem egyszerűen csak egy kép megjelenése a recehártyán. Ahogy egy
filozófus, R. N. Hanson (1924-1967) fogalmazott: "A látás nem merül ki
abban, ami a szemgolyót érinti". Tudásunk és az elénk táruló látvánnyal
kapcsolatos előzetes várakozásaink meghatározzák, mit látunk. Például
amikor ránézek egy telefonközpont kapcsolótáblájára, nem látok mást,
mint színes huzalok összevisszaságát; ugyanebben egy telefonszerelő
kapcsolatok hálózatát látja. Az ő ismeretháttere a szó szoros értelmében
meghatározza a számára megjelenő látványt. Nem arról van szó, hogy a
telefonszerelő és én ugyanazt a vizuális élményt éljük át, amelyet aztán ki-
ki a maga módján eltérően értelmez. A vizuális élmény, mint azt az
észlelés kauzális realista elmélete hangsúlyozza, nem különíthető el arra
vonatkozó hiteinktől, hogy mit is látunk éppen.

Vagy gondoljunk arra, mennyire mást lát egy fizikus és egy

tudomány előtti kultúrából érkezett személy, amikor megpillant egy és
ugyanazon elektronmikroszkópot: a fizikus azonnal felismeri a berendezés
egyes részei közötti kölcsönös összefüggéseket és a tárgy használatának
mikéntjét, hogy mit lehet vele csinálni. A tudomány előtti kultúrában
nevelkedett ember valószínűleg nem látna mást, mint fém és huzaldarabok
esetleges, kiismerhetetlen módokon összefüggő egyvelegét.

Természetesen a különböző szemlélők által különbözőképpen észlelt

helyzetek között számottevő átfedés van; máskülönben lehetetlen lenne a
kommunikáció. Ennek ellenére leszögezhetjük, hogy a tudományos
módszer egyszerű kép-felfogása hajlamos eltekinteni a megfigyelésnek
attól a fontos jellegzetességétől, hogy amit látunk, az nem redukálható
egyszerűen a recehártyán megjelenő képre. Hogy mit látunk, az
rendszerint attól függ, amit mentális beállítottságnak nevezhetünk:
meglévő tudásunktól, várakozásainktól, sőt a kultúrától is, amelyben
nevelkedtünk.

Érdemes megjegyezni, hogy vannak bizonyos megfigyelések,

amelyek nem hagyják befolyásolni magukat attól, amit hiszünk. Jóllehet
tudom, hogy az égbolton alacsonyabban járó hold nem nagyobb, mint a
pályája csúcsán lévő, nem tudom nem nagyobbnak látni, amikor
alacsonyan van. Ebben az esetben a hold bennem létrejövő észleletét
érintetlenül hagyják azok a hitek, amelyekkel az égitestre pillantok.
Nyilvánvalón nem azt mondom ilyenkor, hogy a hold "nagyobb", hanem
azt, hogy "nagyobbnak néz ki", és ez már elméleti hátteret feltételez,
mégis úgy tűnik: itt olyan esettel állunk szemben, amikor hiteim nem
tudják módosítani észlelésemet. Ez arra mutat rá, hogy nem olyan
egyértelmű a viszony aközött, amit tudunk, és aközött, amit látunk: a
háttérismeret nem mindig láttatja másként a dolgokat. Ez azonban nem
ássa alá a tudományos módszer egyszerű kép felfogáséval szembeni érvet,
mivel a legtöbb esetben igaz: amit látunk, azt mentális beállítottságunk
jelentősen befolyásolja.

MEGFIGYELÉSI ÁLLÍTÁSOK

AZ EGYSZERŰ KÉP FELFOGÁS A TUDOMÁNYOS MEGFIGYELÉSNEK EGY

TOVÁBBI VONÁSÁT IS FIGYELMEN KÍVÜL HAGYJA: A MEGFIGYELÉSI
ÁLLÍTÁSOK TERMÉSZETÉT. A TUDÓSNAK A NYELV KÖZEGÉBEN KELL
MEGFOGALMAZNIA EGYES MEGFIGYELÉSEIT. A MEGFIGYELÉSI ÁLLÍTÁSOK
MEGFOGALMAZÁSÁRA HASZNÁLT NYELVBEN AZONBAN MÁR ELEVE
ELMÉLETI FELTEVÉSEK REJLENEK. A TÖKÉLETESEN SEMLEGES MEGFIGYELÉSI
ÁLLÍTÁSOK UTÁNI VÁGY HIÁBAVALÓ: NINCS OLYAN MEGFIGYELÉSI ÁLLÍTÁS,
MELY NE HORDOZNA ELEVE VALAMILYEN "ELMÉLETI RAKOMÁNYT".
NÉZZÜNK CSAK EGY TELJESEN HÉTKÖZNAPI ÁLLÍTÁST: "HOZZÁÉRT A
CSUPASZ VILLANYVEZETÉKHEZ ÉS ÁRAMÜTÉST KAPOTT". EZ AZ ÁLLÍTÁS
FELTÉTELEZI, HOGY LÉTEZIK AZ ELEKTROMOSSÁG JELENSÉGE, ÉS HOGY AZ
KÁROS LEHET. A "VILLANY" SZÓ HASZNÁLATÁVAL A BESZÉLŐ EGY EGÉSZ
ELMÉLETET ELŐFELTÉTELEZ A VEZETÉKHEZ HOZZÁ ÉRŐ SZEMÉLYT ÉRT KÁR
OKAIRÓL. AZ ÁLLÍTÁS TELJES MEGÉRTÉSE PEDIG MAGÁBAN FOGLALNÁ MIND
A VILLAMOSSÁGRÓL, MIND A FIZIOLÓGIÁRÓL SZÓLÓ ELMÉLETEK
MEGÉRTÉSÉT. AZ ELMÉLETI FELTEVÉSEK ELVÁLASZTHATATLANUL
BELEÉPÜLTEK AZ ESEMÉNY LEÍRÁSÁNAK MÓDJÁBA. ÚGY IS MONDHATNÁNK:
A MEGFIGYELÉSI ÁLLÍTÁSOK BIZONYOS MÓDON OSZTÁLYOZZÁK
TAPASZTALATAINKAT, ÉS EZ A MÓD NEM AZ EGYETLEN LEHETSÉGES MÓDJA
TAPASZTALATAINK OSZTÁLYOZÁSÁNAK.

A tudományokban megfogalmazott megfigyelési állítások - például

"Az anyag molekuláris szerkezetét módosította a hevítés" - meglehetősen
kifinomult elméleteket előfeltételeznek. Mindig az elmélet az elsődleges: a
tudományos módszerrel kapcsolatban elterjedt egyszerű nézet teljesen
téves abban a feltételezésében, hogy a torzítatlan megfigyelés megelőzi az
elméletet. Amit látunk, rendszerint attól függ, amit tudunk, a szavak pedig,
amelyeket a látottak leírására használunk, mindig előfeltételeznek egy
elméletet a látott dolog természetéről. Ez a két megmásíthatatlan tény
szertefoszlatja az objektív, előítélet-mentes és semleges megfigyelés
képzetét.

SZELEKCIÓ

A megfigyeléssel kapcsolatban harmadrészt megjegyzendő, hogy a

tudósok tevékenysége nem merül ki "a megfigyelés"-ben, a jelenségekről
kapott adatok hiánytalan feljegyzésében. Ez fizikailag lehetetlen is lenne.
A tudósok mindig kiválasztják, hogy egy szituációnak mely vonatkozására
összpontosítsanak, és ez a válogatás is tartalmaz elmélettel terhelt
döntéseket.

Az indukció problémája

AZ EGYSZERŰ KÉP FELFOGÁSSAL SZEMBEN TOVÁBBI ELLENVETÉS HOZHATÓ

FEL AZÉRT IS, MERT NEM A DEDUKCIÓT, HANEM AZ INDUKCIÓT
HANGSÚLYOZZA. AZ INDUKCIÓ ÉS A DEDUKCIÓ A KÖVETKEZTETÉS KÉT
ELTÉRŐ TÍPUSA. AZ INDUKTÍV KÖVETKEZTETÉS KONKRÉT MEGFIGYELÉSEK
ALAPJÁN ÁLTALÁNOSÍTÁSHOZ VEZET. HA SOK SZŐRÖS ÁLLATOT
MEGFIGYELEK ÉS ARRA KÖVETKEZTETEK, HOGY MINDEN SZŐRÖS ÁLLAT
ELEVENSZÜLŐ (VAGYIS NEM TOJÁSOKAT, HANEM ÉLŐ UTÓDOKAT HOZ
VILÁGRA), AKKOR INDUKTÍV KÖVETKEZTETÉST HAJTOTTAM VÉGRE. A
DEDUKTÍV KÖVETKEZTETÉS KONKRÉT PREMISSZÁKBÓL INDUL KI, MAJD
EZEKBŐL LOGIKAILAG OLYAN KONKLÚZIÓHOZ LÉP TOVÁBB, AMELY
SZÜKSÉGSZERŰEN KÖVETKEZIK A PREMISSZÁKBÓL. PÉLDÁUL AMIKOR A
"MINDEN MADÁR ÁLLAT" ÉS AZ "A HATTYÚK MADARAK" PREMISSZÁKBÓL
ARRA KÖVETKEZTETEK, HOGY MINDEN HATTYÚ ÁLLAT, AKKOR DEDUKTÍV
KÖVETKEZTETÉST HAJTOTTAM VÉGRE.

A deduktív következtetések igazságmegőrzők, vagyis ha

premisszájuk igaz, akkor konklúziójuk is szükségszerűen igaz. Tehát ha
mind a "Minden hattyú állat" és mind "A hattyúk madarak" állítás igaz,
akkor szükségszerű következmény, hogy minden hattyú állat. Ezzel
szemben az induktív következtetés konklúziója lehet hogy igaz, lehet hogy
nem. Bár minden megfigyelés, amelyet szőrös állatokkal kapcsolatban
tettem, pontos, és ezek az állatok elevenszülők voltak, és noha több ezer
megfigyelést végeztem el, induktív konklúziómról, mely szerint minden
szőrös állat elevenszülő, mégis kiderülhet, hogy hamis. A szóban forgó
általánosítás ténylegesen hamis is: azzá teszi egy különös, szőrrel borított,
de tojásrakó állat, a kacsacsőrű emlős létezése.

Induktív következtetéseket lépten-nyomon végrehajtunk. Az az

elvárásunk, hogy a jövő olyan lesz, mint a múlt volt, induktív alapokon
nyugszik. Sokszor ittam már kávét és soha nem kaptam tőle mérgezést,
ezért induktív következtetéssel feltételezem, hogy a jövőben sem hat rám
méregként. Tapasztalataim szerint a nappalokat eddig mindig éjszaka
követte, ezért felteszem, hogy ez a továbbiakban is így lesz. Számos ízben
megfigyeltem, hogy ha az esőben állok, akkor megázom, tehát
feltételezem, hogy a jövő ugyanazt hozza, mint a múlt, s ezért, ha
lehetséges, elkerülöm "az esőben ácsorgást". A felsorolt példák az induktív
következtetést illusztrálják. Egész életünk azon a tényen alapul, hogy az
indukció meglehetősen megbízható előrejelzésekkel szolgál
környezetünkről és cselekedeteink valószínű hatásairól. Környezetünkkel
fenntartott kölcsönviszonyunk az indukció elve nélkül teljesen kaotikus
lenne: semmiféle alapunk nem lenne feltételezni, hogy a jövő olyan lesz,
mint a múlt volt. Nem tudnánk, hogy az étel, amelyet enni készülünk,
táplálék lesz-e vagy méreg, soha nem tudnánk, hogy a következő lépésnél
a föld megtart-e, vagy súlyunknak engedve megnyílik lábunk alatt, és
gödörbe esünk és így tovább. Környezetünk minden megjósolt
szabályszerűsége kétségbe vonható lenne.

Annak ellenére, hogy az induktív következtetés mindannyiunk

életében alapvető szerepet játszik, tagadhatatlan tény, hogy az indukció
elve nem teljesen megbízható: mint láttuk, hamis választ adhatna arra a
kérdésre, hogy minden szőrös állat elevenszülő-e. Az induktív
következtetés konklúziója nem olyan megbízható, mint a deduktív
következtetésé. A különbséget érzékeltetendő Bertrand Russell A filozófia
alapproblémái c. művében a csirke esetét írta le, amely minden nap azzal a
tudattal ébred, hogy mivel előző nap megetették, ezért aznap is kap enni,
míg végül egy szép napon a farmer kitekeri a nyakát. Ez a csirke
nagyszámú megfigyelésen alapuló induktív következtetést alkalmazott.
Vajon mi is ilyen balgák vagyunk, amikor ugyanezt tesszük? Hogyan
igazolhatnánk az indukció sikerébe vetett hitünket? Ez "az indukció
problémája", melyet Értekezés az emberi természetről c. művében David
Hume megfogalmazott. Hogyan igazolhatjuk azt, hogy egy ilyen
megbízhatatlan következtetési módszerre hagyatkozunk? A kérdés különös
fontosságra tesz szert a tudományfilozófiában, mivel, legalábbis a fentebb
vázolt egyszerű kép felfogás szerint, az indukció a tudományos módszer
központi eleme.
AZ INDUKCIÓ PROBLÉMÁJÁNAK EGY MÁSIK VONATKOZÁSA

Az indukció problémáját eddig csak úgy kezeltük, mint a múlt alapján a

jövőre nézve levont általánosítás igazolásának kérdését. Az indukció
problémájának van azonban egy másik aspektusa is, amelyet eddig még
nem érintettünk. Arra a tényre gondolok, hogy a múlt alapján számos, a
rendelkezésre álló adatokkal egyformán összeegyeztethető, mégis
különböző általánosító következtetést vonhatunk le, melyek a jövővel
kapcsolatban teljesen eltérő előrejelzésekhez vezethetnek. Kiválóan
érzékelteti ezt Nelson Goodman amerikai filozófus (1906-) "zöké" példája.
A példa némileg erőltetettnek tűnhet, de fontos tényre világít rá.

Goodman a "zöké" kifejezést használta az indukció-probléma szóban

forgó aspektusának érzékeltetésére. A "zöké" egy kitalált szín-szó: egy
dolog akkor zöké színű, ha a 2000. év előtt vizsgálják meg és zöldnek
találják, vagy ha nem vizsgálják meg, és kék. Nagy mennyiségű
tapasztalat szól amellett, hogy a "Minden smaragd zöld" általánosítás igaz.
Rendelkezésre álló bizonyítékunk azonban tökéletesen összeegyeztethető
azzal a nézettel, hogy "Minden smaragd zöké" (feltéve, hogy az összes
megfigyelés 2000 előttre esik). Csakhogy az, hogy azt mondjuk-e: minden
smaragd zöld, vagy azt: minden smaragd zöké, meghatározza azokat az
előrejelzéseket, amelyeket a 2000. év utáni smaragdokra vonatkozó
megfigyelésekről teszünk. Ha azt mondjuk, hogy minden smaragd zöké,
akkor azt jósoljuk, hogy bizonyos, a 2000. év után megvizsgált smaragdok
kékek lesznek, a 2000. év előtt megvizsgáltak zöldek lesznek, azok pedig,
amelyeket a 2000. évig bezárólag nem vizsgáltunk meg, kékek. Ezzel
szemben, ha azt mondjuk - mint várható -, hogy minden smaragd zöld,
akkor azt jósoljuk, hogy mindegyiket zöld színűnek fogjuk találni,
szemügyre vételük időpontjától függetlenül.

Ez a példa arra mutat rá, hogy induktív alapon más általános

következtetéseket is levonhatnánk, mint amelyeket le szoktunk vonni.
Ezért nem csak azt kell belátnunk, hogy az induktív alapon tett
előrejelzések nem száz százalékosan megbízhatóak, hanem azt is, hogy
felhalmozott bizonyítékainkkal más általánosítások is összeegyeztethetők.

Kísérletek az indukció problémájának megoldására

 "MINDEN JEL SZERINT BEVÁLT"

Egyesek azzal válaszolnak az indukció problémájára, hogy az indukcióba

vetett bizalom nem csak általános, de viszonylag gyümölcsöző szokás is:
az esetek túlnyomó többségében rendkívül hasznos módja annak, hogy a
természeti világ jövőbeni viselkedésének szabályszerűségeit felfedezzük és
előre jelezzük. Mint már megjegyeztük, a tudomány lehetővé tette
számunkra, hogy embereket juttassunk a holdra. Tehát ha ez a tudomány
az indukció elvén alapul, akkor bőséges bizonyítékkal rendelkezünk arra
nézve, hogy az indukcióba vetett hitünk igazolt. Természetesen mindig
lehetséges, hogy holnap nem kel fel a nap, vagy hogy a csirkéhez
hasonlóan egy napon kitekeri valaki a nyakunkat, de az indukció akkor is a
legjobb módszer, amely nekünk megadatott. Egyetlen más következtetési
forma sem tudja olyan jól előre jelezni a jövőt, mint az indukció.

Egy ellenvetés az indukció-elv eme védelmével szemben az, hogy

maga is az indukcióra hagyatkozik. Úgy is mondhatnánk, hogy az érvelés
körben forgó. Az érv ugyanis nem egyebet állít, mint hogy mivel az
indukció a múltban sikeresnek bizonyult, ezért a jövőben is működni fog.
Ez azonban maga is a sikeresen működő indukció egyes esetei alapján
levont általánosítás, s ezért induktív következtetés. Egy induktív
következtetés pedig nem igazolhatja meggyőzően az indukció elvét. Ez
nem más, mint a bizonyítandó bizonyítottnak vétele: hallgatólagos
feltételezése annak, hogy az indukció igazolt.

VALÓSZÍNŰSÉG

Egy másik válasz az indukció problémára abban áll, hogy elismerjük: egy
induktív következtetés konklúziója soha nem lehet száz százalékig
bizonyos, ugyanakkor rámutatunk, hogy nagyon valószínű lehet, s
valószínűsége kimutatható. A tudomány által felfedezett ún. természeti
törvények sosem nyernek abszolút bizonyítást: olyan általánosítások,
amelyeknek igazsága nagy valószínűséggel bizonyított. Minél több, a
törvényeket megerősítő megfigyelést teszünk, annál valószínűbb, hogy
igazak. Ezt a választ olykor probabilizmusnak nevezik. Nem tudjuk
biztosra megmondani, hogy holnap is felkel a nap, de induktív alapon azt
mondhatjuk, hogy ez meglehetősen valószínű.
 Egy ellenvetés ezzel szemben úgy szól, hogy maga a valószínűség is
olyasmi, ami változhat. Egy jövőbeni esemény valószínűségének
felbecslése azon alapul, hogy az esemény milyen gyakorisággal fordult elő
a múltban. Ám azt a feltételezésünket, hogy a valószínűség a jövőben is
fenn fog állni, nem igazolja más, csak az indukció elve. Ismét körben
forgó okoskodással állunk tehát szemben, mivel az érv az indukcióra
hagyatkozik, hogy megmagyarázza, miért hagyatkozhatunk az indukcióra.

A falszifikáció-elmélet: sejtés és cáfolat

AZ INDUKCIÓPROBLÉMA ELŐL, LEGALÁBBIS A TUDOMÁNYOS MÓDSZER

ÖSSZEFÜGGÉSÉBEN, ÚGY IS KI LEHET TÉRNI, HA TAGADJUK, HOGY AZ
INDUKCIÓ A TUDOMÁNYOS MÓDSZER ALAPJA. EGY, TÖBBEK KÖZÖTT KARL
POPPER (1902-) ÁLTAL KIDOLGOZOTT TUDOMÁNYFILOZÓFIA, A
FALSZIFIKÁCIÓ ELMÉLETE, PONTOSAN EZT TESZI. A FALSZIFIKÁCIÓ-ELMÉLET
KÉPVISELŐI SZERINT A TUDOMÁNYOS MÓDSZER EGYSZERŰ KÉP FELFOGÁSA
HAMIS: A TUDÓSOK NEM MEGFIGYELÉSEKBŐL, HANEM ELMÉLETEKBŐL
INDULNAK KI. A TUDOMÁNYOS ELMÉLETEK ÉS AZ ÚN. TERMÉSZETI
TÖRVÉNYEK NEM IGAZSÁGRA IGÉNYT TARTÓ ÁLLÍTÁSOK, HANEM
SPEKULATÍV KÍSÉRLETEK A TERMÉSZETI VILÁG KÜLÖNBÖZŐ ASPEKTUSAINAK
ELEMZÉSÉRE. SEJTÉSEK, ALAPOS TÁJÉKOZÓDÁSON ALAPULÓ
TALÁLGATÁSOK, MELYEK CÉLJA AZ, HOGY A KORÁBBIAKNÁL JOBB
ELMÉLETEKHEZ VEZESSENEK.

Ezeket a sejtéseket azután kísérleti ellenőrzésnek vetjük alá. A

tesztelés célja erősen meghatározott: nem a sejtés igazságának, hanem
hamisságának kimutatása. A tudomány működésének kulcsa nem
elméletek igazolása, hanem elméletek hamisságának kimutatása. A
hamisnak bizonyuló elméleteket elvetjük, de legalábbis módosítjuk. A
tudomány ily módon sejtéseken és cáfolatokon keresztül halad előre.
Egyetlen elmélet sem abszolúte igaz: minden elmélet felülvizsgálható, ha
a tudományos ellenőrzés falszifikálja. Úgy tűnik, ez a tudományfelfogás
pompásan egybevág a tudományos fejlődés tényeivel: a világegyetem
földközpontú, ptolemaioszi felfogását felváltotta a kopernikuszi, Newton
fizikáját pedig az einsteini.

A falszifikáció-elméletnek legalább egy nagy előnye mindenképpen

van a közkeletű egyszerű felfogással szemben: egy elmélet nem kielégítő
voltának kimutatásához ugyanis elég egyetlen cáfoló példa. Ezzel szemben
akárhány, az elméletet megerősítő példát halmozzunk is fel, sosem elég
ahhoz, hogy száz százalékos bizonyosságot adjon arra nézve, hogy az
elmélet a jövőben is minden megfigyelésre állni fog. Ez minden
univerzális állításról elmondható: ha azt állítom, hogy minden hattyú
fehér, állításom igazságát egyetlen egy fekete hattyú megfigyelése romba
dönti. Ezzel szemben ha kétmillió fehér hattyút figyelek is meg, a
következő mindig lehet fekete; más szóval az általánosítást sokkal
könnyebb cáfolni, mint bizonyítani.

FALSZIFIKÁLHATÓSÁG

A falszifikáció-elmélet arra is módot nyújt, hogy különbséget tegyünk a

tudomány számára használható hipotézisek és haszontalan feltételezések
között. Bármely elmélet használhatóságának próbaköve:
falszifikálhatósága. Egy elmélet tudományosan hasznavehetetlen, sőt nem
is igazán tudományos hipotézis, ha nincs olyan megfigyelés, amely
falszifikálhatná. "A víz 100oC-on forr" állítás ellenőrzésére például
viszonylag könnyű olyan ellenőrző eljárást találni, amely falszifikálhatná;
ezzel szemben nincs olyan teszt, amelynek értelmében a "Holnap vagy
esni fog, vagy nem fog esni" állítás hamisnak bizonyulhatna. Ez az állítás
definíció által igaz, s mint ilyennek, semmi köze nincs az empirikus
megfigyeléshez, s ezért nem tudományos hipotézis.

Minél inkább falszifikálható egy állítás, annál használhatóbb a

tudomány számára. Sok állítás homályosan van megfogalmazva, s ez
megnehezíti az ellenőrzés módjának és az eredmények helyes
értelmezésének megtalálását. Ezzel szemben egy merész, falszifikálható
állítás hamarosan vagy hamisnak bizonyul, vagy ellenáll a falszifikálására
irányuló kísérleteknek, de mindkét esetben a tudomány haladását
szolgálja. Ugyanis ha falszifikálható, akkor új, a falszifikációnak
ellenállóbb hipotézis kidolgozására sarkall, ha pedig nehezen
falszifikálhatónak bizonyul, akkor meggyőző elmélettel szolgál, amely
magasra helyezi a mércét a megdöntésére pályázó rivális elméletek
számára.

Bizonyos, általában tudományosnak tartott hipotézisekről kiderül,

hogy ellenőrizhetetlenek: nincs olyan megfigyelés, amely falszifikálhatná
őket. Sokat vitatott példa erre a pszichoanalízis esete. A falszifikáció-
elmélet egyes képviselői úgy érveltek: a pszichoanalízis számos állítása
logikailag olyan természetű, hogy nem falszifikálható, s ezért
tudománytalan. Például ha a pszichoanalitikus azt állítja, hogy egy
páciensének egy bizonyos álma valójában az illető gyerekkori szexuális
konfliktusáról szól, nincs olyan megfigyelés, amely állítását
megcáfolhatná. Ha a páciens tagadja, hogy bármiféle konfliktus volt, az
analitikus ezt további bizonyítékként fogja fel arra nézve, hogy a páciens
valamilyen emléket elfojt. És persze az is a hipotézis mellett szól, ha a
páciens elismeri, hogy úgy történt. Az állítás tehát falszifikálhatatlan, s
ezért - a falszifikáció-elmélet képviselői szerint - nem járulhat hozzá a
világról szerzett ismereteink gyarapításához: nem valódi tudományos
hipotézis, csupán áltudományos feltételezés. Abból azonban, hogy egy
elmélet ebben az értelemben nem tudományos, nem következik, hogy
semmiféle értéke nincs. Popper úgy vélte, a pszichoanalízis számos állítása
végül ellenőrizhetővé válhat, csak tudományelőtti formájukban nem
szabad őket tudományos hipotéziseknek tekinteni.

Az ellenőrizhetetlen hipotézisek azért kerülendők, mert a tudomány

haladását jellemző sejtés/cáfolat mechanizmust megakasztva akadályozzák
a tudomány előrehaladását. A tudomány tévedéseken keresztül halad előre
- olyan elméleteken keresztül, amelyeket falszifikálunk, majd újakkal
váltunk fel. Ebben az értelemben a tudomány nem kis részben afféle próba
szerencse vállalkozás. A tudósok kipróbálnak egy hipotézist, megnézik,
tudják-e falszifikálni, s ha igen, felcserélik egy jobbal, amelyet aztán
ugyanennek az eljárásnak vetnek alá. A félretett hipotézisek - a tévedések -
is hozzájárulnak a világról szerzett tudásunk általános gyarapodásához,
míg a logikailag falszifikálhatatlan elméletek a tudós számára majdnem
teljesen haszontalanok.

Számos, a tudományt forradalmasító elmélet merész képzelőerőről

tanúskodó sejtésekből indult ki. Popper teóriája hangsúlyozza az új
elméletek kidolgozásában rejlő kreatív képzelőerőt, s ezzel valószerűbben
ad számot a tudományos kreativitásról, mint az - ismertetett - egyszerű kép
felfogás, mely a tudományos elméleteket megfigyelésekből végzett
deduktív következtetésekként ábrázolja.

A falszifikáció-elmélet bírálatai

A MEGERŐSÍTÉS SZEREPE

A falszifikáció-elmélet egyik bírálata szerint ez az elmélet nem veszi

figyelembe azt a szerepet, amelyet a hipotézisek megerősítése játszik a
tudományban. Amikor kizárólagos figyelemmel fordul a hipotézisek
falszifikálása felé, túlzottan jelentéktelennek tünteti fel a sikeres
előrejelzéseket, mintha sikerük nem is lenne hatással az elméletek
elfogadására. Az a hipotézis például, hogy a víz forráspontja a légköri
nyomás függvényében konstans módon változik, lehetővé teszi, hogy
különböző nyomásértékre előre jelezzem a víz forráspontját, s ez többek
között rá fog vezetni arra az előrejelzésre is, hogy a hegymászók bizonyos
magasság fölött nem tudnak zamatos teát főzni, mert a vizük 100oC-nál
alacsonyabb hőmérsékleten forr fel, és ezért a tealevelekből nem oldódik
ki kellően az aroma. Ha előrejelzéseim pontosnak bizonyulnak, ez
határozottan alátámasztja az elméletemet. A falszifikáció-elmélet fentebb
ismertetett változata elhanyagolja a tudománynak ezt az aspektusát.
Hipotézisek - különösen eredeti és szokatlan hipotézisek - alapján tett
előrejelzések igenis jelentős szerepet játszanak a tudomány fejlődésében.

Ettől a bírálattól persze a falszifikáció-elmélet nem dől össze: az egy

szál cáfoló példa változatlanul nagyobb logikai hatalmat gyakorol, mint
mégoly sok megerősítő megfigyelés. Azt a következtetést azonban bízvást
levonhatjuk, hogy a falszifikáció-elmélet módosításra szorul: olyan
mértékben, hogy elismerje a hipotézisek megerősítésének szerepét.

A VALÓSÁGBAN AZ ELMÉLETEK KÖLCSÖNÖSEN

ÖSSZEFÜGGNEK

Amikor olyan egyszerű hipotéziseket nézünk, mint például a "Minden

hattyú fehér", a falszifikáció-elmélet teljesen hihetőnek tűnik. A
tudományos elméletek azonban ennél mindig bonyolultabbak és mindig
számos elméleti feltevést tartalmaznak. Még a 100oC-on forró víz
egyszerű esetében is találunk ilyen elméleti mozzanatokat: például a
használt mérőeszközökkel vagy a leolvasott adatok értelmezésével
összefüggően. Elméleti feltevésekkel élünk a hőnek a mérőeszközök
anyagára gyakorolt hatásával kapcsolatban, feltételezzük, hogy a víz,
amellyel dolgozunk, ténylegesen tiszta stb. Az "A víz normál nyomás
mellett 100oC-on forr" egyszerű premissza valójában számos további
premisszát von maga után, például azt, hogy a hőmérőnk megbízható
méréseket végez, vagy hogy a légnyomásmérésre használt eszköz pontos.
Ha a kísérlet az előrejelzésektől eltérő eredményeket hoz - például hogy a
víz 50oC-on forr -, akkor tudjuk, hogy legalábbis egyik premisszánk hamis
volt. Mármost a falszifikáció-elmélet azt állítja, hogy mindig az éppen
tesztelt elméletről derül ki, hogy hamis; esetünkben arról az elméletről,
hogy a víz normál légnyomás mellett 100oC-on forr. Pedig valójában az
ellenőrzési eljárásunkban burkoltan feltételezett premisszák bármelyike
lehetett volna a hamis elméleti elem. Például a hőmérőnk lehetett volna
hibás. Ezért ahogy egy általános tudományos hipotézist sosem erősíthetünk
meg feltétlen bizonyossággal, ugyanúgy falszifikálni sem tudjuk minden
kétséget kizáróan. Sosem lehetünk abszolút bizonyosak abban, hogy
kísérletünknek melyik aspektusa hamis.

TÖRTÉNETILEG PONTATLAN

A FALSZIFIKÁCIÓ-ELMÉLET NEM TUD MEGFELELŐEN SZÁMOT ADNI A

TUDOMÁNYTÖRTÉNET NÉHÁNY MEGHATÁROZÓ EPIZÓDJÁRÓL. A
KOPERNIKUSZI FORRADALOM - AZ A FELISMERÉS, HOGY A NAP A
VILÁGEGYETEM KÖZÉPPONTJA, AMELY KÖRÜL A FÖLD ÉS A TÖBBI BOLYGÓ
FOROG - AZT A TÉNYT ILLUSZTRÁLJA, HOGY A NYILVÁNVALÓAN
FALSZIFIKÁLÓ PÉLDÁK LÉTE NEM VEZETTE A NAGY TUDÓSOKAT
HIPOTÉZISEIK ELVETÉSÉRE, SŐT A KOR MÉRCÉI SZERINT ELSÖPRŐ
ELLENBIZONYÍTÉK DACÁRA IS KITARTOTTAK ELMÉLETEIK MELLETT. A
VILÁGEGYETEM TERMÉSZETÉRŐL ALKOTOTT TUDOMÁNYOS MODELL
MEGVÁLTOZÁSA NEM A SEJTÉS/CÁFOLAT SÉMA SZERINT MENT VÉGBE. A
FIZIKA TÖBB ÉVSZÁZADOS FEJLŐDÉSE KELLETT AHHOZ, HOGY AZ ELMÉLETET
MEGFELELŐEN ÖSSZE LEHESSEN VETNI A MEGFIGYELÉSEKKEL.

Hasonló esetet képez Newton (1642-1727) gravitáció-elmélete is,

melyet nem sokkal megjelentetése után a Hold pályájával kapcsolatos
megfigyelések máris falszifikáltak. Ezekről a megfigyelésekről csak egy
jóval későbbi időpontban derült ki, hogy félrevezetőek voltak. E
látszólagos falszifikáció ellenére Newton és mások kitartottak a gravitáció
elmélete mellett, s ez jótékony hatással volt a tudomány fejlődésére.
Popper tétele értelmében Newton elméletét el kellett volna vetni, mivel
ellenkező értelmű megfigyelések falszifikálták.

Ez a két példa arra mutat rá, hogy a tudománynak az az elmélete,

amely a falszifikációt állítja a középpontba, nem áll összhangban a
tudomány tényleges történetével. Az elmélet módosításra szorul, legalább
olyan mértékben, hogy meg tudja magyarázni, hogyan váltja fel az egyik
tudományos elméletet a másik.
 5. Tudat

MI A TUDAT? VAN BENNÜNK VALAMILYEN NEM ANYAGI TERMÉSZETŰ

LÉLEK? VAJON A GONDOLKODÁS CSUPÁN A FIZIKAI ANYAG EGYIK
ASPEKTUSA, AGYIDEGEK INGERLÉSÉNEK A MELLÉKTERMÉKE? HOGYAN
BIZONYOSODHATUNK MEG ARRÓL, HOGY A TÖBBI EMBER NEM CSAK
VALAMIFÉLE RENDKÍVÜL KIFINOMULT ROBOT? HONNAN TUDHATJUK, HOGY
ŐK IS UGYANÚGY TUDATOSAK, MINT MI MAGUNK? MINDEZEK A KÉRDÉSEK
A TUDAT FILOZÓFIÁJÁNAK TÉMAKÖRÉBE TARTOZNAK.

A tudat filozófiája és a pszichológia

A tudat filozófiája megkülönböztetendő a pszichológiától, jóllehet szoros

kapcsolat áll fenn közöttük. A pszichológia az emberi viselkedés és
gondolkodás tudományos vizsgálata, mely emberek - gyakran kísérleti
körülmények között való - megfigyelésén alapul. A tudat filozófiája ezzel
szemben nem kísérleti jellegű ismeretterület, tudományos megfigyelések
nem tartoznak hozzá. A tudat filozófiája fogalmaink elemzésére
koncentrál.

A tudat filozófusai azokkal a fogalmi kérdésekkel foglalkoznak,

amelyek a tudatról való gondolkodás során merülnek fel. Egy pszichológus
foglalkozhat személyiségzavarokkal, például skizofréniával. Eközben
megvizsgálja pácienseit, teszteket végez el rajtuk stb. A filozófus fogalmi
kérdéseket tesz fel, olyanokat, mint például: "Mi a tudat?" vagy "Mit
értünk »elmebetegség«-en?" Az ilyen kérdések megválaszolásához az
egyes emberek vizsgálata nem nyújt segítséget. A választ csak a
kérdésekben szereplő kifejezések jelentésének elemzése adhatja meg.

Nézzünk erre még egy példát. Az emberi gondolkodást vizsgáló

neuropszichológus például megfigyelheti az emberi agy idegi
ingerületeinek szabályszerűségeit. A filozófus ezzel szemben azt az
alapvetőbb, fogalmi kérdést tenné fel, hogy ezeknek az idegeknek a
tevékenysége vajon egyenlő a gondolkodással, vagy van a gondolkodásról
alkotott felfogásunkban valami, ami kizárja a gondolkodásnak bármiféle
fizikai eseményre való redukálását; vagyis - hagyományosabb nyelven
megfogalmazva - van-e a testünktől elkülöníthető tudatunk?

Ebben a fejezetben áttekintünk néhány vitás kérdést, amelyek

központi jelentőségűek a tudat filozófiájában. Vezérfonalunk az a két
általános kérdés lesz, hogy megfelelő-e a tudat fizikai értelmezése, és hogy
lehet-e tudásunk mások tudatáról.
 A test és a tudat problémája

ÖNMAGUNKRÓL ÉS A VILÁGRÓL ADOTT LEÍRÁSAINKBAN RENDSZERINT

KÜLÖNBSÉGET TESZÜNK A JELENSÉGEK MENTÁLIS VAGY SZELLEMI ÉS
FIZIKAI VAGY TESTI OLDALA KÖZÖTT. A MENTÁLIS ASPEKTUSHOZ OLYAN
JELENSÉGEK SOROLHATÓK, MINT A GONDOLKODÁS, AZ ÉRZÉS, A DÖNTÉS, AZ
ÁLMODÁS, AZ ELKÉPZELÉS, A KÍVÁNÁS STB. A FIZIKAI ASPEKTUSHOZ
TARTOZNAK VÉGTAGJAINK, AZ AGYUNK, EGY CSÉSZE TEA, AZ EMPIRE
STATE BUILDING STB.

Amikor valamit csinálunk, például teniszezünk, mentális és fizikai

oldalunkat egyaránt használjuk: gondolunk a játék szabályaira, a helyre,
ahonnan ellenfelünk valószínűleg ütni fog stb., valamint mozgatjuk a
testünket. De vajon test és tudat között a valóságban is létezik-e
megosztottság, vagy csak az önmagunkról adott leírásokban találkozunk
vele, mert így egyszerűbb kifejezni magunkat? Test és tudat igazi
viszonyának kérdése a test/tudat, hagyományosabban a test/lélek probléma
néven ismeretes.

Azokat, akik szerint a test és a tudat elkülönült dolgok, akik szerint

mindannyiunknak testünk is és tudatunk is van, test/tudat dualistáknak
nevezzük. Azokat, akik úgy hiszik, hogy a mentális jelenségek valamilyen
értelemben fizikai jelenségekkel azonosak, vagyis hogy csupán hús-vér
emberek vagyunk és nincsen külön tudati szubsztanciánk, fizikalistáknak
nevezik. Először a dualizmust és annak főbb bírálatait tekintjük át.

Dualizmus

MINT LÁTTUK, A DUALIZMUS AZ A HIT, HOGY LÉTEZIK EGYFAJTA NEM

FIZIKAI SZUBSZTANCIA: AZ A VALAMI, AMIT MENTÁLISNAK NEVEZHETÜNK.
A DUALISTA ÁLTALÁBAN ÚGY TARTJA, HOGY A TEST ÉS A TUDAT
KÜLÖNBÖZŐ SZUBSZTANCIÁK, AMELYEK KÖLCSÖNHATÁSOKBA LÉPNEK
EGYMÁSSAL, DE ELKÜLÖNÜLTEK MARADNAK. A MENTÁLIS FOLYAMATOK
(PÉLDÁUL A GONDOLKODÁS) NEM AZONOSAK FIZIKAI FOLYAMATOKKAL
(PÉLDÁUL AGYIDEG-SEJTEK KISÜLÉSEIVEL); A MENTÁLIS FOLYAMATOK NEM
A TESTBEN, HANEM A TUDATBAN JÁTSZÓDNAK LE. NEM TEHETÜNK
EGYENLŐSÉGJELET TUDAT ÉS ÉLŐ AGY KÖZÉ.
 A test/tudat dualizmus nézetet számos ember magáénak vallja,
különösen azok, akik úgy vélik, testünk halálával életünk nem ér véget,
mert vagy valamiféle szellemi világban folytatódik, vagy pedig lelkünk új
testben reinkarnálódik. Mindkét nézet előfeltételezi, hogy mi, emberek,
nem egyszerűen fizikai lények vagyunk, sőt legfontosabb részünk
éppenséggel a nem fizikai természetű tudat, vagy mint vallásos
összefüggésben gyakrabban emlegetik: a lélek. Valószínűleg a leghíresebb
test/tudat dualista René Descartes volt. A dualizmus rá emlékeztető
válfaját karteziánus dualizmusnak is szokás nevezni (a "karteziánus"
Descartes nevéből képzett melléknév).

A dualizmus igazságában való hitre erős motivációnk van: például az

a tény, hogy legtöbbünk számára elképzelni is nehéz, hogyan okozhatná
egy olyan, tisztán fizikai dolog, mint az agy, azokat a bonyolult
gondolkodásbeli és érzelmi jelenségeket, amelyeket tudatnak nevezünk.
Hogyan érezhetne egy merőben fizikai dolog melankóliát vagy egy
festmény láttán elragadtatást? Az ilyen kérdések fényében a dualizmus
kezdetben a test/tudat probléma megoldásának ígéretét látszik nyújtani. A
dualizmust mint elméletet azonban nagyon komoly bírálatok érték.

A dualizmus bírálatai

TUDOMÁNYOSAN NEM VIZSGÁLHATÓ

A TEST/TUDAT DUALIZMUS EGYIK BÍRÁLATA SZERINT A DUALIZMUS NEM

IGAZÁN SEGÍT HOZZÁ A TUDAT TERMÉSZETÉNEK MEGÉRTÉSÉHEZ. CSUPÁN
ANNYIT MOND UGYANIS, HOGY MINDANNYIUNKBAN LÉTEZIK EGY NEM
FIZIKAI SZUBSZTANCIA, MELY GONDOLKODIK, ÁLMODIK, TAPASZTAL STB.
MÁRPEDIG - ÁLLÍTJÁK A FIZIKALISTÁK - EGY NEM FIZIKAI JELLEGŰ TUDAT
NEM VIZSGÁLHATÓ KÖZVETLENÜL, S KÜLÖNÖSEN NEM VIZSGÁLHATÓ
TUDOMÁNYOS MÓDSZEREKKEL, MIVEL A TUDOMÁNY CSAK A FIZIKAI
VILÁGGAL FOGLALKOZIK. AZ ILYEN TUDATNAK CSAK A VILÁGRA
GYAKOROLT HATÁSÁT LEHETNE TANULMÁNYOZNI.

A dualista erre azt válaszolhatná, hogy a tudat introspekcióval

(vagyis saját gondolatainkra figyelve) megfigyelhető. Másrészt a tudat
kutatható, és kutatjuk is, közvetve, a fizikai világra gyakorolt hatásain
keresztül. A tudomány többnyire megfigyelt okozatok okainak
kikövetkeztetése. A nem fizikai tudat tudományos vizsgálata pontosan
ennek a megközelítésnek lenne újabb példája. Emellett a test/tudat
dualizmusnak legalább megvan az az előnye, hogy meg tudja magyarázni,
hogyan történhetne meg, hogy túléljük a test halálát. A fizikalizmus
képtelen erre, hacsak be nem vezeti a test halál utáni feltámadásának
eszméjét.

A KÖLCSÖNHATÁS

A legkomolyabb nehézség, amellyel a dualistának meg kell birkóznia, a

következő: hogyan lehetne meggyőző magyarázatot adni arra, hogy két,
ilyen különböző szubsztancia, mint a test és a tudat, kölcsönhatásba lép
egymással? A dualista nézet szerint világos például, hogy lehet egy
gondolatom, s ez a gondolat aztán testi mozgáshoz vezethet. Például
gondolhatok arra, hogy meg fogom vakarni az orromat, és akkor egyszer
csak az ujjam elindul és megvakarja az orromat. A nehézség a dualista
számára annak pontos kimutatásában áll, hogy a tisztán mentális gondolat
hogyan vezethet a fizikai vakaráshoz.

A nehézséget még hangsúlyosabbá teszi az a tény, hogy az agyban

játszódó események nagyon szoros kapcsolatban állnak a mentális
eseményekkel. Miért kell bevezetnünk a testtől különböző tudat fogalmát,
amikor nyilvánvaló, hogy például az agy súlyos károsodása mentális
zavarokhoz vezethet? Mi lehet ennek magyarázata, ha a tudat és a test
valóban különböznek?

ELLENTMOND EGY ALAPVETŐ TUDOMÁNYOS ELVNEK

A kölcsönhatás megmagyarázásának másik nehézsége az, hogy a

kölcsönhatás minden jel szerint ellentmond a tudomány egy nagyon
alapvető elvének. A tudósok, főként a fizikalisták, többnyire feltételezik,
hogy minden változás, mely egy tárgyban bekövetkezik,
megmagyarázható egy korábbi fizikai változással; vagyis a fizikai
események okai is fizikaiak. Ha például valakinek az agyában idegsejt-
kisülés játszódik le, a neuropszichológus fizikai ok után fog nézni. De ha a
tiszta gondolat, mely a tudat tevékenysége, vezethet cselekvéshez, ebből
szükségszerűen következik, hogy néhány, tisztán mentális esemény
közvetlenül fizikai eseményhez vezet. Vagyis a dualisták arra
kényszerülnek, hogy elkötelezzék magukat a tudomány egyik egészen
alapvető feltevésének felülbírálata mellett. Ezt a revíziót természetesen
igazolhatónak érezhetik azon az alapon, hogy a dualizmus igazsága
evidens. Ám ha erre az igen erős állításra a gyanú legcsekélyebb árnyéka
is vetülhet, ésszerűbbnek tűnik inkább a dualizmus elméletének téves
voltára gyanakodni, nem pedig a tudományos vizsgálódásban több
évszázada eredményes feltételezés elhibázottságára.

Dualizmus kölcsönhatás nélkül

PÁRHUZAMOSSÁG TEST ÉS TUDAT KÖZÖTT

A dualista úgy is kitérhet a test és a tudat közötti kölcsönhatás

megmagyarázásának problémája elől, hogy tagadja a kölcsönhatást. Egyes
dualisták úgy érveltek, hogy bár mind test, mind tudat létezik, és hogy
mindannyiunknak van testünk és tudatunk, a kettő közötti tényleges
kölcsönhatásról nem beszélhetünk. Ezt a kissé különös elképzelést
"pszichofizikai parallelizmus"-nak is szokták nevezni. A test és a tudat
párhuzamosan működnek, mint két, egyformán beállított óra. Amikor
valaki rálép a lábujjamra, fájdalmat érzek, de nem azért, mert testem
üzenetet kap a tudatomtól. Egyszerűen csak arról van szó, hogy Isten
(vagy egy elképesztő kozmológiai egybeesés) lényem két független
aspektusát párhuzamos működésre állította be. Az előzetes elrendezettség
folytán amikor a lábujjamra lépnek, akkor tudatomban fájdalomérzet
jelentkezik, de nem azért, mintha az egyik esemény a másikat okozná;
egyszerűen csak arról van szó, hogy az egyik a másik után fordul elő.

OKKAZIONALIZMUS

MÁSIK, HASONLÓAN KÜLÖNÖS KÍSÉRLET A TEST/TUDAT KÖLCSÖNHATÁS

MEGMAGYARÁZÁSÁRA AZ, AMELYET OKKAZIONALIZMUSNAK SZOKTAK
NEVEZNI. MÍG A PÁRHUZAMOSSÁG TÉTELE A TEST ÉS A TUDAT KÖZÖTTI
LÁTSZÓLAGOS KAPCSOLATOT ILLÚZIÓKÉNT MUTATJA BE, AZ
OKKAZIONALIZMUS NEM ZÁRJA KI A KAPCSOLATOT, DE ÚGY ÉRVEL, HOGY
ERRŐL ISTEN BEAVATKOZÁSA GONDOSKODIK. A TEST ÉS A TUDAT KÖZÖTTI
KAPCSOLAT ISTEN MŰVE: Ő HOZZA LÉTRE A KAPCSOLATOT A LÁBUJJAMAT
ÉRT SÚLYOS BEAVATKOZÁS ÉS AZ ÉN FÁJDALOMÉRZETEM KÖZÖTT, VAGY
AMA DÖNTÉSEM, HOGY MEGVAKAROM AZ ORROM ÉS A MEGVAKARÁST
KIVITELEZŐ KEZEM KÖZÖTT.

A test/tudat párhuzamosságnak legalábbis a legvalószínűbb

változatával, valamint az okkazionalizmussal az a fő probléma, hogy
mindkettő feltételezi Isten létezését, vagyis egy olyan feltétel fennállását,
mely, mint az 1. fejezetben láttuk, nem vehető magától értetődően
adottnak. Egyébként ezeket az elméleteket még a teisták is erőltetettnek
találják.

EPIFENOMENALIZMUS

A kölcsönhatás problémájának megoldását célzó harmadik kísérlet

epifenomenalizmus néven ismert. Ez az a nézet, hogy bár testi események
mentális eseményeket okoznak, a mentális események soha nem okoznak
testieket és nem is vezetnek ilyenekhez. A tudat tehát "epifenomén",
vagyis olyasmi, ami közvetlenül semmilyen hatással nincs a testre. Az
epifenomenalista azt a képességemet, hogy fel tudom emelni a kezem, úgy
magyarázza meg, hogy illúziónak nyilvánítja. A kezem felemelése tisztán
fizikai cselekvés, melyet csak látszólag a gondolatom okoz. Minden
mentális eseményt közvetlenül fizikai esemény okoz, de a mentális
események nem okoznak fizikaiakat.

A PARALLELIZMUSHOZ ÉS AZ OKKAZIONALIZMUSHOZ HASONLÓAN AZ

EPIFENOMENALIZMUS SEM KÜLÖNÖSEBBEN MEGGYŐZŐ MINT A TUDAT
ELMÉLETE. AHÁNY PROBLÉMÁT MEGOLD, LEGALÁBB UGYANANNYIT FEL IS
VET. A LEGSÚLYOSABB PROBLÉMÁK KÖZÜL AZ EGYIK AZ, HOGY
LEHETETLENNÉ TESZI A SZABAD AKARATOT: SOHA NEM DÖNTHETJÜK EL
IGAZÁN, HOGY VALAMIT TESZÜNK, CSUPÁN A VÁLASZTOTT CSELEKVÉS
ILLÚZIÓJÁBAN LEHET RÉSZÜNK. MIÉRT VAN AZ TOVÁBBÁ, HOGY AZ OKOK
CSAK EGY IRÁNYBAN HATNAK: FIZIKAI OKOKTÓL MENTÁLIS OKOZATOKHOZ
VEZETNEK, DE VISSZAFELÉ SOHA?

Fizikalizmus

Miután megvizsgáltuk a test/tudat dualizmust s annak néhány bírálatát,

illetve változatát, vessünk most egy pillantást a fizikalizmusra. A
fizikalizmus az a nézet, amely szerint a mentális események tökéletesen
megmagyarázhatók fizikai események, rendszerint agyi események
fogalmaival. A test/tudat dualizmussal szemben, mely két alapvető
szubsztanciafajtáról beszél, a fizikalizmus a monizmus egyik változata. A
fizikalizmus az a nézet, hogy csak egyféle szubsztancia létezik: a fizikai.
A fizikalizmus szembetűnő előnye a dualizmussal szemben az, hogy a
tudat tudományos vizsgálata számára programot képes kínálni. A
fizikalisták szerint elméletben legalábbis lehetséges kell hogy legyen
bármely mentális eseményről teljesen fizikai leírást adni.

A fizikalista filozófusok nem próbálják pontosan feltárni a konkrét

agyi állapotok és a gondolatok közötti megfeleléseket - ezt a
neuropszichológusokra és más tudósokra hagyják. A fizikalista filozófusok
inkább annak bizonyításával vannak elfoglalva, hogy minden mentális
esemény fizikai, és hogy ezért a dualizmus hamis.

A FIZIKALIZMUSNAK SZÁMOS VÁLTOZATA LÉTEZIK. EZEK KÖZÜL

EGYESEK TÖBB, MÁSOK KEVESEBB TÁMADÁSI FELÜLETET KÍNÁLNAK A
BÍRÁLÓK SZÁMÁRA.

A típus-azonosság elmélet

A FIZIKALIZMUSNAK EZ A VÁLTOZATA AZT ÁLLÍTJA, HOGY A MENTÁLIS

ESEMÉNYEK NEM MÁSOK, MINT FIZIKAI ESEMÉNYEK. EGY GONDOLAT AZ
IDŐJÁRÁSRÓL PÉLDÁUL EGYSZERŰEN AZ AGYNAK EGY MEGHATÁROZOTT
ÁLLAPOTA. VALAHÁNYSZOR EZ A BIZONYOS AGYI ÁLLAPOT BEKÖVETKEZIK,
AZT ÚGY JELLEMEZHETJÜK, MINT EGY IDŐJÁRÁSRA VONATKOZÓ GONDOLAT
GONDOLÁSÁT. EZT AZ ELMÉLETET NEVEZIK TÍPUS-AZONOSSÁG ELMÉLETNEK:
MINDEN, MEGHATÁROZOTT TÍPUSBA SOROLHATÓ FIZIKAI ÁLLAPOT SZINTÉN
MEGHATÁROZOTT TÍPUSBA SOROLHATÓ MENTÁLIS ÁLLAPOTTAL AZONOS.

Hogy a dolog kicsit világosabb legyen, gondoljunk arra, hogy a "víz"

és a "H2O" kifejezések ugyanarra az anyagra utalnak. A "víz" kifejezést
hétköznapi, a "H2O"-t pedig tudományos összefüggésekben használjuk.
Mindkét terminus ugyanarra a dologra utal ugyan, jelentésük mégis
enyhén eltérő: a "víz" arra használatos, hogy felhívjuk a figyelmet az
anyag alapvető tulajdonságaira, a nedvességre stb., a "H2O"-val pedig
inkább kémiai összetételét kívánjuk kinyilvánítani. Ha valaki a whiskyjét
akarja hígítani, nem H2O-t fog kérni, bár a víz és a H2O egy és ugyanaz az
anyag.

Ugyanígy a villámlás nem más, mint bizonyos fajta elektromos

kisülés. Hogy az eseményt éppen "villámlás"-ként vagy "elektromos
kisülés"-ként jellemezzük-e, az attól függ, hogy éppen hol vagyunk, illetve
mit csinálunk: egy kiadós vihar elől keresünk menedéket vagy egy
előadóteremben vagyunk és a vihar jelenségéről adunk pontos fizikai
elemzést. A hétköznapi "villámlás" kifejezést használhatjuk anélkül, hogy
a jelenség okának tudományos magyarázatáról a leghalványabb fogalmunk
lenne, mint ahogy használhatjuk a "víz" kifejezést és tudhatjuk, milyen
érzés elázni, anélkül hogy tudatában lennénk a víz kémiai összetételének.

A test/tudat azonosság elméletéhez visszatérve a következőt

mondhatjuk: lehet, hogy a "gondolat az időjárásról" és "az agy egy
bizonyos állapota" kifejezésekkel egy és ugyanazon dologra utalunk két
különböző módon. A két kifejezés ugyanazt az eseményt írja le, de
jelentésük némileg eltérő. Legtöbben a "gondolat az időjárásról" mentális
leírást használnánk a szóban forgó dolog jellemzésére, de a típus-
azonosság elmélet szerint egy tudós elvben részletes leírást adhatna arról
az agyi állapotról, amely nem más, mint ez a gondolat. Sőt a típus-
azonosság elmélet képviselője amellett is érvelne, hogy minden ilyen
típusú gondolat valójában nem más, mint ugyanezen típusú agyi állapot. A
tudat eme elméletének egyik előnye az, hogy a neuropszichológusok
számára ötletekkel szolgálhat arra nézve, hogy mit keressenek: ti. az
agynak azokat a fizikai állapotait, amelyek különböző gondolattípusoknak
felelnek meg. A típus-azonosság elmélettel szemben azonban számos
ellenvetést hoztak fel.

A típus-azonosság elmélet bírálatai

NEM NYÚJT TUDÁST AZ AGYI FOLYAMATOKRÓL

GONDOLATAINKRÓL KÖZVETLEN TUDÁSUNK VAN, AZ AGYI

FOLYAMATOKRÓL AZONBAN LEGTÖBBEN SEMMIT SEM TUDUNK. EGYESEK
ÚGY VÉLIK, EZ A TÉNY EGYBEN ELLENVETÉS A FIZIKALIZMUSSAL SZEMBEN:
A GONDOLAT NEM LEHET AZONOS EGY AGYI FOLYAMATTAL, MIVEL A
GONDOLATRÓL TUDHATUNK ANÉLKÜL, HOGY A NEUROPSZICHOLÓGIÁRÓL
BÁRMIT IS TUDNÁNK. SAJÁT GONDOLATAIHOZ MINDENKINEK "KÜLÖN
BEJÁRÁSA VAN", VAGYIS MINDENKINÉL JOBBAN TUDJUK, HOGY MIK A
TUDATOS GONDOLATAINK. AZ AGY ÁLLAPOTAIRÓL EZ MÁR KORÁNTSEM
MONDHATÓ EL. MÁRPEDIG HA A GONDOLATOK ÉS AZ AGYI ÁLLAPOTOK
VALÓBAN AZONOSAK LENNÉNEK, AKKOR MINDEN TULAJDONSÁGUK KÖZÖS
LENNE.
 Ez az ellenvetés azonban nem komoly probléma a fizikalista
számára. Lehet, hogy a víz összetételéről semmit sem tudunk, ez mégsem
gátol meg bennünket abban, hogy a "víz" fogalmát megértsük, ízét pedig
felismerjük, amikor isszuk. Hasonlóképpen lehet, hogy minden gondolat
agyi folyamat, ebből azonban nem következik, hogy akik gondolkodnak,
csak akkor érthetik saját gondolataikat, ha a szóban forgó agyi folyamatok
természetéről is pontos fogalmuk van.

A GONDOLATOK ÉS AZ AGYI ÁLLAPOTOK TULAJDONSÁGAI

HA EGY GONDOLAT A NŐVÉREMRŐL AZONOS EGY BIZONYOS AGYI

ÁLLAPOTTAL, AKKOR A GONDOLATNAK TÉRBEN UGYANOTT KELL
ELHELYEZKEDNIE, AHOL AZ AGYI ÁLLAPOTNAK. EZ AZONBAN KISSÉ
FURCSÁNAK TŰNIK: A GONDOLATOKAT NEM TARTJUK ILYEN ÉRTELEMBEN
LOKALIZÁLHATÓKNAK. MÁRPEDIG A TÍPUS-AZONOSSÁG ELMÉLETBŐL
KÖVETKEZŐEN A GONDOLATOKNAK TÉRBEN ELHELYEZHETŐKNEK KELLENE
LENNIÜK. HA SOKÁIG NÉZEK ERŐS FÉNYBE ÉS UTÁNA ZÖLDESEN
FOSZFORESZKÁLÓ FOLTOT LÁTOK, AKKOR ENNEK AZ UTÓKÉPNEK
MEGHATÁROZOTT MÉRETE, HARSÁNY SZÍNE ÉS BIZONYOS ALAKJA VAN, MÍG
AZ AZ ÁLLAPOT, AMELYBEN AGYAM VAN, FELTEHETŐLEG NEM ILYEN
MÉRETŰ, SZÍNŰ ÉS ALAKÚ: AKKOR VISZONT HOGYAN LEHETNE AZONOS AZ
UTÓKÉPEM EGY BIZONYOS AGYI ÁLLAPOTTAL?

MINDEN GONDOLAT VONATKOZIK VALAMIRE

Minden gondolat vonatkozik valamire, nem lehet olyan gondolatunk,

amelynek nincs tárgya. Ha azt gondolom, hogy "Párizs a kedvenc
városom", akkor gondolatom a világ egy bizonyos pontjára vonatkozik.
Úgy tűnik azonban, hogy az agyi állapotok és folyamatok semmire nem
vonatkoznak önmagukon kívül a gondolatokra jellemző módon.

MILYENSÉG

A TÍPUS-FIZIKALIZMUST, A TEST/TUDAT PROBLÉMA SZÁMOS MÁS MEGOLDÁSI

KÍSÉRLETÉHEZ HASONLÓAN, GYAKRAN ÉRI AZ A VÁD, HOGY NEM VESZI
TEKINTETBE A TUDATI ÉLMÉNYEK TUDATOS JELLEGÉT, AZT, HOGY MILYEN
ÉRZÉS EGY BIZONYOS ÁLLAPOTBAN LENNI. A TUDATOSSÁG TALÁN NEHEZEN
DEFINIÁLHATÓ, DE BIZONYOSAN MAGÁBAN FOGLALJA AZ ÉRZÉKLETEKET, AZ
ÉRZÉSEKET, A FÁJDALMAT, AZ ÖRÖMÖT, A VÁGYAT STB. OLYKOR
ÖSSZEFOGLALÓAN A LATIN QUALIA SZÓVAL UTALNAK EZEKRE. A "VÍZ"-RŐL
ÉS A "H2O"-RÓL MONDHATJUK, HOGY UGYANAZON DOLOG ALTERNATÍV
LEÍRÁSAI. VANNAK AZONBAN ESETEK, AMELYEKBEN EZ A KAPCSOLAT
SZINTE BELÁTHATATLAN: PÉLDÁUL AZ "EMLÉKEIM ARRÓL, HOGY
MILYENNEK LÁTTAM ELŐSZÖR NEW YORK-OT" ÉS AZ "EGY BIZONYOS AGYI
ÁLLAPOT" ESETE. EZ UTÓBBIT AZ TESZI KÜLÖNBÖZŐVÉ A VÍZ/H2O ESETTŐL,
HOGY NEM ÉLETTELEN TÁRGYAKKAL VAN DOLGUNK: A TUDATOS ÉLMÉNYT
EGY JELLEGZETES BELSŐ ÉRZÉS KÍSÉRI. HA EZT A GONDOLATOT
EGYSZERŰEN EGY AGYI ÁLLAPOTRA REDUKÁLJUK, AZZAL MÉG NEM
MAGYARÁZTUK MEG, HOGYAN LEHETSÉGES EZ A MINŐSÉG. EZ A FELFOGÁS
FIGYELMEN KÍVÜL HAGYJA A TUDATOSSÁGGAL ÉS A GONDOLKODÁSSAL
KAPCSOLATOS EGYIK LEGALAPVETŐBB JELENSÉGET: A MILYENSÉGET.
TALÁN JOBBAN MEGÉRTJÜK A DOLGOT, HA BELEGONDOLUNK ABBA A
KÜLÖNBSÉGBE, AMELY EGY NAGY FÁJDALOM TISZTÁN FIZIKAI LEÍRÁSA
(IDEGSEJTEK VISELKEDÉSE STB.) ÉS A FÁJDALOM VALÓSÁGOS ÁTÉLÉSE
KÖZÖTT VAN: A FIZIKAI LEÍRÁS A LEGCSEKÉLYEBB MÉRTÉKBEN SEM
ÉRZÉKELTETI, HOGY MILYEN ÉRZÉS EBBEN AZ ÁLLAPOTBAN LENNI.

EGYÉNI KÜLÖNBSÉGEK

Egy további bírálat szerint a típus-azonosság elmélet ragaszkodik ahhoz,

hogy például az időjárásra vonatkozó gondolatoknak akkor is azonos
típusú agyi állapotoknak kell lenniük, ha a gondolatokat különböző
személyek gondolják. Jó okunk van azonban azt hinni, hogy különböző
emberek agya némileg eltérően működik, s ezért különböző személyek
különböző agyi állapotai eredményezhetnek hasonló gondolatot.

Még ez az érv is feltételezi azonban, hogy a gondolatok

egyértelműen elkülöníthetők: meg lehet mondani, hol végződik egy
gondolat, és hol kezdődik egy másik. A típus-azonosság elmélet arra az
alapvető előfeltevésre épül, hogy két embernek lehet pontosan ugyanolyan
típusú gondolata. Tüzetesebb vizsgálatra ez a feltevés alaptalannak
bizonyul. Ha te és én, mindketten azt gondoljuk, hogy a sötét ég szemet
gyönyörködtető látványt nyújt, lehet, hogy ugyanazokkal a szavakkal
fejezzük ki magunkat. Lehet, hogy mindketten felhívjuk a figyelmet arra,
milyen különlegesen világítja meg a hold a felhőket stb. De
szükségképpen azt jelenti-e ez, hogy ugyanolyan típusú gondolatot
gondolunk?

A sötét égre vonatkozó gondolatom bajosan különíthető el az éjszakai

égboltokkal kapcsolatos élményeim egészétől, mely nyilvánvalóan nagyon
eltér a tiédtől. Vagy gondoljunk a következő esetre: én úgy hiszem, hogy
az Ezerkilencszáznyolcvannégy szerzője álnév alatt írt, te pedig úgy
hiszed, hogy Eric Blair írt álnév alatt: vajon mindketten ugyanolyan típusú
gondolatot gondolunk? Annyi biztos, hogy ha hiteinket megfogalmaznánk,
az állítások ugyanarra az emberre utalnának, arra, aki irodalmi körökben
inkább George Orwell néven ismert. Az ilyen típusú kérdésekre azonban
nincs könnyű válasz. Azt mindenesetre megmutatják, hogy mentális
életünket nem könnyű csinos kis szeletekre felosztani, amelyek aztán
kivehetők és más emberek mentális világának hasonló szeleteivel
összehasonlíthatók. Márpedig ha lehetetlen meghatározni, hogy két
embernek mikor van azonos típusú gondolata, akkor a fizikalizmus típus-
azonossági változata mint tudat-elmélet nem túl hihető.

A példány-azonosság elmélet

A TÍPUS-AZONOSSÁG ELMÉLETÉT ÉRT BÍRÁLATOK NÉMELYIKE ELŐL KITÉRÉSI

LEHETŐSÉGET KÍNÁL A PÉLDÁNY-AZONOSSÁG ELMÉLET. A SZINTÉN
FIZIKALISTA PÉLDÁNY-AZONOSSÁG ELMÉLET A TÍPUS-AZONOSSÁG
ELMÉLETHEZ HASONLÓAN AZT ÁLLÍTJA, HOGY A GONDOLATOK AGYI
ÁLLAPOTOKKAL AZONOSAK. A PÉLDÁNY-AZONOSSÁG ELMÉLET AZONBAN
MEGENGEDI, HOGY AZONOS TÍPUSÚ GONDOLATOK MÁS TÍPUSÚ AGYI
ÁLLAPOTOKKAL IS AZONOSAK LEHESSENEK. AZ ELMÉLET A "TÍPUS" ÉS A
"PÉLDÁNY" KÖZKELETŰ MEGKÜLÖNBÖZTETÉSÉVEL ÉL, MELYET
LEGEGYSZERŰBB PÉLDÁKON KERESZTÜL ÉRZÉKELTETNI. A HÁBORÚ ÉS BÉKE
C. KÖNYV EGYES DARABJAI EGY KONKRÉT TÍPUS (HÁBORÚ ÉS BÉKE)
PÉLDÁNYAI. HA VAN EGY "BOGÁRHÁTÚ" VOLKSWAGENED, AKKOR EGY
BIZONYOS TÍPUSBÓL (BOGÁRHÁTÚ) VAN EGY PÉLDÁNYOD. A TÍPUS NEM
MÁS, MINT A FAJTA, A PÉLDÁNY PEDIG A FAJTA EGYES TAGJA. A PÉLDÁNY-
AZONOSSÁG ELMÉLET AZT ÁLLÍTJA, HOGY BIZONYOS TÍPUSÚ GONDOLAT
EGYES PÉLDÁNYAI NEM SZÜKSÉGKÉPPEN UGYANAZON TÍPUSÚ FIZIKAI
ÁLLAPOTOK.

Például amikor ma azt gondolom: "Bertrand Russell filozófus volt",

lehet, hogy ez más agyi állapottal jár együtt, mint amikor ugyanezt a
gondolatot tegnap gondoltam. Vagy például amikor ugyanezt a gondolatot
te gondolod, ebből nem következik szükségképpen, hogy ugyanabban az
agyi állapotban vagy, mint amelyben én vagyok ma vagy voltam tegnap.

A példány-azonosság elmélettel szemben azonban legalább egy, igen

súlyos bírálat hozható fel.

A példány-azonosság elmélet bírálatai

EGYES AGYI ÁLLAPOTOK KÜLÖNBÖZŐ GONDOLATOK

LEHETNEK

A szóban forgó példányazonossági tétel megengedi, hogy két ember az

utolsó kis molekuláig azonos, mégis mentálisan teljesen különböző legyen.
Ezzel azonban, úgy tűnik, a mentális világot túlságosan függetlenítettük a
fizikaitól, s a mentális és a fizikai közötti viszony rejtélyesebbé vált, mint
a test/tudat dualizmus felfogásában.

A példány-azonosság képviselői azonban rendszerint beépítik

elméletükbe a ráépülés fogalmát. Egy tulajdonságról akkor mondhatjuk,
hogy egy másikra épül, ha létezésében tőle függ. A szépség például
fizikális tulajdonságokra épül. Ha két ember fizikálisan teljesen egyforma,
akkor lehetetlen, hogy csak az egyikük legyen szép. Ezzel természetesen
nem állítottuk azt, hogy a szép emberek egyformák is, csupán azt, hogy ha
két ember az utolsó sejtig egyforma, akkor lehetetlen, hogy egyikük szép
legyen, a másik meg nem. Ha tehát a tudat példány-azonossági elméletébe
beépítettük azt az elgondolást, hogy a mentális tulajdonságok fizikai
tulajdonságokra épülnek rá, akkor azt az elméletet kapjuk, hogy ha a
fizikai tulajdonságok azonosak, a mentálisak nem lehetnek eltérők. Vagyis
ha két ember pontosan ugyanabban az agyi állapotban van, akkor mentális
élményük is ugyanaz lesz. Ez azonban nem jelenti azt, hogy két, azonos
mentális élményt átélő ember szükségképpen azonos agyi állapotban van.

Behaviourizmus

A megvizsgált dualista és fizikalista elméletek megoldási kísérleteitől

eltérő kiutat kínál a test/tudat problémából a behaviourizmus. Képviselői a
tudat puszta létezését is tagadják. Vizsgáljuk meg közelebbről, mennyire
hihetően tudnak érvelni amellett, hogy nem létezik valami, amit a legtöbb
ember nyilvánvalóan adottnak tekint.
 Amikor valakiről azt mondjuk, hogy fájdalmai vannak vagy ideges, a
behaviourista szerint nem az illető mentális élményéről adunk leírást,
hanem külsőleg megnyilvánuló viselkedéséről vagy arról, ahogyan
bizonyos, feltételezett szituációkban viselkedne. Más szóval azt mondjuk
meg, hogy ilyen és ilyen szituációkban mit csinálna, vagy idegen szóval:
viselkedési "diszpozícióit" írjuk le. Fájdalmat átélni annyi, mint hajlani
arra, hogy nyöszörögjünk, nyögdécseljünk, kiabáljunk vagy üvöltsünk - a
fájdalom intenzitásától függően. Idegesnek lenni annyi, mint hajlani arra,
hogy kiabáljunk, a lábunkkal dobbantsunk és ártatlan kérdésekre sértően
válaszoljunk. Bár a hétköznapi életben fájdalmainkról, idegességünkről,
félelmünkről, vagyis: "mentális állapotaink"-ról beszélünk, a behaviourista
szerint ez csak egyfajta "gyorsírás", amely arra szolgál, hogy
viselkedésünket és viselkedési diszpozíciónkat tömören jelezzük. A
mentális viselkedés leírásának ez a rövidített változata elhitette velünk,
hogy a tudat különálló dolog. A neves behaviourista filozófus, Gilbert
Ryle (1900-1976) A szellem fogalma c. híres könyvében "a gépben lakozó
kísértet dogmájá"-nak nevezte ezt a dualista nézetet, ahol is gépen a testet,
kísérteten pedig a tudatot kell érteni.

A behaviourista értelmezése szerint a test/tudat kérdés egyszerűen

álprobléma. Az a probléma, hogy miként adhatnánk számot a test és a
tudat közötti viszonyról, nem létezik, mivel a mentális élményvilág
könnyedén értelmezhető viselkedési szabályszerűségek fogalmaiban. A
behaviourizmus tehát nem megoldani akarja a test/tudat problémát, hanem
teljesen eltüntetni.

A behaviourizmus bírálatai

A SZÍNLELÉS

A behaviourizmussal szemben olykor felvetődik az a vád, hogy nem tud

különbséget tenni aközött, amikor valakinek tényleg fájdalma van, és
aközött, amikor valaki csak fájdalmat színlel. Ha minden, a mentális
életről szóló állítást viselkedés-leírásokra kell redukálnunk, akkor nincs
hely a fájdalmat valóban átélő ember és a meggyőző színész közötti
különbség magyarázata számára.

Ezzel az ellenvetéssel szemben a behaviourista rámutathat, hogy a

fájdalmat színlelő ember diszpozicionális elemzése eltérne annak az
embernek a diszpozicionális elemzésétől, aki a fájdalmat csak színleli. Bár
viselkedésük felszíni hasonlóságot mutatna, biztosan lennének
szempontok, amelyekből nézve különbözne. Például a fájdalmat színlelő
valószínűleg nem tudná produkálni a fájdalom fiziológiai kísérőjelenségeit
- hőmérsékletváltozást, izzadást stb. Vagy például nagyon eltérően
reagálna fájdalomcsillapító gyógyszerekre: a színlelő nem tudná
megmondani, mikor kezdett el hatni a gyógyszer, míg a valódi fájdalmat
átélő saját fájdalomviselkedésének megváltozásából észrevenné.

MILYENSÉGEK

EGY MÁSIK BÍRÁLAT SZERINT A BEHAVIOURIZMUS SEMMIFÉLE MÓDON NEM

UTAL ARRA, HOGY MILYEN IS EGY BIZONYOS MENTÁLIS ÁLLAPOTBAN LENNI.
A MENTÁLIS ESEMÉNYEK VISELKEDÉSI HAJLAMOKRA REDUKÁLÁSÁVAL A
BEHAVIOURIZMUS TELJESEN KIHAGYJA A KÉPBŐL A MILYENSÉGET, A QUALIA
KÉRDÉSÉT. AZ ELMÉLETTEL SZEMBENI EGYIK LEGSÚLYOSABB ELLENVETÉS
KÉTSÉGKÍVÜL ÉPPEN AZ, HOGY A VALÓSÁGOS FÁJDALOMÉRZÉS ÉLMÉNYÉT
ARRA REDUKÁLJA, HOGY HAJLAMOSAK VAGYUNK KIABÁLNI, NYÖSZÖRÖGNI
ÉS AZT MONDANI: "FÁJ A HASAM/A FEJEM STB." A FÁJDALOM ÉRZÉSÉNEK
ÖSSZEHASONLÍTHATATLAN JELLEGE VAN, S EZEK A JELLEGEK A MENTÁLIS
ÉLMÉNYVILÁG LÉNYEGI VONÁSAI. A BEHAVIOURIZMUS AZONBAN AZ EGÉSZ
JELENSÉGKÖRT FIGYELMEN KÍVÜL HAGYJA.

HOGYAN ISMERKEDEM MEG SAJÁT HITEIMMEL?

A behaviourizmus szerint saját hiteimről ugyanolyan módon szerzek

tudomást, ahogyan másokéról, ti. a viselkedés megfigyelése útján. Ez
azonban félrevezető képet nyújt a dolgok valódi állásáról. Lehet, hogy
saját meggyőződéseimmel kapcsolatban érdekes felfedezéseket tehetek, ha
elkezdem figyelni, mit mondok és teszek különböző körülmények között.
Ugyanakkor azonban nincs szükségem saját viselkedésem megfigyelésére
ahhoz, hogy megtudjam, hogy helytelenítem az emberölést, vagy hogy úgy
hiszem, Angliában lakom. Ezeket a dolgokat tudom anélkül, hogy saját
viselkedésem utáni nyomozásra fel kellene fogadnom magamat. A
behaviourizmus tehát nem ad kielégítő magyarázatot arra a különbségre,
amely egyfelől az önmagunkról való tudáshoz vezető utak, másfelől a
mások hiteinek megismeréséhez vezető utak között mutatkozik.
 Egy lehetséges válasz erre a bírálatra az, hogy amikor magamba
pillantok, hogy megállapítsam, kegyetlenségnek tartom-e a kínzást, akkor
valójában azt mondom magamban: "Mit csinálnék és mit tennék, ha
megtudnám, hogy valakit kínoznak?". A kérdésre érkező válasz
kinyilvánítja előttem szóban forgó diszpozícióimat. Ha ez igaz, akkor a
behaviourista igazoltan feltételezheti, hogy nincs lényegi különbség saját
esetünk és mások esetének megismerése között. Az introspekciónak
(befelé tekintésnek) ez az elemzése azonban nem túl meggyőző: nem áll
összhangban azzal, amilyennek az introspekció élményét érezzük.

A MOZGÁSKORLÁTOZOTTAK FÁJDALMA

MIVEL A BEHAVIOURIZMUS TELJES EGÉSZÉBEN AZ EGYÉN VÁLASZAIN VAGY

POTENCIÁLIS VÁLASZAIN ALAPUL, EBBŐL AZ LÁTSZIK KÖVETKEZNI, HOGY A
BEHAVIOURIZMUS SZERINT A TELJESEN BÉNA EMBERNEK NEM LEHET
MENTÁLIS ÉLMÉNYVILÁGA. HA SEM MOST, SEM KÉSŐBB NEM KÉPES
MOZDULATOKRA, AKKOR HOGYAN PRODUKÁLHATNA BÁRMIFÉLE
VISELKEDÉST? A BEHAVIOURISTA KÉNYTELEN AZT MONDANI, HOGY A BÉNA
EMBEREK NEM ÉREZHETNEK FÁJDALMAT, MIVEL NEM MUTATNAK
FÁJDALOMVISELKEDÉST. VANNAK AZONBAN EMBEREK, AKIK EGY IDEIG
BÉNÁK VOLTAK, DE KÉSŐBB VISSZANYERTÉK MOZGÁSKÉPESSÉGÜKET: AZ Ő
ELBESZÉLÉSÜKBŐL TUDJUK, HOGY A BÉNA EMBEREKNEK IGENIS VANNAK, -
OLYKOR IGEN GAZDAG - MENTÁLIS ÉLMÉNYEIK, ÉS KÉTSÉGKÍVÜL ÉREZNEK
FÁJDALMAT.

A HITEK OKOZHATNAK VISELKEDÉST

További ellenvetés a behaviourizmussal szemben, hogy nem engedi meg

azt a lehetőséget, hogy a hit a viselkedés oka legyen. A behaviourista
elemzés szerint annak, hogy valaki esőkabátot vesz, nem az a hit az oka,
hogy esni fog, hanem épp fordítva: a diszpozíció, hogy esőkabátot vegyen,
adja a hit fő alkotóelemét. Mentális események nem okozhatnak
viselkedést, hiszen nem léteznek a viselkedéstől függetlenül. A
behaviourizmus szerint a mentális események csupán viselkedés-
diszpozíciók. Ugyanakkor mégiscsak igaznak tűnik, hogy mentális
eseményeink legalábbis időnként vezetnek viselkedéshez. Azért veszek
kabátot, mert úgy gondolom, hogy esni fog. A behaviourista azonban azt a
hitemet, hogy esni fog, még viselkedésem magyarázataként sem
használhatja, mivel szerinte hitemet viselkedésem és viselkedés-
diszpozícióm alkotja. A hit és a cselekvés szerinte nem elkülöníthetők.
 Funkcionalizmus

A FUNKCIONALIZMUS VISZONYLAG ÚJ KELETŰ ELMÉLET A TEST/TUDAT

KÉRDÉSRŐL, MELY A MENTÁLIS ÁLLAPOTOK FUNKCIONÁLIS ÉRTELMEZÉSÉT
HELYEZI ELŐTÉRBE. A GYAKORLATBAN EZ AZT JELENTI, HOGY INPUTOK,
OUTPUTOK ÉS A BELSŐ ÁLLAPOTOK KÖZÖTTI VISZONYOK ÁLLNAK A
KÖZÉPPONTBAN. A FUNKCIONALISTA A MENTÁLIS ÁLLAPOTOKAT A MÁS
MENTÁLIS ÁLLAPOTOKKAL FENNÁLLÓ TIPIKUS VISZONYOK ÉS A
VISELKEDÉSRE GYAKOROLT HATÁSOK FOGALMAIBAN DEFINIÁLJA. PÉLDÁUL
EGY, AZ IDŐJÁRÁSRA VONATKOZÓ GONDOLAT MÁS GONDOLATOKHOZ ÉS A
VISELKEDÉSHEZ VALÓ VISZONYAINAK FOGALMAIBAN NYERI EL
DEFINÍCIÓJÁT: MITŐL JUT ESZEMBE EZ A GONDOLAT, HOGYAN VISZONYUL
MÁS GONDOLATOKHOZ ÉS MILYEN CSELEKVÉSRE INDÍT? A
FUNKCIONALIZMUS NEM KIS MÉRTÉKBEN MERÍT A BEHAVIOURIZMUS
FELISMERÉSEIBŐL - PÉLDÁUL ABBÓL, HOGY A MENTÁLIS TEVÉKENYSÉG
RENDSZERINT SZOROSAN KÖTŐDIK VISELKEDÉS-DISZPOZÍCIÓKHOZ -,
UGYANAKKOR MEGENGEDI, HOGY A MENTÁLIS ESEMÉNYEK TÉNYLEGESEN
OKOZHATNAK VISELKEDÉST.

A funkcionalizmus elmélete a tudatról könnyebben megérthető, ha a

számítógépek és programjaik közötti viszonnyal hasonlítjuk össze. Amikor
számítógépekről beszélünk, megkülönböztetjük a hardvert és a szoftvert. A
hardver az, amiből a számítógép áll: tranzisztorok, áramkörök, szilikon
chipek, képernyő, billentyűzet stb. A szoftver az a program, a műveletek
azon rendszere, amelyet a hardver végrehajt. A szoftver rendszerint
számos, különböző rendszerben való használathoz hozzáigazítható. A
szoftver a hardvernek szóló utasítások bonyolult rendszere, mely fizikailag
többféleképpen is kivitelezhető, de ugyanazzal a végeredménnyel.

A funkcionalizmus mint a tudat elmélete nem a gondolkodás

hardverjével, hanem szoftverjével foglalkozik. Ebben hasonlít a
behaviourizmushoz. A fizikalizmus - mindkettőtől eltérően - arra
törekszik, hogy megmutassa a kapcsolatot bizonyos hardver-elemek - az
emberi agy - és egy bizonyos szoftvercsomag - az emberi gondolkodás -
között. A funkcionalizmus egyáltalán nem szól a gondolkodás
hardverjéről, ugyanakkor kétségkívül a fizikalizmus többféle változatával
is összeegyeztethető, hiszen semleges azzal kapcsolatban, hogy a mentális
programok milyen fizikai rendszerekben működnek. Fő törekvése
megmutatni a gondolkodás és a viselkedés különböző fajtái között fennálló
viszonyokat.
 A funkcionalizmus bírálatai

MILYENSÉG: SZÁMÍTÓGÉPEK ÉS EMBEREK

MÍG A FUNKCIONALIZMUS A FILOZÓFUSOK KÖRÉBEN NÉPSZERŰ ELMÉLET A

TUDATRÓL, GYAKRAN ÉRI AZ A VÁD, HOGY NEM AD MEGFELELŐEN SZÁMOT
A TUDATOS TAPASZTALÁSRÓL ÉS ÉRZÉKELÉSRŐL, ARRÓL, HOGY MILYEN IS
FÁJDALMAT ÁTÉLNI, BOLDOGNAK LENNI, AZ IDŐJÁRÁSRA GONDOLNI STB.

Hasonló ellenvetést gyakran címeznek azokhoz, akik úgy gondolják,

hogy a számítógépek a szó szoros értelmében tudatosak. Egy kortárs
filozófus, John Searle, a következő gondolatkísérlettel próbálta meg
kimutatni, milyen különbség van egy történetet megértő ember és egy
történetet "megértő" számítógép között.

Képzeld el, hogy be vagy zárva egy szobába. Nem értesz kínaiul. Az
ajtón levélszekrény van, s ezen keresztül valaki kis kártyákra nyomtatott
kínai írásjeleket juttat a szobába. A helyiségben egy asztalon könyv és
további kínai írásjeleket tartalmazó kártyák halmaza fekszik. Feladatod
megtalálni a levélszekrényen át érkezett kártyán található kínai írásjel
megfelelőjét a könyvben. Ha ezt megtaláltad, a könyv megad egy másik,
az előzővel párba szedett írásjelet. Ezt a másik írásjelet ki kell keresni az
asztalon lévő pakliból és a levélszekrény nyílásán keresztül ki kell juttatni
a szobából. A szobán kívülről úgy tűnhet, mintha egy kínai történetre
vonatkozóan feltett kérdéseket válaszolnál meg. A szobába érkező kártyák
kínai nyelven feltett kérdések, azok pedig, amelyeket visszajuttatsz, a
szintén kínaiul fogalmazott válaszok. Bár valójában nem tudsz kínaiul, a
szobán kívülről úgy tűnik, hogy érted a történetet és értelmes válaszokat
adsz a történetre vonatkozóan feltett kérdésekre. Valójában azonban nem
élted át a történet megértésének élményét; te csak manipulálod a számodra
értelmetlen írásjeleket.

Egy ún. "gondolkodó" számítógépprogram ugyanabban a helyzetben

van, mint te vagy a leírt gondolatkísérletben. Az is csak manipulálja a
szimbólumokat anélkül, hogy értené, mire utalnak. Ezért ha a
funkcionalizmust a számítógép analógiájára fogjuk fel, akkor levonhatjuk
a következtetést: a funkcionalizmus nem adhat teljes képet a tudatról. Az
igazi megértést, mely nem egyenlő szimbólumok manipulálásával, nem
tudja megragadni.
 Mások tudata

A test/tudat probléma megoldására irányuló kísérletek többségét

áttekintettük. Mint láttuk, a tudat jelenségét értelmező elméletek egyike
sem kielégítő. Fordítsuk most figyelmünket a tudat filozófiájának egy
másik problémája felé, mely a nemzetközi szakirodalomban "other minds"
néven ismeretes. Honnan tudhatom, hogy rajtam kívül más emberek is
gondolkodnak, éreznek és ugyanúgy tudatosak, mint én? Azt biztosan
tudom, hogy nekem mikor van fájdalmam, de honnan tudhatom biztosan
másvalakiről, hogy neki fájdalmai vannak? Életem bonyolításához
hozzátartozik az a feltételezés, hogy mások is érző lények, akik az én
élményeimhez nagyon hasonló élményekre képesek. De tudhatom-e ezt
biztosan? Annak alapján, amit nem csak feltételezek, hanem tudok, a többi
ember lehetne bonyolult robot vagy automata is, amelyet arra
programoztak, hogy úgy válaszolgasson, mintha belső élete lenne,
miközben nincs.

Ez az elképzelés sokak szemében talán csak enyhe üldözési mániának

tűnik, pedig komoly kérdés, amelynek tanulmányozására nem kevés
figyelmet fordítottak a filozófusok. A fent jelzett kérdések vizsgálata
fontos felismeréseket nyújthat arra a módra vonatkozóan, ahogyan saját
élményeinkkel, illetve mások élményeivel megismerkedünk.

A BEHAVIOURIZMUS SZÁMÁRA NEM PROBLÉMA

MIELŐTT AZ ISMERTETETT KÉTELYEKRE ADOTT VÁLASZKÍSÉRLETEKET

MEGVIZSGÁLNÁNK, ÉRDEMES RÁMUTATNI, HOGY MÁSOK TUDATÁNAK
PROBLÉMÁJA A BEHAVIOURIZMUS SZÁMÁRA FEL SEM MERÜL. A
BEHAVIOURISTA EL TUDJA FOGADNI, HOGY MÁSOKNAK VISELKEDÉSÜK
ALAPJÁN MENTÁLIS ÉLMÉNYVILÁGOT TULAJDONÍTSUNK, HISZEN A TUDAT
MAGA NEM MÁS, MINT KÜLÖNBÖZŐ HELYZETEKBEN KIVÁLTÓDÓ
VISELKEDÉSI DISZPOZÍCIÓK GYŰJTEMÉNYE. EZ ADHATTA AZ ÖTLETET A
KÖVETKEZŐ SZEMÉRMETLEN VICCHEZ: EGY BEHAVIOURISTA NŐ ÉS EGY
BEHAVIOURISTA FÉRFI SZERETKEZNEK EGYMÁSSAL. UTÁNA AZT MONDJA AZ
EGYIK: "NEKED CSODÁLATOS VOLT. ÉS NEKEM MILYEN VOLT?"

Az analógián alapuló érv

A mások tudatosságával kapcsolatos kételyekre a legnyilvánvalóbb választ
egy analógián alapuló érv kínálja. Mint az Isten létezése mellett felhozott,
ún. tervezési érv vizsgálatakor az 1. fejezetben láttuk, az analógián alapuló
következtetés két hasonló dolog összehasonlításán alapul. Ha az egyik
dolog bizonyos vonatkozásokban hasonlít a másikhoz, akkor feltételezzük,
hogy más vonatkozásokban is hasonló lesz.

A TÖBBI EMBER SZÁMOS LÉNYEGI VONATKOZÁSBAN HASONLÓ

HOZZÁM: MINDANNYIAN EGY ÉS UGYANAZON NEM TAGJAI VAGYUNK,
KÖVETKEZÉSKÉPPEN MINDANNYIUNKNAK HASONLÓ TESTÜNK VAN, ÉS A
VISELKEDÉSÜNK IS SOKBAN HASONLÍT. AMIKOR NAGY FÁJDALMAM VAN,
AKKOR JAJGATOK, S UGYANÍGY TESZ AZ EMBERI NEM TÖBBI TAGJA IS
OLYAN HELYZETEKBEN, AMELYEKBEN FEL KELL TÉTELEZNEM, HOGY
FÁJDALMAT ÉL ÁT. AZ ANALÓGIÁN ALAPULÓ ÉRV SZERINT A SAJÁT MAGAM
ÉS MÁS EMBEREK KÖZÖTTI TESTI ÉS VISELKEDÉSBELI HASONLÓSÁGOK
ELÉGSÉGES ALAPOT NYÚJTANAK AZON KÖVETKEZTETÉS LEVONÁSÁHOZ,
HOGY MÁS EMBEREK UGYANÚGY TUDATOS LÉNYEK, MINT ÉN.

Az analógián alapuló érv bírálatai

VERIFIKÁLHATATLAN

Úgy tűnik, az olyan állításokkal kapcsolatban, mint például "XY-nak

fájdalma van", nem tudjuk minden kétséget kizáróan kimutatni, hogy
igazak, vagy hogy hamisak. Csupán abból, hogy valaki jajgat, még nem
következik, hogy ugyanazt a valamit éli át, mint én, amikor nagyon fáj
valamim. Lehet, hogy semmit sem él át. Az sem megbízhatóbb, ha szóban
is beszámol arról, amit átélt, hiszen erre egy robot is képes lenne, amelyet
arra programoztak, hogy ilyen esetben meggyőző válaszokat adjon. Nincs
olyan megfigyelés, mely alátámaszthatná vagy megcáfolhatná azt az
állítást, hogy emberünknek fájdalma van. Természetesen a hétköznapi
életben az a tény, hogy valaki üvölt, meglehetősen bizonyossá teszi, hogy
fájdalma van. Logikai szempontból nézve azonban a viselkedés nem
abszolút bizonyíték a fájdalomra (bár a legtöbb ember rábízza magát arra a
feltételezésre, hogy a viselkedés ilyen következtetésekhez is megbízható
alapot nyújt).

Természetesen azt a feltételezést, hogy más emberek nem tudatos

lények, erőltetettnek is találhatjuk. Ha pedig ennyire biztosnak vesszük
mások tudatosságát, talán nincs is szükségünk minden kétséget kizáró
bizonyításra. Életünket többnyire azon meggyőződés alapján éljük, hogy
mások ugyanolyan tudatos lények, mint mi. Mint a külvilágról szóló
fejezetben láttuk, a szolipszizmus nem tartható álláspont.

6. Művészet

A legtöbb rendszeres galérialátogató, regény- és versolvasó, színdarabot,

balettet, filmet néző vagy zenét hallgató ember felteszi magának
valamikor a kérdést: mi a művészet? Ez az egyszerű kérdő mondat minden
művészetfilozófia alapkérdése. A következő fejezetben áttekintek néhány
választ, amelyet erre a kérdésre adtak, továbbá megvizsgálok néhány, a
művészet és a művészetkritika természetével kapcsolatos filozófiai
kérdést.
 Az új művészeti ágak, például a film és a fotográfia jelentkezése,
továbbá az a tény, hogy a képzőművészeti kiállítótermekben egy ideje már
téglarakásokkal és papírdobozokból épített alakzatokkal is találkozhatunk,
rákényszerít, hogy elgondolkodjunk azon, mit vagyunk még hajlandók
művészetnek nevezni. A művészet nyilvánvalóan mást és mást jelentett
különböző korokban és kultúrákban: rituális, vallásos és szórakoztató
célok szolgálatában egyaránt állt már s közben egyúttal az adott kultúra
legfontosabb hiteinek, félelmeinek és vágyainak megtestesítője is volt.
Korábbi korokban világosabban körülhatároltnak tűnt, hogy mi művészet
és mi nem. A huszadik század vége felé azonban a jelek szerint olyan
stádiumba jutottunk, ahol már szinte bármi lehet műalkotás. Ha ez így van,
akkor vajon mi az, amitől az egyik szöveg vagy zenedarab kiérdemli a
művészet nevet, míg egy másik nem?

Definiálható-e a művészet?

Festmények, színdarabok, filmek, regények, zene- és táncdarabok:

műalkotások zavarba ejtő sokféleségével van dolgunk, amelyek között
kevés közös vonás sejlik fel. Egyes filozófusokat ez arra a meggyőződésre
vezetett, hogy a művészet nem definiálható. Állításuk szerint teljesen
elhibázott törekvés a műalkotások között közös nevezőt keresni, mivel
egyszerűen túl nagy változatossággal állunk szemben, s ez nem teszi
lehetővé, hogy egy mindannyiukra érvényes definíció egyúttal tartalmilag
kielégítő is legyen. Állításukat alátámasztandó a családi hasonlóság
eszméjére hivatkoznak, melyet Filozófiai vizsgálódások c. művében
Ludwig Wittgenstein használt.

A családi hasonlóság felfogás

EGY KICSIT HASONLÍTASZ APÁDRA, AKI VISZONT EMLÉKEZTET A NŐVÉRÉRE,

UGYANAKKOR LEHET, HOGY TE EGYÁLTALÁN NEM EMLÉKEZTETSZ APÁD
NŐVÉRÉRE. VAGYIS EGY CSALÁD EGYES TAGJAI KÖZÖTT LEHETNEK
HASONLÓSÁGOK ANÉLKÜL, HOGY MINDEGYIKÜKBEN MEGFIGYELHETŐ
LENNE EGY KÖZÖS VONÁS. HASONLÓKÉPPEN SZÁMOS JÁTÉK HASONLÍT
EGYMÁSRA, MÉGIS NEHÉZ LENNE MEGMONDANI, MI A KÖZÖS A
PASZIÁNSZBAN, A SAKKBAN, A RÖGBIBEN ÉS A SNÚROZÁSBAN.

Lehet, hogy a művészet különböző fajtái közötti hasonlóságok

pontosan ilyenek: bizonyos műalkotások közötti nyilvánvaló hasonlóságok
ellenére lehet, hogy nincsenek mindannyiukban megfigyelhető közös
vonások, közös nevezők. Ha ez így van, akkor értelmetlen vállalkozás
általános definíciót keresni a művészetre. Legjobb esetben is legfeljebb
egy bizonyos művészeti ág, például a regény, a játékfilm vagy a szimfónia
definíciójában reménykedhetünk.

A családi hasonlóság felfogás bírálatai

A családi hasonlóság felfogás hamisságának egyik lehetséges bizonyítása

természetesen egy kielégítő művészet-definíció lenne. Hamarosan
megvizsgálunk néhány ilyen próbálkozást. Érdemes megjegyezni azonban,
hogy még a családi hasonlóság esetén is van valami, ami a család minden
tagjában közös: az a tény, hogy genetikai kapcsolatban állnak egymással.
Minden játék hasonlít a többire, amennyiben mindegyikben megvan az a
lehetőség, hogy a játékosokat és a nézőket gyakorlati érdekeltség nélkül le
tudja kötni. A játékoknak ez a definíciója azonban eléggé halvány és nem
is egészen kielégítő - például nem segít megkülönböztetni a játékokat a
csókolózástól vagy a zenehallgatástól -, ugyanakkor azt a reményt kelti,
hogy részletesebb és valószínűbb definíció található. Ha pedig ez a játékok
esetében lehetséges, akkor nincs okunk eleve kizárni, hogy a műalkotások
esetében is az. Természetesen lehet, hogy a minden műalkotásban
fellelhető közös nevező nem lesz különösebben érdekes és lényegbevágó,
annyi azonban nyilvánvaló, hogy található ilyen. Vizsgáljunk meg tehát
néhány, a művészet definiálására tett kísérletet. A következőkben az
értelemhordozó forma elméletet, az idealista elméletet és az intézmény-
elméletet tekintjük át.

Az értelemhordozó forma elmélet

AZ ÉRTELEMHORDOZÓ FORMA ELMÉLETE SZÁZADUNK ELSŐ ÉVTIZEDEIBEN

ÉLTE VIRÁGKORÁT ÉS KÜLÖNÖSEN EGY MŰVÉSZETKRITIKUS, CLIVE BELL
(1881-1964) TEVÉKENYSÉGÉHEZ ÉS MŰVÉSZET C. KÖNYVÉHEZ
KAPCSOLÓDIK. AZ ELMÉLET ABBÓL A FELTEVÉSBŐL INDUL KI, HOGY
MINDEN IGAZI MŰALKOTÁS ESZTÉTIKAI EMÓCIÓT VÁLT KI A NÉZŐBEN,
HALLGATÓBAN VAGY OLVASÓBAN. EZ AZ EMÓCIÓ MÁS, MINT A HÉTKÖZNAPI
ÉRZÉSEK ÉS ÉRZELMEK. MEGKÜLÖNBÖZTETŐ VONÁSA AZ, HOGY SEMMI
KÖZE A GYAKORLATI ÉRDEKELTSÉGHEZ.
 De mi az a műalkotásokban, ami ezt a választ váltja ki az
emberekből? Miért váltják ki a műalkotások ezt az esztétikai emóciót?
Bell szerint azért, mert minden igazi műalkotásnak van egy közös
minősége, melyet ő az "értelemhordozó forma" kifejezéssel próbált
jellemezni. Az értelemhordozó forma egy bizonyos, részek közötti viszony
- nem annyira a műalkotás témájának, mint inkább szerkezetének
megkülönböztető vonásai közötti viszony. Bár ezt az elméletet rendszerint
csak a vizuális művészetekre szokták alkalmazni, ugyanannyi erővel
mindenféle művészet definíciójának is vehető.

Az értelemhordozó forma elmélet híve például Van Gogh elnyűtt

cipőket ábrázoló híres képén a színek és a textúra összjátékára hívná fel a
figyelmet, s azt állítaná, hogy ezek értelemhordozó formát alkotnak, ily
módon érzékeny műkritikusokban kiváltják az esztétikai emóciót, s hogy
ezért a szóban forgó festmény: műalkotás.

Az értelemhordozó forma egy meghatározhatatlan tulajdonság,

amelyet érzékeny műkritikusok intuitíve felismernek a műalkotásokban.
Sajnos az érzéketlen műkritikusok nem tudják értékelni az értelemhordozó
formát. A később tárgyalandó intézmény-elmélet híveitől eltérően Bell úgy
gondolta, hogy a "művészet" nem csak osztályozó, hanem értékelő
fogalom is: ha valamit műalkotásnak nevezünk, nem csak besoroljuk a
dolgot, hanem bizonyos státust is odaítélünk neki. Minden igazi
műalkotást kortól és kultúrától függetlenül értelemhordozó forma
jellemez.

Az értelemhordozó forma elmélet bírálatai

KÖRBEN FORGÓ

ÚGY TŰNIK, HOGY AZ ÉRTELEMHORDOZÓ FORMA ELMÉLET MELLETT

FELHOZOTT ÉRVELÉS KÖRBEN FORGÓ. VÉGSŐ SORON CSAK ANNYIT MOND
UGYANIS, HOGY AZ ESZTÉTIKAI EMÓCIÓT EGY ESZTÉTIKAI EMÓCIÓT
LÉTREHOZÓ TULAJDONSÁG VÁLTJA KI, AMELYRŐL SEMMI TÖBBET NEM
TUDUNK MONDANI. EZ OLYAN, MINTHA EGY ALTATÓ MŰKÖDÉSI
MECHANIZMUSÁT A SZER ALVÁST KIVÁLTÓ TULAJDONSÁGÁVAL
MAGYARÁZNÁNK. AZ ÉRVELÉS KÖRBEN FORGÓ, MIVEL AZT, AMIT MEG
KELLENE MAGYARÁZNIA, A MAGYARÁZATBAN HASZNÁLJA. BIZONYOS,
KÖRBEN FORGÓ ÉRVELÉSEK AZONBAN NYÚJTHATNAK ÉRTÉKES
INFORMÁCIÓT. AZOKRA, AMELYEK ILYEN INFORMÁCIÓT NEM HORDOZNAK,
AZT MONDJUK: "ROSSZ ÉRTELEMBEN KÖRBEN FORGÓK" ("CIRCULUS
VITIOSUS"). AZ ÉRTELEMHORDOZÓ FORMA ELMÉLET VÉDELMEZŐI AZT
MONDANÁK, HOGY AZ ELMÉLET NEM ROSSZ ÉRTELEMBEN KÖRBEN FORGÓ,
MIVEL FÉNYT VET ARRA, HOGY BIZONYOS EMBEREK MIÉRT JOBB
KRITIKUSOK, MINT MÁSOK: TI. AZÉRT, MERT JOBB KÉPESSÉGÜK VAN AZ
ÉRTELEMHORDOZÓ FORMA FELFEDEZÉSÉRE. EMELLETT IGAZOLJA AZT, HOGY
A MÁS KOROKBÓL ÉS KULTÚRÁKBÓL SZÁRMAZÓ MŰALKOTÁSOKKAL ÚGY
BÁNJUNK, MINT A JELENKORIAKHOZ SZÁMOS SZEMPONTBÓL HASONLÓKKAL.

CÁFOLHATATLANSÁG

Másik ellenvetés az elmélettel szemben, hogy cáfolhatatlan. Az

értelemhordozó forma elmélet egyik feltevése az, hogy csak egy emóció
van, amelyet az igazi műértők éreznek, amikor igazi műalkotásokat
értékelnek. Ezt azonban rendkívül nehéz - ha nem lehetetlen - bizonyítani.

Ha valaki azt állítaná, hogy hiánytalanul átélt egy műalkotást, de ezt

az esztétikai emóciót nem érezte, Bell azt mondaná, hogy ez az ember
téved: vagy nem élte át hiánytalanul a műalkotást, vagy nem érzékeny
kritikus. Ezzel azonban az elmélet feltételezi azt, amit bizonyítania
kellene: hogy valóban csak egyetlen igazi esztétikai emóció van, és hogy
ezt igazi műalkotások váltják ki. Az elmélet tehát cáfolhatatlannak tűnik.
Számos filozófus úgy tartja, hogy ha egy elmélet logikailag ellenáll a
cáfolatnak, mert minden lehetséges megfigyelés csak megerősíti, akkor
értelmetlen elmélet.

Hasonlóképpen ha rámutatunk valamire, amit műalkotásnak

tekintünk, de amely egy érzékeny műkritikusban nem vált ki esztétikai
emóciót, az értelemhordozó forma teoretikusa azt fogja mondani, hogy a
mű nem igazi műalkotás. És ismét csak elképzelhetetlen olyan
megfigyelés, amely bizonyíthatná, hogy az illető téved.

Az idealista elmélet

AZ IDEALISTA ELMÉLET, MELYNEK LEGMEGGYŐZŐBB MEGFOGALMAZÁSÁT

R. G. COLLINGWOOD (1889-1943) ADTA A MŰVÉSZET ELVEI C. MŰVÉBEN,
ABBAN A TÉTELÉBEN TÉR EL A TÖBBI MŰVÉSZETELMÉLETTŐL, HOGY A
VOLTAKÉPPENI MŰALKOTÁS NEM FIZIKAI TERMÉSZETŰ, HANEM EGY, A
MŰVÉSZ TUDATÁBAN LAKOZÓ ESZME VAGY ÉRZÉS. A MŰVÉSZ -
KÉPZELŐEREJE ÁLTAL - AZ ESZMÉNEK FIZIKAI KIFEJEZÉST AD, MELYET A
VÁLASZTOTT MŰVÉSZETI ÁG KÖZEGE TOVÁBB SZŰKÍT, ÁM MAGA A
MŰALKOTÁS A MŰVÉSZ TUDATÁBAN MARAD. AZ IDEALISTA ELMÉLET
BIZONYOS VÁLTOZATAI NAGY HANGSÚLYT HELYEZNEK A KIFEJEZETT
EMÓCIÓ ŐSZINTESÉGÉRE. EZZEL ERŐS ÉRTÉKELŐ MOZZANAT ÉPÜL BELE AZ
ELMÉLETBE.

Az idealista elmélet megkülönbözteti a művészetet a mesterségtől. A

műalkotások nem szolgálnak semmilyen konkrét célt. Úgy jönnek létre,
hogy a művész elkötelezi magát egy bizonyos művészeti közeg, például az
olajfesték vagy a szavak mellett. A kézműves-termékek egy bizonyos célra
készülnek, s a kézműves már az elején egy bizonyos tervvel lát munkához,
míg a művész az elkészítés folyamatában is tervezi a műalkotást. Például
egy Picasso-festmény nem szolgál semmilyen konkrét célt és feltehetőleg
nem volt minden részletében előre eltervezett, míg az asztalnak, amelynél
ülök, nyilvánvaló funkciója van, és előzetesen meglévő tervhez igazítva
készült.

Az idealista elmélet szembeállítja az igazi műalkotásokat a puszta

szórakoztatással is (az olyan művészettel, amelynek célja tisztán az
emberek szórakoztatása, illetve bizonyos érzelmek felkeltése). Az igazi
művészetnek nincs célja magán túl: az igazi művészet öncél. A
szórakoztató művészet mesterség, s ezért alacsonyabb rendű a
voltaképpeni művészetnél. Hasonlóképpen mesterségnek tekintik az
idealisták az ún. tisztán vallásos művészetet is, mivel ez is konkrét célok
szolgálatára jött létre.

Az idealista elmélet bírálatai

FURCSASÁGA

A LEGFŐBB ELLENVETÉS AZ IDEALISTA ELMÉLETTEL SZEMBEN AZ, HOGY

RENDKÍVÜL KÜLÖNÖS GONDOLAT NEM FIZIKAI TÁRGYNAK, HANEM A
TUDATBAN LÉVŐ ESZMÉNEK TEKINTENI A MŰALKOTÁST. EZ AZT JELENTI,
HOGY AMIKOR ELMEGYÜNK EGY GALÉRIÁBA, A MŰVÉSZ TÉNYLEGES
ALKOTÁSAINAK CSAK NYOMAIT TEKINTJÜK MEG. NEHÉZ EZT A NÉZETET
ELFOGADNI, BÁR MEG KELL ADNI, HOGY NÉMILEG ELFOGADHATÓBBNAK
TŰNIK IRODALMI ÉS ZENEI MŰVEK ESETÉBEN, AHOL A MŰALKOTÁS NEM
EGYETLEN EGY FIZIKAI TÁRGYBAN ÖLT TESTET.
 TÚLSÁGOSAN LESZŰKÍTŐ

Másik ellenvetés ezzel az elmélettel szemben, hogy túlságosan leszűkítő:

számos elismert műalkotástól elvitatja ezt a státust, s csupán kézműves-
termékeknek tekinti őket. Tudjuk, hogy számos nagy portré csak azért
készült, mert a modellek meg akarták örökíttetni magukat, és nem egy
nagy színdarab szerzője csupán szórakoztatni akart: azt jelenti-e ez, hogy
mivel bizonyos céllal készültek, nem számíthatók műalkotásoknak? És mit
mondjunk az építészetről, mely hagyományosan a szépművészetek közé
számított? A legtöbb épület nagyon is konkrét célra készül, s ezért az
idealista elmélet értelmében nem tekinthető műalkotásnak.

Az intézmény-elmélet

A művészet ún. intézmény-elmélete új keletű fejlemény, melyet például

George Dickie kortárs filozófus képvisel. Az elmélet annak
megmagyarázására jött létre, hogy miért tekinthetők műalkotásnak olyan
eltérő dolgok, mint a Macbeth, az Ötödik Szimfónia, egy rakás tégla, egy
"Kút" címmel ellátott éjjeliedény, T. S. Eliot Puszta ország c. költeménye,
Swift Gullivere és William Klein fotográfiái. Az elmélet szerint két vonás
van, amely ezekben az oly eltérő dolgokban mégis közös.

Egyrészt mindegyik emberi produktum, "artefaktum", vagyis

mindegyiken emberek dolgoztak. Az "emberi produktum"-ot itt egészen
laza értelemben kell érteni: egy tengerparton felszedett fadarab is
tekinthető emberi produktumnak, ha valaki egy galériában kiállítja. Ez
esetben a belefektetett "munka" az lenne, hogy valaki elhelyezi egy
galériában, hogy másokkal is másként láttassa a tárgyat. Az "emberi
produktum"-nak ez a fogalma tulajdonképpen annyira laza, hogy semmi
fontosat nem tesz hozzá a művészet fogalmához.

Fontosabbnak mondható a második mozzanat: mindegyik dolognak a

műalkotás státusát adta a művészeti világ valamely tagja vagy csoportja:
egy galériatulajdonos, egy kiadó, egy producer, egy karmester vagy egy
képzőművész. Mindegyik esetben az történt, hogy egy megfelelő
tekintéllyel rendelkező személy gyakorlatilag műalkotásokká "szentelte"
őket.
 Ez úgy hangzik, mintha azt mondanánk, hogy műalkotás egyszerűen
mindaz, amit bizonyos emberek műalkotásnak neveznek - első látásra
körben forgó érvelés. Valóban nem is áll messze ettől. A művészeti világ
tagjainak azonban nem kell ténylegesen bármiféle ceremóniát elvégezniük,
amelynek során műalkotássá szentelik a dolgot, még az sem kell, hogy
ténylegesen használják rá a "műalkotás" szót: elég, ha művészetként
kezelik. Az intézmény-elmélet tehát azt mondja, hogy társadalmunkban
bizonyos egyének és csoportok képesek arra, hogy bármely emberi
produktumot műalkotássá változtassanak egy egyszerű "felszentelési"
aktussal, mely akár azt a formát is öltheti, hogy valamit "művészet"-nek
nevezünk, de gyakrabban a dolog kiadását, kiállítását vagy előadását
jelenti. A szóban forgó művészeti világnak művészek is tagjai lehetnek.
Ennek az elitnek minden tagja rendelkezik valami hasonló képességgel,
mint Midasz király, aki mindent, amihez hozzáért, arannyá változtatott.

Az intézmény-elmélet bírálatai

NEM KÜLÖNBÖZTETI MEG A JÓ MŰVÉSZETET A ROSSZTÓL

Az intézmény-elméletet olykor az a vád éri, hogy nem meggyőző

művészetelmélet, mivel minden jel szerint igazolja akár a legtalmibb és
legfelületesebb tárgy műalkotássá nyilvánítását is. Ha a művészeti világ
tagja lennék, akkor például egyik ballábas cipőmet műalkotássá tehetném
azzal, hogy egy galériában kiállítom.

Kétségkívül igaz, hogy az intézmény-elmélet megengedi, hogy szinte

bármi műalkotássá váljon. Ha valamit műalkotássá szentelnek, az nem
minősíti az illető dolgot jó vagy rossz műalkotássá, csak besorolja, más
szóval azon dolgok osztályába helyezi, amelyeket műalkotásoknak
nevezünk. Ez eltér a "művészet" szó többnyire használt tágabb értelmétől,
mely nem csak osztályoz, hanem magában foglalja azt is, hogy a dolog a
maga nemében jó. A kifejezést olykor metaforikus értelemben is
használjuk olyan dolgok jellemzésére, amelyek a szó szoros értelmében
nem is műalkotások, például amikor olyanokat mondunk, hogy "ez a
rántotta valóságos műalkotás". Az intézmény-elméletnek nincs
mondanivalója a "művészet" szó egyik értékelő jelentéséről sem: olyan
elmélet, mely arról szól, ami minden műalkotásban - jóban, rosszban és
közömbösben - közös. A "művészet"-nek csak a besoroló értelméről szól.

Ám a legtöbb embert, aki felteszi a "Mi a művészet?" kérdést, nem

csak az érdekli, hogy mit nevezünk művészetnek, hanem azt is tudni
akarja, hogy bizonyos dolgokat miért tekintünk másoknál
értékesebbeknek. Mind az értelemhordozó forma elmélet, mind az
idealista elmélet részben értékelő; ezek szerint valamit műalkotásnak
nevezni annyi, mint azt mondani, hogy valamilyen értelemben jó - vagy
mert értelemhordozó forma jellemzi, vagy mert egy érzés őszinte művészi
kifejezése. Az intézmény-elmélet azonban a művészettel kapcsolatban
nem próbál értékelő kérdésekre válaszolni. Rendkívül nyitottan kezeli a
kérdést, hogy mi tekinthető művészetnek. Egyesek ezt legnagyobb
erényének, mások legsúlyosabb hiányosságának tekintik.

KÖRBEN FORGÓ ÉRVELÉS

Az intézmény-elmélet körben forgó. Azt mondja ugyanis, hogy művészet

az, amit privilegizált emberek egy bizonyos csoportja művészetnek nevez.
Ez úgy hangzik, mint egyfajta játék a szavakkal, ám ennek a játéknak
zavarba ejtő politikai implikációi lehetnek, amint ebben a midaszi
képességben csak bizonyos társadalmi osztályból származó emberek
részesülnek.

Az intézmény-elmélet védője a következőt mondhatná ezzel szemben: az a

követelmény, hogy a műalkotás emberi produktum legyen, valamint a
műalkotás-státus adására jogosult személyek körének korlátozása
együttesen elegendőek ahhoz, hogy tartalmat adjanak az elméletnek. Ha
ezt el is fogadnánk, részletesebb magyarázatát igényelnénk annak, hogy
pontosan ki is a művészeti világ tagja, és még ha tudnánk is, kik ezek a
mai Midaszok, és honnan ered a jogosítványuk, akkor is teljes joggal
kérdezhetnénk, hogy miért éppen egy bizonyos tárgyat, s nem egy másikat
tartanak érdemesnek a műalkotás státusra. Ez a kérdés pedig egy harmadik
ellenvetéshez vezet.

MILYEN KRITÉRIUMOKAT HASZNÁL A MŰVÉSZETI VILÁG?

Talán a leghatásosabb ellenvetés az intézmény-elmélettel szemben az,

amelyet a kortárs filozófus és művészetteoretikus, Richard Wollheim
(1923-) hozott fel. Tegyük fel: egyetértünk azzal, hogy a művészeti világ
tagjai rendelkeznek azzal a képességgel, hogy bármilyen emberi
produktumot műalkotássá tegyenek. Ám amikor bizonyos emberi
produktumokat művészetté tesznek, ezt szükségképpen valamilyen okkal
teszik. Ha tevékenységük mögött semmilyen logika nincs, akkor miért
kellene hogy érdekeljen minket a művészet? Ezzel szemben ha vannak
okaik, akkor ezek határozzák meg, hogy valami művészet-e vagy nem.
Ezeknek az okoknak az elemzése sokkal többet mondhatna el és
érdekesebb lenne, mint a meglehetősen üres intézmény-elmélet. Ha ezeket
az okokat meg tudnánk találni, feleslegessé tennék az intézmény-
elméletet.

Ugyanakkor az intézmény-elmélet legalább emlékeztet arra, hogy az,

ami egy tárgyat műalkotássá tesz, valami kulturális dolog, mely konkrét
időhöz kötött társadalmi intézményeken múlik, nem pedig valamiféle
időtlen szabályrendszeren.

A művészetkritika

A művészettel kapcsolatos filozófiai viták másik fontos területe a

művészetről szóló írások módszereivel és igazolásával kapcsolatos. Az
egyik legnevezetesebb vita arról folyt, hogy milyen mértékben fontosak
egy művész kinyilatkoztatott szándékai a műalkotás kritikai értékelésekor.

Az anti-intencionalizmus

AZ ANTI-INTENCIONALISTÁK AMELLETT ÉRVELNEK, HOGY CSAK MAGÁBAN A

MŰALKOTÁSBAN MEGTESTESÜLT INTENCIÓT - SZÁNDÉKOT - KELL
FIGYELEMBE VENNÜNK. AZ IGAZI KRITIKAI ÉRTELMEZÉS SZEMPONTJÁBÓL
KÖZVETLENÜL NEM ODAILLŐNEK TEKINTENEK MINDENT, AMI NAPLÓKBÓL,
INTERJÚKBÓL, MŰVÉSZI KIÁLTVÁNYOKBÓL ÉS HASONLÓ FORRÁSOKBÓL
SZŰRHETŐ KI. AZ ILYEN INFORMÁCIÓK SZERINTÜK A MŰVÉSZRŐL SZÓLÓ
PSZICHOLÓGIAI TANULMÁNYOK TERÜLETÉHEZ TARTOZNAK. A
PSZICHOLÓGIA ÖNMAGÁBAN NAGYON ÉRTÉKES TÁRGYKÖR ÉS SOKAT
ELMONDHAT A MŰALKOTÁSOK KELETKEZÉSÉRŐL. A MŰ KELETKEZÉSÉT
AZONBAN NEM SZABAD ÖSSZETÉVESZTENI A MŰ ÉRTELMÉVEL. A
MŰBÍRÁLATNAK CSAK A MŰ BELSŐ (VAGYIS A MŰBEN TALÁLHATÓ)
TÉNYEIVEL SZABADNA FOGLALKOZNIA. SZEMÉLYES MEGNYILATKOZÁSOK
ARRÓL, HOGY A MŰVÉSZ MIT AKART, MIRE GONDOLT, KÜLSŐDLEGESEK A
MŰ SZEMPONTJÁBÓL, S EZÉRT AZ IGAZI MŰVÉSZETKRITIKA SZÁMÁRA
LÉNYEGTELENEK. AZ ANTI-INTENCIONALISTÁK - MINT PÉLDÁUL AZ 1940-ES
ÉVEKBEN AKTÍV WILLIAM WIMSATT ÉS MONROE BEARDSLEY - A KÜLSŐ
TÉNYEKRE TÁMASZKODÓ ÉRTELMEZÉST AZ ÚN. "INTENCIONÁLIS HIBÁ"-BAN
MARASZTALTÁK EL.

Ezt az anti-intencionalista elméletet szokták használni elméleti

megalapozásként az irodalmi művek szoros olvasatának és a műalkotások
szigorú interpretációjának védelmében. Az elmélet azon a felismerésen
alapul, hogy a műalkotások valamilyen értelemben nyilvánosak, és hogy a
művészeknek, miután megalkották őket, nem lehet több szavuk a művek
értelmezésében, mint bárki másnak.

Hasonló álláspontot képviseltek, bár metaforikusan kifejezve, azok,

akik, mint Roland Barthes (1915-1980), a szerző haláláról beszéltek. Ezzel
részben azt akarták mondani, hogy miután egy irodalmi szöveg
nyilvánossá vált, az olvasónak kell interpretálnia azt: a szerzőnek nem
szabad privilegizált helyzetet tulajdonítani ezen a téren. E nézet egyik
következményeként a szövegeket fontosabbnak tekintik az őket létrehozó
szerzőknél, a művészetkritikus szerepe pedig felértékelődik. A szövegek
értelmét nem annyira az író intenciói, mint inkább az olvasó interpretációi
hozzák létre. Az anti-intencionalista elmélet tehát arról szól, hogy egy
műről adott értékeléskor a mű mely aspektusai fontosak a művészetkritikus
számára.

Az anti-intencionalizmus bírálatai

A SZÁNDÉK TÉVES FELFOGÁSA

AZ ANTI-INTENCIONALIZMUS EGYIK BÍRÁLATA SZERINT EZ A FELFOGÁS

TÉVES NÉZETET VALL A SZÁNDÉK TERMÉSZETÉRŐL. A SZÁNDÉKOKAT
MENTÁLIS ESEMÉNYEKKÉNT KEZELI, AMELYEK MINDIG AZELŐTT
FORDULNAK ELŐ, HOGY TESZÜNK VALAMIT. PEDIG SOK FILOZÓFUS VAN
AZON A VÉLEMÉNYEN, HOGY A SZÁNDÉKOK JELLEGZETESEN ÖSSZE VANNAK
FONÓDVA CSELEKVÉSEINKKEL, AZOKTÓL JÓSZERÉVEL
ELVÁLASZTHATATLANOK. PÉLDÁUL AMIKOR SZÁNDÉKOSAN FELKAPCSOLOM
A VILLANYT, NEM SZÜKSÉGSZERŰ, HOGY KÉZMOZDULATOMAT MEGELŐZŐEN
LEJÁTSZÓDJON BENNEM EGY MENTÁLIS ESEMÉNY. EZ UTÓBBI EGYBE IS
ESHET AZZAL, HOGY A KEZEM ELINDUL A KAPCSOLÓ FELÉ. A KAPCSOLÓ
UTÁN NYÚLÁS CSELEKVÉSE NEM MÁS, MINT A SZÁNDÉK MEGTESTESÜLÉSE.

Ez azonban nem igazán hatásos érv az anti-intencionalizmussal

szemben, mivel az anti-intencionalisták nem az ellen tiltakoznak, hogy a
szándékokra, hanem az ellen, hogy a műalkotáson kívüli dolgokra
alapozzuk a műbírálatot. Az anti-intencionalisták a műalkotásban
megtestesült szándékokat szíves-örömest kezelik művészetkritikai
szempontból a tárgyhoz tartozóként.

IRÓNIA

Hatásosabb ellenvetés az anti-intencionalizmussal szemben az, hogy

bizonyos művészi fogások, például az irónia, elkerülhetetlenné teszik a
művész szándékainak tekintetbe vételét. Ezek a szándékok pedig számos
esetben kívülről jövők.

Az irónia az a jelenség, amikor valamit mondunk vagy ábrázolunk,

de annak ellentétét értjük rajta. Amikor például egy barátunk azt mondja:
"Szép napunk van", talán nem mindig nyilvánvaló, hogy szó szerint vagy
ironikusan érti-e. A kérdés eldöntésének egyik módja a kontextus
figyelembe vétele: vajon ragyogó napsütésben vagy zuhogó esőben
hangzott-e el a megjegyzés? Vagy például megfigyelhetjük a hangvételt.
Ha adott esetben egyik módszer sem dönti el a kérdést, akkor egész
egyszerűen megkérdezzük a beszélőt: ironikusan értette-e, amit mondott.
Ezzel pedig külsődleges jellegű szándékra hagyatkozunk.

Az irónia bizonyos művészeti alkalmazásai esetében a műalkotáson

kívüli bizonyítékok rendkívüli fontosságra tehetnek szert a mű
jelentésének meghatározásában. Ésszerűtlennek tűnik teljes egészében
figyelmen kívül hagyni a műre vonatkozó információnak ezt a forrását.

Egy anti-intencionalista erre valószínűleg azt mondaná, hogy ha az

irónia a mű szoros elemzéséből nem érthető azonnal, akkor nem fontos a
műbírálat számára, mivel a műbírálat azzal foglalkozik, ami a műben
nyilvános. Az az irónia, amely a művész külső szándékaira támaszkodik,
túlságosan hasonlít valamiféle titkos szabályrendszerhez, s ezért nem
tekinthető lényegesnek.

A MŰBÍRÁLAT TÚLSÁGOSAN LESZŰKÍTŐ FELFOGÁSA

Harmadik ellenvetés az anti-intencionalizmussal szemben az, hogy

túlságosan leszűkített felfogást vall a művészetkritika mibenlétéről. A jó
művészetkritika mindenféle bizonyítékot felhasznál, akár belsőt, akár
külsőt, amely a művel kapcsolatban rendelkezésre áll. A művészetkritikust
túlságosan korlátozná, ha előre leszögeznénk, milyen bizonyítékok
használhatók fel az esztétikai ítélet alátámasztására.

Előadás, interpretáció, hitelesség

A műalkotások előadása is felvet bizonyos filozófiai kérdéseket, amelyek

hasonlóak a műbírálattal együtt járó nehézségekhez. Minden egyes előadás
értelmezi vagy interpretálja az előadott művet. Különleges nehézségeket
vet fel az, amikor a műalkotás egy időben távolabbi korszakból származik.
Az alábbiakban korábbi századok zenéjének előadását fogom vizsgálni
mint az általános problematika egy példáját. De hasonló érvek hozhatók
fel például Shakespeare darabjainak történetileg hű előadásával
kapcsolatban is.

Az előadás történeti hitelessége

Az utóbbi években egyre több olyan koncertről és lemezfelvételről

hallhattunk, ahol a zenészek megpróbáltak történetileg hiteles hangzást
produkálni. Ez rendszerint olyan hangszerek használatát jelenti, amilyenek
a mű megkomponálásának korában adottak voltak, nem pedig mai, modern
utódaikét. Így például a zenekar, amely Bach Brandenburgi versenyének
történetileg hiteles előadását igyekezne megvalósítani, elkerülné a modern
hangszerek használatát és azokon a hangszereken játszana - a maguk
jellegzetes hangzásával és korlátaival együtt -, amelyek Bach idejében
voltak használatban. A karmester tanulmányozná a történeti adatokat,
hogy megtudja, milyen tempó és interpretációs stílus volt Bach korában
általánosan elterjedt. Az előadás célja az lenne, hogy a lehető legnagyobb
mértékben újrateremtse azokat a zenei hangokat, amelyeket Bach első
közönsége hallott.

Míg az ilyen előadások kétségkívül nagyon értékesek egy

zenetörténész számára, a műalkotás különböző előadásainak státusával
kapcsolatban számos fontos filozófiai kérdést vetnek fel. A "hiteles" szó
használata ezekre az előadásokra azt sugallja, hogy a darab mai
hangszereken való előadása valamiképpen hiteltelen előadást eredményez:
burkoltan azt az állítást hordozza, hogy van valami jelentősen jobb a
"hiteles" előadásokban. Ez felveti a kérdést, hogy vajon a zenei
előadásoknak kell-e ilyen jellegű történeti hitelességre törekedniük. Azzal
a nézettel szemben, amely erre a kérdésre egyértelmű "Igen"-nel felel,
számos ellenvetés van.

Az előadás történeti hitelességének bírálatai

"FANTASZTIKUS IDŐUTAZÁS"

A történetileg hiteles előadásra törekvő irányzat egyik bírálata szerint

történetileg hiteles előadás sosem érhető el. Ezeket a próbálkozásokat egy
naiv hit motiválja, az a törekvés, hogy visszafordítsák az idő kerekét, hogy
meghallhassák a hangokat, amelyek egykor a kortárs hallgatóság előtt
csendültek fel. A "hiteles" előadók azonban elfelejtik, hogy bár egy előző
kor hangszereit valóban reprodukálhatják, az azóta írott és játszott zenét
nem törölhetik csak úgy el. Más szóval: nincs már "hiteles" fülünk ahhoz,
hogy azt a zenét történetileg hitelesen halljuk. Amikor ma Bachot
hallgatunk, tudatában vagyunk az ő kora óta eltelt főbb zenei
fejleményeknek, ismerjük a modern technikákkal megszólaltatott modern
hangszerek hangját. Hallottunk már atonális muzsikát s a modern zongora
hangját jobban ismerjük, mint a csembalóét. Mindennek következtében
Bach zenéjének teljesen más jelentősége van egy mai hallgató számára,
mint eredeti hallgatói számára lehetett.

A ZENEI INTERPRETÁCIÓ LEEGYSZERŰSÍTETT FELFOGÁSA

Egy másik bírálat szerint a történetileg hiteles előadásmódra törekvők

leegyszerűsített képet alkotnak a zenei interpretációról. Azt az ítéletet,
hogy egy előadás jó-e, teljesen a történeti szemponttól teszik függővé,
minden más, fontos művészeti szempont kizárásával. Ezzel súlyosan
korlátozzák az előadó kreatív interpretációs lehetőségeit. A zenei előadó-
művészetet zenei múzeummá változtatják, ahelyett hogy minden új
nemzedék előadóművészeinek megadnák a lehetőséget a zeneszerző
művének újszerű, akár merész interpretálására, hogy teret engednének az
olyan interpretáció számára, mely mind a zenetörténetet, mind a konkrét
darab interpretációinak történetét tekintetbe veszi.
 A TÖRTÉNETI INTERPRETÁCIÓKBAN ELSIKKAD A MŰ
SZELLEMISÉGE

A történeti pontosság iránti eltúlzott igény gyakran elvonja a figyelmet egy

zenedarab interpretációjától. A történeti beállítottságú előadóművésszel
könnyen megeshet, hogy pont a műnek nem szolgáltat kellő igazságot. A
csak történetileg hiteles interpretációval szemben számos érv szól az olyan
interpretáció mellett, amely az eredeti hangok puszta reprodukálásával
szemben a szerző művének szellemiségét igyekszik megragadni. Egy
másfajta hitelességről van itt szó: az interpretáció hitelességéről, ahol is a
"hitelesség" inkább a művészi szándék komolyságát jelenti, semmint
egyszerűen történeti pontosságot.

A hamisítványok és a művészi érték

A hitelességgel kapcsolatban van egy másik kérdés, mely filozófiai

problémákat vet fel: vajon egy eredeti festmény művészi értéke nagyobb-
e, mint egy tökéletes hamisítványé? Az alábbiakban csak hamisított
festményekről fogok beszélni, de hamisítani bármilyen műalkotást lehet,
amely fizikai tárgyban testesül meg: szobrot, nyomatot, fotográfiát stb.
Ezzel szemben regényeket, verseket és szimfóniákat nem tekintünk
hamisíthatóknak. Hamisíthatók viszont ezek eredeti kéziratai, és egy
bizonyos író vagy komponista stílusában írt imitációk is "eladhatók"
eredetiként.

Mindenekelőtt meg kell különböztetnünk kétféle hamisítványt. A

hamisítványok két alapvető típusa egyfelől a tökéletes másolat, másfelől a
híres művész stílusában festett kép. A Mona Lisa pontos mása az első
típusba tartozó hamisítvány lenne, míg a Van Meegeren nevű hamisító
Vermeer-utánzatai, melyek a legtöbb szakértőt megtévesztették, a második
fajtába tartoznak, mivel nem volt eredetijük. Egy színdarabnak, regénynek
vagy költeménynek nyilvánvalóan csak az eredeti kézirata hamisítható az
első értelemben. A második típusú hamisítvány azonban irodalmi
alkotások esetében is lehetséges: például Shakespeare stílusának ügyes
utánzásával létre lehetne hozni hamis Shakespeare-darabokat.

Jelentős műalkotásoknak tekintsük-e a hamisítványokat? Ha a

hamisító olyan művet tud létrehozni, amely a szakértőkkel képes elhitetni,
hogy az eredeti szerzőtől származik, akkor a hamisító ugyanúgy tud
valamit, mint az eredeti szerző, s ezért vele egyenrangúnak tekinthető. E
felfogás mellett és ellen egyaránt szólnak érvek.

ÁR, SZNOBIZMUS, RELIKVIÁK

NEM LEHET, HOGY AZ EREDETI FESTMÉNYEKET CSAK AZÉRT RÉSZESÍTJÜK

KIZÁRÓLAGOS ELISMERÉSBEN A JÓ HAMISÍTVÁNYOKKAL SZEMBEN, MERT
ELFOGADJUK A MŰVÉSZETI VILÁGBAN URALKODÓ ANYAGI SZEMLÉLETET, A
FESTMÉNYEK PÉNZBEN KIFEJEZETT ÉRTÉKÉNEK MINDENEK FÖLÉ
HELYEZÉSÉT? HA MINDEN FESTMÉNYBŐL CSAK EGY DARAB VAN, AKKOR A
MŰVÉSZETI ÁRVERÉSEK VEZETŐI MINDEN FESTMÉNYT MINT EGYEDI
DARABOT RENDKÍVÜL MAGAS ÁRON ADHATNAK EL. EZT IDŐNKÉNT
"SOTHEBY'S EFFEKTUS"-NAK IS NEVEZIK, A HÍRES ÁRVERŐ CÉG NEVE UTÁN.
HA EGY FESTMÉNYNEK TÖBB PÉLDÁNYA IS LENNE, AKKOR AZ EGYES
PÉLDÁNYOK ÁRA VALÓSZÍNŰLEG ESNE, KÜLÖNÖSEN AKKOR, HA AZ
EREDETINEK NEM TULAJDONÍTANÁNAK A TÖBBITŐL MEGKÜLÖNBÖZTETŐ
STÁTUST. EKKOR A FESTMÉNYEK GYAKORLATILAG OLYAN HELYZETBE
KERÜLNÉNEK, MINT AMELYBEN EGYÉBKÉNT A NYOMATOK VANNAK.

De lehet, hogy nem csak a művészeti világ anyagi szemlélete, hanem

a műgyűjtők sznobizmusa is okozza az eredeti festmények egyeduralmát a
másolatokkal szemben. A műgyűjtők az egyedi tárgyak birtoklásában lelik
örömüket: egy eredeti Constable vázlat birtoklása összehasonlíthatatlanul
többet jelent számukra, mint ha egy tökéletes másolatot tudhatnának
magukénak, mivel fő szempontjuk nem a művészi érték, hanem az a
valami, amit a szóban forgó tárgyak sznobizmusból fakadó értékének
nevezhetnénk.

Az eredetik birtoklására ösztönző motiváció további fajtája az

eredetinek mint relikviának a vonzerejével kapcsolatos. A relikviákat
történetük miatt találjuk lenyűgözőnek: például az eredeti kereszt (az,
amelyen Krisztust megfeszítették) egy darabja különleges vonzerőt
gyakorolna más fadarabokkal szemben, egyszerűen azon hitünkből
fakadóan, hogy közvetlenül érintkezett Krisztus testével. Hasonlóképpen
egy eredeti Van Gogh képet nagyra értékelhetünk, mint olyan tárgyat,
amelyet a nagy festő megérintett, amelyre odafigyelt, amelyre művészi
energiáit összpontosította stb.

Az árnak, a sznob-értéknek és a relikvia-értéknek nem sok köze van a

művészi teljesítményhez. Az első a ritkasággal, a műgyűjtők ízlésének
változásaival és a műkereskedők manipulációival függ össze, a második
társadalmi rivalizálás kérdése, a harmadik pedig pszichológiai jellegű: a
tárgyakhoz való emberi viszonnyal kapcsolatos. Ha ez a három tényező
kimerítően megmagyarázza az eredeti műalkotások széles körű előnyben
részesítését a jó hamisítványokkal szemben, akkor talán a jó
hamisítványok művészileg ugyanolyan jelentősek, mint az eredetik. Ezzel
a nézettel szemben is vannak azonban erős ellenérvek.

A TÖKÉLETES HAMISÍTVÁNY

Egy okunk mindenképpen van arra, hogy részrehajlók legyünk az eredeti

irányában: egy hamisítvány tökéletességében soha nem lehetünk biztosak.
Ha egy Van Gogh hamisítvány elég jó is ahhoz, hogy a ma élő szakértőket
megtévessze, nem biztos, hogy a jövőbeni szakértőket is félrevezeti. Ha a
későbbiekben láthatóvá válnak bizonyos különbségek, akkor már nem
lehetünk biztosak a hamisítvány tökéletességében. Ezért még ha
általánosságban úgy tartjuk is, hogy a tökéletes hamisítvány művészileg
egyenlő értékű az eredetivel, a konkrét hamisítványoknál soha nem
tudhatjuk, hogy tökéletes kópiák-e.

E nézettel szemben annyi azért megjegyezhető, hogy a különbségek,

amelyek eredeti és hamisítvány között fel fognak merülni, valószínűleg
csekélyek lesznek. Nem nagyon várható, hogy az eredeti és a jó
hamisítvány között gyakran fedezzünk fel olyan különbségeket, amelyek
lényegesen módosítanák a másolat művészi értékéről vallott nézetünket.

MŰALKOTÁSOK ÉS MŰVÉSZEK

De tételezzük fel, hogy valakinek sikerülne megfestenie egy Cézanne kép

tökéletes, megkülönböztethetetlen mását: teljesítménye ekkor is lényegi
pontokon térne el Cézanne-étól. Cézanne-ban nem csak ennek az egy
képnek a megfestését értékeljük nagyra, hanem azt, hogy számos
festményt alkotott és közben megteremtette a saját stílusát.
Teljesítményéhez hozzátartozik eredetisége is, nemkülönben az, hogy
különböző festményei között összefüggések tárulnak fel, s ezek
hozzájárulnak az egyes festmények megértéséhez. Művészi teljesítményét
csak akkor értékelhetjük teljes mértékben, ha minden egyes darabot egész
életművének összefüggésébe tudunk helyezni.

Lehet, hogy a hamisító birtokában van ugyanannak a technikai

tudásnak, ha úgy tetszik kézügyességnek, mint Cézanne; az utóbbi művész
teljesítményében azonban nem szabad szem elől tévesztenünk azt, ami
túlmegy a mesterségbeli tudáson. A szolgai másolatokat készítő hamisító
nem pályázhat a nagy festő címére, mert nem lehet eredeti azon a módon,
ahogyan Cézanne eredeti volt.

Egy olyan hamisító esetében, aki nem konkrét képek másolatait

készíti el, hanem Cézanne stílusában fest képeket (a második típusba
tartozó hamisítványokat), már több okunk lehet a hamisítványok művészi
értékét Cézanne képeinek művészi értékéhez hasonlítani. De még ekkor is
világos, hogy a hamisító nem létrehoz, hanem csak kopíroz egy stílust, és
az eredeti művész kreativitását általában értékesebbnek tekintjük az utánzó
ügyességénél. A kreativitás igen fontos vonatkozása a művészeti értéknek.

Ez arra mutat rá, hogy a hamisítót nem kell az eredeti művésszel

egyenrangúnak tekintenünk csupán azért, mert meggyőző hamisítványt tud
előállítani. Amikor egy eredeti pontos mására nézünk, abban is
értékelhetjük Cézanne művészi kiválóságát. Az érv tehát nem a
hamisítványok művészi értéke, hanem a hamisítók művészi nagysága ellen
szól. A másolatban is láthatjuk a másoló helyett Cézanne művészi
nagyságának bizonyítékát.

AZ ERKÖLCSI ÉRV

A HAMISÍTVÁNYOKKAL SZEMBEN AZ A KIFOGÁSUNK, HOGY

TERMÉSZETÜKBŐL FAKADÓAN MEG AKARJÁK TÉVESZTENI A NÉZŐT SAJÁT
EREDETÜK FELŐL. A HAMISÍTVÁNY A MEGTÉVESZTÉS SZÁNDÉKA NÉLKÜL
NEM HAMISÍTVÁNY LENNE, HANEM MÁSOLAT VAGY STÍLUSTANULMÁNY,
KÍSÉRLET EGY MÁSIK FESTŐ STÍLUSÁBAN VALÓ FESTÉSRE - SZAKNYELVEN
PASTICHE. A HAMISÍTVÁNYOK ÁLTALÁBAN A BENNÜK MEGTESTESÜLŐ
MEGTÉVESZTÉSI SZÁNDÉK - A HAZUGSÁG MEGFELELŐJE - MIATT
ALACSONYABB RENDŰEK AZ EREDETINÉL. UGYANAKKOR JÓ OKUNK LEHET
ARRA, HOGY BIZONYOS ERKÖLCSI ÉS MŰVÉSZETI KÉRDÉSEKET NE
KEVERJÜNK ÖSSZE: EGY BRILIÁNS HAMISÍTVÁNY MINT MŰTÁRGY ANNAK
ELLENÉRE IS KIVÁLTHATJA ELISMERÉSÜNKET, HOGY TUDJUK: A
MEGTÉVESZTÉS SZÁNDÉKÁVAL JÖTT LÉTRE.
 A szerző által ajánlott további, angol nyelvű olvasmányok jegyzéke

BEVEZETÉS

Bryan Magee The Great Philosophers (A nagy filozófusok. Oxford, Oxford

University Press 1987) jó bevezetést ad a filozófia történetébe. A BBC
azonos című televíziós sorozatán alapul, amely ma élő filozófusokat
szólaltat meg elmúlt korok nagy filozófusegyéniségeiről. Stephen Priest
The British empiricists (A brit empiristák. London, Penguin 1990) c.
könyve a tizenhetediktől a huszadik századig terjedően rendkívül világos
összefoglalását adja néhány nagy jelentőségű brit filozófus nézeteinek.

Hasznos kézikönyv Anthony Flew (szerk.) A Dictionary of Philosophy

(London, Pan 1979), valamint A. R. Lacey A Dictionary of Philosophy
(London, Routledge 1976) c. műve.

Azoknak, akiket érdekelnek a filozófusok által használt érvelési

módszerek, ajánlható többek között: Anthony Flew Thinking About
Thinking (Gondolkodás a gondolkodásról London, Fontana 1975),
valamint Robert Thouless Straight and Crooked Thinking (Egyenes és
ferde gondolkodás. London, Pan 1974).

A VILÁGOS FOGALMAZÁSMÓDDAL ÉS ANNAK FONTOSSÁGÁVAL

KAPCSOLATBAN NAGYON ÉRDEMES ELOLVASNI GEORGE ORWELL POLITICS
AND THE ENGLISH LANGUAGE (A POLITIKA ÉS AZ ANGOL NYELV. IN: THE
PENGUIN ESSAYS OF GEORGE ORWELL. LONDON, PENGUIN 1984; - IN:
ESSZÉK. BUDAPEST, AB FÜGGETLEN KIADÓ 1988) C. ÍRÁSÁT.

1. ISTEN

MELEGEN AJÁNLHATOM J. L. MACKIE THE MIRACLE OF THEISM (A

TEIZMUS CSODÁJA. OXFORD, CLARENDON PRESS 1982) C. KÖNYVÉT:
VILÁGOS, ÖTLETTELI ÉS GONDOLATÉBRESZTŐ. MINDEN ITT ÉRINTETT
PROBLÉMÁT RÉSZLETESEBBEN TÁRGYAL.

Brian Davies An Introduction to the Philosophy of Religion (Bevezetés a

vallásfilozófiába. Oxford, Oxford University Press 1982) c. műve rövid
bevezetés a problematikába, egy domonkos rendi szerzetes tollából.

The Sea of Faith (A hit tengere. London, BBC Books 1984) c. könyvében
Don Cupitt a teista álláspont érdekes, vitára sarkalló alternatíváját nyújtja.

2. HELYES ÉS HELYTELEN

RICHARD NORMAN THE MORAL PHILOSOPHERS (AZ ERKÖLCS FILOZÓFUSAI.

OXFORD, CLARENDON PRESS 1983) C. MŰVE KITŰNŐ BEVEZETÉS AZ ETIKA
TÖRTÉNETÉBE, MELY RÉSZLETES TANÁCSOKKAL IS SZOLGÁL TOVÁBBI
TANULMÁNYOKHOZ. HASONLÓ JELLEGŰ, NAGYRÉSZT UGYANAZOKAT A
TÉMÁKAT FELÖLELŐ KÖNYV ALASDAIR MACINTYRE A SHORT HISTORY OF
ETHICS (AZ ETIKA RÖVID TÖRTÉNETE. LONDON, MACMILLAN 1966) C.
KÖNYVE. AZ ALKALMAZOTT ETIKA TÉMAKÖRÉBEN ÉRDEKFESZÍTŐ ÉS
KÖZÉRTHETŐ OLVASMÁNY JONATHAN GLOVER CAUSING DEATH AND
SAVING LIVES (HALÁLOKOZÁS ÉS ÉLETMENTÉS. LONDON, PENGUIN 1977)
ÉS PETER SINGER PRACTICAL ETHICS (GYAKORLATI ETIKA. CAMBRIDGE,
CAMBRIDGE UNIVERSITY PRESS 1980) C. KÖNYVE.

J. L. Mackie Ethics: Inventing Right and Wrong (Etika, vagyis

kigondoljuk, mi a jó és mi a rossz. London, Penguin 1977) és G. J.
Warnock Contemporary Moral Philosophy (Korunk erkölcsfilozófiája.
London, Macmillan 1967) c. könyve bevezető jellegű etikai művek,
melyeket nagyon érdemes elolvasni, de egyikőjük sem könnyű olvasmány.

3. KÜLVILÁG

D. J. O'Connor és Brian Carr Introduction to the Theory of Knowledge

(Bevezetés az ismeretelméletbe. Brighton, Harvester 1982) és A. J. Ayer
The Problem of Knowledge (A tudás problematikája. London, Penguin
1956) c. könyvei használható bevezetést nyújtanak ehhez a területhez.

BERTRAND RUSSELL A FILOZÓFIA ALAPPROBLÉMÁI (OXFORD, OXFORD

UNIVERSITY PRESS, 1912 - BUDAPEST, KOSSUTH 1991) C. KÖNYVE MÉG
MINDIG OLVASÁSRA ÉRDEMES MŰ: ISMERETELMÉLETI KÉRDÉSEKRE
ÖSSZPONTOSÍTÓ, RÖVID BEVEZETÉS A FILOZÓFIÁBA, MELY MEGJELENÉSE
ÓTA VÁLTOZATLANUL AJÁNLOTT OLVASMÁNY ANGLIÁBAN AZOK SZÁMÁRA,
AKIK EGYETEMEN KÍVÁNNAK FILOZÓFIAI TANULMÁNYOKAT FOLYTATNI.

4. TUDOMÁNYOS MEGISMERÉS

A. F. Chalmers What Is This Thing Called Science? (Mi is a tudomány?

Milton Keynes: Open University Press 1978) c., nem csak jó stílusban
megírt, de egyben gondolatébresztő könyve kitűnő bevezetést nyújt a
tudomány témakörébe. A jelenlegi tudományfilozófia legtöbb fontos
problémáját közérthető módon tárgyalja. Hasznos lehet még C. G. Hempel
Philosopyhy of Natural Science (A természettudomány filozófiája. New
Jersey, Prentice Hall 1966) c. műve is. Bryan Magee Popper (London,
Fontana 1973) c. könyve jó bevezető Karl Popper munkásságához.

5. TUDAT

A LEGJOBB BEVEZETÉS A TUDAT FILOZÓFIÁJÁBA PETER SMITH ÉS O. R.

JONES THE PHILOSOPHY OF MIND (A TUDAT FILOZÓFIÁJA. CAMBRIDGE,
CAMBRIDGE UNIVERSITY PRESS 1986) C. KÖNYVE: VILÁGOS STÍLUSBAN
ÍRÓDOTT ÉS SZINTE MINDEN, A TÉMAKÖRBEN JELENLEG ZAJLÓ VITÁT
ISMERTET. P. M. CHURCHLAND MATTER AND CONSCIOUSNESS (ANYAG ÉS
TUDAT. CAMBRIDGE (MASS.), MIT PRESS 1984) C. MŰVE IS JÓL
HASZNÁLHATÓ BEVEZETŐ. AJÁNLHATOM MÉG COLIN MCGINN THE
CHARACTER OF MIND (A TUDAT JELLEGE. OXFORD, OXFORD UNIVERSITY
PRESS 1982) C. KÖNYVÉT, BÁR HELYENKÉNT NEHÉZ OLVASMÁNY.

A Douglas R. Hofstadter és Daniel C. Dennett által szerkesztett The

Mind's (A lelki szem. London, Penguin 1982) a tudattal kapcsolatos
filozófiai elképzelésekkel foglalkozó cikkek, meditációk és történetecskék
érdekes és szórakoztató gyűjteménye. Tartalmazza többek között John
Searle Minds, Brains and Programs (Tudatok, agyak és programok) c.
cikkét, amelyben a szerző azt a kérdést vitatja meg, hogy tudnak-e valóban
gondolkodni a számítógépek.

6. MŰVÉSZET

Anne Sheppard könyve, az Aesthetics: An Introduction to the Philosophy

of Art (Esztétika: bevezetés a művészet filozófiájába. Oxford, Oxford
University Press 1987) jól használható, általános bevezetőt nyújt ehhez a
területhez.

Terry Eagleton Literary Theory: An Introduction (Bevezetés az

irodalomelméletbe. Oxford, Blackwell 1983) c. könyve érdekes áttekintést
ad az irodalomfilozófia néhány fejleményéről, de inkább a kontinentális,
mint az angolszász hagyomány jegyében. Az újabb irodalomelmélettel
szembeni briliáns és szórakoztató támadás David Lehman olvasmányos
Signs of the Times (Az idők jelei. London, André Deutsch 1991) c.
könyve.

A régi zene hitelességének kérdésével kapcsolatban nagyon jó munka a

Nicholas Kenyon szerkesztette Authenticity in Early Music (Hitelesség a
régi zenében. Oxford, Oxford University Press 1988). Denis Dutton The
Forger's Art (A hamisító művészete. Berkeley (Cal.), University of
California Press) c. műve lebilincselő cikkgyűjtemény a hamisítványok
státusáról.

John Berger Ways of Seeing (Látásmódok. London, Penguin 1972) c.

könyve, mely az azonos című televíziós sorozaton alapul, polemikus írás a
képek használatáról, melyet nagyon érdemes elolvasni.