A klasszicizmus művészeti, kulturális esztétikai mozgalma a 17.

században alakult ki Franciaországban,

és terjedt el Európában. A kifejezés a latin classis (osztály) szóból ered, amely a Róma legelőkelőbb
társadalmi csoportjára utal, és az elismerésre okot adó minőséget is jelenti. Művészettörténeti
értelemben a klasszicizmus a felvilágosodás egyik stílusirányzataként a görög és római kifejezésmód
követését jelenti. A francia klasszicizmus a XIV. Lajos, a Napkirály udvarában alakult ki. Az akkori
francia uralkodó elkötelezettséget mutattak az antik művészet iránt és az antik művészetet tekintette
követendő eszményként. A klasszicizmus kora a 17. század második harmadától a 19. század első
harmadáig tartott. Először a dráma világában mutatkoztak meg jelei, majd az ágakat is elérte. A
klasszicizmus jellemzői a szabályosság, az átláthatóság, az aprólékos műgond, és a barokkal szembeni
mértéktartás. Az alkotók a klasszikus antik művekre tekintettek alapnak, és a klasszikus eszményeket
követték. A klasszicizmus a felvilágosodás és racionalizmus jelentős stílusirányzata volt, melynek célja
a tökéletes, átlátható és szabályos formák megteremtése volt.

A komédia fogalma a görög "kommosz" szóból ered, és annak meghatározó jellemzője a komikum. A
komédia szó "zenét, táncot és dalt" jelent, és az ókori görögök számára ez a műfaj olyan előadás volt,
amelynek célja a közönség szórakoztatása volt. A (Molière-tól) "A fösvény" darab első bemutatója
1668-ban volt a Palais Royalban, és kezdetben fogadtatása nem volt kedvező, de később Johann
Wolfgang von Goethe elismerte értékét. A darab forrásai között megtalálható a Plautus által írt "A
bögre" című darab, a commedia dell' arte és a farce hagyományai. A "A fösvény" szerkezete követi az
arisztotelészi hármas egység szabályát: egy helyszínen (Harpagon párizsi házában), egy nap leforgása
alatt, és egyetlen cselekményszálon fut végig. A darab ötfelvonásos, és a görög dráma felépítésének
szerkezeti elemeit tartalmazza. Az alaphelyzet - mint Molière vígjátékaiban jellemzően - a
szereplőkkel és viszonyrendszerükkel találkozunk. A történet fő szereplői közül az egyik Harpagont,
aki jellemhibájának köszönhetően a cselekmény középpontjában áll.

A jellemkomikum és a helyzetkomikum két fő típusa a komédiának. A jellemkomikum az adott

szereplő jelleméből ered, például valakinek kisszerű, átlagos vagy hibás tulajdonságai, kinézete,
viselkedése vagy félreértett eszméi miatt. A helyzetkomikum ezzel szemben nem függ egy adott
szereplő jellemétől, hanem a szituációból fakadó tévedésekből és félreértésekből adódik.

Molière "Tartuffe"-je egy klasszicista dráma, amely a jellemkomikumot és a helyzetkomikumot

egyaránt tartalmazza. A dráma fő témája a mértéktartás és az észszerűség fontossága, és a szereplők
konfliktusa ezzel kapcsolatban. A dráma formai szempontból is a klasszicizmus szabályaihoz igazodik,
például a hármas egység elvét követi, és verses formában van megírva.

Összefoglalva, a "Tartuffe" egy klasszicista dráma, amely jellem- és helyzetkomikumot egyaránt

tartalmaz, és a mértéktartás és az észszerűség fontosságát hivatott kihangsúlyozni.

Az empirizmus és a racionalizmus két filozófiai irányzat, amelyek a felvilágosodást előzték meg a 18.
században. Az empirizmus alapja az a felfogás, hogy a világ tudományos szintű megismerése csak a
tapasztalat útján lehetséges. Az empirikus módszer kiterjed a kísérletezésen alapuló
tapasztalatszerzésre, a tapasztalatok elemzésére és a következtetések értékelésére. A racionalizmus
viszont azt állítja, hogy a világ az emberi értelmen és gondolkodáson keresztül érthető és ismerhető
meg. René Descartes volt a racionalizmus alapítója, aki a gondolkodást tartotta az emberi lényeg
egyik legfontosabb részének.

A felvilágosodás filozófiája szerint az ember alapja jó, de a neveléssel még tovább tökéletesíthető, és
a világ is megismerhető a tudomány által. Ennek megfelelően a felvilágosodás korának tudósai
fontosnak tartották a nevelést, és az általános tankötelezettség bevezetése is ezzel állt kapcsolatban.
A francia enciklopédisták például kiadványsorozatot hoztak létre, hogy a világ addig felhalmozott
tudását összegyűjtsék és hozzáférhetővé tegyék. Az elképzelések és gondolatok a felvilágosodás
korában megfogalmazottak a mai napig hatással vannak a társadalomra és a filozófiára.

Az Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című műve Jean-Jacques

Rousseau által írt francia filozófiai írás, amely a felvilágosodás eszmerendszerével ellentétes
nézeteket tartalmaz. Rousseau az embert eredendően jónak és boldognak tekinti, aki a civilizáció
hatására rontotta meg magát. A munkájában a magántulajdon és a vagyoni különbségek ellen
kardoskodik, azt állítva, hogy ezek a polgárság alapértékei veszélyeztetik az egyenlőséget.

Rousseau szerint az ember kezdetben természeti állapotában élt, ahol nem voltak morális
zsinórmértékek, az ember nem beszélt, nem űzött mesterséget és nem volt haladás. A föld
magántulajdonként való kezelése volt szerinte az emberi ősbűn, amely a társadalmi egyenlőtlenség
kialakulásához és az emberi erkölcs megromlásához vezetett. A Társadalmi szerződésről című műve
szerint a társadalmi berendezkedés felvilágosult elemzése, ahol Rousseau az emberek által kötött
szerződést jeleníti meg, amely lehetővé tette a társadalmi szervezet létrejöttét, ahol az emberek
boldogulása érdekében lemondtak a természetes szabadságukról és egyenlő felekként szerződtek
egymással.

Rousseau nézeteinek hatása rövid időt tartott a magyar irodalomban, például Csokonai Vitéz Mihály,
Vörösmarty Mihály és Petőfi Sándor művein volt megfigyelhető.

A negyedik út alatt Gulliver a Nyihahák országába érkezik, amelyet a bölcs és erényes lovak lakják.
Ebben a részben Jonathan Swift lemondó és komor pesszimizmusa jelenik meg leginkább, és a
szatirikus és groteszk ábrázolásmód, amely a korábbi részekben jelen volt, már nincs jelen. Az olvasó
csak tárgyilagos és végleg kiábrándult közlésformákkal találkozik.

Ebben a fejezetben Swift ábrázolja az emberi fajhoz való viszonyát, valamint azt, hogyan veszti el az
ember a reményt és a hitet a jövőjében. Az emberi kapcsolatokat is kritizálja, és azt mutatja be,
hogyan érinti meg a gazdagodás és a társadalmi hierarchia a kapcsolatokat, amelyek egyébként az
emberi élet alapjaiként szolgálnának. Az olvasó megérti, hogy Swift szerint a társadalom fejlődési
iránya negatív, és az emberi faj teljes pusztulás felé tart.

A következő pontom a "Candide" című regény szerkezetéről és tézisregény alaptételéről szól. A

regény szerkezeti felépítése próbatételes kalandregényre emlékeztet, az epizódok sorrendje nem
kapcsolódik szervesen egymáshoz. A regény három pillérre épül: a nyitány, a zárlat kerete és az
Eldorádó-fejezetek. Az Eldorádó-fejezetek kiemelten fontosak a regény szerkezeti és tartalmi
szempontból is.

A tézisregény alaptételét Leibniz filozófiáján alapuló optimizmus képviseli, amelyet a regényben

Pangloss formál meg. Az optimizmus ellentétpontjának, a világ sötét oldalát képviselő álláspontot
pedig Martin képviseli. Candide, a főhős a két ellenpont között áll, és a történet során végigköveti,
hogyan alakul a véleménye és hogyan próbálja megtalálni az igazságot.

Goethe átértelmezi a Faust-hagyományt az "Égi prológusban", amikor az Úr nevezi Faustot

"szolgájának", mert az élet értelmét keresi. Ennek az istenképnek a deizmus folytatódása, amely
szerint az ember önerőből, filozófiai úton is eljuthat vallási jellegű felismerésekig. Faust végül
megvilágosodik, a mű végére pedig tevékeny, munkás életformát választ. Az Úr a gonosz segítségével
is neveli az embert, az ördögöt pedig az ember tökéletesedésének eszközévé teszi. Mefisztó, aki a
rosszat akarja, akarata ellenére művel jót.

Mefisztó pozitív szereppel bír Goethe művében, és ez a korabeli német filozófia, a német idealizmus
egyik alapgondolata volt, hogy a rossz végső soron célszerű, hasznos lehet. A német filozófia
kiemelkedő képviselője, Immanuel Kant (1724–1804) például a gondviselést akarta bizonyítani a világ
ellentmondásainak megértésével.

Összességében, a Faust művének szereplői és témái mélyen átérzik a korabeli filozófiai felfogásokat
és hagyományokat.