Estve

Csokonai debreceni diákként a poétaosztályban kötelező verscsinálási

feladatként próbálta ki először a pictura és a sententia műfaját
(jelentését lásd fentebb). E két verstípus vegyítéséből jön létre több
érett, későbbi alkotás, köztük nagy gondolati, filozófiai igényű
költemények is, például a Konstancinápoly és Az estve.

Az estve című költemény Rousseaunak (russzó), a francia

felvilágosodás egyik legmeghatározóbb alakjának elveire építve
születik meg. Benne keveredik a természetleírás (pictura) és a
társadalombírálat (sententia), valamint példát láthatunk Csokonai
bravúros stílusszintézisére is: a szentimentalizmus, a rokokó és a
klasszicista vonások összegzésére is.
A versben megjelenő rousseau-i elvek: a magántulajdon lopás, a
civilizáció az emberiség megrontója, „Vissza a természethez” a
romlatlanság és a szabadság állapotához. „Az ember eredendően jó”,
a magántulajdon teszi gonosszá, az szül ellentéteket.
A költemény 4 nagy egységre tagolható.
Az elsőben a természet eredeti, romlatlan állapotában jelenik meg,
csend, nyugalom, harmónia jellemzi. Háborítatlan, gondoktól mentes,
csaknem idilli állapot ez. Itt a kissé panaszkodó érzelmesség a
szentimentalizmus, míg az előkelő, fennkölt hangnem, a díszítettség a
rokokó sajátosságai mutatja.
A következőben az éj-nappal váltás hangulatváltást is hordoz. Ellentéte
ez az előző kiegyensúlyozott, harmonikus világnak. A setét éj, a lárma,
csörtetés,
részeg tolongás képe, azaz a riasztó, durva és közönséges másik világ, a
megromlott társadalom világa váltja fel a természet szépségét,
harmóniáját.
Csokonai a 3. egységben fejti ki filozofikus gondolatait a társadalmi
visszásságokról. Az ember eredendően szabad, mégis „zárbékót vert”
tulajdon kezére. „az enyim, a tied mennyi lármát szüle” – a
magántulajdon okozza az ellentéteket, feszültséget, háborúkat. A
természetes egyenlőség hiánya. Mindehhez a negatív festés eszközével él a
szerző, azaz a nem, ne tagadó és tiltószók alkalmazásával a hiányokról
beszél. Azt írja le, ami nincs, amit hiányol a jelenlegi állapotokhoz
képest. Ebben az egységben, a feudális viszonyok éles bírálata, a keserű
társadalomkritika után a költő a természetben talál megnyugvást. A lírai én
számkivetettként gyönyörködhet az ősi idill állapotában az arany
holdvilág, az édes erdei hangzások, stb. még boldogíthatják. Újra
hangú latteremtő tájleírás következik tehát, megerősítve a romlott
társadalom és a romlatlan természet ellentétét. Megjelenik a
kizsákmányolás gondolata dézsma, porció, legelők, erdők bekerítés.
Ismét pictura, mely a 2. rész sententiái után a fokozás, a nagyítás eszközeként
hat. Csokonai nem forradalmár-költő, mint majd késpbb Petőfi lesz, ő
nem buzdít lázadásra a gazdagok hatalmasok ellen, megelégszik a
bírálattal és érzelmei kifejezésével. A negyedik egység a természetbe
visszavonuló ember képével zárul a vers.
 A versnek gazdag mondanivalója van, aktuális és egyben igaz
problémákkal foglalkozik, miközben a személyes viszonyulását is
kifejezi. Mind ezt igényes formában.