Esterházy Péter

Esterházy Pétert többnyire a magyar posztmodern irodalom egyik legjelentősebb alakjaként

értékelik.[10] Intertextualitás, idézetek, töredékesség, valamint mozaikszerűség jellemző műveire.
A történet helyett elsősorban a szöveg fontos számára, arra helyezi a hangsúlyt. Írásaiban
rengeteg utalás található a magyar irodalmi hagyományokra, de a német kultúrához is szorosan
kötődik.

Hasnyálmirigynapló

Esterházy Péter utolsó kötete ez az alkotás, amely tulajdonképpen saját

betegségnaplója.

Az író betegséggel folytatott egyoldalú küzdelmének stációit, saját mentális, fizikai,

pszichikai állapotának változásait jegyezte le ebbe a kis könyvbe.

Naplót olvashatunk, nem hevenyészettet, inkább töredékeset. Nem az volt a célja

Esterházynak, hogy élete főművét alkossa meg nyelvi szempontból nézve, inkább a
hétköznapokat örökítette meg az oldalakon.

A Fancsikó és Pinta (1976) és a Pápai vizeken ne kalózkodj (1977) köteteket

követően Esterházy Péter számára a Termelési-regény hozta meg az országos
ismertséget. A regény nemcsak másfajta olvasásmódot követelt meg a
referencialitás tekintetében, mint a ’70-es évek más regényei, de saját
elkülönülésére a valóság leképezésének hagyományától szüntelen rájátszott. Már
a címpozícióba emelt műfajválasztással is, hiszen a szocialista realizmus egyik
jellemző termékét idézte meg. A termelési regények a zsdanovi doktrínák szerint
a dolgozó nép mindennapjait elevenítették fel közérthető nyelven és valamifajta
erkölcsi vagy szakmai tanulsággal szolgálva. Ezekre az elvekre a Termelési-
regény végét követő szerzői üzenet is utal, melyben az olvasót tegeződő
hangnemben kérdezi, mennyit tanult a könyvből a gépekről vagy gyárakról,
miről olvasna még szívesen, és milyen munkához kapott kedvet a szöveg
olvasása során.
A Termelési-regény két részre tagolódik – ezt könyvtárgyi jellege is
hangsúlyozza, ugyanis két külön könyvjelzővel van ellátva –, ami akár ironikus
reflexióként is olvasható a kádári ajánlatra, miszerint a közéletben az ember nem
gyakorolhatja a szabadságjogait, a magánéletében viszont békén hagyják. Az
első rész ugyanis a közösségi életből merít, hiszen a gyárértekezletektől az
operetteken át a hollywoodi történetekig tartalmaz cselekményelemeket. A
második a Mester kommentárjait tartalmazza az előbbiekhez, illetve a saját
kalandjait a focipályáktól a falusi életen át a családi összejövetelekig. Mindkét
egység anekdotikus hangvételű, a kisprózai formákat variáló és egymáshoz kötő
felépítésű. A második rész megjeleníti, ahogy a szerző irodalmi alteregója az
Esterházy-családdal együtt mitikussá növekszik. Az Esterházy-prózapoetika e
jellemzője a Bevezetés a szépirodalomba kötetben tovább finomodik és
a Harmonia Caelestisben éri el a csúcsát. Reichert Gábor tanulmányában a
kommunista kultúrpolitikához kötve ad magyarázatot a ~ kapcsán a személyiség
e felnagyításának lehetséges motivációjára. A ’70-es években ugyanis kiadási
szempontból előnyben részesítették a rendszer múltbéli „hőseinek” (pl. Károlyi
Mihálynak, Kun Bélának) és jelenlegi „nagyságainak” (pl. Fehér Lajosnak) az
életrajzát, úgy állítva be őket, mint akik főszerepet játszottak a történelem
előrehaladásában – a Termelési-regény két narrátora rájátszhat erre, amikor
magukat történelem- és történetformálókként mutatják be. Bónus Tibor viszont
jobban hangsúlyozza a mű ikerregény formátumát. Olvasata szerint ennek csak
egyik megjelenése a monogramjukban (EP) is egyező Esterházy Péter és
Eckermann Johann Peter (a Mester) kettőse. A Termelési-regény ikerregény
mivoltát azonban a valóságra vonatkoztatás és a retorikai fogások közötti döntés
lehetetlenségével támasztja alá Bónus, amelynek egyik jellemző, metafikciós
alakzata az igazgató elvtárs, aki „egy hármasiker”, „meghasonlik önmagával”,
valamint szólásra emelkedve „[t]öbb egymásnak szögesen ellentmondó sebből
vérzik”. A passzus ezzel utal a szentháromságra (három személy az egyben),
illetve a szögekkel és a több sebből vérzéssel a krisztusi szenvedésre, de
érthetjük bevett módon, tehát képletesen is, hogy a vezérigazgató mondanivalója
eleve több sebből vérzik, mert önmagával sem ért egyet: ilyenkor az elvonások
mint retorikai eszközök miatt válik deretorizálttá a szöveg.

A Termelési-regény nyelvezete bár nóvumnak számított megjelenésekor,

valójában a befogadó közeg már hozzá volt szokva a kitekert kifejezésekhez,
erre pedig a regény újra s újra felhívja a figyelmet. A pártpropagandaanyagok
művi regiszterei köszönnek vissza Esterházy szövegében, amely összekeveri
azokat a hivatalok nem kevésbé nevetségesen formális, ugyanakkor gyakorta
intimpistáskodó közönségességével. A Termelési-regény beszédmódja így végső
soron nem másra alapoz, mint a már magukban is mesterkélt nyelvi
kifejezésformák összeházasítására, ugyanakkor a furcsaságukban is ismerős
nyelvi panelek révén Esterházy műve a termelési regény zsánerébe mégiscsak
becsempész valamifajta realizmust. Mert miközben a termelési regények
legfőbb jellemzője a valóság pontos ábrázolása lett volna, a tervgazdaság
működésképtelensége ellenére csodálatos eredményekről, kiugró gazdasági
mutatókról, a munkások jólétéről stb. számoltak be, tehát tulajdonképpen
tömény fikcióra épültek.

A Termelési-regény nyelvjátékai pedig olykor maguk is történetekként íródnak

vissza, például amikor az erotikumot és a politikumot kapcsolják össze. (Ez már
az alcímből nyilvánvaló, hiszen a „kisssregény” jelölés egyszerre hajaz az angol
kiss ’csók’ szóra és a KISz-re.) Szirák Péter szerint az egyik szerepeltetett
Eisemann-operettrészlet végét (az Egy csók és más semmiből) a szerző átírja „és
csöndben elmenni tovább”-ra, mely mondatban a szexuális felhangok mellett
megbújik a visszavonulás aktusa vagy akár az emigráció is. Máskor abszurd
kultúraközi epizóddal utal a szöveg a közéleti kérdésekre, például a Rákosi és
Kádár közti különbségre. Amikor a Mester tanítja legyet fogni Erzsébet angol
királynőt, az egy magyarosított osztrák kifejezéssel szól rá a trónörökösre, hogy
gyakoroljon ő is, ne csak „züfecoljon”: „Ütni. Nem bizony. Túrót nem ér akkor
az egész, majesztét, mert a tenyér által keltett légmozgás már maga elviszi a
legyet; légymozgás. Tehát – és itt a Mester arca megkeményedett – a hódító a
saját áldozatának lesz fölszabadítója.” Hovatovább a Mester azzal is
büszkélkedik, hogy e módszerrel egyszer 54 legyet tudott fogni, és ha ez az
anyakirálynőt William Golding A legyek ura című regényének megjelenési
évére emlékeztetheti, úgy a magyar olvasót a Sztálin halálát követő, de a
forradalom előtti intervallumra (’53-at és ’56-ot nem lehet leírni), hovatovább az
angolok felett aratott 7:1-es győzelemre (Bónus). Az ilyesfajta sűrítések és az
eredeti műfajjal fenntartott ironikus viszony biztosítja a Termelési-
regény termelési regényként működését.

Nádas Péter

A Nádas-életmű csúcsteljesítményének tartott Emlékiratok könyve átveszi

az Egy családregény végének (1977) narratív komplexitását, ám annál
sokrétűbben vezeti a szereplők közötti párhuzamos viszonyok alakulását és a
történelmi eseményeket. Az 1956-os magyar forradalmat és az 1953-as berlini
tüntetést átélt szereplők, amikor ezekről a helyzetekről beszélnek, szüntelen a
testek uralhatatlanságáról tesznek tanúbizonyságot. Tapasztalatukat folytonosan
áterotizálják beszámolóikban. A terek és az idősíkok egymásba
átjátszhatóságával pedig az Emlékiratok könyve egyszersmind megelőlegezi
a Párhuzamos történetek (2005) cselekményszerkezetét is. Maga a szerző „több
ember némiképp eltolt párhuzamos emlékiratának” szánta a regényt, ám a
korabeli recepció egyik meghatározó értelmezési iránya az Emlékiratok
könyve enciklopedikus jellegének hangsúlyozása volt. Az 1988-ban az
írószövetségben Egy démonikus mű címmel rendezett kritikusi tanácskozáson
több értelmező is kitért a mű ezen vonásaira: Kis Pintér Imre az élet drámaiságát
alakító erők és ellenerők számba vételeként aposztrofálta a regényt, míg
Szegedy-Maszák Mihály a modern német próza eszközeinek tárházaként
hivatkozott rá.

Az Emlékiratok könyve három elbeszélői szálon fut, és végső soron mindhárom

emlékiratnak tekinthető. A meg nem nevezett főszereplő a ’70-es évek Kelet-
Berlinjébe utazhat írói ösztöndíjjal, hogy befejezze századfordulós regényét,
amelynek főszereplője, Thomas Thoenissen az önéletrajzát írja meg. Thoenissen
műve mintegy fikciós tükre a második szálnak, amelyben a főszereplő a
regényíráson kívüli életét, a Theával és Melchiorral kialakult szerelmi
háromszögét meséli el az elbeszélés jelen idejében. A harmadik szál, a
főszereplő saját gyermekkoráról szóló emlékirat – amelyben meghatározó
szereppel bír a magyarországi diktatúra politikai klímája, annak az egyéni életre
gyakorolt hatása – különlegességét az írásjelenete adja. Mint az az Emlékiratok
könyvének végén nyilvánvalóvá válik, a főszereplő gyermekkori szólama azokat
a részleteket tartalmazza az életéből, amelyeket Melchiornak nem mert
elmondani. Ráadásul, mint az szintén kiderül, Melchior elképzelt nagyapjáról
mintázza a főszereplő a regényhősét is. További érdekessége ennek a szálnak,
hogy az az Iskola a határonhoz hasonló fikciós szöveggondozási keretet kap.
Miután a főszereplő gyilkosság áldozatául esik, a kéziratot fiatalkori
szerelmének tárgya, Krisztián találja meg, aki – akárcsak Bébé Medvéhez –
kiegészítéséket fűz a történetekhez; hozzátoldja saját sorsának leírását és a
főszereplő halálának elbeszélését is. Szintén ő lesz az, aki egybefűzi és lezárja a
három narratív szólamot: a könyv végére illeszti a vázlatban maradt
regénylapokat és a be nem fejezett berlini (jelen idejű) és budapesti
(gyermekkori) történések oldalait.

Az Emlékiratok könyve azonban nemcsak a metalepszisekkel, metafikciós

gesztusokkal és mise en abyme-okkal teletűzdelt elbeszélésszerkezete miatt
válhatott a prózafordulat meghatározó regényévé, hanem a Nádasra oly
jellemző, egyszerre lélektani és testi analízisnek is köszönhetően. Ezáltal a
szereplők közötti kapcsolatok alakulását eltérő elbeszélői hangokon mutatja be.
Bagi Zsolt megfigyelése szerint ezek a viszonyok mindig túlmutatnak az
egyszerű dialektikán, legyen szó a férfi–nő szembenállásról vagy a test–lélek
kettéosztottságról. Egyrészt két szereplő együttlétébe mindig beleavatkozik egy
harmadik fél. Ugyanígy pedig a főszereplőnek a Krisztiánnal elcsattant fiatalkori
csókjában ott van a diktatúrának a homoszexualitást tiltó-titkoló
személytelensége és hatalmi ereje, amely az intim pillanatokat is elridegíti.
Mindenki megszenvedi, hogy nem lehet a másikkal egyedül maradni. Másrészt
az érzékiség sokrétű funkciója a regényben azt is eredményezi, hogy a
hagyományosan intellektuális műveletek (leginkább az emlékezés) nem
állíthatók be egyértelműen szellemi aktusokként. A szereplők testi érintkezései
szolgálnak az újabb, elbeszélendő történések kiindulási pontjául: akár
retrospektíve, tehát felidézve valamely traumát, testhatársértést, esetleg egy
másvalakivel átélt hasonló helyzetet. Egyúttal mindet bizonyos társadalmi,
interperszonális tabuk vezérlik. E kettősség miatt is mutathat rá Fogarassy
Miklós tanulmányában arra, hogy maga az olvasó is a test révén válhat
emlékezővé akkor, amikor ismétlődő konfigurációkat azonosít különböző
szereplők között.