MIKLÓS GYÖRGY

BEVEZETÉS A LOGIKÁBA
 Rodin híres szobra: A GONDOLKODÓ az embert legsajátosabb meghatározottságában
ragadja meg. Az emberi kultúra hátterében a gondolkodó és gondolatait a másik emberrel
megosztó „örök ember” áll. A gondolkodásnak azonban „örök törvényei” vannak, amelyeket
Arisztotelesz „Organon” című gyűjteményes írása óta ismerünk. Minden történelmi kor kénytelen
számot vetni ezekkel a törvényekkel, a helyes gondolkodás szabályaival, ha emberségében meg
akar maradni. Ugyanakkor minden kornak saját nyelvére kell lefordítania ezeket az irányelveket.
Ezt tette Miklós György is jelen tankönyvében. Hűségesen az arisztotelesz-szenttamási
hagyományokhoz világosan és szabatosan bemutatja a logika elemeit, ugyanakkor nagy
biztonsággal eligazodva korunk filozófiai rendszerei között, használja mindazokat a modern
megfogalmazásokat, amelyek összeegyeztethetőek az előbbiekkel. Bizalommal és szeretettel
ajánlom a főiskolai hallgatóknak ezt a „logikus” tankönyvet és szívből kívánom, hogy betölthesse
feladatát és „megismertesse a hallgatót az elmélet-alkotás módszertani szépségeivel.”

Dr. Beer Miklós püspök

Az Esztergomi Hittudományi Főiskola filozófia-tanára
 Tartalomjegyzék:

I. A Logika fogalma, felépítése és felosztása.

A Logika és a tudomány kapcsolata…………………………. 4. old.
II. A logikai elmélkedés szintjei.
Az absztrakció szerepe a Logikában……………………….… 6. old.
III. A Fogalomalkotás fogalma…………………………………. 11. old.
IV. Az ítélet, mint gondolkodási alapművelet.
A szubjektum-predikátum viszony…………………………. 13. old.
V. A gondolkodás alaptörvényei………………………………. 17. old.
VI. A következtetés fogalma……………………………………. 19. old.
VII. A bizonyítás……………………………………………….… 22. old.
VIII. Előszó az Organon tanulmányozásához…………………… 23. old.
IX. A Logika kialakulása.
Görög filozófiai alapok a Logikában…………………….… 27. old.
X. A szillogizmus elméleti kialakulása, gyökere és kezdetei…. 34. old.
XI. A szillogizmus fajtái és felosztása…………………………. 36. old.
XII. A sztoikus filozófiai iskola létrejötte.
A kijelentés-logika kezdetei………………………………… 40. old.
XIII. Az arisztotelészi terminus-logika történelmi fejlődése……. 42. old.
XIV. A klasszikus kétértékű logika
és a szimbolikus logika alapfogalmai……………………… 46. old.
Feladatok…………………………………………………… 50. old.
 A Logikát nem pusztán „egyedülálló” tudományként tekintjük, hanem olyan
diszciplínaként értelmezzük, amely szervesen beépül a társadalomtudományok, s azon belül a
Filozófia nagy rendszerébe.
Legfőbb vezérlőelvünk az egyetemes tudományeszmény. Ezért tartjuk fontosnak azt, hogy
a pedagógusok és általában az értelmiség szellemi arzenáljába hézagmentesen illeszkedjen be az
elméletalkotás tudományos igénye, az elméleti konstrukció filozófiai koncepciója.
A teoretikus szintézisre való törekvést a „minden tudományok végső alapjának” 1 elméleti
feldolgozását tekintjük a filozófus legfőbb feladatának. Ezért a Logika c. tárgy oktatása azt a célt
szolgálja, hogy megismertesse a hallgatót az elméletalkotás módszertani szépségeivel.
A szisztematikus filozófia művelése magát a tudást, az emberi gondolkodást is kritikai
vizsgálat alá veti. A Logika reflexív tudomány, az új ismeretek argumentatív kifejtése közben
magára a gondolkodás folyamatára tekint vissza, arra kérdez rá, s ezáltal széles tudományelméleti
alapokra helyezkedve járul hozzá az elméletalkotás folyamatához.
Fontosnak tartanánk, ha a hallgatók a Logika c. tantárgyat be tudnák illeszteni
filozófiatörténeti tanulmányaikba. A Szimbolikus logika tárgy oktatását – jól megfontolandó
tudománytörténeti és pedagógiai okokból azon hallgatók számára tartjuk eredményesen
oktathatónak, akik módszeresen tanulják a filozófiatörténetet a kezdetektől napjainkig.2

Esztergom, 2002. júliusa

Miklós György

1
L. Husserl: A filozófia mint szigorú tudomány, Kossuth, Bp., 1993.
2
Pl.: párhuzamosan a Filozófiatörténetben az Analitikus filozófia és Logikai pozitivizmus c. tárgyak oktatásával.
 I. A Logika fogalma, felépítése és felosztása.

A Logika és a tudomány kapcsolata

A Logikát a filozófiai tudományok, így a társadalomtudományok alapjának tekintjük,

mivel feltárja az emberi gondolkodás struktúráját, és annak helyességéről tárgyal. A gondolkodás
az emberi értelem tevékenysége, melynek terméke a gondolat. A Logika a gondolkodás
törvényeivel foglalkozik és arra kíváncsi, hogy az értelem helyesen működik-e, amikor a
valóságot megismeri.
A Logika feladata egyrészt az emberi gondolkodás részletes működésbeli feltárása,
másrészt annak a reflexiós pontnak a megtalálása, amikor az emberi gondolkodás önnön belső
struktúrájának feltérképezése után mintegy „kilép” önmagából és a körülötte lévő valóságot
óhajtja megismerni. A Logika innentől kezdve átlép az Ismeretelmélet tartományába. Az emberi
gondolkodás struktúraanalízisének feltérképezése után a Logika alkalmassá válik arra, hogy az
elméleti tudományok, a társadalomtudományok, így a filozófia legszilárdabb tudományos
alapjává, kiindulópontjává váljon, s az emberi elméletet konstruáló tevékenység számára a
legbiztosabb tudományos Organont3 nyújtsa.
A Logika tárgya mindenkor a gondolat tartalma és a benne feltáruló valóság megismerése.
A Logika az igazság legbelső természetéről szól, ez adja meg a Logika igaz természetét.
Gondolkodásunk során szeretnénk megismerni a helyes gondolkodás feltételeit, kritériumait. Ez
az út vezet el minket a tudományos megismeréshez is.
A tudomány (első megközelítésben) igazolható ismeretet jelent. Ezt az igazolható
ismeretet létre tudom hozni egyrészt alkalmazással (orvos, bíró, szaktudományok, stb.), valamint
gondolati alkotással, az elméleti konstrukció segítségével. Ez utóbbi válik a Logika feladatává.
Igazolni annyit tesz, mint az állítással bizonyítani, hogy az általunk feltárt igazság más,
igaznak bizonyult állításokkal összefüggésben áll. Ezt az igazolást a logikai alapelvek
segítségével végezzük el. E logikai alapelvek formai jellegűek, a különböző igazságtárgyak
elkülönülése nem lehetséges nélkülük.

3
Eszköz, módszer
 A Logika tudományát mindig egy nagyon fontos szempont vezérli, mégpedig a
gondolkodási tevékenység korrektsége. Ilyenformán a Logika az Igazság formális, egyetemes,
határozmányairól szóló tudomány.4 A Logika felosztása ezen Igazságtartalom megközelítési
módja szerint történik az alábbiak alapján:
 Formális logika: a gondolkodás formáit kutatja, függetlenül annak tartalmi
összefüggéseitől;
 Alkalmazott logika: a megismerés speciális feltételeire vonatkozó megállapítások
szerepelnek benne;
 Materiális logika: az alkalmazott logika másik elnevezése, a gondolattartalom
igazságértékét vizsgálja;
 Ismeretkritika: tágabb értelemben a logikához sorolható, a megismerés folyamatáról,
igazságértékéről és végső soron annak ontológiai feltételeiről szól. Az Ismeretkritikában
kiemelendő az a reflexiós mozzanat, amely az emberi gondolkodás strukturális felépítését
a valóság megismeréséhez kapcsolja.
Az Ismeretkritika eredményeképpen születik meg a Gondolkodástan, amely végső soron arra
keresi a választ, hogy milyen alapokon áll az Episztemológia. A legegyetemesebb logikai elvek

4
A XX. század derekára, az európai filozófiai életben az angolszász bölcseleti hagyomány és a Bécsi Kör analitikus
tudományelméleti alapvetése ellenében újra napvilágra jöttek és heurisztikus erővel hatottak azok a fogalmak,
amelyeken az európai filozófiai hagyomány, s ezen keresztül az európai kultúra nyugodott. Ilyen volt például az
„Igazság” fogalma, amely a XX. századi újramegjelenésével élesen szemben állt a napjainkban uralkodó „filozófia
halála”, ”metafizikai alapok elvesztése” stb., fogalmakkal. A szintézisre törekvés újra porondra lépett a különböző
analitikus és logikai pozitivisztikus eljárásokkal szemben.
Az Igazság keresése a filozófiában merész föltevések és különböző egymással versengő, az elméleteinkben
előforduló hibák kritikus kutatása útján valósult meg. Az Igazság keresését „a tudományos felfedezés legerősebb
motivációjának” nevezte K. Popper.
A. Tarski (1902 – 83) lengyel származású filozófus nem kívánt a platóni hagyományokhoz visszamenni, vagyis nem
válaszolt arra a kérdésre, hogy „mi az Igazság?”.
El akarta érni azonban, hogy az igazság fogalma legalább a formalizált nyelvekben váljon rehabilitálhatóvá (pl. mint
az analitikus filozófia és a szimbolikus logika tárgynyelve), valamint azt, hogy az igaz mondatokat logikai
paradoxmentessé lehessen tenni. Mielőtt Tarski kidolgozta volna saját igazság-felfogását, vizsgálta annak
filozófiatörténeti és társadalomelméleti hagyományait. Ezeket szem előtt tartva a következőket vette figyelembe: az
Igazság: a) a létező valóság és a róla tett kijelentések adekvációja; b) az egymással összeegyeztethető kijelentések
koherenciája; c) pragmatikus működőképes ismeret; d) a kommunikatív cselekvés, mint a tudás értékmérője. Az
érvelés mindig az igazság kiderítésére igyekszik és értékorientált tevékenység. Tarski is tudta, hogy az eléggé gazdag
nyelvek számára nem létezhet általános igazságkritérium. Igazságelmélete szerint az igazság korábban nem vitatott
logikai terminusok segítségével definiálható, tehát logikailag jogos; alkalmazható bármely szemantikailag zárt nyelv
bármely egyértelmű állítására, tehát nem üres; nem kötődik semmiféle általános kritériumhoz, bár minden igaz
mondatból levezethető. Így az igaz mondatok osztálya deduktív rendszert alkot.
Tarski tehát egyrészt mindig szem előtt tartotta a szintaktikai alapon nyugvó formális bizonyíthatóságot, másrészt
elvégezte az újrafelfedezett igazságfogalom szemantikai alapvetését is.
alapot szolgáltatnak a helyes gondolkodás speciális szabályainak. E szabályok alkalmazásuk
szerint a következők:
1. Indukció (itt!): analitikus eljárást jelent;
2. Dedukció (itt!): szintetikus eljárást jelent;
3. Redukció (itt!): a következményből az előzményre következtet; valamely
gondolatélményből visszakövetkeztet a szabályokra, alapelvekre, amelyek érvényét már
elismertük.
A társadalomtudományok kutatása, vizsgálata egy sajátos „logikát” kíván. Ezen tudományok
kutatása a hipotézis felállításával kezdődik és a theória levonásával ér véget. Ezen hipotézis a
kutatás lehetséges eredményét anticipálja.

II. A logikai elmélkedés szintjei.

Az absztrakció szerepe a logikában

A Logika fogalma a Dolgot annak lényege szerint állítja elénk, és nem az esetleges
jegyekre összpontosít, hanem azokat kizárja magából, s az állandót keresi. Így a Logika fogalma
absztrakt összefoglalását jelenti a dolog alapjában lényeges jegyeinek.
A Logika reflexív tudomány, s az elvontsága is ebből adódik. Ebben a tudományban az
Értelem a saját tevékenységére figyel. Önmagára reflektálva foglalja rendszerbe azokat a
szabályokat, amelyek szerint az emberek gondolkodnak. E szabályok nem pusztán az emberi
elme termékei, hanem a valóságban gyökereznek. Fontos kiemelni azt, hogy a Logika alapelvei
azonosak a Lét alapelveivel, s azok végső soron összhangban vannak a cselekvés alapelveivel, az
etikai alapelvekkel. A Logika tudományának ez az a pontja, amely a Logikát a legalapvetőbb
társadalomtudománnyá, az elméleti tudományok legvégső alapjává teszi. A Logika a
gondolkodás „eszményi” szabályait tárja elénk, ilyenformán azt lehet mondani, hogy a Logika
normatív tudomány.
A Logika elnevezés a logos szóból származik, amely ebben az összefüggésben ’beszédet,
gondolatot’ jelent. Történelme során a Logikát nevezték Dialektikának is5, melynek jelentése a
’szétszed, kikeres, megfontol’ szavakból származik. Itt a Logika a következetesség révén a
bizonyító gondolkodás szolgálatban áll.

5
Pl. Galenos
 A Logika történelmi fejlődősét alapvetően három nagy korszakra bontjuk:
1. i.e. IV-III. század: a klasszikus arisztotelészi formális logika és a sztoikus kijelentés-
logika kezdetei;
2. XII-XV. század: a skolasztikus, ontológiai logika korszaka. Szent Anzelm és Szent
Tamás rendszere;
3. XIX-XX. század: a Logika matematikai, analitikus eszközökkel való felépítése az
újkorban.
Az elmélettörténet során a logikai gondolkodás az alábbi színtereken zajlott:
a) Formális logika, amely szimbólumokkal jelzi a gondolkodás maradandó törvényeit;
b) Dialektikus logika, amely a formális logika törvényeit „dialektikusan” alkalmazza a
változó valóságra, és a gondolat tartalmi mozzanatait túlhangsúlyozza6;
c) Klasszikus vagy skolasztikus, neoskolasztikus logika, amelyben mind az ismereti
tárgy, mind pedig a megismerő alany aktív részese a megismerési folyamatnak, és
amely a formális és tárgyi-gondolati tartalomra egyaránt ügyel.

A klasszikus Logika alapelveit szem előtt tartva mi most elsősorban a tartalmi mozzanatra
ügyelünk, s ennek alapján állapítjuk meg a logikai elmélkedés legfontosabb állomásait. Nem
feledkezhetünk el arról a nagyon fontos szempontról sem, miszerint a Logika tudományának
szervesen be kell épülnie a Filozófia nagy rendszerébe, s ha az elméleti tudományok egy
szintézisalkotási folyamat koronájaként születnek meg, akkor egyáltalán nem lehet közömbös
annak bemutatása, hogy a nem empirikus, nem experimentális alapú tudományok hogyan építik
fel saját struktúrájukat.
A Logika a fogalmilag rendszerező, megokoló gondolkodás segítségével végzi el az
elméleti konstrukciót. Ennek megfelelően a klasszikus logikában az elmélkedésnek az alábbi
szintjeit különböztetjük meg:
1. Universale metaphysicum7, az „általános természet”, amely alkalmas arra, hogy több
alattvalóban létezzen. Megjelöli azt a közös létbeni alapot, amely mint egyetemesség
megtalálható minden egyedi dologban. A dolgoknak van egy közös természetük (ti. a
„dologiság”), amely alapján szükségszerűen egyetemes jelleggel bírnak.

6
L. Hegel rendszerét
7
„Általános alap” vagy „ontológiai állandó”; Lásd M. Heidegger: Bevezetés a metafizikába, (Matúra bölcselet
sorozat), Ikon Kiadó, Bp., 1995.
 A létező dolgok legfőbb osztályai a praedicamentumok, vagy egyetemes
léthatározmányok. a létezők legáltalánosabb létmódját jelentik, amelyekbe a dolgok közös
természetük alapján besorolhatóak. Ezt a bizonyos létmódot Arisztotelész ontológiai alapoknak
nevezte. A skolasztikus filozófiában majd megjelenik az „ontológiai állandó” fogalma.
Arisztotelésztől a kategóriáknak azt a definícióját is ismerjük, mely szerint „általános
meghatározásoknak” is nevezi őket, olyanoknak, mint amelyeket a létezőkről állítunk, és értelmi
fogalmaknak is hívunk, mint a dolgok egyszerű lényegiségeit. Arisztotelész kihangsúlyozza,
hogy lehet ezt ontológiának is nevezni, amely a metafizikához tartozik.8 Arisztotelész tíz
praedicamentumot (kategóriát) állított fel a következő lebontásban: 1 substantia + 9 accidentia.
- Substantia: „magában való lényegiség”, a dolog létmódja, amely kifejezi, hogy a dolog
önmagában képes fennállni és mást fenntartani. Ez a legegyetemesebb kategória.
- Accidens: „járulék”, mely máshoz való viszonyában határozza meg a szubsztanciát. A
létezőket más létezőkkel való vonatkozásban vizsgálva megállapítja, hogy vannak olyan
dolgok, amelyek csak más létezőben tudnak fennállni; a szubsztanciához, mint magánvalóhoz
viszonyul, így a szubsztancia ilyen járulékává válik:
- a mennyiség: dologi tulajdonságai alapján önmagában határozza meg a szubsztanciát;
- a minőség: forma szempontjából határozza meg az önmagában álló szubsztanciát;

8
A metafizika és az ontológia közötti fogalmi különbséget nagyon fontosnak tartjuk meghatározni, mert a
filozófiatörténetben és a filozófiai szakirodalomban gyakran egymás szinonimájaként használják. A metafizika a
létezők legbensőbb természetét kutatja, az összes dolog eredetét, rendeltetését, a jelenségek létrejöttének módját. (Ezt
teszi a teológia is.) Megállapítható, hogy a metafizika olyan alapfogalmak kutatásával foglalkozik, amelyeket
minden más tudomány feltételez (lét, levés, mozgás, tér, idő, dolog, stb.). A metafizika tudománya a Világ
legelvontabb lényegével, magával a Léttel való foglalkozást jelenti. A metafizika részeit képezik: a létezőről szóló
tan (ontológia), a világ rendezett lényegéről szóló tan (kozmológia), az ember lényegéről szóló tan (antropológia),
Isten lényegéről szóló tan (teológia). Ilyen értelemben használta Arisztotelész is a metafizika szót (meta ta
phüszika), vagyis „első természet”. Az ontológia szó a létre irányuló kérdést fogalmazza meg. A legáltalánosabb
létfogalomról, a lét jelentéseiről és meghatározásáról szóló tanítás, amely a tényekre vonatkozó tudományok végső
elveit vizsgálja. Az ontológia úgy akarja leírni a létet, ahogyan az van. Az ontológia tárgyának a „létezőt, mint
létezőt” tekintjük. Az ontológia tudományában megmutatkoznak azok a praedicatumok, amelyek minden létezőt
megilletnek. Az ontológiáról elmondható, hogy a létező legáltalánosabb princípiumainak a tudománya. Nem
érdektelen segítségül hívnunk a XX. század egyik legnagyobb filozófusát, Martin Heideggert, aki szintén e két
fogalom körében fejti ki gondolatait: „Miért van egyáltalán létező, nem pedig inkább a semmi? Ez a kérdés.”
Heideggert tehát az a kérdés érdekli, hogy mi a létező alapja, mi húzódik meg a kizárólag empirikusan értelmezhető
dologi valóság mögött? Valószínűleg egy olyan, csak a szellem erejével megragadható valóság, amely nem azonos a
körülöttünk lévő megragadható léttel. A metafizika minden tudományok, így a filozófia alapja is kíván lenni, ezért
„együtt él” a különböző tudományokkal. Ezért e dolgok rendeltetését és a jelenségek keletkezését az adott
tudománynak megfelelően mindig fogalmi absztrakciókkal helyettesíti. Heidegger szerint a cél az ontológia
segítségével a lét „szóhoz juttatása”. Ilyen absztrakciók: lét és látszat, lét és létesülés, létmegértés, létbe való
belevetettség, lét és kellés (Sollen). (Idézetek: M. Heidegger: Bevezetés a metafizikába, Ikon Kiadó, Bp., 1995.)
 Ha az accidenst úgy osztályozzuk, hogy a substantiát máshoz való viszonyában miképpen
határozza meg, akkor az alábbi kategóriákat különböztetjük meg:
- Relatió: a dolgok közötti kölcsönösséget fejezi ki, a dolgok közös természete teszi lehetővé;
- Actió: tevékenység, amely oksági folyamatot fejez ki a létezők között;
- Hely: a térnek azt a pontját határozza meg, ahol a dolgok állnak;
- Helyzet: a vonatkozás helyét határozza meg a dolgok belső struktúrája alapján;
- Idő: a dolgok belső tartalmát szem előtt tartva azok egymásutániságára ügyel;
- Passió: szenvedőlegesség, amikor a cselekvés határpontja az alany;
- Habitus: állapot, amely a vonatkozás tartós készségét mutatja, és a vonatkozó dolog
külsődleges meghatározottságát reprezentálja.
2. Universale logicum, az általános, egyetemes természetről a gondolati elvonatkoztatás
segítségével kialakított fogalom, amely több dologról állítható. Ennek során az
„egyetemes természet”, mint konkrét lényeg jelenik meg, és egyszerre több egyedi
dologban létezik,9 illetve az a kérdés, hogy milyen feltételek mellett állítható az
egyedi dolgokról.
Arisztotelész a Kategóriák című művében azt vizsgálja, mit lehet állítani az egyedi
létezőről, vagyis az elsődleges szubsztanciáról. Másodlagos szubsztanciáknak a nemeket és a
fajokat nevezi, amelyeket az elsőről állíthatjuk. Így Arisztotelész a dolgok belső lényegébe akar
bejutni a platóni dialektika továbbgondolásával.10 Ez a konkrét lényegiség, amely mint egyetemes
természet mutatható ki a konkrét fogalmakban, az alábbi módon jelenik meg. Mint a lényeghez
tartozó fogalmak, egyfajta deduktív (szűkítő) módszer szerint haladnak:
- Genus: nem-fogalom, amit több, fajában különböző dologról a „mi az?” kérdésre válaszolva
állíthatunk;
- Differentia: fajosító jegy, a lényeg további meghatározását segíti elő;
- Species: faj-fogalom, a meghatározó és a meghatározható összekapcsolása. Ez adja a faji
lényeget, amit definiálunk.

Arisztotelész Organon című munkája nem csak a Logikában, hanem a

Filozófiatörténetben is jelentőséggel bír. Ma, a társadalomtudományok nevében fellépő XX.
század végi résztudományok és tudományszegmensek egyre ijesztőbb térhódításának korában,
9
Vö. Teilhard de Chardin: Az egyedi egyetemes, Szent István társulat, Bp., 1980.
10
Platónnál az ideából, mint az elsődleges és valóságos létezőből részesülnek a tárgyi valóság konkrét dolgai.
különösen aktuálisnak tartjuk a filozófia és vele együtt az egyetemes tudományeszmény sajnos
napról napra egyre nehezebbé váló rehabilitálását, sőt mi több újrakoronázását. Arisztotelész
életművet alkotott. Tette ezt azzal a szándékkal, hogy bemutassa az utókornak, hogy a filozófia
hajszálpontosan strukturált, precízen felépített, de egységes és oszthatatlan tudomány. Ebben a
szellemben kell nekünk, kései utódoknak is a társadalomtudományokat művelnünk.

III. A Fogalomalkotás fogalma

A fogalom a gondolati elvonatkoztatás eredményeként jött létre. A tárgyi világ érzékileg

megragadható elemeiből elvonatkoztatva az értelem kialakítja a dolgok szellemi „képét”. Ez a
kép a megfelelés és a hozzárendeltség alapján viszonyul a tárgyi valósághoz.
Ha a fogalom ontológiai igazságát vizsgáljuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a
legfontosabb az, miszerint a „szellemi képmás” és a tárgyi valóság között fennáll-e a
hozzárendeltség. Amennyiben a kettő összeegyeztethető, azaz nincsenek ellentmondásban, és
nem zárják ki egymást, akkor a fogalom igaz; ha ennek ellenkezője igaz, akkor hamis.
A gondolati, szellemi absztrakcióval a fogalom a konkrét, egyedi dolgot jelölő tárgyat
mintegy az egyetemesség szintjére emeli. A fogalomalkotással a dolgok lényegi struktúráját
emelem ki. A fogalom tárgyi tartalmának elemzése során feltárul annak értéke, vagyis a konkrét
tárgyi világhoz való hozzárendeltsége. A fogalomalkotás a következő lépésekben történik. Első
lépésben „Egyszerű megragadást”11 végzünk; itt utalás történik arra a mozzanatra, hogy a logika
reflexív tudomány, s önmagára reflektálva foglalja rendszerbe azokat a szabályokat, amelyek
szerint az emberek gondolkodnak, vagyis az értelem a saját tevékenységét figyeli. Az egyszerű
megragadással létrehozott fogalom neve „Kifejezett kép”12, amely a dolog tudati, értelmi képét
jelenti, míg az Idea, vagyis „Eszmei képmás”, a megismert dolog általánosított, eszményi képét
fejezi ki.
A fogalom felosztása:
1. Tartalmi kör – Comprehensió: a logikailag részarányosa összeegyeztethető tartalmi jegyek
összessége, amely mindig a fogalom lényegét fejezi ki. Az ontológiai és logikai rend
egymásra hangoltsága alapján függnek össze a tartalmi jegyek egymással és a tárgyi
valósággal. A fizikai rendben a tárgyi jegyek el tudják választani az egyik dolgot a másiktól.
11
Simplex apprehensió
12
Species expressa
2. Kiterjedési kör – Extensió: azon tárgyak összességét jelenti, amelyekre egy fogalom teljes
tartalmi körével kiterjeszthető. Ezek azok a tárgyak, amelyekből a megismerés útján a
szellemi dolgot kialakítottuk.

A fogalom comprehensiója és extensiója fordított arányban viszonyul egymáshoz: minél

nagyobb a fogalom terjedelme, annál kisebb a tartalma. A fogalom igazságértékét mindig a
comprehensiója határozza meg: minél inkább a lényeget fejezi ki, annál több egyedre
vonatkoztatható. Minél igazabb egy törvény, annál több esetre igaz.
A fogalom felosztása a tartalmi összefüggések (tartalmi kör) figyelembevételével a
következő:
1. Közvetlen fogalomról beszélhetünk, amennyiben a megragadott lényeg közvetlen
tárgyi ismeret eredménye. Ez a típusú fogalom elsődleges ismeret útján jön létre, pl.:
kék ég;
2. Közvetett fogalomról beszélhetünk, ha a fogalom lényegét más fogalom közvetítésével
ragadjuk meg. Ebben az esetben reflexió útján jutottunk el a lényeghez, pl.: A
politológia törvényszerűségeit a történelem törvényszerűségei után ismerjük meg;
3. Lényegi fogalomról beszélhetünk, amennyiben a dolog tipikus, sajátosan jellemző
tulajdonságát emeljük ki;
4. Nem lényegi fogalomról van szó, ha a dolog tulajdonságai közül valamelyik járulékos
tulajdonságát emeljük ki, pl.: az ember fogalma esetében – lábakon járó élőlény;
5. Konkrét fogalomról beszélhetünk, amennyiben a tárgy fizikai létét, érzékileg
megragadható vonásait emeljük ki, pl.: amikor egy elvont fogalmat konkrét példával
világítunk meg;
6. Az elvont fogalom a dolog lényegét nem az érzékileg megragadható jegyekben látja,
hanem attól elvonatkoztatva az általánost és a szükségszerűt ragadja meg, pl.: az
emberiség fogalma.
A fogalom felosztása a kiterjedési kör figyelembevételével a következő:
1. Egyedi – Singularis: ebben az esetben a fogalom tartalma csupán egy egyedre
terjeszthető ki;
2. Részleges – Partikularis: amikor a fogalom tartalma egy egész néhány tagjára
terjeszthető ki;
 3. Egyetemes – Universalis: amikor a fogalom tartalma a kiterjedési körébe tartozó
minden egyedre kiterjeszthető, pl.: magyarok;
4. Hasonló értékű – Analóg: ebben az esetben a fogalom tartalma a kiterjedési körébe
tartozó egyedekről csak hasonló értelemben állítható, pl.: Habermasról és Marcuseról
hasonló értelemben állítható, hogy filozófusok.

IV. Az Ítélet mint gondolkodási alapművelet.

Szubjektum - predikátum viszony

Ítéletnek azt a logikai formát nevezzük, amikor két fogalmat (szubjektum és predikátum)
kapcsolunk össze. Az összekapcsolás a „van” kötőszó segítségével történik olyanformán, hogy az
egyik fogalmat (P) állítjuk, azaz „predikáljuk” a másik fogalomról (S). Így olyan logikai
állíthatóság jön létre, amely nyelvtanilag mondatokat képez. Ebben az esetben a predikátum
(Praedicatum) logikai állíthatósági módot jelent, jelentése ‘léthatározmány’. Szófajilag ez lehet
főnév, alapfokú melléknév vagy ige. Az ítélet lényege szerint igaz vagy téves ítéleteket
különböztetünk meg és igazságértéke aszerint állapítható meg, hogy a két terminus kapcsolatba
hozható-e egymással állítás vagy tagadás formájában.
Az Ítélet belső tartalmi összefüggéseinek elemzése során, az empíria meggyőző erejére
támaszkodva beláthatjuk, hogy az ítéletben kifejezett állítás vagy tagadás megfelel-e a
valóságnak. A logikai összefüggések feltárása során ügyelni kell az Ítélet ún. formai mozzanatára
is, amikor két fogalmat valóban az állítás vagy a tagadás formájában hozunk összefüggésbe
egymással.
Az ítéletben végső soron mindig egy állítás van elrejtve, amely úgy történik, hogy az
emberi értelem az alany tartalmi összefüggéseiből (comprehensio) kiemeli a lényegi
ismertetőjegyet, s azt, mint általános fogalmat állítja vagy tagadja az alanyról.
Az ítélet formai felbontása során figyelembe kell venni a kopulát, az ún. viszonyt, amely
azt fejezi ki, hogy van-e kapcsolat a logikai alany (S) és a logikai állítmány (P) között.
A logikai jelölésekben F(a) argumentumként jelöljük az ítéletek predikátumát és
„bemenet”-nek nevezzük.
A kétmenetű predikátum esete a tárgyas ige:
„Rómeó szereti Júliát.”
Ebben az esetben a logikai állítmány (P) – „szereti”, míg a logikai alany (S) – „Rómeó”. Így a
logikai állítmány vonatkozásban van egy második főnévvel, a „Júliát”-tal. Kétmenetű predikátum
előfordul a középfokú melléknevek esetében is, kiegészítve a „mint” szócskával, pl.:
„Pál öregebb mint Örs.”
Kétmenetű predikátum előfordulhat harmadik esetben is, amikor birtokos szerkezet lép
fel:
„Ági húga Pálnak.”
A hétköznapi élő beszédben leggyakrabban az egyargumentumú predikátumokat
használjuk. Ezek lehetnek: tárgyatlan igék, főnevek vagy melléknevek, mint a következő
mondatok esetében:
„Pál jön.” „Éva tanítónő.”
Ebben az esetben egy bemenetet egy név jelöl, és a név értéke valamely egyedi dolog. A
kimenet egy mondatot jelöl, értéke a két igazságérték valamelyike ti. igaz vagy hamis. Amikor
predikátumot interpretálunk, fontos megadnunk a tárgyalási univerzumot is:
„Budapesti lakosok osztálya.”
A predikátum (mint léthatározmány) interpretálása során azt emeljük ki, hogy egy individuumhoz
milyen igazságértéket rendel:
 Az egybemenetű predikátum igazságtartománya azon individuumok osztályát jelöli,
amelyekre a predikátum igaz;
 A kétbemenetű predikátum az individuumok közötti rendezett viszonyokat tükrözi:
„Ági nővére Évának.”
A predikátum terjedelmén a predikátum igazságtartományát értjük.
Amikor interpretációt végzünk, olyan mondattani elemzés alapján járunk el, amelyek
során a predikátumokat és az argumentumokat is a felszínre hozzunk. Ha a tudatban
megfogalmazódik az ítélet, és grammatikai megfogalmazást kap, akkor kijelentésről beszélünk.
Ezt logikai formában „tétel”-ként fejezzük ki. A gondolkodás ténye a kijelentésben kerül
napvilágra, és igazságértéke hamisságától vagy igazságától függ.
A megfogalmazott és kijelentett ítéletet annak alapján állítjuk föl, hogy a szubjektum és a
predikátum kapcsolatba hozható-e egymással. Tartalma szerint egy ítéletet akkor nevezünk
igaznak, ha az ítéletben szereplő állítás vagy tagadás megfelel a valóságnak. Formája szerint egy
ítéletet akkor nevezünk helyesnek, ha az ítéletre vonatkozó szabályok esetében a Lét-fogalom
valóban az állítás vagy a tagadás formájába hozható.

Kopula:
A kopula a szubjektumot és a predikátumot kapcsolja össze. A létező létének vizsgálata
során a Lét értelmét kell megvilágítani. „A Lét általánossága meghalad minden általánosságot”
(Heidegger) és az ítélet alapi és tárgyi vonatkozásait zárja magába.

Ítéletekkel végezhető gondolati alapműveletek:

 Analízis: amikor gondolatban a tárgyat részeire bontjuk;
 Szintézis: amikor a tárgy egyes részeit egésszé egyesítjük. Kétféle lehet: formális és
dialektikus szintézis;
E két alapműveletnek megfelelően többféle ítélet képezhető le, melyek közül kettőt emelünk ki,
mivel a filozófia leggyakrabban ezt a kettőt használja:
 Analitikus ítélet: az állítmány az alanyban benne van és azt belőle „kihámozzuk”, pl.:
„A legnagyobb meleg tenger a Földközi-tenger.”
 Szintetikus ítélet: az állítmányt nem a dolog elemzése által nyerjük, hanem
megfigyelés útján tudjuk meg, hogy az állítmány hozzátartozik-e az alanyhoz. Ez
jellegénél fogva ismeretbővítő ítélet. Pl.: „A tűz meleg.”
Az ítéletek közti viszonyt az alábbi módon ábrázolhatjuk:
A ellentétes E
Minden ember Egy ember sem
halandó halandó

alárendelt alárendelt

I O
Némely ember Némely ember
halandó al-ellentétes nem halandó
  Ellentétesség: az egyik ítélet igazságából a másik ítélet igazsága következik;
 Al-ellentétesség: az ítélet hamisságából a másik ítélet igazsága következik;
 Ellentmondás: valamit állítani és ugyanakkor valaminek az ellenkezőjét is állítani, pl.:
„Az atom az anyag legkisebb része.”

„Az atom kisebb részekből tevődik össze.”

V. A gondolkodás formális logikai alaptörvényei

A gondolkodás formális logikai alaptörvényeit minden egyes gondolkodási folyamatban

felhasználjuk. Alkalmazásuk azért szükséges, hogy a gondolatformák, mint a világ
megismerésének logikai eszközei, feladatuknak meg tudjanak felelni. E törvények annyiban
alaptörvények amennyiben minden gondolkodási folyamatban szerepet játszanak, a fogalmaknak
és az ítéleteknek a gondolkodás folyamatában betöltött általános feladatából következnek.
Azokat a gondolati műveleteket, amelyeket a fogalmakkal és az ítéletekkel hajtunk végre,
a gondolkodás legáltalánosabb módszertani törvényeinek nevezzük.

Az azonosság törvénye:
Az azonosság törvényét tárgyalva mindig valami meghatározottra kell gondolnunk. Ha
valami meghatározott „egyet” gondolunk, akkor a dolognak nevet is adunk. Egy fogalom azonos
marad önmagával, míg azonos marad a tartalma és a terjedelme. A folyamatos változásnak alá
van vetve minden fogalom. Erre először Arisztotelész jött rá:
- forma (eidosz, essentia)
- szükségképpeni járulékos tulajdonság (accidens);
A formális logika azonosság törvénye azonban nem szűkül le a dolgok önmagukkal való
állandó azonosságára, hanem a különböző dolgok hiányos szempontból való azonosítását tekinti
mérvadónak. Pl.: az uránium tulajdonságai (különböző kémiai és fizikai folyamatokban hogyan
viselkedik az uránium).
Az ellentmondás törvénye:
A megismerési folyamat előbbre vitele szempontjából szükséges, hogy az egyik
kimondott ítéletünk ne tagadja azt, amit a másik ítélet tartalmaz. Megengedhetetlen valamit
állítani és ugyanannak az ellenkezőjét is állítani. Ha a valóságban van olyan eset, hogy egy
tárgynak megvan az adott tulajdonsága, (kapcsolata, viszonya), akkor helyes ennek az állítása. Ha
nincs meg, akkor helyes a tagadása, lehetetlen viszont az állítása.
Ha elfogadunk egy tételt, akkor el kell fogadnunk az összes következményeit. Ha
valamely következményét tagadjuk, úgy a tételt is tagadjuk. A formális logika nem tagadja, hogy
egy tárgy ugyanabban a vonatkozásban jelentkezzen „P” és „nem P” ismertetőjeggyel is. S est K
és K P. vagyis P állítmány K-ból és K-ból tevődik össze. Nem állíthatjuk tehát, hogy, hogy S
tárgynak nincs meg a K és K ellentmondásos tulajdonsága. (A két ítélet közül az egyik feltétlenül
hamis lesz). Ugyanannak az állítása és tagadása összeegyeztethetetlen.

Harmadik kizárásának törvénye:

„Ugyanannak állítása és tagadása között nem lehet egy közbülső harmadik.”
Arisztotelész

A harmadik kizárásának törvénye csak az ellentmondó ítéletekre alkalmazható. Minden

tárgyról meghatározott ítéletet kell mondanunk, akár állítjuk, akár tagadjuk. Pl.:
1. „Minden tudományt a haladás érdekébe kell állítani.”
2. „Némely tudományt nem kell a haladás érdekébe állítani.”
Az első állítást igaznak kell elismernünk és nem szabad a kettő között keresni az igazságot. Az
ellentmondás törvénye azt állapítja meg, hogy nem megengedhető a logikai ellentmondás
fenntartása, két ellentmondó ítélet közül az egyiket el kell vetni.

Az elégséges alap elve:

Ítéleteink megalapozottságát, meggyőző erejének követelményét fejezi ki. Valamely ítélet
elégséges logikai alapja csak olyan ítélet lehet, amely rámutat azoknak a tényeknek a létezésére,
amelyek elismeréséből szükségszerűen következik az, amit állítunk.
„Minden helyzetben gömb alakú árnyéka csak gömb alakú testnek lehet.” => A Föld gömb alakú.
 A valóságban a dolgok között szükségszerű kapcsolat van. Ez a kapcsolat teszi lehetővé,
hogy valamely tény igazolásául más, vele szerves összefüggésben lévő tényekre hivatkozzunk.
A filozófiában Leibniz foglalkozott az elégséges alap elvével, a világmindenség
szubsztanciálisan létező végső alapját szerette volna megtalálni. Ez a felfogás hasonlóságot mutat
Szent Tamás „ontológiai állandójával”.13

VI. A következtetés fogalma

Az önálló jellegű logikai ítéletkapcsolat alapot nyújt új ítéletek tételezéséhez. Az új ítélet

az adott ítéletből következik, akárcsak a következő példa esetében:
„Minden ember halandó.” „Pál halandó.”
Amennyiben előzetként elfogadjuk az első ítéletet, akkor el kell fogadnunk a másodikat is.
Minden következtetés három elemből áll:
1. Előzet - Premissza: egy vagy több ítélet, amelyből az új ítélet következik;
2. Következmény - Konklúzió: más néven zárótétel;
3. Következetesség - Nyomósság, konzekvencia: összeköti az előzetet a következménnyel
és a „tehát” szóval fejezzük ki; Ez az elem az ún. sui generis (önmagából generált)
kapocs és hasonlít az ítélet kopula szerepéhez.
A fogalmakat szavakkal jelöljük, ezek a következtetés terminusai. Ezek a terminusok a
következtetés logikai és tartalmi igazságára utalnak. A logikai igazság esetében a következtetés
helyességét, míg a tartalmi igazság esetében a következtetésben szereplő ítéletek igazságtartalmát
tartjuk szem előtt.
Amennyiben túlhangsúlyozzuk a következtetés formai mozzanatát, akkor a logicizmus
veszélye lép föl. Ha a következtetés tartalmi mozzanatára helyezzük a hangsúlyt, és azt
összhangba hozzuk a következtetés formai jellegével, akkor dialektikus logikáról beszélünk,
legalábbis Hegel esetében. (Szerinte így szabadul meg minden tárgyiságtól a gondolkodás és
létrejön a „tiszta tudomány” alapja. A Hegel által kidolgozott ún. „dialektikus logika” mérföldkő
a filozófiai gondolkodás történetében.)
A következtetések matériáját (anyagát) az ítéletek képezik, így minden következtetés
közvetve - az ítéletek közvetítésével - tényállásokra, reális igazságokra vonatkozik. Például:

13
L. Leibniz: Válogatott filozófiai írásai, Európa, Bp., 1986.
Ha P mondható M-ről,
és M mondható S-ről,
akkor P mondható S-ről:
S
Minden test kiterjedt. M
Minden ásvány test. P
Tehát az ásvány kiterjedt.

ásvány < test < kiterjedt ásvány

kiterjedt > test > ásvány test
kiterjedt

A logikum:
A logikum olyan értéktartomány, amely az igaz és téves kategóriáit tekinti előfeltevésnek.
A logikum, az igazságnak és a tévességnek létformájában fennálló gondolatvilág, formálisan az
ítéletekben jut kifejezésre. Az ítéleteket az „igaz” vagy „hamis” minősítés jellemzi.
A következtetés alapja az „előzet”, amely logikai előfeltevése a következménynek. Mint
magban a növény van benne elrejtve. 14
Különböző szempontból vizsgálva a következtetésnek több fajtáját különböztetjük meg:
I. A következetesség szempontjából:
1. Kiemelő következtetés: amikor a következtetés kifejti az előzetből a következményt, pl.:
Minden bolygó pályája ellipszis, tehát bármely bolygó pályája is az.
2. Megokoló következtetés: amikor a következmény az előzetben úgy van elrejtve, hogy vele
szemben új ítéletként jelenik meg.

14
.L. Hegel logikájában a tézis-antitézis-szintézis viszonyának elemzését. (G. W. F. Hegel: A logika tudománya, I-II,
Akadémiai, Bp., 1979.
II. Az irány szempontjából: a következetesség mutatja azt, ha az előzetből a következményhez
vezet.
1. Levezető - deduktív: amikor egy általános érvényű ítéletből egy konkrét, egyedi
következményhez jutunk;
Á E
2. Felvezető - induktív: amikor a konkrét tényállásból az általánosra következtetünk;
E Á
3. Reductió: a konkrétnak és általánosnak a végső feltételekre való visszavezetése
4. Közvetett következtetés: amikor az előzet legalább két ítéletből áll;
5. Közvetlen következtetés: amikor az előzet egy ítéletből áll;
Kategorikus következtetés: esetében a fő tétel mindig kategorikus ítélet. A következtetésben
mindig három fogalomnak kell lennie. A zárótétel alany és állítmány fogalma nem lehet nagyobb
terjedelmű, mint az előzményekben.

VII. A bizonyítás

A bizonyítás valamely ítélet igazságértékének kimutatása, amely az igazság és a biztos

tudás előfeltételeit oly módon tárja fel, hogy az ítéletekre és a következtetésekre vonatkozóan
ugyanazt a műveletet végzi el, amit a fogalmak esetében a fogalomtisztázás végzett el. A
bizonyítás olyan következtetés, amely úgy juttatja birtokunkba a tudást, hogy a conclusióból
feltárja az előzetet. Feladata, hogy feltárja ezáltal az előzet és a következmény között fennálló
szükségszerű viszonyt. Az oksági összefüggések magyarázata elengedhetetlen része a bizonyítás
módjának és a biztos tudás megszerzésének.
A bizonyítási eljárás során elengedhetetlenül fontos a bizonyítás feltételeinek előzetes
ismerete:
a) Az előzmény ismerete (igazságértéke);
b) A előzmény-következés közötti oksági viszony ismerete;
c) A következtetés szükségszerűsége: ne csupán formailag, hanem tartalmilag is feleljen
meg a valóságnak;
 d) A bizonyításnak meg kell felelnie a valóságnak, csak akkor van értelem bizonyításról
beszélni.15
A bizonyítás formái:
A bizonyítás formáit aszerint csoportosítjuk, hogy milyen módon és milyen mértékben
képes a conclusióból a premissza igazságát feltárni. Megkülönböztetünk direkt (egyenesen
következő) és indirekt (kerülő úton való) bizonyítást, melyeknek fajtái a következők:
1. Direkt bizonyítás:
a) A priori, amikor az okból az okozatra következtetünk. Aki tökéletesen és biztosan
ismeri az okot, az tudja, mi rejlik benne;
b) A posteriori, amikor az okozatból az okra következtetünk, vagyis az utóbbi létezőből
következtetünk vissza az előbb létezőre: a teremtett világból a Teremtőre;
2. Indirekt bizonyítás:
a) Lehetetlenítés, amikor az ellenkező tételt egészen az ellentmondás elvével való
ütközésig vezetjük vissza. A lehetetlen tételnek az ellenkezője az igaz;16
b) Kizárás, amikor azt kívánjuk bizonyítani, hogy a lélek örökké él. Az ellenkező
tételeket a bizonyítandó tétellel együtt egy szétválasztó ítéletben foglaljuk össze. A
bizonyítandóval szembenálló tételekről kimondjuk a lehetetlenséget.

VIII. Előszó az Organon tanulmányozásához.

Az Organon megjelenése17

Arisztotelész filozófiája nem Organon (eszköz, szerszám) abban az értelemben, hogy az

egyedül helyes gondolkodás szabálytana volna, mint azt az „örök filozófia” (philosophia
perennis) állította. Logikáját ő sohasem nevezte Organonnak. Ezt később az Aphrodisiosból
származó Andronikosz tette meg. Logikáját Arisztotelész analitikának nevezte, ezt azonban azzal
a szándékkal művelte, hogy a filozófiához tartozó metodológiát alkossa meg. A kategóriákat nem
úgy tárgyalja, mint mondatpredikátumokat, hanem kifejezetten úgy, mint az egyes szavak
kijelentés formáit.

15
Itt elsősorban a szemantikai bizonyításról van szó.
16
L. a keresztény teológia „szabad akarat” tételét a büntetés összefüggésében: Ha az embernek nem volna szabad
akarata, nem lehetne büntetni sem. (L. még Kálvin János: Institutioja 1536, Stichting Hulp Oost Europa, Bp., 1995,
258. o. és Karl Rahner-Herbert Vorgrimler: Teológiai kisszótár, Szt. István társulat, Bp., 1980, 240. o.).
17
Arisztotelész logikai rendszerét az Organon c. művében foglalta össze Jelen írás a következő kiadást használja fel:
Arisztotelész: Organon, (ford. Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós), Filozófiai Írók Tára, Akadémiai Kiadó, 1979.
 Kategóriáknak azokat az általános típusú meghatározásokat tekintjük, amelyeket a
létezőkről állítunk; értelmi fogalmaknak nevezzünk őket, mint a dolgok egyszerű lényegiségeit.
Ezek tanát ontológiának is nevezzük, amely a metafizikához tartozik. Így Arisztotelésznél a
logikai elmélkedés ontológiai alapokra helyeződik. A Kategóriák részletes tárgyalása során
annyiban lépünk túl a Metafizikában megfogalmazott általános alapelveken, amennyiben az
általános típusú meghatározásokat, lényegiségeket a Kategóriákban szereplő megszemélyesített
absztrakciókkal helyettesítjük (ilyen a tíz Kategória).
Arisztotelész logikája nem egy grammatikai építményen nyugszik, fogalmi apparátusa a
dolgok kijelentésformáit jelöli. Ennek óriási jelentőségét Heidegger is felismerte (l. Kategorien
des Aussagenformen der Dingen). És míg Arisztotelésznél a kiindulási alap az egyedi, addig
Platónnál az egyetemes.
A Kategóriák a nyelvet és a valóságot egyszerre illetik. Összefüggésbe hozható a
Kijelentés módja és a Lét módja. Az arisztotelészi logikát „terminuslogikának” is hívják.
Terminusnak bármely olyan egyszerű vagy összetett kijelentést nevezünk, ami egy kategorikus
kijelentés alanya és állítmánya lehet. A „terminusok kategóriája” az egyargumentumú
predikátumokhoz áll közel. A terminus legegyszerűbb példája a névszó.
A logika a kijelentéseket vizsgálja, s egy szóhoz általában két fontos alkotórészt rendel:
1. significatio rerum (amit jelöl);
2. significatio intellectum (amit jelent, illetve ami elgondolható róla, ami az elvont fogalmi
gondolkodással feltárható).
Később a filozófiában és a logikai szakirodalomban gyakran megjelenő új tudományos
diszciplína, a jelentéselmélet (szemantika) fókuszában is a „Terminus” fogalma áll.18
Arisztotelésznél a legalapvetőbb kategória a szubsztancia, vagy ahogy ő nevezi, az
ousszia. Az ousszia magában az egyes dolgokban van, meghatározása az első kategóriát teszi ki,
míg Platónnál egy dolog oussziája az ideában való részesedése. Az ousszia a legáltalánosabb
kategória, így a Lét a kategóriákban van megállapítva.19
Arisztotelésznél a Létet illető kérdés a logosz horizontján jelenik meg. Minden ousszia
„önazonosságában immanens pluralitás”, tehát „összetett létezőség”. Arisztotelész itt tesz
említést a „Nem” (genus) fogalmáról. Az ousszia megjelenhet úgy is mint „egyetemes nem”, ami
minden másnak alapjául szolgál. A filozófiatörténeti szakirodalomban, főleg az Arisztotelészt
követő és munkásságát építőleg felhasználó skolasztikus filozófiában az „ousszia” szó helyett
inkább a „szubsztancia” kifejezés vált használatossá. Ezek után mi is ezt követjük.

18
L. Wittgenstein és Tarski munkásságát.
19
L. Heidegger: „ki van mondva”, „szóhoz jut”.
 Megkülönböztetünk elsődleges és másodlagos szubsztanciákat. Ha nincsenek elsődleges
szubsztanciák (konkrét, egyedi dolgok), akkor lehetetlen, hogy bármi más is legyen. A
másodlagos szubsztanciák közé a fajok és a nemek tartoznak.20 Minden szubsztancia egy
bizonyos dolgot jelöl. Míg az elsődlegesek egy és oszthatatlan egyedet jelölnek, addig a
másodlagosak egy bizonyos minőséget. Az elsődleges szubsztanciának nincs ellentéte, hiszen
például: egy bizonyos embernek semmi ellentéte sincs.
Egy szubsztanciáról nem állítható, hogy „inkább” vagy „kevésbé”, tehát nem fokozható,
nem csökkenthető. Lehetnek ellentétes tulajdonságai (fehér és fekete), de önmagával ez sem lehet
ellentétes, mivel nem egyszerre, hanem egymás után, különböző vonatkozásban vesz fel
ellentétes tulajdonságokat.

Hermeneutika:
Az Organon második fejezetét Arisztotelész Hermeneutika néven foglalta össze. A szó a
görög hermeneutiké, azaz ’értelmezés’ szóból ered, míg a hermeneutiké tekhné az ’értelmezés
művészetét’ jelenti. Hermész, kinek nevéből e kifejezés származik, közvetítő volt az emberek és
az istenek között. A későbbiekben a hermeneutika az interpretáció tudományává alakult át. Az
újkorban az interpretáció és az értelmezés nagy hatást gyakorolt a nyelvfilozófiára is.
Arisztotelész az elemzést a szóbeli kifejezések és az igazság kifejtésével kezdi. Szóbeli
kifejezésekkel általában lelki tartalmakat jelölnek, és megmutatják nekünk a dolgok jeleit.
Arisztotelész elemzése tárgyát a névszók, igék és mondatok képezik. Az egyetemes és egyedi
állítások valamit tagadások kapcsán kifejti, hogy egyetemes állítás és tagadás sohasem lehet
egyszerre igaz, ezt csak a részleges állítás és tagadás esetében lehet kimutatni. Emellett
elemzésében fontos szerep jut a modális kijelentéseknek (lehetőség, lehetetlenség, esetlegesség,
szükségszerűség), amelyek meghatározott lelki tartalmakat jelölnek az emberben.
A névszó általában közmegegyezés szerinti jelentéssel bír, időt ki nem fejező szó, amely,
ha különválasztjuk, nem jelent semmit.21 Az ige az időt is kifejezi, de különválasztva ez sem
jelent semmit. Az idő kifejezésre példa: egészségnek örvend – azt jelenti, hogy ez az állapot most
áll fent.
A mondat olyan beszéd az arisztotelészi értelmezésben, amely kifejez valamit, s annak a
különválasztott része is jelent valamit. Például: az ember szó kifejez valamit, de nem fejezi ki azt,
hogy van, sem azt, hogy nincs, viszont állítás vagy tagadás lesz, ha hozzáteszünk valamit. Az
állítás olyan kijelentés, amely valamit valaminek tulajdonít, míg a tagadás olyan, amely valamit
valamitől elvesz.
Mivel a dolgok részben egyetemesek, részben egyediek, ezért azt, hogy valami
vonatkozik vagy nem vonatkozik valamire, szükségképpen egyszerre, egy egyetemes, máskor
viszont egyedi alany esetében jelentjük ki. Így alakulnak ki az Egyetemes állító – Egyetemes
tagadó, illetve a Részleges állító – Részleges tagadó mondatok. Az állítás valamit valamiről
kijelent, s ez az utóbbi a névszó. Így minden állítás vagy névszóból és igéből, vagy határozatlan
névszóból és igéből áll.
Arisztotelész felállítja híres logikai négyszögét, s ezen keresztül ábrázolja és fogalmazza
meg a különböző ítéletek közötti ellentmondó és ellentétes viszonyt.22 Elmondhatjuk tehát, hogy
a Hermeneutika a megismerésnek egy egyszerű reprezentáción alapuló elméletét írja le, melynek
20
Az elsődleges szubsztanciák úgy viszonyulnak az összes többihez, mint a fajok és a nemek is az összes többihez,
hiszen az összes többit ezekről állítjuk.
21
Pl.: A szép önmagában nem jelent semmit, de a „szép lónak” van konkrét jelentése, hiszen egy határozott egyedi
dolgot jelöl.
22
L. az Ítélet c. fejezet ide vonatkozó részeit
központi gondolata a következőképpen foglalható össze: a lélek emóciói a dolgok képmásai. Az
ítélet ennek megfelelően nem a valóság puszta ábrázolását állítja elénk, hanem a valóság olyan
apprehensióját tárja föl, amely állítás esetén a fogalmi és a dologi valóság összekapcsolását,
tagadás esetén annak szétválasztását jelenti. Az ítéletek esetében nem elégedhetünk meg azzal az
arisztotelészi kijelentéssel, miszerint „a lélek emóciói a dolgok képmásai”, mert ebben az esetben
csupán a fogalmi ábrázolásnál ragadnánk le. Ezen túllépve kimondottan arra a „kapcsolat”-ra
helyeződik a hangsúly, amely a dologi és a fogalmi valóság minőségi viszonyát láttatja.

IX. A Logika kialakulása. Görög filozófiai alapok a logikában

A Filozófus arról ismerszik meg, és az különbözteti meg a természettudóstól, hogy nem

elsősorban a fragmentált, hanem az általános érvényű ismeretke megszerzésére törekszik. Ezen
általános érvényű ismeretek pillérén nyugszanak majdan az európai tudományok, ez szolgál azok
végső alapjául.
A filozófia az ókori Görögországban született meg, s a transzcendenciához való
viszonyulást jelentette, az emberi lehetőségeken belül. Megfogalmazódott a Theória (Isten
mindent ismer) és a Praxis (isten mindent fönntart) gondolati kettőssége. Ennek megfelelően
alakult ki az emberi élet két szférája: a theóriát megismerő és a praktikus cselekvő. A
tudományok elsősorban a theóriát célozták meg. A preszókratikus filozófusok munkásságán
végigvonul az az okoskodás, mely szerint a filozófia érvekkel és okoskodással lehetővé teszi a
boldog életet. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik bele szorosan a Logika, amely a Filozófiába, a
filozófiai gondolkodásba való bevezetést jelenti.
A filozófiai munkálkodás három fő területen bontakozott ki: a Természet, az Etika és a
Dialektika területén. Mi most elsősorban a logos-ra vonatkozó tudományt vesszük vizsgálat alá,
amely „beszédet” jelent. Ezt három részre osztjuk:
1. Dialektika: belső beszéd, amely a gondolkodás szabályaival foglalkozik;
2. Grammatika: külső beszéd, amely a gondolatok helyes előadásmódjára ügyel;
3. Retorika: amely a meggyőző beszéd szabályaival foglalkozik;
Meggyőző ismeretekre akkor tudunk szert tenni, ha feloldjuk a theoretikus és a praktikus ész
ellentmondásait. Platónnak köszönhető annak felfedezése, hogy az igazság vagy a hamisság a
különböző dolgok összekapcsolódásában keresendő. Az embernek rendelkeznie kell a Dianoia-
képességével.23 Platón szerint a matematikai tudományok szakítják el az emberi értelmet az
anyagtól, ezáltal „képessé téve azt az anyagtalan ideák szemléletére”. A Dialektika vezeti ide az
értelmet a Noesis révén. Így a Dialektika és a Noesis elsősorban az anyagtalan dolgokra
vonatkoznak. A Dianoia képessége ébresztette rá az embert arra, hogy megtegye a Létezők
felosztását, mely szerint vannak:
1. Fizikai létezők;
2. Azok a fizikai létezők, melyeknek az előzők csak tükörképük. E fizikai létezők
megismerésében segít minket a Doxa, amely hiedelmekből, találgatásokból és
vélekedésekből áll;
3. Anyagtalan létezők, csak ésszel felfogható dolgok, ezeket az ész hipotézisekből és
következtetésekből elemzi;

23
A Dianoia felfogása szerint célunk az, hogy az emberi értelmet elszakítsuk az anyagtól. Ezzel az eljárással
megtettük az első lépést az ismeretelméleti dualizmus útján. Platón azt vallotta: „az ember képessé váljon az
anyagtalan ideák szemlélésére.” A Dianoia tehát elsősorban, mint képesség fogalmazódik meg, úgy, mint az
intellektuális megismerés kezdete.
 4. Az értelem által megragadható dolgok világa, amelyet az Episztémé szóval fejezünk
ki.
A fogalmakat Platón az analógia segítségével vizsgálta, és megállapíthatjuk, hogy ez a
vizsgált dolog hasonlóságán alapult. Synagoget és Diairesist végzett, azaz összegyűjtést és
felosztást, pontosabban kettéosztást. Tanítványa, Arisztotelész, a Kategória-tanával a dolgok belő
lényegéhez akart eljutni. Kérdése arra irányult, hogy mit lehet állítani az egyedi létezőről, az
elsődleges szubsztanciáról. Tudjuk, hogy vannak másodlagos szubsztanciák (fajok, nemek),
amelyeket az elsődlegesekről állítunk. E megállapítás a platóni dialektika továbbgondolását
jelenti. Ennek megfelelően létezik a genus, differentia, definíció és species.24
Arisztotelész Analitika I. könyve az „első elvekre” való visszavezetésről értekezik, amely
itt mint analízis áll előttünk. A mű a „mi a Tétel?” kérdésfelvetéssel indul. Egy adott tételhez
keresi a középfogalmat25, s ez egyúttal magyarázatként szolgál a „hogyan”-ra és a „miért”-re is.
A II. könyvben kifejti, hogy a fogalmakat előbb hierarchikus rendbe kell rendszerezni, majd a
definíciók felhasználásával meg kell alkotni a bizonyító szillogizmust, (ez egyébként
Arisztotelész legfőbb törekvése). Tételnek olyan állítást nevez, amely kijelent vagy tagad
valamit. Ennek alapján vannak bizonyító (állító) és vita (kérdező) tételek, miközben minden tétel
valamilyen vonatkozást fejez ki, ezt nevezzük modalitásnak (szükségszerű, lehetséges, esetleges).
Arisztotelész hitt az ún. ellentmondás-mentesség elvében. Eszerint „lehetelen, hogy egy és
ugyanaz, egy és ugyanahhoz egyszerre és ugyanazon vonatkozásban hozzá is tartozzék, meg nem
is. (…) Ez a legbiztosabb alapelv (…) ezért mindazok, akik valamit bizonyítanak, tételüket erre a
tételre, mint legvégsőre vezetik vissza.” Arisztotelész természetesen a platóni hagyományokhoz
tér vissza. Platón a Thaitétosz c. dialógusában a szókratészi ún. „bábáskodó” módszert
alkalmazza: „Hozd a napvilágra elmeszüleményeidet!” – hangzik a felszólítás. „Ugyanaz a dolog
ugyanabban az értelemben, ugyanabban a dologgal való viszonylatban nem képes ellentétes
dolgokat egyszerre cselekedni vagy szenvedni.”
Arisztotelész következtetéseit axiomatikus deduktív módszerrel fogalmazta meg
logikájában. Ez adta nála a következtetés helyességének a kritériumát. A Metafizika 4. Könyve is
fontos logikai elemeket tartalmaz: „Világos tehát, hogy egy egységes tudomány feladata a
létezőnek, mint létezőnek a vizsgálata és vele mindannak, ami azt, mint létezőt megilleti. (…) A
logikai alapelvekről való vizsgálódás is a filozófusnak és annak a tiszte, aki minden létezést
annak belső természete szerint tesz kutatás tárgyává. Aki valamiben szakember, annak illik, hogy
szaktudománya tárgyára nézve a legbizonyosabb elveket tudja megjelölni.”
A hat könyvből álló Organon az i.e. I. században jelent meg, a könyvek címei:
Kategóriák, Hermeneutika, Első Analitika, Második Analitika, Topika és Szofisztikus cáfolatok.
Mint látható, a Platón óta jól ismert felosztás módszerét Arisztotelész is alkalmazza. A felosztás
mindig aszerint történik, hogy igaz és bizonyos, valószínű vagy pedig látszatra valószínű az,
amiből kiindulunk. A felosztás során elválasztódik a premisszák igazsága a következtetés
helyességétől. Megállapítható tehát, hogy így születik meg a Logika, mint tudomány.
A Kategóriák metafizikai és nyelvfilozófiai szempont szerint osztják fel a beszéd
egyszerű részeit, a szavakat és terminusokat. Terminusnak nevezzük azt a fogalmat, amire egy
kijelentés felbontható, ilyen az, amit állítunk, hozzátéve azt, hogy „van” vagy „nincs”. A
Kategóriák a platóni dialektika azon gondolatát vizsgálja tovább, mely szerint a létezőknek van
valamiféle hierarchikus rendjük. Míg Platónnál a hierarchia csúcsán ott áll a Létező, addig
Arisztotelésznél nincs ilyen csúcs, csupán tíz kategória van. A kategóriák a legfelső

24
L. a III. fejezetet
25
A „középfogalom” részletesebb kifejtését lásd a szillogizmust tárgyaló fejezetekben.
predikátumok, egymás között nincsenek az állíthatóság hierarchiájába rendezve. Hatot
kérdőszavakkal, négyet pedig főnévi igenevekkel ad meg:
Mi?, Mennyi?, Milyen?, Mihez képest?, Hol?, Mikor?,
Elhelyezkedni, Birtokolni, Cselekedni, Elszenvedni.26
Az Organon egyik legfontosabb fejezetét a Topika alkotja. Ez az állítható dolgokat
aszerint osztja fel, hogy hogyan viszonyulnak egy éppen adott alanyhoz. Egy állítmány ugyanis
lehet az alanynak meghatározása, neme vagy járuléka. A meghatározás vagy definíció a dolog
mibenlétét (essentia-ját) fejezi ki, s ekkor az alany és az állítmány meg is cserélhető, tehát azonos
terjedelműek. Ha az alany egyes egyedeiben megvan az állítmány, másokban pedig nem, akkor
járulékról (accidentia) beszélünk.27 A meghatározást úgy ábrázolhatjuk a legszemléletesebben,
hogy a dolog lényegét a legközelebbi nem-fogalom és az utolsó fajosító jegy segítségével
fejezzük ki. Rámutatunk arra, hogy a kérdéses dolog lényege szerint hová tartozik, hová
sorolható be a dolgok rendjébe. Azt is kifejezzük, hogy azonosság mellett miben különbözik más
dolgok lényegétől.
A „kategorikus” jelző arra utal, hogy a kijelentés esetében logikailag egyszerű
kijelentésekről, ill. ezekből álló következtetésekről van szó. Általában „asszertórikus-
kategórikus” kijelentésekről beszélünk, amelyek határozottan állító, erősítő jellegűek: valamit
állítanak, egyszerűek és nem összekapcsolás révén keletkeznek.28 Két fajtájuk a következő:
a. állítás: azt jelenti, hogy valami valamire vonatkozik – nyelvtani formája az állítmány,
míg amire vonatkozik, az az alany. Minden állításnak van egy tagadó párja, ketten
együtt ellentmondást alkotnak;
b. egyetemesség: egyrészt maguk a dolgok lehetnek egyetemesek vagy egyediek,
másrészt az egyetemesekről azt, hogy valami vonatkozik, ill. nem vonatkozik rájuk, ki
lehet jelenteni egyetemesen.
Arisztotelész ennek alapján tesz különbséget a szinguláris és a kvantifikált kijelentések
között. Az egyetemesekről (azaz a kvantifikáltakról) szóló kijelentéseknek négy típusa lesz:
állítások, tagadások, egyetemesek vagy nem egyetemesek.
A következő mondatok alkotják a híres „logikai négyszöget”:
Minden ember fehér.
Nem minden ember fehér.
Egy ember sem fehér.
Némely ember fehér.

Arisztotelész kapcsán Aquinói Szent Tamás filozófiájának néhány elemét is szükségesnek

tartjuk itt, ezen a helyen megemlíteni. Szent Tamás folytatja szellemi elődje munkálkodását a
skolasztikus filozófia kidolgozása terén. A skolasztikus logika – napjainkban, a neoskolasztikus
logika – tovább él a teológusok és filozófusok rendszerében.
Szent Tamás logikája formálisan az Organont követi. Az „egyetemes fogalmak”-ról
(universaliákról) szóló tanítás központi szerepet játszik munkásságában. A „mérsékelt realizmus”
álláspontját szerette volna kidolgozni, ezért az alanyi ismeretszerzés és annak tárgyi jelentése

26
L. a kategóriák tárgyalását a III. fejezetben
27
A nem-fogalom meghatározását lásd a III. fejezetben
28
L. az Ítéletről szóló fejezetben. Az asszertórikus ítélet formája S P vagy S nem P.
közötti összefüggést vizsgálta. Alapvető különbséget látott az egyetemes fogalmak tartalma és
kifejezése között. A névvel jelölt dolgokat három csoportba osztotta:
1. azok a dolgok, amelyek értelmünkön kívül állnak (pl.: ló, kő);
2. azok a létezők, amelyek értelmünkben vannak, mert a tudatunk hozta őket létre (pl.:
álmok, képzetek);
3. azok a létezők, amelyek realitása a tudatunkon kívül van megalapozva, de alapjuk
mégis az értelmi működés függvénye (pl.: ide tartoznak az egyetemes fogalmak:
emberiség, idő, tér).
Az egyetemes fogalom középen helyezkedik el a tárgyi realitás és az önkényesen alkotott
eszmei létező között. Az értelem adja logikai természetét, így tartalma több, valóságosan létező
egyedre is kiterjed. Az egyetemes fogalom alapjára rátalálunk a gondolati elvonatkoztatás első
szintjén, amikor azt a bizonyost „egyszerű elvonatkoztatást” végezzük,29 de ugyanígy rátalálunk
magában a tárgyban is, de nem ugyanazon a módon. Szent Tamás „egyetemes
állítmányfogalmaknak” nevezi az említett alapokat, s ezek tükrözik felfogását az egyetemes
fogalmak és a valóság viszonyáról. Ilyen egyetemes fogalmak: nem-fogalom, faj-fogalom,
megkülönböztető jegy, sajátos tulajdonság jegy, esetleges ismertető jegy, stb.
Szerinte az egyetemes fogalmak kiválasztása pusztán az értelem műve, a fokozatok
közötti különbségnek pedig az „értelmi különbözőség” felel meg. Rákérdezett arra, hogy hogyan
lehet az egyetemes fogalmakat állítmányként felhasználni. A formális értelemben vett egyetemes
fogalmakat öt állítmány-csoportba osztotta. Ezek azok a fogalmak, amelyeket, mint „metafizikai
létfokozatokat” a valósághoz viszonyítva már külön is megvizsgált. Ha az egyetemes fogalmakat
materiális értelemben vesszük, mint alanyokat, akkor azok a hagyományos tíz arisztotelészi
kategóriának felelnek meg. Szent Tamás szerint az összes kategória felett áll a mindennél
egyetemesebb kiterjedésű Létező (ens) fogalma. Ő a legáltalánosabb nem, az összes többi nem
fölött áll, és így általános értelemben mégsem mondható nemnek. Valamennyi nemből származó
fogalomból összetétel útján hozhatunk létre szűkebb körű fogalmakat (vagyis valamely új fogalmat
csatolunk tartalmához, olyat, ami eddig nem volt belefoglalva). A Létező fogalmának a tíz
kategóriához való ezen viszonyát az analógia segítségével ismerteti.30 Mindez bizonyítja azt a
gazdagon szerteágazó utat, amelyet az Organon-ban felvázolt logikai és filozófiai alapgondolat a
későbbiek során megtett.

X. A szillogizmus elméleti kialakulása, gyökere és kezdetei

A szillogizmus szó a görög „szüllogiszmósz” szóból származik, melynek jelentése

’összetétel’. Ez egy három ítéletből (két premisszából és egy zárótételből) álló következtetés,
amelyet Arisztotelész vezetett be és határozott meg. Ez a rövid szótári meghatározása a filozófia
és a logika története egyik legjelentősebb alkotásának.
Arisztotelész definíciója szerint: „A szillogizmus olyan mondat, amelyben bizonyos
dolgokat feltéve valami más, tőlük különböző dolog következik a feltevések szerint”. A
szillogizmust a „megokoló gondolkodás normáinak” is nevezik.

29
L. A Fogalomalkotás fogalma c. fejezetben
30
L. Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae I.. Telosz Kiadó, Bp., 1994, 27. o.
 A bizonyító szillogizmus elválasztja a premisszák igazságát és a következtetés
helyességének a kérdését. Így születik meg a Logika, mint tudomány. A következtetés
érvényessége, helyessége nem a kijelentésekben szereplő terminusok jelentésétől függ, nem is a
konkrét gondolat igazságától vagy hamisságától, hanem azoktól a viszonyoktól, ahogy a
kijelentések összefüggnek egymással. A következtetés érvényessége független attól, hogy A, B és
C változók milyen fogalmak szimbolikus jelei. Ez a gondolatmenet klasszikus példája annak,
amikor elválik egymástól a premisszák igazsága és a következtetés helyessége. Ez később a
szimbolikus logika egyik alapelvévé válik.
A szillogizmuson gyakran tudományos magyarázatot értenek. Minden szillogisztikus
következtetés alapkérdése így szól: „Miért következik be az adott jelenség, és miért rendelkezik
meghatározott tulajdonsággal?”
Arisztotelész filozófiájában a hipotéziseken nyugvó szillogizmusokkal találkozunk,
miközben a hipotézis nála tudományos előrelátást is jelent. A hipotetikus szillogizmus kettős Lét-
fogalmon nyugszik:
1. Amikor az alap létét bizonyítjuk, és ez implikálja a következmény meglétét is;
2. Amikor a következmény nem-létét bizonyítjuk.
A hipotetikus szillogizmusban a premissza mindig feltételez valamit. A filozófust az a
kérdés foglalkoztatja, hogyan tudjuk garantálni azt, hogy a hipotetikus kijelentéseink bizonyításra
alkalmasak, tehát igazak legyenek. Hipotetikus kijelentéseinket vissza kell tudni vezetni a
kategórikusokra. A visszavezetés két irányból történhet:
1. Lehet egyszerű visszavezetés;
2. Lehet a kijelentések tartalmazta tényállások belső viszonyainak a tisztázása: „Az
ember élőlény.”; „Ha ez ember, akkor élőlény.”
Arisztotelész Organon c. művében fontos helyet foglal el a Topica c. fejezet, mely
címének tartalmát leginkább a „kigondolás művészete” elnevezéssel lehet illetni. Arisztotelész
hangsúlyozza hogy, ha egy argumentumot meg akarunk vizsgálni, akkor ismernünk kell az ún.
toposzokat. Toposz (székhely) az, ahonnan az argumentumokat vesszük. Az argumentum pedig
olyan bizonyítékot jelent, amely a kétséges dolognak hitelt ad.
A kigondolás és megítélés a Logika két részét képezi. A bizonyítás székhelye lehet egy
nagyon általános propozíció (propositio proxima), vagy pedig egy végső általános kijelentés
differenciája. Kétfajta általános kifejezés ismert:
1. Önmagába véve evidens: nincs náluk általánosabb, őket igazoló kijelentés – ezek az
eredeti kijelentések;
2. A többi kijelentés az igazolást ezekből az első és legfőbb kijelentésekből nyeri – az
evidens tételekkel összhangban kell állnia.
A toposz egy általánosságban mozgó kijelentést jelent, a Topica pedig azoknak az
előírásoknak a gyűjteménye, amelyek betartásával föltétlenül helyes kijelentéseket alkotnak. A
Topica feltárja a toposzok fundamentumán nyugvó argumentumok helyét és szerepét
Arisztotelész logikájának rendszerében. A hipotetikus szillogizmusok elmélete nem nélkülözheti
ezt a szerkezeti felépítést, és a bennük szereplő argumentumok egyfajta tudományos előrelátást
tesznek lehetővé. Tudományos előrelátásnak olyan hipotézist nevezünk, melyet más
hipotézisekből logikai úton nyerünk.
A hipotézisek logikai formájuk szerint egyszerű vagy összetett kijelentések lehetnek.
Igazságértékük a megismerő szubjektum számára bizonytalan. Többszörösen közvetett ismeretet
jelentenek, amelyek más kijelentések útján határozhatók meg. Arisztotelész rendszerében a
hipotézis válik a bizonyítási eljárás alapjává: „A bizonyítandó kiindulási tételhez vezető átmenet
feltételesen közös megegyezésen nyugvó lépés révén lehetséges.” (Ha A mondat érvényes, akkor
érvényes B is. Majd az A mondatról kategorikus szillogizmus segítségével bizonyíjuk be, hogy
igaz.) Arisztotelésznél a hipotézis olyan tételt jelöl, amelyet a bizonyítási eljárás során a
bizonyítandó tétel helyett teszünk meg vizsgálódásunk tárgyául, majd igazsága és hamissága
alapján igazoljuk vagy támadjuk a kiindulási tételt.

XI. A szillogizmus fajtái, felosztása

A szillogizmus elemeinek három tételt szokás nevezni, ezeket más néven premisszáknak
hívjuk:
Felső tétel - maior
Alsó tétel - minor
Zárótétel - conclusio
Szükségesnek tartjuk elmondani azt, hogy a szillogizmus tulajdonképpen egy mondatot jelöl,
amely következményviszonyt állapít meg, és a szükségszerűségre való utalás is mindig szerepel
benne. A tökéletes szillogizmus világosan átlátható szükségszerűséget jelent.
A szillogizmus minden helyes következtetést lefed, s egy tökéletesnek mondott deduktív
következtetést alapoz meg. Az állító tételekben az állítmány nagyobb körű, mint az alany (pl.:
Minden ember halandó). A két szélső fogalom (maior, minor) külön-külön logikai vonatkozásban
van egy harmadik (medius) közvetítő fogalommal. A középfogalom híd a két szélső fogalom
között.
Ami változik, azt más változtatja. (maior)
A Világ változik. (minor)
Tehát a Világot más változtatja. (conclusio)
A középfogalom mindkét előzményben előfordul. Szélsőknek nevezzük a zárótétel alanyát
(alfogalom) és a zárótétel állítmányát (főfogalom). A szillogizmus létrejöttéhez két olyan
egyszerű kijelentés megléte szükséges, amelyekben egy és csak egy közös fogalom van. Ha van
két ilyen kijelentés, akkor ezek ún. premisszapárt alkotnak.
„Ha B minden C-nek és C minden A-nak állítmánya, akkor ebből szükségszerűen
következik, hogy B minden A-nak állítmánya.”
A lehetséges premissza párokat végigvizsgáljuk, lehet-e belőlük szillogizmust előállítani,
vagyis lehet-e hozzájuk olyan konklúziót rendelni, amelyek helyes következtetést adnak. Három
alakzatba rendezve őket a mindkét előzményben előforduló középfogalom szempontjából az
alábbi premissza párok írhatók fel:
1. A közös terminus az első alakzatban az egyik premisszában alany, a másodikban
állítmány. (Az egyik kijelentés alanya azonos a másik kijelentés állítmányával.)
2. A második alakzatban ez a terminus mindkét premisszában állítmány. (Két kijelentés
állítmánya azonos.)
3. A harmadik alakzatban ez a terminus mindkétszer alany. (Két kijelentés alanya
azonos.)
Minden alakzatban 16 premisszapárt lehet végigvizsgálni, például:
AA, AE, AI, AO, EE, EI, EO, II, IO, OO
Feltevődik a kérdés, miszerint melyekből adódik, és melyekből nem adódik konklúzió a két
szélső viszonyára vonatkozóan. A három alakzatban 14 olyan viszonypár van, melyeknek
igazsága esetén szükségszerűen igaz zárótétel vonható le. Az első alakzat két szillogizmusa az,
amelyre az összes többi visszavezethető.
 (a A B a B c) a A c Barbara
(e A B a B c) e A c Celarent
Az első alakzatnak az a két szillogizmusa, amely a későbbiekben visszavezethetőnek bizonyul a
következő:
(a A B i B c) i A c Darii
(e A B i B c) o A c Ferio
A második alakzatban négy premissza pár ad szillogizmust:
(e M N a M x) eNx Cesare
(a M N e M x) eNx Canestres
(e M N i M x) oNx Festino
(a M N o M x) oNx Baroco
A harmadik alakzatban hat premissza pár ad szillogizmust:
aPS aRS iPR
ePS aRS oPR
iPS aRS iPR
aPS iRS iPR
oPS aRS oPR
ePS iRS oPR
Minden helyes következtetés felbontható vagy visszavezethető olyan lépések sorozatára,
amelynek már mindegyike felírható a három alakzat szillogizmusai valamelyikének alakjában.

A szillogizmus axiomatikus felépítése:

Minden tudományos rendszerben szükség van néhány állítás bizonyítás nélküli
elfogadására. Az axióma az elmélet olyan igaznak elfogadott tétele, amelynek igazságát az adott
elméleten belül nem bizonyítják. Axiómát rendszerint olyan tétellel jelölnek, melynek igazsága
könnyen beláthatónak tűnik, vagy ami tapasztalati úton igazolható. Arisztotelész négy tökéletes
szillogizmust tekint axiómának:
1. Ha minden B-ről állítható A, és minden T-ről állítható B, akkor minden T-ről állítható
A;
2. Ha egyetlen B-ről sem állítható A, és minden T-ről állítható B, akkor egyetlen T-ről
sem állítható A;
3. Ha minden B-ről állítható A, és némely T-ről állítható B, akkor némely T-ről állítható
A;
4. Ha egyetlen B-ről sem állítható A, és némely T-ről állítható B, akkor némely T-ről
nem állítható A.
Minden szillogizmus visszavezethető a fenti axiómák valamelyikére, avagy némely
szillogizmus levezethető a fenti axiómákból. A visszavezetés megvalósítható például
tételmegfordítással (conversio), amely a következőképpen hangzik: az E, valamint az I típusú
kijelentés alanya és állítmánya felcserélhető egymással:
S e P -- P e S-sel
S i P -- P i S-sel
Az A típusú kijelentésben az alany és az állítmány korlátozással felcserélhető:
S a P felcserélhető P i S-sel.
Az O típusú kijelentés alanya és állítmánya nem cserélhető fel.
 A szillogizmus fajtái:
A szillogizmusnak a következő fajtáit különböztetjük meg:
I. A következetesség szempontjából a szillogizmus lehet:
1. Kiemelő: amikor a következtetés mintegy kihámozza az előzetből a következményt,
pl.: Minden bolygó pályája ellipszis. Tehát bármely bolygó pályája is az;
2. Megokoló: amikor a következmény az előzetben úgy van elrejtve, hogy vele szemben
új ítéletként jelenik meg, pl.: A gyémánt szén és éghető. Tehát minden szén éghető.
II. A kategorikus szillogizmus az egy adott körben feltétlen értékű kategorikus ítéletekre
támaszkodik, és lehet:
1. Összetett szillogizmus, amely olyan eljárás útján létrehozott következtetés, amikor
valamely szillogisztikus következtetés zárótétele a kiindulópontja egy további
zárótétel levonásának, pl.:

Társadalomtudomány Filozófia Logikai analízis

törvényeire vonatkozó deduktív eljárás

2. Szétválasztó szillogizmus esetében, ha két egymást kizáró tény közül az egyik fennáll,
következtetünk arra, hogy a másik tény nem áll fenn, pl.:
Az adott terminus vagy az ítélet alanya vagy az állítmánya.
Az adott terminus az ítélet alanya.
Tehát nem az állítmánya.
Ez a forma az állítva tagadó módozat, amikor az egyik tény állításából következtetünk a
másik tény tagadására.

XII. A sztoikus filozófiai iskola létrejötte.

A kijelentéslogika kezdetei

A sztoicizmus filozófiai irányzata az i.e. 4-3. században alakult ki. Nevét Sztoa poikkilé-
ről, azaz a ’tarka csarnok’-ról kapta. A csarnok azért volt tarka, mert a Marathóni csata mozaik és
festett képei díszítették.
A sztoikus logika jelentőségét abban látjuk, hogy a klasszikus arisztotelészi formális
logika után e tudomány művelésében kulcsszerepet tulajdonít a természetes emberi nyelvnek,
megalapozza a később megszülető szemantikát és logikai szintaxist. Bízvást mondhatjuk, hogy az
újkorban porondra lépő szimbolikus logika nem jöhetett volna létre a sztoikus logikatörténeti
hagyományok nélkül.
A sztoikus logika megalkotása a ciprusi Zénón31 nevéhez fűződik, de iskolát a megarai
Euklidész alapított.32 Az iskolában Parmenidész és az eleai Zénon műveit tanulmányozták,
Ebulidész paradoxonokat fogalmazott meg.33 A sztoikus logika jellegét jól szemlélteti az, hogy
milyen nagy súlyt fektettek a természetes emberi nyelv szintaktikai tartalmára, a nyelv
31
Nem azonos az apóriáiról híres preszókratikus filozófussal.
32
Nem azonos a száz évvel később élt filozófussal, az Elemek szerzőjével.
33
„Ha hazudok, és azt mondom, hogy hazudok, akkor hazudok vagy igazat mondok?”; „Minden krétai hazudik” -
szólt a krétai. Ez utóbbi paradoxont Pál apostol tette közzé.
mindennapi életben való, az emberi kommunikációt szolgáló érvelő használatára. Ezt jól példázza
Diodórosz Krónosz A győzedelmes argumentum c. műve. Ciprusi Zénón Athénban iskolát
alapított
A sztoikus logikáról általában elmondható, hogy álláspontja szerint általános fogalmak
(universalék) nem léteznek, tehát az egyes individuális dolgokon kívül semmi sincs.
Kiindulópontjuk szerint csakis az érzékszervek által fölfogható egyes jelenségek léteznek. Az
észlelt dolgokat „jel”-nek tekintik. Szerintük egyes dolgokról csak egyes dolgokra lehet
következtetni. A világban létező dolgokat gondolatainkban megjelenítjük, s gondolataink jelei a
hangok. A leírás csak az egyedet határozza meg. Jelnek nevezzük egy helyes kondicionális
előtagjaként álló axiómákat. A sztoikusok logikája ezért kijelentés-logika.
A sztoikus logikát rendszerré Khrűsziposz (i.e. 281-208) állította össze. Az ő első iskolája
a peripatetikus hagyományt folytatta, változóik nem terminusokat helyettesítettek, hanem
kijelentéseket. Khrűsziposz az alábbi levezetési szabályokat határozta meg:
1. Ha p, akkor q; de p, tehát q;
2. Ha p, akkor q; de nem q, tehát nem p;
3. Nem igaz, hogy p és q; de p tehát nem q;
4. Vagy p vagy q; de p tehát nem q;
5. Vagy p vagy q; de nem q, tehát p.
Minden következtetés helyességét igazolni lehet, ha sikerül ezekre visszavezetni. Ezek
egy levezetési rendszer alapproblémáiként funkcionálnak. Az összetett axiómákat a sztoikusok
aszerint csoportosítják, hogy milyen kötőszó kapcsolja őket össze. A sztoikus kijelentés-logika
alapkategóriája az axióma nevet kapta. A sztoikusok a diszjunkció, a konjunkció és a negáció
logikáját is kidolgozták:
1. Diszjunkció (szétválasztás): "kétargumentumos operátor", amely igaz, ha két argumentum
közül az egyik vagy mindkettő igaz; hamis, ha mindkettő hamis;
2. Konjunkció (összekapcsolás): "kétargumentumos operátor", amely csak akkor igaz, ha
mindkét argumentum igaz, különben hamis;
2. Negáció (tagadás): olyan ítéletfunkció, amely az eredeti ítélet igazságértékét
megváltoztatja. A tagadás mindig az állítmányra vonatkozik, és az igazságértéket
tagadja, vagyis nem áll fenn kapcsolat az alany és az állítmány között.
3.

XIII. Az arisztotelészi terminus logika történelmi fejlődése

Theophrasztosz és Eudémosz vitték tovább mesterük által elért eredményeket, és

vallották, hogy meg kell alkotni a hipotézisen nyugvó szillogizmus elméletét. Theophrasztosz a
két különálló, de egymással összhangban lévő tételt egy mondatban, egy premisszában fogta fel.
Ez az AKOLUTHIA - fogalmának a megváltozását eredményezte. (Az akoluthia jelentése: 'két
fél megegyezése', 'egyiknek a másikból való következése'.)
Sir David Ross Arisztotelész filozófiájáról írt korszakos művében34 a hipotézisen nyugvó
szillogizmusokat a klasszikus, "ha … akkor" formában megfogalmazott tétellel azonosítja. A
"ha…" utáni kijelentést (premisszát) Arisztotelész dialektikus úton kívánja bizonyítani, tehát
ennek kényszerítő erejű elfogadását tűzte ki célul. Dialektikus premisszának olyan kérdést nevez,
amelyet minden ember elfogad, de természetesen ebben az esetben leginkább a bölcsek szava

34
Sir David Ross: Arisztotelész, Osiris, Bp, 1996.
esik latba. Nem kell tehát minden problémát megvitatni, amelyet az ember a beszélgetés
tárgyával kapcsolatban beszélgetőpartneréhez intéz.35 A dialektikus probléma olyan kérdést jelöl,
amellyel kapcsolatban praktikus vagy teoretikus szempontból esetleges véleménykülönbség
adódhat. Természetesen vannak olyan problémák, amelyekről nem szabad vitát folytatnunk (az
istenek tisztelete, szüleink szeretete), és vannak olyanok is, amelyekről nem érdemes (vajon
fehér-e a hó?). Egy esetleges vita után felállíthatjuk a dialektikus tételt, amelyre azért van
szükség, hogy kipróbáljuk érvelésünket, mert ez a tétel csak érvekkel támasztható alá. Ilyen lehet
a "jeles filozófusok paradox véleménye”. Arisztotelész dialektika felfogása nagy szerepet játszott
a logikai állíthatósági módok (predikabiliák)36 kialakításával kapcsolatban.

Avicenna (980-1037):
Avicenna a magyar államalapító, Szent István kortársa, aki a létezőt megismerésünk
elsődleges tárgyának tartotta. Vallotta, hogy mindent, amit létezőként megismerünk, az Egész
horizontjában ismerjük meg. Bevezeti a hipotetikus kijelentések kvantifikálását, és felállítja az
ilyenekből alkotott szillogizmusok rendszerét.
Kvantifikált hipotetikus szillogizmusok:
A négy arisztotelészi kijelentéstípusban a terminusváltozók helyére ismét a négy típusból egyet-
egyet helyettesít be, mégpedig a kategorikus kijelentés-változókat:
„Mindig, ha egy A sem B, akkor nem minden, ami G, az D.”
Ennek a megállapításnak igen nagy filozófiai jelentősége, hogy Avicenna ezzel
kihangsúlyozta: bármely kategorikus kijelentésből álló kondicionálisnak megfeleltethető egy
másodrendben kategorikusnak mondható egyetemes kijelentés. Ezzel mintegy megelőlegezi
Szent Tamás az egyedi egyetemesről vallott felfogását.37 Avicenna nevéhez fűződik a negatív
eszmék tanának kidolgozása is, mely szerint megismerésünk az Egész összefüggésében alkot
rendszert. A Világ itt, mint külső tapasztalat, a Lélek, mint a belső tapasztalat teljességeinek
vonatkozási pontja,38 míg Isten, mint a teljes, egyáltalában tapasztalható valóság vonatkozási
pontja jelenik meg.

35
A dialektika (dialegomai) eredeti jelentése ’beszélgetek, vitatkozom’.
36
A probléma részletes ismertetését l. az Universale logicum kifejtésénél
37
L. Aquinói Szent Tamás: Istennek a dolgokban való létéről. In: Summa Theologiae (Prima pars), Telosz kiadó,
Bp., 1994, 211-234. o.
38
Hasonló gondolatokkal találkozhatunk Arisztotelész lélekfilozófiai írásaiban is, ahol a Lélek, mint szubsztancia
jelenik meg „abban az értelemben, hogy ő a potenciálisan élettel bíró természeti test formája.” Az élőlények azok,
amelyeket élettel bíró természeti testnek hív. A természeti testek anyagból és formából állnak. A forma az a funkció,
amelyet az illető dolog – jelen esetben az ember – betölt, így a forma szubsztanciának tekinthető. Az élőlények teste,
tehát anyaga hordozza magában az életfunkciók betöltésének lehetőségét. Ennek megvalósítása a lélekre vár, a lélek
teljesíti be, ezért ezt az állapotot a teljesültség (entelekheia) állapotának nevezzük. Arisztotelész három lélekrészt
különböztet meg: a táplálkozást, az érzékelést és a gondolkodást. Minket jelen esetben az érzékelés és a gondolkodás
képessége foglalkoztat, s amit Avicenna a „Léleknek, mint a belső tapasztalat teljességeinek vonatkozási pontjának”
nevez, legjobban ehhez az entelekheia állapothoz áll közel.
Vö.: Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások, Európa, Bp., 1988.
A XX. század egyik legnagyobb vallásfilozófusa, Karl Rahner is az előző gondolatokkal hasonló felfogást
vall. Szerinte a megismerési folyamat során „a létező abban a mértékben van önmagánál, amilyen fokban a
megismerés és a megismert egységét reprezentálja, amilyen mértékben megilleti a Lét”. Itt a Heideggernél már
ismert „létmegértés” folyamata áll előttünk, csak így történhet meg a „létbirtoklás”, amelyet már Szent Tamás is
említ „analogia entis”-ként. Feltárul tehát a Lét és a létező közötti „ontológiai differencia”, ami azért szükséges, mert
„ha a létező léte eleve logos, csak akkor mondhatja meg a testté lett logos, hogy mit rejtenek Isten mélységei”. (Karl
Rahner: Az Ige hallgatója, Gondolat, Bp., 1991, 57-61. o.)
 Fontos helyet foglal el filozófiájában az Assumption-fogalom. Ez nem pusztán valaminek
a tételezését jelenti, hanem egyszersmind létének tanúsítását is. Avicenna felhasználta a
hipotetikus szillogizmus lét-fogalmát is, amelyet két irányból közelített meg:
1. Amikor az alap létének bizonyítása implikálja a következmény meglétét is, vagy
2. A következmény nemlétének a tanúsítása révén.
Funkciójukban a hipotetikus szillogizmusok elválnak a kategorikusoktól. Az előző esetén a
premissza feltételez valamit. A hipotetikus kijelentéseket kategorikusokra vezetjük vissza azért,
hogy bizonyításra alkalmasak, tehát igazak legyenek. A visszavezetés két módszere ismert:
1. A hipotetikus kijelentése visszavezetése kategorikusokra;
2. A kijelentések tartalmazta tényállások belső viszonyainak tisztázása.39

Galenos (129-199):
Galenos fő műve az „Eisagógé dialektiké”, azaz Bevezetés a dialektikába. Ebben
kondicionális kijelentésekkel foglalkozott, mely kijelentések szerint valami megléte esetén valami
más is megvan, mégpedig szükségszerűen. Egy igaz dolgot egy másik igaz dologgal kapcsolunk
össze, és az egyik tagmondat feltételezése (vagy a benne foglalt tényállás megléte) esetén
következik az, hogy a másik tagmondatot is feltételeznünk kell. A hipotetikus kijelentésnek
kizárólag akkor van értelme, ha azt kategorikus kijelentésekkel kapcsoljuk össze.40 A kategorikus
kijelentés esetében valamit állítunk valamiről, míg a hipotetikus kijelentések esetében kizárólag
egy alapot feltételezünk, s e feltételezés az állítások közötti összefüggés nem közvetlenül adekvát
formáira vonatkozik. A hipotézis mindig egy feltételezés, és annak utólagos bizonyítását
magában foglaló művelet.
A filozófiatörténeti hagyomány Galenosnak tulajdonítja a szillogizmusok negyedik
alakzatának megalkotását, habár William Kneale szerint nem tudni biztosan ki alkotta meg, csak
azt, hogy a középkor után tűnt fel. Tény, hogy említett művében Galenos csak az arisztotelészi
szillogizmusok három alakzatát használja. A negyedik alakzat az ún. indirekt szillogizmusokból
jött létre, és így szól: „Minden igaz szép, minden szép jó, minden jó derék, minden igaz tehát
derék”. Ebben a szillogizmusban négy alakzat található, és az első és a negyedik terminus között
létesítünk kapcsolatot. Arisztotelész azért nem tudta a negyedik fogalmat felállítani, mert az ő
szillogisztikájában a középfogalomra épül minden, ő a középfogalmat akarta általános
érvényűnek definiálni.
Galenos megkülönbözteti a kategorikus szillogizmusokat a hipotetikusoktól, bár a
kategorikusokat ő „összetett szillogizmusoknak” nevezi (míg Arisztotelész egyszerűekről beszél),
és nem három terminus, hanem két premissza kapcsolatának tekinti a szillogizmust, és
figyelembe veszi a konklúziót is. Arisztotelész szerint a középfogalom egyszerre alany és
állítmány, viszont Galenos a középfogalmat egyszerűen „agyonütötte”, és így a matematikai
konklúziók felé nyitott utat.

39
Pl.: „Az ember élőlény”, „Ha az ember, akkor élőlény” – ebben az esetben a hipotetikus változat semmiben sem
különbözik a kategorikustól, mindkét mondat jelentése ugyanaz, csak más és más nyelvi formában jelenik meg.
„Minden F, G”, „Ha valami F, akkor G” – ez utóbbit általános implikációnak nevezzük. Ez kétargumentumos
operátort jelöl, amely csak akkor hamis, ha az első argumentum igaz, de a második hamis. Ez a feltételes mondatnak
felel meg. Avicenna a szillogizmust „Sortijjá”-nak nevezte, mivel a Sort arabul ’feltételt’ jelent.
40
Vö. Popper tudományfilozófiájával, ahol újból kitüntetett szerephez jut a hipotetikus deduktív módszer.
 XIV. A klasszikus kétértékű logika és a szimbolikus logika alapfogalmai

A klasszikus arisztotelészi logika is foglalkozott a mondatok és mondatrészek közötti

logikai kapcsolatokkal, és itt elsősorban a feltételes, diszjunktív és konjunktív ítéletekre
gondolunk. Ezen kapcsolatok elemzése a belső tartalmi összefüggések, úgymond a „belső
evidencia” alapján történt, amely a mondatok comprehensióját tartotta szem előtt. Jelen esetben
azonban ezt formalizálás útján továbbfejlesztjük, így a figyelem a sok tagból álló mondatok közti
kapcsolatokra is kiterjed. Itt elsősorban nem a belső evidenciára építünk, hanem inkább a
formális, matematikai módszer érvényesül a különböző mondatok, mondatrészek logikai
elemzése során. Ezen elemzés alá vetett mondatok nem analizált mondatokká válnak, melyeknek
sajátossága, hogy ítéleteket fejeznek ki. Az így kifejezett ítéletek alapvető tulajdonsága, hogy
vagy igazak vagy hamisak, s ennek alapján kerül megállapításra az illető mondat igazságértéke
(igaz vagy hamis) , harmadik lehetőség nincs. Így alakul ki a kétértékű logika alaptétele.
A formális, matematikai módszerekkel való logikai elemzést logisztikának nevezzük. Az
egyes logikai műveleteket akkor tudjuk könnyen elsajátítani, ha szimbolikus kijelentéseket
használunk. A logika ezeket a szimbolikus kifejezési módokat a matematikából vette át.
Fontos szempont az egyes logikai kapcsolatok igazságértékének a megállapítása, amely
feltétlenül a tapasztalás útján jön létre, és a belső evidenciára épít. Ezek után majd a tapasztalástól
függetlenül is formák, szimbólumok, matematikai műveletek segítségével is megállapíthatjuk az
összetett logikai kapcsolatok igazságértéket. Ezért tartjuk fontosnak szem előtt tartani a nem
analizált mondatok logikájának elemzése során mind az ítéletet, mind az igazságértéket.
A szimbólumok által vezérelt logika legfontosabb alapfogalmai a következők: az állítás, a
tagadás, az igazság és a hamisság. A szimbolikus logikával végzett vizsgálódás során
figyelmünket elsősorban a gondolati úton történő ismeretszerzésre összpontosítjuk az empirikus
tapasztalatszerzést egyidejű háttérbe szorításával.
A mondatok információtartalmait állításoknak nevezzük, és kijelentő mondatokban
fogalmazzuk meg. A kijelentő mondatok belső mondattani elemzését nem tartjuk irányadónak,
csupán annak igazságértékét vesszük figyelembe, s a hiányzó információadatokat a rögzített
környezetben véljük megtalálni. A kijelentő mondat esetében különösen ragaszkodunk annak
rögzített értelméhez, hiszen az egyértelmű információtartalmat tekintjük meghatározónak. A
szimbólumok által irányított gondolkodás alapvetően kétféle jelrendszert különböztet meg. A
jelrendszerek használatával fő feladatunk az ún. ítéletkalkulus igazságértékének megállapítása:
1. A logikai változók (varians), amelyek az egyes mondatot jelölik, és bármilyen elemi
mondatot jelölhetnek. Különféle betűkkel jelöljük őket: p, q, r;
2. A szimbólumok másik csoportja a logikai állandók (constansok). Az egyes logikai
műveleteket a logikai állandók segítségével végezzük el, ezért ezeket operátoroknak
is nevezzük.
Az állítások igazságtartalmait különböző módokon közelíthetjük meg. Vannak olyan
állítások is, melyekben „alkotórészként” önálló állításokat találunk, ezeket összetett állításoknak
nevezzük, mivel egyszerű igazságtartalmat hordoznak. Az állítások igazságtartalmainak
vizsgálata során fontos szem előtt tartani, hogy atomi vagy összetett állítással van-e dolgunk. Ezt
legkönnyebben a mondatok egyszerű nyelvtani elemzésével érhetjük el. Az állítások általános
tömegét „állítás paraméternek” nevezzük. Példáinkban a konkrét állítások rövidítésére állító
paramétereket használunk. A különböző állítások kapcsolatát a következőképpen fejezhetjük ki:

1. Negációval: ez az adott állítás tagadását jelenti, és ez az adott állításból új állítás képzésének

leggyakoribb módszere: igaz állítás negációja hamis, hamis állításé igaz.
 Tetszőleges p állítás negációja ~ p;
Ún. igazságmátrixok segítségével kétsoros táblázatban állapítjuk meg a p és a ~ p közötti
kapcsolatokat:

p ~p

i h
h i

2. Konjunkcióval: amely két állítás összekapcsolt, együttes állítása. Nyelvtanilag kifejezve két
állítást az „és” kötőszóval kapcsolunk össze: két állítás konjunkciója akkor igaz, ha mindkét
állítás igaz.

i, ha p = q = i

p&q

h minden más esetben

A konjunkció igazságértéket tagjainak igazságértéke határozza meg, és ez a

következőképpen ábrázolható:

p q p q

i i i
i h h
h i h
h h h

A sztoikus logikai hagyományokra nyúlik vissza a logikai műveletekben szereplő különböző

ítéletek belső szerkezetének vizsgálata, amely a formalizáció szigorú szempontjainak
figyelembevétele mellett történik. Itt ismét kiemelkedő helyet foglal el a comprehensio. E
vizsgálat nyomait Philón és Sextus Empiricus filozófiájában találhatjuk meg. A sikeres logikai
műveletek elvégzése érdekében különböző ún. igazságtáblázatokat készítettek, amelyekből
később az igazságfüggvények alakultak ki.
Az igazságfüggvények: állításokból állításokat végeznek oly módon, hogy az eredmény egyedül
a komponensek igazságértékétől függ. Ezek az igazságfüggvények lehetnek:
- egytagúak: mint a negáció;
- kéttagúak: mint a konjunkció;
- kettőnél több tagúak: mint a kettőnél több tagú konjunkció.
Amennyiben egy összetett állítás a komponenseinek igazságfüggvénye, úgy az összetett állítás
igazságértéke nem változik meg, ha valamely komponensét egy vele egyező igazságértékű
állítással cseréljük fel:
a) egy komponenst egy vele logikailag ekvivalens állítással helyettesítünk;
b) így logikai ekvivalenciából logikai ekvivalencia keletkezik:
„Béla megsértődött, mert Éva megcsalta.
Éva megcsalta, mert Béla megsértődött.”
A formalizálás útján a matematikai logika felé való továbblépés egy újabb állomása a logikai
kalkulus, amely a jeleknek egy rendszere a hozzá tartozó műveleti szabályokkal együtt. A
formalizmus szigorú végigviteléről van szó, mellyel az a célunk, hogy jelekkel, szimbólumokkal
meghatározott szabályok szerint kalkulálni lehessen.

GYAKORLÓ FELADATOK

1. Határozza meg a Logika fogalmát, felosztását. Mutassa ki a Logika és a filozófia (ezen belül
az ismeretelmélet) szoros kapcsolatát.
2. Mutassa be a logikai elmélkedés szintjeit és színtereit.
3. Mutasson rá a Logika ókori görög filozófiai alapjaira.
4. Mutasson rá a skolasztikus filozófiai hagyományra a Logikában.
5. Határozza meg a klasszikus arisztotelészi logika és a szimbolikus logika eltérését.
6. Mit ért a gondolat igazságán?
7. Mit ért a gondolat helyességén?
8. Határozza meg a „Fogalom” fogalmát.
9. Határozza meg az „Ítélet” fogalmát.
10. Határozza meg a „Következtetés” fogalmát.
11. Ábrázolja a Fogalom felosztását (comprehensió és az extensió figyelembevételével).
12. Mutassa be az egyetemes fogalmak felosztását.
13. Fejtse ki a Logikum fogalmát.
14. Fejtse ki a kopula fogalmát.
15. Fejtse ki a dialektika, grammatika és a retorika fogalmát.
16. Ábrázolja az Ítéletek felosztását (anyag, minőség és forma szempontjából).
17. Fejtse ki az Ítéletek igazságértékét.
18. Ábrázolja az Ítéletek viszonyait a logikai négyzet segítségével.
19. Ábrázolja a Következtetések fajtáit.(következetesség és irány szempontjából)
20. Fejtse ki a Szillogizmus fogalmát, a szillogisztikus következtetések szabályait.
21. Határozza meg a szillogizmus alakzatait és módozatait.
22. Írja le a kategorikus szillogizmus alakzatainak képletét.
23. Írja le a tiszta kondicionális szillogizmus képletét.
24. Írja le a kondicionális-kategórikus szillogizmus fajtáinak képletét (állító és tagadó módozat!).
25. Ábrázolja a teljes induktív következtetés képletét és fejtse ki a szillogisztikus következtetéstől
eltérő mivoltát.
26. Határozza meg a „Bizonyítás” fogalmát.
27. Fejtse ki a bizonyítás formáit.
28. Fejtse ki a logikai alapelveket.
29. Ábrázolja az ellentmondás elvét.
30. Ábrázolja a harmadik kizárásának elvét és annak filozófiai hátterét is.
31. Ábrázolja az azonosság törvényét.
32. Fejtse ki a konjunkció, negáció és a diszjunkció fogalmát.

IRODALOM

1. Arisztotelész: Organon. Akadémiai, Bp. 1979.

2. Bolberitz Pál: Bevezetés a logikába. PPKE Teol. Kar, Bp. 1981.
3. Ruzsa Imre – Máté András: Bevezetés a modern logikába. Osiris, Bp. 1997.
4. G. Havas Katalin: Logika (egységes jegyzet). Tankönyvkiadó, Bp. 1985.
5. G. Havas Katalin: Arisztotelésztől napjainkig. Tárogató, Bp. 1995.
6. Apáczai Csere János: Magyar logikácska. Kriterion, Bukarest. 1975.
7. Petrus Hispanus mester logikájából. Jó Szöveg Kiadó, Bp. 1999.
8. Knealle, William – Knealle, Martha: Logika. Gondolat, Bp. 1987.
9. Tarski, Alfred: Bizonyítás és igazság. Gondolat, Bp. 1990.
10. Madarászné Zsigmond Anna: A tiszta logika alapkérdései. Akadémiai, Bp. 1965.
11. Quine, Willard: A logika módszerei. Akadémiai, Bp. 1968.
12. Maróth Miklós: A görög filozófia története. I-II PPKE BTK, Piliscsaba. 2000.
13. Maróth Miklós: Arisztotelésztől Avicennáig. Akadémiai, Bp. 1983.
14. Maróth Miklós: A görög logika keleten. Akadémiai, Bp.1980.
15. Cassirer, Ernst: Philosophie und exakte Wissenschaft. Kleine Schriften, Wilhelm Kramp,
Frankfurt a. M. 1968.
16. Lilienfeld, Robert: The Rise of Systems Theory. An Ideological Analysis. Willey, New York.
1978.
17. Apel, Karl Otto: Analytic Philosophy. Reidel, Dordrecht. 1967.
18. The Problem of Inductive Logic, ed. Imre Lakatos. North-Holland Publ. Co., Amsterdam.
1970.
19. Problems in th Philosophy of Science, ed. Imre Lakatos. North-Holland Publ. Co.,
Amsterdam. 1968.
20. Sarkar, Husain: A Theory of Method. Univ. of California, Los Angeles. 1983.
21. Lakatos Imre: Proofs and Refutations. The Logic of Mathematical Discovery, ed. John
Worrall. Cambridge Univ. 1976.
22. Philosophical papers Vol. 1., The Methodology of Scientific Research Programmes.
Cambridge Univ. 1978.
23. Encyclopedie de la Peliade. Logique et connaisance scientifique. Gallimard, Paris. 1967.
24. Tort, Patrick: La raison classificatoire les complexes discourdifs Aubier, Paris. 1989.
25. Essais d’epistemologie critique. Loffart, Paris. 1972.
A SZÖVEGGYŰJTEMÉNYT ALKOTÓ SZÖVEGEK

1. Alfred Tarski: Bizonyítás és igazság, összeállította Ruzsa Imre. Gondolat, Bp. 1990. 79-91.
old.
2. Rudolf Carnap: A régi és az új logika, válogatta Altrichter Ferenc. Gondolat, Bp. 1972. 197-
217. old.
3. Willard Quine: Arról, ami van (Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről),
összeállította I. Copi és J. Gould, fordította Bánki Dezső, Dajka Balázs, Faragó Szabó István,
G. Havas Katalin, Hársing László, Máté András, Solt Kornél, Urbán János. Gondolat, Bp.
1985. 273-297. old.
4. Máté András: Arisztotelész logikája. In: Ruzsa Imre – Máté András: Bevezetés a modern
logikába. Osiris, Bp. 1997. 382-389. old.
5. Apáczai Csere János: Magyar logikácska. Kriterion, Bukarest. 1975. 95-105. old.
6. Gennádiosz Szkholáriosz: Petrus Hispánus mester logikájából, fordította Szabó Mária. Jó
Szöveg Kiadó, Bp. 1999. 44-59. old.
7. Arisztotelész: Organon, fordította Rónafalvi Ödön és Szabó Miklós. Akadémiai, Bp. 1979.
13-26. old.
Alfred Tarski: Bizonyítás és igazság

2.§. FORMALIZÁLT NYELVEK. AZ OSZTÁLYKALKULUS NYELVE

A köznyelvet illetően a szóban forgó probléma megoldására tett kísérletet tehát, az 1. §-ban
kifejtett okoknál fogva feladom, és a vizsgálódás során a továbbiakban kizárólag a formalizált
nyelvekre10 szorítkozom. Ezeket hozzávetőlegesen olyan (mesterségesen konstruált) nyelvekként
jellemezhetem, amelyekben minden kifejezés értelmét egyértelműen meghatározza a kifejezés
alakja. Anélkül, hogy kísérletet tennék a teljesen kimerítő és pontos leírásukra, melynek során
igencsak nagy nehézségekkel kellene megküzdenem, felhívom itt a figyelmet néhány lényeges
tulajdonságra, amellyel a jelenleg ismeretes formalizált nyelvek rendelkeznek. Éspedig: (a.)
minden ilyen nyelv esetében megadjuk vagy c (strukturálisan) leírjuk az összes jelet, amelyből a
nyelv kifejezései képezhetők; (ß) az összes kifejezés közül, amely ezekből a jelekből képezhető,
tisztán strukturális tulajdonságok segítségével elkülöníthetjük azokat, amelyeket mondatoknak
mondunk. Továbbá, legalábbis mindmáig, formalizáIt nyelveket kizárólag abból a célból
konstruálunk, hogy rájuk támaszkodva formalizált deduktív tudományokat műveljünk; a nyelv a
tudománnyal egyetlen egésszé forr össze, úgyhogy ennek vagy annak a formalizáIt deduktív
tudománynak a nyelvéről beszélünk ahelyett, hogy erről vagy arról a formalizáIt nyelvről
szólnánk. Ezért, összefiiggésben a deduktív tudományok felépítésének módjával, a formalizált
nyelvek további jellemző tulajdonságai is föllépnek. Éspedig: (y) megadjuk vagy strukturálisan
leírjuk: a mondatok egy kategóriáját; ezeket axiómáknak vagy alaptételeknek nevezzük; ()
kiemelünk speciális szabályokban, ún. következtetési szabályokban bizonyos strukturális jellegű
műveleteket, amelyek lehetővé teszik mondatoknak más mondatokká való átalakítását; azokat a
mondatokat, amelyeket adott mondatokból ezeknek a műveleteknek egyszeri vagy többszöri
alkalmazásával kaphatunk, az adott mondatok következményeinek mondjuk; ezen belül az
axiómák következményeit bizonyítható vagy elfogadott tételeknek mondjuk.11 Talán szükségtelen
hozzátenni, hogy bennünket itt a "formális" szó egy bizonyos értelmében vett "formális" nyelvek
és tudományok egyáltalán nem érdekelnek; ti. az olyan tudományok, amelyeknek jelei és
kifejezései semmiféle tartalmi értelmet nem hordoznak. Ilyen tudományokat tekintve az itt
tárgyalt probléma minden jelentőségét elveszíti, sőt úgyszólván nem is érthető. Azoknak a
jeleknek, amelyek az itt vizsgált nyelvben fellépnek, mindig teljesen konkrét és számunkra
érthető jelentést tulajdonítunk.12 Azok a kifejezések, amelyeket mondatoknak mondunk, akkor is
mondatok maradnak, ha lefordítjuk őket a köznyelvre; az axiómaként kitüntetett mondatokat
tartalmilag igazaknak tekintjük; a következtetési szabályok megválasztásában mindig az az elv

10
A formalizált nyelvekre elért eredményeknek a köznyelv tekintetében is van bizonyos érvénye, éspedig az utóbbi
univerzalizmusa következtében: ha lefordítjuk a köznyelvre az igaz mondat bármely olyan definícióját, amelyet
valamely formalizált nyelvre alkottak, az igazság egy részleges definícióját kapjuk, amely a mondatok szűkebb vagy
tágabb kategóriáját fogja át.
11
Egy tudomány formalizálása rendszerint nyitva hagyja olyan új jelek bevezetésének lehetőségét a
tudományba, amelyek kezdetben nem voltak explicite megadva. Ezeket a jeleket - melyeket (az alapjelekkel
szembeállítva) definiált jeleknek neveznek - speciális struktúrájú kifejezések, az ún. definíciók révén vezetik be a
tudományba; definíciókat sajátos szabályok - a definiálás szabályai - alapján alkotunk. A definíciókat sokszor a
tudomány elfogadott tételeiként tekintik. A nyelvek formalizálásának ezt a mozzanatát a továbbiakban nem vesszük
tekintetbe.
12
Szigorúan véve ez kizárólag az ún. konstansokra vonatkozik. A változóknak és a technikai jeleknek (zárójelek,
pontok stb.) nincs önálló jelentésük; ezzel szemben lényegesen befolyásolják azoknak a kifejezéseknek a jelentését,
amelyeknek alkotórészei.
vezet bennünket, hogy ezen szabályok révén, igaz mondatokra alkalmazva őket, újabb igaz
mondatokhoz kell jutnunk.13
A formalizált nyelveknek, a köznyelvvel ellentétben, nincs olyan univerzalisztikus jellegük,
amilyenről az előző szakasz végén szó volt. Különösképpen nem tartalmaz ezen nyelvek
legnagyobb része semmiféle, a nyelvről szóló elmélet területére tartozó terminust, tehát pl. semmi
olyan kifejezést, amely akár az illető nyelv, akár egy másik nyelv 1 jeleit vagy kifejezéseit jelölné
vagy ilyenek között fennálló strukturális összefüggést írna le (az ilyeneket jobb terminus
hiányában, strukturális-leíró kifejezéseknek fogom nevezni.)
Ezért amikor egy formalizált deduktív tudomány nyelvét vizsgáljuk, mindig világosan meg kell
különböztetnünk azt a nyelvet, amelyről beszélünk, attól a nyelvtől, amelyen beszélünk, és
hasonlóképpen azt a tudományt, amely a vizsgálódás tárgya, attól a tudománytól, amelynek
keretében a vizsgálódás folyik. Az előbbi nyelv kifejezéseinek és a közöttük fennálló relációknak
a nevei már az utóbbi nyelvhez, az ún. metanyelvhez tartoznak (mely egyébként töredékként
tartalmazhatja az alapnyelvet); ezen kifejezések leírása, a bonyolultabb fogalmak definíciója -
különösképpen azoké, amelyek egy deduktív tudomány felépítéséveI kapcsolatosak - (mint pl. a
következtetés, a bizonyítható tétel, esetleg az igaz mondat fogalma), az ilyen fogalmak
tulajdonságainak a meghatározása már az utóbbi tudomány feladata, melyet metatudománynak
fogunk nevezni.
A formalizált nyelvek igen terjedelmes csoportját illetően megadható egy módszer, amely
minden egyes ide tartozó nyelv esetében lehetővé teszi az igaz mondat helyes definíciójának
megalkotását. Ha általánosan, elvontan írnánk le ezt a módszert és azokat a nyelveket, amelyekre
alkalmazható, ez meglehetősen nehézkes volna, és nem lenne valami nagyon áttekinthető. Ezért
inkább más módon mutatom be ezt a módszert az olvasónak; mégpedig úgy, hogy egy egészen
konkrét nyelvre megszerkesztek egy ilyen típusú definíciót, és egyúttal kifejtem legfontosabb
következményeit; azok az útmutatások, melyeket ezek után a jelen munka 4. §-ában adni fogok,
remélhetőleg eléggé világossá fogják tenni, hogyan lehet az ezen a példán szemléltetett módszert
más, logikailag hasonló felépítésű nyelvekre alkalmazni.
Vizsgálódásaink tárgyául egy különösen egyszerű és az olvasó előtt bizonyosan jól ismert
deduktív tudomány, nevezetesen az osztálykalkulus nyelvét fogom választani. Az
osztálykalkulus, mint ismeretes, a matematikai logika része és felfogható egy - rendszerint a
logika algebrájának nevezett -
"formális" tudomány egyik interpretációjaként.14 A vizsgált nyelv
kifejezéseiben előforduló jeleken belül két típust különböztetek meg: konstansokat és
változókat.15 Csak négy konstanst vezetek be: a negáció jele ,N, a logikai összeg (alternáció,
diszjunkció) jele ,A', az általánosság jele ,D' és végül az inklúzió jele ,1'.16 Ezeket a jeleket rendre

13
Végül a definíciókat úgy alkotják, hogy a nyelvekbe bevezetett jelek jelentését alapjelek és korábban definiált
jelek segítségével magyarázzák vagy határozzák meg.
14
VÖ. SCHRÖDER 1905, L köt., különösen 160 - 163. és WHITEHEAD &. RUSSELL 1925, I. köt. 205 - 212.
15
Ezzel szemben, hasznosítva Lukasiewicz egy megjegyzését, elkerülöm azt, hogy a nyelvbe bármiféle technikai
jeleket (zárójeleket, pontokat stb.) vezessek be, éspedig főképpen annak következtében járhatok így el, hogy a
funktorokat minden értelmes kifejezésben mindig argumenturnuk elé helyezem; vö. Lukasiewicz 1929, különösen v.
és 40.

16
Az osztálykalkulusban rendszerint sok más konstans is fellép, pl. a létezés, az implikáció, a logikai, szorzat (a
konjunkció), az ekvivalencia jele, továbbá halmazok komplementumának, összegének és szorzatának jelei; (vö. 14.
lj.) ezért - formálisan felfogva - a vizsgált nyelvben az osztálykalkulusnak csak egy része alapozható meg. Meg kell
azonban jegyeznünk, hogy ha a nyelv formalizálását teljessé tennénk azáltal, hogy lehetővé tennénk új jelek
bevezetését definíciók segítségével (vö. 14. lj.), akkor ebben a nyelvben az osztálykalkulus összes konstansa
azonos jelentésűnek tekintem a köznyelv ,nem', ,vagy', ,tetszőleges… -ra' (abban az értelemben,
amelyben ezt a kifejezést pl. az 1. § (6) kijelentésében használtuk), ill. része… -nak'
kifejezéseivel. Változóként elvileg tetszés, szerint bármilyen szimbólumokat használhatnánk,
feltéve, hogy számukat nem határoljuk le előre, és alakjuk szerint különböznek a konstansoktól.
Vizsgálódásaink további lefolyása szempontjából azonban technikailag fontos, hogy pontosan
megadjuk ezeknek a jeleknek az alakját, éspedig oly módon, hogy ezek a jelek könnyen
sorozatba rendezhetők (megszámlálhatók) legyenek. Változóként tehát itt kizárólag olyan
szimbólumokat fogok használni, mint ,x’, ,x’’’, ,x",' és velük analóg jelek, amelyek az ,x’
szimbólumból és bizonyos számú alul hozzákapcsolt kis vesszőből állnak. Azt a jelet, amelyek
alul hozzákapcsolt kis vesszőt tartalmaz (ahol k tetszőleges, O-tól különböző természetes szám),
k-adik változónak fogjuk nevezni. A nyelv tartalmi interpretációjában, amit itt folytonosan szem
előtt tartok, a változók mindig individuumok osztályainak neveit képviselik. A nyelv
kifejezéseiként részben egyes konstansok és változók, részben ilyen jelek egymásra
következéséből álló komplexumok lépnek fel, pl. ,X,Nx’’’, ,Nlx,x"',.r Ix x Ix x stb. Az "Np"
"Apq", "?xp" és "Ixy" típusú kifejezéseket, ahol ,p’ és ,q' helyén tetszőleges mondat vagy
mondatfüggvény (ezeknek a terminusoknak a jelentését alább megadjuk), ,x’ és ,y' helyén pedig
tetszőleges változó állhat, rendre így olvassuk: "nem p”, avagy "nem igaz, hogy p", 17 ’’p vagy q",
"tetszőleges x osztályra p”, ill. "az x osztály része az y osztálynak".a Összetett kifejezésekről
(azaz olyanokról, amelyek nem jelek) megállapíthatjuk, hogy két vagy több más, egyszerűbb
kifejezésből állnak, így pl. a ,Nlx,x'" kifejezés két egymásra következő kifejezésből, ,N’-ből és
,Ix,x"'-ből, vagy ,NI'-ből és ,x,x"'-ből, vagy végül ,NIx, '-ből és ,x"'-ből áll.
A következő vizsgálódások témaköre persze nem magának az osztálykalkulusnak a nyelve,
hanem a neki megfelelő metanyelv lesz; vizsgálataink a meta-osztálykalkulushoz tartoznak, mely
ezen metanyelv alapján fejthető ki. Ebből ered az a szükséglet, hogy az olvasóval - ha csak
felületesen is - megismertessük a metanyelv és a metatudomány struktúráját.
Itt csak a két legfontosabb mozzanatra szorítkozom, éspedig az összes olyan jel és kifejezés
felsorolására, amelyet használni fogok a metanyelvben anélkül, hogy a vizsgálódás során
közelebbről megmagyaráznám a jelentésüket, és axiómák egy olyan rendszerének felállítására,
amely elegendő lesz a metatudomány megalapozásához vagy legalábbis a jelen munkában
található eredmények megindoklásához. Ez a két mozzanat benső kapcsolatban áll
vizsgálódásaink alapvető problémájával: ha nem vennénk őket tekintetbe, nem állíthatnánk sem
azt, hogy sikerült bármiféle fogalmat a metanyelv alapján helyesen definiálnunk, sem azt, hogy a

felléphetne mint definiált jel. Ennek a körülménynek köszönhetően már töredékes nyelvünk elegendő minden
gondolat kifejezéséhez, amely a vizsgált tudomány teljes nyelvén megfogalmazható. - Megjegyzem továbbá, hogy a
vizsgált nyelvből akár még az ink1úzió jele, ,1' is kiküszöbölhető, ha az "xy" típusú kifejezéseket (ahol ,x' és ,y'
helyén tetszőleges változó felléphet) úgy értelmezzük, ahogy a továbbiak során az "Ixy" kifejezést értelmezni fogjuk.
17
A "nem" szó helyett stilisztikai okokból időnként a "nem igaz, hogy" kifejezést használjuk; ilyenkor ez az egész
kifejezés egyetlen szónak tekintendő, és egyes részeinek, különösen a benne előforduló "igaz" szónak, nem
tulajdonítandó semmiféle önálló jelentés.
a
Tarski e cikkben, az osztálykalkulus tárgynyelvében - és a későbbi tárgynyelvekben is-az ún. lengyel jelölést használja,
amely szerint minden funktor megelőzi az argumentumát, ill. argumentumait. E jelöléstechnika lehetővé teszi a
zárójelek használatának mellőzését, ám a hosszabb kifejezések megértése ("dekódolása") némileg fárasztóbb. Az
alábbi táblázat megadja Tarskit kifejezéseinek átírását az ismertebb, hagyományos formákba.
Lengyel jelölés Np Apq ?xp Ixy
Hagyományos jelölés Np p U q dxp x O y
A szerkesztői jegyzetekben és kommentárokban mindig a hagyományos jelölést használjuk. remélhetőleg az olvasó
kényelmére.
megalkotott definíciónak ilyen vagy olyan következményei vannak. Ezzel szemben arra
egyáltalán nem fogok itt kísérletet tenni, hogy a metatudománynak a szigorúan formalizált
deduktív tudományok jellemzőit kölcsönözzem. Megelégszem kizárólag azzal a megjegyzéssel,
hogy - a két említett mozzanaton kívül - a metatudomány formalizálási eljárásának semmilyen
csak rá jellemző sajátossága nincsen; különösképpen a következtetés és a definiálás szabályai
nem különböznek semmiben sem azoktól a szabályoktól, amelyeket más formalizált deduktív
tudományok felépítésénél alkalmaznak.
A metanyelv kifejezésein belül két kategóriát különböztethetünk meg. Az első kategóriába
általános logikai jellegű kifejezések tartoznak, melyeket a matematikai logika valamely eléggé
kiépített rendszeréből merítünk;18 ezeket feloszthatnánk még alapkifejezésekre és definiált
kifejezésekre, ez azonban a mostani összefüggésben teljesen haszontalan volna. Itt elsősorban
újra megtaláljuk azokat a kifejezéseket, amelyek az általunk vizsgált tudomány konstansaival
azonos jelentésűek, úgymint ,nem’, ill. ,nem igaz, hogy', 'vagy', ,bármely …-re' és ,része…-nak’ -
szimbolikusan 'Í'. Ennek a körülménynek tulajdonítható, hogy a nyelv minden kifejezését le
tudjuk fordítani a metanyelvbe; így pl. a "minden a-ra (ill. tetszőleges a osztályra) - a Í a’’
kijelentés a ,D x,Ix,x,' kifejezés fordítását képezi. Ugyanehhez a kategóriához tartozik továbbá egy
sor analóg kifejezés az állításkalkulus, a függvénykalkulus (a látszólagos változók elmélete) és az
osztálykalkulus területéről, pl. ,ha. , akkor', ,és', ,akkor és csak akkor, ha', ,egy bizonyos x-re'
(vagy, van olyan x, hogy….'), ,nem része…-nak' - szimbolikusan, ', ,azonos…-val' -
szimbolikusan '= " , különböző…-tő/' - szimbolikusan, #', ,eleme' - szimbolikusan ,E', ,nem eleme'
- szimbolikusan 'E', individuum', ,osztály', ,üres osztály', ,az összes olyan x-ek, osztálya, hogy' stb.
Találunk itt továbbá néhány kifejezést az osztályok ekvivalenciájának elmélete köréből és a
számosságok aritmetikájának területéről, pl. ,véges osztály', ,végtelen osztály', ,osztály
számossága', ,számosság', ,természetes szám' (vagy ,véges számosság'), ,végtelen számosság', ,0',
,1 ,2, <, > , =, = , + , -' … Végül szükségem lesz néhány terminusra a relációk logikájából. Az
összes olyan x tárgy osztályát, melyeknek megfelel legalább egy olyan y tárgy, hogy xRy (azaz
hogy x és Y között az R reláció fennáll), közismerten a kéttagú R reláció értelmezési
tartományának mondjuk, hasonlóképpen azon y tárgyak osztályát, melyekhez van legalább egy
olyan x tárgy, hogy xRy, az R reláció képtartományának nevezzük. Többtagú reláció esetében
nem értelmezési és képtartományról, hanem a reláció 1., 2., 3., … n-edik tartományáról
beszélünk. Azt a relációt, melynek értelmezési tartományába egyetlen x elem, képtartományába
pedig egyetlen y elem tartozik (mely tehát fennáll az x és y tárgyak között, de más két tárgy
között nem áll fenn), olyan rendezett párnak nevezzük, melynek első tagja x, második tagja pedig
y. A többtagú relációkból kiindulva hasonlóképpen határozzuk meg a rendezett hármasokat,
négyeseket és általánosságban a rendezett n-eseket. Ha minden y tárgyhoz, amely a kéttagú R
reláció képtartományába tartozik, egyetlen olyan x tárgy van, hogy xRy, akkor az R relációt
egyértékűnek (vagy "egy a sokhoz" relációnak) nevezzük. Megfontolásainkban fontos szerepet
fog játszani a sorozat fogalma. Végtelen sorozat minden olyan egyértékű reláció, melynek
képtartománya az összes természetes szám osztálya, kivéve a 0-t; hasonlóképpen az "n-tagú
véges sorozat" terminus illet minden olyan egyértékű relációt, amelynek képtartománya az összes
olyan k természetes számból áll, hogy 1? k? n (ahol n tetszőleges, 0-tól különböző természetes
szám). Azt az egyetlen x-et, amely (adott R sorozat és adott k természetes szám esetén) kielégíti
az xRk formulát, az R sorozat k-adik tagjának vagy az R sorozat k indexű tagjának nevezzük, és
az "Rk" szimbólummal jelöljük. Azt mondjuk, hogy az R és az S sorozat legfeljebb a k-adik
18
PI. a Whitehead & Russell, 1925 munkából (nem szándékom azonban egy bizonyos speciális logikai szimbolika
alkalmazása, és - az explicite megadott kivételektől eltekintve - a köznyelv kifejezéseit fogom használni). Az
alább megadott általános logikai kifejezések jelentését illetően Carnap 1929 is tájékoztatást nyújt.
helyen különbözik, ha ezen sorozatok tetszőleges két megfelelő tagja, Ri és Si azonos, legfeljebb
a k-adik tagok, Rk és Sk kivételével, melyek különbözhetnek. A következő megfontolásokban
osztályok sorozataival és természetes számok sorozataival lesz dolgunk, azaz olyan sorozatokkal,
melyeknek valamennyi tagja osztály vagy pedig természetes szám; ezen belül az olyan sorozatot,
melynek minden tagja olyan osztály, amely része egy adott a osztálynak, az a osztály
részosztályaiból álló sorozatnak fogjuk nevezni.
A kifejezések első kategóriájávaI szemben a második kategóriát a metanyelv sajátos strukturális-
leíró jellegű terminusai képezik, azaz az osztálykalkulus nyelve konkrét jeleinek és
kifejezéseinek jelei, valamint az ilyen kifejezések osztályainak, sorozatainak és a közöttük
fennálló strukturális relációknak a nevei. Ide tartoznak elsősorban a következő terminusok: ,a
negációjele', ,a logikai összeg jele', ,az általánosság jele', ,az inklúzió jele', ,a k-adik változó', ,az
a kifejezés amely két egymásra következő kifejezésből, x-ből és y-ból áll' és ,kifejezés'; az első hat
kifejezés rövidítésére rendre az ,ng', ,sum', ,gen', ,in', ,Vk’ és ,x y' szimbólumokat fogom
használni (a ,v' jel tehát egy olyan sorozatot jelöl, melynek tagjai az egymásra következő v 1, v2,
v3, … változók). Ezeket a terminusokat már korábban is használtam - amikor bevezetésképpen
bepillantást nyújtottam az olvasó számára az osztálykalkulus nyelvébe; remélem, hogy a
vonatkozó szakaszban található megjegyzéseknek és példáknak köszönhetően a szóban forgó
terminusok értelme tekintetében semmiféle kétség nem maradt. Ezen terminusok (és esetleg az
általános logikai terminusok) segítségével definiálható a metatudomány összes egyéb
strukturális-leíró jellegű fogalma. Különösképpen, mint könnyen látható, a vizsgálódás tárgyául
szolgáló nyelv minden egyszerű vagy összetett kifejezéséhez konstruálható a metanyelvben az
illető kifejezésnek egy ugyanolyan típusú individuum neve, mint a köznyelv strukturális-leíró
nevei (vö. 61. és 62. o.); így pl. az ,Nlx,x'" kifejezés neveként az , ((ng in) v1 ) v2 szimbolikus
kifejezés szolgálhat. Az a körülmény ha a vizsgált nyelv minden kifejezésének (és különösen
minden mondatnak) megfeleltethető egyfelől az illető kifejezés egy individuum neve, másfelől
pedig egy olyan kifejezés, amely az illető kifejezés metanyelvi fordítása; az igazság
definíciójának megalkotásában döntő szerepet fog játszani, amiről az olvasó a következő
szakaszban meg fog győződni.
Változóként a metanyelvben a következő szimbólumokat fogom használni: ( 1 ) ,a', ,b', (2) , f, ,g',
,h', (3) ,k’, ,1', ,m',,n , ,p , (4) ,t , ,u , ,w, ,x ',z 'és (5) ,X' ,Y' melyek ebben a sorrendben a
következő fajtájú objektumok neveit reprezentálják: (1) tetszőleges jellegű individuumok
osztályai,19 (2) ilyen osztályok sorozatai, (3) természetes szá- mok és természetes számok
sorozatai, (4) kifejezések és (5) kifejezések osztályai.
Rátérünk a metanyelv axiómarendszerére. Először is megjegyzem, hogy ebbe a
rendszerbe - a kifejezések két kategóriájának megfelelően - mondatok két teljesen különböző
fajtája tartozik: egyrészt az általános logikai axiómák, amelyek elegendőek a matematikai logika
egy eléggé nagy átfogó képességű rendszerének megalapozásához, másrészt a metanyelv sajátos
axiómái, melyek a fentebb tárgyalt strukturális-leíró fogalmak bizonyos elemi és a szemléletnek
megfelelő tulajdonságait írják le. Bizonyára szükségtelen, hogy itt felsoroljuk az első fajtába

19
Annak ellenére, hogy az (l) és a (4) esetben különböző változókat használok, a kifejezéseket itt individuumok
speciális osztályaiként, ti. konkrét írásjelsorozatok osztályaiként kezelern (vö. 5. lj.).
tartozó, egyébként is jól ismert axiómákat.20 A második fajtába tartozó axiómákként a következő
állítások at vesszük föl:21
1. Axióma. ng, sum, gen és in kifejezések; e négy kifejezés között nincs két azonos.
2. Axióma. vk akkor és csak akkor kifejezés, ha k 0-tól különböző természetes szám; vk
különbözik az ng, sum, gen, in kifejezésektől és k?1 esetén minden vI kifejezéstől is.
3. Axióma. x y akkor és csak akkor kifejezés, ha x és y kifejezések; x y különbözik a ng,
sum, gen, in kifejezésektől és a vk kifejezések mindegyikétől.
4. Axióma. Ha x, y, z és t kifejezések, akkor x y = z t akkor és csak akkor áll fenn, ha a
következő feltételek egyike teljesü/: (a) x = z és y = t; (á) van olyan u kifejezés, hogy x = z u és t =
u y; (y) van olyan u kifejezés, hogy z = x u és y = u t.
5. Axióma (a teljes indukció elve). Legyen X olyan osztály, amely kielégíti a következő
feltételeket: (á) ng S X, sum S X, gen S X és in S X; (a) ha k 0-tól különböző természetes szám,
akkor vk S X; (y) ha x S X és Y S X; akkor x y S X is teljesül. Ez esetben minden kifejezés az X
osztályba tartozik.
Az 1-4. axiómák tartalmi jelentése nem szorul közelebbi magyarázatra; az 5. axióma pontos
megfogalmazása annak, hogy minden kifejezés véges számú jelből állb.
b, A szemlélet számára világos, hogy a tárgynyelv kifejezései a négy alapjelből és a vk változókból a
konkatenáció (összefűzés) műveletével összeállítható véges füzérek. Az 1- 5. axiómák célja annak biztosítása, hogy a
metanyelvben a tárgynyelv kifejezéseiről mint individuális objektumokról beszélhessünk, beleértve, hogy a
szemléletünk számára különböző kifejezések különböző objektumoknak számítsanak. Az 1. axióma kimondja, hogy
négy alap jelünk - ng, sum, gen és in - négy különböző objektum. A 2. axióma szerint a különböző indexű változók
különböző objektumok, és mindegyikük különbözik a négy alapjeltől is. A 3. axióma rögzíti, hogy konkatenáció
révén "új" objektum keletkezik, amely különbözik komponenseitől is, a négy alapjel bármelyikétől is, és bármely
változótól is. A 4. axióma arról szól, hogy két konkatenáció eredménye mikor számít azonosnak; ennek nemtriviális
esetét szemlélteti az alábbi diagram:
Ezen axióma következménye, hogy két kifejezése akkor és csak akkor számít azonosnak, ha
"betűről betűre" megegyeznek, azaz ha mindkettőben ugyanazon alapjelek és változók ugyanazon
sorrendben fordulnak elő. Végül az 5. axióma azt biztosítja, hogy a kifejezések osztályában
nincsenek "idegen" objektumok, hanem csak azok, amelyeknek az 1-4. axiómák szerint ide kell
tartozniuk.
Ha a metanyelvben kvantifikálunk, a tárgynyelvi kifejezések osztálya feltétlenül ré- sze a
kvantifikáció tartományának, hiszen az 1-5. axiómák szerepe éppen az, hogy a tárgynyelvi
kifejezéseket individuális objektumokként kezelhessük.

20
Ezeket ismét a WHITEHEAD & Russell 1925 műből vehetnénk (vö. 18. lj).
21
Tudomásom szerint a metaelméletet eddig még nem adták elő axiómatizált rendszerként.
RUDOLF CARNAP;
A RÉGI ÉS AZ ÚJ LOGIKA*

1 A: logika mint a filozofálás módszere. A folyóirat új folyama - amely ezzel a számmal

kezdődik - a filozofálás új tudományos módszerének kidolgozását kívánja előmozdítani, amelyet
egész röviden talán úgy lehetne jellemezni, hogy a módszer a tapasztalati tudomány állításainak
és fogalmainak logikai elemzésében áll. Ez már jelzi is a két legfontosabb ismertető jegyet, amely
megkülönbözteti ezt a módszert a hagyományos filozófia módszerétől. Az első ismertetőjegy az,
hogy ez a filozofálás szoros, belső kapcsolatban van a tapasztalati tudománnyal, sőt egyáltalán
csak a tapasztalati tudományokra támaszkodva mehet végbe, olyannyira, hogy a filozófia a
továbbiakban már nem tekinthető a tapasztalati tudománnyal egyenrangú, vagy efölé helyezett
sajátos megismerési területnek. A második ismertetőjegy megmutatja, hogy mi is a tapasztalati
tudományra épülő filozófiai munka, s ez éppenséggel a tudományos állítások megvilágítása a
logikai elemzés segítségével; részletesebben, az állítások részeire (fogalmakra), a fogalmak és az
állítások lépésenként történő visszavezetése az alapvetőbb fogalmakra, illetőleg állításokra. A
feladatnak ebből a meghatározásából adódik a logika értéke a filozófiai vizsgálódások számára: a
logika többé már nemcsak egyszerűen az egyik filozófiai diszciplína a többi között, hanem azt
mondhatjuk, hogy a logika a filozofálás módszere. S a "logikát" itt a legszélesebb értelemben
fogjuk fel, a tiszta formális logika és az alkalmazott logika vagy ismeretelmélet
összefoglalásaként.
Az a kívánság, hogy a metafizikai fogalomköltészetet a filozofálás szigorú tudományos
módszerével váltsuk fel, jámbor óhaj maradt volna, ha eszközként csak a hagyományos logika
rendszere állt volna rendelkezésünkre. Ez ugyanis teljesen képtelen volt eleget tenni az új
feladatok által megkövetelt tartalmi gazdagság, formális szigorúság és technikai
felhasználhatóság követelményének. A formális logika az arisztotelészi-skolasztikus rendszeren
alapult, amely további fejlődése során csak jelentéktelen mértékben javult, illetőleg bővült. Az
alkalmazott logika (módszertan) területén ugyan nagyon sok részletkutatás és számos
nagyszabású összefoglaló mű született, s ezek több, tartalmilag figyelemre méltó észrevételt is
tartalmaznak a pontosság tekintetében, a fogalomképzésben és alaposságában mégis
meglehetősen primitív fokon állnak.
Ezzel nem akarunk szemrehányást tenni a jelzett művek szerzőinek (legalábbis nem azoknak,
akik az elmúlt évszázadokban működtek); az alkalmazott logika állapota ugyanis a formális
alapok elégtelenségének függvénye volt. A régi, használhatatlan helyett új és hatékony eszközt
létrehozni, ez alkalmasint hosszú időt vett igénybe. És talán az is vitatható, hogy saját erejükből
egyáltalán képesek lettek volna-e erre a feladatra a logikusok. Szerencsére azonban már
megtalálták az eszközt, az új logikát, amelyet az elmúlt ötven évben csaknem kivétel nélkül
matematikusok fejlesztettek ki. Erre a matematikán belüli nehézségek adtak okot. Filozófiailag
*
* Rudolf Camap: Die alte und die neue Logik. Erkenntnis, 1. köt. (1930-31). 1. füzet, 12-26. old.
jelentős, általános alkalmazásra először nem is gondoltak. A legtöbb filozófus ez ideig alig vett
róla tudomást, és saját munkájában még kevésbé húzott belőle hasznot. Valóban meglepő, hogy
milyen elővigyázatossággal vagy inkább félő tisztelettel közelítik meg, illetve többnyire inkább
kikerülik az új logikát. A matematikára emlékeztető formális öltözék minden bizonnyal sokakat
elrettent és visszariaszt; alapjában véve azonban emögött inkább egy ösztönös ellenérzés lappang. És ez
egyszer jól sejtették meg a dolgot: az új logikában található az a pont - bár ezt az új logika sok képviselője
sem tudatosította még -, amelyre támaszkodva a régi filozófia kimozdítható sarkaiból. Az új logika
könyörtelen ítélete előtt az egész régi értelemben vett filozófia, akár Platónhoz, Aquinói Tamáshoz,
Kanthoz, Schellinghez vagy Hegelhez kapcsolódik, akár pedig új "lét-metafizikát" vagy
"szellemfilozófiát" épít fel, nem egyszerűen csak tartalmilag hamisnak, hanem logikailag tarthatatlannak,
és ezért értelmetlennek bizonyul.

2. Az új logika. Az új logika a múlt század utolsó év tizedeiben keletkezett. Leibniz eszméihez

csatlakozva, és a korábbi elgondolások (De Morgan, 1847; Boole, 1854) felhasználásával; Frege, Peano és
Schröder tették az első kísérleteket a logika átfogó rekonstrukciójára. Ezekre az előmunkálatokra
támaszkodva azután Whitehead és Russel létrehozta az új logika nagy főművét a Principia Mathematicát
(1910-1913). Az új logika területén végzett minden további munka erre a műre támaszkodik -
vagy
kiegészíteni, vagy átalakítani akarja. Itt csak néhány nevet említhetünk: a Göttingeni Iskola képviselői:
Hilbert, Ackermann, Bemays, Behmann és mások; a Varsói Iskola képviselői: Chwistek, Lesniewski,
Tarski és mások; Wittgenstein és a hozzá kapcsolódó Ramsey.
Az új logika kialakításának legfontosabb indító oka a matematika alapjainak kritikai felülvizsgálatára
irányuló szükséglet volt. A matematika, különösképpen Leibniz és Newton óta hallatlanul fellendült,
rengeteg új ismerethez jutott el. De az alapok biztosítása nem tartott lépést az építmény ilyen gyors
fejlődésével. Ezért körülbelül száz évvel ezelőtt komoly törekvés indult meg az alapfogalmak
megvilágítására. Ezt a törekvést sok esetben siker koronázta - a matematikusoknak sikerült szigorúbb
formában definiálni az olyan fontos fogalmakat, mint pl. határérték, differenciálhányados, komplex szám.
Ezeket a fogalmakat már régóta és gyümölcsözően alkalmazták a gyakorlatban anélkül, hogy kielégítő
definícióik lettek volna; nem a fogalmak világosságának, hanem csak a nagy matematikusok biztos
ösztönének volt köszönhető, hogy a fogalomképzés elégtelensége nem okozott semmi bajt a
matematikában.
Az "alapok elmélyítésére" irányuló törekvés ezután lépésről lépésre haladt tovább. Nem elégedtek meg
azzal, hogy az analízis különböző fogalmait visszavezessék a számfogalomra, mint a matematika
alapfogalmára, hanem feladatul tűzték ki magának a számfogalomnak a logikai megvilágítását is. Az
aritmetika logikai alapjainak ez a vizsgálata, amely a szám logikai elemzését tűzte ki célul,
elkerülhetetlenül megkövetelte egy mind terjedelmileg, mind a pontosság tekintetében hatékony és
teljesítőképes logikai rendszer kialakítását. Ezek a vizsgálatok ily módon különösen erős ösztönzést adtak
az új logika kifejlesztésére; mindenekelőtt Peano, Frege, Whitehead, Russell és Hilbert logikai
munkásságát határozta meg ez a célkitűzés.
A logika új rekonstrukciójának szükségessége még égetőbbé vált, amikor észrevették, hogy bizonyos
ellentmondások ("antinómiák") merülnek fel a matematika területén, amelyekről azonban később
kitudódott, hogy általános-logikai természetűek. Ezeket csak a logika fundamentális újjáépítésével lehetett
kiküszöbölni.
A következőkben az új logika néhány fontos jellegzetességét vázoljuk fel, mindenekelőtt azokat, amelyek
megkülönböztetik a régitől, és amelyek által az új logika különleges jelentőségre tett szert általában a
tudomány vonatkozásában. Először arra a szimbolikus formára vetünk egy pillantást, amelyben az új
logika jelentkezni szokott. Ezután néhány megjegyzést teszünk az új logika tartományairól,
gazdagodásáról, amely a predikátumokra való szorítkozással ellentétben, mindenekelőtt a viszonyok
figyelembevételét jelenti. Továbbá röviden kifejtjük, hogy miként küszöböli ki az úgynevezett
típuselmélet a már említett ellentmondásokat. E főként logikai jelentőségű kérdések után
általános tudományos jelentőségű problémákat veszünk szemügyre: a matematikának a logikából
való levezethetőségét a logikai állítások lényeges ismérvének, azaz tautologikus voltuknak
megvilágítását - ez a kérdés rendkívül fontos a filozófia számára - a fogalomelemzést, mely által
a tudomány egységes egésszé válik, és végül a metafizikának a logikai elemzés segítségével
történő kiküszöbölését.

3. A szimbolikus módszer. Ha belelapozunk egy modem logikai értekezésbe, akkor külsődleges

ismertetőjegyként először a matematikai formulákhoz hasonló szimbólumok alkalmazása tűnik
fel. Ez a szimbolika eredetileg a matematikát utánozva jött létre, később azonban a logika sajátos
céljainak megfelelőbb formulákat dolgoztak ki.
A matematikában nyilvánvalóan megmutatkozik a szimbolikus ábrázolásmód előnye a beszélt
nyelvvel szemben. Mennyivel tömörebb és áttekinthetőbb a mondat, ha nem azt írjuk le, hogy "ha
egy számot megszorzunk egy másikkal, akkor ugyanazt az eredményt kapjuk, mint amikor a
második számot szorozzuk meg az elsővel", hanem azt, hogy "bármilyen x és y számokra igaz az,
hogy: x X y = y X x", vagy még rövidebben és még világosabban, az univerzalitás logikai jelének
felhasználásával: "(x, y) x X y = y X x".
A szimbolika alkalmazásával a logikában mindenekelőtt a következtetések egyébként el-
érhetetlen szigorúságára teszünk szert. A következtetés itt formulákkal végzett, számoláshoz
hasonló műveletekkel zajlik le (innen ered a "kalkulus", a "kijelentéskalkulus", a
"függvénykalkulus" elnevezés is); s bár a dedukció menetét tartalmi megfontolások vezetik, a
dedukcióba ezek nem folynak bele. Ez a módszer biztosítja azt a dedukcióba, hogy egyetlen
észrevétlen feltevés se csússzon be - amit a beszélt nyelvben végzett levezetésnél nagyon nehéz
elkerülni. A következtetés ilyen szigorúsága különösen fontos valamilyen tudományterület pl. a
geometria axiomatizálásánál. A nem tiszta következtetéseknek számos példája ismeretes a
történelmi fejlődésből, p1. a különböző kísérletek arra, hogy a párhuzamosok axiómáját
levezessék az euklidészi geometria többi axiómájából. Ezekben a kísérletekben mindannyiszor
hallgatólagosan feltételeztek és a levezetésben felhasználtak egy, a párhuzamosok axiómájával
ekvivalens tételt. Ugyanúgy, mint az állítások dedukciójához, a fogalmak megalkotásához is
szigorúság és rend szükséges. Az új logika eszközeivel végzett elemzés megmutatta, hogy sok
filozófiai fogalom nem elégíti ki a szigorúság fokozottabb követelményeit; egyeseket másként
kell felfogni, értelmezni, másokat pedig, mivel értelmetlenek, ki kell küszöbölni (lásd 9. §).
Így most már egyre világosabbá válik, hogy az ismeretelmélet, amely voltaképpen semmi más,
mint alkalmazott logika, oly kevéssé nélkülözheti a logisztikát, mint a fizika a matematikát.

4. A viszonyok logikája. Az új logikát a régitől azonban nemcsak az ábrázolás formája

különbözteti meg, hanem mindenekelőtt területének jelentős kiszélesedése is. A legfontosabb új
területeket a relációs mondatok és a mondatfüggvények elmélete alkotja. Itt csak a viszonyok
elméletét fogjuk röviden kifejteni. A régi logikában a mondatok (ítéletek) formája kizárólag a
predikatív forma volt - pl. "Szókratész ember", "minden (vagy néhány) görög ember" -, ahol egy
szubjektum-fogalomhoz egy predikátum-fogalmat, egy tulajdonságot csatolunk. Már Leibniz
felállította azt a követelményt, hogy a logikának relációs formájú mondatokat is figyelembe
kellene vennie. A relációs mondatban pl. az "a nagyobb, mint b”-ben. Két vagy több tárgyat
(vagy ha úgy tetszik, több szubjektumfogalmat) állítunk egy bizonyos viszonyba. Leibniznek a
viszonyok elméletét illető elgondolásait először az új logika dolgozta ki. A régi logika a relációs
mondatokat is predikatív formájú mondatokként fogta fel. Ezáltal azonban a relációs mondatokat
tartalmazó, és tudomány számára nélkülözhetetlen következtetések legtöbbje lehetetlenné válik.
Bár érthetjük az "a nagyobb, mint b" mondatot úgy, hogy itt az a szubjektumnak a "nagyobb,
mint b” predikátumot tulajdonítjuk; de ez esetben ez a predikátum egységet képez, és b-t nem
lehet kivonni belőle semmifé1e következtetési szabállyal. Ezért nem tudunk az említett
mondatból a „b kisebb, mint a" mondatra következtetni. Az új logikában ez a következtetés a
következőképpen zajlik le. A "kisebb", viszonyt a "nagyobb" viszony "konverzeként"
definiálhatjuk, s az említett következtetés ekkor az alábbi általános tételen a1apul: ha x és y
között fennáll egy viszony, akkor y és x között ennek konverze áll fenn. A régi logikában nem
bizonyítható mondatok egy további példája: "ha van győztes, akkor van vesztes is". Az új
logikában ez az alábbi logikai tételből következik: ha egy viszonynak van első tagja, akkor van
második tagja is. A relációs mondatok, különösen a matematikai tudományokban
nélkü1özhetetlenek. Vegyünk például egy geometriai fogalmat, (egy nyitott, egyenesen
értelmezett) három argumentumos viszonyt, a "között"-et.

A "ha a b és c között fekszik, akkor a c és b között fekszik", és a "ha a b és c között fekszik,

akkor b nem c és a között fekszik" geometriai axiómák csak az új logikában fejezhetők ki. A
viszonyok predikatív felfogása mellett az első esetben két predikátumunk lenne, úgymint: a „b és
c között fekvő" és a "c és b között fekvő". Ha ezeket elemzés nélkül hagyjuk, akkor nem lehet
megmutatni, hogy a második predikátum miként jön létre átalakítás segítségével az elsőből. Ha
azonban kiemeljük a predikátumbó1 a b és c tárgyat, akkor az "a b és c között fekszik" mondat
többé már nem egy, hanem három tárgyhoz rendel egy ismertetőjegyet, s ezért egy három
argumentumos relációs mondat. Az említett viszonyok - a "nagyobb" és a "között" - olyanok,
hogy tagjaik sorrendjét nem lehet tetszőlegesen változtatgatni. Ha valamilyen területen
valamiféle rendet állapítunk meg, akkor ez lényegében az ilyesféle viszonyok alkalmazásán
alapul. Ha a személyek egy osztályában bármelyik két tagra nézve tudjuk, hogy melyik nagyobb
a másiknál, akkor ezzel megállapítottuk a személyek sorrendjét. Azt gondolhatnánk, hogy ezt a
predikatív meghatározás segítségével is meg lehetne tenni, s éppen azáltal, hogy minden
személyhez tulajdonságként meghatározott nagyságot rendelünk hozzá. De ekkor ismét fel kell
tételezni, hogy az ilyen két mennyiség bármelyikének esetében tudjuk, hogy melyik a nagyobb.
Rendező viszony felhasználása nélkül tehát nem lehet sorozatot képezni. Ebből adódik, hogy a
viszonyok elmélete minden olyan tudomány számára nélkülönözhetet1en, amely sorozatokkal és
rendekkel foglalkozik; pl: aritmetika (számsorozatok), geometria (pontsorozatok), fizika (minden
méréssorozat a tér, az idő és a különböző fizikai mennyiségek esetében). A predikatív
mondatokra való korlátozódás a logikán kívüli területen is végzetes hatást gyakorolt. Talán igaza
van Russellnak, amikor a metafizika bizonyos tévútjait, zsákutcáit is erre a logikai hibára vezeti
vissza; ha ugyanis minden mondat predikátumot tulajdonít egy szubjektumnak, akkor
végeredményben csak egy szubjektum létezhet, az abszolútum; és minden tény abból kell álljon,
hogy az abszolútumhoz egy bizonyos tulajdonság járul. Talán hasonló módon a szubsztanciáról
szóló minden metafizikát is vissza lehetne vezetni erre a hibára. S mindenképpen biztos, hogy az
említett korlátozás a fizikában jelentős és hosszan tartó akadályként hatott, pl. az anyag
szubsztanciális felfogása. S mindenekelőtt bizonyára feltételezhetjük, hogy az abszolút tér
fogalma is ezen a logikai hibán alapul. Mivel a térsajátságokat rögzítő kijelentés alapformájának
predikatívnak kellett lennie, ezért csak egy test helymeghatározásából állhatott. Leibniz azért
tudott helyes térkoncepcióhoz eljutni, mert felismerte a relációs állítások lehetőségét: az elemi
tényállást nem egy test helye alkotja, hanem más testekhez viszonyított helyzete. Ezt
ismeretelméletileg indokolta meg: sohasem önmagában a helyet, hanem csak a viszonyított
helyzetet tudjuk megállapítani. A relativisztivikus térfelfogás mellett és a Newton-követők
abszolutisztikus térfelfogása ellen folytatott harca éppen olyan kevés eredménnyel járt, mint a
logikával kapcsolatos követelménye. Elgondolásait - egyszerre mindkét területen - csak kétszáz
évvel később fogták fel és valósították meg: a logikában a viszonyok elméletén (De Morgan
1858; Pierce 1870), a fizikában a relativitáselméleten (előzetes elgondolások Machnál 1883;
Einstein 1905) keresztül.

5. A logikai antinómiák. A halmazelméletben, az új matematikai diszciplínában körülbelül a

századfordulón bizonyos furcsa ellentmondások ("paradoxonok") léptek fel. A szigorúbb
vizsgálatok hamarosan kimutatták, hogy ezek nem speciálisan matematikai, hanem általános
logikai ellentmondások, ún. logikai antinómiák. Az új logika akkori fejlődési stádiumában nem
volt képes leküzdeni ezeket az ellentmondásokat; ebben a fogyatékosságban osztozott a régi
logikával. Ez a fogyatékosság további ösztönzést adott a logika rendszerének fundamentális
újjáalkotásához. Russelnak azután sikerült az ellentmondásokat kiküszöbölnie a "típuselmélet"
segítségével, ami által még nagyobb lett a régi és az új logika közötti szakadék. A régi logika
nemcsak jelentősen szegényebb tartalmilag, mint az új, hanem, mivel az ellentmondásoktól nincs
megszabadítva, többé egyáltalán számításba sem jöhet (erről azonban a legtöbb logikai tankönyv
még nem vett tudomást).
Vegyük szemügyre Russell nyomán az antinómiák legegyszerűbb példáját. Egy fogalmat
predikábilisnak nevezhetünk, ha - tulajdonságként - önmagára alkalmazható. Például: az
"absztrakt" fogalom absztrakt. Impredikábilisnak pedig akkor nevezhető egy fogalom, ha nem
alkalmazható önmagára. Például: az "erényes" fogalom nem erényes. A kizárt harmadik tétele
szerint maga az "impredikábilis" fogalom vagy predikábilis vagy impredikábilis. Tegyük fel,
hogy predikábilis; akkor a „predikábilis" definíciója értelmében alkalmazható önmagára, és ezért
impredikábilis. Tegyük fel, hogy az "impredikábilis" fogalom impredikábilis; ekkor ezt a
fogalmat önmagának tulajdonítjuk, és ezért a „predikábilis" definíciója szerint predikábilis.
Mindkét feltételezés ellentmondásos tehát - és hasonló antinómiák egész sora létezik.
A típuselmélet mármost úgy írható le, hogy minden fogalom, mind a tulajdonságok, mind a
viszonyok, "típusok"-ba vannak rendezve. Az egyszerűség kedvéért itt korlátozzuk magunkat
csak a tulajdonságokra, ahol is megkülönböztetjük: az "individuumokat", vagyis azokat a
dolgokat, amelyek nem tulajdonságok (null-típus); individuumok tulajdonságait (első típus);
individuumok tulajdonságainak tulajdonságait (második típus) stb. Vegyük például
individuumoknak a testeket - ekkor a "négyszögletű", a "vörös" első típusú tulajdonság; a
"tértulajdonság", a szín pedig második típusú tulajdonság lesz. A típuselmélet mármost kijelenti
egy első típusú tulajdonság csak individuumokról állítható vagy tagadható, az első vagy
magasabb típusú tulajdonságokra viszont egyáltalán nem vonatkoztatható; egy második típusú
tulajdonság pedig csak az első típusú tulajdonságokról állítható vagy tagadható, individuumokra
vagy második, illetőleg ennél nagyobb típusú tulajdonságokra nem vonatkoztatható stb. Például,
ha a és b testek, akkor az "a négyszögletű" vissza és a "b vörös" mondatok vagy igazak vagy
hamisak, de mindenképpen értelmesek. Továbbá, a "négyszöglétűség tértulajdonság" és a "vörös
szín" mondatok igazak; amíg az "a egy tértulajdonság", a "négyszöglétűség vörös" vagy a "szín
tértulajdonság" szósor sem mutat nem igaz, sem nem hamis, hanem értelmetlen, merő
látszatállítás. Az ilyen látszatállításokat akkor lehet elkerülni, ha egy n-edik típusú fogalmat
(tulajdonságot) mindig csak egy (n-1)-edik típusúra vonatkoztatunk. Ebből az következik, hogy a
feltételezés, mely szerint egy tulajdonság vagy alkalmazható önmagára, vagy nem, nem lehet sem
igaz, sem hamis, hanem mindig értelmetlen.
Könnyen belátható, hogy a típuselmélet szabályainak betartása mellett az "impredikábilis"
említett antinómiája nem is merülhet fel. Mert a "predikábilis" és az "impredikábilis" idézett
definícióit ekkor fel sem lehet állítani; maguk ezek a definíciók értelmetlenek. Hasonlóképpen
lehet a típuselmélet segítségével kiküszöbölni a többi, itt nem említett antinómiát is.

6. A matematika mint a logika egyik ága. Ahogy említettük, az új logika kialakítására irányuló
törekvés egyik célja az aritmetika logikai elemzése volt. Már Frege eljutott ahhoz az
eredményhez, hogy a matematikát a logika egyik ágának kell felfogni. Ezt a felfogást igazolta,
Whitehead és Russell a koncepció rendszeres kidolgozásával. Bebizonyosodott ugyanis, hogy
minden matematikai fogalom levezethető logikai alapfogalmakból, és hogy minden matematikai
tétel (amennyiben ez minden lehetséges, úgyszólván tetszőleges méretű "gondolati
tartományban" érvényes) levezethető logikai alaptételekből.
Az új logika legfontosabb fogalmai (amelyek részben visszavezethetők egymásra) a következő:
1. a tagadás: "nem"; 2. a két mondatot összekapcsoló logikai konnektívumok: "és", "vagy", "ha-
akkor"; 3. "minden" (vagy "összes"), "van"; 4. "azonos". Az aritmetikai fogalmak levezetésének
lehetőségét egy egyszerű példán mutatjuk meg: a kettes számon mint kardinálison, azaz mint egy
fogalom számosságán. A definíció a következő: "Az j fogalom számossága kettő" jelentse azt,
hogy "van olyan x és van olyan y, hogy x nem azonos y-nal, x esete f-nek y esete f-nek, és hogy
minden z-re igaz az, hogy ha z esete f-nek, akkor z vagy x-szel, vagy y-nal azonos." Látjuk, hogy
a "kettő" ezen definíciójában csak az említett logikai fogalmakat használtuk fel; szigorúan persze
ez csak szimbolikus ábrázolásban mutatható meg. Hasonló módon definiálható minden
természetes szám is; továbbá a negatív és a pozitív számok, a törtek, a valós és a komplex
számok is ; és végül még az analízis fogalmai is: a határérték, a konvergencia,
differenciálhányados, integrál, folytonosság stb.
Mivel az összes matematikai fogalom logikai alapfogalmakból nyer levezetést, minden egyes
matematikai mondat is lefordítható tisztán logikai fogalmak összefüggéseit rögzítő mondatba; és
ez a fordítás akkor (bizonyos feltételek mellett, ahogy jeleztük) dedukálható logikai
alaptételekből. Vegyük példának okáért az "1+1 = 2" aritmetikai mondatot. Tisztán logikai
mondatba történő lefordítása így hangzik: "Ha egy f fogalom számossága 1, és egy g fogalom
számossága 1, és f és g kizárják egymást, és ha a h fogalom f és g egyesítése (vagy
összekapcsolása), akkor h számossága 2". Ez a fordítás a fogalmak logikájának (a
mondatfüggvények elméletének) a logikai alaptételekből levezethető egyik tételét reprezentálja.
Hasonló módon, az aritmetika és az analízis összes többi tétele (amennyiben most ezek általános
érvényűek a szó legszélesebb értelmében) logikai tételként vezethető le.

7. A logika tautologikus jellege. Az új logika alapján a logikai mondatok lényeges ismer-

tetőjegye is világosan felismerhetővé vált, ami óriási jelentőségű mind a matematikai megismerés
elmélete, mind pedig sok vitás filozófiai kérdés megvilágítása szempontjából.
A logikában az alaptételek és a levezetett tételek szokásos megkülönböztetése önkényes. Egy
logikai tétel esetében lényegtelen, hogy levezethető-e bármilyen más tételből; érvényessége
sajátos formájából ismerhető fel.
Mutassuk ezt meg egy egyszerű példán. A logikai konnektívumok segítségével két mondatból, p-
ből és q-ból más mondatokat képezhetünk, pl.: "nem-p", "p vagy q", "p és q". Az ilyen összetett
mondatok igazsága nyilvánvalóan nem függ a p és q mondatok értelmétől, hanem csak
"igazságértéküktől", azaz attól, hogy igazak-e vagy hamisak. A p és q igazságértékeinek mármost
négy kombinációja van, úgymint: 1. p igaz és q igaz: II; 2. IH; 3. HI, 4. HH. Egy logikai
konnektívum jelentését az határozza meg, hogy a p-ből és q-ból az illető konnektívum
segítségével képzett mondat az említett négy lehetséges eset közül melyekben igaz és melyekben
hamis. Pl. a "vagy" jelentését (a nem kizáró értelemben) az a megállapodás határozza meg, amely
szerint a "p vagy q" mondat az első három esetben igaz, a negyedikben pedig hamis. Az összetett
mondatokból még további összetételeket képezhetünk. Példa gyanánt vegyük a "(nem-p és nem-
q) vagy "(p vagy q)" összetételt. A négy esetben az igazságértékeket most először a
részmondatokra vonatkozóan állapíthatjuk meg, azután az egész mondatra; az említett példában
ezáltal egy figyelemre méltó eredményre jutunk. "Nem-p" csak a harmadik és a negyedik, "nem-
q" pedig csak a második és a negyedik esetben igaz; s ezért "nem-p és nem-q" csak a negyedik
esetben igaz. A "p vagy q" az első három esetben igaz, ezért az egész "(nem-p és nem-q) vagy (p
vagy q)" mondat minden esetben igaz. Egy ilyen formulát, amely a benne előforduló
mondatoknak, sem az értelmétől sem pedig igazságértékétől nem függ, hanem szükségképpen
igaz - tetszőleges, akár igaz, akár hamis összetevő mondatok esetén -, tautológiának nevezünk.
Egy tautológia pusztán a formája alapján igaz. Kimutatható, hogy a logika minden tétele, és ezért
- az itt képviselt felfogás szerint - a matematika minden tétele is tautológia.
Ha egy összetett mondatot közölnek velünk, pl.: "itt és most esik vagy havazik", akkor ezen
keresztül valamit megtudunk a valóságról, mivel a mondat az idevonatkozó tényállások közül
kizár egy bizonyosat, és a többit mint lehetségest hagyja nyitva. A példában négy lehetőség
szerepel: 1. esik és havazik; 2. esik, de nem havazik; 3. nem esik, de havazik; 4. nem esik és nem
havazik. Az említett mondat a negyedik lehetőséget zárja ki és az első hármat hagyja nyitva. Ha
viszont egy tautológiát mondunk, akkor ezzel semmilyen lehetőséget nem zárunk ki, hanem
mindet nyitva hagyjuk. Ennél fogva semmit sem tudunk meg belőle a valóságról; például: "(itt
és- most) esik vagy nem esik". A tautológiák tehát üresek, tartalmatlanok semmit sem mondanak.
De nem kell, hogy emiatt triviálisak legyenek; az imént említett tautológia triviális, más
esetekben viszont a tautologikus jelleg nem ismerhető fel az első pillantásra.
Mivel minden logikai tétel tautologikus és üres, semmiféle következtetést nem lehet levonni
belőlük arra nézve, hogy milyennek kell lennie a valóságnak, vagy milyen nem lehet. S ezáltal
valamennyi logizáló metafizika - s az ilyen típusú metafizikára leginkább a hegeli szolgálhat
például - elveszti létjogosultságát.
A logika egyik ágaként a matematika is tautologikus. Kant kifejezésmódját követve, a
matematika tételek analitikusak, nem pedig szintetikus a prioriak; s ez az apriorizmust a
legerősebb argumentációtól fosztja meg. Az empirizmusnak - annak a felfogásnak, amely szerint
nem létezik szintetikus a priori ismeret - a legnagyobb nehézsége mindig is a matematika
értelmezésében rejlett; s ezt a nehézséget még Mill sem tudta leküzdeni. Az a felismerés azonban,
hogy a matematikai tételek sem nem empirikusak, sem nem szintetikus a prioriak, hanem
analitikusak, kiküszöböli ezt.

8. Az egységes tudomány. A formális problémákkal foglalkozó tiszta logikától

megkülönböztetjük az alkalmazott logikát: a különböző tudományágak fogalmainak és
állításainak logikai elemzését. Az új logika ezen a területen is örvendetes eredményekről
számolhat be még akkor is, ha ez idáig a legtöbb munkát a formális problémák tisztázásának
szentelték.
A tudományos fogalmak elemzésekor kiderült, hogy minden fogalom - tartozzon a szokásos
felosztás szerint akár a természettudományok, akár a pszichológia, akár a társadalomtudományok
területéhez - közös alapon nyugszik. Visszavezethető az "adott"-ra, a közvetlen érzéki
benyomások tartalmára vonatkozó, úgyszólván gyökérként funkcionáló fogalmakra. Az adottra
először az összes autopszichikus fogalom megy vissza, vagyis azok fogalmak, amelyek magának
megismerő szubjektumnak a pszichikus eseményeire vonatkoznak. De mivel észleletek
segítségével elvileg minden fizikai esemény ellenőrizhető, ezért minden fizikai fogalom is
visszavezethető az autopszichikusra. S fizikai fogalmakból alkotjuk meg a mások énjére, azaz a
többi szubjektum pszichikus eseményeire vonatkozó fogalmakat. Végül pedig a
társadalomtudományok fogalmai szintén az említett típusokba tartozó fogalmakra mennek vissza.
Így a fogalmak családfáját (megalkotásuk rendszerét [Konstitutionssystem]) kapjuk meg,
amelyben elvileg a tudomány minden egyes fogalmának meg kell találnia a helyét más
fogalmakból, és végül az adottból való levezetése szerint. Az ily módon történő fogalomalkotás
elmélete (Konstitutionstheorie) továbbá megmutatja, hogy a tudomány minden egyes állítása
megfelelő módon visszafordítható az adottról szóló mondatokra ("módszertani pozitivizmus").
Egy másik, ugyancsak minden fogalomra kiterjedő fogalomalkotási rendszer alapfogalmai
fizikaiak, azaz azok a fogalmak, amelyek tér - időbeli eseményekre vonatkoznak. Ezekre vezetjük
vissza a pszichológia és a társadalomtudományok fogalmait a behaviorizmus elvének
megfelelően ("módszertani materializmus"). "Módszertani" pozitivizmusról, illetőleg
materializmusról beszélünk, mivelhogy itt csak a fogalmak levezetésének módszereiről van szó,
miközben az adott realitásáról szóló metafizikai-pozitivista, és a fizikai realitásáról szóló
metafizikai-materialista téziseket teljesen kiiktatjuk a vizsgálódásból. Ennélfogva a pozitivista és
materialista fogalomalkotási rendszer nincs egymással ellentmondásban. Mindkettő helytálló, és
nélkülözhetetlen. A pozitivista rendszer az ismeretelméleti nézőpontnak felel meg, mivel benne
ismereteink érvényességének igazolása az adottra való visszavezetéssel történik. A materialista
rendszer a tértudományok nézőpontjának felel meg, mivel benne minden fogalom a fizikaira van
visszavezetve - arra az egyetlen területre, amely átfogó törvényszerűséget mutat fel, és lehetővé
teszi az interszubjektív tudást. Az új logika eszközével végzett logikai elemzés így az egységes
tudományhoz vezet. Nincsenek tehát különböző tudományok, elvileg különböző módszerekkel
vagy különböző ismeretforrásokkal, hanem csak egy tudomány van; s ebben minden ismeret
megtalálja a helyét, mégpedig elvileg azonos fajta ismeretként. A tudományok különbségei csak
azon résznyelvek különbségéből adódnak megtévesztő látszatként, amelyekben a tudományokat
ki szokták fejezni.

9. A metafizika kiküszöbölése. A logika tautologikus jellegéből következik az is, hogy minden

következtetés tautologikus; a konklúzió mindig ugyanazt mondja (vagy kevesebbet), mint a
premisszák, csak más nyelvi formában. Egy tényből sohasem következtethetünk egy másikra. (A
szokásos felfogás szerint ez az induktív következtetésnél történik meg; a logikai elemzés azonban
más interpretációra vezet, erre azonban itt nem térhetünk ki.) Ebből következik minden olyan
metafizika lehetetlensége, amely a tapasztalatból a transzcendensre akar következtetni - azaz arra,
ami túl van a tapasztalaton, és ami önmagában nem tapasztalható; pl.: a tapasztalati tárgyai
mögött levő "magábanvaló"-ra az összes feltételes, relatív dolog mögötti "feltétlen"-re,
"abszolútumra"-ra, az eseményeknek az események mögött rejlő "lényegére" és "értelmére”.
Mivel a szigorú következtetés sohasem vezethet a tapasztalattól a transzcendenshez, a metafizikai
következtetések szükségképpen szakadékokat, réseket tartalmaznak; s a transzcendencia látszata
ezáltal jön létre. A metafizikában tehát olyan fogalmakat vezetnek be, amelyek sem az adottra,
sem a fizikaira nem vezethetők vissza, miáltal ezek puszta látszatfogalmakká válnak, amelyeket
mind ismeretelméleti, mind tartalmi - tudományos nézőpontból vissza kell utasítanunk. Ezek
tulajdonképpen értelmetlen szavak, függetlenül attól, hogy használatukat mennyire szenteli meg a
hagyomány, vagy hogy milyen érzelmi töltéssel rendelkeznek.
Az új logika szigorú módszerének segítségével hozzáfoghatunk a tudomány alapos meg-
tisztításához. A logikai elemzés fényében minden tudományos állításnak értelmesnek kell
bizonyulnia. Ha azt találjuk, hogy tautologiáról vagy kontradikcióról (azaz egy tautológia
tagadása) van szó, akkor az állítás a logika területéhez tartozik, beleértve ebbe a matematikát is.
Vagy ha az állítás tartalommal rendelkező kijelentés, azaz nem tautologikus és nem
kontradiktorikus, akkor valódi empirikus állítás, amely visszavezethető az adottra, és ezért
igazsága vagy hamissága elvileg eldönthető. Ilyenek a ténytudományok (igaz, illetőleg hamis)
állításai. Nem léteznek elvileg megválaszolhatatlan kérdések; nem létezik filozófia mint elmélet,
azaz mint sajátos, a tudományos állítások mellett levő állítások rendszere. A filozófia művelése
nem jelent mást, mint a tudományos állítások és fogalmak megvilágítását a logikai elemzés
segítségével. S éppen ennek eszköze az új logika.
WILLARD QUINE

ARRÓL, AMI VAN*

WILLIARD VAN ORMAN QUINE (1908-), Harvard Egyetem. Jelentősen hozzájárult a logika
és a nyelvfilozófia fejlődéséhez. Könyvei közül megemlítjük: A System of Logistic,
Mathematical Logic, Methods of Logic, Word and Object, Set Theory and Its Logic, Philosophy
of Logic, The Roots of Reference. Magyarul megjelent írásai: A logika módszerei. Bp.
Akadémiai Kiadó, 1968.; Az empirizmus két dogmája. Magyar Filozófiai Szemle, 1973. 1-2. sz.
Furcsa, hogy milyen egyszerű az ontológia problémája. Két egytagú szóban összefoglalható: 'Mi
van?', Mi több, a kérdés egy szóval megválaszolható: 'Minden.' Ezt a választ mindenki igaznak
fogadja el, habár pusztán annyit mond, hogy ami van, az van. Hagy teret a részleteket illető
véleménykülönbségeknek, és ezért maradt élő a kérdés évszázadokon keresztül.
Tételezzük fel, hogy két filozófus McX és én, az ontológiát illetően különböző véleményen
vagyunk. Tételezzük fel, hogy McX szerint van valami, ami szerintem nincs. McX álláspontjához
teljesen híven úgy írhatja le nézetkülönbségünket, hogy azt állítja: én bizonyos entitások
elismerését megtagadom. Én természetesen határozottan kijelenteném, hogy hibásan fogalmazza
meg nézeteltérésünket, mert fenntartom, hogy nem léteznek azok az entitások, amelyeket el akar
ismertetni velem. De nincs jelentősége annak, hogy hibásnak találom az ő megfogalmazását, mert
elhatároztam, hogy ontológiáját mindenképpen hibásnak tartom.
Amikor viszont én próbálom megfogalmazni a nézeteink közötti különbséget, bajban vagyok.
Nem fogadhatom el, hogy van némely dolog, amelynek létét McX elismeri, én pedig nem, mert
elfogadva, hogy vannak ilyen dolgok, tagadnám, hogy elvetem őket.
Ha ez az okoskodás helyes volna, minden ontológiai vitában hátrányba kerülne a negatív oldal
képviselője, képtelen lévén közölni, hogy nem ért egyet ellenfelével.
Ez a nemlétező régi platóni rejtélye. A nemlétezőnek bizonyos értelemben léteznie kell, másként
mi az, ami nem létezik? Hiába nevezték el gúnyosan Platón szakállának ezt a zavaros tant,
történetileg szívósnak bizonyult, gyakran kicsorbítva Occam borotvájának élét.
Ilyesféle gondolatmenet készteti a McX-hez hasonló filozófusokat arra, hogy létezőnek tételezzék
azt, amiről egyébként készségesen elismerik, hogy semmi. Vegyük a Pegazus példáját! Ha nem
volna Pegazus - érvel McX -, akkor nem beszélnénk semmiről, amikor ezt a szót használjuk;
következésképpen még azt is képtelenség volna közölni, hogy Pegazus nincs. Azt gondolván,
hogy ily módon kimutatta: nem lehet következetesen ragaszkodni a Pegazus tagadásához - úgy dönt,
hogy van Pegazus.
McX persze nem tudja teljesen elhitetni magával, hogy a tér-idő valamelyik közeli vagy távoli
régiójában van egy hús-vér szárnyas ló. Ha további részleteket követelnek tőle, akkor azt állítja,

*
W. V. O. Quine: On What There is. In: From a Logical Point of View: 9 Logico-Phi1osophica1 Essays. Cambridge,
Massachusetts, Harvard University Press, Copyright 1953, 1961 by the President and Fellows of Harvard College.
Változatlan új kiadás a kiadók engedélyével.
hogy a Pegazus idea az emberi elmében. Itt azonban láthatóvá válik a zavarosság. A vita kedvéért
elfogadhatjuk, hogy van olyan entitás, sőt egyetlen olyan entitás van (habár ez meglehetősen
valószínűtlen), amelyik a gondolati Pegazus-idea, de ez a gondolati entitás nem az, amiről az
emberek beszélnek, amikor tagadják a Pegazus létezését.
McX sohasem téveszti össze a Parthenont a Parthenon ideájávaI. A Parthenon fizikai, a
Parthenon ideája gondolati (legalábbis McX idea-felfogása szerint, és jobbat nem tudok ajánlani).
A Parthenon látható, a Parthenon ideája láthatatlan. Elképzelni sem könnyű egymástól jobban
különböző és kevésbé összetéveszthető két dolgot, mint a Parthenon és a Parthenon ideája. De ha
áttérünk a Parthenonról a Pegazusra, bekövetkezik az összezavarás, s ennek egyetlen oka, hogy
McX-et hamarább téveszti meg a legdurvább és legkirívóbb hamisítvány, mint hogy elismerné a
Pegazus nem-létezését.
McX-et láthatóan alaposan összezavarta az a gondolat, hogy a Pegazusnak léteznie kell, mert
különben még azt is képtelenség volna közölni, hogy Pegazus nincs. Élesebb elmék, ugyanezt az
elvet tekintve kiindulópontnak, olyan elmélettel állnak elő a Pegazusról, amely kevésbé
nyilvánvalóan meggondolatlan, mint McX-é, s ezért nehezebb is elbánni vele. Mondjuk, Wyman
a neve az egyik ilyen élesebb elmének. Wyman szerint a Pegazus.léte egy meg nem valósult
lehetőség. Amikor azt mondjuk a Pegazusról, hogy nincs ilyen dolog, akkor tulajdonképpen azt
állítjuk, hogy a Pegazus nem rendelkezik a valóság sajátos attributumával. Azt mondani, hogy a
Pegazus nem valóságos, logikailag egyenértékű azzal az állítással, hogy a Parthenon nem piros;
mindkét esetben egy olyan entitásról mondunk valamit, amelynek a létezése vitathatatlan.
Mellesleg, Wyman egyike azoknak a filozófusoknak, akik megállapodtak, hogy lerombolják a jó
öreg 'létezik' szót. Annak ellenére, hogy elkötelezi magát a meg nem valósult lehetőségek mellett,
a 'létezés' szót a valóságra korlátozza, s így fenntartja azt az illúziót, mintha ontológiai
vonatkozásban egyetértene velünk, pedig mi elvetjük felduzzasztott univerzumának alappillérét.
Mindnyájan hajlamosak vagyunk arra, hogy a 'létezik' hétköznapi értelmének megfelelően ezt
mondjuk: a Pegazus nem létezik; és ezen egyszerűen azt értjük, hogy egyáltalán nincs ilyen
entitás. Ha a Pegazus létezne, akkor valóban térben és időben létezne, de csak azért, mert a
'Pegazus' szónak vannak téridőbeli konnotációi, és nem azért, mert a 'létezik'-nek vannak
téridőbeli konnotációi. Ha azt állítjuk, hogy létezik a 27-nek a köbgyöke, akkor egyszerűen azért
hiányzik a téridőbeli referencia, mert a köbgyök nem térben és időben létező dolog, és nem pedig
azért, mert mi bizonytalanok vagyunk a 'létezik' használatában.1 Wyman meggondolatlanul úgy
tesz, mintha őszintén egyetértene velünk abban, hogy a Pegazus nem létezik, majd - ellentétben
azzal, amit mi értünk azon, hogy a Pegazus nem létezik - ragaszkodik ahhoz, hogy a Pegazus van.
Azt állítja, hogy egy dolog a létezés, és egy másik a szubszisztencia. Egyetlen megoldást tudok
arra, hogy megbirkózzak a vitatott kérdéseknek ezzel a zűrzavarával: átengedem a 'létezik' szót
Wymannak. Ezután igyekszem nem használni; még mindig megmarad nekem a 'van'. Ennyit a
lexikográfiáról; térjünk vissza Wyman ontológiájához.
Wyman túl népes univerzuma sok tekintetben visszataszító. Sérti esztétikai érzékünket, hiszen a
lakatlan tájakat kedveljük, de nem ez a legnagyobb baj. A lehetségesek tömkelege Wymannál

1
A valahol a téridőben megvalósult objektumokra alkalmazott létezés és a más entitásokra alkalmazott létezés (vagy
szubszisztencia, vagy lét) közötti terminológiai megkülönböztetés indítéka talán részben abból az elgondolásból
ered, hogy a természet megfigyelése csak a létezés első fajtájával kapcsolatos kérdéseknél fontos. De ezt az
elképzelés könnyen cáfolható olyan ellenpéldákkal, mint 'a kentaurok számának aránya az unikornisok számához'.
Ha volna ilyen arány, akkor ez absztrakt entitás volna, mégpedig egy szám. De csak a természet tanulmányozása
alapján jutunk arra a következtetésre, hogy a kentaurok és az unikornisok száma egyaránt nulla, tehát nincs ilyen
arány
kusza mozzanatok táptalaja. Vegyünk például egy lehetséges kövér embert ott a kapuban.
Ugyanarról a lehetséges emberről van szó, vagy két lehetséges emberről?
Hogyan döntjük el? Hány lehetséges ember van ott a kapuban? Több lehetséges sovány van, mint
kövér? Hány egyforma van közöttük? Vagy egyformaságuk azonossá is tenné őket? Nincs két
lehetséges egyforma dolog? Ez ugyanaz, mintha azt állítanánk, hogy két dolog nem lehet
egyforma? Vagy, végül, a meg nem valósult lehetségesekre egyszerűen alkalmazhatatlan az
azonosság fogalma? De milyen értelemben beszélhetünk olyan entitásokról, amelyeket nem lehet
értelmesen azonosítani önmagukkal és megkülönböztetni egymástól? Ezek a mozzanatok
majdnem kijavíthatatlanok. Az individuális fogalmak fregei terápiájával talán megkísérelhető a
rehabilitáció; én mégis úgy gondolom, jobban tennénk, ha egyszerűen kiürítenénk Wyman
túlzsúfolt univerzumát és lemondanánk róla.
A lehetőség modalitása - a szükségszerűség, a lehetetlenség, s a véletlen modalitásával együtt -
felvet olyan problémákat, amelyeket szerintem sem hagyhatunk figyelmen kívül. Legalább
korlátoznunk kell a modalitásokat a teljes állításokra. A 'lehetséges' melléknevet* alkalmazhatjuk
valamely állítás egészére, s akár az ilyen szóhasználat szemantikai elemzésén is
gondolkodhatunk, de nem várhatjuk, hogy ez az elemzés tényleg jelentősen elősegíti
univerzumunk oly mértékű kiterjesztését, hogy úgynevezett lehetséges entitások is beleférjenek.
Azt gyanítom, e kiterjesztés fő indítéka az a régi gondolat, hogy például a Pegazusnak lennie kell,
mert másként még azt is képtelenek volnánk közölni, hogy nincs. Még a lehetségesek Wyman-
féle univerzumának pazar bősége is kudarcot vall, ha kissé megváltoztatjuk a példát, és nem a
Pegazusról beszélünk, hanem a Berkeley Egyetem keres négyszögletes kupolájáról. Ha - kivéve
azt az esetet, hogy van Pegazus - képtelenek volnánk közölni, hogy Pegazus nincs, akkor
ugyanezen az alapon - hacsak nincs kerek négyszögletes kupola a Berkeley Egyetemen -
képtelenek volnánk közölni, hogy nincs kerek négyszögletes kupola a Berkeley Egyetemen. De -
eltérően a Pegazustól - a Berkeley Egyetem kerek négyszögletes kupoláját meg nem valósult
lehetségesként sem fogadhatjuk el. Most kényszeríthetjük Wymant, hogy ismerje el
megvalósíthatatlan lehetetlenek tartományát is? Ha igen, akkor sok kínos kérdést tehetnénk fel
ezekről a megvalósíthatatlan lehetetlenekről. Azt is remélhetjük, hogy ellentmondásokon kapjuk
Wymant, ha rábírjuk, hogy feltételezze: ezeknek az entitásoknak némelyike egyszerre kerek is,
meg négyszögletes is. De a ravasz Wyman másként akar kijutni a dilemmából: elismeri, hogy
képtelenek vagyunk közölni, hogy nincs a Berkeley Egyetemen kerek négyszögletes kupola. Azt
mondja, hogy a 'kerek négyszögletes kupola' jelentés nélküli kifejezés. Nem Wyman volt az első,
aki ezt a megoldást választotta. Az ellentmondások jelentés nélküliségének tana hosszú múltra
tekint vissza. Fellelhető olyan szerzőknél is, akik látszólag Wyman egyik indítékával sem értenek
egyet. Mégis kíváncsi vagyok, vajon az elsőket nem ugyanaz az indíték csábította-e e tan
elfogadására, mint amit Wymannál megfigyeltünk. Biztos, hogy ez a tan önmagában nem vonzó;
fantasztikus túlzásokra késztette rajongóit, például a reductio ad absurdum bizonyítási módszer is
kétségbe vonták, s ez - úgy érzem - magára e tanra vonatkozó reductio ad absurdum.
Sőt mi több, az ellentmondások jelentés nélkülisége tanának súlyos módszertani hátránya, hogy
elvileg lehetetlenné teszi célravezető módszer kialakítását annak eldöntésére, minek van jelentése
és minek nincs. Lehetetlen volna rendszeres eljárásokat kidolgozni, hogy eldönthessük: bizonyos
jelek együttesének van-e értelme vagy nincs, akár csupán egyénileg, a mi számunkra, eltekintve

*
Az angol szövegben a possibly (lehetségesen) határozószó szerepel.
mindenki mástól. Church egyik matematikai logikai felfedezéséből ugyanis az következik, hogy
nem is lehet általánosan alkalmazható próbája az ellentmondásosságnak.
Becsmérlően szóltam Platón szakálláról, és céloztam a kérdés zavarosságára. Hosszan kitértem
arra, hogy milyen kellemetlen ezt elviselni. Ideje azon gondolkodni, miként szabadulhatnánk meg
tőle.
Úgynevezett szinguláris leíráselméletében Russell világosan megmutatja, miként használhatunk
látszólagos neveket értelmesen anélkül, hogy feltételeznénk, hogy vannak az állítólag
megnevezett entitások. Russell elmélete közvetlenül az összetett leíró nevekre vonatkozik,
például: 'a Wawerley szerzője', 'Franciaország jelenlegi királya'. Russell az ilyen kifejezéseket
rendszeresen azoknak a mondatoknak a részeként elemzi, amelyekben előfordulnak. Így például
'a Waverley szerzője egy költő volt' mondatnak mint egésznek a jelentése a következő: 'Valaki
(helyesebben: valami) megírta a Waverleyt.' (A mondat utolsó részének a lényege az unicitás
állítása; ez hallgatólagosan bennfoglaltatik az 'a' szóban 'a Waverley szerzőjé'-ben.) 'A Berkeley
Egyetem kerek négyszögletes kupolája rózsaszínű' mondat így magyarázható: 'Valami kerek és
négyszögletes és kupola a Berkeley Egyetemen és rózsaszín, és semmi más nem kerek és
négyszögletes és kupola a Berkeley Egyetemen.'
Ennek az elemzésnek az az előnye, hogy a látszatnevet - egy leíró kifejezést -
szövegösszefüggésben más szavakkal fogalmazzuk meg, mint úgynevezett tökéletlen
szimbólumot. A leíró kifejezést nem mint kifejezések egyesítését elemezzük, hanem az állítás
mint egész, amelyik e kifejezés kontextusa volt, kap jelentést, akár igaz, akár hamis.
’A Waverley szerzője egy költő volt' fel nem bontott állításnak egy része 'a Waverley szerzője'.
Erről McX és Wyman tévesen azt feltételezik, hogy objektív referenciával kell rendelkeznie,
hogy egyáltalán legyen jelentése. A 'Valami megírta a Waverleyt és volt egy költő, és semmi más
nem írta a Waverleyt' russelli fordításban azonban az objektív referenciának a leíró kifejezésre
erőszakolt terhét most átveszik azok a szavak, amelyeket a logikusok kötött változónak,
kvantifikációs változónak neveznek. Ilyen szavak például: 'valami', 'semmi', 'minden'. E szavak
korántsem éppen a Waverley szerzőjének nevei, egyáltalán nem neveket jelentenek; egyfajta
rájuk jellemző szándékolt kétértelműséggel általában entitásokra vonatkoznak. Ezek a
kvantifikációs szavak vagy kötött változók természetesen a nyelv alapvető részét alkotják, és -
legalábbis, ha szövegösszefüggésben szerepelnek - nem vitatható, hogy van jelentésük. De abból,
hogy van jelentésük, még nem következik eleve, hogy a Waverley szerzője vagy a Berkeley
Egyetem kerek négyszögletes kupolája vagy bármely más, előre pontosan kijelölt objektum van.
Ahol leírások szerepelnek, ott a továbbiakban nem okoz nehézséget a létezés állítása vagy
tagadása. A 'Van szerzője a Waverleynek' állítást Russell alapján a következőképpen
értelmezhetjük: 'Valaki (vagy, pontosabban, valami) írta a Waverleyt, és semmi más nem írta a
Waverleyt.' 'A Waverley szerzője nincs' ennek megfelelően a 'Vagy egyetlen dolog sem írta a
Waverleyt, vagy két vagy több dolog írta a Waverleyt' vagylagos állításként fejthető ki. Ez a
vagylagos állítás hamis, de van jelentése, és nem tartalmaz a Waverley szerzője névként értendő
kifejezést. Hasonló módon elemezzük' A Berkeley Egyetemen nincs kerek négyszögletes kupola'
állítást. Így sutba dobhatjuk azt a régi elképzelést, hogy a nemlétezésről szóló állítások
önmagukat döntik meg. Ha Russell leíráselmélete alapján elemezünk egy létezést vagy
nemlétezést kimondó állítást, akkor már nem tartalmaz az állítás olyan állítólagos entitás nevét
jelentő kifejezést, amelynek a létezése kérdéses, tehát abból, hogy az állításnak van jelentése, már
nem következtethetünk eleve arra, hogy van ilyen entitás.
De mi a helyzet a 'Pegazus'-sal? Mivel ez inkább szó, mint leíró kifejezés, Russell érvelése
közvetlenül nem érvényes rá. De könnyen érvényessé tehetjük. Csak olyan leírásként kell
átírnunk a 'Pegazus'-t, amely valamiképpen megfelelően kiemeli gondolatunkat; például: 'az a
szárnyas ló, amelyet Bellerophontész elfogott'. Ilyen kifejezéssel helyettesítve a 'Pegazus'-t,
elkezdhetjük elemezni a 'Pegazus van' vagy a 'Pegazus nincs' állítást, pontosan úgy, ahogy
Russell elemezte' A Waverley szerzője van' és a 'A Waverley szerzője nincs' állítást.
Ahhoz, hogy Russell leíráselmélete alapján az egy szóból álló neveket vagy látszatneveket -
olyanokat, mint a 'Pegazus' - rendszerbe foglaljuk, először természetesen le kell tudnunk fordítani
a szót leírásra. De ez nem igazi korlátozás. Ha a Pegazus fogalma annyira homályos vagy
alapvető volna, hogy leíró kifejezésre való találó lefordítása meg- szokott módon megoldhatatlan
volna, akkor még mindig felhasználhatnánk azt a mester- kélt és látszólag triviális módszert,
hogy a Pegazusnak lenni ex hypothesi elemezhetetlen, redukálhatatlan attributumához
folyamodunk, s ennek kifejezésére a 'Pegazus-van'* vagy 'pegazlik' igét választjuk. Maga a
Pegazus főnév úgy tekinthető, mint amit tulajdonképpen 'a dolog, amelyik Pegazus-van', 'a dolog,
ami pegazlik' leírásból vezetünk le, és e leírással azonosítottunk.
Ha a 'pegazlik' predikátum bevezetése kötelez minket annak elismerésére, hogy Platón
mennyországában vagy az emberi tudatban van egy megfelelő attributum, pegazusság, ez még
rendben van. Eddig sem mi, sem Wyman, sem McX nem állította, hogy vannak vagy nincsenek
univerzáliák, csak a Pegazus létéről vagy nemlétéről volt szó. Ha a pegazusság segítségével
Russell leíráselméletének megfelelő leírásként tudjuk értelmezni a Pegazus főnevet,
megszabadultunk attól a régi elképzeléstől, hogy Pegazust nem lehet említeni sem anélkül, hogy
ne tételeznénk fel előre: bizonyos értelemben van Pegazus.
Érvelésünk most már teljesen általános. McX és Wyman feltételezték, hogy csak akkor tudunk
értelmesen állítani 'ez és ez nincs' formájú mondatot - ahol 'ez és ez' helyén egyszerű vagy leíró
egyes számú főnév szerepel -, ha ez és ez van. Ez a feltételezés most már teljesen alaptalannak
bizonyul, mivel az egyes számú főnév mindig kibővíthető - triviálisan vagy másképpen - egyedi
leírássá, és ezután elemezhető á la Russell.
Ha azt állítjuk, hogy vannak egymilliónál nagyobb prímszámok, akkor elkötelezzük magunkat
egy számokat tartalmazó ontológia mellett; ha azt állítjuk, hogy vannak kentaurok, akkor
elkötelezzük magunkat egy kentaurokat tartalmazó ontológia mellett; és ha azt állítjuk, hogy a
Pegazus van, akkor elkötelezzük magunkat a Pegazust tartalmazó ontológia mellett. De nem
kötelezzük el magunkat a Pegazust, a Waverley szerzőjét vagy a Berkeley Egyetem kerek
négyszögletes kupoláját tartalmazó ontológia mellett, ha azt állítjuk, hogy a Pegazus, a Waverley
szerzője vagy a kerek négyszögletes kupola a Berkeley Egyetemen nincs. Nem kell tovább abban
a tévhitben élnünk, hogy egy egyedi terminust tartalmazó állítás jelentésteljességének előfeltétele
egy egyedi terminussal meg- nevezett entitás. Az egyedi terminust nem kell megnevezni ahhoz,
hogy értelmes legyen.
Ennek megsejtése - Russelltől függetlenül - feldereng Wymannál és McX-nél is, amikor olyan
röviden, ahogy mi tesszük, megjegyzik, hogy még az egyedi terminusok esetében is, amelyek
különben eredetileg objektumok nevei, szakadék van a jelentés és a megnevezés között. Ennek
megmagyarázásához vegyük a következő, Fregétől származó példát! Az 'Alkonycsillag' kifejezés
egy nagy, gömb alakú fizikai objektumot nevez meg, amely tőlünk sok millió kilométerre száguld
a térben. A 'Hajnalcsillag' kifejezés ugyanezt a dolgot nevezi meg. Ezt valószínűleg egy babiloni
csillagász állapította meg először. De a két kifejezést nem tekinthetjük úgy, mintha ugyanaz
volna a jelentésük; ellenkező esetben a babiloninak kellett volna megfigyeléseket végeznie, és
megelégedhetett volna azzal, hogy szavai jelentésén elmélkedjen. A jelentéseknek, mivel

*
Az angol szövegben: 'is-Pegazus'. Ez a magyar nyelvtől idegen szerkezet. A 'Pegazus-van' is mesterkélt, a Pegazus
létezik" megfelelőjeként kell elfogadni.
különböznek egymástól, a megnevezett objektumtól is különbözniük kell, ami egy és ugyanaz
mind a két esetben.
A jelentés összetévesztése a megnevezésseI McX-nél nemcsak azt eredményezte, hogy
értelmesen tagadhatta a Pegazust, hanem kétségtelenül hozzájárult ahhoz is, hogy a Pegazust
ideának, eszmei entitásnak tekintse. Félreértésének struktúrája a következő. Összetévesztette az
állítólagos, megnevezett Pegazus objektumot a 'Pegazus' szó jelentésével, és ezért jutott arra a
következtetésre, hogy a Pegazusnak lennie kell, hogy a szónak legyen jelentése. De miféle dolog
a jelentés? Ez vitatott kérdés, bár egészen meggyőzően magyarázható a jelentés a tudatban levő
ideaként, ha feltételezzük, hogy egyáltalán tisztázni tudjuk a tudatban levő ideák ideáját. A
kezdetben egy jelentéssel összetévesztett Pegazus tehát egy tudatban levő ideaként múlik ki.
Meglepőbb, hogy Wyman, akit kezdetben ugyanaz az indíték vezérelt, mint McX-et, elkerülte ezt
a különleges baklövést, és helyette a meg nem valósult lehetőségekkel végezte.
Térjünk át az univerzáliák ontológiai problémájára, vagyis arra a kérdésre, hogy vannak-e olyan
entitások, mint az attributumok, relációk, osztályok, számok, fiiggvények! McX eléggé
jellemzően azt gondolja, hogy vannak. Az attributumokról szólva ezt mondja: "Vannak piros
házak, piros rózsák, piros naplementék; ez jórészt prefilozofikus közhely, s ebben
mindannyiunknak egyet kell értenünk. Ezekben a házakban, rózsákban, naplementékben van
valami közös, és én mindössze ezt a bennük levő közöst értem a pirosság attributumán." McX
számára tehát az attributumok létezése még magától értetődőbb és triviálisabb, mint amilyen
magától értetődő és triviális az, hogy vannak piros házak, rózsák és naplementék. Úgy gondolom,
a metafizikára - vagy legalábbis a metafizika ontológiának nevezett részére - ez jellemző: ha
valaki egyáltalán igaznak tart egy állítást valamely szubjektumról, azt triviálisan igaznak kell
tartania. Valakinek az ontológiája azon a fogalmi sémán alapul, amelynek segítségével minden
tapasztalatot - még a legközönségesebbet is - értelmez. Valamilyen sajátos fogalmi rendszerben
gondolkodva - és hogyan lehet másként gondolkodni? - egy ontológiai állítás magától értetődik,
egyáltalán nem szorul külön igazolásra. Az ontológiai állítások éppolyan közvetlenül
következnek a köznapi valóságról tett mindenféle esetleges állításokból, mint ahogy az, hogy
'Van egy attributum' - McX fogalmi sémája szerint mindenképpen - abból következik, hogy
'Vannak piros házak, piros rózsák, piros naplementék'.
Egy McX szerint axiomatikus ontológiai állítás más fogalmi rendszerben gondolkodva
ugyanolyan közvetlenül és triviálisan hamisnak ítélhető. Lehet, hogy valaki elismeri, vannak
piros házak, rózsák és naplementék, de tagadja, hogy ezekben bármi közös volna azon kívül, ami
a népszerű és félreérthető beszédmódban közös bennük. A 'házak' ’rózsák’ és ’naplementék’ szó
igaz különféle egyedi entitások mindegyikére, amelyik piros ház, piros naplemente; de ezen kívül
egyáltalán semmiféle olyan egyedi vagy másfajta entitás sincs, amelyet a 'pirosság', 'házság',
'rózsaság' vagy naplementeség szó nevezne meg. Azt, hogy a házak, a rózsák és a naplementék
pirosak, felfoghatjuk véső és redukálhatatlan ténynek, s megállapíthatjuk, hogy a valóságos
magyarázó erő tekintetében McX sem megy többre, amikor olyan rejtett entitásokat posztulál,
mint például az, aminek a neve 'pirosság'.
McX-nek az univerzáliákra vonatkozó ontológiáját - ezzel próbált megtéveszteni minket - már
megcáfoltuk, mielőtt áttértünk volna az univerzáliák kérdésére. McX nem érvelhet azzal, hogy
minden egyes olyan predikátumot, mint a 'piros' vagy 'piros-van'-ezek használatában
mindannyian egyetértünk - valamely univerzális entitás nevének kell tekinteni ahhoz, hogy
egyáltalán jelentése legyen. Hiszen láttuk, hogy a valami nevének lenni sokkal jellegzetesebb
sajátosság, mint a jelentésteljesség. Nem vádolhat minket - legalábbis ezzel az érveléssel nem -
azzal sem, hogy a 'pegazlik' predikátum elfogadásával a pegazusság attributumát is posztuláltuk.
McX mégis talál egy másik fortélyt. "Fogadjuk el - mondja - ezt az Ön által oly fontosnak tartott
megkülönböztetést a jelentés és a megnevezés között! Fogadjuk el azt is, hogy a 'piros-van', a
'pegazlik' stb. nem attributum neve! Ellenben Ön is elismeri, hogy ezeknek van jelentése.
De ezek a jelentések - akár megnevezettek, akár nem - mégiscsak univerzáliák, és bátorkodom
azt állítani, hogy némelyikük éppen az, amit én attributumnak nevezek."
McX rendkívül hatásosnak tartja ezt az előadásmódot, és szerinte én csak úgy helyezkedhetem
szembe vele, ha megtagadom a jelenések elismerését. Jóllehet nem ellenzem a jelentések
elismerésének megtagadását, de nem is tagadom, hogy a szavaknak és állításoknak van jelentése.
McX és én szó szerint megállapodhatunk abban, hogy a nyelvi formák jelentésteljesekre és
jelentés nélküliekre oszthatók fel, még akkor is ha McX úgy értelmezi a jelentésteljességet, mint
valamilyen absztrakt entitásnak - amelyet ő jelentésnek nevez, én pedig nem - a birtoklását (a
'birtoklás' bizonyos értelmében). Továbbra is fenntarthatom: egy adott nyelvi állítás
jelentésteljessége (vagy értelmes volta; jobban szeretem ezt a kifejezést, mert nem vonja maga
után a jelentésnek mint entitásnak a hiposztazálását) végső és redukálhatatlan tény, vagy
elkezdhetem éppen úgy elemezni a szóban forgó állítást, mint ahogy az emberek szokták, amikor
hasonló nyelvi állításokat tesznek.
Abból, ahogy az emberek általában beszélnek vagy látszólag beszélnek jelentésekről, végül is két
módszert tudunk használni: jelentések birtoklása, vagyis az értelmes jelleg, és a jelentés
azonossága, vagyis a szinonímia. Amit egy állítás jelentése megadásának neveznek, az
egyszerűen az eredetinél köznapibb, világosabb nyelven megfogalmazott szinonim állítás. Ha
nem tudjuk elviselni a jelentést mint olyant, akkor beszélhetünk közvetlenül értelmes és
értelmetlen, illetve egymással szinonim vagy heteronim állításokról. Nehéz, de fontos feladat
bizonyos mértékig világosan és szabatosan megmagyarázni az 'értelmes' és 'szinonim'
mellékneveket. Az viszont biztos, hogy félrevezető a sajátos, redukálhatatlan közvetítő entitások
magyarázó értékét jelentésnek nevezni.
Mostanáig azt bizonygattam, hogy egyedi terminusokat akkor is értelmesen használhatunk
mondatokban, ha nem feltételezzük előre, hogy vannak olyan entitások, amelyeknek a
megnevezésére irányulnak ezek a terminusok. Továbbá, azt állítottam, hogy vannak olyan
entitások, amelyeknek a megnevezésére irányulnak ezek a terminusok. Továbbá, azt állítottam,
hogy használhatunk általános terminusokat, például predikátumokat anélkül, hogy szentesítnénk
az entitások jelentésnek nevezett tartományát. McX ennél a pontnál kezd kíváncsi lenni arra, van-
e egyáltalán határa az ontológiától való mentességünknek. Mondhatjuk-e, hogy semmi közünk az
univerzáliák vagy más olyan entitások feltételezéséhez, amelyeket esetleg alkalmatlannak
találunk?
Amikor Russell leíráselméletével kapcsolatban kötött változókról vagy kvantifikációs változókról
beszéltem, már előkészítettem a negatív választ a kérdésre. Nagyon könnyen elkötelezhetjük
magunkat ontológiailag, ha például azt mondjuk, hogy van valami (kötött változó), ami közös a
piros házakban és naplementékben, vagy van valami, ami egymilliónál nagyobb prímszám. De
lényegében ez - tehát ha kötött változókat használunk - az egyetlen mód, ahogy ontológiai
elkötelezettségekbe keveredhetünk. Látszatnevek használata nem annak ismérve, hogy az első
jelre megtagadhatjuk név voltukat, hacsak a kötött változókkal állított dolgokban nem ismerhető
fel a megfelelő entitás feltételezése. A nevek tulajdonképpen teljesen mellékesek az ontológiai
vitában, hiszen a 'Pegazus'-sal és a 'pegazlik'-kal kapcsolatban kimutattam, hogy a nevek
átalakíthatók leírásokká, Russell pedig bebizonyította, hogy a leírások kiküszöbölhetők. Mindaz,
amit nevek segítségével mondunk, elmondható a nevek használatát teljesen elkerülő nyelven is.
Ha valamit entitásnak fogadunk el, ez egyszerűen csak annyit jelent, hogy egy kötött változó
értékének tartjuk. A hagyományos szófajokat alkalmazva, leegyszerűsítve azt is mondhatjuk,
hogy lenni annyi, mint egy névmás referencia-tartományába tartozni. A névmások a referencia
alapvető közvetítő eszközei; a főneveket talán jobb volna álnévmásnak nevezni. A kvantifikációs
változók - 'valami', 'semmi', 'minden' - kiterjednek egész ontológiánkra, bármi is legyen az.
Akkor és csak akkor bizonyul ránk egy sajátos ontológiai előfeltételezés, ha az állítólagos
előfeltételezett tényt be kell sorolni azok közé az entitások közé, amelyekre ezért terjednek ki
változóink, hogy igazzá tegyék egyik állításunkat.
Mondhatjuk például, hogy némely kutya fehér, és ezzel még nem köteleztük el magunkat a
kutyaságnak vagy a fehérségnek mint entitásnak az elismerésére. 'Némely kutya fehér' azt jelenti,
hogy némelyik dolog, amelyik kutya, fehér; és ahhoz, hogy ez az állítás igaz legyen, azok között
a dolgok között, amelyekre kiterjed a 'valami' kötött változó, kell lennie némely fehér kutyának,
de nem kell lennie kutyaságnak vagy fehérségnek. Ha viszont azt mondjuk, hogy némely állatfaj
kereszteződés eredménye, akkor elkötelezzük maguknak a különböző fajoknak mint entitásoknak
az elismerésére, még ha ezek elvontak is. Ez az elkötelezettség legalább addig érvényes, amíg
nem sikerül úgy átfogalmazni az állítást, hogy kimutathassuk, a fajokról való látszólagos
referálás kötött változónkat tekintve elkerülhető kifejezésmód lett volna.
A klasszikus matematika - mint az egymilliónál nagyobb prímszámok példája félreérthetetlenül
szemlélteti - teljes mértékben elkötelezte magát az absztrakt entitások ontológiája mellett. Az
univerzáliákról folytatott hatalmas középkori vita ezért újra fellángolt a matematika modem
filozófiájában. A mai vita áttekinthetőbb, mint a régi volt, mert egyértelműbb mércénk van annak
eldöntésére, hogy egy adott elmélet vagy előadásmód milyen ontológiához kötődik: egy elmélet
azokhoz és csak azokhoz az entitásokhoz kötődik, amelyekről az elmélet kötött változóinak
tudniuk kell referálni, hogy az elméletben tett állítások igazak legyenek.
Mivel az ontológiai előfeltételezésnek ez a mércéje a filozófiai hagyományban nem mutatkozott
meg világosan, a filozófia iránt érdeklődő mai matematikusok sem ismerték fel még teljes
egészében, hogy az univerzáliáknak ugyanazt a régi problémáját vitatják új, tisztább formában. A
matematika alapjaira vonatkozó modem álláspontok közötti lényeges eltérések elég
félreérthetetlenül az arról folyó vitákban összpontosulnak, hogy az entitások melyik
tartományáról referálhatnak a kötött változók.
A történészek realizmusnak, konceptualizmusnak és nominalizmusnak nevezik az univerzáliákra
vonatkozó három fő középkori felfogást. A matematika filozófiájára irányuló huszadik századi
tanulmányokban lényegében ugyanez a három tan bukkan fel újra új néven mint logicizmus,
intuicionizmus és formalizmus.
A realizmus - ahogy ezt a szót az univerzáliákról folytatott középkori vitával kapcsolatban
használják - az a platóni tan, hogy az univerzáliáknak vagy absztrakt entitásoknak a tudattól
független léte van, a tudat esetleg feltárja, de nem teremtheti őket. A logicizmus - amelyet Frege,
Russell, Whitehead, Church és Camap képvisel - válogatás nélkül megengedi ismert vagy
ismeretlen, pontosan meghatározható vagy meghatározhatatlan absztrakt entitásokról referáló
kötött változók használatát.
A konceptualizmus szerint vannak univerzáliák, de ezek tudati alkotások. Az intuicionizmus - a
modem korban Poincaré, Brouwer, Weyl és mások támogatták valamilyen formában - az
absztrakt entitásokról referáló kötött változók használatát csak abban az esetben engedi meg, ha
ezek az entitások előre meghatározott alkotórészekből egyénileg kigondolhatók. Ahogy Fraenkel
megfogalmazza, a logicizmus szerint felfedezzük az osztályokat, az intuicionizmus szerint
viszont feltaláljuk őket; ez valóban a realizmus és a konceptualizmus közötti régi ellentét jó
megfogalmazása. Ez az ellentét nem puszta szójáték, lényeges különbséget eredményez a
klasszikus matematika határainak megállapításában. A logicisták vagy realisták elmehetnek
egészen addig, hogy feltételezik Cantor növekvő rendű végtelenjeit, az intuicionisták azonban
kénytelenek megállni a legalacsonyabb rendű végtelennél, és indirekt következményként még a
valós számok néhány klasszikus törvényét is fel kell adniuk. A logicizmus és az intuicionizmus
közötti mai vita tulajdonképpen a végtelen körüli nézeteltérésekből indult ki.
A Hilbert nevéhez kapcsolódó formalizmus az intuicionizmussal egyetértve helyteleníti, hogy a
logicisták túlságosan szabadon kezelik az univerzáliákat. De a formalizmus az intuicionizmust
sem találja megfelelőnek. Ez két ellentétes ok egyikéből következhet: a formalista - hasonlóan a
logicistához - kifogásolhatja a klasszikus matematika megnyomorítását, vagy - a régi
nominalistákhoz hasonlóan - tiltakozhat egyáltalán az absztrakt entitások elismerése ellen, még
ha ez csak tudat alkotta entitások korlátozott értelmű elfogadása is. Az eredmény ugyanaz: a
formalizmus a klasszikus matematikát értelmetlen jelekkel való játéknak tartja. Ez a jelekkel való
játék még hasznos is lehet, ha fizikalistáknak és a technicistáknak egyáltalán szüksége van a
hasznosság mankójára. De a hasznosság semmilyen kicsinyes nyelvi értelemben nem jelent
feltétlenül értelmes jelleget. Az sem utal ilyen értelmességre, hogy a matematikusok feltűnő
sikereket értek el tételeik kiterjesztésében és abban az igyekezetükben, hogy objektív alapokat
találjanak egymás eredményeinek egyeztetéséhez. A matematikusok közötti egyetértéshez
elegendő alapot nyújtanak a jelekkel végzett műveleteket irányító szabályok, lévén a szintaktikai
szabályok - eltérően maguktól a jelektől - értelmesek és érthetők.
Azt állítottam, hogy az ontológia általunk elfogadott fajtája lehet következetes, különösen a
matematikával kapcsolatban, bár ez csak példa. Mármost hogyan döntsünk rivális ontológiák
között? Biztos, hogy a választ nem adja meg a "Lenni annyi, mint egy változó értékének lenni"
szemantikai formula. Ez a formula éppen ellenkező szerepet tölt be: annak ellenőrzésére
használjuk, hogy egy adott észrevétel vagy elmélet összhangban van-e egy előzetes ontológiai
mércével. Az ontológiával kapcsolatban nem azért vizsgáltuk a kötött változókat, hogy
megtudjuk, mi van, hanem azért, hogy megtudjuk: egy adott észrevétel vagy elmélet - a miénk
vagy másvalakié - mit mond arról, hogy mi van; ezért ez jórészt egészen szigorúan nyelvi
probléma. De az, hogy mi van, egy másik kérdés.
Arról vitatkozva, hogy mi van, szemantikai síkon is találhatók még hatásos érvek. Az egyik érv,
hogy megszabadulhatunk abból a tanulmányom elején említett kínos helyzetből, hogy képtelen
vagyok közölni: vannak dolgok, amelyeket McX elismer, én pedig nem. Mivel én ragaszkodom a
McX ontológiájával ellentétes ontológiámhoz, nem engedhetem meg, hogy kötött változóim
olyan entitásokról referáljanak, amelyek McX ontológiájához hozzátartoznak, de az enyémhez
nem. Mindezek ellenére McX állításainak jellemzésével következetesen leírhatom azt, hogy
miben nem értünk egyet. Beszélhetek McX mondatairól, feltéve, hogy az én ontológiám csupán
nyelvi formákat vagy leg- feljebb konkrét magyarázó megjegyzéseket és állításokat ismer el.
Egy másik érv a szemantikai szinthez való visszatérés mellett: így közös vitaalapot talál- hatunk.
Az ontológiai véleménykülönbség alapvető véleményeltéréssel jár a fogalmi sémák terén is.
Annak ellenére, hogy ilyen alapvető nézeteltérések vannak közöttünk, McX és én megállapítjuk:
fogalmi rendszerünk középső és felső elágazásai eléggé hasonló irányt követnek ahhoz, hogy
képesek legyünk eredményesen kommunikálni például politikai, időjárási és különösen
nyelvészeti témákról. Mindaddig, amíg alapvető ontológiai vitánk a felszínen lefordítható
szavakról és szavak használatáról folyó szemantikai vitára, késleltethető a vitának kérdések
özönébe fullasztása.
Így nem csoda, hogy az ontológiai vita nyelvészeti vitába megy át. De ebből nem szabad arra
következtetnünk, hogy az, ami van, szavaktól függ. Egy kérdés lefordíthatósága szemantikai
terminusokra nem annak a jele, hogy a kérdés nyelvészeti. Látni Nápolyt - ez egy nevet hordoz,
amely, ha prefixumot teszünk a 'látja Nápolyt' szavak elé, igaz mondatot ad; még sincs semmi
nyelvészeti vonás Nápoly látásában.*
Egy ontológia elfogadása, úgy gondolom, elvileg hasonló valamely tudományos elmélet, például
fizikai rendszer elfogadásához: azt a legegyszerűbb fogalmi rendszert fogadjuk el - legalábbis, ha
ésszerűen gondolkozunk -, amelybe beleilleszthetők a nyers tapasztalat zavaros töredékei, és
amelyben elrendezhetők ezek a részletek. Ontológiánk jellege eldől, mihelyt kiválasztjuk azt az
átfogó fogalmi rendszert, amelybe belefér a szó legtágabb értelmében vett tudomány. Az e
fogalmi rendszer bármely részének - például a biológiának vagy a fizikának - az ésszerű
felépítését meghatározó megfontolások jellegükben nem különböznek az egésznek az ésszerű
felépítését meghatározó megfontolásoktól. Amennyire valamely tudományos elmélet elfogadása
nyelvi kérdésnek nevezhető, annyira - de nem inkább - nevezhető annak valamely ontológia
elfogadásának kérdése.
De az egyszerűség mint fogalmi rendszerek felépítésének vezérelve nem világos és egyértelmű
eszme, s könnyen jelenthet két- vagy többféle mércét. Képzeljük el például, hogy kigondoltuk a
leggazdaságosabb fogalomkészletet, amely alkalmas arra, hogy pontról pontra számot adjon a
közvetlen tapasztalatról! Tételezzük fel, hogy az e rendszerbe tartozó entitások - a kötött változók
értékei - egyéni, szubjektív érzéki vagy gondolati események. Kétségtelenül meg kell
állapítanunk azonban, hogy egy külső objektumokról szóló fizikalista fogalmi rendszer
nagymértékben megkönnyíti átfogó leírásaink egyszerűsítését. Ha összeszedjük a szétszórt érzéki
eseményeket, és egyetlen objektumra vonatkozó észleléseknek tekintjük őket, akkor
tapasztalataink bonyolult áradatát egyszerűen kezelhető fogalmi rendszerre redukáljuk. Valóban
az egyszerűség szabálya a ró irányelvünk, mikor objektumokhoz érzéki adatokat rendelünk
hozzá: egy-egy teljes korábbi és későbbi készletet - engedelmeskedve annak a követelménynek,
hogy világképünk a lehető legegyszerűbb legyen - az objektumnak ugyanazzal a darabjával vagy
két különböző darabkájával társítjuk.
Itt két versengő fogalmi sémával van dolgunk, a fenomenalizmuséval és a fizikalizmuséval.
Melyik győz? Mindkettőnek megvannak az előnyei, mindkettő egyszerű a maga módján.
Szerintem mindkettőt érdemes kifejteni. Valóban mindkettőről elmondható, hogy alapvetőbb a
másiknál, csak különböző értelemben: az egyik ismeretelméletileg alapvető, a másik a fizika
szempontjából.
A fizikai fogalmi rendszer úgy egyszerűsíti tapasztalataink leírását, hogy a megszámlálhatatlan
szétszórt érzéki eseményt egyes úgynevezett objektumokkal társít ja; mégsem valószínű, hogy -
akár kerülő úton és bonyolultan - a fizikai objektumokról szóló minden egyes mondat tényleg
lefordítható a fenomenalista nyelvre. A fizikai objektumok olyan posztulált entitások, amelyek
éppúgy kiteljesítik és egyszerűsítik leírásunkat a tapasztalatok özönéről, mint ahogy az
irracionális számok bevezetése egyszerűsíti az aritmetika törvényeit. Önmagában a racionális
számok elemi aritmetikájának fogalmi rendszere szempontjából a racionális és irracionális
számok általánosított aritmetikája csak kényelmes mítosz volna, egyszerűbb, mint a betű szerinti
igazság (tudniillik a racionális számok aritmetikája), és szétszórt részként mégis tartalmazza a betű
szerinti igazságot. Fenomenalista szempontból - ehhez hasonlóan - a fizikai objektumok fogalmi sémája
csak kényelmes mítosz, egyszerűbb, mint a betű szerinti igazság, és szétszórt részként mégis tartalmazza a
betű szerinti igazságot.
Mit kezdjünk a fizikai objektumok osztályaival és attributumaival? Egy platonista ontológia a szigorú
értelemben vett fizikalista fogalmi rendszer szempontjából éppen úgy mítosz, mint ahogy a fizikalista

*
A példa megértéséhez: látni Nápolyt - angolul to see Naples, látja Nápolyt - sees Naples.
fogalmi rendszer is az a fenomenaIizmus szerint. Ez a magasabb rendű mítosz viszont jó és hasznos,
ameddig egyszerűsíti fizikai ismereteink leírását. Mivel a matematika szerves része ennek a magasabb
rendű mítosznak, a fizikában elég nyilvánvaló e mítosz hasznossága. Ha mégis mítoszként beszélek róla,
csak megismétlem azt, amire már korábban utaltam a matematika filozófiájávaI kapcsolatban a
formalizmus címszó alatt. Ugyanilyen jogosan foglalhat el formalista álláspontot a fizika fogalmi rend-
szerével szemben az elméleti esztéta, vagy fenomenalista is.
A matematikai mítosz és a fizikai mítosz néhány további és talán váratlan szempontból is rendkívüli
mértékben hasonlít egymásra. Vizsgáljuk meg például a matematika alapjainak azt a válságát, amelyet a
Russell-paradoxon és más halmazelméleti antinómiák váltottak ki a századfordulón! Ezeket az
ellentmondásokat ad hoc, nem intuitív eljárásokkal kellett elhárítani; matematikai mítoszteremtésünk
mindenben előre megfontolttá és szemmel láthatóvá vált. De mi a helyzet a fizikával? Ellentmondás
támadt a fény kétféle felfogása, a korpuszkula- és a hullámelmélet között; és azt gyanítom, hogy ha ez
nem volt olyan kiélezett ellentmondás, mint a Russell-paradoxon, akkor a fizika nem olyan kiélezett, mint
a matematika. A matematika alapjaiban jelentkezett második nagy modern válságnak - ezt az
váltotta ki, hogy Gödel 1931-ben bebizonyította: szükségképpen vannak eldönthetetlen
aritmetikai állítások - is megvan a fizikai ellenpárja Heisenberg határozatlansági elvében.
Korábban vállalkoztam annak kimutatására, hogy a bizonyos ontológiák alátámasztására gyakran
használt érvek némelyike hamis. Továbbá, egyértelmű mércét állítottam fel annak eldöntésére,
hogy milyen ontológiai elkötelezettségei vannak egy elméletnek. De továbbra is nyitott kérdés,
hogy tulajdonképpen milyen ontológiát fogadjunk el, és a magától értetődő tanács: tolerancia és
kísérletező kedv. Mindenesetre mérlegeljük, hogy a fizikalista fogalmi rendszer mennyire
redukálható fenomenalistára; amellett természetesen a fizikát is művelni kell, még ha in toto
redukálhatatlan is. Nézzük meg, hogyan és milyen mértékig lehet a természettudományt
függetleníteni a platonista matematikától; de műveljük is a matematikát, és hatoljunk platonista
alapjainak mélyére!
Az e különféle irányú kutatásokhoz leginkább illő különféle fogalmi rendszerek egyike - a
fenomenalista - elsőbbséget követel az ismeretelméletnek. A fenomenalista fogalmi rendszer felől
nézve, a fizikai objektumok ontológiája is, a matematikai objektumok ontológiája is mítosz. A
mítosz minősége azonban viszonylagos; ebben az esetben az ismeretelméleti álláspont a
viszonyítás alapja. Ez a különféle érdekeink és céljaink egyikének megfelelő különféle
álláspontok egyike.
Máté András:

ARISZTOTELÉSZ LOGIKÁJA

3.1.2. Arisztotelész logikája

3.1.2.1. A logikai írások Arisztotelész életművében

A Platón írásaiban található logikai elemek sem szerzőjük szándéka, sem pedig tényleges
tartalmuk szerint nem alkotnak logikai elméletet. Tudományágunk megalapítójának az
előzmények minden fontossága ellenére Platón tanítványát, Arisztotelészt (Kr. e. 382- 322) kell
tekintenünk. Ő tisztázta először a logika feladatát és határozta meg a következtetés helyességének
kritériumát; elsőnek dolgozott ki olyan elméletet, amely lehetővé teszi következtetések adott
osztályon belül minden esetben a helyesség eldöntését; ezt az elméletet a matematika példáját
követve axiomatikus-deduktív rendszer alakjában is megfogalmazta; ugyancsak a matematikából
átvéve, de erősen továbbfejlesztve bevezette a változók használatát; szisztematikusan áttekintette
a logika alkalmazásának módjait és területeit. Sokáig lehetne még sorolni eredményeit és
érdemeit; bízvást mondhatjuk, hogy a logika történetének 2300 évéből talán csak Gottlob Frege
teljesítménye mérhető az övéhez.
Logikai szempontból fontos elemek találhatók számos nem logikai tárgyú művében is. Ezek
közül ki kell emelnünk a Metafizika negyedik (A) könyvét, amelyből fentebb már idéztünk. A
továbbiakban azonban arra a hat műből álló egységre szorítkozunk, amely ebben az
összeállításban alighanem a rhodoszi Andronikosz kiadásában (Kr. e. 1. század) jelent először
meg, és valamikor a késő antikvitásban az Organon nevet kapta. Ezt tekinti a hagyomány
Arisztotelész logikai művei gyűjteményének. A hat mű a következő:
Katégoriák
Herméneutika
Első Analitika (két könyv)
Második Analitika (két könyv)
Topika (nyolc könyv)
Szofisztikus cáfolások
A hagyományos logikai felfogás szerint az első három mű a "fogalom", az "ítélet" és a
következtetés elméletét tárgyalja, a második három pedig ezek alkalmazását vizsgálja a
tudományban (bizonyítás), a dialektikában (vitakérdések vizsgálata), illetve az erisztikában (ez a
vitának azt a torz válfaját jelenti, amikor a vitapartner megtévesztése a cél. a mű az ezenközben
alkalmazott félrevezető, látszatra helyes következtetésekkel, illetve azok leleplezésével
foglalkozik). Igy az Organont egységesen szerkesztett egésznek láthatnánk, és ezt a nézetet
legalább részben alá is támasztja maga Arisztotelész, amikor a Topikában megadja a
szillogizmus, azaz a helyes következtetés definícióját:
...a szillogizmus olyan mondat,38 amelyben bizonyos dolgokat feltéve valami más, tőlük
különböző dolog következik e feltevések szerint...’39 majd felosztja a szillogizmusokat bizonyító,
dialektikus és erisztikus szillogizmusokra, aszerint, hogy igaz és, bizonyos, valószínű vagy pedig
csupán látszólag valószínű az, amiből kiindulnak.40 Az Első Analitikában hasonló definíció
szerepel,41 de még azt megelőzően beszél a szillogizmus premisszáinak felosztásáról lényegében
a fentivel azonos szempont szerint; viszont kijelenti:
Abban azonban nem különböznek, hogy miként adódik belőlük szillogizmus.42 Arisztotelész
tehát elválasztja a premisszák igazságának és a következtetés helyességének kérdését. Ez a
kettéválasztás az indirekt bizonyítás módszerében már implicite benne volt, de itt találjuk az első
elméleti megfogalmazását; talán még azt sem túlzás mondani, hogy ezzel születik meg a logika
mint tudomány.
Visszatérve azonban az Organon darabjainak tárgyára és egymáshoz való viszonyára, a művek
konkrét tartalmát megvizsgálva legalábbis kétségeink támadnak abban, hogy ezek a művek a
tradicionális elképzelésnek megfelelő, egységes kompozíciót alkotnának, amely végigvezeti az
olvasót a logika elméletének, majd alkalmazásának különböző területein. A Katégoriák inkább
metafizikai vagy még inkább nyelvfilozófiai, mintsem logikai szempont szerint osztja fel a
beszéd egyszerű részeit, azaz a szavakat avagy terminusokat. Régebben vitatták eredetiségét; ma
inkább azt gondoljuk, hogy Arisztotelész korai művéről van szó. A Topika könyvei és a hozzájuk
kilencedikként csatlakozó Szofisztikus cáfolatok nem építenek a Herméneutika és az Első
Analitika eredményeire a kijelentés és a szillogizmus tekintetében, hanem alkalmilag vizsgáinak
amazokban rendszeresen tárgyalt kérdéseket sokkal kezdetlegesebb módon; vélhetően azért, mert
korábbi eredetűek. Arisztotelész érett, "igazi” logikáját a Herméneutika és a két Analitika
tartalmazza; ezen belül is néhány terminológiai és technikai jellegzetesség arra utalhat, hogy a
Herméneutika és a Második Analitika, második könyve korábbi, mint a többi.43 A kijelentés

38
A görögben itt a A6yOC; szó szerepel, ami lehetne mondat is, érvelés is (nem beszélve számos további, itt szóba
nem jövő jelentéséről). Ahhoz, hogy itt hogyan fordítjuk, szorosan kapcsolódik egy vitatott értelmezési kérdés (lásd
3.1.2.5. szakasz), hogy ti. Arisztotelész szillogisztikáját logikai igazságokból felépülő, avagy természetes levezetési
rendszernek kell-e tekintenünk. Mi a 'mondat' szóval való fordítást részesítjük előnyben, mert nézetünk szerint ez fér
össze jobban azzal, ahogy Arisztotelész az elmélet ki- fejtésében ténylegesen megfogalmazza szillogizmusait. Ez a
megoldás inkább az első, Lukasiewicztől származó nézetnek felel meg, de összefér a másodikkal is, csak akkor
metanyelvi mondatoknak kell tekintenünk a szillogizmusokat. Ha 'érvelés’-nek fordítanánk, elköteleznénk magunkat
a második nézet mellett, melyen Corcoran rekonstrukciója alapul.
39
Topika I.. 1., 100a23sk., Szabó Miklós kéziratos fordítása nyomán
40
Az erisztikus szillogizmus persze nem feltétlenül helyes következtetés, azaz (azokban az esetekben, amikor a
megtévesztés nem a premisszákban, hanem a következtetés módjában van), nem is szillogizmus, csak annak látszik
(Topika J. 1., l0la31skk.).
41
Lásd alább, a 3.1.2.4. szakaszban.
42
Első Analitika I. 1., 24a25sk., Szabó Miklós fordítása.
43
Mindenekelőtt arról van szó, hogy a Herméneutikában még nincsenek változók, a Második Analitika második
könyvében pedig kezdetlegesebbnek tűnik a változóhasználat, mint az Analaitikák többi részében.
elméletét nem meríti ki a Herméneutika, hanem az ott kifejtettekhez lényegesen hozzátesz az
Első Analitika első könyvének 2-3. fejezete. Utóbbi helyen jelenik meg a pÍ1ü6áóén kifejezés; ez
a kulcsfontosságú terminus a latin propositio és az angol proposition őse, aminek a jelen könyv
terminológiájában az állítás vagy kijelentés felel meg. Arisztotelésznél a püoáóén sajnos nem
mindig általában vett, tetszőleges kijelentést jelent, hanem pl. a mondott helyen egyszerű
(alanyból, állítmányból és esetleg kvantorkifejezésből álló) kijelentést, máskor pedig
szillogizmus premisszáját. Térjünk ki még egy terminológiai kérdésre: arra hogy mi is a
szillogizmus. "ó" Arisztotelésznél egyes esetekben helyes következtetést jelent
általánosságban, máskor olyan helyes következtetést, amely belefér az Első Analitikában kifejtett
elméletbe; azonban mindig beleértendő a helyesség, s ennyiben nem szinonimája a modern
’következtetés' terminusnak. Mi a következőkben lehetőleg csak a második értelemben
használjuk.

3.1.2.2. A szavak és a létezők típusairól

A Katégoriák tartalmát, mint mondottuk, ma nem tekintjük elsődlegesen logikainak;44

voltaképpen a platóni metafizikának azt a gondolatát variálja tovább, hogy a létezőknek van
valami hierarchikus rendje, és a hierarchián belül a feljebb elhelyezkedők állíthatók az alattuk
levőkről. Míg azonban Platónnál a hierarchia csúcsán ott áll maga a Létező, Arisztotelésznél
nincs egy csúcs, hanem tíz kategória van, és minden "kapcsolat nélkül mondott", azaz egyszerű
kifejezés, szó ezek valamelyikébe tartozó dolgot jelöl. A nevezetes tíz kategóriából Arisztotelész
hatot kérdőszavakkal, négyet főnévi igenevekkel ad meg; a későbbiekben elterjedt latin főnevek
alighanem már formailag is az elmélet eredeti, erősebben a nyelvre építő szemléletétől való
metafizikai irányú eltávolodást jelzik. Álljon itt az arisztotelészi kategóriasor tükörfordításban, s
mindegyik mellett zárójelben a magyar filozófia és tradicionális logikai irodalomban elterjedt,
latin vagy latinos, ill. latinból fordított kifejezés: mi? (szubsztancia), mennyi? (kvantitás,
mennyiség), milyen (kvalitás, minőség), mihez képest? (reláció, viszony), hol? (locus, hely),
mikor? (tempus, idő), elhelyezkedni (situs, helyzet), birtokolni (habitus), cselekedni (akció,
hatás), elszenvedni (passio).45 Ahhoz képest, hogy Arisztotelész más műveiben milyen gyakran
épít erre a felosztási rendszerre, az Organon további részeiben játszott szerepe nem túlzottan
nagy. A kategóriák maguk tehát legfelső predikátumok; egymás között nincsenek az állíthatóság
hierarchiájába rendezve. Az elmélet kulcsfogalma az első kategória, a szubsztancia, amely
Arisztotelész metafizikájának is alapfogalma, és logikai jelentősége is van, ezért foglalkoznunk
kell vele.
Elsődleges szubsztancia az, "ami nem állítható egy bizonyos alanyról és nincs is egy bizonyos
alanyban, pl. 'egy bizonyos ember' vagy 'egy bizonyos ló’.46 (Az, hogy valami "alanyban van",
annyit jelent, hogy mint egyedi tulajdonság tartozik hozzá; kedvenc példa rá az 'egy bizonyos
[valaminek a] fehérség(e)'). Másodlagos szubsztanciák azok, amelyek az elsődlegesekről
állíthatók válaszként a mivoltukat firtató kérdésre, tehát a fenti példákban az 'ember', ill. 'ló',
továbbá az 'élőlény'; a másodlagos szubsztanciák az elsődlegeseknek fajai vagy nemei (az előbbi
kifejezés egyszerűen szűkebb, az utóbbi tágabb csoportot jelöl). Az elsődleges szubsztanciákban
a modem logika individuumainak rokonaira ismerhetünk. (Habár modem szemszögből az egyedi
tulajdonságok is individuumok - ha egyáltalán elfogadjuk ilyenek létezését -, hiszen előfordulhatnak
44
Volt azonban olyan korszak, mégpedig a korai középkor, amikor éppen ez a könyv volt Arisztotelész. legismertebb
műve és a logika reprezentánsa; lásd 3.2.2. szakasz.
45
Katégoriák 4., Ib26-27 és Topika A 9., 103b20-37 alapján.
46
Katégoriák 5., 2aI2sk., Rónafalvi Ödön fordítása.
szinguláris kijelentés alanyaként. Egy bizonyos fehérség pl. fehérség, szín, továbbá minőség - hogy
egészen a kategóriájáig haladjunk.) Ezek képezik az egész rendszer alapját:
. .. az összes többit vagy mint alanyról állítjuk az elsődleges szubsztanciákról, vagy mint
alanyban vannak azokban. Tehát ha nincsenek elsődleges szubsztanciák, akkor lehetetlen, hogy
bármi más legyen.47
Míg tehát Platónnál az ideák, azaz a tulajdonságok megtestesítői a valóságos létezők és minden
mást ezekből kell magyarázni, addig Arisztotelésznél, - legalábbis a Katégoriákban, - a
tulajdonságok végső hordozóira, az elsődleges szubsztanciákra épül a világ. Bár a fajok, nemek,
tulajdonságok, relációk ugyancsak létezők, de mindezek az elsődleges szubsztanciákban vagy
azok állítmányaiként, tehát mindenképpen azok révén vannak, szemben Platónnal, akinek
számára a látható világ dolgai az ideákból való részesedés révén léteznek. Ennek a lényeges
metafizikai változásnak az a logikai következménye, hogy minden kijelentés elvben
visszavezethetővé válik az elsődleges szubsztanciákról szóló, atomi kijelentésekre.
Az állítható dolgoknak ez a felosztása abszolút, amennyiben az, ami bármiről is állítható,
általában beletartozik egy és csak egy kategóriába, függetlenül attól, hogy adott esetben éppen
miről állítottuk. A Topika az állítható dolgokat más módon osztja fel: aszerint, hogyan
viszonyulnak egy éppen adott alanyhoz. Egy állítmány lehet az alanynak meghatározása,
sajátossága, neme vagy járuléka. Meghatározása (latinosan: definíció) akkor, ha a mibenlétét
(esszenciáját) fejezi ki, s ekkor az alany és az állítmány meg is cserélhető, azaz azonos
terjedelműek; ha a megcserélhetőség fennáll, de az állítmány nem az alany miben- létét fejezi ki,
akkor sajátossága (propriuma) az alanynak; ha az mondja meg, mi az alany, de ezt több
különböző alanyról teheti (azaz bővebb terjedelmű, mint az alany), akkor neme (genusa) az
alanynak (az alany pedig faja [speciese] az állítmánynak, bár ez utóbbi arisztotelészi terminus itt
nem szerepel); s végül ha az alany egyes egyedeiben megvan az állítmány, másokban nem, akkor
járulékról (akcidencia) beszélünk.48 Ez a felosztás kizárólag alany - állítmány formájú igaz
kijelentéseket vesz tekintetbe, s az utolsó kivételével rejtetten az univerzális kvantifikáltságot is
feltételezi, továbbá keveri a logikai és a metafizikai szempontokat; problematikus vonásai
ellenére azonban igen nagy történeti jelentőségre tett szert, szakkifejezései itt-ott még ma is
használatosak. A Herméneutikában és az Első Analitikában viszont már elmaradnak az alanyok
és állítmányok ilyenfajta osztályozásai. Mindkettőben a kijelentés kerül előtérbe; az előbbi
névszóból és igéből konstruálja a kijelentő mondatot,49 az utóbbi viszont fordítva jár el: a
kijelentés az alapvetőbb fogalom, s annak tárgyalása után folytatja: Terminusnak pedig azt
nevezem, amire a kijelentés felbontható; ilyen az, amit állítunk és az, amiről állítjuk, hozzátéve
azt, hogy 'van' vagy 'nincs'.50
A Herméneutikában rakja le Arisztotelész a jelentés elméletének alapját is, ezekben a sokat
emlegetett sorokban:
„Nos, amik a beszédben elhangzanak, lelki tartalmak jelei, amiket pedig leírunk, a beszédben
elhangzottak jelei. És mint ahogy nem ugyanaz mindenkinek az írása, úgy a beszéde sem.
Amiknek azonban ezek elsődlegesen jelei, azok a lelki tartalmak mindenkinél ugyanazok, mint
ahogy azok a dolgok is ugyanazok, melyeknek [ezek a tartalmak] hasonmásai.”51

47
Uo., 2b4skk.
48
Topika 1., 5. (I0lb37-102b26).
49
Herméneutika 5.
50
Első Analitika J. 1., 24b16sk.
51
Herméneutika 1., 16a3-8.
A modern, Fregetől eredeztethető és az ókoriak közül a sztoikusokkal rokonítható
jelentéselmélettől ez a fölfogás, amely kétezer éven keresztül uralkodónak számított, három
lényeges ponton tér el. Először, a nyelvi jel és a dolog mellett a viszonyrendszer harmadik pólusa
"lelki tartalom" (  ), nem pedig interszubjektív. A fregeánus jelentésemélet
ismeretelméleti nehézsége, hogy a jelentések, melyek senkinek a mentális tartalmaihoz nem
tartoznak hozzá, de nem is fizikaiak, nem érzékelhetőek, hogyan lehetnek mindenki számára
hozzáférhetőek. Az arisztotelészi felfogásnak viszont arra kell választ adnia, mi biztosítja azt,
hogy a kinek-kinek egyéni belső világához tartozó lelki tartalmak mégis valamiképpen - ha nem
is szám szerint azonosak - legalább egyformák legyenek, s ennyiben lehessen állítani, hogy az
egymást megértő emberek ugyanazt értik egy szó alatt, azonos jelentést (ha pontosak akarunk
lenni, csak annyit lehet állítani: egyforma jelentést) kapcsolnak hozzá. A második jellegzetesség
Arisztotelész válasza erre a problémára: az, hogy a szóban forgó lelki tartalmakat a dolgok
"hasonmásainak" (ó) tételezi fel. A harmadik, ezen a helyen nem igazán kifejezésre
jutó sajátosság az, hogy a szó és a lelki tartalom viszonya azonos természetű a lelki tartalom és a
dolog viszonyával. Ezt a sajátos viszonyt úgy fogjuk kifejezni, hogy mindkét párban az előbb
jelenti az utóbbit (majd a középkori latin irodalomban: significat). A jelentési relációt
Arisztotelész és az őt követő szerzők tranzitívnek gondolják;52 erre utal az a kitétel, hogy a szó
"elsődlegesen", jelenti a lelki tartalmat (ti. másodlagosan a dolgot jelenti, aminek a lelki tartalom
hasonmása). Az írott jel és a beszédben elhangzó kifejezés viszonyára való utalást hasonlatnak
tekinthetjük, amely arra hivatott, hogy megvilágítsa ennek a relációnak a természetét.

3.1.2.3. Kategorikus kijelentések

A továbbiakban, a kijelentések és a szillogizmusok elméletének ismertetésénél ketté választjuk

Arisztotelész elméletének extenzionális és modális részét; az előbbi esetében lehetőleg
részletességre törekszünk, az utóbbi vázlatosabb lesz. Az irodalomban hagyományosan
használatos (nem arisztotelészi, sőt, nála mást jelentő) 'kategorikus' jelző arra utal, hogy
kijelentés logikailag egyszerű kijelentésekről, ill. ezekből álló következtetésekről van szó; az
ugyancsak hagyományos 'asszertórikus' jelző az extenzionalitásra utal. A jelen és a következő
szakaszban tehát az asszertórikus kategorikus kijelentésekről, ill. szillogizmusokról lesz szó.
A Herméneutikában Arisztotelész először nyelvi alapon határozza meg, mi a mondat (ó), de
a kijelentések elkülönítésére már logikai-szemantikai kritériumot alkalmaz:
...nem minden mondat kijelentő (ó), hanem csak az, amelyre vonatkozik az, hogy
igaz, vagy az, hogy téves.53
Itt Arisztotelész a kétértékűség elvét mondja ki. A továbbiakban meghatározza, hogy melyek az
egyszerű kijelentések, és ezekre szűkíti le a tárgyalást. (Egyszerűek azok, amelyek nem
összekapcsolás révén keletkeznek; azt, hogy mi is az összekapcsolás, és milyenek az
összekapcsolás révén keletkezett kijelentések, sehol nem tárgyalja.) Két fajtájuk van: az állítás,
amely azt jelenti ki, hogy valami valamire vonatkozik, és a tagadás, amely azt, hogy valami
valamire nem vonatkozik. Az, ami vonatkozik (ill. nem vonatkozik) valami másra,
tulajdonképpen a nyelvtani állítmány (predikátum, de nem az 1. részben megismert értelemben!),
amire vonatkozik (vagy sem), az pedig az alany (szubjektum); a későbbi hagyományt követve így
fogunk rájuk hivatkozni, habár Arisztotelész hasonló nyelvtani kifejezéseket nem használ. A

52
Ld erről Ebbesen 1990, 146-151.
53
Herméneutika 4., 17a2sk., Rónafalvi Ödön fordítása nyomán.
'vonatkozik' () Arisztotelész műszava az állítmány és az alany viszonyára. Minden
állításnak van egy tagadó párja; ketten együtt ellentmondást alkotnak.
A további tipizálás érdekében szerzőnk különbséget tesz kétféle egyetemes (ó) között.
Egyrészt a dolgok maguk lehetnek egyetemesek avagy egyediek, másrészt pedig az
egyetemesekről azt, hogy valami vonatkozik, ill. nem vonatkozik rájuk, ki lehet jelenteni
egyetemesen avagy nem egyetemesen (az Első Analitikában: részlegesen). Arisztotelész tehát
először különbséget tesz szinguláris és kvantifikált kijelentések között, majd az utóbbiak között
rögtön megkülönbözteti a (mai terminológia szerint) univerzálisan, ill. egzisztenciálisan
kvantifikáltakat. A kettős különbségtétel azonban terminológiailag nem elég éles (bár tartalmilag
az),' ez lehet a felelős azért, hogy a hagyományos logikában sokszor összemosták a kettőt.
Az egyetemesről szóló (azaz kvantifikált) kijelentéseknek végeredményben négy típusa lesz,
mivel ezek lehetnek egyrészt állítások vagy tagadások, másfelől pedig egyetemesek vagy nem
egyetemesek, s ez kétszer két variációt ad. Érintőlegesen szerepelnek azok az állítások és
tagadások is, amelyekben nincs jelölve az egyetemes vagy nem egyetemes mivolt. Ezek az ún.
határozatlan kijelentések a Topikában még elég nagy teret kaptak. Magyarul elég nehéz
visszaadni őket, hiszen az 'az ember fehér' mondat magyarul univerzális kvantifikációra utal, az
pedig egyértelmű, hogy Arisztotelész nem így érti a határozatlanokat; több ízben a részlegesekkel
mondja őket egyenértékűnek. Kétségtelennek tekinthetjük azonban azt a törekvését is, hogy
ezeket a nem világos értelmű kijelentéseket - melyeknek, úgy látszik, megvolt a szerepe a kor
dialektikus gyakorlatában - kiküszöbölje. Oka erre többek közt az, hogy egy határozatlan
állításból és ugyanannak tagadásából álló párra nem áll az, hogy minden esetben a pár egyik tagja
igaz, a másik hamis. Az a négy típus viszont, amelyre fentebb céloztunk, két ellentmondó párt
alkot, és e párokon belül szükségképpen az egyik igaz, a másik hamis (akár a szinguláris állítások
és tagadó párjuk esetében). Arisztotelész példái: 'Minden ember fehér' - 'Nem minden ember
fehér', 'Egy ember sem fehér' - 'Némely ember fehér'. Ennek a négy típusnak (egyetemes állítás -
részleges tagadás, egyetemes tagadás - részleges állítás) a rendszerét nevezték később logikai
négyszögnek. Arisztotelész az egyetemes állítás viszonyát ugyanannak ugyanarról való
egyetemes tagadásához ellentétnek nevezi és kimondja, hogy az ellentétesek nem lehetnek
egyszerre igazak, ellentmondó párjaik (tehát a részleges tagadás és a részleges állítás) viszont
igen.
Ezen a kijelentéselméleten - melyet a Herméneutika 6. és 7. fejezetében olvashatunk - alapult
több mint kétezer év logikája. Csatlakozik hozzá a kijelentések megfordításának elmélete az Első
Analitika 2. fejezetében. Itt Arisztotelész három szabályt állít fel, most már a példák után a betűk
(terminusokra utaló változók) segítségével szigorúan általános megfogalmazást adva:
(i) Legyen az AB kijelentés először egyetemesen tagadó. Nos, ha egyetlen B-re sem vonatkozik
az A, akkor egyetlen A-ra sem vonatkozik B; ... (ii) Ha pedig A minden B-re vonatkozik, akkor B
is vonatkozik némely A-ra; '.' (iii) ha A vonatkozik némely B-re, akkor szükségképpen B is
vonatkozik némely A-ra...54
Megállapítja azt is, hogy a negyedik kijelentéstípus, a részlegesen tagadó nem megfordítható. A
szabályok közül nyilvánvalóan problematikus a (ii), és ez egy általánosabb, hosszú utótörténettel
rendelkező problémára is rávilágít: az egzisztenciális súly problémájára. Ha a B terminus
terjedelme üres, akkor az "A minden B-re vonatkozik" modem megfelelője, a Vx(Bx  Ax)
formula igaz, a "B vonatkozik némely A-ra", azaz x(Ax & Bx) pedig hamis.55 Arisztotelész

54
Első Analitika J. 2., 25a14-22; a számozás tőlünk.
55
Persze hasonlóképpen cáfolható üres alanyterminus esetében az a korábban említett arisztotelészi állítás, hogy az
ellentétes egyetemes kijelentések nem lehetnek egyszerre igazak.
szabályát két módon lehet menteni. A radikálisabb megoldás az, ha minden terminusról
feltételezzük, hogy nem üres terjedelmű, azaz maguknak a terminus oknak avagy használatuknak
egzisztenciális súlyt tulajdonítunk. Ennél kevésbé szűkíti le az elmélet alkaImazhatósági körét, ha
nem a terminusoknak, hanem az egyetemesen állító kijelentésnek tulajdonítunk egzisztenciális
súlyt; azaz a "Minden, ami B, az A" köznyelvi, avagy az " A minden B-re vonatkozik"
arisztotelészi mondatot nem úgy értelmezzük, mint a megfelelő elsőrendű logikai formulát, hogy
tudniillik nincs olyan B, amelyik nem A, hanem beleértjük azt is, hogy léteznek B-k. Az utóbbi
megoldás mellett lehet érvelni természetes nyelvi szemantikai megfontolásokkal (mint ahogy
ellene is); egyes szerzők azonban (pl. Lukasiewicz) az erősebb hallgatólagos feltételezést is
szükségesnek tartják Arisztotelész szillogisztikájának rekonstrukciójához. Ez nem jelenti azt,
hogy másutt példaként ne hozna fel szándékoltan üres terjedelmű terminusokat; de elmélete nem
kezeli őket és általánosságban nem is foglalkozik a problémával. A középkori logikában majd
felmerül ez a kérdés, és ott születnek is rá elméleti megoldások.
A kétértékűség elvén kívül még egy rövid, de fontos szemantikai fejtegetést találhatunk: Azt,
hogy valami egészen másvalamiben van, ugyanaz, mint hogy az a másvalami emennek mindnek
állítmánya. Akkor mondjuk, hogy mindnek állítmánya, ha emebből egyet sem találhatunk,
amelyről az a másik ne volna kimond ható; az "egynek sem (állítmánya)" pedig hasonlóképpen
értendő.56
A dőltbetűs részben Arisztotelész megadja az egyetemes állító és tagadó kijelentések
igazságfeltételét. Ez természetesen elegendő, mivel már tudjuk, hogy a két részleges típus egy-
egy egyetemesnek az ellentmondó párja. A megelőző mondat bevezet az egyetemes állító
kijelentések megfogalmazására egy újabb segédkifejezést: 'egészen benne van'. Ehhez tudni kell,
hogy Arisztotelész az Első Analitikában következetesen elkerüli a természetes nyelvi formáknak
közvetlenül megfelelő sémák (tehát a "minden A B'1 és rokonai) használatát, ehelyett három
körülírást alkalmaz: "A vonatkozik () B-re", „A állítmánya () B-nek",
"B egészen A-ban van ( )". Ezek közül a harmadik csak az egyetemesen állító
kijelentések esetében alkalmazható, a másik kettő viszont a kvantifikációt és az esetleges
negációt jelölő kiegészítésekkel mind a négy típusra. Arisztotelészt feltehetően a világos
fogalmazás igénye vezette ezeknek a körülírásoknak a bevezetésére; ahogy a magyar "minden A
B", úgy görög megfelelője sem jól érthető.
A továbbiakban jó szolgálatot fog tenni, ha bevezetünk egy egyszerű formalizálást Arisztotelész
kijelentéstípusaira és összetételeikre. Nem volna célszerű a négy egyszerű kijelentést a klasszikus
elsőrendű logika eszközeivel formalizálni, hiszen azzal elköteleznénk magunkat az
egzisztenciális súly kérdésében, mégpedig Arisztotelésszel ellentétes módon. Ehelyett használjuk
a négy típus hagyományos kódját: a, e, i, o, úgy, mint terminusok közötti kéttagú relációk jelét,
terminusváltozónak pedig használjunk az eddigieknek megfelelően nagybetűket.57 Tehát:
- A egyetemesen vonatkozik B-re: aAB
- A egyetlen B-re sem vonatkozik: eAB
- A részlegesen vonatkozik B-re: iAB
- A részlegesen nem vonatkozik B-re: oAB
A modern logikából átvehetjük az igazságfüggvények ismert jelölését, valamint a
következményviszony és az ekvivalencia metanyelvi jelét. Ezek után a megismert ellentmondási
viszonyok a következő alakot öltik:
SZ.1 aAB  oA
56
Első Analitika J. 1., 24b27-30.
57
Lényegében Lukasiewicz 1957 jelölését követjük.
SZ.2 iAB  eAB
a megfordítási szabályok pedig ezek lesznek:
SZ.3 eAB  eBA
SZ.4 aAB  iBA
SZ.5 iAB  iBA.

Apáczai Csere János:

MAGYAR LOGIKÁCSKA

ELSŐ RÉSZ

A tudomány, mely az embert bölcssé tészi, áll a dolgoknak és némely nyelveknek (melyeknek
módjáról a grammatika és retorika tanít) tudásában.
A dolgoknak tudásokban bölcsességnek álló (mely most philosophiának hívatik) némely része
közönséges, melynek, tudása szükségesképpen megkívántatik a többire, s ilyen a logika; némely
része penig nem oly közönséges, mely is kétfelé hasad, mert a mathematika valamennyivel
közönségesebb a physikánál és a theologiánál. Ez hat részében a bölcsességnek minden dolog
befoglaltatik, valamint az tanulóknak tudniok szükséges, csakhogy okosan irattassanak le, és
tanuItassanak meg.
1. A logika oly tudomány, mely megtanít a dolgoknak közönséges tekinteteknek feltalálására és
azoknak jól megítélésére.
2. Honnan eszedbe vehedd, hogy annak két részei vannak, tudniillik a dolgok tekintetinek
feltalálása (inventio) és azoknak egybefoglalások (dispositio, judicium).
3. A tekintetek hívattatnak argumentumoknak, melyeknek némelyike a dologban benne vagyon,
némelyike penig nincs, hanem mástól valakitől adatik a dolognak megmutatására.
4. Amelyek benne vannak, azok vagy magok erejekből jelentnek valamit, vagy másokéból.
5. Az elsők magánvalók avagy egybevettettek.
6. A magánvalóknak tekintettek vagy megegyezők, melyek consentáneáknak mondatnak: vagy
meghasonlók, melyek dissentáneáknak hívattatnak.
7.A consentáneák azok, melyek megegyeznek a dologgal, amelyet mutatnak.
8. Megegyeznek penig avagy teljességgel avagy csak némünéműképpen.
9. Teljességgel megegyez a causa és eff ectus; azaz, az ok, és a tőle való dolog.
10. Az ok (causa) az, melytől vagyon valamely dolog. Minek okáért ez kútfeje minden
tudománynak: úgyhogy többet nem tudsz jól, hanem csak aminek okát tudod adni.
11. Az ok négyféle: amitől, amiből, amiben, amiért vagyon valamely dolog, az 1. efficiens, a 2.
materia, a 3. forma, a 4. finisnek hívattatik.
12. Efficiensnek mondatik az, ami hoz, szerez, nevel, csinál, teremt, sőt még az is, ami csak
oltalmaz valamit; mint példának okáért az atya és az anya szülik s nevelik a gyermeket, melyet a
dajka őriz, oltalmaz, táplál: mindenik causának, szerző oknak mondatik.
13. A szerző ok (efficiens) némely egyedül, némely penig másokval szerez, csinál valamit:
melyeknek némelyike első és kiváltképpenvaló, s a többi segítők és eszközök, mint az országnak
igazgatásában a fejedelem az első, a több tanácsurak penig segítők; ide tartoznak az eszközök is,
amelyek által valami lészen, mint a deáknak eszköze a penna, ténta, keze, de az írásnak mindenik
oka.
14. Harmadszor az efficiens, avagy magán (per se) cselekszik valamit, avagy nem magán (per
accidens). Magán cselekszik az, ami maga erejéből cselekeszik: tudniillik vagy természeti szerint,
vagy penig tanácsból. Természeti szerént cselekeszik a tűz, mikor éget. Tanácsból az ember, ki
midőn valamihez akar fogni, először meggondolja, hozzá fogjon-e vagy ne, s annakutána mint
vihetné legjobban végbe. Nem magán (per accidens) cselekeszik az a szerző ok, amely magán
küvül való erőből viszen valamit végbe: és így lésznek amelyek szükségből avagy szerencséből-
lésznek. Szükségből, mint midőn a gyermek a mesterétől való félelmében jól tanul.
Szerencséből, midőn a porban játszodván pénzt talál. De a szerencsének nevezetivel való élést
szerzette az okoknak nem tudása, honnan lött, hogy midőn valamely dolog várakozásunk felett
esik (történik), szerencsének mondjuk.
15. A materia az, amiből valamely dolog áll: mint az asztal, tál, kalán és többek fából valók; a
szoba kőből vagy fából; a kemence: ká!yha agyagból.
16. A forma az, amiben a dolognak valosága áll; így a feketeség formája a téntának, mert ha fejér,
veres, zöld volna, nem volna ténta, hanem festék vagy miegyéb; a négyszegeletűség formája a
táblának, mert ha kerek volna, tányér volna.
17. A finis az, amiért a dolog vagyon, mint azért csinálja a gyermek a pennát, hogy írjon véle,
azért viszen kenyeret az oskolába, hogy megegye, azért fizet a mesterének, hogy tanítsa.
18. Az effectum oly dolog, mely az okokból lött, mint az írás az (embertől) gyermektől vagyon, a
szólás is, a járás is; a szobának megmelegedése a tűztől.
19. Amely tekintetek csak némünéműképpen egyeznek meg, azok subjectumok avagy
adjunctumok. A subjectum az, amelyhez valami adatik, mint a test subjectuma a ruhának,
egészségnek, betegségnek; a kalamári s subjectuma a téntának, az asztal a tálnak, mikor rajta
vagyon, a tál az ételnek, mikor benne vagyon, a nap subjectuma, objectuma a szemnek, mikor
ember ránéz, a jó magaviselés subjectuma, objectuma a gyermeknek, azért arra kell vigyázni.
20. Az adjunctum az, mely valamihez adatik. A ruha adjunctuma a testnek, úgy az egészség s a
betegség is; a bölcsesség adjunctuma a léleknek.
21. A meghasonló tekintetek azok, amelyek a dologtól különböznek. Ezek penig vagy csak
különbözők, vagy ellenkezők. Azok, amelyek csak különbek, diversáknak mondatnak, és
egymástól csak tekintettel különböznek: amelyek ilyen szólásnak módjai alatt mondatnak ki:
Nem ez, hanem amaz, jóllehet, mindazonáltal, mint, nem szép papiros, de jó. Jóllehet a mesternek
hatalma vagyon rá, hogy a gyermeket bűnéért megverje, mindazáltal mikor vétke nincsen, ne
bántsa.
22. Az ellenkezők avagy oppositák azok, amelyek nem csak tekintettel, hanem voltaképpen is
különböznek egymástól: minek okáért azon egy dolognak, azon egy része szerént, azon egy
tekintetből, azon egy üdőben nem tulajdoníttathatnak; mint: nem lehet azon egy dolog fekete s
fejér, azon egy részében, azon egy tekéntetből, azon egy üdőben, lehet mindazáltal egy dolog
fejér s más fekete, azon egy dolog is más része szerént fekete, s más szerént fejér, avagy azon egy
dolog azon egy része szerént, egy tekintette nézve fekete, s másra nézve fejér, végezetre azon egy
dolog, azon egy része és tekintet szerént egy üdőben fekete s másban fejér; úgyhogy ha ez
négynek csak egyike ott ne legyen is, nem lészen egymással ellenkezés vagy oppositio.
23. Az oppositák avagy egymással ellenkezők közül némelyek közt egy sokkal ellenkezik, mint
az ember nem lehet ló, sem fa, sem asztal; mert ezeknek egyike úgy ellenkezik mind a többivel,
hogy a mi egy, nem lehet a másik (az ilyenek disparátáknak hívattatnak). Némely egymással
ellenkezésben penig, egy csak eggyel ellenkezik, melyek contráriáknak hívatnak. Azok közül
azért némelyik ugyan valami vagyonsággal ellenkezik, s némelyik csak a nincsennel. Aholott
mindkétfelől vagyonság vagyon az ellenkezésben, azok kétfél ék: mert némelyek ellenkeznek
ugyan, de egymástól fuggenek, mint: soha az apa nem lehet fia a fiának, mindazáltal, ha apa nem
volna, fiú sem volna, az ilyenek relátáknak mondatnak: némelyek penig szüntelen ellenkeznek
egymással, mint a békesség s a háborúság, a fejér s a fekete (adversa).
24. A holott ellenkezés vagyon a vagyon és a nincsen között, azok is kétfélék, mert némely
vagyon ellenkezik az ő nincsenével, akár holott légyen az, mint jó s nem jó, vagyon s nincsen,
ember nem ember (és az ilyenek contradicentiáknak hívatnak): némely penig csak abban a
dologban ellenkezik a nincsennel, aholott maga vagyon, mint látás s nem látás (vakság), józanság
s nem józanság (részegség), gazdagság nem gazdagság (szegénység), ezek penig privantiáknak
mondatnak.
Eddig vannak az egyes tekintetek.
25. Az egyben vettetett tekintetek hívatnak comparátáknak. A dolgok penig egybevettetnek
egymással vagy az ő mennyiségekben, vagy az ő mineműségekben. A mennyiség az, amire nézve
az egybevettetett dolgok ennyiknek s ennyiknek mondatnak. Melyre nézve a dolgok egyarányúak
(paria), vagy nem egyarányúak (imparia). Az egyarányúak azok, amelyeknek mennyiségek egy.
Az egyarányú tekintet (argumentum) azért az, amelyben az mással egyarányú dolog más magával
egyarányú dologgal vettetik össze, melynek a szólásban jelei ezek: egyarányú, egyező,
megegyeztetni; azon ami amaz, úgy az, amint amaz, annyi, amennyi; nem inkább; nem kevésbbé;
mint: annyi jót kévánok te néked, amennyi hajszál a fejeden vagyon.
26. A nem egyarányúak nagyobbak (majora), avagy küsebbek (minora). A nagyobbak azok,
amelyeknek mennyiségek felülhaladja a másiknak mennyiségét. Melyeknek jelei ezek: nem csak,
hanem; inkább akarom ezt, mint amazt; jobb, nagyobb, szebb. A küsebbek azok, melyeknek
mennyiségeket mások felülhaladják. Ezeknek jegyek ilyenek: nem hogy e, de még ama sem;
légyen inkább ez mint amaz kevesebb, gyengébb. Inkább meghalok, hogysemmint azt
elszenvedjem.
27. A minéműségben való egybenvettetés az, amellyel a dolgok hasonlóknak (similia)
mondatnak, avagy nem hasonlóknak (dissimilia). A hasonlók azok, amelyeknek minéműségek
egy. Amely hasonlóság egy szóban foglaltatik bé, annak jegyei ezek: Hasonlóképp, ként, szinte,
mintha, nem külömben; oly gazdag mint Kroesus, oly szegény mint a tetű, oly tudós mint
Aristoteles, avagy Plató.
28. A nem hasonlók (dissimiliák) azok, akiknek minéműségek különböz. Melynek jegyei ezek:
nem hasonló, különb, más, másként; mint, te sem léssz olyan író mint: apád volt, ő sem olyan
ékesen szóló mint Cicero.
Ezek a magokon valamit jegyző tekintetek (argumentumok).
29. Immár következnek azok, amelyek az ide fel valóktól vésznek erőt a valamit jegyzésre;
melyeknek némelyike vétetik a nevektől, úgymint az egy eredetű szók (conjugáták), mint: deák,
deákság, deákul; igaz, igazság, igazán; ember, emberség, emberségesen; ezek közül az első
renden lévő szók concretáknak, a másodikon abstractáknak a harmadik és utolsó renden lévők
penig módoknak mondatnak. És a névnek megmagyarázása (notatio), mint: a természet azért
mondatik természetnek, mert termik a székely mondatik a székhelytől.
Némelyike penig fondáltatik ugyan az dologban, de ez ide felül valók közül valamelyik által:
minemű az elosztás (distributio) és a meghatározás (definitio).
30. Az elosztás (distributio) az, amikor valamely egész dolog (totum) részekre osztatik. Az mely
vétetik vagy a causákból, okokból, mint: a tál vagy fából, vagy cserépből vagy ónból, vagy
ezüstből való, az ilyen vétetik a materiából; az edény némely tisztességre, némely tisztátalanságra
való, mely végből (finisből) vétetett elosztás; így a többiből is.
Ez az elosztás penig, mely okokból vétetik, akkor esik, mikor a részek okai az egész dolognak.
Holott legemlékezetesebb az épnek (integri) darabokra (membra) osztatása.
31. Vétetik az elosztás az okoknak cselekedetekből is, amikor tudniillik a részek cselekedetek
(effecta), mint: a deák gyermekek némelyek Ábécét, némelyek Donátot némelyek grammatikát
tanulnak. De itt kiváltképpen való a genusnak (valamely közönségességnek) az ő külön nemeire
(specieseire) való elosztás, mint: az állat vagy okos, vagy oktalan, mely akkor lesz, mikor a köz
(egész) dolog a részeknek állatjokat tészi.
32. Az elosztás vétetik továbbá a subjectumokbol6 is, mint; a tudomány nem csak a nagy
emberben vagyon, hanem a gyermekben is, nem csak a férfiúban, hanem a leányban is. Az
adjunctumokból7 ilyen elosztás vétetik: némely emberek egészségesek, s némelyek betegesek;
némelyek gazdagok, s némelyek penig szegények.
33. A meghatározás (definitio) az, amelyben megmagyaráztatik, mi légyen a dolog. Amely vagy
teljes (perfecta), vagy héányos (imperfecta, descriptio). A teljes meghatározás (perfecta definitio)
az, amely béfoglalja magában azokat a belső okokat (tudniillik a materiát s a formát), amelyekből
áll valaminek (állatja) valósága, mint: az ember okos állat, mely meghatározásbeli két szóban:
okos állat, béfoglaltatik minden, valamiből az egész ember áll, mert az állat béfoglalja valami a
testet nézi, az okos penig valami a lelket.
34. A nem teljes meghatározás (descriptio; imperfecta definitio) az, amely a dolgot más egyéb
tekintetekből (argumentumokból) írja le; mint: az ember halandó állat. Ez is jó, ha az elsőre szert
ember nem tehet.
Eddég vannak azok a tekintetek (argumentumok), melyek a dologban ugyan benne találtatnak.
35. Amely (argumentum) tekintet a dolgon küvül vagyon, az bizonyságnak (testimonium)
mondatik. Mely isteni vagy emberi. Az isteninek elég ereje vagyon az dologban, valamit igazán
kijelenteni, de az emberekében kevesebb; ez is csak akkor, ha az bizonyítóban elégséges okosság
(tudomány) és jóakarat találtatik az helyesen való bizonyságtételre.
Arisztotelész:

ORGANON

1.

Homonímoknak (hasonnevű eknek) azokat a dolgokat nevezzük, amelyeknek csak a nevük

közös, de a névnek megfelelő fogalmi lényeg mindegyiküknél más és más. Például "élőlény" (ti.
görögül közös néven )1 az ember is, meg a képmás is, de ezeknek csupán a nevük közös,
míg a névnek megfelelő fogalmi lényeg mindegyiküknél más és más. Ha ugyanis valaki egyikre
is, másikra is meghatározná, hogy milyen értelemben "élőlény", akkor más-más meghatározást
adna.
Szinonimoknak2 (együttesnevűeknek) pedig azokat a dolgokat nevezzük, amelyeknek nevük is
közös, és a névnek megfelelő fogalmi lényeg is ugyanaz. Például élőlény az ember is, meg az
ökör is. Ugyanis együttes néven mindkettőt élőlénynek nevezzük, s fogalmi lényegük is ugyanaz.
Mert ha valaki egyikre is, másikra is meghatározná, hogy milyen értelemben élőlény, akkor
ugyanazt a meghatározást adná.
Paronimoknak (rokonnevűeknek) viszont azokat a dolgokat nevezzük, amelyek eltérő
"esetvégződésű" szóval vannak valamiről elnevezve, például a grammatikáról a grammatikus, a
bátorságról a bátor ember.

1 A görögben wov élőlényt (különösen gyakran állatot) és arról alkotott festményt, képmást egyaránt jelenthet. A
magyarban viszont nincs olyan szó, amely egyik jelentésében ember, másik jelentésében képmás megjelölésére
szolgálhatna, így Aristotelésnek a homonírniára adott példája magyarul nem homonímia. Aristotelési értelemben
homonim a magyar nyelvhasználat keretében a falevél és a személyhez szóló írásbeli közlés megnevezése, mert
mindkettőt levélnek nevezzük, bár a névnek megfelelő fogalmi lényeg, vagyis a levél szó értelme, mindkét esetben
más és más.
2 Szinonimnak ma a rokon értelmű szavakat szoktuk nevezni (pl. eb és kutya). Aristotelés azonban teljesen mást ért
szinonímián, nevezetesen azt, hogy két vagy több dolog megjelöléséhez az illető dolgok közös lényegére utaló
együttes megnevezés áll rendelkezésre. Ilyen értelemben valóban szinonim (együttesnevű) az ember és az ökör, mert
mindkettőt élőlénynek nevezzük, mégpedig közös lényegük (ti. élő voltuk) alapján.
Arisztotelész esetben különböző, eltérő "esetvégződésű" szavaknak nevezi azokat, amelyek azonos tőből keletkeznek
más-más képzők hozzáillesztése révén, mint pl. vad-vadász-vadászat. Ma csak a névszóragozással kapcsolatban
szoktunk esetekről, esetvégződésekről beszélni. A mondat megértéséhez figyelembe kell még venni, hogy
Arisztotelész a bátorság szó továbbképzésének tekinti a bátor szót, a magyarban persze éppen fordítva, a bátor szót
képezzük tovább a bátorság szó alakjában. Egyébként a homonimia, szinonímia és paronímia esetei nem mindig
határolhatók el élesen egymástól. Például a magyar ér szó homonim dolgokat jelöl, ha úgy vesszük, hogy a
patakocska és a vérér két teljesen különböző dolog, de ha úgy fogjuk fel a dolgot, hogy az ér a patakocskának és a
vérérnek bizonyos közös fogalmi lényegére utal (mondjuk arra, hogy mindkettő egy keskeny, kanyargós áramlásnak
felel meg), akkor már nem homonímiával, hanem aristotelési értelemben vett szinonímiával van dolgunk.

2.
Amiket mondunk (a szavakat), vagy összekapcsolva, vagy kapcsolat nélkül mondjuk.
Összekapcsolva mondott szavak pl. az ember fut, az ember győz. Kapcsolat nélkül mondott
szavak pl. ember, marha, fut, győz.
Amik vannak (a létezők), azok közül egyesek bizonyos alanyról állíthatók, de egy alanyban
sincsenek, pl. ember egy bizonyos személyről mint alanyról állítható, de egy emberben sincs mint
alanyban. Mások alanyban vannak ugyan, de egy alanyról sem állíthatók ("alanyban van" - ezt
úgy értem, hogy noha nem mint rész van meg valamiben, mégsem létezhetik külön attól, ami
van), pl. egy bizonyos nyelvtudás a lélekben mint alanyban van, de egy alanyról sem állítható,
meg egy bizonyos fehérség (egy bizonyos fehér folt) a testben mint alanyban van (hiszen minden
színt testben van), de egy alanyról sem állítható.
1 b Ismét mások alanyról is állíthatók, és alanyban is vannak, pl. a tudás a lélekben mint alanyban
van, és a nyelvtudásról mint alanyról állítható. Végül mások sem alanyban nincsenek, sem
alanyról nem állíthatók, pl. egy bizonyos ember, egy bizonyos ló, mert semmi ilyen nincs
alanyban, és nem is állítható alanyról.
Általában: ami egy és oszthatatlan (egyedi), az semmi alanyról nem állítható, de semmi akadálya
annak, hogy viszont alanyban legyen, hiszen egy bizonyos nyelvtudás is alanyban van.1

1. E sajátos műkifejezések és a mai filozófiai kifejezésmódtól nagyon eltérően megfogalmazott fejtegetések

megértéséhez tudni kell a következőket, amiket Arisztotelész később, ill. részben más műveiben fejt ki: Minden, ami
létezik, vagy szubsztancia (önálló lényeg), vagy pedig akcidens (járulékos valami). A szubsztancia "nincs alanyban",
azaz nem valamilyen más alanyhoz tartozóan létezik, viszont az akcidens "alanyban van", mert csak valamilyen
szubsztancia járulékos részeként létezhetik. Például: szubsztancia az ember, akcidens a nyelvtudás, mert az ember
önállóan létezik, viszont a nyelvtudás csak mint az ember nyelvtudása létezhetik. Mármost: bármilyen létező, akár
szubsztancia, akár akcidens, vagy általános, vagy pedig egyedi. Általános akkor, ha "alanyról állítható", egyedi pedig
akkor, ha "alanyról nem állítható". Ez magyarázatra szorul. Arisztotelész azt vizsgálja, hogy mik a "predikabiliák",
vagyis azok a fogalmak, amelyek bizonyos dolgokról állíthatók, s amelyekről bizonyos dolgok állíthatók. Ilyen
predikabiliák az ún. általános (pontosabban: közepes általánosságú) fogalmak, mint pl.: ember, piros, négyszögletes
stb. Vannak dolgok, amelyekről azt állíthatjuk, hogy emberek, pirosak, négyszögletesek stb., s ugyanakkor az
emberekről, továbbá a piros vagy négyszögletes dolgokról is állíthatunk egyetmást. Nem tartoznak viszont a
predikabiliák közé az egyedek és a kategóriák. Az egyedek ugyanis olyasmik, amikről ugyan állíthatunk valamit, de
amelyeket nem állíthatunk semmiről (legfeljebb önma- gukról). PI. Homérosz egy egyed, akiről állíthatunk valamit,
de Homérost, az egyedet nem állíthatjuk semmiről. (pontosabban: Homérosról magáról állíthatjuk azt, hogy ő
Homéros - erről később Aristotelés külön beszél.) A kategóriák viszont olyasmik, amiket ugyan állíthatunk más
dolgokról, de amikről - mint legáltalánosabb fogalmakról - nem állíthatunk semmit. Pl. a minőség egy kategória,
amit állíthatunk sokmindenről (a pirosság minőség, a páratlanság minőség), de amiről - Aristotelés szerint - nem
állíthatunk semmit (a minőség - szerinte - valami legáltalánosabb dolog, amit semmi más alá nem sorolhatunk).
Bizonyos tekintetben a predikabiliák tana szabja meg Arisztotelész logikai kutatásának egész irányát: őt elsősorban
azok a fogalmak érdeklik, amelyek valamiről állíthatók, s amelyekről valami állítható, ti. csak ezek tölthetik be a
"tökéletes" (1. alakzatbeli) szillogizmusokban a középfogalom szerepét. Következtetéstanában nem is foglalkozik
egyedekkel (mert ezek nem állíthatók semmiről), és nem foglalkozik kategóriákkal sem (mert ezekről nem állítható
semmi). Egyébként a szubsztanciák és akcidensek fentebb ismertetett megkülönböztetése szerint Aristotelésnél a
létezők négyes felosztása adódik:
1. általános szubsztanciák (ember - az ember általános mivolta)
2. egyedi szubsztanciák (egy bizonyos ember - Homéros)
3. általános akcidensek (tudás)
4. egyedi akcidensek (egy bizonyos fehér folt, egy bizonyos ember egy bizonyos nyelvtudása).
A tudás akcidens, mert csak járulékosan, valakinek vagy valaminek a tudásaként létezhetik, viszont azért mégis
általános, mert például a nyelvtudásról állítható, hogy az tudás. Egy bizonyos fehér folt is akcidens, mert csak
járulékosan, valaminek a fehér foltjaként létezhetik: de ez már egyedi akcidens, mert egy bizonyos fehér folt nem
olyasmi, ami valamiről állítható. A mai matematikai logika bizonyos értelemben felújította Aristotelésnek a
predikabiliákról szóló tanítását, amelyet hosszú ideig elhanyagoltak: az individuumok és osztályok szigorú
megkülönböztetésében, az ún. típuselmélet kiépítésében, az egyedi ítéleteknek az egyetemes ítéletektől teljesen
eltérő kezelésében, a nevek és leírásos megjelölések elméletében az aristotelési predikabilia-tan hagyományai
élednek fel.
3.
Amikor valamit másvalamiről mint alanyról állítunk, mindaz, ami az állítmányról állítható, az alanyról is
állítható. Pl. egy bizonyos emberről állítható, hogy ember, az emberről pedig hogy élőlény. Tehát arról a
bizonyos emberről is állítható hogy élőlény. Hiszen egy bizonyos ember ember is, meg élőlény is.1
Ha a nemek különbözőek és egyikük sincs alárendelve a másiknak, akkor mások a fajonkénti
különbségeik is. Vegyük például az élőlényt és a tudományt. Szárazföldi, szárnyas, vízi, kétlábú az
élőlény különbségei, viszont ez egyik sem a tudomány különbsége, hiszen tudomány a tudománytól nem
különbözik abban, hogy két1ábú.2
Viszont semmi akadálya, hogy az egymás alá (illetve félé) tartozó nemeknél azonosak legyenek a
különbségek. Hiszen a felsőbb nemeket az alájuk tartozókról állíthatjuk. Tehát amik az állítmánynak
különbségei, azok az alanynak is különbségei.3

1 Ez az alárendelés (subsumptio) elve. Hagyományos megfogalmazása: "Nota notae est nota rei ipsius" (A dolog
jegyének jegye a dolognak magának is jegye). Ha pl. Szókratészről állítható, hogy ember, az emberről pedig
állítható, hogy élőlény, akkor Szókratészről is állítható, hogy élőlény.

2 Arisztotelész a dolgokat nem (genus) és faj (species) szerint osztályozza. Egy-egy nemen belül minden fajt
valamilyen fajalkotó különbség (differentia specifica) határol el egymástól. Egymástól idegen, azaz egymás alá-, ill.
fölé nem rendelt nemeken belül általában más-más fajalkotó különbségek érvényesülnek. Egyébként egy-egy nemen
belül a fajok logikailag pontosan ugyanazt a szerepet játsszák, mint egy fölérendelt nemen belül az alárendelt nemek.
Ezért Arisztotelész gyakran csak fölérendelt és alárendelt nemekről beszél, s ilyenkor az "alárendelt nem" egy faj is
lehet. Modern terminológiában kifejezve, itt egyszerűen osztályok és részosztályok viszonyáról van szó, csakhogy
Arisztotelész a nem és a faj megkülönböztetéséhez bizonyos ontológiai (lételméleti) képzeteket is fűz, továbbá nála
egy nembe mindig egynél több alárendelt nem vagy faj tartozik, úgyhogy a részosztály mindig kisebb terjedelmű,
mint az osztály, s üres osztályokat nem ismer, ill. nem ismer el. Ebben kétségtelen különbség mutatkozik a modern
formális logika, ill. a matematikai logika "osztály"-fogalmával szemben.
3 Arisztotelész logikája behatóbban csak az ún. szubjektum-predikátum típusú (logikai alanyra és logikai állítmányra
felbontható) ítéletekkel foglalkozik. Sőt: a következtetések tanában, vagyis az Első Analitikában mindig, a
Kategóriákban és a Herméneutikában pedig többnyire olyan ítéletekre korlátozza fejtegetéseit, amelyekben a
predikátumon kívül a szubjektum is a dolgok egy nemét vagy faját jelöli (nem valamilyen egyedet). Az általa
tárgyalt ítéletek lényegileg mindig azt határozzák meg, hogy valamely szubjektum terjedelme (a megfelelő fogalom
alá tartozó dolgok összessége) egyetemesen vagy részlegesen beletartozik-e a predikátum terjedelmébe. Ebből
adódik a négy alapvető arisztotelészi ítéletfajta: az egyetemes állító, egyetemes tagadó, részleges állító és részleges
tagadó ítéletek fajtája. Egyedi állító és tagadó ítéletek - vagyis olyan ítéletek, amelyekben a szubjektum nem a
dolgok valamilyen faját, ill. nemét jelöli, hanem egy bizonyos egyedre utal - ebből a felosztásból kimaradnak, és
Arisztotelész (az iskolás logikákkal ellentétben) nem azonosítja ezeket az egyetemes állító és tagadó ítéletekkel.
Ebben igen következetesen jár el, mert - mint a modem formális logikai (matematikai logikai) kutatások ered-
ményei mutatják - ezek egészen külön típust képviselnek, és nem alárendeléses jellegűek, mert egy rész- osztály és
egy osztály (faj és nem, alárendelt és fölérendelt osztály) viszonya nem azonosítható azzal a viszonnyal, amely egy
osztály eleme (tagja) és az illető osztály között fennáll. Az egyedi ítéleteken kívül Arisztotelész még az ítéleteknek
sok más fajtáját is figyelmen kívül hagyja, köztük olyanokat, amelyek semmi módon vissza nem vezethetők
szubjektum-predikátum típusú ítéletekre (mint pl. az azonossági, relációs, exzisztenciális ítéletek, valamint az
összetett ítéletek bizonyos típusai). Ítélet- és következtetés- tanának rendszerességét, zártságát többek között éppen
az biztosítja, hogy lényegében egyetlen nagyfontosságú ítéletalakkal, ti. éppen a szubjektum-predikátum típusú,
alárendeléses jellegű ítéletekkel foglalkozik, viszont ezeknek elemzését és következtetési összefüggéseit szabatosan
meghatározott alapelvek keretében kimerítően tárgyalja. (Vö. Jan Lukasiewicz: "Aristotle's Syllogistic from the
Standpoint of Modern FormaI Logic", Clarendon Press, Oxford 1951.) Ez nem jelenti azt, hogy Arisztotelésznek
nem lett volna tudomása másfajta, nem szubjektum-predikátum típusú, nem alárendeléses jellegű ítéletszer- kezetek
létezéséről, sőt - mint látni fogjuk - ilyenekre néhány eset kapcsán külön utal, de rendszeres tárgyalásukra éppoly
kevéssé tér ki, mint ahogy nem tárgyalja az általa megalkotott következtetési rendszeren, a szillogisztikán kívül eső,
nem-szillogisztikus típusú következtetéseket sem, bár ilyen típusú következtetéseket maga is használ.
4.

Kapcsolat nélkül mondott szavak mindegyike vagy szubsztanciát jelöl, vagy mennyiséget, vagy
minőséget, vagy viszonyt, vagy helyet, vagy időt, vagy helyzetet, vagy birtoklást (valamivel való
ellátottságot),l vagy cselekvést, vagy elszenvedést.
Szubsztancia - röviden szólva - pl. ember, ló, mennyiség pl. kétkönyöknyi, háromkönyöknyi,
minőség pl. fehér, írásművekkel foglalkozó, viszony pl. kétszeres, fél, 2a nagyobb, hely pl. a
Lykeionban, a főtéren, idő pl. tegnap, tavaly, helyzet pl. fekszik, ül, birtoklás pl. lábbelit hord, fel
van öltözve, cselekvés pl. vág, éget, szenvedés pl. vágatik, égettetik.2
Önmagában véve ill. önállóan mondva e szavak egyike sem foglal magában állítást, csak
egymáshoz kapcsolásuk révén jön létre állítás. Hiszen világos, hogy minden állítás vagy igaz,
vagy téves, míg a minden kapcsolat nélkül kimondott szavak - pl. ember, fehér, fut, győz - se
nem igazak, se nem tévesek.3

1 A birtoklás kategóriájának arisztotelészi megjelölése - van valamije - igen sokértelmű kifejezés, ellátottságot,
habitust, sőt bizonyos tekintetben állapotot is jelent. (Angol fordítók gyakran a "state" szóval adják vissza.)
Sokértelműségére később Arisztotelész maga is utal: l5b17-32.
2 A tíz kategória megjelölése hagyományos, mondatból kiszakított terminusokkal, ill. műszavakkal: 1. =
szubsztancia, önálló (magábanvaló) lényeg, essentia, quidditas, 2. = mennyiség, quantitas, quantum, 3. = minőség,
milyenség, qualitas, quale, 4. = viszony, vonatkozás, relatio, ad quid, 5. = hely, locus, ubi, 6. = idő, tempus, quando,
7. = helyzet, situs, 8. = birtoklás, ellátottság, habitus, habere, 9. = cselekvés, hatás, actio, agere, 10. = elszenvedés,
szenvedés, passzivitás, passio, pati. Arisztotelész a kategóriákat módszertanilag a szók fajtáiból, vagyis a nyelvből
vezeti le, a "kapcsolat nélkül mondott szavak", tehát a szavak önmagukban (ítéletek kifejezésére szolgáló mondatok
összefüggésén kívül) szubsztanciát, mennyiséget, minőséget stb. jelenthetnek. Bárha Arisztotelész vizsgálódásának
kiindulópontja nyelvi, kategóriákon mégis a végső, legáltalánosabb dolgokat érti, amik a létezőkről állíthatók. (A
lóról a legáltalánosabban az állítható, hogy szubsztancia, a fehérről az, hogy minőség, a futásról az, hogy cselekvés
stb.) A kategóriák tehát a végső - legáltalánosabb - ítéleti állítmányok, amelyeket a közönséges predikátumoktól
megkülönböztetve predikamentumoknak is szoktak nevezni. Arisztotelész egyébként a továbbiakban nem pontosan
az itteni felsorolás sorrendjében tárgyalja a kategóriákat, nem is valamennyi kategóriára tér ki, és mind a tíz csak egy
helyen (Top. 103b23) tér vissza, későbbi írásaiban a helyzetet és a birtoklást általában elhagyja, úgyhogy a
kategóriák száma nyolcra csökken. Az arisztotelészi kategória- tan kialakulásáról keveset tudunk, Arisztotelész
fennmaradt művei nem derítenek fényt e tan eredetére és fejlődésére, hanem többé-kevésbé készen adják elő az
eredményeket. Összefüggő, rendszeres kategória- táblázatot mindenesetre először Arisztotelész adott. S ha igaz is az,
hogy a szubsztancia, viszony, cselekvés, szenvedés stb. elvont lényegének felismerését Arisztotelész mesterének,
Platónnak köszönheti, saját kategória-rendszerének mégis kevés köze van akár a platóni Sophistés-ben szereplő
"legnagyobb osztályok"-hoz, akár a Theaitetos-ban szereplő "közös tulajdonságok"-hoz. (Vö. W. D. Ross:
"Aristotle", Methuen, London 1923. 22. és köv.)
3 Modem megfogalmazásban Arisztotelésznek ez a megállapítása így hangoznék: Egy fogalom önmagában véve
nem lehet sem igaz, sem téves. Igazak vagy tévesek csak fogalmak megfelelő összekapcsolásából eredő állítások
(ítéletek) lehetnek. Kentaurok vagy vannak, vagy nincsenek, de ettől maga a "kentaur" fogalom még se nem igaz, se
nem hamis. Viszont igaz az az állítás, hogy "Minden kentaur az emberi képzelet műve", és téves az az állítás, hogy
"Némely kentaur valóságos élőlény volt".
5.
Legfőképpen, elsősorban és leginkább azt nevezzük szubsztanciának, ami nem állítható egy
bizonyos alanyról, és nincs is egy bizonyos alanyban, pl. egy bizonyos ember, vagy egy bizonyos
ló.1 Másodlagos szubsztanciáknak pedig azokat nevezzük, amelyekben mint fajokban vannak
(amelyekbe mint fajokba beletartoznak) az úgynevezett elsődleges szubsztanciák, továbbá azokat
is, amelyek e fajok nemei, pl. egy bizonyos ember az emberben mint fajban van, e faj neme pedig
az élőlény, tehát ezeket - pl. az embert és az élőlényt - nevezzük másodlagos szubsztanciáknak.2
A mondottakból világos, hogy amit egy alanyról állítunk, annak szükségképpen a nevét is, a
meghatározását is állítanunk kell az alanyról. Pl. egy bizonyos emberről állítjuk, hogy ember, s
így a nevet is állítjuk, mert hiszen egy bizonyos emberről azt állítjuk, hogy ember, (ti. embernek
nevezzük), s az ember meghatározását is állítjuk, mert hiszen egy bizonyos ember ember is, meg
élőlény is. Így tehát a nevet is, a meghatározást is állítjuk az alanyról.3
Ami viszont az alanyban levő dolgokat illeti, ezek legtöbbjének sem nevét, sem meghatározását
nem állíthatjuk az alanyról, amiben van. Egyesek esetében azonban semmi akadálya, hogy a
nevet állítsuk az alanyról, a meghatározást azonban lehetetlen állítani. Pl. a "fehér", ami egy
testben mint alanyban van, állítható alanyáról, hiszen mondhatjuk azt, hogy a test fehér, viszont a
"fehér" meghatározását (ti. fogalmi lényegét) sohasem állít- hatjuk a testről.
Az összes többit (ti. mindazt, ami nem elsődleges szubsztancia) aztán vagy mint alanyról állítjuk
az elsődleges szubsztanciákról, vagy mint alanyban vannak azokban. Rögtön világossá válik ez,
ha egyenként sorra vesszük őket. Pl. az emberről állítható, hogy élőlény, tehát egy bizonyos
emberről is állítható (hiszen ha egyetlen emberről sem állítható, akkor általában az emberről
sem), továbbá: a szín testben van, tehát egy bizonyos testben is (hiszen ha egyetlen egy testben
sem lenne, akkor általában sem lenne testben). Tehát az összes többit vagy mint alanyról állítjuk
az elsődleges szubsztanciákról, vagy mint alanyban vannak azokban.
Tehát ha nincsenek elsődleges szubsztanciák, akkor lehetetlen, hogy bármi más legyen. Ugyanis
az összes többi vagy mint alanyról állítható ezekről, vagy mint alanyban van ezekben. Ha tehát
nincsenek elsődleges szubsztanciák, akkor lehetetlen, hogy bármi más legyen.
A másodlagos szubsztanciák közül a faj inkább szubsztancia, mint a nem, hiszen közelebb van az
elsődleges szubsztanciához. Ha ugyanis meghatározza valaki egy elsődleges szubsztanciáról,
hogy mi, érthetőbben és felismerhetőbben határozza meg, ha faját adja meg, mintha nemét. Pl.
egy bizonyos embert érthetőbben határozunk meg azzal, hogy ember, mint azzal, hogy élőlény
(előbbi ugyanis sajátosabb tulajdonsága annak a bizonyos embernek, utóbbi pedig általánosabb),
és egy bizonyos fát érthetőbben határozunk meg azzal, hogy fa, mint azzal, hogy növény.
Meg aztán azért is az elsődleges szubsztanciákra mondhatjuk, hogy leginkább szubsztanciák,
mert az összes többinek alanyai, amennyiben a többit mind róluk állítjuk, vagy bennük vannak.
Nos, ahogyan az elsődleges szubsztanciák viszonyulnak a többihez, úgy viszonyul a faj is a
nemhez (hiszen a faj alanya a nemnek, a nemeket ugyanis a fajokról állítjuk, a fajokat a nemekről
viszont nem állíthatjuk). Tehát ezért is inkább szubsztancia a faj, mint a nem.
Viszont a fajok közül egyik sem inkább szubsztancia, mint a másik, kivéve ha valamelyik nemet
alkot. Hiszen semmivel sem érthetőbb egy bizonyos ember meghatározása, ha
embernek mondjuk, mint egy bizonyos lóé, ha lónak mondjuk. Hasonlóképpen, egyik elsődleges
szubsztancia sem inkább szubsztancia, mint a másik. Hiszen semmivel sem inkább szubsztancia
egy bizonyos ember, mint egy bizonyos marha.
Az elsődleges szubsztanciák után az összes többi (minden egyéb létező) közül méltán csak a
fajokat és nemeket nevezzük másodlagos szubsztanciáknak. Hiszen az összes állítmányok közül
csupán ezek világítják meg az elsődleges szubsztanciát. Ha ugyanis - mikor egy bizonyos
emberről van szó - valaki meg akarja mondani, hogy mi az, valójában akkor határozza meg, ha
faját vagy nemét mondja meg, s akkor teszi érthetőbbé, ha azt mondja róla, hogy ember, mint ha
azt, hogy élőlény. Ha viszont valaki a többi kategória valamelyikével határozza meg, - pl. hogy
fehér, vagy hogy fut, vagy akármi ilyesmivel -, akkor nem megfelelően adta meg a
meghatározást. Tehát az összes többi közül méltán csak ezeket nevezzük szubsztanciáknak.
Meg aztán: azért mondjuk, hogy az elsődleges szubsztanciák leginkább szubsztanciák, mert az
összes többinek alanyai. Nos, ahogy az elsődleges szubsztanciák viszonyulnak az összes
többihez, úgy viszonyulnak az elsődleges szubsztanciák fajai és nemei a többihez, hiszen az
összes többit ezekről állítjuk (ugyanis egy bizonyos embert nyelvtudónak mondunk, tehát az
embert is, meg az élőlényt is nyelvtudónak mondjuk, és a többinél is ugyanígy van).
Minden szubsztancia közös tulajdonsága, hogy nincs alanyban. Az elsődleges szubsztanciát
ugyanis nem mondjuk alanyról, meg alanyban sincs. A másodlagos szubsztanciákról pedig a
következőképp lesz világos, hogy nincsenek alanyban: egy bizonyos emberről mondjuk, hogy
ember, alanyban viszont nincs (ugyanis nem egy bizony emberben van az ember). Ugyanígy egy
bizonyos emberről mondjuk, hogy élőlény, de nincs az élőlény egy bizonyos emberben. Továbbá:
semmi akadálya, hogy alanyban levő tulajdonság elnevezését alanyáról kijelentsük,
meghatározását azonban nem jelenthetjük ki alanyáról. A másodlagos szubsztanciáknak azonban
meghatározása is és elnevezése is kijelenthető alanyáról (hiszen az ember meghatározását éppúgy
mondhatod egy bizonyos emberre, mint az élőlényét). Tehát bizony a szubsztancia nincs
alanyban.
Ez azonban nem kizárólagos sajátossága a szubsztanciának, mert a különbség (fajbeli különbség)
sincs alanyban. Hiszen az emberről mint alanyról állítható, hogy "szárazföldi" és hogy "kétlábú",
de ezek nincsenek meg az alanyban, (hiszen az emberben nincs meg a kétlábú, sem a
szárazföldi).
És a különbség meghatározását is állíthatjuk arról, amiről a különbséget mondjuk. Pl. ha
állíthatjuk az emberről, hogy szárazföldi, akkor a szárazföldi meghatározását is állíthatjuk az
emberről, hiszen szárazföldi az ember.
Viszont ne aggasszon minket az, hogy a szubsztanciák részei mint alanyokban vannak az
egészekben, és így kénytelenek lennénk azt mondani, hogy nem szubsztanciák. Mert azt, hogy
alanyban van, nem úgy értettük, hogy részként van valamiben.
A szubsztanciákat is, meg a különbségeket is, ha állítmányként használjuk, mindig szinonim
értelemben használjuk. Ugyanis minden kijelentés, amelyben állítjuk ezeket, vagy egyedekre,
vagy fajokra vonatkozik. Hiszen elsődleges szubsztanciát sosem állítunk (hiszen semmi alanyról
sem állítható), a másodlagos szubsztanciákra nézve pedig: a fajt egyedről állítjuk, a nemet pedig
fajról is, egyedről is. Ugyanígy a különbségek is fajokról is, meg egyedekről is állíthatók. Meg
aztán a fajok és a nemek meghatározásait is alkalmazhatjuk az elsődleges szubsztanciákra, a rajra
meg a nemét. Mert ami az állítmányról mondható, az az alanyról is mondható. Hasonlóképpen, a
különbségek meghatározása is alkalmazható a fajokra és egyedekre. - Márpedig - korábbi
meghatározásunk szerint - azok a dolgok szinonim ok, amelyeknek neve is közös, és
meghatározásuk is azonos. Így tehát a szubsztanciákat és a különbségeket minden esetben
szinonim értelemben állítjuk. Úgy látszik, hogy minden szubsztancia egy bizonyos dolgot jelöl.
Nos, az elsődleges szubsztanciáknál kétségtelenül igaz, hogy egy bizonyos dolgot jelölnek,
hiszen egy és oszthatatlan (egyed), amit jelölnek. A mondat szerkezete miatt a másodlagos
szubsztanciáknál is az a látszat, hogy egy bizonyos dolgot jelölnek, mikor pl. valaki azt mondja,
hogy ember vagy élőlény, ez azonban nem igaz, mert sokkal inkább egy bizonyos minőséget
jelölnek (hiszen nem egy az alany, mint az elsődleges szubsztanciánál, hanem sok alanyról
állítható, hogy ember, meg hogy élőlény), azonban nem egyszerűen egy bizonyos minőséget
jelölnek, mint pl. a fehér, a "fehér" ugyanis semmi egyebet sem jelöl, mint minőséget, a faj és a
nem pedig egy szubsztanciára vonatkozóan határozza meg a minőséget (ugyanis azt fejezi ki,
hogy egy bizonyos szubsztancia valamilyen).
Több egyedre terjed ki, ha nemmel történik a meghatározás, mint ha fajjal. Hiszen aki azt
mondja, hogy élőlény, az több egyedet ölel föl, mint aki azt mondja, hogy ember.
A szubsztanciáknak ellentétük sincs. Hiszen egy elsődleges szubsztanciának mi is lenne az
ellentéte? Pl. egy bizonyos embernek semmi ellentéte sincs. De az embernek vagy az élőlénynek
sincs semmi ellentéte. Ez azonban nem kizárólagos sajátossága a szubsztanciának, hanem sok
más kategóriára is vonatkozik, mint pl. a mennyiségre is. Hiszen a kétkönyéknyinek semmi
ellentéte nincs, meg a tíznek sem, meg semmi ilyesminek sem. Hacsak nem mondja valaki azt,
hogy a sok a kevésnek ellentéte, vagy a nagy a kicsinek. Azonban egyik határozott mennyiség
sem ellentéte a másiknak.
Úgy látszik, hogy a szubsztancia esetében nem alkalmazható az "inkább" és a "kevésbé", azaz
nem fokozható. Ezt nem úgy értem, hogy egyik szubsztancia nem inkább szubsztancia, mint egy
másik - hiszen már mondottuk, hogy igenis így van -, hanem hogy egy szubsztanciára sem
mondható, hogy inkább vagy kevésbé az, ami. Pl. ha a szóban forgó szubsztancia az ember, akkor
az sem sajátmagánál, sem egy másiknál nem lesz inkább vagy kevésbé ember. Mert egyik ember
nem inkább ember, mint egy másik, abban az értelemben, ahogy egyik fehér fehérebb, mint egy
másik, és egyik szép szebb, mint egy másik, sőt saját magához viszonyítva is mondható, hogy
inkább vagy kevésbé az, pl. mondhatjuk, hogy az a test, amelyik fehér, fehérebb most, mint
előbb, és hogy amelyik test meleg, melegebb vagy kevésbé meleg most, mint előbb. A
szubsztanciáról egy sem állítható, - hiszen nem állítható, hogy az ember inkább ember most, mint
előbb, meg semmi más szubsztanciáról sem. Tehát a szubsztancia esetében nem alkalmazható az
"inkább" és a "kevésbé", azaz nem fokozható.
Úgy látszik, az a szubsztancia legkizárólagosabb sajátossága, hogy - noha szám szerint egy és
ugyanaz - ellentétes tulajdonságai lehetnek. Ezt pedig semmi egyéb esetében sem mondhatjuk,
hogy ti. - noha szám szerint egy - ellentétes tulajdonságai lehetnek. Pl. egy és ugyanaz a szín nem
lesz fehér és fekete, meg egy és ugyanaz a tett nem lesz jó és rossz. Ugyanígy a többieknél is,
amelyek nem szusztanciák. A szubsztanciának viszont, - noha egy és ugyanaz - ellentétes
tulajdonságai lehetnek. Pl. egy bizonyos ember - noha egy és ugyanaz - egyszer fehér, máskor
fekete, - egyszer meleg, máskor hideg, - egyszer rossz, máskor jó.
Az összes többi (a szubsztancián kívül az összes többi létező) esetében viszont egynél sem
találkozunk ilyesmivel, hacsak nem teszi valaki azt az ellenvetést, hogy a kijelentés és a
megítélés (értsd: a kijelentésnek megfelelő gondolati tartalom) megengedi az ellentéteket. Hiszen
úgy látszik, hogy ugyanaz a kijelentés, hogy egy bizonyos valaki ül, ugyan- ez a kijelentés már
téves, amint az illető felállott. És ugyanígy van a megítélés esetében is.
Mert ha valaki helyesen ítélte meg, hogy egy bizonyos valaki ül, téves lesz a megítélése, amint az
illető felállott, pedig ugyanaz a megítélése róla.
De még ha el is fogadnánk ezt az ellenvetést, akkor is az ellentétesség módjában van különbség.
Mert ami a szubsztanciákat illeti, ezeknek saját maguk megváltozása révén lehetnek ellentétes
tulajdonságaik, - hiszen ami hideggé lett a melegből, az megváltozott (ugyanis más lett), és ami
feketévé lett a fehérből, és jóvá a rosszból, meg ugyanígy a többi esetében is, valamennyinek
azért lehetnek ellentétes tulajdonságai, mert ő maga megváltozott. A kijelentés és a megítélés
viszont maga minden szempontból teljesen változatlan marad, és a dolog megváltoztával lesz
náluk ellentétes tulajdonság. Mert az a kijelentés, hogy egy bizonyos valaki ül, ugyanaz marad, és
a tény megváltoztával lesz egyszer igaz, máskor téves. Ugyanígy van a megítélés esetében is.
Tehát, ha az ellentétesség módját is figyelembe vesszük, akkor a szubsztancia kizárólagos
sajátossága, hogy önmaga megváltoztával lehetnek ellentétes tulajdonságai, - még akkor is, ha el
is fogadná valaki ezeket az ellenvetéseket, hogy ti. a kijelentésnek és a megítélésnek lehetnek
ellentétes tulajdonságai.
Pedig ez az ellenvetés nem is helyes. Mert nem azért mondjuk, hogy a kijelentésnek és a
megítélésnek ellentétes tulajdonságai lehetnek, mert ők maguk vesznek föl valamilyen
tulajdonságot, hanem azért mondjuk, hogy a kijelentés igaz vagy téves, mert a tény van vagy
nincs, nem pedig azért, mert magának a kijelentésnek lehetnek ellentétes tulajdonságai. Hiszen
egyáltalán semmi sem okoz semmi változást a kijelentésben és a megítélésben. Tehát aligha
lehetnek ellentétes tulajdonságaik, miután velük semmi sem történik.
A szubsztanciáról viszont azért mondjuk, hogy ellentétes tulajdonságai lehetnek, mert ő maga
vesz föl ellentétes tulajdonságokat, hiszen betegséget és egészséget vesz föl, meg fehérséget és
feketeséget, és mivel ő maga vesz föl minden ilyesmit, azért mondjuk, hogy ellentétes
tulajdonságai lehetnek. Tehát kizárólagos sajátossága a szubsztanciának, hogy miközben egy és
ugyanaz, ellentétes tulajdonságai lehetnek.
A szubsztanciáról elég lesz ennyi.

1 Ami "nem állítható egy bizonyos alanyról, és nincs is egy bizonyos alanyban", az - mint a 2. fejezet 1. jegyzetében
láttuk - az egyedi szubsztancia. Arisztotelész itt tehát azt fejti ki, hogy az elsődleges szubsztancia a konkrét, egyedien
létező dolog, az individuum, pl. Szókratész, egy bizonyos ló, egy bizonyos tárgy. Fel kell azonban hívni a figyelmet
arra, hogy máshelyütt - pl. De Int. 23a24 - Arisztotelész istent érti elsődleges szubsztancián, illetve azt, aminek.
IO37a28 értelmében "a lét alapja."
2 A másodlagos szubsztanciák a konkrét, egyedien létező dolgokat felölelő fajok és nemek, amelyeknek
Arisztotelész ílymódon önálló lényeget (szubsztancialitást) tulajdonit, bár az individuumokhoz képest csak
másodlagosaknak tekinti őket.
3 Ha egy bizonyos emberről azt állítjuk, hogy ember, pl. azt mondjuk, hogy "Szókratész ember", akkor ezzel
egyrészt az ember-nevet (az „ember” faj nevét) alkalmazzuk rá, azaz embernek nevezzük, másrészt az ember-
meghatározást (az „ember” faj meghatározását) alkalmazzuk rá, azaz emberként határozzuk meg, ami – többek
között – élőlényi mivoltának (és az embert meghatározó összes egyéb jegyeknek) megállapítását is jelenti.

Gennádiosz Szkholáriosz:
PETRUS HISPÁNUS MESTER LOGIKÁJÁBÓL
 MÁSODIK ÉRTEKEZÉS

Az öt szóról36

A predikabilét olykor sajátlagos értelemben vesszük, és így csak azt a predikabilét jelenti,
amelyet több dologról állítunk. Máskor meg általános értelemben vesszük, és ilyenkor azt a
predikabilét jelenti, amelyet vagy egy dologról vagy több dologról állítunk. Így a sajátos
értelemben vett predikabile azonos az univerzáléval. De különbözik is tőle annyiban, hogy a
predikabilét úgy határozzuk meg, mint amit állítunk, az univerzálét pedig mint ami létezik. A
predikabile az, amit természeténél fogva több dologról lehet állítani, az univerzále pedig, ami
természeténél fogva több dologban létezik. A predikabilét avagy univerzálét nemre, fajra,
különbségre, sajátosságra és járulékra osztjuk fel. Ezért is a következőkben ezeket fogjuk
megvizsgálni.

A nemről

A nemről háromféleképpen beszélhetünk, ugyanis genusnak (nemnek) mondjuk egyrészt sok

olyannak az összességét, amelyek valamilyen viszonyban állnak egymással és egy
princípiummal, például azoknak az összességét, akik ugyanazon rokonságból valók, mivel egy
őstől erednek. Genusnak (nemnek) nevezzük még kinek-kinek a származását, eredetét. Ilyen az
embernek az atyja vagy a hazája. Ezenfelül nemnek nevezzük azt, aminek alárendelik a fajt
(species). Ez utóbbi értelemben beszélünk itt a nemről, amit így is definiálunk. A nem az, amit
több, fajára nézve különböző dologról állítunk a "mi az" kérdésre válaszolva, például azt, hogy
élőlény, állítjuk az emberről, az oroszlánról és a lóról, amelyek fajukra (speciesükre) nézve
különbözőek.
Ahhoz, hogy tudjuk, mit akar jelenteni az, hogy faj szerint különböző, tudnunk kell, hogy a
különbözőről ugyanannyi féle értelemben beszélünk, mint az azonosról.37 Arról pedig, hogy
valami azonos, háromféle értelemben beszélünk: nem (genus) szerint azonos, faj (species) szerint
azonos, szám szerint azonos. Nem szerint azonosaknak mondjuk, amelyek ugyanazon nem
(genus) alá tartoznak, mint például az ember és a szamár az élőlény genus alá. Faj szerint
azonosak, amelyek ugyanazon faj (species) alá tartoznak, mint Szókratész és Platón az ember faj
alá. Arról pedig, hogy valami szám szerint azonos, háromféle értelemben beszélünk: az első,
amikor azonos a névben vagy a definícióban, a második azonos a sajátosságban (proprium), a
harmadik azonos a járulékban (accidens). Név szerint azonosnak azokat mondjuk, amelyeknek a
lényegük egy, a nevük pedig több, például Marcus Tullius. A definíció szerint azonosnak
nevezzük, ahol az egyik a másiknak a definíciója, például halandó értelmes élőlény és az ember:

36
Petrus Hispanus a peripatetikus tanítás egy olyan részével folytatja művét, amely Porphüriosz Bevezetés, avagy Az
öt szóról címen ismert írásával (magyarul ld. a föníciai Porphyriosz bevezetése, avagy az öt szóról. Geréby György
előszavával, ford. Geréby György és Pesthy Mónika. MFSZ 1984 3-4) kanonizálódott. A második értekezés könyv
teljes egészében Porphüriosz parafrázisa, habár az előzmények meg- vannak Arisztotelésznél, pl. a sajátosság, a nem
és a járulék tárgyalása: Topika 1.5.
37
Az "azonos" jelentéseiről v.ö. Topika 1.7.
Sajátosság szerint azonosnak nevezzük, ahol az egyik a másiknak a sajátossága, például az ember
és nevető. Járulék szerint azonosak, amelyeknél az egyik a másiknak a járuléka, például
Szókratész és a benne meglévő fehérség.
Hasonlóképpen beszélünk nem szerinti különbségről, faj szerinti különbségről, szám szerinti
különbségről. Nemük szerint különböznek, amelyek különböző nemek alá tartoznak, mint az
ember az élőlény és a fa a növény nem alá. Faj szerinti különbségről beszélünk azoknál, amelyek
különböző fajok alá vannak foglalva, mint Szókratész és Balliasz, Szókratésznak a faja ugyanis
ember, Balliaszé pedig ló. Szám szerint különböznek, amelyek számukra nézve különbözőek,
mint Szókratész, Platón.
A mivoltot illető predikatív állításnak azt mondjuk, amikor megfelelő módon válaszolunk a dolog
mivoltára irányuló kérdésre. Amikor például az a kérdés, hogy "mi az ember”, akkor megfelelő
módon azt válaszoljuk, hogy élőlény és ezáltal az élőlényt állítjuk az emberről a mivoltát illetően.
Végül meghatározhatjuk a nemet másképpen is, így: a nem az, amelynek alá van rendelve a faj.
A nemet felosztjuk legátfogóbb nemre és alárendelt nemre. A legátfogóbb nem az, amely fölött
már nincs más, nála magasabb rendű nem; vagy így: a legátfogóbb nem az a nem, amely nem faj.
És a legátfogóbb nemet tíz nemre osztjuk: szubsztancia, mennyiség, mi- nőség, viszony,
cselekvés, elszenvedés, helyzet, hely, idő, birtoklás.38 És ezt a tizet nevezzük legátfogóbb
nemnek, mert egyetlen nem sem áll fölöttük. Jóllehet a létezőről ezen tíz szerint beszélünk, ám
homonim módon és sokféle értelemben, nem pedig szinonim módon beszélünk róla.39 És ezért
nem is genus. Erről a tízről azonban most semmit nem mondunk, hanem majd a kategóriákról
szólva fogjuk őket leírni.
Alárendelt nem (genus) pedig az, ami genus létére (species) is lehet, például az állat az embernek
genusa, de az élőlénynek speciese.

A fajról

A faj az, amit több és számát tekintve különböző dologról a mivoltukat illetően állítunk. Ebben a
definícióban az, hogy "állítunk", potenciálisan értendő, nem pedig aktuálisan. Például ez az
ember, ezt a terminust (meghatározást), hogy ember nem állítjuk aktuálisan az egyes
individuumokról, hanem potenciálisan, ugyanis állítjuk Szókratészról és Platónról, és más
individuális emberekről, akik számukat tekintve különböznek, mégpedig a mivoltukat illetően
állítjuk róluk. Amiért is ha valaki megkérdezi, hogy mi Szókratész?, a helyes válasz az, hogy
ember, mivel az embert állítjuk a mivoltát illetően.
Meghatározhatjuk a fajt (speciest) másképpen is, így: a faj az, ami alá van rendelve a nemnek. És
másképpen: a faj az, amiről a nem (genus) a "mi az" kérdésre felelve állítható.
A fajt (species) pedig felosztjuk legszűkebb fajra és alárendelt fajra. A legszűkebb faj az a faj,
amely nem lehet egyben nem (genus), például az ember, ló és hasonlók; vagy a legszűkebb faj az,
amely alatt nincsen más alárendelt faj. A alárendelt faj, az, amely faj létére lehet genus. Ilyenek
azok, például amelyek a legátfogóbb nem és a legszűkebb faj között helyezkednek el, egyaránt
lehetnek nemek is és fajok is, persze máshoz képest és másképp felfogva őket; nemei ugyanis az
alattuk lévőknek, fajai pedig a fölöttük lévőknek. Jól látható ez Porphüriosz fájának a
fölosztásában. Hogy mindez a lehető legnagyobb mértékben világos legyen; minden egyes
kategóriának a példái ott vannak. Például a szubsztancia az első nem (primum genus), ez alatt van

38
V.ö. Kat. 4, lb 25 skk.
39
"Homonim" és "szinonim" az arisztotelészi értelemben, v.ö. Kat. 1. És alább, III. könyv 1. 1-3.
a test, a test alatt a lélekkel bíró test, ez alatt az élőlény, az élőlény alatt az eszes élőlény, ez alatt
az ember, az ember alatt pedig az individuum van. Ez utóbbit csak egyedekről állítjuk, például
Szókratész, Platón.

A legátfogóbb nemek egyike

testi dolgok - szubsztancia- testetlen dolgok lélekkel bírók- testek- lélekkel nem bírók lélekkel bíró
érzékelők - testek- nem érzékelők
értelmes - élőlény- értelemmel nem rendelkező
halandó - értelmes élőlény- halhatatlan
Szókratész - ember - Platón

A különbségről

A különbségről háromféle értelemben beszélünk: közös, sajátos és legsajátosabb értelemben. A

közös különbség az, ami által az egyik dolog a másiktól, vagy saját magától elválasztható
járulékban különbözik, mint az ülő Szókratész különbözik az álló Petrosztól, vagy az álló
Szókratésztől. A sajátos különbség az, ami által az egyik dolog a másiktól elválaszthatatlan
járulékban különbözik, ahogy a pisze különbözik a sasorrútól, ugyanis a piszeség és a sasorrúság
elválaszthatatlan járulék. A legsajátosabb különbség az, amelynek értelmében az egyik dolog a
másiktól fajalkotó különbség tekintetében tér el, ahogy az ember különbözik a lótól értelem
tekintetében. Ez utóbbi értelemben fogjuk itt fel a különbséget.
Ennek a definíciója pedig ez: a különbség az, amit - több és faj ára nézve különböző dologról a
milyenséget illetően állítunk, mint azt, hogy értelmes állítjuk az emberről, és egyéb, fajtájukra
nézve különböző létezőkrő1. Értelmesek vagyunk mi is és az istenek is, ahogy Porphüriosz
határozottan állítja, azonban a halandót hozzátéve elválaszt minket tőlük. Azt mondjuk, hogy a
milyenséget illetően teszünk állítást amikor helyesen válaszolunk a "milyen az" kérdésre.
Ugyanis amikor valaki megkérdezi, hogy "milyen élőlény az ember", helyesen válaszolunk, ha
azt mondjuk, hogy értelmes. Mivel az értelmest állítjuk az emberről a milyenségét illetően. De
másképpen is definiálhatjuk a különbséget. A különbség az, amit a faj (species) többletként
tartalmaz a nemmel (genus) szemben. Például az ember az élőlénnyel szemben többletként
tartalmazza az értelmest és a halandót mint különbségeket.
Tudnivaló, hogy ugyanaz a különbség konstitutív is és szétválasztó is, de másféle értelemben.
KonstituáIója ugyanis a fajnak, és szétválasztója a nemnek, például az értelmes a vele ellentétes
különbséggel együtt választja szét az élőlény nemet. Azt mondjuk ugyanis, hogy az élőlények
közül némelyek értelmesek, némelyek értelem nélküliek. Ugyanezen különbségek állítják össze
az élőlény nemen belül a fajokat. Valamennyi, a nemből eredő különbség fajalkotó ugyanis. Ezért
az összeállítót fajaIkotónak is nevezzük, miként a halandót hozzátéve az élőlény genushoz, fajt
hoz létre, az embert. Tudnunk kell, hogy Boethius azt mondta, csak a faj definiálható, ugyanis a
definíciót a nemből és az konstitutív különbségből kell megalkotni, egyedül csak a faj
tartalmazza ugyanis a nemet (genus) és a különbségeket.

A sajátosságról
A sajátosságot négyfelé osztják, vagy négyféle értelemben beszélhetünk róla. Az első ér-
telemben ugyanis sajátosságnak nevezzük azt, ami csak egy fajban van meg, de nem annak
mindegyikében, mint a geometriával való foglalkozás vagy a gyógyítás: ugyanis csak emberhez járul, de
nem az összeshez. Más értelemben sajátosságnak nevezzük, ami
mindegyikben benne van, de nem kizárólagosan, például az, hogy kétlábú, minden emberhez
járul, de nem kizárólagosan.
A harmadik értelemben sajátosságnak nevezzük, ami egy faj mindegyikében benne van, és csak
azokban, de nem mindig, például az, hogy megőszül, hozzájárul az emberhez, a faj valamennyi
egyedéhez, de nem mindig, hanem csak öregkorában. Negyedik értelemben azt nevezzük
sajátosságnak, ami a szó valódi értelmében vett sajátosság, és mindig benne van a fajban, csak
abban, mindig és mindegyikben, például az, hogy nevető benne van az emberben, és csak abban
és mindegyikben és mindig. Hiszen az, hogy az embert nevetőnek mondjuk, nem azt jelenti, hogy
aktuálisan nevet, hanem azt, hogy természeténél fogva képes a nevetésre. És ezen negyedik
értelem szerint nevezzük sajátosságnak az öt predikabile egyikét, ahogy meg is mutatjuk a
példán. Sajátosság az, amely benne van az individuumban és a dologról megfordíthatóan
állítható, és nem jelenti a dolognak a mivoltát. Ilyen például, ha a nevetőt állítjuk az emberről.
Azt pedig, hogy nem jelenti a mibenlétet, azért teszik hozzá a sajátosság leírásához, hogy
megkülönböztessék a definíciótól. A definíciót ugyanis megfordíthatóan állítjuk a dologról, és a
dolog mibenlétét (quid est esse) jelenti: az eleven érzékelő szubsztanciát konvertálhatjuk az
élőlénnyel, és annak a mibenlétét világítja meg. Ezért minden definíció a lényeg által jön létre,
ugyanis minden magasabb általánosságú az alája tartozó alacsonyabb általánosságú
szubsztanciájából származik. Arisztotelész ugyanis így határozza meg a definíciót: a definíció
olyan beszéd, amely a mibenlétet jelenti. A sajátosság ellenben nem jelent mibenlétet.

A járulékról

A járulék az, amely megjelenhet és eltűnhet az alany pusztulása nélkül, például a fehér, a fekete,
az ülni. Mindezek ugyanis megjelenhetnek az emberen és eltűnhetnek róla az alany pusztulása
nélkül. Meghatározzák ezt még így is: a járulék az, amely nem genus, nem faj, nem különbség,
nem sajátosság, de mégis benne van a dologban. Másrészt így is meghatározzák: a járulék
egyaránt lehetséges hogy jelen van és hogy nincs jelen ugyan- abban a dologban, mint a fehér és
az ülni az ember esetében. A két utolsó leírás közül jobb a második, mivel az elsőhöz előzetesen
tudnunk kell, hogy mi a nem, mi a faj és a többi. A második ugyanis önmagánál fogva szolgál
meghatározással, a járulék önmagában való megismeréséhez.
A járulékok közül némelyek leválaszthatóak, például a fehér, az ülni az ember esetében,
némelyek leválaszthatatlanok, például a fekete a holló és az etióp ember esetében, és a fehér a
hattyú esetében. Ha pedig a fehér leválaszthatatlanul járul hozzá a hattyúhoz, és a fekete az etióp
emberhez és a hollóhoz, de nem ellentétes a járulék említett definíciójával, ti. egyaránt
lehetséges, hogy jelen van és hogy nincs jelen az alany pusztulása nélkül. Mert ahogy Porhüriosz
állítja, elgondolható fehér holló és etióp az alany pusztulása nélkül.
A járulékok közül némelyek közösek, némelyek pedig egyediek, közösek, például a fehér és a
fekete, egyediek, például Szókratész fehérsége és Platón piszesége.

Mi a közös és a különböző az öt predikábilét illetően

Közös mind az öt predikabilében, hogy több dologról állíthatók, de bizonyos dolgokban
különböznek is egymástól. A nem (genus) különbözik a többitől abban, hogy több dologról
állítható, mint a többi. A különbség különbözik a nemtől abban, hogy a különbséget mint
milyenséget állítjuk, a nemet pedig mint mivoltot. A különbség ezenfelül abban különbözik a
sajátosságtól és a fajtól, hogy a különbséget több, faj szerint különbözőről állítjuk; a fajt és a
sajátosságot pedig nem. A járuléktól is különbözik abban, hogy a járulék magába foglalja a
növekedést és a csökkenést, a különbség pedig nem foglalja magába az inkábbat és a kevésbét. A
faj különbözik a nemtől abban, hogy a nem tartalmazza az összes fajt, a faj azonban magát a
nemet nem tartalmazza. A faj különbözik a különbségtől abban, hogy több különbségből egy40
jöhet létre, például az értelmes és a halandó létre- hozza az embert. A faj azonban nem tevődhet
össze más fajjal újabb faj létrehozására. Még ha egy bizonyos individuális lónak egy bizonyos
individuális szamárral való egyesülése létrehozza ugyan az öszvér fajt, de a ló és a szamár nem
közös faj.
A faj különbözik a sajátosságtól abban, hogy a faj természettől fogva előbb van a sajátosságnál, a
sajátosság pedig későbbi. Továbbá, amelyeknek különbözőek a definíciói, azok maguk is
különbözőek. Ezeknek pedig különböznek a definíciói.
A faj különbözik a járuléktól abban, hogy a fajt mint mivoltot állítjuk, a járulékot pedig mint
milyenséget vagy állapotot. Ezenfelül a faj előbbi a járuléknál: ugyanis minden járulék
természettől fogva későbbi az alanynál, amelyhez tartozik.
A sajátosság abban különbözik a járuléktól, hogy a sajátosság csak egy fajról állítható, a járulék
pedig többről.
A járulék előbb az individuumokban van meg, és később a nemekben és a fajokban. Ugyanis nem
az ember és az állat az, ami fut, hacsak nem abban az értelemben, hogy Szókratész és Platón fut.
A sajátosság pedig először a fajban van meg, és a faj után az individuumokban. Ezenfelül még a
nem, a különbség, a faj és a sajátosság ugyanazon mértékben vannak benne mindenben, amiről
állítjuk őket, a járulék pedig magába foglalja a növekedést és a csökkenést, az inkábbat és a
kevésbét. Továbbá a nemet, a különbséget, a fajt és a sajátosságot szinonim értelemben állítjuk, a
járulékot pedig nem szinonim, hanem paronim értelemben. Szinonim értelemben állítani annyit
tesz, mint egy név és e névnek megfelelő definíció szerint állítani, például, hogy ember, mint
saját nevét állítjuk Szókratészről és Platónról: Szókratész ember. Állíthatjuk a hozzá tartozó
definíció alapján is, például Szókratész értelmes halandó élőlény. Hasonlóképpen állíthatunk a
többiről is. És ezért nem lehet a létező genus, mert ha egyazon név alapján állítanánk is mind-
azokról, melyek alá tartoznak, mégsem egyazon definíció alapján állítanánk. A létezőnek az a
definíciója ugyanis, amely szerint a szubsztanciáról állítjuk, az az "önmagánál fogva" létező;
amely szerint ellenben a többiekről állítjuk, az "a másban fennálló" létező. És így különböző
definíciók szerint állítjuk ezeket, ennélfogva nem szinonim értelemben, hanem homonim vagy
sokféle értelemben használjuk a létező kifejezést. Homonim értelemben állítunk, ha az állítás
egyazon névvel és az ugyanazon névhez tartozó különböző definíciók alapján történik, ahogy
ugyanazon kutya névvel teszünk állítást az ugató állatról, a tengeri kutyáról, azaz a fókáról és a
Kutya csillagképről. Mindezeknek a definíciója azonban nem azonos, noha a nevük ugyanaz,
hanem más és más. Paronim módon (rokonnevűség alapján) beszélünk dolgokról, amelyek eltérő
esetvégződésű szóval vannak valamiről elnevezve, például grammatikáról a grammatikus, a
bátorságról a bátor ember, a fehérségről a fehér szín, és hasonlók, amelyeket paronim módon
állítunk. És a járulékot ezért nevezzük paronim módon állításnak.