7.

STÍLUSIRÁNYZATOK SOKSZÍNŰSÉGE CSOKONAI LÍRÁJÁBAN

Csokonai élete
Debrecenben született. Apja, Csokonai József, borbély és seborvos volt, nagy vagyonra tett szert, de korán
meghalt. Az édesanya kosztos diákok tartásával tudta csak biztosítani megélhetésüket.
Csokonait Debrecen nevelte fel, mely az ország legnagyobb városa volt akkor. 1780-tól a kollégium tanulója,
1788-ban a főiskolai tanfolyamra iratkozott be, majd teológushallgató (papnövendék) lett. 1790 körül diáktársaival
önképzőkört szervezett, ennek tagjai felosztották egymás közt a nyugati nyelveket és irodalmakat, Csokonai az olaszt
választotta. Még megtanult latinul, franciául, németül, görögül, ismerkedett az angollal, héberrel és perzsával.
Tanárai a gimnáziumi poétaosztály vezetésével bízták meg.1792-től Kazinczyval levelezett, s ezekben az
években nőtt nagy költővé (ekkor született: Az estve, Konstancinápoly)
1795-benkizárták a kollégiumból. Debrecenből jogot tanulni ment Sárospatakra, de ott sem bírta sokáig, 1796-
ban abbahagyta tanulmányait (nem szerzett főiskolai oklevelet).
1796 őszén Pozsonyban egyszemélyes hetilapot indított Diétai Magyar Múzsa címmel.
Komáromban megismerkedett Vajda Juliannával – Lillával- egy jómódú kereskedő lányával. Lilla szerelme 9
hónapig boldogította, de a leányt-, míg Csokonai állás után járt- hozzáadták egy gazdag kereskedőhöz. Ez a csalódás
tudatosította benne a társadalmi száműzöttségét, reményeinek végleges összeomlását.
Komárom után néhány évig a Dunántúlon volt. Csaknem 1 évet töltött Sárközy István Somogy megyei alispán
kastélyában. Sárközy segítségével a csurgói gimnáziumban lett helyettes tanár. Mikor a helyettesítés ideje lejárt
gyalog vágott neki 1800-ban a nagy útnak, hogy hazatérjen Debrecenbe. Az 1802. július 11-i hatalmas debreceni
tűzvész elvitte a házuk nagy részét, öröklött betegsége, tüdőbaja is egyre súlyosbodott, kedélyállapota végleg
elkomorult.
1804. április 15-én, Nagyváradon Rhédey Lajos gróf feleségének templomi temetésén felolvasta nagy filozófiai
költeményét,  Halotti verseket. A hűvös időben megfázott, tüdőgyulladást kapott, s nyomban ágynak esett. Sándorffy
József orvos gyógyította, s vitte haza Debrecenbe.
1805. január 28-án Debrecenben meghalt.
Költészete
Csokonai költészetének legszembetűnőbb sajátossága a stílusirányzatok sokfélesége.
Stílusszintézis: a stílusirányzatok sokféleségének együttes jelenléte az életműben, illetve az egyes alkotásokban. Ezek
a stílusok a következők:
 Klasszicizmus (tájleíró verseit társadalombírálattal kapcsolta össze, Az estve és a Konstantinápoly)
 Rokokó ( a barokk kései változata, ide tartoznak Lilla versei, rövidek, témájuk a szerelem, jellemző a
virágmotívumok használata)
 Szentimentalizmus (a szerelmi csalódás utáni versek tartoznak ide, A Reményhez, A Magánossághoz,
A tihanyi Echóhoz)
 Népiesség
A költői indulás: Klasszicista jegyek
- Legkorábbi versei iskolai gyakorlatok voltak. Fontos a természetábrázolás és a leírás. Ezeket a verseit később
átdolgozta.
Csokonai Debrecenben kiváló poétikai képzésben részesült. Két verstípust tanult:
o       pictura vers – tájak, évszakok, típusok leírása
o       szentencia vers - antik vers, gondolati, bölcseleti jellegű.
o       E két típus vegyítéséből nő ki a 90-es évek első felének filozófiai lírája, amelyben a felvilágosodás
legfőbb gondolatait szólaltatja meg.
A francia felvilágosodás alakjainak (Voltaire és Rousseau) munkái eljutottak Csokonaihoz. Ezek formálták gondolatait
és eszméit. Kiemelkedő alkotásai:
a Konstancinápoly és Az estve egyúttal a felvilágosodás 2 irányát is tükrözik
a voltaire-i egyházellenesség Rousseau felfogását a társadalomról
csipkelődő gúnya, racionalizmusa a romlott társ.-mal szemben a természet  
harmóniáját hirdeti
Rokokó jegyek
 boldogságvágyát a rokokóval fejezi ki
 világszemlélete vidám, derűs életérzés, játékosság jellemzi. Imádja a bravúros rímeket, a ritmust
 összetett költői képeket használt, mely minden érzékünkre hat
 legfontosabb jellemzője a miniatűr kultusz, mindent lekicsinyít, apró állatok, kicsinyítő képzők
jelennek meg a művekben
  ilyen versei: A tartózkodó kérelem (Egy tulipánthoz) és az Anakreón hatására írt versei (21 vers
1802-ben)
Népiesség: a népdalokat is gyűjtő Csokonai írt olyan költeményeket is, amelyekben már a parasztdalok nyelve,
ízlése is jelen van
 népies életképei közül az egyik a Szegény Zsuzsi a táborozáskor
o népies elemekkel tűzdelt a műdal, a „gerlice”, a „pántlika” szavak is ezt mutatják
o története egy tipikus népi életkép, egy katonát búcsúztat kedvese
o műfaja helyzetdal
 írt bordalokat is (pl.: Szerelemdal a csikóbőrős kulacshoz) és népi ihletésű gondolati költeményt is
(Jövendölés az első oskoláról a Somogyban)
Szentimentalista jegyek:
Életének utolsó éveiben több költeményének középpontjában a magányérzése állt. Lilla elvesztése szétzúzta a költő
ábrándjait. Írt ódákat, elégiákat. Szentimentalizmus elemei:
Az érzékenység kultusza, lelki folyamatok leírása, társadalom és természet korlátai, érzelmek szabadsága
Ekkor írt versei: A Magánossághoz, A Reményhez, A tihanyi Echóhoz.
Versei
Konstancinápoly:
A versben az elképzelt Kelet színpompás leírása szinte észrevétlenül hajlik át valláskritikába, a végén pedig a
felvilágosodás általános győzelmének hite szólal meg. A pictura a vers első harmadában a térbeli rendezőelvet
követi: kívülről, a tenger felől közelít a városhoz, majd a konstantinápolyi utcák színes forgatagát villantatja fel a
dúsgazdag törökök kérkedő pompájával.
Ezután egy belső, intim térbe kalauzol a leírás, a szultán háremébe. Itt a komolyságot a csintalan pajzánság
váltja fel „dáma-bibliothéka” metafora kibontásával, amely a szultán háremére vonatkozik. Majd a zárt térből újra a
szabadba jutunk.
A leírást követő elmélkedő részben (sentencia) az  időbeli szerkezeti elv érvényesül( jelen, múlt, jelen, jövő). A
templomok bemutatása filozófiai általánosításba vált át. Az indulatos kritikát felkiáltó mondatok vezetik be.
A vallási fanatizmus sötétségének szarkasztikus ostorozása közben a felvilágosodott költő felidézi a rousseau-i
ősállapotot, mikor még állott a „Természet örök építménye”.
Az emberi társadalom megromlásának következménye a vallás, a vallások megjelenése, ami egy ígért túlvilági
paradicsom reményében nyomorúságossá teszi, dehumanizálja az emberi életet. A költő a mohamedán vallásról
beszél, de világossá teszi, h a keresztény vallási elvakultság hasonlóképpen száműzi az észt és a virtust, s nem fogadja
be az „emberséges embert”.
A költeményt a szárnyaló jövendölés, boldogító látomás zárja le az új világról, melyben a természet „örök
törvénye” fog uralkodni, s megvalósulhat a minden embert és népet egybeöltő testvériség eszménye. Csokonai
rendíthetetlenül hisz az eljövendő „boldog kor” utópiályában, de ennek megvalósulását csak a késő századoktól
reméli.
Az estve:
Az estve vonzó természetleírás és keserű társadalombírálat: Rousseau nyomán a természet romlatlanságát
állítja szembe az emberi társadalom romlottságával.
Az alkony „az estve” tündérien szép leírásával indul. Ebben az átmeneti időszakban feldúsulnak ugyan a
természeti szépségek,de a nappaltól való búcsúzás szomorgó-vidám melankóliával is telíti a tájat. A legelső sorokban
a színhatások vizuális élménye az uralkodó. Az alkonyban nyugovóra készül a természet, s az erdő világa búcsúzik a
fénytől. A hanghatások zenei elemei jelennek meg és a különböző hangjelenségek az első egység utolsó, alliteráló
sorában dallammá olvadnak össze- romlatlan, idilli harmónia uralkodik a természetben. Ide, ebbe a világba
menekül(ideálvilágba) a költő, a sebzett ember-vigasztalásért, lelki enyhülésért, bánatot oldó élményekért.
Egyelőre az alkony azonban egyre szebb és vonzóbb lesz: az erdő színházzá varázsolódik át, a gyönyörűség
színterévé. A látványt és a zenei hanghatásokat illatérzetek egészítik ki ebben a részben.
Ezután a „setét éj” a maga „komor óráinak” riadalmával nemcsak a teljes fényhiányt jelzi, hanem a
megromlott, az értelem nélküli társadalom, az elviselhetetlen emberi világ ijesztő képévé is tágul. Közvetlen panasz:
„ e világban semmi részem sincsen”. A szépséget elpusztította a durvaság, a közönségesség, az erkölcsi, társadalmi
rút, a harmóniából diszharmónia lett. Ezért az állapotért a „bódult emberi nem” a felelős: eltért a természet
törvényétől, szabad létére „zárbékót vert+ tulajdon kezére. A további eszmefuttatásban a közismert rousseau-i
gondolat jelenik meg: a magántulajdon („enyim, a tied”) megjelenése megszüntette az ősi egyenlőséget.
A múltba visszaálmodott aranykort az ún. negatív festés módszerével: a korabeli társadalom bűneit,
visszásságait sorolja fel. Gyakran utal a magyarországi viszonyokra is. A befejezés tulajdonképpen keserű, rezignált
sóhaj. Az utolsó sorok ódai pátosza azt hirdeti, h a természet szerint minden ember egyenlő. Mindkét költemény
versformája páros rímű 12-es.A klasszicista stílusra utal- racionális gondolatmenet, logikus-világos érvelés.
Rousseau-i szentimentalizmus:
Lilla elvesztése szétzúzta a víg poéta mítosz-ábrándjait, az álomvilágból való kihullás visszavetette a komor
életbe. A rokokó kecses, játékos verseinek örömérzetét a kiábrándult csalódás szomorúsága, fájdalmas szenvedése
váltotta fel, s ez új irányt adott költészetének. Kevesebb verset írt, de ezek az alkotásai a legnagyobbak: poétai játék
helyébe a mélyen átérzett, megszenvedett, sablontalan eredetiségű költemények lépnek.
A Reményhez:
Elbúcsúzik a versben mindattól, ami életét tartalmassá tette: jókedvtől, szerelmektől, reményektől s
költészetétől is, a „bájoló lágy trilláktól” is. A Reményhez: a teljes lemondást, a reménytelenséget, és halálvágyat
csengő-bongó, a rokokó könnyedségét megőrző forma fejezi ki, s így az érzelmi-gondolati tartalom ellentétbe kerül a
külső formával. A ritmus trochaikus lejtésű. A hosszú strófák első felében 6-5 szótagos sorok váltakoznak, ezt a
szabályszerűséget töri meg a 9. és 11. sor, ezek 8 szótagból állnak. 13. sortól kezdve  visszatérnek az 5-6 szótagos
sorok. Rímelése: keresztrím. A költő egy elvont fogalomhoz fordul (allegória), a megszemélyesített Reményt szólítja
meg. A Remény jelenléte a dialógus lehetőségét hordozza magában, ám a megszólított, bár mindvégig jelen van,
néma marad. A párbeszéd nem alakulhat ki, így a költemény fájdalmas monológ.
Az első strófában nemcsak megszólítja, hanem be is mutatja a Reményt. Nem is isten, csak annak látszó:
csupán elomló tünemény, hiszen a földiek teremtménye, csalfa és vak. Mégis hatalommal rendelkezik a
boldogtalanok felett: szép szavakkal kecsegteti, hitegeti őket. A csalódott és kiábrándult lélek a kétségbeesés
mélyébe zuhanva már reménykedni sem akar. A második versszak a rokokó készlettárából ismert képpel, a tavaszi
virágoskert kibomló pompájával jellemzi életének bizakodó, reményekkel teli, szép ábrándokat szövögető korszakát.
A költő terveinek megvalósulással áltató ígéreteit a viszonzott szerelem koronázta meg: boldogsága beteljesült. A
következő szakasz az előző képsort visszájára fordítja: álmainak összeomlását, a reményeitől megfosztott lélek
sivárságát a kert téli pusztulásával, az értékeit vesztett természet kietlenségével ábrázolja. A strófa második része
visszakapcsol az előző szakasz Lilla szerelmén örvendező soraira: a szerelem még kárpótolhatta volna művészi
vágyainak kudarcaiért (hírnév, dicsőség) elvesztéséért. A befejező versszak az első folytatása, a reménytelenség
kiteljesítése a halálvágya: veszteségek sorozata után az élet értelmetlenné lett. A művészetté formálás fölébe
kerekedett a gyászos tartalomnak.
Magánossághoz:
A magánossághoz című elégikó- ódáját 1798-ban írta Kisasszondon. Ihlet forrásai között szerepet játszott a
Sárközy István kúriáját körülvevő őspark vonzó szépsége, a lelki fájdalmakat zsongító magánya. Újfajta, nagy
művészettel megalkotott strófaszerkezettel találkozunk: ezúttal 11 és 8 szótagos sorok váltakoznak. Az azonos
szótagszámú sorok egymással rímelnek: első 4 sor kereszt- második 4 sor páros rímű.
A megszemélyesített magány ( allegória) itt „ kedves istenasszony” s 4-szer áldottnak nevezi a költő. A világ
nyüzsgésétől való elvonulás, az egyedüllét menedék annak „ ki megvetette a világot vagy akinek már ez nyakára
hágott”. A költemény első versszakában megszólítja és hívja a Magánosságot. Kéri, ne hagyja el, hiszen végre reá
talált itt, Kisasszondon. Két szakaszon keresztül (2-3.) mely varázslatos tájfestésével ejt rabul, a magány „lakhelyét”
írja le. Az emberektől távoli, vonzó természeti tájban szeret gyönyörködni és „múlatni” a Magánosságot. Ide
vágyódik a megsebzett ember is.
Csokonai pazar bőségben villantja fel a táj elbűvölő gyönyörűségeit, értékeit csak az érzékeny, a művelt
emberek veszik észre: az élet csak szépségekre fogékony bölcsek, poéták számára lehet értékes. A nimfákkal csak ők
találkoznak. A 4-5. versszakok azt a világot ábrázolják, mely az előző részben bemutatottnak mindenestül az
ellentéte. A hatalmasok, a fösvények részére a bölcs által áhított magány gondokat, félelmet, bút, vad unalmat s
gyötrelmet szül.
Újra szemléletváltás (6-7): az előző szerkezeti egységgel szemben most a magány áldásait, jótéteményeit emeli
ki a vers. „ A magán szomorkodóknak”, a boldogtalanoknak, a számkivetetteknek mentsvár a magány. A „virtus”
szülője, a bölcsesség forrása, a művész, a poéta számára az alkotó, teremtő ihlet lehetősége.
A 8-9. strófákban az érzékeny lelkű poéta és a „kedves istenasszony” szoros, intim kapcsolata kerül előtérbe. A
Magánosság megérti őt. „ártalmatlanúl kecsegteti”, hűséges, s nincs tettetés és csalfaság szavában. A színes világtól
távoli elvonultság szoktatja hozzá szívét a halál gondolatához, mely a bölcsnek már nem elrettentő többé, hanem
kívánatos: a kimúlás „édes” lesz. Az igazi és legteljesebb Magánosság a halál, a halál utáni „nemtudás kietlene”. Még
egyszer felsír a költeményben a társadalmi megbántottság panasza: a létezés utáni végtelen álomban el lehet
felejteni a világi szenvedéseket.
Az utolsó versszakban háromszor hangzik fel újra „az áldott Magánosság” megszólítása, hívása a végső
magánosság az elmúlás óhajtása és siettetése. Az elmúlás azonban mégis iszonyat és borzalom, nem olyan édes
kimúlás, mint ahogy ebben a versében elképzelte. Öröklött tüdőbetegségét egy súlyos tüdőgyulladás fordította
tragikusra.
A népiesség is fellelhető Csokonai sokszínű művészetében. A rokokó költészet jelentősen átalakította Csokonai
verstechnikáját. Összetettség, bonyolultság és állandó megújulási kísérletek jellemzik a költőt. Az 1802-ben született
Szerelemdal  a csikóbőrös kulacshoz című verse. A vers indítása szerelmi népdalra hasonlít, csak a második sor
ismertet meg a szerelmi téma valódi tárgyával. A következetesen végigvitt szerelmi vallomás így játékos, tréfás verset
eredményez, amelyben a népies és rokokó elemek szerves egységet alkotnak. A leány/kulacs becézgetése, a
kicsinyítő képzős alakok ugyanis a rokokó költészetnek és a népdalnak egyaránt jellegzetessége. Csokonai
humorérzékének talán egyik legszellemesebb bizonyítéka a 12. versszak túlburjánzó képe:
„Óh, ha szívünk szerelmének
Kis zálogi születnének
S ott űlnének hosszú sorral
A kuckóban, tele borral!”
A pálya vége
Utolsó éveiben Csokonai sajtó alá rendezi, újraalakítja korábbi verseit. Rövidíti és tömöríti a korábbi
változatokat. A tömörítés összefogottabbá, általánosabb érvényűvé emeli a verseket: alkalomhoz, helyzethez
kötöttségét szünteti meg. Hasonló szerepet tölthet be a címváltozás is (A rózsabimbóhoz, Tartózkodó kérelem, A
tihanyi Ekhóhoz). Népi helyzetdalaiban Csokonai valóságos hagyatéka élt tovább. Később a Nyugat nagyjai: Ady,
Móricz Zsigmond, Tóth Árpád fedezték fel benne elődjüket - az utóbbira már elégikus hangneme hatott elsősorban.